diff options
Diffstat (limited to '38641-0.txt')
| -rw-r--r-- | 38641-0.txt | 10000 |
1 files changed, 10000 insertions, 0 deletions
diff --git a/38641-0.txt b/38641-0.txt new file mode 100644 index 0000000..a57bd29 --- /dev/null +++ b/38641-0.txt @@ -0,0 +1,10000 @@ +The Project Gutenberg EBook of Édes anyaföldem! (1. kötet), by Elek Benedek + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + + +Title: Édes anyaföldem! (1. kötet) + Egy nép s egy ember története + +Author: Elek Benedek + +Release Date: January 22, 2012 [EBook #38641] + +Language: Hungarian + +Character set encoding: UTF-8 + +*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (1. KÖTET) *** + + + + +Produced by Albert László (This file was produced from +text and images generously made available by Hungarian +Electronic Library.) + + + + + + +PANTHEON KIADÁS + +BENEDEK ELEK + +ÉDES ANYAFÖLDEM! + +EGY NÉP S EGY EMBER +TÖRTÉNETE + +ELSŐ KÖTET + +[Illustration] + +A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T. + +KIADÁSA + +PANTHEON KIADÁS + +BENEDEK ELEK + +ÉDES ANYAFÖLDEM! + +EGY NÉP S EGY EMBER +TÖRTÉNETE + +ELSŐ KÖTET + +BUDAPEST, 1920 + +A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG +KIADÁSA + +Globus, Budapest. + + + + +AZ OLVASÓNAK. + +A magyar nemzet ezeréves életének legszomorubb tavaszán fogtam e könyv +irásába: az első fejezetek egy-két keserü kiszólását ez magyarázza. +Azzal az érzéssel ültem iróasztalomhoz, hogy e könyv irói pályám utolsó +könyve lesz – halálom után ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg +elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell irásomat az +asztalfiában rejtegetnem. Az ország szine előtt róhatom le régi +adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti +határt, s jutalma: „honját a hazában“ nem leli… Ugy állitom ország szine +elé a székely népet, amilyennek gyermekifjuságomtól életem alkonyáig +láttam: erényeit nem tulozom, hibáit el nem titkolom. Gyermekifju +koromban e népnek élete kedves, mosolygó idill, férfikorom s főképp +életem alkonyának idején – dráma. Lélekrenditő dráma. A népem élete is, +az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága szerint a két könyvre +nőtt történet közül: idill az egyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha +amazt nem mosolyogná le, emettől nem riadna vissza. + +A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom meleg fészkében, +folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként kaszálgattam, +kapálgattam: igy tápláltam az őserőt, az édes anyaföld legdrágább +ajándékát. Igy tudtam megóvni testemet, lelkemet az elernyedéstől. +Kaszálgatás, kapálgatás, Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe irogatás, +körülöttem hontalanságomnak, lelkem felétől elszakadt árvaságomnak nehéz +bánatát enyhitő meleg szivek – legyen áldott a Móricztanyai ház, annak +gazdája, minden lakója! + +_Móricztanyán_, 1920 szeptember végén. + +_Benedek Elek._ + + + + +ELSŐ FEJEZET. + + +Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be. + +Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. +Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt s ennek is jófelerészét az én +nemzetségem tevé. + +– Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje – emlegette gyakorizben +édesapám – _ősfoglalás_. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a +Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a +Putnokiak, a Lakatosok mind _jövevények_. + +Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a +Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények +voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerüen a történeti igazság +megállapitása ez. Szegről-végről csaknem valamennyi jövevény familiával +atyafiságba keveredtünk, s hogy messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál +Rebeka volt. + +Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én nemzetségem +annak a népnek sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes népének neveit +igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép számmal vannak +Mózesek, Jakabok, Jákóbok, Judák, Ezékiások, Izsákok, Timotheusok, +Benjáminok, s dédapámnak, aki, a hagyomány szerint, nagyerejü, +nagyvirtusu ember vala – Jeremiás volt a neve. Ezeknek a neveknek a +gazdái – e könyv irójával együtt – már mind a temetőkert felé +tekintgetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad bibliai nevü: a mi +nevet az uri rend magához méltónak talált, mind eljutott az én falumba. +Elhozta a vasut. Ide, az Isten háta mögé. Mind a temető felé +tekintgetnek a Rebekák, Rákhelek, Judithok is, s bár büszkén emlegeti a +nemzetségem, hogy Judith volt az ősanyja, (e névnél merül homályba a +nemzetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judith sincs +köztünk, pedig ugy-e, szép e név? + +Az én falum szinte félve huzódik meg Barót-patak jobb- s balpartján, +igen szük völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is: +Kisbaczon. Nem csuda, ha szük völgyecskében huzódott meg, ugyebár? Olyan +szük e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szeliden emelkedő, lankás +hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél +felől szeliden csendesen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugoti +oldalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, tökéletes volna a kép +rámája, legteljesebb a nép nyugodalma: nem háboritaná a nyugati szél, +mely a civilizációval fagyos szeleket is röpit szárnyain. Ennek a +szélnek _német szél_ a neve. Nyilván sürü oka volt őseinknek, hogy ennek +nevezék… + +Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy +csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak +van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a +gyümölcsfák virágba borulnak, Csikorra tetejéről (a szomszédos +„Csikország“ orra ez a hegy) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed. +Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piroscserepes házfödelek nem +rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros +cserépfödél. Széles cserfa-zsindely barnállott az alacsony falu, magas +tetejü házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsupfödél jutott a pajtáknak +meg a csüröknek; de akkor is megvolt minden háznak uccára mosolygó +virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozszsalérő, fótos, +zsiros, édes, irós (más néven: sólyom) páris almát, eleinérő, vagyis +koránérő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka perpence[1] +szilvát termő fája: – akkor is egy szépséges szép bokréta volt az én +falum, talán szebb a mainál. Bizonyosan szebb. + + [1] A besztercei, néhol Berzenczey-nek nevezett szilvát igy hivják + nálunk felé. + +Vajjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal +az én gyümölcsös kertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra, +mely századrésze sem volt az enyémnek? Az ő kertje – kert volt, semmi +egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán. +Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak s hirdették a +dédunokáknak is András nagyapó meleg szivét. A falu alsó végén volt a +kert, a felső vége táján a mi házunk, s nyárnak és ősznek nem volt egy +napja tán, hogy egy mezitlábos kis fiu e faóriásokra föl ne másszon. Ma +is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos +pettyes „zsiros“ alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi +közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a +ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha el ne +szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas körtéket, a +borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a kerités tövéből a +sötétpiros málnaszemek – óh, édes jó András nagyapó, be nagy szived +lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ültetél, nekem, aki világon +sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem csókolhatám kezedet: tiz esztendő +esik a te halálod s az én születésem közé. + +Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem +indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a tolvajok +ellen, csupán azért: ha kert, – legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája +is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az +elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, faragta. + +Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, – még görnyedez egy-kettő +közülök – ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban és faragásban a +falu s a vidék első embere vala. + +– Azóta sem születék – vallják erős hittel – „Erdővidék országában“ +ilyen soktudó ember. + +Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de +bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott, +mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön +kertet is szentele. + +Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető gyöngyszem. +Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat, +nincs egy henye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat +is tanitó iskola volt s a katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje. +Többet idegen tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü +volt az ő betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt +ránk örökül… + +András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék asszeszora, amely hivatalnak +azért meg nem felelője a táblabiróság, mert a táblabiró emléke +hosszuszáru pipából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött tipusban +maradt reánk, ellenben András nagyapó „fakó szekéren“ meg gyalogszerrel +járta be falvait; nem volt nekigömbölyödött, de sőt inkább sovány ember +vala; nem vette fel az uri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tán +valamivel csinosabbat, mint az atyafiai. Olyan táblabiró volt őkigyelme, +ki hol az ekeszarvát fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő +hivatalában restancia mégsem találtaték. + +Vannak-e még ilyen emberek? + +* + +Hugó Viktor irja, hogy sok apát ismert, aki nem szerette a gyermekét, de +egyetlen nagyapát sem, ki az unokáját ne szerette volna. Nem volt +gyermeknek szeretőbb, melegebb szivü apja, anyja, mint nekem s még ma +is, életem 60-ik esztendejében, meg-megsajdul a szivem, igaztalansággal +vádolom a Sorsot, mely tőlem a nagyszülők becéző szeretetét megvoná. +Csak _anyókára_, András nagyapó életepárjára emlékezem haloványan: +szélütötten, tehetetlenül feküdt öt esztendőt a mi házunkban. Anyókának +hivta, emlegette sokáig az egész falu: ennél jobbat, szebbet őróla +jegyezhetek-e föl? Utolsó _anyókaságát_ az én ébredező életemnek +szentelé. Kisdiák bátyám, néhány héttel az én születésem után, szörnyü +halálnak halálával halt meg, s édesanyám az ő halálának _búsbetegje_ +lett. Egy hónapig szoptam a búsbeteg tejet, s most már értitek ugy-e, +kevésszavu, mélázó ember mért levék? Anyóka gyönge, reszkető keze +leszakitott édesanyám kebeléről, megmentvén ezzel anya és gyermek +életét. + +Amint nyilt, nyiladozott az elmém, sokat háborgott lelkem a nagy, a +kegyetlen igazságtalanságon, amely anyókán esett. Hát ez a jutalma egy +hosszu élet soha nem pihenő szeretetének? Öt esztendőt sinylődni magával +tehetetlenül! A maga kezével nem moshatja arcát, nem fésülheti haját. A +maga erején nem fordulhat Isten áldott napja felé. A maga kezével nem +vihet ajkához egy kanál levest, ő, ki annyi gyermeket, unokát dajkált +szent türelemmel. + +De én láttam, mint ápolá anyókát a leánya, az én búsbeteg anyám. Mely +gyöngéden emelte, forgatta gyönge karjával anyókát. Én láttam, mint +étette, mosdatta, törülgette a holt halovány arcot. Én hallottam az ő +vigasztaló szavait. És emlékszem és soha el sem is feledem azt a +pillanatot, amikor szólt nekem az édesanyám, megmosdatván anyókát: +hamar, hozd ide a törülközőt! – igen, emlékszem, leakasztottam a +kendőszegről, de nem vittem, hanem odadobtam anyóka ágyára… és – – és – +akkor vert meg engem először az édesanyám. + +– Ó, ó, ne bántsd, ne bántsd. Gyermek. Nem tudja még, mit cselekszik. + +Áldott jó anyókám! + +Igazán nem tudhattam, mit cselekszem, hisz még négyéves valék. Én nem +tudtam, mit cselekszem, de tudta a mindent tudó, mindent látó Isten, +hogy mit cselekszik, amikor anyókát hosszu sinylődéssel jutalmazá. +_Váratlan_ gyermek volt az édesanyám. Anyóka öregedő asszony, amikor +édesanyámat szive alatt rejtegeté. Igen, rejtegeté. A falusi hit szerint +kései volt az ő termékenysége, s anyóka szégyenkezve rejtőzött az +emberek szeme elől. Az uccára ki nem merészkedett, lopva, ijedezve osont +végig a maga udvarán. És ime, anyóka csudálatos szép leánygyermeknek +adott életet, akinek szépségénél csak jósága, hüsége volt teljesebb. +Anyókával nem történt igaztalanság, mert ő, a szentéletü asszony is +egyszer bünben találtaték: szégyenkezvén az ő áldott állapotának miatta. +Az ő bünének büntetésével Isten megintett minden asszonyi állatot: _ne +sokalljátok az én ajándékomat_. Imé, tekintsen szemetek ide: itt fekszik +magával tehetetlenül egy anya, ki titkos könnyeket hullatott, mert én az +ő méhét megáldottam vala. Az _idejében_ született gyermekek hol, merre +vannak? Ki a temetőben, ki messze földön. De meghagytam néki az utolsót, +a váratlant, a szégyenlettet. Tekintsetek ide: láttatok-e anyát, aki +szivéről szakadt gyermekét szentebb türelemmel ápolá, amilyen szent +türelemmel ápolja anyját e leány? + +Most már vallom és hirdetem, hogy ez a büntetés nem volt igazságtalan, +sőt kegyetlen sem vala. Büntetés-e látni, hogy oly gyermeknek adtam +életet, akinek jósága, türelmessége, szeretete a közönséges, az +általános emberi jóságnál, türelmességnél, szeretetnél igazibb, nagyobb, +teljesebb? Ezt a jóságot, ezt a türelmességet, ezt a szeretetet Istennek +különös nagy kegyelme oltja szivünkbe, – bizony, nem minden emberébe. + +Anyóka zugolódás nélkül türte a – büntetést. Anyóka megnyugodott, +örvendező szivvel feküdt koporsajába: ez az öt esztendő győzte meg, hogy +nemcsak a legszebb, de a legjobb leánynak adott életet. + +* + +Édesanyám Benedek-leány volt. A gyökér, melyből a Benedek-nemzetség +kisarjadzott, valamikor, sokszáz esztendővel ennekelőtte, nyilván egy +volt, de századok során ugy szerteágadzott, leveledzett, hogy az én +szüleim frigyéhez diszpenzáció nem szükségeltetett. Nem az én családom +az egyetlen, melyben a férj is, a feleség is Benedek. A régi világ +legénye még a szomszéd faluba is ritkán tévedt át asszonyért. Ha nem is +itélem a legfinomabbnak s a legbölcsebbnek, nyilván volt némi értelme a +szójárásnak: Ha kapsz malacot a faludban, ne menj disznóért a szomszéd +faluba. De ha át is tévedt egyik-másik legény a szomszéd faluba, már az +ötödik-hatodikba nem. Itt már idegen volt. Itt már gyanakodva fogadták. +Mi hibája lehet, hogy otthon nem kap feleséget? + +Ez a fajta, az én fajtám, valameddig a vasut meg nem közelité, oly +tiszta maradt, mint a buza, mely csak addig igazán buza, mig semmi +másfajta szem közéje nem keveredett. A velencei doge-palotán apró +fejszobrok láthatók, mindenféle népek jellegzetes tipusai. A leányom, +ottjártában, nézte, nézegette a szobrocskákat s egyszerre csak lángba +borult az arca: Ni! Az édesapám! És felmutatott egy fejre. + +– Igen, kedves hugom, – mondta egy öreg magyar barátom – ez a maga +édesapjának a képe. Olvassa el, mi van alatta. + +– Turk. + +– Turk volt a magyar neve, amikor e szobrocskákat faragták. Régen volt +ez. Szent István király idejében. + +Egyszerü megállapitás ez, nem hivalkodás. Mindössze azért történt, hogy +az én leányom fedezte föl a nemzetsége képét Velencében, mert Nagy Lajos +király óta ő volt az első Benedek-leány, akit nászutja Velencébe vitt. +Benedek, más néven Bánk Margit, a Nagy Lajos korabeli, nem jószántából +került ide. Őt török martalócok rabolták el, vitték Konstantinápolyba +(lásd Acsádynak „A magyar birodalom története“ c. könyvében), ott +megvásárolta egy olasz kereskedő. Apja, bátyja lóra kerekedtek, +Konstantinápolyig nyomozták, onnét el Taliánországba, ottan meg is +találták Margitot. Akkor már két gyermeke volt. Hiába könyörögték haza – +odaláncolta ez a két gyermek. + +Ha sietnének a Benedek-lányok, ezek a ma élők, még ők is +felkiálthatnának, mint az én leányom: Ni! Az édesapám! Még vannak +turk-arcok, számosak. De már keveredünk, kavarodunk, idegen arcokat +látunk s ezeknek is a neve – Benedek. + +Az a veszedelem fenyegeti e könyv szerkezetét, hogy sok minden +kivánkozik tollam hegyére, aminek ha nem is „ajtó mögött“ a helye, de +arra sincs jussa, hogy soron kivül lépjen előre. Hallani vélem apai +nagyapám, a zsémbes természetü „vén huszár“ méltatlankodását, aki +kétszer „járt ki a franciára“, száz esztendővel ennek előtte, s lám, +elébe teszem a leányomat, aki száz évvel később látta Párist, mint +őkigyelme. De hiába siettet Benedek Huszár István nagyapó, az én +türelmes olvasóimnak egy s mást még meg kell magyaráznom. + +András nagyapó is, István nagyapó is az „osztály“ szónak csak egy +értelmét ismerék. Ma ezt igy mondják: _osztozás_. Egy mondat még +világosabbá teszi a szót: „A testvérek közt megtörtént az osztály, annyi +fődet kapott egyik, mint a másik.“ A mai, sokat emlegetett osztálynak +„rend“ volt a neve. Csak a neve, nem a lelke. Az egyik rend nem gyülölte +a másikat, mint ahogy gyülöli, feneketlenül gyülöli a proletár a +burzsujt s a burzsuj a proletárt. „Omnes gentes siculorum nobiles sunt“ +(Minden székely nemes), de ennek a székely nemességnek három rendje +volt. Az első rend volt a „_primor_“. Ehhez a rendhez tartoztak azok, +akik legalább 3–4 vitézzel s ugyanannyi lóval kerekedtek fel, a véres +kardot ha körülhordozák. A második rendnek _primipillus_, népiesen +_lófőszékely_ volt a neve. A lófőszékely közepes módu familia fia volt, +s lett-légyen tiz fia egy lófőszékely apának, ezek közül csak egy ült +lóra, melynek árát az egész család fizette. A harmadik rendnek +_pixidárius_ volt a neve. Ebbe a rendbe tartoztak azok a családok, +melyek nem tudtak lovat adni, tehát gyalogosan szolgálták a hazát, meg a +császárt. Többet a császárt, mint a hazát. + +Sok primor lehanyatlott az idők során primipillussá, sőt prixidáriussá +is, viszont a prixidárius felemelkedett primipillussá, de még primorrá +is. A jobbmódu jobbágyok sorából is sokan emelkedtek a primipillusok +rendjébe, ha annyi vagyont kuporgattak össze, hogy a maguk lován +szolgálhatták a császárt, aki kardnál s karabélynál egyebet nem adott. +Ló, ruházat a primipillus gondja volt, sőt az esztendőnként 2–3 hetes +gyakorlatozáson az élelmezés is. Még a konyhára való fát is maguk vitték +a székely huszárok. A maguk erdejéből s bizony nem a máséból. + +Az én legrégibb ősöm, Orbán ükapó, kinek neve régi irásokban megmaradt, +primorságon kezdte Mátyás király korában, de nem sok nemzedék +örökölhette a primorságot: a császárokért már primipillus Benedek fiak +onták vérüket. Apaffy Mihály uram, Erdély boroskedvü fejedelme, iratott +ugyan egy akkorbeli ősömnek kutyabőrös levelet, de ez szőrin-szálán +eltünt, s Mária Terézia óta, aki simogató kezével „az ugyis katonáskodó +kedvü“ székely nemzet vállára kényszerité a fegyvert, teljes száz +esztendeig szüntelen nyomozták nagyapóék Apaffy uram levelét, hogy a +vagyonpusztitó, költséges katonaság terhe alól megszabaduljanak. De +nagyapóék már rég por és hamu valának, amikor előkerült a kutyabőr +(zászlós huszár a cimere) – egy messze vidékre távolodott Benedek s +annak maradvái ültek rajta, mignem ennek az ágnak magva szakadt s ennek +utolsó, magtalan fia elhozá nekem, mondván: – Imé, öcsém, itt a +nemeslevelünk. Átadom néked, mint familiánk „legdicsőbb“ fiának, őrizd +kegyelettel. + +Jó arcot vágtam a váratlan ajándékhoz, ötven esztendővel – _48 után_. +Nem szomorithattam meg a jó öreget, gondolván, de nem mondván: Most már +füstre tehetem. Hozta volna el az ükapád az én ükapáimnak: mi tenger +költségtől, bajoskodástól, mi nehéz terhektől váltotta volna meg őket! +Hány darab földet szánt „jövevények“ ekéje a te ükapád szükkeblüsége +miatt! + +A nemeslevelet kegyelettel fiókba zártam, édesapámnak soha meg nem +mutattam. Akkor már 83 esztendős volt édesapám. Hadd higyje halálig, +hogy a nemeslevél elveszett. Hogy szerencsétlenség s nem egy vérünkből +való vér lelkiismeretlensége, hogy István nagyapó 24 esztendeig tartott +lovat a császárnak, ő maga, ki 18 éves korában váltotta fel apját, 14 +esztendeig, amikor is „kiütött a szabadság“ s Kossuth Lajos hivta +fegyverbe a magyart. + +István nagyapót sem ismerém: születésemet két évvel előzte meg halála. A +nagy Benedek nemzetségből egymaga volt huszár, nem volt, aki felváltsa, +viselte a fegyvert, mignem felváltá egyetlen fia. A nemzetség többi ága +a pixidárius rendhez tartozott. + +– Volt idő, – mondogatta édesapám, – amikor tiz fegyverfogható fia is +volt a mi águnknak: ezek egymást váltogatták. Ám lassanként elszéledtek: +ki papnak, ki gazdatisztnek a vármegyére,[2] de még Nagymagyarországba +is – igy szabadultak meg a császár keze alól. Kicsi fiu voltam, amikor +Miklós nagybátyámat a Szilágyságba hivták el papnak. Az egész familia +elkisérte a szomszéd faluig. Mintha temetőbe kisérték volna, ugy +elsiratták. Igazuk volt: sohasem látták többet. Mert akkor még vasutnak +hire sem volt. Én már huszár voltam, amikor egyszer lejön Kolozsvárról +Bodola püspök s kihirdetik a parancsot, hogy mind a vidék székely +huszárjai jelenjenek meg a nagybaconi templomban, parádés gunyában. No, +elmentünk. Az ő szentbeszédjéből tudtam meg, hogy mely nagyot haladt a +világ s mely dicsőséges uralkodónk nekünk V. Ferdinánd, kinek +legdicsőségesebb uralkodása alatt „jött bé“ a vasut. Olyan ut, mondá, +melynek két szélin vaslénia fekszik, ezen szaladnak egybekötözött, +mahomet-nagy szekerek s nincs ló elébük fogva. A huszárpajtások – mintha +ma is látnám – egymást döfködték, hitetlenül csóválták a fejüket, de sőt +Keresztes Samel pajtásom nem is állhatta meg szó nélkül. – Már olyan +Isten nincs, hogy azt megcsinálja, – mondta Samel pajtás. De ezt csak mi +hallottuk, a püspök nem. + + [2] Erdélynek a Székelyföldön kivül eső részét _vármegyének_ hivják a + székelyek. + +Csuda-e, ha Miklós papot mint halottat siratták el? + +István nagyapót is életében kétszer siratták el mint halottat: kétszer +zavarták ki a falujából, hogy segélje megverni világhóditó nagy +Napoleont. Látta Páris városát, hová az unokája soha, csak a dédunokái +jutottak el. Második utjából hozott egy sebet, mely minden télen +kibomlott; egynéhány juharmagot s ezzel kapcsolatban egy szép, egy szent +fogadalmat. + +– Ugy kapta a sebet, – mondotta az édesapám – hogy atakkot fujt a +trombitás. Nosza, kard, ki hüvelyből! – vágtatnak a székely huszárok, +mint a sebes szél, még annál is sebesebben, s hát egyszerre csak +apámuram összeakad egy mahomet-nagy franciával. Küzsdég ember volt a +nagyapád, de erős, tagbaszakadt, szélesvállu, kemény, markos ember. No, +összecsapnak nagyhevesen, a francia már kiált is: kújon! s már döf is a +pikájával, fültőn döfi nagyhirtelen az én apámat. Még ez sem elég, +balkezével nagy oktalan elkapja a nagyapád kardja végét, hogy a keziből +kifacsarja. Hiszen, nagyapád sem tátotta el a száját. Ha te facsarintod, +én is facsarintom, gondolta magában s olyant facsarintott, hogy a +francia keze markolatja tőből esett a földre. Még egy vágás nagyhirtelen +s keze markolatja után földre döndült maga is. No, vége volt a csatának, +apámuram félrehuzódott egy erdő szélibe, ott talált egy forrást, annak +vizével locsolgatta, mosogatta a sebjét. Aztán egy nagy burtukos fa alá +heveredett. Öreg juharfa volt, az alja tele csenkával.[3] Előbb ügyet +sem vetett rá, gondolta: csenka – csenka, akár francia, akár székely +juharfán termett. Szépen elszenderült. Jó sokáig aludt, s amikor +felébredt, a sok csenka ismét csak szemébe ötlik. A sebje nem fájt, +teste-lelke megkönnyebbedett. S hallj csak ide, most már a csenkára más +szemmel tekintett. De más szemmel a juharfára különösen, kinek a tövében +megpihent, sebjének sajgása lecsendesült. – Áldjon meg az Isten, francia +juharfa, bucsuzkodott apámuram. Te szállást adál a székely katonának. +Ágaddal, leveleddel béárnyékolád fáradt testemet, uj életre viditottad a +lelkemet. Ugy-é, nem bánod, ha csenkáidból kettőt-hármat elviszek? +Ugy-e, jó néven veszed, ha magjaidat otthon, a kisbaconi templom +cintermében, Istennek dicsőségére majdan elültetem? Ha Isten +hazavezérel, el is ültetem, fogadom néked, francia juharfa! + + [3] A juharmag tokja. + +Te feletted, öreg iróasztalom, van egy festmény. Ezzel a festménnyel, +itt a messze Babylonban, ebben a testet s különösképpen lelket +fertőztető Babylonban, hol láncon tart most engem a sors, a kegyetlen, – +lelkem mindennap társalkodik. Áll pedig a festmény előterében a mi +templomunk, s tőle néhány lépésre egy hatalmas törzsü, széles koronáju +juharfa, melynek francia magját ennekelőtte százesztendővel István +nagyapó ülteté; s mely, imé, Istennek dicsőségét már a harmadik rend +unokáknak hirdeti. Irván e bús emlékezést, feltekintek a képre, szemem +könnyel megtelik – vajjon e kép élőmását látom-e még valaha?… + +Francia juharfa magjának elültetése mellett egyéb fogadalmat is hozott +haza István nagyapó. Öt álló napig szinét sem látta kenyérnek. Ihattak +bort a huszárok, volt az nagy bőségben, de kenyér egy karéj sem akadt. +Ám a bor csak ugy csuszik, ha meg van az ágya vetve. Rettenetes öt nap +volt ez. Akkor felkerekedének a székely huszárok, kocogtak nagybúsan +erdőn-mezőn át, s im, István nagyapó utszéli bokor tövében egy darabka +kenyeret pillanta meg. Sorból kiállani, lóról leszállani nem volt +szabad. Se baj, nagyapó jól megjegyezte a bokrot s éjnek éjszakáján +visszakocogott. Megtalálta a kenyérdarabkát. Kemény volt, mint a kő. De +nagyapónak nem törött belé a foga – megrágta, megette, morzsácska sem +maradt belőle. Ekkor jutott eszébe nagyapónak, mely Isten ellen való +nagy vétket követett el otthon, amikor a buzakenyér kormos héját +lehántogatta. + +– Ó, édes Istenem, csak segélj haza, ételben, italban többet nem +válogatok. Kenyér kormos héját le nem hántom, – ugy eszem meg, ahogy a +kemencéből kiszedik. + +Haláláig megtartotta fogadalmát. + +Zsémbes természetü ember volt István nagyapó, hirtelen lobbanó, hirtelen +csendesülő. Az unokái közt – mondogatta édesapám – valósággal gyermekké +lett, játszott, játszott, aztán egyszerre csak összezördült velük, s +amilyen hirtelen összezördült, olyan hirtelen meg is békült. + +– No-no, – mondotta édesanyám, – magával is sokszor összezördült. Hol ez +nem tetszett, hol az nem tetszett a gazdaságban. Folyton békitettem +magukat, mert egyik sem akarta hagyni a maga igazát. + +– Igaz, igaz, – mondta édesapám, – de hamar lecsendesültünk, ugye? + +– Hát nannyámasszony milyen asszony volt? – kérdeztem édesanyámat. + +– Áldott lélek. Isten nyugtassa meg. Tiz esztendőt éltünk egy fedél +alatt, főztünk egy tüzhelyen, egymás utjába soha egy szalmaszálat nem +tevénk. Olyan szelid jóság volt, mint anyóka. + +Igen, igen, zsémbes ember volt nagyapó, de melyik öreg ember nem az? Az +ő zsémbességének a jóakarat volt a forrása. Ismerem én ezt a +zsémbességet, példát mutatott erre édesapám, mutogatom én is. Láttál-e +zsémbes ifjut? Kötekedőt láthatsz sokat, zsémbest soha. + +– Nem tudod, hogy miféle munkába fogj, – mondotta István nagyapó a +fiának, – menj ki Nagyfődre,[4] ott állj meg, tekints körül. Innét +láthatod nemcsak a kisbaconi határt, de láthatod a nagybaconit, a +bodosit, a bibarcfalvit. Nézd meg, mit csinálnak ott a népek. Csináld +azt te is. + + [4] Hegy tetején egy nagyobb darab szántóföld neve, ma is a + Benedek–Huszár-nemzetség birtokában. + +István nagyapó-e a kutfeje ennek a bölcs tanácsnak, nem tudom. Talán +régmult időkből, apáról fiura szállt e tanács, de bölcs volt, annyi +bizonyos. Irói pályámon magam is sok hasznát vevém. Igyekeztem +fölemelkedni a nemesebb gondolkodásnak, a szemérmetesebb érzésnek +Nagyföldjére, a tisztultabb levegőbe, s ha gyenge szárnyam nem is tudott +egymagasságban repülni a fellegeket verdeső sasokkal: valamint a sasok +repülését hiven kiséri lent az árnyék – megelégedtem azzal, ha mint +árnyék, a nagyokat hiven követhetem. + +A házasságra is voltak István nagyapónak igen bölcs mondásai. + +– Szépséggel főtt káposztával nem lakol jól. Aztán: A jó leány mellett +meg kell tapodni a fődet. (Vagyis: Sokat kell körülötte forgolódni. Ma +igy mondanák: legyeskedni.) + +Édes apám ugy fogadta meg István nagyapó tanácsát, hogy buzgón tapodta a +földet egy jó leány mellett, aki véletlenül legszebb leány volt messze +vidéken, nemcsak a falujában. Nem az a piros-pozsgás arcu falusi szépség +volt, de az az arc, melyről a Madonnák képét másolják a piktorok. +Szelid, mélázó arc, fekete szemében könny és mosoly, kicsiny száj, +melyen rossz szó ki nem fér. Hogy az én gyermeki szememnek ő volt a +világ legszebb asszonya? – Van-e gyermek, akinek anyja nem a legszebb +kerek e világon? Hogy mifajta szépség az én édesanyám, ezt csak nagy +diákkoromban mutatta meg nekem az első Madonna-kép, mely a képtárban +megállitott. – Ni, az édesanyám! – dobbant meg a szivem. Hogy milyen +volt gyermekkorában, leány- és fiatalasszony korában, Madonnaarcu Mária +leányom mutatta meg nekem. Az ő arca, termete rekonstruálta édesanyám +Madonnaarcát, gyenge, törékeny, nádszál termetét. – Szakasztott a +nagyanyja, – mondják egy szivvel-szóval a falu öregei. + +A nagy vakációra rendszerint gyalogszerrel (az apostolok szekerén) +jöttem haza a székelyudvarhelyi kollégiumból. Nagy csapatokban indultunk +el, faluról-falura oszlott-foszlott, fogyott a csapat, s emlékszem, hogy +egyizben Olaszteleken (harmadik falu a miénktől) egymagam maradtam. Kis +fiu voltam én akkor, talán első-, talán másodikosztályos diáklegényke. +Mentem, mendegéltem az olaszteleki uton s egyszerre csak szembekerekedik +egy pár ember. Magas szál ember volt a férfi, kasza a vállán, mellette a +felesége, szépen megtermett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt. +Szénagyüjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egymáshoz illő +szép pár embert. Megakadt rajluk a szemem. Szinte beléjük ragadt. + +– Jó napot adjon Isten, köszöntem illendően. + +– Adjon Isten, édes fiam, fogadták egyszerre mind a ketten, s ugyancsak +megnéztek s ugyancsak nagy szeretettel néztek reám. Megállottak. + +– Állj meg, fiam, állj meg, szólitott meg a férfi. – Ugyan bizony nem a +Benedek Huszár János fia vagy-e? + +– Az vagyok, szolgálatjára. + +– Mindjárt gondoltam. + +– Én is, mosolygott rám az asszony s megsimogatta arcomat. Az édesanyja +képit hordja. + +– Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. – No, mondta az ember, +hiszed-e, hogy mi ott voltunk az édesapádék lakodalmán? Ott bizony. +Huszárpajtásom volt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, hogy nem volt +olyan szép pár ember Erdővidéken akkor időben, mint a te apád s anyád. +Hát mondd meg, fiam, édesapádnak, tiszteli az olaszteleki huszárpajtás. +Tudja őkeme, hogy ki az, – nyomta meg büszkén a szót, – mert ebben a +faluban csak az én nemzetségem volt huszár, a többi mind gyalog katona. + +– Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollak téged is, mondta az +asszony, s mindjárt meg is csókolt. + +Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mosolyogtak, integettek, +mig az ut fordulója el nem takart. + +– Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – +kérdeztem otthon. + +– Ugyan kikkel? mosolygott vissza a kérdés édesanyám szeméből. + +– Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál +asszony volt. + +– Vajjon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már +nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember. + +– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán. + +– Ó, ne mondd! – csudálkozott egyszerre édesapám s anyám. + +– De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak magukról? + +– Bizonyosan valami rosszat, enyelgett édesapám. + +Nagyot kacagtam, hogy csak ugy csengett belé a ház. + +– Ugy látszik, mégsem mondtak erős rosszat, enyelgett tovább édesapám. + +– Nem bizony. Azt mondták, szóról-szóra, betüről-betüre: Hiszed-e, hogy +nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s +anyád? + +Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta: + +– Ó édes fiam, csak kedveskedtek neked. + +– Magam is azt mondom, tette hozzá komoly ábrázattal édesapám. + +– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt +édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugy-e, édesapám. + +– Tudom fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az +édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem +volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége. + +– Nem, fiam, nem, erősitette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság +még mindig ott játszadozott. + +Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék +azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem +volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó +Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvü emberek dobálják +egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, ugy dobálja ez a két emberpár +egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, +hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok. + +Vannak-e még ilyen emberek? + +* + +Volt még István nagyapónak egy mondása, amely nyilván apáról-fiura +öröklődött a századok során. Ez a mondás gyönyörü mondás volt. Csak +szeplőtelen erkölcsü népnek a lelkében fakadhatott a forrása, oly +népében, amelynek a szeplőtelenség szüntelen élő törvény vala. Törvény, +amelyet kőbe nem véstek, de megmaradt: nagyapám örökölte az apjától, +apám örökölte a nagyapámtól, én az apámtól – s im tovább adom a +fiaimnak, hogy ők meg hirdessék tovább a fiaiknak. + +Amikor édesapám legénnyé serdült s leányos házakhoz megkezdé a járást, +István nagyapó ezt az utravalót adta neki: – Fiam, jól megjegyezd, amit +mondok: _a legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a +leánynak_. + +Ezt az utravalót ujra meg ujra ismételte István nagyapó, s bizonnyal +ismételték mind az apák. Ugyan erősen össze kell szednem emlékezetemet: +gyermek-ifju koromból két leány emléke maradt meg, akiknek a templom +utolsó padjában volt a helyök; akiknek nem volt szabad hajadonfővel +mutatkozniuk: fekete kendő borult a fejükre s a kendőnek széle +lecsuszott az arcukra, le a szemük fölé. Legénynek, leánynak, kik +magukról megfeledkezének, meg kellett követniök az eklézsiát. Az +anyaszentegyházat… + +* + +Mondám, hogy István nagyapó hirtelen lobbanó ember volt: e hirtelen +lobbanó természete fosztott meg engem ama szép emlékektől, melyeknek +hiánya meg-megsajditja még ma is a szivemet. Igen, ő naphosszat +eljátszott az unokáival (közbe-közbe összekapott velük), négykézláb +mászott a szobában, a kertben, a hátán két-három unoka is lovagolt +egyszerre s a vén huszárt nem egyszer fogták azon, hogy felmászott a +bartamisz körtefára s onnan vetegette le a szép sárga körtét Gáborkának, +Ignáckának, Évácskának. + +– Vessen nekem is, nagyapó! Még egyet! Még egyet! + +– Vetek, fiam, vetek. Hogyne vetnék. + +Kilencven esztendőre volt teremtve István nagyapó, de hirtelen lobbanó +természete, szittya bátorsága miatt jóval elébb Megállj!-t kiáltott a +Halál, amikor mindössze 72 esztendős vala. De ki hallott ilyet? Egyedül +volt otthon nagyapó, a ház népe künn a mezőn. – Ejnye, ejnye, de sokáig +maradnak el! – zsémbelődött magában. S nem ok nélkül, mert Nagyföldről +rohanvást gomolygott befelé a disznócsorda, farkaséhesen. Mert a disznó +– mindig éhes. Kora reggeltől alkonyatig turja a földet, rágcsálja a +gyökeret, a füvet, a burjánt, de jóllakni képtelen, s esze nélkül szalad +a vállunak, amikor az udvarra begurul. És csapnak szörnyü zenebonát, ha +üres vállut találnak. Igen, Nagyföld felől rohanvást rohantak a disznók; +Romhány oldalán csendesen eregéltek befelé a tehenek; Csikorra-hegy +kanyargós lejtőjén vágtatott a ménes, s nyomban utána tétovázva eregélt +a meddü csorda (egy-hároméves borjak és tulkok) s végezetül jöttek nagy +méltóságosan az ökrök is. És István nagyapó egyedül! Alig hogy +teleöntötte korpás vizzel a disznók válluját, megérkeztek a lovak, a +csikók, a borjak, az ökrök: most ezeket rendezze el mind a pajtákban, +kit-kit a maga helyére. Hát csak rendezte, rendezgette nagyapó, de még +félig sem készült el velük, megjöttek a jámbor tehenek is. Hiszen, ha +maguk jöttek volna! De kisérő is jött velök: haragos bömböléssel rontott +a pajtába Kormos bika, ki arról kapta nevét, mert koromfekete volt a +homloka, testének többi része tiszta fehér. + +A szomszéd telken éppen vizet meregetett vén Gál József. Ő mesélgette +nekem gyermekkoromban, hogy: + +– Eppeng vizet mertem, hát egyszer csak hallom, hogy a vén huszár nagyot +kiált: Héj, az irgalmadat! Most kelle idejőnöd!? Osztég hallottam, hogy +a cseberruddal döngeti a bikát, az meg bömbölt nagymérgesen, hogy azt +hittem, esszeduvad a pajta, közbe meg a vén huszár nagyokat rikótott: Hí +ki innét, te kújon! Ez vót az utolsó szava, amit hallottam. – Hej, odaát +baj van, mondom, nagyhirtelen átalhajitom magamat a kerten, szaladok a +pajta felé s hát, Szüz Mária, Szent Józsep! a Kormos gyomrozza a vén +huszárt; én szaladok, mint a bolond, kiabálok: Emberek! Emberek! Öli a +bika a vén huszárt! Mire emberek jöttek s hazakerült a háznépe, a vén +huszárnak vége vót. Nagy vót a virtus benne, másként száz esztendeig is +elélhetett volna, olyan erős kötésü ember vala. + +Igen, igy mesélgette nekem Gál Józsep (s nem József) a nagyapó halálát. +Ha édesapámat kérdeztem nagyapó haláláról, – hogy is mondjam? – amolyan +csendes, büszke szomorusággal válaszolt: – Bizony, szegény nagyapád még +most is élne, ha nem lesz vala hirtelen lobbanó természetü. Átok a mi +nemzetségünkön a hirtelen harag s a szókimondás… + +S csakugyan a Benedek Huszár-nemzetségnek van még egy mellékneve: +Szókimondó Benedek. + +* + +Amikor András nagyapó meghalt, 1848-at irtak; 1857-et István nagyapó +szomoru halálakor. Melyik hónapban halt meg? Falun ezt nem tartják +számon. Szénakaszáláskor. Ebből megtudod: vagy junius vagy julius +havában. De a szerencsétlen eset napja megmaradt: szombati nap volt az. +Nem azért, mert péntekre következik a szombat, hanem azért, mert szombat +az a nap, melyen a messze erdőben legelésző nyájak is hazajönnek, még +pedig minden második szombaton: egy az, hogy lássa a gazda az állatját, +fejlődik-e a növendékmarha; nem romlott-e le; nem hibádzott-e meg +valamelyik, akár öreg, akár fiatal; más az, hogy sót nyaljanak. Még +megvan az egydarab kőből faragott, nagy potrohos sónyaló-asztal, csak a +karimája kopott le egy kissé. Ez a karima arra való volt, hogy az asztal +közepére kitett nagy sódarab ne guruljon le, mig télről-tulról +nyalogatják, lökdösik (s közbe-közbe egymást is öklelik) az állatok. +Igen, megvan a kőasztal, az ősi telekről áttelepitettem az enyémre. Ott +üldögél most egy fiatal juharfa alatt, amely meg édesgyermeke annak az +István nagyapó ültette francia juharnak… + +Uram, teremtőm, micsoda szabályellenes kitérések! Ilyet ma már nem +követnek el azok a hosszuhaju gyerekek, akik éppen most üvöltik: le a +tőkéseknek udvarló öreg irókkal! Haljanak éhen! Ne engedjük irni őket! +Mi vagyunk a _Ma_, a _Holnap_, a _Holnapután_! S igazuk van a +gyerekeknek. Én már jóval az októberi forradalom kitörése előtt +kiolvastam az ujságok sorai közül, hogy már irják a mi halálos +itéletünket, melyet meg is szövegeztem ebben az egy mondatocskában: +Agyon kell verni minden öreg embert! Ime, hogy igazolom a gyerekeket. +Megállapitom, igazán feleslegesen, hogy István nagyapó szombati nap halt +meg. Hogy e napnak emléke ezért meg ezért maradt meg. Ebbe a +megállapitásba belekeveredik egy kőasztal. Ez még semmi: még azt is el +kell fecsegnem, hogy ez a kőasztal az én udvaromra került, az alá a +juharfa alá, melynek az apja francia földről eredett. Igy esik aztán, +hogy ez a történet (ha ugyan annak nevezhető) minduntalan elakad, holott +elég lett volna följegyeznem édesapám sóhajtását: – Bizony, édesfiam, +akkor szomoru vasárnapra virradtunk. Ehhez aztán csak hozzá kellett +volna füznöm, mint láncszemet a láncszemhez, azt a karácsonyt, amelyet +édesanyám haláláig siratott. + +– Jaj de szomoru karácsonyra virradtunk! + +Ez a szomoru karácsony István nagyapó halála után két esztendővel +boritotta holtig tartó gyászba édesanyámat. Ezen a napon jegyezetett el +a halálnak Ignácka. + +Ignácka. Van-e még magyar ebben a Balzac szamárbőréhez hasonlatosan mind +összébb-összébb zsugorodó országban, aki Ignácra merje kereszteltetni a +gyermekét?… Édesanyám testvérbátyja, az uzoni pap, hirdette e névvel +Istennek dicsőségét: az ő iránta való szeretet adatta Ignáckának a +nevét. Mondják, szelid fiu volt, kékszemü, mint a papbácsi: ritkaság a +feketeszemü Benedek-családban… + +Vala pedig az ötvenes években, Sepsziszentgyörgy városában, egy német +iskola. Norma-iskolának hivták: több a falusinál, kevesebb a +kollégiumnál. Ide vitte édesapám két fiát: Gáborkát és Ignáckát német +szóra. Kitünő iskola lehetett. Két-három esztendőt jártak ide a fiuk s +folyékonyan diskuráltak németül. Különös nagy sulyt vetettek a +számolásra, meg a szépirásra. Emlékeim közt őrizgetem Gáborka és Ignácka +szépirási gyakorlatait: minden betü oly szép, oly szabályos, mintha +vésve volna. De megmaradt Ignáckának egy kis nótáskönyve is, melyet +teleirt innen-onnan mindenféle versekkel, nótákkal. Mosolygó, +gyöngyszembetükből verődnek össze a sorok, a legtökéletesebben kifejlett +irás, s keresve sem találsz benne helyesirási hibát. A füzetecske +homlokára piros rózsabokrétát pingált a fiu s mindjárt alatta Petőfi e +dala: Rózsabokor a domboldalon… Ebben a füzetecskében van az a vers is, +amely igy kezdődik: + + A minap, hogy Debrecenbe jártam, + A piacon egy diákot láttam. + Hónaalja tele levelekkel. + Piros ajka mézes beszédekkel. + +Tanultak a gyerekek ebben az iskolában épitést is. Német könyvből +tanulták: _Baukunst_ a cime. S alaposan tanithatták az épités +mesterségét, amint ez majd kitünik e könyv folyamán. Amikor aztán +kijárták a fiuk a normát, édesapám ezt a törvényt tette: Gáborka, aki +szorgalmatos tanuló ugyan, de nehezebben tanul, otthon marad gazdának, +Ignáckát pedig, akinek „olyan esze volt, mint a tüz“, viszi az +udvarhelyi kollégiumba. Nyilvánvaló volt, hogy édesapámat ebben a +törvénytevésben gazdasági ok vezette. Gáborból gazda lesz, Ignácból pap. +Gábor majd megváltja Ignác részét, egyedül övé lesz az ősi föld. Volt +ugyan még két kis leány: Éva és Anna, de a német világban még állott a +régi székely törvény: a leány csak lábas jószágot, meg kelengyét kap, a +ház, a föld a fiut illeti. Ezt a törvénytevést kellemetlenül zavarta meg +az én születésem. Már meghalt volt két fiugyermek csecsemő korában, +(mindakettőnek András volt a neve), két fiu s két leányka élt, az ötödik +gyermek váratlan érkezett. Éppen mint az édesanyám annakidején… Viruló, +szép asszony volt akkor még az édesanyám, nem kellett szégyelnie engem, +mint szegény anyókának őt: nem is szégyelt, de, hallottam később, sok +keserves könnyet hullatott titokban miattam. Ő titokban sirt, de +édesapám nem titkolta békétlenkedését. Három fiu volt – uj „osztályt“ +kellett csinálnia, mert most már három felé oszlik a birtok… Már-már +megpihent a földszerzésben, bár férfikora derekán volt még, s ime, ujra +földszerzéshez kell látnia. (S ezeknek az embereknek akarjátok a földjét +kommunizálni!) + +De Isten rettenetesen sujtó kézzel hagyta helyben édesapám földosztó +törvénytételét. Ignácka, aki a harmadik osztályt járta az udvarhelyi +kollegiumban, hazajött a karácsonyi vakációra; hazajött meghalni szörnyü +halálnak halálával. + +Karácsony szombatja volt. Édesanyám az ünnepi kalácsot sütötte, Ignácka +meg az én bölcsőmet ringatá. Ő tizenhároméves volt, én tizenháromhetes. +Szépen álomba ringatott engem Ignácka, aztán mit gondolt, mit nem, +kiszaladt az udvarra, udvarból az uccának iramodott, de a galambbúgos +kapunak csak a kis kapujáig ért, ott éppen szembe szaladt vele egy kan. +Sohasem mutatott gonosz természetet, s most sem gonoszságból, de sőt +inkább a hirtelen találkozás okozta félelemből, hatalmas agyarával +Ignáckának vágott, végighasitotta a mellét, a gyomrát – – – ó, szegény +Ignácka, ő neki hiába sült a karácsonyi kalácska, neki hiába zörgött az +aranypilis diócska, mogyorócska: két napi szörnyü vivódás után ártatlan +lelkét kilehelte, szelid kék szeme örökre lecsukódott. + +Édesanyám harminchétéves volt, amikor a nagy lelki megrendülés érte. +Nyolcvanötéves volt, amikor leszállott érette a halál angyala. De +haláláig, kezdetben minden héten, később nagyobb időközökben, kinozá +gyötrelmes főfájás s haláláig siratta a szelid, kék szemü Ignáckát. És +haláláig magát vádolta s nem az Istent, mivelhogy az ő búsbeteg tejét +okolta az én szótalan mélaságomért… Édes jó anyám! + +* + +Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan +beletörődik gyakran nem is a kényszerüség szülte kegyetlenségbe, mely +durva kézzel szakitja le az anyai emlőről s cuclira bünteti. A falusi +gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe s onnét csak akkor szakad le, +amikor már nemcsakhogy talpra áll, de szaladgál is. Igy volt ez az én +gyermekkoromban. „Történeti“ tény, hogy egy falumbeli +napszámosasszonynak (Szász Ferencné volt a neve) már ötesztendős volt a +Gergő fia, amikor még napjában egyszer-kétszer megszoptatá. S nem +anekdota, de történeti tény az is, hogy Gergő kiszaladt a kapu elé, ahol +az anyja a szomszédasszonyokkal tereferélt, s szóról-szóra e szavakkal +szólitotta be: – Anyó, az Istenit, jőjjön bé s szoptasson meg! Amint +aztán nőtt, növekedett Gergő, ugy megundorodott a tejtől, hogy belőle +lett a falu legnagyobb pálinkaivója. Felső malmot, alsó malmot egy hétig +járatott volna az a pálinkatenger, mit ez az ember késő vénségéig +megivott. De ha már megint ennyire kitértem az utból, azt is +megörökitem: mért szoptatta Szász Ferencné Gergőcskét még ötéves korában +is. Azt mondta (s ebben igaza volt): „Szültem már hat fiut a császárnak, +többet nem szülök.“ De végre is kiapadt a tejkut, el kellett választani +Gergőt – „s mit tesz Isten?“ Szász Ferencné megszülte a hetedik fiut is +a császárnak. + +Én már megizleltem volt az édes anyatejet, három hónapja csüngtem +édesanyám emlőjén, amikor egyszerre csak a tejforrás apadni kezdett. +Nemcsak apadt, de beteg is volt a teje. Búsbeteg tej. Szegény édesanyám +sem élt, sem halt. Azt mondta a doktor: az anya is belepusztul, a +gyermek is, ha el nem választják. És ekkor anyóka szép gyöngén levett az +anyai emlőről s kicsi kanálkával kezdte öntögetni szájamba a tehéntejet. +Hiszen, gondolhatjátok, hogy nem volt ez hamisitott tej, de fennmaradt a +hire, hogy az uccán megálltak az emberek s ugy sajnálkoztak rajtam, +merthogy egész nap kihallott szivethasogató sirásom. Benedek Péter +Andrásról, a falu legerősebb, virtuskodó legényéről ekkor tünt ki, hogy +voltaképpen puhaszivü ember, mert ő volt az, aki ekként kiálta fel: Ha +csicsem volna, megszoptatnám azt a gyermeket! + +Mondám, hogy szegény édesanyám sem élt, sem halt, talán azt sem tudta, +hogy mikor kereszteltek meg. A szolgáló vitt a paphoz: ő lett a +keresztapám is, a felesége meg a keresztanyám. Nevet is a szolgáló +választott nekem utközben, amint ment, mendegélt velem a parókia felé. +Ha meg nem hal Ignácka, bizony lettek volna főkomák, oldalkomák s lett +volna nagy vendégség, de Ignácka halála nagynehéz bánatba boritá a +házat, eltünt onnét az öröm, mintha föld nyelte volna el. + +De hiába hogy csak a pap volt a keresztapám, a papné a keresztanyám, +mégis annyi volt a keresztapám s anyám, hogy bizony nehéz volna mind +elészámlálnom névszerint. Ősrégi szokás, hogy mindazok, akik egy +családban egy gyermeket keresztviz alá tartanak, keresztszülei a többi +gyermeknek is, s nemcsak azok voltak keresztszüleim, akik az én +testvéreimet keresztviz alá tartották, de azok is, akiknek a gyermekét +az én szüleim tarták keresztviz alá. Nemcsak gyermek – és ifjukoromnak, +de férfikoromnak is igen kedves emléke ez a keresztül-kasul való +keresztfiuság. Sorban elevenednek meg lelki szemem előtt azok az +egyszerü, tisztes, fehérharisnyás székely emberek, akiket én az uccán +igy köszönték: – Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! S azok a +szőttes-rokolyás, fekete fejkendős asszonyok, akiknek igy köszöntem: Jó +napot adjon Isten, keresztanyám asszony! S ha megállottak egy szóra, +kettőre, meg is kérdeztem illendően: Hogy van? Hogy szógál az egészsége? + +Elsőnek jelen meg emlékezetem tábláján a kevésszavu, szelid mosolygásu +Benkő Dániel, kinek amilyen szelid volt a mosolygása, oly hirtelen vált +az tüzes menyköveket szóró zord beborulásra; akinek a fia vala Ádám, +egyik regényem bús véget ért hőse. Akinek családjában vége-hossza nincs +a kegyetlen Istenitéleteknek, – ki tudná, miért, amikor keresztapám uram +is, keresztanyám asszony is igen jó lelkek valának… Követi Benkő Dánielt +Benkő László keresztapám uram, aki már deákos ember volt s a falunak sok +esztendőn át pennája, kistermetü, puskapor-természetü ember. Már a +feketébe-kékbe játszó arca is mintha tele lett volna hintve puskaporral: +szinte féltem, hogy egyszerre csak fellobban. De hozzám mindig szelid, +nyájas volt, s hálával emlékszem reá, mert Udvarhelyen jártában, két +nappal a vakáció előtt, kikönyörgött a szörnyü goromba Korondi uramtól, +a direktor-professzortól, – nem, nem, ezt a két napot, hogy elébb +borulhattam édesanyám kebelére, soha el nem felejtem: Köszönöm +kigyelmednek, Benkő László keresztapám uram! Isten nyugtassa meg! + +Ihol, elém perdül a fürge; csupa csont és bőr Benedek Szabó József, aki +tán sohasem ült (az ő részét nyilván az apja ülte le, mivelhogy szabó +vala), éjjel-nappal serénykedett, csonttá-bőrré aszalódott a szüntelen +való munkában. Kaszált, kapált, csépelt, közben téglát, cserepet vetett +s bár kisgazda volt, négy fia közül háromnak épitett kőházat, olyan +szépet, olyan mutatósat, hogyha ide vetődnék egy pesti ifju, okvetlen +megkérdené: miféle úr lakik e házban? A negyediknek csak azért nem +épitett, mert ez a szomszéd faluban ráházasodott egy özvegyasszonyra. +No, de hiába távolodott el a negyedik, még találkozunk vele: életem +folyásában sorsdöntő szerepe lesz… + +Dombon ülő háza, még pedig uri formáju háza volt Gál Dániel keresztapám +uramnak. Amolyan hétszilvafás nemes ember vala őkigyelme. Négy, néhány +lépésnyi utcácska vette körül a szük telket; szigetecske a +falu-szigetben. Ez az uri formáju ház háttal fordult a negyedik +utcácskának, ellenkezően az igazi székely házakkal, melyeknek ablakai +közvetlen az uccára nyilnak. Gál Dániel keresztapám uramat nem ismertem. +Mondják, szakállas és nadrágos ember volt. Gyermeknek nem adott életet, +nyilván, mert nemcsak a háztelek volt kicsiny, de a föld is, amelyen +szántogatott… Sőt nem is volt neki nemes levele. Diákiskolát járt az +apja is, ő is, tehát urnak született. Szegény urnak, akit igy csufol ki +a nóta: + + Tekintetes, naccságos, + Csergefótos[5] nadrágos. + + [5] Cserge: házilag szőtt gyapjutakaró. + +Csudálatos: még volt egy ilyen nemeslevél nélküli nemes a falumban, +akinek dulló volt az apja, maga is diákiskolát járt s ennek sem volt +gyermeke. De mindkettőnek valóságos nemesasszony volt a felesége – talán +ez nemesité s gyermektelenité meg őket? + +No, még megemlékezem egy keresztapámról, Putnoki Istvánról, akinek annyi +leánya volt, mint égen a csillag, mind kellemetes, szép arcu fejérnép. A +szomszédságunkban lakott s jól esik rá emlékeznem arcának +megindultságára, amikor hosszu, hosszu idő multán hazakerültem és +megálltam a kapuja előtt: Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! Hogy +van? Hogy szolgál az egészsége? Mintha nem akart volna hinni a fülének. +Hogy én őt, az egyszerü gazdaembert igy megtisztelem. Keresztapám uram! +Mert akkor már akkorát haladt a világ az én kicsi falumban is, hogy a +suhanc gyereknek is szájában felejtődött az „uram“. Ha ő neki jól esett +a keresztapám uram, ó de jól esett nekem is hallani: Köszönöm kérdését, +keresztfiam uram! + +Csudaszép világ volt az én gyermekkorom. Ha öreg ember végigment az +uccán, a kapuban üldögélő fiatalok felálltak s kalapemeléssel fogadták +köszönését. Nem volt ez sem világi, sem egyházi törvény s mégis +megtartották: Az öreg ember előtt állj fel s kalapot emelj! Az unoka a +nagyapját nagyapám uramnak, a nagyanyját nagyanyám asszonynak tisztelé. +S hogy még csuda szebbnek – ha jobban tetszik: különösebbnek lásd ezt a +világot, a fiatalabb testvér az idősebbet, ha legalább öt esztendő vala +köztük, bácsinak meg néninek szólitá. Gábort, a családunk legidősebb +fiát, ma is Gábor bácsinak szólitom s illő tisztelettel magázom. Igaz, +közöttünk tizenhat esztendő a köz. De Éva csak öt évvel idősebb, s amig +élt, nekem mindig Éva néni volt. Csak Annával tegeződtünk (l. az ő élete +drámájának első felét a _Huszár Anná_-ban), mivelhogy két esztendő van +köztünk. S ha még nagyobb csudát akarsz hallani: Ignáckát, aki +tizenhároméves korában halt meg s akit én nem is ismerek, mindig Ignác +bácsinak emlegettem, nemcsak gyermekkoromban, de később is, sokáig. Már +gyermekeim voltak, amikor édesanyám jelenlétében, Ignácnak kezdtem +nevezgetni. De félve, vajjon nem ütközik-e meg ezen édesanyám. És ha még +ennél is nagyobb csudát akarsz hallani, gyakran voltam tanuja, hogy +asszonynővéreim, amikor a szomszéd faluból hazajöttek látogatóba, +nemcsak a szüléknek, de Gábor bácsinak is kezet csókolának… + +Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok 24 óra pergett le, de hála Istennek, +egészen még meg nem változott. Mert azt csak össze-visszazavarodott fejü +gyerekek hihették, hogy 24 óra alatt át lehet gyurni az egész világot. +Ha ugyan hitték. + +* + +Édesapám is tett fogadalmat, éppen mint István nagyapó a francia juharfa +tövében. Tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, bizony nem +jókedvéből, ha lóháton szolgálta is. Keserves volt látnia, hogy nálánál +„alábbvalók“ mint haladnak előbbre, ő meg közlegényi sorban marad, +mivelhogy az irásban gyenge volt. Gyermekkorában a tanulást éppen csak +hogy megizelinté. A falusi iskolában megtanulta az „abéabót“ a +betüvetést is. Sőt diákszót is tanult egy jó csomót. Aztán István +nagyapó elvitte Nagyenyedre, a hires Bethlen-kollégiumba, de alig volt +ott hat hetet, megbetegedett. Hej, lett otthon rémület, amikor pecsétes +levél hozta hirül az egyetlen fiu betegségét! Nagyanyám asszony nem +hagyott békét addig nagyapónak, amig be nem fogott s utnak nem eredt. +Teljes három nap volt akkor tőlünk az ut Enyedig, három nap visszafelé. +Elég az: egy hét mulva itthon volt az egyetlen fiu, – hat hét alatt +kitanulta a diákiskolát. Amit tanult, voltaképpen a székely huszároknál +tanulta. Itt csinosodott ki az irása annyira, hogy később egy-két +esztendeig a falu pennája is vala. De keserves iskola lehetett a +huszáriskola, mert megfogadta, hogy akárhány fiuval áldja meg az Isten, +mind tanittatja. Annyira hü volt a fogadalmához, hogy Ignácka halála +után, Gábort Udvarhelyre akarta vinni. De Gábor akkor már tizenhatéves +volt, szentgyörgyi osztálytársaitól három esztendővel maradt el, nem +volt rábirható, hogy a tanulást ujra kezdje. Bennem nem lehetett valami +nagy reménysége. Vézna csecsemő voltam, „nagy fekete szem az egész +gyerek“, sápadt arc, melyre a búsbeteg tej után, anyóka gondos ápolása +mellett is, csak lassan, igen lassan rajzolódott gyenge pirosság, +halovány árnyéka a Benedek Huszárok arcát jellemző rózsának, mely minden +Benedek Huszár arcán ott virit, a pofacsont fölött. Azért irom +pofacsontnak, mert nem minden olvasóm értené meg, ha járomcsontnak +mondanám. Ez a kiülő járomcsont s a mélyen bentülő szem általános +jellemzője az igazi székely arcnak. A Benedek Huszárokéra a Teremtő +jókedve még rózsát is dobott. Ez a rózsa olyan rózsa, hogy itt a nagy +Babylonban egy-két hét alatt elfonnyad, de csak vissza kell menned a +faludba, ott egy-két nap alatt ujra kivirágzik. De mit is keres a +kisbaconi rózsa kormos, füstös Budapesten?… + +Áldott az emléke anyókának, az ő szüntelen való gondossága arcocskámra +lehelte a rózsát, mielőtt karja erőtlenül lehanyatlék. Ő egy esztendeig +dajkált engem s ezt a dajkálást édesanyám öt esztendei dajkálással +fizette meg neki. Arcom kigömbölyödött, ajkam alatt egy kis gödröcske +nevetett, s mondják, édesapám kezdette bánni békételenkedését: megvette +az uzoni papbácsi egész birtokát. Vajna Rózsi, az én kurta rokolyás kis +pesztrám olyan büszkén mutogatott a faluban, mintha ő pingálta volna +arcomra a rózsát, ajkam alá ő kerekitette volna a nevető gödröcskét. +Ennek a Vajna Rózsinak köszönhetem azt a képet, mely karonülő koromban +ugy a lelkembe vésődött, hogy soha ki nem törülődött onnan. Ennek a +Vajna Rózsinak meghalt a nagyapja, s elvitt engem a halottasházba. Ott +feküdt Vajna nagyapó a nyujtópadon, rajta a szemfödél, de nem takarta be +az arcát. A szemem beleragadt az arcba s lelkem táblájára +fényképeződött. Nyilván fel volt kötve kendővel Vajna nagyapó álla s ez +a kendő mutathatott ugy, mintha Vajna nagyapónak két csökevény szarva +lett volna kétfelől, olyan, amilyen némely birka fején látható. Ez a +különös kép kisért öregségemig, kisér ma is, mig végre megkerestem a +halottaskönyvben, mikor is halt meg Vajna nagyapó. Nem akartam hinni a +szememnek: 1862-ben halt meg. Akkor még nem voltam három esztendős. + +Lám, ez a kép belevésődött a még alig eszmélkedő gyermeki lélekbe, +viszont nyomtalanul tünt el ugyanennek a gyermeki léleknek ugyancsak +ebből az időből egy nagy megrendülése. Anikóval, aki akkor öt éves volt, +én meg három, kint az uccán a kapu előtt szaladgáltunk, s tyukszemü +Benedek-Benedikti Laji négylovas üres szénásszekérrel hirtelen nekem +hajtott, elgázolt, de sem a lovak nem léptek rám, sem a kerék alá nem +kerültem: épen feküdtem a földön. Épen, de eszméletlenül. A rémület +sikoltása után nyomban elvesztettem eszméletemet, ugy szedtek fel a +földről. Már-már azt hitték, meghaltam. Üzentek is a harangozónak, hogy +huzza meg a harangot… + +Mindezt csak onnan tudom, mert gyermekkoromban sokat beszéltek róla. Én +magam akkor Mózi nevü cselédünkre haragudtam. Miért, miért nem, azt +hittem, hogy ő gázolt el. Mulattak rajta, amint vádoltam Mózit, mondván: +Mózi a csocsóval[6] lenomtatott. De erre a mondásomra sem emlékszem, +csak később hallottam, hogy igy keseregtem. És Mózira sem emlékszem, +sejtelmem sincs arról, szőke volt-e, barna volt-e, nagy legény, kis +legény, pedig sok esztendőt lakott nálunk, mindennap láttam – s ime. +Vajna nagyapót csak egyszer láttam s csökevény szarvával ma is látom. A +három-négyesztendős koromban látottak s hallottaknak már oly nagy +madár-serege repdes körülöttem, hogy válogatnom kell, melyiket +szólitgassam elé: csicseregd el, édes kis madárkám, hogy s mint volt, +amikor én apró emberke voltam. A fecske csicsergi: Emlékszel-e, amikor +Gábor bácsi elbujdosott s egy éjjel odahált András nagyapó lakatlan +házában? Emlékszel-e arra a házra? Igen, emlékszem. Vén faház volt. +Vastag, széles fazsindellyel fedett. Csak a külső képét látom, azt is +haloványan, de látom. De láttam azt is, amikor lebontották, hogy a +helyén kőházat épitsenek Gábor bácsinak. Mért bujdosott el Gábor bácsi? +Azért, mert édesapám rávert a pálcájával. Ő reá is, meg a két szolga +legényre is (Boda Sámuel volt az egyik, Bálint Izsák a másik). Estefelé +jöttek haza szántóból, három ekével. Ahogy kifogták az ökröket, vizet +mertek a kőválluba s neki eresztették a kimelegedett állatokat. – Héj, +az irgalmatokat, mit csináltok! – rohant elé a kert felől édesapám. Ki +tanitott arra, hogy megmelegedett állatot megitassatok!? – s +végigpálcázta a három legényt. Még most is látom édesanyámat, amint +kezét tördelve, sirva kéri édesapámat: ne bántsa! ne bántsa! Mind a +három legény sirva, kiabálva „bujdosott“ el, Sámuel és Izsák haza, Gábor +a nagyapó házába. (Mondanom se kell, hogy pirkadatkor már mind otthon +voltak s mentek szántani, mintha semmi sem történt volna.) + + [6] Cocó: a ló gyermekes neve. + +Ekkor én három éves voltam. Megállapitom pedig ezt abból, hogy Gábor +bácsi házának a tornácra nyiló ajtaja felett, keskeny homlokzaton ott az +évszám: 1864. A ház épitése tartott egy esztendőt. András nagyapó házát +eszerint 1863-ban bontották le. Nyilvánvaló, hogy ebben az esztendőben +bujdosott oda Gábor bácsi. S világosan emlékszem, hogy mig a Gábor bácsi +házát épitették, nem egyszer vittem uzsonnát édesapámnak, de még arra +is, hogy egyizben egy tányér frissen sült palacsintát vittem neki. S +hogy egyszer-másszor én is buzgólkodtam az épités körül, egy-egy követ, +téglát vittem Dénes bácsinak, a pallérnak, aki köpeci ember vala. Ez a +név is bevésődött gyermeki lelkem táblájába, mert Dénes bácsi pihenés +közben el-eljátszogatott velem. Mintha arra is emlékezném, hogy kék +szeme volt – de már erre nem esküszöm meg. S emlékezem a baróti +lakatosra is, aki az ajtókat s ablakokat szerelte fel. Kissé görbe hátu, +fekete szakállu, fekete arcu, de jókedvü, gyermekbecéztető ember, s ugy +megszerettette magát velem, hogy nemcsak nem féltem a fekete arcától, de +vele is háltam. Széles mellére bujtatott, ülőkémet tapogatva álomba +ringatott s reggelenként kacagva mesélte: No, ma megint nyugodalmas +éccakám vót. Likat rugott a hasamon a hálótársam! + +Jó ember lehetett. Nyugodjék békében a baróti temetőben. + +– Hát, füttyögtet most a mindentudó fekete rigó – emlékszel-e, te vén +bohó, hogy volt neked még ebben az időben egy igen kedves pajtásod, aki +fölvett nagy erős karjára, ugy vitt az iskolába, ott mutogatta neked a +falitáblákon azokat a különös figurákat. Először azt mutatta, amelyik +olyan volt, mint egy ekekabala. Ennek a neve volt: A. Aztán megmutatta +azt a figurát, amelyiknek kettős hasa volt, mint a szárazbetegségben +sinylődő, dagadt mellü Bogdán Mihálynak: az egyik, az igazi hasa, az is +puffadt, a másik a melle, az is. Ennek a neve volt: B. És következett az +a figura, mely a félholdhoz volt hasonlatos. Ennek a neve vala: C. Igy +mutogatta nekem végig ezeket a furcsa figurákat, nagyokat, kicsinyeket, +s otthon csak nevettek, hogy az a bolondos Szotyori bácsi ősztől +tavaszig, buksi fejecskémbe palántálta az egész ábécét, s hallj csudát! +nagy betüket, apró betüket össze is rakosgattam s mikor az ötödik +esztendő felé lépegettem, „ugy olvastam, mint a viz“. + +Valamint volt idő, amikor a 90-ik zsoltár szerint, „sem ég, sem föld nem +voltanak“, azonképpen volt idő, „amikor tanitóképzők sem voltanak“. +Amikor az volt a legalkalmatosabb tanitó, aki leghangosabban énekelte a +zsoltárokat, s kifogástalan pennát tudott hasitani a lud tollából, +tiszteletes uram és a nemes presbitérium examináló széke előtt. Ez volt +ám csak a jó világ! – mosolyogják le a Galilei-ifjak. Hát, gyerekek, ez +a világ olyan világ volt, hogy akkor is, akinek egy csepp esze volt, +megtanult irni, olvasni, számolni; az ökör meg akkor is ökör maradt, még +ha Bécsbe vitték is, a közmondás szerint. Sőt: ökör marad az ökör ma is. + +Ki volt, mi volt ez a Szotyori József? Szegény diáklegény. Az udvarhelyi +kollégiumból került a mi kis falunkba – mesternek. Igy hivták s +hivogatják ma is a kántortanitót. Bolondos jókedvü, magasnövésü, +széllesvállu legény volt. Alig hiszem, hogy négy diákosztálynál többet +járt volna ki, pedig 18-20 éves lehetett, amikor a „csonka“ mester +örökébe lépett. Azért hivták csonka mesternek, mert az egyik keze +megbénult, talán amiatt is mondott le, késő öregségében, mivelhogy csak +félkézzel billegethette a kis szuszogó, sipoló orgona billentyüit. +Nyugalomba ment hát a vén csonkamester, el is költözött a fiához a +szomszéd vármegyébe, de nyár vége táján, a kepézésre rendesen +visszajött. Kepének nevezték s nevezik a székelyek ma is a papi meg a +kántori fizetést. Minden gazda, kinek legalább tizenkét kalongya őszi s +ugyanannyi tavaszi gabonája termett, ebből kettőt-kettőt a papnak, +egyet-egyet a mesternek adott. Ezek után következtek, akik csak fél +kepét fizettek. S legvégül jöttek az „oszporások“, a földtelen emberek, +akik egy pár garassal rótták le adójukat Isten szolgáinak. + +No, most figyeljetek ide. Lehetett akkoriban 50–60 egész meg félkepéző +gazda, kerekszámban hát ötven kalongya kenyérnek való gabonát, ötven +kalongya zabot kapott a mester. Igen ám, de ennek fele a csonkamestert +illette, Szotyorinak eszerint maradt 25 kalongya gabonája, ugyanannyi +zabja. Egy kalongyában van 27 kéve. Ha elhiszitek nekem, s pedig +elhihetitek, hogy egy kalongya rozs jó ha eresztett két véka szemet, +ugyanennyit a zabnak is a kalongyája, eltünődhettek azon, miből élt s +ruházkodott Szotyori József. Ötven véka gabona, ötven véka zab. Csak +egyik-másik nagyobb gazda adott buza-kepét, annak az ötven vékának is +nagyrésze rozs volt. Vala pedig egy véka rozsnak az ára akkoriban egy +német forint, egy német forint pedig 40 krajcár. A zab ára is akörül +forgott, csak akkor szökött fel egy kicsit, ha háborus hirek kerengtek a +levegőben. Akárhogy forgatom, Szotyori József kepéjét pénzben nem tudom +többre becsülni száz német forintnál. Ehhez még hozzáteszek 10–15 szekér +fát, egy-két kis szántóföldet s kaszálót (az egész együtt kitehetett egy +holdat) s hozzáveszem még azt is, hogy esztendőn át énekszóval temetőbe +kisért 5–6 halottat 20 krajcárjával, felvittek az iskolába 30–40 +gyermeket s fizettek minden gyermek után 20 krajcárt: bizony még kisül, +hogy Szotyori József fizetése felrugott 150 német forintra. Hiszen, +igaz, igaz, ha nem csordult, cseppent. Teszem azt, a jobbmódu asszonyok, +amikor a gyermeküket felvitték az iskolába, kedveskedtek eggyel-mással, +ki egy csirkével, ki egy tojással. Szerda és szombat délután +játékdélután volt. Hol az iskola udvarán, hol a cinteremben +szaladgáltak-verekedtek a gyermekek: ezt a szaladgálást-verekedést +azonban meg kellett váltani. Egy tojás vagy egy cső kukorica volt a +váltság. Még ma is kacag a lelkem, ha eszembe jut az a szörnyü dráma, +melynek keservesen siró hőse voltam iskolába járásom egy szép +délutánján. Szőttes ujjaskám zsebében volt a játékdélután váltsága: egy +tojás. Ez a tojás, addig feszengtem a padban, egyszerre csak ropp! +eltörött. Jaj istenem, – nyilalt kis szivembe a rémület, – most nekem +nem szabad játszanom. Keserves sirásban talált a mester, a Szotyori +utóda, épp olyan fiatal legény, mint ő. + +– Hát te miért sirsz? – kérdezte az uj tanitó. + +A gyermekek válaszoltak helyettem, ki részvéttel, ki kárörömmel: + +– Eltört a tojása! Fél, hogy nem játszhatik! + +– No, ne sirj, simogatta meg fejemet a tanitó bácsi, azért szabad +játszanod. + +Igen, még ma is kacag a lelkem ezen a drámán, s még ma is érzi kezem a +zsebemben szétfolyt tojás tapadós nyirkosságát. Próbálja csak meg +valaki, töressen el egy tojást a zsebében, ha ugyan akad oly könnyelmü +tékozló ma, amikor öt-hat korona egy tojás – aztán nyuljon a zsebébe: +halála napjáig nem szabadul attól a kellemetlen érzéstől, amit ez a +tapadós nyirkosság okoz. + +De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kiváncsi vagy, nyájas +olvasóm, hogy valóság-e vagy mese az az aranykor, amikor százötven német +forintból megélhetett egy ember? Erre csak azt felelem: a csonkamester +nemcsak megélt ennek a duplájából a feleségével, de még tanittatta is +két fiát az udvarhelyi kollégiumban. Szotyori Józsefnek uri dolga volt. +Ő egész nap a mi házunknál lógott, ott ebédelt, ott vacsorált, talán +früstükölt is. Kis szobácskájába, mely egy födél alatt volt az egyetlen +iskolaszobával, csak hálni járt. Egykoru volt Gábor bácsival, nagy +pajtásságba keveredtek, s rosszul mondtam, hogy lógott nálunk: kora +tavasztól, amikor megadta az egzáment, késő őszig, amikor ember, állat +födél alá huzódott, s megnyilt az iskola is, Szotyori nagy buzgón +dolgozott: szántott, kapált, kaszált, szénásszekeret rakott, fát vágott +a legényekkel, s mindezt széles jókedvvel. Ő volt a még mindig +szomorkodó, Ignáckát sirató család jókedvre deritője, ő „duvasztott“ +nekem furulyát a füzfa mézgás hajából; ő faragott nekem szekerecskét +(szekerecskébe kerekecskét); ő vett föl nagy erős karjára s vitt enyhe +téli napokon az iskolába, végig mutogatván a fali táblák csodálatos +figuráit. Ez a tizennyolc éves legény a 150 német forintért minden télen +megtanitott 20–30 gyermeket olvasni, irni, számolni; az esztendő +ötvenkét vasárnapján száznégyszer énekelt zsoltárokat és „dicséreteket“; +három sátoros ünnep 3–3 napjára is esett 18 istentisztelet; néha a pap +helyett könyörgést is olvasott; elmondta szép rendibe a Miatyánkot; +öt-hat halottat énekelve kisért ki a temetőbe. Ez a tizennyolc éves ifju +szolgája volt Istennek, szolgája volt a mi házunknak, ennek is, annak is +jókedvéből – Mein Liebchen, was willst du noch mehr? + +Várta-e, nem-e vigkedvü Szotyori a vén csonkamester halálát, erre csak a +mindentlátó Isten adhatna feleletet. Szeretett volna-e fészket rakni, +azt az én ébredező lelkem ugyan vehette-e észre? Egy bizonyos, hogy fél +kepére nem rakhatott fészket, a vén csonkamester pedig nem akart +meghalni. Mert ilyen csökönyös minden vén ember. Magam is ilyen vagyok. +Hiába csiripelnek a verebek, hogy lejárt a te világod, nincs szükség az +irásaidra, lám, élek és irok, ha az asztalfiának is. A vén csonkamester +pontosan eljött a félkepéért, kicsépeltette, szekérre rakatta s vitte a +fiához, vele jött a vén mesterné is, vékony, töpörödött asszony, akinek +elméje csendes őrületre háborodott abban az esztendőben, amikor a világ +legnagyobb költője nyomtalan eltünt a segesvári csatában. Ott esett el +egyik fia a csonkamesternek is. Mindenki elhitte ennek a fiunak a +halálát, csak az anyja nem. Várta éjjel-nappal, ott bolyongott a falu +végén, onnét leste, várta, mikor bukkan fel kedves alakja „döllő gödör“ +felől, ahol az ut a falunak kanyarodik. Addig várta, addig leste, mig +elméjére homály nem borult. És akkor sorba járta a házakat, mindenüvé +beszólt: nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem, – minden +háznál ez volt a felelet. Néhol az ágy alá is benézett: hátha ott +rejtőzik a zsandár elől? Szegény csonkamesterné, ő nem a félkepéért +jött, mint az ura. Ő most is a fiát kereste. Álomkórosként bolyongott +szerte a faluban, beszólt mindenüvé: Nem látták-e a fiamat? S mindig +csak ez a felelet: Nem láttuk, lelkem, nem. + +Milyen szép, milyen érzékeny, milyen megható költeményt lehetne irni +erről, ha az érzékeny költeményeknek még volna olvasója! Ha nem +durvitotta volna el lelkünket a világháboru, s mind az a förtelem, ami a +világháboru nyomán ránk szakadt! Hát csak elégedjetek meg ezzel a két +sorocskával: Nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem. + + + + +MÁSODIK FEJEZET. + + +Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor +bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s +mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola. + +Porban játszó gyermek volt még Gábor, az volt Benkő Trézsike is, s már a +falu közvéleménye a két gyermeket egymásnak eljegyezte. Nem azért, mert +a két gyermeket, jóllehet Gábor a felszegben, Trézsike az alszegben +lakott, napról-napra együtt látták játszadozni, sőt azt is láthatták, +hogy Gáborka estefelé mint vezette haza kézenfogva Trézsikét. Ebből +ugyan nem lett volna házasság, a falusi hit szerint, ha az egyik gazdag, +a másik szegény. De édesapám volt az első gazda a faluban, Benkő Dániel +keresztapám a második. Közvélemény ide, közvélemény oda: ez a két +gyermek szerette egymást. S nyilvánvaló volt, hogy amikor Ignácka halála +után édesapám Gábort Udvarhelyre akarta vinni, a kamaszlegény +huzódozásában nagy része volt Trézsikének. + +„A legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak“, – +hirdette István nagyapó, s Gábor ezt annyira megtartotta, hogy Benkő +Dániel keresztapám uram házánál más leányos házhoz soha be nem lépett. +De Trézsikéhez sem járt más legény Gáboron kivül: minek szaggassák a +csizmát hiába? Huszéves korában állt sor alá Gábor, s bizony sok ezüst +tallért meg huszast pengetett le valakinek az asztalára édesapám, hogy +Gábort ne vigye el a német Taliánországba, honnét nyolc-tiz esztendő +mulva került volna vissza, ha ugyan vissza kerül. Nosza, nagyhirtelen +házépitésnek láttak, hadd álljon a ház, ha esztendőket üresen is: a fiu +dolga immár, mikor visz bele asszonyt. Hiszen, a Gábor háza egy +esztendőt sem ásitott üresen: 21 éves volt, amikor Trézsikét bevezette a +falunak akkor legszebb, legnagyobb házába. + +Milyen ez az akkor legszebb s legnagyobb ház? Olyan, amely ma, szinte 60 +év multán is a legszebbek s a legnagyobbak közé tartozik. Ennek a háznak +szépsége s nagysága még csak akkor tünik ki igazán, ha visszamegyek ama +Benedek Huszár Gábor házához, amely Mária Terézia korában épült, s amely +felépülését magának Mária Teréziának köszönheté. Ez a Mária Terézia +valósággal gyámság alatt tartá a népet. Megmaradt a faluházán néhány +jegyzőkönyv Mária Terézia uralkodásának utolsó tiz esztendejéből s +ezekben minduntalan találkozunk a felséges királynő nevével. Valósággal +gyártódnak a rendeletek, melyekben hol ezt parancsolja, hol azt a +világszép királynő. Nagy gondja volt a fonásra, szövésre, s mig a +férfiak hadakoztak, az otthonmaradtaknak, s főként a suhanclegényeknek +megparancsolta, hogy a téli estéken fonjanak, akárcsak az asszonyok. Az +ő parancsolatjára honosodott meg hazánk földjén a burgonyatermelés; ő +parancsolta meg Erdély minden községének s igy Kisbaconnak is, hogy +küldjön szekérrel egy alkalmatos embert Kolozsvárra, ahol is kap egy +szekérre való burgonyát, abból minden család néhányat, azt elültetik s +szép lassan elszaporitják. Alkalmatosabb embert erre találhatott volna-e +a falu „nemes székely huszár Benedek Huszár Gábor atyánkfiánál“, aki +világot járt ember volt, mert hadakozott a burkusokkal is, s akinek nem +volt kedve a házaséletre, vénlegénynek maradt, amiről szintén esik szó a +jegyzőkönyvben, mivelhogy nemes székely Huszár Gábor uram „tilosban“ +találtatván, illetlenségeért meg is dorgáltatott. Nem lehetetlen, hogy +az ő esetéből kifolyóan született familiánkban az örökéletü intelem: a +legénynek éppugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak… + +Benedek Huszár Gábor testvére volt az én máskanagyapámnak, vagyis +dédapámnak, a nagytestü s nagyerejü Jeremiásnak, nagybátyja tehát István +nagyapónak, akiről az az intelem ránk öröklődött. Elég az, hogy Huszár +Gábor vállalta a küldetést s hazahozott Kolozsvárról egy szekér +burgonyát, aminek székelyül pityóka a neve. Hány nap alatt járta meg az +utat, ennek az emléke nem maradt meg. Száz évvel később, a XIX. század +70-es éveinek elején, amikor éppen épülőben volt az erdélyi vasut, +édesapám meglátogatta a Kolozs- meg Szilágymegyébe szakadt Benedek +Huszárokat, Miklós meg Antal nagybátyjainak a maradékait, hogy örökáron +vegye meg azokat a belsőségeket s földeket, melyeket a nevezettek 48 +előtt zálogjára adtak el neki. (Mert 48 előtt csak elzálogositani volt +szabad a székely birtokot, mégpedig 30 esztendőre, eladni nem.) A 70-es +évek elején járt le ez a zálogos-vásár s édesapám pénzzel megrakodva +felkerekedett a nagy utra, hogy a zálogos-vásárból örökös vásárt +csináljon. Kisbacontól Kolozsvárig akkor öt napig tartott az ut. +Valószinü, hogy száz évvel elébb még hosszabb ideig tartott. Mindegy: a +fő, hogy Huszár Gábor meghozta a pityókát, s ezért az utjáért egy ház +volt a tiszteletdij. Egy ház, melyet a falu épitett neki. Ennek a háznak +csak a fundamentuma volt kő, a fala faragatlan, gombolyag cserfa. Minden +egyes fája kilátszott, akárcsak a sovány ember bordája, a vékony +mésztakaró alól. Az alacsony falra aránytalanul magas, meredek tető +nehezedett, mely nagy iromba cserfazsindellyel volt fedve. Vala pedig az +egész házban egy nagy, tágas szoba, egy kis benyiló (abban a +sütőkemence) s oldalt egy kamara. Éppen elég egy vén legénynek. Ez a ház +kerek száz esztendeig állott, közvetlen a mi udvarunk mellett. Ez is +elzálogositott ház volt, igy került István nagyapó kezére, tőle +édesapáméra, mignem ezt is örökáron megváltá. Az én gyermekkoromban egy +oláh pásztorember lakott benne, a vén Demeter András, aki holtáig szidta +Kossuthot, merthogy nem adta neki ezt a házat, holott ő már 48 előtt +benne lakott. Sehogysem akarta megérteni az öreg, hogy nem volt ő +édesapámnak sem jobbágya, sem zsellérje, egyszerüen bérlője a háznak, +akárcsak én ma itt ennek a budapesti lakásnak egy derék füszeres +házában; azzal a különbséggel, hogy én pénzben fizetem a házbért, vén +Demeter András meg 10, azaz tiz napszámmal rótta le. S volt ezért neki +lakóháza, veteményeskertje, egy kis pityókaföldje, egy istállója (a +kecskéinek) – ilyen háziur volt az én édesapám! + +No, de találkozunk még vén Demeter Andrással, az országjáró, nagyokat +füllentő, nekem igen kedvesemlékü vén huncfuttal, jerünk tovább. Én +nekem most azt az utat kell bejárnom, mely a Mária Terézia korabeli +Huszár Gábor házától a Gábor bácsi házáig vezet. Az édesapám háza a +40-es évek elején épült, hetven évvel később, mint a pityókáért épült +ház. Ennek már nemcsak a fundamentuma volt kő, de azon felül is egy +félméternyire, ott kezdődött a fa, még pedig faragott, a közök kirakva +apró kövekkel s igy bemeszelve sima téglaház képét mutatá. Széles eresz +volt a benyiló a ház közepén, ettől az eresztől jobbra egy nagy szoba, +virágos, méhes kertre nyiló, balra egy kisebb szoba és konyha. Az +ereszből volt a bejárás a kamarába s a pincébe, mely a föld szinén volt +s nem a föld alatt; az ereszből a feljárás a hijjuba (padlás) egy +odatámasztott jó magas létrán. + +A mi házunk már szép piros cseréppel volt födve, három kémény füstölt +rajta, a pityókás házon egy sem; annak a nagy szabad tüzhelyéről a füst +a hijjuban széledt el s szivárgott ki lassanként a fazsindelyek +hasadékai közt. Az esztendő verejtékes munkájának minden gyümölcse +szépen elfért e piros cserépfödél alatt. A hijjuban négyoldalt sorban +állottak a falusi ácsok faragta szuszékok, öt köblöstől fel husz +köblösig: ezekbe hordták fel a buzát, a rozsot, a zabot, az árpát, a +borsót, paszulyt, az aszalt gyümölcsöt. Ami nem fért a szuszékokban, ott +hevert csomókban, a hijju tapasztott földjén. A pityókának nagy verem +volt ásva a pincében. A gerendákhoz volt erősitve, a pince hosszában, +négy-öt széles polc a téli almának. Átellenben a házzal, az udvar tulsó +szélén állt a kukorica-góré, székelyül: a törökbuzás-kas, ennek +lécbordái közül mosolyogtak ki a piros- meg sárgakukorica-csövek. A +galambbugos kapu egyik sarkában, a pityókás ház közvetlen +szomszédságában, kis házikó állt; ebben a kenyérsütő-kemence. Egyszerüen +_süjtő_-nek hivtuk. A kis kaputól oldalt volt a gémes kut, mellette egy +nagy meg egy kis kővállu: este, reggel friss viz benne a legelőre járó +állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis +ablak nyilt. Tyukleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem kapirgál-e +tyukanyó a veteményesben. Az uccára néző szoba előtt néhány lépésnyi +előkert, virágos. A ház már nincs meg, de egy fátyol rózsabokor, melyet +édesanyám ültetett, még él és virágzik… + +Három ablak nézett az ucca felé, kettő a hátsó virágoskertbe, egy +nagyobb és négy kisebb az udvar felé. A hátsó virágoskert volt +legkedvesebb helyem. Az ágyásokban fehér szegfü, piros szegfü, packona +meg csukros viola illatozott. Az ablakokra felnyult a mályvarózsa s ha +kinyitottuk, be is hajolt azon. A kert egyik sarkában orgonafa. +Boroszlán nálunk a neve. A kerités egyik falának épitett méhszin alatt +sorakoztak a méhkasok. Itt szerettem üldögélni, játszadozni egymagamban. +Sok-sok száraz ágacskát szurkáltam szép sorjában a földbe, öt-hat +sorban. Nem katonák voltak ezek, hanem kisdiákok. Ezek helyett a kis +diákok helyett mondogattam fel a leckét. Szándékosan hibát ejttettem +sorban tizzel, husszal is, mignem valamelyik a hátulsó sorban hibátlanul +mondta fel a leckét. Nosza, elévittem az első sorba. Igy játszottam +ösztönszerüen az _életet_. Mert, igy lesznek az utolsóból elsők, az +elsőkből utolsók, különösen, ha egy felsőbb hatalmasság beleavatkozik. +Én voltam ez a felsőbb hatalmasság, de gyermekkorommal bucsut is mondtam +ennek: sohasem lett többé senki általam utolsóból első, elsőből utolsó… + +Az udvar hosszában még egy veteményes huzódott, a „pityókás“ ház +folytatásaként. Felerésze a béresház járuléka volt: itt termett meg +nagyokat füllentő Demeter András esztendei káposztája, hagymája s egyéb +zöldsége. A karós paszuly meg a lopótök indája felfutott a ház ereszére, +összekeveredve lógott az ereszről a hosszuszáru lopótök meg a hosszu, +vékony hüvelyü paszuly. Ecetet lopott ezzel a lopótökkel kis +hordócskából az öreg füllentő, bort aligha. Átellenben a pityókás +házzal, a telek alsó sarkában egyszobás házikó huzódott meg, hajdan +pálinkafőző, most „bérház“ ez is. Ebben a kistermetü öreg Rigó +zsellérkedett. Amennyire emlékszem, sokat zsémbelt miatta édesapám, mert +a munkát nem igen kedvelé. Forró meleg napokon, mig a falu künn izzadt a +napon, otthon felejtette magát, ült, üldögélt az árnyékos szobácskában, +eregette a füstöt naphosszat – vajjon miről gondolkozhatott? Ő neki is +volt egy veteményes kertecskéje, melyet keskeny udvar választott el a +Demeter Andrásétól. E keskeny udvar végén huzódott meg a zsupfödeles +pajta, a hozzá ragasztott sertésóllal: a két zsellér kevésszámu +állatainak hajléka. + +Szóval, a mi telkünk kettős telek volt: nagy és kicsiny s mintha két +gazdáé lett volna, kerités választotta el. A nagy telek hátsó felében L +alakban három nagy gazdasági épület sorakozott: két szalmafödeles meg +egy cserépfödeles csür, mind a háromnak födele alatt egyben pajta is. A +cserépfödelesben teleltek a „köteles marhák“, ökör, tehén, ló, a +zsupfödelesekben a borjak meg a juhok. Külön kis ólak voltak a sertésnek +meg baromfinak, kissé közelebb a házhoz, hogy a röfögő meg kodácsoló +jószágok mindig szem előtt legyenek. + +Ez volt a falu első gazdájának a belső telke. A csürök mögött, +természetesen, tágas csüröskert a szalmakazlaknak, a fedél alá nem fért +szénának, mely rendszerint tavasszal került sorára, amikor a csürök +odrai kiürültek. A csüröskert mögött terült el a gyümölcsös, emögött egy +lucernás, mely kirugott a Macskás-patakra. Ez a patak volt a határ. +Ezentul kezdődött amező, lankás hegyoldal, mely a falu egyik szélét +végig szegi. Hajdanában, az ősfoglaláskor a Benedek-nemzetség birtoka, +az idők során ősi és „jövevény“ nemzetségek közt ugy elaprózódott, hogy +husz esztendő keserves munkájába került nekem, a pennás ivadéknak, amig +a kardos nemzetség földjének egy részét csereberével meg +háromszoros-négyszeres áron visszahóditottam. Igazabban: könyviró +tollammal _visszairtam_. (Csak türelem, türelem, majd meglátjátok, mi +lelket renditő dráma lesz még ebből.) + +A mi házunk már nagy haladás volt a Mária Terézia pityókás háza után, +külsejében is, belsejében is, jóllehet a két házat hetven év választotta +el. De hát akkoriban csakugyan lassan forgott a világ kereke, kevés volt +a világjárta ember s ha egyik-másik hozott is magával valamit, próbált +is egy s más ujat, nem igen követték. Ellenben a mi házunkat s a Gábor +bácsiét huszonöt év sem választotta el, de a különbség száz esztendőt is +kitett. Ezt a különbséget én a szentgyörgyi német iskola javára irom: +itt tanulta meg Gábor bácsi az épités müvészetét. Ő rajzolta meg házának +tervét, e szerint épült az uj módi, kőfundamentumos, égetett téglafalu +ház, melybe téglaoszlopokon nyugvó tornácból nyilt a főajtó nagy, tágas +szobába. Ennek a szobának két ablaka nézett az udvarra, az udvar mellett +egy kis gyümölcsösre, melynek minden fáját András nagyapó, egy ablaka +egy nagyobb gyümölcsöskertre, melynek fáit már, egy vén diófa +kivételével, Gábor bácsi ülteté. E szoba butoraiból csak egy darabot +emlitek meg: a feketére festett _iróasztalt_, melybe széles palatábla +volt beillesztve. Igen jó arra, hogy hirtelen számolást elvégezzen +rajta, papirost e miatt ne pazaroljon. Ennek az iróasztalnak a gazdája +háziszőtt, fehér posztónadrágot viselt, akár a cselédje. Mondhatnám, +dacosan, szinte tüntetően ragaszkodtak az ősi viselethez a szabad +székelyek ivadékai, hivatták magukat fehérharisnyás székelyeknek, +ellentétben azokkal, akik nemeslevelet szereztek vagy nem is szereztek, +de igy meg ugy elurasodtak. Igen szegény urak voltak ezek többnyire, +kicsiny, rosszul müvelt földeken tengődtek s volt rá okuk, hogy a +Huszárok, a Benkők, a Keresztesek, a Nagyok, a Bardoczok, a Balók (csupa +kis- és nagybaconi familiák) jó módját irigyeljék. + +Gábor bácsi iróasztalos szobájából jobbra is, balra is ajtó nyilt. +Jobbra egy tágas „tessék szoba“, benne háziszőtt gyapjutakaróval bevont +divány, üveges szekrény, nagy ruhaszekrény s ágy is. Ha akarom: +„szalon“, ha akarom vendégszoba. Mellette keskeny oldalszoba. Volt hát +három lakószoba, eggyel több, mint a mi házunkban. Az iróasztalos +szobából balra a konyhába lépünk: háromszorta tágasabb, mint a mienk. +Innen garádics vezet fel a kamarába, kamara mellett szintén garádics a +hijjuba. A konyha oszlopos tornácra nyilik, erről a tornácról garádics +vezet le a sütőkemencéhez s egyuttal a pincéhez is, amely már igazi +pince: a föld alá került. + +Néhány lépésnyire a ház mögött kisebb épület, ennek födele alatt a nyári +konyha meg a gabonás: két oldalt egy darabban nyulnak végig a hombárok, +falusi ácsok mestermunkája, de főmestere Gábor bácsi legkisebb fia, aki +András nagyapó nevét viseli. Övé már a szülei ház. Gábor bácsi, „a vén +jegyző“, aki harminc esztendeig volt három falu pennája, külön házat +épitett magának a telek másik oldalán. Kedves kis kőház: faragott kő az +alja, kis oszlopos tornáca van, kétoldalt rózsabokrok, a kicsi házban +két szoba, konyha: éppen elég egy öreg pár embernek. A világháboru sem +tudta megkomoritani e kis ház nevetős képét: ugy nevet, ugy mosolyog, +mintha az ég soha, de soha be nem borult volna fölötte. + +De Gábor bácsi nemcsak magának épitett házat, épitett a nagyobbik fiának +is s ez már igazi uriház. Üveges verandán lépünk e házba, üveges +verandáról egy hosszukás keskeny szobába, melyben tulságos nagy helyet +foglal el egy öreg zongora… Balra virágos kertre nyiló nappali, jobbra +két szoba, tovább a téli konyha, ehhez ragasztva a nyári. Ebben a házban +tehát öt szoba van már, mivelhogy szobának számit a zárt veranda is. S +ennek a háznak nemcsak zongorája van, de iróasztala is, holott gazdája, +János gazda, csak a felső népiskolát végezé. De a leányai már mind +kijárták a képzőt. + +Itt most meg kell állitanom a tollamat, hogy mondanivalóim sorrendjét +meg ne zavarjam. Mert nagy utat kell megtennem még, amig eljutok odáig, +amikor a székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a fiait, de a leányait +is… Ez már ugrás, széditőnek látszó nagy ugrás, de majd kisül, hogy nem +is ugrás, hanem fontolva haladó, egészséges fejlődés ez. Csak be kell +pillantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali három ablaka nyilik s +már ez mutatja, hogy ennek a háznak a gazdája ugrás nélkül is halad +előre, szépen, egyenletesen, testi s lelki szemünknek jólesőn. Ez a +virágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötte illatozott +virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nem nevel urnak az édesapám, ma én +volnék itt a gazda, mert, ősrégi székely szokás szerint, engem illetett +meg az ősi telek, mint legkisebb fiut. Ám én „tudományra“ váltottam az +ősi telket s szomszédja lettem a Gábor bácsi fiának, kint a házam a falu +szélén, nagy csendességben – jól történt-e igy vagy rosszul, kisül, mire +könyvemnek végire érek. E pillanatban idegenül tengődök a nagy +Babylonban s nem tudom, nem lépek-e idegen földre, ha innen – +megszökhetem… Ó, ó, megint félre kalandoztam, János öcsém szép +virágoskertjéről megfeledkezém. De te megbocsátasz nekem, nyájas olvasó, +hiszen vehetted észre, hogy bódult a fejem, bódult a szivem. A mi +virágoskertecskénket gombolyag fenyőboronák keriték be, János gazdáét az +udvar felől jó móddal megalapozott, fonott drótsövény, az ucca felől +fedett kőkerités. Egy rózsabokor, melyet édesanyám, s egy körtefa, +melyet édesapám keze ültetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg. +A rég kiszáradt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőli részen, +végig orgonabokrok szelik a drótsövényt, közbe-közbe sugár vörös fenyők, +– gyönyörüséges kép s május havában mámoritóan illatos. A méhszin +helyett, melynek tövében annyit játszadoztam, uj méhszin, melynek födele +alatt a gyékényből font paraszt méhkasok s a legujabb szerkezetü +kaptárok szépen megférnek együtt. Édesanyám oltatlan rózsájára +kegyelettel néznek a piros, a fehér, oltott rózsák s egy közöttük talán +szeretettel is: emlékrózsafája ez annak az ágynak, amelyben édesapám +örök álomra hunyta szemét. Nagy gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt +málna-, ribizli s mindenféle diszbokrok, az ucca felől sorban +vadgesztenye, vörösfenyő, hegedüfenyő s még egy körte- s egy almafa: ez +utóbbinak ágai, éppen mint az én szülőházam ablakán a mályvarózsa, +behajolnak a nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, harmónikusan, +a régit le nem becsülve, az ujtól nem irtózva, fejlődik az Élet, +mivelhogy nem ott kezdik, ahová minden józanul gondolkodó ember hite +szerint, eljutni csak századak multán lehet. Ha ugyan lehet… + +* + +…Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem a Szotyori bácsi karján. Mert +Szotyori bácsi mégis itt hagyott minket, pedig hogy szeretett s hogy +szerettük mi is őt. Fészket akart rakni (nyilván megkivánta Gábor +bácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a vén mester halálára +nem kellett várnia: egész kepét kapott. Hát, elment Szotyori nagy +sirással-rivással, sirt ő is, siratta a falu is, különösképpen a mi +házunk népe s talán legkeservesebben siratta meg egy pirinkó kis fiu, +akinek ezután a maga lábán kell iskolába járnia. S lám, a félkepére +nyomban akadt pályázó, két diáklegény, mindakettő – Benkő. A néhai vén +tiszteletes gyámoltalan fia az egyik, az a szegény Laji, aki buzával +hizlalta a disznót, amikor a maga gazdája lett; középajtai Benkő a +másik, aki nevén kivül más atyafiságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala. +Lajinak, szegénynek nem volt hangja, annál hegyesebb, csengőbb a másik +Benkőnek, akinek Sándor a neve. + +Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, amikor Benkő Laji, egy +vasárnap délután, az egész falu szine előtt, Istennek házában egzámenre +állott. Mert a kántori pályázat valóságos egzámen vala. Minden képező +gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-vissza vallatták a pályázót a +zsoltáros könyvből. Nem elégedtek meg azzal, hogy az istenitisztelet +során végig énekelte a szokásos dicséreteket és zsoltárokat, +nevezetesen: a gyülekező, a felálló, az ülő, a könyörgés és prédikáció +közti éneket (mialatt a tiszteletes a bibliából kikeresi a prédikáció +alapigéjét), meg az istenitiszteletet bezáró éneket, mert végre is ez +csak egy-egy ének, már pedig, gyülekező, felálló, ülő ének többféle van +s hol vannak még a karácsonyi, husvéti, pünkösdi énekek? És hol az +urvacsoraosztás közben szüntelenül szólók? Istenem, Istenem, mi tenger +éneket kellett tudni s azt orgonaszóval kisérni a kisbaconi félkepéért! + +Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken, gyámoltalanul +betámolygott Istennek házába. Szinte hallom fogvacogását, a cérnalábu +áldozat térdeinek összeütődését: szánakozva nézték az öregek, +vihogásukat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam tovább, ne mondjam, +a mai szólásmondással élve Laji pályázata kinos botrányba fult. Alig +hallható hangon dünnyögte el a gyülekezőt: Im, bejöttünk nagy örömmel… +Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a nagy öröm. Bizony, nem jött +ő ide örömmel. Anyja, a vén papné kényszeritette rá. De ő szegény csak +nyomkodta tovább az orgona billentyüit, nekifohászkodott a felálló +éneknek, amely azért neveztetik ennek, mert erre felállnak a hivek s +állva hallgatják és énekelik végig. Ó de szép ez az ének, ha szépen +csengő hang vezet az orgona mellől, s kiséri jó énekesek, leányok, +gyermekek szoprán, legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja! +Csak ugy repül az ég felé: + + Te rólad zeng dicséretünk. + Nagy Isten! Téged tisztelünk! + +De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszegetten bukdácsolt, s ha +zengő hangu Benedek Sándor János, ez a szőkehaju, piros képü fickólegény +hirtelen át nem veszi a szót, a felséges ének bizony nem jut fel az +égbe… Zordon képü, hirtelen mérgü Dobai tiszteletesnek csak ugy +szikrádzott szeme a haragtól, dörgő hangon kiáltott fel szegény fiuhoz: +Elég volt, Laji, elég! – és Laji szeméből megeredt a könnyek zápora, +félre tántorgott az orgona mögé. Érzékeny szivü nénémasszonyok +szipogtak, merthogy igen sajnálták a néhai aranyszáju tiszteletes +gyámoltalan fiát. Tekintetes Gál Dánielné keresztanyám asszony +szégyenében (mivelhogy Laji is keresztfia volt) kiszaladt a templomból. +Öregebb rendü emberek nemkülönben sajnálkozának, csak a fiatalság vala – +mint minden időkben – kegyetlen: illetlen össze-vissza vihogás, élesen +csengő kacagás botránykoztatá meg az öregebb rendüeket. + +Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következő vasárnap délutánján! +Vastag, telt nyaku legényecske volt ő, öblös torku, bátor képü, apró, +eleven szemü, hetyke járásu – bizony, nem verődött össze az ő térde, nem +vacogott a foga. Mint a győzelmében bizonyos hadvezér vonult be Istennek +házába, jobbra, balra illendően hajtogatva fejét; csakugy recsegett +talpa alatt a fa garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelen +leült, végigfuttatta ujjait s érces hangon rázenditett: Im, béjöttünk +nagy örömmel! + +Gál János megyebiró (ez nálunk a kurátor neve) büszke-boldogan hordozta +körül a tekintetét. Azt mondta ez a tekintet: _Van már mesterünk!_ +Benedek Balázs, ez a higgadt, minden szavát megfontoló ember, aki +kellemetes baritonjával kisérte máskor a mester énekét, most hallgatott +s elégedetten hajtogatta a fejét. Az ő fejének hajtogatása is azt +mondta: Van már mesterünk. Ezt mondta minden arc, minden szem. A _Te +rólad zeng dicséretünk_ csakugyan zengett, s amikor következék erre +_Mint a szép hives patakra a szarvas kivánkozik_, Isten után való +vágyakozás fénye ragyogott a szemekben. Vajna Rózsi, az én egykori +pesztrám, most már nekiserdült, pirosalma képü leány meg is feledkezett +magáról, a szeme rátapadt a nap hősére, aztán egyszerre csak megcsendült +a hangja a zsoltár e soránál: _És hozzá kivánkozik!_ Megbotránkozással +fordult felé minden szem. Gál János uram haragosan intette le. Ó, pedig +Rózsi igazán olyan szépen, olyan „hegyesen“ énekelt s ugy el tudta +nyujtani minden sornak az utolsó szavát, hogy az a következő sorba +beléolvadott… Hát azt én az én hatesztendős butikó fejemmel +gondolhattam-e, hogy Rózsinak már rabul esett a szive? Hogy ő nemcsak +Istenhez, de a nap hőséhez is kivánkozék. Aminthogy, meglássátok, ennek +a leánynak még ártatlan szive tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak +sok-sok esztendő multán alszik el, pedig mi tenger könny oltogatá! + +Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni +tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most kezdődik +az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju dalnokot a +zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a husvéti, a +pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires nagy +verekedésben verték hebegőre a nagyerejü, nagyindulatu embert) a +félkepéért ugy megénekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, ha nem +mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő napján, +Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés idején és +mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala kiváncsi Gál +uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről +(mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram a legnehezebb s a +legszebb feladatot: + +– Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik zso-zsoltárt! + +A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény hitü +kálvinisták dacos tanuságtételét Istennek örökkévalósága mellett; ezt a +fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az +énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsoltárt, mely +ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek fülébe: + + Te benned biztunk eleitől fogva, + Uram! Téged tartottunk hajlékunknak. + Mikor még sem ég, sem föld nem voltanak. + Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva: + Te voltál és te vagy erős Isten. + És Te megmaradsz minden időkben! + +Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem +öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a +szemek. Nem voltam – hála Istennek – csudagyermek, nem kerestem, nem +kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár egy, amelyre kiül a kérdés: +_hát tanitónk van-e?_ De későbbi időkből e napra visszatérve, +megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanitott. +Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló tehát, hogy irni, +olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a +gyermekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is +bolond volt, ma is bolond ember, aki többet kiván ennél. A mi vén +zsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édesapám egyszer megszólitotta +hebehurgya munkájáért. Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs +nyugodalmával: – Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol, +mint ahogy tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott, +s most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt. + +Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke +volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet járt a +Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép +kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda +próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszü +leányka volt, de amikor az uj tanitó kipróbált az olvasásban, ő még +sillabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betükön, én meg +mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medrében, ugy szaladtam +végig Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem +az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: _Flóri könyve_. +Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen leánykájának, +Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak +volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, annak a nagyszivü +embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait a megalázottság, a +földhözkötöttség járma alól, – s lám, ebben az országban senkinek sem +jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse +időtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire magyar +szobrász ihlete és vésője képes! + +Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig +olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden +betüjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján az +„ő“ elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe, +– Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én +gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! _Egyetlenegy._ Halljátok, +unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és +ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az +egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg, +– emléktárgyaim közt megtaláljátok – de ami benne volt, ugy +átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörüséggel +mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü versikéit: +bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek +a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjusági +könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek… Ez a +könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyönyörüséget, mit +az _egyetlen_ könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek, +gyermekek! + +…Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a +csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt +lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! – kisurran kezük közül a +kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába, +két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem „illeték“, de – +illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de sajnálom őket, szegénykéket. +A búsbeteg tejet szopott gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s +bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi +szivemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem +szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a +mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az +első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt +gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a +másodikat, harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja, +hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta +tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojtogató meséknek +ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s +kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tóditva, cifrázva, én +meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, +s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még +egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva +bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist – ő volt az én +mesemondóm… Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor +világszép kertemből másodizben[7] kellett menekülnöm… Eleven, vidám, +csipkelődő, csufondáros száju vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat +tóditó – könnyü volt rekonstruálnom a mesemondó növendékleányt. S ahogy +elnéztem, elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem, +amit belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a +másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén +meg-megpihentek… Bezerédj Amália és Rigó Anis… Nagyúri nő az egyik, +zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én az +iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, gyermekek. +Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a lelkem jámbor +versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházának +legdrágább kincseivel – szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom! + + [7] Első izben 1916 augusztus végén az oláh betörés, másodizben 1918 + október végén az oláh megszállás elől. + +Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, úgy +olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott, +álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel +a csókkal „irta be“ a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegitette, +hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet ez a csók! Belenéztem a +szemébe s mondtam nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi! + +– Ó, ne mondd, – mosolygott szinlelt csudálkozással. + +– Tudom bizony! + +– „Szöktetve“ is? + +– Szöktetve is! + +És szöktetett össze-vissza: 5×5, 4×9, 9×4, 6×7, 9×9 – édesanyám meg +gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe. +– Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett mosolygásom. + +– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen +Benkő bácsi. + +Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska. + +– Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy! + +– Ohó, – mondta Benkő bácsi roppant komolyan: + + A macskának négy a lába, + Ötödik a farkincája. + +Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi szivem +elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, váratlan +gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami nincs benne sem a +Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, még mi minden lehet, +ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni. + +* + +Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről meg van +irva Flóri könyvében: + + Ködös és hideg november, + Fázik akkor állat, ember. + +Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon a +leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, mind +nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt nagy +kamaszok, a leánykák közt domborodó mellü növendék-leányok, akik még az +Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De +akadtak köztük előrehaladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, a +fia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan, +megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, merthogy az ő apjuk pap vala… +De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna Ferenc, ez a +barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem pap, nem nótárius, +nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, kicsi gazda, – hogy lehet +ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, mondatokat ir oda, gyönyörü kerek +betükkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy +fiuk s nagy leányok mind három-négy tele járnak iskolába s lám, a +legtöbbje csak babukolva olvas, – hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem +lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki +nem vitte fel – hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November +közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján +volt az egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut +volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó, +kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé álltak, +nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a határ. +Voltaképpen 3–4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje. + +Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, két +télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt +tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs +kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy Györke nevü +versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, szinehagyott +földabroszát, melyből egynehány helységnek a nevét ki lehetett betüzni; +az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapmüveletet s a +Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tudománnyal a kisbaconi +iskola agyunkat meg nem terhelé. + +Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt +közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár hatot ültünk, üldögéltünk +rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első osztályába föl nem vett +nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium +rektor-professzora. Ám az én időmbeli kollegiumnak volt négy elemi +osztálya is, ennek azonban csak a második, legfönnebb harmadik +osztályába vették föl a falusi iskola „végzett“ nebulóit, akik közt +12–14 éves kamaszok is voltak. + +Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét +esztendőnek. Benkő bácsi – igy mondanák ma – velem brillirozott a +virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Urasztala elé, ott előre, jobbra, +balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy költeményt, mely nem +volt benne az Olvasókönyvben: _A megfagyott gyermek_ volt e költemény. +Irta báró Eötvös József. Igy: E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta: +E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor ez az Eötvös báró _csak_ költő volt, s talán +maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a +népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De +amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már +olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak +a remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt +virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny +története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik nekem, +akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sirt +hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert ez elég +hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb +gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg Gál János +megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!): me-meg +lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól +jövendölé Gál uram, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy +bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon +át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak +érezém… + +Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony +hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött +áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a templom földjén tenger sok +aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő minden egzamen +végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga +aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s egymás fején-hátán rohantak ki a +gyermekek, mohón estek a pompás csemegének, az erősebb félre lökte a +gyengét, volt sirás, kacagás – ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet. +Én az első pad külső szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad +hátához, mikor aztán az én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a +dulakodást… + +Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, most a +jövendölését megpótolhatá vala: – pa-pap, de sze-szegény… Alig hiszem, +hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tünt volna e kép: a templom +közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott áll, álldogál +szótlan, gyámoltalan – mely boldogitó, mely megnyugtató érzés ma, a +60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem +a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan! + +Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok. + + + + +HARMADIK FEJEZET. + + +Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még +gyakran lesz találkozása. + +A második egzámen után az egész falu tudta, hogy ősszel kollégiumba visz +az édesapám. Onnét tudta, mert az Urasztala előtt én szavaltam a +bucsuztató verset. Bizonyos, hogy nem poéta irta e verset, mert +emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg. Nyilván, kántorfaragta +rossz rigmus volt, melyet Isten tudja hány iskolában hadart el az +iskolától bucsuzók nevében az a fiu, aki vagy a legjobb tanuló, vagy a +tanitó kedveltje, vagy a – pap fia volt. Mit tagadjam, én voltam Benkő +bácsi kedveltje, sőt, ugy látszik, ennek az esztendőnek a legjobb diákja +is. Ebben nincs semmi csudálatos: a mi házunk volt a falu egyetlen +könyvszerető háza. Az egész faluban, a pap kivételével, csak édesapámnak +járt ujság. Rendszerint velem olvastatta fel a königgréci csatáról szóló +hireket s minduntalan megállitott: lassabban, fiam, lassabban. Vajmi +keveset értettem abból, amit olvastam, de azt megértettem, hogy valahol +messze rettenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlan +könnyezéssel kisérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: Oh Istenem, Istenem! +Megértettem, hogy tengersok katona áll szembe, ezek mind lövik, vágják +egymást; hogy sok szép magyar fiu vére hullott idegen mezőre, köztük a +Benedek Temető[8] Istváné is, akinek halálát azonban nem ujság, de +feketepecsétes levél jelenté. Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve, +szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, természetesen, a +Szent Biblia nyitja meg, mely egyuttal a család anyakönyve is. A Szent +Biblia elején, üres lapon volt feljegyezve mindakét nagyapám s nagyanyám +születésének s halálának esztendeje. Utánuk következett édesapám, aki +1815-ben, november havában, édesanyám, aki 1822. május havában +született. És sorban hét gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzem én +1859-cel. + + [8] A temető mellett volt a házuk, innen a Temető melléknév. + +Hosszu élete folyásán nyolcszor olvasta végig édesapám a Szent Bibliát, +s mindjárt hozzáteszem: nem volt nagy templomjáró, ő, a vallásos lelkü, +istenkáromlásban soha nem találtatott ember. Istent tisztelte, de +perlekedő természetü szolgáját, az én keresztapámat, nem igen. Semhogy +őt hallgassa, inkább a Bibliát olvasá. + +A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve Budai +Ferencnek, a tudós debreceni professzornak történeti Lexikona volt, s +holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, az M +betüig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is, A nemes székely +nemzetről szólót, melyben régi jelesebb székely családokról is van +feljegyzés. Ebből a könyvből mosolygott rá egyik ősünknek, Benedek +Keresztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén Udvarhelyszék +királybirája volt. A szükszavu feljegyzést bő kommentárral kisérte +édesapám. Apáról fiura maradt az emléke, hogy Keresztély királybirónak +halastava és jégverme volt. Halastónak is, jégveremnek is ma is meg van +a nyoma az én kertemben. A halastó felett ma is buzog a forrás, mely +friss vizzel táplálta. Ma az én házamba s kertembe innen ágazik szét a +viz, ha ugyan bánatában ki nem apadt… + +Több rendben olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazását is, mely +az én gyermekkoromban tiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak +édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, agyon-olvasott könyve +volt Mayer István esztergomi püspöknek az 1859-ik évre szóló +Kalendárioma. Ezt édesapám annyira megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a +derék püspök István bácsi név alatt szerkeszté Kalendáriomait, melyek +tele voltak falusi népnek való, Egy ballépés ezer bajt okoz s efféle +hasznos és erkölcsös történetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a +fagyott embert életre kelteni; szivrehatóan prédikált a pálinkaivás +szomoru áldozatairól, s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse: + + A pálinka gonosz ital, + Ki azt issza, korán meghal. + Nyáron izzaszt, télen fagyaszt, + Okos ember nem issza azt. + +Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény, meg András, a gazda! +Hogy faltam e könyvet, melyet Boros Mihály – amint később megtudtam – +német földből ültetett át magyar földbe, de szinmagyarrá lett ám a könyv +az ő tollán – nagydiákkoromban is gyönyörüséggel olvasám. És +kézről-kézre járt, – össze-össze is pereltünk rajta – Kriza Jánosnak, az +unitárius költő püspöknek halhatatlan könyve, a _Vadrózsák_, a székely +népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonitsátok, hogy első +könyvemet az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelém. Ennek +tulajdonitsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifju készen hozá +táskájában, világhóditó álmokban gazdag szivvel, ide, a tündérvárosba, +melyről ugyan ki hitte volna, hogy gyászfekete városra sötétedik valaha; +melynek komor falai közt a szabadonjáró foglyok százezrei támolyognak, +porig alázottan, reménytelen csüggetegségtől görnyedetten – ide, ide +hozta első könyvét a 17 éves gyermek – – óh, jaj, miért hozta ide?! +Kinek hozta ide?!… + +– – – – – – – – – – – + +Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán az utolsó, nem a „nyájas“ +olvasó kezébe való. Avagy lehet-e irni csendesen folyó vizhez +hasonlatosan folydogáló könyvet, amikor gyászfeketébe borult az ég +felettünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeomlani készül? +Amikor mind a magyar, akihez a nagy összeomlás, vaksötét esztendejében +száll le a Halál angyala, „mint magyar, reménytelenül hal meg?“ + +* + +Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje, +amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s nemzedékről +nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordságával keményen dacoló. Romlott +vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének +minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, tied a dicséret, a dicsőség, +hogy a nagy összeomlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkemnek +rendülése, szivemnek háborgása hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké +leszek s repeső szivvel vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába. + +…Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet rajzolni +képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra meg ujra tollam +elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas ember az én apám. +Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, arcán a Benedek Huszárok +jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a halál keze is csak +meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes +lelke lehelte ezt a rózsát első gyermekének arcára s azóta kivirágzik a +nemzetség minden fiának, leányának arcán?) Hirtelen lobbanó harag +szikrákat csihol ki ebből a mélyen fekvő szemből, állandó jellege – +szelid mosolygás. A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott, +hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket +szeret; csakugy ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál +csendesen történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább +üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet mesél, +végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a +hallgatót: de hiszen ez csak – _rege_. Igy mondja: rege. Igy, és nem: +mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta igy a regények +cimlapján: ő neki minden történet – rege. S mivelhogy rege és nem igaz +valóság, bár olvasás közben könny gyül szemébe, hamar megvigasztalódik s +megvigasztal minket is. + +A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, legmélyebb, +sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, henyélést nem tür. +Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépének, +cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg vonul ki, édesapám a +vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok a közkatonák. Csak +édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nem +durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes volt erdőbe, mezőbe. +Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak gondját ott hagyhatá s +könnyü asszonygereblyével a szénát gyüjtheté. + +– Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei munkájának több +a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy boglyácskára valót +összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, meg az udvar, ha +nincs rajta az asszony szeme. A _jó_ asszony szeme. Mert – mondogatta +édesapám – a gazda nem hordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz +asszony ki ne hordogassa a kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne +mosolygott a nyugodt ember tudata: az én feleségem nem hordja ki. +Sohasem is vetett uj buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is +volt a buzája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a +kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a „bejáró“ +szegény asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért +jöttek s üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak +rejtegetnie a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be +könyvébe. Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre +egy nagy aranykönyve. + +Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki nem +fogyott. Meg-megcsendült erdő, mező az egészséges kacagástól, egy-egy +pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál serényebben +mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, hol egy leányt, mindig +olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt szerzett a legénynek feleséget, +a leánynak férjet, nem hozzájuk illőt. + +– Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. Ott van +Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek +nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.) + +Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is csuf név. + +– Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. Bezzeg +hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább leánya.) + +Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát szerette +munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta gyorsitja a kezet, +lassitja a szomoru. + +Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg +szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény +gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek. Nem tudott ugy elmenni +gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólitsa; s ritkán +indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna +alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi +„akadémiát“ elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenestartásu, +erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos +nagyapó. S im, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha +végigment az utcán, meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár +nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu +elé, eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy +gyermek ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó! + +Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s dudolta +csöndesen: + + Gyi, te, lovam, Barassóba, + Mit hozok én Andriskának? + Csengőt-bongót a nyakára, + Aranyvesszőt a hátára. + Gyi te, lovam, gyi te, gyi! + +Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel +kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide! +Segitsetek! + +Volt erre kacagás meg tülekedés. + +– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó! + +Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit. + +Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi +gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára… + +S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet +hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe, +mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a +vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor +gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala: + + Erdővidék az én hazám, + Székelynek szült édesanyám. + Zöld erdő zugásán, + Vadgalamb szólásán + Nevelt fel jó apám. + +Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint +egyszerre a nap kimosolygott. + +– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk +gombászni. + +Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek. +Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát, +szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a +föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk, +ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal +édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. +Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az +asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok +jöttetek ide. + +Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s +közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg, +hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük: + +– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim? + +– Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó. + +– Ó ne mondd! + +– Magunk bizony! – erősitettem én. + +– Ó, ó, – csóválgatta fejét az egyik asszony – halljon ide, +komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának, +aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius +kincséért sem tenném meg. + +– De még én sem! + +– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik s feleletet sem +várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki +rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe s +hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak szegény gyermökök, hogy +zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen +kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre, +arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a +rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy +kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt épitve. Abból a’… + +Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk Jancsi és +Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először, +fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szivünk, +amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány +került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony, +akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei +vagytok, lelkem? + +– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt illendően Anikó. + +– Azé a nagygazdáé?! + +– Azé, erősitettük mindaketten. + +– Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó asszony. +Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy +éljen?! + +Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa mögül. +Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az +„engedelmet“ (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy igy meg +ugy, de hát ki is hitte volna. + +– Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e? + +Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk, +mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy +vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni. + +– Láttátok-e, – kérdi édesapám, – honnét repült ki az a galamb? + +– Láttuk! Láttuk! + +– Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem tud +fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna megtanulni a +fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. – Jószivvel, mondta +a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy igy +meg ugy kell azt rakni. – Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej, +megharagudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csináljad tovább, s +azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket. +Azóta sem tanulta meg. + +Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese +meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett +meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese. +Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel gyermekfantáziám a +mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a +képet, amint a szarka fészket rakni tanitja a galambot. S amikor később +megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zugását, +ebben az erdőben vadgalamb búgását. + +Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a piránkó +gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban +megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja +folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt legnagyobb, amikor +görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s karomat karjába öltve +feltámogattam a garádicson a verandára s karosszékbe ültetém… + + + + +NEGYEDIK FEJEZET. + + +Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kis +gyermekkorában látta. + +Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, – „Erdővidék az én hazám“, +meg-megdobogtatja szivemet: ennek az erdőkoszoruzta vidéknek egy kis +részecskéje az én falum is. Talán a legkisebb Erdővidék tizennyolc +faluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen oszlik meg Udvarhely és +Háromszék között: kilenc-kilenc falu jut ennek is, annak is. Legkisebb +az én falum, de nem legkisebb az erdeje: ötezer katasztrális hold a +területe. Nemcsak gyermekszemmel nézve „rengeteg erdő“ ez, de rengeteg +erdőnek nézem ma is. Különösen e pillanatban, a Nagykunság fában szegény +földjén folytatván e könyvnek irását. + +Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik. Az egész oldal +szántóföld, mindössze egy nagy terebélyes vadkörtefa az ormán, több fa +nincs: nyilván arra született ez a fa, hogy szemmel tartsa, őrizze a +falut. _Csikoldal_ a neve a szántóföldnek s a szélén meredeken +kikanyargó ut: _Csikorra_. Ebből sejthető, hogy ez az ut _Csikország_ +felé vezet. Mert Csikországnak hivják nálunk felé Csik vármegyét: ma +tréfásan, de vannak, akik komolyan állitják, hogy valaha régen a +Székelyföld e része – ország volt. (No, lám, mondaná Clemenceau ur – ha +nektek egy vármegye is ország volt, nem elég nagy ország nektek tiz +vármegye?) + +Ugyancsak megizzadunk, amig kiérünk Csikorra tetejére. Három oldalról +cserfaerdő koszoruzta puszta fensik az erdőség előcsarnoka: _Csikhátja_ +a neve. Azt hinnétek, ugy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem. Nem +jól hiszitek, mert itt minden harmadik esztendőben csudaszép buzatenger +hullámzik. Egy esztendőt pihen a föld nálunk, juhnyájak legelik s +trágyázzák, közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélos buzát +vet belé, a második esztendő tavaszán zabot, árpát, kukoricát, pityókát, +aztán következik ismét a pihenés esztendeje. Higyjétek el nekem, nincs +rossz föld, csak rossz gazda. A székely pedig nem rossz gazda, +szerelmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, a fensikon ha +körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. A mi erdőnket félkörben karimázza +egy hosszan elnyujtózkodó hegylánc s hegylánc hátán ég felé emelkedik a +Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. Nóta is van a Feketehegyről: + + Füstöl Feketehegy, + Hallig zugása is, + Ez a barna kis leányka + Igen-igen hamis. + +A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetején álldogál egy fenyőfa +egymagában, mint vén ember fején egyetlen, ágaskodó hajszál. A Piliske +büszkén néz le Feketehegyre is, Kapushegyre is s a messze végtelenségben +elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása. Az ő fején csillan meg az +első hó, messze földön hirdető: jön a tél. Az ő fején barnállik +legtovább egy-egy havas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár s +madaraknak, kaszás legényeknek, takaró leányoknak énekétől hangos az +erdő. + +Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kisbaconi erdőnek +Csikország felől. Ennek a három hegynek a tetejéről messze belátsz a +csikországi sikságra, honnan sürü sokaságban mosolyognak feléd a csiki +faluk apró-zsindelytetős házai. Menj ki Csikorra tetejére, az utból se +jobbra, se balra ne kanyarodjál, s Csikországba jutsz, erdőben járva +végesvégig. Kezdi a cserfaerdő, folytatja a bükkös, s mind fölebb és +fölebb emelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk szélén kezdődik a +fenyő, hogy aztán egész Csikországot beboritsa. Mikor még vasutak nem +voltanak, a mi erdőnkön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi +erdőnkön hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulkokat s apró +székely lovakat. Nagyvásárok idején mindig tele volt az udvarunk csiki +tulkokkal, ökrökkel, lovakkal. Ismerős és nem ismerős emberek kértek +szállást éjszakára, amire édesapámnak, mint minden székely embernek, ez +volt a válasza: _Istené a szállás_. Egész Csikország népe a katholikus +hitet vallja. Erdővidék népe, két falu, Barót s Miklósvár kivételével, a +református meg az unitárius hitet, s akár hiszitek, akár nem, a más-más +hitet valló népet szives, meleg barátság fonta össze s fonja ma is. +Édesapámnak kedves komája volt csikszentsimoni Kerekes András s ez a +komaság átöröklődött: Kerekes András keresztapámuram András nevü fia +tartotta keresztviz alá Gábor bácsi egyik gyermekét. Pápista, kálomista, +unitárius székely a más-más hit mellett vallott s vall egy közös, +egybeforrasztó hitet is: _Atilla volt az ősapánk_. + +Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! – kivánkozik tollamra a bus +sóhajtás, de elfojtom, mert köt az igéretem: az iró feleleveniteni +próbálja az erdei életet. Ne hidd, hogy a mi ötezer holdas erdőnk – erdő +és semmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületü legelők s a lankás +oldalakon, a hegyek közé, csörgedező patakocska partja mentén +összeszorult kaszáló rétecskék. Szentgyörgy napjától Szentmihály napjáig +e legelőkön épülnek az ökrök, a borjak, a lovak; a faluhoz közeleső +részeiben a tehenek, s kaszálás után a juhnyájak is. Akkor az egész erdő +– legelő. + +Az erdő fája az én gyermekkoromban közös vagyon. Kiki annyi tüzelőt meg +épületfát hord el onnan, amennyit csak bir: maga szükségére, eladásra +is. Legtöbbet az, akinek kevés a szántóföldje, de van két lovacskája, s +mert hamar végez a mezei munkával, hordja a fát piacra: ebből pótolja a +kenyerét. Csak később semmisül meg a „régi székely törvény“: mindenkinek +földbirtoka arányában szabja meg erdő- és legelőjét az „uj magyar +törvény“. + +Junius végén, amikor a rétről betakaritották a szénát, s az erdei +kaszálókra került a sor, a falu népének jófelerésze felköltözött az +erdőbe s buzaaratásra, ami nálunk julius vége táján indul meg, költözött +haza. Valóságos költözködés volt ez, de vidám s nem szomoru, mint a +városi költözködés, nem is beszélve arról a költözködésről, amikor +emberek ezrei költözködnek el az édes anyaföldről, komor vasuti +teherkocsikban s végezetül ezekben a kocsikban is maradnak +esztendőszámra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak, sirnak, +keseregnek és soha, de soha nem fogják megérteni: mi nagy bünt +követhettek el, hogy ennek hontalanság lehessen a büntetése?! + +Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy szénahordó szekér derekát +megrakták szénával s e közt helyezték el a törékeny edényeket: tálat, +tányért, korsót; tarisznyában kést, villát, kanalat. Széna közé ültették +a puliszkafőző üstöt, kisebb-nagyobb zacskóban puliszkalisztet, +mindenféle főzeléket, szalonnát, turót, hagymát, sót, s legalább egy +hétre való kenyeret, akkorákat, mint egy-egy taligakerék. Ezen a +szekéren nyujtóztatták el a kaszákat, villákat, gereblyéket. S vittek +pokrócot is takarónak, nem a férfiaknak, de a fejér-, meg a +gyermeknépnek. A mi szekerünkön volt egy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám +csusztatta be a széna közé… Ugyan kinek, ha nem nekem? + +Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdult meg a falu népe: hosszu +szekérsor kigyózott föl Csikorra kanyargós utján. Csak a gyereknép ül +szekéren, a nagyok, férfiak, nők a csendesen haladó szekér után +mendegélnek. + +Buzatenger hullámzik Csikhátján, buzatenger közt kanyarog az ut, de már +közvetlen előttünk az erdő, cseróriások közé hajlik át az ut. Többszáz +esztendő viharával dacoltak ezek az óriások, köztük nem egy villámütött, +– ennek hosszu fekete utat vágott oldalán a villám, annak meg a testét +oly mélyre égette, hogy barlang támadt a nyomán: két-három ember +elbujhat benne. Az idők során erősen megritkult az óriások sora, busan +feketélnek a levágott cseróriások tövei, itt-ott egy halom domborul: +sirhalom ez, sirhalma a lassanként eltemetődött óriásoknak. Messzire el +lehet látni a cseróriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez erdőrész +neve. Ide látszik balról Érces pusztája: hosszan, szélesen elterülő +fensik, csak itt-ott szomorkodik rajta egy-két öreg szomoru nyirfa. +Térdigérő füvet terem ez a fensik. Alatta huzódik meg sötéten, +rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sürü rengeteg: Istenkas a neve. +Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás idején… S mert jól elrejté, +Istenkasnak nevezék el. Istenkas fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak, +meg-megtorpanva s átugorva az itt-ott összetorlódott kőgátakon. S ihol +itt van mindjárt Érces borvize: messze földön a legjobb borvizet +bugyogtató. Érces borvize mélyen beásott, szük mederbe csurdogál, +vörösre festve a medret is, a meder meredek oldalát is. Meredek oldalból +barlangok szája vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasas viz festette +vörösre, de szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett +valaha régen, talán most is… Apáról fiura száll a mese, hogy tenger +arany volt itt, de egyszer régen, igen régen, idejöttek a +„magyarországiak“ s az aranyat elvitték… + +Miféle mese ez, hogy a „magyarországiak“ vitték el a kisbaconi erdő +aranyát? Ennek a magyarázata igen egyszerü. Amikor még vasut nem +hozta-vitte egymáshoz a székely meg a magyar testvért, a székelynek az +Erdélyországon tul eső terület volt „Magyarország“, Erdély – az Erdély. +Székely testvér a magyar testvért alig-alig látta, oly messzire éltek +egymástól, akár két, egymástól idegen ország gyermekei. Csuda-e, ha +mesét szőttek-fontak a magyarországiakról? Hiszen még ma is oly +messze-messze van Székelyország Nagymagyarországtól… Székelyországnak +csak lassan mendegélő vasut jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak +ugy surolják a nyugati szélét… + +De csak menjünk tovább. A szekér-karaván bekigyózik egy lejtős, köves +uton, nagyokat zökkennek a szekerek: bizony jobb itt gyalogszerrel +járni. A cseróriásoknak bucsut mondunk, itt már kezdődik a bükkerdő: az +utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sürüje szegi. Ide csak delelőben +süt be a nap: be pompás sétautat lehetne itt csinálni! De ez csak most +jut eszembe, irás közben. Tudtam is én akkor, mi az a sétaut. Havasi +patakon gázolnak át a szekerek, aztán nagy, meredek hegyen kanyarognak +föl, még egy kanyarodás a bükkfaszegte uton: itt vagyunk +_Györkovácsban_. Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak +is a legtöbb erdei kaszálója van. Györkovács mellett van Bodvaj nevü +vasbánya, mely sokszáz esztendővel ezelőtt egy György nevü kovácsé volt: +az ő nevét örökité meg egy többszáz holdas terület. Van azonban +Györkovácsnak _ága_ is, _feje_ is, _loka_ is: ez utóbbi mélyebben +fekszik, a patak mentén, ezért a neve lok. + +Édesapám Györkovács ágában vert szállást. Ennek a kaszálónak kert képe +volt: köröskörül fák meg bokrok szegték a lankásan emelkedő kaszálót, a +határán, domb tetején, terebélyes bükk-óriás volt ennek a kicsi +szigetnek a királya. Még inkább nevezhetném mesebeli madáróriásnak, +melynek szárnyai alatt egész sereg madárfióka huzódik meg. Husz-harminc +ember huzódhatott e faóriás alá az eső elől, sürü lombján egy csepp eső +sem szivárgott át. Bükk-óriástól néhány lépésnyire a legénység leveles +ágakból sátoralaku kalibát „épitett“ nagyhirtelen, a hazulról hozott +szénával jó vastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, az +élelmiszereket s kétoldalt szénát is teritettek a földre – ez volt az +édesapám ágya s az enyém. A többiek mind a szabad ég alatt hálnak, +hatalmas tüz körül. Ki háttal, ki hassal fekszik a lobogó tüznek, mignem +aztán a nagyokat füllentő vén Demeter András meséin szép lassan álomba +szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes sötétjében felgyulnak itt is, +ott is a tüzek: ha ma visszagondolok e képre, ugy vélem, igy loboghattak +az áldozati tüzek ezer esztendővel ennek előtte. Az ősrégi nomádélet +ujkori mása ez az erdei élet. A sátrak előtt égő máglyák, körülötte ülő +és heverő, messziről kisértetiesnek tetsző alakok, a tüz fejénél ősz, +öreg ember ül s mesél a honfoglalásról… + +Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszig juhpásztor, téltől +tavaszig szabó- és szücsmester vala. Házi fekete posztóból ő szabta, +varrta nekem az első téli nadrágot s kurta kis zekét. A legényeknek ő +„remekelte“ a térdig érő, tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugyebár, +miért tettem macskaköröm közé a remeklést. Hirtelen tákolás volt bizony +az ő munkája. Összehányta, mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal +cselekedte. De mintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás, +elpárolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond ember, aki jobban +táncol, mint ahogy tud. + +Ha a falut felbundázta, átballagott Csikországba, honnét tavaszra került +haza, egy zacskó huszassal meg egy zsák hazugsággal. E hazugságok közt +esztendőről esztendőre ismétlődött egy arról a gonosz mostoháról, aki +két mostohagyermekét sütőlapátra ültette, az égő kemencébe belökte, ahol +is azok, szegények, porrá égtek. Erős a gyanum, hogy ez a hazugság a +Jancsi és Juliska mese töredéke, s mint töredék is meghamisitva, mert +hiszen nem a boszorkány lökte égő kemencébe a két gyereket, hanem, +mindnyájunk megkönnyebbülésére, a gyerekek a boszorkányt. Most is +elmondta ezt a hazugságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én +hiszem, – aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hiszitek-e? – +Hisszük, hisszük! – kacagtak a kaszások. + +De nagyokat füllentő Demeter András nem érte be Csikországgal, +bekalandozta Erdélyországot is. Hol, hol nem, valahol szerzett egy +kéregető könyvecskét: soha le nem égett templomokra kéregetett az öreg. +Ahány gróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mind felsorolta +névszerint. Erről is, arról is tudott valami történetet, de különösen +nagy kedvvel mesélgetett Haller János uramról, a fejéregyházi grófról, a +szegény emberek kegyes pátronusáról. Szájtátva hallgattam a mesét arról +a Haller Jánosról, aki József császár korában élt s aki még a császárnak +sem akart kitérni az utból. – Ugy volt az, nagyuram, – mindig +édesapámhoz mesélt, – hogy befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyos +hintajába Haller János uram, s hát amint vágtat Segesvár felé, vágtat +vele szembe ugyancsak hat paripa, de mind a hat fejér, mint a frissen +esett hó. – Hej, haj, ki járhat itt az én fődemen hatlovas hintón, +gondolja magában Haller János uram, s hát abban a szempercben nagyot +rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller János uram kocsisának: Félre az +utból, hé! + +– Hó! állj meg! – kiáltott elé a kocsisának Haller János uram. + +Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbe cüvekelték volna, +megállott a hat fejér ló is. Akkor felállott János uram s mondta: Félre +az utból, paraszt! Tudod-e, hogy kinek a fődjén jársz? Ez a főd az +enyim. Efelett a főd felett enyim a nap is, a hold is, a csillag is, +enyim a lebegő ég is! + +Hej, Szüz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csak feláll erre a hat fejér +ló gazdája is, nem szól semmit, csak kétfelé huzza a fejér köpenyegit s +hát a mejjin, mint egy tángyér, akkora aranymonéta ragyog! De ugy +ragyogott, hogy Haller János uramnak még a szeme is káprádzott a +ragyogástól, pedig egymástól jó messzire álltak. Bezzeg hogy az +aranymonétáról megismerte József császárt Haller János uram, +illendőképpen kitért s elszalutált mellette… + +Igy üzte-füzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázott meséit a vén +füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogy két erős kar szép gyöngén +felemel és hallottam félálomban, amint mondta: aludjunk, bátyám uram, +aludjunk (ez volt a becéző megszólitása), lefektetett a szénaderekaljra, +fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost, pokróccal betakart – akárcsak +édesanyám. + +Sürün ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pirkadásán, körülnéztem a +kalibában: egyedül voltam. Nem az ajtón kopogtattak, mert hogy a +kalibának nem is volt ajtaja. Ismerős hang volt már nekem ez az éles, +zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a kaszások. Kibujtam a +kalibából: a nap még valahol a Piliskehegy mögött készülődött világjáró, +földmelengető nagy utjára, de már lángvöröslött a keleti ég alja, +kigyult arccal jelenté: keljetek föl, emberek! Isten áldott napja, ihol, +közeledik! + +Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükkóriás alatt a kaszások. +Bükkóriásnak földméhéből kidagadt, vastag gyökereibe beleverték a +kaszaüllőt, ráfektették a kaszát s lassu, gondos kopogással halad végig +kasza pengéjén a kis kalapács. Ugy vág jól a kasza, ha becsületesen +megverik s verik is becsületesen, hogy a kasza fel-feljajdul belé. A sor +elején ül édesapám, mellette Gábor bácsi, aztán szép sorjába öreg +kaszások: Bakó, Bonyhai, Rigó, mind a három József. A Józsefek után +vékony dongáju, hosszu Gál Péter, aki mostanában hozott Csikországból +feleséget s már nótát is csináltak róla, csufondárosat: + + Csikból hoztam feleséget, + Kaptam is nagy nyereséget. + Tehenet is hármat hoztak, + De mind visszabogároztak.[9] + + [9] Ha csipik a legyek, a szarvasmarha megfutamodik, veszettül nyargal. + Ezt a nyargalást mondják _bogározásnak_. + +Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samel és Bálint Izsák. Tizenhat +lábszár nyujtózkodik a zöld gyepen, mind a tizenhaton fejér +posztónadrág: mintha a tél havából bükk-óriás tövében itt felejtődött +volna tizenhat fehér csik. Nem talált a napsugár rájuk… Csak a vén +füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincs kaszája, más az, hogy nem is +tud kaszálni. Élesztgeti a tüzet, aztán pipára gyujt, hosszan utána +bámul a felfelé kanyargó füstnek s jövendöli, hogy jó szénaszáritó nap +lesz „ez a mái szent nap“, mert felfelé száll a füst. Örül ennek minden +sziv, (aki Krisztusához hiv) – kasza hegyén kopognak már a kalapácsok, +egyszerre emelkedik föl nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát, +fénkő-tokot félig vizzel töltik, a fénkövet megforgatják benne s +jobbról-balról végig futtatják a kasza élén, előbb aprózva, aztán egész +hosszában végig simitva: bucsuzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó +órátok. Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az inditó, a vezér. +Nyomában valamennyi közt a legjobb kaszás, a kistermetü, szélesmellü +Bakó: _egész_ rendet vág, mint az édesapám. Már a másik két József +kiméli magát, nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak ugy +féloldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben hosszu Gál +Péter teljes hosszuságában neki huzakodik, egyenesre nyujtózkodik mind a +két karja, mintha az a reménység biztatná, hogy magának kaszál s hátha +egyszer visszabogárodzik hozzá az a három tehén, amely – mondjam, ne +mondjam? – csak a csufondáros nótában volt meg… Utána jönnek a legények, +virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátul Gábor bácsi: ő a +sereghajtó. Én meg csak megyek, mendegélek mellettük, gyönyörködöm a +kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már Piliske fölött tündököl az öreg +Nap, sugarai bujócskát játszanak a nyolc kaszán. Közbe-közbe +incselkednek velem a kaszások: – Hol a kasza, kicsi gazda? Oh Istenem, +dobog a szivem, ha volna egy kicsi kaszám! De nincs. Van azonban kicsi +villám, gereblyém, még András nagyapó remekelte Gábor bácsinak, ő féltő +gonddal őrizgette s most enyém a szent örökség. Hiszen, csak száradjon +el a harmat, oda állok én is, rendet teriteni! + +Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétől hangos az erdő. +Hegyről-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei telefon: +Uhé! Uhé! Visszafelel rá valaki: Uhé! Uhé! Megtörtént a „kapcsolás“. +Következnek a párbeszédek: – Itt vagy-e Huszár Gábor? – Ez a Benkő Jakab +hangja, állapitják meg a kaszások egyértelemmel. + +– Itt vagyok, Benkő Jakab! + +– Vág-e a kaszád, testvér? + +– Vág, mert muszáj. Hát a tiéd? + +– Ez is szót fogad, mióta megvertem! + +A vén füllentő már tüz fölé akasztotta az üstöt, forr a viz benne s +szeme Kövespusztája felé mered: amikor ott megvillan Vajna Rózsi piros +fejkendője, a puliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire Rózsi ideér, két +karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg is keverte a puliszkát, +ki is hengeritette az asztalkendőre, cérnával egyenlő darabokra +szeldesi. Ihol, már itt is Rózsi, barnapiros arca csakugy lángol. Nem +csuda: két óra hosszát tart a gyalogut idáig. Beperdül a kalibába, +hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; a tányérokat teleönti +tejjel, minden tányérba tesz egy-egy darab puliszkát s akkor kiált +csengő hangján a kaszásoknak: – Jőjjenek _elé_! De nem jönnek, mig kiki +a rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen, diskurálgatva, s +egyszerre csak ott ülünk mind a tálak körül. S bár „szavuk sem igen van +azalatt, mig esznek, természete már ez magyar embereknek“, a legények +nem állják meg, hogy Rózsival, ne incselkedjenek. Kezdi Boda Samel: – +No, Rózsi, hány zsoltárt tanóltál tegnap este? + +– Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá? + +– Szépön kikirilt-e a mester? – folytatja Bálint Izsák. + +– Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram kiporolta a hátadat! – +vág vissza a fickólegénynek. + +Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor bácsit is, Samelt és +Izsákot is megpálcázta, mert a kimelegedett ökröket megitatták s mind a +három legény ugy elbujdosott, hogy hajnalig vissza sem tértek… + +No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a kaszások, fenik a kaszát, +sorba állnak. Az öreg Bakó nyitja meg most a sort, mert édesapám csak +harmatszáradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a vén füllentő is. +Vajna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villámat: másik oldalára +forditjuk a rendeket, hadd csókolgassa, melengesse a napsugár. Villa +hegyén szárad a széna, – mondogatja édesapám. Mennél többet forgatják, +rázogatják, annál gyorsabban szárad. S amint a nap följebb, följebb +emelkedik, a száradó széna édes illatával telik meg a levegő. Mely +felséges illat! Emberek mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt. +Erre csak Isten áldott napja képes. Az ő sugarai csalogatják ki füből, +az erdő sokféle virágaiból ezt az illatot. Belekeveredik ebbe az eper +illata is. Mert, amint forgatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy +lekaszált eper. Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén füllentő +is: fölvesznek egy-két szem epret s szólitnak: ide, kicsi gazda, ide, +nesze eper. Magam is találok, fel-felsikoltok: eper! eper! + +– No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám édesapám, mindjárt elvezetem +én magát egy helyre: annyi ott az eper, mintha veres lepedővel volna +beteritve. + +Visz is, amint elteritettük, ami rendet addig kaszáltak. Hisz az én +munkám még csak játék. Idejében való szoktatás. Pedagógusok nyelvén: +játszva oktatás. Csak most tudom meg, minek tett föl édesanyám a +szekérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja a kast, aztán +kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünk s egyszerre csak egy puszta +domboldalra érünk, ahol sem fa, sem bokor, csak rég kivágott fák törzse +rothadoz. Egész erejével rátüz a nap, csakugy forr a levegő fölötte, s +hát az a domboldal veres lepedővel van beteritve! Különösen a kivágott +fák töve valóságos eperbokrétákkal van körülszegve. Egy-egy epertőn +érett és félérett eper, köztük egy-két későn nyilt virág. Édesapám is +neki hajlik, együtt szedjük az epret, ő lassan, én mohón. Felém-felém +pillant, mosolyog. Azon mosolyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék +meg a kas… + +– Hej, bátyámuram, bátyámuram, enyeleg édesapám – többet a kasba, mint a +hasba, – igy nem telik meg a kas. Amikor én ilyen nagylegény voltam, ugy +szedtem én az epret, hogy mindig azt mondottam magamban: többet a kasba, +mint a hasba, – bezzeg, hogy hamar megtelt a kas! + +Annyira komolyan vettem édesapám enyelgését, hogy többet egy szem epret +sem ettem, mig a kas meg nem telt. Később el-eljárogattam eprészni a +pajtásaimmal, s meg tudtam állani, hogy mig a kas meg nem telt, egy szem +nem sok, annyit sem ettem meg. Csak a teli kosár után került a sor reám. + +Nagy volt a kas, s dombosan tele szedtük. Alig birtam fel a földről. +Megcsudáltam édesapámat, aki oly könnyedén vitte, mintha üres lett +volna. Éppen délebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja végig csendült +az erdőn, fél falu népe hallhatta: Jőjjenek elé! A tálakba kitöltötte a +fuszulyka-levest, szalonna-szeletek uszkáltak a tálakban, jó nagy +darabok a nagyoknak, egy kicsike a kicsi gazdának. Mert mit is mond a +fecske? + + Kicsinek kicsit, + Nagynak nagyot. + Mert ha a kicsi nagyot kiván. + Mindjárt kitekerintem a nyakát. + +Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De én még nem láttam +fecskét, aki a fiainak a nyakát kitekerintette. Hát ti, láttatok-e? + +No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor a fuszulyka után +asztalra került az eper. De Rózsi nem engedte, hogy belemarkoljanak a +kosárba, sorra vette a kaszásokat, azok tartották a markukat, abba +hullatott egy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt utolsónak. Még +félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyit hullatott. + +– Tovább, Rózsi, tovább! – biztatta Izsák. + +– Nekem _kikirilhetsz_, nevetett Rózsi, egy szemet sem kapsz többet! + +– Ne bolondozz, Rózsi! + +– Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit… + +Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vén füllentőnek a könnye +is kicsordult. + +– No, Izsák, – mondták a kaszások, – megkapád a kölcsönt! + +Jól is laktak, szivük szerint ki is kacagták magukat, felkászolódtak az +„asztal“ mellől, csendesen visszahuzódtak a bükk-óriás árnyékába, ott +egy kis szunditásra leheveredtek. Édesapám is behuzódott a kalibába. +Csak Rózsi maradt ébren, meg én. Hozzádörgölőztem s mondtam neki: +Jőjjön, Rózsiné, szedjünk epret. Ugy-e, eljő velem? + +– Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék, édös aranylábu csirkém! +Hát osztán kinek szedjük az epret? Az édösanyjának, ugy-e? + +Intettem a fejemmel. + +Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak, szellőződtek a +kimosott edények) mentünk az epresdombra: még mindig vörös lepedővel +volt boritva, alig látszott meg rajta, hogy itt már egy nagy kosarat +teleszedtünk. Négy szapora kéz szedte most az epret, s bár Rózsi „többet +a hasba, mint a kasba!“ kiáltással eprészett, gyorsan megtelt a kas. +Mikor aztán nyugovóra kezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két +tejes fazekat, az egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s indult +hazafelé. Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, estére haza az +üresekkel: igy járta meg naponként kétszer az erdőt Rózsi, hazafelé +vidám énekszóval. Nem egyedül. Egész csapat leány járta ezt az utat +nap-nap után, mig az utolsó füszál is boglyába nem került. + +* + +Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak Rigó Anis meséiből +ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdő közepén a kicsi kunyhót, +melyben több százesztendős öreg asszony lakik, „akinek az orra a térgyit +veri“, s aki azzal fogadja a szállást kérő királyfit vagy szegény +legényt: szerencséd, hogy öreganyádnak szólitottál, mert különben igy +meg úgy. Az ő meséiből ismertem a magas hegy tetején, kakaslábon forgó +aranyvárat, de mindezt látni csak most láttam: az est sötétjében, amikor +felgyultak a tüzek. Gyermekképzeletem látni vélte a tüzek mögött a kicsi +kunyhókat, a komoran sötétlő hegyek ormán a kakaslábon forgó palotákat – +nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a +rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás +tündérasszonyával… + +Uhé! Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza, egyszerre tiz-husz +helyen is. Üzenik a Benkő-fiuk Gábor bácsinak, hogy jönnek. Valahol +Leshegy oldalán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, messze tőlünk, de az +est csendjében idehallatszik az üzenet. – Jertek, jertek! telefonál +vissza Gábor bácsi. + +Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel keresztapámuram fia. Jakab a +legidősebb, Gábor bácsinál két-három évvel fiatalabb. Mostanában +váltotta meg az apja a taliánországi katonáskodástól… Széles mellü, +tagbaszakadt, nagyerejü, nagyvirtusu, eleven, pirospozsgásképü legény. +Őt követi József, a kamasz-diák, akit én _Huszár Anna_ regényemben +Ádámnak kereszteltem el. Ő is izmos fickólegény, kerek, piros arcu, nagy +kék szemében mintha mindig könycsepp harmatoznék. Az én gyermekszemem +ugyan hogy vehette volna észre, hogy ez a száz esztendőre teremtett fiu +ifjonti halálra van eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő a +harmadik, nálam két évvel idősebb, legkedvesebb pajtásom. Az ő házuk az +alszegben, a mienk a felszegben, s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol +ő jön hozzánk, hol én őhozzájuk, s estefelé háromszor-négyszer is +hazakisérjük egymást: alig-alig tudunk megválni. Nyargalni sem ugy +nyargalunk, mint más gyermek: a kisujjunkat egybe kapcsoljuk, ugy +vágtatunk az uccán végig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, éppen +mint Ádám. A végük is egy, – de minek mondjak el mindent előre? Szőkébe +hajló volt ez a három Benkő-fiu, szinte cigányfekete a negyedik, a +haragos kedvü Kornéliusz fia: János. Ideális szép, fekete képü ifju, +apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett abban, hogy tavaly ősszel, +szüreten jártában, egy marosszéki nagy ur leánya meglátta s megszerette. +Hallották, amint marasztalta: Maradjon itt, Benkő János! De Benkő János +nem maradt ott, volt neki otthon jegyese: a szép Sándor Trézsi, akinél +akkoriban csak egy szebb leány volt: Balázs Márta. Mindakettő +Benedek-leány volt, de csak az apjuk keresztnevén hivták: igy +különböztették meg egymástól a Benedek-sarjadékokat. + +Több Benkő-fiu nem volt a faluban. Évszázakra visszamenően +megállapitották, hogy a Benkő-nemzetség hét férfinál többre sohasem +emelkedett. Itt megállott. Az igaz, hogy mind derék szál emberek voltak +s mert csak „heten vagyunk, uram, heten“, a Benkő-birtok nem is oszlott +szét. + +Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jó gazdákat, soha eggyel sem +akadt össze a tengelye. Szivesen látta, hogy Gábor bácsi Benkő leányt +vesz feleségül, de már annak nem örült volna, ha valamelyik leánya +Benkő-fiuba szeret… Mint férjnek, rettenetes rossz hire volt a +Benkőknek. Nem mintha kicsapongó természetüek lettek volna. Ők is +vigyáztak a tisztaságukra, akár egy leány. De kibirhatatlan zsémbes +természet volt valamennyi Benkő. Hirtelen lobbanó, lassan, nehezen +csendesedő. Nekik csakugyan olyan asszony kellett, amilyet a nóta kiván: +„ha beteg is, keljen fel“. Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár +lóval, akár ökörrel, az asszonynak künn kellett teremnie az udvaron, +segitenie az urának lónak, ökörnek kifogásában. Az ő kezükön az asszony +férfivá nevelődött. Ez a nevelődés nem ment simán, s édesapám nem +feledte el, hogy réges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e nevelés +elől. El kellett ezt mondanom, hogy megértsétek: mért sirt, ritt hiába +Éva, a már növendékleány s Anikó, a még csak tizesztendős, de magas, +nyulánk növésü, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az erdőbe, +édesapám! + +– Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett, mondta ki az itéletet +édesapám. + +Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkint Rózsival, ha nemcsak +tejet, de egyebet is föl kellett hozni az erdőbe. Ilyenkor Éva főzött, +Anikó meg én hol eprésztünk, hol a száradó szénát forgattuk. Sohasem +láttam szebbnek az eget, mint egyszer igy, szénaforgatás közben. Bodros +bárányfelhőcskék gyültek, gyülekeztek, aztán egyszerre csak rengeteg +nagy báránysereg szállotta meg az ég mezejét. Égető hevet sütött a nap. +Fel-felnéztünk az égre, gyönyörködtünk az égi báránykákban, s Anikó +felsóhajtott: Jaj, Elekecske, Elekecske, de szeretném, ha olyan szép +kendőm volna, mint az a felleg, ott ni! Rávezette a szememet erre a +fellegre: csakugyan olyan volt, mint egy habos selyemkendő. Egyszerre +csak hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álmadozásból. + +– Le a kaszát! Villára! – harsogott édesapám vezényszava, s már abban a +pillanatban Bodvajbánya felől megdördült az ég. Még halkan, morogva, +messziről, de vésztjelentőn. + +– Takarj, ember, takarj! – zug át az erdőn a vészkiáltás hegyek +tetejéről, oldaláról, a völgyekből. Nemcsak magukat riogatják, de a +közel s távol dolgozókat is: hátha valamelyik nem vette észre, mint +tornyosodnak a felhők Bodvaj felett. Könnyen megesik ez. Magas hegyek +közé szorult völgyecskék felett csak egy darabka eget lát a munkásember: +ezen a darabkán még egy felhőfoszlány sincs talán, amikor túl a hegyen +már essőtől terhes, fekete felhők gomolyognak. + +Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villát ragadtak, s riadtan, +izgatottan szedték, dobálták össze a szénát, rakták +hirtelen-boglyácskákba, aminek különben nálunk _merekje_ a neve. Nem +láttam én még eddig ilyen eszeveszett s mégis rendben folyó munkát. Azok +az emberek, kik minden dolgukat szinte tempósan végzik, semmit el nem +hirtelenkedve, mindennek a módját megadva, mintha csak közeledett volna +a világ vége, kétségbeesetten igyekeznek menteni a megszáradt szénát: +nehogy az esső bepiszkolja. Az esső még nem érkezett ide, de a verejték +már csurgott az emberekről, én is szaladtam ide, oda, lábatlankodtam, de +végre is csak félrehuzódtam az utjokból: majd még villára szednek engem +is s beletemetnek valamelyik boglyácskába… Már jöttek, jödögéltek a nagy +fekete fellegek Bodvaj mögül, mind kisebb-kisebb térre szükült az ég +azurkékje, végig-végig nyilalt az égen a villám, utána eget, földet +rengető mennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripát fogott +hintaja elé a vihar: amerre elnyargalt, meghasadt az ég. Kezdetben csak +egy-egy nagy essőcsepp koppan a fejünkre, aztán szörnyü nagy zuhanással +szakad le az a száz meg száz fekete paripa: fellegszakadás ennek a neve. +Patakokban folyt az esőlé le a lankás kaszálón, söpörte maga előtt a +szénát, amit fel nem takarhattak, bepiszkolva tavalyi falevéllel, +mindenféle giz-gazzal, törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét. + +Aztán – aztán – egyszerre csak nyilni, nyiladozni kezdett az égnek +kárpitja, oszlottak-foszlottak a fellegek, átvándoroltak Csikországba. +Kisütött Isten áldott napja, mosolyogva nézte magát a gödrös helyeken +összegyült tócsák tükrében… + +Mondta busan, keserüen édesapám: – Most már mosolyoghatsz… + +Csuron-viz verődtek össze az emberek, csak mi, gyermekek maradtunk +szárazon, mert idejében behuzódtunk a kalibába. Most te, kényes olvasóm, +ugy-e, azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott emberek ruhát váltottak +nagyhirtelen? Igen, vált majd szombat este, aki hazamegy vasárnapolni. +Ide ugyan senki sem hoz változóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát +ember az embert! Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa, ha itt nincs, +rengeteg erdő kebelében?) de csurog a viz minden fáról, elevenről, +halottról. A tüzhelyen is tócsa. A vén füllentő elészedi minden +tudományát, sürü bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes tavalyi +faleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott a kova, fogott is +tüzet a tapló, de bizony esteledett, alkonyodott, amikor keservesen +nyöszörögve, sirva, lobbot vetettek a száradó ágak. Nem, nem, ez este +nem volt mesemondás, a vén füllentőben is elázott a füllentés: mind, +ahányan voltak, a siralmasan égő tüz körül kuporogtak, azt piszkálták, +biztatták: égj, tüz, főjj, fazék! – de bizony sem a tüz, sem a fazék nem +fogadott szót. Isten áldott napjára maradt végre is a száritás: ő a +legjobb ruhaszáritó. Ő az, aki rendbehozza, amit a Vihar rontott: mind a +széna, mit szétvert, pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domboru +hasu nagy boglyákban. + +Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembe jut e nap: hány ilyen +boglyán forogtam a karó körül, rátapodva minden villa szénára, mit +édesapám erős karja hozzám emelt, elibém tett le! Maga szerette rakni a +boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, hogy tömörré tapossa a +szénát, elébb-elébb lépve, forogva a karó körül. Mikor aztán feladta az +utolsó villa szénát, mondta: + +– No, bátyám uram, most csusszon le. + +És én csusztam bátran a boglya domboru hasán, mert az a két erős kar +kitárva várt reám, aztán szépen összekapcsolódott a derekam körül, +széles keblére ölelt édesapám, ugy eresztett le a földre. + +Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most is érzi öreg szivem. + +Édes, jó, melegszivü apám! + +– – – – – – – – – – – + +Amint ma mondanák: a Vihar nagy szenzáció volt nekem, de édesapám meleg +szive is tartogatott számomra szenzációt: egy almafa képében. Györkovács +ágától egy hajitásnyira terül el a legnagyobb erdei kaszálónk: „Kicsi +mező“ a neve. Kicsi mező az erdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a +határát, de a közepe táján forrás volt, forrás fölött az almafa. + +– Hej, bátyámuram, bátyámuram, – mosolygott édesapám – nézze csak, +mennyi alma van azon a fán! + +– Be kár, hogy vad! – mondtam én. + +– Hiszen majd meglátjuk! + +A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta a derekát, teljes erőből +megrázta kétszer-háromszor egymásután, s csak ugy hullott a szép piros +alma. + +– Szedje, bátyám uram, szedje. + +Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz játéknak. – Kóstolja meg, +bátyámuram, biztatott édesapám. + +Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édesapám! Édesapám! Ez éppen +olyan, mint otthon a mi édes almánk! + +– Ó ne mondd! + +– Bizony Isten! + +– No, akkor én is megkóstolom, – mondta nagy komolyan. + +– Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes almánk. + +– No, ez csuda, mondtam én. + +– Bizony csuda ez, fiam, mondta most már elérzékenyülten édesapám. Mert +ez a fa vadfának indult, de volt egyszer régen egy igen-igen jó ember, s +mit gondolt, mit nem magában, otthon az édes almafáról levágott egy +ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vad csemetébe beleoltotta. Isten +megáldotta a munkáját, mert nemcsak ő evett a gyümölcséből, ettek a +gyermekei is, de még az unokái is. Mit gondolsz, ki oltotta nemesre ezt +a fát? + +– András nagyapó! András nagyapó! Ugy-e, ő? + +– Ő fiam, ő. Isten nyugtassa meg. + +Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legmelegebb szivü nagyapó! Te +nem elégedtél meg azzal, hogy egész kertet szenteltél otthon a +gyümölcsfának, itt, rengeteg erdő közepén is megnemesitél egyet, hogy a +nap hevében eltikkadt munkásemberek szomjuságukat megenyhithessék. +Amikor ezt a fát oltád, ugy-e gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán +az én unokáimra is? + +Ime, ez volt a második szenzáció. Nem idegeket korbácsoló, nem is +vérbizsergető: egyszerüen szivet melegitő. + +Most pedig bucsuzzunk az erdőtől. Telnek, mulnak a napok, a hetek, +közeledik a buzaaratás, aztán nemsokára indul a kisdiák messze, messze, +ismeretlen világba. + +Ha el nem indult volna… De elindult. + + + + +ÖTÖDIK FEJEZET. + + +Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek +megfiatalodtak. + +Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és utószor. Mert a +méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most, +fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hátrább tolni +érkezését: hátha igy később is hagy el. De akkor erős vágyakodás lepte +meg gyermekszivemet, számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérváros +lett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vágyakoztam. +Tündérváros a komoly, domborodott homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak +aljában, amely réges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok +fészke volt… + +Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, köves +uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár. + +– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte busan egy nap százszor is Benkő +Gergő. + +– Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök! + +Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig kisérgettük +egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz belőlem, még pedig +kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a kenyeret s bort az +Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló embereknek: először a +kenyeret, utána a bort. + +Ó de jó lesz, ó de szép lesz! + +Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a zsellérünk +fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü gyermek, el sem lehet képzelni +kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én meg +sokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogy András vidámabb kedvü +mint én. Mondtam is egyszer az édesanyámnak: + +– Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat az +ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha +csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem… + +– Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta édesanyám +mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a szemében. + +Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre gondolt. Magát +okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért. + +Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is ütődtek +azon, hogy egy ilyen „szetemnyi“ legénykét „kolégyomba“ visznek, messze, +oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a bejáró asszonyok, hogy +Balandi Józsiné (Baló András Józsefné székelyesitése), ez a hosszu, +kajlahátu, nagyszáju asszony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta: + +– Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag legénykét +idegen fődbe palántálják? De mindjárt el is dicsekedtek édesanyámnak a +bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondták +Balandinénak magyarán: – Jobb, ha hallgat az olyan asszony, akinek az +ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s megette az istentelen. +Hogy Elekecske addig sirt, addig „erdőlt“ az édösapja s édösanyján, amig +bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagyasszony, amikor csak a jó +Isten látja, folyton siratja Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e, +nagyasszonyom? – Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám. + +Csakugyan ez volt a „való igazság.“ + +Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind kamasz +legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli keresztneve +mellett), igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre az +első. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a „bölcs“ Antal. +Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu Jóska, zömök, pufók, piros +pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap fekete képü fia, Jankó. Az ötödik: +gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek. + +Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap fiának +sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei +munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi diákok s bizony, mondom, +nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu mellettem a világháborut követő, +régi rendet felforgató forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie +annak, aki ifjukorában megfogta a kasza nyelét. + +De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a diáksereg +nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős Borvizoldal tövébe: +ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje egy borviz-forrás kétöles +mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjuságának vasárnap délutáni +találkozója. + +Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt mindig +Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz esztendős, +de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, de pajtásom is, +gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges megosztója – itt, a +vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s folyt, +folydogált tovább, mig a regényből – dráma lett. + +Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó ifju +Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a Székelyföld +legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdők +közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez. Több volt ő a +mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős – ilyennek láttam, amikor én +is kamaszodó korba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen +fogva, karjukat lóbálgatva haladtak a réti ösvényen, s borvizkut körül, +amikor letelepedtünk, csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek. +Anikó csacsogott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is. +Igen, itt két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló, +korán hervadó. + +Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak +édesapám arca komorodott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek jött +Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig igy +szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna másként, amikor Ádám +hat egész esztendővel idősebb volt, mint ő! + +De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. Őszre +hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a diákoknak, +búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, viszik +a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtó előtt. Egy kis +domb emelkedik a szekér hátsó felében, ponyvával letakarva. Mi minden +nyugszik e domboldal kebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből +süt majd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák +buza: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja: +vajjon felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte: +korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó +ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig a +kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy kis +tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is utravalóval. Ez a +láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a kenyeret, a turót s +minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a könyveinek is. + +Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a „domboldalnak“, lábát az +elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: nyugtalankodik a +Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt +a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondolták, hogy +teljes tiz esztendőn át vagy százszor hordozzák meg ezt a kis fiut oda +meg vissza. Még nem tudtam kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy +elsirat, mint ahogy a halottat siratják el nálunk. + +– Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig tollasodtál +s már elrepülsz, csácsogó madárkám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz +gyermekek ha megbántanak, ki csókolja le a könnyedet? + +– No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám csendesen, +megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról +kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám! + +Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek homlokáról +jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: Áldás a +bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a falu +hidján, „kaluppba“, mármint galoppban vágtatnak ki a fürész-uccán. Ennek +tetején kezdődik a középszeg: itt lakik három diák: Benedek Benedikti +József és Antal, néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti +Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy +hizásnak indult, kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat +fia van – minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt +szántani-vetni, kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton +Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel, +aki hároméves koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg +cserépedényeket szállitott, s mikor „bejött a vaseke“ – ezt is. +Örménynek csufolták a székelyek, mert – kereskedett. Szófukar ember, +sajnálja a szót, félmondatokban beszél – a másik fele benne marad, – igy +köszön: Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem +igen kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de +főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. Azért +beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: jőjjön, +koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd Udvarhelyen +találkoznak, utban minket utól nem érnek: a „vén örmény“ lovait nem igen +látta még futni emberi szem. + +Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az ő apja +is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen testvére. +Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember öreg Boda +Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a +kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő „kerekitette kerekre a +kereket“. Hét fiunak s három leánynak adott életet Rákhel néni, ez a +kicsi, rózsapiros arcu asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor +István nagyapó másodszor „ment ki a franciára“, s elébe szaladt, mikor a +francia földről hazakerült… Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg +egy sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el: + + Tizennyolc gyermeket e világra hozott, + Ő a jó Istennek eleget áldozott. + +Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya koporsaja +mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja mellett, amikor +késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a tiz gyermekből kilenc +gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, az Uristennek ő is eleget +áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg Fecske, már azt is elmesélem +róla, hogy az ő csengő énekes hangját örökölte a legkisebb fiu: Elek. S +Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszivembe azt a felséges szép +költeményt, melynek akkor sem költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is +ismerhettem volna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt. +Cime: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt, +vajjon ki volt, mi volt, aki ezt a felséges szép „éneket“ költötte, de +téli estéken, mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly +szépen, oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja +szivembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába +nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most. +Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollegiumokban +talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők seregébe sorozta a +legujabb nemzedék… Halljad, ember, halljad: + + Földiekkel játszó + Égi tünemény, + Istenségnek látszó + Csalfa, vak remény. + Kit teremi magának + A boldogtalan + S mint védangyalának + Bókol untalan! + Sima száddal mit kecsegtetsz, + Mért nevetsz felém? + Kétes kedvet mért csepegtetsz + Még most is belém? + Csak maradj magadnak, + Biztatóm valál, + Hittem szép szavadnak, + Mégis megcsalál. + +* + +Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már hárman +ülünk a szekérládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga, +magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimnazista. Nem +volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó osztályai pelyhesállu +legényekkel: a katonáskodás elől menekültek ide s innen mint kántorok, +szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. A pap +uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, két tüzes szürke iramlik végig +a szük utcán: Jakab, a kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom, +hátul ül Ádám s a pap fia. + +Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még együtt +legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő szekerükre, ő +meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész uton, igy búcsuzunk, +búcsuzkodunk. + +Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a templom +tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. Isten veled, +kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. Majd meglátja, hipp, +hopp! nemsokára karjai közé repülök… + +…Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák indult a +tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából! +Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, amelynek diáknépe +egyszerre, egy nap rajzik s mind az udvarhelyi vén kollégiumba tart. +Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma +Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig +kitartó Mikes Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak +akkor csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot +Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, melynek szivéből sarjadzott ki a +vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, akiről +büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta fekete +kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos székely: + + Udvarhelyszék olyan szék, + Egy is vele fel nem ér. + Csak székelymagyar lakja, + Ősi jussát nem hagyja. + + Öltözetünk nemzeti, + Még pedig eredeti. + Nem viselünk bugyogót, + – Megkérdhetik nagyapót! + +És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus gimnáziumba), +Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot tartott az utjok +szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett +arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogy +meghóditják a világot. Hiszen a diák az a semmi, akiből minden lehet… + +Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon láttam. +Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a nagybaconi +diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a keresztutnál: mind +az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind ismerem: egy ugrás egymástól a +két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol a Baló-fiuk (egy apának három +diákfia s otthon még egy csapat fiu), a Bardoczok, a Nagyok, a +Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény füszeres fia is: Bogdán +Kristóf. Hogy kifeketéllik még a barnapiros, lesült képü fiuk közül is! +Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy +madárfészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy +szekér. Komoly képü, feketeszakállas Budai Károly ül rajta három fiával. +Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén feketeszakállas: ha +te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek +közt, rengeteg erdőség aljában huzódik meg Szárazajta, de megvillan a +hegyi uton két szekér: nyilván a Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon. + +– Jönnek a „muszkák“ is! – kiált hátra Boda Elek. + +Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, miért. + +Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun két +szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s mindakettőnek +két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak az egyik fia +nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak magam. Az akkor +élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s oly bús ennek a +története. Azok a szakállas diákok akkoriban születtek, amikor Kossuth +Lajos „szép csengetyühangja“[10] megreszketteté a magyar levegőt: A haza +veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák _Világos +előtt_ született, az a két kisfiu pedig _Kufstein után_. Ott sinylődött +szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth, mert a magyar +szabadságért harcolának… + + [10] Ágyuöntő Gábor Áron levelében olvasható Kossuth „csengettyü“ + hangja. + +Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, mind a +három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén, +nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakik a nagy +fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő neki is három diák +fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet is, mert ő a falu +legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hát az +Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, most számoljunk. Ebből a +kis méhkasból tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt, +ilyen – hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván – igen, +ilyen „kulturátlan“ volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely +falu. + +De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros hely, +különben nagyfalu. A „sánta“ Zatureczky széles udvarán is ott áll a +hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na, tudom, +még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu lovak. Talán el +is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől. +Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét, minden +pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyik szekér meg akarná előzni. +Már alig látom a végét a szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő, +növekszik, folyton szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha +óriási kigyó tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad +nekünk, mert a falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik +Olasztelek felé a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép +pirosarcu uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz +negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön két +árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy diák. +Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a karaván. +Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából három-négy +diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák és Bogák, a +bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia +Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdik az +iskolát, mert még most sincs vasut s Kolozsvárt van az unitáriusok +kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Középajta, Nagyajta, Bölön, mind +erdővidéki faluk, nem esnek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy +sereg Benkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó – ne várjátok, hogy félszáz +esztendő multán mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek +unalmas ez a sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a +magyar nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik +népemnek ez a kis kulturhistória… + +Tovább! Tovább! + +Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy ez. Mind +a diák leszáll a szekérről, az „apostolok szekerén“ vág neki a hegynek. +Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervuszolás, +parolázás! Egészséges kacagástól csendül a letarolt hegyoldal. Ha mind +hallhatom s fel is jegyezhetem, amit ezek a diákok össze-vissza +beszéltek a nyári vakáció élményeiről! Tudom, kitelnék belőle egy szép, +nagy – bolondság. + +Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de szép! Ó +de gyönyörü! – A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje! + +Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. Jobbra +és balra végtelenségbe vesző hegyláncok, s lent a völgyben, hegyek +aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a széles országut, +hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik egy hegyóriás: +Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt Atillának, a nagy hun +királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy utjában ide tért meg rövid +pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. Patak partján komor méltósággal +ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ez alatt alussza örök álmát… + +Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen kanyarodással +búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja közt, akár a mesebeli, +„terülj-abrosz“, őszi kökörcsin boritotta rét terül elénk. A réten – +minek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják helyettem az +erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki diákok! + +Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek a +diákok, csak egy áll köztük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, aki +épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s felsir a +száraz fából valami bús, végtelen bús nóta – sohasem hallottam azóta +ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra történt volna, +megáll az erdővidéki szekérkaraván, elnémul a lárma, csak akkor tör ki +ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a szomoru nóta utolsó +hangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott. + +– Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki diákok, +ide! + +Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves nótájára: + + Megálljon, kend, hó! + Itt a stáció! + Eladjuk a gyeplőt, hámot. + Élünk egy kis jóvilágot. + +Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a +rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát, +aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek +is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy – +és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás +zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap +gyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállas és +növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér +szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely +gazdaemberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny +csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a +gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar +költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a +honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy +nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám, +amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon +gyakran zokogta ezt: + + Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? + Mért sir egyik szemed jobban, mint a más? + És arcodon mért látni oly bánatot, + Mintha elmult volna minden jó napod? + + Sirok, pajtás, sirni fogok örökre, + Mig élni hagy a jó Isten kegyelme. + Világostól hozom a nagy bánatot, + A magyarnak ott egy mély sir ásatott. + +– Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, kilépett +a barázdából az ökör. + +Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más „káromkodást“ nem +hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon +megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No, +ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a +Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák +landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit. + +De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e? + +Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal +halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták +vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért +kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime, +itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak +össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert +védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos +arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes +beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek, +keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták +császár katonájának s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben +sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált. + +Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek +esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg? + +De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma +mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: _1867_. Ennek az +esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István +koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyával a magyar. Ebben az +esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A +rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen +szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat +meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az +esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett +Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek… + +– Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s +gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton. +– Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk, +nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott! + +Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok, +körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy +zúgva zúg belé Réka erdeje: + + Ez a pohár körbe jár, + Éljen a barátság! + Éljen, éljen, éljen az, + Az igaz barátság! + +S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s +megtoldják: + + Éljen, éljen, éljen a, + Éljen a szabadság! + +– Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám hangja. + +– Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János +diákot, a vén kollégium hires hegedüsét. + +És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt +ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén, +diadalmasan zendül bele az erdőbe: + + Legyen ugy, mint régen vót! + Süvegelje meg a magyart + Mind az oláh, mind a német, mind a tót! + +Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót +öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra +fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves, +öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart. +Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok, +amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik, +lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte, +gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett, +szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is +megfiatalodjon. + +Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek a +vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából), +elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák +Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai +Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma +Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a +muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a +magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart! + +Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a +muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla: +öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése +vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd +harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az +imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly +tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami +itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak +serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig +szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir +az imádság: + + Megbünhödte már e nép + A multat s jövendőt! + +De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas +hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és +ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a +hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni, +hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat +szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára +surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva +felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most +már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a +hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az +apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet +valamit – az apja miatt? + +– Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán +a gyülölet, a megvetés villanását. + +– Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok +esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett miatta! + +– Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is magyarnak +született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat. + +– Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven botot +veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára. + +– Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja +egy másik háromszéki gazda. + +Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta: + + Váradinak szép körhaja, + Meszes gödör a sirhalma. + Mind a világ megengedett, + A kapitány nem engedett. + +Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még +virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?) + +Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem +voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak +nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei +lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken +kérdeztem: + +– Mit vétett az az ur, édesapám? + +– Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz elől. + +– Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! – süvitett végig a kis táboron egy +éles gyermekhang. + +Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy fiu volt +az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok mindenről tudhat, +amiről én nem tudok! + +Hazaárulás… Ezt a szót most hallottam először. De az értelme lassanként, +még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló? +Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, megtagadja a +szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. Látja sirni, szenvedni a +véréből való vért, a husából való hust, a csontjából való csontot, s +szive nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz +szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is +nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének. + +Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki félreforditott +fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő sürüjében. Már +világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy miért forditotta +félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a büneit! Tavaly még +hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe vetette, felakasztatta a +hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy semmivé zsugorodott. +Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, felragyogott a szabadság +fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, visszabujnak a sötét odukba, +mint a baglyok meg a denevérek. + +– Szép birtoka van, – mondja torjai Pethő István, – háromszéki nemes ur, +hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: kétszeres a büne. + +– _Meghalt_. „Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül“, ámen. + +E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes. + +– Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy meghalt. +Ösztönszerüen megragadtam édesapám kezét. Megértette, hogy mely szomoru +érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett rám, megsimogatta +fejemet. + +– Ne félj, édes fiam, _én nem haltam meg_. Nem, fiam, nem. + +Lám, lám, az a _meghalt_ élő ember de megzavarta ezt a felséges szép +ünnepet. Az arcok elkomorodtak, a lelkek háborogtak. Az örömek tengerébe +belecsöppent egy csöpp méreg – s hogy felkavarodott, hogy felháborodott, +hogy megzavarodott a tisztavizü tenger! + +Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre csak egy +másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki az arcok, a +szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón? + +„Sánta“ Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb embere. +Felsőmagyarországból szakadt ide a nagyapja, görbe országból görbe +országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek _egyenes_ és _szinmagyar_ +volt a szive. Egy kicsit biccentett „sánta“ Zathureczky lába, de nem +biccentett a szive, a jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü +gyülekezet, egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként +ujjongtak az öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest +a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe járt +a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert – itt van Zathureczky László! + +– _Ez az ember!_ – harsogja lángoló arccal az olaszteleki Kolumbán +Dániel, tüzesvérü, szókimondó székely. + +– A nép igaz barátja, – toldotta meg édesapám. + +Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est közeledtét, nem +lesz itt sötétség. + +– Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát +Zathureczky – hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta a +cigány erdő sürüjében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk a +kopók: + + Megvirrad még valaha, + Nem lesz mindég éjszaka! + +– Imé megvirradt! + +És – mely csuda! – lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó sugarával +végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá +merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar fejére a sziklahegy, +s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok az égen, hatalmas +lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok nagy hirtelen +összehordtak, felzendült ujra meg ujra: + + Ez a pohár körbe jár. + Éljen a barátság! + +Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után egyre azt +danolták az öregek: + + Nem, nem, nem, nem, nem, nem, + Nem megyünk mi innen el, + Mig a gazda, házigazda + Furkós bottal ki nem ver! + +Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a házigazda? Az +ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat, +lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos, +szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után! + +De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, félálomban +hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikor +Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul a szekértábor. A +keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S im egyszerre +szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit édesanyám karjai közé. +Oly hevesen ölel, csókol, hogy felébredek. + +Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad meg. + +– A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás verekedik e +sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem vittek a +kollégiumba. + +– Álom ez vagy valóság? kérdeném ma. + +Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A kisbaconi +templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi református meg a +homoródujfalusi unitárius templomot… + +Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az alvégi +korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem fordul be +hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székely +korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most szentül azt +hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be hozzá. De bizony a +magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámul +utánunk: ez sem történt még, mióta a világ – világ, hogy a Rikán tulról +jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem a magyar, sem a német nem feledi +el a koronázás esztendejét. – Akkor volt az, – fogják mondani, – amikor +a háromszéki s erdővidéki diákok nem állottak meg Oklándon! + +Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind gyalog +vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis +Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü panoráma tárul +elénk. Jobboldalt jobban-jobban szükülő völgyben, erdők aljában huzódik +meg három falu: Karácsonyfalva, Almás, Lövéte. Egyenest előre nézve, +Homoród vize mentén, széles rét terül el s egy-egy futamodásra +következik egymásután Jánosfalva, Szentpál, Recsenyéd, Szentmárton. +Valamelyik diák nótába kezd, folytatják a többiek: + + A szentpáli hegytetőn, + Ott vár az én szeretőm, + Kökényszeme taplót gyujt, + Azért szeretem én ugy. + +De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogy valamikor ott várt egy +legényt a szeretője, akinek kökényszeme taplót gyujtott, de még inkább +arról a nagy gyepes halomról is, mely alatt a nép hite szerint, hún +vitézek porladoznak. Az öregek is lekászolódnak a szekerekről, a hún sir +köré telepednek s Zayzon tiszteletes régi dicsőségről emlékezik, amikor +Atilla ősapánk meghóditotta az egész világot. Haj, rég volt, rég volt, +régi dicsőségünk vajjon feltámad-e?… + +Székely szülte a magyart! – kiáltja szókimondó Kolumbán Dániel, Zayzon +tiszteletes emlékezésén fellelkesülten. S mindjárt meg is állapitja, +hogy: Ha székely nem volna, magyar sem volna. + +Sánta Zathureczky Karácsonyfalva felé mutat s szájtátva hallgatom, amit +a nagyerejü, nagyvirtusu Diményről mesél, ölesnél jóval magasabb volt s +mindig nagy, keménycsontu fehér paripán lovagolt: ha ráült, azt hitted +volna, égbeütközik a feje. Két fia volt, azok is magas szál legények. +Egyszer Kolozsvárra ment a fiaival, s amikor végig lovagoltak a városon, +csudájukra kigyütt az egész város. József császárt, amikor ellátogatott +Erdélybe, Dimény uram kisérte a Rika-erdőben, mert akkoriban sok zsivány +tanyázott ottan. + +– Sunt latrones? – kérdezte a császár. + +Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, amikor csak egy-két szót tud +latinul. Hát igy felelt: + +– Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt – desztul: egyik szó latin, a +másik oláh. Nyilván ugy okoskodott Dimény uram, hogy tud a császár +oláhul, mert hiszen kétszer is fogadta audiencián Hórát, az oláh lázadás +vezérét.) + +Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagy sereg cigányt tartott s +mert igen szerette a köménymaglevest, rengeteg köményt szedetett velük. +Mikor aztán meghalt, igy siratták el a cigányok: + + Háj, meghót a vén Dimény, + Nem kell neki több kömény! + +Tudom, behallott a kacagás Karácsonyfalvára is, Szentpálra is, hisz oly +kevés kellett akkor ahhoz, hogy öregek, ifjak, gyermekek egészséges +kacagásra fakadjanak! + +Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott a poétás fülei Fosztó +József, feketeképü, komoly, csendes beszédü gazdaember s mondá: Én is +tudnék egy történetet Karácsonyfalváról, ha meghallgatnák az urak. + +– Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sánta Zathureczky. + +– Ennek előtte sokszáz esztendővel, – kezdette Fosztó József, – élt +Karácsonyfalván egy Tamása Márton nevü éfi ember. Egyszer, amint +szántogatott, lelkendezve szalad hozzá a kondásfiu, a markában néhány +ezüstpénz, s kérdi: + +– Ugy-e, bácsi, ez pénz? + +– Pénz hát. Hol találtad? + +– Itt turták ki a disznók, né! + +Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszitőfával, egyszerre csak +megkondul a fazék, kifordul a földből s hát, Uram, Teremtőm, tenger pénz +gurul szét a földön. + +– Jaj, mennyi pénz! – kiabált a legényke. + +– Ne sikótozz, – mondta Tamása – mert még idecsődited a falut! – s +hirtelen haragjában nyaka közé vág a fiunak. + +Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt. + +Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Megölt egy gyermeket akaratlan. +Esze nélkül szaladt a feleségéhez s mondta neki: Feleség, nekem világgá +kell mennem, mert ez s ez történt velem. Esküdj meg, hogy teljes hét +esztendeig vársz reám, addig a kezedet másnak nem adod. Az asszony +megesküdött. Tamása meg világgá ment, a Mezőségig meg sem állt, ott egy +gazdához beállt béresnek. Szerette a gazdája, mert hajnaltól késő estig +dolgozott, éjjel azonban sirt, mint egy szerelmetes legény s imádkozott, +mint egy pap. Ha el-elszenderült, rettentő látomásai voltak. Hallott +kakukszót, zürös-zavaros muzsikaszót, lónyeritést, kecskemekegést. Aztán +ellátogattak hozzá ludlábu emberek, fekete törpék, fehérszakállu öregek, +„szép asszonyok“,[11] akikkel gyermekkorában sokat ijesztgették a +játjai. (Vagyis: a játszótársai.) Táncoltak a „szép asszonyok“ +körbe-karikába, hivták, csalogatták, hogy menjen velük… Nappal sem volt +nyugodalma, mert ahol járt, udvaron, erdőn, mezőn, mindenütt forgószél +kerekedett s ettől erősen félt, mert azt hitte, „szép asszonyok“ +táncolnak benne. Egyszer, amikor éppen faragott a szin alatt, rettentő +forgószél kerekedett, olyan forgószél, hogy valósággal muzsikált. +Kapta-fogta magát s nagy haragjában a forgószél közé dobta a fejszéjét. +No, ha közé dobta, el is tünt a forgószél, de a fejsze is, mintha föld +nyelte volna el. + + [11] Bübájosok, boszorkányok. + +Amikor a hetedik esztendő is vége felé járt, mondja Tamása Márton a +gazdájának: + +– Gazduram, köszönöm a jóságát, megyek haza. A feleségemnek megigértem, +hogy a hetedik esztendő utolsó napján otthon leszek. Ő pedig +megesküdött, hogy addig nem adja másnak a kezét. + +– Mehetsz, fiam, – mondta a gazda – de én meg hét egész esztendőre +fogadtalak, s ha utolsó napjáig ki nem töltöd, egy petákot sem fizetek. + +Mit csináljon szegény Tamása Márton? Szégyenszemre hazaállitson egy +krajcár nélkül? Kiszolgálja a hét esztendőt, hiszen csak vár rá a +felesége egy-két hetet. + +Ugy is lett. A nyolcadik esztendő első napján indult utnak. Este egy +gazdaembernél kért szállást. Istené a szállás, fogadta a gazda, még +vacsorához is ültette, aztán a tüzhely elé telepedtek, diskuráltak, +közbe a gazda szerszámfát, furót, kalapácsot, fejszét vett elő s furni, +faragni kezdett. Nézi, nézi Tamása a fejszét, – hiszen ez az ő +faragófejszéje! Rajta volt a cifrázat: két tulipán s egy kereszt. Kérdi +a gazdát: hol kapta a fejszét? De nem a gazda felelt a kérdésre, hanem +valaki más az ő háta mögött, vékony, sipitó hangon: – Ne azt kérdezd, +honnét került ide ez a fejsze, hanem azon gondolkozzál, hogy holnap +reggel kilenc órára hogy s mint érsz haza! + +Visszafordult Tamása, s hát rettentő vénasszony áll ott. Két hosszu fog +lóg ki a szájából s ijesztőn vigyorog rá. + +– Miért kilenc órára? – hebegett Tamása Márton. + +– Azért, mert a feleséged egy magas barna emberrel akkor esküszik. + +Halálos félelem fogta meg Tamása Mártont. Hiszen még háromnapi járóföld +Karácsonyfalva s talán ki sem tud mozdulni ebből a boszorkányos házból! +De hirtelen összeszedte minden erejét, nagyot orditott, hogy remegett a +ház belé: Hazamegyek holnapra, ha belehalok is! + +– Haza, ha én hazaviszlek! – kacagott a boszorkány. + +– Ó, Istenem, édes jó Istenem, mivel háláljam meg? – kérdezte Tamása. + +– Semmivel, – felelte a vén boszorkány. – Aki hét esztendeig hü volt a +feleségéhez, annak minden jó lélek adósa. + +Azzal a vénasszony rostát vett elő s mondta: Ülj belé! Egy, kettő, +beleültek a rostába, a vénasszony valami verset pusmogott s a rosta már +fenn is volt a lebegő égben. Repült, sebes szélnél sebesebben, még a +gondolatnál is sebesebben s reggel pontban kilenc órakor leszállt itt, +né! a Szentpáli-hegy tetején. Hát, éppen akkor indult a násznép a Tamása +Márton udvarából a templomba. + +– _Tartóztasd a hitet_, Tamása Mártonné! – kiáltott torkaszakadtából +Tamása Márton s futásnak eredt. De hirtelen eszébe jutott, hogy meg sem +köszönte a vénasszonynak a nagy jóságát s visszafordult. Hát, Uram, +Teremtőm, kit lát? Olyan szép leányt, hogy a napra lehetett nézni, de rá +nem. + +– Hová lett a vénasszony? – kérdi Tamása nagy álmélkodásra. + +– Itt vagyok, én vagyok – mondta a leány s nézésével ugy megigézte +Mártont, hogy földbe gyökeredzett a lába. Látta, hogy a násznép már +közeledik a templomhoz s nem volt annyi ereje, hogy egyet lépjen. + +– Bocsáss, te drága lélek! – könyörgött Tamása Márton. – Ne kelljen +saját szememmel látnom a feleségem esküvőjét. + +– Jól van, – mondta a szép asszony, – elbocsátlak, ha megfogadod, amit +mondok. + +– Megfogadom, meg. + +– Ne dobj a forgószélbe soha semmit. + +– Nem dobok, nem. + +– Járj békével, – szólt a szép leány s eltünt, mintha föld nyelte volna +el. Hej, szaladt most Tamása Márton, mintha szemét vették volna, folyton +kiabálva: – _Tartóztasd a hitet_, Tamása Mártonné! + +Éppen a templomajtónál érte be a násznépet. Hiszen nem kellett többet +mondania: tartóztasd a hitet, ahogy meglátta az asszony az urát, sirva +borult a kebelére… + +Már szinte delet mutatott a nap, ugy a szentpáli tetőn felejtkezett a +karaván. De itt, ugy látszik, a dolga senkinek sem sietős. Szép lassan +mégis felkászolódunk s a kanyargós lejtőn bekigyódzik a karaván a +sikságra, mely apró sószemecskéket harmatozik: ez is, meg egy kicsiny +házba zárt sóskut is sejtteti, hogy a föld méhe itt sót rejteget. Falu +szélén, egymagában mélázik egy öreg kastély, közel hozzá egy még +öregebbnek a romladéka: mindkettő a Kornissoké hajdanában… Ma látom az +első igazi kastélyt, meg is csudálom, lelkembe vésődik a képe s később, +sok-sok esztendő multán e kastély kertjében vélem játszadozni a +Szentpáli-család gondtalan gyermekeit. Innen inditom ki Katalin bús +regényét… + +Egy futamodás s ihol Recsenyéd. Oly kicsiny falu, hogy mire az utolsó +szekér beér, az első már kivül a falun. Ennek már jó ismerős a neve. +Sokszor hallottam mondani a megszorult, bajba került emberről: +Megszorult, mint a recsenyédi kutya. Már mondja is édesapám a recsenyédi +kutya szomoru esetét. Kiömlött egyszer a Homoród vize, elárasztotta a +rétet, ugy elárasztotta, hogy övig jártak benne az emberek. Ott ért egy +kutyát az áradás s szegény mit tehetett? felkapaszkodott a szénaboglya +tetejére, ott kuporgott, ott várta napokon, éjjeleken át a viz apadását. +Lám, lám, igy tette halhatatlanná a kis Recsenyédet egy kutya… Balra, +magas hegy tetején buslakodik egy vár romladéka, vár aljában huzódik meg +egy mosolygó kis falu: Bágy. Látom a templomot, templom mellett Isten +szolgájának hajlékát, – ugyan álmodhatnám-e, hogy sok-sok esztendő +multán itt játszódik le életem egyik legbájosabb epizódja?… + +Csak egy futamodás Recsenyédtől Szentmárton s itt megint oly képen akad +meg a szemem, aminőt nem láttam eddig; a templomot vastag, magas +kőkerités veszi körül s a kőkerités falából nagy, sötét szemek merednek +reám. Édesapám megmagyarázza, hogy Erdélyben sok templom körül van ilyen +magas kőkerités: emögé huzódott a falu népe az ellenség elől. Azok a +likak meg arra valók voltak, hogy ágyuval, meg puskával kilőttek rajtuk. +Mindjárt történetet is mond, igaz történetet abból az időből, amikor a +tatárok Erdélyországba betörtek. Élt akkor Szentmártonban egy Biró Gábor +nevü ifju, akit leányhaju Biró Gábornak hivtak, mert oly hosszu haja +volt, mint egy leánynak. Nagy legény korában is az édesanyja fésülte a +haját, még pedig ugy, hogy Biró Gábor magas lábu székre ült: igy is +szinte földig ért a haja. Szentmártonba is ellátogattak a tatárok, s +leányhaju Biró Gábor volt a nép vezére. Merthogy tulon-tul sokáig +tanyáztak a tatárok Szentmárton körül, Biró Gábor egyszer, +alkonyattájban, kitört a várból, utána a férfiak, verték, hajtották a +tatárokat, azok eszük nélkül szaladtak át a Homoródon, Gábor mindenütt a +nyomukban. Éppen át akart ugratni a Homoródon, de hosszu haja +belegabalyodott a szederindákba. Ahogy ezt látták a tatárok, hirtelen +visszafordultak s szegény leányhaju Biró Gábort megölték… + +Lám, mennyi mese, mennyi történet, mennyi kép rakódik lelkemre egy napi +járó uton! Erdő, mező, hegy, völgy, falu – minden mesél itt. A mesék +földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő az a gyermek, aki +most még meg-megremeg a holnapi nagy naptól, amikor majd könyvet ád a +kezébe egy tudós professzor, s az olvasás dönti el: beirja-e a harmadik +elemibe? + +Jaj, mi szörnyü magas hegy ágaskodik elénk Szentmárton tulsó végén! +Kanyargós ut kigyózik oldalán, hol meredeken, hol lankásan. Azt mondja +édesapám: ez a patakfalvi hegy. Tulsó oldalának tövében Patakfalva. Mind +a diák leugrál a szekérről, egy kis hadsereg mássza meg a hegyet, +itt-ott röviditve a kocsiutat. Fent a tetőn utszéli korcsma hivogat, de +itt csak egy hirtelen lehajtott pohár pálinkára szoktak megállni az +utasok, aztán Udvarhelyig meg sem állnak. Lent, mély völgykatlanban +szorong egy kis falu: Kénos a neve. Bizony, kinos lehet innen a +kikapaszkodás. Olyan ez a kis falu, mint egy óriás virágbokréta, melyet +a hegy tetejéről dobott le valaki bolond jókedvében. Dió-, cseresznye- +és meggyfa: e három fa boritja be a hegynek kapaszkodó kerteket, +ártalmas szelektől védetten, minden esztendőben messze piroslik a kénosi +meggy és cseresznye, földig hajlik a vén diófák ága. Ma erről hires +nekem Kénos. Később messze földön szárnyára kapja a hir: itt maradt meg +épségben az ősrégi székely „regős ének“: + + Porka havak hulladoznak, + De hó reme, róma. + + Nyulak, őzek játszadoznak, + De hó reme, róma! + +Itt rejtőzködött ezer esztendőn át a regős ének, észrevétlen, ami nem +csuda, hisz elrejtőzött a falu is a világ elől. + +Belejtünk, kanyargunk Patakfalvára, már tudom, miért ez a neve. +Végigkinlódik a közepén egy köves patak, maréknyi viz benne. És jön +utána Árvátfalva: sejtem erről is, hogy mért kapta a nevét. Kicsiny, +árva falu ez. Még papja sincs, csak levitája, aki énekel is, néha-néha +prédikál is… + +Hegy, völgy, hegy, völgy. Jobbra kanyarodunk Felsőboldogasszonyfalva +mellett, széles mező terül elém, széles mező közepén igazi folyó: a +Nagyküküllő. Már látok egy darabkát a tündérvárosból. Komor redőkbe +ráncolt arccal mered rám Budvár, otromba sziklafejével, reám meregeti +éktelen nagy szemeit. Micsoda félelmetes szemek: ezekben – csak baglyok +tanyázhatnak. Vajjon gondoltam-e arra, hogy ezt a sziklahegyet, életem +könnyelmü kockázatával egykor majd megmászom, vetélkedésből, mert +különben kinevetnek a pajtásaim? Nem gondoltam én arra. Félve nézek a +mogorva hegyre, melynek tetején réges-régen a rabonbánok tanyáztak. De +átellenben az erdőboritotta Csicser-hegy már nem volt félelmetes, +nyájasan nézett le a rétre, s tövében az öreg vadkörtefa, – no, körtefa, +te se gondoltad, hogy majd egykor, őszbeborult fejjel verset ir rólad ez +a csudálkozó gyermek… + +Jobbra, csendes völgy ölében egy kis kápolna. Hányszor jövünk majd ide! +Innét lessük, fordul-e ki a hegy mögül a kocsi, mely értünk jön, s visz +haza, haza, vakációra! De a szekér csak nem akar kifordulni a hegy +mögül, nosza, kimegyünk a boldogfalvi tetőre, onnét ellátunk +Árvátfalváig s nézzük, nézzük, addig nézzük az árvátfalvi fordulót, amig +a szemünk könnybelábbad – vivát! Jön a szekér! A Pista! A Fecske! Már +hallik is a Fecske csengettyüje… + +Csaknem egészen eltakarja szemem elől a „tündérvárost“ egy kopár +hegylánc: Kuvar a neve. Csupa kő meg omladozó kavics az egész hegy, +féltékenyen, irigykedve nyujtózkodik a város elé. Csak egy otromba nagy +épületet nem sajnál tőlünk, de ez nincs is bent a városban, ridegen áll +egymagában: a kaszárnya ez. A „császári-királyi“ kaszárnya. Persze, +német a felirás s fölötte mogorva kétfejü sas terjeszti ki +védőszárnyait. Aztán egy hosszu rúd állja utunkat, egész szélességében +átfogva azt. Most hallom először ezt a szót: sorompó. S most tudom meg, +hogy nemcsak a molnár szed vámot, de a tündérváros is: öt krajcárral +vámol meg minden szekeret, s ezért az öt krajcárért szabad véges-végig +rázatni magunkat a döcögős kövezeten. Egy-egy hajitásnyira lámpások: már +gyujtogatja egy létrán álló fehérharisnyás székely. Vastag és vékony, +sipitó hangon ugatnak a kutyák: most látom először azokat az ici-pici +kutyácskákat, melyekről később sül ki, hogy mopszli a nevük, s osztrák +tisztek hozták magukkal… Végtelen hosszunak tetszik nekem a nyilegyenes +botos-utca (ma Kossuth Lajos neve ékesiti), néhány egyemeletes ház +itt-ott, a többi földszintes, s megállapitom, hogy kevés van azok közt +oly szép, mint a Gábor bácsié. Hát ez a tündérváros? De fordul a szekér, +elénk tárul a széles piac, hol sorban állnak a dinnyés szekerek s a piac +szélén égnek mered kettős tornya a barátok templomának. Talán itt +kezdődik a tündérváros? Itt, itt. No, már látom a kálvinista templomot +is: csak egy tornya van, de ez aztán torony! És – és – szembe vele egy +komoly, igen komoly épület: a kollégium. A kollégium! Nagyot dobban a +szivem. Félénken, elfogódottan nézek a vaspánttal boritott kapu felé: +előtte állnak, álldogálnak nagy és kis diákok, köztük szakállas legények +is, s kapu felől a szekerek felé, szekerek felől a kapuk felé +össze-visszarepdestek az örvendező szervuszok. Ez a komoly nagy épület +már kétemeletes, a másodiknak ablakai a födélből kandikálnak ki, s +tetején karcsu torony, karcsu toronyban két csengettyü – be szeretném, +ha megszólalnának! + +Lankás hegy emelkedik a vén kollégiumtól nem messzire: ennek a tetejéről +néz le rám a katholikus templom s szembe vele egy hosszu, emeletes ház: +a katholikus gimnázium. Lám, ide lent is, oda fent is, szembenéz +egymással Isten és a Tudomány háza. Mely szép gondolat! + +Szük uccákon döcög át a szekerünk, aztán megáll egy kapu előtt. Lejtős +udvarra nyilik a kapu, s lejtő aljában búvik meg egy fazsindelyes, +tornácos ház: igazi székely falusi ház. Ebben lakik egy becsületes +csizmadiamester. Hozzá irányitották az édesapámat: az ő felesége sok +diákot vállal, nem ott-lakásra, mert a vén kollégium ád majd szállást +nekem is, hanem kenyeret süt, ebédet, vacsorát főz, kimossa az +ingecskémet s kócos fejemet hetenként kétszer meg is fésüli… + +Későn jöttünk: már annyi diákot vállalt Felmériné asszony, hogy a +kisbaconi diákokat nem vállalhatá. De a jószivü emberek ottmarasztanak +éjszakára. Édesapámnak ágyat vetnek, a mi részünkre nagy gyékényt +teritenek a földre, kiki a párnáját elészedi: kész volt az ágy. + +Felméri uram sokáig eldiskurál édesapámmal. Szenderegve hallgatom +beszélgetésüket. + +– A jó Isten megsegitett, – mondja Felméri uram. – Két fiam van: az +egyik most Angolországban tanul, a másik a kollégiumba jár. Ha hazajön a +nagyobbik fiam, professzor lesz valahol… + +Évek multán tudom meg, hogy az a fiu, akiről Felméri uram beszélt, +Felméri Lajos, a kolozsvári egyetem tanára, a jeles pedagógus. + +Mit gondoltok, nem Isten rendelte-e, hogy én abban a házban aludjam át +az első éjszakát, melyben a _Nemzeti nevelés_ irója született? + +Tiz év mulva, az utolsó éjszakán, ennek a háznak kapujához vezettek el +„felszabadult“ pajtásaim. Ők beléptek a kapun, én visszafordultam. +Legyetek türelemmel, majd elmondom a maga helyén: miért. + + + + +HATODIK FEJEZET. + + +Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja megeleveniteni, amilyennek +gyermekszemmel láttam. + +Átellenben a vén kollegiummal, van egy fazsindelyes ház, ebben lakik a +rektorprofesszor: nagytiszteletü Kis Ferenc uram. Szekerünk megáll a ház +előtt, édesapám leemel egy zsák buzát, én kinyitom az uccára nyiló +ajtót, széles folyosójára lépünk: balról Kis uram irószobája, jobbról a +lakása. Már több apa és gyermek várakozik a folyosón, fal mellé +támasztva állnak szép sorjában a buzás zsákok: ajándék a +rektorprofesszor urnak, aki az uj diákok nevét egy nagy könyvbe beirja s +aki a harmadik elemi osztályba kivánkozó gyermekeket meg is egzaminálja. +Az őszülő haju nagytiszteletü asszony fogadja a szülőket és ajándékokat, +paroláz velök, nem győzi köszönni a buzát, a turót, a szilvaizet s +minden egyéb jót, na, meg végigélvezi a „csókolj kezet“ biztatással +előre lökdösött falusi gyerekek kézcsókjait. + +– Lám, jegyzem meg magamban, itt is az a szokás, ami nálunk. De nagy a +különbség: Benkő bácsinak két csirkét adott édesanyám, a +rektorprofesszornak meg egy zsák buzát az édesapám. + +Értékes, de ártatlan ajándékok ezek. Minden szülő hozott valamit, egyik +sem számithat arra, hogy az ő fiát Kis uram megkülönbözteti majd a +többitől. Egyszerüen: ősrégi szokás ez, a tisztességtudás +megnyilatkozásának egyik formája. Hiába hozott zsák buzát édesapám Kis +uramnak, félve lépek be az irószobába, amikor a sor ránk kerül. Láttam +én már előző nyáron a nagybaconi templom szószékében ezt a kistermetü, +szélesvállu, pocakos, kopaszodó fejü embert. Itt, a nagybaconi +templomban folyt le az erdélyi református zsinat, s emlékszem, világosan +emlékszem a nagy kerek fejre, a nagy csillogó-villogó szemekre; nem +feledtem a kissé rekedtes hangot, melyen a felszentelendő ifju papokat +egzaminálta. Ez a kis, de hatalmas ember fog most engem megegzaminálni. + +Belekapaszkodom édesapám kezébe, félve nézek föl a nagytiszteletü urra, +akinek, ugy tetszett, most nem csillog-villog a szeme, hanem mosolyog +szeliden, biztatóan. Még nem tudom, hogy vannak emberek, akiknek +mindvégig gyermekszemük van, de érzem, hogy ennek a hatalmas embernek +olyan szeme van, mint egy gyermeknek: elmult a félelem, bátran veszem +kezembe a könyvet, a Kis uram nyujtotta könyvet. + +– Nyisd fel, fiam, ahol tetszik, mosolyog Kis uram, aki kicsinységemre +való tekintettel a második elemibe akar beirni. + +Felnyitom a könyvet, egy pillanatra zavarodottan állok meg: hiszen ez +nem magyar könyv! Pedig a betü – „magyar“, de a szavaknak semmi értelme. +Latin könyvet nyomott a kezembe Kis uram. Világos hogy a c-t nem +olvastam k-nak, a t-t sem c-nek a magánhangzók előtt, de csakugy +vágtatok át a sorokon. + +– Elég, fiam, elég, simogat meg kezével és gyermekszemével Kis uram, s +abba a nagy könyvbe nyomban beir. + +Velünk együtt jött be Benedek Sándor bácsi is Zoltán fiával. Egy fejjel +magasabb ez a fiu, mint én. Rajtam háziszőttes ruha (édesanyám keze +szőtte-fonta), Zoltánon urfis ruha, aminthogy az is ő: urfi. + +– No, fiam, téged nem is olvastatlak, mondja Kis uram s beirja a nevét. + +Amikor kijöttünk, mondja Sándor bácsi édesapámnak: + +– Ej, de féltem, kedves bátyám, hogy az én fiammal is olvastat Kis uram. +Magyarul is akadozva olvas még. + +Lám, elég korán észrevettem már valamit, amelyhez hasonlóban gyakran +lesz még részem pályám folyamán. Velem nemcsak azért olvastatott próbát +Kis uram, mert kicsike vagyok, hanem azért is, mert háziszőttes a ruhám. +Mért nem olvastatott próbát Zoltánnal? Mert Zoltánnak bolti ruhája van. +Mert Zoltánnak szolgabiró az édesapja, az enyém meg gazdaember. + +Még nem léptem át a kollegium küszöbét s már tanultam valamit. Egy szót +sem értettem a könyvből, melyet Kis uram olvastatott, s mégis sokat +tanultam. Olyan sokat, hogy megfájdult belé – nem a fejem, hanem a +szivem… + +* + +A vén kollegium elé kanyarodik a szekerünk, ott már várnak reánk a +kisbaconi diákok. Együtt hordjuk be a kisdiák cókmókját egy földszintes +szobába. Boda Elek hátára kapja a szalmazsákot, mely hazai szalmától +domborodik; Benkő Ádám egymaga viszi az én kis karikás ágyamat, mely +valamelyik nagy diák ágya alá fog kerülni; (Vajjon kié alá?) Benedek +Jóska meg Anti a ládámat fogják fülön, énnekem marad a tarisznya: +bartamisz-körte benne. Legkedvesebb pajtásom, Gergő, aki csak azért jött +velünk, hogy még egy-két napot kéz a kézben járhassunk-kelhessünk, búsan +viszi a turós dézsát meg a szilvaizes fazekat – hej, miért is nincs +kedve a tanulásra, most itt maradna ő is! Oly szépen elférnénk ketten +egy karikás ágyban… + +Két oldalt, a fal mellett három-három ágy, egy meg a szoba közepén, +rajta barnult, össze-vissza faragcsált födél: ez az asztal. Nappal +asztal, éjjel ágy. Ezen az „asztalon“ fogunk majd ebédelni, néha +vacsorázni is s ekörül ül esténként tiz nagy és kis diák, magolva egy +szál faggyugyertya mellett. Nem lehetetlen, hogy néha-néha két szál +gyertya is fog pislákolni ezen az asztalon. + +Kétablakos a szobánk, nagytiszteletü Baczoni Ádám uram udvarára nyilik: +ő az első papja az udvarhelyi református egyháznak. Ebben a kétablakos +szobában tiz nagy és kis diák alszik, ki nagy, ki karikás ágyban, de van +köztünk egy kis diákszolga is: ennek már karikás ágya sincs, az ő ágya, +az én ládám, az én ládámnak kopasz fedele. Párnája a szőttes kabátka, +takarója a zekéje. Soha nem hallottam neve van: Leopold. Mindjárt +megtudom, hogy gazdag uriember volt az apja. Tönkre ment, meghalt. Saját +kezével vetett véget életének. Édesanyját a bánat vitte sirba. Leopoldon +megkönyörült egy nagybácsija, beadta a kollegiumba – diákszolgának, de +már sem karikás ágyat, sem párnát, sem takarót nem adott neki. Leopold, +amikor először láttam, ládán üldögélt, a más ládáján, az ajtó mögött, +félénken szipogott; ugy látszik, épp az elébb sirta ki magát szive +szerint. + +Diákszolga… Mi ez? Diák is, szolga is. Minden szobában három, nagyobb +szobákban négy szolga, a többi – „tanitvány“. Ki lehetett az a +vaskalapos, alacsony gondolkozásu ember, akinek agyában ez a megalázó +osztályozás gyermek és gyermek közt megszületett? Ime, én „tanitvány“ +vagyok, mert az édesapám hatökrös gazda; Leopold szolga, mert apátlan, +anyátlan, koldusnál is koldusabb fiu. „Tanitvány“ vagyok, mert édesapám +fizet egy esztendőre öt forint 25 krajcárt „tan-“ és „lakdij“ cimén; egy +nagy diáknak, aki öt-hat gyermeket, délután 5–6-ig, előkészit a másnapi +leckére, öt pengő forintot – egy esztendőre. „Tanitvány“ vagyok, mert +édesapám Szabó Dánielné asszonynak egy esztendőre huszonegy pengő +forintot fizet, aminek ellenében Szabóné asszony minden héten süt nekem +három kenyeret egy félvéka lisztből; minden héten egyszer, amikor a sor +reám kerül, főz egy nagy fazék levest két font hussal (egy font hus ára +hat krajcár); s minden héten vacsorára egyszer egy fazék fuszujkát, +melynek megzsirozására 2 krajcár ára szalonnát visz neki – az én +szolgám. Az én diákszolgám. Szabó Dánielné mossa ki ingecskémet, +gatyácskámat; ő sürüzi ki a hajamat minden szerdán és szombaton délután. +Hát a Leopold haját ki sürüzi ki? Senki, senki. Törődik-e valaki az ő +boglyas hajával s ha boglyas haját ellepik a bogarak? Senki, senki. + +Alig kezd nyilni, nyiladozni a szemem, kedvetlenitő igazságtalanságokba +ütközik. + +* + +Hozza az ebédet Boda Elek; ő a „főzető“ diákszolga. Több ennél: az én +szolgám. Még ennél is több: az én gyámom. Mert ő nagy legény s bár csak +második gimnazista, már a huszadik esztendőt tapossa… Unokatestvérek +vagyunk: én „tanitvány“, ő szolga. Mi heten, tanitványok, asztal mellé +ülünk, a három diákszolga üldögél a ládákon s nézi sóvárgó szemmel, +keseredett szivvel, amint kanalazzuk a levest, esszük a főtt hust. +Hiszen, vékony ebéd ez, nagy karéj kenyérrel pótoljuk, de én mind azon +tünődöm: mért nem ebédelhet az a három fiu velünk? Boda Elek bátyja, +Sámuel, szolgalegény édesapámnál, de ő is, a másik szolgalegény is a mi +asztalunknál eszik. A cseléd – a család tagja. Hát Boda Elek, Leopold s +a többi Leopoldok mért nem tagjai ennek a diákcsaládnak? + +Amikor mi felkelünk az asztaltól, ők is leülnek: megosztoznak a +maradéklevesen és huson. Ki sem mossák a tányért, ugy merik belé a +levest. Nekik is éppen egy tányér leves jut, mint nekünk; oly kis +darabka hus, mint nekünk, de mégis csak maradék ez, mégis csak megalázó +ez. Ugy szeretném magam mellé ültetni Boda Eleket, akit én Elek bácsinak +tisztelek, hisz jó tiz esztendővel idősebb, mint én; és ugy szeretném +magam mellé ültetni Leopoldot, akinek mindig sirásra áll a szája, még ha +mosolyog is. Ó, szegény Leopold, mire jutottál! Mesélik a háromszéki +diákok, hogy bársonybugyogóban járatta mamája, kényeztette, becéztette, +– csuda-e, ha torkát a sirás mindég fojtogatja? + +Az asztalfőn a „primárius“ ül, a szobafőnök. Benedek György a primárius. +Finom, puhatestü fiu. Puha az arca, a keze, a haja, a szénfekete haja, +mely gondosan simul fejére. Brassai Benedek János a „secundárius“, a +kollegium első hegedüse. Ő osztja ki a levest a tanitványoknak, a +primárius osztja 10 szeletre a hust. Mint minden diák, szereti a szegyes +hust, s mert ő választ először, mindig az övé a szegy, ez a kemény, +porcogós husdarab, mely voltaképpen legkevesebbet érő része a marha +husának, de hát – porcogós! Ime, ujabb igazságtalanságba ütközik alig +nyiló, nyiladozó szemem s megállapitom az első hét végén, hogy a +porcogós szegyhus éppen tiz esztendő mulva kerül rám, amikor majd én is +primáriusa leszek valamelyik szobának. De hallom, hogy kárörömmel +beszélnek egyik szoba primáriusáról, aki tavaly is primárius volt, most +is az, minden nap megparancsolja a főzető diáknak, hogy olyan hust +vegyen, amelyikben nagy darab szegy van. Ezt mindig ő eszi meg s ő a +legsoványabb diák a kollégiumban: csupa csont és bőr. Ez kissé +lecsöndesiti háborgó lelkemet: lám, a primárius igazságtalan, de +igazságos az Isten! Szinte félve füzöm az előző mondat végéhez: O, +sancta simplicitas! Mert egyszer már megégettem a kezemet e felkiáltás +miatt. Arról kellett nyilatkoznom, hogy gyermekkoromnak melyik volt a +legkedvesebb karácsonya. Az, feleltem én, amikor karácsony reggelén a +pajtánkban született egy bocika s édes apám ennek a bocikának a bőgését +nekem ajándékozta. Boldoggá tett ez az – ajándék. S hozzá tettem: O, +sancta simplicitas! Ó, boldog gyermekkor! És ekkor megirták rólam, +micsoda elmaradt ember a gyermekek irója, aki az ostobaságot, a +maradiságot magasztalja! Hát, Isten neki, ujra kiáltom: O, sancta +simplicitas! + +Igen, lecsöndesitette háborgó lelkemet a hit Isten igazságosságában. Nem +szégyellem: igy volt. Nem szégyellem: ma is hiszek benne. Ma, amikor +ezer okom arra, hogy megrendüljön a hitem… + +Őrizem régi, elfakult irások közt azt a kis füzetecskét, amelybe +napról-napra be kellett jegyeznem az első esztendő kiadásait: összesen +55 pengő forint. A liszt s minden egyéb élelmiszer, az espónak nevezett +vékony ebéd pótlása – nem számit. Otthon is elfogyasztottam volna +annyit, talán többet is. A ruha sem számit: a kalap s a csizmácska +kivételével minden a háztól telt ki. Csak néhány forinttal kell vala +többet fizettetni minden tanitvánnyal, nehány véka liszttel kellett +volna megadóztatni minden tanitvány apját: nagyobb karéj kenyér jutott +volna tanitványnak is, szolgának is. S ha a messze jövendőbe lát a mult, +nem tesz különbséget gyermek és gyermek közt: nem szolgáltatja ki +egyikkel a másikat, de szépen megosztja köztünk a munkát. A nagy diákok +felváltva járnának a mészárszékre, vinnék a hust a gazdasszonyhoz, +délben meg behoznák az ebédet. Felváltva hordanák a vizet a piaci kutról +s felváltva vinnék a tányérokat a gazdasszonyhoz, ott tisztára mosnák s +ugy hoznák vissza. A kicsi diákoknak maradna a szoba kisöprése. A nagy +diák nem subickoltatná ráncosszáru csizmáját a kis diákkal, de +kisubickolná maga. Kiki a magáét. Mindenki dolgoznék, erejéhez mérten, +amint illenék ebben a diák-köztársaságban, – oh, de sok urfi nem züllik +el később, ha igy nevelődik! + +Igy kellett volna, ugy-e, de nem igy volt. Hát hogy is volt? A főzető +diák fölkel virradatkor, megy a mészárszékbe, még pedig sietve, nehogy +társai elhalásszák előle – a szegyes hust. Onnét megy a gazdasszonyhoz, +átadja a hust, siet vissza a kollégiumba; ott, ha tetszik, eléveszi a +könyveit, magol, ha nem: senki sem kéri számon tőle, vajjon a leckéjét +megtanulta-e. A vizhordó is szalad kora reggel a piacra, a szivattyus +kutból telecsorogtatja a füles, hosszukás faedényt (_kártyának_ hivja a +székely), az is siet vissza a kollégiumba. Ha legalább két kártya volna, +könnyebb volna a dolga, de egy van s ez hol balra, hol jobbra huzza +szegényt, amint hol a jobb, hol a balkezében cipeli. Ő szalad délben a +gazdasszonyhoz a tegnapi ebédről mosatlan maradt tányérokkal, mert a +kollégiumban nincs meleg viz. Vele egyszerre szalad a főzető az ebédért, +akivel bizony meg-megesik télen, amikor sikos az ut, hogy elvágódik, +ezer darabba törik a fazék, a leves ott fagy meg az uccán, csak a hus +marad meg, azt felszedi, hozza: itt az ebéd, egyetek! + +Este hol ez, hol az hozza el a fuszujka-vacsorát. Minden este fuszujka! +Néha ugy összesül-fő, hogy még az éhes diáknép sem eszi meg. Azzal +laknak jól, hogy az összesült-főtt fuszujka közepébe beállitanak egy +szál faggyugyertyát, aztán körülülik az asztalt s énekelik: + + Gaudeamus igitur, + Juvenus dum sumus! + +De időnkint puliszkalisztet, turót küldenek hazulról az édesanyák s +ilyenkor nagy urak vagyunk: turóspuliszkát vacsorázunk. Laetum nuntium +(örvendetes üzenet) a hazulról küldött harapnivalóknak a neve s ez +közös, ez mindnyájunké: a legfukarabb diák is kénytelen közprédára dobni +a hazait. De mert a fuszujka a rendes vacsora, fuszujkásoknak csufolnak +a suszterinasok, annak csufolnak a pápista diákok is, de nem maradunk +adósok a pápista diákoknak s visszakiabáljuk: Lencsések! Igen, a +kálvinistáknak fuszujka, a pápistáknak lencse a vacsorája. Egyébként +szent a barátság köztünk: a nagyobb pápista diákok gyakran belopódznak a +kollégiumba, a kálvinista pajtásokhoz, merthogy nálunk szabadabb az +élet, itt füsttengerben usznak a szobák s könnyen csempésződik be +egy-két kupa bor is… De visszatérek a diákszolgákhoz, mert még nem +mondtam el a munkájuk javát. Amig szerdán s szombaton Szabó Dánielné +asszonyom az én hajamat sürüzi, sürü portengerben uszik a kollégium +kettős udvara: az összes diákszolgákat kiparancsolja a „Kontra“, a +kollégium legöregebb diákja, aki már teológiát végzett: a rendnek, a +tisztaságnak legfőbb őre ő. Ez „közmunka“ ugy-e, de nekünk, a +tanitványoknak, semmi közünk hozzá. Mi vagyunk a nagy többség, mi +piszkithatunk legtöbbet, tehát a kisebbség söpör, tisztogat utánunk. + +De leszállt az est, megszólal a csengő a toronyban, hangja végigcsendül +a városon, elszáll a rétre is: jó fertályórát huzza a soros csengető +diák, hogy ha valamelyik kint kószál, kapuzárás előtt beérjen a vén +kollegium falai közé. Nyolc órakor bedöndül a nehéz kapu, kétszer +megfordul csikorogva az idomtalan nagy kulcs, a csengető diák beviszi a +kontra szobájába, az ajtó sarkánál szegre akasztja, – most már aki +kintrekedt, a kontra hire-tudta nélkül be nem jöhet. Egy osztálytanitó +teologus s a csengető diák sorra benyitnak a szobákba. Elől megy a +csengető diák, kezében egy vastag, háromszögü bot, a három sima oldal +beragasztva papirossal, ezen a három papirszeleten felirva az összes +diákok neve. + +– Jó estét! – köszön a diák. – Jelen vannak az – urak? + +– Jelen! – feleli a primárius, – ha senki sem hiányzik. – Aki nincs +jelen, annak a neve után jelt tesz a diák s irásban jelenti a kontrának, +hogy ki nem volt otthon. + +Van az első emeleten, a lépcső mellett, egy kis szoba, uccára nyiló. Egy +asztal, egy szék, egy kis érckályha: ez az egész butorzat. Ide ül be +kapuzárás után egy nagy diák, itt várja, lesi éjfélig, vajjon huzza-e +meg valaki a csengőt. Sokszor ugratják fel arra járó kapatos emberek, +mérgesen csapja be az ablakot, aztán ismét leül az asztal mellé, olvas a +faggyugyertya mellett, – vajjon, mit olvas? Bizonyosan Jókai-regényt. Ha +diák csenget, leszalad a kontra szobájába, a kulcsot leakasztja a +szegről, kinyitja a kaput, följegyzi a belépő diák nevét s azt is, hány +óra, hány perckor jött haza. És megy reggel erről a szomoru jelentés a +rektorprofesszorhoz: aláirja a diák is, a kontra is. De szemben, a +kálvinista templom tornyában tizenkettőt üt az óra s a diák-vigil +boldogan siet fölverni legédesebb álmából a másik diákot, aki éjféltől +kapunyitásig a vigil. + +Hiszen, nem kellemes dolog ez a vigilkedés, ritkán is kerül sor egy-egy +diákra, bár csak a hetedik és nyolcadik osztályosok vigilkednek, de a +diákszolgák vigilkedése mellett valóságos nagyuri állapot. Mind a három +nyilt folyosón egy-egy diákszolga őrködik éjfélig s egy-egy éjfél után. +Kis diákszolga, nagy diákszolga, mindegy. Sétálnak körben a folyosón, +meg-megállnak, figyelnek: nem surran-e ki valamelyik diák a folyosóra s +nem – piszkit-e oda? Ha megesik a baj, s nem éri tetten a tettest, jaj +neki! Mert reggel a kontra bejárja a folyosókat, őt követi az éjszaka +hat vigilje s akinek a folyosóján rondaságot talál, azt lekapják a husz +körméről – és ráveret a kontra ur szegényre hármat, ha több rondaság +találtatott, hatot is. Nagy veszekedéssel, sirással-rivással folyik le +ez a körmenet. Az éjfélelőtti vigil esküdözik, hogy ő éjfélkor tisztán +adta át a folyosót; az éjfélutáni meg esküdözik, hogy amikor körüljárták +a folyosót, ott volt a piszok. A kontra igen egyszerüen tesz igazságot: +kiporoltatja a nadrágját mindkettőnek. + +Ez igy, könnyedén elmondva, ugy-e, humorosnak + +látszik? De képzeljetek egy téli éjszakát, 20–30 fokos hideggel, ami nem +ritkaság a székely havasok alján: képzeljetek hozzá egy tizesztendős +fiut, akit éjfélkor felráznak legédesebb álmából: jere ki, vigyázz +reggelig, a meleg szobába visszamenned egy percre sem szabad, – nem +égbekiáltó lelketlenség történt-e ezzel a kisfiuval? A kapucsengetésre +vigyázó nagy diákok jól befütött szobában olvassák Jókait, ezek meg +fagyoskodnak a dermesztő hidegben: csuda-e, ha vissza-visszasompolyognak +a meleg szobába, ott ülnek, ülnek a ládán, s egyszerre csak bekoppan a +szemük, reggel ott találják a kopasz ládán összezsugorodva, alusznak, +álmodnak – vajjon, miről álmodhatik egy ilyen gyermek? És reggel megvan +a baj, a szörnyü nagy baj. Itt is egy folt, ott is egy folt. Ki bolond, +hogy sötét éjjel, hidegben, lebotorkáljon a második emeletről, az „alsó“ +udvarba, ahol sötétlik, büzlik egy otromba nagy épület; tapogatózva a +vaksötétségben, amikor sietős az utja, igen sietős?… + +Rémüldözve gondolok arra ma is: hátha szegény ember az édesapám, s nekem +is künn kell dideregnem a hideg éjszakában. Nézegetem a nyolcesztendős +gyermekeket, nézegetem, nézegetem: micsoda apró emberke voltam én, +amikor leszakadtam az édesanyai kebelről! Egy beteges, nyurga legény a +„gyámom“, a védelmezőm: szegény Boda Elek, akinek utána kárrognak a +diákok, s mert folyton az ő sarkában látnak, már az első héten kárrognak +utánam is: kár, kár, kicsi varju, kár! Gyenge mellü, köhögős Boda +Eleknek csakugyan kissé rekedtes, kárrogós a hangja. Kész a csúfnév: +varju. S kész az én csúfnevem is: kicsi varju. Nem győzök most annyit +mosolyogni ezen, mint amennyit sirtam akkor. Talán egy gyermek sem sirt +annyit, mint én. Egynek a szive sem sirt úgy vissza tán a falujába, mint +az én kicsi szivem. + +Milyen nagy kedvvel jöttem ide, s szeretnék már hazarepülni! A kisbaconi +diákok dédelgetnek, vigasztalnak, egy-egy kárrogó diákot el is püfölnek, +de én csak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el nem hagyni +édesanyámat, Benkő Gergőt, mesemondó Rigó Anist, s öccsét, Andrist, aki +mindig fütyöl s pattogtat kenderostorával… Egyszer meg is kisérlem a +szökést: mig a kisbaconi diákok kiülőst játszanak a réten, észrevétlen +félre sompolygok, megyek, mendegélek az öreg füzfák közt. Nem messze +fehérlik az ország utja: ha én ebbe beleállok, addig megyek, mendegélek, +amig szépen hazaérek. Kikerülök az országutra, felém mosolyog egy falu, +Udvarhelytől egy futamodás. De a diákok észreveszik eltünésemet, hallom +a kereső, kiabáló hangjukat, aztán egyszerre csak megpillantnak, rosszat +sejtnek, megfutamodnak, megfutamodom én is: a falu végén érnek utól. +Keservesen sirok: eresszenek, eresszenek, haza akarok menni! + +– Haza? – nevetnek a diákok – hiszen ez az ut Csikországba vezet! + +Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartam megszökni. Nagy, négyszögü +tábláról lemered rám a falu neve: Bethlenfalva. + +Szép gyöngén kézen fognak, ugy vezetnek vissza a rétre, onnan be a +városba, ott is a piacra, ahol sorban állnak a gyékényfödeles szekerek, +szekereken sárgadinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám vesz egy nagy +sárgadinnyét, azt szeletekre vagdalja, mindeniknek jut egy szelet. Vesz +szőlőt is s biztat: egyél, Elekecske, egyél. Eszem, eszem s szép lassan +megvigasztalódom. Arcomon felszárad a könny s vidám kedvü diákok közt +felvidult szivvel megyek vissza a vén kollégiumba. + +* + +Négy elemi, nyolc diák-osztály: ez a vén kollégium. Az elemi +osztályosokat cellistáknak nevezik. A diák-osztályokba járók; +kolégyisták. Az első és második elemi osztály növendékei majd mind +városi gyerekek. Csak azokat a falusi gyerekeket degradálja le a második +elemibe Kis uram, akik még sillabizálva olvasnak. Csudálkozva látom, +hogy az első s második elemisták közt is alig akad oly kis fiu, mint én. +Ugy látszik, gyermekük iskolábajáratásával az urak sem sietnek. Kiki +akkor adja iskolába a fiát, amikor neki jól esik. Talán még az urak sem +sejtik (hát én hogyan sejteném?), hogy svábhegyi villájában most töri +fejét a népiskolai törvényen Eötvös József, akinek _Megfagyott +gyermek_-ével Isten házában megrikattam a kisbaconi fejérnépeket. Ez a +törvény fogja iskolába kényszeriteni a hatéves gyermeket. Ez a törvény +fogja megakadályozni, hogy egy osztályban, egy padban szorongjanak +kamaszodó fickók s öklömnyi emberkék. Az osztályban, amelybe én belépek, +ez a kép: kamaszodó fickók, 10–12 éves fiuk, s ezek seregében egy +félénk, szepegő fiucska, akinek szeméből egy tréfás szó is könnyet +fakaszt. A tanitó, hosszu, nyurga, teológiát végzett diák, a második +osztályból feljötteket ülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint: +legelől a kitünők, aztán a jelesek, jók, elégségesek. Ők a +„beérkezettek“, akárcsak azok az irók, akik a közhit szerint (néha annak +ellenére) – beérkeztek, szóval: megilleti őket az első hely, mégha nem +is illeti meg… Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a helyünk. +Alig van köztünk néhány úrigyermek, a nagy többség, az egész osztálynak +nagy többsége gazda- meg napszámosgyerek. A háromszéki meg erdővidéki +fiuk fekete meg szürke posztóharisnyások, egyik-másik vitézkötéses +brassói posztónadrágban feszit, az udvarhelyszéki fiuk fehérharisnyások: +itt még ragaszkodik a nép az ősi szinhez… A fekete meg szürke szint +elnyomja a fehér. Fehér harisnya, durva, patkós csizma, magastetejü, +széleskarimáju kalap, kurta zeke, mely alól ki-kivillan a kendering, sőt +az is oly kurta, hogy a harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a +fiukon a ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy – diákok. + +No, de türelem, majd kicsinosodnak szép lassacskán ezek a feketére sült +arcu fickólegénykék és sokan előkerülnek majd a második, de még az első +padba is. + +Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek, lökdösnek hátrább, mig +szerencsésen hátra taszigálnak a legutolsó padba. Tovább nem lehet, mert +ennek a padnak a háta már a falnak támaszkodik. Itt huzódunk meg +Leopolddal, szorosan egymás mellett: egy az, mert szeretjük egymást, más +az, hogy Leopoldnak nincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a nóta: + + Én is árva, te is árva, + Bujjunk egymás árnyékába! + +Kettőnk közt ugyan ő az igazi árva, de félárvának én is beillek, oly +igen gyámoltalan, félénk, gyenge szivü vagyok. + +A tanitó szomoruan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél az első +pad előtt, meg-megáll, hosszan eltünődik, mint hosszulábu gólyamadár: +mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70–80 főnyi csapattal? +Végre felszólitja az első fiut: olvass. Egész héten nem csinálunk +egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is +baktatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik padbeliek +el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reám kerül, már nem az vagyok, +aki néhány nappal elébb. Ott áll a gólyalábu tanitó az utolsó pad +szélén, fejét szüntelen hajtogatja, közbe-közbe mondogatja: jól van, jól +van, én meg olvasásközben is észreveszem, hogy az első padbeliek, meg a +többiek is hátranéznek s hallom, amint suttogják: a kicsi varju, a kicsi +varju. + +Hiszen a kicsi varju csuffá tette a városi gyerekeket, de az olvasás +mégis csak sirással végződik. + +– Mért sirsz? kérdi megütődve a tanitó. + +Nem felelek. + +– Mért sirsz? kérdi ujra. + +Nem felelek. + +Akkor feláll Leopold s mondja: + +– Azért sir, instálom, mert kicsi varjunak csufolják. + +Nádpálca volt a tanitó kezében, mérgesen lecsapott az asztalra: Csend! +Elnémult az osztály. Aztán egyszerre huszan is felálltak, csupa falusi +gyerekek, ugy mutogattak a városiakra: Ez is mondta: kicsi varju! Az is +mondta: kicsi varju! Erre meg felálltak a városiak s kórusban kiabálták: +Nem igaz! Nem igaz! + +Látható ebből, hogy a falu és város harca nem az Urnak 1919-ik +esztendejében tört ki, – régibb keletü az. + +– Csend! Csend! – csattog a nádpálca a padon, majd városi és falusi +gyerekek hátán elegyesen – s ezzel falu és város harca elintéződik… + +El, az osztályban, de kitör ujra, amint az udvarra kikerekedünk. + +– Kicsi varju! Kicsi varju! – kiabálják felém a városi gyerekek, aztán +szaladnak is, bizony, nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. A kit +megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban +meghengergetik: nesze, nesze, porcellánfenekü! Kell-e még? A következő +napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi varju! Kicsi +varju! – s egyszerre csak vége szakad falu és város harcának az én +kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve nézem a bársonybugyogós +fiukat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd egyszer egy ilyen bársonybugyogós +fiu szive forr össze a szivemmel… Hogy kart karba öltve, összefonódva +sétálunk a Küküllő partján? Ábrándozunk, fellegvárakat épitünk, +jósolgatva egymásnak nagy szép jövendőt, babérkoszorut. Együtt keresi, +szedegeti a székely népköltészet vadvirágait, a bársonyruhás s a +posztózekés fiu – ugyan, sejthettem-e? + +A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a jövendő, +hogy a hat heti „diligenciából“ eltelt négy hét, két hét mulva jön a +Pista meg a Fecske, hazaröpitenek édesanyám kebelére. Az osztály, +különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt, mintha köd gomolyogna +a borzas meg a sima fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnykép +volna a gólyalábu tanitó. El-elsuhan az első pad előtt, meg-megáll, néha +falnak veti a hátát, s ilyenkor ugy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve +huzódom Leopold mellé, bár szóról-szóra, betüről-betüre bevágtam a +leckét – igen, igy kivánja ez a szomoru ember, igy kivánják a többiek is +mind: tanitók és professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek +„kihivják“ az előttük ülőt s ha eredményesebben magoltak, ott mindjárt +helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tiz-husz grádussal is alább +kerül, aki a leckét szóról-szóra, betüről-betüre be nem magolta. Hiába +tanitja a Szentirás, hogy „a betü öl, lélek az, mely megelevenit“ – +lelketlenül ölnek a betüvel. A gólyalábu, szomoru tanitó soha semmit meg +nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapi leckét s +óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hányadikig kell szóról-szóra, +betüről-betüre bevágnunk. Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol +valamelyik padra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zummog a méhkas +türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat. Engem nagy ritkán szólit fel, +mivelhogy a holnapi lecke felolvastatásával s a kihivásokkal telik el az +óra. Gyámoltalanul huzódom meg Leopold árnyékába, nem hivom ki az +előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki, szegény, +nehezen tanul: még nem tudom, azért-e, mert gyenge fejü, vagy azért, +mert lelke folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja +sirja körül. De ha nem is ragaszkodnám Leopoldhoz, nincs merszem a +kihivásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első padban +ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam a +kisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor: A csufolódóknak nem +ül ő székébe… Egy-egy bátrabb falusi fiu a kihivásokkal előkerült az +első meg a második padba, én is elé év végén a másodikba, a grádusban +16-odiknak. „Szinegyesem“ volt mindenből s mögöttem még négy-öt fiunak. +Vagyis: 20 gyermek szóról-szóra, betüről-betüre vágta be a leckét. A +negyedik elemi végén, kihivás nélkül nyomulok előre hatodik kitünőnek s +jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Uj testamentumot. Kapok +könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak a +szobában, az udvaron bujhatunk egymás árnyékába, ő, szegény, ott rekedt +az utolsó padban. Ki sug neki ezután? + +Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a harmadik, meg a negyedik +elemiben tanultam? Nem maradt egyéb: egy könyvnek a cime. A magyar +nemzet története az, irta Rajcsányi János. Minden fejezet fölött egy-egy +királynak a neve s a név alatt: mettől meddig uralkodott. Ezzel az egy +könyvvel tanultam többet, mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy +könyvvel többet két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéves +koromban minden versét tudtam, ma is szinte végig tudnám mondani; István +bácsi kalendáriumának nem egy történetét máig sem feledtem el; ma is +látom a képet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, száguld az +üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Dobozi Mihály és hitvese) még +a betüit is látom; Eötvös _Megfagyott gyermeke_ kitörülhetetlen +gyermekkori emlék, s im, a kollégium két esztendejéből csak egy könyvem +maradt meg. Egy könyvem s két tanitó: mind a kettő hosszulábu, nyurga +legény. Az egyik szomoru, a másik jókedvü, ráncos, recsegős-ropogós +csizmában illegő-billegő: járás közben, ülés közben is mindig rezegteti +a lábát, mintha mindig rezgős polkát járna. És volt ennek a lábát +rezegtető tanitónak egy oly hosszu füzfa vesszeje, hogy a szoba egyik +feléből a másik felébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya +mellett, s virradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, felvette ezt +a vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyából mindazon ágyakra, +amelyekben még a gyermekek édes hajnali álmukat aludták. Ez a vessző +engem is fel-felébresztett… Otthon az édesanyai csók, itt a vessző: sem +ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem. + +Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyermekeknek. A nagy diákok +lefekszenek, amikor éppen nekik jól esik, az apró emberkék meg ott +ülnek, üldögélnek a „nappal asztal, éjjel ágy“ körül, egy szál +faggyugyertya mellett magolnak, bóbiskolnak s tiz órakor a rezgőpolkás +tanitó, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét. Aki eldarálja, +lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is. Reggel öt órakor felkelés. +Tél van, még csak hét órakor kezd virradni. Ismét a faggyugyertya mellé +telepszünk, álmosan, fáradtan, kedvetlen, szüntelen cáfolva, de hiába, +hogy „a hajnal a Muzsák barátja“… + +Szeretnék, ugy szeretnék ide rajzolni valami édes, kedves emléket abból +a két esztendőből s csak egyet, egyetlenegyet találok: amikor a harmadik +osztály egzámenje után, a kisbaconi diákokkal gyalogszerrel indul a +kilencedik esztendőbe járó gyermek – haza. Ma is fel-felkacag a lelkem, +ha nézem apróbb unokáimat s akkori magamat hozzájuk méregetve, erre az +utamra gondolok. Délben vágunk neki a nagy utnak, szénás csürben hálunk +meg, aztán neki a Rika-erdőnek, ott Benkő Ádám somfabotot vág, megfogja +az egyik végét, én a másikat, igy huz maga után. Vasárnap, férfiak, +asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen sajnálkoznak a +fejérnépek, de én vidámlelkü vagyok, repdes a szivem: már látom a falunk +tornyát – már otthon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, nem akar a +szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehuzza csizmácskámat, ágyba fektet, +vizes ruhával borogatja égő talpamat és térül-fordul, visszaröppen +hozzám egy tányér erdei szamócával – – oh, édes jó anyám, ennek az +epernek illata, ize a kisbaconi temetökertig kisér el engem! + + + + +HETEDIK FEJEZET. + + +Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről +lesz szó. + +Már harmadik esztendeje koptatom a vén kollegium udvarát s még csak +messziről, félve bámulom a professzor urakat. Voltaképpen oly kevesen +vannak, hogy az csupa csuda. A négy elemiben s a négy alsó, gimnáziumban +teológiát végzett, szakállas diákok tanitanak, csupán egy professzor +ereszkedik le közénk: Pataky Pál. Az állat-, növény-, ásvány- és vegytan +professzora ő. Kevesen vannak, de igy is alig győzi a csengető diák +reggel 7–8 óra közt végigjárni őket s jelenteni alázatosan, hogy a +professzor urnak ma, ettől eddig, ebben s ebben az osztályban – órája +van. A napról-napra váltakozó csengető diákoknak kell ezt számon +tartaniok, nem a nagytiszteletü professzoroknak. Amikor kinek-kinek ezt +jelentette, nyargal vissza a kollegiumba, fel a csengettyüs toronyba, +lesi, várja, mikor kongat nyolcat a kálvinista templom toronyórája s +osztályba csengeti a diákokat. De két csengető diák van, az egyik a +folyosó nyitott ablakából lesi a professzor urakat, s amint egynek +felbukkan az alakja, aztán megy, mendegél lassan, méltóságosan az +osztálya felé: bekiált a tornyocskába, mire megszólal a csengettyü, +végigkiséri szavával a professzor urat. Külön-külön mennek rendszerint, +s egy fertály óráig, kevés szünettel, szól a csengettyü, hirdeti +mindeneknek, akiket illet, hogy: némuljon el a földi lárma, mert jön, +jön, közeleg Isten után a legfőbb hatalmasság. Gyáva kicsi szivem +összeszorul, ha nagy ritkán e félelmetes emberek valamelyikét +megpillantom, de lassanként felnyilik a szemem s csudálkozással látom, +hogy azok a nagy diákok (a legtöbbje szakállas legény) nem igen félnek a +professzor uraktól s a „földi lárma“ csak akkor némul el, amikor nyilik +az ajtó s akkor sem mindjárt, de lassan-lassan, igen lassan némul el. Az +ősidőkből átöröklődött ceremóniák már haldokolnak. Haldokol a professzor +urak csengettyüszóval való kisérése is. Csak messziről félelmetesek e +nekem oly hatalmas emberek, azok a nagyszakállas diákok meg csak a +mathezis professzorától félnek: egy az, hogy a mathezis igen nehéz +tudomány, más az, hogy nagytiszteletü Korondi uram szörnyen goromba +ember. Hiába szór néha villámokat Kis uram gyermekszeme, egy-két +hizelkedő szóra lecsendesül, arca, szeme mosolyog. +Esztendőről-esztendőre eljátszák neki ugyanazt a komédiát, amikor a +világtörténelem folyamán a forum romanum megelevenitésébe kezd, igy: De +hah! Mi ez? Mi zaj? Micsoda pokoli lárma? Állatok bőgése. Emberek +orditozása. Asszonyok jajgatása. Gyermekek sikoltozása – és egyszerre +valamennyi diák felugrál, egymás hegyén-hátán rohan az ablakhoz: látni, +mi van odakint. + +– Csak tessék, tessék vissza, mosolyog megelégedetten Kis uram, – a +forum romanumról beszélek. + +Szeretném ide varázsolni a nehéz lélekzetü ember egy-két szó után +meg-megpihenő, rekedtes hangját; ide varázsolni diadalmasan körültekintő +gyermekszemét, mely hisz, szentül hisz a diákriadalom komolyságában, +esztendőről-esztendőre, az első órától az utolsóig hisz… + +Mint a vasgereben foga, oly egyenes, szurós Korondi professzor +szakállának, bajuszának minden szála. Szurós a szeme is. Egyetlenegyszer +láttam mosolyogni tiz év alatt. Volt egy szép kis leánykája, az a szép +kis leányka egyszerre csak elkezdett bicegni, aztán sorvadt, sorvadt, +elsorvadt, kivitték a temetőbe s akkor valami különös keserü mosoly +ráfagyott a marós szemü ember ajakára: szúrt a szeme, fagyasztott az +ajka – talán nem is volt igazi mosolygás, amit én láttam, +egyetlenegyszer… + +Hiányzik most nekem, hogy nem ismerhetém Mogyoróssy Szőke Józsefet, a +filozófia s költészet professzorát. Ő még abból a régi világból való +ember, aki nem viselt bajuszt, simára borotvált arccal filozofált s +irogatta verseit, rettenetesen rossz verseit. A versei igen rosszak +voltak, de nagy, jó szive volt: gyönyörü rétet hagyott a kollegiumra, s +_a szegény diákok részére_ mindenféle alapitványokat. Mindössze annyit +kötött ki, hogy halála után a kollegium a verseit adja ki. Ki is adták. +Egy-két példány ha elfogyott belőle, esztendőkön át lepte a por +Mogyoróssy Szőke József verseit a kollegium könyvtárában, mignem +jutalomként szétosztották köztünk. Jutott belőlük a szekundás diákoknak +is. Két esztendőben ez volt a jutalomkönyv. Hüségesen végigolvastam a +talpig magyar s talpig rossz poéta verseit, ime bizonyság ez a négy sor: + + Küküllő partján vakarni + Sok pénzt csinál marhabőr, + Nem kell dolgot nem akarni, + Ha német, magyar embör. + +S hogy magyarázója legyek e derék ember költészetének: az első két +sorból azt tudjuk meg, hogy az udvarhelyi bőrcserző vargák, akik a +Küküllő partján vakarták a marhabőrt, sok pénzt csináltak ezzel; az +utolsó két sor meg azt mondja, hogy akár német, akár magyar az embör, a +munkát ne kerülje. Jól beszélt, bölcsen beszélt, nagytiszteletü uram, s +igen szép volt a kertje, melyet ránk hagyott; ott én igen sokat +andalogtam, igen sok rossz verset faragtam – legyen az emléke áldott! + +De talán ideje már, hogy bemutassam a különös embereket, akiket a +fejezet élén bejelenték. Ihol már jön is az egyik: két botra +támaszkodva, nagy óvatosan tipeg egy magas, széles vállu, szintelen, +püffedt ábrázatu ember. Nagy kerek okuláré mögül előre mered két nagy +szem, nem néz sem jobbra, sem balra, mindig csak előre. Kevesen +köszönnek neki az uccán: a szélütötte, kesernyés szavu, csipkedő, minden +szavával maró embert, ha lehet, kikerülik. Javakorabeli ember, de +családja nincs. Két öleb a családja, ezeket becézi, embert nem szeret, +őt sem szeretik. Ma különcnek mondanók Pataky Pált, de én e pillanatban +gyermek vagyok, falusi gyermek, nem szabad még ismernem e szót, sőt, ha +jól utána gondolok, a különös szót is aligha ismerém. Igen, jön, jődögél +ez a végig megmerevedett ember, belép a mi osztályunkba, nagynehezen +felkapaszkodik a katedrára, hol feltolja, hol letolja pápaszemét, +megmerevedik az egész osztály – megmerevedett professzor, halálos +csendbe merevült gyermekek. Jaj, Istenem, de szeretnék a padok alatt +visszabujni az utolsó padba, Leopold mellé. De itt kell szoronganom az +elsőben, mert ugy tetszett a rezgőpolkás tanitónak, hogy a hatodik +grádusba emeljen. Öt fiu ül előttem, mind az öt urfi. Már kezdünk +barátkozni, de jön ez a különös ember, szeme rámered az első padra, +sorba állitja fel az előttem ülőket. Kikérdezi, melyik kinek a fia. Mind +az ötnek ismeri az apját s mind az öt gyermekhez van valami bántó szava. +Látom, világosan látom, hogy az urfiságuk miatt bántja őket ez az +előkelő uri családból való ember. Amikor rám kerül a sor, előbb a +pápaszemen át mustrál, aztán magas, széles homlokára tolja a pápaszemet, +kövér tokája mint egy teli zacskó fityeg az állán, néz, néz, aztán +szinlelt csodálkozással kiált fel, kissé selypitve, kényesen: + +– Jól látnak semeim? Mi azs apád, fiam? + +– Gazdaember, – mondom s reszket a lábam, vacog a fogam. + +– Gazsdaember? – álmélkodik a megmerevedett ember s majd keresztül szur +a szemével. – Gazsdaember? S te hatodik vagy? Talán a te apád is +vacsoráztatja a tanitó urakat? + +Zavarodottan állok, szeretnék a föld alá bujni. Mit feleljek erre? + +– No, sólj, fiam, sólj, – mondd meg az igazsat. + +Alig tudom visszafojtani a sirást, nagynehezen nyögöm ki: + +– Az én édesapámnál nem vacsoráztak. + +– No, fiam, ezst beirom a könyvecskémbe. Van egy fiu, kinek azs apjánál +nem vacsoráznak a tanitó urak s mégis hatodik. + +Mindjárt elé is vette a könyvecskéjét, aranyos nyelü ceruzájával +belefirkált valamit. + +Hiszen, való igaz, hogy utánam még következett néhány urfi az első +padban – ha ugy tetszik a rezgőpolkás tanitónak, nem ültet elébük, s bár +ne is ültetett volna: lám, ez a szerencsétlen természetü ember most rám +uszitja ezeket a fiukat, falu és város harca ujra kitör. Való igaz az +is, hogy a tanitó urak el-eljártak ebédre, vacsorára a városi, meg a +közel falusi uri szülékhez, de ez, ugy-e, igy volt mindig, mióta a világ +világ s igy is lesz minden időkben. Ugyan, kik voltak ezek a tanitók? +Kisgazdák, napszámosemberek, szegény özvegyek fiai többnyire, akik +diákszolgákul éhezték át a kollegiumot: aztán mentek a nagyenyedi +teológiára, ott folytatták az éhezést az ingyencipón s négy év +leteltével visszajöttek a kollegiumba osztálytanitónak. Egy szobában +laktak velünk; ugyanazt a sovány ebédet ették, amit mink. Jövedelmük: +vajmi csekély fizetés, s amit a három sátoros ünnepen szereztek mint +legátusok. Bizony, rájuk fért, ha egyszer-másszor gazdagon teritett +asztalhoz ülhetének. S csuda-e, ha kedveztek a vacsoráztató szülék +fiainak? + +Mi tette ilyen kesernyéssé, kegyetlen szókimondóvá ezt az embert, nem +tudom. Sokat suttogtak titokzatos, rejtelmes életéről, ami a +gyermekagynak érthetetlen kaosszá zavarodott, s ma is csak sejtem, hogy +miért huzódott vissza az emberektől, s mért csipte, marta azokat, akik +utjába akadtak. Professzortársait sem kimélte, szemünk láttára, fülünk +hallatára szégyenitette meg Kis uramat, aki, szerencsétlenségére, épp +akkor tévedt be az osztályunkba, amikor ez a kesernyés ember prelegált +nekünk. Mert prelegált s nem adta fel a leckét, mint a tanitók: ettől a +laptól eddig szórul szóra, betüről betüre magoljátok be. Egészen más +emberré vált, amint az ő kicsi tudományát (mert aligha volt nagy) +közölte velünk. Áhitattal tapadt szemem a kövér tokára, ugy tetszett +nekem, hogy ebből a hol felhuzódó, hol leereszkedő zsirzacskóból száll +ki az a sok-sok érdekes dolog, amit egyik-másik állatról elmesélt +nekünk. Igen élveztem csendes, halk, gügyögő beszédét, s mintha hájjal +kenegetett volna minden szava, különösen azok a szavak, melyekben _z_ +meg _sz_ fordult elő: a z – zs-vé, az sz s-sé lágyult az ő ajakán. + +Igen, belépett Kis uram, mi felálltunk illendően, de még nem is +inthetett, hogy üljünk le, a rettenetes ember szeme rámeredt Kis uramra +s mondá, amint következik: + +– Servus, Feri! Tán tüt áruls? + +Kis uram arca lángba borult, zavarodottan hebegett valamit s +kisompolygott az osztályból… A megdöbbenés, visszafojtotta az önkéntelen +elékivánkozó kacagást. Hiszen, Kis uram rektor-professzor volt, első a +professzorok között. Joga volt belépni minden osztályba, megkérdezni a +professzorokat, a tanitókat: meg vannak-e elégedve az osztállyal. S im, +szót se szólhatott, szégyenkezve sompolygott ki ez a hatalmas ember, +akire én szorongó félelemmel néztem eddig. + +* + +Első eminensnek lenni nagy dicsőség minden időkben, de ez a dicsőség +terhes dicsőség: minden nap, minden órában készen kell lennie arra, hogy +a második eminens kihivja. Tizen-huszan figyelik, hogy minden tárgyból +jól bevágta-e a leckét s jaj őneki, ha rajtakapják a nemkészülésen: +összesugnak a második eminenssel, biztatják: hivd ki! Itt az idő, most +vagy soha! Nem tréfadolog ez. Az első eminens élete merő nyugtalanság. +Ujra meg ujra szerencsét próbál a második eminens. Ezt is ostromolja a +harmadik. A harmadikat a negyedik. És igy tovább. Egy-egy eleveneszü, +fáradhatatlan magoló egyszerre csak előretör a második padból az elsőbe +s nem nyugszik meg, amig az első eminens mellé nem kerül: szakadatlan +ostrommal most ezt nyugtalanitja. Micsoda nagy lelki nyugtalanság ez a +gyermeknek, aki ott ül az első pad élén s látja, mint közeledik hozzá a +veszedelmes ellenfél: tegnap még tizedik volt, ma már ötödik, holnap – +ki tudja, mit hoz a holnap? Jaj de szép volna, de nagy öröm volna, ha a +félévi egzámen után azzal köszöntenék be otthon: Első vagyok, édesapám! +Végiggondolom ezt az örömet, de hirtelen nagy nyugtalanság száll meg. +Nem is merek arra gondolni, hogy kihivjam az előttem ülőt. Valami azt +sugja nekem, hogy ez a különös ember egyszerre csak megragad az +üstökömnél fogva s az első eminens helyére ültet. S valóban, aki maga is +urfi volt, még pedig – mondják – igen előkelő urfi, óráról-órára +csipkedi, mardossa az urfiakat, aztán egyszerre csak lecsap a +mennydörgős menykő: föltesz egy kérdést az első eminensnek, nem tud +megfelelni rá: ülj le! Tovább kérdi a másodikat, a harmadikat, a +negyediket, az ötödiket: ülj le, ülj le! Rám kerül a sor, reszketve +állok fel, ráhibázok a kérdésre, mint a kocavadász a nyulra, ennek a +különös embernek elég ennyi, hogy az első eminens helyére ültessen. + +– Te lesel ezután az első! – hirdeti ki diadalmasan a verseny eredményét +s hogy még jobban megkeseritse a legyőzöttek lelkét, hozzáteszi: Holnap +délután jere fel hozzám! + +– Igenis, – hebegem félénken, szorongva, miközben a volt első eminens +sirva borul a padra. + +Ne mosolyogjatok, dráma, igazi dráma ez, apró emberek drámája ez. Sir a +legyőzött s a győztes a győzelmének nem örül. Már-már megbarátkoztak +velem a fiuk, most bizonyosan gyülölni fognak… Nincs örömem az +elsőségben! + +Hamar hire fut a kollegiumban, hogy „már megint mit csinált az a bolond +Pataky“, de a falusi gyerekek ujjonganak, éljenzik az igazságot, olyan +erősen éljenzik, hogy az osztálytanitónk dühösen kergeti szét őket. Egy +kis, vörösképü ember most a tanitónk, az ő szobájában lakom, s +látva-látom, hogy nem örül a diadalomnak. A „gyámom“, Boda Elek is +szomoruan mosolyog, közben mindegyre a melléhez kap, görcsös köhögés +fojtogatja, arca oly sápadt, hogy ijedten nézek rá. Már tul van a husz +esztendőn, volt egyszer sor alatt is, s még csak egy osztállyal lépett +elébb, amióta itt vagyok. Ismételte a második osztályt, most ismétli a +harmadikat: Istenem, Istenem, milyen furcsa lesz, ha egyszerre csak egy +osztályba kerülök Elek bácsival! Fél-e, nem-e ettől a gondolattól, nem +tudom, de félek én. Fáj kicsi szivemnek, hogy ez a nagy, nyurga legény +óráról-órára zsugorodik össze, – miért is nem marad otthon? Turná a +földet, mint a bátyjai. De az együgyü szülőknek sejtelmük sincs arról, +hogy ez az ifju kétségbeesett harcot folytat a Betüvel. Azt sem látják, +hogy már rég eljegyezte a Halál, ők csak azt látják, hogy gyenge, vézna, +paraszti munkára nem való, de éles a hangja, megtölti a templomot s +maholnap „kiszáll“ valamelyik eklézsiába, dicséri az Urat! Köhög, köhög, +folyton köhög? Ettől a falusi ember meg nem ijed. Hány embert hallottak +köhögni az emberi kor végső határáig! Hát csak köhögj, szegény fiu, +köhögj. Amit a szülei nem tudnak, ő tudja jól: el van jegyezve a +Halálnak. Hogy lehull a sárguló falevéllel. Ő azt is tudja, hogy szük +mellében egy vacogtató téli éjszakán fogant meg a Halál csirája. Ott, a +nyilt folyosón. Ahová éjfélkor állitották ki. Őrködni a folyosó +tisztaságán. Mind tudjuk, csak az apja, anyja nem. Doktor az ő tüdején +soha nem hallgatódzott. Köhögésével soha senki nem törődött – mit tehet +egyebet a szegény parasztfiu: egyszer csak leesik a lábáról, ágyba +fektetik, ahonnan „többé már föl nem kel.“ + +Hát igen, Boda Elek szomoruan mosolyog az én diadalom hallatára, de +másnap anyai gondossággal öltöztet az audienciára, kifényesiti patkós, +kopogós csizmácskámat, kikeféli a port a harisnyámból, az ujjasomból, a +kalapomból; csokorra köti a nyakkendőmet, hátrafésüli a hajamat s ugy +kisér el a botos-utcába, be annak a keskeny háznak az udvarára, melynek +emeletén egymaga lakik a különös ember. Felkisér a jó fiu a garádicson, +be is csönget helyettem az ajtón. Öregasszony fogad, annak átad: a +professzor ur rendelte ide ezt a fiut. + +– Jaj, lelkem, fiam, mit csináltál, hogy iderendeltek! – renyekedik az +öreg asszony. + +– Nem csinált ez semmi rosszat, nénémasszony, – felel helyettem Boda +Elek s bátorit engem: ne félj, köszönj bátran, de nehogy kezet csókolj, +mert a kézcsókolást igen utálja. + +– Ne, lelkem, ne, – int az öreg asszony is, s azzal kinyit egy ajtót. +Két öleb szalad elém mérges csaholással, de az öreg asszony leszidja s +szégyenkezve kullognak félre. – Erre, fiam, erre, – s ujra ajtó nyilik: +nagy, tágas szoba közepén, aranyozott szegélyü karosszékben ül a különös +ember. Diszes hálókabát rajta, a nagy, vörös bojtok szinte földig érnek. +Valóságos virágerdő körötte. Csuda nagy növények, csebrekben, széles, +sima levelüek, meg vastag, a kövérségtől majd kihasadó, tüskés levelü +növények: te már sejted, müvelt olvasó, hogy pálma volt az egyik fajta, +kaktusz a másik. S a virágos virágok egész erdeje. Virágok, nekem +teljesen ismeretlen virágok. Nagy az örömem, amikor egy-két ismerőst +fölfedezek: sárga violát, fehér violát, fuksziát, szekfüvet. + +A különös embernek könyv a kezében. Pápaszemét feltolja a homlokára, +hosszan rám mered a szeme, idegenül néz rám. + +– Ki vagy te, mi vagy te, mit akars, fiacskám? + +– Azt parancsolta tegnap professzor ur, hogy jöjjek ide. + +– Mit beséls, fiam? Nem parancsoltam én, csak mondtam. Igen, igen, – +tologatta föl, le a pápaszemét, – már emléksem, emléksem, s kövér +kezével végigsimogatott a homlokán. Igen, igen, tegnap óta te vagy az +első. Nehogy ségyenbe hagyj, értetted? + +– Értem, instálom. + +– Ugy-e, te szolgafiu vagy? + +– Nem, istálom, tanitvány vagyok. + +– U-ugy. Hát osztán hány ökre van az apádnak? + +– Hat, istálom. + +– S hány fia van? + +– Kettő, istálom. + +– No, látod… egy fiura három ökör jut. Mit csinálnál három ökörrel? Hát +csak azt mondom: tanulj, tanulj, tanulj. + +– Igen, istálom, tanulok. + +Volt az asztalon egy sárga csengő, (én aranynak néztem), fölvette, +csengetett, bejött az öreg asszony. + +– Ezt a fiut vezesd a kamrába. Töltsd meg a zsebjeit marosszéki piros +párizsalmával. Ettél-e már piros párizst? – kérdi tőlem. + +– Nálunk nem terem, – mondtam én. – De tudok róla egy nótát, – +bátorkodtam neki. + +– No, látod-e, ott születtem én, ahol az a nóta termett, – mondta +ellágyult hangon, aztán elgügyögte, selypitette: + + Bekecs alatt Nyárád tere, + Ott egy kunyhó zsuppal fedve. + De belseje aranybánya, + Arany benne egy kis lányka. + +– Tudnád-e folytatni? – pirult ki a fehér, merev arc. – Hát folytasd. + +Folytattam: + + Marosszéki piros páris, + Hej, piros az én rózsám is. + Szép az alma az ágtetőn, + De százszor szebb a szeretőm. + + Zsellér vagy te, én meg székely, + De egünkre egy nap jő fel. + Egy esső hull a földünkre, + Mért lennék hát különb, mint te? + +Hogy ellágyult ez a megmerevedett ember! + +– Eredj, eredj, – mondta hirtelen, nyilván szégyelve ellágyulását. De +késő volt, én már a könnyet is láttam csillogni a szemében. + +Valakit ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen szerethetett. Valakiben +ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen csalódhatott… De ezt csak most +mondom, akkor hogyan gondolhattam volna erre? + +Az én „gyámom“ ott ült a konyhában, az asztal mellett, nagy pohár tej s +puha, fehér kalács előtte. Le-lehajtott egy-egy korty tejet, köhécselt, +aztán ismét lehajtott egy kortyot. + +– Igya meg, lelkem, – biztatta a jó öreg asszony, – hát te iszol-e? +Hogyne innál. – S pohár tejet, kalácsot nyomott a kezembe: – Egyél, +fiam, egyél, van itt minden jó, hál’ Istennek. Folyton küldi, küldözgeti +a professzor urnak a testvére a sok minden jót. Folyton hivja, +hivogatja: jere haza, mit kinlódol a gyiákokkal, de különös ember ez az +én gazdám: mézeskaláccsal sem lehet hazacsalogatni. Hej, nagy szomoruság +érhette otthon! + +A konyhából nyilt az ajtó a kamarába: mosolygott szép sorjában a +polcokon a marosszéki piros páris, mosolygott sok mindenféle ismeretlen +alma: bizony, nem válogatta a jó öreg asszony, telerakta mindkettőnknek +a zsebét, mert hát – van itt, lelkem, fiaim, minden jó, van bizony! + +* + +Van a kollégiumban sok-sok lakószoba, de – betegszoba nincs. Van egy +nagyterem, abban mennyezetig érő állványok, az állványokon pókhálós +latin könyvek, amelyeket soha senki nem olvas, de – betegszoba nincs. +Van egy nagyterem, abban orgona, szószék, ebben minden szombat este +próbaprédikációt tartanak a nagydiákok; év elején, év végén itt folynak +le a megnyitó-, a záró-ünnepségek – helyes, helyes, de betegszoba nincs. +Van egy kis szoba, ebben néhány ásvány, egy-két vegyi meg fizikai +kisérleti eszköz, amelyekkel a kisérlet sohasem sikerül; van ebben egy +emberi csontváz is: Vencel a neve; és van itt egy hosszu falánc, melyet +az én uzoni pap-bátyám faragott ki egy darab fából; és van itt egy kis +szekerecske, melyet meg András nagyapám faragott szintén egy darab +fából, de úgy, hogy forog mind a négy kereke: e két utolsó csudában +büszke megilletődéssel gyönyörködöm, de a refrén csak mindig ez: +betegszoba nincs! + +És szegény Boda Elek nem kérdi: van-e betegszoba, nincs-e, egyszerre +csak a falnak hanyatlik, leroskad az én ládámra, ömlik szájából a vér, s +nincs egy edény a szobában, nincs az egész kollégiumban, amibe a tüdejét +kihányja. Hová fektessük? Van karikás ágya, de ha ezt kihuzzuk a nagy +ágy alól, egész nap bele-belebotlunk. Hová vigyük? A „tündérváros“ még +igazi tündérváros: kórháza nincs. Visszük Szabó Dániel uram házához: +neki van egy szobája, konyhája, egy kis mühelye, majd ágyat vetnek +valahol a szegény fiunak. Igaz, hogy ő csak mosásért fizet, esztendőre +néhány forintot, de Szabó Dániel uram is, a felesége is derék, jólelkü +emberek, ők bizonyosan megkönyörülnek rajta. Meg is könyörülnek, pedig a +házuk apró gyermekkel teli. Nem is gondolnak arra, hátha gyermekeikre +elragad a betegség? A vén, a tudós kollégium is csak egy ragadós +betegséget vesz tudomásul, azt, amelyik szemeláttára terjed: a rüh ez a +ragadós betegség. Egyszerre csak vakaródzani kezd egy gyerek, kisül, +hogy rühös. Hazaküldik. Aztán, a diákok nagy örömére, sokan vakaródznak, +a professzor urak összeülnek s kétheti vakációt adnak. Rühös vakáció a +neve. A legnépszerübb valamennyi vakáció közt, mert – csudák csudája – +nem minden esztendőben kerül rá sor. Orbáncot, difteritiszt tréfára vesz +a vén kollégium. Buday Gábornak egyszerre csak sütőtöknyire dagad az +arca. Senki sem tudja, hogy ez orbánc, tehát ragadós: éjjel-nappal két +osztálytársa borogatja az arcát – s egyikre sem ragad el. Deák Gyuri +difteritiszbe esik, ott fekszik a gazdasszonyánál, de állandóan mellette +két osztálytársa, borogatják a torkát. A felejthetetlenül rózsapiros +képü fiu egyszerre csak felugrik az ágyból, fulladozik, hörög, kiszalad +az udvarra, alig tudják lefogni, beterelni, aztán leroskad az ágyba s +szörnyü hördüléssel lelkét kiadja. + +Ez nem mese, nyájas olvasó. Borogattam Buday Gábort is, Deák Gyurit is. +Sem az orbánc, sem a difteritisz egyikünkre sem ragadt el. + +– – – Szerencsére, még egy hét, itt a szüreti vakáció, aztán vihetjük +haza Boda Eleket – meghalni. Hiába vigasztalják a kisbaconi diákok, +szomoruan mosolyog. Jól tudja, hogy lehull a sárguló falevéllel. Folyton +hagyakozik. Ha otthon hal meg, jőjjön el a diákbánda, kisérje ki a +temetőkertbe, a sirnál pedig Benkő Ádám mondja el a búcsuztatóbeszédet. +Szidják, hogy mit beszél össze-vissza, de mindent megigérnek. Ugy lesz, +ugy. + +Ugy is lett. Boda Elek lehullt a sárguló falevéllel. Az udvar közepén a +koporsó. Alig férnek a koporsó körül: apja, anyja, hat házasember meg +legény, mind a hat testvére, s három fiatal asszony: ezek is a +testvérei. És a sógorok és a sógorasszonyok. Mind a kilenc testvérnek +rózsapiros, egészségtől duzzadó az arca. Elek a tizedik volt – neki a +pirosságból nem jutott. Lélekrenditően sirnak a Boda-fiuk, ezek a +kemény, erős emberek. Az halt meg, akire büszke volt a familia. Nyilván +arról ábrándoztak, hogy Elek az ő éles, magasan járó hangjával +valamelyik nagy eklézsiának, talán éppen városi eklézsiának lesz a +kántora. Sejtelmük sincs arról sem a szüléknek, sem a testvéreknek, hogy +ez a koporsóban alvó ifju rettenetes harcot harcolt a Betüvel; hogy +le-lemaradt, s huszéves korában a harmadik osztályban elégelte meg az ő +harcát a könyörületes Halál. A kisbaconi diákok nem árulták el sürü +bukásait; a professzor urak nem értesitették a szüléket; azt sem vették +észre, mint köpdösi ki a tüdejét; nem akadt egyetlen ember, aki mondja: +eredj haza, fiam, otthon édesanyád fejte tejet ihatol; roncsolt tüdődbe +Kisbacon virágos rétjein tiszta levegőt szivhatsz – itt megöl a por s a +piszok. + +Igen, az udvar közepén a koporsó. Az édesanyában, Rákhel néniben +feltámad ama Rákhel, akinek siralmait Arany János oly meginditóan +örökitette meg. Sohasem hallottam szivhez szólóbb költeményt, mint +amilyen volt ennek az öreg asszonynak a siratója. Ezt a költeményt a +minden fájdalomnál nagyobb anyai fájdalom szülte, s bár nem voltak benne +csengő-bongó rimek, oly szép, oly dallamos volt! Halljátok csak ezt az +elzokogott éneket: „Oh, édes szép fiam, szivemről szakadt gyönyörü +magzatom! Nyisd fel, nyisd fel nevetős kék szemedet! Nézzed, nézzed, itt +vannak a gyiák-barátaid! Halljad, halljad, hogy siratnak téged! Oh, szép +hangu, ékes szózatu fiam, virágos kertemnek legszebbik virága! Ki +vigasztalja meg édesanyádat, ha szivére bánatfelleg borul! Ki mondja +nekem ezután: ne sirjon, ne epessze magát, lelkem édesanyám, meglássa, +meg, minden jóra fordul! Jajj, ki mondja nekem: ne fáradjon, lelkem +anyám, hozok vizet a kutról, forgácsot a szin alól, kigyelmed helyett +tüzet gyujtok, vizet forralok én! Olyan voltál, mint egy szelid, +szófogadó leánka. Olyan ékes, mint egy piros szekfü, s jajj, de +elhervadtál, jajj, jajj!“ + +Indul a gyászmenet. Felváltva hat legény viszi a virággal boritott +koporsót. Az iskolás-gyermekek nyitják meg a sort. A leányok nagy téli +kendőjüket zászlóvá avatják, guzsaly nyelére kötve a kendőt. +Virágbokréták elevenitik a kendő-zászlók bús-fekete szinét. Mögöttük +halad az ifjusági zenekar: Benedek-Brassai János a hegedüjével, Csákány +Elek a szárnykürtjével, Sebesi Arthur, Pethő Jóska a fuvolájával. Itt +van Ferdinánd is, akinek az apjára kimondták a Rika-erdőben +megfiatalodott öregek: meghalt. Versenytársa, halálos ellensége volt +Benedek-Brassai Jánosnak, s most itt békül ki a két ifju Boda Elek sirja +felett. A gyászindulóval összeolvad a harangok zokogása. Hallom, amint +felsóhajt a szép Balázs Mártha: Oh, Istenem, ha tudnám, hogy ilyen szép +temetésem lesz, még ma meghalnék! Aztán egyszerre csak megállapodik a +feketéllő tömeg a temetőkertben; a tiszteletes imádságot rebeg el, s +nyomban rá előlép Benkő Ádám, a ki-kitörni készülő sirástól fojtogatva +mond el egy gyönyörü költeményt a növendék-fáról, amelynek gyökerét +láthatatlan féreg orozva lepte meg, s im, egyszerre száradni kezd a +fácska, sárgulni a szép zöld levél. Ma egy levél hull le róla, holnap +kettő, három; hiába öntözik aggódó kezek, hervad, fonnyad, mignem +elszárad, egészen el. Oh, hát ez az a szép ifjuság? – tör ki Benkő Ádám +kebeléből a vádaskodó panasz. Hát azért ültetjük a fát, hogy nem a +gyümölcsét, de még a virágját se lássuk? Nincs-e igaza a dalnak, +mondván: + + Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt, + Verd meg vele a temetőt, + Mert nem kedvez semmi épnek, + Semmi szépnek! + +Az én gyermeklelkemet ezek a háborgó szavak ragadták meg, emlékezetem +tábláján ezek maradtak meg. S éljek száz esztendőt, nem törlődik ki +lelkemből a fenséges kép, amikor Benedek-Brassai János és mellette +Ferdinánd, a behantolt sir felett siratták el hegedüjökön Boda Eleket. +Oh, mégis szép az ifjuság! Mekkora nagy erő van két ifju szeretetre +hajló szivében! Nézzetek ide. Ez a két ifju haragos szivvel fordult el +egymástól. S ime, egybeforrott szivvel állanak e sir felett. Szivük +egybeforrott, lelkük összeölelkezett. Látod-e ezt a mennyeknek +országából, Boda Elek? + +– Látom, látom, hallom az égi szózatot. Nem fáj a halálom. + +Hallod, halál, hallod? Hol van a te diadalmad? Hallod, koporsó, hallod? +Hol van a te fullánkod? Ime, győzött az ifjuság. Ifju szivek szeretete +erősebb te nálad! + +Oh, szép ifjuság! Oh, én szép ifjuságom! + +* + +Boda Eleket nem az öreg Dobay tiszteletes temette. Már esztendeje aludt +a régi temetőkertben. Ő lett ennek utolsó lakója. Boda Eleket uj pap +temette, uj temetőbe. Nem volt ifju ember az uj pap, s nem is volt +mutatós. A tudomány embere volt Barthos László: nem elégedett meg a +nagyenyedi teológiával, idegen országok több akadémiáján pótolta a hazai +tudást. Eredetiben olvasott német, sőt angol könyveket is, s amikor +hazakerült, végig pályázott minden üres eklézsiát s mindenütt elbukott, +mert nem volt mutatós. A sok betü a szemét megrontotta; asztal felett +való sok görnyedezés hátát meggörbitette, s már szürkült a haja, a +szakálla, amikor nálunk próbált szerencsét. Ez volt az utolsó próba. Ha +ez sem sikerül, megfogja az ekeszarvát, miként azt Cincinnátus tevé. +Inter duos litigantes tertius gaudet: igy lett Barthos László a mi +papunk. Édesapám egy atyánkfia mellett tüzte ki a zászlót, Benkő Dániel +keresztapám uram Ádám osztálytanitója mellett. Két nemzetség harca volt +ez, erős, kemény harc, de egyszerre csak mindakét vezér begöngyölitette +a zászlót, kezet fogtak, megbékültek, mielőtt a harc gyülölködéssé +fajult vala. Hiszen csak nemrég, Gábor bácsi lakodalmán boritott fátyolt +a multra édesapám. A két nemzetséget ez a frigy békitette ki. Hát – +begöngyölitették a zászlót s megválasztották a tudomány hajlott hátu +emberét. + +És most megint nézem, nézegetem, tetőtől-talpig méregetem a tizesztendős +fiucskákat, s nem győzök eléggé csodálkozni a tudomány hajlott hátu +emberén, aki fölengedett engem az ő katedrájába, hogy hirdessem az ő +hiveinek Isten igéjét. Ime: „adva van“ egy gyermek, akit egy különös +ember különösködése első eminenssé emel. Nyugtalanitó dicsőség, de a +gyermek – gyermek, végre is „beletörődik“ a dicsőségbe, sőt szeretne már +szárnyat ölteni, ugy repülni haza s belekiáltani a faluba: Első vagyok, +első! Ez a gyermek Benkő Ádámtól kap egy prédikációt, – nosza, +egy-kettőre bemagolja. Kunyorál tőle egy kezdő s egy záró imádságot is: +azt is bemagolja. Akkor rászegődik az édesapjára: vigye el őt a +tiszteletes urhoz, kérje meg, hogy vasárnap délután prédikálhasson. + +– Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám. Hiszen még a nagy diákok +is belesülnek a prédikációba. + +– De én nem sülök bele! + +Ujra meg ujra elhadarom a könyörgést, a miatyánkot, a prédikációt s a +szüntelen való kunyorálás vége: édesapám kézen fog s elvisz a +tiszteletes urhoz. + +– Ez a fiu folyton „erdől“ rajtam, tiszteletes ur. Prédikálni szeretne. +Ugy-e, még nem szabad ilyen kis fiunak? + +– Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki a próbát, – mosolyog a +tiszteletes. + +Azzal leül a divánra, lába közé állit s mondja: + +– Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj. + +Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést, utána a Miatyánkot. + +– No, most, amig a kántor énekel, a Bibliából kikeresed a textust, ugye? + +– Igen, kikeresem. + +– Hát keresd ki. + +Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom s nyomban rá a +prédikációt elszózatolom. Utána megint Miatyánk s a záró imádság. + +– A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet a tiszteletes, jövő +vasárnap délután te prédikálsz. + +– De hátha belesül? – nyugtalankodik édesapám. + +– Legyen nyugodt, Benedek uram, _most még_ nem fog belesülni. + +Vajjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem sülök bele, de +belesülhetek, ha majd nagyobb leszek? Igen, igen, arra gondolhatott, +amire én is gondolok ma fehér hajjal: az emberi lélek gyermekkorában a +legbátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, mert nem lesi a hatást. +Szemét a falnak szegezi, figyelő szemekbe bele nem kapaszkodik – nem, a +gyermekprédikátor nem sül a prédikációjába, vágtat előre, mint a vágtató +havasi patak – és – és – igen, minden gyermeknek angyala van, aki vigyáz +reá! + +Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám, ki más? + +A falusi drót hamar hirül vitte, hogy jövő vasárnap délután Elekecske +prédikál. Az emberek hitték is, nem is. + +– Hiszen ki sem látszik a katedrából! + +Na, ezen segitett fehér haju Mihály András, a vén harangozó, aki már +félszáz esztendeje huzza az élőket hivogató, a holtakat elsirató, a +jégverést elriasztó harangot, s aki a sipoló, szuszogó orgona mögött oly +türelmesen nyomkodja a fuvót – felvitt a katedrába egy fejőszékecskét, +azt körülbástyázta, nehogy felbillenjen: erre állt a gyermek prédikátor, +igy csak nyakáig ért a katedra! + +Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor iskolától bucsuzó versemet +szavaltam az Urasztala előtt. Barthos tiszteletes palástjának két +szárnya meg-meglebbenti arcomat, amint nyomában lépdegélek az ő födeles +széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi rázendit a gyülekező énekre: Im, +bejöttünk nagy örömmel… Testi szemem nem, de a lelki látja Vajna Rózsit: +most is az orgona felé száll a hangja, bizonyosan arra felé, de azt is +érzem, hogy rám gyönyörködik a tekintete, aztán szertevillan: ide +nézzetek, én dajkáltam ezt a gyermeket! Most is épp oly hosszan nyujtja +el az ének minden sorát, mint a Benkő bácsi pályázatán – ez a leány, ugy +látszik, énekben és szerelemben „hü lesz mind halálig“… Vajjon elnyeri-e +„az élet koronáját?“ A tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé +meghajtja, de nem tartja elébe a kalapot, mint ahogy a hivei cselekszik. +Talán idegen országból hozta ez ujitást? Én is meghajtom fejemet s +elrebegem magamban: Uram, hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek, +körültekintek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetség külön +székében. Feléje mosolygok: ne féljen, édesapám! Majd jobbra villan a +szemem: ott ül édesanyám az első székben, két oldalán két leánya – ne +féljen, édesanyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok, +összesugnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtik a mosolygásukat. +De én oly nyugodt vagyok, mint egy – gyermek. Nem érzem azt a +nyugtalanságot, amit később mindannyiszor érezék Istennek és az +Országnak házában, valahányszor beszélnem kelletett. Még nem ismerem ezt +a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csak a tél óta ismerem. Ekkor vette +édesapám az első lámpát Brassó városában. Egy kicsi álló lámpácska, az +egyetlen még a faluban. Ezen a télen, az Urnak 1870-ik esztendejében +záródott le a vén kollégiumban is a faggyugyertyakor s nyilt meg az uj +kor: a csudálatos világosságot árasztó lámpa kora. Még a petroleum szót +sem ismerem: _fotogén_ a neve. Ilyen tudatlan gyermeknek lehet-e +lámpaláza? + +A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a „felálló“ éneket együtt +énekelem a gyülekezettel: + + Te rólad zeng dicséretünk, + Nagy Isten, téged tisztelünk… + +Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton hangja; mintha reszketne is +egy kicsit, de nekem úgy tetszik, igy még szebb. Isten házába illőbb. +Csudálkozom Gál János keresztapám uramon, hogy lám csak a beszédje +hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel néz reám, aztán büszkén tekint +körül, mintha mondaná: ugy-e megmondtam, hogy a fiuból _pap_ lesz? Nono, +várjon még egy kicsit, keresztapám uram. + +Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik némi +változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi viselet +főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiukon +brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünedezik a +kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban lógott, bekötve széles, +tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné keresztanyámasszony meg a +papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap, +holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, hogy Erdély földjén is +kezdik lerakni azokat a „vasléniákat“, amelyekről a hitetlen székely +huszároknak 1835-ben mesélt Bodola püspök… De lám, vasut nélkül is +megérkezett a krinolin. + +Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, amikor +nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene társalkodnom. +Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó +Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni készül első +áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint Ővele, akiben „biztunk +eleitől fogva“ – igen, ami még aligha történt délutáni istentiszteleten, +Benkő bácsi azzal tünteti ki a tanitványát, hogy a legszebb s +legnehezebb zsoltárral kisér fel a katedrába. Te benned biztunk eleitől +fogva… Az utolsó két sor éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te +voltál és te vagy erős Isten – És te megmaradsz minden időkben! + +Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a Miatyánk, +a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De azért érzem, +hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen után szédülni +érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. Most már +belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a cinterembe, ott +elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom! És sok-sok +csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s alig tudom édesanyám +fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem! + +– Eresszék, eresszék, – könyörög édesanyám – fáj a feje! + +– Ó, ó, – sápitoznak az asszonyok – _megigézték_, bizonyosan meg! + +– Ne-nem ke-kellett volna – hebeg Gál János keresztapámuram – i-ilyen +ko-korán pré-prédikáltatni. + +– Ki hamar kezd, hamar végez, – jósolja Balandi Józsiné, aki még mindig +nem tudott belenyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál, +amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is csökönyösen +jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. „Gazda lesz abból elébb-utóbb, +majd meglássák.“ + +No, no… + +Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy +megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a fejfájást +elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz +annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a +kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka +faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut +vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A +széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé, +száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére. + +– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. – +Leszállt a szén a pohár fenekére! + +Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek +vizzel… + +– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – éppen igy +igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt! + +– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, ugy, +ugy! + +Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja +homlokomat. + +Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám, +hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó +vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint +könnyebbiti buksi fejemet… + +– Már nem fáj, édesanyám! + + + + +NYOLCADIK FEJEZET. + + +Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru +temetésről kell megemlékeznie. + +…„Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak“ – szárnya van az Idő kerekének +is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok, +ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mezőség egy kis +magyar szigetecskéjében – lévita. Pap is, kántor is egy személyben. +Sohasem tudott énekelni, mégis megválasztották: tetszett a mezőségi +magyaroknak a hosszu szál székely legény. Dobay Jankó is átröpült a +dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már +próbálgatja szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti +Antal is. A „bölcs“ Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz +papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első +matematikusa. + +Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a könyvtárszobában, +mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu asztal: itt olvassák az +ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem szabad ujságot olvasnom, de ki +tiltja meg, hogy _Bölcs Antalnál_ ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a +Jósika- meg a Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón. +Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasnivalót. +Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint válogatnak. De bölcs +Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a vakáció esős napjaiban, +csöndes estéin hangosan olvasom a könyveket. Leghüségesebb hallgatóm +édesapám és – Anikó. Nem mese, amit róla az ő regényében irtam: Anikó +folyton bujja az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám: +mi ez? Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő +leány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle – papné. +Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét nem, +egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött, +virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony +iskolát nyitott: ide járt Anikó is – levélhullástól virágfakadásig. +Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér harisnyát kötött – +és himzett egy könyvjelzőt – nem nekem, nem, Ádámnak himezte azt. Minden +betüje közt az _a_ betü volt a legformásabb: tele irta az irkáját egy +névvel, amelyben kétszer fordul elő az _a_. Persze, ékezet volt rajta… +Im, az eredmény – levélhullástól virágfakadásig. + +Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert látta, hogyne +látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, régi kedvetlen +emlékeket felelevenitő… Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bácsi +Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne ezen a familián: az +első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás +félelem szállja meg… Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, sem egy +csepp könye: némán, megtörten kiséri első és utolsó szerelmét a +temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nem is sirt! De én _hallottam_ az +ő sirását. Volt neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról +sirt felém: „A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból +isszuk azt“. + +Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő búja +örökké bú maradt. + +…Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel megrakodtan +jön haza a kamaszodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A +szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt áraszt: csak elébe +kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Isten veled, régi +világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a falu első lámpája, +megvilágitja az asztalt, még azon is tul, s mi ott ülünk az asztal +körül. Édesapám, Anikó, Ádám meg én. Édesanyámnak asszony vendégei +vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, a +szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig észrevehetően +fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, domborodik az orsó. Ádám +olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a +gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt +sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az +anyai szivnek a _Fekete kenyér_, a _Kis lak áll a nagy Duna mentében_, +meg az _István öcsémhez_. De tetszik az _Anyám tyukja_ is, meg a _Szeget +szeggel_: hangos nevetés kiséri ezt. Minden tetszik, ami ennek a +gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert minden szavát megértik, +mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látom +édesapám arcán, mint enyhülnek, szelidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám +ajkára tapad s nem veszi észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát, +csak a fekete szeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik +az ifju szelid kék szemébe – ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem? + +Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik eklézsiába, mert +itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szivvel +indult legációba Ádám, ugy szerettem volna vele menni: egy az, hogy +Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szánút volt – Ádám repült az +envesztébe. Elment egy pirospozsgás arcu, nagy jókedvü, szerelmes, +gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, s négy nap multán visszajött egy +halovány arcu, beesett szemü, kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant +testü, lelkü öreg ember. Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület. +Istenem, Istenem, mi történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét +ejtheti, megfogja Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a +leánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp. +Aztán hirtelen hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a +jókedvet erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a _szivével_ lát? + +– Hej, Ádám bácsi, – szólalok meg váratlan, – de szerettem volna magával +menni, amikor legációba ment! + +– Velem? nézett rám megütődve. + +– Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna. + +– Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk. + +– Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó. + +Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó ülésben +ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske is, +meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a meleg +párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott is +kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak bent +vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. Ameddig a +szemem ellát – fehér az egész világ. A fák zuzmarája – ennél szebb +virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a fák fölött lebeg +– ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, elfogódott vagy, mint +az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról oly ékesen beszél az ő +némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely +deresedő fejjel csendül dallá: + + Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg. + Nem tud betelni a lelkem veled! + Szép vagy, ha fáid daltól hangosak, + Legszebb vagy télen, mikor néma vagy. + +De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot, _ők_ nem látnak +semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár bujnak össze, +mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő hangját hallják-e +vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, siró hang ez, nagy +szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő. + +Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak, +érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a leányka: + +– Ugy-e, nem szeret? + +Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám: + +– Nem. + +– Nem is fog szeretni soha? + +– Nem. + +– Gyülöl, ugy-e? + +– Gyülöllek. + +– _Hát akkor csókolj meg!_ + +Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem – ajkuk összetapad. + +De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, halkan, +csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a sirását, ujra +kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd. + +Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva: + +– Holnap elmegy, ugy-e, el? + +– El. + +– Vissza sem jön, ugy-e, nem? + +– Nem. + +– És elfelejt, ugy-e, el? + +– El. + +– És nem látom soha többet, ugy-e, nem? + +– Nem. + +– _Hát akkor csókolj meg!_ + +És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az erdő is +halkan, csendesen… + +* + +„Holnap“ megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, gondolkozva jár a +nehéz havas uton Pista is, Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó +kerék. Hideg szél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám +lehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint az ijedt madár. +Bölcs Antal vidám legátusi élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten +tudja, hol jár Ádám lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél +volna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!… + +A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt vele. +Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet nem vesz a +kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak kellett +történnie Benkő Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólitják, a kérdésre nem +válaszol. Kérdi a professzor: nem készült? Még annyit sem mond: Nem. +Minden felszólitás egy szekundát jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a +professzorok, hogy ugy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem +tudják belőle kicsikarni. + +– Mi történt magával? + +– Beteg? + +– Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva kitünő +diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a szüleit? + +Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az erkölcsi +prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már kiröppen ajkán +a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá! + +Ez Benkő, merőben – Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: az ő +belső életükbe idegennek a bepillantást nem engedik. Más ember ha „kárré +vallja“ egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad, falu, +halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkolják a kárt. A Benkők +nem panaszkodnak, nem keseregnek. Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik. +Napok multán érdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz. + +Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a +kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg a +szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza +találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? Hová? Haza? +Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb ruhája itt van. A +könyvei ott állnak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszat +sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom a fejemet, ugy siratom +Ádámot és – Anikót. Valamelyik diák feleleveniti annak a diáknak az +esetét, aki az ötvenes években a pápista templomból az arany feszületet +ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak: +Ugy szeretem magát, hogy még lopni is tudnék magáért! Erre a leány +nagyot kacagott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból az +aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra +harangoztak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a +feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, az ablak nem +nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a kálvinista diákokra esett a +gyanu, mert akkoriban is szerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza, +rögtön becsukták a kollegium kapuját: majd kisül, hogy ki van távol. A +diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladt ki a városból. Évek multán +három udvarhelyi diáknak kedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott +találkozott azzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott +betyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék +haza, adják vissza… + +– Leány van a Benkő Ádám dolgában is, – mondta egy diák. Hallottam, hogy +Ádám beleszeretett Dombházán egy urileányba. Az a lány ugy tett, mintha +ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, aztán szeme közé kacagott +Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá. + +– Ott voltál? – szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. – Ugy-e, +nem? Nohát. + +De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult a +nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei különös, +rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ez +igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha többet, ugy-e, nem? S +felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly szomoru volt e mosolygás! +Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak a diáknak: Ádám +beleszeretett egy urileányba, az bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám +szive megtántorodott s a lelke – megzavarodott. + +De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira ment, ott +belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejü +sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának, mérték alá +állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép formás testében s még +aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy hét mulva uniformisban +jelent meg a kollegiumban, összeszedte a holmiját, közben szükszavuan +felelgetve az álmélkodó diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e +ezt otthon? – megrezzenve felelte: hogyne, hogyne… + +Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a hireket a +diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. Egyre a földet +nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra, aztán +ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja mint a bokrot, a bakák +kacagnak a diák „ügyetlenségén“ – Istenem, Istenem, mi lesz vele! + +Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s néhány +barátját meghivta – búcsuvacsorára. Azt mondta: más városba viszik. +Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velük +jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba, amelynek nem +akadt lakója: bement abba a szobába, ott gyertyát gyujtott. És irta +Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása, +hogy lássa: alszik-e vagy ir még. + +Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az ing +széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü +pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres. + +Ádám szivenlőtte magát. + +Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám! + +– Meglőtte magát! + +– Hol? Hol? + +– Az üres szobában! + +Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban csak én +maradok meg – Leopold, az árva Leopold. + +– Nem nézed meg? – kérdi Leopold. + +– Nem, nem! + +Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de megnézni +nem merem. + +Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind „előre látták“, hogy igy +lesz. Ádám megzavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a testvéreinek, +be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, hogy alig +olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. Mind a kettőnek +a keresztnevére irt. Az egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak +egy-egy sort irt. De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta +Ilonának: Megbabonáztál – verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a +szivem – hozzá lőttem. + +Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy baka s +egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy gyalulatlan +koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból. + +Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, sirok +hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja. + +Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te deli +szép fiad, meghalt erőszakos halállal. Láttad őt szomorkodni az utolsó +héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvü volt a te +szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai sziv, hogy halálba indul a +gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten áldja meg, édesanyám! + +Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának sejtelme +sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu büszkesége csak bámul, +bámul maga elé, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napi járó a +falu a várostól, s apának, anyának sejtelme sincs, hogy a fiok beállt +katonának. Diák el nem árulja, rektor professzor hirül nem adja. +Megvárják, amig lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőben lógó, +hosszu drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig +repül a gyászfekete hir: Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a +dróton küldött levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám +meghalt! + +Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik, +élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az apa s +vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a „kárt“ már nem +lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a kitörni +készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan: _Megcsalt! Megcsalt!_ + +Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, Jakab szégyenkezve +támogatja, csititja: hallgasson, édesapám! + +Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják a bódult +fejü öreg ember kitöréseit: + +– Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett belőle! + +– Hallgasson, apám! – könyörög Jakab. – Jőjjön, vegyük meg a koporsót s +a szemfedőt. + +– Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár! + +Odajön a rektorprofesszor: + +– Mi ez? Mi ez? + +– A rektorprofesszor ur, – figyelmezteti az öreg embert halkan egy diák. + +De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább: + +– Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit pénzzel. +Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed! + +– Csendesüljön, Benkő uram, – szólal meg most Kis uram. – Isten adta. +Isten elvette – + +– Nem vette el! – orditott közbe az öreg ember. – Nem igaz! Ő maga vette +el az életét. Meggyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem cselekedte! +Koporsó?… Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő! + +– Édesapám! Jőjjön, jőjjön! + +Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy kínnal-bajjal +vezették ki a kollégiumból. Én a kapuból néztem utána. +Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó! +Szemfedő? Hadd el te, szemfedő! + +…De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A kollégium +bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész kollégium. Az +apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földre +sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén némán, megtörten áll. +Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi jelenet tanuinak nagy +csudálkozására, belezokog a gödörbe, amely egy szép reménységet +kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre. + +* + +Benkő Dánielnek, az _egyszerü szántó-vető embernek_ igaza volt: őt a fia +megcsalta. Benkő Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a +számitással adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény +városi ember. A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem, +majd lesz a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz +feleségül, a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd +kamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol +visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a föld, +az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet, +ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu úriházában idegenül, +hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal +finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt olvasóm, gondolod. Ő a _familia +dicsőségeért_ nevelteti úrrá a fiut. Jól esik szivének, ha fia +el-ellátogat a szülei házba, de ő a fia házába nem kivánkozik. Ő nem az +az apa, aki a kurtaszáru cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli +fel s a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át. + +Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, amikor a +fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá. +Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darab +földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az ő fiából papot jósoltak, +ékesszavu papot, akinek a hire messze földet jár be majd. S ime, az ő +fia, a familia büszkesége – egyszerre csak felcsap katonának! S teszi +ezt egy leányért, aki a fejét elcsavarta, hüségében megtántoritotta s +végezetül kikacagta. S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával +karácsony ünnepének három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü, +sima uton haladó lelke hogy értse meg? + +Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. Müvelt +apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiut, +aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja el tőle. Benkő +Ádámot az apjától nem is egy, de több világ választotta el. Tele a feje +rendszertelenül, össze-visszaolvasott könyvek utvesztőivel. Ki s be +sétálnak lelke kapuján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messziről +bámul az uccán sétáló úri leányok után, szemtől szembe soha még eggyel +sem állt. S végzete hirtelen-váratlan szembeállitja egy szép úri +leánnyal, aki más gavallér hijján, „beleköt“ a jóképü falusi diákba. Még +nem ismerik a „flört“ szót, de nyilvánvaló, hogy az úrilány flörtöl +vele, ugrasztja, bolonditja szegény fiut – hogyne kapná be a horgot! + +Ádám uj, eddig csak könyvekből ismert világba kerül. Be más itt a +levegő! Itt minden illatozik. A kisasszony könnyüfajta nótákat +„klimpiroz“ a vén, hangolatlan zongorán, de ennek a diáknak még soha +senki sem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamis hangokat; nem +látja a lélek ürességét – a fiu meg van babonázva. A kisasszony pompásan +mulat három napig, s amikor a boldogtalan fiu dadogni kezd egy valahol +olvasott szerelmi vallomást, nem dadoghatja végig: az „istennő“ szeme +közé kacag. + +Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbe nézni: +össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért a lányért tántorodott el a +vadvirágtól?! Perel magával, mint a haldokló gazember az ördöggel. S +hiába kacagott az a leány a szeme közé: meg van babonázva. De mi lesz +azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, ugy néz föl reá? Ezt már nem +tudja, nem meri végiggondolni. S mert nem tudja és nem meri +végiggondolni – nincs más menekvés: a halál. + +Én tudom, mi az: amikor az ifju lelke válságba sodródik s _a mi lesz_-t +végiggondolni nem tudja, nem meri… + +Benkő Ádámnak meg kellett halnia. + +* + +A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antal meg én. Antal is +elhagyni készül, már arról ábrándozik (bár éppenséggel nem ábrándos +természetü), hogy jövő ősszel megy a pesti egyetemre. Még nem döntött: a +matematikának vagy a históriának lesz-e a professzora. Majd indulás +előtt sapkába teszi a matematikát meg a históriát, velem huzatja ki a +cédulát. + +– Tudod, – mondta, – az eszem a matematikához, a szivem a históriához +huz. No, meglátom, melyiket huzod ki. + +Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat – +Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még csak +négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz verseket +s mint valamennyi versfaragó diák – Petőfit szeretném utólérni, sőt még +inkább – tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó vagyok: megelégedném +azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes lennék, mint Kárpáthy Zoltán. + +De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy tizenötesztendős +legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán helyesebben, +nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki +előbb király, majd pápa szeretne lenni s végezetül – Isten. A cápa +teljesiti a telhetetlen halászné szertelen kivánságait: a putri helyébe +palotát varázsol, megszerzi neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de +amikor megtudja, hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően +felháborodik: + + Mit akar a vén liba? + Mars vissza a putriba! + +Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is jutunk +tovább) – mire megvénülünk! + +…Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. Mit +gondolt, mit nem Bölcs Antal, Dombházát választotta: abba a faluba megy +legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sápadtan, megtörten +jött haza. Nem is titkolta: azért választotta Dombházát, hogy lássa +szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifju +életét. + +Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az okozója. + +– Mi bajod? + +– Ég a _mellem_, mint az égő katlan. + +Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a vendégszerető +székelyek, megrontották a gyomrát, de a matematika (vagy história?) +leendő professzora még mindig falusi ebben: ha megrontja gyomrát, a +mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég, mint az égő katlan. + +Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni _mellégés_ mián, nem izlik az +étel, de etetik, tovább tömik, végül is lábáról a láz leveri. Az +orvosság: rossz fekete kávé és mindig csak a rossz, seprős fekete kávé. +Antalnak már nemcsak a _melle_, de a feje is ég, valósággal lángol. +Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is kérdezem: láttad-e azt a leányt. + +– Láttam. + +– Milyen? + +– Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána. + +Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filozófus volt. Lehetett +volna az a leány mennyből leszállott angyal: Antal lelkét meg nem +zavarja. + +Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő maga sem vette komolyan +a baját. Orvost ha hivnak, nyilván azt mondja: ez a fiu igen beteg. Nem +engedem, hogy a kollegiumba vigyék, mig a láza meg nem szünt. Nem hivnak +orvost, ő se kivánja, feltámolyog az ágyból, utra készülődik. Az ő apja +van soron, az ő szekere visz engem is. Lassan járó, sovány, öreg lovai +vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, már hajnalban indulnunk kell, hogy +kapuzárás előtt a kollegiumban legyünk. Fagyoskodva sietek a hajnali +hideg levegőben Antalék udvarára. Itt-ott szalmatüz lángja világit ki az +uccára, apró szikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is +alszanak: szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit a tüz körül +melegedni, belebámulni a tüzbe s nézni, nézni, hogyan nyargal +előre-hátra a tüzes csóva – igen, igen, itt is, ott is perzselik a +disznót, dideregve-melegedve állja körül a gyereknép, várják, sóvárogva +várják a néhai fülét, farkát. De én már nem vagyok – gyermek; de én már +ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietős az utam, hátha megesik a nagy +csuda és várakoznak miattam. Csakugyan kint áll az udvar közepén a +szekér; gyékényernyő sötétlik rajta. Öreg Benedek-Benedikti Sámuel +korholja nagy legényfiait: most veszik észre, indulás előtt, hogy a +lógósnak egy lábáról hibádzik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron, +egy legény a gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács +kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztó meleg büz, mint +minden olyan szobában, ahol sokan hálnak, ahol soha ablakot nem nyitnak: +az ágy szélén üldögél Antal. Rajta már a téli zeke, összehuzza magán jó +szorosra: ebben a fullasztó meleg büzben is mintha dideregne. Egy öreg +asszony tipeg-topog a gyéren világitott szobában. Nem kérdi: hogy vagy, +fiam? Nem mondja: maradj itthon, fiam. Antalnak mostohaanyja van. Lám, +lám, én egyszer betegséget szinleltem, csakhogy tovább maradhassak +édesanyám közelében, s bizony, nem engedett el az édesanyám! + +Hirül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsit megtántorodik, de +összeszedi magát, s köszön a mostohának: _Isten áldja meg, anyó_. Az is +köszön: Isten áldjon meg téged is, – s tovább tesz-vesz, mintha ez az +ifju, a matematika (vagy a história?) leendő professzora csak az udvarra +menne ki, tovább nem. Megfogom Antal karját, levezetem a tornác +garádicsán. Három ló szomorkodik a szekér előtt. Antal kezel a +bátyjaival, aztán fellép a ferhécre, bebujik az ernyő alá, én utána, ott +a pokróccal beteritett szénaülésen elhelyezkedünk. Tetejéig, végéig meg +van gyurva az ernyő szénával: a „vén örmény“ – minden udvarhelyi utjából +cserépedénnyel tér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi egyenest be +Oláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőrbunda, alig tud +felcihelődni a ferhécre, leül az első saroglya ülésire, melléje +telepedik a tyukszemü Laji. + +Pilinkál a hó, igazi disznóperzselö hajnal, csikorog a fagyos, havas ut +a kerekek alatt, a három gebe bizonytalankodó ügetésben halad végig +néhány ház során. Még ki sem érünk a faluból, e bizonytalankodó ügetés +egészen bizonyos mendegéléssé lassudik, s igy megyünk, mendegélünk, a +fagyos, havas ut csikorog, bent az ernyő alatt pedig egy ifjunak ég a +melle, lángol a feje. Sem apja, sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem +kérdi: hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom, hogy a „vén +örmény“ szereti ezt a fiát, a maga módja szerint: nagyra van vele. De ez +az a familia, mely unja a beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen +igaz, igaz, a székely nem bőbeszédü, de ennek a familiának mintha +fájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt. + +Magas hegyek, magas hegyek után következnek. Hegyek aljában magától +megáll a három gebe. Tyukszemü Laji leszáll, hogy könnyitsen a szekéren. +Lekászolódik a „vén örmény“ is, amikor látja, hogy a gebék nem tudják +megmozditani a szekeret. Alig egy perce áll a szekér, s a csattogó, maró +hideg a kerekeket a simára csiszolódott, sikos uthoz fagyasztja. Én is +kibujok az ernyő alól. Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, meg +nem gyul a széna, ugy ég, ugy lángol az arca. + +– Hát Anti… – néz rám a vén örmény. + +Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le? + +Mondom szomoruan: + +– Anti beteg, erősen beteg. + +– Hüm, hüm, – csóválja a fejét az öreg. + +Laji üti, veri a három gebét, az öreg meg én a hátsó kerekek küllőibe +kapaszkodunk, végre megmozdul a szekér, de minden 20–30 lépésre megáll. +Nekifekszünk a saroglyának, ugy toljuk a szekeret. Ránksötétedik a +patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynek az aljában, csak a havas ut, a +havas mező világit – és toljuk, toljuk a szekeret. Egy öreg ember s egy +fickó legényke. Jaj, ha látná ezt az én édesanyám! Sejtelmem sincs, hány +óra: lehet nyolc, lehet tiz, de lehet hat óra is, hisz négy órakor már +sötétedik. Még ezután fogom összegyüjtögetni azokat a nótákat, +amelyekkel megnyerem az Önképzőkör egy aranyát. Ebből az aranyból lesz +majd az az egyfedelü ezüstóra, amelyet egy hétig-kettőig mindegyre +kirántok, s nézem, nézem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, hadd +lássák mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólya költött. Ó, édes, +szép ifjuságom! + +De az ut – az rettenetes, olyan rettenetes, hogy nem merem aprajára +leirni. Félek, hogy hitetlenül csóválod fejedet, nyájas olvasó, éjfélkor +áll meg a szekér a vén kollégium kapuja előtt. Kibujok az ernyő alól. +Szólok Laji bának: segéljen ő is Antinak. Letámogatjuk Antalt, az apja +hümmögtet, de tovább nem jut a hümmögésnél. Nyilik a nehéz, vasalt kapu, +nagyot döndül nyiltában, Anti mondja alig hallhatóan: Isten áldja, +édesapám – az apja most mégis mond valamit, ennyit: ejnye, ejnye, – s a +kapu bedöndül utánunk. + +Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája. Föltámogatom a +padlásszobába, még ébren vannak a diákok, élénken beszélik karácsonyi +élményeiket, de hirtelen elakad a beszéd, megütődve néznek Antalra: mi +lett ebből a csupaerő, csupaélet fiuból. Amikor megtudják, hogy „csak +megrontotta a gyomrát“, vége a megütődésnek. Leül az ágya szélére, szól, +hogy oldjam ki a zsákját, vegyem ki az ennivalót. Egész nap nem evett +egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig csak ég a „melle“… Kenyeret, +szalonnát, penészesedő juhturót veszek ki a zsákból. Mohón eszi a csipős +turót, azt hiszi szegény, ez elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csipős turó +nem hogy elfojtaná, de éleszti a tüzet, még erősebben ég a „melle“ s +lejebb, a beleiben mintha macska kaparászna. Nincs lelkem ott hagyni, +lehuzom a csizmáját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi le +magáról, s belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne a fejére, a hasára, de +kisül, hogy egy csöpp viz sincs a szobában. Estére gyültek be a diákok, +senkinek sem jutott eszébe, hogy a piaci kutról vizet hozzanak. Több +szobát bejárunk – viz sehol. Minden szobának világhires neve van: Páris, +London, Byzánc, Lausanne, Utrecht, Amsterdam, Debrecen – de egyiknek +sincs vize. + +Jókor reggel doktort hivatunk. Fiatalember, igazi doktor, nem felcser, +alaposan végigtapogatja Antalt, kifaggatja, aztán papirt, tollat kér és +sürü fejcsóválások közt irja meg a receptet. Kérdi: van-e üres szoba? + +– Van, – mondják a diákok. + +Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amelyben Benkő Ádám a +szivéhez lőtt, merthogy fájt a szive. + +Mondja a doktor: + +– Üzenni kellene az anyjának, hogy jőjjön ide, ápolja. + +– Nem, nem, nem! – rémüldözik Antal. + +– Mostohája van, – szólok halkan a doktornak. + +– Mi majd ápoljuk, – mondja egy diák. – Nappal két osztálytársa, éjjel +is kettő: ez a szokás itt. + +Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy diák fölemeli az +ágyat, igy viszik Antalt az üres szobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez +lőtt… Visszük a székét, a ládáját. Akik ápolják, azok is visznek széket +maguktól: a betegszoba be van butorozva. Fát is hoznak, begyujtanak az +érckályhába: dorombol a tüz, de nincs melege. Második tele, hogy ebben a +szobában tüz nem égett. Szaladok ki a városba, végigjárom a +fazekasmestereket, végre megtalálom a város végén, a barompiac szélén, +Antal apját. Szük a fazekasmester udvara, a szekér a keritésen kivül, a +barompiacon áll, a keritésen át adogatja egy fazekasinas az edényeket, +az öreg átveszi, Lajinak továbbadja, a szekéren áll a fazekas, +rakosgatja a tányérokat, tálakat a széna közé. Köszönök, fogadja az +öreg: joppisten! – Mondom, hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort +hivattunk, megvizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette – – + +Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Lajinak, füle tövét megvakarja +s végre kinyögi: + +– Ejnye, ejnye… + +– Mondtam, ugy-e, hogy ne hozzuk el? – veti oda Laji s nyugodtan adja +tovább az összemarkolt edénycsomót. + +– Hallgass! – förmed rá az öreg, s mintha semmi sem történt volna, +tovább folyik az edények adogatása. Hogy gyorsabban vége szakadjon, +felpattanok a szekérre edényt adogatni. + +Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollegiumba, egész uton csak +ennyi szavát hallom: – Hát csakugyan? + +Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mért nem szereti ezt az embert +az én édesapám, a falu minden gyermekének Huszár nagyapója… + +Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fia asztala mellett: nézi, +nézi, aztán megszólal. Kérdi az ápoló diákoktól: + +– Ugy-e, nem hal meg? + +– Ó, dehogy hal, – nyugtatják a diákok. + +– Hát – szól a fiához – az anyádat kiküldjem-e? + +– Ne, ne, ne! + +– Jó, no, nem küldöm. + +Következik hosszu hallgatás. + +– Hol fáj? + +Antal végighuzza tenyerét a homlokától a hasáig. Ez a felelet. + +– Megcsemellett, – mondja az öreg a diákoknak. + +– Bizonyosan meg. + +– Feketekávét hozassak-e? + +Antal a fejét rázza. Aztán megszólal: + +– Megrakták-e a szekeret? + +– Meg. + +– Kár beromlani Oláhországba. + +– Mért, te? + +– Mert visz már a vasut oda edényt eleget. + +– Fene egye meg, aki kitalálta! + +Szidja a vasutat, mert „azóta“ mindig kárral járja Oláhországot. De +megy, mégis megy, mert ez az ő – élete: ülni, üldögélni a megrakott +szekéren, adni, venni, alkudozni, – nagy csuda, ha ez az ember nem +szekéren hal meg. + +– No, megyek, – szólal meg hosszu hallgatás után. + +Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzője mögül egy kis +bőrzacskót, abból kikotorász néhány piculát, a diákoknak ajándékozza, +hogy: vegyenek bort rajta s adjanak Antinak is, aztán megfogja a fia +kezét: + +– No, Isten áldjon, fiam. Hát – ugy-e, jobban léssz? + +– Jobban. + +Kezel velünk s becsukódik az ajtó utána. + +– Ugy-e, – erőlködik a mosoly Bölcs Antal ajakára – szerencsés +természete van az apámnak? + +– _Erősen_ szerencsés, – jegyzi meg egyik diák. + +– Sejtése sincs arról, hogy meghalok. + +– Ne beszélj bolondot! + +– Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élne s itt volna, ő megérezné… Itt +maradna mellettem. De az apám nem érzette meg. Pedig hat fia közül csak +engem szeret… + +Hiába van két diák Antal mellett, mindig félve nyitok be a betegszobába, +ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Amikor holtan hevert a szoba padlaján, +nem mertem megnézni, de most látom, folyton őt látom. Az ő halálát +követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak, fel-felriadtam, rémülten +sikoltoztam: már alig mertem este lefeküdni. S a kollegiumból +hazakisértek ezek a borzalmas álmok. Édesanyám kétségbeesetten +folyamodott fühöz-fához, mindenféle falusi orvosságot megpróbált, amivel +az ijesztő álmokat elüzni hitte a falusi orvosi tudomány. Még ónat is +öntött egy vénasszony s valahogyan ugy ömlött szét az ón, hogy +katonaformát mutatott. Világos, hogy katonától ijedtem meg. Attól, +attól. Csakugyan, Benkő Ádám katona volt, amikor a szivéhez lőtt. A +„diagnózis“ tehát meg volt állapitva. De nem a vénasszony gyógyitott +meg, ennél egy sokkal vénebb asszony: az _Idő_. + +S ime, most, hogy beléptem ebbe a szobába, ujra megjelentek a felijesztő +álmok. Ott kellett volna lennem Antal mellett, de csak reggel látogattam +meg, akkor is félve. És a harmadik reggel felverik a kollegiumot: +meghalt Antal! És nem volt mellette senki, mig vivódott a halállal. +Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: ment a szobájába, egy kicsit +ledül. Aztán elálmosodott a másik is. Megnézte Antalt: nyugodtan aludt, +amikor éjfélt kongatott a toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott +hagyta. + +Reggel felakadt szemmel találták Antalt, – nem volt, aki lezárja szemét. +Nem volt, aki letörülgesse arcáról a halálverejtéket. Csendesen aludt-e +el, vagy nagy kinok között, – ki tudja? Most már mindegy. Meghalt. + +– Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a város +végén várakoztam. + +– Meg. + +– Igazán? + +– Igazán. + +Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor a drótüzenetet kapta. Rajta +kivül hárman jöttek. A veje, Gál István, végtisztességtételeknél igen +alkalmatos, ékes szavu ember: ő szokta megköszönni a halott elföldelése +után a gyászoló gyülekezetnek a megjelenést; öt élő fia közt a +legpiacosabb: István; – és egy összeaszott, csupa csont és bőr anyóka, +Rózsi né’, Antal nagynénje: ez lesz a _sirató_ asszony. Őt hozták el a +mostoha helyett. Egyenest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott van +kiteritve Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiak merőn, némán +nézik a halottat, csak a csupa csont és bőr asszony nem bir hivatalos +bánatával, kárrogó hangján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának, +szavának sem lelke, sem szive. Látszik, hogy Antal nem ennek az +asszonynak a szivéről szakadt. Hogy ennek az asszonynak szivéről sohasem +is szakadt gyermek. Be másként siratta el Rákhel néni az ő fiát! + +– Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szép valál, de jó valál s mégis +meghalál, jajajaj! + +– Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt a gyülekezet. + +Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán látszik, István +gyámoltalanul áll egy helyben, – vajjon meddig kell itt állania? Lassan, +nehezen gyülnek, gyülekeznek az apa széles mellében azok a vizcseppek, +amelyeknek, ha eljutnak a szem gödrébe s onnan elészivárognak, +könnycsepp a nevük. Kezehátával törülgeti a szemét, tovább nézi, nézi +legkedvesebb fiát, fejét csóválgatja, hümmöget. Már gyülnek, gyülekeznek +a szavak is: + +– Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat. + +Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és csupa bőr asszony +marad a ravatal mellett: hogy mindjárt rákezdje, ha jön valaki: Ó, +lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! + +Ékes szavu, ünnepies arcu Gál István, a temetés rendezője. Ő vásárolja a +szemfödelet, a koporsót, selyem sapkát Antal fejére, fehér harisnyát a +lábára. Ő megy nagytiszteletü Szylveszter uramhoz, az első paphoz, hogy +megkérje egy könyörgésnek s egy szent beszédnek az elmondására. Nagy az +öröme az öreg embernek, amikor hallja, hogy készül a diákbanda is, egész +nap próbálja a halotti indulót. Hogy a sir felett egy diák, a kollegium +poétája mondja majd a búcsuztatót. + +S csakugyan minden ugy folyik le szép rendjében, ahogy előre +megmondatott. Temetés után csudálatos beszédessé lesz az apa: nem győzi +dicsérni a diákbandát. Hogy az milyen szépen „mozsikált“. Egy hordócska +bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákoknak. Nagy a becsülete a +vőnek, aki oly ékes szavakban köszönte meg a gyülekezetnek a +megjelenést: a professzor uraknak, hogy a megboldogultat minden szépre s +jóra tanitották; a diákoknak, akik őt betegségében ápolták; a +bándistáknak, akik utolsó utján elkisérték; a halottvivőknek, akik a +fáradságot nem sajnálták; s végezetül annak az ékes szózatu diáknak, aki +nem sajnálta az éccakai nyugodalmat, s nemcsak megirta búcsuztató +versét, el is szavallotta. + +Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesztett apának: ami +ruhája, könyve volt Antalnak, mind szétosztja a diákok között. +Gyöngyszem irásu Szabó Dániel urammal, aki nemcsak a csizmáit csinálta +remekbe, de remekbe pingálta a betüit is, ajándéklevelet irat. Gál +István három napos leánykájának ajándékozza a faluvégi kertjét. Annak az +emlékezetjire ajándékozta ennek a leánykának, hogy Antal halála napján +született, meg annak az emlékezetjire, hogy Gál István az udvarhelyi +temetőben becsületet szerzett a familiának. Ami nemes mag ennek az öreg +embernek a keblében el volt temetve, a fia temetése életrekeltette, +kivirágoztatta. Mintha a fiát is csak azért tanittatta volna, hogy ezt a +szép temetést megérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével, +neki vidult szivvel ült fel a szekérre; arca, szeme mind azt mondta: én +vagyok az az öreg ember, nevezet szerint Benedek-Benedikti Sámuel, aki +fiának az a szép temetése volt. + +A búcsu pillanatában csak én voltam szomoru, igazán szomoru. + +Ádám után Antal – egyedül maradtam. + + + + +KILENCEDIK FEJEZET. + + +Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem +szabadultak fel. + +…Most pedig az Aporok ősi fészkébe megyünk. Mennem kell valahová, nincs +itthon maradásom. A vidám nyári vasárnapoknak vége. Egyedül maradtam. A +hat kisbaconi diákból egy maradt, s ez az egy én vagyok. Erdő, mező fel +nem vidit. Kedvetlenül forgatom, gereblyézem a szénát. Anikó nótás ajka +elnémult. Gergő még mindig jó pajtásom, de már kissé bátortalan beszél +velem. A beszédtémából már első nap kifogyunk… Szeretnék beletemetkezni +a könyvekbe, de a könyvtáram oly szegény! Neki fekszem a németnek, a +franciának, de ha itt-ott elakadok, nincs, akitől utbaigazitást kérjek. + +Édesapám kedvetlenül nézi – kedvetlenségemet. Nézi, de nem kérdi az +okát. Ugy látszik, a kérdéssel még várakozik. De az anyai sziv nem vár +sokáig. + +– Mi bánt, fiam? + +– Semmi, édesanyám. + +Látom édesanyám arcán, hogy még mindig nem tudta kiüzni fejéből: Ő az +okozója az én szomoruságomnak. A búsbeteg tej… Jókedvet erőszakolok +magamra: + +– Semmi bajom, igazán semmi, édesanyám. + +De az anyai sziv nem nyugszik meg, tünődik, búcsálódik, keresi a +szomoruságom orvosságát. Aztán egyszer, váratlanul, felsóhajt: + +– Istenem, Istenem, de rég láttam Ignác bácsit! + +Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és külsejében szép Uzon +templomában volt ő Istennek a szolgája, de Istennek bölcsessége úgy +rendelte, hogy leghivebb szolgája – ne szolgálja többé. Szépen csengő +hangja legyengült s java férfikorában örökre leszállt a szószékről az +uzoni pap. Felesége, a büszke nemes Kun Gábor egyetlen leánya – tüzes +vérü, erős akaratu, akadályt nem ismerő, nem türő leány: merő ellentéte +a szelid lelkü, kékszemü papnak. Gőgös apja gőgjét megtöri s lesz belőle +– tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld +helyett földet vesz: nem Uzonban, hanem Torján, az Aporok ősi fészkében. +Ide huzódik meg bánatos szivvel, de az isteni végzésben megnyugvással: +van két kis leánya, még hátra lehető életét nekik szenteli. Hallom, még +csak hallom róla, hogy két esztendeig volt a marburgi, majd a berlini +egyetem hallgatója, a német nyelv tökéletes tudásával és sok-sok német +könyvvel jött haza. Abban az esztendőben, amikor Kossuth +„csengettyü-hangja“ végigcsendült az országon: A haza veszélyben! + +Mindezt még csak hallom, ezután fogom megismerni a pap bácsit. Egy napi +járó Kisbacontól Torja, de ne féljetek az uttól, bár országutjának +hire-nyoma sincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn viszlek, amely kezdődik +Kisbacon határán, s amikor vége szakad: elénk mosolyog Torja. Minden nap +hallok valamit Ignác bácsiról, Torjáról (99 kisasszony van benne), s +ártatlan hamiskodással édesanyám fölkelti bennem a vágyat: de szeretnék +oda menni! Visznek, visznek, hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a +papbácsitól sokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott a szivem. +Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám s anyám hátul ülnek a puha +szénaülésben, én elől, a kocsisládán: én vagyok a kocsis. Nem megyünk +üres kézzel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára héhelt kendert +visz édesanyám Mári néninek, merthogy igen szeret fonogatni téli +estéken; egy kis zsák haricskalisztet a papbácsinak, merthogy igen +szereti a turós haricskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk országutján is, de +közeledik az aratás, röviditjük az utat, hogy édesapám egy mivesnapnál +többet ne veszitsen. Kimászunk Csikorra tetejére, onnét bekanyarodunk a +Macskás-erdőbe, toronyirányba, út nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: a +lelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, mely többször patak, mint +út. Egyszerre magas, meredek hegy ágaskodik elénk: Uzonbérce ez. De nem +kell leszállanunk a szekérről, Pistának, Fecskének gyermekjáték a +kapaszkodó, már kint is vagyunk egy széles, bokros fensikon: alattunk, +mogorva Murgó-hegy aljában bugyborékol az Uzonkai borviz. Mondják, +hajdan e borviz tájékán lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után +huzódott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borviz forrás mellett, +iszunk belőle. Mellette egy nagy medence: haragosan bugyborékol benne a +szénsav. Ez a nagybaconiak feredője. Vallató-hideg a vize: ritka +fejérnép merészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, a +hüléskergető vizet felforralják, kádba öntik s vigan lubickol benne a +fejérnép. Télire majd ezekbe a kádakban sózzák el a káposztát – miért +ne? Sátorszerü kalibák köröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez, +azzal a különbséggel, hogy nem kanca-, de tehéntejet isznak a nagybaconi +„fejér“ és „fekete“ magyarok.[12] Itt a feredő körül legelésznek a +tehenek, azon frissen, zubogósan isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez, +hogy ez a nép még megtartja a negyedik parancsolatot, sőt a hetediket +is, csuda-e, hogy itt hosszuéletüek az emberek? + + [12] A hagyomány szerint fejér (szőke) és fekete magyarok voltak a + nagybaconi őslakók. A falut egész hosszában patak szeli ketté, egyik + partján a fejér, másik partján a fekete magyarok települtek le. + +Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le s mindjárt elénk is +mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és +kapaszkodó, – csak székely ló birja ezt. Igy jutunk ujabb fensikra, az +erdő egy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egy hosszan +elnyuló, keskeny falunak. A házak oly egyformák, csupa faház. Az udvarok +szükek, egyforma szükek. Mindjárt látod, hogy jobbágy volt a falu népe. +Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzik egy kastély, a +Mikes-család kastélya. József császárnak, miként Haller János uram, a +korabeli Mikes is odavághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég, +égen a nap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtek ide e nép +ősei, szinmagyarokká váltak az idők folyamán. Keskeny szalagocskák +tarkállanak a határban: kender-, mák-, bab-, pityóka-szalagocskák. +Bizony, szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egy nagy, +éktelen nagy, otromba, kormosfedelü épület, ugy hivják: évegcsür. +Magyarul: üveggyár. Borospalackokat, poharakat, ablaktáblákat fujnak itt +pokoli hőségben a volt jobbágyok – ráérnek a földmiveléstől. Közvetetlen +mellettük, felettük a végtelen erdőség, s egy szál fára sem mondhatják: +ez az enyém. + +Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve), ismét benne vagyunk az +erdőben. Hegy, völgy, lejtő, kaptató. Oldalt, égnek meredő hegyek +aljában, óriás tál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. Ismerem a regéjét, +sóhajtok feléje – no, meglátom még valaha. Mintha a pokol tornácaiba +jutottunk volna, fojtó kénszag üti meg az orromat. + +– Közeledünk a Büdös-barlanghoz, – mondja édesapám. + +Jó messzire van még a barlang, de előreküldi a hirnökét, mérgesen +sustérokoló, kénsavas vizü medence képében. Négyszögre kivágott medence +itt is, ott is, Isten szabad ege alatt. Van itt kénsavas, szénsavas, +sós, hammas feredő: válogathatsz benne. Szénsavas, vasas borviz-forrás, +faköpüben: ihatsz belőle. Ott vagyunk már egy széles fensikon: ide épül +majd valamikor az a fürdő, amelynek – Bálványosfüred lesz a neve. Most +még: Büdös. Egyetlenegy ház a fensikon: az erdő őre lakik benne. A +többi, mint az uzonkai borviz körül, sátorszerü kaliba. Ebben tanyáznak +a „fürdővendégek“. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide: a sátrak +körül szekértábor. Akárcsak a mohi csata idején. Minden sátor előtt ég a +tüz, fő az ebéd, sistereg a hagymás tokány. Mankón járó emberek bicegnek +elő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék felől. Óvatosan, +tapogatózva eregélnek le a kanyargós, meredek ösvényen a szemfájósak: +ezek a gyilkos ként lehelő Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró +kéntől várják vissza szemük világát. De nagyobb számmal vannak a +makk-egészséges emberek, akik egy hétig, kettőig tanyáznak itt, esznek, +isznak, néha-néha meg is fürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes +urak, akik el-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebből a +helyből az – angol! Még az angol a világ legélelmesebb, legvállalkozóbb, +legpénzesebb népe, nem a zsidó. Ez a szegény, magára hagyott nép folyton +az angol után sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, Borszéknek, +Előpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többi fürdőknek +felvirágoztatását. Husz év előtt még Kossuthot várta, meg Türr Pistát: – +Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! – most az angolt várja. +Nos, addig várta, hogy ötven esztendő multán el is jött s az országnak +kétharmadát egy bolond-nagy ollóval levágta… + +Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Természet csudáját. Itt is, ott +is besüppedt sirkő s erős kénszag jelenti: mindjárt ott vagyunk. +Szándékosan és vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A kén forrva +forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sárgára festette a kén, de +nem egész magasságban. Csak fel kell állani egy nagy darab kőre, +szabadon vehetünk lélegzetet. Bizsereg, gyöngyödzik a testünk: egyszerre +forró verejték lepi el. Becsukott szájjal, erősen befogott orral lehet +csak végigszaladni a néhány lépésnyi barlangon: egy szippantás elég, +hogy földhöz verjen, megfojtson a kén. „Büdös, de jó“, rajzolta fel +valaki nagy otromba betükkel a barlang falára, s csakugyan áldják a +meggyógyult emberek. Annak is jó, aki könnyen akar az élettől +megszabadulni… + +A barlang felett még messze magasra emelkedik a sziklahegy: valaha régen +vár volt a tetején. Ugyan, melyik magas hegy tetején nem volt vár az én +hazámban? Ihol, innét csak egy jó futamodás (kengyelfutónak) a Szent +Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredt az égnek s hegynek tetején vár. +De hegy is, vár is elsülyedt, tó fakadt a helyén s uszott a tóban +tizenkét hattyu, az a tizenkét leány, akiket hintaja elé fogott a vár +ura: igy akarta visszaadni versengő testvérének, a büdösi vár urának, a +látogatást. A tizenkét hattyu kiuszott a tó partjára, megrázkódott, +ismét leánnyá változott. A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta a +kegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szentté avatta, kápolnát +épitett emlékezetére. Átellenben a barlanggal, Torja felé, még áll a +Bálványosvár egy fala. Ki ne hinné el, hogy tündérek épitették ezt a +várat, mégpedig tündéróriások? Egy tündér fennállott a hegy tetején, egy +meg lent a köves patakban: ugy adogatta fel a követ a hegy tetején +állónak: reggel kezdték s este állt a vár. Ide menekült a pogányhitü +Apor a fiaival – a keresztény vallás elől… Ide rabolta az egyik Apor-fiu +a torjai Mike Ilonát, a keresztény leányt. Itt tériti meg a keresztény +hitnek Mike Ilona az urát… Szép, igen szép erről a monda: majd megirom +husz esztendő mulva… + +Pistát, Fecskét megitatom, befogom, feltelepedünk a szekérre, lassan +ereszkedünk le a meredek uton, le a völgybe. Kétoldalt végtelennek +tetsző hegylánc szegi a szükre szorult völgyet, idestova kanyarog benne +a patak, százszor is átgázolunk rajta, táncolnak a kerekek a köveken: +mintha mennyországban járnánk, amikor futamodásnyi gyepes utat ajándékoz +a szeszélyesen kanyargó patak. S mely szeszélyes a hegyláncok +kanyarodása is! Minduntalan elénk kanyarodik egy-egy, a láncból +szabadulni vágyakodó darabja a hegynek: no, ha elhagytuk ezt, bizonyosan +kitágul a völgy. De csalódás ér ujra meg ujra, vége-hossza nincs az +elénk ágaskodó hegyeknek. A Nap már a nyugati hegylánc mögé bukik, +amikor kiterül a völgy, szerteszét ágazik a patak, a lovak ösztönszerüen +megiramodnak: látják a falut. Alig felerésze látszik s ez a felerész is +oly nagy, amilyen nagy falut még nem láttam. Kisül, hogy ez a falu +voltaképpen négy egymásba ragadt falu: Volál, Karatna, Fel- és Altorja. +De még egyéb furcsaság is kitünik róla: Háromszék földjének egy +darabkája s nem Háromszékhez, hanem Felsőfehérmegyéhez tartozik, +amelynek székhelye – Segesvár. Jó, igen jó lovakkal kétnapi ut ide. S +van még a szomszédságban néhány ilyen falu s szerteszórtan egyebütt is, +kis szegletecskék a mappán: s ezek együtt Felsőfehérmegyének +neveztetnek. Bemegyünk a faluba, sürün érik egymást a szükebb, meg +tágasabb kuriák, a nemesi udvarházak, még sürübben a zsellérházacskák, +volt jobbágyok már nagyobbacska házai, s elvétve módosabb házak: +hatökrös gazdák laknak itt. Sem nem urak, sem nem jobbágyok – +katonaembereknek hivják őket. A székelység ama bizonyos harmadik rendje +ez, mely a lófőszékely után következik s amely 48 előtt gyalog szolgálta +a császárt. + +Vasárnap, alkonyodik, csakugy hullámzik a torjai korzón, a +füzfaszegélyezte patak mentén a torjai aranyifjuság. Itthon ragadt +gavallérok, vakációzó diákok, mind urfiak, s még nagyobb sereg +páváskodó, begyeskedve sétáló kisasszony – ugy látszik, nem tréfált +édesanyám, amikor azt mondta: 99 kisasszony van itt. De nekem most csak +arra van gondom, hogy büszkén kiszegett fejjel vágtasson végig Pista s +Fecske a torjai korzó mellett, csakugy félszemmel sanditok a társaság +felé, – vajjon itt van-e már az a kisasszony, akivel én is majd szemtől +szembe fogok állani, mint ahogy állott Benkő Ádám az ő Ilona nevü +végzetével? + +Karatnán van Ignác bácsi háza, édesapám uccáról-uccára igazgat: jobbra +hajts, balra hajts. Addig jobbra, addig balra, megérkezünk, régi +udvarház elé kanyarodik a szekér, megállunk a tornác előtt. Fonott +karosszékben ül egy fehéredő haju, komoly arcu, nyulánk termetü ember, +mellette egy javakorabeli, kissé hizásnak indult, villogó szemü asszony. +Alattuk, a lépcsőn egy fiatal s egy serdülő leány. Első pillanatban +látom, hogy örülnek nekünk. Fiatalosan szalad elénk Ignác bácsi, +lesegiti édesanyámat. Megcsókolják egymást, ám ezt megelőzően édesanyám +illendően kezet csókol a papbácsinak. (1817-ben született a papbácsi, +1822-ben az édesanyám.) Mári néni, a két leány – mind csókkal fogadják +édesanyámat, engem megsimogatnak: hisz Elekecske már nagy fiu! Bizony +nagy, már egy-két hónap s tizenöt esztendős lesz Elekecske. + +A nagyobbik leány: Márika. Igazán Márika. Szőkébe hajló, átlátszó arcu, +finom, törékeny teremtés, szelid lelkü, kékszemü, mint az édesapja, +félig torjai, félig baconi tipus. A kisebbik, Zsuzsa, kevés beszédü, +szomoru kedvü, ridegnek tetsző, csak lassan világlik meg, hogy hideg +külseje meleg szivet takar. Azt hiszem, egészen kicsi korában sem +becézték Zsuzsikának. Barna arc, nagy fekete haj: egészen baconi tipus. +Az anyja, ha haragszik rá valamiért, nem is szólitja máskent: te baconi! + +De ez a ház most a békesség, a csendesség háza – ideális papi ház. A +háznak uri ház a formája, bár jóval kisebb, mint a Gábor bácsié. +Apró-fazsindelyes ház, mindössze három lakószoba benne, aztán konyha, +kamara. Két oldalt folyosó veszi körül, a faoszlopokra borszőlő indái +kapaszkodnak, oszlopok közt hosszu virágládák: most éppen fehér violák +nyilnak bennök. Ez a ház Kun Gábor uram háza volt, de a konyhát, a +folyosót a papbácsi ragasztotta hozzá. Eszerint két szobában huzódott +meg tekintetes Kun Gábor uram büszkesége, akinek családfáját az a nagy +szégyen érte, hogy leánya beleszeretett egy müvelt, szelid lelkü ifjuba. +Egy papba, aki _csak_ „katonaembernek“ a fia. + +Virágillat a folyosón, virágillat a házban. (Nem mondom: +levendula-illat, mert ennek a hitelét, levendula-illatot soha nem +szagolt irók igen-igen lejáraták.) S a kert, a kert! Szép, szabályosan +vágott, gondozott utak, az utak mentén gyümölcsfák: batul, pónyik, +aranypármén. Patak szeli át a nagy gyümölcsöst (minden fáját a papbácsi +ülteté), a patakon könnyü kis hid, a karfája zöldre festve: a papbácsi +sajátkezü müve. Tul a patakon nagy kerek tó, fehér és vörös liliomok +szegik, a közepén karcsu rudon kis nemzeti zászló. A patakból csurog a +viz a tóba, onnét vissza: mindig friss a vize. De ez csak az egyik kert. +A ház végén virágoskert, virágoskert szélén méhszin. Átellenben egy +másik kert: ez is gyümölcsös, a közepén gyümölcs-aszaló, a papbácsi +kitalálása – és szaladgál a kertben egy őzike. Most még rémülten szalad +előlem, de majd megbarátkozunk. Ugy megbarátkozunk, hogy majd, amikor az +őzzé varázsolt árva fiuról irom a mesét, ez az őzike szaladgál a szemem +előtt, ezt a kertet látom, áttelepitve ide a másik kert tavát. S mennyi +málnabokor a keritések mentén! Önkéntelen András nagyapám kertjére +gondolok. Ő is ily szép sorjába ültette a fákat, mint a fia; ő is +málnabokrokat ültetett az – unokáknak, mint a fia, aki bizonnyal az +unokákra gondolt szintén, amikor e bokrokat ülteté. Apa és fia, +mindketten a halhatatlanságnak dolgoztak, s jusson bár idegen kézre az +édes anyaföld, unokáról-unokára öröklődik a szép sorjába ültetett +fáknak, a keritések tövéből mosolygó málnabokroknak édes-bus emléke: +apának és fiának a halhatatlansága. Igaz-e? + +* + +A papbácsiban nincs egyetlen vonás, a kálvinista papot ezer mértföldről +megismertető. Arcának, kezének szinte átlátszó fehérsége, hangjának +lágysága, modorának simasága, minden mozdulata a francia regények +abbéjára emlékeztetne engem, de még azt sem tudom, mi fán terem az abbé: +tudatlan kálvinista diák vagyok. Müveltség dolgában messze felette áll a +falusi tekintetes uraknak; azoknak is, akik just hallgattak a +marosvásárhelyi akadémián, aztán félig vagy egészen végezetlen az ősi +kurián rekedtek, az ősiből apránként eladogatva egy-két darabot. Nagy +tisztelettel hallgatják szavait a tekintetes urak, ő meg szelid +mosolygással néz el a korlátolt, maradi okoskodásu fejek fölött. +Megütődve hallom, hogy apró urficskák öreg rend cselédeket is tegeznek. +Hiszen ez egészen más világ, mint a mi világunk, oda át, az erdőn tul, a +szabad székely lakta szép Erdővidéken! Ha a tekintetes ur felnéz az +egekre s azt jövendöli a felhők járásából, hogy: meglássátok, ma esső +lesz, – a tekintetes ur cselédje (vagy napszámosa) alázatosan jegyzi +meg: _jól parancsolja_ a tekintetes ur, ma csakugyan esső lesz. Akármit +mond a tekintetes ur, nem mondja, hanem parancsolja. Volt jobbágy, volt +zsellér még mindig bizonytalanul, félve, ijedezve jár az uj világban, +vajjon nem tér-e vissza a régi világ, a 48 előtt? Huszonöt esztendő +röpült el 48 után, de a lelkek még nem szabadultak fel. Sem a nemesi, +sem a paraszti lelkek. Most már kezdem érteni az én kicsi falumnak talán +egyetlen jobbágyemberét, aki a negyedik faluban lakó méltóságos Ákos +urfinak, minden tavasszal ajándékbárányt viszen. Méltóságos Ákos urfi +családjának néhány darab földje volt a mi határunkon 48 előtt, erre a +néhány földre volt jobbágy Pattantyus Vajna Áron. Méltóságos Ákos urfi +sok pénzt veszitett kártyán, a mamája az egész vidéket beszaladgálta +pénzért: Pattantyus Vajna Árontól is kapott harminc ezüst huszasokat. +Méltóságos Ákos urfinál minden tavasszal megjelen a volt jobbágy az ő +bárányával s meginstálja alázatosan az urfit: ha megkaphatná a harminc +ezüst huszasokat… + +Ez ugynevezett történeti tény, ha ugy tetszik: kulturtörténeti adalék +annak a bizonyitására: mely lassan, nehezen szabadulnak fel a lelkek. + +Ebben a rengeteg nagy faluban két könyvtár van: egy holt s egy eleven. A +holt könyvtár az Aporok lakatlan kastélyában látható, egy nagy terem +közepén, a földön, óriási halomba összehányva. Ezt az egerek olvassák. A +másik, az eleven: a papbácsié. Itt találkozom először Schillerrel és +Goethevel; itt válogathatok először kedvem szerint a jó magyar +könyvekben s olvashatom végig a Vasárnapi Ujság, a Magyarország és a +Nagyvilág bekötött évfolyamait. Itt kezdtem forditgatni s könyv nélkül +is megtanulni Schiller kisebb költeményeit, különösen, amikor megtudtam, +hogy Márika is próbálgatja gyenge szárnyait, ő is forditgat Schillerből, +édesapja nagy örömére. + +Ennek a rengeteg nagy falunak 99 kisasszonya közt csak két igazán müvelt +kisasszony van: Márika és Zsuzsa. Lengyelországi német leány, Jozefin +kisasszony s a papbácsi együtt oktatják, nevelik a leánykákat. A derék +kisasszony ismereteinek hiányosságait bőven pótolja a papbácsi: ő +egyformán járatos a tudomány minden ágában. Nem magoltat, hanem +magyaráz, az apáknál szokatlan nagy kedvvel és türelemmel. A gazdaság +nem köti le idejét: felibe müvelik a földjeit, leánykáinak s kertjeinek +szenteli életét. Közbe-közbe fur, farag, mint András nagyapó, Márikának +is, Zsuzsának is kis szövőszéket farag, amelyen játszva tanulják meg a +szövést. Müvészi faragványu kalitkákban fütyülnek a kanári madarak: mind +e kalitkák a papbácsi remeklései. + +Mári néni szerepe a leánynevelésben annyi, mint a többi tekintetes +asszonyé: nagy gondja van arra, hogy az ő leányait öltözködésben tul ne +szárnyalják a többi kisasszonyok. Majomszeretettel veszi körül a két +leánykát, különösen Márikát. Csak ezt a két leánykát szereti meg az +urát, ez a három lény az ő világa. Már gyülöli azt a fiatalembert, aki +szerelmes a törékeny Márikába, s aki egyszer bizonyosan leszakitja az ő +kebléről ezt a gyenge virágszálat s elhervasztja, el… + +Jószivü asszony Mári néni, látva-látom, hogy sem tőlem, sem mástól az +ételt nem sajnálja, de nem mernék, időn kivül, kenyeret kérni tőle. +Nehezen szokom meg az itteni rendes, kimért életet. Pontban reggel 6 +órakor tejeskávé, pontban déli 12 órakor ebéd, pontban este 6 órakor +uzsonna-vacsora, mely elmaradhatatlanul tejeskávéval kezdődik s +turóspuliszkával vagy paprikáscsirkével végződik. Ez a rendes, +megszabott étkezés a magyarázata (talán Németországból hozta a +papbácsi?), hogy a halálnak rég eljegyezett ember, a torjai tekintetes +urak nagy álmélkodására, szép öregséget ér, mig a vasgyuró tekintetes +urak sorban dülnek ki férfikoruk delén. Alig hiszem, hogy valahol a +földkerekén, ekkora területen, lenne még annyi özvegyasszony, mint itt. +Némelyik kurián kettő is: a nagymama meg a leánya. Alig csoszogó vén +asszony és életerős, javakorabeli asszony: mindakettő özvegy. A férfiak +közt ritka, amelyik késő öregséget ér. Nagynehéz munka nem fogyasztja +életüket, nyilván a tétlenség, a borozgatás, a rendetlen élet viszi a +temetőbe. Vannak itt méltóságos urak is (Isten tudja, mért cimezik igy +őket), s ezek is oly kis birtokon urak, hogy csupa-csuda. Néhány +jobbmódu tekintetes ur 100–200 holdon úr, a többi 10–20 holdon tengődik, +de úr. Kaszanyelét, kapanyelét, ekeszarvát meg nem fogja. Van két sovány +ökre vagy két rossz lova, e mellé egy kisbéres, egy-két napszámos, ezek +dolgoznak, a tekintetes úr meg nézi. A tekintetes úrnak vannak nagy +kamaszfiai, – ki járt túl egy-két esztendőt a falusi iskolán, ki nem, – +ezek sem dolgoznak, lógnak ide, lógnak oda, mivesnapokon is kugliznak, +borvizes bort iszogatnak – miből? Mári néni tudja, miből. Az ő éles +szeme mindent meglát s szókimondó szája semmit el nem hallgat. Tőle +hallogatom, hogy ez a tekintetes úr is eladott egy darabka földet, az is +eladott. Ennek árából kapott uj ruhát az urfi meg a kisasszony. S én +ezeket még messziről, bátortalanul nézem, mert én még háziszőttes +ruhában s patkós csizmában járok. Tudom, az én édesapám könnyen +járathatna úrfiasan, de magam sem vágyakodom erre. Még nem. Most csak +egy a vágyam: olvasni, olvasni és olvasni. Behuzódom az oldalszobába, +ott van a papbácsi könyvtára: ez a kis szoba az én mennyországom. A +szomszédszoba meg-megtelik vendégekkel, rám-rám nyilik az ajtó, látnak +egy pillanatra a vendégek, úrfiak, kisasszonyok, tekintetes urak és +tekintetes asszonyok, félszemmel kisanditok, aztán hirtelen visszabújok +a könyvbe. Végre is ki kell bújnom az uzsonna-vacsorához. A nagy kerek +asztalra van teritve. Törékeny Márika körül két gavallér legyeskedik: +csudálatosképpen mindakettő kész ember, de csak az egyik visel hivatalt, +a másik itthon ragadt úrnak. Egyelőre próbálgatja, hogyan lehet az ember +kicsi földön úr, ráér még az a hivatal, ha ez a kicsi föld is kicsúszott +alóla. A hivatalt viselő gavallér szép szál ember, szélesvállu, eleven +tekintetü, jóképü ifju, látszik rajta, hogy Pesten jogászkodott: egészen +kipallérozódott. A falusi gavallér zömök, hizásra hajló, cigányképü, +mennydörgő hangu – itt a csata már eldőlt. Megfojtanák egymást egy kanál +vizben Márikáért, akinek, szegénynek, maholnap csak a nagy, csudálkozó +kék szeme marad. Akinek törékeny testét harmadnapos hideglelés +sorvasztja – és alig hallhatóan köhécsel. Mári néni két farkasnak nézi a +két gavallért, akik marakodnak az ő báránykája fölött; gyülölködő +pillantást veteget rájuk, különösen az egyikre, hiszen látja, hogyne +látná, hogy az ő báránykáját melyik farkas falja fel… + +Márika érzi, hogy a halálba megy, de a napról-napra hevesedő ostromnak +nem tud ellentállani. A két farkas marakodását nem birja nézni sokáig. +Márika választ. Akármelyiket választja: halált választ. Arra a farkasra +esik a választása, aki városba viszi. Abba a városba, hol a szeszgyárak +bűzétől – dögleletes a levegő. Oly dögleletes, hogy a helyi humorizálás +szerint, ott a bacillus is megdöglik. + +Márikát meleg nyárban viszik el a szülei házból, s meleg nyárban hozzák +haza, holtraváltan, derekaljakkal, dagadó vánkosokkal kipárnázott +kocsin. Márika után még jön egy kocsi: azon egy jól megtermett, +nekigömbölyödött dajka ül, karján néhányhetes csecsemő. Márikát +lefektetik leánykori ágyába, ahonnét többé fel nem kel. De Márikának +elébb még meg kell siratnia kedves kanáriját, a Micit. A dajka +kikotyogja: meghalt a Mici, s Márika tágra nyilt nagy szeméből +szivárogni kezd az oly sokszor visszafojtott könny. Márika rám néz: + +– Temesd el a virágoskertbe. + +Kis koporsót faragok Micikének, sirt ások a virágosba, elföldelem +Micikét, fejfát állitok neki. + +Márikának el kell még siratni a kicsi Ilonkát is. Ő rá a sor csak ezután +kerül. Márikának falevelek hullását meg kell várnia, s amilyen +engedelmes gyermek vala mindég, meg is várja, meg. Márikát kiviszik a +temetőbe, Ilonka mellé fektetik. Aludjál szépen, Márika. + +* + +A mennyország pokollá változik. Mári néni sir, tombol, átkozódik, +ezerszer kiáltja egy nap: Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Ő tudta, előre +tudta, ugy-e, megmondta, hogy az a „farkas“ megöli – ugy-e, megölte! +Könyörög a papbácsi: csendesülj! Nyugodjunk bele Isten akaratába. + +– Nincs Isten! Nincs Isten! + +Most még az esztelen harag tagadtatja meg Istent, de telnek, mulnak a +napok, s papbácsi rémülten látja, hogy ez az asszony, aki Istennek +szolgájáért dacolt az apjával, fittyet hányt az egész nemzetségnek, +megtagadja Istent, nem hisz többé benne: Nincs Isten! Nincs! Minden +szava egy-egy tőrdöfés a vallásos, szelid lelkü ember vérző szivének. +Mennyivel mélyebb az ő bánata! Oly mély, hogy még könnye is alig van. Az +ő szeretete emberi szeretet, nincs ebben semmi állati. Csendes +megadással cipeli vállán a keresztet. Csendes megadással ül a poklok +tüzében. Csendes megadással türi az Istentagadó, nyers, indulatos, +csufondároskodó szavakat. + +Szeretnék hazaszaladni, de a szent embert itt hagyni képtelen vagyok. +Valami titkos varázs huz közelébe minden nyáron. Ő mindig az, akinek +első pillanatban láttam. Istent megtagadta Mári néni, a szent embert nem +tagadja meg. Ő a bálványképe. Ő érette meg-meglágyul a nyersesége, +le-lecsitul a szilajsága. Már-már mintha azon igyekeznék, hogy ugy +szeresse Zsuzsát is, mint ahogy Márikát szerette… + +Vajjon Istennel mikor békül ki? + + + + +TIZEDIK FEJEZET. + + +Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból ur, s többek közt azt is, milyen +hasznos dolog a legáció? + +A diákból ugy lesz úr, hogy a hatodik osztály egzámenje nem egzámen, +hanem – rigorozum. Magyarul: szigoritott egzámen. Aki ezt a szigoritott +egzáment kiállja, abban a pillanatban úrnak szólitják még a professzorok +is. Ahogy kilépnek az auditoriumból a folyosóra, az ujdonsült urak első +dolga, hogy cigarettára gyujtanak. Mostantól kezdve nem kell törni a +fejüket, hol is szippantsanak el egy cigarettát. De nemcsak cigarettára +gyujtanak, amint a folyosóra kiözönlenek, de gyermekes boldogan +kiabálják egymás nevét, tagolva, hosszan elnyujtva, s ami fő, az ur-at +hozzá ragasztva, igy ni: Be–ne–dek E–lek–úr! + +Ó de szépen hangzik, ugy-e? Eddig, ha valaki keresett, belekiáltotta a +vén kollegiumba a nevemet, tagolva, elnyujtva, de egyszerüen, úr nélkül. +Ezentul hozzátoldják az urat. Eddig, ha feleletre szólitott a professzor +ur, fel kellett állanom illedelmesen. Ezentul ülve maradok s ugy +felelek. Eddig nem volt jussom, hogy eklézsiát válasszak s „hivatalosan“ +hirdessem Isten igéjét. Ezentul én is sorra kerülök s kedvem szerint +válogathatok az előlem még el nem szedett eklézsiák közt. + +Úr lesz a diákszolgából is. Ha arra való, privát tanitványokat kap, +mehet legációba, innen is, onnan is, ha nem csurran, cseppen. Szegény +Leopold, lám, most ur volna ő is, de az ő érzékeny szive nem birta végig +a szolgaságot: szinte szégyellem leirni, hogy Leopold is – nem, nem a +kollegium üres szobájában, szülei sirján, lőtt a szivéhez… + +Hát, most majd hivatalosan járunk legációba. Akkreditált követei leszünk +a vén kollegiumnak. Nyomtatott ajánló levelet kapunk, amely rövid, +vallásos elmélkedés s egyben ajánlólevél is: benne a nevünk. Minden +eklézsiáról tudjuk, hány olyan család van ott, amelyik az ajánlólevelet +elfogadja s azt legalább egy pengő forinttal meg is váltja. Ki-ki annyit +vásárol, darabja, gondolom, két krajcár, de ezt a nagy summát majd csak +akkor fizetjük, ha a legációból visszajöttünk. A legnagyobb summa lehet +ötven krajcár, – bizony, nagy ez egy diáknak legáció előtt. + +Öreg iskolatársaimmal, ha össze-összetalálkozom s elevenitgetjük a +diákélet emlékeit, lelkünk legszivesebben a legáció emlékei körül +mulatozik. A kigondolt és valóban megtörtént élményeknek, anekdotáknak +kincsesháza épül az emlékezés során. S mind megegyezünk abban, hogy az +emberekkel való érintkezésnek, a nyilvános szereplésnek nagyszerü +előkészitő iskolája a legáció. „Minden háznál más a szokás“, s minden +faluban más-más, addig ismeretlen szokásokat találunk. Még nem jár vasut +felénk, sem viseletben, sem gondolkodásban nem egyformásodott a nép. +Puskalövésnyi távolságra eső faluk népének más a viselete, más a háza, +más a beszéde, mások a szokásai, mások az erkölcsei. + +Vannak eklézsiák, amelyek nincsenek benn a vén kollégium legációs +listájában, mivelhogy hivatalosan legátust sohasem kértek. De ha magától +ajánlkozik valamelyik diák, akinek nem jutott eklézsia, vagy még nincs +is soron: jószivvel látják. Apró gyermek voltam, amikor az első +prédikációt elhadartam a kisbaconi templomban, s bizony, nem tudtam +bevárni, amig a sor reám kerül: legényke voltam még, tizennégy-esztendős +legényke, s mit gondoltam, mit nem, Virágvasárnapján felpattantam a +Fecskére, elgaloppoltam (székelyesen mondva: elkaluppéroztam) a szomszéd +faluba, egyenest Pethő Mózes tiszteletes úrhoz. Akkor én már olvasgattam +táblabiró uraimékról: igazi táblabiró tipus volt Pethő tiszteletes. +Rózsás, gömbölyü arc, hatalmas, pocakos termet, hosszuszáru pipa, talán +csak a nevetős, gyermekszeme nem volt táblabirói. A felesége kedves öreg +asszony: inkább „nagyasszony“, mint tiszteletes, ami nem azt jelenti, +hogy minden tiszteletet meg nem érdemelt. Egy kicsit kicsillett +legátusnak a táblabiró-tiszteletes, de elfogadott, hogyne fogadott +volna, hiszen öt prédikáció elmondása alól szabaditom fel. Ünnep +szombatján már Pista, Fecske röpitnek Magyarhermányba, nyitott kapu vár, +édesapám huszárpajtásának, Pethő Mózes bácsinak a kapuja. Igen, Pethő +Mózes a pap, Pethő Mózes a – megyebiró. Valamint az én falumban minden +harmadik ember Benedek, itt minden harmadik – Pethő. A tiszteletes is, a +megyebiró is gyermektelen ember. Kár, mert mindakettő szép szál ember, +mindakettőnek rózsapiros az arca, bár mindakettő öreg ember. A megyebiró +Pethő Mózesnek már ezüstszinü is a haja. Vidámkedvü öreg ember Pethő +Mózes, estére összegyülnek a házánál a jóemberei: báránytokány a +vacsora, karcos bor a csusztatója. Egyszerre megered a nóta, csupa régi +magyar nóta, diákos emberek nótái. Nem itt hallom először ezt az +igen-igen szomoru nótát: + + Kalapom szememre vágom, + Mellette hervad virágom – + +de meglep, mert csak diákoktól hallottam eddig. Ezek pedig mind +fehérharisnyás, egyszerü székely emberek. Az egész faluban csak két +nadrágos ember van: a pap meg a kántor. Itt úr nincs, mind szabad, +fehérharisnyás, az ősi viselethez szivósan ragaszkodó székelyek. A falu +közvetetlen az erdő aljában huzódik el, hosszan, igen szük völgyben, +kicsiny és sovány a szántóföld határa, annál nagyobb az erdeje. Ez az +erdő – mindenkié. Szabad préda. Hiába emeli fel tiltó kezét a törvény, +nem bir e néppel sem biró, sem szolgabiró, sem csendőr. Az erdő, a +rengeteg erdő a nép hazája, mindene. Nyers, szilaj, dacos e nép, merő +ellentéte az én kicsi falum szelidebb, jámborabb lelkü népének, de – itt +következik a csuda: sokkal szorgalmasabb templomjáró, még a beszéde is +oly kenetes, mintha folyton a Bibliát olvasná. A szegényebb rend (s ez a +nagy többség) kicsi gazdasága mellett mindenféle mesterséget üz. +Szere-száma nincs a kádároknak, a fazekasoknak, a kőfaragóknak. +Erdővidék minden falujának van jellemző mellékneve: Hermány – kádározó, +Kisbacon – kalácssütő. Amott a – szegénység, itt a – jómód. + +Igen, ez a nyers, szilaj, dacos, verekedő nép vallásos, kenetes, +szorgalmas templomjáró. A kicsi legátus hirére szorongásig megtelik a +templom, de alig kezdek a prédikációba, csintalan legényecskék a +karzatról eleresztenek egy verebet, nyilván nem azért, mert megszánták a +rabságát, hanem meg akarják zavarni a legátust. A veréb ijedten röpköd +ide-oda, bele-beleütődik a falba, a legénykék vihognak, lent a nép +háborog, nagy a megbotránykozás. Egy pillanatra megállok, aztán +folytatom a prédikációt, a legénykéknek megnyúlik az arcuk: nem sültem +bele, s ráadásul otthon, ha nem mindjárt a templom előtt, el is +döngetik. Kimegyünk a templomból, a nép megáll, várakozik, én is +megállok, akkor előre lép egy öreg ember, a kalapját leveszi, forgatja, +én is leveszem, s az öreg ember cicomátlan szavakban megköszöni a +gyülekezet nevében az „ünnepi szózatot“ s végezetül „engedelmet“ kér a +legénykék helytelenkedéséért. Engedelmet s nem bocsánatot: a székelynek +engedelem a bocsánat. Én „megengedek“, szent a béke, mire a fejérnépek +körülfognak, össze-visszacsókolnak, aranyszáju meg aranylábu csirkémnek +neveznek, közben itt-ott a tömegben döngetik a legénykéket. Sokan +lelkemre kötik, hogy ünnep után búcsu nélkül nehogy hazamenjek, mert azt +igen erősen szégyellenék, s én sorba is járom a házakat az egyházfival, +aki egy üres zsákot szorongat a hóna alatt. + +Amilyen szilaj ez a templomjáró nép, oly erőszakos a vendégszeretete is. +Minden háznál kell ennem egy-két falatot, megizelintenem a mézes +pálinkát (haj, Istenem, mi lesz ebből!) – no, még egy falást! Szeresse! +Ó, ó, édes Jézusom, de madárétü! – sopánkodnak, olyan szivükből +sopánkodnak, hogy ellentállani lehetetlen. Hamarosan megtudom, hogy mire +való a zsák. A zsák arra való, hogy: „mindenünk van, csak pénzünk +nincs“, pénz helyett hát gabonával kedveskednek, a zsák meg telik, +telik, én meg nevetek magamban: mit szól majd az édesapám, ha gabonával +állitok haza. De hellyel-közzel pénzt is adnak, többnyire egy nagy +otromba rézpénzt, amelynek susták a neve, különben négy krajcárt ér az. +Suszter tallérnak csufolják a városi népek. Van ezzel a pénzzel +kapcsolatban csufolódó versike is: Azt mondja: + + Egy pár ember hat susták. + Mégsem ér egy polturát. + +Igy is rengeteg pénz gyül össze, mert a táblabirópap egy pengő +forinttal, a kántor ötven krajcárral pótolja a sustákot és a +krajcárkákat, a zsák is megtelik, Pethő bácsi pénzre váltja, jóllehet +tele a szuszékja: hazaviszek vagy tiz pengő forintot s első regényemnek +a – csiráját. + +Felbuzdulok az első sikeren, célba veszem Bodost: hegyek közül mosolyog +a mi falunk felé, egy jó futamodás. Erdő boritotta hegylánc hajlik a +falu fölé, itt már viaskodik a bolti posztó, meg a házi szőttes nadrág a +fehér harisnyával. Ez már nem az az áradozó, kenetes beszédü nép. Mintha +némi fanyarság ülne az arcán – miért? Jaj annak a falunak, amelyet +szájára vesz a csufolódásra hajlamos székely. A bodosiak után kukukk-ot +kiabálnak s ha kérded, miért, meg is magyarázzák. Réges-régen perelt +Bodos Baróttal egy erdőn s végezetül abban állapodtak meg, hogy mind a +két falu népe kimegy az erdőbe, ott megvárják, amig Barót felől is, +Bodos felől is megszólal egy kakuk s amelyik falu kakukja tovább birja, +azé lesz az erdő. A bodosi kakuk birta tovább, de hogyan? Ugy, hogy egy +bodosi ember jóelőre fára mászott s amikor észrevette, hogy az ő +kakukjok elhallgatott, folytatta a kakukkolást – igy lett Bodosé az +erdő. + +A bodosiakat meglátogatja a püspök, látogatás után kikisérik a faluból. + +– Menjenek vissza, ne fáradjanak tovább, kedves atyámfiai, – mondja a +püspök. + +– Megkérjük az engedelmet, – igy a megyebiró, – de mi minden kedves +vendégünket elkisérjük az akasztófáig. + +Hát, ez igen-igen rég történhetett. Akkor, amikor Bodos határán is állt +az akasztófa. Ha – állt. + +Most már kezdem sejteni, hogy mért rögződött a bodosi ember arcára a +fanyarság. Folyton, nemzedékről nemzedékre csufolódást hallani: +elkedvetleniti, fanyaritja az arcot. Ez az arc bizalmatlanul fogadja a +köszönésedet: vajjon nem következik utána csufolódás? + +A Budai család Bodos első családja. Az öreg Budai Károlynak három diák +fia, a legnagyobb, József Pesten van, az orvosi egyetemen, s róla most +csak annyit szabad elárulnom, hogy az övénél tanulságosabb, érdekesebb +pályát nem sok magyar ember futott meg. De köti a kezemet, hogy én e +pillanatban csak tizenhat éves kamasz vagyok s nem szabad róla többet +tudnom: József orvosnak készül… Majd kitünik: a bodosi templomban sem +azért a néhány pengő forintért mondtam el öt prédikációt. Sokkal többet +hoztam el onnét: egy nevet, egy ismeretlen nevet, amelyhez most még csak +ennyi füződik: orvosnak készül. Na, és hoztam egy kedves dalt: + + Gyi fel, sárga, a tetőre. + Veled megyek mennyegzőre, + Iha, cin, cinárom, + Szeret a virágom! + + Ha megfázok, ha meghülök, + Mellette felmelegülök, + Iha, cin, cinárom. + Szeret a virágom! + +* + +Hull a hó, hull a hó, ismét itt a karácsony. Nekem apróember koromban +sem állitottak karácsonyfát, pedig mi rengeteg karácsonyfa zöldelik a mi +erdőnkben! Nem panaszképpen mondom, hiszen az én gyermekkorom a +karácsonyfát hiréből sem ismeri. A XIX. század elején gyujtják az első +karácsonyfát valamelyik Podmaniczky kastélyában: német volt a ház +asszonya, hazájából hozta e kedves szokást. A XIX. század vége felé jár +az Idő mutatója s nálunk a karácsonyfát még mindig nem ismerik. Zörgő +dió, mogyoró, piros alma: a falusi gyermek karácsonyi ajándéka, s ha +erre az egyszerü Szentháromságra emlékezem, szememből a könny kicsordul. +A sirig kisér ez az édes emlék: Karácsony hajnalán a szabad kemence tüze +karikás ágyacskámra világit, nyitogatom a szememet, s egyszerre csak +arcomon elkezd gurulni valami, gurul, gurul, legurul meleg kebelemre, +oda kapok: alma, alma, piros sólyom alma! És ott áll édesanyám, fölém +hajolva, mosolyogva, aztán megcsókol – melyik gyermeknek van ennél +édesebb karácsonyi emléke? + +De már nagy diák vagyok, a dombházi pap vendégszobájában virradok +karácsony reggelére. Ellenállhatatlan vágy hozott e faluba. Megragadtam +az első alkalmat, amikor én is válogathatok az eklézsiák közt: Dombházát +választottam. Látni akarom azt a falut, ahonnét két kisbaconi diák +hozott halálos mérget: szivében az egyik, – gyomrában a másik. Vajjon, +mit hozok én? Még szeretem, igen szeretem az életet, meg-megrettent Ádám +és Antal bús végzete, de a babonás félelmen győz a kiváncsiság. + +Dombház nagy falu. Két temploma van: református az egyik, unitárius a +másik. Látszik a népén, hogy Dombháztól már nincs messze Brassó. A +jómódu gazdákon (és sok itt a jómódu) brassai posztó-nadrág, testre +szabott kurta kacagány. A fejérnépeken selyemszoknya, prémes bundácska, +a fejükön selyemkendő. Jól megtermettek a férfiak, egyenes a tartásuk, +büszke a járásuk. Itt már nem egy székely huszár-család van, mint az én +falumban, de sok. Az öregek arra büszkék, hogy ők „volt nemes székely +huszárok“, az ifjabb nemzedék arra, hogy székely huszár familiák +ivadékai. Van azonban a falu közepe táján egy nagy nemesi udvar is, +mélyen bent, az uccától messzire magas kőház: az oszlopos tornácra vagy +tiz garádics vezet. A garádicsok már kissé korhadoznak, de – kinek mi +köze hozzá? A nagy kőháztól néhány lépésnyire egy hosszukás faház, van +vagy tiz ajtaja, udvarra nyiló; minden ajtó egy-egy szobát jelent: +vendégszobák ezek. Az udvar másik felében a gazdasági épületek, nagy +csürök, nagy istállók, s érzem a büzéről: szeszgyár is van itt. +Székelyül: pálinkamasina, s csak meg kell forditani, megvan a termelt +folyadék neve: masinapálinka. + +Az öreg tiszteletes ur előre kioktat, hogy a nagy kőház gazdája +agglegény. Négy konceptust (ez az ajánlólevél neve) kell vinnem e házba: +egyet a gazdának, egyet a nagybácsijának, a méltóságos urnak, kettőt a +házigazda nénjeinek. Mindakettő öreg kisasszony. Mindakettő megvárja, +hogy kezet csókoljak neki. Mind a négy konceptusért a házigazda fizet, +sőt ő fizet egy másik méltóságos urért is, aki azonban más telken lakik, +az agglegény telkén és házában. A nagy kőházban lakó méltóságos ur is +„már végzett“, – oktat ki a tiszteletes – a más telken lakó méltóságos +ur is. Szerencsére, a nagy kőházban lakó méltóságos egyedülálló ember, +de a másiknak van felesége, négy leánya – s ezeket mind a tekintetes ur +élelmezi, ruházza. Igen, a tekintetes urnak nagy birtoka van s mégis +csak tekintetes ur. Akinek nincs földje: méltóságos, akinek van: +tekintetes. S mert a tekintetes ur tartja a méltóságosokat, nyilvánvaló, +ugy-e, hogy a tekintetes ur előbb-utóbb ténsurrá hanyatlik? + +Már tudom, mi a lámpaláz: elfog, valahányszor indulnom kell a szószékre; +elfog most is, amint a nagy kőház garádicsán följebb, följebb lépek. Jön +velem az egyházfi, szeretném, ha ő is bejönne velem, de kint marad a +tornácon. Ő csak a konyhán keresztül léphet a – palotába. Félénken +kopogtatok, döngős szabad-ra nyitok be. + +A nagy ebédlő közepén áll a házigazda, tagbaszakadt, barnapiros arcu, +negyven felé járható ember. A tornácra nyiló ablak mélyedésében, +karosszékben ül egy sovány, aszott arcu vén ember. Hálóköntös, +hálósipka, nagy kerek ókuláré, hosszuszáru tajtékpipa, kezében egy +kolozsvári ujság: a _Kelet_. Illő idétlenül meghajlok és bemutatkozom: +van szerencsém bemutatni magamat, én vagyok az ünnepi légátus, a nevem… +S átnyujtok egy konceptust az öreg urnak. Láthatóan jól esik neki, hogy +őt nézem a ház urának, kegyesen átveszi a konceptust, mindjárt bele is +fog az olvasásba. Közbe átnyujtom a házigazdának is, aki barátságosan +dörmög valamit, azt hiszem, azt, hogy üljek le. De alig ülök le, nyilik +az ajtó, gyors léptekben szalad át az ebédlőn egyik öreg kisasszony, +nosza, felugrom, elkapom a kezét, de haragosan kirántja, tovább rohan s +becsapja maga után az ajtót. No, ez jól sikerült. Ujra nyilik az ajtó, +belép a másik öreg kisasszony, az öregebbik, ez már nem szalad, lassan, +méltóságosan lépked, közben felpillant a faliórára, de azért megkérdi: +Wie viel Uhr ist es? + +– Három, – dörgi az agglegény bosszusan. + +Igaza volt, mit kérdi, hiszen, ebben a percben nézte meg a faliórán. +Kezdem sejteni, előttem akarta fitogtatni a német tudományát. Akár igy, +akár ugy, ennek az öreg kisasszonynak is elkapom a kezét s mielőtt +elránthatná, becsületesen megnyomott csókot cuppantok reá. A kezehátát +konyhakötényéhez dörzsöli, a konceptust átveszi – rendben van, ugy-e? S +már kezdem ajánlgatni magamat, amikor ismét nyilik az ajtó, bepöndörül +egy négyesztendős csudaszép leányka, repülve repül felém, aztán megáll +előttem, felnéz rám nagy, okos szemével s kérdi: – Maga a kicsi légátus? + +No, lám, alig érkeztem a faluba, már nevet is adtak nekem: a kicsi +légátus. Kicsi légátus! A tizenhetedik esztendőt taposom s még mindig +kicsi vagyok? Mit feleljek? Azt felelem: Igen, én vagyok a kicsi +légátus. + +– Ugy-e, azért jött, hogy játsszon velem? + +Mit feleljek rá? Azt felelem: + +– Azért, szivem, azért. + +Hopp, mindjárt elészedi a játékait, egy nagy divánra dobálja, megfogja a +kezemet, lekényszerit és – kezdődik a játék. Egészséges kacagásától +cseng az ebédlő. Közben kicsal belőlem egy mesét. Alig tudok +elszabadulni tőle. Meg kell esküdnöm, hogy holnap ismét eljövök. + +– Várjuk ebédre, – dörgi az agglegény. – A legátus egész ünnepen nálam +ebédel. + +Még sok háznál kell elhebegnem: van szerencsém… én vagyok az ünnepi +légátus, a nevem… A nagy kőházból egyenest a „másik méltóságos“ úr +házához vezet az egyházfi. Ez már jóval kisebb ház. A méltóságos asszony +fogad. Sovány, öregedő asszony, feszesen ül a diványon, kezét mereven +nyujtja előre, a kézcsókot s az ajánlólevelet kegyesen fogadja. A +szomszéd szoba ajtaja kinyilik, de csak annyira, hogy egy leányfej +kikukucskál, aztán vihogva huzódik vissza. Következik utána a második, a +harmadik, a negyedik leányfej, mind vihogva huzódik vissza; az ajtó +becsukódik, hangos kacagássá csendül a vihogás – ez nekem szól. A kicsi +légátusnak, a magyarruhás kicsi légátusnak. Én sem gondolok arra, hogy +is mernék arra gondolni? – ők sem gondolnak arra – hogy is gondolnának? +– hátha találkozunk még az életben valaha, amikor ők igen szomoruak +lesznek s én – akkor sem fogok kacagni. A búcsuzás pillanatában nyit be +a méltóságos úr, vállán kétcsövü fegyver, szó nélkül akasztja szegre, a +feleségét köszönésre sem méltatja, alig fogadja az enyémet: mintha én +volnék az oka, hogy ma nem lőtt nyulat. + +Tovább megyünk, mendegélünk, az egyházfi tiszteletlenül nyilatkozik +méltóságáékról: minek is fárasztják magukhoz őt is meg a légátust is, +amikor úgysem ők fizetnek a konceptusért, s amikor még csak egy pohár +pálinkával sem kinálják meg őt. + +– Tudom, a légátus urat sem kinálták meg. + +– Nem. + +– No, ugy-e? + +Utközben csinos, uj kőház tünik szemembe, bizonyosra veszem, hogy ide is +bemegyünk. Kérdem: Kié ez a ház? + +– A tekintetes úrfié. + +– Hát ebben ki lakik? + +– _A kisasszony._ + +– Miféle kisasszony? + +– A tekintetes úrfi kisasszonya… + +– Úgy… + +– Neki épitette ezt a házat. Egyesegyedül neki. + +– Úgy… + +– E miatt lőtte meg magát nemrégiben egy légátus. + +– E miatt! + +Oh, istenem, hát e miatt lőtt Benkő Ádám a szivéhez! Szeretnék +berohanni, a szeme közé vágni valamit. Mit, ugyan, mit? De ide nem +megyünk be. A kisasszonyt nem illeti meg a konceptus. + +Háborgó lélekkel kerülök a szállásomra, egész éjjel nem tudom lehunyni a +szememet. Hajnalban nyom el az álom. + +Másnap délben a tiszteletes ur, a tiszteletes asszony meg én együtt +megyünk fel a palotába, udvari ebédre. Az öreg tiszteletes ur is, a +felesége is oly leverten mendegélnek, mintha vesztőhelyre vinnék. De úgy +van megirva a Sors könyvében, hogy minden sátorosünnep első napján a +délebédet a „palotán“, nagyúri társaságban kell végigszenvedniök. Amikor +belépünk az ebédlőbe, egy szétrugott hangyaboly képe tárul elénk. +Káprázik a szemem: ekkora úri társaságot nem láttam még egy csomóban. +Messze vidékről jöttek atyafiak, jóbarátok, férfiak, nők, öregek, +fiatalok, mind gálában: nem a karácsonyt, Jánosnapját jöttek ünnepelni. +János a házigazda neve. Velem, szerencsére, senkisem törődik, csupán az +én játszótársam, Bellácska. Ahogy megpillant, lelkendezve szalad elém: +Kicsi legátus! Kicsi légátus! – hurcol a divánhoz, leültet, aztán, hopp! +az ölembe ül, gömbölyü kacsójával cirókálja, morókálja arcomat s +kihizelgi belőlem a tegnapi mesét. Az öreg tiszteletes idetipeg, +odatopog, egyik-másik úr vet egy-két szót neki. Sokkal keservesebb a +tiszteletes asszony dolga: mint egy vérvörösre festett bálvány ül egy +kis diványon, egymagában. Nyilvánvalóan kegyetlenül szoritja a füző +nekiterült testét, vérvörös arca a rendesnél is dagadtabb. A +kisasszonykák rá-rápillantnak, összevihognak – ki mártir, ha ez az +asszony nem az? A legöregebbik kisasszony, a ház úrnője, öt percen belül +háromszor is megkérdi: Wie viel Uhr ist es? – végre kisül, hogy „schon +zwei Uhr“ – az asztalfőre vezetteti magát, jobbfelől helyet mutat a +tiszteletes asszonynak, balfelől a tiszteletes urnak, amin én igen +elcsudálkozom. De hát én tudatlan diák vagyok: honnan tudnám, hogy az +egyháznak szól ez a kitüntetés? + +Két igen hosszu, igen széles asztalra van teritve: az egyiknél az öregek +helyezkednek el, a másiknál a fiatalok. Természetesen, én a fiatalok +asztalánál kapok helyet, az asztal végén. De sebaj, egy az, hogy „az +utolsókból lesznek az elsők“, más az, hogy nekem van a legbájosabb +szomszédom: a kis Bellácska. Hiába teritettek neki külön, egy kicsi +kerek asztalnál, kierőszakolja, hogy a kicsi légátus mellé ültessék. Két +divánpárnát tesznek alája s Bellácska oly büszkén ül, mintha ő volna a +ház úrnője. Háta mögött egy szomoruképü „kisasszony“, de Bellácska azt +sem engedi, hogy a kisasszony szeletelje fel a hust: a kicsi légátussal +szeletelteti fel. + +Az aranyifjuság idő sorrendben helyezkedik el az asztalnál. Van itt +„kész“ gavallér és „kész“ kisasszony, kamasz urfi, serdülő kisasszony. +Isten tudja, hányan vannak, kik, mik, csak sejtem, hogy vannak köztük +diákok is, de mind más kollégiumba járnak, s igy egyik sem vesz tudomást +rólam. Balkézre tőlem, az asztal hosszában az utolsó, nálam magasabb +legény, ügyet sem vet rám: a szomszédjának, egy serdülő leánykának +csapja a levet. De három nap – sok nap, megtudtam, hogy a kurizáló diák +egy osztállyal alattam jár s ott is – ismétlő. A kisasszony a „másik“ +méltóságos ur negyedik leánya, a karácsonyi vakációra jött haza +Brassóból, ahol van valami különös nevü magánleányintézet: itt tanulnak +meg a környékbeli kisasszonyok zongorán klimpirozni s innét hozták azt a +tudományt is: Wie viel Uhr ist es? Bennem egy egész sereg +Schiller-költemény van elraktározva, rettenetes kiejtéssel, de lelkes +arccal szavalom a _Glocke_-t; forditani próbálom Moliére vigjátékait, +sikerül is a Les précieuses ridicules-t Nevetséges kedvesek-re +magyaritanom, de hát ez _akkor_ éppen jól volt igy, ugy-e? Az a fontos, +ugyebár, hogy én _ezek_ közt most az utolsó vagyok s majd valamikor első +leszek?… + +Harangoznak vecsernyére, engem hi a kötelesség. Rajtam kivül egy lélek +sem mozdul el az asztaltól, egyedül megyek a templomba. Az uri társaság +az asztal mellett marad. Az ebéd belenyulik a vacsorába. A templom mégis +tele, csak az urak székei tátonganak üresen. Elmondom a mondókámat, +künn, a templom előtt, itt is várakozik a nép: az a szokás Dombházán, +hogy a legátus rövid beszédben üdvözölje a hiveket, megáldja az ünnepet, +s a megyebiró válaszol reá. Ez a szép szokás, – jó szokás, a diáknak ez +is jó előkészitő iskola: nem bemagolt beszédet hadar el, hanem rögtönöz. +Jól eső érzéssel indulok a szállásom felé: sikerült a rögtönzés, sokkal +jobban, mint a Précieuses ridicules magyaritása. De elém áll egy tisztes +öreg székely, fehér harisnyához, régi egyszerü viselethez ragaszkodó, +mondja a nevit, hogy Tőkés János. Hogy huszárpajtása volt az +édesapámnak, de sőt távoli atyafiságban is van vele. + +– Tisztelje meg a házamat, kedves ecsémuram. + +Megtisztelem, hogyne tisztelném, megváltás nekem a meghivása. +Mendegélünk kettesben, meg-megállunk itt is, ott is, egy-két szóra, +aztán megérkezünk a házához: régi módi, magas fedelü székely ház, +galambbúgos kapu. Nagy gazdaság képét mutatja az udvar. Ennek a háznak +egyetlen garádicsa sincs, de érzem, hogy szilárdabb a fundamentuma, mint +ama nagy kőházé, melynek tornácára tiz garádics vezet, ahol ma éjjel +kártya mellett, bor mellett vágtat egy sereg ember arra felé, ahová a +két méltóságos ur már rég eljutott… Nagy, tágas szobában régi módi +fejkötős öreg asszony fogad. Éppen most gyujtott lámpát; jó nagy függő +lámpa ez, bevilágitja a szobát, de ég a tüz a szabad kemencében is: +enyhe meleg árad szét a szobában. Az asztalt éppen most teriti egy +fiatal asszony, az öreg asszony menye. Ugy látszik, itt is sok vendég +lesz ma, mert hirtelen pillantással a teritékek számát tiznél többre +becsülöm. + +– János-napot tisztelni jőnek a „cselédeim“, – magyarázza öreg Tőkés +János. + +– Isten éltesse, János bácsi. + +– De már, ha megtisztelte házunkat idejövetelével, itt is marasszuk, – +mondja az öreg asszony – Ugy-e, itt marad, lelkem? És el kezd +kérdezősködni édesanyámról s édesapámról. Ha Brassóba mennek, mindig +„benéznek“ ide. Ó, ó, olyan régen nem néztek be! + +– Ez a legkisebb fiunk felesége, – mutat az öreg ember az asztal körül +sürgő-forgó éfiasszonyra, aki pirulva vet egy pillantást felém. + +Látszik, hogy még hat hete sincs a házasságnak. + +Bejön a legkisebbik fiu is, a kicsi gazda. Szép szál ember, már halad a +világgal: brassai posztónadrág feszül rajta. + +– Elláttátok a marhákat? – kérdi az öreg gazda, miközben a fiatallal +kezelek. + +– El, édes apámuram, el. + +Négy fia, négy menye, két asszony leánya, két veje van öreg Tőkés +Jánosnak: mind nagygazdák – székely értelemben. Mind tisztességtudók, +barátságosak; mind ott voltak ma délután a templomban, s mind igen jól +esett a szivüknek, hogy a legátus vérükből való vér s olyan szépen – +szavalt. És ők is, ha Isten megsegéjti, tanittatják a fiaikat, hogy a +világtól el ne maradjanak. + +Im, ezek öreg Tőkés János „cselédei“. A kisebb cselédeknek, az unokáknak +még ágyban a helyük (ugy nő a gyermek), de jönnek vendégek is: öreg +komák, öreg sógorok, köztük egy feltünő szép, daliás, barnapirosarcu, +sasorru – csak diszmagyar kellene rá s bátran rápingálhatnák arra a +képre, amelyen bolond nagy urak „életüket és vérüket“ kinálják fel Mária +Teréziának. Sikó István a neve. Tegnap este ülték az ő nevenapját, +szivből sajnálja, hogy a legátus ur nem volt ott, mert az édesapjának ő +is huszárpajtása volt. De hát az a székely szokás, hogy nem hivunk +vendéget névnapi vacsorára, ám aki megtisztel, „jószivvel lássuk“. + +Igen, igen, ez a szokás, jól tudom én azt, s igen sajnálom, hogy nem +voltam ott. + +Kitoldják az asztalt, a nagy tulipános ládából hófehér, házi szőtt +abrosz kerül elő, a tálasból tángyérok, kések, villák, nincs zavar, +ide-oda kapkodás. Asztal mellé telepedünk, a ház gazdája s asszonya +ülnek az asztalfőn, engem első helyre erőszakolnak – lám, délben még +utolsó voltam, este már első vagyok. Az asszonyok közt a három fiatalabb +– fennjáró, ők nem ülnek asztalhoz, nekik – mondják tréfásan – az étel +„párájával“ kell jóllakniok. Kolbásszal kezdődik a vacsora, kolbász +káposztacikával s vége-hossza-nincs sorban kerül az asztalra a sok +minden jó, minden, ami csak egy „megtojult élet“-ből[13] eléállitható. +Töltött káposzta, malac-, liba- és réce-pecsenye, kürtös kalács, +felvirágzott „tortáta“, – mi kéne még, ha volna? + + [13] A székely a házát és udvarát együtt _élet_-nek nevezi. Megtojult = + megtorlódott, felhalmozódott, vagyis minden jó asztalra került abból, + ami egy jó székely háznál az idők során felhalmozódik. + +Felemelkedik a székről Sikó István, hogy felköszöntse öreg Tőkés Jánost. +Nem cifrázza, egyszerüen a lemenő naphoz hasonlitja Tőkés János +bátyámuramat, aki azonban ne busuljon emiatt, mert igaz-e, atyafiak, +hogy a nap lementében is melegiti a fődet? Adja az Uristen, hogy Tőkés +János bátyámuram még sok számos esztendeig melegitse házát s házanépét. +Felemelkedik erre Darkó Áron, „küzsdég“ (magyarul: kistermetü), eleven +mozgásu s pergő beszédü ember, akiről kitudódik, hogy verseket csináló, +poétás természetü. De nem versben köszönti fel Tőkés János bátyámuramat, +egyszerü prózában. Ám ez a próza gyönyörü költemény a szántó-vető +emberről, „akinek egyik kezében ekeszerva, másik kezében kard“; akinek +minden sóhajtását, mit a mezőn elsóhajt, pacsirtamadár viszi fel az +égbe. Félszáz esztendeje szánt-vet Tőkés János bátyámuram, közben hol az +ekeszarvát, hol a kardot fogta, de meg is áldá Isten minden javaival, +mint kerti violát ékes virágokkal. Ugyan jól mondá Sikó István, hogy a +nap lementében is melegiti a földet, örüljön, örvendezzen hát Tőkés +János bátyámuram szüve: hosszu élettel áldja meg Isten, akit szeret! + +– Vajjon mondanak-e ilyen szép köszöntőket odafenn „a palotán“? – +kérdezem magamban. – Nem nem, ilyen egyszerü s ilyen szép gondolatok +csak szántó-vető emberek pallérozatlan elméjében fakadnak. + +– Szól a bánda a palotán, – szólal meg egyik Tőkés fiu. + +– A brassai bánda huzza, – folytatja a másik. + +– Minden János-napra kihozatják s három éjjel, három nap tart a +dinom-dánom. + +– Egy-két napi dinom-dánom: hótig tartó szánom-bánom, – jegyzi meg Darkó +Áron. + +– Már adogatja a fődeket a tekintetes ur, – folytatja Sikó. + +– Csak adja, _megvellegetjük_, – mondja valamelyik Tőkés fiu. + +– A miénk a jövendő! – kiált lelkesen a poétás Darkó. – Nincs az a sok, +ami el ne fogyjon, nincs az a kicsi, ami ne nagyobbodjon. + +– Ügyekezettel, – egésziti ki öreg Tőkés János. + +– Ügyekezettel, – hagyja helybe Darkó Áron. + +Fenn a palotán csakugyan szól a bánda, táncol a fiatalság, kártyáznak, +isznak az öregek, igy virrad rájuk a reggel. Az egész uri társaságból +csak a legöregebbbik kisasszony jön el a templomba. De ott van az egész +Tőkés-familia, ott vannak a vendégei s áhitattal hallgatják szózatomat +arról a gyermekről, akiről imigy énekeltek az angyalok: + + Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok. + Jámbor pásztoroknak utat mutassatok! + Ihol, Betlehemben kinyilt egy szép virág, + Akinek nyilását várta egész világ. + + Márványpalotában őt ne keressétek, + Istennek szent fiát ottan nem lelnétek. + Jászol a bölcsője, rongy a takarója, + Barmok rálehelnek, hidegtől ez ójja. + +És ott állanak a jámbor pásztorok a jászol előtt s a szegényes bölcső +láttán szivük elszomorodik: + + Oh, szép rózsavirág, virágok virága, + Ki egész világért jöttél a világra! + Bölcsőd hogyha volna, anyád elringatna, + Párnád hogyha volna, szépen elaltatna, + Szépen elaltatna! + +De ujra felcsendül az angyalok éneke, megszomorodott sziveket vigasztaló +ének: + + Pásztorok, pásztorok, ne szomorkodjatok, + E nagy szegénységen inkább vigadjatok. + Jászol a bölcsője, rongy a takarója, + Bizony ő lészen a világ megváltója, + Világ megváltója! + +Poétás Darkó Áronnak különösképpen tetszett a versekkel ékesitett +szentbeszéd, hát a „Wie viel Uhr ist es“ öreg kisasszonynak vajjon +tetszett-e? + +Az ebéd a palotán igen kedvetlenül folyt le. Lankadt volt az egész +társaság. Kesernyés arcok, kivéresedett, álmos szemek. Egyik-másik ur +komoran meredt maga elé. Nyilván sokat veszitettek éjjel. Csak két ember +volt jókedvü, azok is csak ezután lesznek „emberek“: Bellácska meg a +kicsi legátus. Az öreg méltóságos próbálta felrázni a szomoru +társaságot, de nem sikerült. Pedig olyan lelkéből szidta Kossuthot, mert +felszabaditotta a – jobbágyokat, s szidta Deákot, mert kiegyezett a – +királlyal. + +Ez a társaság igen szomoru, fájdalmasan szomoru társaság volt. Ez a +társaság a mult dicsőségén kérődzik, a jelent nem látja, nem akarja +látni, a jövendőbe nem néz, csak komoran maga elé mered… + +Igen, igen, a jövendő a Darkó Áronoké, a Sikó Istvánoké, a Tőkés +Jánosoké. + +* + +Repül, repül az Idő, de most nem hónak hullása – virágok fakadása +hirdeti az Idő gyors szárnyalását. Virágfakadás… Ugy szeretnék már – +szeretni! Már szeretek is egy leányt, akit még nem láttam. Akiről csak +annyit tudok, hogy ő volt a diákbál – királynője. Lám, diák vagyok, nagy +diák, kifelé áll már a szekerem rudja, maholnap bucsut mondok a vén +kollegiumnak, de még mindig falusi vagyok, rettenetesen falusi, +bátortalan, szemérmetes. Hivnak pajtásaim, járjak tánciskolába, – nem +megyek. Egy kis emberke a tánctanár. A neve nem jut eszembe, de nem +fontos, ugy-e? Fontosabb, hogy bádogosmester s egyben tánc- és +illemtanár. Három fő illemszabályt köt tanitványai lelkére: sugdosódni, +rugdosódni, köpdösődni – nem illik. Mind a három illemszabályt meg +tudnám tartani, e részről mehetnék bálba, de végre is nem tehetem azt, +amit az egyszeri papkisasszony, akit azért visz az anyja bálba, hogy ott +megtanuljon – táncolni. De nem tagadom: irigylem pajtásaimat, akik +kipirult arccal készülődnek a bálba. Kin magyar nadrág, kin pantalló, – +már többségben az utóbbi. A kabát: magyarka a magyar nadrágosokon, +„kvekker“ a pantallósokon. A kvekker kurta kabát, a szmoking előhirnöke. +Frakk még nincs. Itt legalább nincs. De van már köztünk egy olyan +gavallér is, aki reggel papirszalagokba csavarintja fürtjeit, bekötött +fejjel jár egész nap s este, amikor leleplezi a fejét, általános +bámulatot kelt: olyan göndör a haja, hogy az csupa – csuda. Ennek az +ifjunak már lakkcipője van, s ha már tudnám, mi a szenzáció, mondanám: +nagy szenzációt keltett azzal az ujitással, hogy mind a két cipőjére +három-három selyemcsokrot illesztett s ugyancsak ilyen csokrokat +keményre vasalt ingjének a mellére is: minden gomb fölé egyet. Csak +egyet, többet nem. Ez a fiu Apor báró prefektusának a fia volt, tehát +bizonnyal tudta, mit csinál. + +Csak én nem tudtam, mit csináljak, hová legyek, amikor reggel hazajöttek +a diákok s mind Ilonáról áradoztak. A neve megdöbbentett, mert az a +leány is Ilona volt, aki miatt Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Hallom, hogy +szeme, haja fekete, mint az éjszaka, s olyan kicsi a lába, hogy +beleférne dióhéjba is. Én ugyan szőkehajunak, kékszemünek képzeltem el +első és utolsó szerelmemet, de a diákok a bál óta mind a Fekete szem +éjszakájá-t dalolják, Petőfi e bübájos dalát: képzeletem megtántorodik s +a fekete szem éjszakájáról ábrándozom. Mélyen elrejtem titkomat és +tervemet: piros pünkösd ünnepén a bálkirálynő falujában leszek légátus. + +Már látom is a falut a hegy tetejéről, amelynek aljában elterül. +Messziről látszik a falu képén, hogy jobbágy falu volt. A szomszéd falu +már szinoláh. Ahová én most megyek, végződik a székely, s kezdődik az +oláh meg a szász nép lakta föld. A házak közül kiválik egy dombon ülő +nagy kőház: ez a papilak. Fiatal, legényember a pap, egymaga lakik ebben +a nagy házban, könnyen adhat szállást. Feltünő szép ember, magas, karcsu +alak, finom arc, egész megjelenése városi gavallért mutat, nem papot. +Lágyan csengő, behizelgő a hangja, emlékeztet a papbácsiéra. Igen örvend +nekem, mert azt hitte, nem kap légátust. Nehéz az ide jutás. Magam is az +apostolok szekerén jöttem ide. Még nem láttam a leányt, akiért +idejöttem, s már füllentettem miatta. „Nem mehetek haza a pünkösdi +vakációra, egy az, mert igen rövid, más az, hogy sokat kell tanulnom, +mert nehéz, szörnyü nehéz az – érettségi egzámen“. Az első eset, hogy +nem édesanyámhoz repülök, de egy leányhoz, akiről még csak annyit tudok, +hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, lábacskája beleférne dióhéjba +is. Egy nagy skatulyában helyezem el a változóruhámat, igy vágok neki az +apostolok szekerén a félnapi járó utnak. Már pantallós diák vagyok én +is, lakkcipő a lábamon, ami tudvalevően a hosszu gyaloglásra igen +alkalmatos. Szóval „megcsinált“ gavallér vagyok, mint Háry János. +Szerencsére, nem kell házalnom a konceptusokkal, mert csupa egyszerü +ember a falu népe, csak a papnak, a kántornak jár konceptus, na meg egy: +a bálkirálynő édesapjának, aki azonban a szomszéd faluban lakik. Abban a +faluban, ahol kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. De van még +ebben a faluban egy jó nagy darab földje az Aporoknak: ennek a földnek +gazdatisztje még nem látott ideálom édesapja. + +Nagy hegy választja el a két falut, annak a hegynek tulsó aljában +huzódik meg Pálos. Ebben a faluban is van egy dombon ülő nagy kőház: ha +nem akarná is, a szorosan egymáshoz bujt házikókat le kell néznie. + +Megilletődötten bátortalankodom föl a széles tornácra, kopogtatok be az +ajtón: tágas ebédlőbe nyitok be. Fiatalos, barátságos arcu nő fogad: a +ház asszonya, s még alig hebegem el a nevemet, betoppan Ő is. + +A diákok nem tuloztak. Szeme, haja, fekete, mint az éjszaka. De hol +láttam ezt az arcot? Valahol láttam! Hisz, sok fekete haj, fekete szem +van a világon, de ezer meg ezer arc között ritkán akad hasonmása egynek. + +– Benedek? – kérdi az anya. + +– Az. + +– Nem kisbaconi? + +– Az vagyok. + +– No, lám, én is Benedek-leány vagyok! Kisbaconban született az +édesapám. Bizonyosan hallotta hirét a nagyborosnyói papnak? + +– Ó, hogyne. + +– Kislány koromban jártam is egyszer Kisbaconban. Az apám testvérének +volt egy szép leánya. Azóta, sem láttam olyan szép leányt. Vajjon kihez +ment férjhez? + +Mondtam én: + +– Az édesapámhoz. + +– Ó, ó, milyen csuda! örvendezett a – néni. Hallod, Ilona? Hiszen akkor +ti másodunokatestvérek vagytok! + +Ilona megfogta kezemet. + +– Szóval: én magának a kuzinja vagyok, ugy-e? + +– Az, az. S most már azt is tudom, mért tetszett az arca oly ismerősnek +mindjárt az első pillanatban. Szeme, haja az én édesanyámra emlékeztet. + +– De a maga édesanyja szebb volt, erősitette a néni, nyilván azért, hogy +a kuzin el ne bizza magát. + +Nem, nem, ennél a leánynál az édesanyám sem lehetett szebb! S ha most +itt volna édesanyám, s kérdeném: Szebb volt-e maga, édesanyám? – tudom, +ezt felelné: Ó, ó, mit gondolsz, édes fiam. Mint ahogy tette egykor, kis +fiu koromban azzal az olaszteleki nénivel: Nem, nem, ő volt a szebb, nem +én! + +Szebb, nem szebb, kinyilt a virág, az első szerelem virága. Nem gondolok +arra, hogy hiszen egykoruak vagyunk, messze, messze még a part, ahol +majd kiköt az én hajócskám; hogy mi nem leszünk, nem lehetünk egymásé, – +kinyilt a virág, az első szerelem virága! + +Ilona nem lesz enyém: első nap láttam ezt. + +Ilona annak a szép fiatal papnak lett a felesége. Ilona városi papné +lett. + +Ilonának ott igen szomoru volt az élete. + +Ott, a városban is ő volt a legszebb, s mégis szomoru, igen szomoru volt +az ő élete. + +Ilona sokat sirt titokban: ó, miért is oly szép ember az uram! + +Ilonát a titokban elsirt könnyek sirba sorvasztották. Ilona megérdemel +tőlem egy könnyet. + +Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szivemben a szerelem első +virágát. + +A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érzem az illatát. + +Aludjál csöndesen, Ilona. + + + + +TIZENEGYEDIK FEJEZET. + + +Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy +kis kapunak a kilincséről is. + +Képzeld, nyájas városi olvasó, hogy falusi gyermek vagy. Patkós +csizmában járó falusi gyermek. Telik, mulik az idő, kamaszodol, már +verseket is irogatsz; az Önképző-körnek tagja vagy; Moliére-ből, +Schillerből próbálsz forditgatni, – s még mindig patkós csizmában +dicséred az Urat. Napról-napra hangosabban, kellemetlenebbül kopog a +patkó, alig várod a pillanatot, amikor lerughatod lábadról a patkós +csizmát s finom zergebőrbe bujtatod. + +Ez a pillanat akkor következik be, amikor még a professzor urak is – +meguraznak. Járhat-e ur patkós csizmában? Ezt édesapám is belátja s +külön tiz pengő forintot ád arra, hogy megcsináltassam a – diáki +csizmát. Ez a neve ennek a csizmának. Nosza, meg is rendelem, mértéket +vesz lábamról a suszter, az első, igazi mértéket. Idáig az országos +vásárokon vettük a csizmát. Bementem a sátor alá, ott egy nagy ládára +leültem s addig próbálgattam, csizmát csizma után, amig egy ugy bevált, +mintha rám szabták volna. Most azonban nem is közönséges csizmadia, de +igazi suszter, uraknak dolgozó suszter méri meg a lábamat, +papirszalaggal. Megméri a lábam hosszát, szélességét két helyen, a +bokámat, a lábam szárát s minden mérést papirosra jegyez. És biztat, +hogy két hét mulva jöhetek a csizmáért. Pontosan ott vagyok. A csizma +még ki sincs szabva. Megyek egy hét mulva. Már belekezdett. Aztán megyek +mindennap, s szinte el is készül a csizma a vakáció reggelén, amikor már +indulnom kell haza. A szekér órákig vár rám a suszter mühelye előtt, +végre megtörténnek az utolsó simitások, kikapom a csizmát a suszter +kezéből, fel sem próbálom, szaladok vele. + +Szombat estére ér haza a diák s vele a diáki csizma. Édesanyám +elgyönyörködik benne. Kész a diáki ruha is: fekete magyar nadrág, +zsinóros magyarka, puhakalap hozzá. Édesapám is nehezen tudja eltitkolni +az örömét. Különösen a zsebórámnak örvend, mert azt azon az aranyon +vásároltam, amelyet kis székely népdalgyüjteményemmel nyertem – +pályázaton. Láthatóan büszke arra, hogy pályázaton nyertem. Hogy mások +is pályáztak s enyém lett az arany. + +Ezt az estét, ezt a boldog estét soha el nem felejtem. És a következő +reggelt sem fogom elfelejteni soha. Édesapám még ágyban: a vasárnap +reggel az ő heverésző, lustálkodó reggele. De én korán kelek, már rajtam +a fekete nadrág, kezemben a diáki csizma, jobblábam már indul is +függőlegesen a csizmaszárba; megy, mendegél lefelé, aztán egyszerre csak +megáll – megállj-t kiált a csizma szükre szabott torka. Ujabb meg ujabb +rohamot inditok a „szoros“ ellen, de egy hajszálnyival sem jutok +előbbre. Édesapám nézi, nézi erőlködésemet, de még csak annyit mond: No, +no… Beleizzadok a sikertelen erőlködésbe, csurog arcomon a verejték, +csurog már a tehetetlen düh könnye is, – sirva vágom földhöz a diáki +csizmát. + +– Az irgalmát, hát nem megy fel!? – ugrott ki az ágyból édesapám. – +Ezért fizettem tiz pengő forintot!? + +Ritkán láttam édesapámat ilyen nagy erős haragban. + +– Hozd be a fejszét! – kiáltott ki a legénynek. + +Szerencsére, a legény nincs az udvaron, nem hozta be a fejszét. + +– Miszlikbe vágom! + +– Ó, csendesüljön, – kérleli édesanyám. + +Hát – nehezen ugyan, lecsendesült, én meg lerugom a fekete nadrágot, +felhuzom a szőttest, az édesanyám fonta-szőtte nadrágot, rá a patkós +csizmát és kimegyek a kertbe, bolyongok a fák közt sokáig, aztán +lefekszem a bartamisz körtefa alá és sirok, sirok, keservesen sirok. + +Ez igen szomoru vasárnap volt. Könnyezve nevetek ma is, ha rágondolok. + +Hiszen ez csak tragikomédia, de ki gondolná, hogy a diáki csizmából +szinte tragédia lett? + +Telik, mulik az idő, a diáki csizma lakkcipővé kényesedik, s im _Diák +ur_, bármerre lép. _Vaskalapba_ ütközik. Diák urnak nyilik, nyiladozik a +szeme, nőttön-nő az önérzete, napról-napra nagyobbnak látja magát, +kicsinyeskedőnek Vaskalapot. Ez alatt a _Vaskalap_ alatt a vén kollégium +hagyományos szellemét kell értened; azt a szellemet, mely a legszelidebb +lélekből is kiváltja az eb ura fakó-t, a „csak azért is dongó“-t. Hol +egyik, hol másik, hol valamennyi professzor viseli ezt a vaskalapot, s +Vaskalap hol érthetetlenül hosszura ereszti a gyeplőt, hol váratlanul s +még érthetetlenebbül rántja vissza. Diák ur néha oly szabadnak érzi +magát, mint a madár: kedve szerint szállhat ágról-ágra, egyedül a jó +Isten szeme vigyáz reá. Máskor meg mit gondol, mit nem Vaskalap, a +madárnak mind a két szárnyát levágja. + +Diák ur, mint első eminens, bajtársi kötelességet vél teljesiteni, +amikor a köréje gyülekező gyengébbeknek leforditja a latin, a görög, a +német leckét. Vaskalap szigoruan megtiltja ezt: Készüljön kiki a maga +erején. Vaskalapnak igaza volna, ha kezdet kezdetétől fogva erre nevelik +Diák urékat, de az utolsó állomás felé jut az eszébe. „Csak azért is +dongó.“ Diák ur dacol Vaskalappal, Diák ur engedetlen: egy fokkal lejebb +szállitják a magaviseletét. Diák ur szörnyü igazságtalanságot lát ebben, +s bár lakkcipőben kényeskedik, merő ellentéte lesz annak a diáknak, aki +még nem oly régen patkós csizmában kopogott végig a folyosón: kissé +elvadul s már keresi az alkalmat, ahol Vaskalapnak kellemetlenkedhetik. + +Vaskalap igen bölcs ujitást hoz: halálra itéli a cserépfazekat, melyben +kétszáz esztendeje hordják a diákszolgák a levest. Azért itéli halálra, +mert a sikos uton gyakran elvágódik szegény diákszolga s az uccán folyik +szét az ebéd. Meg azért is, mert sürü a panasz a főzőasszonyok részéről, +hogy hol ennek, hol annak a fazekát furják ki a diákok: ezzel +szégyenitve meg azt, aki ehetetlen levest főzött. Vaskalap meg sem +kérdezi a diákköztársaságot, tetszik-e, nem-e, minden szoba részére szép +zöldmázas kosztoscsészét rendel, duplát, egyiket a levesnek, másikat a +husnak: ezzel elvágódhatik a szolga, nem folyik el az ebéd. És ennek nem +is furják ki a fenekét, mert az övék. Vaskalap reformja bölcs és +praktikus, de a diákság lázong, tiltakozik az ujitás ellen, mert rá +akarják kényszeriteni. + +A dolog igen kómikus: az ujitásokért hevülő diákság fellázad az ujitás +ellen. Az első ujitás ellen, amely Vaskalaptól ered. A lázadás élén a +nemrég patkóscsizmás Diák úr áll, de Vaskalap szétveri a lázadást, +egyedül Diák úr szobájával nem bir: ez kifizeti a kosztoscsészét, de +tüntetően felakasztja a függőlámpa mellé. Byzánc ez a szoba, a vén +kollégium legsötétebb szobája, ahová már eleve azért huzódott meg Diák +úr néhány elszánt társával, hogy innen rohanjon ki időnkint Vaskalap +ellen, s ha kell, életre-halálra itt védje magát. Vaskalap egy reggel +arra ébred, hogy nagy tömeg áll a piac közepén, a csizmadiaszin előtt. +Annak a falán otromba nagy kép éktelenkedik: a kosztoscsésze képe, s +csipős gúnyirat alatta. A tömeg kacag. Vaskalap dühöng. Nyilvánvaló, +hogy a legsötétebb Byzánc müve a kipellengérezés. Sorra vallatják a +diákokat, kutatnak, nyomoznak, de nem akad áruló. Nem is akadhat, mert +három byzánci csinálta meg titokban: egyik kigondolta, a másik +megpingálta, a harmadik, kapunyitás után, hajnali sötétben, kisurrant és +felragasztotta. + +Diák úrban szertelenül és rendszertelenül dolgozik az ambició. Kezébe +akad egy oláh grammatika, hopp! neki esik, felfalja a grammatikát. +Grammatika végén versek vannak, azok közül egyet lefordit: Balada +ventului (A szél balladája) a vers cime, Zamphirescu a költője. Nosza, +kész a diákcsiny: lefordit egy Lamartine-költeményt is, mind a kettőt +boritékba teszi, az eredetit, meg a forditást is. Franciának adja be a +Szél balladáját is: az önképző titkárának ugy küldi el. Diák úron kivül +még csak egy Diák úr foglalkozik a franciával, ez is lefordit egy +francia költeményt. Megegyeznek, hogy kölcsönösen kiveszik birálatra a +francia verset, az ál-franciára azonban egyik sem vállalkozik. Majd +vállalkozik Vaskalap. Persze, hogy vállalkozik. Mi lesz ebből? Diák úrék +előre nevetnek, mert tudják, hogy Vaskalap nem is konyit a franciához. +Van-e ezen szégyelleni való? Hiszen Vaskalapnak nem szakmája a francia. +Egyik Vaskalapnak sem az. Nem elég, ha ki-ki érti a maga dolgát? + +A következő héten Diák úr felolvassa a másik Diák úr forditásáról a +birálatot. Persze a forditást „az eredetivel mindenben megegyezőnek“ +találja, agyba-főbe dicséri, s Emlékkönyvbe igtatásra ajánlja. Ugyanezt +cselekszi Első Diák úr forditásával Másik Diák úr is. Akkor megszólal +Vaskalap s mondja: – Nálam is van egy francia forditás, elolvastam s azt +az eredetivel mindenben megegyezőnek találtam… + +Erre feláll Diák úr s mondja: – Kérem, az a vers oláhból van forditva. + +Vaskalap mindenféle színeket vált, féktelen dühében földig gyalázza Diák +urat, aki az oláh nyelv tanulására vetemedett. Mennyivel hasznosabb +dolgot müvelne Diák úr, ha például az angol nyelvre forditaná üres +idejét! + +Hiszen csak ez kell Diák urnak, hopp! angol grammatikát szerez, +felfalja, annak is a végén versek vannak, egyet nagyhirtelen lefordit s +nyolc hét mulva azt is beadja… + +Ne, ne tovább! Diák úr arca ma is szégyenpírba borul, ha ezekre a kínos +jelenetekre gondol. Diák úr kegyetlen volt, amilyen kegyetlen csak egy +diák lehet. De Diák úr csak félig bünös, a bün másik fele Vaskalap urat +terheli. Diák urat Vaskalap egészen szabadjára hagyta az ő +privátstudiumaiban. Vaskalap neki soha irányt nem mutatott, tanácsot nem +adott. Vaskalap nem arra figyelmeztette Diák urat, hogy okosabban +cselekednék, ha több idegen nyelv helyett egész erejével egyre adná +magát. Sohasem emlékeztette a bölcs latin mondásra: Ex omni aliquid, +nihil bene. Neki csak egy tanácsa volt, az is a harag tanácsa: mért +foglalkozik az oláh nyelvvel s mért nem az – angollal. Vaskalapnak meg +kellett volna dicsérnie Diák urat, hogy a szomszédságában lakó nép +nyelve iránt érdeklődik. Diák úr azóta tán megismertette volna az ő +népét az oláh nép irodalmával s viszont – hajh! talán ma békességben, +barátságban élne székely és oláh, s fehérhaju Diák úr lelkét nem +emésztené a hontalanság. + +Egy téli estén nagy robajjal nyilik ki Byzánc ajtaja. Mint az őrült, „ki +letépte láncát“, képéből kikelten rohan be Gálffy Náci s erős, öblös +hangja belemennydörög a sötét Byzáncba: _Meghalt Deák Ferenc!_ + +Mind Kossuthért rajongunk, de kuruckodó lelkünk alázatosan hajlik meg a +_haza bölcsének_ nagysága előtt s megindultan száll a ravatal felé, +amelyre Erzsébet királyné sajátkezüleg tette le a koszorut. Nincs +türelmünk bevárni a hivatalos emlékünnepet s a következő szombat estén, +amikor próba-istentiszteletre gyül össze a diákság, Diák úr, aki épp +soron van, az első imádságot a _haza bölcsének_ szenteli. Vaskalap +rosszalóan csóválja fejét, istentisztelet után meg is dorgálja Diák +urat, mert elébök vágott. + +Egy Manasszes nevü kalandor telehazudja az országot, hogy ő Szibériából +került haza, mégpedig ónbányából s ott együtt sinylődött Petőfivel. +Röviden: Petőfi él! A vén kollégium falait majd szétveti a diákok +megmérhetetlen öröme. Sirva-nevetve borulnak egymás nyakába, régi +ellenségek kibékülnek – világos, hogy a megáradt öröm kicsap medréből. +Többen kirohannak az uccára, belekiabálják az aludni készülődő városba: +Petőfi él! – aztán az uccáról betévednek a kocsmába, bortól és +boldogságtól tántorogva csöngetnek be a kapun. Vaskalap nyugodt +lelkiismerettel behunyhatná a szemét ez egyszer, de nem hunyja be: +szédes elé idézi Diák urat és társait s kemény dorgatórium kiséretében +pénzbirságot szab ki rájuk. + +Ó de jószivvel fizetnének ezer annyit, ha – volna, s ha Petőfi csakugyan +élne! + +Diák urnak már sok van a róváson, s édesapjának erről sejtelme sincs. Ő +tovább szántja az édes anyaföldet, csendesen danolgatja, amint az eke +után lépdegél, a világosi nótát, ahol a magyarnak „egy nagy mély sir +ásatott“ – s közben azon tünődik, vajjon ki tudja-e majd izzadni az édes +anyaföld azt a tengerpénzt, amire már tátogatja száját a nagyétü Pest, +ez a Mahomet-nagyváros. A föld, az édes anyaföld öreg szerelmese csupa +jó hireket hall a fiáról. Német pályázaton, francia pályázaton neki +itélik a professzor urak a 25 pengőforintos dijakat. Kitünő tanulásáért +minden esztendőben 25 pengőforintokat hoz haza – van-e boldogabb ember, +mint az én édesapám? Az ő ősz feje fölött oly tiszta-derült az ég. A +kisbaconi határról nem látja, nem láthatja az Udvarhely fölé boruló +eget: ezen az égen a fellegeket. De látja Diák úr, szorongva látja, mint +gyülnek, gyülekeznek, tornyosodnak az ő feje fölé. + +Diák urat nagy kitüntetés éri. Beüzen egy öreg urinő a kollegiumba: +látogassa meg. Diák ur nem tudja elgondolni, hogy mit akarhat tőle az az +urinő: izgatottan siet hozzá. Az öreg urinő a nőegyesület elnöke. A +nőegyesület minden hétfőn kötőke-estét rendez. Igen, kötőke-estét. A nők +összegyülnek a városháza nagytermében, s mig „kötőkéznek“, ének, zene, +szavallat, felolvasás gyönyörködteti őket. + +– Szeretném, – mondja az öreg urinő, – ha egyszer egy diák is +felolvasna… Vállalkoznék-e rá? + +Diák ur vállalkozik, hogyne vállalkoznék. Vaskalap ugyan épp a mult heti +diákbál után adott ki szigoru rendeletet, hogy ebben az esztendőben +nyilvános mulatságon senkinek sem szabad megjelennie (a diákbál ugyanis +„nagy botrányba fult“), de Diák ur okoskodik: a kötőke nem mulatság, +hanem – munka. Nosza, nekiül, megénekli a diáki csizma +komiko-tragédiáját, ama bizonyos diáki csizmáét, melynek ő a szomoru +hőse. Diák ur humorosan próbálja megrajzolni, mely nagy fordulat az a +diák életében, amikor lerugja a patkóst s felhuzza, azaz szeretné +felhuzni a finom zergebőr-csizmát. Diák ur igen meg van elégedve +müvével, szalad Vaskalaphoz: engedelmet kér, hogy tiz óráig +távolmaradhasson. Vaskalap figyelmezteti Diák urat a szigoru rendeletre +s az engedelmet megtagadja. Diák ur „kifejti“, hogy a kötőke nem +mulatság, hanem – munka, még pedig kettős munka: testi és szellemi. +Vaskalap kikergeti Diák urat, s Diák ur csak azért is elmegy a kötőkére. +Pajtásai összegyülnek a Byzáncba, öltöztetik, csinositják, akár egy +menyasszonyt. Diák urnak nincs kvekkerje, hármat-négyet rápróbálnak, egy +aztán ugy talál, hogy ha őrá szabta volna, most ezt mondaná a szabó; +egészséggel viselje. Fekete pantallója sincs még – akad az is. Igy indul +hóditó utjára Diák ur: viszi a hiuság, meg az „eb ura fakó“. Nagy csapat +diák kiséri a városháza kapujáig, ott három diák „csak azért is“ +megváltja a bilétát, a többi lázadozva tér vissza. + +Diák urnak káprádzik a szeme, amikor belép a fényesen világitott +terembe. Most először lát együtt, egy bokrétában, temérdek sok szép +asszonyt, szépleányt – csuda-e, hogy káprádzik a szeme. Már ismer +néhányat – messziről. Ihol, a nevetős szemü Kénosyné, a város legszebb +asszonya. Most van teljes virágzásban a halk, finom beszédü Szabadyné. +Amott tündöklik Jánossyné, oldalán a kis Nelly: egy sereg diák titkos +ideálja. Itt vannak a ragyogó fehérarcu Kovács-leányok és itt vannak +nagytiszteletü Kis uram barnapiros arcu szép leányai. Bejöttek a hodgyai +tiszteletes leányai is, a Zágoni-leányok: Biri, az ördöngös Biri s +Juliska, a vidék csalogánya. És itt van a nagygalambfalvi tiszteletes +leánya is: Kelemen Róza. Oly szép, hogy festő nem festhet szebbet. + +Sor kerül Diák urra és sikerül megnevettetnie a diszes uri társaságot, +bár nem marad titokban Diák ur előtt, hogy egy finnyásabb izlésü +urihölgy, aki a _Fővárosi Lapok_-nak és Emilia _Családi Kör_-ének hü +olvasója, el-elfintoritotta az orrát. Nem csuda: ő ott csupa finom +történeteket olvasott, a patkós csizma pedig valóban durva matéria. Diák +ur meg van elégedve a sikerrel: két nagy virágbokrétát dobnak feléje, az +egyik fejbe találja – kivánható-e ennél fényesebb siker? + +Egy hét sem telik belé, Diák urat „sedes“ elé citálják. A „sedes“ a vén +kollegium törvényszéke. Diák ur igen rosszat sejtve lép a sedes elé. A +professzor urak komoran ülnek az asztal körül. + +Nagytiszteletü Kis uram elnököl. + +– Maga – maga, fiam – dacolt – dacolt. + +Igy beszélt mindig nehéz lélekzetü, nekem különben kedves emlékezetü Kis +uram. Minden szóra pontot tett. Néha kettőre. Ha nagy volt a haragja, +három szóig emelkedett, aztán – pont. + +– Maga – maga – maga, fiam, felolvasott. Maga – maga – botrányt okozott. + +– Én? + +– Maga – maga – maga. + +– Mivel? + +– Maga, maga, patkós, igen, patkós csizmáról olvasott… + +–? + +A szédesben ül két fiatal tanár. Látom, hogy ezek összemosolyognak. +Nyilván azon mosolyognak: hiszen patkóscsizmás diák volt valaha Kis uram +is. + +– Maga, maga – szégyent hozott – a kollegiumra. Ha legalább – – nem +fejezte be. Azt akarta mondani: ha legalább finom témát választott +volna… – Ezt, ezt, – folytatta hosszabb pihenő után – megirjuk. Megirjuk +az apjának. Ajánlva küldjük. Ugy. Magát, magát, ha még egyszer – igen, +igen, egyszer, kimarad, magát – magát – fiam – kicsapjuk. Ezt – ezt – +megirjuk. Maga – maga – elmehet. + +Forgott velem a világ. Kiszédültem a szobából. + +Mint ahogy a halálraitéltnek egy röpke pillanatban végigvágtat a lelke +mindazon, ami volt, sőt bekandit a jövendőbe is: ugy vágtatott +össze-vissza az én lelkem is. E még rövid életpályának rengeteg +apró-cseprő, már-már feledésbe merült epizódja elevenül meg s egyszerre +csak megállapodik egynél. Még csak most ébred a tudatára igazán, hogy +mely nagy méltatlanság esett meg rajta. + +Igen, igen, állapitom meg, négy éve történt. A 14-ik esztendőt tapostam. +Folynak a félévi vizsgák. Minden osztály vizsgája egy egész nap. +Negyedik gimnazista vagyok. Az én vizsgám után még négy osztály vizsgája +következik. Eszerint lesz négynapos vakációm. Két napi járó föld hazáig +meg vissza. Mindössze hát két napig lehetek otthon. És ha csak egy +napig! Még mindig gyermek vagyok, anyás gyermek. Nosza, jerünk haza! Már +alkonyodik, amikor a vizsgáról kijövünk. Három erdővidéki fiu hozzám +szegődik. Az osztályfőnökkel egy szobában lakunk. Látja a +készülődésünket. Egy karéj kenyér s egy darabka szalonna az utravalónk. +Künn csikorog a hideg. Február elején vagyunk. Egy szóval sem mondja az +osztályfőnökünk: maradjatok itt. Azt sem kérdi: jött-e valaki értünk. +Kocsin megyünk-e vagy gyalog? Sem Isten, sem ember nem törődik velünk. +Felső kabát nélkül, kurta zekében, kezünkben somfabot: igy vág neki négy +kamaszodó gyermek a havas éjszakának. Csikorog a hó a talpunk alatt, +fagyos szél kerekedik. Hónunk alá kapjuk a somfabotot, félkezünk a +zsebben, félkezünk a kebelünkön, a zeke alatt didereg. Még csak a +kápolna mellett járunk, a boldogfalvi hegy aljában, a szél már +fel-felkap egy-egy maréknyi havat, szemünk közé vágja, de mi nem +fordulunk vissza. Mi már Jókai-regényeket olvastunk, sokat, sokat; mi +már nem ismerünk lehetetlent: kevélyen dacolunk széllel, hideggel, +megyünk, megyünk, hegyre föl, völgybe le. Kint vagyunk a patakfalvi +hegytetőn, övig gázolunk a hófuvásban, aztán bevergődünk az utszéli +kocsmába. Fejérharisnyás, öreg székely ember a korcsmáros. Egymagában ül +a szabad tüzelő előtt, piszkálja a tüzet s nagyot bámul, amikor belép +négy gyermek. Ha nagyobbak volnánk, garabonciás diáknak nézne, de +gyermekek vagyunk, igy hát csudálkozik, pedig a székelynek a csudálkozás +nem természete. Szó nélkül tölt négy pohár szilvóriumot, megisszuk. +Mégegyszer tölt s biztat, hogy hajtsuk le bátran, majd megfizeti az +Isten. Váltig maraszt éjszakára, de mi köszönjük a jóságát s megyünk +tovább. Falut falu után hagyunk el s egy lélekkel sem találkozunk. S +nagy a szerencsénk: éhes farkascsorda utunkat nem állja. Még Réka +királyné erdejében sem. A Rika-erdőn tul, a Bikás-tetőn virrad ránk a +reggel. Délre otthon vagyunk. + +Kérte-e valaki számon tőlem ezt az utat? háborog a lelkem. Senki! Senki! +S ime, most nemcsak számon kérik két órai távollétemet, keményen meg is +büntetnek. Egy patkós csizma miatt. Ha legalább – lakkcipő lett volna! + +A folyosón nagy sereg diák várakozik reám. Közlöm velük az itéletet. +Szörnyü botránykozással fogadják. Aztán egyszerre csak hozzám simul egy +bársony nadrágos, szőke haju, kékszemü fiu, karját karomra ölti, +félrevon a diákseregtől s mondja: + +– Én magát rég szeretem. Fogadjon el barátjának. Jőjjön, sétáljunk ki a +rétre. Ott majd kieszelünk valamit. Elfogad? + +– Itt a kezem. Barátod vagyok. + +Tizenötéves, nyurga fiu, a város legszebb öreg asszonyának a fia, a +város legszebb ifju asszonyának az öccse. A neve: Sebesi Jób. + +Csudálatos, a diákpálya vége felé csendül hozzám az első igazi meleg +hang. A városi és falusi gyermek szive összeölelkezik. + +Már olvadozik a hó, a Küküllő partján rügyedzik a füzfa: kart karba +öltve megyünk át a városon, ki a rétre. Idelátszik az az ut, amely +Bethlenfalva felé vezet. Arrafelé futamodtam meg tiz év előtt: hazáig +akart szaladni az apró emberke, aki néhány nappal elébb szakadt le az +édes anyai kebelről. Az az ut egészen más irányba visz, vajjon nem +volna-e jobb, ha most csakugyan arrafelé vágok neki a világnak? + +– Ha édesapám megkapja azt a levelet, – gondolkozom hangosan – bizonyos, +hogy azonnal szekérre ül s hazavisz – parasztnak. Az a levél megrenditi +a bennem való hitet. Ne feledd, hogy az én édesapám csak hat hétig volt +diák! + +– Hát nem kapja meg azt a levelet! – tüzel Jób. – El fogom lopni! + +– Jób! + +Kalandosnál kalandosabb terveket eszel ki az eleven fantáziáju gyerek. +Oly félelmetesen kész _mindenre_, hogy végre is halomra kell döntenem a +terveit – a magam tervével. + +– Azt a levelet nem fogja megkapni az édesapám. Irok a postamesternek. +Irok Gábor bácsinak. Mindakettő meg fog érteni engem. + +Megértett mindakettő. Az a kegyetlen levél sohasem jutott édesapám +kezébe. Isten, ugy-e, megbocsátja Gergely Ferenc postamester bácsinak, +hogy egyszer, egyetlenegyszer más kezébe juttatott egy levelet? Bocsássa +meg a professzoraimnak is, hogy ezt a kegyetlen levelet megirták… Én +hamar megbocsátottam, mert ez a levél szerezte nekem ifjukorom leghivebb +barátját, a népköltés kincseinek gyüjtésében lelkes társamat. + +De gyerünk, gyerünk, repülve repülnek a napok, virág borit erdőt, mezőt, +be kell szaladnom, hegyet, völgyet, minden zugot, hová tiz esztendő édes +emléke köt. Velem tart a búcsujárásban Jób, együtt búcsuzódunk, s közben +együtt szőjjük a szivárványos terveket, rajzolgatjuk a dicsőséges, a +diadalmas jövendőt. Megmásszuk Budvár sziklás oldalát, tetejéről hosszan +elmerengünk a méltóságosan hömpölygő Küküllőn, melynek „minden habja ha +tintalé volna“, úgy sem irhatnám le, ami a búcsuzás óráiban emlékezésem +táblájára rajzolódik. Leszállunk a völgybe, leheveredünk a virágba +borult vén vadkörtefa alá, amely fanyar vackorával annyiszor csillapitá +le a kis diák szomjuságát, néha éhségét is… Rimek csendülnek a +lelkemben, formálódik a vers, melyben elbúcsuzom tőled, vén körtefa. Ez +a vers öregkoromban vetődik papirosra, de gyanakodva mondja ez is, az +is, hogy ezt csak ifjukoromban irhattam… Valóban, akkor született, akkor +csendült meg a hangja – mért ne irnám ide? + + Elszállott az idő fölöttem, + Vén körtefa, búcsuzni jöttem. + Virágodat tán sose látom, + Isten veled, öreg barátom. + Legjobb barátom! + + Mi titka volt ifju szivemnek, + Te reád biztam, rejtve benned. + Fészkelni rád hiába járnak, + Nem mondtad el szarkamadárnak – + Csacska madárnak. + + Könyem ha omlott, letörülted, + Fájdalmaim elszenderültek; + S csak rám hajolt virágos ágad, + Eltüntek mind a bünös vágyak – – + A bünös vágyak. + + Istent dicsérni hozzád jártam. + Legszebb müvét benned csudáltam. + Hol az ember, aki tenálad, + Vén körtefa, szebbet formálhat?! + Nincs szebb tenálad! + + Isten veled, ütött az óra, + Hajolj reám még búcsuzóra! + S amivel Isten úgy megáldott: + Még egyszer hullasd rám virágod. + Fehér virágod. + +* + +És sorra kerülnek mind: Csicser, az erdőboritotta hegy, melynek tetején +a szerelmes Csicser vára állt; a kápolna, ahová plántálta ifju +képzeletünk e bús dalt: + + Csendes völgy ölében kit fed + E sötét kápolna itt? + Mért szemed kisirva, lányka, + Mért oly búsak arcaid? + +Igen-igen érzelgős dal, de igy irásközben ugy melegiti öreg szivemet. + +Búcsuzom a vén kollégium nagy kertjétől, mely mellett szük mederbe +szoritva rohan el a Küküllő. Hogy megszépül nagytiszteletü Mogyorósi +Szőke József verse, amely munkára buzdit, mondván: Nem kell dolgot nem +akarni, ha német, magyar embör! Széppé teszi a verset a kert: minden +virágában egy erős magyar lelkü ember szive illatozik. + +Elég, elég, már fájni kezd az emlékezés. + +Bizonyos, hogy a vén körtefa virágját sohasem látom. Budvárát sem, a +Csicsert sem. A kápolnát sem. A Küküllőt sem. Azt a szép kertet sem. Azt +a várost sem, melyet tündérvárosnak rajzolt meg a gyermeki képzelet, s +most, hogy soha többet nem láthatom – ismét tündérvárossá varázsolódik. + +* + +Kilenc diák ül a teritett asztal körül s egy fiatal tanár. Hetven +gyermek indult el tiz év előtt, s ebből a kilenc diákból is az +indulásnál csak öt volt jelen. Hová széledt, hová tünt el a többi? Ki +tudna számot adni róla? Kilencen vagyunk. Mienk az egész világ. Fenékig +élvezzük a teljes, a tökéletes szabadságot. Aztán éjfél felé nagy +virágos kedvvel felkerekedünk, csatangolunk az uccán – és egyszerre +megállunk egy kis kapu előtt. A mélyen fekvő házból felém vigyorog a +piros lámpa, kezem már a kis kapu kilincsén, de hirtelen lehanyatlik +róla. A diákok kacagva löknek félre, betódulnak a kis kapun, én meg +félresompolygok észrevétlen. + +Oh, Istenem, mi történt ezzel a házzal! Tiz év előtt ebben +aludtam-álmodtam át az első éjszakát. Itt mesélt édesapámnak egy öreg +csizmadiamester az ő Angliában tanuló fiáról. Hová lett ez az öreg +ember? Meghalt? Hová, merre oszlott-foszlott szét népe ennek a háznak, +melynek födele alatt született a _Nemzeti nevelés_ irója? + +Nem, nem, nekem e háznak küszöbét átlépnem nem szabad! + +– – – – – – – – – – – + +…Ennekelőtte tiz esztendővel egy szüz-tiszta gyermek szakadt le az +édesanyai kebelről. Azon szüz-tisztán lépi át holnap a szülei ház +küszöbét. + +– Csókoljon meg, édesanyám! + + + + +TIZENKETTEDIK FEJEZET. + + +Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy az „ország szive“ nem +magyar. + +…Most pedig, türelmes iróasztalom, minekelőtte világhóditó utjára indul +a székely fiu, engedd, hogy kövesse meg az édes anyaföldet. Te, ki +mindennapos tanuja vagy a hontalanná lett öreg ember sorvasztó +kinjainak; az édes anyaföld után való halálos vágyakodásnak; te, aki +aggódva nézed, mint akad el az öreg ember tolla minduntalan: mint száll +sóhajtás után sóhajtás Kelet felé, mindig Kelet felé: hinnéd-e, hogy ez +az öreg ember valaha könnyü, oly könnyü szivvel vált meg e földtől? +Sorvasztó kin, halálos vágyakodás, megtört sziv, megalázott lélek: mi +megkövetést kivánsz még, édes anyaföldem? + +Hiszen ha hátára vehetné ez a világhóditó utjára induló fiu a szülei +házat; a virágos, a gyümölcsös kertet; az erdőt, a mezőt. Ha szépen +letehetné annak a nagy városnak a szélén a házat, a kertet. Ha ott, a +nagy város szélén is hallhatná erdő zugását, vadgalamb szólását – ki +volna boldogabb? + +Édesapám megcsinálja az „osztályt“. Négy gyermeke van, három kiszállott, +– kiszállani készül a negyedik is. + +– Egyik ujjam olyan, mint a másik; egyik gyermekem olyan, mint a másik, +mondja ő – s négy egyenlő részre osztja földjeit. Az osztály ellen +egyikünk sem emel szót. Mind a négy részből megtart magának egy-egy +részecskét. Szabad eladogatnom a földjeimet, ha nem elegendő a pénz, mit +édesapám ad. Szabad, de csak Gábor bácsinak. + +– Meghalnék bánatomban, mondja édesapám, ha idegent látnék szántani a +földemen. + +Meghalna bánatában! Meghalna, meg. Az ő szerelme a föld iránt nem +felszines szerelem, mélyes-mélyen a gyökere. Ezer esztendeje gyökeredzik +a szerelemnek ez a fája, – kinek volna lelke kiszaggatni e fa gyökerét? + +Az én szerelmem még felszines szerelem. Szinte kéjelgek a gondolatban, +hogy a földet – tudományra váltom. Megilletődve búcsuzkodom erdőtől, +mezőtől; meg-megsajditja szivemet édesanyám szüntelen kesergése; de a +nagy ismeretlen város csábitóan mosolyog felém a messzeségből, lelkem +szüntelen ott kalandozik: az övé vagyok már. Milyen kicsiny ez az én +világom! Gyermek vagyok még, nem látom: ebben a kicsiny világban benne +van az egész nagy világ. Mely könnyen mondok le az első darab földről! A +másodikról, a harmadikról. Minek nekem a föld? + +Édesanyám ugy elsirat, mintha temetőbe vinnének. Vigasztalom: – Ne +sirjon, édesanyám. Lássa, István nagyapám kétszer járta meg Pestet, +amikor a franciára ment – s visszajött. A papbácsi is járt Pesten, sőt +azon is tul. Nagynémetországban, – ő is visszajött. Visszajövök én is. + +– Lám, lám, mondja édesapám, – mekkorát változott a világ. A nagyapád +ennekelőtte hetven esztendővel lóháton járta meg Franciaországot; a pap +bácsid ennekelőtte harminc esztendővel szekéren ment Kolozsvárig, +delizsáncon Pestig; te meg véges-végig vasuton mégy… + +Véges-végig. Valóban, már vágtat a gőzparipa Brassótól Budapestig. +Székely falut alig érint egyet-kettőt, de a székely megszokhatta ezer s +annyi esztendő során, hogy ő csak védje a keleti határt, majd valamikor +aztán ő is kap egy szép csendesen mendegélő körvasutat, amelyen +kerenghet körbe-karikába enmaga körül. Valóban, már vágtat a vasut. „A +madár repült csak eddig, most az ember is repül“. Repülhet a csiki +székely fiu is, ha a pesti egyetemre igyekezik, ám elébb két álló nap +döcöghet szekéren, rettenetes erdei utakon, akkor aztán neki is fütyöl a +gőzös. + +Az én kicsi falum kiváltságos falu. Tiszta időben ide hallik a ló nélkül +szaladó vaskocsik dübörgése. A nagybaconi cserépvetők már hordják is a +cserepet a vasutra s regélik, hogy nagy dicsőség érte a székely +cserepet: viszik Pestig, még azon is egy sánta arasszal tul. Felelevenül +az 1835-iki zsinat emléke, amikor Bodola püspök a nagybaconi templom +szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőségét, akinek uralkodása alatt +„béjött“ a ló nélkül szaladó kocsi. Keresztes Sámuel székely huszár +hitetlenül csóválta fejét, sőt Istent is káromolta mondván: Olyan Isten +nincs, hogy azt megcsinálja. Ime, megcsinálta – Isten segedelmével – az +ember. + +Két erdővidéki ifju ül a gőzparipára, csudálatosan a két legkisebb +faluból. A „kerékfuró“ Bodosból az egyik, a „kenyérsütő“ Kisbaconból a +másik. A bodosi ifju: Budai József, aki – orvosnak készül. Mit mondok? +Készült. Mindjárt a kezdet kezdetén megiszonyodik a hullától, bucsut +mond az orvosi pályának, bemegy a vámházba: ez a pályatévesztett székely +fiuk menedéke. Székely ember az igazgató, s megtelik a vámház székely +fiukkal. De meghal az öreg Budai, a hajótörött fiu hazamerészkedik, igen +szép birtokát eladja az öccsének 900 pengő forintért. Kiszámitotta, hogy +három esztendőre ennyi éppen elegendő neki. Minden hónapra esik 25 pengő +forint. Három esztendő alatt kitanulja a tanárságot – igen, tanár lesz +belőle. A Körösi Csoma Sándorok fajtájából való ez az ifju. Jóformán +üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyar hazát kereső utjára Körösi +Csoma Sándor, – igy indul második utjára Budai József is. Háziszőttes +ruhájához hü maradt. Oly igénytelen, mint egy remete. A magyar költőkről +nem beszélve, Sekszpirt csakhogy végig nem szavalja. Nyári vakációkon +vadcsemetéket szemez nemesre, s nemcsak az ősi kert fáit nemesiti meg +(ami már nem is az övé), de sorra járja a falu kertjeit, s tetszik, nem +tetszik a gazdának, ahol vadcsemetét talál, megnemesiti. Apostoli +lelkességgel tüzeli a „fapipás“ székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra +lobban, ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönben oly szemérmetes, +könnyen elpiruló, mint egy leány. Hogy ismeri az állat- és a +növényvilágot! Hát a köveket! Szabó Józsefnek, a hires geológusnak, ő a +legkiválóbb tanitványa, majd asszisztense, s hiszed, nem hiszed, a +háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghez mindvégig hü marad. + +Amikor ketten a gőzparipára ülünk, elfogyott már két esztendő s azzal +600 pengő forint. Sem több, sem kevesebb. Még egy esztendő s József – +kész tanár. Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon kézitáskája mellett +hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, kavicsok benne. Én is viszek +egy vászon kézitáskát s ebben egy csomó nép-balladát, dalt, mesét. +Délben ülünk fel s másnap késő este dohog be vonatunk a nyugati +pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri fényben ragyogónak képzeltem el az +ország szivét – im, az első csalódás. Gyengén világitott, rosszul +kövezett, zegzug utcákon botorkálunk, – József tudja, hová, merre. +Becsönget egy ódon, lesüppedt, földszintes ház kapuján; itt lakott +tavaly. De a szobácska már másé: tovább botorkálunk, s éjfélután sárgára +meszelt öreg házba csöngetünk be. A Széna-téren vagyunk, mely később +veszi föl a hittéritő Kálvin nevét. A sárgára meszelt ház egyemeletes: +két mérges oroszlán vicsoritja ránk a fogát. Ez a _Két oroszlán_ szálló. +Két jámbor székely fiu itt alussza át az első éjszakát. + +Reggel nyakunkba vesszük a várost. Lakást keresünk. Egy kis szobácskát, +mely messze sincs az egyetemtől s olcsó is. Uccából ki, uccába be, végre +a Sip-uccában kikötünk. Ott, a 10-ik szám alatt egy kis szoba kiadó. +Javakorabeli, barátságos képü zsidóasszony fogad. Előszoba nincs, +egyenest a konyhába lépünk. A konyhától balra egy kis udvari szoba: +ebben lakik a fia. Orvosnövendék a fiu: Schächter Miksa a neve. A +konyhától jobbra egy tágas, kétablakos szoba, uccára néző. Nemcsak az +uccára néz, de a zsinagógára is. Ebben a szobában laknak Schächter Miksa +szülei. Mellette egy kis oldalszoba, egyablakos. Két ágy, talpalatnyi +közelségben. Egy kis asztal, egy kis divány, egy ruhaszekrény – ez a +butorzat. Kicsiny kis szoba, de uccára néz ez is s egy hónapra tiz pengő +forint. Ennyit kértek, alku nélkül megadjuk. Közben hazajön a Miksa +gyerek. Eleven, okos szemü fiu, beszédében, modorában semmi zsidós. De +ezt én csak később állapitottam meg róla, mert most még a faji vonás is +ismeretlen előttem. Hatéves koromban láttam az első zsidót. Fiatal +legény volt s az én kis falumban nyitott boltot a boldogtalan. Ez volt +falunkban az első bolt. Alig-alig vásárolt e boltban a nép. Nem amiatt, +mert a boltos zsidó. Az én kis falumhoz közel Barót, ennek a +hetivásárjaira viszik be az eladni való egy-két véka gabonát; itt veszik +meg a gyertyát, a borsot, a pántlikát, a fejkendőt s miegyebet. Itt +találkoznak a vidékbeli atyafiakkal, jóismerősökkel. Itt tudják meg +egymástól: hány hét a világ. Minek nekünk bolt? + +Egyszer csak hirül hozzák édesanyámnak, hogy a bótos éhezik. Száraz +kenyéren tengődik, s hol van, hol nincs az is. Attól kezdve minden +délben küld az éhező zsidónak egy fazék levest. Én is viszek neki több +izben. A bolt hamarosan bezárul, a zsidó fiu eltünik. Isten tudja, hová. + +Tizenkét év multán ismerem meg a második zsidó fiut: Schächter Miksát. +Orvosnövendék, de nagy szeretettel foglalkozik a magyar históriával, s +első éves korában lefőzi a filozoptereket: a mohácsi vészről irt +dolgozatával. Az egyetemi pályadijat ő nyeri meg. + +Jókai, diák korában, a _Zsidó fiu_ cimü müvével versenyez az Akadémia +koszorujáért. Országszerte játszák a _Zsidó honvéd_ cimü népszinmüvet. +Már a vén kollégiumban legendás hire van egy zsidó ifjunak, aki süket, +gyámoltalan, élhetetlen, s akinek mennydörgős vezércikkeit csakúgy falja +a diákság. Mezei Ernő a neve. + +Kikeresztelkedett zsidó ritka, mint a fehér holló. Schächter Miksa +szülei orthodoxok, már virradat előtt fent vannak, hangosan imádkoznak s +velük Miksa is. Miksa vallásos zsidó s kuruc magyar. + +Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg az idegen nevü fiukat. +Sok zsidó fiuról sokáig azt hiszem: szepességi szász. A névmagyarositás +még nem divat. A filozófián kevés a zsidó fiu, az orvosi meg a jogi +egyetemen évről-évre növekedik a számuk, de még kisebbségben vannak. +Német a nevük, de magyarságukhoz nem férhet kétség. Ez a nemzedék – +magyar lelkü. Sem az országban, sem az egyetemen zsidó kérdés. Ennek a +nemzedéknek az apja, a nagyapja, a magyar szabadságért harcolt 48-ban, s +49-ben „Világostól hozza a nagy bánatot“, akár az én édesapám. + +Greguss Ágostonnak, az esztétika tanárának legkedvesebb tanitványa, Hahn +Adolf: vörösképü, vöröshaju fiu. Minden hét keddjén, délután, két +ingyenes órát szentel nekünk Greguss. Magasabb fajtáju önképzőkör ez: +novellát, verset, irodalmi és esztétikai dolgozatokat olvasunk fel s +azon melegében agyonbiráljuk egymást. Itt tünik fel egy halovány arcu, +szőkehaju, cingár fiucska okos és kemény kritikáival: a tizenhét éves, +koraérett, székely eredetü Ambrus Zoltán ez. Itt tünik fel tömörnyelvü +Macaulay-forditásával a tatárképü Engel Dávid. Ma Engel, később Angyal: +a legjelesebb s legmagyarabb historikusaink egyike. + +A budai hegyek közt van egy villa: ebben lakik Greguss Ágost, ez a finom +lelkü ember, hozzá mindenben méltó életepárjával. Vele sétál át öt-hat +tanitványa minden héten – vacsorára. Ezt az öt-hat kitüntettet Hahn +Adolf válogatja össze. Csendes, halk beszédü fiu, tekintély köztünk. +Sürün jelennek meg tőle könyvkritikák, irodalmi tanulmányok a nagy +lapokban. Kevés az iró, kevés a könyv, jelentéktelen könyveknek is +tárcát szentel a sajtó. Ennek a Hahn (később Havas) Adolfnak a munkája +(nagy lelkismeretességgel végzett munkája) Petőfi összes müveinek +jegyzetes kiadása. + +Greguss Ágost háza több a háznál: enyhe, meleg fészek. Gyermeke nincs. +Egy növendékleány, nevelt leánya, eleveniti az enyhe fészket, s +hetenkint a tanitványok teszik elevenebbé. Irodalmi kérdéseket vitatunk +meg, s a székely Mihály József, meg a szász Hoffmann Frigyes a +legügyesebb vitatkozók. Már első este meghat figyelmével a házigazda. +Savanyuvizes üveget tesz elém, mosolyogva mondja: – ihol, székely poéta, +– borviz! + +Az volt, az, borviz. Borszéki borviz. A borvizek királya. + +Poéta? + +Igen, igen, verseket firkálok. Humoros verseket az Üstökös-nek. A vén +kollégiumban ér a „hihetetlen“ nagy dicsőség, hogy egyszerre két +versemet adja ki az Üstökös. A Jókai Üstökös-e. Ime, Jókai olvasta a +versemet s ki is adta! De csak Pestre kell jönnöm, s gyorsan ér a +második csalódás: Jókat neve ott ragyog az ujság élén, de sejtelme sincs +róla, mi van abban. De hát csak irom, irom tovább a humoros verseket +Üstökösnek, Bolond Istóknak: édesanyám nem ismerne rám. Lám, de jókedvü +az ő búsbeteg tejen nevelt fia! + +* + +Szerencse, hogy nincs hájjal kenve a vén egyetem: megenném egy falásig, +étvágyam oly mohó. Ha össze nem ütköznének az órák, mind beirnám +indexembe a nyelv és irodalom körébe tartozó tárgyakat. Három oldalt igy +is tele irok. + +Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Bessenyeitől a két +Kisfaludyig bezáróan „méltatja“ e kor költőit s külön ingyenes órát +szentel Petőfinek. Éles, szurós szeme megakad egyhangu nevemen. + +– No, barátom, a maga neve sem való versbe. + +Igy kezdődik az ismeretség. + +– Versbe nem, de vers alá talán jó lesz, – hebegem bátortalanul. + +– No, majd meglátjuk. + +Szaladok Heinrich Gusztávhoz. Kérdi: _Hogy hivnak?_ Szörnyen megsértődik +az „egyetemi hallgató“ ur, hogyne sértődnék, amikor őt már két +esztendeje illeti meg az urazás. De zsebrevágom a sértést. S mert a +magyar ember esze tudvalevően igen _gyorsan vált_, hetek multán rájövök, +hogy nem volt az sértés, csak a kitünő német tanár – magyartalansága. + +Lótok-futok, sorba irják be nevüket a francia és angol nyelvmesterek, az +oláh nyelv rendkivüli tanára, sőt hely jut a magyar nyelvnek meg az +összehasonlitó nyelvészetnek is… + +Folytatom a vén kollégiumban megkezdett utat: ex omni aliquid, nihil +bene. Na, ennek előreláthatóan rossz vége lesz. + +* + +Az 1877-ik esztendő őszén pillantom meg Pestet és Budát. Nagy város +falusi fiunak, de én nagyobbnak, jóval nagyobbnak; szebbnek, jóval +szebbnek képzelem. Az Andrássy-utnak még Sugár-ut a neve s még +ócskaruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, tervelik-e a nagy +körutat: a helyén zeg-zug uccák, kevés emeletes, sok földszintes ház. Az +uccák neve felemás: magyar és német. Több, sokkal több a német, mint a +magyar cégtábla. Kétkerekü taligák nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban +Dunaviz. A taliga mellett sváb paraszt mendegél s be-bekiált a kapukon: +Donauvassz! Seholsem hallod: Dunaviz! + +A magyar szó az uccán, vendéglőben, kávéházban, ha nem is oly ritka, +mint Kisfaludy Károly idejében (Hej, maholnap a magyar szó – ritka, mint +a fehér holló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen megütődik a +székely fiu. + +A hosszu Sugár-uton talán még csak egy kávéház. Székely diákpajtásaimmal +bemegyünk, asztal mellé telepedünk. Feketét rendelünk és ujságot. A +pincér csupa német ujságot rak elénk. + +– Hozzon magyar ujságot! + +– Nincs! + +Négy „nagy-lepedős“ magyar napilap van (Pesti Napló, Hon, Ellenőr, +Egyetértés), szépirodalmi napilap (Fővárosi Lapok), az egyetlen +szépirodalmi napilap a föld kerekén; élclapunk is kettő: az Üstökös, a +Borsszem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi Ujság, Magyarország és +a Nagyvilág) s ezekből egyetlen egy sincs. Dühösen hagyjuk ott a +kávéházat, háborog a lelkünk: hát ez a város az ország szive?! + +A kocsma is, talán az egy _Kis pipa_ kivételével, csupa német. +Valamennyinek a falán ott lóg egy izléstelen, durva hangu, magyargyalázó +bécsi élclap: a Kikeriki. Néhány belvárosi kávéházban huzódik meg a +maroknyi magyarság. Irók és vidéki tekintetes urak. Az iróknak külön +szobácskájuk van a Kis pipában, külön asztaluk a Kammonban, a Koronában, +a Pilvaxban. Sóvárogva nézek a külön szoba, a külön asztalok felé: +vajjon lesz-e valaha helyem itt? + +Mi ad magyar szint az ország szivének? Még a kultura templomai sem mind +magyarok. A Nemzeti Szinház üres, a gyapju-utcai német szinház +csordulásig teli. De van már egy második szinháza: megnyilt a +Népszinház. Blaháné csudát müvel, a sváb és zsidó fülekbe és szivekbe +belecsilingeli a magyar szót. Ő az ország szivének legsikeresebb s +legolcsóbb magyar nyelvmestere. Az ő magyarositó munkája az államnak egy +krajcárjába sem kerül. + +Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: a Nemzeti muzeum. Kik +látogatják? A diákok. S vasárnaponként a – magyar és sváb parasztok. A +tudós Akadémiának hatalmas palotája szőke Duna partján. Minden héten +felolvasnak a tudós urak. Néhány akadémikus a közönség. Ide csalogatja a +magyar uriosztályt s a diákságot a Kisfaludy-társaság, de kényelmesen +elfér a kisteremben az ájtatos hallgatóság. – Még kis diák Pekár Gyula, +akiért az asszonyok majdan megostromolják az előszoba üvegajtaját. Sőt +be is törik. + +Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért, a magyar költeményért, a +magyar tudományért egyetlen egy üveges ajtót sem tör be a magyar. + +A magyar irodalomból csak egyetlen ember él: Jókai. Ha ugyan egyedül +abból. Két ujságnak is szerkesztője – névszerint, honatya is. Bizony +kisül, hogy ő is jófelerészben egyébből él. Mikszáth Kálmán még valahol +Szegeden szegénylegénykedik. Költők, irók szinejava vagy ujságiró, vagy +tisztviselő. Aki sem ez, sem az, tengődik, mint a Toldi lova, vagy ha +jobban tetszik: a Thököly kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, az öreg +Karikás, dupla auflágot tétet a költő csuspájzára s – egy adagot sem +fizettél. Igy él a költő, aki csak – költő. S mert minden költő +félig-meddig bolond, a nemzet bolondja, – nem szünnek meg énekelni annak +a nemzetnek; amely rájuk sem hederit. + +Mindezt látja a székely fiu, de azért sóvárogva néz a Kis pipa külön +szobája, a kávéházak külön asztalai felé, – vajjon lesz-e valaha helye +itt? + +* + +Hetek mulnak, hónapok mulnak, de csak messziről vagyok bátor: +szárnypróbálgatásaimat az ujságoknak postán küldözgetem. A +szerkesztőségek küszöbét átlépni nem merem. Emlékszel, nyájas olvasó, +arra az esztendőre, „amikor az öregek megfiatalodtak?“ 1867 volt az az +esztendő. Még csak tiz esztendő mult el azóta, 1877-et irunk, várnod +kell még legalább husz esztendőt, amikor a fiatalok öregnek születnek. +Amikor a csóré száju gyerek bátran lejt be a szerkesztőség ajtaján s ugy +nyujtja át a kéziratát, mintha egyenesen az Olympus tetejéről, szárnyas +lovon röppent volna be. Az az ifjuság, az én ifjuságom, gyámoltalan, +szemérmetes, félve kopogtat az ajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg +téli estén százszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alatt +három ujságot szerkesztenek öreg és öregedő urak; százszor tekint fel az +ablakokra, melyek mögött a „beérkezettek“ szántják a papirost; százszor +áll meg a kapu előtt, tapogatja meg a keblén melengetett gyermeket, s +végül is kifagyva, dideregve somfordál haza; lábujjhegyen tapogat át egy +szobán, melyben csöndesen alszik, álmodik egy öreg pár ember arról az +időről, amikor doktor ur lesz a Miksa gyerek s megaranyozza életük +alkonyát… + +Vajjon mit álmodnak az én szüleim, messze, messze, a kis faluban? +Álmodnak-e a gyámoltalan fiu vergődéseiről? + +Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, a dalokat, a meséket, +ujra meg ujra olvasom s ujra meg ujra megfogadom: holnap – lesz ami +lesz, viszem a kincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet népköltési +gyüjteményt adott ki a Kisfaludy-társaság: Gyulai az egyik szerkesztője. +Arany László a másik. „Legyen a mienk a harmadik! Vidd el már az +öreghez!“ – bátorit Jób messziről. Végre is – egy életem, egy halálom – +hónom alá csapom a kincset, felbátorkodom a félelmetes emberhez. A +Sándor-uccában a ház, amelyben az irók rettegett kritikusa lakik. +Emeletes ház, tágas udvara s kis kertje van. Két szárnya van a kert +felé, első emeleti balszárnyán komor, vén ember remetéskedik: Szendrey +Ignác, Petőfi és Gyulai apósa. Ezé a vén emberé a ház. Az emelet +jobbszárnyán, kertre néző kis szobában szerkeszti Gyulai a _Budapesti +Szemlét_, meg az _Olcsó Könyvtár_-t. Innen szórja a villámokat Jókai +felé. Itt furja-faragja, csiszolja a Romhányi-t, melyen annyit rágódnak +az élclapok s egyben, ugy látszik, igazuk van: töredék marad a +nagyszabásunak indult költemény. Töredék, szép töredék, szebb, sokkal +szebb, „bár soha be nem fejeződött volna“ sok-sok költeménynél. + +Gyulai irószobája kicsiny, egyszerü és – rendetlen. A szükre szabott +asztalkán Szemlék és Olcsó könyvtár füzetek, kefelevonatok, kéziratok, +ismertetésre beküldött könyvek össze-vissza dobálva, egymás +hegyén-hátán. Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, ezen az +üres helyen e pillanatban Olcsó könyvtár ivet korrigál. Van tanitványa +temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztó munkát készséggel elvégezné, de ő +csak magában bizik, a maga szemében, a maga lelkiismeretességében. Igaza +van. Ő még ama régi, ódon szerkesztők közül való, akik olvasatlan, +fésületlen kéziratot a nyomdába le nem adnak. Komolyan veszi a +_felelősséget_. Amin az ő neve van, annak minden soráért, szaváért, +betüjéért ő felel, nem más. Az ő Szemléjében, az ő Olcsó könyvtár-ában a +rövid i – rövid, a hosszu í – hosszu. + +Bár az Olcsó könyvtár korrigálásában zavarom meg s ráadásul vastag +kéziratcsomót szorongatok, szivesen, nyájasan fogad a félelmetes kis +ember. Ilyen kis növésü ember még csak egy van az egyetemen (s talán +ebben a Mahomet-nagyvárosban is): Szabó József, a geológia tudós +professzora, de aligha tévedek: a filozófiai fakultáson e két kis ember +a – legnagyobb. + +– Nos, mi jót hozott, barátom? + +– Székely népdalokat, balladákat, meséket. + +– Aztán ismeri-e a Vadrózsák-at? + +– Gyermekkorom óta. + +– Hát a Kisfaludy-társaság kiadványait? + +– Azokat is. + +– Az Erdélyi János gyüjteményét is? + +– Azt is. Ezek még sehol sem jelentek meg. + +– No, no. Meglátjuk. + +– Összenéztem a gyüjteményemet az összes népköltési gyüjteményekkel. +Csak itt-ott találtam egyiknek-másiknak a változatára. + +– No, no, meglátjuk. + +Átveszi a kéziratcsomót, forgatja, lapozgatja, meg-megáll, olvasgatja, +aztán egyszerre csak ráüt egyre s kissé süketes, méla hangon olvasni +kezdi _A fogoly katoná_-t. + + Leszállott a páva + Tengernek partjára, + Tengernek partjáról + Nagy török császárnak + Dali udvarába. + Onnét szálla páva, + Kényes páva madár + Tömlöc ablakára: + Ottan fudogálá + Szomoru énekit + Szomoru rabságban + Egy székely katona. + „Hej, páva, hej, páva! + Császárné pávája! + Ha én páva volnék, + Jó regvel felkelnék, + Folyóvizre mennék, + Folyóvizet innám, + Szárnyim csattogtatnám, + Tollamat hullatnám. + Fényes tollaimat + Szép leány felszedné, + Bokrétába kötné, + Az ő édesinek + Kalapjába tenné.“ + +Igy indul a népballada. Ablakában ül a császár szép leánya, hallja a +székely katona szomoru énekét, szalad az istrázsához, kinyittatja a +tömlec ajtaját, fogoly katonáról levéteti a nehéz vasat, két gyenge +karjával átöleli, palotába felvezeti. + + „Enyém vagy te mostan, + Szép fogoly katona!“ + „Van nekem szeretőm, + Császár szép leánya!“ + +Ajtón hallgatózik a nagy török császár, berugja az ajtót, székely +katonának fejét véteti, tengerbe dobatja, leányát meg toronyba záratja. +Onnét siratozza császár szép leánya szép fogoly katonát; onnét fúdogálja +szomorú énekit: Hej, páva, hej, páva! Éjjel sem alhatik, nappal sem +nyughatik a nagy török császár, folyton e dalt hallja: hej, páva, hej, +páva! Kihozatja a toronyból, tüzbe vetteti, de tüz meg nem égeti császár +szép leányát, gyönge violáját. + + „Egyszerre vigyétek, + Tengerbe vessétek + Beste-lélek lányát. + Székely katonához!“ + Egyszeribe vitték, + Tengerbe vetették. + Tenger béfogadta, + Szépen eltakarta, + Székely katonával + Egy helyre habarta + Császár szép leányát, + Gyönge violáját. + +– Szép, szép, igen szép. Ez is szép, – lapozgat tovább – ez is. Ez sem +rossz ez az – Ugron János. Maga persze Ugron Gábort tartja a legnagyobb +magyarnak? – szegezi mellemnek a váratlan kérdést. – Véresszáju, +népbolonditó az, barátom. Van benne őserő, de tudatlan. A székelyeket +persze megbolonditotta. Hogyne! Szépen – szaval. Hol mennydörög, hol +rikoltoz. Ez kell a magyarnak. Lássa, Orbán Balázs – az különb ember. Az +is bolonditja magukat, de legalább irt egy könyvet. Olvasta-e a +Székelyföld leirását? + +– Ó, hogyne. + +– Micsoda beszéd ez: ó, hogyne? Ez már Pesten ragadt magára. A magyar +ember igy felel: Olvastam. No, lássa, az az Orbán Balázs a Székelyföld +minden faluját bejárta; minden hegyét megmászta; minden váromladékát +felkutatta. Amit látott, hallott, feljegyezte: ahogy tőle telt, megirta; +szegény ember létire kinyomatta – ez becsülendő benne. Sokszor elveti a +sulykot; irni nem tud; sok a könyvében a fellengző, üres frázis, de +munkája – becsületes munka. Ő is gyüjtött meséket, el is hozta nekem, +mindjárt elékeresem. Maga ujra irhatná – – + +Nyomban lekuporodott a könyvszekrény aljába, kettős ajtaját kétfelé +tárta. Szent Isten! Mi tenger kézirat van itt eltemetve! Turkált, +morgott a „félelmetes“ ember, s ha lehet, még rettenetesebben +össze-visszadobálta a fakulni kezdő kéziratcsomókat. Hümmögött, +nyöszörgött, s hümmögésnek, nyöszörgésnek vége: nem találja Orbán Balázs +meséit. + +– No, majd máskor! – s becsapja az ajtót. + +Megrémit a gondolat, hogy az én „kincsem“ is ide kerül. Látja arcomon az +ijedelmet, mosolyogva nyugtat meg: + +– Ezt az asztalra teszem. Nézze meg jól: ide teszem. + +Megnéztem. + +– Vasárnap jőjjön el 10 órakor. Végigolvassuk a gyüjteményt. Aztán itt +marad ebédre. Isten áldja. Korrekturát kell csinálnom. + +Már ott is ül az asztalkánál, duruzsolva olvassa az Olcsó Könyvtár +legujabb füzetét. + +Boldogan sietek a sip-uccába s éjjel-nappal az elkövetkezendő +vasárnapról álmodom. Be jó volna, ha most hirtelen itt teremnének azok +az udvarhelyi diákok, akik a kötőke-estére felöltöztettek. A puritán +Budai József kinevet, amint hosszan elálldogálok a tükör előtt, ujra meg +ujra csokorba kötöm a nyakkendőt. Ő már ebédelt Szabó professzornál, s +bár e nagy alkalomra sem kötött nyakkendőt, – igen jó étvággyal evett, – +mondja ő. + +Már ott vagyok a kis dolgozószobában. Hol Gyulai, hol én olvasom a +balladákat, egy-két gyengét kidob, aztán ujra végiglapozgatja, +hármat-négyet kiválaszt. + +– Ezeket bemutatom a Kisfaludy-Társaságban. + +Szivem hangosan dobog. Nem akarok hinni a fülemnek. + +Következnek a szerelmi dalok. Van ebből vagy kétszáz. Sokat kirostál, de +marad elég. Egyik-másik annyira tetszik, hogy kétszer olvassuk: először +én, azután ő. Süketes, mélázó hangján busábbá lesz a busongó dal: + + Én csak hirül hallom keseredett szűvel, + Hogy az én édesem mással jáccadozik. + Ékesen, kegyesen ölelgeti nyakát, + Kláris ajakával csókolja ajakát. + Oda sem mehetek, nem is üzenhetek, + Arról azt gondolja, hogy én mást szeretek. + De ha azt gondolja, hamisan gondolja, + Hamis gondolatja el is kárhoztatja. + Csendesen folyó viz télben megaluszik, + De az én bús szüvem soha meg nem nyugszik. + Én csak olyan vagyok, mint szélvészben madár, + Kit a záporeső elvadászott immár. + +Nyilik az ajtó, belép egy serdülő fiu. Gyulai egyetlen fia. Kreolarcu, +mosolygós szemü, formás testü gyerek. Kálmán a neve. + +– Apa, kérem, tálalva van. + +Özvegy ember Gyulai Pál: egyetlen fiának s két serdült leányának él („a +három árva“), becézi, kényezteti őket, mindenképpen pótolni akarja az +anyát. Kálmánt tulon-tul is kényezteti, rontja. Rajta-rajta kapják, hogy +ölébe ülteti a nagy kamaszt. S hallják, gyakran hallják: Van-e pénzed, +Kálmán? Természetesen, egy a felelet mindig: – Nincs. S a puritán apa, a +szőrszálhasogató, a más szemében a szálkát is meglelő kritikus – tömi +pénzzel a Kálmán gyereket, nem látja, hogy enfia vesztén munkál… + +A lányokat már ismertem – látásból. Margit az egyik, Aranka a másik. +Margit hires szépség. Kreolarc, fekete szem, ébenfekete haj. Az +aranyifjuság körülzsongja a bálokon. Három bálványozott Margitja van +ezidőszerint Pestnek, mind a három ragyogó szépség: legszebb, +legragyogóbb Gyulai Margit. Aranka betegeskedő, borongó, otthon ülő +leány. Nem szép, de meg-megszépiti fájdalmas arca, bús szeme. + +Az ebéd egyszerü, polgári ebéd. Leves, pecsenye, almásrétes, sajt, +gyümölcs. + +Margit, a világszép Margit, ebéd alatt gyakran köhécsel, az apja +aggodalmasan tekintget reá. Margit, a világszép Margit, el van jegyezve +a Halálnak. De a Halál másodiknak marad az ő fagyos csókjával: Margit, a +világszép asszony, alig izleli meg a gyönyörüséget, sirba hervad, mint a +papbácsi Márikája. Szép, igen szép versekben siratta el világszép +Margitot az édesapja! + +…A feketét a dolgozószobában isszuk meg. Ujra munkába fogunk, egész +délután olvassuk a gyüjteményt s mire végére jutunk a nótának, mesének, +ránk esteledik. Nyilik az ajtó, szobalány jelenti most, nem a Kálmán +gyerek, hogy kész a vacsora. Hiába szabadkozom, vacsorára is ott kell +maradnom. De már csak négyen ülünk az asztalnál. Kálmánról kisül, hogy +ebéd után elment sétálni s azóta – sétál. Feltünik nekem, hogy Petőfi és +Gyulai apósa ebédről is, vacsoráról is elmarad. Közvetetlen mellette a +meleg családi fészek, s nem kivánkozik belé? Magában ebédel, magában +vacsorázik, nyilván még mindig dohog arra a parasztfiura, „perel“ vele, +aki elrabolta tőle az ő leányát. Aki a világirodalom legszebb dalait +irta, mind Juliához és Juliáról, de végre is – paraszt volt és parasztul +viselkedett… + +– Értékes gyüjtemény, – mondja vacsora után Gyulai, – de amig sajtó alá +kerül, még sokkal pótolhatja. Kriza hagyatékában is vannak balladák, +nóták, mesék, ezeket is belevesszük. Az Orbán Balázs meséit is. Most +pedig hazamegy, lefekszik, lefekszem én is. Tyhü! – nézi meg az óráját, +– már elmult 10 óra. Várjon, barátom, várjon. + +Kikotorász a mellényzsebéből egy piculát s hiába tiltakozom, markomba +erőszakolja. + +– Van pénzem, tanár ur. + +– Jó, jó. De miattam csukták a kaput magára! + +Jaj, Istenem, ha ezt látja világszép Margit, föld alá sülyedek +szégyelletemben. De világszép Margit nem látja, ő már alszik puha +ágyában, ő már álmodik a királyfiról, aki eljön érte s elviszi messze, +messze, ahonnan – nincs visszatérés. + +* + +Közeledik a nyár, a székely fiu készülődik haza felé. A professzor urak +sorra irják alá az indexet: nyüzsög benne a „jelesül“, a „kitünően +kollokvált“, az „igen szorgalmas“, de az összehasonlitó nyelvészet után +– csak név: Budenz József. Valahol a budai hegyek közt kajtatom fel a +világhires nyelvtudóst, rám néz, fejét csóválja, hümmög s végre +kedvetlenül veti oda a nevét. Már első óráján alig tudja elfojtani +nevetését a neveletlen székely fiu. Minden harmadik-negyedik szava:. +„hád én“. A második órán már összeszámolom a „hád én“-jeit: 227 gyült +egybe. Maga irta és litografálta jegyzeteket oszt ki tanitványai közt a +derék ember, összegyül egy nagy csomó nálam is, csupa szó és szó – a +lelket nem találom. Az első padban ülnek hü tanitványai, ezek áhitattal +lesik ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremisz szavakat. Többnyire +zsidó fiuk. Már kezd kiformálódni bennem a fajt fajtól megkülönböztető +vonás. Szegény fiuk, jóval szegényebbek, mint én, de jobban is türik az +éhséget, mint én. Ők szivósak, kitartók, én s az én fajtám – nem az. +Mind gyérebben járok el a tudós professzor előadásaira, aztán egyszerre +ugy elmaradok, hogy idegenül néz rám, amikor az indexet elébe teszem. + +Némi szorongás fog el – mi lesz a vége ennek? De ilyenkor legyint a +magyar: sohasem volt ugy, hogy valahogy ne lett volna. Igen, igen, +valahogy lesz – toldja meg a székely ember, – de jól nem… Hiszen ha +_csak_ az irodalomtörténetből kellene diplomát szereznem! De össze van +bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissé meg kellene ismerkedni a finn, a +vogul, az osztják, a cseremisz atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot, +de csak messziről. Oh, az irodalomtörténet – az más. + +Gyulai rám bizza előadásának jegyzetes kiadását. Fel kell olvasnom +minden ivet kiadás előtt. + +– A maga stilusa egyszerü, világos. Annak a másiknak cikornyás, zavaros. + +„Az a másik“ szépen pénzelt a jegyzetekből – én ráfizetek. Tiz krajcár +egy litografált ivnek az ára, ez is, az is adós marad. + +– Osztán mikor fizeti vissza? – kérdezte az egyszeri székely a másik +egyszeri székelytől, amikor a kölcsönpénzt leolvasta. – Hát amikor pénz +lesz, akkor _karácsony_ lesz, – mondta a másik egyszeri székely. Értsd: +amikor pénze lesz, akkor neki _karácsonya_ lesz. Ez a karácsony, +természetesen, sohasem következik el. Az én adósaim karácsonya sem. + +Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor belőlem, de ha az nem, hát +mi? Szerelmes verseimnek csak a cimei jelennek meg képes ujságok +szerkesztői üzeneteiben, ott is a „nem közölhetők“ sorában. Még elég +korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi, sem Arany, már pedig: +vagy – vagy. Átcsapok a prózára: egy egész esztendő eredménye egy kisded +tanulmány a népballadáról – Emilia Családi köré-ben. + +Mikszáth neve kezd feltünedezni, „rajzolja“ a palócait s az ő utánzói +tollán egyszerre egy uj, „se hus, se hal“ müfaj lopódzik be az +irodalomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népet rajzolja, ki-ki a maga +népét. Voltaképpen fotografiák ezek. Lélek nélkül való fotografiák. E +fotografiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiu, Iritz Dávid a +legszorgalmasabb mesterembere. Irányi Dezső név alatt fotografálja a +vásárhelyi parasztokat s egyik lefotografált paraszt ostorral kergeti +végig Vásárhely piacán. Nyilván ő az első „üldözött“ zsidó. Magam is +fotografálni kezdek, le is fotografálom egy volt tanáromat, de mire +megjelenik a fotográfia egy képes ujságban, már tisztában vagyok azzal, +hogy ez nem irodalom. Ma is szégyenkezve gondolok rá: mily csunya +polémia sarjadt ki e fotografiából. + +Két esztendő – sok idő, talán három esztendeig is elhuzhatom, amig szint +kell vallanom: nem leszek tanár. De vajjon lesz-e erőm a szinvallásra? +Elhessegetem a kellemetlen bogarat – mi minden történhetik addig! Már +viszek haza annyi dicsőséget, hogy egy nyáron elélhetek ebből. Egy csomó +humoros vers – nyomtatásban. Egy cikkecske a – Családi kör-ben. Néhány +nagy lepedős ujság, amelyekben megvan örökitve, hogy Gyulai Pál a +Kisfaludy-társaságban bemutatott négy székely népballadát. Hátha még azt +is megirták volna az ujságok, hogy az öreg Szász Károly mindegyre +„felsikoltott“, mint Kazinczy Ferenc, ha uj talentumot fedezett fel: +szép! szép! Ó de szép! A fogoly katona hallása közben szinte elolvadt a +jó öreg. Én meg állok, állok kipirult, diadalmas arccal, hátul, a +padsorok mögött s mosolygok befelé: Hátha tudnád, amit én… + +Gyerünk tovább! + +* + +Budai Józsefnek elfogyott a három esztendeje, harmadik esztendővel a +harmadik háromszáz pengő forintja. Sem háza, sem földje, de van +diplomája. Nekem van házam is, földem is, de nincs s félős, nem is lesz +diplomám. De József is füstre teheti a diplomáját: nem tudja, mit +kezdjen vele. „Tiszta kitünő“ József diplomája. Mondják, az első kitünő +diploma a természetrajzi szakon. Szabó professzor asszisztense a bosnyák +ellen harcol, József helyettesiti: ha valaki, ő kaphatna tanári széket. +Szabó professzor fel is ajánlja készséggel a támogatását, de József, a +leányosan szemérmes József, megesküszik az „istenekre“, hogy amig Tisza +Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, állami iskolában nem lesz +tanár. Neki az Állam és Tisza Kálmán egy személy. József, a leányosan +szemérmetes József, feneketlen gyülölettel szavalja Bartók Lajos versét, +melynek ez a refrénje: Akinek kutyája van, szólitsa Tiszának. Az +Államot, vagyis Tisza Kálmánt nem hajlandó szolgálni; a református +kollégiumokban nincs neki való üresedés. Nincs, mert alig kezdünk a +tanártermelésbe, már el is jutunk a tultermeléshez, öregedő, diplomás +filozófusok kurtanadrágos fiucskákat sétáltatnak a Duna partján; sokan a +postához, a vasuthoz, a vámhivatalhoz menekülnek – hát József hová +menekül? József Pest közelében, egy uraság gyümölcsösébe menekül, +diákcsemeték helyett facsemetéket nemesit. Fizetése egész esztendőre +nyolcvan pengő forint, teljes ellátás (talán egy pár csizma is): József +nagyobb ur a királynál. Ám az uraságot meglátogatja egy barátja, a +kertészt, a házi szőttes ruhást, a nyakkendőtlent – nem mutatja be: +József, a leányosan szemérmetes József bucsut mond az uraságnak, a +kertnek, indul hazafelé. + +Közben József a gyümölcstenyésztésről, a méhészetről igen sok okos +cikket ir. A méhészetnek már egyesülete is van, az egyesületnek +szakközlönye is. Kriesch müegyetemi tanár a szerkesztője, a méhészet +fanatikusa, aki a szerkesztői üzenetekben igy lelkesiti a magyart: + + Méhészetnek rendületlenül + Légy hive, ó magyar! + +A lelkes ember nagyrabecsüli Józsefet, felszólitja: vállalja el az +egyesület titkárságát, 600 pengő forint a fizetés, s emellett a hivatal +mellett kertészkedhetik is valahol Pest közelében. József vállalja, de +megtudja, hogy az egyesület néhány száz pengő forint segélyt kap az +Államtól – nem, nem, soha, amig Tisza Kálmán lesz Magyarország +miniszterelnöke! + +Most, ha regényes korrajzot irnék, költött históriákkal, anekdotákkal +tarkitottat, félbeszakitanám József pályafutásának rajzát: a következő +kötetre hagynám e pálya folytatását és alkonyát. Ravaszul +megvárakoztatnám az olvasót, mint ahogy ezt minden magához való eszü iró +cselekszi. De ez a könyv sem nem regény, sem nem regényes korrajz. +Mindössze annyi a hamisság a cimében, hogy nemcsak egy népnek, nemcsak +egy embernek a története, de többé is, köztük a Budai Józsefé is. Nem +várakoztatom a nyájas olvasót, – hátha kezemből kihull a toll? Fittyet +hányva hát minden irodalmi szabálynak, egy lélekzetre teregetem elé +József életét és pályáját, röviden, igen röviden. + +József nyakába veszi a nagyvilágot, megy, mendegél s egyszerre csak egy +kis faluba ér. Magyar és oláh lakta erdélyi falucska ez. Iskola is van +benne, mégpedig községi, de tanitója nincs. József megpályázza s bár +nincs tanitói, csak tanári diplomája, megválasztják. Meg. Éppen jókor, +neki való időben történik ez: követválasztás esztendejében. József +boldog, van az ellenzéknek is jelöltje. Nosza, fanatizálja a népet, +szidja Tisza Kálmánt, de nem sokáig, mert a vármegye főispánja Bánffy +Dezső. Ez az ember nem ismer tréfát: csendőrszuronyok közt zsuppoltatja +Józsefet haza, a falujába, ahol neki már sem háza, sem földje, de van +édesanyja, aki keblére ölelje a „tékozló“ fiut. Azt a tékozló fiut, aki +már sok-sok ezer fát ültetett, oltott, szemzett, uj gyümölcsfajtákat +teremtett; s aki, lám, mégis tékozló, mert házát, földjét eltanulta s a +vég? Csendőrök hozzák haza az özvegy anyához: itt a fiad! + +Mi a haza? kérdi a költő. – A legjobb anya, feleli ugyanő. Mért legjobb +anya? Mert mindent ád. Szeressük hát! Azért szeressük, mert mindent ád? +És ha, szegény, nem tudna mindent, sőt semmit sem adni, ne szeressük? A +haza más néven: állam. S mi az állam? Fejős tehén. Az a fejőstehén, +amelyet senki sem szeret etetni, de mindenki siet megfejni. Igen, a haza +csakugyan a legjobb anya. És én ezzel a legjobb anyával egy szintre +állitom a „tékozló“ fiu anyját. Az igazi a valóságos tékozló fiuét is. + +Meggyalázva kerül haza Budai József, s az édesanyának nincs hozzá egy +zokszava. A kopaszodó fejü fiut kisgyermekként dédelgeti, vigasztalja; +könnyeit visszafojtja, csak titokban siratozza szerencsétlen fiát. Öreg +asszony, öreg fiu együtt ültet, palántál, kapálgat az ősi kertben; +együtt hallgatják a szorgalmas méhek zümmögését; együtt fogják be a +kirajzó méhcsaládot; együtt nemesitik a vadcsemetéket, ültetik más +földbe a „gyöknemeseket“. + +De szép, de bájos idilli élet ez! + +Hiába került haza József csendőrszuronyok közt, a nép megérzi benne a +nagy embert. Azt az embert, aki szüntelen a halhatatlanságnak dolgozik. +Már nem csufolják Bodost; már nem kukukkolnak a bodosi ember után. Már +nem csufolják a hosszura nőtt pityókával, amely a szomszéd földjébe +nyulik át: no, most, kié a pityóka? Csudálkozva hallják, látják, hogy a +legfinomabb almák, körték, szilvák a bodosi kertekben teremnek. Ezeknek +a fáját mind Budai József oltá! Ez a csuda-ember folyton ujabb meg ujabb +fajták teremtésén töri a fejét s nem hiába töri. Összepárositja a +batulalmát az aranypárménnal s lesz a párositásból uj alma: batul a +formája, aranypármén a szine s gyümölcsszedéstől uj gyümölcsszedésig +eláll. Mikor aztán beültet minden talpalatnyi földet, ami csak +beültethető; amikor már csak a vén emberek kopasz feje beültetlen s csak +a száraz fuszujkakaró beoltatlan, József ismét nyakába veszi a világot. +Tizesztendő multán kincses Kolozsváron bukkan fel puritán alakja – +háziszőttes ruhában, nyakkendő nélkül: professzor a községi +leányiskolában. Községiben, amely az államtól nem kap segélyt. És +esküszik az „istenekre“, hogy kivándorol Amerikába, ha tiz esztendőn +belül nem Apponyi lesz a – miniszterelnök. Az 1890-ik esztendőt irjuk +akkor: Tisza Kálmán uralmának utolsó esztendejét. + +Apponyiból nem lesz miniszterelnök sem tiz, sem husz, sem harminc +esztendőn belül, József pedig nem mehet Amerikába, mert képtelen +itthagyni a hazát, az édes anyaföldet, az édes anyaföldön a legjobb +anyát, aki minden nyáron szivrepesve várja a „tékozló“ fiut. József ma +vén ember, a miskolci református kollegiumban nemesiti a gyermek- s a +miskolci szöllőskertekben a vadcsemetéket. Innen küldi haza, az édes +anyaföldre boldognak, boldogtalannak a gyöknemes szilva-, meggy-, +cseresznyecsemetéket; innen készülődik haza – teleültetni +zölderdő-zugásos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéket s aztán – pihenni +a bodosi temetőben. És József nem mehet haza fát ültetni, nem mehet haza +meghalni: József, a faültető, a halhatatlanságnak dolgozó József +szertenéz és nem leli honját a hazában… Epedve néz ő is Kelet felé, +mindég csak Kelet felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé – szegény +öreg barátom, hová jutottunk, mire jutottunk! + + + + +TIZENHARMADIK FEJEZET. + + +Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy +töredelmes vallomásra képtelen. + +Vágtat a gyorsvonat. Kelet felé vágtat a csillagos téli éjszakában. Igen +bús képü ifju didereg egyedül, szorosan magára huzza a honi zekét. +Vastag, szürke kigyó hever lomhán a lába alatt: pléhcső az, amelyet a +pesti pályaudvaron forró meleg vizzel töltöttek meg s Szolnokon már +hideg, szinte oly hideg, mint az emberek, akiktől ez a búsképü ifju +menekül. Haza, haza, az édes anyaföld kebelére – meghalni, meghalni! + +Másodosztályu szakaszban ül a búsképü ifju, életében először s véli: +utolszor. Ha a kocsiszakaszoknak falai nem volnának, akár sétálhatna is +fel s alá, emberi lénybe nem ütődnék. Hét esztendőt kell még várnunk, +amikor majd zsufoltan lihegnek a vonatok. Még talán nem is mer álmodni +arról a nagyratörő felsőmagyarországi ifju, hogy ő belőle miniszter +lesz, a vasutak minisztere; hogy ő fogja megakadályozni halni készülő +ifjaknak egyedül való utazását. Pesttől Brassóig a harmadosztályu jegy +22 pengő forint, a másodosztályu jegy 32, az első osztályu 40. De jön, +már közeledik a vasember, aki a 22 pengő forintot négyre szállitja, a +harminckettőt nyolcra, a 40-et tizenötre – ez az ember nem fogja türni, +hogy üresen száguldjon a vonat; nem fogja türni, hogy halni készülő +ifjak kényelmesen gondolhassák végig haszontalan életüket s zavartalan +csinálják meg a végszámadást: ebből a „dilemmából“ pedig csak egy a +menekvés – a halál. + +Mely megdöbbentő komolyan mondja a búsképü ifjú: ebből a dilemmából +nincs menekvés! Először is megállapitja, hogy ő kedvet voltaképpen +egyetlen pályára sem érzett. Hogy ő a tanári pályát csak azért választá, +mert a révbe jutásnak legrövidebb utja ez. S ha már ezt választá, miért +nem hagyta mindjárt faképnél a vogul, osztják, a mordvin, a cseremisz +atyafiságot. Ha például a históriát választja… most zsebében volna a +diploma, nem foglalkoznék a halál gondolatával, nem csalt volna meg két +öreg embert, mint ahogy azt Benkő Ádám cselekedte! Az irodalom… Igen, +igen, már nyomják a könyvet, de siker ez? Ezt a könyvet _csak gyüjtötte, +nem irta_. Hát, hadd nyomják! A humoros versikék? Egy-két „rajz“? Hat +hónapja hever egy nagy napilap fiókjában egy kézirat, amelytől sokat +várt. Ahhoz való bátorsága sem volt, hogy személyesen adja át. Az +élhetetlen, a gyáva fiu megkéri egy barátját: Nézd, neked jó embered a +„Sándor bácsi“. Vidd el hozzá s kérd meg: sétáljon át az egyetemi +könyvtárból az Athenaeumhoz: ott valamelyik nagylepedős ujságnak adja +oda. Sándor bácsi viszi, hogyne vinné s hozza is a jó hirt: jön, jön, +jönni fog! És hat hónapon át minden nap megvesz az élhetetlen ifju egy +nagylepedős ujságot, s minden nap csalódottan ejti el. És nincs mersze +felmenni a szerkesztőségbe: Kérem, szerkesztő ur, Szilágyi Sándor volt +szives átadni egy tárcámat. Azt mondta: közölni fogják… + +– Nem vagy életrevaló, gyáva vagy, fiatal barátom, – halj meg! – mondja +ki magára a halálos itéletet a búsképü ifjú. Sem tanár, sem iró, semmi +sem vagy, halj meg! + +– De voltaképpen mit is kezdenék a tanári diplomával? – kérdezi az ifjú. + +A multkoriban tanuja volt a Sugár-uton, amint egy öregedő diplomást +megrugdosott a – tanitványa. Budai József – néptanitó; Kont Ignác +Párisba ment katedráért s kapott is. Elment, mert itt nem kapott. Egy +az, hogy „kevés a fóka“, más az, hogy Kont Ignác zsidó, a hitétől nem +tud megválni, az agg Trefort pedig zsidót nem nevez ki. Vajjon +álmodhatja-e a halni készülő ifjú, hogy tizenöt esztendő mulva ez a Kont +Ignác még az ő könyvéről is fog irni – francia folyóiratokban! Éppen +arról a könyvéről, amelyet a halni készülő ifjú a magyar népről irt, a +föld népéről, annak sok s nagy szenvedéseiről, küzdelmeiről, s arról a +nagy esztendőről, amikor emberré, szabad emberré lett a jobbágy! + +– Voltaképpen, – elmélkedik az ifju, – ha már szertefoszlottak a szép +álmok, vissza kellene térnem az édes anyaföldhöz. Meg kellene fognom az +ekeszarvát. Igen, kissé elkényesedtem s tavaly nyáron már +megcselekedtem, hogy cérnakeztyüt huztam a kezemre, ugy gereblyéztem a +szénát. Édesapám rám-rámnézett, fejét csóválta, hümmögött, de nem szólt. +Se baj, majd munkához durvul a kezem! Igen, igen, de előbb töredelmes +vallomást kell tennem… Hogyan is kezdeném? Igy: édesapám, én… Az ifjú +itt elakad. Elég szépen végiggondolja a drámai jelenetet, talán meg is +tudná irni, de elmondani?! Soha, soha! Egyébként nem kell mindjárt +vallomást tennem. Van még néhány hónapom, nyárra igértem a diplomát, +addig még sok minden történhetik… + +A vonat pedig vágtat, vágtat, viszi az ifjut: még mindig egyedül +didereg. Kihült már az a szürke kigyó is, amelyet a kolozsvári állomáson +fektettek a lába elé. Már az utolsó alaguton is átszáguldott. Már látja +azt a dombon ülő tornácos kőházat, ahol kinyilt az első szerelem virága. +Kirepült a madár a fészekből. Vajjon boldog-e? Isten áldjon, Ilona! +Megyek meghalni! Hallod? Megyek haza, meghalni! + +Délben áll meg a robogó vonat az utolsó állomáson. Ágostonfalva a neve. +Oláh falu. Már piroslik benne egy-két cserépfödeles ház. Vasutas emberek +háza. A többi ház még mindig zsupfödeles. Egy födél alatt telel ember és +állat. Csudálatos, csak át kell mennünk az Olt hidján, cserépfödeles +házak mosolyognak felénk minden faluból. Jobbra Köpec, balra Barót: mind +a kettő már több a falunál, kezd formálódni városias képe. Olt két +partja mentén a szántóföld, a rét – ugyanaz. S im, az egyik part mentén +még mindig egy födél alatt, zsupfödél alatt ember és állat. A másik part +mentén cserépfödeles kőházak, csürök, istállók. Ki érti ezt? + +Gábor bácsi vár az állomáson. Három falu jegyzője – lám, ő szerzett +diplomát, pedig édesapám azért nem tanittatta tovább, mert kicsit +nehezen tanult. Ő most a falu legnagyobb gazdája, szánt-vet s a mellett +három falu dolgát végezi. Ő méltó unokája András nagyapónak, nem hiába +épült a háza is András nagyapó házának a helyén. Ő sem tart hivatalos +órát, amint András nagyapó sem tartott: éjjel-nappal nyitva háza az +ügyes-bajos embereknek. Szereti a nép, nemcsak azért, mert véréből való +vér, hanem főképpen azért, mert a maga vérét nem tagadja meg, irásaiért +egy piculát sem fogad el. Ő három esztendő alatt végezte a szentgyörgyi +„normát“, én nekem meg tizenöt esztendő kellett arra, hogy nagy Senki +váljon belőlem. + +Sikos a hó, szalad a szán, de a Pista nélkül, más társsal röpül a +Fecske. + +– Eladták a Pistát? + +– El. + +– Miért? + +– Egyszer elragadta a legényt, s emiatt édesapám eladta. + +– Oh, Istenem! Szegény Pista! Be sajnálom! Tiz esztendeig vitt +Udvarhelyre meg vissza! + +Nevetve beszéli Gábor bácsi, hogy a legény felbőgte a falut, amikor a +Pistát uj gazdája elvezette. Ott akarta hagyni az „öreget“. Hogy ha +elragadta, őt ragadta el, nem mást. Aki fél a Pistától, ne üljön utána. + +És igy tovább. + +Kicsordul a könny a tékozló fiu szeméből. Nem a hideg, a fájdalom +csorditja ki. Ha nem szégyellené, sirva fakadna. Alig-alig tudja +visszafojtani. + +– Száz forintot adtak érte, – mondja Gábor bácsi. – Pedig öreg volt már. + +– Én meg a világ minden kincseért sem adtam volna, – mondja a tékozló +fiu. + +– Megvolt-e a vizsga? – tereli a beszédet másra Gábor bácsi. + +– Az egyik, – füllent a tékozló fiu. + +– Hát a másik mért nem? + +Felelhetett volna igy: + +– Azért, mert én még mindig bolond poéta vagyok, aki a világ minden +kincseért sem adtam volna el a Pistát. + +De ez a felelet csak most, irásközben, jut eszébe. Akkor igy felelt: + +– Mert két vizsgát kell kiállanom. A másikra májusban kerül a sor. + +Barót között szalad a szán, a tékozló fiu tekintete a postaház ablakára +röppen s elfogja egy nyájas arcu öreg ember mosolyát. Gergely Ferenc +bácsi ez az öreg ember. Felköszön a tékozló fiu, szeretettel integet le +az öreg ember. A tékozló fiu egy röpke pillanatban leolvassa az öreg +ember gondolatát: Ez a fiu most viszi a diplomát. Mégis csak jót +cselekedtem, hogy azt a levelet nem az apjának adtam ki… + +S ennek az embernek egyszer majd, talán nem is sok idő multán, háborogni +fog a lelkiismerete: hát ezért a fiuért szegtem meg hivatalos eskümet!? + +Ihol, már Bibarcfalva közt repül a szán. Kapu előtt álldogál az öreg +esperes. Melegen süt a déli nap, csurog az eresz alja, az enyhe melegben +sütkérezik az öreg, hosszuszáru pipa a szájában: egyike azoknak az +öregeknek, akik a Rika-erdőben „megfiatalodtak“ volt… Ez az öreg ember +tanuja volt az első lépésnek s most örvendezve állitja meg a szánat. +Hohó! Isten hozta, öcsém. A Mikó-kollégiumban üres egy állás, pályázza +meg. + +Nem is kérdi: megvan-e a diploma, oly jó hire van a tékozló fiunak. + +– Köszönöm, köszönöm, pályázni fogok! + +A Mikó-kollégiumban… Ama Mikó Imre kollégiumában, akiről a tékozló fiu +ódát irt, ódát, mely az udvarhelyi önképzőkör Emlékkönyvébe +„dicsérettel“ iratott be. + +– Hogyne, hogyne, pályázni fogok a halálra, de, hajh! én rólam nem irnak +ódát! + +Elhagyják Bibarcfalvát, önkéntelen jobbra pillant a fiu: Budai József +faluja szinte összeolvad a hegyekkel, alig látszik a hótól. No, kis +falu, nemsokára hazajön faültető fiad. Amint kitavaszodik, kortesek +lármájától lesz visszhangos hegy, völgy – s a te fiadat csendőrök hozzák +haza… + +– Van-e már jelöltjük? – kérdi váratlan a tékozló fiu. + +– Van. A főispán fia. + +– Megválasztják? + +– Meg. _Rá kell szavaznunk._ + +– Természetes, – mondja gunyosan a tékozló fiu. + +Már ismeri a főispán-fiu programmját. Elmondta a Szikszay-ban, +vacsorázás közben. Rövid, de velős programm. „Atyafiak! Én is szamár +vagyok, ti is szamarak vagytok – válasszatok meg!“ + +– Eh, ördög bánja a főispán-fiu programmját. Mit bánom én: ki viseli +majd az én népemnek a képét! + +Feléje csillog hegy tetejéről a nagybaconi templom bádogfödeles tornya, +csillogtatja a lemenő nap – bizonyos, hogy az a torony semmit sem sejt a +tékozló fiu lelkének vergődésiről, nem hallja szive hangos dobogását, +amikor egy másik tornyot pillant meg: a kisbaconi templomét. Épp most +kondul meg a nagyharang. Még mindig a vén Mihály András kongatja, aki +tiz év előtt széket tett az ő lába alá, amelyről vékony hangon hadarta +el Istent dicsérő könyörgését. Mind azt mondja a nagyharang: je-re +ha-za, je-re ha-za, – mintha bizony hivás nélkül is nem azt cselekedné. +No, majd mást mondotok kettesben, ha egyszerre két kötelet rángat vén +Mihály András. Mind azt fogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe +temesd el! + +Ilyen bolond gondolatokkal foglalkozik a tékozló fiu, ezekkel érkezik +meg falujába. Még áll András nagyapó gyümölcsöskertje a falu alsó végén, +a havas koronáju öreg fák komoran merednek rá: hát, _ezért_ ültetett +minket a te nagyapád!? Szép uj kőház fehérlik a patak partján: Gergő +háza ez. Már nem Gergő, de Gergely. Benkő Gergely gazduram. + +– Lám, ilyen szép kőházam volna most nekem, talán szebb is, ha nem +szavalom időnek előtte a Megfagyott gyermek-et. Talán éppen ezen a +farsangon vinnék asszonyt a házhoz. Nem, ezen a farsangon nem vihetnék, +hisz hátra van még egy sorozás… + +– Ej, de szép kőház ez is. Ugy-e, a Benedek Szabó Gáboré? + +– Az. Ősszel jön haza katonaságból, de az apja már felépitette a házat. + +(– Ez is iskolatárs, ez is boldog ember, boldog az egész világ, csak én +vagyok boldogtalan.) + +Hát ez mi? A fürész-utca sarkán régi kőház, a gyámoltalan Benkő Laji +háza, azé a Benkő Lajié, aki hajdanában-danában oly szégyenletesen +bukott el a kántori pályázaton. A ház elejébe ajtó vágva, ajtó felett +fekete tábla, rajta fehér betükkel: + +_Kohn József kereskedése._ + +– Mikor jött ide? + +– Az ősszel. + +– Milyen ember? + +– Derék ember, csak egy hibája van: ha házamhoz jön, száraz kenyérnél +egyebet el nem fogad… + +Ez a székely ember, ez. Neki csak az nem tetszik a zsidóban, hogy +kenyérnél egyébbel nem kinálhatja meg. + +Ha kiváncsi vagy, nyájas olvasó, megsughatom: az 1881-ik esztendőben +járunk. + +Átsuhanunk a nagy hidon, hirtelen kanyarodás: nyitva már a galambbugos +kapu, István nagyapó kapuja, ki kétszer járta meg Pestet a franciára +mentében s – hazajött. Sebbel, de hazajött. Hiszen én is sebbel, de +hazajöttem; ugy-e, hazajöttem, édesanyám? + +– Ó édes fiam, de szintelen vagy! Hol hagytad az arcod pirosságát? + +– Pesten, édesanyám, Pesten. + +– Megfáztál, ugy-e? + +– Nem, édesanyám, nem. + +– Éhes vagy, ugy-e? + +– Nem, édesanyám, nem. + +– Erre, erre, a kicsi „házba“, itt nyugodalmasabban tanulhatsz. + +– Mi nem háborgatunk, – mondja édesapám. – Sokat kell-e még tanulnod? + +– Nem, már nem sokat… + +Uccára néz a kicsi „ház“ (ház a székelynek a szoba is), két ablakkal néz +az uccára, egy kicsi ablakkal a veteményes kertbe: a tyukleső ablak ez. +A nyitott tüzelőben vigan lobognak a hosszu bükkfahasábok: enyhe meleg +árad szét a szobában, zsibbasztó, bizsergető melegség. Ha itt +maradhatnék örökre, mindörökre! – nyillalik át a tékozló fiu szivén. +Valaha régen feketére festett asztal a szoba közepén, felette függő +lámpa: diákkori lámpa. Az ablaknak támaszkodik egy kis asztal: a +diákkori asztal. Egy kis heverődivány, háznál szőtt a takarója. Egy +alacsony lábu ágy. Ha akarom: ágy, ha akarom: divány. Két-három szék, +köztük egy össze-vissza faragcsált: a diákkori szék. + +Kirakosgatja a könyveit az asztalkára, sorba állitja a neki való +kedvesebbeket, a többit a ruhapadba dobálja: – vajjon látom-e többet? De +valamit a táskában hagy: Ezt akkor veszem ki és zárom az asztalfiába, ha +egyedül leszek… + +Pattog, duruzsol, dorombol a tüz s egyszerre, mit gondol, mit nem, a +tékozló fiu lehuzza a cipőjét, a harisnyáját, a diáki széket a tüzhely +elé állitja, leül a székre, lábát fölteszi a padkára s ugy melengeti, +piritgatja talpát. Igen tetszik neki a gondolat, hogy: „gyermek vagyok, +gyermek lettem ujra“, s nem látja meg magán, hogy valójában is az: +gyermek, gyermek, ezerszer is gyermek, haszontalan, rossz gyermek. + +Az öregek örvendeznek, hogy „ujra gyermek lett“, gyönyörködnek a talpát +piritgató nagy legényben. Édesanyja könyezve elevenitgeti fel, amikor a +kicsi kis legényke ráült a kemencepadkára s lábacskáját ugy piritgatá. + +– Ó de megnőttél, édes fiam! + +Benne van e sóhajtásban: de szeretném, ha még pendelyes gyermek volnál. +Ölembe vennélek, két karommal keblemhez ölelnélek, csókolnálak. + +A tékozló fiu is elsóhajtja magában: „Bár maradtam volna mindég +gyermek!“ + +Átmennek a „nagyházba“, a virágoskertre nyilóba: ott vacsoráznak. Az +ablakon átfehérlik a tél. A virágoskert mélyen alszik a hó alatt. Ablak +alatt, a fal tövében, alszik a mályva elszáradt torzsa is. Nemsokára itt +a kikelet, elolvad a hó, mályva gyökeréből uj élet hajt ki s majd a +meleg nyárban mályvavirágok hajolnak be a nyitott ablakon. De ő ezeket a +behajló virágokat már nem fogja látni… + +– Egyél, fiam, egyél. Most is oly kicsiétü vagy, mint gyermekkorodban. + +Piszkálgat a vacsorában, nem tud a lelke megszabadulni a +mályvavirágoktól, amelyek majd behajolnak az ablakon. + +– Ó Istenem, min gondolkozol? Neked valami nagy bánatod van, fiam! + +– Dehogy van, édesanyám, – riad fel. – Tudja, min gondolkozom? Azon +gondolkozom, hogy milyen utálatos az a nagy város s hogy milyen kedves, +milyen szép ez a mi kicsi falunk. + +Mondja a tékozló fiu édesanyja és könnybe borul a szeme: + +– Azt mondta Ignácka is mindég; mindenütt jó, de legjobb otthon! + +– No, ugy-e? – kap Ignácka mondásán. (Aki szörnyü halálnak halálával, ha +meg nem hal, most bizonyosan pap s talán ő is követné a példáját. – Lám, +lám, a papunk épp elkészülődik innen, pap lehetnék itthon…) – Bizony +igaza volt Ignác bácsinak (még nem merem Ignáckának mondani): mindenütt +jó, de legjobb otthon. Sokszor eltünődöm azon, nem jobb lett volna-e, ha +itthon maradok, a kollegiumba nem megyek; azon a sok pénzen, mit rám +költöttek, földre földet vett volna édesapám… + +Idáig hallgatott a tékozló fiu édesapja, most megszólal: + +– Ezen én is sokszor eltünődtem, de mi haszna most a tünődésnek. A kis +malac is igy rítt, amikor künn a határon meglepte az esső: Hogyha én ezt +tudtam vóna, köpenyeget vettem vóna! Nagy kedved volt a tanulásra, +kedvedet nem szegtem – igaz-e? Azt hiszed, nem sirt a szivem, amikor a +földjeidet eladogatni kezdted? Pedig a bátyád szánt rajta. Hát csakugyan +megbántad? – s gyanakodva szegezi tekintetét a fiura. + +– Ne-em, nem bántam. Aztán mi haszna volna, ha megbántam is. De – de – +elnézem itt magukat. Felnevelték a gyermekeiket, ki erre, ki arra +elrepült… + +– Gábor itthon maradt. + +– De nem lakik magukkal. Senkisem lesz maguk mellett, ha egészen +leöregednek. Betegség ha ágyba fekteti, ki ápolja? Én oly messze leszek +maguktól! + +– Fiam, – mondta most igen komolyan az édesapám – amikor én téged +Udvarhelyre vittelek, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy ezt a +gyermekemet a világnak nevelem, nem magamnak. + +– Én is tudtam! – sir bele a tékozló fiu édesanyja. + +– A mi öregségünk, a mi betegségünk ne búsitson, fiam. A szántó-vető +ember, amikor elérkezik az ideje, lefekszik s fekszik, ameddig Isten úgy +rendeli, aztán vagy felkel vagy sem. Értem én az én egyszerü elmémmel is +a te gondolatodat. A tanulás megfinomitotta a testedet is, a lelkedet +is. Bársonnyá finomult rajtad a zeke. De maradtál volna csak itthon, a +gazdaság volna minden gondod, s fekhetnénk betegen, meg-megkérdeznéd: +hogy van, édesapám? Hogy van, édesanyám? – s mennél a dolgod után. + +– Édesanyám öt esztendeig ápolta az édesanyját. Maga is sokat emelgette, +édesapám. Emlékszem, világosan emlékszem erre. + +– Jó, jó, – zavarodott meg a tékozló fiu édesapja. – No, eridj, feküdj +le. + +– Eridj, eridj, – biztatja édesanyja is. – Miattunk ne búsitsd a +szivedet. + +A tékozló fiu átmegy a kicsi szobába, reménytelenül dül le az ágyra: +vége, vége, vége! Mondhatom-e meg ezeknek az egyszerü embereknek az igaz +valóságot?! S ha meg merném is mondani: világcsufjára maradhatok-e +itthon? Eléje mered a gyámoltalan Benkő Laji szomoru példája. Haza +szorul az ősi házba, az ősi földre. Szép gazdaság marad rá. De gyenge +arra, hogy megfogja az ekeszarvát, a kasza nyelét; egész falu kacagja, +amint az ökör mellett mendegél, mint egy béresfiu, s az ekeszarvát a +cseléd fogja: ez a gazda, ő a béres, ökörhajtó kisbéres. – Én ugyan +megfognám az ekeszarvát is, a kasza nyelét is, de már trágyás szekéren – +piha! – mégsem szeretnék ülni. Szeretem az erdőt, de már mégsem +szeretnék téli hajnalon kibujni a meleg ágyból: befogni a lovat, az +ökröt; felmenni az erdőbe; ott egy bükkóriást levágni, szánra fektetni, +– aztán: fogom a gyeplőt, gyi! gázolok a hóban, mig a bükkóriást hegy +oldalából kivontatják a lovak, ki az utra. Hiszen, ha ott lehetne +kezdeni, hogy már künn áll a szán az uton, ott felülök s csak fognom +kell a gyeplőt! + +Eszébe jut a gazdaságnak sok nehéz, durva, kellemetlen munkája: – Vajjon +hozzá tudok-e durvulni majd? + +Hajnal felé nyomja el az álom, az édes hajnali álom. Későn ébred, rá süt +a tüzhely lobogó lángja: – Vajjon ki tett tüzet? Édesanyám vagy a +cselédleány? Bizonyosan az édesanyám… Ő hozza be tálcán a kávét nagy, +talpas pohárban. A tálcán egy ujság is. + +– Ágyban iszod-e meg a kávét, édes fiam? Erősen megfáradtál, ugy-e, a +hosszu uton? + +– Nem, nem, fölkelek. Tegye az asztalra, édesanyám. Hát ez miféle ujság? + +– Gábornak küldik egy hónap óta. Ingyen küldik neki is, a birónak is. + +Átadja az ujságot. Az _Ellenőr_. Lángba borul a tékozló fiu arca: + +– Ez az a bizonyos ujság, amelynél hat hónapja hever a tárcám! – +Haraggal löki félre. – Hiszen értem, értem, hogy mért küldik ingyen +jegyzőnek is, birónak is. Követválasztás lesz a nyáron! Micsoda +pazarlás! Mintha bizony e nélkül nem választanák meg a főispán fiát! + +Gyorsan felöltözködik, megissza a kávét, aztán mégsem állja meg: +felveszi az ellökött ujságot, a vonal alá röppen a tekintete: az ő +tárcája még mindig ott hever a szerkesztő asztalában, vagy tán nem is +hever már ott, rég a papirkosárba került; papirkosárból a hentes +boltjába; hentes boltjából szegény diákok asztalára, szalonnától, +töpörtyütől zsirosan… + +– Igy is jó, – mondja magában. S ha megjelent volna, mielőtt eljövök? +Változtat-e az én lelkem nyomoruságán? Ujabb tárcát irok s az is elhever +ujabb hat hónapig. + +„Még egy választás – olvassa a vezércikkben – egy táborban lesz a +nemzet, a szabadelvüpárt táborában.“ – Ott lesz, ott, a főispán fia +feltétlenül ott lesz. Hát én hol leszek? + +Egyedül van a szobában, de azért óvatosan körülnéz. A táska fenekéről +kihalássza a hatlövetü pisztolyt, meg a kis skatulyát, amelyben +fürészpor közt 25 golyó. Hirtelen beteszi a diákasztal fiókjába, a +kulcsot ráforditja, zsebredugja. Éppen jókor, mert belép az édesapja. +Jókedvet mutatva mondja: + +– Ejnye, ejnye, hát ilyen későn kelnek fel Pesten a – gazdák? + +– Fel tudok én kelni hajnalban is, édesapám. Majd meglátja holnap! + +– No-no. Hiszen csak tréfálok. Akkor kelsz, fiam, amikor jól esik. + +– Lássa, lássa, édesapám, ha gazda volnék, maga még most is heverne az +ágyban. Már fenn volnék az erdőn, már le is vágtam volna egy bükkfát. +Nem volna jó? + +– Jó, jó, de minek beszélsz hiábavalóságot? Ha itthon maradtál volna, én +akkor sem heverésznék az ágyban. Hajnalban kipattan a szemem s künn +talál a virradat. Én erre születtem, te másra születtél: Isten rendelte +ezt igy! Ezt a sok könyvet mind meg kell még tanulnod? – mutat a tékozló +fiu legkedvesebb könyveire? + +– Fejemben vannak már, csak lapozgatok bennük. + +– S mégis nyárig várakoznod kell? + +– Ez a rend. Elébb vizsgáznom nem lehet. + +– No, jó, nyugszik meg s hivja a tékozló fiut, hogy nézze meg a +gazdaságot. + +Örömmel látja, hogy egy pajta még teli. Két ökör, két ló, két tinó, +három tehén, öt-hat növendékborju. + +– A pásztor ember – mondja a föld öreg szerelmese – egy kecskén kezdi s +egy kecskén végzi. Ahogy kezdettem, ugy végzem én is. A bátyádnak már +jóval több van; a leánytestvéreidnek is. Ez az igazság. Az éfiaké a +jövendő, öregeké a kuckó. Ha mi marad ebből, neked marad, ámbátor sok +ökrömet ette meg Pest… + +– Igaz, igaz. Pestnek nagy a gyomra. Sokat eszik. + +Szeretné mondani: Ezzel a gazdasággal meg merném kezdeni az életet, – de +belátja, hiábavaló a ravaszkodása, hiába való a harc az életért, – meg +kell halni, meg! + +* + +Telnek, mulnak a napok, a tékozló fiu mennél kevesebbet mutatja magát a +faluban. Várja a tavaszt, különösen a feltámadás ünnepének a virradatát: +a tékozló fiu még mindig azt hiszi magáról, hogy ő poéta; hogy ha kissé +kedvez neki a szerencse, talán – – –. Igen, azt hiszi, hogy ő poéta s de +szép lesz, de poétikus lesz husvét hajnalán, amikor dereng az ég, amikor +éppen kapaszkodik az öreg nap a hegyek hátán, akkor nyomja szivéhez a +pisztolyt: Isten veled, élet! Valósággal kéjeleg a tékozló fiu a +gondolat nagyszerüségében, bár meg-megzavarja a lélekrenditő jelenet, +amelynek napfölkelte után szinhelye lesz a kis szoba, amikor oda belép +egy öreg asszony – nem, ezt végig gondolni képtelen. Behunyja a szemét, +mint ahogy behunyja mindannyiszor, ha olyasmi villan meg a fejében, +amire gondolni nem szeret. Már leveleket fogalmaz magában, a szüleinek, +a testvéreinek, legjobb barátjának, Jóbnak, akitől folyton jönnek a +levelek; minden levél szidja a nyomdát, amely csigamódjára dolgozik. +Esztendő mulva ha könyv lesz a – könyvből. – Szegény Jób! Értem a +türelmetlenségedet, te még ifju vagy, de én már öreg vagyok, engem nem +izgat a könyv. Engem most az izgat: megirjam-e szüleimnek az igaz +valóságot, vagy valami hihető hazugságot eszeljek ki… Igen tetszik neki +ez a mondat: Halálos betegség sorvasztja testemet, lelkemet, nem birom +tovább az élet terhét – bocsássák meg bünömet, édes jó szüleim! + +Esténként két-három évvel fiatalabb ifju látogat el hozzá. Ez is +félbenmaradt ifju, mint ő, azzal a különbséggel, hogy ennek a tékozló +fiu félbenmaradtságáról halovány sejtelme sincs. Néhány osztályt járt a +fiu, hirtelen letört, most Gábor bácsinak irogat, mivelhogy az irása +szép. Szabó Náci neve az ifjunak, fia annak a Szabó Józsefnek, akiről +fel van jegyezve a könyv elején, hogy kisgazda létére négy fia közül +háromnak épitett kőházat. A negyedik. Náci, nem kap kőházat, mert ő is +„megcsalta“ az apját, mint ahogy „megcsalta“ Benkő Ádám s mint ahogy – +megcsaltam én. Megcsaltam, meg, idézőjel nélkül, valósággal meg! + +Kellemesen telnek az esték a barátságos meleg szobában. Sokáig +fenmaradnak, a forró meleg hamuban pityókát sütnek, diákkori emlékeket +elevenitnek fel, nagyokat kacagnak s a tékozló fiu már most abban is +kéjeleg, hogy mily könnyen hagyja itt az életet, amelynek „terhét nem +birja“ tovább. Néha-néha elszólja magát, de a másik tékozló mintha nem +venné észre, vagy tán szinleli, hogy nem? Elő-előveszi pisztolyát, +mutatja, hogy golyó van mind a hat csövében, nevetve nyomja szivéhez. + +– Látod, – mondja, – Benkő Ádámnak csak kétcsövü pisztolya volt s egy +lövéssel eltalálta a szivét. Azt irta Anikónak: „Fájt a szivem, +hozzálőttem.“ Ha egyszer a szivem igazán fájna, én is hozzálőnék. + +Náci ijedten rántja félre a pisztolyt. + +– Ó te bolond, – kacag a tékozló fiu, – hisz az én szivem nem fáj. Egy +leányt szerettem még eddig; két esztendeje, hogy férjhez ment s lásd, +élek. Diákszerelem volt, – jegyzi meg kicsinylően a tékozló fiu. + +Nini, hogy repülnek a napok, a hetek. Még lobog a tüz a tüzhelyen egész +nap, de már itt a kikelet, egyszerre csak itt a husvét – siess, fiu, +siess, bucsuzkodjál szép csendesen a kicsi falutól, az erdőtől, a +mezőtől, gyermekkorod kedvesemlékü helyeitől. Hiába adod a hidegvérü +gavallért, érzelgős fiu vagy te, a hegyes-völgyes, erdős ország +hamisitatlan fia. Nem vetted észre, hogy mások a te néped nótái, mint a +végtelen sikságon élő magyar testvéreké? + +Az érzelgős fiu, hazajöttében, messziről látta Benkő Gergely szép +kőházát, most elindul, hogy gyermekkori pajtását saját fészkében lássa. +Valóban, szép ház, kivülről hasonlatos a Gábor bácsiéhoz. Áll még az ősi +ház is, de megütődve hallja, hogy juhok bégnek a virágoskertre nyiló +szobában, hol egykor Benkő Ádám hangja csengett, szavalván Petőfi +verseit… Néhány garádics vezet a kőoszlopos tornácra, kopogtat az ajtón, +senki sem felel. A kilincset megnyomja, nem nyilik az ajtó. Megy a +konyha felé, benyit: együtt a család. Az öregek s a fiatalok. Két ágy a +tágas konyhában, mindjárt megérti, miért bégnek juhok az ősi házban. Ez +a két ágy az öregeké. Nagy az öröme Gergelynek, a fiatalasszonynak is, +aki különben anyai ágon Benedek-sarjadék. Örvendeznek az öregek is, de +első pillanatban látja a tékozló fiu, hogy öreg Benkő Dániel Ádámot +látja benne, mintha gyanakodva nézné, vizsgálná. Vagy csak a bünös, a +tékozló fiu látja igy? Bemennek a szomszéd szobába, de mielőtt leülne, a +házat bejárja. Két nagy szoba, egy oldalszoba, szinte uri képe van. +Valósággal kirí belőle Benkő Dániel, aki hü maradt az ősi viselethez. A +tékozló fiu nem győzi dicsérni a háznak külsejét, belsejét s nem birja +visszafojtani a sóhajtást: Ilyen házam lehetne most nekem is! + +– Különb házban lakol te Pesten, – mondja Gergely, aki hol magáz, hol +tegez. + +– De nem az enyém. + +– Majd lesz neked is, vigasztalja Gergely. + +– Drága lehet ott a ház, – szólal meg az öreg s ugy érzi a tékozló fiu +(vajjon jól érzi-e?) a szurós szeme rászegeződik. + +– Bizony drága, keresztapám uram. A tanári fizetésből éppen csak hogy +megél az ember. + +– Pótolod a főddel, – mondja Gergely. + +– Egyszer a főd is elfogy, – jegyzi meg az öreg, s bár ezuttal félrenéz, +mégis mintha tüvel szurkálnák a tékozló fiu arcát: sajogva sajog. + +– A főd elfogy, de a tudomány megmarad, – bölcselkedik Gergely. + +– Jobb, ha mind a kettő megmarad, – tapint az igazságra a föld öreg +szerelmese. + +Közben az asszonyok eltünnek a konyhába. Behallik a kolbász sistergése, +ajtó hasadékán átszürődik az illata: ez a kolbász a tékozló fiu +tiszteletére sistereg. Az udvarra néző ablak előtt elvillanni lát egy +cselédleányt: két kezében két kupa bor. A tékozló fiu tiszteletére +hozódik a bor. Bizonyosan a Benkő Jakab pincéjéből: minden ősszel eljár +a szüretre. Bejön kipirult arccal a szép éfiasszony, asztalt terit, +aztán kifordul, behoz egy nagy tál kolbászt (még sistereg a zsirjában), +a tékozló fiu, bár nem éhes, meg sem próbálja a szabadkozást. + +– Ime, – mondja magában a tékozló fiu – igy szeretnék élni én is, együtt +az én öreg szüleimmel. Az én szüleim azonban nem a konyhán laknának. +Övék lenne a legszebb szoba. + +A tékozló fiu igen dicséri a kolbászt is, a bort is, bár kolbász is, bor +is majd elakad a torkán. Pedig a kolbász is pompás, a bor is pompás, de +a tékozló fiu szüntelen a halálra, a kikerülhetetlen halálra gondol. +Egy-egy kérdésre szórakozottan felelget. Kérdi az öreg a harmadik (vagy +az ötödik?) pohárnál: megvót-e az egzámen? + +– Meglesz, felel a tékozló fiu. Azaz: az egyik megvolt, a másik májusban +vagy juniusban lesz… + +Az öreg ember erre semmit sem szól, a pohárba mered, de a tékozló fiu +mégis arcán érzi a szurós tekintetet. Rémülten olvassa le az öreg ember +arcáról a gondolatot: _ez is megcsalta az apját_. + +A tékozló fiunak, hiába marasztalják, nincs maradása. Azt határozza az +uton hazafelé, hogy nem bucsuzkodik senkitől, még a testvéreitől sem, +csak az ő kedves emlékü helyeitől. Ezek nem vizsgálódnak, nem +gyanakodnak, ezek nem firtatják: megvót-e az egzámen. Egyszerüen örülnek +(bizonyosan örülnek), hogy ujra látják Elekecskét, aki, lám, de nagy +legénnyé serdült, amióta nem látták. + +És a tékozló fiu e naptól kezdve erdőn, mezőn csatangol. A kertjük végén +kezdi, ahol a Macskás-patak csörgedez. + +Itt sirdogált egyszer, régen, négyesztendős korában. Édesanyja keményen +megpirongatta s a kisfiu elhatározta, hogy elbujdosik, még pedig – +Móduvába. Móduva Moldova volna, ide bujdosott hajdan sok-sok székely, +aki nem lelé honját a hazában. Erről sokat hallott a kisfiu: ő is +Móduvába bujdosik. Kivett a tálból négy főtt pityókát, kendőbe +csongojitotta, egy orvosságos üveget megtöltött vizzel – igy indult +Móduvába. El is jutott Macskás-patakig, ott leült a patak partjára, +sirt, sirdogált, aztán megéhezett, megette a négy pityókát, fenékig +üritette az orvosságos üveget és szép csendesen haza mendegélt. + +– No, Macskás-patak, Isten veled. Most egész komolyan elbujdosom. + +Móduváról eszébe jut a tékozló fiunak, hogy tavaly nyáron, Torjára +utaztában, a nagybaconi erdőn találkozott két zsidó fiuval: Munkácsi +Bernát volt az egyik, Kunos Ignác a másik. A tékozló fiu kocsin utazott, +a két zsidó fiu az apostolok szekerén jött Moldovából, ahol a csángó +nyelvjárást tanulmányozák… + +– Lám, lám, mondja a tékozló fiu, ha velük tartok, most nem kellene +elbujdosnom Móduvánál messzebb, sokkal messzebb… + +Megy, mendegél a tékozló fiu, a Macskás-erdőnek tart, hol először bukkan +ki száraz levelek alól a gyócsé, tudományos nevén a kikeleti hóvirág, +utána a „kakas élü“, tudományos nevén a _vörös nyakagyar_. Sokszor +kijárt ide kisfiu korában, kalapja karimáját tele tüzdelte +gyócsé-bokrétával. És gyakran kijárt az erdő mellé tavasz nyiltán egy +deli szép legénnyel, a juhok pásztorával. Édesanyja fehér cipót, +szalonnát, turót tett egy kicsi tarisznyába, azt a kisfiu a nyakába +akasztotta, kezében egy botocska, jaj de büszkén lépdegélt a juhnyáj +után! Szentül hitte, hogy Baló János nála nélkül nem tudná megőrizni a +juhokat. S mely keservesen sirt, amikor egy bárányka eltünt! De kisült, +hogy tréfáskedvü Baló János madzaggal egy bokorhoz kötötte. Volt otthon +nevetés! + +Ahol ni, most is juhokat őriz Baló János. Ugy szeretne hozzá menni a +tékozló fiu, de hátha ez is megkérdezi: no, kicsi gazdám, megvót-e az +egzámen? Talán a juhok is mind azt bégetnék: be-e, be-e, megvót-e? Be-e, +be-e, meg vót-e? + +A borvizkuthoz is elmegy a tékozló fiu, iszik is a vizéből, de mintha +megromlott volna. Szüntelen a kisbaconi diákokat látja, akik közül három +már rég por és hamuvá lett s im, készülődik a negyedik is. – Átok van +ezen a falun? + +A tékozló fiu nem birja tovább a búcsuzkodást. Beül a kicsi házba, csak +az udvarra jár ki. Még egy hónap választja el a Feltámadás ünnepétől, s +már megirta a bucsuleveleket, azokat százszor is elolvassa, igen +szépeknek, igen érzékenyeknek találja s el is érzékenyül rajtok. Közben +különös nagy figyelemmel kiséri az _Ellenőrt_, melyet minden reggel +behoz a kávéstálcán az édesanyja. Igy hozza be majd husvét reggelén is… +A tékozló fiu behunyja szemét, a következendőket végiggondolni nem meri. + +Náci állandó esti vendég. Talán sejt ez a fiu valamit? És ha sejt is, a +tékozló fiut nagy, erős szándékának végrehajtásában megakadályozni +tudja-e? Náci éjfélkor rendszerint elbucsuzik, ő pedig a halálát +virradóra tüzte ki. Husvét virradóra. A tékozló fiu egyik eszével +szeretné ugyan megvárni az ünnepet, urvacsorát venni, aztán husvét +hétfőjén meghallgatni a pirostojásért kántáló fiukat – vajjon az ő +gyermekkorabeli rigmusokat hadarják-e most is. A másik eszével erősen +ragaszkodik husvét első napjának virradatához – igy lesz költői, igazán +költői a halála. Igy irta meg Jóbnak is a levelében: husvét ünnepének +virradatán lövök a szivemhez. Ezen ő már nem másit: maga előtt +szégyellené ezt. Sok minden egyébért kellene szégyenkeznie, át is villan +agyán sok-sok szégyelleni való, de csökönyösen behunyja a szemét: igy +hessegeti el a kellemetlenkedő gondolatokat. + +Náci pontosan eljön Husvét szombatján este is. Nyugtalanul várja a +tékozló fiu, mert reggel egy levelet bizott rá, Jóbnak szóló ajánlott +levelet. Fontos, igen fontos, hogy ez a levél postára adassék, mert +különben megtántorodhatnék az utolsó pillanatban. Jön Náci, hozza a +feladóvevényt. Tehát – vége. Megtántorodásnak, visszafordulásnak helye +nincs. De hátra van még a meghalásnál is sulyosabb feladat: hogyan +bucsuzzék el a szüleitől, ugy hogy azok semmit észre ne vegyenek. +Szeretné hosszan, sokáig ölelni, csókolni az édes jó anyát, aki őt +legjobban szerette összes gyermekei között; szeretné megcsókolni +édesapja munkás kezét, mely félszáz esztendő óta hinti a buzát az édes +anyaföldbe; annak az édes jó apának a kezét, aki összes gyermekei közül +reá áldozott a legtöbbet és – mint a Mátyás király parasztja, sárba +dobott minden krajcárt, amit ennek a tékozló fiunak adott. Talán +belopódzik éjjel, amikor első álmukat alusszák s csókot lehel rájuk. De +ha fölébrednének? Mit mondjon? Már zavarosabb a feje, semhogy a +feleletet megtalálná. + +Nyilik az ajtó, belép az édesanyja. + +– Jere, fiam, vacsorázni. + +Mondja a tékozló fiu: + +– Ma nem vacsorázok, édesanyám. Fáj a fejem. + +– Fáj? Hiszen azért bejöhetsz. Jere be, édes fiam! + +– Ó, édesanyám, én mennék – én mennék jó szivvel, de – – csomagolnom is +kell – igen, én holnap Pestre megyek. + +– Hová?! – néz rémülten tékozló fiára az anya. + +– Pestre, édesanyám. Pestre. + +– Hisz eddig mind azt mondtad, hogy pünkösdöt is itthon innapolod! + +– Mondtam, mondtam, de mást határoztam. Nem tudok tanulni itthon. Azt +hittem, tudok. Csalódtam. + +A tékozló fiu hangja mind remegőbb, remegőbb, torkát fojtogatja a sirás, +nem birja visszafojtani, zokogva öleli, csókolja édesanyját, s most, +hogy sikerült a bucsuzás, összeszedi magát, könnyeit letörli s megigéri, +hogy mégis csak itthon tölti az ünnepet. + +– No, ne sirjon, édesanyám. Megyek, magukkal vacsorázom. + +Hivják Nácit is, de Náci már vacsorázott, ott marad a kicsi szobában. + +A tékozló fiu apja már az asztalnál ül, az Ellenőrt olvassa amellett a +kicsi álló lámpa mellett. S most nagyszerü ötlete támad a fiunak, +hirtelen édesapjához siet, elkapja a kezét s megcsókolja, különös +hevességgel csókolja meg. Az apai csudálkozva néz rá, de a fiu nevet: + +– Tudja, mért csókoltam kezet, édesapám? Amint beléptem, azt hittem egy +pillanatra, hogy most érkeztem haza husvéti vakációra. + +Nevet az apa is, nevet az anya is, jókedvre derülnek mind a hárman. + +– Hej de szeretnék még egyszer gyermek lenni, – mondja a tékozló fiu – s +végigkántálni a falut piros tojásért. Emlékszem, egyszer annyi tojás +gyült össze, hogy nem fért a tarisznyámba, tele voltak a zsebjeim is, +csakugy potyogtak ki a piros tojások. + +– Próbáld meg most is, enyeleg az apa. De el tudnád-e mondani a husvéti +rigmusodat? + +– Ó, akár hármat is egyvégtiben. Kis fiu koromban ezt mondtam: + + Ez háznak kis kertjében + Van egy rózsatő, + Rózsás-kertben nevelje + A jó teremtő. + + Vizet öntök a tövére, + Szálljon áldás a fejére! + Az Istentől ezt kérem, + Piros tojás a bérem. + +– Ó Istenem! – sóhajt fel boldogan az anya. + +– Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? – enyeleg tovább az apa. + +– Nagyobb koromban? Ezt ni: + + Kedves bátyámuram, ez ház családfője, + Kedves nénémasszony, ennek kedves nője, + Szomoru nap vala ezelőtt harmadnap: + Nagy kinok közt halt meg a legnagyobb főpap. + De már kiszabadult a halálfogságból, + Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból. + Egy kedves leánkát ide szalasztottunk, + Akinek mi mindég a nyomában voltunk; + Nyájasan akarunk mi ő vele bánni, + Őtet egy pár tojás meg fogja váltani. + Még pedig pirosra meglégyen az festve, + Úgy a vizöntéstől meg is lészen mentve. + +– Szóról-szóra igy van, egy szót sem hibázott. No, éfileány, – +-incselkedik az apa, – hol a piros tojás? + +Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egy pár piros tojást dug +a tékozló fiu zsebébe. + +Mintha lakodalomba menne, oly vidáman bucsuzik szüleitől a tékozló fiu. +Az ajtóból másodszor is jóccakát kiván, s hogy a másik tékozló fiu se +fogjon gyanut, vidáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi ujságokban +lapozgat. Éjfélkor bucsuzik Náci, s a tékozló fiu egyenest az asztalnak +tart, kissé megütődik, hogy a fiókot elfeledte bezárni, de hisz ott a +pisztoly, ott a golyós skatulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy +feje mellé, a székre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt +felveszi, a szivéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba. +A közeledő dráma főpróbája. + +Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be, +amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a +kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapiritó emlékeket. De mennél +erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban száguldanak +össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritó gondolatok, a becsukott +szemre nem jön álom. Minek is jőjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd +megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő. + +– Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza, tálcán a kávét, a friss +kalácsot s az – ujságot. + +– Holnap két öreg ember nem megy Istennek házába, Urvacsorát venni. + +– Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A másik öreg +ember magát átkozza: az ő búsbeteg teje lett fia halálának okozója. + +– Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu idecsődül. Nagy +lesz a megháborodás. Az az, nem felháborodás. + +– Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével: +_Tudtam, hogy igy lesz_. És diadalmaskodni fog Balandi Józsiné: _Ugy-e, +megmondtam, hogy sohasem lesz pap belőle!_ + +– Vizbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a 48 óra. +Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán délután. + +– Az én koporsómat nem kiséri diákbánda, mint a Boda Elekét, a Benkő +Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanitóm elénekel… Talán a +pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a tizéves fiut a katedrába +feleresztette… + +– Vajjon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, amig a +temetőbe kivisznek? + +– Oh! Virrad! Virrad! Virrad! + +A tékozló fiu megragadja a pisztolyt, a szivéhez nyomja, meghuzza a +ravaszt, éles csattanás csütörtököt mond a pisztoly. Mi ez?! Ujra +meghuzza a ravaszt, dühösen huzza meg, – éles csattanás ismét: másodszor +is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkivül ugrik ki az ágyból, reszketve +szalad az ablakhoz: mind a hat cső üres. + +– Ez a Náci müve, – hebeg a tékozló fiu s keble majd kiszakad, ugy ver a +szive. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a golyós +skatulyát, turkál a fürészporban: egyetlenegy golyó sincs benne. Most +már világos: Náci gyanut fogott. Náci ellopta mind a 25 golyót. A +levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a gyorsvonat, talán már +ott is a levél Pesten, talán már siratja is Jób legjobb barátját – s ő +él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meghátrált az utolsó +pillanatban! + +Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva zokogja el +nagy lelki nyomoruságát, aztán mint a sokáig siró gyermeket, őt is a +sirás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg harang templomba hivó +szavára. A tüz már leszakadt, alig pislákol… Révedezve néz körül, +simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is történt vele? Az asztalon ott +hevernek a haláltjelentő levelek, a pisztoly – – hol a pisztoly? A +párnája alatt találja meg. Rémülten tünteti el a bünjeleket: a pisztolyt +fiókba zárja, a leveleket tüzbe dobja s mint aki jól végezte dolgát, +visszafekszik az ágyba. + +Éppen jókor, mert nyilik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön az anya, +hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőrt. + +– Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel Urvacsorát? + +– De – de – veszek, hogyne vennék, édesanyám. + +– Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat harangoznak. + +Gyorsan felkel a tékozló fiu, öltözködik, a reggeli mellé ül s pesti +szokás szerint, egyidőben olvasni és reggelizni kezd. Természetesen, +futó pillantást vet a vonal alá s halljatok csudát! Ott táncol a rovat +alatt a neve, tulajdon az ő neve! + +– Hát nincs feltámadás!? – ujjong a tékozló s egyben igen naiv fiu. – +Lám, tiz hónapos alvás után feltámadt az ő elméjének szülöttje! Hol van, +Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvözlégy, +Élet, szép ifju Élet! Igen, igen, ezt én gondoltam ki, ezt én irtam, itt +a nevem! De szép az élet, ó de szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem +halunk meg! Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő! + +Ime, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden +reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! Vidám +szivvel megy a templomba s már azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a +kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehér +harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy _itt is_ halad a világ. +Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapitja meg. Vajjon látja-e meg a fiu +arcán valaki, hogy ez a fiu virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja, +honnan láthatná, amikor arca, szeme ugy ragyog? Náci fent van a +karzaton, Benkő tanitóbácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma +született gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez +husvét ünnepében… Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még +mindig ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány és – ugy +tetszik – hü lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly kedvesen +reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János keresztapámuramé is. +Ennek a fiunak most minden szép, minden gyönyörü és – meginditó. + +Áhitattal veszi szájába Jézus megtöretett testét és issza meg Jézus +kiontott vérét. Áhitattal néz az ég felé: Hiszek benned, Uram, hiszek! + +* + +A tékozló fiu vidám szivvel készülődik az „utálatos“ Pestre, amely már +nem is oly utálatos. A tékozló fiu azonban nem akarja megbúsitani +édesanyját, aki ünnep után felkésziti a szövőszéket s azon egy rend +ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiu ismét igazi székely fiu akar +lenni, aki nem szégyel járni az aszfalton édesanyja szőtte-fonta +ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az utnak, a nagy utnak, amelynek +vége táján ragyogni lát egy csillagot, a betlehemi csillaghoz +hasonlatosat. Hiszi, szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten +beleavatkozott, személy szerint beleavatkozott. Hát – Isten nevében +előre! + +Még egy meleg pillantást vet a vasuti kocsi ablakából erdőzugásos, +vadgalambszólásos, szép Erdővidék felé, az édes anyaföld felé: ez a +pillantás egy szent fogadalom. + +– Tied a szivem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem! + +(Vége az első kötetnek.) + + + + +TARTALOM + +=Az Olvasónak= 3 + +=Első fejezet.= Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be. 5 + +=Második fejezet.= Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért +épitettek házat Gábor bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek +rendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is, milyen +volt az iskola. 39 + +=Harmadik fejezet.= Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, +akivel az olvasónak még gyakran lesz találkozása. 59 + +=Negyedik fejezet.= Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei +életet, amilyennek ő kisgyermekkorában látta. 68 + +=Ötödik fejezet.= Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az +öregek megfiatalodtak. 88 + +=Hatodik fejezet.= Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja +megeleveniteni, amilyennek gyermekszemmel láttam. 118 + +=Hetedik fejezet.= Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen +szomoru temetésről lesz szó. 135 + +=Nyolcadik fejezet.= Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de +két igen szomoru temetésről kell megemlékeznie. 155 + +=Kilencedik fejezet.= Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, +melyben a lelkek még nem szabadultak fel. 177 + +=Tizedik fejezet.= Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból úr, s többek +közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció? 191 + +=Tizenegyedik fejezet.= Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy +pár csizmáról is, sőt egy kis kapunak a kilincséről is. 212 + +=Tizenkettedik fejezet.= Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy +az „ország szive“ nem magyar. 226 + +=Tizenharmadik fejezet.= Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki +meghalni készül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen. 248 + + + + + +End of Project Gutenberg's Édes anyaföldem! (1. kötet), by Elek Benedek + +*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (1. KÖTET) *** + +***** This file should be named 38641-0.txt or 38641-0.zip ***** +This and all associated files of various formats will be found in: + https://www.gutenberg.org/3/8/6/4/38641/ + +Produced by Albert László (This file was produced from +text and images generously made available by Hungarian +Electronic Library.) + + +Updated editions will replace the previous one--the old editions +will be renamed. + +Creating the works from public domain print editions means that no +one owns a United States copyright in these works, so the Foundation +(and you!) can copy and distribute it in the United States without +permission and without paying copyright royalties. Special rules, +set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to +copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to +protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project +Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you +charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you +do not charge anything for copies of this eBook, complying with the +rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose +such as creation of derivative works, reports, performances and +research. They may be modified and printed and given away--you may do +practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is +subject to the trademark license, especially commercial +redistribution. + + + +*** START: FULL LICENSE *** + +THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE +PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK + +To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free +distribution of electronic works, by using or distributing this work +(or any other work associated in any way with the phrase "Project +Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project +Gutenberg-tm License (available with this file or online at +https://gutenberg.org/license). + + +Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm +electronic works + +1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm +electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to +and accept all the terms of this license and intellectual property +(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all +the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy +all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. +If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project +Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the +terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or +entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. + +1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be +used on or associated in any way with an electronic work by people who +agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few +things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works +even without complying with the full terms of this agreement. See +paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project +Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement +and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic +works. See paragraph 1.E below. + +1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" +or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project +Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the +collection are in the public domain in the United States. If an +individual work is in the public domain in the United States and you are +located in the United States, we do not claim a right to prevent you from +copying, distributing, performing, displaying or creating derivative +works based on the work as long as all references to Project Gutenberg +are removed. Of course, we hope that you will support the Project +Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by +freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of +this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with +the work. You can easily comply with the terms of this agreement by +keeping this work in the same format with its attached full Project +Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. + +1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern +what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in +a constant state of change. If you are outside the United States, check +the laws of your country in addition to the terms of this agreement +before downloading, copying, displaying, performing, distributing or +creating derivative works based on this work or any other Project +Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning +the copyright status of any work in any country outside the United +States. + +1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: + +1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate +access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently +whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the +phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project +Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, +copied or distributed: + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + +1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived +from the public domain (does not contain a notice indicating that it is +posted with permission of the copyright holder), the work can be copied +and distributed to anyone in the United States without paying any fees +or charges. If you are redistributing or providing access to a work +with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the +work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 +through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the +Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or +1.E.9. + +1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted +with the permission of the copyright holder, your use and distribution +must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional +terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked +to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the +permission of the copyright holder found at the beginning of this work. + +1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm +License terms from this work, or any files containing a part of this +work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. + +1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this +electronic work, or any part of this electronic work, without +prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with +active links or immediate access to the full terms of the Project +Gutenberg-tm License. + +1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, +compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any +word processing or hypertext form. However, if you provide access to or +distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than +"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version +posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), +you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a +copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon +request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other +form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm +License as specified in paragraph 1.E.1. + +1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, +performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works +unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. + +1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing +access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided +that + +- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from + the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method + you already use to calculate your applicable taxes. The fee is + owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he + has agreed to donate royalties under this paragraph to the + Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments + must be paid within 60 days following each date on which you + prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax + returns. Royalty payments should be clearly marked as such and + sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the + address specified in Section 4, "Information about donations to + the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." + +- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies + you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he + does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm + License. You must require such a user to return or + destroy all copies of the works possessed in a physical medium + and discontinue all use of and all access to other copies of + Project Gutenberg-tm works. + +- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any + money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the + electronic work is discovered and reported to you within 90 days + of receipt of the work. + +- You comply with all other terms of this agreement for free + distribution of Project Gutenberg-tm works. + +1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm +electronic work or group of works on different terms than are set +forth in this agreement, you must obtain permission in writing from +both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael +Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the +Foundation as set forth in Section 3 below. + +1.F. + +1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable +effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread +public domain works in creating the Project Gutenberg-tm +collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic +works, and the medium on which they may be stored, may contain +"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or +corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual +property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a +computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by +your equipment. + +1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right +of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project +Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project +Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all +liability to you for damages, costs and expenses, including legal +fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT +LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE +PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE +TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE +LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR +INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH +DAMAGE. + +1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a +defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can +receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a +written explanation to the person you received the work from. If you +received the work on a physical medium, you must return the medium with +your written explanation. The person or entity that provided you with +the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a +refund. If you received the work electronically, the person or entity +providing it to you may choose to give you a second opportunity to +receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy +is also defective, you may demand a refund in writing without further +opportunities to fix the problem. + +1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth +in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER +WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO +WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. + +1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied +warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. +If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the +law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be +interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by +the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any +provision of this agreement shall not void the remaining provisions. + +1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the +trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone +providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance +with this agreement, and any volunteers associated with the production, +promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, +harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, +that arise directly or indirectly from any of the following which you do +or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm +work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any +Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. + + +Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm + +Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of +electronic works in formats readable by the widest variety of computers +including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists +because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from +people in all walks of life. + +Volunteers and financial support to provide volunteers with the +assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's +goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will +remain freely available for generations to come. In 2001, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure +and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. +To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation +and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 +and the Foundation web page at https://www.pglaf.org. + + +Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive +Foundation + +The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit +501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the +state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal +Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification +number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at +https://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent +permitted by U.S. federal laws and your state's laws. + +The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. +Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered +throughout numerous locations. Its business office is located at +809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email +business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact +information can be found at the Foundation's web site and official +page at https://pglaf.org + +For additional contact information: + Dr. Gregory B. Newby + Chief Executive and Director + gbnewby@pglaf.org + + +Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation + +Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide +spread public support and donations to carry out its mission of +increasing the number of public domain and licensed works that can be +freely distributed in machine readable form accessible by the widest +array of equipment including outdated equipment. Many small donations +($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt +status with the IRS. + +The Foundation is committed to complying with the laws regulating +charities and charitable donations in all 50 states of the United +States. Compliance requirements are not uniform and it takes a +considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up +with these requirements. We do not solicit donations in locations +where we have not received written confirmation of compliance. To +SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any +particular state visit https://pglaf.org + +While we cannot and do not solicit contributions from states where we +have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition +against accepting unsolicited donations from donors in such states who +approach us with offers to donate. + +International donations are gratefully accepted, but we cannot make +any statements concerning tax treatment of donations received from +outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. + +Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation +methods and addresses. Donations are accepted in a number of other +ways including including checks, online payments and credit card +donations. To donate, please visit: https://pglaf.org/donate + + +Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic +works. + +Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm +concept of a library of electronic works that could be freely shared +with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project +Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. + + +Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed +editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. +unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily +keep eBooks in compliance with any particular paper edition. + + +Most people start at our Web site which has the main PG search facility: + + https://www.gutenberg.org + +This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, +including how to make donations to the Project Gutenberg Literary +Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to +subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |