1 files changed, 5093 insertions, 0 deletions

diff --git a/38563-0.txt b/38563-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..5b716bd
--- /dev/null
+++ b/38563-0.txt
@@ -0,0 +1,5093 @@
+Project Gutenberg's Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet), by László Merényi
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+
+Title: Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet)
+
+Author: László Merényi
+
+Release Date: January 13, 2012 [EBook #38563]
+
+Language: Hungarian
+
+Character set encoding: UTF-8
+
+*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK SAJÓVÖLGYI EREDETI NÉPMESÉK ***
+
+
+
+
+Produced by Albert László (This book was produced with
+permission using text made available from the Hungarian
+Electronic Library. The text was amended after comparison
+with public domain scanned images of the original
+publication from the Google Books project.)
+
+
+
+
+
+
+SAJÓVÖLGYI
+
+EREDETI
+
+NÉPMESÉK.
+
+ELSŐ KÖTET.
+
+SAJÓVÖLGYI
+
+EREDETI
+
+NÉPMESÉK.
+
+ÖSSZEGYÜJTÖTTE
+
+MERÉNYI LÁSZLÓ.
+
+ELSŐ KÖTET.
+
+PEST, 1862.
+
+KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
+
+Pest, 1862. Nyomtatott Landerer és Heckenastnál.
+
+
+
+
+AZ ÓLOMBARÁT.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy diófa, diófa tetején almafa,
+almafa tetején körtvefa, körtvefa tetején szilvafa, szilvafa tetején
+cseresnyefa, cseresnyefa tetején baraczkfa, baraczkfa tetején czitromfa,
+czitromfa tetején fügefa, fügefa tetején narancsfa, narancsfa tetején
+rozmaringfa, rozmaringfa tetején jegenyefa, jegenyefa tetején egy
+ringyes-rongyos pendel, melynek kilenczvenkilencz korczába egy-egy mese
+volt férczelve, ez is onnan van kivéve.
+
+Volt egyszer hát egy szegény ember s ennek három fia.
+
+Itt a szegény ember a haldokló ágyán fekszik, ezért az ő három fiát maga
+elébe hivatta, kikhez aztán szava és mondása im ez volt:
+
+– Édes fiaim! ha nem mondom is, ugyis tudhatjátok, hogy mért van a mi
+országunk gyászba borulva, hogy mért van a mi országunkban örökös
+sötétség, ugyannyira, hogy a kanál is megállana benne. De ha nem
+tudjátok, hát megmondom: hát fiaim ez az örökös sötétség onnan van, mert
+a napot és a holdat ellopták a mi fényes egünkről!… Hanem fiaim egyet
+mondok, kettő lesz belőle: nekem egy tátos azt jövendölte, hogy az én
+három fiam közül az egyik, már hogy melyik, azt egész bizonysággal nem
+merem állitani, visszahozza a napot és a holdat. Azért fiaim ezennel
+meghagyom nektek, hogy holtom után azonnal induljatok el a nap és a hold
+fölkeresésére s mindaddig haza ne jőjetek, mig a világosság forrásait
+haza nem hozzátok.
+
+Ezzel a szegény ember a fal felé fordult, kiköltözött ez árnyékvilágból
+s el is temették tisztességesen.
+
+De itt uramfia! mi kerül a dologból, mi nem, ugy láttam mint most, ott
+voltam a hol mondták, az egész országban hire futamodik, hogy a szegény
+ember három fiának mit hagyott a testamentomában; ugyannyira, hogy még a
+király is meghallotta, ki aztán tüstént maga elé hivatta a három fiut.
+
+S mikor a király szine előtt megjelent a három fiu, az azt mondja nekik:
+
+– Édes fiaim! én azt hallottam, hogy apátok – hogy az isten nyugtassa
+meg, még a meghaló földében is – meghaló-ágyán meghagyta nektek, hogy
+holta után induljatok el e széles nagy világba a nap és a hold
+fölkeresésére. Azért fiaim ez szóm és mondásom hozzátok: hogy az, a ki a
+napot és a holdat elhozza, holtom után király lesz, azt a másikat pedig,
+a ki annak a bizonyosnak mindenekben segitőtársa lesz, vicze-királylyá
+teszem. Most pedig menjetek be az én királyi ólamba és fegyvertáramba s
+válaszszatok magatoknak paripákat és kardokat, aztán pedig pecsétes
+levélben átadom nektek a parancsolatot, hogy a merre csak mentek,
+mindenütt szénát, zabot, ételt és italt ingyen szolgáltassanak ki a
+számotokra.
+
+Itt a három fiu bemegyen a királyi ólba s a két idősb testvér
+kiválasztotta a legszebb aranyszőrü paripákat, a legkisebb pedig valahol
+ott a fal mellett, valami rejtett zugban, pókháló és szemét közt tengődő
+kóczos, rongyos csikót szemelt ki magának. A két idősb testvér még
+kinevette a legkisebbet, hogy ugyan mit akar azzal a rongyos, tesznye
+csikóval, mely a maga lábán is alig tud megállani, de ezzel az mitse
+gondolt s fülebotját sem hajtotta a két bátyja beszédének. Innen aztán
+bementek a királyi fegyvertárba, hol a két idősb testvér kiválasztott
+magának két szép aranykardot, a legkisebb fiu pedig, kinek legtöbb esze
+volt, egy rozsdás aczélkardot szemelt ki magának. Ez a rozsdás kard hol
+kiugrott a hüvelyéből, hol visszaugrott; szünet nélkül mindig játszott.
+A két öregebbik testvér ujra kinevette a legkisebbiket, de ő ezt is,
+mint a többit, szépen zsebre rakta, gondolván magában, hogy az nevet
+igazán, a ki utoljára nevet; mert a tesznye csikó, olyan igaz minthogy
+élek s élnek kigyelmetek, hisz ott voltam, a hol mondták, ugy láttam
+mint most, széltől fogantatott, zsarátnokot evő, hat lábu tátosló volt,
+a rozsdás kard pedig olyan tulajdonsággal birt, hogy csak ezt kellett
+neki mondani: „vágjad édes kardocskám“ s azt a bizonyost azonnal
+levágta; de mindezekről a két idősb testvér mitse tudott, mert nem
+értettek a famunkához.
+
+Itt a három testvér utnak indult ország-világszerte a nap és a hold
+keresésére.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
+kurtafarku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer elértek az
+ezüsthidhoz.
+
+Mikor az ezüsthidhoz értek, azt mondja a legkisebbik testvér két
+bátyjának szót szólván:
+
+– Édes testvéreim! Menjünk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a
+holdas paripa, ezen pedig a 12 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján
+fityeg a fényes hold.
+
+Itt a két testvér alig bujik el az ezüsthid alá, már ekkor a hidon volt
+a holdas paripa, rajta a 12 fejü sárkány, ennek pedig a nyeregkápáján
+fityegett a fényes hold.
+
+Itt a tejfehér szinü holdas paripa megbotlott az ezüsthidon.
+
+Megharagszik erre a tizenkét fejü sárkány s azt mondja a holdas
+paripának:
+
+– Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a húsodat, föld igya a
+véredet, erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha
+meg nem botlottál, most az egyenes uton is megbotlasz!… Hej, világszép
+éltemben mindig hallottam Kiss Miklós hirét, ha most itt volna,
+szeretnék összetüzni vele.
+
+Erre a szóra, a mi Kiss Miklósunk – mert közbe legyen mondva, igy hiták
+a legkisebbik fiut – a hid alól kiugrat az ezüsthidra az aranyszőrü
+tátosparipán s összetüz a 12 fejü sárkánynyal.
+
+Sokáig viaskodtak egymással. Kiss Miklós csak a rozsdás kardjának szólt:
+„Vágjad édes kardocskám“ s az azonnal három fejét vágta le a sárkánynak
+s igy sorba, mig mind a 12 fejét le nem kaszabolta; ugyannyira, hogy a
+kurtábbikat mégis a 12 fejü sárkány húzta. Kiss Miklós aztán kötőfékre
+fogta a tejfehér szőrü, fekete serényü holdas paripát – a nyeregkápán
+fityegett a fényes hold is – s a középső testvér gondviselésére bizta. S
+aztán keresztülmentek az ezüsthidon, mely a tátosló aranypatkójától
+csakugy csengett-bongott, mint a legszebb muzsika.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a
+kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis
+elértek az aranyhidhoz.
+
+Mikor az aranyhidhoz értek, megszólal Kiss Miklós s azt mondja a két
+bátyjának, szót szólván:
+
+– Édes testvéreim! Bujunk mi csak a hid alá, mert mindjárt itt lesz a
+napos paripa, ezen pedig a 24 fejü sárkány, kinek a nyeregkápáján fityeg
+a tündöklő nap. Majd kihi ő engem egy szál kardra, majd megmérkőzöm én
+vele, de erőnek erejével, s ő engem nem tud legyőzni, se én őt: ekkor ő
+is, én is lánggá változunk; ő lesz a piros láng, én pedig a kék láng; –
+de még ekkor se birjuk egymást legyőzni, mert igen egyforma erejüek
+leszünk, hanem itt van ez a kénkő, majd mikor a piros láng legjobban
+nyujtózik az égfelé, hogy elnyomja a kék lángot, már mint engem:
+dobjátok a kénkövet a piros lángba.
+
+Alig végzé beszédét a mi Kiss Miklósunk, már a hidon termett a napos
+paripa, hátán a 24 fejü sárkány és a tündöklő nap; – de a napos paripa
+megbotlott az aranyhidon.
+
+Megharagszik erre a huszonnégy fejü sárkány s azt mondja a napos
+paripának:
+
+– Hej, holló vájja a szemedet, kutya egye a husodat, föld igya véredet,
+erdőről erdőre jártam rajtad, hegyről hegyre ugrattalak, soha meg nem
+botlottál s most az egyenes uton botlol meg!… Hej, világszép éltemben
+mindig hallottam Kiss Miklós hirét – hogy a kutya egye meg! – s ha most
+itt volna, szeretnék összetüzni vele!…
+
+Erre a szóra a mi Kiss Miklósunk kiugrat a hid alól, fel az aranyhidra s
+összetüz a 24 fejü sárkánynyal.
+
+Kiss Miklós csak a kardjának parancsolta, hogy „vágjad édes kardocskám“
+– s az izibe leszelte a sárkány 24 fejét; – de világcsodájára, mikor
+mind a 24 fej le volt vágva, azok egy szempillantásra ujra kinőttek,
+melyeket aztán az ugráló kard sem tudott leszelni, hijába mondta neki
+Kiss Miklós „vágjad édes kardocskám“ mert biz az egyet sem tudott vágni.
+Ehj, kezébe kapja a rozsdás kardot a mi Kiss Miklósunk s ugy megforgatta
+mint a villámlás, de nem nyert vele semmit, mert igen egyforma ereje
+volt a sárkánynyal.
+
+Mikor a sárkány látta, hogy nem boldogul a mi Kiss Miklósunkkal,
+megszólal ilyeténképen:
+
+– Hallod-e te Kiss Miklós – vesztél volna az anyádnál – már látom, hogy
+semmire sem mehetek veled, de te se én velem: azért tegyünk egy próbát:
+válj te kék lánggá, én pedig piros lánggá s a melyikünk el tudja nyomni
+a másikat, azé legyen a napos paripa s rajta a tündöklő nap.
+
+Ugy is lett. – Kiss Miklós kék lánggá vált, a 24 fejü sárkány pedig
+piros lánggá. Küzködik egymással a két láng, hogy melyik birja elnyomni
+a másikat, de sem a kék láng nem birta elnyomni a pirosat, sem ez amazt;
+– de szerencsére a két testvér ép ekkor vetette a piros láng közé a
+kénkövet s igy a kék láng mégis elnyomta a pirosat, s mikor egészen
+elfojtotta, a 24 fejü sárkány is megszünt élni.
+
+Kiss Miklós a napos paripát az öregebbik testvér gondviselésére bizta.
+Kiss Miklós aztán azt mondta két bátyjának, hogy menjenek csendesen
+hazafelé, mert ő neki még dolga van s azzal elvált tőlük.
+
+Kiss Miklós aztán megrázkódik, s ime egy kis czirmos macskává változott.
+Szalad a kis czirmos macska az országuton, egyszer egy gunyhóba ugrott.
+A gunyhóban volt pedig a sárkányok édes anyja, és kinek-kinek a maga
+felesége.
+
+Meglátja a kisebbik sárkány felesége a kis czirmos macskát, azt az ölébe
+veszi, megsimogatja s azt találja mondani a sárkányok anyjának:
+
+– Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az
+uramat, olyan forrás vizzé változnám, hogyha abból Kiss Miklós, meg a
+két bátyja nem többet, csak egy cseppet innának: tüstént szörnyet
+halnának!
+
+Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a kisebbik sárkány felesége öléből s
+odatörlészkedett a nagyobbik sárkány felesége szoknyájához, ki aztán azt
+ölébe vette, megsimogatta s azt találja mondani:
+
+– Hej, ha én azt tudhatnám, hogy az az átkozott Kiss Miklós megölte az
+uramat: én meg olyan körtefává változnám, hogyha az én körtvémből Kiss
+Miklós, meg a két bátyja, nem többet csak egy falatot ennének: tüstént
+szörnyet halnának.
+
+Ezzel a kis czirmos macska kiugrott a nagyobbik sárkány öléből s
+odatörlészkedett a vén asszony szoknyájához, ki azt az ölébe vette,
+megczirogatta s azt találja mondani két menyének:
+
+– Édes leányaim! támaszszátok csak fel az én két szememet azzal a 12
+mázsás vasruddal, hogy hadd tekintsek csak körül.
+
+A két menye aztán elővette a 12 mázsás vasrudat s feltámasztották vele a
+vén asszony szemeit. Ekkor megszólalt a vén asszony is ilyeténképen:
+
+– Hej, ha az én két fiamat az az átkozott Kiss Miklós megölte: én meg
+akkorra szájjá változom, hogy az egyik végét a földnek, a másikat pedig
+az égnek vetem s hogyha abba megfoghatom azt az átkozott gazembert és a
+két testvérét: mint a malomkő a buzát, ugy összemorzsolom őket.
+
+Mikor a kis czirmos macska mindezeket szépen kihallgatta, usdi vesd el
+magad, ki a gunyhóból, szaladásnak eredt s megsem állt, mig jó
+tátoslovához nem jutott.
+
+A vén asszony 12 mázsás buzogányt hajitott utána, de elhibázta a dobást,
+mert ép ekkor csukódott le két szeme pillája, magától pedig, ha csak fel
+nem támasztották, nem birta felnyitni, mert vén volt már.
+
+Igy szabadult meg Kiss Miklós a 12 mázsás buzogánytól, a bizonyos
+haláltól. Mondom, hogy megszabadult, hogy elért jó tátoslovához, ujra
+megrázkódott s a kis czirmos macskából ismét legény lett. Aztán felült
+jó tátoslovára, mely egyet szökött, kettőt ugrott s tüstént utolérte két
+bátyját. Aztán folytatták az utjokat szép csendesen hazafelé, egyszer
+azonban megszomjazik a középső testvér s azt találja mondani két
+testvérének:
+
+– Ehjnye, be szomjas vagyok, majd kiég a torkom!
+
+– Ha csak az a bajod, válaszolt Kiss Miklós, mindjárt hozok én vizet;
+amott buzog fel egy forrás.
+
+Ezzel Kiss Miklós sarkantyuba kapja jó tátoslovát, egyet szökik, kettőt
+ugrik s már a forrás viznél volt; de itt Kiss Miklós a helyett hogy tele
+meritette volna a kobakját, mely ugy az oldalán függött, kihuzta éles
+kardját s háromszor beleszúrt a forrás vizbe. Ime! a forrásból vér
+buzogott fel s keserves jajszó hallatszott. Az a vér a kisebbik sárkány
+felesége vére volt, az a jajszó ugyanannak halálos nyögése volt;
+ugyannyira, hogy az egész forrást pirosra festette a vér. S mikor a két
+testvér a forráshoz ért, egy csepp kedvök sem volt belőle inni.
+
+No jól van, ez abba maradt s tovább mentek. Csak mennek, csak
+mendegélnek, egyszer megszólal a legidősb testvér is ilyeténképen:
+
+– Ehjnye, be éhes vagyok! – Ha csak az a bajod, válaszolt neki Kiss
+Miklós, azon könnyen segithetünk, mert amott a töltés mellett van egy
+körtvefa, azon pedig annyi az érett gyümölcs, hogy majd az ágát töri le.
+No várj, majd hozok én neked mindjárt körtét, csak te vezesd addig a
+napos paripát.
+
+Itt a mi Kiss Miklósunk sarkantyuba kapja jó tátoslovát, mely egyet
+szökik, kettőt ugrik s már a körtvefa előtt terem; de itt a mi Kiss
+Miklósunk a helyett hogy szakasztott volna a körtvefáról és a bátyjának
+vitte volna, kihúzta éles kardját s a meztelen fegyverrel háromszor
+szúrt a körtvefa tövébe. A fa tövéből vér buzgott fel s keserves jajszó
+hallatszott. Az a piros vér volt a nagyobbik sárkány felesége vére, az a
+keserves jajszó ugyanannak a halálos nyögése volt. A körtvék pedig
+azonnal megrohadtak; ugyannyira, hogy mikor a két idősb testvér a
+körtvefához ért, nemhogy körtvét ettek volna, de még a gusztusuk is
+elment tőle.
+
+No jól van, ez abba maradt, s azzal tovább mentek. Csak mennek csak
+mendegélnek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
+még az üveghegyeken is túl, még azon is tul, a hol a kurta kis disznó
+túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer még messziről meglátja a
+mi Kiss Miklósunk, hogy egy irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a
+földnek van vetve, a másik vége pedig az égnek, mint a legsebesebb
+fergeteg közeledik feléjük; ugyannyira, hogy alig maradt annyi idejök,
+hogy az ólom-barát rezidencziája ajtaján beszaladhattak.
+
+S ezer volt a szerencséjök, hogy beleszaladtak, mert már ekkor az az
+irdatlan nagy száj ott állt az ólombarát küszöbe előtt, hogy onnan a ki
+kilépett volna, mintha a pokolba esett volna, tüstént elnyelte volna az
+irdatlan nagy száj, melynek az egyik vége a földnek, a másik pedig az
+égnek volt vetve.
+
+– Hej, jó barátom, ólomöntő barát, szólt a mi Kiss Miklósunk, van-e sok
+olvasztott ólmod? megfizetek érte jó pénzzel.
+
+– Hahó Kiss Miklós barátom, ösmerlek, világszép éltemben mindig
+hallottam a hiredet, már régen várlak, jó hogy itt vagy, hogy csukjam be
+csak az ajtómat, mert innen tovább egy tapodtat se mégysz!
+
+– Jaj, az istenért, szólt Kiss Miklós, ki ne menj, át ne lépd a
+küszöbödet, mert mindjárt elnyel a sárkány anyja nagy szája, melynek az
+egyik vége a földnek, a másik pedig az égnek van vetve!
+
+Az ólomöntő-barát kimegyen a szobájából, hát ott látja a sárkányok anyja
+nagy száját, melynek az egyik vége a földnek, a másik vége pedig az
+égnek van vetve. Az ólomöntő-barát nagy ijedten visszaszaladt a maga
+szobájába, hol azt mondja Kiss Miklósnak:
+
+– Hej, jó barátom Kiss Miklós, adj tanácsot, hát mit cselekedjünk?
+
+– Mit-e?! hát van-e sok olvasztott ólmod?
+
+– Most nem sok van, csak 366 mázsa. Ott kinn van az üstben, most zubog
+legjobban.
+
+– Tudod mit, egyet mondok, kettő lesz belőle, fogjuk csak fülön azt a
+nagy üstöt s öntsük a sárkányok anyja nagy szájába, melynek az egyik
+vége a földnek, a másik vége pedig az égnek van vetve.
+
+Itt lelkem teremtette, az ólomöntő-barát az egyik fülét, Kiss Miklós
+pedig a másik fülét nyakon ragadja az irdatlan nagy üstnek, a küszöbhöz
+czipelik s kizúditják a vén banya tátott szájába a 366 mázsa olvasztott
+forró ólmot. A forró ólom mind össze-vissza égette a sárkányok anyja
+gyomrát, s az menten kilehelte átkos páráját.
+
+Igy szabadult meg a mi Kiss Miklósunk a sárkányok anyjától; de szegény
+most az egyszer ugy járt, mint a ki vödörből cseberbe hág; mert az
+ólomöntő-barát ő kigyelmét nyakon csipte, mint valami szalmaszálat a
+szobába vitte, hol is azt találja mondani Kiss Miklósnak:
+
+– Hej, jó barátom Kiss Miklós, világszép éltemben mindig hallottam
+hiredet, azért most küzdjünk meg, hogy melyikünk az erősebb, én-e vagy
+te?!
+
+S ezzel az ólom-barát csak a kis ujját tette a mi Kiss Miklósunkra, hát
+már ettől is ő kigyelme roskadozni kezdett s a szoba ólompádimentoma egy
+ölnyire horpadt be a lába alatt.
+
+– No Kiss Miklós barátom, van-e kedved velem megküzdeni? kérdé az
+ólom-barát. Nem szólsz semmit, már látom, hogy nincs: azért ez szóm és
+mondásom hozzád: hogy én téged örökös rabságban nálam tartlak mindaddig,
+mig nekem el nem hozod a zöld királynak zöld leányát… Ti pedig, és ekkor
+a két bátyjához fordult, ti pedig elmehettek szép csendesen hazafelé,
+elvihetitek magatokkal a holdas és a napos paripát, rajta a fényes
+holdat és a tündöklő napot, mert ezekre nincsen szükségem.
+
+Itt a mi Miklósunk keserves könyhullatások között elbúcsuzott édes
+testvéreitől, azok pedig hazafelé vették az utjokat s szerencsésen haza
+is jutottak.
+
+Nagy lett az országban az öröm, hogy a szegény ember fiai, mint atyjuk a
+meghaló ágyán meghagyta nekik, hazahozták a fényes holdat és a tündöklő
+napot. Ezért a vén király összegyüjté a birodalmában levő herczegeket,
+grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket,
+hosszu süveges kankós tótokat, kiknek aztán elébök terjesztette, hogy
+mit érdemelnek meg az olyan testvérek, kik hazahozták a fényes holdat és
+a tündöklő napot. Azok erre a kérdésre aztán azt felelték: azt érdemli
+meg, felséges urunk, hogy az, a ki a tündöklő napos paripát, rajta a
+verőfényes napot hazahozta, az ország királya legyen, az pedig, ki a
+fényes holdas paripát s rajta az ékes holdat hozta haza, a vicze-király;
+mindkettő pedig egy-egy királykisasszonyt, már mint a felséged leányait,
+kapják feleségül!
+
+Ugy is lett. – A szegény ember nagyobbik fia lett a király, a középső
+pedig a vicze-király, mindegyik pedig egy-egy királykisasszonyt kapott
+feleségül.
+
+Aztán a fényes holdas paripát és tündöklő napos paripát föleresztették
+az ég országutjára; de mind a hold, mind pedig a nap szomoruan
+világitott.
+
+Azért világitottak pedig szomoruan, mert nem azt jutalmazták meg érdem
+szerint, ki őket igazán megszabaditotta a sárkányoktól, már mint a mi
+Miklósunkat, ki még most itt ott volt örökös rabságban az ólom-barátnál.
+
+Egyszer az ólom-barát magához hivatja a mi Miklósunkat s azt találja
+neki mondani:
+
+– No Miklós, ha te nekem a zöld királynak zöld leányát elhozod: akkor
+szabadon eresztlek s leveszem rólad azt a 3 vasabroncsot és azt a 12
+mázsás lánczot. Azért jó barátom Miklós, azt tanácsolom neked, hogy
+holnap indulj el, mert ugyis szép verőfényes nap van s hozd el nekem az
+én szivem kivánságát.
+
+Itt a mi Miklósunk ujra utnak indult, még pedig hosszura, hogy lesz-e
+annak vége valahol vagy sehol, azt csak a jó isten tudja!
+
+A mint mén mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
+is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta
+farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, nagy hegy alatt, kis
+dombon, egyszer mint a kilőtt nyil, mint a legsebesebb forgószél, szalad
+feléje egy ember, ki mindig ezt kiabálta:
+
+– Félre előlem! félre előlem!
+
+Ez volt pedig a kengyelfutó, ki mint a peczek, egyszerre megállott a mi
+Miklósunk előtt s azt kérdi tőle:
+
+– Hová-hová Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig hallottam a
+hiredet?
+
+– Hahó kengyelfutó, jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld
+leányáért megyek, hogyha hallottad hirét!
+
+– Én nem hallottam, de nem azt mondom én, hanem azt, hogy vigy el
+magaddal; még valahol hasznomat veheted.
+
+– Visz a manó! majd jösz a magad lábán ha akarsz.
+
+Megyen mendegél aztán a mi Miklósunk a kengyelfutóval hetedhét ország
+ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl,
+még a hol a kis kurta farku disznó túr, még azon is túl, tulonnan túl,
+innenen innen, egyszer a tengerpartjára értek, hát látják, hogy ott egy
+ember csak neki hasal a tengernek és a tengert a legutolsó cseppig, mint
+én egy csupor vizet mind kiitta; de még ekkor is szünet nélkül csak ezt
+kiabálta:
+
+– Jaj, be szomjas vagyok! jaj, be szomjas vagyok!
+
+Ez volt pedig a nagy-iható, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
+jött, szót szólt hozzá:
+
+– Isten jó nap, hires Kiss Miklós: mert világszép éltemben mindig
+hallottam a hiredet!
+
+– Fogadj isten, nagy-iható!
+
+– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
+
+– Mi járatban vagyok? hahó, nagy-iható, jobb ha nem is kérded!… zöld
+királynak zöld leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.
+
+– Én biz nem hallottam, felelt a nagy-iható, de nem azt mondom én, hanem
+azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veheted.
+
+– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!
+
+Igy már hárman voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó és a nagy-iható.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, a hol a
+kis kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, hát egyszer
+látják, hogy egy ember a sikon neki szalad egy gulyának s a szép
+tulkokat egyenként, mint én egy falat kenyeret, minden szőrös-bőröstül
+egymásután hajigálja be a szájába s nyeldesi el, de még ekkor is, mikor
+a 366 darab tulokból álló gulyát mind elnyelte, szünet nélkül csak ezt
+kiabálta:
+
+– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!
+
+Ez volt pedig a nagy-ehető, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
+jött s azt mondja neki:
+
+– Isten jó nap, hires Kiss Miklós, mert világszép éltemben mindig
+hallottam a hiredet!
+
+– Fogadj isten, nagy-ehető!
+
+– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
+
+– Mi járatban vagyok?! jobb ha nem is kérded!… zöld királynak zöld
+leányáért megyek, hogyha hallottad a hirét.
+
+– Én biz nem hallottam, felelt a nagy-ehető, de nem azt mondom én, hanem
+azt, vigy el engem magaddal, még tán hasznomat veszed.
+
+– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, hogy ha akarsz.
+
+Igy már négyen voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható és a
+nagy-ehető.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
+kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
+emberre akadtak, kinek élő zsarátnok volt a vánkosa, égő tűz a párnája,
+lobogós láng a takarója, mégis kilencz pár csizma volt a lábán, kilencz
+gatya és kilencz ing a testén, kilencz nyakravaló a nyakán, kilencz
+báránybőr kucsma a fejében, kilencz nadrág és lajbli rajta s rádásul
+kilencz suba fityegett a nyakában, de még ekkor is szünet nélkül csak
+ezt kiabálta:
+
+– Juj, be fázom! jaj, be fázom!
+
+Ez volt pedig a nagy-fázó, ki mikor a mi Miklósunkat meglátta, elébe
+jött s azt mondja neki:
+
+– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
+hallottam a hiredet!
+
+– Fogadj isten, nagy-fázó!
+
+– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
+
+– Ehj, pajtás, jobb ha nem is kérded! hallottad-e hirét a zöld király
+zöld leányának?
+
+– Biz én nem hallottam.
+
+– No ha nem hallottad, hát halld most, mert odamegyek leánykérőbe.
+
+– De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem
+magaddal, még tán hasznomat veheted.
+
+– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!
+
+Igy már öten voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a
+nagy-ehető és a nagyfázó.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
+kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
+emberre akadtak, ki szünet nélkül szanaszét nézett s egy szempillantás
+és egy szemforgatás alatt a kerek földet belátta, a másik szemforgatás
+alatt pedig a mélységes tengert benézte s ki már 7 mérföldről meglátta a
+mi Miklósunkat és az ő czimboráit.
+
+Ez volt pedig a messzelátó, ki a mi Miklósunk elébe jött s azt mondja
+neki:
+
+– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
+hallottam a hiredet!
+
+– Fogadj isten, messzelátó!
+
+– Hát mi járatban vagy, hires Kiss Miklós?
+
+– Hahó jó barátom messzelátó, jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e
+hirét a zöld király zöld leányának?
+
+– Biz én nem hallottam!
+
+– No, ha nem hallottad, hát halld meg most! odamegyek leánykérőbe.
+
+– De nem azt mondom én, jó barátom hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el
+engem magaddal, még tán hasznomat veszed!
+
+– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz!
+
+Igy már hatan voltak: Kiss Miklós, a kengyelfutó, a nagy-iható, a
+nagy-ehető, a nagyfázó és a messzelátó.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
+kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy olyan
+emberre akadtak, ki 7 mázsás vasbuzogányt csak oly könnyedén hajigált 7
+mérföldre, mint én egy kis követ.
+
+Ez volt pedig a messzehajitó, ki mikor a mi Kiss Miklósunkat és a
+czimboráit meglátta odament hozzájuk s azt mondja Kiss Miklósnak:
+
+– Isten jó nap, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
+hallottam a hiredet!
+
+– Fogadj isten, messzehajitó!
+
+– Hát mi járatban vagy, jó barátom Kiss Miklós?
+
+– Hahó, messzehajitó! jobb ha nem is kérded!… hát hallottad-e hirét a
+zöld király zöld leányának?
+
+– Biz én nem hallottam!
+
+– No, ha nem hallottad, hát halld most! odamegyünk leánykérőbe.
+
+– De nem azt mondom én, hires Kiss Miklós, hanem azt, vigy el engem
+magaddal, még tán hasznomat veszed.
+
+– Visz a manó! majd jösz a magad lábán, ha akarsz.
+
+Igy már, mint a pokolbeli gonoszok, heten voltak: Kiss Miklós, a
+kengyelfutó, a nagy-iható, a nagy-ehető, a nagy-fázó, a messzelátó és a
+messzehajitó.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
+kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer még is
+elértek a zöld király rezidencziájába.
+
+Hogy ideértek, Kiss Miklós beállit a zöld király elébe s köszön neki:
+
+– Adjon isten jó napot fölségednek!
+
+– Fogadj isten, hires Kiss Miklós; mert világszép éltemben mindig
+hallottam a hiredet! hát mi járatban vagy?
+
+– Jártomban-keltemben azt hallottam, hogy van fölségednek egy gyönyörü,
+szerelemtől lelkezett ékes virágszála, mi türés tagadás, biz én azért
+jöttem.
+
+– Hahó, jó barátom, a zöld királynak zöld leányát nem oly könnyü ám
+leszakasztani! hanem három próbát adok elébed, ha azt megteszed, akkor
+neked adom legkedvesebb, nekem igazán egyetlenegy leányomat. Az első
+próba ez lesz: neked is van egy kengyelfutód, nekem is. A leányomnak a
+menyasszonyruháját most készitik a pokolban Plutónál, vagy tán már
+készen is van. Hogyha azt a te kengyelfutód hamarább elhozza, mint az
+enyém jól van, nem bánom, legyen tiéd a zöld király zöld leánya. Az én
+kengyelfutóm, meg a tiéd is holnap reggel négy órakor induljanak el.
+Különben ha nem mondom is, ugyis tudod, hogy mi a dolog vastagabb vége;
+mindnyájatokat karóba huzatlak.
+
+Pedig fillentett a zöld király, mert ő kelme még az nap estve
+elinditotta a maga kengyelfutóját, ki senki más nem volt, mint a zöld
+király öreganyja és a ki, közbe legyen mondva, boszorkány volt, még
+pedig annak is a java.
+
+Itt másnap reggel 4 órakor, a mint mondva volt, a mi Miklósunk utnak
+ereszti a maga kengyelfutóját, hogy hozza el a pokolból Plutó ő
+fölségétől a zöld király zöld leányának menyasszonyruháját.
+
+Szalad a kengyelfutó, hát látja, hogy a zöld király öreg anyja már jóval
+megelőzte, mert már im hogy a pokol kapujánál nem szalad. Ennek sem kell
+több, neki rugaszkodik, de mégis majd csunyát látott, mert ép akkor ért
+a pokol ajtajához, mikor már a zöld király öreg anyja a kilincset fogta.
+A mi kengyelfutónk sem rest, megkapja a boszorkány köntösét,
+visszarántotta, maga pedig beszaladt az ajtón s meg sem állt mindaddig,
+mig Plutó ő fölsége szine elébe nem ért, kinek aztán megmondta, hogy
+mért jött, hogy adják át neki a zöld király zöld leánya
+menyasszonyruháját.
+
+Az ékes menyasszonyruha készen volt, katulyába szépen bepakolták s
+átadták neki.
+
+Szalad, szalad a kengyelfutó, de a zöld király öreg anyja megvárta, ki
+aztán azt mondja neki:
+
+– Hallod-e te kengyelfutó, most már ugyis te vagy a nyertes, azért sose
+szaladj olyan nagyon, hanem menjünk haza szép csendesen együtt.
+
+A kengyelfutó ráállt a vén banya beszédére s aztán együtt folytatták az
+utjokat.
+
+Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer egy szép árnyékos helyre értek,
+hol azt találja mondani a vén asszony a kengyelfutónak:
+
+– Hallod-e te kengyelfutó, jer, üljünk le ez árnyékos helyre, pihenjünk
+meg, ugyis egy a fizetés, mert már te vagy a nyertes, aztán meg nem
+viszket-e a fejed, majd keresek benne.
+
+Itt a kengyelfutó leült az árnyékos helyre, a vén asszony ölébe hajtotta
+a fejét, ki keresgélni kezdett benne s addig-addig keresgélt, mig a
+kengyelfutó szépen elaludt, álomba merült.
+
+Mikor a kengyelfutó legjobban fujta a kását, hogy szinte pöfögött, a
+vénasszony egy lófőt tett a feje alá, melytől az az itélet napig sem
+ébredt volna föl, s aztán a katulyát elvette tőle s mintha a puskából
+lőtték volna ki, hazafelé paripázott.
+
+Itt már eljön a délutáni 4 óra is, s még a kengyelfutó most sem érkezett
+meg, pedig már 3 órára, mint mondá, otthon kellene lennie. Ezért a mi
+Miklósunk már nyugtalankodni kezdett, de az orra is viszketett, meg a
+jobb füle is csengett, de meg a jobb szeme is ugrándozott, ezért azt
+találja mondani a mi Miklósunk a messzelátónak:
+
+– Hej, jó barátom messzelátó, tekints csak körül, vajjon hol látod jőni
+a kengyelfutót?
+
+A messzelátó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe felszaladt
+egy dombra, körülnéz, hát látja, hogy a kengyelfutó egy szép árnyékos
+helyen ugy alszik mint a tök, a feje alá pedig egy lófő van téve.
+
+– Hej, jó barátom Kiss Miklós, kutya van a kertben; mert a kengyelfutó
+egy szép árnyékos helyen alszik, a feje alá pedig egy lófő van téve, – a
+vén asszony pedig már a kertek alatt szalad s hozza a menyasszonyruhát a
+katulyában!
+
+– Hej, jó barátom messzehajitó, szólt a mi Miklósunk, állj elő! s
+hajitsd csak ki a te 12 mázsás buzogányoddal annak az átkozott
+kengyelfutónak a feje alól azt a lófejet, mert biz isten, mind a heten
+csúnyát látunk, s csúf halállal múlunk ki!
+
+Ehj, a messzehajitó sem rest, izibe elhajtja a 12 mázsás vasbuzogányt s
+szerencsésen kiütötte a kengyelfutó feje alól a lófejet.
+
+Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, ugy láttam mint most,
+ott voltam, a hol beszélték, felugrik a kengyelfutó, dörgöli a szemét,
+majd körülnéz, hát látja, hogy a vén asszony már a kertek alatt szalad s
+viszi a zöld király zöld leánya ékes menyasszonyruháját.
+
+Ez sem rest, neki rugaszkodik, de biz csak egy hajszálon függött, hogy
+csunyát nem látott; mert a vénasszony már a zöld király ajtaja kilincsét
+fogta, mikor utolérte. A kengyelfutó megkapja a vénasszony ruháját, a
+katulyát elvette tőle s ugy lökte vissza a pokolba, hogy a lába, de még
+a kis körme sem érte a földet. Aztán a zöld király zöld leánya ékes
+menyasszonyruháját átadta a mi Miklósunknak, ki menten bevitte a
+királynak s letette a puszfángfa asztalra, mondván:
+
+– No fölséges ur, teljék szivének kivánsága, itt az ékes
+menyasszony-ruha.
+
+– Hahó, hires Kiss Miklós, ez még csak egy próba, melyben te lettél a
+nyertes, de hátra van még kettő. Mindaddig nem lesz a tiéd a zöld király
+zöld leánya, mig mindannyian, a hányan vagytok, egy éjszakát nem
+töltötök az én vaskemenczémben, melyet 366 öl fával már be is füttettem.
+Ha kiálljátok azt az irtóztató hőséget, jó; ha pedig nem, ugyis
+megsültök elevenen.
+
+Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem, a zöld király – mint
+mondá – már eleve befüttette a vaskemenczét, 366 öl fával; az egész
+kemencze csupa izzó tűzzé változott, ugyannyira, hogy még közel se
+lehetett feléje menni. Az volt most a kérdés: ki megyen bele legelőször?
+ki más, mint a nagy-fázó! Ő örült legjobban ennek a fura mulatságnak,
+hisz csak ugy didergett, hogy majd megvette az isten hidege, pedig most
+is kilencz csizma volt a lábán, kilencz ing és gatya a testén, kilencz
+nyakravaló a nyakán, kilencz báránybőr kucsma a fején, kilencz suba a
+hátán. Mondom, a nagy-fázó ment be legelőször a forró izzó kemenczébe.
+Körülmegyen benne s az egyszerre oly hideggé vált, mint a jégverem.
+Ezért kikiált a lyukon:
+
+– Jaj be fázom! majd megvesz az isten hidege!
+
+Aztán a többi hat is, már mint a mi Miklósunk, a nagy-iható, a
+nagy-ehető, a kengyelfutó, a messzelátó és messzehajitó is bement, hát
+érzik, hogy a kemencze olyan hideg mint a jégverem, hogy szinte
+vaczogott a foguk benne. Ezért Kiss Miklós kikiált a lyukon, mondván:
+
+– Fát ide; mert mindjárt megfagyunk!
+
+A zöld király szolgái rádásul még egy öl fát hajigáltak be a kemenczébe,
+melyből aztán tüzet raktak, s fülebotját sem hajtották a bajnak.
+
+Itt másnap reggel maga a zöld király jött megnézni a 7 pecsenyét, –
+gondolván hogy izzé-porrá égtek, – kinyitja a kemencze száját, hát majd
+hanyatt esett ijedtében; de hogy is ne! mikor a 7 jó madár ott ül az
+izzó kemenczében elevenen, még rádásul tűz mellett s egynek se lett
+kutyabaja sem?!
+
+A zöld király tüstént felhivatta a mi Miklósunkat s azt mondja neki:
+
+– No hires Kiss Miklós, már két próbát kiállottál, de hátra van még a
+harmadik. Ha azon is szerencsésen keresztülesel, nem bánom, legyen a
+tiéd a leányom, mert akkor átlátom, hogy nem vagy kevesebb ember, mint a
+mekkora a hired. A harmadik próba pedig nem lesz egyéb, mint amott van a
+másik udvaron egy gulyám, nem kevesebből áll, csak 366 darabból;
+ugyszinte oda van már készitve 366 akó bor. Ha ti azt a 366 gőbölyből
+álló gulyát és azt a 366 akó bort reggelre meg nem eszitek és iszszátok:
+akkor mindnyájatokat karóba huzatlak; – ha pedig azokat megeszitek és
+iszszátok: akkor, mint már mondám, nem bánom, legyen a tiéd egyetlenegy
+legkedvesebb leányom.
+
+Itt mi történik a dologból mi nem, nem egyéb a nagy semminél; de
+pengyom, tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, – estve, lefekvés után a
+mi Miklósunk átmegyen a másik udvarba az ő 6 czimborájával egyetemben,
+már oda, a hol volt a 366 darab göböly és a 366 akó bor; de most az volt
+a kérdés: hogy ezt a tengernyi jószágot ki eszi és ezt a ménkő sok bort
+ki iszsza meg? A gulyának senki sem örült jobban, mint a nagy-ehető, a
+ménkő sok bornak pedig senki jobban, mint a nagy-iható, majd elbánnak
+ezek vele, ha még oly sok volna is, mert az egyiknek a hasa olyan
+telhetetlen volt, mint a papzsák, a másiknak pedig a gyomra és a torka
+olyan volt, mint a feneketlen verem, melyeket sose győznél megtölteni,
+ha világéletedben egyebet sem cselekednél.
+
+A mi Miklósunk, meg a többi czimborája – kivéve a nagy-ehetőt – egy
+göbölyt izibe főbe kolintottak, a kantusát lerántották, a husát
+felapritották s megpörkölték. Ez nekik elég volt, de bezzeg nem volt
+elég a nagy-ehetőnek, mert nem akarta elrontani vele a szája izét, hanem
+neki a gulyának s a szegény pára jószágokat egyenként, mintha a föld
+nyelte volna el, egymásután, minden szőröstül-bőröstűl, minden
+csontostul-szarvastul mind elnyelte, ugyanannyira, hogy még csak irmagul
+sem hagyott egyetlen egyet sem; – de még ekkor is szünet nélkül csak ezt
+kiabálta:
+
+– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!
+
+Majd odament a többi czimboráihoz, s a mit még azok meghagytak a
+pörkölthusból, azt is megette csemegének és a gőbölybőrrel lenyomtatta,
+de még ekkor is szünet nélkül csak ezt kiabálta:
+
+– Jaj, be éhes vagyok; jaj, be éhes vagyok!
+
+Aztán az iváshoz láttak. A mi Miklósunk meg a czimborái – kivéve a
+nagy-ihatót – egy hordó bort előguritottak, melyben ugy egy akó
+lehetett, a fenekét beütötték s az iváshoz fogtak. Ez az egy akó bor
+nekik elég volt, de bezzeg nem volt elég a nagy-ihatónak, mert azzal a
+kevéssel, mely neki csak annyi volt, mint nekem egy csepp, csak nem
+akarta elrontani a szája izét, hanem amugy magyar-miskásan hozzálátott
+az iváshoz, ugyannyira, hogy mikor körülnézett; hát csak azon vette
+észre magát, hogy oda a 365 akó bor, de még ekkor is szünet nélkül csak
+azt kiabálta:
+
+– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!
+
+Majd odament a többi czimboráihoz s a mit még azok meghagytak az akó
+borból, azt is a legutolsó cseppig mind kiitta; de még ekkor is szünet
+nélkül csak ezt kiabálta:
+
+– Jaj, be szomjas vagyok; jaj, be szomjas vagyok!
+
+Itt másnap reggel a zöld király maga személyesen jött át a másik házhoz,
+megnézni, vajjon Kiss Miklós és a czimborái kiállták-e a harmadik
+próbát; vajjon a háromszáz hatvanhat gőbölyt megették-e és megitták-e a
+háromszáz hatvanhat akó bort? Hát ijedtében imhogy sóbálványnyá nem
+változott, mikor se egy fia gőböly, se egy csepp bor!… Aztán csak azon
+sopánkodott, hogyha már a 366 gőböly husát – patvar vigye! – megették
+is, csak a bőrét hagyták volna meg; azokat legalább jó lett volna a
+zsidónak eladni, jó pénzt kapott volna érte.
+
+– No hires Kiss Miklós, szólt a zöld király, három próbán nyertes
+voltál, most már a tiéd s elviheted egyetlenegy legkedvesebb leányomat.
+
+Azzal a zöld király zöld leányát hintóba űltették, abba hat
+seregélyszőrü paripát[1] fogtak s az ólom-barát birodalma felé
+hajtottak.
+
+  [1] A sajó-völgyi paripának nevezi a herélt lovat.
+
+Utközben a zöld király zöld leánya magához inté a mi Miklósunkat s azt
+kérdi tőle:
+
+– Hej, szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre,
+magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha még is magadnak vinnél, – mert
+különben megjátszom veled!
+
+– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.
+
+No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek
+a hintóba, hát üres, oda a szép leány. Izibe megállitják a hintót s
+keresik benne, de seholsem találják.
+
+– Hej, jó barátom messzelátó, szólt Kiss Miklós, tekints csak körül,
+hogy hová repült a mi szép madarunk?
+
+A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból
+benézte a kerek-földet, de a szép leányt seholsem látja.
+
+– Már a szárazföldön nincsen, szólt a messzelátó.
+
+– Nézd hát a tengerben, felelt neki Kiss Miklós.
+
+A messzelátó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, egy szemfordulatból
+benézte a mélységes tengert, hát látja, hogy a zöld király zöld leánya a
+tengerben, még annak is a tulsó partján egy három fontos czethal
+gyomrába bujt.
+
+– Aha! már látom, hogy hol van!
+
+– Hát hol, kérdé Kiss Miklós?
+
+– Hát a mélységes tenger tulsó partján egy három fontos czethal
+gyomrában bujt el.
+
+– Hej, jó barátom nagy-iható, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s idd fel
+annak a mélységes tengernek a vizét!
+
+A nagy-iható sem rest, neki hasal a tengernek s három szippantásra mind
+leitta a vizet. A három fontos czethal még ekkor is ott feküdt a tulsó
+tengerpart pandaljában.
+
+– Hej, jó barátom kengyelfutó, szólt Kiss Miklós, állj csak elő s hozd
+el nekünk azt a három fontos czethalat, mely ott a tulsó tengerpart
+pandaljában fekszik.
+
+A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem izibe
+átszaladt a tenger fenekén és elhozta a háromfontos czethalat.
+
+Kiss Miklós aztán felhasitotta a három fontos czethalat, kivette a
+gyomrát, szépen fölvágta s kihullt belőle a zöld király zöld leánya.
+Aztán beültették ujra a hintóba s tovább mentek.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inti a király
+kisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:
+
+– Szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós, mondd meg igaz lelkedre,
+magadnak viszesz-e, vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert
+különben megjátszom veled!
+
+– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.
+
+No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek, fordulnak, hát
+nincsen szép leány, üres a hintó! Tyűh! kutya teremtette, kutya van a
+kertben! megállitják a hat lovas hintót, keresik benne a szép
+királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós
+ilyeténképpen:
+
+– Hej, jó barátom messzelátó! állj elő, nézz csak körül, hogy hova
+repült a mi szép madarunk?
+
+A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézi a mélységes tengert,
+de a zöld király zöld leányát sehol sem látta.
+
+– Már a tengerben nincsen, szólt a messzelátó.
+
+– Ha a tengerben nincs, válaszolt neki a mi Miklósunk, ugy nézd a
+száraz-földön.
+
+Ujra körülnéz a messzelátó, hát látja, hogy a királykisasszony otthon
+van, még pedig a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári
+piros alma magjába bujt el.
+
+– Már látom, szólt a messzelátó.
+
+– Hát hol van?
+
+– Hát odahaza a kert kellőközepén diszlő almafa legtetejében egy sóvári
+piros alma magjába bujt el.
+
+– Hej, kengyelfutó, állj elő.
+
+Előáll a kengyelfutó s mint a peczek megáll Kiss Miklós előtt, csak a
+parancsszóra várt.
+
+– Szaladj izibe a zöld király kertjébe, annak a kellő közepén diszlik
+egy almafa, mászsz fel rá s a legtetejében levő sóvári piros almát hozd
+el nekem.
+
+A kengyelfutó sem hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem mint a
+forgószél, lóhalálában rohant a zöld király kertjébe s mikor odaért,
+megtalálta a kert kellőközepén diszlő sóvári almafát, felmászott rája, a
+legtetejében levő piros almát leszakasztotta s azzal mint a kit puskából
+kilőnek, vissza a mi Miklósunkhoz, kinek átadta a sóvári piros almát.
+
+Kiss Miklós aztán a sóvári piros almát vigyázva kettévágta, melyből
+kihullt a zöld király zöld leánya, kit aztán ujra beültettek a hintóba s
+azzal tovább mentek.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra magához inté a
+királykisasszony a mi Miklósunkat s azt kérdi tőle:
+
+– Szivem szive, hires Kiss Miklós! mondd meg igaz lelkedre, magadnak
+viszesz-e vagy másnak? – ha mégis magadnak vinnél – mert különben még
+egyszer megjátszom veled.
+
+– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek, felelt Kiss Miklós.
+
+No jól van, ez abba maradt. Egyszer azonban térülnek-fordulnak, benéznek
+a hintóba, hát nincsen szép leány, üres a hintó. Jaj, kutyateremtette,
+kutya van a kertben! megállitják a hatlovas hintót, keresik benne a szép
+királykisasszonyt, de nem találják. Ekkor megszólalt Kiss Miklós
+ilyeténképen:
+
+– Hej, jó barátom messzelátó! nézz csak körül, hogy vajjon hova repült a
+mi szép madárkánk?
+
+A messzelátó sem rest, egy szemfordulatból benézte a kerekföldet, de a
+zöld király zöld leányát sehol sem látta.
+
+– Már a kerekföldön nincsen, szólt a messzelátó.
+
+– No, ha nincs a kerekföldön, válaszolt a mi Miklósunk, nézd a mélységes
+tengerben.
+
+Ujra körülnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a mélységes
+tengert, de a zöld király zöld leányát ott sem vette észre.
+
+– Már a mélységes tengerben sincsen, szólt ujra a messzelátó.
+
+– No, ha a mélységes tengerben sincs, ugy nézd a levegő-égben.
+
+Harmadszor is körűlnéz a messzelátó, egy szemfordulatból belátta a
+kiterjesztett erősséget, a levegő-eget, hát látja, hogy egy vékony
+pókselyemszálon függ egy selyemgubó, abban van elbújva a zöld király
+zöld leánya.
+
+– Már látom, szólt a messzelátó.
+
+– Hát hol van? kérdé a mi Kiss Miklósunk.
+
+– Amott messze-messze, az alatt a kerek erdő alatt a levegő-égből függ
+alá egy vékony pókselyemszál, annak a végéről csüng le egy selyemgubó,
+abban bujt el a zöld király zöld leánya.
+
+– Hej, messzehajitó, szólt Kiss Miklós, állj elő!
+
+Előáll a messzehajitó, s mint a peczek megállott a mi Miklósunk előtt,
+csak a parancsszóra várt, de arra se kellett sokáig várnia, mert azt
+mondja Kiss Miklós neki:
+
+– Hallod-e jó barátom messzehajitó, látod-e azt a vékony
+pókselyemszálat, mely amott messze-messze az alatt a kerek erdő alatt a
+levegőégből függ alá?
+
+– Látom, felelt a messzehajitó.
+
+– No, ha látod, hajitsd azt le onnan, de csak akkor, mikor a kengyelfutó
+odaér, hogy az ne essék a földre, hanem a kengyelfutó markába: azért jó
+barátom kengyelfutó, izibe oldd meg a kerekedet, fogd fel azt a
+selyemgubot s hozd el nekünk.
+
+A kengyelfutó sem hagyta ezt kétszer mondani magának, hanem lóhalálában
+rohant a megnevezett helyre. S mikor odaért, a messzehajitó lehajitotta
+a pókselyemszálat, a kengyelfutó pedig szerencsésen elkapta, elhozta s
+odadta a mi Miklósunknak, ki csillagos bicskájával vigyázva felhasitotta
+s kihullt belőle a zöld király zöld leánya. Aztán a királykisasszonyt
+harmadszor is beültették a parádés hintóba, melyet hat seregélyszőrü
+paripa vontatott; – de már ekkor beértek az ólom-barát birodalmába,
+ezért a zöld király zöld leánya elvesztvén bűbájos erejét, többet nem
+játszhatott meg a mi Miklósunkkal.
+
+Miklós aztán elbúcsuzott jó barátjaitól, szépen megköszönte a
+szivességöket s elváltak egymástól.
+
+Mikor csak kettecskén maradtak, a zöld király zöld leánya sirva fakadt s
+azt mondja Kiss Miklósnak:
+
+– No szivem szép szerelme, tudom már hogy kinek viszesz! annak a kutya
+ólom-barátnak, de hamarább leszek én a halál menyasszonya, mint azé.
+
+– Haj szivem aranyos bimbója, szólt Kiss Miklós, magamnak viszlek,
+csakhogy még most nem lehetsz az enyém! nem lehetsz pedig mindaddig, mig
+azt meg nem tudhatjuk, hogy miben áll az ólom-barát ereje. Ha mi azt
+szép szerével kitudhatnánk, könnyü lenne aztán az ólom-barátot
+elveszteni!
+
+– Ha csak az a bajod szivem-szive, válaszolt a zöld király zöld leánya,
+azon majd segitek én, azt bizd én rám, hisz asszony vagyok én.
+
+S ezzel Kiss Miklós, meg a szép királykisasszony összeölelkeztek,
+megcsókolták egymást, szent lett a békesség, s azt mondták egymásnak:
+
+– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl még azon is túl, hol a kis kurta farku disznó túr,
+tulonnan túl, innenen innen, egyszer mégis azt mondhatták, hogy itthon
+vagyunk, már mint az ólom-barát rezidencziájában s itt azt mondták a
+királykisasszonynak: szállj ki barát a hintódból, nem egy pénzed ára.
+
+Itt az ólom-barát nagy lelkendezve kiszalad az ólomházból, elébe a szép
+leánynak, de az elfordult tőle, majd meg akarta ölelni és csókolni, de
+az ujra elfordult tőle. Ez az ólom-barátnak sehogy sem tetszett, de
+azért egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt, hanem szótlanul
+bevezette a zöld király zöld leányát az ólomházba.
+
+Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barátnak el kellett mennie az
+ólom-bányákba, de Kiss Miklóst is magával vitte.
+
+A menyecske egyes-egyedül magára maradt, ki aztán kezébe vett egy
+mécsest s az ólomház kutatásához fogott. Szobáról szobára ment, mig
+végre a pinczéhez jutott, de azt hét vasas ajtó zárta el tőle. Most az
+volt a kérdés, hogy menjen be a pinczébe? Más az első ajtón se tudott
+volna bemenni, de a bűbájos zöld király zöld leánya előtt minden vasajtó
+magától kinyilott. Bemegyen a 7 ajtón, a pinczébe ért, hát látja, hogy a
+pinczébe hét ólomkád van sorjában felállitva, és mindegyik szinig van
+aranynyal-ezüsttel megrakva.
+
+A zöld király zöld leánya aztán leteritette a kötényét és annyi aranyat
+szedett bele, a mennyit csak elbirt. Majd fölment, ötvöst hivatott és az
+ólomküszöböt tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig az ólom-barát
+olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis
+krajczárt hétszer vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kiadta.
+
+Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólom-bányákból, hát látja a
+gazdálkodást, látja, hogy mit cselekedett a menyecske. Itt lelkem
+teremtette! neki esik ólom-szakálának és hajának s tépte mint a kendert,
+aztán elorditotta magát, hogy szinte rengett bele az ólomház, s azt
+mondja a királykisasszonynak:
+
+– Hej, a kutya fikom adtát, ezer milliom adta! hát ki cselekedte ezt?!
+
+– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.
+
+– Hát hogy merted azt tenni az én tudtom és hirem nélkül, he?! Azzal az
+ólombarát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő aranyhaját
+a kezére tekerte, 12-szer meghurczolta az ólomszérűn, majd az
+ólomcséplővel akart hozzálátni, de azt Kiss Miklós nem engedte, hanem
+kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette. A leány se holt,
+se eleven nem volt, hanem ugy feküdt ott az ágyban, mint egy lelketlen
+darab fa. Pedig a zöld király zöld leányának annyi baja sem volt, mint
+jó magamnak, la; mert bűbájos nő lévén, sok állt hatalmában. Most is mit
+nem cselekedett! mikor az ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére
+tekerte, hirtelen kibújt a bőréből és egy ördögöt bujtatott belé. Annak
+pedig, ha mindjárt fejszefokkal verte volna is az ólom-barát, még se
+lett volna kutyabaja sem; mert mentül jobban verte volna, az annál
+jobban nevetett volna.
+
+De az ólom-barát is megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva bement a
+fehér házba, hol a zöld király zöld leánya élet nélkűl feküdt. Odamegyen
+hozzá, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja,
+végig-hosszig siratgatja, de nem érzi, végre azt találja mondani:
+
+– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az
+aranyozással hagyj fel.
+
+Erre megszólalt a királykisasszony s azt találja mondani az
+ólom-barátnak:
+
+– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod, hogy miben áll a te
+erőd.
+
+– Jaj, szivem szép szerelme, hamarább megválok az életemtől, mint én azt
+neked megmondjam.
+
+No jólvan, ez abba maradt. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az
+ólom-barát ujra elment az ólombányákba, de Kiss Miklóst is magával
+vitte, mert élt a gyanuperrel, hogy ezek bizonyosan még az uton,
+minthogy ugyis volt, összeszürték a levet, egy kézre dolgoznak és csak
+az ő vesztére törekszenek.
+
+A menyecske ujra egyes-egyedűl maradt, ki aztán ismét kezébe vette a
+mécsest, egyenest a pinczének tartott. Előtte magától kinyiltak a nagy
+vasas ajtók s magától csukódtak be utána.
+
+Igy hét vasajtón keresztülmenvén, a pinczébe ért, hol is leteritette
+selyemkötőjét és ujra teleszedte aranynyal. Háromszor fordult és
+háromszorra annyi aranyat vitt fel, hogy majd megszakadt alatta. Majd
+ötvöst hivatott s három szoba ólomküszöbjét tenyérnyi vastagságra
+megaranyoztatta, pedig, mint már mondám, az ólom-barát olyan fösvény
+volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s minden kis krajczárt
+háromszor vert a fogához, mig a kezéből csak egyszer is kibocsátotta.
+
+Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a
+gazdálkodást, látja hogy most nemis egy, hanem három küszöb van
+tenyérnyi vastagságra megaranyozva. Itt lelkem teremtette, dühbe jő az
+ólom-barát, neki esik tulajdon ólomszakálának és hajának s tépte mint a
+kendert, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon, hogy az ólomház
+is reszketett bele, aztán neki a királykisasszonynak s azt kérdi tőle:
+
+– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte ezt, he?!
+
+– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a királykisasszony.
+
+– Hát hogy merted ezt cselekedni az én tudtom és hirem nélkül, he?!
+Ezzel az ólom-barát neki ment a zöld király zöld leányának, sarkig érő
+aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer le s fel meghurczolta az
+ólomszérün, 12-szer vágta a földhöz, majd az ólomcséplő után szaladt,
+hogy a királykisasszonyt mindjárt agyonüti, de Kiss Miklós nem engedte,
+hanem kivette a leányt a kezéből és a selyemágyba fektette.
+
+A zöld király zöld leánya se holt se eleven nem volt, hanem ugy feküdt
+ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.
+
+Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt mint jó magamnak, la!
+hisz ugy láttam mint most, ott voltam a hol beszélték; mert a bűbájos
+mesterséghez értett; mert most is mit, mit nem cselekedett: mikor az
+ólom-barát sarkig érő aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a
+bőréből és egy ördögöt bujtatott belé, ki, ha ugy verték volna is mint a
+kétfenekü dobot, vagy még ennél is jobban, olybá vette, mintha csak
+czirógatnák.
+
+Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta mocskos tettét, azért sirva-riva
+bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára végig hosszig
+siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem hallja, végre
+azt találja mondani:
+
+– Ébredj szivem szép szerelme, minden kivánságodat teljesitem, csak az
+aranyozással hagyj fel!
+
+– Akkor felhagyok az aranyozással, hogyha megmondod azt, hogy miben áll
+a te erőd, szólt a királykisasszony.
+
+– Jaj, szivem szép szerelme! hamarább megválok én az életemtől, mint azt
+neked megmondjam, hogy miben áll az én erőm!
+
+No jólvan, ez abba maradt, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy
+ez. – Itt másnap, mikor a nap feljött, az ólom-barát ujra elment az
+ólombányákba, de Kiss Miklóst is elvitte magával, nehogy mig ő odajár,
+addig a mi Miklósunk a tilosban járjon s a más szénáját húzogassa.
+
+Itt a menyecske ujra egyes-egyedül maradt. Ennek sem kell több, ismét
+kezébe vette a mécsest s egyenest a pinczének tartott. Előtte a pincze
+nagy vasas ajtói maguktól kinyiltak s ujra maguktól csukódtak be utána.
+Igy 7 vasajtón keresztül menvén, a pinczébe ért, hol is szép
+selyemkötőjét leteritette s tele szedte aranynyal, még pedig annyit
+vitt, hogy majd megszakadt alatta. Igy 7-szer térült-fordult és
+mindannyiszor annyi aranyat vitt, hogy az orra, mint valami csoroszlya,
+imhogy a földet nem szántotta. Majd ötvöst hivatott s hét szoba
+küszöbjét tenyérnyi vastagságra megaranyoztatta, pedig, mint már mondám,
+az ólom-barát olyan fösvény volt, hogy még kenyérből sem evett eleget s
+minden kis krajczárt hétszer verte a fogához, mig csak egyszer is
+kieresztette a kezéből.
+
+Itt estvefelé hazajön az ólom-barát az ólombányákból, hát látja a
+gazdálkodást, látja, hogy most se nem egy, se nem három, hanem hét
+küszöb van megaranyozva, még pedig azok is tenyérnyi vastagságra.
+
+Itt lelkem teremtette, dühbe jő az ólom-barát, neki esik tulajdon
+ólomszakálának és hajának, tépi mint a kendert, de mit használt vele,
+csak a magáét tépte, majd elorditotta magát, még pedig olyan nagyon,
+hogy szinte rengett bele az ólomház s ekkor dühösen azt kérdi a
+királykisasszonytól:
+
+– Hej, kutya-fikom-adtát, ezer milliom adta, hát ki cselekedte mind
+ezeket?!
+
+– Én cselekedtem, felelt nagy bátran a zöld király zöld leánya.
+
+– Hát hogy merted te ezeket cselekedni az én tudtom és hirem nélkül,
+he?! Azzal nagy mérgesen neki ment a zöld király zöld leányának sarkig
+érő aranyhaját a kezére tekerte, 12-szer meghordozta az ólomszérűn,
+12-szer vágta a földhöz, 12-szer fölemelte; de ez még nem volt elég,
+hanem elővette az ólomcséplőt s a királykisasszonyt mint a buzakévét
+ütni-verni kezdte; ugyannyira, hogy azt vérbe-fagyba hagyva Kiss Miklós
+vette ki a kezéből, és a selyemágyba fektette.
+
+A zöld király zöld leánya se holt, se eleven nem volt, hanem ugy feküdt
+ott mozdulatlanul, mint egy lelketlen darab fa.
+
+Pedig a királykisasszonynak annyi baja sem volt, mint édes
+mindnyájunknak, hisz ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték;
+mert értett a bűbájos mesterséghez; mert, mikor az ólom-barát sarkig érő
+aranyhaját a kezére tekerte, izibe kibujt a bőréből és egy nagy kamasz
+ördögöt bujtatott bele, ki, midőn oly csúnyául bánt vele az ólom-barát,
+azt olybá vette, mintha csak czirogatnák, mintha vajjal kenegetnék az
+alfelét és mentül jobban verte, annál jobban nevetett.
+
+Itt az ólom-barát szörnyüképen megbánta az iménti mocskos tettét, azért
+sirva-riva bement a fehér házba, ráborul a zöld király zöld leányára,
+végig-hosszig siratgatja, költögeti, de nem ébred, szólitgatja, de nem
+hallja, végre azt találja mondani:
+
+– Ébredj szivem szép szerelme! megmondom már, hogy miben áll az erőm:
+hát amott a selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a
+nyúlnak a farka alatt van egy tojás, a tojásban van egy lódarázs, és
+ebben rejlik az én erőm; ugyhogy én is csak addig élek, mig az a
+lódarázs él. Ha az megdöglik, én is meghalok.
+
+A zöld király zöld leánya ezeket mind jól hallotta, de azért tette
+magát, mintha se holt, se eleven nem volna, azért ugy feküdt ott mint
+egy lelketlen darab fa.
+
+No jólvan, ez abba maradt. De lelkem teremtette, mi történik a dologból,
+mi nem, ugy láttam mint most, ott voltam, a hol beszélték; itt a
+királykisasszony éjnek idején csendesen fölkel a selyemágyból, egy
+ümögben – csak egy nagy kendőt vetett a nyakába – kisurran az ajtón s
+fölkeresi a mi Miklósunkat, kihez aztán ez volt szava és mondása:
+
+– Ébredj szivem szép szerelme, hires Kiss Miklós! mert tudom már, hogy
+miben rejlik az ólom-barát ereje, csak a szavamra figyelj: hát amott a
+selyemréten a hetedik bokorban fekszik egy nyúl, ennek a farka alatt van
+egy tojás, a tojásban van egy lódarázs s ebben rejlik az ólom-barát
+ereje. Ha te azt a lódarazsat szerencsésen megölöd, elvész az ólom-barát
+ereje.
+
+A mi Miklósunknak sem kell egyéb, egyszeribe agárrá változott. A
+selyemrét hetedik bokrából fölverte a nyulat. A nyul szaladásnak eredt,
+de az agár se volt rest, egy hosszu póznával szerencsésen leütötte a
+farka alól a tojást. A tojás összetört s kirepült belőle a lódarázs.
+Hej, az agár sem rest, nagyot ugrik és szerencsésen elkapta a
+lódarazsat, és azt a fogával össze-vissza rágta.
+
+Itt az agár aztán megrázkódik s ujra a mi Miklósunk lett.
+
+Itt reggelre kelve az ólom-barát olyan beteg lett, annyira elvesztette
+az erejét, hogy még a kezét-lábát sem birta mozditani, hogy még jártányi
+ereje sem volt: hanem ott nyögött az ólom-nyoszolyában, még pedig ugy,
+mint a ki már hét esztendeig nyomja, az ágya szalmáját és mikorára a nap
+leáldozott, ő is kilehelte átkos páráját.
+
+Ki örült ennek legjobban, mint a mi Kiss Miklósunk, meg a zöld király
+zöld leánya! Azért mindjárt papot, hóhért, vaskalapot hivattak: a pap
+összeadta, a hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem
+ütötte. Bezzeg volt lé, meg lé; boldog volt az, a kinek csak egy
+kanállal is juthatott; boldognak boldogtalannak húzta a czigány, szólt a
+muzsika.
+
+Én is ott voltam a lakzis nép között. Szalma sarkantyum volt, ennek a
+taraja pedig uborkahajból. A Duna és a Tisza egy zsákban volt. Csak
+tánczolok, csak tánczolok, egyszer azonban meglök valaki és a
+szalmasarkantyum ugorkahéj pönögéje megakadt a zsákban. A zsák
+kiszakadt, a tengernyi viz pedig kiáradt; ugyannyira, hogy még Nekeresdi
+komámat is elsodorta. Szaladok a piaczra, veszek egy diót, s kétfelé
+hasitom. Az egyikbe beleültem, a másikkal pedig eveztem. Eveztem,
+eveztem, mindaddig, mig Nekeresdi komámhoz nem értem, de a kit mégsem
+találtam meg. A mint igy keresem, hát látom, hogy a part mellett egy
+czigánykovács ugyancsak veri a vasat. Ujra kiszaladtam a partra s azt
+mondtam neki: hogy tüstént csináljon egy kétágu horgot; de ő erre csak
+azt felelte: „Hogy biz ő nem ér rá, mert igen sietős dolga van, hanem
+inkább sz… egy kétágu horgot“ – melyet aztán neki akasztottam Nekeresdi
+komám orrának és igy szerencsésen kihúztam a partra. Ha nem hiszik
+kigyelmetek, hát nézzék meg, most is lukas ott az orra, a hová a kétágu
+horgot akasztottam.
+
+Mikor a lakadalom és a mákos hetek elmultak: a mi Kiss Miklósunk, meg a
+felesége befogattak az aranyos-üveges hintóba hat seregélyszőrü paripát
+és a Miklós szülötte helyére hajtattak.
+
+Itt még most is csak oly szomoruan sütött a tündöklő nap és csak oly
+szomoruan fénylett a fényes hold, hogy jobban se kellett; de alighogy
+meglátták a mi Miklósunkat, meg a feleségét az aranyos-üveges hintóban,
+azonnal kisütött a verőfényes nap és azonnal vigan fénylett a fényes
+hold.
+
+Mi dolog ez, mi dolog ez? tanakodott magában a vén király, ki még ekkor
+is szép egészségnek örült. Ezért a birodalmában levő bölcseket és
+irástudókat összegyüjtette a maga rezidencziájába és föladta nekik a
+kérdést ilyeténképen:
+
+„Fejtsék meg azt, hogy mi dolog az, hogy már 7 esztendeje annak, hogy a
+fényes holdat és a tündöklő napot a szegény ember két fia, kik most mint
+királyok uralkodnak – kiket az isten tartson meg erőben és egészségben –
+hazahozta; – de mind a fényes hold, mind a tündöklő nap csak oly
+szomoruan világitottak és most egyszerre mindkettő fényesen sugárzik“?
+
+Erre fölállt egy vén irástudó, ki már oly öreg volt, hogy fehér szakála
+imhogy a földig nem ért és a maga lábán megse tudott volna állani, hanem
+hárman is fogták s szót szólt ilyeténképen:
+
+– Hahó fölséges uram, annak nagy oka van! Azért volt a fényes hold és a
+tündöklő nap oly szomoru; mert örökös rabságban sinlett az, a ki
+voltaképen kiszabaditotta őket a sárkányok körmei közül. Az pedig
+senkisem egyéb, mint a hires Kiss Miklós, a szegény ember legkisebb fia,
+ki ép most hajtat be a fölséges király rezidencziájába hat seregélyszőrü
+lovon és a felesége is kiséri, ki a zöld királynak zöld leánya.
+
+Erre a szóra belépett a fehér házba a mi Kiss Miklósunk a feleségével
+együtt.
+
+Itt az urak és azok a nagy okos emberek mind felálltak előtte, még maga
+a vén király is, ki aztán elébe ment, megölelte, megcsókolta és a saját
+biboros-bársonyos trónusához vezette, abba leültette, majd aztán a
+bölcsekhez és irástudókhoz fordult, kiktől aztán azt kérdezte, szót
+szólván:
+
+– Hogy ki érdemli meg igazán a királyságot, az öregebbik testvér-e, vagy
+Kiss Miklós?
+
+A tanács azt végezte, hogy Kiss Miklós, de erre fölállt a mi Miklósunk s
+azt mondja a vén királynak és az egybegyült tanácsnak:
+
+– Fölséges király! Érdemes tanács! Igaz, hogy én érdemleném meg a
+királyságot s azt el is fogadnám, hogyha a hires ólom-barát örököse nem
+volnék és hogyha a zöld király birodalma is holta után, mit szivemből
+nem óhajtok – én rám nem nézne; de igy átláthatja az érdemes tanács,
+átláthatja fölséged is, hogy nem fogadhatom el. Maradjon az ugy meg, a
+hogy most van: maradjon az öregebbik bátyám királynak, a középső pedig
+vicze-királynak; mert hisz azok is becsületes emberek; mert hisz
+megérdemlik.
+
+És a jelenlevő urak, bölcsek és irástudók, még maga a vén király is
+fölállva helyeselték az ifju Kiss Miklós bölcs beszédét.
+
+Ép erre lépett be Kiss Miklósnak két testvére, a király és a
+vicze-király. Aztán megölelték, megcsókolták egymást és szent lett a
+békesség.
+
+Aztán a mi Miklósunk, meg a felesége visszamentek az ólom-barát
+birodalmába és a zöld király halála után, ennek is a birodalmát Kiss
+Miklós örökölte: igy két királyság felett uralkodott nagy boldogan.
+
+Még most is élnek, ha meg nem haltak.
+
+Eddig volt, mese volt, Kelemennek kedve volt, az izéje tele volt, edd
+meg a mi benne volt.
+
+
+
+
+A TÖRÖK-ZULTÁN FIA.
+
+Volt egyszer egy király, ugy hitták hogy Török-zultán, ennek pedig egy
+vezére, ugy hitták hogy Török-basa. A királynak csak egyetlenegy
+fiacskája volt, de még ennek is mostoha volt az anyja, ki a spanyol
+császár leánya volt.
+
+A gyermekcse mindegyre nevekedett, a király pedig mindegyre vénült,
+ugyannyira, hogy már az utolját járta; a halálos ágyán feküdt. Ezért a
+fiacskáját behivatta a titkos szobába, hol egy teremtett lélek se volt
+jelen, csupán csak kettecskén, a fia meg ő.
+
+Itt a király azt mondja a fiának:
+
+– Kedves fiam! Érzem, hogy már nemsokáig élek, pedig még te csak gyermek
+vagy, pedig majd a halálom után a te elvesztésedre törekednek!… Hogy
+kicsoda? azt most ne kérdezd, ugyis megtudod. Azért ha azt akarod, hogy
+emberkort érj, figyelj szóm minden igéjére, mert egy nagy titkot fedezek
+fel előtted, melytől az életed függ! – Hát csak azt akarom mondani, hogy
+a kertem kellős közepén van egy kőszikla, melynek azon részén, hol a nap
+lenyugszik, a nagyobbik végével lefelé csüng egy vaspálcza. E szoba
+tulsó szegletében álló almáriomban találsz egy aranyvesszőt, melyet,
+majd ha meghalok, végy magadhoz, menj vele a kertbe s az arany-vessző
+kisebbik végével üsd meg a vaspálcza nagyobbik végét, majd meglátod,
+hogy előtted mint a parancsolat nyilik egy titkos ajtó, ezen eredj be, s
+a többi aztán magától következik. De azt jól megjegyezd magadnak, hogy
+erről ugy kell hallgatni, mint a hal a vizben, és hogy ide minden
+istenadta nap, mihelyt kijösz az oskolából, elmenj, különben az én
+szivem nagy szomoruságára gonosz halállal mulsz ki.
+
+A kis fiu égre-földre igérte, hogy azonképen cselekszik. Igy a vén
+király, mintha a legjobb rendben volna a szénája, egészen megnyugasztva
+halt meg.
+
+Pedig dehogy volt jó rendben, dehogy, kutya volt a kertben! Mert a szép
+menyecske, már mint a vén király felesége, rosz fát rakott a tűzre, a
+tilosba járt, mert a fiatal vezért a Török-basát szeretgette;
+összeszürték ők már a levest, értették ők már egymást; mert a Török-basa
+uramnak is tetszett a más rétjén kaszálgatni s tetszett a más sóját
+nyalni és a más szénáját húzogatni. Hiába, tiltott fának mindig édesb a
+gyümölcse! mert gondolhatjuk, hogy könnyebb egy kila bolhát megőrzeni,
+mint egy szerelmes asszonyt, ha mindig zár alatt tartod is; mert ha az
+ajtón ki nem mehet, kimén az ablakon, vagy ha itt se mehet ki, kimegyen
+a kulcslyukon, pedig egy kerten elég egy rés!…
+
+Most, hogy im a vén királyt eltették a földbe, az övék volt a diófáig,
+csak ez a poronty, már mint a királyfi, ne lenne a lábuk alatt, de azt
+majd elteszik láb alól s aztán övék lesz az uraság; a fiatal menyecskét
+elveszi a basa feleségül, aztán ők uralkodnak… Az ám, csakhogy sokat
+elvégeznek Bécsben, de elrontják az égben!…
+
+Most is együtt súgtak-búgtak, fújták a követ, hogy és mint veszithessék
+el az ifju királyfit. Ezért az asszony, mert azoknak az ilyes féle
+dologban mindig több eszük van, mint a férfinak, hozzáfogott a
+praktikához ilyeténképen:
+
+Egy háromlábu aranyszéket csináltatott. Ennek a háromlábu aranyszéknek
+az volt a tulajdonsága, hogy a ki ráült, elszaladt vele s meg sem állt
+vele a pokolig. Erre az ördöngös székre akarta ültetni a királyfit, de
+még sem ültette fel; mert a királyfi, mint a hogy édesapja meghaló-ágyán
+meghagyta, hogy kijött az iskolából, magához vette az aranyvesszőt és a
+kertbe sietett. A kertben megtalálta a kősziklát s ennek napnyugati
+oldalán a vaspálczát. Megüti az aranyvessző kisebbik végével a vaspálcza
+nagyobbik végét, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. Bemegyen rajta, hát
+uramfia, itt egy hatlábu tátosparipát talált, mely már térdig állott a
+könyűben.
+
+– Mi bajod van kedves lovam? Nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig
+állasz a könyűdben?
+
+– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te életedre törnek kedves
+gazdám, mert ládd kis szógám, az a gonosz mostohád, hogy téged
+elveszithessen, most is mibe sántikál? egy háromlábu aranyszéket
+csináltatott, mely azzal a tulajdonsággal bir, hogy a ki ráülne, tüstént
+elszaladna vele és meg sem állna vele a pokol fenekéig. Ma délben erre
+akar ráültetni, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, csak a
+tanácsomra hallgass: majd kinálnak téged, hogy ülj az aranyszékre, majd
+primázik az a jóféle mostohád, a vezér pedig kontrázik; de mindezekre ez
+légyen szód és mondásod: „köszönöm, nem ülök le, sietek, mert az
+istenházába kell menni.“ E mondás után a szék azonnal elveszti ördöngös
+erejét. Aztán leülhetsz rá bátran, mert semmi bajod sem lesz.
+
+Ugy is lett. – Mert mikor az ebéd kezdeténél kinálták erősen a kis
+királyfit, hogy üljön le a háromlábu aranyszékre – a mostoha primázott,
+a vezér pedig kontrázott –: az, csak ezt felelte: „köszönöm, nem ülök
+le, sietek, mert az istenházába kell mennem.“ Erre a szék azonnal
+elvesztette ördöngös erejét s ime! az aranyszék, alighogy kimondta a kis
+fiu ezt a szót „az istenháza“ – mintha puskából lőtték volna ki, azonnal
+eltünt s meg sem állt a pokolig.
+
+No ez abba maradt. – Az özvegyasszony azonban ujra praktikálni kezdett.
+Most meg azt gondolta ki, hogy csináltatott olyan gyöngyös köntöst, hogy
+az, a ki magára öltötte volna, tüstént szörnyet halt volna. Ezt a
+gyöngyös köntöst akarta az ifju királyfira ráadni; de sokat elvégeznek
+Bécsben, mégis elrontják az égben!…
+
+Mert másnap, hogy kijött a fiu az oskolából, első dolga is az volt, hogy
+a hatlábu tátoslóhoz sietett. Ezért kivette az almáriomból az
+aranyvesszőt és a kertbe ment, hol az aranyvessző kisebbik végével
+megütötte a vaspálcza nagyobbik végét s a kőszikla-ajtó azonnal kinyilt
+előtte. A királyfi bement rajta s már ekkor ujra térdig állt a könyübe
+jó tátoslova.
+
+– Mi bajod van kedves lovam, kérdi a királyfi, nincsen szénád, nincsen
+zabod, hogy térdig állsz a könyűdben?
+
+– Szénám is van, zabom is van, csak hogy a te életedre törnek. Ládd
+kedves gazdám, most is mit gondolt ki az a kutyának való mostohád:
+készittetett egy olyan gyöngyös-aranyos ruhát, hogy azt a ki magára
+öltené, tüstént szörnyet halna. Ebbe a ruhába akar téged felöltöztetni,
+de hiszem azt az egyet, hogy nem lesz az idős, csak a tanácsomra
+hallgass!…
+
+– Hát mit cselekedjem, kedves lovam?
+
+– Azt cselekedjed kedves gazdám, hogy ne öltsd magadra a czifra gyöngyös
+köntöst, hanem csak ez legyen szód és mondásod: hogy nem illet az meg
+ilyen kis tanulót. Mikor e szót kimondtad „kis tanuló,“ a czifra
+gyöngyös köntös azonnal elveszti ördöngös erejét.
+
+Ugy is lett. – Mert alighogy a királyfi betette a lábát a fehér szoba
+küszöbén, már elébe hozta a mostohája a czifra köntöst, kinálja vele
+erősen, hogy öltse magára, de ő minderre csak azt felelte: „hogy nem
+illet az meg ilyen kis tanulót.“ Alighogy kimondta ezt a szót „kis
+tanuló“ – az aranyos czifra köntös azonnal elvesztette ördöngös erejét
+és mintha puskából lőtték volna ki, tüstént azon szempillantásban eltűnt
+s mégsem állt a pokol fenekéig.
+
+No ez abba maradt, de azért az özvegy még nem mondott le gonosz
+szándokáról, hanem összeültek tanácskozni a vezérrel, hogy és mint
+veszithessék el a királyfit.
+
+– Hallod-e szivem szép szerelme, szólt a vezér, mondanék én egyet, kettő
+lesz belőle: ennek a gézenguz fattyunak kell valami tanácsadójának
+lenni. Az pedig senkisem egyéb, mert utána jártam a dolognak, mint annak
+a meghalt vén csontnak a tátoslova, mert világéltemben mindig hallottam,
+hogy volt annak egy ilyen szürke lova. Mig ez a szürke ló él, addig mi
+nem veszithetjük el ezt a porontyot. Azért azt tanácsolom neked, hogy
+tettesd magad betegnek. Majd eljön te hozzád a mostoha fiad s kérdi,
+hogy mi a bajod; de te erre csak azt válaszold, hogy igen nagyon beteg
+vagy s mindaddig jobban nem leszesz, mig a tátosló májából nem eszel. S
+ha szép szerével nem akarja megölni a lovat, hivasd össze a tanácsot –
+majd én is köztük leszek – s az aztán azt határozza, hogy erőnek
+erejével elő kell vezetnie, és ő neki magának sziven szurnia. Majd
+meglátod, hogy akkor milyen könnyen elbánunk mi ezzel a pribékkel.
+
+Ugy is történt. – A királyné betegnek tetette magát s nyögött, hogy a
+hetedik szobába is elhallatszott, a kis fiu pedig, hogy kijött az
+oskolából – mint édesatyja haldokló ágyán meghagyta – jó tátoslovához
+sietett; de elébb magához vette az aranyvesszőt s ezzel a vaspálcza
+nagyobbik végét megütötte, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. A királyfi
+bement rajta s már ekkor térdig állott a tátosló a könyeiben.
+
+– Mi bajod van kedves lovam, kérdé a királyfi, nincsen szénád, nincsen
+zabod, hogy térdig állasz a könyeidben?
+
+– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te, meg az én vesztemre
+törnek. Mert az a kutyának való mostohád betegnek tetette magát, hogy
+mindaddig jobban nem lesz, mig az én májamból nem eszik. S mikor te ezt
+tőle megtagadod, a gyülés elébe viszi a dolgot, s az aztán azt
+határozza, hogy meg kell lenni, a lovat le kell szurni, a máját ki kell
+venni, czintányérra tenni s a királynénak bevinni. De te kedves gazdám a
+tanácstól csak azt kérd, hogy engedjék meg, hogy utoljára hagy
+tánczolhassak a lovamnak egy rókatánczot egy czintányér karimáján.
+
+Ugy is lett. – Mert hogy im, mint már mondám, a királyné betegnek
+tetette magát, bemegyen hozzá a királyfi s azt kérdi tőle:
+
+– Mi bajod édes mostohám?
+
+– Hahó édes fiam! szólt a királyné, roszul vagyok én s fűben-fában
+orvosság sincs már a számomra!… hanem ugy-e kedves fiam, van neked egy
+szürke lovad?
+
+– Mi türés tagadás édesanyám, van.
+
+– Ugy-e az a ló tátos?
+
+– Mi türés tagadás édesanyám, biz a tátos.
+
+– No, ha tátos, ugy édes fiam mindaddig nem leszek én jobban, mig annak
+a tátoslónak a májából nem eszem!
+
+– Hahó anyám! a tátosló-máj nem ember gyomrába való.
+
+Megharagszik erre a királyné s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy a
+tanács üljön össze s mondja ki az itéletet, hogy egy fiunak anya, vagy
+ló között nem lehet-e választást tenni? Össze is ült a tanács s rögtön
+itéletet láttak, hogy a tátoslovat elő kell vezetni, sziven szúrni, a
+máját kivenni, czintányérra tenni s ugy vinni be a beteg királynénak. A
+kis fiu erre csak azt kérte a tanácstól, hogy engedjék meg legalább,
+hogy mielőtt a lovát le kellene szúrnia, hagy tánczoljon vele egy
+rókatánczot egy czintányér karimáján. A tanács megengedte. A királyfinak
+se kell több, bemegyen a lovához, kivezeti a szikla-ólból, ráül az
+aranyszőrü tátosparipára, felrúgtat a czintányérra s az egész világ
+bámulatára a tányér karimáján megtánczoltatja.
+
+Mikor a tátosló legjobban tánczolna a czintányér karimáján, nagyot
+szökik, nagyot ugrik fel a levegőbe s elszállt a jegenyefák tetején
+hetedhét ország ellen. Mentek mendegéltek aztán hét álló esztendeig,
+egyszer egy nagy városba értek. Itt azt mondja a tátosló a gazdájának:
+
+– Hallod-e, kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz, édes lovam?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e azt a nagy boltot a szögleten?
+
+– Látom.
+
+– No, ha látod, eredj be abba, majd kérdezi a boltos, hogy mi tetszik, –
+de te ne végy tőle semmit, hanem a bolt 7-ik szobájában van egy rozsdás
+pikszis, csak ezt vedd meg; de arra az egyre ügyelj, hogy a pikszist két
+áron vedd meg. Majd le akar beszélni téged a boltos, hogy az nem való
+neked, hogy vannak itt annál különbnél különb pikszisek, de te arra ne
+hallgass, hanem csak azt a rozsdást vedd meg két árán.
+
+Itt a királyfi alig tette be a lábát a boltba, már maga a vén boltos
+szaladt elébe, hajlong előtte jobbra is balra is, mondván:
+
+– Mivel szolgálhatok; mivel szolgálhatok?
+
+Körülnéz a királyfi a boltban, de csak a fejét rázta, csak az ajkát
+bigyesztette, hogy itt nincs neki való. Innen a boltos bevezeti a
+második szobába, majd a harmadikba, aztán a negyedikbe s igy sorba, mig
+a hetedikbe nem értek. Mikor a királyfi a hetedik boltba ért, már
+messziről meglátta a pókhálók között a rozsdás pikszist a szegletben,
+ekkor azt mondja a boltosnak:
+
+– Hallja maga! mutassa csak azt a rozsdás pikszist, mely amott van a
+szegletben, la!
+
+– Minek az a királyfinak, kezdé a boltos, vannak itt annál különbnél
+különb, szebbnél szebb pikszisek, még a kezébe se fogja; de hogy teljék
+a királyfi kedve, itt van, de ugyis tudom, hogy nem veszi meg.
+
+– Mi az ára?
+
+– Egy arany.
+
+– Itt van, fogja, kettőt adok érte.
+
+Ezzel a királyfi kifizette a két aranyat, zsebre tette a rozsdás
+pikszist s visszament a lovához. A tátosló ezalatt megrázkódván, olyan
+girba-gurba hátu, kóczos csikó lett belőle, hogy még a gazdája is alig
+ösmerte meg.
+
+– Hallod-e, kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz, édes lovam?
+
+– Azt parancsolom, hogy itt ebben a rezidencziában lakik a franczia
+király, eredj be hozzá szolgálatot keresni, majd megfogad téged a
+királykisasszony parádés kocsisnak s állj be hozzá; de én rólam se
+felejtkezzél meg, nekem is alkudjál ki valami helyecskét, ha mindjárt a
+béredből kellene is kiengedni.
+
+Ugy is lett. – Beállit a zultánfi szolga-legényképében a királyné elébe,
+az pedig megfogadta őt parádés kocsisnak. A vedlett szürke csikónak is
+volt helye a királyi istálóban, s az nem evett egyebet, csak izéket,
+melyet már a hintós lovak otthagytak.
+
+A királykisasszony hogy meglátta a parádés kocsist, tetszett személye
+személyének s majd meghalt érte, de a zultánfi se volt különbül, mert ő
+is csak akkor volt boldog, ha a királykisasszonyt láthatta; – de egy
+kocsis meg egy királykisasszony, nagy itt a különbség: azért egyik se
+mert a másikkal még csak szót se váltani, pedig majd meghaltak
+egymásért.
+
+Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, egyszer a parádés
+kocsis bevetődött a konyhába pipára gyujtani, hol is szóbajött a
+királykisasszony s ekkor a szakácsnénak azt találta mondani a parádés
+kocsis:
+
+– Bizony szép leány az! mert ha királyfi volnék, elvenném feleségemnek,
+de most azt mondják: orrod tőle foghagymás.
+
+Tudjuk, milyen titoktartók ezek a fehér népek, mert most is ihun, la! a
+szakácsné rögtön, még jóformán meg se melegedett nála, besúgta a
+királynénak, hogy mit beszélt a parádés kocsis.
+
+Azt találja rámondani a királyné: „Biz én kocsisnak is odadnám a
+leányomat, ha megtenné azt, a mit mondok: hogyha az én szobám
+küszöbjétől a konyhaajtóig – mert ugyis nagy sár van az udvaron –
+harmadnapra olyan töltést tudna csinálni, melynek a közepe aranynyal, a
+két széle ezüsttel, az árka pedig zöld bársonynyal volna behuzva. Az ut
+mellett pedig mindenféle aranyalmát, brilliantos körtvét,
+bársonycseresznyét termő fák pompáznának, – ezeken pedig mindenféle
+éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek legyenek, mint a
+kezesbárány, mint a marokból etetett galamb.“
+
+A szakácsnénak se kell több, a parádés kocsisnak mindent elbeszélt, hogy
+mit mondott a királyné: ezért ez nagy búsan, nagy szomoruan, mint a
+kinek az apja fekszik a teritőn, kibandukolt az ólba.
+
+Meglátja a lova az ő szive szomoruságát, azt kérdi tőle:
+
+– Mit búsulsz, mit bánkódol kedves gazdám olyan keservesen, hogy majd
+megszakad a szived?
+
+– Hogyne búsulnék, hogyne bánkódnám, mikor nehezebb az én bánatom, mint
+a sz. Gellérthegye és mélyebb a mély tengernél, mikor a királyné azt
+izente ki a szakácsnétól: hogy akkor nekem adja a leányát, hogyha a
+szobája küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést tudnék csinálni,
+melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld
+bársonynyal volna bevonva. Az ut mellett pedig mindenféle aranyalmát,
+brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák diszlenének, ezeken
+pedig mindenféle éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek
+legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból etetett galamb.
+
+– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál; hát a
+rozsdás pikszis mire való?!… vedd csak azt elő, nyisd fel a tetejét s a
+többi aztán magától jön.
+
+A királyfi azonképpen cselekedett, mint jó tátoslova parancsolta.
+Elővette a rozsdás pikszist, felnyitotta a tetejét s ime! kiugrik belőle
+12 Igaz, kérdezvén:
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Azt parancsolom, felelt a királyfiból lett kocsis, hogy még ma éjjel a
+királyné ajtaja küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést csináljatok,
+melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld
+bársonynyal legyen bevonva. A töltés mellett pedig mindenféle
+aranyalmát, brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák
+viruljanak, – ezeken pedig mindenféle éneklő madárkák danolgassanak,
+melyek oly szelidek legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból
+etetett galamb.
+
+Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn. Itt lelkem teremtette a
+királynét, meg a királykisasszonyt legédesb hajnali álmukból madárszó
+költötte fel. Nem tudták mire vélni a dolgot, azt gondolták, hogy tán az
+angyalok serege szállt alá s ezek énekelnek, ezek játszanak, ki
+furuglyán, ki cziterán, ki harmonikán.
+
+A királyné ugy a hogy feküdt, egy szál szoknyában ugrott ki az ágyból,
+szalad az ablakhoz, hát meglátja a czifra töltést, mindjárt tudta, hogy
+ki cselekedte, hogy hányadán van a dolog. Itt lelkem teremtette! alig
+birt magához jőni a csudálkozás miatt, de még a király is bámult, ki egy
+ingben-gatyában szaladt a szobába, mikor meghallotta azt, hogy az ő
+parádés kocsisuk milyen ezermester, csak a farkán nem szerette azt a kis
+csomót, hogy a felesége hire és tudta nélkül egy kocsisnak igérte a
+leányát. No de gondolta, hisz még én is beleszólok a dologba, hisz én
+vagyok a leány apja!
+
+A király kapja a lelkét, mit mit nem cselekszik, kiáll az eresz alá s
+kiabál:
+
+– Hej, parádés kocsis, állj elő!
+
+– Jelentem alásan, itt vagyok.
+
+– Hát fiam, csak azt akarom mondani, hogy a mint hallottam, a feleségem
+neked igérte a leányom kezét, de mivel egy ember sohse csinál vásárt,
+annál kevésbé egy asszony, mert még én is itt vagyok ám, a házasság
+pedig nem kölcsönkenyér, hogy holnap visszaadhatjuk: azért fiam, ez szóm
+és mondásom: ha itt az udvarom közepén egy olyan száz öles kutat
+csináltatsz – mert ugyis tudhatod, ha nem mondom is, hogy mily szűkibe
+vagyunk a viznek – mely minden istenadta nap, minden meritésnél maga
+muzsikál: akkor én is neked adom a leányomat.
+
+A zultánfi nem szólt semmit, hanem szótlanul kiment a szobából. Itt a
+parádés kocsis, mikor mindnyájan lecsendesültek, elővette a rozsdás
+pikszist, fölnyitja a tetejét s kiugrik belőle 12 Igaz, kérdezvén:
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy e királyi rezidenczia udvara kellős
+közepén egy olyan száz öles kutat csináljatok, mely minden istenadta
+nap, minden meritésnél a cziteránál szebben muzsikáljon.
+
+Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn, ugy a hogy mondták, ugy
+a hogy rendelve volt.
+
+Itt még alig pitymallott, midőn a szakácsné megyen a kútra vizet
+meriteni s megszólal a kút cziteránál szebb hangon.
+
+A király meg a felesége kiugranak az ágyból, szaladnak az ablakhoz, hát
+látják az udvar közepén a szépen szóló muzsikáló kutat. Alig birtak a
+csudálkozás miatt magukhoz jőni; de a dolgot mégis röstelték, hogy egy
+kocsisnak adják a leányukat.
+
+– Hahó királyatyám! szólt a királykisasszony, még ahhoz én is hozzá
+szólok, még én is itt vagyok! majd ha az én kivánságomat is teljesiti az
+a parádés kocsis, akkor leszek én az övé!
+
+Rögtön hivatják a parádés kocsist s mikor megjelent a fehér szobában,
+azt mondja neki a királykisasszony:
+
+– Hallod-e te parádés kocsis, még én is itt vagyok ám! Akkor leszek én a
+tiéd. Látod-e azt a kopasz hegyet? – No, ha látod, ha te arra egy olyan
+kakaslábon forgó várat épitesz, melyen annyi ablak legyen, a hány nap
+van egy esztendőben, a kerületén pedig olyan kertet csináltatsz, melynek
+a hire hét világra szóljon s benne a kerekföld virágiból, ha több nemis,
+legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak, hogy
+éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este pedig
+lehulljanak.
+
+A zultánfi mindezekre nem szólt semmit, hanem szótlanul kibandukolt a
+fehér házból s alig várta, hogy estve legyen. Mikor már mindnyájan
+lepihentek, a zultánfi elővette a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét
+s kiugrik belőle a 12 Igaz, kérdezvén:
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Azt parancsolom, szólt a királyfi, azt parancsolom, hogy látjátok-e
+azt a kopasz hegyet? No, ha látjátok, épitsetek arra egy olyan
+kakaslábon forgó várat, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy
+esztendőben, a vár kerületén pedig olyan kertet csináljatok, melynek a
+hire hét világra szóljon. S e kertben a kerekföld virágiból, ha több nem
+is, legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak,
+hogy éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este
+pedig lehulljanak.
+
+Alig hangzott el a parancs, már teljesitve volt. Most már mit volt, mit
+tenni a királynak, s.....l az ember szájat nem csinálhat, papot, hóhért,
+vaskalapot hivattak; – a pap összeadta, hóhér seprőzte, az istennyila
+kerűlgette, de soha meg nem ütötte.
+
+Éltek ők aztán szép csendesen, mint a páros galamb a maga fészkében s
+annyira szerették egymást, hogy harmadnapra a lakzi után,
+faragófejszével hajigálták egymást.
+
+A zultánfi a mákos hetek alatt egészen megfeledkezett jó tátoslováról,
+egyszer azonban mégis bevetődött az istálóba, s ekkor azt mondja a
+tátosló a gazdájának:
+
+– Kedves gazdám! te csak már meg vagy, mert fedél alá jutottál, de nem
+mindig sűt ám a verőfényes nap, néha szél is fúj, eső is esik: azért itt
+van ez a rosz kóczmadzag, kösd a derekadra s majd ha valami bajod lesz,
+hogy kinodban ott is megvakarod, a hol nem viszket, akkor kezedbe akad,
+s ha leoldod a derekadról, én tüstént a segitségedre leszek; mert én
+most elmegyek legelészni a selyemrétre.
+
+A zultánfi elvette a kóczmadzagot, a derekára kötötte s jó tátoslovától
+keserves könyhullatások között elbúcsuzott. A tátosló elszállt a
+selyemrétre, a zultánfi pedig nagy szomoruan bement a fehér házba.
+
+Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer a zultánfi
+bevetődött a konyhába, hol a szakácsnénak igen szép ezüstpikszise volt,
+melyből ép egyet szippantott, de az ifju királyt is megkinálta – levén
+annyi embersége.
+
+– Tessék felségednek!
+
+– Köszönöm… Ejnye, be szép pikszise van, mutassa csak, be szeretném: itt
+van adok én érte egy másikat. S ezzel a királyfi csakugy tréfából
+odadobta a szakácsnénak a rozsdás pikszist. A szakácsné azt gondolta,
+hisz csak tréfál a király, majd visszaadja s ezzel a rozsdás pikszist
+odahajitotta az ablakba.
+
+Pedig ép ekkor lépett be a konyhába a szakácsné anyja, ki boszorkány
+volt. A vén banya kezébe veszi a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét,
+kiugrik belőle a 12 Igaz, mondván:
+
+– Mit parancsolsz, vén banya?
+
+– Azt parancsolom, szólt a boszorkány, azt parancsolom, hogy azt a
+fényes várat, meg azt a szép kertet, melyet ott azon a hegyen
+fölépittettetek: vigyétek mindenestül magammal együtt a veres tenger
+kellős közepén levő 7-ik szigetbe, csak ezt a pokol pozdorjafit, – már
+mint a zultánfit – hagyjátok itt a faképnél.
+
+A 12 Igaz azonképpen cselekedett. Még azon éjjel a várat és a szép
+kertet mindenestül a hogy volt, elvitték a veres tenger kellős közepén
+levő 7-ik szigetbe, csak a zultánfit hagyták a faképnél.
+
+Itt a zultánfi másnap reggel hogy fölébredt, hát látja, hogy hoppon
+maradt, – kínjában még ott is megvakarta, a hol nem viszketett s ekkor
+kezébe akadt a rosz kóczmadzag. Izibe leoldja a derekáról s ime előtte
+állt jó tátoslova, kérdezvén:
+
+– Mi bajod van, kedves gazdám?
+
+– Ne is kérdezd! nagy itt a baj! nincs párna, nincs feleség, nincs
+fedél, nincs fejel[2] melyre lehajtsam a fejem.
+
+  [2] fejel: tájszó = vánkos.
+
+– Ugy-e megmondtam, hogy csak a rozsdás pikszisre vigyázz, hogy arra
+legyen neked minden gondod! Most már nincs egyéb hátra, mint amott árul
+a piaczon egy kofa egy csipás málét, meg egy száraz görhőt és egy
+penészes czipót: vedd meg mind a hármat.
+
+A királyfi elment ahhoz a bizonyos kofához, megvette tőle a csipás
+málét, a száraz görhőt és a penészes czipót s aztán visszament jó
+tátoslovához.
+
+– Hallod-e, kedves gazdám!
+
+Most már nincs egyéb hátra, mint ülj fel a hátamra s menjünk a rozsdás
+pikszis keresésére.
+
+A zultánfi felült jó tátoslovára s mentek mendegéltek aztán hetedhét
+ország ellen, egyszer a veres tenger partján szállottak le, hol egy vén
+halász ott halászgatott a tengerparton.
+
+– Adjon isten jó napot, édes öregapám!
+
+– Fogadj isten zultánfi, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
+még a madár sem jár?
+
+– A réztetejü, kakaslábon forgó várat keresem: nem látta-e édes
+apámuram, itt a tengerparton halásztában, mikor erre vitte 12 Igaz?
+
+– Hahó királyfi, dehogy nem láttam? láttam biz én, hanem hamarább innál
+te bablevest,[3] mégse érnél el oda, mert a veres tenger 7-ik szigetében
+van az elrejtve, mert ahhoz lelkes állat nem férhet, mert az ugy meg van
+babonázva. Ma három esztendeje éjfél táján vitte erre 12 Igaz, csakugy
+zúgott, mint az ólmos eső, hogy a lármájára még magam is kiszaladtam.
+Mikor szép verőfényes nap süt, ide is meglátszik rezes teteje ragyogása,
+de ekkor se tetszik nagyobbnak mint egy csillag.
+
+  [3] t. i. hamarább belefulnál a vizbe.
+
+A halász éjszakára magánál marasztotta a zultánfit, ki a lova parancsára
+a csipás málét, a száraz görhőt és a penészes czipót az asztalra tette.
+Itt lelkem teremtette! reggelre kelve a királyfi egyiket se találta a
+maga helyén, de nem is találhatta; mert a málépogácsából: Piczi, a
+görhővakaróból: Muczi és a brúgóból: Buczi lett s mind a három ott
+nyüsgött a lábánál, csak a parancsszóra várt. Azzal pedig nem sokáig
+késett a zultánfi, mert a kutyának, macskának és mókuskának erős
+kegyetlenül megparancsolta, hogy a rozsdás pikszis nélkül sohse
+kerűljenek a szeme elé.
+
+A három állat aztán utnak indult s csakhamar elértek a veres tenger
+partjára, hol a Buczi, a kutya, mint legokosabb azt mondja a
+czimboráinak:
+
+– Halljátok Piczi és Muczi! Üljetek fel a hátamra, majd lapátolom én a
+vizet.
+
+A macska meg a mókus felültek a kutya hátára, s az a négy lábával
+lapátolta a vizet, s izibe elértek a vörös tenger hetedik szigetére, hol
+a kutya kiúszott a sziget partjára s azt mondja a többinek:
+
+– Czimborák! már én tovább nem mehetek, mert ugyse vennétek semmi
+hasznomat, csak a károtokra lennék; hanem majd mindjárt leeresztik a hat
+akós vedret, melylyel vizet szoktak felhúzni, üljetek belé, majd felvisz
+az titeket s a konyhában ugorjatok ki.
+
+Ugy is lett. – Mert nemsokára leeresztették a hat akós vedret, a macska
+és a mókus beleültek s igy szerencsésen eljutottak a konyhába. Itt a
+macska azt mondja a mókuskának:
+
+– Hallod-e te Piczi pajtás! Mártsd be csak a te szép farkadat a
+legsűrűbb moslékba, mert a vén banya amott fekszik a hetedik szobában a
+kemencze-pánkon. A rozsdás pikszis pedig ott van mellette egy madzagra
+kötve, melynek a végét mindig a szájában tartja. Majd te csapd az orra
+alá a farkadat, erre az elprüsszenti magát, a madzagot elereszti, én
+pedig azalatt felkapom a rozsdás pikszist s aztán illa berek, nád a
+kert.
+
+Ugyis lett. – A mókus belemártotta a farkát a legsűrűbb moslékba, s
+aztán belopózkodtak a 7-ik szobába. A vén banya ott feküdt ugy a
+kemencze-pánkon, mellette a rozsdás pikszis madzagra kötve, melynek a
+végét a szájában tartotta. A mókusnak sem kell egyéb, hirtelen odaugrik,
+orron üti a vén banyát, ki elprüszszentette magát, a madzagot
+eleresztette s a macska szerencsésen elkapta a rozsdás pikszist. S most
+illa berek, nád a kert, ki a konyhába, s ép ekkor eresztették le a hat
+akós vedret, bele a vederbe s igy szerencsésen megszabadultak.
+
+De most az volt a kérdés, melyikük vigye a rozsdás pikszist, mert
+mindegyik akarta vinni.
+
+A kutya azt mondta, hogy adják neki, mert az ő pofája elég tágas,
+beteszi oda; de erre azt válaszolta a macska: „Nem adom biz én Buczi
+pajtás, mert jólehet, hogy bagónak gondolnád s aztán vagy kiköpnéd, vagy
+elnyelnéd, hanem én viszem.“ De erre ismét azt felelte a mókus: „Nem
+viszed biz azt, mert jólehet, hogy valami halacskát meglátsz, utána
+kapsz s beleejted a tengerbe, hanem én viszem.“ Végre abban állapodtak
+meg, hogy vigye hát kettő: a macska meg a mókus.
+
+Aztán felültek a Buczi hátára – a macska, meg a mókus tartotta a rozsdás
+pikszist – s a kutya ujra lapátolni kezdte a vizet; de alig értek fele
+utjára, jött egy nagy zajlás, a Piczi, meg a Muczi megijedtek és
+beleejtették a tengerbe a rozsdás pikszist; de azért a Buczinak semmit
+sem szóltak, nehogy lehajitsa őket a hátáról a tengerbe, csak mikor
+kiértek a tulsó partra, akkor mondták, hogy nincsen pikszis.
+
+Most mit tegyenek, hazamenni nem mertek, de különösen a macska szepegett
+legjobban, mert mindent erre kentek-fentek. A mint ott búsulnak, hát
+látja a macska, hogy egy aranyhalacska ott uszkál a viz szélén. A macska
+sem rest, hirtelen odaugrik s megfogta az aranyhalat.
+
+– Jaj, ereszsz el, szólt az aranyhalacska, a mit kivánsz, azt adok, mert
+én vagyok a halak királya.
+
+– Nem kivánok én egyebet, felelt a macska, hanem azt, hogy gyüjtsd össze
+apádat, anyádat, minden pereputyostól együtt s add tudtokra, hogy egy
+rozsdás pikszist ejtettem a vizbe s ha azt ki nem adjátok, a vizet
+lecsapolom rólatok s tüzet rakok a hátatokon!
+
+Ezzel a Muczi behajitotta a vizbe az aranyhalat. Az aranyhal pedig
+mindjárt megverette a dobot, hogy egy óra alatt minden hal eleibe
+rukkoljon, mert szörnyü veszedelem érheti a birodalmat.
+
+A halak mindnyájan összegyülekeztek, csak egy sánta, korhely, részeges
+hal hiányzott, mert a kujon most is ivott a korcsmában.
+
+– Itt vagytok-e mindnyájan? kérdé a halkirály.
+
+– Mindnyájan itt vagyunk, felelének a halak.
+
+– Hát csak azt akarom mondani, hát csak azért doboltattalak össze, hogy
+a mi országunkban egy rozsdás pikszis elveszett és ha mi azt két óra
+mulva ki nem teszszük a szárazra itt meg itt: lecsapolják rólunk a vizet
+és tüzet raknak a hátunkon: azért a ki megtalálta, adja elő.
+
+Nagy lőn a halak országában az ijedelem, mert a rozsdás pikszist
+senkisem lelte meg.
+
+– Ugy hát még valakinek kell közülünk hibázni.
+
+– Én hibáztam, felelt a sánta hal, mert erre a rosz lábamra nem tudok
+ugy járni, mint mások, meg aztán csak annak a korcsmárosnak ne volna
+olyan jó bora a ki lelke van, be danolhatnám, be tánczolhatnám van!
+
+– Majd megtánczoltatlak én mindjárt, felelt az aranyhal, csak a rozsdás
+pikszist ne add elő, ha megtaláltad!
+
+– Biz azt én találtam meg, hanem két itcze borért beittam a korcsmában!
+
+Az aranyhal rögtön elküldött a korcsmába s a maga pénzén, – egy
+arany-pikkelyen – kiváltotta a rozsdás pikszist.
+
+– Zsiros czethal, állj elő!
+
+– Jelen vagyok, mondja a czethal.
+
+– Ne itt van ez a rozsdás pikszis, menj el vele a tengerpartra ide meg
+ide s lődd ki a szárazra.
+
+A czethal aztán kilőtte a szárazra a rozsdás pikszist, a Muczi pedig
+fölvette, hazaszaladt vele s odadta a királyfinak.
+
+Itt a királyfi felnyitja a rozsdás pikszist s kiugrik belőle a 12 Igaz,
+kérdvén:
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Azt parancsolom, felelt a királyfi, hogy azt a várat, melyet a veres
+tenger 7-ik szigetébe vittetek, mindenestül együtt vigyétek vissza a
+régi helyére, hogy én holnap reggel a feleségem oldala mellett ébredjek
+fel, a vén banyát pedig az én mostoha anyámmal és a Török-basával
+egyetemben a pokolba vessétek, még pedig annak is a fenekére.
+
+A 12 Igaz azonképpen cselekedett. – A kakaslábon forgó, réztetejü várat
+mindenestül együtt visszavitték régi helyére, a vén banyát pedig a
+mostohával és a Török-basával egyetemben ledobták a pokol mélységes
+fenekére. Aztán a királyfi nagy boldogan uralkodott a feleségével együtt
+s még most is élnek, ha meg nem haltak.
+
+
+
+
+A JÓ-FIU.
+
+Volt egyszer egy király s ennek egy áldott jó fiacskája, kiről még az
+irigyei is csak jót tudtak mondani, de szerették is őt ugy, mint a
+galamb a tisztabuzát, vagy még ennél is jobban: ezért a királyfinak, a
+mért oly jó szive volt, nem volt egyéb titulája, mint a „Jó-fiu.“ Igy
+hitták, igy nevezték, ugyannyira, hogy utoljára még a nevét is
+elfelejtették s még a rezidencziában is Jó-fiu néven szólitgatták.
+
+Itt lelkem teremtette, meghal a királyné, a Jó-fiu árván marad és az
+apja özvegyen, pedig még javában való erőteljes ép ember volt: ezért azt
+a tanácsot adták neki, hogy itt meg itt ép most halt meg a király, kinek
+a felesége szinte özvegyen maradt és a kinek szinte csak egy fiacskája
+van: azért tegyék össze a kenyeret, vegye el feleségül a király
+özvegyét.
+
+Ugy is lett. – A mi királyunk megházasodott s elvette annak a másik
+királynak az özvegyét.
+
+Itt lelkem teremtette, alig jött az özvegy a házhoz, hát látta, hogy a
+Jó-fiut mindenki szereti, mig az ő vásott porontyával csakugy félvállról
+beszélnek az emberek. Ezért az özvegy szörnyen meggyülölte a Jó-fiut s
+mindenféleképen vesztére tört, hogy és mint forditsa el attól az apja
+szivét.
+
+Most is mit-mit nem költött rá, hogy a Jó-fiu ilyen csunyául, olyan
+csunyául akart vele bánni.
+
+Megharagszik ezért a király s menten azt üzente a fiának, hogy többet ne
+merészeljen a szeme elé kerülni, mert igy hasitja, ugy hasitja ketté a
+fejét és 24 óra elfolyása alatt kipusztuljon a birodalmából.
+
+Mit volt mit tenni a szegény Jó-fiunak – atyja szine elé nem
+eresztették, mert az özvegy őröket állittatott fel az ajtó előtt –
+elindult országvilágszerte bujdokolni.
+
+A mint mén mendegél, egyszer egy igen szép árnyékos helyre ért, s hogy
+el volt fáradva, leheveredett a pázsitra s elaludt csendesen.
+
+Csak alszik, csak alszik, egyszer honnan honnan nem, egy tátosparipa
+termett előtte, mely gyengén megrugta a lábával a királyfi talpát, ki
+erre menten fölébredt és felugrott fektéből.
+
+– Kelj föl édes gazdám, szólt a tátosparipa, mert hosszu út áll
+előttünk: azért ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e mint a zúgó
+fergeteg, vagy ahogy a legsebesebb röptü madár szállhat?
+
+– Csakhogy édes lovam, válaszolt a királyfi, hogy se én bennem, se te
+benned hiba ne essék.
+
+– De még azt is akarom mondani, szólt ujra a tátosparipa, hogy azon a
+birodalmon, melyen most keresztül megyünk s mig csak a tulsó szélére nem
+érünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig
+csak a két fülem körül nézz el.
+
+Ezzel a királyfi felült jó tátosparipája hátára s mentek mendegéltek
+hetedhét ország ellen levegői uton.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a Jó-fiu letekint, hát meglát ott
+a földön heverni egy igen szép gyémántbokrétát.
+
+– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam,
+felvegyük-e vagy itt hagyjuk?
+
+– Ugy-e megmondtam, hogy se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne
+tudj, hanem mindig csak a két fűlem közül nézz el! Most már az is baj,
+ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
+
+Fölvették a gyémántbokrétát s azzal tovább mentek.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra letekint a földre a Jó-fiu s
+meglát ott a földön heverni egy olyan másik gyémántbokrétát, melynek az
+első fia sem lehetett.
+
+– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam,
+fölvegyük-e vagy otthagyjuk?
+
+– Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy mig ezen a birodalmon
+átvergődünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem
+mindig csak a füleim közül nézz el! Most már az is baj, ha fölveszszük,
+az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
+
+Fölvették a másik gyémántbokrétát is s igy már volt kettő s azzal tovább
+mentek.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer harmadszor is letekint a királyfi
+a földre s meglát ott a földön heverni egy olyan gyémántbokrétát aranyba
+foglalva, melynek az elébbi kettő még csak fia sem lehetett.
+
+– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok a földön heverni!… Édes lovam,
+fölvegyűk-e vagy ott hagyjuk?
+
+– Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy addig, mig ezen a
+birodalmon keresztül nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne
+beszélj, se ne tudj!… Most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem,
+de mégis inkább vegyük fel.
+
+Fölvették a gyémántbokrétát. S igy már volt három s azzal tovább mentek
+hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy város előtt leszállt a
+tátosparipa s azt mondja a gazdájának:
+
+– Édes gazdám! itt meg itt a város végén lakozik egy vadász. Eredj be
+hozzá vadászképében s mondd meg neki, hogy szolgálatot keressz. Majd ád
+az te reád ékes vadászköntöst, majd elvezet az téged a királyhoz, ki
+aztán megfogad szinte vadásznak. Állj be hozzá, de én rólam se
+felejtkezzél meg, ha mindjárt a béredből kellene is kiengedni. Kérd meg
+a királyt, hogy engedje meg, hogy tengődjem én a királyi szemétdombon.
+
+S ezzel a Jó-fiu elindult a tengernyi nagy város felé, a tátosparipa
+pedig megrázkódott s olyan kóczos, rihes csikóvá változott, hogy a kutya
+sem ette volna meg, majd fölszaladt a város végén levő szemétdombra s
+ott legelészett.
+
+Itt a királyfi megtalálta a vadászt, beállit hozzá s köszön neki, a mint
+dukál:
+
+– Adjon isten jó napot, vadász uramnak.
+
+– Fogadj isten Jó-fiu, hát mi járatban vagy?
+
+– Szolgálatot keresek.
+
+– Ép jókor jöttél; mert a király ép tegnap mondta, hogy keressek a
+számára egy vadászt: azért ha kedved tartja, elvezetlek a királyhoz; de
+elébb öltsd fel ezt a czifra vadászköntöst, mert ilyen ruhában csak nem
+állithatunk be a király elébe, a milyenben vagy.
+
+A Jó-fiu felöltözködött a czifra vadászköntösbe s igy aztán beállitottak
+a király szine elébe, ki aztán megfogadta őt szinte vadásznak. De a
+Jó-fiu a lováról sem felejtkezett meg, mert – bár a béréből kellett
+kiengednie – kialkudta, hogy engedje meg a király, hogy az az ő rosz
+csikója, hagy tengődjék a szemétdombon. – A király megengedte.
+
+Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a kék király –
+mert közbe légyen mondva, igy hitták a Jó-fiu gazdáját – nagy vadászatot
+hirdetett, hogy mutassa meg az uj vadász, hogy mit tud. Csak vadásznak,
+csak vadásznak, de se a kék király, se a vendégei, senki se, egy borda
+vad nem sok, de még annyit se lőttek, ugyhogy még a puskájukat – ha csak
+a levegőbe nem akarták pufra eldurrantani – se tudták kilőni. Az uj
+vadász pedig, már mint a mi Jó-fiunk, annyit lőtt, hogy majd megszakadt
+alatta; – ugyannyira, hogy utoljára már nemis győzte lőni, hanem a
+puskatusával agyba-főbe verte, de még ez nem volt elég, hanem utoljára
+puszta kézzel fogdosta s kötözte a fákhoz; – de nemis csoda! mert a
+tátosparipa kopóvá változott s az hajtotta fel a temérdek számnélküli
+sok vadat.
+
+Itt a kék király, meg a vendégei látják, hogy mit cselekszik az uj
+vadász, nem fogytak ki a dicséretből, maga pedig a kék király azonnal
+kinevezte a Jó-fiut vadászok főmesterének, a maga asztalához ültette s
+ott evett velök egy tálból, pedig mint tudjuk, nem jó nagy urakkal egy
+tálból cseresnyét enni!
+
+De igaz is! mert most is mi történt, mi nem, a király a vadászat alatt
+elvesztette a bokrétáját a kalapja mellől s ezért szörnyen a búsulásnak
+adta a fejét; se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult abban az
+első székben, mint a kinek apja anyja fekszik a teritőn. A Jó-fiu
+megszánta a kék királyt s azt kérdi tőle:
+
+– Hogyha meg nem sérteném a felséges királyt, mondja meg nekem, hogy
+ugyan mi után epeszti magát annyira?
+
+– Oh jó ember, már hogyne epeszteném magam, mikor az imént vadásztómban,
+legkedvesebb gyémántbokrétámat elvesztettem!
+
+– Ha csak az a baja fölségednek, szólt a Jó-fiu, azon könnyen
+segithetünk s kisebb gondja is nagyobb legyen annál; mert van nekem
+három gyémántbokrétám, mind három aranyba van foglalva, válaszszon
+fölséged közülök, azt, a melyik legjobban tetszik.
+
+S ezzel a Jó-fiu kivette a kebeléből a három gyémántbokrétát s odadta
+mind hármat a királynak. Itt a kék királynak szeme-szája elállt a
+csudálkozás miatt; mert az apja, szép apja se látott olyan bokrétákat,
+milyen az a három volt.
+
+– Hol vetted ezt a három drága bokrétát, kérdé a király, melyeknek nem
+lehetne az árát megadni?
+
+– Hol vettem? jártomban-keltemben itt meg itt találtam.
+
+A király csak nézi, csak nézi, hát látja, hogy a bokréták tövei egy-egy
+aranyhajszállal vannak betekerve. S ekkor az a gondolatja támadt, hogyha
+már annak bizonyosnak egy hajszála is ilyen, hát akkor milyen lehet
+annak ékes hordozója. Azért szemöldökeit összeránczolta, haragosan a
+Jó-fiu felé fordult s azt mondja neki:
+
+– Hallod-e te emilyen amolyan vadásza, ha te nekem ennek a három
+aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozod: ha ezer lelked volna is,
+mégis gonosz halállal mulsz ki!
+
+Itt a Jó-fiut mintha pofon ütötték volna, egészen elszomorodva kelt föl
+az asztaltól s sirva-riva jó tátosparipájához ténfergett, mely azt kérdi
+tőle:
+
+– Mit sirsz mit risz oly keservesen, kedves gazdám?
+
+– Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor a kék király azt parancsolta:
+hogy ha én annak a három aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozom: ha
+ezer lelkem volna is, mégis gonoszul veszek!
+
+– Ugy-e megmondtam, hogy mindaddig, mig azon a nagy birodalmon keresztül
+nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem
+mindig a fülem közül nézz el!… Most már benne vagyunk, azért ne folyjék
+a te két szemed könye, hanem menj vissza a kék királyhoz s mondd meg
+neki: hogy csináltasson a számodra olyan hajót, melyre 7 esztendei
+eleség fölfér, az én számomra pedig méressen ki hét véka zsaratnokot.
+
+Itt a Jó-fiu visszamegyen a kék királyhoz s azt mondja neki:
+
+– Fölséges király! ha már annak csakugyan meg kell lenni, mint a
+meghalásnak, hogy nekem csakugyan el kell hoznom annak a három arany
+szálnak ékes hordozóit: csináltasson fölséged, egy olyan hajót, melyen 7
+esztendei eleség elfér az én rosz csikóm számára pedig méressen ki 7
+véka zsarátnokot.
+
+A kék király rögtön kiadta a parancsolatot a hajócsinálóknak, hogy
+készitsenek olyan hajót, a melyen 7 esztendei eleség elfér, a
+tátosparipának pedig kimérette a 7 véka zsarátnokot, melyet az hét
+szippantásra, mintha a föld nyelte volna el, ugy felszitt, hogy aranyért
+sem lehetett volna egy mákszemnyit belőle találni, – az ácsok pedig
+elkészitették a hajót.
+
+Itt a Jó-fiu ráül a hajóra, de jó tátosparipáját is magával vitte,
+melynek a számára egy külön istálló volt csinálva, a 7 esztendei
+eleséget felrakták a hajóra s aztán elindultak ország-világszerte a
+három aranyhajszál ékes hordozói fölkeresésére.
+
+A tátosparipa jó eleve meghagyta a gazdájának, hogyha ő egyet rúg, a
+Jó-fiu azonnal lejőjön hozzá, ha mindjárt az étel mellől kellene is
+fölkelnie.
+
+Mentek mendegéltek aztán a sik tengeren, egyszer a tátosparipa egyet
+rúgott. Meghallja ezt a Jó-fiu s azonnal jó tátosparipájához sietett.
+
+– Hallod-e kedves gazdám, mint zúg errefelé 12 Igaz járása-kelése.
+Hozzád jőnek azok; de te mindent a kedvökre cselekedjél s ha enni
+kérnek, enni adjál nekik; de ha azt kérdik tőled, „Mivel tartozunk“,
+csak az legyen szód és mondásod: meg van már ezért fizetve. Majd
+kinálnak ők téged aranynyal ezüsttel, de te egy kis krajczárt se fogadj
+el.
+
+No jólvan, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél,
+ott voltam, a hol beszélték, ugy láttam, mint most, egyszer nagy zúgás-,
+csörömpölés- és csattogással itt jön a 12 Igaz, meglepik a hajót mint a
+madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi csak
+a bőrükbe fért; ugyannyira, hogy a hét esztendőre való eleséget egy
+szempillantás alatt mind az utolsó falatig elfogyasztották s aztán azt
+kérdik szótszólván:
+
+– Mivel tartozunk?
+
+– Semmivel, felelt a Jó-fiu, megvan azért már régen fizetve.
+
+– Kivánj annyi aranyat és ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis
+kifizetjük!
+
+– Minek volna nekem az arany és az ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.
+
+– No jólvan, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk:
+azért ne, itt van ez a kis síp, csak ebbe fuj bele s akármilyen nagy
+bajod lesz, tüstént a segitségedre leszünk.
+
+Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között eltávozott,
+a Jó-fiu pedig zsebre tette a kis sípot.
+
+Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
+tengeren is túl, egyszer egy szigethez értek. Ezen a szigeten lakoztak a
+három gyémántbokréta kötözői, a három szép leány.
+
+Mikor a szigethez értek, egyet dobbantott a tátosparipa, a Jó-fiu
+azonnal az ólba sietett s kérdi tőle:
+
+– Mi bajod van kedves lovam?
+
+– Nekem semmi, válaszolt a tátosló, csak neked ne legyen; mert ebbe a
+kastélyba, mely itt a szigeten előttünk áll, be kell menned. Az ajtók
+csukva vannak, de te előtted maguktól kinyitódnak, utánad pedig maguktól
+becsukódnak. Menj be rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár a
+teritett asztal, mely két személyre van megteritve. Ülj le az egyikhez,
+hogy melyikhez, hát ahhoz, a melyikhez a kedved tartja. A másik hely
+üres lesz, de nem lesz az sokáig, mert az asztalra perdül egy
+karika-gyűrü, hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül veled
+szemközt, szép szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy
+árva szót se szólj, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor
+szól hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a
+hajadnak és agyba-főbe ver; ugyhogy alig birsz kijőni a magad lábán, de
+mégis kijösz. És ekkor csak azt veszed észre, hogy a karika-gyűrü a
+nevetlen ujjadon van.
+
+No jólvan, a Jó-fiu aztán bement a nagy kastélyba. Az ajtók maguktól
+kinyitódtak előtte, maguktól becsukódtak utána. Itt a Jó-fiu teménytelen
+szobák során keresztülmenvén, egyszer azon veszi észre magát, hogy az
+ebédlőben van, hol már az asztal két személyre meg is volt teritve. Leül
+az egyikhez s hozzálátott az evéshez. Csak eszik, csak eszik a Jó-fiu,
+egyszer egy karika-gyűrü pördül az asztalra, hármat fordul s leánynyá
+változik, még pedig olyanná, hogy a Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem
+azóta nem látott olyant, s mint a juh, szemét-száját el is eresztette és
+kés kanál, villa, kiesett a kezéből.
+
+– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen
+vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom
+ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!
+
+A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de
+azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
+
+A leány szép szóval erősen kinálgatja a Jó-fiut, mondván:
+
+– Egyél igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod
+is, hogy messzi földről jösz.
+
+A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért
+egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
+
+Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány ujra megszólalt, mondván:
+
+– Most a tiéd vagyok szivem szive; itt van karcsu derekam, öleld meg.
+
+A Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik ezért a szép leány, neki
+a Jó-fiu hajának, tépi, mint a kendert, majd agyba-főbe veri s
+ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a
+földre, de az még ott is ütötte. Ugy egy óra felé felocsudik a Jó-fiu,
+kitántorodik a szobából, kiér a kastélyból, hát csak ekkor vette észre,
+hogy a nevetlen-ujján ott van ám a karika-gyűrü.
+
+Aztán a Jó-fiu valahogy csak elvánczorgott a hajóra, fölkereste jó
+tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem csak
+lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.
+
+A tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odament fölibe, háromszor rálehelt s
+azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult és csendes
+álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa
+fölkeltette, azt találja neki mondani:
+
+– Minek háborgatsz, még mikor oly jól aludtam s oly szépet álmodtam.
+
+– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a
+dolgod után. Eredj be másodszor is abba a nagy kastélyba, az ajtók
+előtted maguktól kinyilnak és maguktól becsukódnak utánad. Menj be
+rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár két személyre a
+teritett asztal. Ülj le az egyikhez. Hogy melyikhez, melyikhez nem, az
+légyen tetszésed szerint. A másik hely üres lesz, de nem lesz az sokáig,
+mert az asztalra perdül egy karika-gyűrü – de sokkal szebb ám mint az
+első – hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül melléd, szép
+szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy árva szót se
+felelj rá, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor szól
+hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a
+hajadnak, agyba-főbe ver; ugyannyira, hogy alig birsz kivánczorogni a
+magad lábán, de tán ki se tudsz: azért hadd meg a szolgáknak, hogyha
+délutáni két órára itt nem leszesz; menjenek be érted. És mikor már
+egyszer kinn leszesz, akkor veszed észre, hogy egy karika-gyűrü a
+mutató-ujjadon van.
+
+No jól van, a Jó-fiu szót fogadott jó tátosparipájának; bement a nagy
+kastélyba. Az ajtók maguktól kinyitódtak előtte és maguktól becsukódtak
+utána. A Jó-fiu teménytelen szobák során keresztül menvén, az ebédlőbe
+ért, hol már az asztal két személyre megis volt teritve. Leül az
+egyikhez s hozzálátott az evéshez.
+
+Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrű pördül,
+hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant, sem
+azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott a mi Jó-fiunk; de el is
+állott, mint a juhnak, szeme-szája, és kés, kanál, villa kiesett a
+kezéből.
+
+– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen
+vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom
+ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!
+
+A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de
+azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
+
+Csak eszik, csak eszik, a szép leány pedig kinálgatja erősen, mondván:
+
+– Egyél-igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod
+is, hogy messzi főldről jösz.
+
+A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de
+azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
+
+Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt,
+mondván:
+
+– Most szivem szive, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam, öleld meg.
+
+Mikor a Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik a szép leány, neki
+esik a királyfi hajának, tépi mint a kendert, majd agyba-főbe veri s
+ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a
+földre, vérbe-fagyba ott hagyva fetrengett, de az még ott is
+ütötte-verte. Mikor a királyfi felocsudott, kitántorodott a szobából,
+kivánczorgott a kastélyból, hát csak ekkor vette észre, hogy a
+mutató-ujján ott van ám a karika-gyűrü.
+
+Aztán a Jó-fiu valahogy csak elténfergett a hajóra, fölkereste jó
+tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem szótlanul
+lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.
+
+Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, háromszor rálehelt
+s ime, annak azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult
+és csendes álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a
+tátosparipa fölkeltette, azt találja neki mondani:
+
+– Édes lovam, minek háborgatsz, mikor oly jól aludtam s oly szépet
+álmodtam.
+
+– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a
+dolgod után. Eredj be harmadszor is abba a nagy kastélyba s szinte azon
+az uton és módon, mint a két első gyűrüt elhoztad, hozd el a harmadikat
+is, – majd meglátod, hogy a harmadik gyűrü, mely a középső ujjadra
+magától fölpenderül, oly gyöngyörves lesz, hogy annak a két első fia sem
+lehet; de meg is zsákol érte a szép leány ugy, hogy alig birsz kijőni a
+magad lábán; mert most is háromszor intéz hozzád beszédet, de te egy
+árva szót se válaszolj, különben én is, te is és az egész hajós nép itt
+veszünk gonoszul. De még azt is akarom mondani, hogy jó eleve hadd meg a
+hajósoknak, hogyha délutáni két órára ki nem jösz a nagy kastélyból,
+tüstént menjenek be érted s hozzanak ki.
+
+A Jó-fiunak minden kedve elment a bemenéstől s oly savanyu képet vágott,
+mintha vadalmába harapott volna; be is akart volna menni meg nemis, de
+mégis bement, s ugyanazon az uton és módon eljutott a kastély ebédlő
+szobájába, hol már két személyre meg is volt teritve az asztal. Leül az
+egyikhez s hozzálátott az evéshez.
+
+Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrü pördül,
+hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant a
+Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott. A két első leány
+is szép volt, de ez még kétszerte szebb, de el is állott a Jó-fiu
+szeme-szája mint a juhnak, és kés, kanál, villa kiesett a kezéből.
+
+– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen
+vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben; mert tudom
+ugyis, hogyha nem mondod is, hogy értem jöttél?!
+
+A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért
+egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
+
+Csak eszik, csak eszik, de a leány is kinálgatja szép szavával:
+
+– Egyél-igyál, lakj jól, szivem szive, mert ugyis tudom, ha nem mondod
+is, hogy messzi földről jősz, megéheztél.
+
+A Jó-fiu ujra, másodszor sem válaszolt, hanem izgett-mozgott a széken,
+mintha parázson ült volna s az evés-iváshoz látott.
+
+Mikor vége volt a papos ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt,
+mondván:
+
+– Most szivem aranyos bimbója, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam,
+öleld meg.
+
+A Jó-fiu, mint tátosparipája meghagyta, harmadszor sem válaszolt,
+megharagszik ezért a szép leány, neki esik a hajának, tépi mint a
+kendert, majd agyba-főbe veri s ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány
+azt a nagy erős embert, hogy az leesett a földre, vérbe-fagyba hagyva
+ott fetrengett, de a leány még ott is ütötte-verte. Itt eljön a két óra
+is, de a Jó-fiu még akkor is ott hevert a pádimentomon vérbe-fagyba
+hagyva.
+
+A hajóslegények ezért tanakodnak s mondogatják: egy óra, fél kettőre,
+két óra, már nem jön, már nem jön, menjünk be érte.
+
+Ugyis lett; be is mentek s ugy hozták ki, mintegy darab fát s aztán a
+Jó-fiut lefektették a szalmaágyra.
+
+Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, rálehel háromszor
+s ime az, mintha ketté vágták volna, azonnal jobban lett és csendes álom
+szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa
+fölkeltette, csak ezt mondta a Jó-fiu:
+
+– Minek keltettél fel édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépet
+álmodtam?
+
+– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, most láss a dolgod
+után: szedjük fel a sátorfánkat s induljunk hazafelé. Mikor már azt
+mondhatjuk, hogy otthon vagyunk: huzd le azt a három gyűrüt az
+ujjaidról, pörgesd meg egyet-egyet háromszor, majd meglátod, hogy milyen
+szép leányokká válnak azok.
+
+Ugy is lett. – Fölszedték a sátorfájukat s hazafelé igyekeztek. Heted
+napra azt mondhatták: itthon vagyunk. S ekkor a Jó-fiu lehúzta az
+ujjáról a gyűrüket, egyet-egyet megpörditett háromszor s leánynyá
+változtak.
+
+– Hej, te emilyen-amolyan kutya, szólt a középen álló királykisasszony,
+ki a legszebbik volt, elhoztál ugy-e?! de most mondd meg: magadnak
+hoztál-e vagy másnak?
+
+– A kék királynak hoztalak.
+
+– Sohse leszünk mink az övé!… azért kutya, megjátszunk még veled!
+
+No jól van, ez abba maradt. Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már
+megérkezett, pedig hét esztendőre való eleséget vitt magával. Meghallja
+ezt a vörös vadász, ki a Jó-fiu irigye volt. Azért irigykedett pedig
+reá, hogy a fővadász mesterségét az nyerte el, nem ő. Mondom, hogy
+meghallja a vörös vadász, hogy már itt a révben van a Jó-fiu, ennek se
+kell több, beállit a királyhoz.
+
+– Fölséges király! kezdé beszédét a vörös vadász, ujságot mondok, még
+pedig nagyot: itthon van a Jó-fiu, pedig hét esztendőre való eleséget
+vitt el magával.
+
+– Eredj, szaladj a révbe, mondd a Jó-fiunak, hogyha elhozta a három
+leányt, rögtön vezesse föl a rezidencziámba.
+
+Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, hogy mit üzent a
+király. A Jó-fiu még ekkor is ugy a szalmaágyon heverészett. Azt találja
+mondani a Jó-fiu a vörös vadásznak:
+
+– Menj vissza, mondd meg a királynak, hogyha ő is oly hosszu utat
+akasztott volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.
+
+Visszamegyen a vörös vadász a király szine elébe s a Jó-fiut erős
+kegyetlenül elvádolta, hogy igy nem jön, ugy nem jön, hogy igy nem
+engedelmeskedik, ugy nem engedelmeskedik.
+
+Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, s nagy léptekkel
+megindul a hajó felé. Itt a Jó-fiu a király elébe vezeti a három
+világszép királykisasszonyt, kiknek a láttára egészen megjuhászodott a
+kék király.
+
+A kék király aztán fölvezette a három világszép király kisasszonyt a
+maga szobájába, hol az egyiket meg akarta ölelni, de az elfordult tőle,
+mondván:
+
+– Hahó, király, nem addig van az! mindaddig nem leszünk mi a tieid, mig
+a mi rezidencziákat ide el nem hozod s ennek a te rosz viskódnak
+tetejében három aranyhajszálra föl nem állitod!
+
+– De hogy hozzam én azt el s hogy állitsam fel? ki fogja azt
+megcselekedni?
+
+– Majd megcselekszi az a kutya, a ki bennünket ide hozott.
+
+– Hej, fővadász, állj elő, lekiáltott a kék király az ablakából a
+Jó-fiunak.
+
+– Jelentem alásan, itt vagyok.
+
+– Hallod-e te fővadász – vesztél volna az anyádnál! – addig megállásod
+se legyen, se ne egyél, se ne igyál, mig a három királykisasszony
+kastélyát ide el nem hozod s három aranyhajszálra az én kastélyom
+hegyébe föl nem állitod; különben, ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog
+vastagabb végét!
+
+Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából s jó lovához
+bandukolt.
+
+– Mi bajod van kedves gazdám, mi epeszti a szivedet?
+
+– Haj, jobb ha nem is kérded, nagy az én bajom, nagyobb a sz. Gellért
+hegyénél, mikor az a kutyának való király azt parancsolta, hogy addig
+megállásom se legyen, se ne egyem, se ne igyam, mig a három
+királykisasszony kastélyát ide el nem hozom s három aranyhajszálra a
+rezidenczia tetejére föl nem állitom.
+
+– Ha csak ez a bajod, felelt neki a tátosparipa, ennél kisebb gondod is
+nagyobb legyen, csak eredj vissza a királyhoz s kérj tőle egy
+félesztendei eleséget, az én számomra pedig egy véka zsarátnokot.
+
+A Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kért tőle fél esztendőre való
+eleséget és egy véka zsarátnokot. A király adott neki.
+
+Itt a Jó-fiu megint hosszu útra indult, megint a tenger szinén evezett.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer a tátosparipa egyet rugott, a Jó-fiu
+pedig, hogy meghallotta, azonnal a lovánál termett.
+
+– Mi bajod van, kedves lovam?
+
+– Nekem semmi sincsen, csak neked ne legyen; de ha a tanácsomra
+hallgatsz, még a hajadszála sem görbül meg: vedd elő csak azt a kis
+sípot, melylyel a 12 Igaz jó minap megajándékozott, fuj belé, majd
+megjelenik annak a hangjára a 12 Igaz, majd kérdik tőled, hogy mit
+parancsolsz kedves gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és
+mondásod: nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony
+kastélyát, ugy a hogy van, vigyétek el a kék király birodalmába s
+állitsátok fel három aranyhajszálra a rezidenczia hegyébe; de elébb a 12
+Igazt vendégeld meg azzal, a mi csak a hajón van és ha kérdik, hogy
+mivel tartoznak, egy kis krajczárt se fogadj el tőlük. Majd kinálnak ők
+téged aranynyal és ezüsttel, de te csak ugy cselekedjél, mint a hogy én
+parancsolom.
+
+Itt a Jó-fiu felmegyen a hajó tetejére, előveszi a kis sípot, belefúj,
+hát nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között azonnal ott termett a 12
+Igaz, meglepik a hajót mint a madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu, a
+mi csak a hajón volt, már mint a félesztendei eleséget mind odadta a 12
+Igaznak, kik aztán, mikor jóllaktak, azt kérdik tőle:
+
+– Mivel tartozunk?
+
+– Semmivel, felelt a Jó-fiu, meg van ezért már régen fizetve.
+
+– Kivánj annyi aranyat-ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis
+kifizetjük.
+
+– Minek volna nekem az arany és ezüst? csak a bajom gyülnék meg vele!
+
+– No jól van, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk:
+azért mit parancsolsz kedves gazdánk?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony
+rezidencziáját, ugy a hogy van, mindenestül, még ez éjjel vigyétek el a
+kék király birodalmába s annak a kastélya tetejére három aranyhajszálra
+állitsátok fel.
+
+– Jól van, válaszolt a 12 Igaz, meglesz, csak te menj bátran haza s
+mikorára hazaérsz, már akkor a világszép három királykisasszony
+rezidencziája is ott lesz a maga helyén.
+
+Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogások között
+eltávozott, a Jó-fiu pedig hazafelé forditotta a szekere rúdját s
+mikorára hazaért, már ott volt a kék király kastélya tetején a világszép
+király kisasszonyok rezidencziája három aranyhajszálra felállitva.
+
+Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már megérkezett, pedig fél esztendőre
+való eleséget vitt magával.
+
+Meghallja ezt a vörös vadász, a Jó-fiu irigye, izibe beállit a kék
+királyhoz s csak elkezdi:
+
+– Fölséges király! ujságot mondok, még pedig nagyot: itthon van a
+Jó-fiu, pedig félesztendei eleséget vitt el magával.
+
+– Eredj, szaladj a révbe, mondd meg a Jó-fiunak, hogy hivatom s jőjön
+fel a rezidencziámba.
+
+Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, mit üzent a király.
+A Jó-fiu még ekkor is az ágya szalmáját nyomta. Azt találja mondani a
+Jó-fiu a vörös vadásznak:
+
+– Menj vissza, mondd meg a királynak, hogy mindjárt megyek; különben
+hogyha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába, mint én: ő is
+pihenne még.
+
+Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül
+elvádolta, hogy ezt mondta, hogy azt mondta, hogy igy nem akar, hogy ugy
+nem akar engedelmeskedni.
+
+Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, erős léptekkel
+megindul a hajó felé; de már ekkor a Jó-fiu ép szemközt jött reá, kinek
+azt találja mondani a király:
+
+– Hát te ilyen, amolyan bestiája, mit üzentél nekem? elvégezted-e azt, a
+mit rád parancsoltam?
+
+– Tekintsen csak fölséged a rezidenczia fölé.
+
+Odanéz a király, hát látja, hogy a világszép királykisasszonyok
+rezidencziája három aranyhajszálon már ott áll a kastélya felett. Ennek
+se kell több, izibe visszafordul s egyenesen a három királykisasszonyhoz
+nyitott be.
+
+– No szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága, már itt van a
+rezidencziátok; de most már csak az enyimek vagytok?!
+
+S ezzel a vén kék király meg akarta ölelni az egyiket, de az elfordult
+tőle, mondván:
+
+– Hahó király, nem addig van az! majd odafent leszünk a tiéd, de elébb
+átköltözünk a mi rezidencziánkba.
+
+S ezzel a három világszép királykisasszony azonnal fölkerekedett,
+szedték-vették a sátorfájukat, hogy fölmennek a maguk rezidencziájába.
+
+A világszép három királykisasszony elől ment, a kék király pedig utánuk.
+Itt lelkem teremtette, egyszer csak előáll egy aranygarádics, melyen a
+három kisasszony izibe felfutott. A kék király is fel akart menni, de az
+aranygarádicsot nem találta, elvesztette a szeme elől. A három
+királykisasszony csak onnan felülről nevette, hogy mint tapogatózik a
+kék király – hasztalanul; mert az aranygarádics nyom nélkül, a hogy
+előállt, ugy el is tünt, csak az egyik királykisasszony kiáltott neki le
+ilyeténképen:
+
+– Hallod-e, te vén bolond kék király, mindaddig nem leszünk mi a tiéd:
+mig az élet és halálnak vizéből nem ihatunk, mig azokból egy-egy
+kőkorsóval nem hozol nekünk.
+
+– De ki hozza azt el? kérdé a vén király.
+
+– Majd elhozza az a kutya, a ki bennünket ide hozott.
+
+– Hej fővadász, állj elő! kiáltott a király a mi Jó-fiunknak.
+
+– Jelentem alásan, itt vagyok.
+
+– Hej, te emilyen amolyan kutya – vesztél volna az anyádnál – mindaddig
+se ne egyél, se ne igyál, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy
+kőkorsóval nem hozasz; különben ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog
+vastagabb végét.
+
+Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából; mert azt se tudta,
+hogy merre van az ajtó s egy üveges almáriomba nyitott be, csak mikor a
+fejét megütötte, tudta, hogy hányadán van a dolog s aztán jó lovához
+vánczorgott.
+
+– Mi bajod van kedves gazdám; mi epeszti a szivedet?
+
+– Haj, édes lovam, jobb ha nem is kérded; nagyobb az én bajom mint a Sz.
+Gellért hegye s jobban nyomja a szivemet, mintha az feküdnék rajta!… hát
+az imént a király maga elé hivatott s ekkor azt mondta nekem: hogy addig
+se ne egyem, se ne igyam, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy
+korsóval nem hozok.
+
+– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak eredj
+be a királyhoz s kérj tőle egy fél esztendőre való eleséget, az én
+számomra pedig egy véka zsarátnokot.
+
+Itt a Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy fél esztendei
+eleséget és egy véka zsarátnokot. A király adott neki, csakhogy aztán
+itt legyen az életnek és a halálnak vize egy-egy kőkorsóban.
+
+Ezzel a Jó-fiu ujra elindult a sik tengeren hetedhét ország ellen,
+egyszer a tátosparipa egyet dobbantott, a királyfi pedig azonnal ott
+termett.
+
+– Mit parancsolsz kedves lovam?
+
+– Nem egyebet, mint azt: fujd meg csak a te kis sípodat, majd
+megjelennek előtted a te szolgáid, a 12 Igaz s majd kérdik tőled: mit
+parancsolsz édes gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és mondásod:
+nem egyebet, mint azt, hogy hozzatok nekem az életforrásból egy korsó
+vizet, ugyszinte a halálforrásból is s azok azt menten teljesitik; de
+elébb vendégeld meg őket amugy magyar miskásan és ekkor majd kérdik
+tőled: mivel tartozunk; de te erre csak ezt feleld: semmivel, ugyis meg
+van már azért fizetve.
+
+Itt a Jó-fiu fölmegyen a hajó tetejére, belefuj a kis sípba, hát nagy
+zúgás, zörgés és csattogás között imhol jön a 12 Igaz s enni-inni
+kérnek.
+
+A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi a bőrükbe fért, ugyannyira, hogy a
+félesztendei eleségből itt-ott maradt valami vagy semmi; s ekkor kérdik:
+
+– Mivel tartozunk?
+
+– Semmivel, válaszolt a Jó-fiu, meg van már azért fizetve.
+
+– Kivánj aranyat ezüstöt annyit, a mennyit csak a hajód elbir s azonnal
+kifizetünk.
+
+– Minek lenne nekem az arany és ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.
+
+– Már látjuk, hogy kivel van dolgunk, azért azt kérdjük tőled: mit
+parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Nem egyebet, mint azt: hogy hozzatok az élet- és halálforrásból
+egy-egy kőkorsó vizet.
+
+Alig hangzott el a parancs, már ott állt a két kőkorsó, az egyikben volt
+életviz, a másikban pedig halálviz.
+
+S ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, zörgés, csattogás között eltávozott, a
+Jó-fiu pedig hazafelé forditotta a szekér rúdját s harmad napra azt
+mondhatták: itthon vagyunk.
+
+Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu hajója megérkezett. Meghallja ezt a
+vörös vadász, tüstént beállitott a király elé s azt mondja neki:
+
+– Fölséges úr! ujságot mondok, még pedig nagyot: a Jó-fiu megérkezett,
+pedig félesztendőre vitt eleséget.
+
+– Tüstént szaladj a hajóra, mondd meg neki, hogy rögtön jőjjön a szinem
+elébe.
+
+Hej, a vörös vadász sem rest, izibe leszalad a tenger partjára, fel
+egyenesen a hajóra, fölkeresi a Jó-fiut s elmondja neki, hogy mit üzent
+a király. A Jó-fiu erre csak azt találta mondani:
+
+– Menj vissza a királyhoz, mondd meg neki, hogy egyszeribe ott leszek;
+különben ha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába mint én: ő is
+pihenne még.
+
+Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül
+elvádolta, hogy az ezt mondta, azt mondta, hogy az igy nem akar, ugy nem
+akar engedelmeskedni.
+
+Itt lelkem teremtette, megharagszik a vén kék király, kezébe veszi a
+botját, egy nagy köpönyeget akasztott a nyakába, s maga ballagott le a
+hajóhoz; de már ekkor a Jó-fiu elébe jött, kezében hozván a két
+kőkorsót.
+
+– Hát te ilyen olyan bestiája, mit üzentél nekem?
+
+– Nem üzentem én felségednek egyebet mint azt: hogy egyszeribe ott
+leszek; különben ha ő is, már mint fölséged, oly hosszu utat akasztott
+volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.
+
+– Hisz a vörös vadász ezt mondta, azt mondta.
+
+– Hazudott a kutya, különben szaváról ismerik meg a harist, ő kigyelme
+régóta irigyem, hogy miért, miért nem, azt csak a jó Isten tudja.
+
+– Tüstént karóba húzatom a gazembert!
+
+S a kék király akkép cselekedett, mint mondá; a vörös vadászt
+lefülelték, karóba húzták, vérét a föld itta, husát a kutya ette, csak a
+feje száradt ki a verőfényes napon, de legalább igy nem fog többé neki
+fájni, mert nem lesz nyers.
+
+Itt a kék király kezébe vette a két kőkorsót s felkiáltott a világszép
+királykisasszonyoknak:
+
+– Szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága: itt van az életnek
+és halálnak vize egy-egy kőkorsóban; de most már csak az enyimek
+vagytok.
+
+– Hahó, vén kék király, nem oda Buda! mindaddig nem leszünk mi a tiéd,
+mig magadat össze nem apríttatod és e vizzel valamelyikünk meg nem
+öntöz.
+
+– De szivem szép szerelme, hogy cselekedjem én azt meg?
+
+– Majd megcselekszi az, a ki idehozott bennünket.
+
+Már ekkor nem mondta a világszép királykisasszony ezt a szót: „az a
+kutya“…
+
+– De, folytatá tovább a világszép királykisasszony, hogy meglásd mind
+te, mind az a másik, hogy semmi bántódástok nem lesz, próbául
+megengedjük, hogy elébb a Jó-fiu tátosparipáját apritsák össze.
+
+Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ki kellett vezetni jó tátoslovát, majd ő
+maga sziven szúrta, minden vérét egy edénybe szedte, a husát pedig
+diribról darabra vágta, majd az összeapritott húst a felfogott vérrel
+leöntözte. A három királykisasszony ugy az ablakról nézte, hogy mit
+mivel a Jó-fiu, majd az egyik a három közül izibe leszaladt az
+aranygarádicson, kezébe vevén az egyik kőkorsót, melyben életviz volt és
+az összeapritott tátosló husára néhány cseppet öntött, s ime! a hús és
+vér közül kiugrik egy gyönyörüséges gyöngy-adta 24 éves ifju,
+aranyhajjal, aranyfoggal s neki esik a leánynak, meg akarta ölelni és
+csókolni, de az elfordult tőle s mint a nyil felszaladt az
+aranygarádicson, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen a szép
+ifjura s ekkor ezt kiáltotta vissza neki:
+
+– Hahó, szép ifju, nem te ülsz az első székbe, nem téged illet a
+választás, hanem azt, a ki bennünket idehozott.
+
+S ezzel a szép ifju a Jó-fiuhoz fordult s azt mondja neki:
+
+– Hallod-e hű bajtársam, Jó-fiu! Én neked sokkal tartozom, hogy a ló
+képéből megszabaditottál, mert azelőtt én is csak oly ép kézláb voltam,
+mint te, de egy boszorkány megigézett, megbabonázott, lóvá változtatott,
+most pedig – hála Isten! – ismét visszanyertem elébbi formámat: azért
+itt van parolás tenyerem, hogy örökké hű bajtársad leszek, soha a bajban
+el nem hagylak, mert én is csak oly királyfi vagyok, mint te; – de elég
+legyen a szóból ennyi, most a dologra: vetkőzzél csak te is le, szúrd
+sziven magad, majd én minden csepp véred fölfogom, husodat pedig
+összeapritom, – majd te hozzád is leszalad egy királykisasszony, majd
+téged is megöntöz az életvizből, eddig is csinos fiu voltál, de akkor
+7-szerte csinosabb leszesz.
+
+Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ráadta a fejét, levetkőzött, sziven
+szúrta magát, omló piros vérét felfogta a tátoslóból lett királyfi, ki
+aztán annak a husát összeapritotta s a vérrel meglocsolta.
+
+A három királykisasszony most is az ablakban állott, majd az egyik a
+három közül izibe leszaladt az aranygarádicson, kezébe kapta az egyik
+kőkorsót, melyben szinte életviz volt és az összeapritott húsra egy pár
+cseppet kiloccsantott s ime, a husból és vérből kiugrik egy gyöngyadta
+gyönyörves királyfi aranyhajjal, aranyfoggal. Eddig is szép volt a
+Jó-fiu, de most hétszerte szebb, ki neki esik a világszép
+királykisasszonynak, meg akarja ölelni és csókolni, de az elfutott
+előle, felszaladt az aranygarádicson a három aranyhajszálon álló
+rezidencziába, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen és ekkor
+ezt kiáltotta vissza:
+
+– Hahó, szivem szép szerelme! igaz, hogy te ülsz az első székben, téged
+illet az elsőség, mert te hoztál ide, de hármunk közül kell választanod.
+
+A vén kék király az ablakból nézte, hogy mit cselekszik a tátosparipa és
+a Jó-fiu, ő is végre ráadta a fejét, hogy őt is szúrják sziven, omló
+piros vérét fogják fel, husát apritsák össze, s aztán őt is hagy öntözze
+meg az egyik királykisasszony.
+
+Ugyis lett. – Őt is sziven szúrták, omló piros vérét felfogták, husát
+összeapritották, majd a vért a husra öntötték.
+
+A három királykisasszony az ablakból nézte, hogy mi történik a vén kék
+királylyal, végre egyik a három közül izibe leszaladt az
+aranygarádicson, kezébe kapta a kőkorsót, de ebben nem élet, hanem
+halálviz volt, melyből egy pár cseppet öntött az összeapritott husra s
+ime, a kék királynak még a csontja is porrá égett, hamuvá lett.
+
+S ekkor a másik két királykisasszony is lejött az aranygarádicson s
+mindhárman összefogóztak, a Jó-fiu elébe léptek, mondván:
+
+– Most már válaszsz közülünk.
+
+Az a világszép királykisasszony, a ki jobbról állott, ugyszinte az is, a
+ki balról volt, fejük billentésével a középsőre mutattak, hogy azt
+válaszsza. Csakugyan a Jó-fiu azt is választotta, már mint a középsőt,
+de ez is volt a legszebb mindhárom között, jóllehet alig lehetett
+kűlönbséget köztük tenni, mert mind ruhára, mind termetre, mind
+szépségre igen egyformák voltak. A tátosparipából lett királyfi a jobb
+oldalon álló királykisasszonyt választotta, mert ennek a személye
+tetszett személyének legjobban, a harmadik királykisasszony végre a
+fővezérnek nyujtotta a kezét.
+
+Aztán lakzit laktak, bezzeg volt lé, meg lé, boldog volt az, a kinek egy
+kanállal is juthatott.
+
+A kék király holta után a Jó-fiut választották meg királynak, ki a
+feleségével együtt él, ha meg nem halt.
+
+
+
+
+A VILÁGUL SZALADT SZEGÉNY EMBER.
+
+Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége. Itt az ember olyan
+szegény volt, hogy még kenyérben sem evett eleget; semmije se volt a
+világon, csak egy rozsdás fejszéje. Ezzel kereste kenyerét.
+
+Most is az erdőre ballagott fát vágni, vállán volt a rozsdás fejsze. A
+mint mén mendegél, elő-utó-talál egy koldusasszonyt, kinek három
+neveletlen gyermek volt a karján, kiket út mellett kért alamizsnával
+táplálgatott. A három neveletlen gyermek mind egyvivásu volt; egyszerre
+látták meg Isten verőfényes napját, bár az nekik szomoruan világitott.
+
+A koldusasszony alamizsnát kért a szegény embertől; de az nem adott
+neki, minthogy nemis volt, sőt rádásul jól összeteremtettézte, hogy te
+ilyen olyan paráznája, hogy mersz emberek szeme elé kerülni, hisz
+világéltemben sohse hallottam, hogy egy asszonyi állatnak egyszerre
+három porontya is lehessen?!
+
+– No szegény ember, felelt neki a koldusasszony, fizessen meg neked az
+Isten érdemed szerint s adjon a te feleségednek, egy hassal háromszor
+annyit!…
+
+No jól van, ez abba maradt. A szegény ember nagy boszusan kiballagott az
+erdőre fát vágni, a koldusasszony pedig tovább is ott kéregetett
+alamizsnát az út mellett az arra járó-kelőktől.
+
+Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
+semminél, a szegény ember hazakerül az erdőről, bemegyen a szobába s le
+akar ülni a tűz-loczára, de a bábaasszony – mert közbe légyen mondva, a
+feleségét ép várandós állapotban hagyta – rárivalkodik nagy mérgesen:
+
+– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
+
+A szegény ember odább húzódott, ujra le akar ülni, de a bábaasszony
+ismét rárivalkodik nagy mérgesen:
+
+– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
+
+A szegény ember azt se tudta, hogy hányadán van, ismét odább húzódott,
+le akar ülni patkára; de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:
+
+– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
+
+Igy a szegény ember kilencz helyre akar leülni, de a bábaasszony
+mindenütt rárivalkodott, mondván:
+
+– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
+
+Megijed a szegény ember, hogy már az egész szobája tele van
+gyermekcsékkel, világul szaladt, a hátára vette az erdőt s belőle soha
+többé ki nem jött. Itt igazán volt ember, nincs ember!
+
+Itt az egész országban hire futamodik, hogy itt meg itt, ebben meg ebben
+a faluban egy szegény asszonynak egyszerre kilencz gyermeke lett;
+ugyannyira, hogy még magának a királynak is eljutott a fülébe.
+
+Ennek sem kell több, felöltözködött paraszti ruhába s fölkereste a
+szegény asszonyt, hogy hagy lássa, vajjon igaz-e az, a mit a hir beszél.
+A király ép szemközt találta a bábaasszonyt, ki már tiz sorjával is
+bejárta a falut, de komának senkise akart eljőni.
+
+– Honnan-honnan bábaasszony? kérdi a paraszt ruhába öltözött király.
+
+– Jobb ha nemis kérdi nagy jó-uram, felelt a bábaasszony, tiz sorjával
+is bejártam a falut, de ennek a szegény asszonynak mégse kaptam komát!
+
+– Ha csak az a baj, majd leszek én.
+
+S a király lett a szegény asszony komája, ki ajándékképen mindegyik
+keresztfiának egy-egy telket adott.
+
+Itt a szegény asszonyból olyan gazdag lett, hogy csak párját kellett
+volna keresni, de ha keresték volna is, mégse találtak volna, ki aztán a
+gyermekeket, mikor azt az időt elérték, iskolába járatta s mindegyiknek
+egyforma ruhát csináltatott.
+
+A kilencz fiu csak jár az iskolába, csak jár, hát hallják, hogy a
+többieknek édes apjuk és édesanyjuk is van, nekik pedig csak édesanyjuk.
+Ez a legkisebbik fiu fejébe nagy szeget ütött, azért kérdést intézett
+tubus szüléjéhez, mondván:
+
+– Ugyan tubus szüle, nem felelne egy kérdésemre?
+
+– S mi lenne az, édes fiam?
+
+– Az biz nem egyéb, csak az, hogy van az, hogy a többi gyermekeknek
+édesapjuk és édesanyjuk is van, nekünk pedig csak édesanyánk?
+
+– Hahó kis fiam, jobb ha nem is kérded: nektek is volt édes apátok,
+hanem mikor fájdalommal a világra szültelek és hogy kilenczen voltatok,
+ezen annyira megijedt, hogy itthagyott engem a fa-képnél, s világul
+szaladt. Tán még most is itt tengődik ebben a nagy vadon erdőben, hogyha
+azóta a vad állatok meg nem ették.
+
+– De nem azt mondom én, tubus szüle, hanem azt, hogy mi kilencz
+testvérek elindulunk abba a nagy vadon erdőbe édesatyánk fölkeresésére.
+
+Mit volt mit tenni a gazdag asszonynak, erőnek erejével csak nem
+tarthatta őket vissza, a kilencz fiut tehát utnak eresztette édesatyjuk
+fölkeresésére. De mielőtt elmentek volna, a legkisebb fiu, mint a kinek
+legtöbb esze volt, csináltatott a vargával olyan csizmát, de csak egyet,
+melybe az embernek mindkét lába belefért.
+
+Mikor a nagy csizma készen volt, a kilencz fiu elindult ország
+világszerte édesapjuk fölkeresésére.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, hét esztendeig, hét
+hónapig, hét napig, egyszer egy forrás partjához értek.
+
+Mikor ideértek, megszólal a legkisebb, szót szólván:
+
+– Hej, álljatok meg édes testvéreim, igyunk ebből a forrás-vizből s
+aztán mosakodjunk meg benne.
+
+Az öregebbek szót fogadtak, megálltak, leszálltak a paripákról s ittak a
+forrás-vizből. Ime! a viztől mind kihullt a foguk s aranyfogak nőttek
+helyébe. Majd aztán megmosakodtak a csuda-forrásban s mindegyik haja
+aranyhajjá változott, orczájuk pedig oly gyönyörves lett, hogy ki se
+látom mondani. Eddig is szépek voltak a legények, mert már majd
+emberkort értek, de most hétszerte szebbek lettek.
+
+A mint ott a csuda-forrásnál időznének, egyszer odaszáll egy fehér
+galamb, megszólal s azt mondja a testvéreknek:
+
+– Halljátok-e szép legények, itassatok meg engem is e forrásvizből.
+
+Hej, a legkisebb testvér sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe
+lehajolt a forráshoz, meritett belőle két kezével, majd a vállára szállt
+fehér galambot megitatta a szájából. Itt a galamb megrázkodott s
+asszonynyá változott.
+
+– No királyfiak, mert azok lesztek, jótét helyébe jót várjatok!… Ha nem
+mondjátok is hogy hova igyekeztek, ugyis tudom, de tovább egy tapodtat
+se menjetek, hanem a nagy csizmát, meg egy kulacs bort és egy egész
+kenyeret rakjátok le ide a forrás mellé, majd előjön egy meztelen ember,
+ki kilencz jávor-szarvast hajt, majd iszik az a borból, majd eszik az a
+kenyérből, majd felhuzza ő a nagy csizmát s ekkor nem bir elszaladni,
+könnyen megfoghatjátok. Mert az a meztelen szőrös ember senki más mint
+tulajdon nemző apátok, ki midőn a jávor-szarvasokat megitatja, ehhez a
+kilencz szomoru füzfához szokta kötni. Mindegyik jávor-szarvas hátán
+egy-egy üveg-koporsó van fektetve. Ezekben pedig egy-egy szép leány, kik
+szinte, mint tik, egy hassal jöttek a világra. Ti aztán az
+üveg-koporsókat szép csendesen emeljétek le, nyissátok fel a tetejét s
+ki-ki sorra a maga mátkáját csókolja meg háromszor. Erre a leányok
+fölébrednek mély álmukból s vizet kérnek s ekkor itassátok meg őket,
+ki-ki a magáét, sorra, a hogy született, s a többi aztán magától jön.
+
+Ugy is lett. – A kilencz testvér elbujt a fák közé, de elébb a nagy
+csizmát, meg az egész kenyeret és az üveg bort letették a forrás mellé.
+
+Itt eljön a dél, el a pihenés ideje, a szőrös ember hajtja a kilencz
+jávor-szarvast, a forráshoz tereli, megitatja, majd aztán mindegyiket
+sorjában, a hogy a leányok születtek, a szomoru fűzhöz kötözte, maga
+pedig visszajött a vizhez, hát csak ekkor látja, hogy a forrás mellett
+egy csizma, meg egy kenyér és egy üveg bor van letéve.
+
+Csak nézi, csak nézi, hol a csizmát, hol a kenyeret és hol a bort s
+ekkor eszébe jutott, hogy ő valaha ily kenyérrel és borral élt, majd
+felkapta a kenyeret és bort s az ég felé tartotta. Majd az evéshez és
+iváshoz látott s mikor vagy kétszer jól meghúzta az üveget, ugrált,
+tánczolt mint egy gyermek. Majd felkapta a csizmát, illesztgeté a
+lábához, hol az egyikhez, hol a másikhoz, végre felhuzta mind a kettőre.
+
+A fiai ép ezt várták s mikor mindkét lába benn volt, izibe előrontottak,
+lefülelték az öreget, kezét-lábát összekötözték.
+
+Mikor ezzel is készen voltak, ki-ki kiválasztotta születés szerint a
+maga jávorszarvasát, ki-ki leemelte a maga üveg-koporsóját, benne a szép
+menyasszonyt, majd felnyitván a tetejét, ki-ki megcsókolta a maga szép
+halottját háromszor.
+
+Ime! az első csókra megmozdultak a szép leányok, a másodikra
+megrázkódtak, a harmadikra pedig fölébredtek s mindegyik vizet kért,
+hogy hagy igyék.
+
+Mindegyik megitatta a maga menyasszonyát s ekkor azt mondák egymásnak:
+
+– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.
+
+Aztán megölelték, megcsókolták egymást. Most a fehér galamb is
+előrepült, megrázkódott s királyasszonynyá változott; fején korona,
+kezében királyi bot, ki mindegyik leányára – mert mind a kilencz az övé
+volt – ráadta az áldást s mindegyikkel egy-egy birodalmat adott
+jegyajándokul.
+
+Majd odalépett a szőrös emberhez, valami irral megkente a mellét s az
+azonnal visszanyerte az emberi hangot. Aztán az öreget felöltöztették
+biboros-bársonyos ruhába s az első székbe ültették, a feleségeért pedig,
+már mint a kilencz fiu anyjáért, üveges-aranyos hintót küldtek s ugy
+hozatták el aztán nagy parádéval.
+
+Aztán lakzit laktak s még most is élnek, nagy boldogan, ha meg nem
+haltak.
+
+A lakodalomban én is ott voltam s ilyetén áldomást mondtam:
+
+„Szegfűszinű szép magamtól, kilenczképü kigyelmedtől, áfitur, páfitur,
+Páfi Györgytől, még egy pohár bort köszöntök kendre. Ez a bor tőkén
+termett, hordóba szűrték, fogcsikorodás, biró-birs… Meghagyta a vak
+gazda a sánta gazdasszonynak, gyujtsa meg a galycsos gyertyát, menjen le
+a töredezett pinczébe, hozzon fel bort a romladozott hordóból, köszöntse
+a pofonvágott ispánra a vak gazda jó akaratjáért.“
+
+A ki e pohárköszöntést egy szuszra el nem tudja mondani: egy pint bor az
+áldomás.
+
+
+
+
+AZ ARANYFOGU TESTVÉREK.
+
+Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, meg egy szuka
+kutyája és egy kancza lova. Itt már hét esztendeje annak, hogy a szegény
+ember megházasodott s ugyanekkor vette a kutyát is, lovat is, egy-egy
+kis pénzen. És ezen időtől fogva sem az asszony nem szült magzatokat,
+sem a kutya nem kölykezett, sem pedig a ló nem ellett; hanem mindhárom
+gyümölcstelen, meddő volt.
+
+Itt lelkem teremtette, egyszer a szegény ember térül-fordul, kimegyen a
+piaczra s ott egy halat vett. Hazaviszi a szegény ember a halat,
+megtisztitja, kimossa, majd hat egyenlő darabba vágta s aztán
+megsütötte.
+
+Mikor készen volt a sülthal, a hat darabból kettőt a feleségével etetett
+meg, kettőt a kutyájának adott, kettőt pedig a lovának.
+
+Itt lelkem teremtette a sülthaltól mind az asszony teherbe esett, mind a
+kutya kölykes lett, mind a ló vemhes.
+
+A kutya kilencz hétre két aranyszőrü kutyát kölykezett.
+
+Az asszony kilencz hónapra két aranyhaju, aranyszáju és aranyfogu
+gyermeket szült.
+
+A kancza pedig kilencz esztendőre két aranyszőrü csikót fiadzott.
+
+Mind a két aranyhaju, aranyszáju, aranyfogu gyermek, mind a két
+aranyszőrü kutya, mind a két aranyszőrü csikó tátos volt; aranyfogakkal
+jöttek a világra.
+
+És mindannyian anyajegyesek voltak: a két aranyfogu testvérnek csillag
+volt a homlokán; a két tátos csikó és a két kutyakölyök keselyek voltak;
+mindegyik a jobb lábára.
+
+Mikor a két aranyfogu gyermek betöltötte a kétszer hét számot: mindegyik
+kiválasztotta a maga jószágát, mondván: ez az én csikóm, ez a te csikód,
+ez az én kutyám, ez a te kutyád, s igy kinek-kinek volt egy-egy.
+
+Itt lelkem teremtette, egyszer a mint a két tátoscsikó a kertben
+legelészne, mindegyik véres lábbal jött elő. Itt a két aranyfogu testvér
+megyen a vér után, egyszer az utjok kétfelé vált; jobb és balfelé. Az
+idősb testvér jobbfelé ment, a kisebbik pedig balfelé, hát mindketten a
+földből kinőve hegygyel fölfelé egy-egy kardot találtak, melyeket aztán
+kihúztak a földből s az oldalukra kötöttek.
+
+A szabónál aztán csináltattak szép biboros-bársonyos ruhát, melyet aztán
+magukra öltöttek.
+
+Igy már a két aranyfogu testvér mindennel a mi egy vitéznek kell, el
+volt látva: volt tátoslovuk, tátoskutyájuk, biboros-bársonyos ruhájuk és
+földből nőtt kardjuk.
+
+Itt egyszer megszólal a nagyobbik s azt mondja a kisebbiknek:
+
+– Kedves testvérem! nekem már itthon nincs maradásom. Hogy hova megyek,
+azt ne kérdezd, ugyis majd utánam jösz. Ne itt van egy bokor rózsa, mely
+olyan tulajdonsággal bir, hogyha én eltávozom tőle: elkezd hervadni;
+hogyha pedig feléje közelitek: kinyilik; ha pedig meg találnék halni:
+akkor egészen elszárad. Én ezt a rózsát, kedves testvérem, a te
+gondviselésedre bizom s erről megtudhatod: élek-e, halok-e, hazafelé
+jövök-e, vagy idegen földön messzibbre távozom-e? Mondom, ha a rózsa
+elszáradt, ugyannyira, hogy még a gyökerében sem lesz élet: akkor, mint
+mondám, én is megszünök élni. S ekkor szakits le róla egy hervadt
+rózsát, ereszd a szélnek s a merre az száll, te is csak arrafelé tarts s
+keress föl engem.
+
+Ezzel a nagyobbik testvér fölnyergelte az aranyszőrü tátoscsikót,
+szólitotta a kutyáját, majd felöltözött a biboros-bársonyos köntösbe, az
+oldalára kötötte földből nőtt kardját – felnevelő apjától, szülő
+anyjától és édes testvérétől keserves könyhullatások között elbúcsúzván
+– felült a tátoscsikóra s elment ország-világszerte hirnevet aratni.
+
+Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
+is túl, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hát látja, hogy egy keresztut
+mellett egy vén asszony kéreget. Az aranyhaju vitéz egy kis-pénzt dobott
+neki s aztán azt kérdi tőle:
+
+– Ugyan édesanyám, nem tudna az én számomra egy alkalmas helyet, hol
+lovamnak, kutyámnak istáló, magamnak pedig étel-ital s meleg ágy lenne?
+
+– Csak erre menjen a vitéz ur, válaszolt neki a vén asszony, erre
+balfelé; nem messze innen talál egy korcsmát, abban van egy néma
+szolgáló, az majd ellátja mindennel, a mi kell. Lesz aranyzab,
+selyemszéna a lónak, selyempikó a kutyának, magának a vitéz urnak pedig
+az, a mi szemének szájának tetszik.
+
+S ezzel az aranyfogu vitéz a balfelé vezető utra tért. A mint mén
+mendegél, csakhamar elő-utó-találta a korcsmát, honnan elébe szalad a
+néma szolgáló, hajtogatja magát jobbra balra s intett a kezével, hogy
+menjen utána. A szegény ember fia utána ment, de a korcsmát oly rondának
+és piszkosnak találta, hogy megforditotta a lova fejét s tovább ment. A
+néma leány kiment a kapuba s még csak belátta, mindig az öklével
+fenyegette; de a szegény ember fia, az aranyfogu vitéz, hátra sem
+nézett, hanem ment a maga utján.
+
+Csak mén csak mendegél, egyszer egy más kastélyhoz ért, melynek az
+ablakából egy szép asszony nézett ki. A fiatal menyecskének igen
+megtetszett az aranyfogu gavallér, kihajol az ablakon s int neki, hogy
+menjen oda.
+
+Az aranyfogu vitéz egészen az ablak alá ment s ekkor azt mondja neki a
+világszép asszony:
+
+– Édes szivem szép szerelmem, jőj fel hozzám!
+
+Az aranyfogu vitéz aztán az ajtóra került, de itt két oroszlán állt őrt.
+Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni? Végre összetüzött a két
+oroszlánnal. Az aranyfogu vitéz az egyik oroszlánnak fogta pártját, a
+tátoskutya pedig a másiknak s nem sok idő telt el bele, hogy az
+aranyfogu vitéz sziven szúrta az egyik oroszlánt, de a tátoskutya nem
+oly könnyen boldogult a másikkal, mert igaz, hogy ő is erős volt, de az
+oroszlán is az volt, s ezért két lábra állva egy félóráig viaskodtak
+egymással, – de sem az egyik nem tudta legyőzni a másikat, sem a másik
+az egyiket, mert igen egyforma erejüek voltak. Az aranyfogu vitéz
+segitségével végre ezt is legyőzték. Aztán az aranyfogu vitéz mindkét
+oroszlán szivét kivette s az egyiket a tátoskutyának dobta, a másikat
+pedig a tátoscsikónak adta, miket azok megettek s ha eddig is erősek
+voltak, de most hétszerte erősebbek lettek.
+
+Aztán az aranyfogu vitéz jó tátoslovát bekötötte a márványistálóba,
+zabot adott neki, selyemszénát tett az aranyrács közé, majd megitatta s
+behúzta rá az ajtót.
+
+A tátoskutyát pedig felállitotta őrt állani az oroszlánok helyére, hogy
+az senkit az ő tudta és hire nélkül be ne ereszszen.
+
+Mikor az aranyfogu vitéz dolgát emigy elvégezte, felszaladt a
+márványgarádicson, benyitott a világszép asszonyhoz, megölelték és
+megcsókolták egymást s aztán azt mondták egymásnak:
+
+– Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.
+
+De itt lelkem teremtette a mézes-mákos hetek eltelte után, észrevette az
+aranyfogu vitéz, hogy a feleségének az egyik szeme mindig nevet, a másik
+szeme pedig mindig könybe lábad.
+
+Ezért kérdést intézett a feleségéhez ilyeténképen:
+
+– Ugyan szivem szive, szép szerelmem, nem felelnél egy kérdésemre: nem
+mondanád azt meg nekem, hogy mért sir az egyik szemed, mért nevet a
+másik?
+
+– Hahó aranyos bimbóm, hát mért ne mondhatnám én azt meg neked, mikor
+ugy sincs titok köztünk s férj és feleség vagyunk: azért nevet az egyik
+szemem, mert neked örül; azért sir pedig a másik, mert apám, anyám és
+édes testvérem gonoszul vesztét siratja. Azért vesztek pedig gonoszul,
+hogy ennek a vén banyának, ki itt meg itt korcsmát mér, van egy
+porontya, ki a húgomba szerelmes lett; – de hogyim nem nyerhette el a
+kezét, mert tudtuk, hogy a gonosznak szolgál, apámat, anyámat, édes
+testvéremet és az egész várost, hol ők királykodtak, elsülyesztette, viz
+alá meritette. S most a hugommal, kit békának változtatott,
+tekenyős-béka-képében vele él. Ezért sir, kedves férjem, az egyik
+szemem. Azért szivem szép szerelme, valahogy vadásztodban be ne vetődj
+abba a korcsmába, mert nem volt rá eset, hogy az a ki oda bement, kijött
+volna. Azért szivem szive, ha szeretsz, ha kedves feleséged vagyok,
+teljesitsd ebbéli kérésemet, különben magadnak csúf halált, nekem pedig
+holtig tartó gyászt és bánatot okoznál.
+
+Itt az aranyfogu vitéz égre-földre igérte, hogy hajlik felesége
+kérésére, pedig szivében elhatározta, hogy még az nap fölkeresi a
+korcsmát, ha az életébe kerül is.
+
+Ezért mintha vadászni ment volna, puskát vetett a vállára – jó kardja
+ugyis mindig az oldalán volt – és elindult az ördöngös korcsma-felé.
+
+Hogy odaért, a néma-szolgáló kiszalad elébe, integet neki, hogy menjen
+be az ivó-szobába. Az aranyfogu vitéz nem igen kérette magát, hisz ugyis
+ide igyekezett, bement az ivó-szobába. Itt a néma szolgáló sürög-forog
+körülötte, mutatja a kezével, hogy inni vagy enni hozzon-e? Az aranyfogu
+vitéz int neki, hogy hozzon egy itcze bort. A néma szolgáló izibe
+leszalad a pinczébe, egy fekete üvegben felhoz valami bor-félét s
+leteszi a vendég elé.
+
+Itt lelkem teremtette, az aranyhaju vitéz alighogy egy kortyot lenyelt a
+borból, tüstént kővé vált ott azon az ülőhelyén. Egy fekete macska ugy a
+tűz-lóczán ült, mely mikor az aranyfogu vitéz kővé vált, leugrott a
+helyéről, megrázkódott, hát uramfia, ugyanazon ripacsos ránczos képü
+vénasszony lett belőle, ki a keresztuton alamizsnát kéregetett. Ez aztán
+mint én egy szalmaszálat, ölbe kapta az aranyhaju vitézt, kivitte a
+kamrájába, hol a biboros-bársonyos ruhát lehúzta, kardját a szegre
+akasztotta s majd olvasni kezdte a kővé vált holtakat, mondván:
+
+– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, kilenczvenkilencz, csak egy
+hija a száznak, de majd ez is eljön.
+
+S ezzel a vénasszony belakatolta a kamrát, kiszaladt ismét a
+keresztutra, hol koldusképében az arra járó-kelőktől alamizsnát
+kéregetett.
+
+A szegény ember kisebbik fia minden istenadta nap kétszer háromszor is
+megnézte a rózsabokrot, mely napról napra száradt. S mentül jobban
+száradt, az aranyfogu kisebbik testvér annál szomorubb lett; ugyannyira,
+hogy még az étel sem esett jól neki, még az is kifordult a szájából.
+Addig-addig száradt a rózsa-bokor, mig egyszer egészen elszáradt. A
+kisebbik testvér aztán kihúzta a földjéből, hát látja, hogy még a
+tövében sincs élet. Elszáradt a rózsabokor, meghalt az ő kedves bátyja.
+
+E napságtól fogva a kisebbik fiunak nem volt otthon maradása, hanem ő is
+fölnyergelte a tátoscsikót, névről szólitotta a tátoskutyát, felöltözött
+a biboros-bársonyos ruhába, felkötötte az oldalára földből nőtt kardját
+– felnevelő apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között
+elbucsuzván – felült a tátoscsikóra s elment ország világszerte édes
+kedves testvére fölkeresésére.
+
+Egy szál rózsát leszakasztott a bokorról, szélnek eresztette s az
+mindenütt előtte repült.
+
+Csak száll az elszáradt rózsa, csak száll, egyszer a nagy vadon erdőben
+levő ördöngös korcsma ablakában állott meg.
+
+Hej, a kisebbik testvérnek sem kell több, leugrik a tátoscsikóról, a
+kutyáját névről szólitotta s be egyenesen az ivó-szobába. Itt a
+néma-szolgáló elébe szalad, sürög-forog körülötte, integet
+kézzel-lábbal, hogy mit hozzon, bort-e vagy ételt. Az aranyhaju vitéz
+pofon üti a leányt, ugy, hogy hármat is fordult. Erre a tűz-lóczán ülő
+macska ki akart ugrani az ajtón, de a tátoskutya elcsipte s ugyancsak
+vagdalta a földhöz. Mikor a néma-szolgáló látta, hogy a macska sehogysem
+szabadulhat a tátoskutyától, megszólalt:
+
+– Kegyelem, gráczia a fejemnek, mert én semminek nem vagyok az oka,
+hanem ez a vén boszorkány itt, la, ki macskaképében most az egyszer
+igazán rákerült az eb harminczadjára!
+
+Erre a szóra a fekete macska mindenféleképen akart szabadulni a
+tátoskutyától; karmolt, harapott, köpködött, de biz mindez nem használt
+semmit, mert csak azt nyerte vele, hogy a tátoskutya annál jobban
+vagdalta a földhöz, hogy szinte nyekkent.
+
+Most a fekete macska mikor látta, hogy ez sem fizeti ki magát, az ördögi
+mesterséghez látott; mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá,
+gyikká, farkassá változott; de ezzel se ért el semmit, mert a kutya soha
+el nem eresztette, hanem annál jobban szoritotta.
+
+Végre átlátta a boszorkány, hogy nincsen szabadulás, ezért most a
+könyörgéshez fogott; letérdepelt az aranyhaju vitéz előtt s égre-földre
+kérte, hogy mindeneket megtesz: a bátyját feltámasztja, kilencz véka
+aranyat fizet s rádásul kilenczvenkilencz ember életét adja vissza, csak
+az életének kegyelem.
+
+– No te kutya, én az életednek kedvezek, hanem igéreted váltsd be.
+
+S aztán a vén banya egy vak-ablakból különféle szinü üvegeket szedett
+elő, bement a kamrába s mindegyik kővé vált holtembert megkente s ime
+azok egyenként mind feltámadtak.
+
+Legelől jött az aranyhaju vitéz, ki midőn meglátta édes testvérét, szó
+nélkül a nyakába esett s össze-vissza csókolták egymást. Aztán jöttek
+elő a különféle hirneves vitézek, kik a pihenésben igen megerősödtek s
+mindegyik egy maga is megküzdött volna egy oroszlánnal, kik holtiglan
+felajánlották éltöket és véröket a két aranyfogu testvérnek.
+
+De most a szegény ember nagyobbik fia áll elő s azt mondja a vén
+banyának:
+
+– Hallod-e, te kutya! az én részemről se irgalom se kegyelem mindaddig,
+mig meg nem mondod, hogy a tekenős-béka képében élő fiadnak miben áll az
+ereje.
+
+Mit volt mit tenni a vén boszorkánynak, miután már ugy sem
+szabadulhatott, kivallotta azt is, hogy miben áll tekenős-béka képében
+élő fia ereje.
+
+– A sóstó kellőközepén virit egy vizi-tök, melynek az árnyékában szokott
+pihenni a tekenősbéka és a felesége, ennek a vizi-töknek hetedik
+virágában van egy vasszelencze, a vasszelenczében egy tojás, a tojásban
+egy lódarázs, ebben rejlik az én fiam ereje; ugyhogy, ha azt a lódarázst
+megölnék, ő is szörnyet halna, ha pedig kiveszik a tojásból s üvegbe
+zárják, akkor ugyan élni él a fiam, de minden bűbájos erejét elveszti. Ő
+neki igaz, hogy nagy hatalom van a kezében, mert a vizek felett
+uralkodik, de ha kegyelmet igérsz neki s életét meghagyod, akkor a
+vizeket visszaparancsolja az elsülyesztett városról, minden élő állatot
+feltámaszt, a várost visszaállitja ugy, a mint volt minden élő okos és
+oktalan állattal egyetemben, maga pedig a vizek kútfejére ül s csak
+annyi vizet ereszt ki, a mennyi elégséges a város fentartására.
+
+Mikor a két aranyfogu testvér emigy kivette a vén banyából a titkot,
+lánczra verték s hazavitték a nagy kastélyba, hol aztán egy sötét
+kamrába mint a bőregeret fölszegezték.
+
+A világszép asszony most is ott ült az ablakban s mikor meglátta a
+férjét és ennek szakasztott mását, a testvérét: nem tudta a dolgot mire
+vélni, nem tudta kiszemelni, hogy melyik az ő kedves férje, melyiknek
+boruljon a nyakába és melyiket csókolja össze-vissza; mert a két testvér
+tekintetre, termetre, szépségre, magasságra, szóval mindenre nézve
+annyira hasonlitott egymáshoz, hogy még szülő anyjuk sem igen tudott
+különbséget tenni köztük.
+
+A nagyobbik testvér végre előlépett, s a világszép asszony csak ekkor
+ismerte fel rég nem látott kedves férjét.
+
+De a két testvér csak addig volt otthon, mig a lovukat jól tartották,
+megetették és itatták, aztán pedig elindultak párosan a sóstó
+fölkeresésére. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer
+mégis csak elértek a sóstó partjára. Egy öreg halász halászgatott a viz
+partján, kitől aztán egy csónakot kértek, erre ráültek s beeveztek a
+sóstó kellős közepére; ott meglelték a vizi-tököt, melynek az árnyékában
+szokott pihenni a tekenős-béka meg a felesége. Aztán a vizi-tök hetedik
+virágát leszakasztották, kivették belőle a vasszelenczét, a
+vasszelenczéből a tojást, a tojásból a lódarazsat, de azt megölni, nem
+ölték meg, hanem egy üvegbe eresztették. A tekenősbéka egyszerre a viz
+szinére jött fel s erőtlenül elterült rajta; még a lábát is alig tudta
+mozgatni. Majd lassacskán odaevezett a csónakhoz s ekkor megszólalt:
+
+– Mit kivántok én tőlem vizek királyától? csak az életemnek
+kegyelmezzetek, minden kivánságtokat teljesitem.
+
+– Nem kivánok én egyebet, felelt neki az idősb testvér, mint azt:
+állitsd vissza ezt az elsülyesztett várost ugy, a mint volt, minden élő
+okos és oktalan állattal egyetemben; parancsold vissza a vizeket
+kútfejeikbe, magad pedig, ugy mint azelőtt volt, ülj a vizek kútfejeire
+s csak annyi vizet ereszsz ki, a mennyi e város számára szükséges.
+
+No jól van, itt lelkem teremtette, alig hangzott el az aranyfogu idősb
+testvér kivánsága: a vizek mind visszatakarodtak kútfejeikbe s a
+fenékről felmerült az elsülyesztett város, ugy a mint volt, minden élő
+okos és oktalan állattal egyetemben. Az emberek, asszonyok, gyermekek,
+mind-mind, apraja, nagyja kiszaladtak az utczára s a holtlét nekik csak
+olybá tetszett, mintha csak aludtak és álmodtak volna. Itt lelkem
+teremtette, a világszép asszony apja, anyja és édes testvére, a
+világszép királykisasszony is előjött s nagy hálálkodások között
+köszönték meg éltök megszabaditását; de hogy az örömből semmise
+hiányozzék, a világszép királykisasszonyt rögtön elkendőzték a kisebbik
+aranyfogu testvérrel; de mielőtt a lakodalmat megtartották volna, az
+idősb testvér megölte a lódarazsat, a tekenősbéka is azonnal megszünt
+élni; de ebből nagy baj támadt, mert alighogy megszünt élni a
+tekenősbéka, a viz folyás is elállott. Ezért az idősb testvér fölkereste
+a vizek kútfejeit, melynek a száján ott ült az élettelen tekenős-béka s
+ez zárta el a viznek folyását. Most mi tevő legyen? ha a tekenősbékát
+elhajitja a viz szájáról: az ujra kitódul s ismét elönti az egész
+várost; ha a tekenős-békát ott hagyja a maga helyén: eláll a viz
+folyása. S mintha az Isten sugalta volna, kihúzta földből nőtt kardját
+és vele a tekenős-békát átdöfte. Ime, azonnal kibugyant a fris
+forrásviz, de minthogy vékonyan folyt s annak a tenger városnak nem lett
+volna elég: nagyobb lékot vágott a tekenős-békán. Ime a viz kútforrása
+jobban megnyilt s elegendő vizet bocsátott ki magából.
+
+S aztán az idősb testvér visszament a városba, a világszép asszonyt
+elhozta üveges-aranyos hintón, ki, mihelyt meglátta édesapját, szülő
+anyját és kedves testvérét: nemcsak az egyik szeme, de a másik is
+nevetett.
+
+Aztán a királyságot kétfelé osztották, fele közepét kapta a nagyobbik
+aranyfogu testvér, feleközepét pedig a kisebbik, majd felnevelő apjukat
+és szülő anyjukat is elhozták, kik aztán még most is élnek nagy
+boldogan, hogyha meg nem haltak.
+
+
+
+
+A HAZUG ÉS A SZÓT SZÓRA MONDÓ.
+
+Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már
+a szegény ember, de azért a fia még keresztül szalmát se tett a házba,
+ha mindjárt fölesett volna is benne, – pedig már embernyi kort ért,
+pedig már 30 éves is volt; – hanem mindig ott kotnyeleskedett a fazekak
+körül s egyebet sem tett, mint örökkön örökké két krajczáros
+cseréppipáját szítta. Ha kiégett, ujra megtömte, de ezt is oly
+immel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.
+
+Itt a vén ember mindaddig szót se szólt, mig a dolgot birta, csendesen
+szántogatott, vetegetett, s ha megért az istenáldása, learatta, kévébe
+kötözte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte s a mi
+dologkerülőnk csak a készhez ült; – de mikor az öreg ember már
+egyátaljában nem birta a dolgot, azt mondja a fiának:
+
+– Ugyan édes fiam, hát mire nézed te a napot, mért nem dolgozol, mert
+miből tartasz te el engem öregségemben, második gyermekkoromban?!
+
+– Hahó apám-uram, felelt a dologkerülő, eltartom én kigyelmedet
+hazugságból is! Azért hogy szavamat beváltsam, most mindjárt elindulok
+országvilágszerte hazugsággal keresni kenyeremet, majd meglátja kelméd,
+hogy ez ám csak a jó mesterség.
+
+No jól van, a dologkerülő elindult országvilágszerte; a hátára vetette a
+tarisznyát, kezébe vette a botját s ment mendegélt hetedhét ország
+ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalál egy magaszőrü
+embert, szóba áll vele s azt kérdi tőle:
+
+– Hej, atyafi, tudsz-e szót szóra mondani?
+
+– Tudok, válaszolt az a bizonyos ember.
+
+– No, ha tudsz, ugy jöszte velem. Mentek mendegéltek aztán hetedhét
+ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalálják a
+szolgabirót, ki négy lovas kocsin elvágtatott mellettük.
+
+A szolgabirónak igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitotta
+a kocsiját s azt mondja a hajdujának:
+
+– Hallod-e Jancsi! nézd, amott megyen két bujnyik-forma ember, azok
+bizonyosan zsiványok lesznek: azért parancsold meg nekik, hogy tüstént
+ebben a szempillantásban itt teremjenek a szemem előtt, különben
+mindjárt vasra veretem a gazembereket!
+
+Itt a hajdu leugrik a bakról, odaszalad a két emberhez, s tudtukra adja,
+hogy rögtön jelenjenek meg a tekintetes szolgabiró ur előtt, mert
+különben lesz ne-mulass.
+
+Mit volt mit tenni a két embernek, ott voltam, a hol mondták, ugy
+láttam, mint most, kalap levéve odasompolyogtak a kocsihoz.
+
+– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy
+hínak?
+
+A két ember elmondja, hogy ennek meg ennek.
+
+– Honnan jöttök?
+
+– Pestről, felelt a hazug.
+
+– Hazudsz, gazember, hisz Pest-felé mentek!
+
+– Jaj, kérem alásan, valamit ott felejtettünk, hát azért megyünk, felelt
+a másik.
+
+– Hát mi ujság Pesten? kérdi tovább a szolgabiró.
+
+– Ott bizony, instállom alásan, nincs egyéb, felelt a hazug, mint akkora
+madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége
+Pesten van, a másik pedig Budán.
+
+– Ejnye kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej,
+Jancsi, hegedülj csak 25-töt ennek a gazembernek a farára!
+
+Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt
+hegedültek el rajta, mint a peták.
+
+Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, odalép a kocsihoz
+s azt mondja a szolgabirónak:
+
+– Megkövetem alásan a tekintetes urat, de én ezt abba nem hagyhatom,
+hanem a királyhoz apellálok, hogy a tekintetes ur engem minden igaz ok
+nélkül huszonötig veretett.
+
+No erre a szolgabiró nem szólt semmit, hanem a másikhoz fordult,
+mondván:
+
+– Hát te gazember, igaz-e az, hogy Pesten olyan nagy madarat mutogatnak,
+hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig
+Budán, he, felelj rögtön erre a kérdésemre?!
+
+– Megkövetem alásan a tekintetes szolgabiró urat, felelt a szót szóra
+mondó, – én Pesten akkora madarat nem láttam, mely ha kiereszti a két
+szárnyát, az egyik vége Pesten, a másik pedig Budán, hanem láttam akkora
+madártojást, hogy 24 ember 7 öles vas ruddal hengergeti.
+
+Itt a szolgabiró gondolkozóba esik s mondja magában: oly nagy madártojás
+és olyan nagy madár, hát ki tojta volna azt a nagy tojást, ha nem az a
+nagy madár, már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta magában, azt
+mondja a hazugnak:
+
+– Édes jó barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem ha
+elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van, adok 100
+forintot kongóban.
+
+A hazug elvette a 100 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta,
+a szolgabiró pedig tovább ment.
+
+Itt volt már a hazugnak 25 mogyorófa-pálczája a farán és 50 forintja a
+zsebben s azzal tovább mentek.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek tulonnan túl, innenen innen, egyszer
+elől-utol találja őket a viczispán. Ennek is igen gyanusnak tetszett a
+két ember, azért megállitja a hintót s azt mondja a huszárjának, szót
+szólván:
+
+– Hallod-e Jancsi – mert igy hitták a huszárt – nézd csak, amott megyen
+két bojnyik-forma ember! azok alkalmasint zsiványok lesznek: azért fogd
+fülön őket s hozd a szemem elé.
+
+Itt a huszár leugrik a bakról, szalad a két ember után, hogy álljanak
+meg, mert a nagyságos viczispán ur hivatja.
+
+Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odasompolyogtak
+a hintóhoz levett kalappal.
+
+– Hát gazemberek, kezdé beszédét a viczispán, mert a szemetekből olvasom
+ki, hogy azok vagytok, hát hogy hínak titeket?
+
+A hazug és a szót szóra mondó mondja, hogy ennek meg ennek.
+
+– Hát honnan jöttök? kérdi a viczispán.
+
+– Pestről, felelt a hazug.
+
+– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek!
+
+– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, valaminket ott hagytuk,
+most azért megyünk.
+
+– Hát mi ujság Pesten? kérdé tovább a viczispán.
+
+– Ott bizony, megkövetem alásan a tekintetes és nagyságos viczispán
+urat, nincs egyéb, hanem a Duna lángba borult és fenékig kiégett.
+
+– Ejnye, kánisz tóta máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej,
+Jancsi állj elő!
+
+Előáll a Jancsi.
+
+– Hegedülj csak ennek a semmire-kellőnek a farára huszonötöt!… még ő
+engem bolonddá akar tenni!…
+
+Itt lekapják a tiz körméről a hazugot, Jancsi pedig olyan huszonötöt
+sózott a farára, hogy tudom mig él se felejti el, hanem mindig a
+szájában lesz az íze.
+
+Mikor a hazug kikapta a maga porczióját, föláll, odamegyen a hintóhoz s
+azt mondja a viczispánnak:
+
+– Már megkövetem a nagyságos viczispán urat, de én ezt abba nem
+hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem a nagyságos
+viczispán ur minden törvény és minden igaz ok nélkűl veretett meg.
+
+No, erre a viczispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem
+odafordult a szót szóra mondóhoz s azt kérdi tőle:
+
+– Hát gazember, igaz-e az, hogy Pesten a Duna lángba borult és fenékig
+kiégett?
+
+– Megkövetem alásan a nagyságos viczispán urat, felelt a szót szóra
+mondó, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy a Duna lángba
+borult és fenékig kiégett volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy
+a pesti és budai piaczokon annyi a sült-hal, hogy azokat az irdatlan
+nagy házakat tetézi.
+
+A viczispán gondolkozóba esik s elgondolta magában: annyi a sült-hal,
+hogy a házakat tetézi, hát honnan volna az, ha nem onnan, hogy a Duna
+csakugyan lángba borult és fenékig kiégett… már igaz… Mondom, alighogy
+ezt elgondolta, azt mondja a hazugnak:
+
+– No édes fiam, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem azt
+mondom én neked: hogyha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne
+itt van 200 forint.
+
+A hazug megkapta a 200 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak
+adta, a viczispán pedig tovább hajtatott.
+
+Igy volt már a hazugnak 150 forintja és 50 mogyorófa-pálczája. S azzal
+aztán tovább mentek.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, tulon túl, innenen
+innen, egyszer látnak feléjük közeledni egy hat lovas hintót, melyben
+maga a főispán ült. Elöl inas, hátul hajdu, a hintó mellett pedig hat
+lovashuszár nyargalt.
+
+A főispán elhajtat a hazug és szót szóra mondó mellett. Ennek is igen
+gyanusnak tetszett, a hazug, meg a szót szóra mondó: azért megállitotta
+a hintóját s azt mondja a Jancsinak:
+
+– Hallod-e Jancsi – mert közbe légyen mondva, igy hitták az egyik
+huszárt – hallod-e Jancsi, nézd csak, amott megyen két bojnyik-forma
+ember, kik alkalmasint hamarább mint nem, zsiványok lesznek: nosza fogd
+csak fülön, hozd ide az én szemem elé.
+
+Itt a huszár utána rúgtat a két jó madárnak s csakhamar beérte őket,
+kiknek aztán azt találja mondani:
+
+– Hej, atyafiak, megálljanak csak kentek, mert a méltóságos főispán ur
+hivatja!
+
+Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odaállitanak a
+főispán elé kalap levéve, kiknek az aztán azt mondja:
+
+– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy
+hínak?
+
+A hazug, meg a szót szóra mondó megfeleltek a kérdésre, hogy ennek meg
+ennek.
+
+– Hát honnan jöttök gazemberek? kérdé tovább a főispán.
+
+– Pestről, felelt a hazug.
+
+– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek.
+
+– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, ott felejtettünk
+valamit, most azért megyünk.
+
+– Hát mi ujság Pesten?
+
+– Ott bizony, megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, nincs egyéb,
+mint meghalt a Jézus Krisztus: azért az egész város gyászszal, feketével
+van bevonva.
+
+– Ejnye, kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… nosza
+fogjátok meg s hegedüljetek csak a farára huszonötöt.
+
+Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt sóztak a
+farára, hogy mig él sem felejti el, hiszem azt az egyet!
+
+Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, fölállt s
+odamegyen a főispánhoz s azt mondja neki:
+
+– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, de én ezt abba nem
+hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem minden
+törvény és minden igaz ok nélkül veretett meg.
+
+No erre a főispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem a szót
+szóra mondóhoz fordult s azt mondja neki:
+
+– No te gazember, hát igaz-e az, hogy Pesten meghalt a Jézus Krisztus?!
+
+– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, én azt egész bizonysággal
+nem merem állitani, hogy Pesten a Jézus Krisztus meghalt volna, mert nem
+láttam; hanem azt láttam, hogy ott a földtől kezdve egész a magas égig
+mennyei lajtorják vannak támasztva, melyeken feketébe öltözött angyalkák
+járnak le s fel.
+
+Itt a főispán gondolkozóba esik s elgondolta, hogy minek volnának a
+földtől az égig támasztott mennyei lajtorják, ha csakugyan a Krisztus
+nem halt volna meg. Mondom, mikor ezt mind elgondolta, azt mondja a
+hazugnak:
+
+– Hallod-e barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, azért ez
+szóm és mondásom, hogyha elállasz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne
+itt van, adok 300 forintot kongóban.
+
+A hazugmondó a 300 forintot szépen fölvette s feleközepét, 150 forintot
+a szót szóra mondónak adta. Igy volt már a hazugmondónak 300 forintja és
+75 mogyorófa-pálczája a farán. Aztán elváltak egymástól, az egyik
+jobbra, a másik pedig balra ment s mindegyik szerencsésen hazajutott.
+
+– No apám-uram, szólt a hazugmondó, itt van, 300 forintot szereztem
+össze – hazugsággal, hanem a dolog végén egy kis csombók van, már mint
+75 darab mogyorófa-pálcza, melyeket én tanulság okáért magamnak tartok
+meg, a 300 forintot pedig átadom kigyelmednek, hogy legyen miből
+istápolni.
+
+A hazugmondó aztán hozzálátott a munkához, megfogta az ekeszarvát s ezt
+mégis könnyebbnek találta, mint azt a 75 mogyorófa-pálczát.
+
+Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
+
+
+
+
+A VITÉZ SZABÓ.
+
+Volt egyszer egy igen korhely szabó-mester, kinek egész álló nap
+dinom-dánom s ki egyre ivott, mint a kefekötő; biz ő kigyelme addig
+ivott, mig utoljára házát, szőlejét, pinczejét, marháit, utoljára még az
+ingét is beitta; biz ő kigyelme, mikor már sok volt a rováson, azt se
+mondta befellegzett, hanem szépen odább állott s szárazon vitte el az
+irháját.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol egy
+árnyékos helyre lefeküdt s szép csendesen el is nyugodott az urban.
+
+Csak alszik, csak alszik, de a legyek, melyek itt szinte rajzottak, ugy
+meglepték a mi szabó-mesterünket, hogy szinte feketedlett tőlük.
+
+Itt a szabó fölébred, a homlokára csap s egy ütésre hét legyet
+agyonütött. Hogy im szabó volt, tű és czérna volt nála, levette a
+kucsmáját s aranyos betűkkel czifrán kipitykézte ezt a szót és mondást:
+„Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam“.
+
+Aztán ment mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer a királyi
+rezidencziába ért, hát olvassák a kucsmáján: „Egy csapásra hetet, pedig
+még nem is haragudtam.“ Ennek bizonyosan valami hirneves vitéznek kell
+lennie, ha egy csapásra hetet agyonütött, pedig még nem is haragudott,
+hátha haragudott volna! Itt a szabót rögtön bevezették a király szine
+elé, fogadják nagy szivesen, kinálják erősen s mindjárt az első székbe
+ültették. Itt a szabó megörül a nagy tisztességnek, hányja-veti, teszi
+magát s ugyancsak begyesen ült az első székben.
+
+– Hát mi járatban vagy hirneves vitéz? kezdé beszédét a király.
+
+– A vitézség pálmáját keresem! felelt nagy hetykén a szabó, pedig
+tudjuk, hogy 99 sem nyom le egy kecskét.
+
+– Hahó vitéz, nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! megtalálhatod
+itt e gyászszal bevont városban; mert fánkra, fűnkre és vizünkre
+elviselhetlen adó van vetve. Szabadits meg tőlük, felekirályságom, s
+egyetlenegy leányom lesz a jutalma. Itt meg itt az erdőben, ilyen meg
+ilyen kápolna mellett lakozik egy oroszlán, melytől már az erdőre sem
+lehet menni, fát sem lehet hozni, mert a kit elő-utol-talál, minden
+irgalom és kegyelem nélkül szanaszét tépi. Ha te ezt az oroszlánt akár
+elevenen, akár holtan kézre-kerited, biboros-bársonyos trónom első
+aranylépcsőjére állitlak s akkor elhiszszük, hogy csakugyan vitéz vagy.
+
+Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
+parolázott a királylyal, hogy ő az oroszlánt igy megöli, ugy megöli,
+pedig még csak a neve hallatára is szepegett.
+
+No jól van, itt a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik
+az erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondják neki, hogy menjen a
+jobbfelé vezető uton, majd elér a kápolnához, hol aztán megtalálhatja az
+oroszlánt, ha meg akar vele küzdeni s ezzel otthagyták a szabót a
+bizonyos halál torkában. Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik,
+töri a hideg, vaczog a foga s elkékül. Biz ő kigyelme meg akart az
+oroszlán elől szökni, nem a jobb- de a balfelé vezető uton indult el,
+szüntelen mint a nyaktekercs tekintgetett maga körül, hogy honnan jön
+már az oroszlán.
+
+Itt lelkem teremtette, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a
+kápolna előtt van s nem messze tőle ott alszik a rettenetes oroszlán.
+Alig maradt annyi ideje, hogy beugorhatott a kápolnába, az oroszlán
+utána s üzi-kergeti; 12-szer megkerülték az oltárt, egyszer a szabó rést
+kap, cselt vetett az oroszlánnak, kiszaladt a kápolnából, izibe behuzta
+maga után az ajtót s az oroszlán benn rekedt.
+
+Most kinek volt nagyobb szája mint a szabónak, most ki volt nála nagyobb
+vitéz, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival; mert az oroszlánt
+megfogta farkánál fogva, bedobta a kápolnába s most csináljanak vele azt
+a mit akarnak.
+
+Itt a király egész kiséretével nagy parádéval jött ki; de most az volt a
+kérdés, hogy végezzék ki azt a rettenetes oroszlánt. A szabóból lett
+hires vitéz Pilatusként a kezét mosta, hogy ő tőle elég volt az, hogy
+megfogta, most az ő dolguk, hogy és miként végezzék ki. A mint igy
+tanakodnak, hát látják, hogy az oroszlán felugrott az ablakba s ki akar
+bujni a vasrostélyon. A király egyszeribe odaállitott egy tuczat
+vadászt, hogy lőjék agyon. Azok rálőttek, igaz, hogy az oroszlán
+elorditotta magát, de a puffanását nem hallották. Most az volt a kérdés,
+hogy ki mer bemenni a kápolnába; mindenkinek borsózott tőle a bőre. A
+szabó ott leskelődött a kulcslyukon, hát látja, hogy az oroszlán meg van
+halva és lábánál fogva fennakadt a vasrostélyban. Most bezzeg ki volt
+vitézebb, mint a szabó; bátran bement a kápolnába, farkánál fogva,
+lerántotta a döglött oroszlánt s ráhágott.
+
+Itt mindenki csak a vitéz szabót nézte, mindenki csak ő róla beszélt,
+mindenki csak a kucsmájára nézett s leolvasták róla: „Egy csapásra
+hetet, pedig még nem is haragudtam.“ Bezzeg mondták utána, hátha még
+megharagudott volna!
+
+Itt a szabó nagy tisztességben részesült; a király trónusa első
+aranylépcsőjére állitotta.
+
+– No hires vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony
+vitéz vagy s a vitézség pálmájából egy ágat elnyertél, de hogy koszoru
+legyen belőle, itt meg itt, ezen meg ezen a helyen lakozik egy
+rettenetes egyszarvu állat. Szabadits meg tőle s ha szerencsésen
+legyőzöd: trónom második aranygarádicsára állitlak.
+
+Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
+parolázott a királylyal, hogy ő azt a rettenetes egyszarvu fenevadat igy
+kézre keriti, ugy kézre keriti.
+
+No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az
+erdőre s mikor a keresztutra értek, megmutatták neki, hogy ezen meg ezen
+az uton haladva egy terepély cserfára akad, mely alatt szokott minden
+istenadta délben a rettenetes egyszarvu fenevad aludni.
+
+Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga
+s elkékül. Biz ő kelme átcsapott a másik utra; meg akart szökni. De hogy
+hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a terepély cserfa
+alatt van, melynek tövében ott volt a hely, hol az a rettenetes állat
+szokott délben feküdni. Most mi tevő legyen? sem vissza, sem előre menni
+nem mert, hátha szemközt jön rá az a rettenetes állat; ott maradt a fa
+alatt, körülnéz, hát látja, hogy egy furó, egy szekercze, meg egy
+sindelező ott hever az embercsontok között, melyekről a hust már lerágta
+az a rettenetes fenevad.
+
+A szabó, hogy hogy nem, fölvette a három szerszámot, a furóval száz meg
+száz lyukat furt a terepély cserfa oldalán, a szekerczével éket
+faragott, a sindelezött pedig a kezében tartotta.
+
+Itt eljön a dél, eljön a rettenetes fenevad s mikor meglátta, hogy
+valaki a helyén áll, elorditja magát, neki a szabónak s kergetni kezdte
+a terepély nagy cserfa körül. A szabó köröskörül szaladt, az egyszarvu
+pedig mindig a nyomában s mindig szurkálta a cserfát a homlokából kiálló
+hegyes szarvával. Egyszer, hogy hogy nem, egy lyukba találta beleütni a
+szarvát. Hej a szabó sem rest, izibe oda ugrik s beékelte a szarvát a
+lyukba; ugyannyira, hogy az egyszarvu fenevad nem tudta kihuzni.
+
+Most kinek volt nagyobb szája, mint a szabónak, most ki volt nála
+vitézebb, rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki kocsival a nagy terepély
+cserfa alá; mert az egyszarvut sörényénél fogva megfogta, s szarvánál
+fogva a nagy terepély cserfa derekába ékelte s most csináljanak vele
+azt, a mit akarnak.
+
+Itt a király egész kiséretével nagy parádéban kijött. Az egyszarvut
+aztán agyonverték s mindenki csak a szabó vitézségét dicsérte, mindenki
+csak ő róla beszélt, még maga a hir is, mindenki csak a kucsmájára
+nézett s onnan leolvasta: „Egy csapásra hetet, pedig még nem is
+haragudtam.“ Bezzeg mondták utána, hátha még haragudott volna!
+
+Itt a szabót nagy tisztesség érte; a király trónusa második
+aranygarádicsára állitotta s szót szólt hozzá ilyeténképen:
+
+– No hirneves vitéz, most már ha nem mondod is, elhiszszük, hogy bizony
+vitéz vagy s a vitézség pálmájából ujra elnyertél egy ágat; de hogy
+koszoru legyen belőle: itt meg itt, ezen meg ezen a helyen tanyázik
+három óriás. S ha ezektől is megszabaditasz, trónusom harmadik
+aranygarádicsára állitlak, vicze-királynak megkoronázunk s elnyered
+egyetlenegy legkedvesebb leányom kezét.
+
+Itt a szabóból lett vitéz ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, ugyancsak
+köpte a markát s ugyancsak parolázott a királylyal, hogy ő azt a
+félelmetes három óriást igy legyőzi, ugy legyőzi.
+
+No jól van, a vitéz szabót hat lovas üveges-aranyos hintón kiviszik az
+erdőre s mikor egy keresztutra értek, azt mondták neki, hogy a jobbfelé
+vezető uton haladva tér az óriások tanyájára s ezzel otthagyták a szabót
+a bizonyos halál torkában.
+
+Itt a szabóra rájön a félsz; reszket, fázik, töri a hideg, vaczog a foga
+s elkékül. Biz ő kelme, meg akarván az óriások elől szökni, a másik utra
+tért, de hogy hogy nem, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy
+szemközt áll az egyik óriással, ki ugyancsak hunyorgatta rá a szemét.
+
+Most a szabó mi tevő legyen? ha visszafelé szalad, az is baj, mert az
+óriás csak egyet lép s rögtön a nyakára teszi a lábát, ha előre mén, az
+is baj, mert az óriás azt teheti vele, a mit akar, de mégis előre ment.
+
+– Jó napot bátyó! szólitja meg a szabó az óriást.
+
+– Fogadj Isten öcsém! hát hogy mersz a lábam alá jőni, nem félsz, hogy a
+nyakadra hágok!?
+
+– Kicsi a bors, de erős! én azért jöttem, hogy mindhármatokkal
+megbirkózzam.
+
+– Mindhármunkkal?!… fogd meg hát ennek a fának a tetejét, ha oly erős
+vagy, hadd lássam, hogy meg birod-e tartani?
+
+Itt az óriás felnyujtózkodik, a legmagasb sugár fa tetejét elkapja, s
+lehajtotta egész a földig! Mikor a szabó belekapaszkodott a sugárfa
+hegyébe, az óriás eleresztette. A sugárfa visszavágódik s ugy
+elhajitotta a szabót, hogy jobban se kellett, ki szerencséjére egy tóba
+czuppant le, különben ugy szét mállott volna, hogy kanállal se lehetett
+volna egy mákszemnyit összekaparni belőle.
+
+Mikor a szabó kiuszott a vizből, odamegyen hozzá az óriás s azt kérdi
+tőle:
+
+– Ha oly erős vagy, mint a milyennek állitod magad, hát mért nem
+tartottad meg a sugárfa sudarát.
+
+– Csak azért, válaszolt neki a szabó, hogy lásd, hogy én repülni is
+tudok s azzal is különb gyerek vagyok, mint te.
+
+Erre a szóra ott terem a másik óriás is, ki azt mondja a szabónak:
+
+– Ha oly derék embernek tartod magad: én velem mérkőzzél meg. Ne, itt
+van neked is, nekem is egy-egy darab kő. No lássuk, hogy melyikünk tudja
+magasabbra felhajitani s melyikünké esik le hamarább.
+
+Itt az óriás felhajitja a követ oly magasra, hogy három álló óra mulva
+esett le, s azt mondja a szabónak:
+
+– No, hajitsd fel te is.
+
+A szabó, honnan honnan nem, benyult a kebelébe, egy kis madarat vett ki
+onnan, a követ pedig bennhagyta. Megcsóválja aztán a kis madarat,
+felhajitja a levegő égbe. Az óriások csak várják, csak várják, hogy
+mikor esik le a kő, itt eljön egy óra, két óra, három óra, négy óra, s a
+kő még most sem esett le. Összenéznek s kezdték a fejüket csóválni, hogy
+mekkora erő szorult abba a kis emberbe.
+
+Erre a csudálkozásra megérkezik a harmadik óriás is, ki azt mondja a
+szabónak:
+
+– No öcsém, ha oly erős vagy: ne, itt van neked is, nekem is egy-egy
+darab kő. Én az enyémet a markommal annyira összemorzsolom, hogy lisztté
+válik: lássuk, megtudod-e ezt te is cselekedni; mert akkor csakugyan
+elhiszszük, hogy jó vér szorult beléd.
+
+Itt az óriás összeszoritja a markát s pár percz mulva kinyitja, hát a
+gránitkövet annyira összemorzsolta, hogy lisztté vált.
+
+– No bátyó, szólt a szabó, most idenézzetek: én a követ annyira
+összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem viz csurog ki belőle!
+
+Az óriások erre csak azt felelték, hogy szeretnék azt látni. Erre a
+szabó benyul a kebelébe, kivesz onnan egy gomolyatúrót, összeszoritja
+annyira, hogy egy pár csepp savó kicsordult belőle.
+
+– No lássátok, nem megmondtam, hogy e gránitkövet nemcsak lisztté
+morzsolom, hanem vizet is csavarok ki belőle. Próbáljátok meg ti is, s
+ha megteszitek: akkor elhiszem, hogy erősek vagytok.
+
+Az óriások sorra próbálják, de biz a gránitkőből egy se tudott vizet
+kisajtolni s ekkor az óriások összenéznek s mondogatják egymásnak, hogy
+ilyenre még nem akadtak, hogy ezzel szőrmentében kell bánni, mert
+mindhármukat bizony még csúffá teszi.
+
+Mikor igy összesúgtak-búgtak: a szabót meghitták a tanyájukra,
+gondolván, hogy ott majd könnyebben megejthetik.
+
+Itt, mikor eljött a főzés ideje, egyik otthon maradt tüzet rakni,
+ketteje pedig elment eleségért. Megjön az első s a vállán egy egész
+ökröt hozott; megjön a második is, s ez a hátán öt akó bort czipelt.
+Aztán a harmadik a főzéshez látott; az egész ökröt nyársra húzta s
+egyes-egyedül forgatta, a szabó pedig még ma csak vendég volt s csak a
+készhez ült. Csak esznek, csak esznek, egyszer fölkel az egyik óriás,
+odamegyen az öt akós hordóhoz, felkapja mint én egy kulacsot, jót húzott
+belőle, s aztán csendesen visszaeresztette. A másik óriás hasonlókép
+cselekedett, a harmadik szintén. Az óriások csak várják, hát az a
+negyedik, már mint a szabó, hogy veszi föl az öt akós hordót s hogy
+emeli a szájához; de a szabó sem evett bolondgombát, hogy vaktában
+hűbele-hóbele Balázs, lovat ad isten-módjára, neki menjen az öt akós
+hordónak s csizmadiát fogjon; hanem praktikához fogott ilyeténképen; a
+hordót megfurta, egy nádszálat keresett, beledugta s fekve ivott belőle,
+s az óriások kérdésére, hogy mért nem emeli fel, csak azt válaszolta:
+hogy ő náluk ez a szokás.
+
+De a szabó nem volt ám mindig oly nagy, hogy mindent a helyébe tettek,
+hanem azt mondták neki másnap: válaszszon, akár ökröt hozzon, akár
+borért menjen. A szabó mindezekre csak azt felelte, hogy ő borért
+megyen.
+
+Itt a szabó mit mit nem cselekszik, bemegyen a városba, vesz 10 akó bort
+hordóstul együtt, s azt ugy az erdőszélben egy bizonyos helyre
+letetette, s aztán üres kézzel elballagott az óriástanyára, hol azt
+kérdik tőle:
+
+– Hát nem hoztál bort? most már mit iszunk?
+
+– Ej, dehogy nem hoztam, hanem öt akós hordóval nem kaptam, azért hogy
+mikor rám kerül ismét a sor, kétszer ne fáradjak: 10 akós hordót hoztam
+a hátamon, de igen nehéz volt s itt meg itt az erdőszélben letettem.
+Azért, ha bort akartok inni, hát hozzátok el, de ketten menjetek, mert
+egy nem birja el.
+
+Itt a megnevezett helyre elszalad a legerősebb óriás, fölveszi a hordót,
+de biz azt alig hozta vagy száz lépésre, kénytelen kelletlen letette s
+visszament üres kézzel.
+
+Itt elmegyen a másik is, fölemeli a hordót, de biz az még annyira se
+hozta el, mint az első. Ez is üres kézzel ment vissza.
+
+Az óriások elszégyenelték magukat, hogy ily piczi törpe ember is kifog
+rajtuk; mert kettőnek kellett a hordót elhozni. Ezért
+összesúgtak-búgtak, hogy és mint veszitsék el a szabót, de mielőtt erre
+rámehettek volna, a szabó megsejditette a dolgot, elbújt az óriások
+pinczéjébe, hát csak ekkor látta, hogy mennyi sok drágaság, arany, ezüst
+van ott összehalmozva; de hogy az óriások utána ne mehessenek, az
+ajtókat belülről mind becsukta kulccsal. Itt a pinczében elkezd
+iszonyuan dörömbölni-dorombolni, üti veri az üres hordókat. Meghallják
+ezt az óriások, tanakodnak súgnak-búgnak, hogy mi tevők legyenek; az
+ajtón nem mehettek be, az ablakon kellett bebújni. A szabó pedig egy
+irtóztató bárddal fölfegyverkezve csak ezt várta.
+
+Bedugja az első óriás a fejét a pinczelyukon. A szabó sem rest s az
+irdatlan bárddal ugy lecsapta a fejét, hogy az óriás azt se mondta:
+„bá“.
+
+Bedugja a másik óriás is a fejét a pinczelyukon, ennek is szerencsésen
+levágta a fejegombját.
+
+A harmadik óriás is szintén azonképen járt. Igy szabadult meg a vitéz
+szabó az óriásoktól s most kinek volt nagyobb szája, mint neki, most ki
+volt nála vitézebb! rögtön hazaüzent, hogy jőjenek ki 24 hat ökrös
+társzekérrel; mert a három óriást csúfhalállal megölte.
+
+Itt a király egész kiséretével, zeneszó mellett kijött a szabó elé,
+fogadják nagy parádéval, elől-utól hajlongnak előtte, dicsérik hét
+világra szóló vitézségét s olvassák kucsmáján az aranyfonallal czifrán
+kipitykézett mondást: „Egy csapásra hetet, pedig még nem is haragudtam“
+s hozzá tették: hátha még megharagudott volna, akkor, akkor!…
+
+A sok szóbeszéd között végre a király vette át a szót:
+
+– No hirneves vitéz, most már csakugyan elhiszszük, hogy bizony nagy
+vitéz vagy s a vitézség pálmájából három ágat elnyertél, kész a koszoru,
+csak a fejedre kell tenni. Én állok szavam mellett, itt van egyetlenegy
+leányom, neked adom feleségül a felekirálysággal együtt; mert
+országomról a gyászt levontad; fánkat, fűnket és vizünket szabaddá
+tetted az oroszlántól, egyszarvutól s óriásoktól: azért lépj fel trónom
+harmadik aranygarádicsára is, ülj le a biboros-bársonyos trónusomba, te
+pedig leányom, tedd föl a fejébe a vitézség pálmáját.
+
+Aztán a szabóra ráadták a biboros-bársonyos köntöst, fölvezették a trón
+három aranygarádicsán, és jobbfelől a király mellett foglalt helyett,
+majd előhozták a vitézség pálmáját, melyet a királykisasszony tett a
+fejére, ki aztán király atyja bal oldalán foglalt helyet és papot,
+hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, hóhér seprőzte, az
+istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.
+
+A temérdek sok kincset, aranyat és ezüstöt 24 hat ökrös szekér se birta
+egyszerre elvinni; hanem kétszer is fordultak, de még akkor is volt mit
+vinni.
+
+
+
+
+A MÉSZÁROS-LEGÉNY.
+
+Volt egyszer a világon egy vándorló mészáros-legény. A mint mén
+mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőben elestveledett; sötét volt, hogy
+szinte harapni lehetett volna; orditottak a fenevadak, hogy szinte
+rengett bele az erdő.
+
+Itt az egyszeri mészáros-legény azon tünődött, hogy hol hajtsa le a
+fejét az éjszakai nyugodalomra, mikor se egy hajlék, se egy korcsmára
+nem akadt. A mint mén mendegél, hát messziről látja, hogy valahol ott az
+erdőben tűz ég. A mészáros-legény azt gondolta, hogy az valami
+pásztor-tűz, azért feléje irányozta a lépteit; de útközben más
+gondolatra tért, gondolván magában, hátha ott zsiványok tüzelnek: azért
+egy másik utra csapott át.
+
+Csak mén, csak mendegél, hát egyszer ujra előtte ég a tűz. Itt a
+mészáros-legény nem tudta a dolgot mire vélni, azért ujra másik utra
+csapott át.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer harmadszor is előtte égett a tűz. Kapja
+a lelkét mit mit nem cselekedett, visszafordult, majd hol az egyik, hol
+a másik oldalra tért által, de a tűz mindig előtte égett.
+
+Mit volt mit tenni a mészáros-legénynek, látta, hogy nincsen szabadulás,
+neki ment egyenesen a lángos-lobogós tűznek. Hogy odaért, hát látja,
+hogy ott egy vén asszony szitja a tüzet s ugyancsak sütkérezik nála.
+
+– Adjon isten jó estvét, édes öreganyám!
+
+– Fogadj isten, mészáros-legény, hol jársz itt ezen az idegen földön,
+hol még a madár se jár?
+
+– Mi türés tagadás, édes anyám, biz én fedél alá szeretnék jutni, hogyha
+befogadna kigyelmed.
+
+– Édes fiam, én szivesen adok szállást, hanem azt előre megmondom, hogy
+az én szobámban minden istenadta éjszaka, ugy 12 óra után ördögök
+járnak, kik mindenkit, a kí csak abban a szobában hál, minden irgalom és
+kegyelem nélkül, diribról darabra, izzé-porrá tépnek.
+
+– Ej, édes öreganyám nem félek én az ördögöktől; mert volt már velük
+dolgom: azért csak vezessen be abba szobába, majd elüzöm én őket, hisz
+ez a mesterségem!
+
+S ezzel a vénasszony a mészáros-legényt bevezette a mondott szobába,
+ágyat vetett neki s aztán szerencsés jó éjszakát kivánván, magára hagyta
+a vendéget. Itt a mészáros-legény, hogy magára maradt: az ajtót ablakot
+jól becsinálta, lánczczal erősen bekötözte, majd a csizmája szárából
+kihúzott egy nagy kést, azt az asztalra tette, bunkós botját a feje
+mellé az ágyhoz támasztotta s aztán minden ruhástól együtt ledölt az
+ágyba, de álom sehogyse jött a szemére. Az asztalon ott égett a gyertya,
+az ajtó küszöbjén pedig ott feküdt a mészáros-legény szamár-nagyságu két
+kutyája.
+
+Itt eljön a tiz óra, el a tizenegy, el a tizenkettő is, ép éjfél volt s
+ekkor iszonyu csörömpölés, csattogás és zúgás hallatszott a padláson,
+mintha ezer meg ezer lánczot keresztülkasul húzgáltak volna. A két
+szelindek szükölt s csunyául vonitott, mintha valakinek a halálát előre
+érezték volna, a mészáros-legényben pedig a vér is megfagyott; félt,
+reszketett, elkékült, elsáppadt. Itt a zúgás, csörömpölés és csattogás
+mindinkább közelebb-közelebb jött A két szelindek vonitott keservesen s
+ugyancsak kaparták az ajtót, hogy ereszsze be őket is a gazdájuk; de biz
+az most aranyért se mozdult volna a helyéről. Végre a kutyavonitás is
+többé nem hallatszott; mert valaki azokat diribról-darabra tépte s az
+ablakon mind behajigálta abba a szobába, hol a mészáros-legény feküdt.
+
+S ekkor ugyancsak ripeg-ropog az ajtó, szakad a láncz, elalszik a
+gyertya, sötét lesz, hogy szinte harapni lehetett volna s betörik az
+ajtót. A mészáros-legény egyszerre talpon volt, kezébe kapta a fütyköst
+s várta, hogy mi lesz már ebből.
+
+Itt az ajtón magátul bejön egy láda, a ládából kinyulik egy bot, a
+botnak a végén pedig egy vörös sipka volt s neki egyenesen a
+mészáros-legénynek.
+
+Ez sem rest, félre ugrik s a fütykössel leütötte a vörös sipkát a bot
+végéről, mely ugy az ágy alá esett be.
+
+Az ördögnek minden ereje ebben a vörös sipkában állott. S mig ezért az
+ördög bebújt az ágy alá, addig a mészáros-legény kiugrott a szobából s
+az ajtó előtt egy keresztet vont. Ezért az ördög nem mehetett utána, de
+a kakas is megszólalt, biz ő kigyelmét, mintha nemis lett volna,
+hazaparancsolták.
+
+A mészáros-legény aztán meghuzta magát az ajtószegben s várta, hogy mi
+lesz már ebből.
+
+A konyhában ott égett a nagy rakás tűz egy irdatlan üst alatt, melyben
+olvasztott forró szurok zubogott.
+
+Egy szép kis leány sirdogált ott a tűz mellett, ki néha-néha egy-egy
+darab fát tett a tűzre.
+
+A mészáros-legény megszánta a kis leányt s azt kérdi tőle:
+
+– Mit sirsz, mit rísz, szép kis leány, olyan keservesen?
+
+– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor ily zsenge koromban csúf halállal
+kell kimulnom, csak azért, hogy im boszorkány nem akarok lenni; mert
+ebbe a forró szurokba, mikor legjobban zubog, elevenen, minden ruhástul
+együtt dob be ez a kutyának való boszorkány.
+
+– No kis leány, ne félj semmit, biztatta a mészáros-legény, még én is
+itt vagyok ám, ne sirj s ne rij; mert én el nem hagylak; hanem légy
+csendesen mindaddig, mig a boszorkány ki nem jön s bele nem akar dobni.
+Majd én ekkor az ajtószegből izibe előugrom, te csak a fedőt vedd le s a
+vén banyát belevetem a forró szurokba.
+
+No jól van, a mészáros-legény visszaállott az ajtószegbe, a kis leány
+pedig a tűz körül forgolódott.
+
+Itt egyszer nyilik az ajtó s kijön rajta a vénasszony, három rét
+görnyedve a botjára támaszkodva, s oda tipegetett a tűzhöz.
+
+– No, zubog-e már a szurok, te kis k...a? kérdé a boszorkány.
+
+– Zubog, felelt a leány.
+
+– Még egyszer kérdem, mert most még nem késő, akarsz-e boszorkány lenni,
+akarsz-e a gonosznak szolgálni?
+
+– Nem akarok.
+
+– Még egyszer kérdem, kis k...a, mert még most nem késő, akarsz-e
+boszorkány lenni akarsz-e az ördögnek szolgálni?
+
+– Nem akarok.
+
+– Még egyszer és utoljára kérdem, mert még most se késő, akarsz-e
+boszorkány lenni, akarsz-e az ördögnek szolgálni?
+
+– Nem akarok.
+
+– No hát légy igy is az ördögé.
+
+S ezzel a boszorkány meg akarta fogni a kis leányt, de az elsikoltván
+magát, félre ugrott.
+
+Ej, a mészáros-legény sem rest, hirtelen odaszökik, megragadja a
+vénasszonyt s hamarább a kimondott szónál felkapta a levegőbe s
+beledobta az üstbe. S aztán egy nagy vasruddal lenyomta a forró szurok
+közé.
+
+A boszorkány azonnal szörnyet halt; de a nyelve kiütötte magát a
+rézüstön s elkezdte csúfolni a mészáros-legényt.
+
+Ez sem rest, beszalad a nagy késért, hogy majd levágja; de bár a kés
+olyan éles volt, mint a beretva, nem fogta el a vénasszony nyelvét,
+hanem kitöredezett az éle; de nemis csoda! mert a vénasszony nyelve,
+olyan igaz, mintha saját két szemük világával látták volna kigyelmetek,
+szőrös volt.
+
+Most mi tevő legyen a mészáros-legény, a szőrös nyelv nem hallgatott,
+hanem egyre handrikált, egyre öltögette magát s egyre csúfolódott:
+elkezdte a bunkós bottal ütni-verni. De ez se használt semmit, mert a
+szőrös nyelv annál jobban öltögette ki magát, annál jobban csúfolódott.
+
+Itt megharagszik a mészáros-legény, elkapja a nyelvet, tövestül együtt
+kiszakasztotta és belevetette az izzó tűz közé; de a nyelv itt se égett
+el, hanem a lobogós láng közül kiőtögette magát s mindegyre csúfolta a
+mészáros-legényt.
+
+Most még jobban megharagszik a mészáros-legény, a szőrös nyelvet kivette
+a tűz közül, ledobta a földre s a keze ügyében levő fejszefokkal
+ugyancsak hozzálátott, s ezzel kellett neki agyonverni.
+
+Aztán a kis leány elvezette a mészáros-legényt a pinczébe, hol káddal
+állt az arany meg az ezüst élire verve. Itt aztán kettecskén kihordták a
+temérdek kincset a pinczéből s az erdőben egy bizonyos helyre lerakták.
+
+Mikor ezzel is készen voltak, a mészáros-legény a vörös kakast
+felültette a boszorkány-tanyára s az porrá égett.
+
+Aztán azt mondták egymásnak: én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ
+el egymástól, s ezzel megölelték, megcsókolták egymást.
+
+A sok pénzt bevitették a városba szekéren, melyből házat, szőlöt,
+pinczét s földet vettek; de még ekkor is jutott is, maradt is, s holtuk
+napjáig se tudták elkölteni.
+
+Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
+
+
+
+
+AZ OBSITOS.
+
+Volt egyszer a világon egy obsitos katona, ki, ha valakinek az ablaka
+alatt elment, mindig igy kérte az Istent:
+
+– Istenem, adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se
+legyen, mert különben föl nem veszem!
+
+Meghallja ezt egy csizmadia s azt mondja a feleségének:
+
+– Asszony! hallod-e, hogy ez az obsitos mit kér az Istentől: „Istenem,
+adj nekem száz forintot, de annak egy krajczár hija se legyen, mert
+különben föl nem veszem.“ – Ugyan édes feleségem, tréfáljuk meg ezt az
+obsitost, majd ha visszajön, dobjunk ki az ablakon kilenczvenkilencz
+forintot, vajjon fölveszi-e?
+
+Hogy az anyjuk is beleegyezett, a csizmadia szépen kiolvasta a
+kilenczvenkilencz forintot, zacskóba kötötte s mikor az obsitos
+visszafelé jött, kidobta az ablakon. Az obsitos szerencsésen föl is
+vette s leülvén a csizmadia lóczájára, mely ugy az ablak alatt állott,
+megolvasta a pénzt.
+
+Csak egy forint hiányzott.
+
+Itt az obsitos csak elkezdi fenszóval, hogy azt mindenki hallhassa:
+
+– Én édes Istenem! köszönöm, hogy meghallgattad a kérésemet, valahára
+adtál száz forintot. Igaz, hogy egy forinttal adósom maradtál, de majd
+megadod, ha ezen nem, ugy a más világon.
+
+– De a ki inge van, ezer dikics és sámfa! nem addig van az, atyafi,
+kiáltott ki az ablakon a csizmadia, mert a pénzt én dobtam ki az
+ablakon, nem pedig az Isten adta!
+
+– Már ezt nekem az Isten adta s azért vissza se adom, válaszolt neki az
+obsitos, mert igaz ugyan, hogy egy forint hiányzik, de azzal adósom is
+maradhat, majd megadja; mert tudom, hogy ennek is csak az volt az oka:
+hogy nem volt az öregnek apró pénze s igy nem tudta kicsinálni. Azért
+biz én az apám fiának sem adom vissza!
+
+Itt lelkem teremtette, biró elé kerül a dolog; de mielőtt ide elmentek
+volna, azt találja mondani az obsitos a csizmadiának:
+
+– Majsztram! azt csak átláthatja kigyelmed, mert hisz irástudó okos
+ember, hogy én ilyen ringyes-rongyos ruhában csak nem mehetek a biró
+elé?! Azért, ha azt akarja majsztram, hogy elmenjek: adjon reám
+becsületes ruhát.
+
+Mit volt mit tenni az egyszeri csizmadiának, a feleségével behozatta a
+jobbik ruháját s ráadta az obsitosra s aztán csak igy állitottak be a
+biró elé, ki előtt a csizmadia elősorolta az egész dolog mibenlétét, az
+ő keserves állapotát, hogy az obsitos igy el akarja, ugy el akarja
+tulajdonitani kilenczvenkilencz forintját.
+
+– Igaz-e az? kérdé a biró.
+
+– Megkövetem alásan az érdemes biró urat, válaszolt az obsitos, már hogy
+volna az igaz; mert ha ez is igaz, akkor az se igaz, hogy ez a köntös,
+mely most rajtam van, mondom, ez a köntös sem az enyém.
+
+– Bizony nem is a kendé, hanem az enyém! pattant fel a csizmadia.
+
+– No lássa biró uram, micsoda tökkel ütött töksi ember ez itt, la!… Hej,
+majsztram, fordult a csizmadiához, nehezen vannak ott itthon, s ezzel az
+obsitos a homlokára mutatott; mert vagy valami szeg, vagy tán ép a küllő
+hiányzik a kerékből, de Isten és ember láthatja, hogy nincs ki a négy
+fertály.
+
+A biró aztán kimondta az itéletet, melynél fogva az obsitos elmehet
+Isten hirével – pénzt és ruhát magával viheti –; de a szegény csizmadiát
+kiporolták s megkenték az alfelét mogyoróhájjal.
+
+No, ez abba maradt. – Az obsitos tovább ment s a mint mén mendegél,
+egyszer elő-utó-talál egy papot, ki szürke lovon jött ép szemközt rá.
+
+– Ki vagy? kérdé az obsitos.
+
+– Az Isten fia, válaszolt a pap.
+
+– Ép jó, hogy elő-utó-találtalak; mert apád adósom maradt egy váltó
+forinttal. Azért addig innen egy tapodtat se mégysz, mig az egy
+forintomat ki nem fizeted!
+
+Itt a pap megijed; sok pénz volt nála, mit ezalatt szépen becsúsztatott
+a csizmája szárába; de ezt a szem-füles obsitos azonnal észrevette, de
+erről hallgatott, mint hal a vizben.
+
+– Édes barátom, felelt a pap, nekem egy krajczárom sincs, de ha adós
+maradt az atya, kérd, imádkozzál, majd megfizet.
+
+– No ha nincs, jól van; de jöszte velem ide a kereszt alá, imádkozzunk
+együtt; mert szent ember létedre a te kérésed foganatosabb lesz, mint az
+enyém.
+
+Mit volt mit tenni a papnak, leszállt a szürke lóról, s aztán mindketten
+letérdepeltek a kereszt alá; de mielőtt hozzáfogtak volna az imádsághoz,
+megszólal az obsitos:
+
+– Nézd, itt van kilenczvenkilencz forintom, se több, se kevesebb, akár
+kutasd ki a zsebem, mely sommát én ide mellém leteszem a földre. Ha lesz
+a zsebemben, az bizonyosan az Isten adománya s én annak a feleközepét
+neked adom; ha pedig a te zsebedbe is ad az Isten, minthogy az imént
+mondád, hogy egy krajczárod sincs, az is Isten adománya lesz s annak meg
+te adod a fele-közepét nekem.
+
+Mit volt mit tenni a papnak, egyik szavát csak nem ölthette a másikba,
+kénytelen kelletlen beleegyezett.
+
+Imádkoznak. Elmondnak egy Miatyánkat, meg egy Hiszekegy-gyet s ekkor
+megszólal az obsitos, mondván:
+
+– Keresd a zsebed, van-e már?
+
+A pap benyult a zsebébe, s csak keres, csak keres, de biz ott nem lelt –
+minthogy nem is volt benne – egy krajczárt sem s aztán felelt az
+obsitosnak, hogy nincsen.
+
+– No, ha nincs, ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos
+benyúlt a lajbija zsebébe, kivett belőle két krajczárt s az egyiket a
+papnak adta.
+
+A pap elvette a krajczárt, gondolta magában, hogy jó lesz valami
+ügyefogyottnak s maga mellé letette.
+
+Aztán ujra az imádsághoz láttak; ismét elmondtak egy „Miatyánk“-ot, meg
+egy „Hiszekegy“-gyet s aztán ujra megszólal az obsitos:
+
+– Van-e már?
+
+– Nincsen, felelt a pap.
+
+– Ugy bizonyosan az enyémben lesz. S ezzel az obsitos ujra benyult a
+lajbija zsebébe kivett belőle két krajczárt, melynek egyikét a papnak
+adta.
+
+A pap ezt is elvette – gondolván magában, jó lesz valami ügyefogyottnak
+– s ezt is maga mellé letette a földre.
+
+S aztán harmadszor is az imádsághoz láttak. Ujra elmondtak egy
+„Miatyánk“-ot, meg egy „Hiszekegy“-gyet s ekkor harmadszor is megszólal
+az obsitos, kérdvén:
+
+– Van-e már?
+
+– Nincsen, felelt a pap.
+
+– Ugy az enyémben lesz. Benyul az obsitos a lajbija zsebébe, de biz
+onnan egy krajczárt sem vett ki, minthogy nem is volt benne s aztán csak
+elkezdi:
+
+– Az enyémben sincs; de tán nem nézted jól meg?
+
+– Ha nem hiszed, felelt a pap, hát nézd meg magad.
+
+Itt az obsitosnak sem kell több, izibe kiforgatja a pap zsebjeit,
+lehúzza a csizmáját; hát ott megleli a tászlit, (=tárczát) megnézi, hát
+két száz forint volt benne.
+
+– No ládd, ugy-e, hogy adott az Isten!… Ennek fele-közepe engem illet;
+minthogy ketten imádkoztunk s én is megfeleztem az Isten adományát,
+feleközepe pedig téged; de nekem mégis több jár egy forinttal, minthogy
+apád az imént adósom maradt. S az obsitos ugy tőn, miként mondá:
+kilenczvenkilencz forintot adott a papnak; száz egyet pedig megtartott
+magának. Igy tett szert az obsitos pénzmagra.
+
+Eddig volt, mese volt.
+
+
+
+
+A SZÁMLÁLHATLAN SOK JUH.
+
+Volt egyszer egy gazdag ember s ennek egy juhásza, kinek a keze alatt
+annyi juh volt, hogy számát se tudták.
+
+Egyszer a gazdag embernek eszébe jut, hogy jó volna egy kis pénzmagra
+szert tenni, jó volna annak a tengernyi sok juhnak legalább a felit
+vásárra hajtani s pénzzé tenni.
+
+Ezért kiadta a parancsolatot a számadójuhásznak, hogy annak a tengernyi
+juhnyájnak fele-közepét hajtsa el a vásárra ide meg ide.
+
+A juhász szót is fogadott; a számlálhatlan juhnyájnak feleközepét
+elhajtotta a vásárra.
+
+Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy olyan folyóvizhez értek,
+melynek a Duna vagy Tisza fia sem lehetett.
+
+Ezen az irdatlan széles folyóvizen pedig csak oly keskeny hidacska volt
+verve, hogy azon csupáncsak egy juh mehetett át.
+
+Majd mikor az a számlálhatlan sok juh átmegyen a tulsó partra azon a
+keskeny hidon: én is csak aztán folytatom a mesémet.
+
+
+
+
+A SZEGÉNY ASSZONY KAKASA.
+
+Volt egyszer egy szegény asszony s annak egy kakasa. Olyan szegény volt
+az asszony, hogy még megevő falatja sem volt. Igy ő kigyelme biz a
+kakasát se igen traktálhatta zabbal és kukoriczával; hanem ha kapart
+magának: evett, ha nem kapart, hát koppant a szeme.
+
+Egyszer a kakas, a mint a szemétdombon kapargált volna, egy gyémánt
+félkrajczárt talált, melyet a gazdasszonyának át is adott, hogy vegyen
+rajta zabot és kukoriczát s etesse, itassa meg.
+
+De a szegény asszony rá se hederített a kakasára, hanem a gyémánt
+fél-krajczárt bedobta ugy a láda-fiókjába.
+
+Itt egyszer a kakasnak eszébe jut, hogy neki pénze is van, mégis koplal;
+felszállt a szegény asszony ablakába s csak elkezdi:
+
+– Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat.
+
+Itt az asszony kijön a szobából, s a kakast elveri az ablakról; de az
+innen a keritésre, a keritésről a kéményre szállt, mindenütt kiabálván:
+
+– Kikiriku-kukuriku! szegény asszony, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
+
+Mit volt mit tenni a szegény asszonynak, előkereste a láda-fiókból a
+gyémánt félkrajczárt s kihajitotta az ablakon, mondván:
+
+– Vigyen a fene vele együtt!
+
+A kakasnak sem kell több, felkapja a gyémánt félkrajczárt s elszaladt
+vele világul, mint a Kari lova.
+
+A mint mén mendegél a kakas, egyszer elő-utó-talál egy pocsolyát.
+Átlépni nagy volt, átszállni pedig kicsiny: ezért a kakas mit mit nem
+cselekszik s csak elkezdi:
+
+– Szídd fel begyem a vizet, majd eloltja a tüzet… szídd fel begyem a
+vizet, majd eloltja a tüzet.
+
+És a kakas begye mind felszítta a vizet s ezzel tovább ment.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó-találja a török császárt, ki
+azt kérdi tőle:
+
+– Hova-hova, czirmos kakas?
+
+– Egy gyémánt félkrajczárt találtam, itt van a számban, bagó helyett
+betettem s most már addig megyek, mig valaki ezt a gyémánt félkrajczárt
+kölcsön nem kéri.
+
+– Sohse fáradj tovább, add nekem, egy hét mulva kettőt kapsz érte.
+
+A czirmos kakas odadta a gyémánt félkrajczárt a török császárnak; de
+eltelik az egy hét, el a másik is, de a török császár csak nem fizet.
+
+Itt a kakas felszáll a keritésre s csak elkezdi:
+
+– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
+
+A kakast lekergetik a keritésről, de az innen a szemétdombra, majd a
+kémény tetejére szállt s mindenütt kiabált:
+
+– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
+
+Itt a török-császár kikiált az ablakon ilyeténképen:
+
+– Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a czirmos kakast s vessétek az
+égő tüzes kemenczébe.
+
+A cselédek sem restek, megfogják a kakast s belevetették az égő tüzes
+kemenczébe, hol csak elkezdi a kakas:
+
+– Bocsásd begyem a vizet, hagy oltsa el a tüzet… bocsásd begyem a vizet,
+hagy oltsa el a tüzet.
+
+Itt a sok viz mind kiömlött, a tüzet eloltotta, a kakas pedig minden baj
+nélkül kirepült az égő tüzes kemenczéből s ujra felszállt a keritésre,
+mondván:
+
+– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
+
+Itt a kakast lekergetik a keritésről, de innen a szemétdobra, majd a
+kémény tetejére szállt s mindenütt kiabálta:
+
+– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
+
+Itt a török-császár másodszor is kikiált az ablakon, mondván:
+
+– Hej, cselédek, fogjátok meg csak azt a kakast s vessétek a
+darázs-fészekbe.
+
+A cselédek sem hagyták ezt kétszer mondani maguknak, a szegény czirmos
+kakast lefülelték valahol a sövény mellett s bevetették a
+darázsfészekbe, s itt csak elkezdi a kakas:
+
+– Szídd fel begyem a darázst, majd megcsípi a farát… szídd fel begyem a
+darázst, majd megcsípi a farát… szídd fel begyem a darázst, majd
+megcsípi a farát.
+
+És a begye mind felszítta a darazsakat s ekkor a kakas kirepülvén a
+darázsfészekből, ujra a keritésre szállt, hol ismét csak elkezdi:
+
+– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
+kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
+
+Itt a cselédek hajszolják a szegény kakast, dobálják, üzik-verik; de az
+a keritésről a szemétdombra, innen pedig a kéményre szállt s mindenütt
+kiabálta:
+
+– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
+kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!
+
+Itt a török-császár harmadszor is kikiált az ablakon:
+
+– Ugyan fogjátok meg azt az átkozott czirmos kakast, hadd tegyem a
+bugyogóm üllepébe!
+
+A cselédek sem restek s addig hajszolták a szegény czirmos kakast, mig
+valahol a kerités mellett lefülelték s átadták magának a
+török-császárnak, ki menten bedugta bő bugyogója üllepébe; – de a kakas
+itt is megszólalt:
+
+– Kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
+kikiriku-kukuriku! Török-császár, add meg a gyémánt félkrajczáromat!…
+
+Ej, a török-császár sem rest, ráült a kakas nyakára s ekkor az csak
+elkezdi:
+
+– Bocsásd begyem a darázst, hogy csípje meg a farát… bocsásd begyem a
+darázst, hadd csipje meg a farát. És a begyéből mind kizúdult a sok
+lódarázs s neki estek a császár farának s ugy össze-vissza csipdelték,
+mintha hegyes tűkkel szurkálták volna.
+
+– Jaj, végem van, orditott a török-császár, ne, itt van a gyémánt
+félkrajczárod, három kád pénzt is adok, csak kegyelem, pardon, gráczia
+fejemnek!… jaj, odadom a felekirályságomat legszebbik leányom kezével
+együtt, csak kegyelem, pardon, gráczia fejemnek.
+
+Hej, a czirmos kakas csak ezt várta s csak ekkor parancsolta:
+
+– Szídd fel begyem a darázst, hogy ne csípje a farát… szídd fel begyem a
+darázst, hogy ne csípje a farát!…
+
+És a sok lódarázs mint valami köpübe, visszatakarodott a czirmos kakas
+begyébe.
+
+S ekkor a czirmos kakas kiugrik a szoba közepére, megrázkódik s olyan
+szép legénynyé vált, hogy keresve se lehetett volna párját találni, ki
+aztán feleségül csakugyan elnyerte a török-császár nagyobbik leányát s a
+török-császár holta után, ő lett a király; de mint ilyen, a szegény
+özvegyasszonyról sem felejtkezett meg, hanem magához vette s anyjának
+fogadta.
+
+Eddig volt, mese volt.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+                                  Lap
+  Az ólom-barát                     1
+  A török-zultán fia               63
+  A jó-fiu                         95
+  A világul szaladt szegény ember 137
+  Az aranyfogu testvérek          149
+  A hazug és a szót szóra mondó   169
+  A vitéz szabó                   183
+  A mészáros-legény               202
+  Az obsitos                      211
+  A számlálhatlan sok juh         218
+  A szegény asszony               220
+
+  [Transcriber’s Note:
+
+  Alternative spellings have been retained as they appear in the
+  original.
+
+  List of corrected typographical errors:
+
+  Page 9,   "– Alig végzé beszédét"
+  changed to "Alig végzé beszédét"
+  Page 44,   "körűlnéz a measzelátó"
+  changed to "körűlnéz a messzelátó"
+  Page 48,   "Hat hogy merted"
+  changed to "Hát hogy merted"
+  Page 63,   "két királysáfeg lett uralkodott"
+  changed to "két királyság felett uralkodott"
+  Page 78,   "„Biz én… mint a marokból etetett galamb."
+  changed to "„Biz én… mint a marokból etetett galamb.“"
+  Page 85,   "konyhába, hol a szakáesnénak"
+  changed to "konyhába, hol a szakácsnénak"
+  Page 90,   "„Nem adom biz… hanem én viszem."
+  changed to "„Nem adom biz… hanem én viszem.“"
+  Page 91,   "„Nem viszed biz… hanem én viszem."
+  changed to "„Nem viszed biz… hanem én viszem.“"
+  Page 108,   "zúgás,- csörömpölés- és csattogással"
+  changed to "zúgás-, csörömpölés- és csattogással"
+  Page 165,   "tudott különbséget ten n"
+  changed to "tudott különbséget tenni"
+  Page 185,   "sok volt a a rováson,"
+  changed to "sok volt a rováson,"
+  Page 197,   "Az óriások csakv árják"
+  changed to "Az óriások csak várják"]
+
+
+
+
+
+End of the Project Gutenberg EBook of Sajóvölgyi eredeti népmesék (1. kötet), by 
+László Merényi
+
+*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK SAJÓVÖLGYI EREDETI NÉPMESÉK ***
+
+***** This file should be named 38563-0.txt or 38563-0.zip *****
+This and all associated files of various formats will be found in:
+        https://www.gutenberg.org/3/8/5/6/38563/
+
+Produced by Albert László (This book was produced with
+permission using text made available from the Hungarian
+Electronic Library. The text was amended after comparison
+with public domain scanned images of the original
+publication from the Google Books project.)
+
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions
+will be renamed.
+
+Creating the works from public domain print editions means that no
+one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
+(and you!) can copy and distribute it in the United States without
+permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
+set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
+copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
+protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
+Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
+charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
+do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
+rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
+such as creation of derivative works, reports, performances and
+research.  They may be modified and printed and given away--you may do
+practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
+subject to the trademark license, especially commercial
+redistribution.
+
+
+
+*** START: FULL LICENSE ***
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
+Gutenberg-tm License (available with this file or online at
+https://gutenberg.org/license).
+
+
+Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
+electronic works
+
+1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
+all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
+If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
+Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
+terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
+entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+
+1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement.  See
+paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
+and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
+works.  See paragraph 1.E below.
+
+1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
+or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
+Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
+collection are in the public domain in the United States.  If an
+individual work is in the public domain in the United States and you are
+located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
+copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
+works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
+are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
+Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
+freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
+this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
+the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
+keeping this work in the same format with its attached full Project
+Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
+
+1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
+a constant state of change.  If you are outside the United States, check
+the laws of your country in addition to the terms of this agreement
+before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
+creating derivative works based on this work or any other Project
+Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
+the copyright status of any work in any country outside the United
+States.
+
+1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
+access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
+whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
+phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
+Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
+copied or distributed:
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
+from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
+posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
+and distributed to anyone in the United States without paying any fees
+or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
+with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
+work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
+through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
+Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
+1.E.9.
+
+1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
+terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
+to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
+permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
+
+1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
+word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
+distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
+"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
+posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
+you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
+copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
+request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
+form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
+License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
+that
+
+- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
+     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
+     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
+     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
+     must be paid within 60 days following each date on which you
+     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
+     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
+     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
+     address specified in Section 4, "Information about donations to
+     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
+
+- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+     License.  You must require such a user to return or
+     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
+     and discontinue all use of and all access to other copies of
+     Project Gutenberg-tm works.
+
+- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
+     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
+     of receipt of the work.
+
+- You comply with all other terms of this agreement for free
+     distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
+electronic work or group of works on different terms than are set
+forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
+both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
+Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
+Foundation as set forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
+collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
+works, and the medium on which they may be stored, may contain
+"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
+corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
+property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
+computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
+your equipment.
+
+1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from.  If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium with
+your written explanation.  The person or entity that provided you with
+the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
+refund.  If you received the work electronically, the person or entity
+providing it to you may choose to give you a second opportunity to
+receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
+is also defective, you may demand a refund in writing without further
+opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
+WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
+WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
+If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
+law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
+interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
+the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
+provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
+
+1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
+with this agreement, and any volunteers associated with the production,
+promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
+harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
+that arise directly or indirectly from any of the following which you do
+or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
+work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
+Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
+
+
+Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of computers
+including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
+because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
+people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
+To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
+and the Foundation web page at https://www.pglaf.org.
+
+
+Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
+Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
+https://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
+permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
+Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
+throughout numerous locations.  Its business office is located at
+809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
+business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
+information can be found at the Foundation's web site and official
+page at https://pglaf.org
+
+For additional contact information:
+     Dr. Gregory B. Newby
+     Chief Executive and Director
+     gbnewby@pglaf.org
+
+
+Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
+spread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements.  We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance.  To
+SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
+particular state visit https://pglaf.org
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
+methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
+ways including including checks, online payments and credit card
+donations.  To donate, please visit: https://pglaf.org/donate
+
+
+Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
+works.
+
+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm
+concept of a library of electronic works that could be freely shared
+with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
+Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
+
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
+unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
+keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
+
+
+Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
+
+     https://www.gutenberg.org
+
+This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.