diff options
Diffstat (limited to '19749-h')
| -rw-r--r-- | 19749-h/19749-h.htm | 7365 |
1 files changed, 7365 insertions, 0 deletions
diff --git a/19749-h/19749-h.htm b/19749-h/19749-h.htm new file mode 100644 index 0000000..135e478 --- /dev/null +++ b/19749-h/19749-h.htm @@ -0,0 +1,7365 @@ +<!DOCTYPE HTML PUBLIC "-//W3C//DTD HTML 4.01//EN" "http://www.w3.org/TR/html4/strict.dtd"> +<HTML> +<HEAD> +<TITLE>Thury Zoltán összes művei - 1. kötet</TITLE> +<META http-equiv=Content-Type content="text/html; charset=iso-8859-2"> +<STYLE type=text/css> +P {MARGIN-TOP: 0.75em; MARGIN-BOTTOM: 0.75em; TEXT-ALIGN: justify} +H1 {CLEAR: both; TEXT-ALIGN: center} +H2 {CLEAR: both; TEXT-ALIGN: center} +H3 {CLEAR: both; TEXT-ALIGN: center} +H4 {CLEAR: both; TEXT-ALIGN: center} +H5 {CLEAR: both; TEXT-ALIGN: center} +H6 {CLEAR: both; TEXT-ALIGN: center} +HR {CLEAR: both; MARGIN: 2em auto; WIDTH: 33%} +A:link {COLOR: #0000ff; TEXT-DECORATION: none} +LINK {COLOR: #0000ff; TEXT-DECORATION: none} +A:visited {COLOR: #0000ff; TEXT-DECORATION: none} +TABLE {MARGIN-LEFT: auto; MARGIN-RIGHT: auto} +BODY {MARGIN-LEFT: 10%; MARGIN-RIGHT: 10%; max-width: 40em} +.center {TEXT-ALIGN: center} +.u {TEXT-DECORATION: underline} +.caption {FONT-WEIGHT: bold} +.figcenter {MARGIN: auto; TEXT-ALIGN: center} +.poem {MARGIN-LEFT: 20%; MARGIN-RIGHT: 20%; max-width: 30em} +HR.full {WIDTH: 100%} +PRE {FONT-SIZE: 8pt} +</STYLE> +</HEAD> +<BODY> + + +<pre> + +Project Gutenberg's Thury Zoltán összes mûvei, vol. I, by Zoltán Thury + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + + +Title: Thury Zoltán összes mûvei, vol. I + Ketty és egyéb elbeszélések + +Author: Zoltán Thury + +Release Date: November 10, 2006 [EBook #19749] + +Language: Hungarian + +Character set encoding: ISO-8859-2 + +*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK THURY ZOLTÁN ÖSSZES MÛVEI, VOL. I *** + + + + +Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online +Distributed Proofreading Team. With special thanks to the +library of Pécs, especially to the director, József +Kereszturi for the help in selecting and borrowing the +books. + + + + + + +</pre> + +<HR style="WIDTH: 100%"> +<H2>THURY ZOLTÁN</H2> +<H1>ÖSSZES MŰVEI</H1> +<P> </P> +<P> </P> +<H3>ELSŐ KÖTET</H3> +<H3>KETTY ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK</H3> +<P> </P> +<P> </P> +<P> </P> +<H5>Nyomatott a kiadó Kner Izidor könyvnyomdájában</H5> +<P> </P> +<H5>GYOMA</H5> +<H4>1908</H4> +<HR style="WIDTH: 70%"> +<H2>TARTALOMJEGYZÉK</H2> +<P class=center><BR> +<A href="#1">Ketty</A><BR> +<A href="#2">A sztrájk</A><BR> +<A href="#3">A sütemény</A><BR> +<A href="#4">Kőművesek</A><BR> +<A href="#5">Becsület</A><BR> +<A href="#6">Az egér</A><BR> +<A href="#7">A legszegényebb vértanú</A><BR> +<A href="#8">A vacsora</A><BR> +<A href="#9">A miniszter vendégei</A><BR> +<A href="#10">A hatodik</A><BR> +<A href="#11">Az ezred</A><BR> +<A href="#12">A gyermek</A><BR> +<A href="#13">Kálvária</A><BR> +<A href="#14">Az igazság</A><BR> +<A href="#15">Anna</A><BR> +<A href="#16">A vasut</A><BR> +<A href="#17">Urak és parasztok</A><BR> +<A href="#18">Este</A><BR> +<A href="#19">Éjjel</A><BR> +<A href="#20">Orvosságok</A><BR> +<A href="#21">Szerencsétlenség</A><BR> +<A href="#22">A botrány</A><BR> +<A href="#23">A két Glubovitz</A><BR> +<A href="#24">A komponista</A><BR> +<A href="#25">A szerző</A><BR> +<A href="#26">Rubin urnál</A><BR> +<A href="#27">Az öregrendü ur</A><BR> +<A href="#28">A tisztességes emberek</A><BR> +<A href="#29">Az utolsó órában</A><BR> +<A href="#30">Két boltos</A><BR> +<A href="#31">Tercsa néni gyermeket nevel</A><BR> +<A href="#32">Logika</A><BR> +<A href="#33">Át kell dolgozni a könyvet</A><BR> +<A href="#34">Sötétség</A><BR> +<A href="#35">A király és a pipacs</A><BR> +<A href="#36">A farkas</A><BR> +<A href="#37">A két fiu</A><BR> +<A href="#38">Raffay tisztelendő ur</A><BR> +<A href="#39">A specziálista</A><BR> +<A href="#40">A Flórián filozófiája</A><BR> +<A href="#41">A lovak</A></P> +<HR style="WIDTH: 70%"> +<H3><A name="1"></A>KETTY</H3> +<H3>I.</H3> +<P>A bürgerstrassei nagy czivilkaszárnya dobrakerült s jó olcsón jutott +hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevü vastag, goromba képű bajor. A +müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a +czivilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a +környezet kunyhói közül ugy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen +nagy egy hegy a hangyazsombék mellett—és szabályos, mint egy koczka, +nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és +eső s csupa szűk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett +kaszárnya a neve. Huber ur másnap beköltözködött a földszintre s +minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behivatta a +házmesternét.</P> +<P>—No csak őszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?</P> +<P>—Hát igen, igen—hümmögött az asszony.</P> +<P>—Pontosan?</P> +<P>—Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az +ember nem ugy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de +Huber ur nem elégedett meg a felelettel.</P> +<P>—Számlálja elő, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No, +befagyott a szája?</P> +<P>A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt +hát a lakókról.</P> +<P>—Az első emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért +nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második +egészen pontos, sokszor még előre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy +elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...</P> +<P>—Balra, jobbra?</P> +<P>—Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három +hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festő +lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig +fekszik, nem tud dolgozni sem...</P> +<P>—Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.</P> +<P>Az asszony megijedt.</P> +<P>—Én mondjam neki?</P> +<P>—Maga hát.</P> +<P>—Én nem, kérem.</P> +<P>—Miért, talán nagyon mérges ember.</P> +<P>—Nem, dehogy, de félek...</P> +<P>—Mitől?</P> +<P>—Nagyon szegény ember az és szerencsétlen is, meg beteg, csak nem +maradhat lakás nélkül. Tél van most, uram, nem nyár. Sohase venném a +lelkemre, ha nagy elbusulásában valami kárt tenne magában.</P> +<P>—Mondott valami ilyest?</P> +<P>—Mondott bizony, azt mondta, hogy ha már innen is kizavarják, agyonlövi +magát. Várják meg, a meddig készen lesz valamivel, négy-öt képe is munka +alatt van, majd csak sikerül szereznie valamit. A volt háziur rá is +hagyta a dolgot, szívesen várt neki, mert látta, hogy máskülönben derék +ember. Várjunk talán mi is még egy kicsit.</P> +<P>—Ezzel majd elvégzem én—mondta Huber ur és fölment az atelierbe.</P> +<P>Kopogására egy sápadt, szikár fiatal ember kiáltotta ki a <i>szabadot</i> s +bizonyosan azt hitte, hogy valami megrendelővel van dolga, mert öröm +szaladt végig az arczán. Huber ur azonban gyorsan észretérítette s +végzett is vele hamar.</P> +<P>—Ön lakik ebben a szobában?</P> +<P>—Én, szolgálatára lehetek valamiben?</P> +<P>—Huber vagyok, az uj háztulajdonos. Hallottam, hogy uraságod +rendetlenül fizeti a házbért. Ugy rendeztem be a dolgomat, hogy csupa jó +lakóim legyenek, azért holnap délig fizesse ki egy hónapra a házbért, +vagy hurczolkodjék ki. Azt is mondta a házmesterné, hogy főbe akarja +magát lőni. Ebben az esetben legyen szives megkímélni a házamat a +botránytól, elég nagy az angolkert. Ehez tartsa magát, kérem, mert én +nem szeretem a teketóriát.</P> +<P>A szegény festő kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz +jutott volna, Huber ur már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy +mit tegyen? Sirni szeretett volna, de nem jött köny a szemébe, csak nagy +keserűség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az +indulatai, mert érezte a tehetetlenségét. Ha néhány aranya lett volna, +hogy a szeme közé vághatná annak az arczátlan gazdag embernek, +megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az utczára. Hogy azután +mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos elmenetelre. Kikaczagják +majd ezek az emberek a művészt, a kinek még annyi pénze sincs, hogy ki +tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, ugy eltelt +gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan +vehetne pénzt. Közel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére +a fülledt levegő s a nagy gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem +öntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcsőkön, ki az utczára.</P> +<P>Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márcziusi napfény, mintha +kergetőznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegő. Egy gyerek +meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment előre, maga se tudta +merre. Bejárt egy csomó utczát, a csipős hideg megkékítette arcza +halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy +műárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az +ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se hallgatta a +hebegését.</P> +<P>—Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem előlegekre van építve.</P> +<P>—A nélkül nem dolgozhatom...</P> +<P>—Szomorú, de nem tehetünk róla.</P> +<P>Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit +eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának csak +nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy élni, a +leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen +töprengett, mire hazaérkezett.</P> +<H3>II.</H3> +<P>Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal előtt +állott s érdeklődve, kiváncsian lapozgatott egy vázlatkönyvben. A művész +abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor +volt a könyvbe rajzolva. Rongyos nagykendő, vén olasz modellek, ellesve +az akadémia előtti hidegben, éhes gyermekek, akikről czafatban lógott le +a ruha, beesett, sápadt, sovány arczok, minden lapon egy-egy vergődő +élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele egy-egy vázlatba, +rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arczán, hogy nagyon +meghatották a képek. Nagy, komoly szemeit fölvetette, amikor fölnyilott +az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt, hanem egyszerüen, +természetesen köszöntötte a festőt.</P> +<P>—Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam önre, de nem akartam a +lépcsőn utját állani.</P> +<P>—Ki ön, kisasszony?</P> +<P>—A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.</P> +<P>—Valami ujat izent talán az apja?</P> +<P>—Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom önt valamire kérni.</P> +<P>—Mi az?</P> +<P>—Fessen le engem.</P> +<P>A festő elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi +olyasmi, amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a +palettájára, azt már fel nem higítja semmiféle olaj, sehol egy darabka +vászon, egy pillanatig azt gondolta, hogy talán gunyolódni akar vele a +leány, de mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt +felelte hát neki, ami épen az ajkaira jött.</P> +<P>—Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem nagy +zavarból ment ki, csakhogy ha előlegesen is nem segít rajtam, hozzá sem +tudok kezdeni a képhez.</P> +<P>A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ötven márkás +bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan +egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tiz esztendővel idősebb +lenne.</P> +<P>—Szívesen adok rá előleget s apámtól azt is tudom, hogy ön szegény. De +ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy gondot +fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha ugy tetszik.</P> +<P>—Köszönöm, higyje el, hogy nagyon szorgalmas leszek.</P> +<P>A festő fölhivta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi urnak. +Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának +ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befüttetett, +valamennyire rendbehozta a fészkét s mikor a leány feljött, elkezdték a +munkát.</P> +<H3>III.</H3> +<P>Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek. +Mindenről össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon +gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra +munkához kezdjenek. A lány azt mondta:</P> +<P>—Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.</P> +<P>—Hát a képpel mi lesz?</P> +<P>—Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat +akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva kapja +meg.</P> +<P>—Nem sokat törődik a képekkel?</P> +<P>—Semmit.</P> +<P>Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festő megkérdezhette:</P> +<P>—De a leányával igen?</P> +<P>—Velem se nagyon,—mondta a lány s keserűen legyintett kezével a +levegőbe. Nem tartozom az üzlethez, ő pedig csak üzletember. Egész nap +nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik +itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit +akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az +mindegy.—Egy kicsit elmélázott, hátradőlt a széken és sóhajtva beszélt +tovább.—Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az +életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám közel. Kár is +beszélni ilyesmiről, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik +semmi.</P> +<P>A festő szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni +valami sötétebb szinnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon +elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.</P> +<P>—Igy van mindenütt, fogy a szivünk s nő az eszünk. Komoly dolog ez, +nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ön állapotára mondom, +talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra +mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti a +kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.</P> +<P>Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg előbb s nagy +volt hangjában az erő.</P> +<P>—Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell, +hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szivünket s +nem elzárni. Ez a föld, ugy a milyen, soha se fog fölemelni, sok benne +az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a +művészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület, +jóság, természet—semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek, +hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én +megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én +csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a mint ma már csak kevesen +tudnak.</P> +<P>A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta, +hogy még beszéljen a festő. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul +babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet +egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart +volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.</P> +<P>Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott egész +este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már +besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a divány támlájára dőlve. +Valahogy igy gondolta ő ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a +gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól +tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a +tömegből. Megtisztulni, megtisztulni!</P> +<P>Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy +milyen messzire van tőle. Magasan fölötte áll s valami megvetésfélét +érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott, +hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában +ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet. +Perczről-perczre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel +együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség +maradt a vonzalom helyén a szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa +olyan tanok, a melyek korlátot emelnek közte és a többi ember között. A +többi ember pedig első sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s +mig magában fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen +apja van. Behivta a cselédet.</P> +<P>—Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg +vagyok.</P> +<H3>IV.</H3> +<P>Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton +tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elől s csak magában +szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de öntudatosan. +Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már +közelebbről, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban +felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen +országból jött szép szavu apostolt s tágra nyitott mély szemeiben +látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a melylyel a +fiatal ember védi a maga igazságát.</P> +<P>Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag hatott +rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás +után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, örömmel találkoztak ujra s +ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal +ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre +eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet +szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt +lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más +kifejezést vett föl az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A festő +nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt +magától.</P> +<P>Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s előbb elment. Lassan haladt le +a lépcsőkön s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festő +utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a +szemei elől.</P> +<P>—Szegény gyermek...</P> +<P>—Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan őszinték, mint eddig,—mondta +egyszer a leány s megteltek a szemei könynyel.</P> +<P>—Miért? De igen...</P> +<P>—Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép +volt...</P> +<P>—De nem igaz.</P> +<P>—Nem! Ön mondja ezt? Ön?</P> +<P>—Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson +semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk +milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk, +legázolnak minket, sokan vannak.—Kis szünetet tartott, keresett érveket +ehhez az uj okoskodáshoz, de nem tudott meggyőződés nélkül ugy beszélni, +hogy a leány el is higyje, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy +gyönge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy +néz rá most is, mint a papra.—Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi +fajtánk kihalt már, vagy átalakult. Én is azon az uton vagyok, hogy más +ember legyen belőlem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan +vallásnak, a miben nem hisz senki.</P> +<P>—Én hiszek.</P> +<P>—Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz +belőlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam, +szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk +mi ketten.—Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány. +A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre +megrémüli, mikor már a leány a küszöbre tette a lábát, utána rohant s +megfogva a kezét, visszahuzta.</P> +<P>—Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk, +kinevetnek, megvetnek.</P> +<P>Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak +semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt +elröppen a másik.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="2"></A>A SZTRÁJK.</H3> +<H3>I.</H3> +<P>A bácsi kenderfinomító-gyárban egy hete szünetel a munka. Az elmúlt +szombaton deputácziót küldtek a munkások az igazgatóhoz s béremelést +követeltek. Az igazgató a legkerekebben visszautasította őket s +csendőrségért telegrafált a parancsnoksághoz. Ezzel nem szabad késni, +mert később aztán nagyon megbánhatja az ember. A tüzeket kioltották az +egész gyárépületben, raktárak, gépház, műhelyek kapuira a zár mellé +föltették a lakatokat is. Kizavartak az udvarból minden oda nem tartozót +s elnémult az egész telep. A munkások a gyár kantinjai helyett +szétoszlottak a falubeli kocsmákban, szónokoltak, ittak s kimondták, +hogy gazember az, a ki munkába áll, mig követeléseiknek eleget nem +tesznek. Éjfélkor már az asszonyok is énekeltek, szemérmetlen, részeg +tömegek ölelkeztek a füstben s egy részük az asztal alatt hemperegve, +teljesen elázva kezdte élvezni a szabadságot. Az igazgató s a gyár +hivatalnokai átvirrasztották az egész éjszakát családjaikkal együtt. +Tizenkét órakor begyültek valamennyien a nagy tanácsterembe s az +igazgatóné teát szolgáltatott fel az egész társaságnak.</P> +<P>Másnap reggelre megérkeztek a zsandárok.—A kapus páholyába három +legénynyel beült az őrmester s a falu is tele lett szuronynyal. Csak a +rendet tartották fenn, nem elegyedtek semmibe, a mi a sztrájkolok közt +folyt. Őrizkedtek attól, hogy magukra vadítsák ezt a most már mindig +részeg tömeget s ha néhány nagyhangú rendetlenkedőt elfogtak, éjjel, +titokban szállították be őket a városba.</P> +<P>Egyszer aztán a sztrájkolókhoz beállított a szükség. Kevés megtakarított +pénzük volt és azzal is ugy bántak, hogy: vigye az ördög, most már ugy +is mindegy—fölették, fölitták s hamarosan elfogyott. Kezdtek +kijózanodni. Keserűség, düh fogta el őket. Az okosabbak megtanították +őket, hogy mennyire igazuk van és hitvallássá vált közöttük, hogy most +már semmi sem segít, csak a kitartás. Soknak már kenyérre valója se +volt, éhesen, szomjasan csavarogtak a többi közt s mikor hiába vártak +segítséget, sehonnan se jött, a tehetetlen ember vak dühével vetették +bele magukat a nyomorba, káromolták a czudar világot, a mely dőljön +össze, mert úgy se ér semmit; eladták a hátukról az utolsó zubbonyt +kenyérért és pálinkáért s aztán kábultan várták, hogy mi lesz. +Lassan-lassan levetkőzött az egész tömeg. Az elvesztegetett +czókmókjaikkal eldobálták maguktól azt a kevés józanságot és +megfontolást is, a mi addig meg volt bennük s a rettenetes nyomorúságban +magával ragadta őket a láz, az éhes ember őrjöngése. Most kezdtek csak +igazán félelmesek lenni. Ha az igazgató úr a csendőrhadnagygyal s hátuk +mögött néhány szuronyos legénynyel végigment a falun, visszaborzadt +némely arcztól s mikor folyton ismétlődtek ezek a tekintetek, az ő arcza +is fehér lett, mint a kréta s szinte menekülve ment vissza a gyárba. A +hadnagynak izgatottan magyarázta meg, hogy most már nemsokára baj lesz, +a faluban szerte pedig hirdetésekkel ragasztatta tele a falakat s +tudtára adta a munkásoknak, hogy egy heti ideje van még mindenkinek, +hogy viszatérjen a gyárba. Némi engedményeket is igért az esetre, ha +jövőre ilyen rendzavarás többé nem történik. Ez csak olaj volt a tüzre. +A vezérek a hirdetések nagy sárga papirosát lobogtatva, szónokoltak a +kocsmákban s tele ordították a szegény nyáj fejét azzal, hogy fél a +gyár, megijedtek. Most már csak azért se térnek vissza. Minden kell, +vagy semmi. A szegény embernek is olyan igazsága van, mint az úrnak. Ők +eleget koplaltak, majd kikoplaltatják az urakat is. Egymás után ugráltak +fel az asztalra szónokolni, a tömeg belefulladt a sok szóba s az +általános hangulat magával ragadott mindenkit.</P> +<P>—Megmutatjuk nekik!—ezzel váltak el egymástól s ezzel jöttek ujra +össze. Némelyiket már ingre vetkőztette a nyomor, ezekből rohammal dőlt +a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte, hogy +igazuk van. Forrott, sistergett az egész tömeg, mint egy izzó katlan s +egy este nekimentek a gyárnak. Mig a nagy kaput döngették, valaki +fölrántotta belülről a kis ajtót és csendőrök állották el a küszöböt. A +kik az első sorokban állottak, meghökkentek kissé a szuronytól, de +hátulról nyomták őket, nem lehetett visszatérni. A hadnagy kiállott +emberei elé s revolvert tartott a kezében. Halavány volt, tanácstalanul +nézett végig a sok ember feje fölött s mikor a tömeg a falhoz +szorította, ujra visszament az udvarba, a nélkül, hogy valamit +rendelkezett volna. A tömeg zugott, csak a legközelebb állók szavát +lehetett kivenni.</P> +<P>Egy öreg, kis szürke ember állott az első sorban, élénk szemeivel +jobbra-balra nézett s menekülni szeretett volna. Már nem lehetett, +remegett az izgalomban, mig előre tolták egy-egy lépéssel s mikor már +látta, hogy okvetlenűl a szuronyok közé jut, reszketve szólott a +csendőrökhöz:</P> +<P>—Eresszetek be testvér, ti is szegény emberek vagytok.</P> +<P>Hátulról mindig előbbre tolták, egy csendőrkáplár mellbevágta a puska +agyával. Az ütéstől elszédűlt s támolyogni kezdett, valamit keresett, a +mibe megfogódzzék. Ránczos, barna homlokáról folyt az izzadtság s kis +szemei nyilás után kutattak, a hol elszaladhasson. A zsandárok +kiabáltak, előkerült a hadnagy is és vezényelt, de a tömeg már nem +hallott semmit, csak nyomta előre az előlállókat.</P> +<P>A kis öreg kétségbeesve tett egy-egy lépést s gyönge lábait +megtámasztotta a küszöbön. Visszaakart tartani mindenkit. Esedezve +nézett a zsandárokra s még egyszer elmotyogta nekik, hogy: bocsássák be +őket, hiszen mindnyájan szegény emberek. Mikor belökték a küszöbön, +félre akart hárítani utjából egy szuronyt, kétségbeesve nyomta oldalra a +puskacsövet s mutatta, hogy nem tehet róla, utána jönnek. Még annyit +látott, hogy a melléből kiömlik a vér s egy utolsó, szemrehányó +tekintettel végigesett a küszöbön. Szomszédai is melléje buktak s az +utolsó hang, amely átkísérte őket erről a világról a másikra, a +csendőrök sortüzének dörrenése volt, mintha csak az ő tiszteletére +sütötték volna el a puskákat.</P> +<H3>II.</H3> +<P>Most már vér is folyt, sok vér. Gőzölgő vörös tócsák aludtak meg a kapu +előtt s folytak el keskeny, kanyargó árkokban a kövek közt. Az emberek +elfordították tekintetüket s megátalkodott tekintettel, összeszorított +ajakkal mentek tovább. A kapu előtt asszonyok és gyermekek +jajveszékeltek, egyenkint eresztették be őket az udvarra s átadták nekik +a halottjaikat. A sebesülteket benn ápolták a gyárban, a nagy szövőterem +megtelt ágyakkal, melyek közt föl és alá járt egy-két csendőr. Délután +megkezdődött a temetés. A csendőrök párosával, komolyan kisérték el a +koporsókat, mintha ők is a gyászolókhoz tartoznának. Egy másik csapat +egy csomó munkást lánczra fűzve hajtott be a városba, a falu pedig +mintha megdermedt volna, nem mert mozogni. A kocsmákba, a söntés mellé +csendőrök szállásolták be magukat s fegyvereiket egy-egy üres hordóhoz +támasztva, figyeltek. Némelyiknek egy-egy pillanatra leragadtak a +szemei, de a másik fölrázta. Negyvennyolcz óra óta nem aludtak. A +hadnagy álmosan járta sorba a posztokat, halvány volt a fáradságtól meg +a sok vértől. Néha azon vette észre magát, hogy sirni szeretne és +sóhajtott.</P> +<P>Egy kocsmában mégis összeverődött néhány munkás. Itt csendőr se volt, +nem jutott mindenhova. Csendesen ittak, suttogva beszéltek s az +elfüggönyzött ablak mögött is összedugták a fejőket, komor arczczal +cserélve ki egy-egy szót s keresve valamit a füstben. Mikor egy nyulánk, +szőke fiatal ember belépett közéjük, összenéztek s némelyik sóhajtott. A +fiatal ember a kis szürke munkás fia volt. Szomoruan ült le az asztal +végére, elfogadta a bort, de nem tudott inni. Gyorsan pislogott, hogy ne +sirjon s csak egy-egy szóval válaszolt a kérdésekre. Legjobban szerette +volna, ha nem háborgatják.</P> +<P>—Hát eltemettétek?—kérdezte az egyik munkás.</P> +<P>—El.</P> +<P>—Ott volt a zsandár is?</P> +<P>—Ott.</P> +<P>—Nem vágtad agyon?</P> +<P>A fiatal ember csak intett a fejével, hogy: nem. A másik mosolyogva +méregette végig a szemével s mutatni akarta, hogy kevésre becsüli.</P> +<P>—Én leütöttem volna az öklömmel.—Mutatta szőrös, durva kezeit s ujra +mondta:—az öklömmel. A fiu elgondolkozott, hosszasan bámult bele a +pohárba s mikor fölemelte a fejét, azt kérdezte:</P> +<P>—Hát azután?</P> +<P>A másik fölvonta a vállát s ivott:</P> +<P>—Az mindegy. A mi azután jön, az nekem semmi, hanem a zsandárt +leütöttem volna.</P> +<P>—Nem jól tetted volna, nem jól—erősítette a fiatal ember s a többihez +fordult, mintha igazságot kérne. De azok nem adtak neki igazat. Egy +másik is mutatta az öklét, az asztalra vágott s ő is elmondta, hogy mit +tett volna.</P> +<P>—Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, hogy mer odajönni?</P> +<P>Sokáig hallgattak. A kis szürke ember fia gondolkozott, a maga igazságát +mérte össze a másikkal s a végén nem adta meg magát s míg beszélt, +látszott rajta, hogy nagy átalakulás ment benne végbe tegnap óta.</P> +<P>—Én is gondoltam rá—mondta—de nem jól tettem. Ők az erősebbek. Most +már látom, hiába minden. Hát ha leütöm a zsandárt, mi lesz? Engem is +leütnek. Hát a kis fiam, abból mi lesz? Abból embert kell csinálni, nem +olyant, mint a milyen szegény ördög az apja, hanem urat.</P> +<P>—Mégis leütöttem volna!—állitotta konokul a másik.</P> +<P>—Le, mert nem vesztettél semmit.</P> +<P>—Hát az öcsém, ott fekszik a zsandárok közt a kórházban.</P> +<P>—Meggyógyul, de az én apámat már sehogy se tudod felkölteni.</P> +<P>Nem annyira a beszéd, inkább a végtelenül szomorú arcz hatott a többire. +Elhallgattak.</P> +<P>—S még vissza akarnak hivni, mondta végre az egyik s rámutatott a falon +függő sárga hirdetésre.</P> +<P>—Én vissza is megyek, ha bevesznek, mondta csendesen a fiatal ember.</P> +<P>—Te?—riadtak fel a többiek.</P> +<P>—Én hát!—s most már valami dacz is vegyült a szavába, kezdte megvetni +ezeket az embereket, a kik nem tudják megérteni.</P> +<P>—Hát a szegény apád vajjon mit szólana hozzá?</P> +<P>—Nem szól ő már semmit.</P> +<P>Vette a kalapját és indult. Már a járásán is látszott, hogy egy nap +alatt nagyon sokat vénült. Támolygott s alig találta meg a kilincset. Az +ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a többihez:</P> +<P>—Jertek ti is vissza.</P> +<P>Az egyik elkiáltotta magát:</P> +<P>—Mi? Hogy mi menjünk vissza?!</P> +<P>A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legelőször szólott, +megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta:</P> +<P>—Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, oda mer jönni.</P> +<H3>III.</H3> +<P>A szegény fiu pedig elbódorgott az utczákon, maga se tudta, hogy merre +megy. Mindig az apja járt az eszében s úgy mosolygott, mint egy csendes +őrült. A gyár előtt megszólították a csendőrök:</P> +<P>—Hogy hivnak?</P> +<P>—Vas József.</P> +<P>—Mit keresel az utczán?</P> +<P>—Hát csak úgy járok.</P> +<P>—Eredj haza, a mig jó dolgod van.</P> +<P>Haza nem akart menni. Úgy tett, mintha szót fogadna, gyorsabb léptekkel +indult el lefelé az utczán, de mikor már nem láthatták, ujra ellankadt s +úgy húzta maga után a lábait, mint a megvert komondor. Kétszer is elment +a házuk előtt, látta, hogy világosság van odabenn, talán éppen vacsorát +ad az asszony a gyerekeknek, de azért nem ment be. A nélkül, hogy tudta +volna, merre megy, kiért a faluból. Mikor már nem látott házakat maga +körül, szétnézett, törülgette a szemét, hogy jobban lásson s megdobbant +a szive, mikor balra észrevette a temetőt.</P> +<P>—Én Istenem, hát idekerültem?—kérdezte magától s elindult a halmok +között megkeresni az apja sirját. A fellegek mögül előderengett egy kis +holdvilág, könnyen rátalált. Sokáig nézte, arra gondolt, hogy a tavaszon +kijön majd egyszer az asszonynyal s bevetik az egészet fűmaggal, akkor +majd nem lesz ilyen fekete. Fáradtnak érezte magát, leült a sirra és +szórakozottan simogatni kezdte a hevenyében, két faágból összerótt +keresztet. Imádkozni szeretett volna mindenáron, de alig mondott el +egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s +egyebet motyogott a fogai között.</P> +<P>—Látod öreg, nem jól van az, hogy úgy előre mentél. Most is élnél, +együtt lennénk.</P> +<P>Rémülten kapta föl a fejét, mikor lépteket hallott a háta mögött s a +kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csendőr +jött. Az uj sirok körül czirkáltak. Mire azonban megállottak előtte, +visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek ők is. +Hogy ide jött, abban ugyan semmi rossz sincs.</P> +<P>—Mit akarsz itt?—kérdezte az egyik csendőr.</P> +<P>—Hát csak kijöttem. Apám van itt alattam.</P> +<P>A csendőr gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gyöngéden +odébb tolta s ő is leült a sirra.</P> +<P>—Adj egy kis helyet.</P> +<P>Intett a társának is, hogy üljön le. Egy darabig hallgatva ültek egymás +mellett, vontatottan indult meg egy-két szó közöttük. A fiu huzódott, +félszegen mindig több, több helyet adott a másik kettőnek, azok pedig +fáradtan, komoran bámulták maguk előtt a földet.</P> +<P>—Öreg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a földbe.</P> +<P>—Olyan hatvanas.</P> +<P>Az idősebb csendőr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is +végignézte a fiút, a mig szólott.</P> +<P>—Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?</P> +<P>—Az, az, ismerte talán?</P> +<P>A csendőr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit +hallott belőle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét.</P> +<P>—Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.</P> +<P>A csendőr gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne mondjam?—de +mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán, mégis elmondta.</P> +<P>—Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel összejött az öreg. +Meg kellett neki halni.</P> +<P>A fiu utána mondta:</P> +<P>—Meg, meg.</P> +<P>Kiváncsian mérte tetőtől talpig a csendőrt, tudni akarta, hogy hogy néz +ki egy ilyen ember. A csendőr tovább beszélt:</P> +<P>—Miért jött oda... Öreg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa. +Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.</P> +<P>—Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a +csendőrökre is, elszomorodtak. A fiu jött elébb szóhoz, megint az +apjáról beszélt és most már sírt is.</P> +<P>—Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint +maga.</P> +<P>A csendőr intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre +szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a maga +dolgairól.</P> +<P>—Én már megmondottam mindent. Hiába erőlködünk, az urak csak azt +csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur +egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat köszönhet most a gyár maguknak, +tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen maga káplár +úr olyan jó embernek látszik.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="3"></A>A SÜTEMÉNY</H3> +<P>A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár +és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta +annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén koppasztott +le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki +a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta mögé is +tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez +támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme +volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a +mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a +gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon nehezen birta magát. +Utolsó napjaiban volt annak az időnek, a mire az anyaság következik az +örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a +levegőben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem, +nyugtalanság és örökös halálos képzelődés. Aztán tükröt kért a +bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és +csinosította magát. Különféle maradék pántlikákat csokrozott össze a +sovány nyakán meg a mellén, a hajába is kötött egy vörös máslit, +vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit összefogott. Aztán +friss fehér réklit vett elő a szekrényből, nyögött, mig ide-oda +vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a széken az +ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel, mintha +vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és bejárt és +csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga után a külső +ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelőtt tizenötször is +elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha visszajön. +Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendőt tömött az arczára és +szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt hagyná, +egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta macskával, a kit nem +lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha már egyszer ugy adja az +isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.</P> +<P>Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy hamarosan +bekapta az ebédet, a mit a vénasszony főzött, s már menni is akart +vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt hatos, +húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se menjen +többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan katonás, +amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A mesterségére +nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy szoknyában vette +magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga emberségéből, meg éves +lakást tartott kétszáztiz forintért. Mikor ujra el akart menni, az +asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és remegve +csókolta—és suttogott neki.</P> +<P>—Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd +rikkant egy nagyot.</P> +<P>—Gondolod?</P> +<P>—Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az +arczán...—De hát én, vajjon hol leszek én?</P> +<P>A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már +annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy +dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.</P> +<P>—Ugyan ne beszélj marhaságot!—mondta.—Itt leszel, hát hol lennél, +itt...</P> +<P>—Vagy másutt.</P> +<P>—Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt +sirás lesz a feleselésből, hát erősen a karjaiba szorította az asszonyt +s nagy, mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid +hajszálak váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szőke +szálakból összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér +réklin. Mikor mégis csak megindult a homályos szemekből a köny, az ölébe +vette és csitította.</P> +<P>—No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges vagyok, +hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember, ha még +sirsz is.</P> +<P>—De megházasodol ujra, ugy-e meg?</P> +<P>—Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.</P> +<P>Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd +falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a +szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy +lokomotiv-vezető lakott, a ki Budapesttől Predeálig utazott, meg vissza, +aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a +felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipőjü, vállas kövérkés +asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt +olvasott kék táblás könyvekből és sokat és jó ételeket evett. Szeretett +jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy egyedül +élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig a +vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a +házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a +szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikről rosszat suttogott +az udvar. De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem igen +elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva olvasta a +regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról, megemelintette a +csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény asszonyok öntik ki a +mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva. Ez rosszul esett a +szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a +lokomotiv-vezetőnéről, a kit különben maguk között csúfondárosan a +<i>nagyságá</i>nak neveztek.</P> +<P>Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a szomszéd falra, +egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit elmosódott a +figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a szépség, meg +az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával valahonnan +belülről, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva egy csomó +habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm a szájába az +ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette, mosolyogva, gyöngéd +beczézéssel s megevett egyet a tetejéből, aztán meg letette az egész +garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy csak egy pillantásig is +törődnék az udvarral, visszament a szoba szürkeségébe. Csak éppen a +szép, kövér vállai látszottak még, a mint a derekán rengve tovább úsztak +bele a sötétbe és utána világított a tele tál fánk, a jó élet, a hizás.</P> +<P>A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre. A +szája is tátva maradt, kifeketéllettek belőle a rossz fogai és +összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy +harapnia kell belőle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:</P> +<P>—Mit bámulsz? Még megkivánod...</P> +<P>Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni +akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.</P> +<P>—Hozzál belőle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...</P> +<P>—Én odamenjek?</P> +<P>—Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba +vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belőle.</P> +<P>—De fiam.</P> +<P>A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A +mikor meghallotta, hogy miről van szó, lelkendezni kezdett s +pálinkagőzzel vegyesen ontotta magából a szót.</P> +<P>—Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a +szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az. +Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen +csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.</P> +<P>A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülődésén, a hogy a +kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul, +rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az +udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan +illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be—és azután +egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és +kopasztotta, némelyik vessző már egészen csupaszon hajladozott rajta, +majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s +fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen +mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az +egész kicsi udvart magába nyelő sóhajtás ereszkedett volna le a házon, +fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.</P> +<P>—Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,—mondta a bejáró asszonynak, a ki a +konyhán csoszogott előre-hátra.—Nézzen utána...</P> +<P>Az asszony rá sem hallgatott.</P> +<P>—Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.</P> +<P>—Mibe?</P> +<P>—Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni +egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jőjjön, mint egy +paraszt. Vagy igen ?</P> +<P>—Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...</P> +<P>Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy +nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten s +kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony +az ablak mögött, egyéb időmérő hijjában, számlálni kezdett hangosan: +egy, kettő, három, négy—és lassan mormogott tovább mindig komorabban +... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan, +szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az +indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd +kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött +ki, de csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával, +odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult +keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a +konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a +székről és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és +rikácsolt belőle a düh:</P> +<P>—Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?</P> +<P>—Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se köszönje.</P> +<P>—Ne köszönje, nem kell—mondja meg neki. S a kis szegény teremtés +leesett a földre s tehetetlenül vergődni kezdett, mint valami beteg +veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az +asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni +lehetett a gyönge szavát:</P> +<P>—Ott ragad. Annak a nőnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz +velem, Istenem, Istenem...</P> +<P>A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül +szólott rá, ha kicsuklott melléből a sirás.</P> +<P>—Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön, +mulat még egy kicsit...</P> +<P>Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal +igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját, +fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.</P> +<P>—Hát szervusz, most már csak szaladjak...</P> +<P>—Jól mulattál?</P> +<P>—Likőrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...</P> +<P>—Hazajössz korán?</P> +<P>—Persze, amint lehet.</P> +<P>Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erőltetett s +okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.</P> +<P>—Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.</P> +<P>—Nem, de hát mit akarsz?</P> +<P>—Csak hallgatózzál majd az ajtó előtt. Ne nyiss be mindjárt.</P> +<P>—Jó, jó.</P> +<P>Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Először csak úgy +véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s +azzal végződött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a +szép, nagy asszony előrehuzta az ablakon a függönyt s csak az egyik +szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig +tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony előtt +a beszédet, csak magában motyogott, keservesen nyögve, mintha főbeverték +volna és kábult lenne:</P> +<P>—Végem van, végem van...</P> +<P>Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és +nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elő a +szekrényből, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt +hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással +találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis +nyavalyásra:</P> +<P>—De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.</P> +<P>Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.</P> +<P>—Nem állok utadba.</P> +<P>—Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?</P> +<P>—Nem állok utadba.</P> +<P>A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:</P> +<P>—Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...</P> +<P>A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi +asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta. +Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta, +hogy mi következik s lefordult a székről, mint egy lötyögős kis +tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak +éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje +fölött a világ.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="4"></A>KŐMŰVESEK</H3> +<P>Borus, kesergős idő volt, hosszu, már tizennégy nap óta tartó +napfogyatkozás. Egy haragos, fekete felleg folyton eltakarta előlünk a +napot, az eső hidegre csapolta le a levegőt, néha egy kis hó is hullott +alá, vagy jég kopogtatta meg az ablakot és augusztus közepén fölvettük a +télikabátot s befűtöttünk a kályhába egy kis tavalyi szénnel. Egy +barátom, az ablakom alatt elszaladva, a prémes gallérból fölkiáltott +hozzám: No nesze természet, süsd meg!—Szóval föl volt fordulva minden. +Én is éreztem a többivel, hogy be vagyunk csapva, ez se nem nyár, se nem +ősz, valami habarék a négy évszakból összetéve. Olyan fekete, hideg és +vizes, hogy elmegy benne mindentől az ember kedve, csak bámul, vár +valami változást és fázik.</P> +<P>Az utcza túlsó oldalán építenek. Ezelőtt két hónappal egy szegény kis +viskó szégyenkezett a nagy puszta telken, ma már két emeletnyire +haladtak a nagy bérházzal. A télre készen kell, hogy legyen az egész +négyemeletes épület, sietnek vele. Mindennap kétszer-háromszor látom +erre hajtani a pallért. Kis kocsija van, elül magas, széles üléssel és +egy mindig izzadt, nagy fekete ló van befogva. Egy-két perczre megáll, s +szalad tovább. Közben háromszor is megnézi az óráját, s lihegve +kapaszkodik föl a bakra, hogy újra kezébe vegye a gyeplőt. Az épülő uj +ház egy egész világot vett el előlem. Ugy éreztem magam, mintha falun +laktam volna. A kis ház teteje fölött elnézhettem, mig csak ellátott a +szemem, messze ki a vidékre, tul a gyakorlótéren, tul a vasúti vonalon, +egész a ködös kék hegyekig. Jól visszahúzódva a szobába, nem láttam a +többi emeletes házat, csak a nyilt, szabad világot. Innen kaptam a +levegőt is, mindig üdét, frisset, egy-egy kis szelet, az eső után +nedves, borzongató, de azért kellemes párát s nagyon megérezte a lelkem +az építkezést. Mintha a fejemlágyára hordták volna azt a sok téglát, +amiből fölépítik ezt a négyemeletes polgári kaszárnyát, ugy nyom a nagy +lárma, s elkedvetlenít ez az elhízott, aranylánczos ur a kopott +kocsijával s a lovával, a mely olyan fekete, mintha valami temetkezési +társulat szolgálatában állott volna eddig.</P> +<P>Nagy futásra, amelynek már a hangjából ki lehet érezni, hogy a futók +menekülnek, jajveszékelés lármájára az ablakhoz szaladtam. +Eszeveszetten, nagyokat ugrálva lefelé, rohant le egy ember az +állványról. Ez volt az utolsó a falon, a többiek már mind félkörben +állottak az utczán s töprengő tartózkodással bámultak a falakra. +Némelyiknek tisztán leolvastam az arczáról, hogy szeretne egy lépést +előre tenni, de nem mer. Az asszonyok tátott szájjal, nehezen lihegve +huzódtak meg a férfiak háta mögött, s csak lassan indult meg a beszéd, +pár szó, mintha féltek volna megzavarni a levegőt.</P> +<P>—Befelé hajlott, láttam,—mondta egy öreges, meggörnyedt vállú asszony +s ledobta válláról a nehéz téglahordó kast.</P> +<P>—Ropogott is,—tódította a második s mindjárt akadt több is, aki +hallotta ropogni a falat. Több hang összevegyült, már egyszerre +beszéltek:</P> +<P>—Megfagyott a vérem...</P> +<P>—Alig birt a lábam...</P> +<P>Megkerülve a telket, előjöttek azok is, akik a hátsó falhoz hordták a +meszet és téglát. Kérdezték, hogy mi baj s arra újra elkezdődött a +szegény tudatlan emberek kevésszavú beszéde, hogy: ropogott is, meg hogy +befelé hajlott a homlokfal, s az öreg asszony újra ismételte, hogy: +megfagyott a vére, a másik pedig, hogy alig birta a lába. Az uj +asszonyok, leányok érkezésével nagyobb lett a lárma, az utcza közönsége +is megállott, perczről-perczre nőtt a csoport. A férfiak komoran +bámulták maguk előtt a földet s durván visszalökték azt, aki előre akart +tolakodni. Aggodalmasan nézték a falat s várták, hogy bedőljön.</P> +<P>Az asszonyoknak nem volt igazuk, a fal nem befelé hajlott meg, hanem +egyszerre, mint egy meghajlított késpenge, a közepén ki az utcza felé +kezdett domborodni. Tetejétől az aljáig s lassan, valami olyas hangot +adva, mintha egymáshoz dörzsölnének két követ. A ház előtt tágulni +kezdett a kör, pár asszony befogta a fülét, hogy ne hallja majd azt a +robajt, amelylyel összedől a fal. Az utcza túlsó végén vágtatva jött két +rendőr, s bár semmi szükség nem volt reá, egy megijedt ember hívására +sebes galoppban, nagy csilingeléssel érkezett meg egy mentőkocsi. A +lovasrendőrök sippal hivtak még magukhoz néhány gyalogost a közeli +utczákból s a hivatalos kordont is megvonták a ház előtt. Egy munkást +elszalasztottak a pallér után s a reszkető, aggodalmas emberek nagy +csendességében tovább várta a tömeg, hogy mi lesz.</P> +<P>Már mindenki türelmetlenkedett. Lesz valami, nem lesz? Éppen az ablak +alatt két öreg ur beszélgetett arról a hallatlan könnyelműségről, +amelylyel manapság építenek s az egyik azt mondta, hogy meg kellene +csapatni minden pallért, aki ilyen hitvány ember. A másik tovább ment, +azt mondta, hogy a piaczon, a városháza előtt, kellene megcsapatni, ugy, +ugy... Elhallgattak, mindenki figyelmes lett egy munkásra, aki az +utczába befordulni látván a pallér kocsiját, szitkozódni kezdett. +Visszafeleselt a rendőröknek s durván esküdözött, hogy ha az Isten +mondaná, akkor se hallgatna. Ez a hangulat ragadós, nyugtalan lett +egyszerre a többi is, s csak akkor csendesültek el kissé, a mikor +látták, hogy egy rendőrtiszt is ül a kocsin. Mormogtak, mint a cseléd, +aki nem mer hangosan veszekedni a gazdával.</P> +<P>A fal megállapodott a fele utján s hiába várták, nem akart beomlani. A +pallér bosszankodva, minden szavát heves mozdulattal kisérve, +magyarázott valamit a rendőrtisztnek, az pedig csak a vállait vonogatta. +A fellegek mögött lassan lefelé csúszott az égbolton a nap. Néha a +vékonyabb rétegeken átszűrődött egy-egy sugár és sárga pontokkal szórta +tele a sáros utczát. Valami bucsuféle volt ez. Esteledett, nem telik +bele másfél óra és sötét lesz. Ez még türelmetlenebbé tett mindenkit.</P> +<P>A pallér hátulról megkerülte a falat, s visszajött. A rendőrtiszthez +ment s ugy, hogy más is hallja, hangosan mondta:</P> +<P>—Nem dől be.</P> +<P>A tiszt nem akart sokat beszélni, unatkozva kijelentette, hogy mindjárt +megérkezik a városházáról a bizottság, az majd megmondja, hogy mit kell +tenni. Jött is nemsokára három ur. Az egyik távol maradt a veszedelmes +helytől, félszegen ódalgott be a munkások közé. A másik kettő és az +építőmester egészen a fal mellé merészkedett. Sokat beszélgettek halkan +egy téglarakás mellett s nem tudtak elnyomni bizonyos fontoskodó +kifejezést az arczukon, mikor visszajöttek.</P> +<P>—Momentán nincs veszély—mondta az egyik, s mert hirtelen nagyon +megtetszett neki ez a különös hangzású szó: momentán, többször is +ismételte. A másik ráhagyta, hogy ugy van. A rendőrtiszt kissé +hitetlenül hallgatta őket s csendesen, alig észrevehetően mosolygott és +kijelentette, hogy le kell dönteni a falat, semmiesetre sem engedi meg, +hogy éjszakára is állva maradjon. Az urak megint visszamentek a falhoz, +körülnézegették minden oldalról.</P> +<P>—Félóra munka két ügyes embernek—mondta az egyik.</P> +<P>A munkások lassan közeledni mertek. Az egyik uri ember a bizottságból +közéjük ment s biztatni kezdte őket.</P> +<P>—Szép pénzt lehet szerezni. Két ügyes ember egy félóra alatt +széthányhatja.</P> +<P>Néhányan a fal felé pillantottak s az egyik azután komolyan maga elé +nézett, mintha ki akarna valamit számítani magában. Mások várták, hogy +mit akar s mikor látták, hogy már majdnem elhatározta magát, kezdtek +kedvet kapni a munkához. Még féltek egy kicsit, de az egyik, mintha +ketté akarná vágni a dolgot, gyorsan a pallérhoz ment s beszélni kezdett +vele. Ketten-hárman utána indultak, az egyik a fél uton visszatért. A +pallér pénzt vett elő s megmutatta az embereknek. Azok összenéztek, az +egyik sóhajtott s azt mondta: Isten nevében, a másik is rántott egyet a +vállán, mint minden nagy elhatározás után tenni szokta s a két ember +elindult a fal felé.</P> +<P>A visszatért munkás elkényszeredett mozdulattal mutogatott feléjük s a +körülötte állóknak tövéről a hegyére elmondta a dolgot.</P> +<P>—Neki mennek a falnak, Körösi ur husz-husz pengőt igért nekik. Meg +vannak bolondulva, ugy odalapítja őket a földhöz, mint a legyeket. A vak +is látja, hogy be fog dőlni velük a fal, kevés a malter, sok a tégla, +két ember nem semmi...</P> +<P>—De ha az urak azt mondják, hogy megbírja...</P> +<P>—Az urak?—Megvetőleg legyintett a kezével.—Mit tudnak ahoz az urak?</P> +<P>A rendőrök közül elő akart törni egy asszony, de nem bocsátották előre. +Az egyik munkás felesége volt s csak most vette észre, hogy mire +vállalkozott az ura. Sirva kiabált utána, mire látta, hogy az +erőszakoskodás hiábavaló, a rendőrök nem engedik előre jönni.</P> +<P>—Ferencz, Ferencz! Gyere vissza!</P> +<P>Az egyik kőműves megfordult útközben s a határozatlan mozdulata arra +vallott, hogy szeretne visszatérni, már megbánta az alkut. De ez csak +egy pillanatig tartott, elszégyenlette magát s erős léptekkel indult +neki a falnak.</P> +<P>Az asszony tovább kiabált. Egy rendőr rámordult, hogy maradjon veszteg. +Mikor az urát meglátta a fal tetején, egyszerre el is némult. A +szemeiből kibeszélt a kétségbeesés. Egyszerre valami belső ösztön arra +késztette, hogy letérdeljen és imádkozzék. Nem létezett számára, +körülötte senki, félig önkivületben kezdett el imádkozni. Semmi új sem +jutott az eszébe, pár szót ismételt folyton a Miatyánk elejéről. +Mellette a mentőkocsi elé fogott ló kaparta a földet és nyerített az +istálló után.</P> +<P>A két ember pedig ontotta maga alatt a falat, tompa puffogással hullott +a tégla a sárba. Óvatosan keresték a szilárd talajt, arczukról csurgott +a verejték s háromszor is megrugdosták a helyet, a hova léptek. Lassan +eltűnt egy emelet, szabadabban kezdtek lélegzeni az emberek. Néhány +gyerek <i>éljent</i> kezdett kiabálni s a hátsó fal egy üres ajtónyiláson át +látni lehetett, amint az én ismerős kék hegyeim mögül lassu méltósággal +elindult útjára a hold.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="5"></A>BECSÜLET</H3> +<P>Csinos, finom ur beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép, +szőnyeges hivatalszobában. Az előadó ur nemkülönben finom úrnak +látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen, +amugy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt +benne minden, puha, kicsi, selymes a divány, a székek, süppedő finom +állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes czigarettafüst a +levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt +selyembe öltözött szép leány bujt volna el s annak a lehellete táplálta +volna a szobát...</P> +<P>A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:</P> +<P>—Kellene nekem egy ember—mondta. Egy ember.</P> +<P>—Minek?</P> +<P>—Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami +ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad +ilyen bizonyára.</P> +<P>—Hogyne.</P> +<P>—De megbízható...</P> +<P>—Persze...</P> +<P>—Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem +fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, a mi hát: +lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra +helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk. +Egész csomó levelem van tőle, a miben kunyorál, hogy csak még egyszer +lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni... Hát ha az +embered arravaló, beszélnénk tán vele.</P> +<P>—Most mindjárt?</P> +<P>—Most, ha már itt vagyok.</P> +<P>—Majd a Kulecz megcsinálja.</P> +<P>Az előadó ur becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy +járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.</P> +<P>—Küldje be a Kuleczet.</P> +<P>Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a +pokróczon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s +végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg +halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.</P> +<P>Kómikus kis szürke ember volt, hosszu fekete felöltőben, a mit a +szobában se vetett le magáról. Nagy csizmáin megfeszült a nadrág s +mintha a nagy, kitaposott lábbelibe ólom lett volna öntve, ugy látszott, +hogy nélkülök, csak a maga erején, mindjárt földőlne a kis vézna, öreg +test. Aztán nagyon bő, hosszu formátlan mellénye is volt még és +módfölött nagy zsebei a kabáton. Most semmi se volt bennük és mégis ugy +lógtak kétfelől, mintha teljesen hozzáformálódtak volna már a sok +burgonyához, zöldséghez, a miből egy-egy nagy kosárra valót czepelt haza +bennük a kicsi vén ember. Csetlett-botlott az öreg, a megriasztott állat +félő pillantásával nézett ki pillái alól az urakra és pislogva +gyámoltalanul várta, hogy mi következik.</P> +<P>Az urak mulattak rajta, de csak magukban s hagyták várni. A főnök ur egy +kis tréfát is megengedett magának.</P> +<P>—Fegyelmi, öreg, fegyelmi...—mondta neki.</P> +<P>Az öreg elsápadt s félszegen kapkodott, mintha megingott volna alatta a +csizmatalapzat.</P> +<P>—Nekem?</P> +<P>—Persze. No ne ijedjen meg. Nem igaz. Csak ugy mondtam.</P> +<P>Az öreg azért még nyögött egyet. A főnök megsajnálta és sietett +elmondani a jó hirt.</P> +<P>—Egy kis munkát kap öreg, otthonra. Itt a nagyságos ur valami +megbizható embert keres, a ki lemásoljon egyetmást, hát én magát +ajánlottam. Kényelmesen csinos kis pénzt szerezhet, csak pontosság, +tudja, pontosság, az a fő...</P> +<P>Az öreg föllélegzett s boldog mosolygás telepedett aszott, ránczos +arczára.</P> +<P>—Ez már jobb—motyogta.—Sokkal jobb. Mikorra tetszik?</P> +<P>—Hát elvállalja?</P> +<P>—A nagyságos ur meg lesz elégedve. Biztosítom.</P> +<P>A nagyságos urat mulattatta az a nagy készség, a mivel ez a vén ember +kapálózott a husz-huszonöt forint után, a mit majd fizet neki s lassan, +kimérten kezdett el tárgyalni, hogy tovább görnyedjen előtte a vén +legény.</P> +<P>—Fontos dologról van szó, öregem. Nem szabad megmutatni senkinek. +Titok, érti? Hol fog majd dolgozni? Otthon? Néhány napig eltart a munka.</P> +<P>—Otthon. Ugy szoktam, hogy a leányom diktál én meg irok, mint a viz, +olyan gyorsan. Meg lesz elégedve a nagyságos ur.</P> +<P>—Leánya is van?</P> +<P>—Van.</P> +<P>—Szép-e?</P> +<P>Az öreg hallgatott, de a főnöke megfelelt helyette.</P> +<P>—Persze. Ugy nézz erre a vén kujonra, hogy gyönyörű lánya van. +Általában szépség dolgában nem lehet panasza a familiájára. A felesége +ma is szemrevaló asszony, olyan kövérkés... Hazajött már?</P> +<P>Az öreg komoran nézett maga elé és a vendéghez szólott.</P> +<P>—Mikor jöhetek el az írásért?</P> +<P>Egy kis csend lett, de aztán megint szaporán beszélt az előadó ur.</P> +<P>—Otthagyta az öreget. Fiatalt keresett magának. Vagy igazabban az öreg +kidobta...</P> +<P>—Igazán?</P> +<P>—Persze. Hét gyereket hagyott otthon. Jó vérű fehérnép...</P> +<P>Az öreg ember remegett a nagy csizmákban és annyira felizgatta a beszéd, +hogy kettétörött a szájában minden szó, mig kijutott a világra.</P> +<P>—Mikor mehetek az írásért nagyságos ur? Hét gyerek, igaz, hét... Mikor +mehetek?</P> +<P>A vendég ur gyorsan felelt:</P> +<P>—Majd én viszem el magához. Este csak várjon rám. Nem szabad erről az +írásról tudni senkinek, hiszen mondtam már.</P> +<P>Este, kissé későn is már, kis levélcsomaggal ment el az öreghez. Nagyon +szegény kis kétszobás lakásban lakott a vén irnok. Az udvarról kellett +benyitni hozzá s az első szoba már akkor sötét volt. Az ágyakban, meg a +földön, szalmazsákokon sorjában aludt a sok gyerek. Izzadtság és forró +meleg párolgott föl a párnákról s valamelyik a nagyobbak közül horkolt +is, ütemesen, hosszan elnyujtva, mintha lassan végig huzgált volna +valaki mindig egy mély hangot a csellón. A másik szobában várt az öreg +meg a lány.</P> +<P>Mikor a finom ur jött, fölállottak mind a ketten s nagyot és alázatosat +bókolt az öreg. A leány inkább csak éppen hogy köszönt s ugy nézett +végig a vendégen, mintha idegenkednék tőle kissé. A nélkül, hogy +ismerné, csak éppen mert olyan a kedve, hogy ne lássa szívesen. A vendég +is hamar végzett vele. Gyorsan, a nélkül, hogy jóformán rápillantott +volna, meghajolt előtte egy kicsit s azután az öreggel tárgyalt. Hosszan +magyarázta neki a leveleket. Passzusokat mutatott, a miket ki kell majd +hagyni a másolatban, megkérdezte, hogy van-e pénze pennára, papirosra s +tiz forintot tett az asztalra, hogy azzal szerezze be a holmit, a mire +szüksége van. Lopva nézett néha a lányra, aki megbántottan, néma dühvel +pillantott vissza rá, a mikor látta, hogy ő ugy áll ebben a szobában, +mintha nem is léteznék. Észre se veszi ez az ur. Nem a szegény uri +kisasszony forrott benne, hanem a lány, az örök lány, a minden lány, a +kit szabad szóval akár összetörni, de nem szabad észre se venni. És szép +volt, máskor talán nem is annyira, mint most. Magas, szálas, merész +nézésű s azért mély szemű, kopott, de majdnem kihivó büszkeség volt +benne, ami néha kivirul a rongyból, ha arravaló a rongy, szép +asszonyforma leány, aki urnak termett. És ez az ember ugy ment el, hogy +megint csak alig pillantott reá, csak éppen hogy mondott valamit, mint a +hogy odamorog az ember akárkinek az utczán. Csoda, hogy nem hozta +magával az ostort is, a mivel rókát hajszol, a mikor arravaló kompániája +van. A leány nagy fekete szeme ugy villant utána, mintha a szikrájával +leütni akarná s mikor visszament az apjához, csak ennyit mondott, +kibámulva a sötét, szegényes kék vászon holmival elfüggönyözött ablakon +át az udvarra:</P> +<P>—Utálatos. Csupa gőg egy ilyen ur.</P> +<P>Mindjárt munkához láttak. Az öreg szép sima papirost terített ki maga +elé az asztalra és a körmén próbálgatta a pennát. A mikor rendbejött, a +leány előszedegette a leveleket s lassan, hogy az írással mindig +utolérje az apja, olvasni kezdett a szagos papirosokról. Mig az öreg +irt, előreszaladt a levelekben. Rohanvást ment végig a szegény +otthagyott leány nagy szerelmén, a mi epekedett, sírt, fenyegetőzött és +követelt s az öregnek néha rá kellett szólani:</P> +<P>—No, hogy megy tovább?</P> +<P>Másnap újra jött a finom ur és harmadnap is. Akkorra már vége volt a +munkának, de ujat hozott. Most már egy csomó versre volt szüksége +írásban, nagy, hosszú versekre, amiket mind be akart tanulni. Vagy talán +nem is igaz, hogy ez volt a szándéka, mert a verseket furán válogatta +ki. Számokat irt egy papirosra: négy, nyolcz, kilencz, tizenegy...</P> +<P>—Ezeket irja ki öregem—mondta—azután ha készen van, csak szóljon. +Aztán majd kijegyzem a többit.</P> +<P>S a sötét szobából, a gyermekálom nagy békességéből, néha behallszott +egy-egy fojtott hang, amint a férfi rekedtesen beszélt a leánynak. +Egy-egy szék is megmozdult s nagy csend következett a lármára. Aztán +halk, lehelletszerü beszéd, csak éppen hogy sejteni lehetett, hogy +valaki szólott valamicskét, megmozdult a levegő, a lusta—s az is +hallatszott, hogy a szép, nagy leányban pihegve zakatol az indulat s +beczézi a fiút:</P> +<P>—Te rossz, otthagytad. Mindenkit megbolondítasz. Te kisasszonyfiu, te +szép...</P> +<P>S egy délelőtt, vasárnap, amikor kibeszélte magát az ember, komoran, +egészen összetörve mondani kezdte a leánynak az öreg, a mi összegyűlt +benne, mig a sok verset összeírta a könyvből.</P> +<P>—Nem tudok beleszólani a dologba. Csináld, ahogy tudod. Szemrehányást +se teszek neked, ha valami olyat cselekszel, amiért szigorú birója +voltam a feleségemnek. Nem törődöm az éjszakáddal, de a mig ennyi +szegény gyermek van reánk szorulva, add nekem a nappalod. Ha reám hagyod +őket, elpusztulnak, pedig hát kötelességünk az, hogy neveljük őket, a +mig lehet. Már nem vagyok követelő. Szegény, összetörött ember vagyok, +csinálj, a mi neked tetszik. De a gyerekekből embert kell csinálni +valahogy. Ez a becsület.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="6"></A>AZ EGÉR</H3> +<H3>I.</H3> +<P>A Repcze-utcza künn van majdnem a város végén s csupa szegény ember +lakik benne. Kicsi az egész, alig néhány ház, meg egypár üres telek, +telve burjánnal, szeméttel, korhadt, félig bedőlt kerítésekkel a +gyalogjáró mellett. Kiizzadt, kormos lakatosok, kovácsok, nyakig meszes +kőművesek mennek végig rajta esténkint hazafelé, az asszonyok künn +várják őket a kapu előtt, mezitlábos, gatyás gyerekek játszanak a porban +s megbámulják a tisztességesen öltözött embert, mint a csodát. Szomszéd +minden család. Átjárkálnak egymáshoz, a fiatalok összeölelkezve sétálnak +vacsora után le és föl az utczán, a férfiak is együtt színak még el egy +pipa dohányt s az asszonyok tereferéjét végighordja a szél az utczán +egyik sarokháztól a másikig, mig az utolsó lámpással együtt csendes +zsongással kialszik az élet. Még itt-ott elszomorkodik egy-egy legény a +sipogó harmonika mellett, de azután legyőzi az álom s a munkás emberek +nehéz szuszogásával alszik el az egész utcza.</P> +<P>Valósággal felfordult a csendes utcza egész rendje, a mikor hire ment, +hogy egy igazi tekintetes asszony jön ide lakni. Egy hivatalnok ur +özvegye fogadta ki az uj fertályra az egész Farkas-féle házat. Ez a ház +eddig is bérbe volt adva, de néha két-három családnak is, mert négy +szoba volt benne. Előbb csak homályos hirek keringtek az uj lakóról. +Némelyek azt mondták, hogy nem is igaz az egészből semmi. Ezt maga +Farkas ur czáfolta meg, mikor felmutatta a szerződést. A sok kíváncsi +ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se, +mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belőle : Szoboszlay Pálné. +Némelyik ismert névről Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a +megyénél és vagy tiz esztendő előtt halt meg, hanem azt talán mégis +Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró +vagy mi,—bizonyosan idegenek lesznek. A Repce-utczában az uraság felől +még mindég nagyon homályos fogalmuk van az embereknek—szóval, majd +elválik, csak türelem.</P> +<P>Egy napon beköltöztek az uj lakók, Szoboszlayné és leánya, Berta. Két +kocsin elfért minden holmijuk. Az asszony kissé megkopott fekete +ternó-ruhát viselt, a leány pedig sima szürke köntöst. Hamarosan +berendezkedtek s harmadnapra már megjelent a szobaur is. Magukkal hozták +a korábbi szállásról, ugy mondták, hogy nagyon jó, ha két gyönge asszony +mellett mindig van egy férfi. Ő is szivesen jött.</P> +<P>A kis utczának pedig semmi szenzácziója sem maradt a beköltözés nagy +napja után. A Farkas-féle házban csendes, falusias életet éltek, az uj +lakók kedvéért sohase fordult be az utczába valami uri hintó, a mit meg +lehetett volna bámulni, ők se sokat járkáltak. Szóval olyan maradt az +utcza, mint amilyen volt. A szobaurtól vártak még valamit, de itt is +cserbenhagyta a remény az utczát. Gergely urat alig látták napjában +kétszer. Reggel korán a kőmüvesekkel egyszerre szaladt be az egyetemre, +délre vissza se jött, este azután éppen olyan szaladva, gyorsan jött +haza, mint a hogy reggel elment. Az feltünt, hogy szép fiu. Az asszonyok +beszéltek róla, néha s a lányok kileselkedtek utána az ablakon. Csak ne +lett volna olyan nagyon ügyetlen. Nagyokat lépett, lóbázta a karját a +levegőben s kevés gondot fordított magára. Sokat tanult; a kis hátsó +szobában, amelyben lakott, néha reggelig is égett a lámpa. Szoboszlayné +és Berta aggódtak is miatta, de birta, vasból volt az akarata és a +teste. Kenyeret akart minél hamarább, mert szörnyen sokat nélkülözött +már.</P> +<P>Szoboszlayékhoz még diák korában költözött, a leányt tanította s ezért +adták a szállást és a kosztot. Mikor az idők változtak, Szoboszlay +meghalt és a leány is kinőtt már a keze alól, ottmaradt továbbra is. A +néhány év alatt belső, családias viszony fejlődött ki köztük. Az asszony +sokszor mondta neki: kedves fiam s beavatta benső ügyeibe. A szegény +diáknak jól esett ez a szivesség s tetszett neki ez a szerep, hogy ő a +férfi a háznál. Pontosan fizetett, igyekezett kevéssé alkalmatlan lenni, +tovább azonban nem merészkedett és nem is vágyott. Jó pajtása volt a +lánynak. Néha, ha egy-egy félórára szabadságot adott magának s ott +hagyta a könyveit, kaczagva, jókedvüen, pajtáskodtak el egymással. A fiu +azonban még mindég nem tudta egészen elhinni, hogy a leány már nagy s +nem gyermek többé; máskor félénk, kissé bizalmatlan természete bizonyos +sajátságos erélylyel párosult, mikor komolyan beszélt vele és ez +imponált a leánynak. Felnézett néha rá és elkomolyodott. Ha azonban a +fiut nagyon elfoglalták a könyvei, napokig sem beszéltek egyebet, csak +éppen, hogy köszöntötték egymást.</P> +<P>Egyszer a leány a maga kedves, kisleányos modorában utját is állotta, a +mint ebéd után gyorsan szobájába akart menni, hogy tovább tanuljon.</P> +<P>—Tudja Gergely ur, hogy maga nagyon goromba?—kérdezte és kihivólag, +valósággal vakmerően nézett fel a nagy emberre.</P> +<P>Gergely mosolygott, ki akart volna békülni, de a leány intett, hogy az +nem megy olyan könnyen.</P> +<P>—Miért nem szólt hozzám már három nap óta?</P> +<P>—Tanulok.</P> +<P>—Kilyukad a feje. Nem fél?</P> +<P>—Még a vizsgáig kibirja, azután már ugy sincs szükség reá, lesz +diploma.</P> +<P>Nem békültek ki. Mosolyogva váltak el, de Gergely hiába nyújtotta a +kezét, a leány nem fogadta el. Mérgesen nézett utána, de ez a tekintet +olyan rosszul sikerült, hogy egyszerre nevették el magukat reá mind a +hárman. Még sokáig hallani lehetett, a mint a könyvből mormogva tanult +odabenn a nagy diák. A lány és az anyja egymásra néztek, látszott a +tekintetükön, hogy mindaketten Gergelyre gondolnak. Intettek egymásnak a +fejükkel, mintha mondták volna: milyen derék fiu.</P> +<H3>II.</H3> +<P>Lehetett talán már éjfél is, amikor egyszerre éles sikoltást hallottak a +Farkas-féle házból. A leány reszketve állott az ebédlőben s a két kis +öklével verte a hátsó szoba ajtaját.</P> +<P>—Gergely ur, Gergely ur, az Istenre kérem, hamar, félek...</P> +<P>A nagy diák egyszerre talpon volt s rohant az ajtó felé. Talán fel is +nyitja, ha akkor meg ujra könyörögni nem kezd a leány:</P> +<P>—Ne jőjjön, ne jőjjön...</P> +<P>—Mit tegyek hát, mi baj van?</P> +<P>—Ne jőjjön ki! Nem vagyok felöltözve, czipő sincs a lábamon. Nyissa ki +az ajtót, hogy világosság legyen de ne jöjjön ki.—Hallani lehetett, +hogy mint reszket szegény.—Gergely kinyitotta az ajtót s vissza ment a +szobába. A leány csendesedni kezdett, már nem félt olyan nagyon. Nyitva +hagyva minden ajtót, elbátorkodott a szobájáig, futva hozta vissza +egyenkint a ruháit az ebédlőbe és ugy öltözködött. A diák pedig már +nagyon türelmetlen volt, nagy botot forgatott a kezében s minden +perczben kiszólott a másik szobából:</P> +<P>—Készen van?</P> +<P>—Még nem, csak egy kicsit még, mindjárt...</P> +<P>—Hát mi baj van, beszéljen már.</P> +<P>—Valaki van a szobában, mozgott...</P> +<P>—Ember?</P> +<P>—Nem tudom, mindjárt kiszaladtam. Költsük föl a mamát is.</P> +<P>—Hagyja majd megnézem, készen van?</P> +<P>—Jöhet már.</P> +<P>Gergely kijött, megfogta a leány reszkető kezét, együtt mentek el addig +a szobáig, a hol az aludni szokott. A kis fehér szobában semmi különös +jel nem mutatott arra, mintha betörők lettek volna benne. A leány csak +az ajtóig mert menni, s ott is minden pillanatban készen volt arra, hogy +visszafusson. Gergely összekeresgélt minden zugot, felnyitogatta a +szekrényeket is és kijelentette, hogy itt semmi sincs.</P> +<P>—Pedig mozgott, halottam, erősitette a leány s megrázkódott, mikor +eszébe jutott a hang, a melyet hallott.</P> +<P>Gergely csak nézte s mikor látta, hogy még mindig nagyon fél, fejére +tette a kezét. A leány megnyugodott s nedves, siró szemeivel bizalommal +nézett fel reá.</P> +<P>—Meghaltam volna, ha nem lett volna itt,—mondta hálás, megindult +hangon, de ebben a pillanatban megint valami nesz halatszott. Erre mind +a két kezével egyszerre ragadta meg a férfi karját s csak a fejével +mutatott be a szobába, hogy: ugy-e mondtam, van itt valami. Szótlanul, +lélegzetüket is visszafojtva várták, hogy mi lesz,</P> +<P>Egyszerre aztán elő is jött valami.</P> +<P>A kemencze mellől, erre-arra nézegetve, óvatosan mászott elő egy egér, +Gergely erősen szorította a leány karját s intett, hogy hallgasson. A +szürke kis állat pedig mind bátrabb lett, kijött már a szoba közepéig, +szaglászott a földön, mintha valami kis ennivaló után keresgélne s +kezdte otthon érezni magát.</P> +<P>—Milyen csinos—súgta Gergely a leánynak.</P> +<P>Borzasztó—felelte a leány, de nem tudott elég halkan beszélni, mert az +egér is meghallotta s gyorsan vissza szaladt a kemencze mögé.</P> +<P>Lássa elkergette...</P> +<P>Gergely most már szépen jó éjszakát kivánt s vissza akart menni a +szobájába. A leány azonban csak nem bocsátotta el a karját s rémülten +kérdezte:</P> +<P>—Itt akar hagyni?</P> +<P>—De hát mit csináljak, látja, hogy nincs már baj.</P> +<P>—És az egér?</P> +<P>—Már visszament, szegény.</P> +<P>—Visszajön.</P> +<P>—Istenem, hát baj az? Egy kis egér...</P> +<P>—Nagyon utálatos! Maradjon még...</P> +<P>—Ha akarja, szivesen, de egy kicsit furcsa...</P> +<P>—Nem, nem, ne féljen,—összetette a kezeit és ugy kérte.—Meghalnék +félelmemben, ha itt kellene hogy maradjak egyedül. Felszaladna a párnára +is, fel... Beszélgessünk.</P> +<P>Gergely letette a lámpát az asztalra s leültek egymással szemben. A +férfi lassan emelte föl tekintetét a leányra s azután olyan hosszasan +nézte, hogy az lesütötte a szemeit. Nagyon kedves volt ez a kis borzas +fej, a tiszta homlokkal és az őszinte nézésü, nagy fekete szemekkel. +Gergely nem tudta levenni róla a szemeit s egyszerre elfelejtett +mindent, amit ma tanult. A helyzet is nagyon különös volt számára. Ebben +a lányszobában csak egyszer volt még, mikor a nagy, nehéz ruhaszekrényt +egyik sarokból a másikba tolta s most éjjel egyedül van benne a +leánynyal. Gondolatban meleg szeretettel vette körül a reszkető +gyermeket s a szoba illata elkábította. Érezte, hogy szédül és lehunyta +a szemeit. Hallgattak mindaketten, nem tudtak beszélni. A férfit +egyszerre fogta el a varázs, ami megdöbbentette, érezte, hogy szerelmes. +Félt már egyedül maradni a leánynyal s menni szeretett volna.</P> +<P>—Fél még?—kérdezte. Komoly, nyugodt akart lenni, de már ez a két +semmit sem jelentő szó is lágyan, szerelmesen hangzott.</P> +<P>—Nagyon félek—felelte elkényszeredve a leány s megijedt attól a +gondolattól, hogy egyedül marad.—Maradjon, majd beszélgetünk, hozza el +a könyvét, tanuljon itt, csináljon valamit, majd én is dolgozom.</P> +<P>Gergely is ugy találta, hogy az lesz a legjobb, ha közöttük lesz a +vaskos könyv. Tanulni kezdett, a leány kézimunkát vett elő és dolgozott. +Néha szólottak egy-egy szót, de lopva sürün pillantottak egymásra. A +hajnal is igy találta őket, s mikor az első napsugár besütött az +ablakon, egymáshoz ölelte a könyvre és himzőrámára hajolt két fejet.</P> +<H3>III.</H3> +<P>A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több +rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik +lyukat betömték, más oldalról sétált elő. Ha személyesen nem +jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes. +Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak +jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér +mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették, +hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány +sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan +titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak +valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult +Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan +beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott. Máskor meg +elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi +megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek +egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el +egymástól.</P> +<P>—Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni—mondta egyszer a férfi.</P> +<P>—Tud már eleget,—mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.</P> +<P>Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a +miről eddig csak gondolkozni mertek.</P> +<P>—De én nem tudok majd maga nélkül élni—tört ki egyszer belőle s +megragadta a leány kezét.</P> +<P>A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta, +boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szeméből a könyek.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="7"></A>A LEGSZEGÉNYEBB VÉRTANÚ</H3> +<P>Eszembe jut egy öreg, bolond kocsis története, ugy a mint azt nekem az +én müncheni barátom, Sipniewski Franck elbeszélte. A vén szolga addig +mesterkedett, mig feljutott oda, a hol az igazi lengyel hazafi +megtalálja végre az őt megillető tisztességet, felhuzták az akasztófára. +Mert a lengyelnek olyan szent az akasztófa, mint nekünk a kereszt. A +legkomolyabban beszélnek arról, hogy majd egyszer, tudja a jó Isten hogy +mikor, ha majd szabadok lesznek, Varsó piaczán akasztófát állítanak föl +az elnyomatás emlékére s egy márvány falba belevésik mindazok neveit, a +kiket bitón fojtott meg a fehér czár nevében, a muszka igazság. Ha majd +fölépítik azt a falat, a te neved se fog hiányozni róla, öreg Demeter.</P> +<P>Az öreg Sipniewski nagyon kompromittálva volt a hatvanharmadiki +fölkelésben. Egyik éltető lelke volt az egész mozgalomnak. Nem volt +politikus, csak hős. Elszánt és naiv, mint a felkelők nagy része. +Megesküdött akár a szüz Máriára, hogy győzni fognak, de egyéb alapja nem +volt a hitének, mint a nagy bátorsága, vagy az, hogy most már bizonyosan +velük lesz az Isten. Elég sokáig volt ellenük.</P> +<P>Mikor már rendben volt minden, olyan titokban, hogy csak a vak nem +látta, gyülekezni kezdett a tábor. Az öreg Sipniewski befogatott egy +könnyü kocsiba, Demeter, a vén kocsis felült a bakra, ur kocsis nagyon +elbúcsúzott hazulról, sirva kisérte ki őket a kapuig a háznép s a kis +kocsi mögött gyorsan felporzott az ut, hogy aztán beálljon az az ijesztő +csend, a minek okvetlenül el kell következni, ha olyan valaki hagy el +bennünket, a kit nagyon szeretünk s egyszerre eltünik szemünk elől még a +por is, a mit a kocsija fölvert. Az országút pora még ismerős, de a mi +azután következik, ismeretlen, idegen világ.</P> +<P>A naiv katonában mégis volt annyi politika, hogy a meglepetés ellen +biztosítani akarta magát. Hogy aztán gyerekes idea született meg +becsületes agyában, az megint rávall a hősre, aki sehogy sem tud +komédiázni.</P> +<P>Azt hitte, hogy valami nagyon furfangos cselt eszelt ki, megállította a +kocsit s tanácsot tartott Demeterrel.</P> +<P>—Te öreg—mondta neki—ha kozákokkal találkozunk, rá se hederíts, hajts +tovább. Ha megállítanak s kérdezik, hogy hova megyünk, azt feleljük, +hogy Varsóba. Hogy honnan? Hát Kocinski urtól.</P> +<P>—Igen, Kocinski urtól.</P> +<P>Mindenki tudta, hogy Kocinski az oroszok részére dolgozott. A ki tőle +jön, az csak nem lehet gyanus. Ur is, kocsis is jót mosolygott ezen a +tréfán. Demeter még hátra is nézett, megbámulta az urát, hogy milyen +okos ember. Összekacsintottak, két ilyen vén róka mindenkit lefőz. Majd +megnyulik a kozákok orra ők meg vigan hajtanak tovább.</P> +<P>De nem igy esett.</P> +<P>A legközelebbi dülőnél három kozák nyargal a kocsihoz. Az altiszt +elkérte az irásaikat s faggatni kezdte őket.</P> +<P>—Hova mennek?</P> +<P>—Varsóba.</P> +<P>—Mit akarnak ott?</P> +<P>—Lovat venni.</P> +<P>—Nincs most vásár.</P> +<P>—Lesz a jövő héten.</P> +<P>—Honnan jönnek?</P> +<P>Sipniewski erősen a kozák szeme közé nézett s kivágta a feleletet.</P> +<P>—Kocinskitól.</P> +<P>A kozák megkérdezte Demetert is.</P> +<P>—Honnan jösztök?</P> +<P>—Kocinski urtól.</P> +<P>—Otthon volt az ur?</P> +<P>—Otthon.</P> +<P>—Hát az asszony?</P> +<P>—Az is.</P> +<P>Erre szó nélkül közrefogták a kocsit s a szegény Demeternek arra kellett +hajtani, a merre ők parancsolták. Visszavitték őket az első katonai +állomásra, átadták a tisztnek. Demeter behuzta vállai közé a fejét s nem +szólott többé egy szót sem. A tiszt más kiséretet adott melléjük s +tovább kisértette őket. Negyednapra már a hadbiróság előtt állottak. A +nemes ur egyenesen, mint a ki helyt áll mindenért, Demeter pedig a +lengyel paraszt csökönyös makacsságával, inkább csak rásandított az +aranyos, czifra urakra. A hogy lesz, ugy lesz, de tőle ugyan nem +hallanak egyebet, mint a mit a gazdája parancsolt.</P> +<P>Demetert kiküldték s a biróság elnöke vallatóra fogta Sipniewskit.</P> +<P>—Hol voltak?</P> +<P>—Kocinskinál.</P> +<P>—Nem igaz, Kocinski három hét óta Varsóban van; most újra kérdem, hogy +hol voltak?</P> +<P>A szegény sarokba szoritott ember komoran maga elé bámult s nem felelt. +Nem azon gondolkozott, hogy mit mondjon, de az suhant át egyszerre az +agyán, hogy veszve van s ez elkeserítette. Még ki sem lőhette a +pisztolyát s már is véget ért számára minden. Mig szótlanul ott állott, +köny is gyült a szemébe s motyogni kezdett: szegények, szegények. A +családjára gondolt, tudja a jó Isten, hogy mikor látja őket még egyszer. +Talán soha. A tiszt érdeklődve nézett reá s gyöngédebben szólott hozzá:</P> +<P>—Olvassa itt maga, az ön neve is benne van a jegyzékben. A felkelőkhöz +ment, igaz? Ne tegye még sulyosabbá a helyzetét.</P> +<P>Sipniewskinek eszébe se jutott, hogy tagadjon, elpirult, hebegett volna, +ha megkisérti. Ugy érezte magát, mintha fojtogatnák, leesett egy székre +s reszketett a hangja, a mint egy-egy szót kinyögött.</P> +<P>—Igaz.</P> +<P>Behivták Demetert. Az öreg ugy kullogott be az ajtón, mint a hogy egy +ilyen furfangos emberhez illik s talán mert félt, hogy váratlanul +végighuz valaki a hátán, még mindig vállai közé szedte be a fejét s csak +ugy a gallérjából nézett a világba, mintha nem akarna künnebb jönni. +Mikor egy pillanatig azt hitte, hogy senki se néz reá, odasandított a +gazdájának: mi már értjük a dolgunkat, ugy-e uram?</P> +<P>—Hol voltatok?—kérdezte a tiszt.</P> +<P>—Kocinski urnál.</P> +<P>A tiszt Sipnievskihez fordult s intett neki hogy beszéljen a kocsisával. +A szomoru ember könyes szemmel s fájdalmasan mosolyogva czáfolta meg a +szegény Demetert.</P> +<P>—Nem ott voltunk, fiam. Hazulról jöttünk, mondd meg az igazat.</P> +<P>Demeter előbb meghökkent, de azután visszamosolygott a +gazdájára.—Átlátok én a szitán mondta a szemeivel, mert hangosan nem +szólhatott.—Neked ezt mondanod kell uram, de én nem vagyok olyan +bolond, hogy utánad beszéljek.—A tiszthez fordult s bizonykodott az +igazsága mellett.</P> +<P>—Kocinski urtól jöttünk bizony, Kocinski urtól.</P> +<P>A gazdája egy lépést tett feléje s beszélni akart vele, de a tiszt nem +engedte meg. E helyett ő igyekezett kiszedni Demeterből az igazat.</P> +<P>—Van-e feleséged?—kérdezte tőle.</P> +<P>—Van.</P> +<P>—Gyermek is?</P> +<P>—Hát hála az istennek, mind fiu.</P> +<P>—Egyet se látsz többé közülük, ha hazudsz.</P> +<P>Demeter meg volt sértve. Végignézett a tiszten, azután a mellére tette +mindkét kezét, mintha kérdezné, hogy csakugyan róla beszélnek-e? A tiszt +türelmetlenkedni kezdett, mégegyszer rászólt a szegény ostoba kocsisra.</P> +<P>—Hol voltatok?</P> +<P>—Kocinski urnál.</P> +<P>A kozákok kilökdösték szegény Demetert az ajtón s lezárták egy sötét +pinczébe. Az uri rab fenn, a hivatal mellett kapott börtönt, amig itt +van, megbecsülik, azután vezesse a sorsa. A hadbiró este kártyázott vele +s elnyert tőle vagy hetven rubelt. Ittak is, a fogoly sóhajtozott, haza +gondolt, a biró vigasztalta s biztatta, hogy ne féljen, nem kötik fel. +Sok az enyhitő körülmény, hanem az a szerencsétlen Demeter nagyon +elrontotta a dolgát. Holnap próbálnak még vele.</P> +<P>Reggel felhozatták ujra.</P> +<P>—Hol voltatok?</P> +<P>—Kocinski urnál.</P> +<P>A gazdája megfogta a gallérját, a szemébe nézett s az izgalomban +reszketve beszélt hozzá. Néha megrázta, hogy jobban megértse azt, amit +mond neki s a fülébe kiabált, mintha süket volna a szegény ember.</P> +<P>—Demeter, ne légy bolond. Mindennek vége, most már ne légy szamár. +Mondd meg az igazat.</P> +<P>—Azt mondom.</P> +<P>—Nem igaz. Nem voltunk Kocinskinál. Őrült! Vigyázz magadra. Beszélj +igazat. Látod, hogy én már mindent elmondtam, nem kell, hogy tagadj. +Honnan jöttünk?</P> +<P>—Kocinski urtól.</P> +<P>—Meg vagy veszve!</P> +<P>Demeter ránevetett a gazdájára és sehogy se tudott tisztába jönni a +dologgal. Mit akarnak itt vele? Hanem az a másik ember, akiről tudta, +hogy mind a kettejüknek ellensége, gyanusnak tünt föl neki s hamarosan +elbirálva a helyzetet, rájött a szerencsétlenségére, hogy itt hazudni +kell tovább is. Azt hitte, hogy ráparancsoltak a gazdájára, hogy előtte +igy beszéljen. Nem, nem, rajta nem lehet kifogni.</P> +<P>—Kocinski urtól jöttünk.</P> +<P>A gazdája kétségbeesetten nézett reá és várta, hogy térjen magához. Sirt +dühében s összeszoritotta az öklét, hogy agyonvágja a vén kocsist s +lihegve alig birva magával, ujra elkezdett beszélni.</P> +<P>—Demeter! Édes öregem, szegény szolgám, fiam, mond meg az igazat. Hol +voltunk? Ugy-e otthon, ugy-e?</P> +<P>Demeter még jobban beletemetkezett a gallérjába, nagy küzdelem folyt le +a szegény paraszt lelkében, de azért nem hagyta magát elbolondítani.</P> +<P>—Nem, Kocinski urnál.</P> +<P>A hadbiró erre azt monta, hogy: elég. Demetert visszavitték a pinczébe s +megmondták neki, hogy imádkozzék annyit, a mennyit csak tud, mert két +óra mulva meghal. A szegény ember kimeresztette a szemeit erre a +beszédre, nézett ide-oda, de azután azt mondta, hogy jól van, egyszer +ugyis el kell menni, hát mindegy.</P> +<P>Két óra után felhozták. A szegény jó embert nagyon megviselte ez a kis +idő, megtörpült, keserü vonás huzott barázdát az arczára, de azért nem +hagyta magát. Élénken nézegetett körül, várta, hogy valaki segitsen +rajta. Mikor az akasztófa alá állitották, felnézett, dörzsölni kezdte a +homlokát, hirtelen szedte magába a lélegzetet s összemenve, reszketve +várta, hogy mi lesz.</P> +<P>Pár perc mulva lejött néhány tiszt s köztük a hadbiró. Mikor meglátták +ezt a szegény, bolond figurát, szorongva néztek össze. A biró valósággal +dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az +majd leesett a lábáról.</P> +<P>—Hol voltatok te barom! Beszélj!</P> +<P>—Kocinski urnál.</P> +<P>A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember +százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="8"></A>A VACSORA</H3> +<P>Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy +német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, előttünk épp olyan +érthetetlen emberek között, mint ahogy ők képtelenek minket megérteni. +Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Ők elképednek azon, hogy egy +hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy +keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit +a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt +a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik +ismerős közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga +véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy +birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?—magyarázzák meg neki—és +elkezdődik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal. Az +asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell +áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot +s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.</P> +<P>Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel, +ökleikkel verték egymás előtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem +lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy +kis, őszes ember erőszakolta át magát a publikumon, előbb kiköhögte +magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül +kezdett beszélni.</P> +<P>—Lengyelek az urak?</P> +<P>Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre +lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit +mondott:—liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy +oroszokról, lengyelekről, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott +szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek +tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt <i>jenerál</i>-nak +hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s +meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert. Az egyik +lengyel egyszerre felugrott az asztal mellől s elveszve a nagy +indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis +jövevényt, s beszélni kezdett.</P> +<P>—Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel +regényiró, költő és ujságszerkesztő; jól nézzék meg. Most szökött meg +Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek, +egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan előkeriteni. Az +iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái +palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk +miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendőrség elől. Itt van ez az ur, +ez az önök találmánya...</P> +<P>A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve, +észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette +volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy +el ne szaladjon. A <i>jenerál</i> szitkozódott és sírt, nagy, esetlen +testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig +lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák +ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan +oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember +elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük +zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a +szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A +hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a +tartozásból, kidobja őket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az +urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart +s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek. +Az, aki előbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki +a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül, +szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen +szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy +szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a <i>jenerál</i> törte meg a +csendet, vette a kabátját s menni készült.</P> +<P>—Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.—Mikor visszajött, +nem volt már felsőkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy +látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt +mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.</P> +<P>—Van egy márkám és ötven fillérem—kezdte a <i>jenerál</i>. Megosztozunk +rajta. Hányan vannak?</P> +<P>—Négyen.</P> +<P>—Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk. +Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van +gyertyájuk?</P> +<P>—Nincs.</P> +<P>—Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell +pénzt adni.</P> +<P>Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta +követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel +kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem +akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a +családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát, +nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig +rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de +beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.</P> +<P>A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az +ételnek, nem sokat törődve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott +rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott +velük, de azok figyelembe se vették s a <i>jenerál</i> tanácstalanul, +ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.</P> +<P>—Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!—kiáltották a gyermekek s +ökleikkel taszigálták az apjukat.—Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a +kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a +kis éhes rablók mindent elvettek tőle. Egyszerre azonban elszégyenlették +a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a +vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat +odadörzsölték a sovány karjához s kétfelől is nógatták nagy szeretettel:</P> +<P>—Egyél mama, egyél, édes!</P> +<P>A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a +sóhajtását, hogy ne zavarja őket. A <i>jenerál</i> az ágy szegletére ült s +ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy +fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott +néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy +deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot +találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak. +Nagyon idegenek voltak egymásnak. A <i>jenerál</i> a maga naivságában is +megérezte, hogy zavarná őket, ha kérdezősködnék; egy pillanatra azt +hitte, hogy átlát a két előtte ülő alak koponyáján, s mint egy zsongó +méhsereg, ugy tünt fel előtte a kis szomoru ember fejében a sok gond, +baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az +asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A +gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás +között suttogtak valamit. Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a +hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat, +mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami +bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.</P> +<P>—Egy nap megint a hátunk mögött van.</P> +<P>Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga +lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:</P> +<P>—Miért sirsz?</P> +<P>Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre +hangosan kezdett sírni. A <i>jenerál</i>, mintha csak engedelemre várt volna, +hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz +mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani, +a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegőben s +azután már csak nyögött, erőlködött, hogy valamit mondjon.</P> +<P>A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik +visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott.</P> +<P>Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a +<i>jenerál</i> hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment: +legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget. +Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsőn s csak az +első emeletnél állottak meg egy szóra.</P> +<P>A <i>jenerál</i> akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd. +Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre előkereste +mellényzsebéből a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra +hadonázott lapátkezeivel a levegőben, mert anélkül nem lehet értekezni.</P> +<P>—Holnapra, reggelire, délelőtt majd dolog után látunk...</P> +<P>A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s +elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A <i>jenerál</i> azonban nagy +esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit +ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha +pénze van. Nem tud vele mit csinálni.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="9"></A>A MINISZTER VENDÉGEI</H3> +<P>A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától, +Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt +Kegyelmes Barátom Ur"—s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást +megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város +megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a +deputáczióval. Ő mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s +örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját +tiszteletteljesen üdvözölhesse. Hiszi, hogy nem méltóztatott még +teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt +iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett +háládatosságának egy kis porczióját.</P> +<P>A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen +érdeme a díszpolgárságra—és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a +levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett erről a kis +fészekről, Szüts Tamásról, meg a többiekről. Mosolygott, ujra elolvasta +a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek. +Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet, +Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most +bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi +gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet +érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes +lesz össze-vissza kérdezősködni a deputáczióban. E perczben annyira +megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen +lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.</P> +<P>Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek. +A kegyelmes ur kiment eléjük az előszobába és Szüts Tamást rajta kapta +azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart +intézni. Erre azonban nem volt idő. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan +megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz +tartozott s vitte őket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a +diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy +ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni előtte az ajtót s +szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.—Aha! Tehát +háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva +vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.</P> +<P>Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját +állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy +miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts +Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba +cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeiből, az +arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek +nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta +magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása: +magyar királyi miniszter.</P> +<P>A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha +tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.</P> +<P>—Becski Samu igazgató-tanító.</P> +<P>De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s +nevetve mérte végig.</P> +<P>—Jó husban vagy, öreg...</P> +<P>—Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...</P> +<P>—Dehogy, dehogy.—Van-e feleséged?</P> +<P>—Van.</P> +<P>—Hát gyerek?</P> +<P>—Az is.</P> +<P>—Hány?</P> +<P>Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette +feszengő öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen +ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek +gyültek a szemeibe és sóhajtott.</P> +<P>—Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e +még a néni?</P> +<P>—Csak betegeskedik szegény feje.</P> +<P>—Hát a műhely?</P> +<P>—A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.</P> +<P>—Jól megy a munka?</P> +<P>—Nincs panasz rá.</P> +<P>Elhallgattak. Az igazgató-tanító keveset értett az egészből, ő később +származott be a városkába A másik három ember boldogan mosolygott, +egyszerre összeomlott közöttük minden korlát, meghatva, könyes szemekkel +nézegették egymást. Az öreg Babarczy asztalosmester a szemeit törölgette +s apránkint eldicsekedett mindazzal, mire az uton elkészült.</P> +<P>—Megvan még a gyalupad, kegyelmes ur, amin gyalulni tetszett. A gyalut, +mindjárt hogy el tetszett kerülni tőlünk, a fiókba tette a feleségem +emlékbe. Nagyon szerette a kegyelmes urat...</P> +<P>—Hát szilvaizes pánkó van-e még a világon, Babarczy bátyám?</P> +<P>A kegyelmes ur kis diák korában mindennap átjárt az öreg Babarczy +műhelyébe alkalmatlankodni. Gyalult, furt, faragott, elfáradt a nagy +munkában s jóllakott a mesterné asszony hires lekváros pánkójából. Most +egyszerre az ötlött az eszébe s az a gyermekes reménye támadt, hogy +talán hozott magával vagy egyet a zsebében. Egy lekváros pánkóért a +régiek közül örömest lemondott volna egy udvari ebédről.</P> +<P>Az öregnek felragyogott az arcza s boldogan hadart.</P> +<P>—Meg, meg, megmondom az asszonynak, hogy még emlékezni kegyeskedik a +pánkójára. Nagyon boldog lesz. Ha tudná, hogy mi itt most miről +beszélünk!</P> +<P>Az igazgató-tanító kelletlenül szorongott. A kegyelmes ur észrevette ezt +s hamarosan pár kérdést intézett hozzá.</P> +<P>—Hány iskolaköteles van a városban?</P> +<P>—Háromszáznyolczvannégy.</P> +<P>—Sok a mulasztás?</P> +<P>—Szigoruan járunk el, kegyelmes uram.</P> +<P>—Nagyon helyesen.</P> +<P>Az idegennel szemben egyszerre miniszteri sablon lett belőle s ujra +felderült az arcza, mikor visszafordult a két régi ismerőshöz.</P> +<P>—Nálam ebédeltek ma, öregem, ugy-e Babarczy bátyám.</P> +<P>A két ismerős majdnem ujjongott örömében, nem tartottak már meg semmi +formát, csak a régi jó barátok voltak. Kényelmetlenül néztek össze, +mikor eszükbe jutott az igazgató-tanító, de a miniszter egyszerre +kisegítette őket zavarukból.</P> +<P>—Igazgató urat is szivesen látom.</P> +<P>Mindjárt át is vezette az urakat a lakásába s négynek teríttetett. A +Kaszinóból hozatta át az ebédet s a három régi ismerős pillantásai +összeölelkeztek az ételek gőzében. Mosolyogva kinálgatták egymást, sokat +koczintottak s az öreg asztalosnak sokszor eszébe jutott a felesége. A +miniszter kiolvasta a szemeiből, hogy mire gondol s olyan falusias jó +kedvében volt, hogy elérzékenyült s egy pohár pezsgővel felköszöntötte +Babarczyné asszonyt. Áthajoltak az asztalon s ugy beszéltek egymáshoz. A +házigazdát minden érdekelte, a mi ujságot csak mondtak. A református +templomot újra fedték, az öreg kántor helyett uj énekli már a +zsoltárokat, a Zsoldos-utcza most már hosszu, kinyulik egész a határba, +tavaly fölépült az első kétemeletes ház, a vén városi mérnök leánya +férjhez ment a járásbiróhoz, mind, mind nagyon érdekes dolog. Egy-egy +perczre elhallgattak, máskor meg, hiába integetett az igazgató-tanító, +egyszerre beszélt a két vendég s a miniszter hátradőlve a székén, nedves +szemekkel hallgatta őket.</P> +<P>—Édes jó parasztjaim—gondolta magában s hagyta, hogy beszéljenek, ő +csak hallgatott s ha az igazgató-tanító ur nem lett volna ott, egyszerre +ölelte volna magához mindakettőt. Becsületesség, jóság, egyszerüség +sugárzott le az arczaikról, ez ugy hatott reá, mint egy pohár +kristálytiszta forrásviz.—Édes jó embereim—ismételte magában sokszor +áradozva.</P> +<P>Az inas zavarta meg őket. Belépett és komolyan, mint a ki elítéli az +ilyen kirugásokat, jelentette:</P> +<P>—A miniszterelnök ur ő excellencziája várja a kis szalonban a kegyelmes +urat.</P> +<P>A kegyelmes ur átment a kis szalonba s komolyan néztek össze a vendégek. +Suttogva szólott az igazgató-tanító:</P> +<P>—Lehet, hogy áthozza és bemutat neki.</P> +<P>—Már hogy gondol ilyent—utasította rendre a polgármester.</P> +<P>—Valami nagy baj lehet az országban, ha még az ebédnél sem hagyják +szegényt nyugodni—mondta az asztalos.</P> +<P>A többiek ráhagyták, hogy bizony meglehet, komor idők járnak.</P> +<P>Mikor visszajött a kegyelmes ur, szerették volna leolvasni az arczáról, +hogy baj van az országban, de éppen ugy mosolygott, mint előbb, csupa +megelégedés, öröm öntötte el, mikor ujra megpillantotta a vendégeit.</P> +<P>A polgármester mindjárt el is mesélte, hogy egyszer-másszor vele is +megesik, hogy a főispán megzavarja az ebédet, pedig hát az embernek +egyéb nyugalma sincs, csak éppen amig eszik.</P> +<P>—Legjobb az iparos dolga, senki se parancsol neki—véleményezte az öreg +Babarczy s nem tudott elfojtani egy sajnálkozó mosolygást, a mint +végignézett a hivatalnokokon. Az igazgató-tanító meg előhozakodott, hogy +neki is vannak néha kellemetlenségei a tanfelügyelővel, de ezt már nem +hallgatta senki, a vendégek és a gazda hallgatva gyönyörködtek egymásban +a jó ebéd után s csak egy kézszorítással mondták el egymásnak a jó +kivánságot, hogy: egészségére adja Isten, a mit megevett.</P> +<P>Az igazgató-tanító aztán odahaza ilyenformán adta elő a dolgot:</P> +<P>—A miniszter látta, hogy bennem tanult emberrel van dolga, meghívott +ebédre, a másik kettővel nem tudott mit csinálni, hát azokat is +meghivta, pedig mondhatom, hogy igazán illetlenül viselték magukat, +különösen az öreg Babarczy. Előre megmondtam, hogy nem kell mesterembert +küldeni föl a kegyelmes úrhoz.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="10"></A>A HATODIK</H3> +<P>Egy kis szünet után—talán pár hét lehetett mindössze—ujra láttuk, hogy +a Veressék háza előtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az +öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dőlnek neki a rudnak +s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, ősz bajuszu kocsis pipára gyujt a +bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek +ujra betegük van.—Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a +kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit: +kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erős leves, +csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten. Veress ráintett a fejével, +hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba. +Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem +azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás előtt még +bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló +hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy +csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik +koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg +czimborám—s el is indultak. A kocsis meg kérdezősködni kezdett:</P> +<P>—Melyik beteg?</P> +<P>—Most a Jenőke.</P> +<P>—Mi baja van? meghal?</P> +<P>—Meg.</P> +<P>—Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.</P> +<P>Az öreg doktor előbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett, +hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis előrefordult, rászólott a lovakra: +gyí hé!—s tovább mentek.</P> +<P>Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos, +zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s +négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felől a nap, +de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az +orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szőnyegbe, +függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték +az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki +nem fogytak belőle. Szük előszobán át kellett belépni a lakásukba. Mióta +csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe +hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amiből már kiitták, kiették az +orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, <i>kétóránkint, +óránkint, félóránkint</i> felirattal s lassankint tele lett velük minden +polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A +patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék +cselédjét.</P> +<P>—Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekből!—kiáltotta reá és +majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas +szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább +tudná, hogy hol van.</P> +<P>Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni +egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek +lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendő alatt, mig +nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték +azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni őket a mezőre, hogy +ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek +a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erőszakolta a dolgot.</P> +<P>Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra +áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint +megállott a ház előtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment +s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól +megállottak a Veressék háza előtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn +nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat, +ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára, +átbeszéltek egymáshoz. Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót, +feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a +városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami +keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az +egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni. +Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai +komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az +öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s +szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az előszobában.</P> +<P>Most Jenőke lett beteg, dagadni kezdett a torka s azt mondta, hogy +bajosan tud nyelni. A nagynéni, akit az anyát helyettesíteni hozott +magához Veress, tapintatos, gyöngéd módot keresett, amivel tudtára adja +a dolgot, de erre nem volt szükség.</P> +<P>—El kell hivni Bojthot—mondta Veress s egy kanállal leszorítva a +gyermek nyelvét, belenézett a torkába. Nem is volt nagyon megilletődve, +egy karosszéket hozott az ágy mellé, s szótalanul várta az orvost. +Sovány, fehér kezét rátapasztotta a gyermek homlokára, nézte maga előtt +a földet. Azon gondolkozott, hogy mi lesz most már belőle, ha az utolsó +gyermeke is meghal, miután teljesen elfogyott körülötte a család. Hogy +másként is végződhetnék a betegség, arra nem is gondolt, már megszokta, +hogy az ő betegei meghalnak. Rendbeszedte emlékében a halottait s mikor +a végére jutott, odasorozta már a beteg gyermeket is. A temetkezési +társaságokról ugy beszélt, mint akik szivesek voltak elkezelni mellőle a +familiát, s most a beteg gyermek mellett állva, nézve a vergődő kis +lázas testet, csak az bántotta, hogy ezt is azok az idegen emberek +fogják elkezelni. Miért? Olyan szépen elvinné ő maga az ölében, megásná +a sirt, addig lefektetné a pázsitra, beszélne hozzá:—mindjárt készen +leszünk, csak egy kicsit várj még, rögtön, rögtön, aztán odaadná a +földnek, legyen az övé. Az eszébe se jutott, hogy talán életben marad a +fia. Hogyan lehessen azt elképzelni, hiszen a többi is mind meghalt. Az +ő agyában egészen más filozófia fejlődött ki, mint a milyen a mienk, a +kiknél még mindig ujság s valami rendkivüli dolog a temetés,—teljes +megnyugvás a kényszerüségben s tagadása mindennek, a mi segíthetne.</P> +<P>A mikor az öreg doktor megirta a reczeptet s adott egy csomó utasítást +és a többit az Istenre bizta—mosolygott és kicsufolta magában az +öreget:</P> +<P>—Ilyen öreg lettél s mégsem tudod, hogy ez mind nem segít. Nem +szégyenled magad?—gondolta s szeretett volna a szemébe kaczagni.—Vén +ostoba! mondta, amikor becsapta mögötte az ajtót s komikusnak találta a +lovát, kocsiját, minden tudományát. Mikor másnap ujra eljött, azért +elébe ment, hallgatta amit mondott, mert ebbe is ugy beleszokott, mint a +hivatalba, vagy abba, hogy a nap bizonyos időszakaiban enni kell, de +magában kinevette s nem hitt neki egy szót se.</P> +<P>Amikor megint eljött a megyei és a városi tisztikar s a tüzoltó-banda, +bizonyos megkönnyebbüléssel adta át nekik a kis halottat eltemetni. Arra +gondolt, hogy már nem alkalmatlankodnak többet, nincs kit elvinni s +mikor arra a jó tréfára gondolt, hogy a doktor lovait ujra nógatni kell, +hogy tovább menjenek a kapu elől, behunyta a szemeit és mosolygott.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="11"></A>AZ EZRED</H3> +<H3>I.</H3> +<P>Az ezredes éppen gyakorlatra készült, atilláját gombolta össze és +kinézegetett az ablakon, hogy elővezetik-e már a lovat. Kissé +türelmetlen is volt s már maga akart lemenni az istállóba, mikor az +előszobában beszédet hallott. Inasa igyekezett visszatartani valakit, +aki be akarta küldeni a névjegyét.</P> +<P>—Az ezredes ur éppen ki akar lovagolni, nem hiszem, hogy fogadna.</P> +<P>—Kisértse meg.</P> +<P>—Amint parancsolja uraságod—s a szolga befelé indult a névjegygyel.</P> +<P>Az ezredest zavarta volna a látogatás. Olyan izgatott volt a nagyobb +gyakorlatok előtt, mint egy kis hadnagy, aki először vezényel. +Fölnyitotta az előszoba ajtaját. Maga akarta megkérni látogatóját, hogy +jőjjön máskor, mikor azonban meglátta az előszobában álló fiatal embert, +egyszerre földerült az arcza s szives örömmel szólott hozzá:</P> +<P>—Ön az, jőjjön, jőjjön. Ferencz nem ismeri még, különben nem csinált +volna annyi czeremóniát.</P> +<P>—Kissé korán jöttem...</P> +<P>—Mindegy, mindegy... Adj konyakot.</P> +<P>A fiatal emberre kellemesen, de kényelmetlenül is hatott a nagy +szivesség. Az ezredes önkéntes korában szerette meg, mert jó katona volt +és kitünő lovas, de az olyan természetesnek tünt föl előtte, hogy valaki +jó katona és jó lovas, hogy nem tartotta ezt elég érdemnek arra a +megkülönböztetett jóságra, a mivel elhalmozta az öreg katona. Érezte, +hogy ügyetlen, amint karöltve vezette be a szobába ez a nagy tiszt s ez +bosszantotta. Igyekezett fesztelenül viselni magát, mintha ez a nagy +közelség egészen természetes lenne, de nem tudott erőt venni +tartózkodásán és hamarosan átgondolva a helyzetet, észrevette, hogy igy +van ez legjobban, Ez a nagy tiszt nem azért tünteti ki, hogy komázzék +vele. Szerényen állott meg előtte és alig akart leülni.</P> +<P>Az inas behozta a konyakos üveget. Az ezredes szembeült a fiatal +emberrel, mosolyogva nézegette az egészséges, piros arczát és türelemmel +várta, hogy mit akar. Mikor látta, hogy kényelmetlenül feszeng, s nem +tudja elkezdeni a mondanivalóját, segíteni próbált neki.</P> +<P>—No, mit hozott Kadar barátom a faluból? Lovat? Van eladó lova?</P> +<P>—Nincs, ezredes ur, a mi arra való volna, még fiatal; volna egy, de az +az anyám kedvencze, nem adhatom el.</P> +<P>—Egészséges ő nagysága?</P> +<P>—Az, igen...</P> +<P>—Hallottam, hogy gyöngélkedett.</P> +<P>—Meghütötte magát, de most már jobban van.</P> +<P>Akadozva beszéltek. Csak az arczára kellett nézni a fiatal Kadarnak s +rögtön látni lehetett, hogy nem azért jött, hogy az anyjáról és a +lovairól beszéljen. Az ezredes megint töltött az üvegből, s a mint +poharát a másikhoz koczintotta, mélyen belenézett a fiatal ember szemébe +és megadta neki azt a komoly teketóriát nem ismerő hangot, melyet +ide-oda nézegetve keresett a szobában, mintha a falakról akarná +leolvasni.</P> +<P>—Miért jött, valami mondanivalója van talán?</P> +<P>—Van, sok mondani valóm van, ezredes ur. Másnak talán könnyü lenne +előállani vele, de nekem nagy dolog. Egy nagyon jó embert keresek, hogy +tanácsot adjon s azért jöttem ide. Magam ugy el vagyok kényszerülve, +hogy már gondolkozni sem tudok.</P> +<P>—Mi baj van?</P> +<P>—Voltaképpen semmi, ugy van minden, a mint eddig volt, csak én lettem +más. Olyan haszontalan életet élek, hogy önmagam előtt szégyenlem +magamat, ha meggondolom, hogy mi is vagyok voltaképpen. Semmi, igazán +semmi. Ez az üresség rettenetesen hat az emberre, ha egyszer rájön.</P> +<P>—Gazdálkodik.</P> +<P>—Dehogy, ezredes ur, ez csak tévedés. Én is hittem ezt egy darabig, de +már látom, hogy nem igaz. Ha ott vagyok, akkor is az az én gazdaságom, +mint ha nélkülem csinálják. Ha dolgozom, az is haszontalan, mert érzem, +hogy az ispán mosolyog a hátam mögött s alig-alig várja, hogy tovább +menjek és helyrehozza, a mit én elrontottam. Az ember! Érti a dolgát. +Mindenkit bámulok, a ki valami tud lenni legalább, magamat pedig unom. +Ne méltóztassék azt hinni, hogy egy rossz hangulat s rögtön ide +szaladtam panaszkodni. Már régen magamban hordozom azt, a mit most +elmondani szeretnék, hogy utálom ezt az örökös urfiéletet, szeretnék +valami lenni, valami olyas, aki nem ingyen eszi a kenyeret, akit meg +kell becsülni...</P> +<P>Az ezredes fölállott s gondolkozva ment el az ablakig. A többit már +kitalálta s azon a formán töprengett, a hogyan majd felelnie kell. Kadar +nem akarta zavarni, elhallgatott, de a szemeivel élénken, +lépésről-lépésre kisérte az ezredest. Mikor a válasz késett, mintha +jobban meg akarta volna győzni, ujra beszélni kezdett, de most már +halkabban, tartózkodóbban...</P> +<P>—Valami olyas foglalkozás után akarok nézni, ahol hasznomat vehetik, +nem leszek terhére magamnak se, másnak se...</P> +<P>Az ezredes gyorsan visszafordult s szárazon kérdezte:</P> +<P>—Katona akar lenni?</P> +<P>Kadar fölállott és most már határozottabban felelt:</P> +<P>—Az.</P> +<P>Mindaketten elhallgattak. Mikor már hosszu és igen kinos lett a szünet, +Kadar azt hitte, hogy nem beszélt elég világosan, nem lehetett a +szavaiból mindent ugy megérteni, a milyen igazán ő érzi a dolgot s ujra +mondani akart még valamit. Az ezredes azonban félbeszakította s másfelé +nézve, kérdezősködött.</P> +<P>—A mi ezredünkben... Tényleges tiszt?...</P> +<P>—Ugy szeretném, nagyon szeretném.</P> +<P>Egyszerre fölállottak mindaketten. Az ezredes a fiatal ember vállára +tette kezét s nagyon rosszul esett neki, hogy kellemetlent kell +mondania.</P> +<P>—Az nem lehet. Gyöngéden visszaerőszakolta a székére Kadart s közel +ülve hozzá, komolyan, részvéttel beszélt.—Valamit ön is érezett ebből, +különben nem fordult volna hozzám igy. A ki legjobban sajnálja a dolgot, +az én vagyok, de nem tehetek semmit. Volt szó róla, tavaly is +emlegették, hogy Kadart be kellene hivni, hanem azután mégsem lehetett +belőle semmi. Ez már olyan dolog, hogy én nem is beszélhetek róla, csak +ugy mondom, hogy mégis tájékozva legyen.</P> +<P>Kadar lecsüggesztett fejjel, komoran nézett maga elé. Ajkain volt a +kérdés—hogy miért?—de nem merte kimondani. Erős melle nehezen +lélegzett, egyszerre gyorsan pislogni kezdett, mert kihullott volna +szeméből a köny. Az ezredes igazán szánta, aggodalmas jósággal nézett +reá, de most már, ha benne volt a beszédben, el akart mondani +mindent.—Jobb igy, ugy gondolta, azután egyszerre vége lesz s hamarabb +megnyugszik ez a szegény fiu is.</P> +<P>—Lássa, fiam—megfogta a Kadar kezét és ugy beszélt tovább—az a baj, +hogy ez az ostoba világ mindent a szájára vesz, mint valami kofa. +Piaczra viszi a családi titkokat, a mihez csak annak van köze, a kit +illet. Ez voltaképpen nagyon kényes dolog, de mi beszélhetünk róla itt, +a négy fal között. Az én véleményemen semmit se változtat az, a mit a +világ beszél, de hát a tisztikar. A mikor önről volt szó, ő nagysága is +szóba került.</P> +<P>—Anyám...</P> +<P>—Igen, azután ez is mondott valamit, az is... Hogy régen igy volt, meg +ugy volt. Ő nagyságáról sokat mesélnek itt is, ott is, kényes dolgot. +Szóval, nem lehet, nem lehet...</P> +<P>Ez az ősz katonafej olyan lenyügöző hatással volt a szegény +fiatalemberre, hogy bár forrott a vére s minden keserüsége egyszerre +nagy indulatba gyült össze azok ellen, a kik kirekesztik maguk közül, +felállani sem tudott, csak nézett maga elé olyan kétségbeeséssel, hogy +csak most lehetett igazán látni, milyen nagy a vesztesége. Akart volna +mondani még valamit, olyas gondolata támadt, hogy: hiszen az anyám előbb +élt, mint én, mit tehetek róla,—de még elég korán elhallgatott.</P> +<P>Szó nélkül bucsuzott s az ajtóban még megállott egy pillanatra, mert +reszkettek a lábai s össze akarta szedni magát. Az ezredes valami +vigasztalót keresett számára s végre is kitört az öreg katonából az +őszinte szó.</P> +<P>—Szamarak vagyunk, fiam, azok, az egész menázs!...</P> +<P>Kadar már ezt nem hallotta. Kocsija a kapu előtt várta, felült s rögtön +hazaindult a faluba.</P> +<H3>II.</H3> +<P>A félúton rákiáltott a kocsisra:—fordulj vissza! Az jutott eszébe s +ebben az eredményben összpontosult minden, a mit zavarosan összegondolt +az uton, hogy visszamegy, együtt vacsorázik a tisztekkel és mond nekik +valamit. Maga se tudta, hogy mit, de valami rettenetesen gorombát, +sértőt, hogy ugy szökjék az arcukba a vér tőle, mint a hogy pirulnia +kellett neki ma. Hogy azután mi lesz, az mindegy.</P> +<P>Alig mentek pár lépést visszafelé, ujra egyebet gondolt. Kivette a +kocsis kezéből a gyeplőt s megint hazafelé fordította a lovakat. Hajtani +próbált, de unta. Összezsugorodott a hátsó ülésen, mintha beteg lett +volna s behunyta a szemét, hogy ne figyelje a távolságot, a mi még a +házától elválasztja. Látta, hogy már gyorsabban nem győzik a lovak s +mégis néha ki akart ugrani a kocsiból, hogy eléjük vágjon. Otthon akart +már lenni s megnyugodott kissé, a mikor egyszer hátranézve, semmit, egy +kéményt se látott többé a városból. Valamire készült, kegyetlen, durva +tervekkel volt tele. Meg nem állapodott semmiben, de beszélni akart még +ma az anyjával. Vad, állatias düh fogta el s kéjelgett abban a +gondolatban, hogy el fog mondani mindent, meg fogja mondani, +hogy:—Miért mentél férjhez?—Miért lettél anya?—Mindent, mindent +megmond, különben megölné a belső láz, a kinlódás. A lejtőn nem engedte +megkötni a kocsi kerekeit, majd leverték a lovakat s galoppban mentek +föl a hegyre.</P> +<P>Este volt mégis, mire hazaértek. Otthon azzal fogadták, hogy a +legkedvesebb lovát megnyilazta a kovács, talán komolyabb baja is van, +mert a szegény állat sokat nyerít és nem akar enni. Az ispán elhivatta +az állatorvost s most kalaplevéve várta, hogy mi legyen a kovácscsal.</P> +<P>—Mondja meg neki, hogy még ma kotródjék ki az udvarból.</P> +<P>Az ispán intett, hogy ugy lesz. Élelmes ember a kovács, holnap ugy is +visszakunyorálja magát.</P> +<P>—Levelek is jöttek.</P> +<P>—Majd holnap.</P> +<P>—Sürgősek.</P> +<P>Kadar annyira megszokta már ráhagyni mindent erre a józan egyszerü +emberre, hogy még a mostani lelki állapotában is gépiesen +engedelmeskedett neki s együtt mentek fel a szobába. Az iróasztalon +meglátott egy szivarskatulyát s erről eszébe jutott, hogy reggel óta nem +szivarozott. Most sem kivánta, de rágyujtott s oda sem hallgatva a +levelekre, intett mindenre, hogy jól van. Egyszerre a fojtott levegőben +érezte hogy szédül. Fölnyitotta az ablakot, erősen kihajolt, át meg +átjárta a fejét a szél. Még mindig zsongott az agya, de már valamivel +rendesebben gondolkozott. Lenn a csurgóról jöve, parasztleányok mentek +végig az utczán és dudorásztak majdnem magukban. Az ég megnépesült, a +nyugaton, a fákon átszürve fényét, elindult utjára a hold és innen-onnan +mindenünnen előjöttek a csillagok. Fehér, hullámos felleg takarta el +néhol a kék végtelenséget s a forró nap után mintha föllélegzettek volna +a mezők, kertek, friss illatot hozott magával a levegő.</P> +<P>Sokáig ülhetett a fiatal ember az ablakban, míg föl tudta adni magának a +kérdést, hogy mit is akar hát? Nem tudott felelni reá. Valamit, de hogy +mit, a jó Isten tudja.</P> +<P>A szobalány vacsorára hivta. Lement.</P> +<P>A nagy asztal egyik sarkára volt fölterítve kettőjük részére s az egyik +teríték mellett már ott ült az anyja: vézna, sáppadt arczu, kicsi öreg +asszony. Csupa gondoskodás volt szegény, maga szolgálta ki a fiát s +kérdezősködött mindenről. Vékony, majdnem áttetsző, gyönge kezei +erőtlenül bántak a villával és a késsel, ugy evett, mint egy kis öreg +madár s mikor egyszer megnyomta a villamos gombot, nem szólott utána a +csengetyü, még ebben is segítségre volt szüksége, olyan ügyefogyott, +gyámoltalan öreg asszony volt már.</P> +<P>A fia előbb nem tudott ránézni. Ha fölemelte a szemét, hogy az anyjára +tekintsen, egyszerre erőt vett rajta az indulat. Komoran, szemeit a +tányérra szegezve, felelt egy-egy szóval a sok kérdésre s ugy gyült +benne lassankint a keserüség, hogy már nem tudta volna kiállani sokáig. +Azon töprengett, hogy miért eszik ő voltaképpen egy asztalnál ezzel az +idegen asszonynyal.</P> +<P>Az öreg pedig csak tovább faggatta.</P> +<P>—Eligazítottál mindent?</P> +<P>—El.</P> +<P>—Nagyon komor vagy.</P> +<P>—Az.</P> +<P>—Valami kellemetlenséged volt?</P> +<P>—Volt... sok.</P> +<P>Felpillantott s ez a nézés elárulhatott valamit abból, a mit érzett, +mert az öreg asszony egyszerre letette a villát s mintha valami +világosodni kezdett volna az agyában, sápadtan, hebegve kérdezte:</P> +<P>—Rám haragszol?</P> +<P>Az erős, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székről. +Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek +tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony +ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy +árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért +olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.</P> +<P>Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve, +reszketve emelte föl a szemeit a fiára.</P> +<P>—Reám haragszol?</P> +<P>A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.</P> +<P>—Nem.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="12"></A>A GYERMEK</H3> +<P>Az egész bohém kompániában csak egy legénynek volt felesége, az igaz, +hogy neki volt hozzá a legtöbb pénze is, mert rendes havi gázsit huzott +az egyik gazdag nagybácsijától. Ez a kis punktum asszony egy nap alatt +magába bolondított mindenkit s olyan kedves, olyan jó volt, hogy egy hét +alatt már valamennyien azzal tiszteltük meg, hogy tegeződtünk vele. +Mikor azután már igen nagy volt a barátság, a banda közé csapott a férj, +rettenetesen veszekedett, hogy ő csak magának házasodott s megtiltja, +hogy a feleségének udvaroljanak, meg hogy beveri a fejét akárkinek, a ki +nem viseli magát jó társasághoz illően—de kinevette mindenki, még az +asszony is.—Erre aztán ő sem tehetett egyebet, lelkéből kaczagott, +leragyogott az arczáról a nagy öröm és büszkeség, hogy ilyen édes kedves +kis felesége van, a kit egyszerre megszerettek a fiuk, ezek a szegény +árva legények, a kiket egy idegen városba toborzott össze a sorsuk. Nagy +áldás volt nekünk ez az örökké mosolygó, kedves, csinos, kicsi asszony, +mellette a legfüstösebb, legnémetebb korcsmában is otthon kezdtük érezni +magunkat. A bálványimádásig mentünk vele szemben. Minden ok nélkül +csókoltuk a kezét, gyönyörüséggel türtük, ha nyakon teremtett érte és +soha, de soha se tudtunk komolyak lenni, ha ő köztünk volt. Vele együtt +mindnyájunkat elragadott valami gyermekes pajzánság, öntudatlan jókedv, +a mit magával hozott. Különben szerette az asszonyságot játszani, +szigorúan megintette az illetlenkedőket s mindennap megigérte, hogy nem +jön többé ilyen szemtelen verébtársaságba, a hol az embernek folyton +pirulnia kell, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a társadalmi +illendőség. Ezt a férje is megerősitette s hozzátette, hogy a felesége +kitünő nevelésben részesült s ha egyebet nem is, de az ilyen vad +ficzkóknak legalább a jó nevelést illenék respektálni. Az asszony +sóhajtott s lemondással nézett végig rajtunk, javíthatatlanokon, +miközben kereken kimondta a véleményét:</P> +<P>—Kutyából nem lesz szalonna.</P> +<P>Minthogy már benne volt a visszaemlékezésben, elszavalt egy franczia +verset, éppen ugy, mint a hogy pisze orrán át egy kicsit dunnyogva +beszélt az a franczia leány, a ki megtanította rá. Két karját +olyanformán mozgatta a levegőben, mint a madár, ha repülni készül. +Nagyon kedves volt. A ki legközelebb ült hozzá, kezet csókolt neki és +semmi bünbánás nem mutatkozott megátalkodott arczán, mikor összeszidták +érte. Ebből az alkalomból azt is elmesélte az asszonyság, hogy ő kitünő +családból való s hogy náluk odahaza, a mig férjhez nem ment egy ilyen +mihasznához, minden héten volt két három szoáré s hogy a mamájával +bejárta Londont, Párist, Velenczét s hogy olyan kocsijuk is volt, a +melynek a kerekei gummival vannak behuzva és a mamának sokszor volt +migrénje. A férj türelmetlenül de büszkén nézett végig rajtunk s mint a +ki kilőtte az utolsó argumentumot, lesujtott közénk.</P> +<P>—Ennyi, azt hiszem, elég; vagy talán van itt még valaki, a kinek +migrénes mamája lenne?</P> +<P>Összenéztünk, néhányan elkényszeredve huzták föl a vállukat! Nem, nem, +mi ilyen mamát nem tudunk felmutatni. Megilletődve fordult az asszony +felé a közvélemény. Nagy, nagy vagy, ó Mari!—szavalta egy hosszú +plebejus s hamarosan megszerkesztettünk egy hódoló feliratot, a mely igy +kezdődött: Mi Királynőnk;—s telve vagy egy csomó haszontalansággal, a +min azonban jól el lehet mulatni.</P> +<P>Egy este a férj kijelentette, hogy nemsokára hárman lesznek. Ugy +összenevetett az egész társaság, mintha mindnyájunkat érdekelt volna a +dolog. Az egyik elkiáltotta magát: Éljen!—Bizonyos megkülönböztetett +tisztelettel nézett mindenki az elkomolyodott kis asszonykára s a nagy +csendesség beszélt mindenki helyett; azt mondta: Ejnye, ejnye, kis +játszópajtás, nem hittük, hogy ilyen komolyan fogod fel a dolgot.—Az +asszony megértette a csendességet s félig hangosan felelt reá: Ugy, ugy, +gyerekek. Körülnézett s a mikor ezt a sok megilletődött arczot látta, +megtelt a szeme csillogó könnyel, a nélkül, hogy sírt volna. +Végigmosolygott a fiukon, s szeretettel teljes, lágy tekintete +megállapodott a férjén. Ölelkeztek a pillantásaik s a nélkül, hogy +valakinek eszébe jutott volna észrevenni, olyan szép volt a pillanat, +hogy belső meghatottságában nem merte megzavarni senki. Lassan-lassan +bontakoztunk ki belőle, szokatlanul hosszura kezdett már nyulni a csend. +Az egyik fiu gondolatait követve, önkénytelenül hangosan kérdezte meg:</P> +<P>—Félsz, Mari?</P> +<P>Az asszonyka megborzongott, mintha fázott volna. Látszott rajta, hogy ő +is ezzel a kérdéssel foglalkozott s inkább csak magának felelt, mikor +révedezve, csendesen válaszolt:</P> +<P>—Azt hiszem, igen, egy kicsit.—Sóhajtott és hozzátette: Én Istenem, +hiszen olyan különös...</P> +<P>A férj nevetett s erre mintha egy karmester ütött volna le a pálczával, +mosolyogni kezdett mindenki, erőszakosan, kelletlenül. Ez a nagy +igyekezet még jobban meghatotta az asszonyt; visszamosolygott ránk, de +sóhajtva, könnyein keresztül.</P> +<P>Az egyik valami nagyot akart mondani s összecsapta hozzá a bokáját.</P> +<P>—Én kilenczedik gyermeke vagyok az anyámnak.</P> +<P>A másik túlliczitálta:</P> +<P>—Mi az? Semmi, én tizennegyedik vagyok. Az én mamám csak ugy csinálta +az effélét: hipp hopp, s megvolt egy gyerek.</P> +<P>Mari azonban már nem igen hallgatott reánk, valahol messze kalandozott +az esze, ahová mi nem tudtuk követni. Különben is éreztük valamennyien, +hogy olyan hétköznapiak vagyunk mellette, mint a templomos vasárnaphoz a +kedd vagy a péntek. Csak bucsuzáskor elevenedtünk fel egy kissé. Az +asszony derültebben mosolygott s bágyadt volt, mintha elálmosodott +volna. Az egyik fiu végignézett kis gyermekes termetén, bizalmasan +bólingatott s nevetve jegyezte meg:</P> +<P>—Milyen furcsa leszel, sehogyan sem tudlak elképzelni.</P> +<P>Erre mindenki alkotott magának valami képet a kis asszonykáról s az +nagyon komikus lehetett, mert mindnyájan nevettek. Jóakaratu csengő +kaczagás töltötte be a szobát s az asszonyka talán sohase érezte annyira +a nagy szeretetet, a mely körülvette, mint most. Ezt lehetett leolvasni +az arczáról s gyöngéd, jóságos pillantásából, a melybe mindnyájunkat +beleölelt.</P> +<P>—Ha fiu lesz, Fridolinnak hivjuk! kiáltotta az egyik s nagyon tetszett +neki az ötlet, mert hatalmasat kaczagott neki.</P> +<P>—András!</P> +<P>—Mihály!</P> +<P>—János!</P> +<P>Mindenki szavazott, össze-vissza kiabáltak. Még sehol sem volt az urfi s +már keresztelni szerették volna és mindenki a maga izlése szerint. Akkor +jutott eszébe az egyiknek az az eshetőség, amire eddig senki sem +számított.</P> +<P>—Hátha leány lesz?</P> +<P>—Bedobjuk a vizbe, mint a kis macskát—kiáltott az egyik s ijedten +nézett körül, hogy vajjon nem esik-e rosszul valakinek, talán éppen az +anyának ez a banális megoldás, de megkönnyebbülve látta, hogy mindenki +nevet.</P> +<P>Az asszonyka aztán kimaradt közülünk, de mi meglátogathattuk, szabad +volt. Rendesen az ablakhoz huzott kényelmes nagy székben ült, majd +elveszett benne. Valamit varrogatott, de legtöbbször térdeire fektette a +munkáját s lustán maga elé nézett, mintha keresne valamit a padlón. Egy +öreg tudós német asszony sürgött körülötte, örökké rendezett, takarított +s látható ellenszenvvel fogadott minket. Sehogy sem akarta megérteni, +hogy mint fogadhat egy ilyen állapotban.</P> +<P>S egy éjjel váratlanul közénk pottyant az uj ember. Templomi hangulatban +vettük körül az ágyat, a melynek magas párnáira bágyadtan hajtotta le +frissen fésült csinos fejét a kicsi asszonyság. Mellette széles, puha +párnán, jóllakva szuszogott ez a követelő kis állat, a kit mi sokkal +szebbnek képzeltünk el, mint a milyen volt a valóságban. Az asszony +szeretetteljesen hordozta végig rajtunk tekintetét, de csak visszatért a +fiához. Álmosan tiltakozott, mikor valaki Fridolinnak szólította a +gyermeket s nem akarta megengedni, hogy tréfára vegyük a dolgot.</P> +<P>—Magatok látjátok, gyerekek—mondta nagy komolyan—hogy most már anya +vagyok.—Olyan szokatlannak tünt föl előtte is ez a nagy komolyság, hogy +mosolyogva folytatja:—Komoly kötelességeim vannak, értitek, gyerekek, +komoly...</P> +<P>Az ura nem engedte, hogy tovább beszéljen, mert félt, hogy elfárad. +Kikergetett valamennyiünket s azt mondta, hogy családtalan semmirekellők +vagyunk, a kik nem tudnak az asszonynyal bánni s csak az ajtón keresztül +kiabálhattunk vissza a szobába:—Szervusz, Mari, aludjál jót, gondolj +reánk,—s ettől a naptól kezdve a mi kis asszonyságunk számunkra +elveszett,—az a kis vörös jószág elkövetelte tőlünk.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="13"></A>KÁLVÁRIA</H3> +<P>Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszu, vékony fekete +torony, haloványodni kezdett a hold. Tulfelől pedig előre küldte a tüzét +a nap, valami párás vöröses gőzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva +izzana a tüztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába +és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az +ég testén, mintha csak valami bárányfellegből szakadt volna le. És körül +ébredni kezdett a világ. Előbb csak az állat... Valahol messze nyerített +egy ló... Még azt is hallani lehetett a hüvös néma reggelben, hogy jó +kedve van. Röhögött a sarjunak s aztán mintha harapott volna belőle. +Aztán sürü vakkantással bulikutya veszekedett valami nagy döggel, a ki +lustán böfögve ugatott vissza rá—és igazságot tett talán köztük egy +tehén, mert hosszan bőgött... Ez is mind messze van valahol, inkább +sejtés, mint a milyen körül a sok falu sürü kék füst alatt, a mit nem +enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek +közé, sok fa alá s csak egy két ház maradt fönn a gerinczen, másik +valami kis templom köré, tisztásra telepedett... Ha ugy a kaptatóról +nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra... +Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek s voltaképpen az álmosan +ődöngő leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy +minél nagyobb hitelességü legyen a hajnal s mintha a párák, ködök +rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a +föld szélébe a nap. Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan, +méltóságosan búvik elő, mig parázsgolyóbis lesz belőle, hogy ha valami +arravaló legény megrugná, körül gurulna annak az erdő, mező, hegy, völgy +tányérnak a szélén, a mi most már tiszta, világos és csillog, mintha +csupa drágakő-harmattal lenne teleszórva. És hangos, füszinü fürjek +csattognak valahol jól elbujva a még zöldes vetésben, fönn az éhes +madarak lármáznak, csomóba gyülve csipog a veréb, a faluk mintha +átszólanának egymásnak jó reggelt kivánni, zsonganak, élnek. Most már az +ember kerekedett fölül. Vontatott tülökbőgés hallatszik fölváltva hol +itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, a miről nem igen lehet +tudni, hogy a jószágnak szól-e, vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás, +valami kondás-segítség torkában nem fér meg a hang, a mi egész éjjel +meggyült benne s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedi magát +egy csomó fuvaros ember szava, a ki mind a lovat biztatja, csattog az +állat hátán az ostor s csikorogva, nehezeket zökkenve a frissen +kavicsozott uton hosszu sor kocsi bontakozik ki a lejtő alján a fák +közül.</P> +<P>A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak huzták a kocsikat +szomoruan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendőbe bónyált +fejű asszonyok mentek s az idő meg a piacz felől tárgyaltak a +fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben huzzák a terüt a lovak, +csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is +megbeszélgette a többi. A kórházba vitték s mert az apja, a kovács nem +akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiu hajtott a műhely elé hajnalban. +A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörü haboslevelü, nagy kerek fejek, a +minek a felső levelei kifoszlottak a nagy belső nyomás alatt, csupa +óriási kőkemény káposzta, hogy tál legyen, a mibe befér belőle egy is. +Recsegett, ropogott alatta a kocsi s igazán szép volt a Dombi fiutól, +hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölébe hozta +ki a leányt, fölhágott vele a ferhérczre s ugy adta oda a fiunak föl a +kocsi tetejébe. Csupa nagykendő volt szegény, de azért reszketett. +Vértelen, viasz kezeivel belefogózkodott az erős nagy fiuba, de +lecsusztak az ujjai s kimerülten hagyta, hogy czepeljék. A fiu +félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra s a süppedésbe ültette a +leányt. A kovács komoran bámult föl a halvány-sárga arczra s szó nélkül +fordult be a mühelybe, mikor a leány kimerülten behunyta a szemeit s +szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki s szó nélkül nyujtotta oda +a fiunak az üveget. A legény még mindig a lánynyal foglalatoskodott. A +háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledülhessen s rátakarta a +subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult. A vékony, vedlett +rékli alatt rendetlenül pihegett a melle s a kezeivel fáradtan +integetett, mintha álmodnék.</P> +<P>—Már alszik—mondta a Dombi fiu.</P> +<P>A kovács komoran felelt.</P> +<P>—Hogy abból kigyógyitanák legalább. Pár hét óta ugy van, hogy a mint +leül, elalszik. Eldül, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig +még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember.</P> +<P>Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt:</P> +<P>—Hát aztán majd megköszönöm...</P> +<P>A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi +fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak +fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tető, letakarva egy +pászma sürü köddel, a mi övig takarta el az Ur Jézust a feszületen. +Azontul a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett +a rezgő hajnalban, a hogy a szél belefujt alatta a ködbe. A beteg leány +föl-fölrezzent egy-egy pillanatra s fölmeresztette szemeit a feszületre +és mosolygott. Ha véletlenül ugy fordult a kocsi a sok kanyarodón, hogy +nem látta nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg +ujra s aztán ujra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy +szenvedőn.</P> +<P>A Dombi fiu néha fölkapaszkodott a kocsira s gondosan betakargatta a +leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy +pillantásával s fátyolos lett a szeme, hogy ugy össze van törve.</P> +<P>—De kicsi helyen elférsz—mondta neki, a mikor ébren találta.</P> +<P>A leány mosolygott. Fáradtan gyöngén beszélt, a fiunak is a káposztára +kellett fölmászni, hogy megértse a szavát.</P> +<P>—Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit.</P> +<P>—Fázol még?</P> +<P>—Nem, csak jól esik. Szoritsa...</P> +<P>—Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet.</P> +<P>A leány hátraejtette a fejét s tágranyitott szemmel bámult föl az égre. +Csak akkor fordult vissza, ha a a legény eleresztette a kezét. Nem ide +gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a +világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiunak, ha kérdezett +valamit s közben-közben el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörü lett. Vér +ömlött az ajkaiba, kipirult az arcza is és mintha mesét hallgatott +volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiu most már el se +eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a +szemeit, ráhajolt s ugy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arczát.</P> +<P>—De szép vagy! Mint egy kisasszony, csak éppen uri gunyát kellene rád +adni.</P> +<P>A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is +lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna +bele. Gyönge szive rendkivüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a +vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán +nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s +csak suttogni tudott.</P> +<P>A fiu ujra ráhajolt s beszélni kezdett neki.</P> +<P>—Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a +bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak +gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretőm, nem is volt. Csak gyere +haza, de hamar.</P> +<P>A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett +a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se +akarta volna ereszteni többet, ugy fogta és sugdosott a fülébe:</P> +<P>—Csókoljon meg. A számat...</P> +<P>A fiu elrémült s a kocsik mellett ténfergő sok asszonyra mutatott.</P> +<P>—Meglátják. Hogy gondolod az istenért...</P> +<P>—Nem baj. Engem még soha se csókolt meg senki...</P> +<P>A fiu ráhajolt, mintha a kendőjét igazítaná s gyorsan csókolta meg. +Sietett s aztán ijedten nézett előre. De a leány boldog volt. +Fölnyitotta a szemeit s a hegytetőre bámult. Azzal oda is tapadt a +nézése s lassan-lassan elszintelenedett az arcza.</P> +<P>Még egyszer a fiuhoz fordult s elküldte maga mellől.</P> +<P>—Takarjon be jól s aztán menjen.</P> +<P>—Ne fogjam már a kezed?</P> +<P>—Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott.</P> +<P>—Szeretnék melletted maradni.</P> +<P>—Most már ne.</P> +<P>Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiu erre leszállott és +ment a kocsi mellett. Kábult volt, nem igen tudott gondolkozni se, csak +az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra +gondolt, hogy akkor is ő jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás +mellé ülnek.</P> +<P>Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott és a +mikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett.</P> +<P>—Mit csinálsz? Mit csinálsz?</P> +<P>A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony s egy öreg felszólt hozzá:</P> +<P>—No fiam. Mi van?</P> +<P>A fiu üresen bámult végig rajtuk s nagyot rántott a gyeplőn, hogy +egyszerre megálltak a lovak—és leszállott.</P> +<P>Lenn megint nógatták:</P> +<P>—Mi az, no?</P> +<P>Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent s aztán fölmutatott az +ostorral a kocsi tetejére:</P> +<P>—Meghalt.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="14"></A>AZ IGAZSÁG</H3> +<P>A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó +sorokból a nevemet hallottam. Előbb egy férfi kiabált, azután egy nő is. +Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estéről halomra rakott +székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni +őket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nővére ült az asztal +mellett. Előttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan +érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.</P> +<P>Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A +férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami +szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk +el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli +kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói +annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak +komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a +mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De +nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak +volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt +szorongatott a kezében.</P> +<P>Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.</P> +<P>A találmány bevágott—mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint +hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.—A +czéget <i>Pohl et Comp</i>.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik +se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most +persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat +ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj, +haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két +bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek, +már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan +visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott. +Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a +Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen +töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.</P> +<P>—Igy is volt elég skandalum!—mondta sóhajtva—erről csak annak lehet +fogalma, a ki látta.</P> +<P>—Most ki maradt odahaza?</P> +<P>—A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy +perczre.</P> +<P>—Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?</P> +<P>Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a +nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.</P> +<P>—Nem... nem... nem hivatalos—mormogta s élénken figyelni kezdte az +utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a +kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a +melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már +könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s +végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány +törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy: +nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve +azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte +elmondani, hogy miért jöttek.</P> +<P>—Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy +beteg, szegény...</P> +<P>Az asszony rámondta:</P> +<P>—Szegény, szegény...</P> +<P>—Mi baja?</P> +<P>—A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem +tudom, hogy mi lesz.</P> +<P>Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon +volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt; +annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az +énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében +majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott, +elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy +tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett +szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor +bejött, <i>Herr Ungar</i>-nak szólított, néha nekem mutatott be először +egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a +válópörről.</P> +<P>Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely +bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,—a mikor hátam mögött +megszólalt a hangja:</P> +<P>—Á Herr Ungar!—Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott +velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra +felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy +az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.</P> +<P>—Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.</P> +<P>Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment. +Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt +a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi, +fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg, +megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már +teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A +doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy +biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit, +bizonyosan azt mondta: legyen erős—azután szigoruan nézett reá s +megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény +embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor +megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman +beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s +továbbhajtatott.</P> +<P>—Menjünk utána—mondta az asszony.</P> +<P>—Azt mondja, hogy nem ereszt be—felelte a szinész.</P> +<P>Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az +utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert +erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült, +erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk +csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.</P> +<P>—Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari +beteg. Mit mondott a doktor?</P> +<P>—Biztatott—felelte vontatottan a szinész—de ez igy ment mindig. Nem +hiszek én neki.</P> +<P>Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül +volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit +gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán +nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:</P> +<P>—Emlékszik még a: <i>Was ich nicht sagen mag</i>-ra.</P> +<P>Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott +az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan +gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre +hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az +elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s +mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit +agyon akarna vágni.</P> +<P>—S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz +markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.—Majd +lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.—No, Herr Ungar, van +igazság?</P> +<P>Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra +lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a +szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt +keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig +elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="15"></A>ANNA</H3> +<P>A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A +máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen +szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje +belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált, +mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és +egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.</P> +<P>—Anna, Anna...</P> +<P>S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához +a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma +mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az +volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a +mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat +cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés +kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér, +tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és +hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri +leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a +szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat, +amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő +meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony +kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak +annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a +szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora +mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott +volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez +mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy +lány a fülébe is pusmogott:</P> +<P>—Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.</P> +<P>Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem +kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre +számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor +máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy +jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is +érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos +komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A +méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra +támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd +agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a +sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd +ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü +és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás +hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott. +Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett +vissza a nagy, kövér asszonyra.</P> +<P>—Hivatni méltóztatott.</P> +<P>A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön +közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta, +hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra +kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak +ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az, +hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:</P> +<P>—Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha +valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok +a feladatra, amivel megbiztak.</P> +<P>—Honnan tudja, hogy miért hivattam?</P> +<P>—Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.</P> +<P>A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna +neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a +hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment. +Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt, +mint szives kinálás.</P> +<P>—Nincs szó most ilyesmiről,—kezdte—egyebet akarok mondani. Valamire +kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit +tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.</P> +<P>A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el +tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak +pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken +s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen +semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.</P> +<P>—A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony +azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy +hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez +csunyaság a kisasszonytól.</P> +<P>A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb +föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett +s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is +meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta +az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a +melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:</P> +<P>—Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...</P> +<P>A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra +s másképen próbált beszélni.</P> +<P>—Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a +gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal +számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre, +hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s +csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.</P> +<P>A leány nyugodtan felelt:</P> +<P>—Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.</P> +<P>A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.</P> +<P>—Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a +fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.</P> +<P>—Miattam?</P> +<P>—Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon +bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam +beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes +természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire, +de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint +valami közönséges más fiut.</P> +<P>—Nem szeretem.</P> +<P>—Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán +végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet +mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.</P> +<P>—Minek?</P> +<P>—Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban +kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.</P> +<P>A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett +attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.</P> +<P>—Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.</P> +<P>Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg +se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény +tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra +döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki +előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta +a szobát.</P> +<P>—Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok +magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha +maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint +én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk +vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is, +akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én +gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja +a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu +somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó, +kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem +türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam. +Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam +el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt +kiméljem a magam rovására.</P> +<P>A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett +az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát. +Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal +szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit +most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a +gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a +zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették +s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre +valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni +a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.</P> +<P>—Elmegyek innen.</P> +<P>Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s +durván kiabált:</P> +<P>—Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd +megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki +nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát +bolonduljon is...</P> +<P>A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:</P> +<P>—Elmegyek.</P> +<P>—Itt marad!</P> +<P>—Elmegyek.—Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan +szólott.—Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.</P> +<P>Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt +a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.</P> +<P>—Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga +senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...</P> +<P>A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós +nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna... +Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az +asszonyra:—Mi a baj?</P> +<P>A leány felelt.</P> +<P>—Elmegyek innen.</P> +<P>Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.</P> +<P>—Jól teszi.</P> +<P>A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:</P> +<P>—A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...</P> +<P>Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s +csak annyit mondott:</P> +<P>—A kisasszony elmegy.</P> +<P>Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:</P> +<P>—És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="16"></A>A VASUT</H3> +<P>Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat. +Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község +házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt +meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a +benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül +vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott +bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva +laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a +czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi +cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a +munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult +a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu +magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott +szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig +komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a +kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.</P> +<P>Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város +közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza. +Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros +itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska +kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik +tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs, +káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket +tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a +zsákok tetejére. Azután következik télire a kő. Hosszu vonalon ők +hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És +mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem +veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy +helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött +kurtanyelü ostor.</P> +<P>Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba, +elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A +felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de +érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé +tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután +rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú +városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat +raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb +hallották az olasz munkáshad nótáját:</P> +<TABLE WIDTH="100%"><TR><TD ALIGN="CENTER"> +Evviva, evviva, evviva Garibaldi,<BR> +Evviva, evviva, ....— +</TD></TR></TABLE> +<P>mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a +szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a +vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra, +aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés +mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a +csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron: +körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó +gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön +összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy: +elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.</P> +<P>A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy +hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi +embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a +kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a +gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is, +akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett, +most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s +ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.</P> +<P>—A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy +beszéltek.</P> +<P>Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához +fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s +vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a +gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:</P> +<P>—Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem +békét.</P> +<P>A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig +eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell +mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide +hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő, +csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az +indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak, +mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény +párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén +állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a +szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik +adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki +vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak +kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák +mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában +duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.</P> +<P>Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.</P> +<P>—Meglátom én azt a minisztert!—mondta Vajda s a szomszédokkal kiment +az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a +pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ +mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal +posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már +a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok +a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort +s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől +széles szalag uszott a levegőben. Csendesen, inkább a földet nézve +állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá +intett, hogy ugy van.</P> +<P>—A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.</P> +<P>—Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.</P> +<P>Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé +s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt +leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen +sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha +ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s +odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:</P> +<P>—Gyerünk, nó!</P> +<P>Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi +paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig. +Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott +és szidta: te bolond, te haramia—az ember azonban vissza sem felelt, +hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony +feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban, +megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy +gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez +közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:</P> +<P>—Józsi! Gyere be!</P> +<P>A gyerek félve kotródott be a házba.</P> +<P>Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott +és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a +réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.</P> +<P>Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az +urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az +erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a +fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő +egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az +urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a +masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan +szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl +akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd +megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a +falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a +többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint +helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a +vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét +luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra +házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész +vasutat!</P> +<P>Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut. +Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a +dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este +az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette, +egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a +kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt +a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom. +Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a +gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé +szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat, +mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá +lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve +rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott, +nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este +leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor +kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt +járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép +kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen +nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s +rásütötte a pisztolyt a főnökre.</P> +<P>—Nem kell ide gőzös!—kiáltotta.</P> +<P>A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A +szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd +szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett +berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a +raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek +mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr +rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert +szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak +felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a +szemét, hogy ne lássa.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="17"></A>URAK ÉS PARASZTOK</H3> +<P>Dél felé kezdett el esni az eső, de csak permetezett s ugy tréfázott, +hogy abbanhagyta, meg ujra kezdte. Nem volt valami komolyan nagy idő, +bár fekete volt az ég, mint valami sötétbarna posztó, a mire piszkos kék +tintafoltokat mázoltak el fellegnek. Inkább a dörgés volt ijesztő. +Valami messze búgással kezdődött el, mindig közeledett a hangja s olyan +rémséges hangos lett, mintha valami ennél a világnál nagyobb vadállat +ordítana le messzi magasról s ugy hallgatott el, mint Urnapján a rossz +sortüz, a mit a rekrutákkal vegyes század puffant a levegőbe a templom +előtt. Még elpukkant utána egy-egy láthatatlan röppentyü, a minek a +nyomában aztán egyszerre lángba borult az ég és fölváltva vörös, sárga +meg fehér szinekben égett az egész óriás kupola, mintha elképzelhetetlen +nagy rémek csapdosták volna egymásba az ember feje fölött a fáklyákat. +Szinte sziporkázott a mindenféle nehéz szagokkal telített sürü levegő, a +mely pedig tunyán mozgott erre-arra egy-egy libbenéssel s még a füstöt +is a földön hagyta, a helyett, hogy játszott volna vele, mint máskor, +jobb kedvében. És az egészben az a legnevezetesebb, hogy a réten +egyszerre megbolondult a csorda. Az ökör föltartotta az orrát a levegőbe +s szagolt mint a kopó, aztán meg ideges lett a buta nagy állat, +elkezdett remegni, döfölte egymást, nagyokat bőgött s vad rohanással +haza indult, be a faluba. A tanyafészerre rá se néztek, amikor bőgve +eliramodtak mellette s negyedórával később értek nyomukba a gulyások. +Akkor már benn a faluban, emberek között huzta meg magát a sok barom, és +elcsendesedett a pajtákban, lihegve a nagy futás után, körül pedig még +feketébb lett az ég, tisztára éjszaka s künn a falu körül szomoruan +hajtotta le a fejét az istenitélet előtt a buza meg a rozs.</P> +<P>Estefelé érkezett meg a patak. Még messze volt, a mikor már hallani +lehetett a szavát. Zugott s a mint leszakadt a hegyek közül, egyszerre +háborgó, piszkos szürke tenger lett a határ. Percz alatt megteltek a +kubikgödrök, aztán nagy viztábla lett az egész rétség, jobbra is, balra +is elkezdtek kongani a harangok a szomszéd falvakban s az ember a +végtelen viz közepén tanácstalanul, bambán bámulta az eget. Olyan +beláthatatlan volt a veszedelem, hogy haszontalan gyerekjátéknak +látszott ellenében minden. Csak kiabáltak: uram segíts s most már itt is +rángatták a harangot, a kicsit is, meg a nagyot is, de nem ugy, mint +vasárnap, hanem mintha belebolondult volna a bajba a harangozó is.</P> +<P>Az öreg Rettegi Sándor a szép, régi kőház tornáczán állott s onnan +kiabált le a béreseknek az udvarra. Mellette az asszony gyapotkendőbe +bujva reszketett s egy kis cseléd a kisasszony után jajgatott. A gazda +is halvány volt és aggodalmas, hanem keménykedett s gorombán leszidta a +siránkozó gyermeket:</P> +<P>—Eredj pokolba: mit nyávogsz itt a nyakamon. Majd megjön, ne félj.</P> +<P>A kisasszony még reggel bement a városba. Négylovas kocsira pakkolták +föl egy csomó komisszióval, a mik külön-külön czédulákra voltak irva. +Azonkivül neki magának is volt elég dolga. Vitt magával vagy husz +forintot, hárászra, selyemre... Az anyja most már hangosan sírt az ura +mellett és kunyorált neki:</P> +<P>—Csinálj valamit... küldjél valakit eléje Sándor, ez nem tréfa, nem +tréfa...</P> +<P>—Hazahozza az a négy ló, ha már utban vannak. Ha pedig még nem indultak +el, csak van eszük s nem jönnek.</P> +<P>—Honnan tudjam én azt? Fogass be, én megyek eléje. Sándor, ha baj +éri... Tudod, hogy kettő már meghalt... Ha ez az egy is meghal, akkor +elvesztem az eszem...</P> +<P>A gazda megfogta az asszony kezét, magához vonta s most már szorongva +bámult bele a viharba maga is. Lenn a cselédek a pinczét üritették ki. +Közéjük kiáltott:</P> +<P>—Pista! Nyergelj!...</P> +<P>Az asszony erre még jobban megijedt.</P> +<P>—Nem te! nem engedlek...</P> +<P>A férfi kibontakozott s indult lefelé a lépcsőn:</P> +<P>—Menni akarok.</P> +<P>Lenn a vizben állva várta meg, mig elővezették a lovat, fölkapaszkodott +a nyeregbe s nekivágott a tengernek. Az asszony pedig végig esett a kis +cseléd mellett a kövön s nyitott szemmel és hangtalanul lihegett. A kis +leány az ölébe vette a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, hogy térjen +magához. És nagy nyomasztó csend lett a házban. A többi cseléd is +eltátotta a száját s bámulták a kapu nyilását, a melyen kilovagolt az +ur. Mig hallották, hogy hogyan csapja be ütemesen a vizbe a lábait a ló, +még suttogtak, azután pedig megvette őket a rejtelem, a mibe eltünt a ló +meg a lovas, meg az egész nagy kép körös-körül és csak néztek erre-arra +s várták, hogy leessék a vállukról a gond. A kastély lépcsője volt a +legmagasabb, arra gyültek föl tanácsba s összedugva a fejüket, reszketve +pusmogtak.</P> +<P>Azalatt pedig már régen elakadt az uton a kisasszony.</P> +<P>Gerend táján érte el a kocsit a viz. Akkor már az ut töltésére is +fölhágott az ár és a kavicsrakások mutatták még egy darabig, hogy merre +van az ut. Visszafordulni már nem lehetett, mert hátul még +veszedelmesebb volt a világ... A lejtőn nagyon ömlött le a viz s a mikor +a lány egyszer hátrafordult ijedten kapta vissza a fejét. A város +tornyai feketén meredtek bele az égbe, mint valami magas, szimmetrikusra +formált árnyak s mintha ugy inogtak volna jobbra-balra, mint a jegenye, +ha szél fuj. Ettől megijedt s remegve szólott a kocsisnak, hogy +gyorsabban hajtson.</P> +<P>A vén kocsis kibontotta az ostort s nagyot kongatott a lovak feje +fölött, de azért csak lassan, a lábaikat óvatosan rakva küzködtek az +állatok az árral s némelyik hátranézett néha, a nagy értelmes szemeit a +kocsisra meresztve, mintha mondani akart volna valamit. De azért csak +mentek s csak akkor bicsaklott meg bennük az erő, mikor egy kis lejtőre +kerültek s a bordáikat kezdte mosni a viz. A kocsis pokróczokat dobált +hátra a kisasszonynak, hogy csak takaródzzék be jól és káromkodva +dörmögött:</P> +<P>—Itt pusztulunk, kisasszony.</P> +<P>A leány fölhuzta a lábait az ülésre s fehérre válva várta, hogy mi lesz. +Mikor apadt a viz s reménykedett, hogy még se vész el ebben a szürke +lében, a mi beláthatatlanul körülölelte, haza gondolt s ő kiabált ki a +lovakra, hogy siessenek, mintha ez használt volna. Aztán meg, a mikor +újra ellepte a viz a kocsit, imádkozni próbált. Valahogy rendetlenül +összeszedte magában a miatyánkot és mondta, mint a gép. Mozdulni se +mert, mert a kocsit jobbról-balról lökdöstek a hullámok. A kocsis is +eleresztette a gyeplőt, belefogózkodott az ülésbe és ő is motyogott +csendesen valamit, a mihez megemelintette a kalapot. Aztán sokszor +hátrafordult, mondani akart valamit, de mindig csak lenyelte. Mikor uj +kaptatóra értek s megint előttük állott a lejtő, amin uszik majd a ló +is, meg a kocsi is, végig törülgette az arczát egy nagy vörös kendővel s +csendesen beszélni kezdett a leánynak.</P> +<P>—A kisasszony fiatal s ha veszni kell, az a rendje, hogy én pusztuljak, +a vén. Az már ugy lesz. Azért kérem alázatosan, hogy ha itt maradnék, +tessék gondot viselni a kis unokámra. Ugy áldja meg az én Istenem a +kisasszonyt, mert én se voltam soha rossz cseléd.</P> +<P>A leány fölbámult a bakra, a hol a vén ember beszélt, de nem is igen +tudta megérteni, hogy mit mond. Összezavarodott az agyában minden arra a +gondolatra, hogy nem kerül haza. Érezte, hogy fulladozik, pedig még csak +a félelem fojtogatta. Nem az a végtelen piszkos viz, amely a kocsi +oldalait nyalja és utána nyulkál. Pihegett s egyszerre fölugrott a +kocsiban és megragadta a kocsis karját:</P> +<P>—Hajts!</P> +<P>—Nem lehet, kisasszony.</P> +<P>—Verd véresre a lovat, szakadjon ki a lelke, csak menjen...</P> +<P>Mikor a vén ember csendesen intett, hogy nem lehet erőszakoskodni, +visszarogyott az ülésre s tompa elfásulásba esett. Behunyta a szemeit és +várta, hogy mi lesz. Most már nem is imádkozott. Úgyis mindegy... Arra +riadt föl, hogy a bakon rémülten kiabálni kezdett a vén ember.</P> +<P>—Végünk van.</P> +<P>—Mi baj?</P> +<P>A kocsis szakadozott szürke tömegre mutatott jobbra, ahonnan az ár jött. +Nagy csomó tuskót hozott rohanásban a viz, egyenesen neki a lovaknak. A +fa tompán koppant, amint egymáshoz ütődött és rohant lefelé. Nyihogva +igyekeztek félreugrani a lovak, de a szerszám összetartotta őket s +egymást rugdosta és marta a négy állat. Aztán panaszosak lettek. Özönnel +jöttek a tuskók bele a szügyükbe, meg az oldalukba. A szögletes hasábok +fölhasították bőrüket, a mi utánuk jött, az már a húsba vágta be magát. +Az első két ló lefeküdt a vizbe s tölcsért fujtak maguk előtt a sürü +zagyvalékba. A második kettő még állotta egy darabig a veszedelmet s +aztán az egyik ezek közül is elbukott, egészen be a viz alá. Esésében +oszlopot fecskendezett föl a vizből és sárgás lével lett tele a kocsi. A +negyedik reszketve állott. Patakzott belőle a vér... Homályos szemeivel +néha hátranézett nagy szomorúan, a vén kocsis pedig leeresztette a +karját s elkezdett keservesen sirni:</P> +<P>Hirtelen hátrafordult s rekedten, egészen belelágyulva a fájdalmába, +szólott a kisasszonyhoz:</P> +<P>—Ne felejtse el, a mit a gyerekekről mondtam.—Aztán előre mutatott a +lovakra:—Ezeknek már vége.</P> +<P>Messziről hangos szó hallatszott:</P> +<P>—Eszter! Eszter!</P> +<P>A lány fölugrott és egy füzfa mögött messze, hogy alig ismert rá, az +apját látta. Az öreg Rettegi lóháton küzködött az árral, de nem tudott +előbbre jutni s a füzfa alatt megállott. Megint kiáltott a leánynak:</P> +<P>—Ülj fel egy lóra és jer ide.</P> +<P>A leány összeszedte minden erejét és visszakiáltott az öregnek:</P> +<P>—Nincs ló!</P> +<P>Az öreg olyant szorított maga alatt a lovon, hogy az állat nyivogni +kezdett s nekiindult a viznek. Az ár azonban visszasodorta a fa alá. +Azalatt a kocsit döngették a hasábok. Már majdnem szétmállott az öble +is. Kerekei már összetörtek s most már igazán a viz himbálta az egészet, +mint valami ladikot. A leány ujra visszaesett az ülésre s azon +gondolkozott, hogy mi az, ha az ember megfullad a vizben. Eláll a +lélegzete... Fog-e nagyon fájni? Befogta a száját és próbálta, hogy mi +lesz majd. Rémülten kapkodott a levegő után, a mikor belemeredtek szemei +a próbába s meghült benne a vér.</P> +<P>És akkor valaki a kocsi mellé állott. Erős nagy paraszt került oda +valahonnan, mintha a vizből bujt volna ki s szó nélkül kiemelte a lányt +a kocsiból s ugy az ölébe fektetve, mint a hogy a gyermeket szokás, +megindult vele keresztül a réten. Pár lépés után visszafordult s +kiabálni kezdett a füzfa felé, a hol az öreg Rettegi kínozta a lovát.</P> +<P>—Csak menjen haza az ur. Akkorra mi is ott leszünk.</P> +<P>Azzal megint nekiindult a viznek. Derékig ment benne, de birta. A leány +remegett a karjaiban s egyszer, mikor nyakig belemerült a szürke vizbe, +körülfonta karjaival a nyakát. A nagy paraszt pedig rámordult:</P> +<P>—Csendesen legyen a kisasszony... Itt maradunk mindaketten.</P> +<P>Mikor pedig elért a régi kőházig, fölvitte a leányt a tornáczra, maga +pedig nehezen lihegve leült a küszöbre pihenni. Fenn zavaros nagy lárma +lett. Az asszony nagyot sikoltott s mind a kettejüket egyszerre ölelte +magához a férfi. És sírtak, fuldokolva, ujjongva, lenn pedig térdig +vizben éljenzett a cselédség. Végre eszükbe jutott a nagy paraszt is.</P> +<P>A vén Rettegi lejött hozzá s kezet nyújtott neki. A paraszt azonban +visszavonta a magáét. A gazda meg volt bántva s mérgesen szólott reá.</P> +<P>—Mi baja Kovács Ferencz? Nem jó kéz tán ez magának?</P> +<P>Csendesen felelt a paraszt.</P> +<P>—Pörösködünk. Mig az a négy hold ide nem megy, vagy oda nem megy, nem +barátkozom.</P> +<P>Az öreg Rettegi gondolt egyet s megint nyujtotta a kezét.</P> +<P>—Hát menjen oda. Maga haza hozta a leányomat, én megköszönöm.</P> +<P>—Köszönje meg az ur, de ne igy.</P> +<P>—Hát hogy?</P> +<P>—Ugy, hogy: köszönöm. Arról pedig majd tesz a törvény. Annak a dolognak +nincsen semmi köze ehhez a dologhoz. Igazságot itél majd nekem a biró.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="18"></A>ESTE</H3> +<P>Estefelére fordult már az idő; némely ablakokban, a melyeken belül +hivatalos emberek dolgoztak meg nagy asszonytársaságok kávéztak, +megjelent a magas négyszögbe kivágott sárga esti fény, a mi fehér +foltban esett le a gyalogjáró szürkeségére. A világosság-koczkákba néhol +egy-egy, a lámpa meg az ablak közé helyezkedett otromba nagy fej hullott +bele az ablakból, másutt hosszú vékony karrikatura emberek mozogtak s +mindenen végiglaposodott az utcza népe jövet-menet lökdösve egymást +fázósan, sietve... Az égből lomha ólmos eső hullott alá. Eredetileg hó +akart lenni, de útközben fölolvadt a mindenféle füstben meg párában s +hideg izzadtsággal vonta be a göröngyös utat. És szürkeséget, +vigasztalan komor ködöt vert le az utakra, a miből mintha torlaszszal +küzdene, nehezen bontakozott ki messze az ut végén a villamos kocsi... +Azután is ugy jött, mintha tapogatódznék és csengetett s eldöczögött a +házak között egy sor homályos, zörgős ablakkal, a melyek alatt szürke +iszappárába vesztek el a kerekek. Ki a köztemető felé hosszu magas kőfal +szaladt az ut mellett bele a levegőtengerbe s annak is a végén átküzdve +magát a homályon, piczi gombostűhegyni csillag ragyogott már vagy +negyedóra óta...</P> +<P>A fal alatt pedig egy férfi ment, meg egy asszony. Nem egymás mellett, +hanem sorjában. Elől az ember meggörnyedve, mintha nagy terhet czipelne +s nehézkesen topogva a vizes porondon. Nagy csizmaszárak lötyögtek a +lábain. Szikár, öreges legény volt, ugy negyvenöt esztendős, de a hogy +nagyon szuszogva baktatott, ötvenötnek is látszott. Hátul az asszony +sokkal fiatalabb volt. Nagy kendőbe bónyált arcza nem is olyan régen +szép volt, rajta maradtak mostanáig is a kedves szelid vonások, a mikben +a becsületesség tükrözik vissza. Nehezen ért az ura nyomába. Kis, +leányos, a sok munkában félbemaradt testét formátlanná tette az, hogy +közel szállongott a feje fölött valahol a szürke párában az anyaság. +Sirt is. Nem hangosan, csak ugy, hogy néha fölcsuklott s azután nyögött: +Jaj Istenem, jaj Istenem, elvetted, elvetted...</P> +<P>Az ember elöl fülére húzta a sipkát, hogy ne hallja s bosszankodott. +Egyszer aztán az asszonyt se hallotta már, elmaradt. Hátranézett, +kereste s mikor visszament és a kőkerítéshez dülve, zokogva találta, +méregbe jött.</P> +<P>—Hagyd már abba! Ugy siratod, mint valami uri asszony siratná, ha csak +egy volna neki. Van még otthon elég s jön még több is. Mert a szegény +emberhez jön az is, a minek a gazdaghoz kellene menni...</P> +<P>—Az isten adta.</P> +<P>—Az, de a költséget nem adja hozzá.</P> +<P>Letette maga elé a földre a pakkját, egy kis kék koporsót, a minek a +fedelén egybefolyt a sötétségben a durván rámázolt fehér virág és lábra +segítette az asszonyt. Messze az utcza végén a város felől ujra +belefúrta magát a sötétbe egy vörös lámpás villamos kocsi s mig jött, az +asszony gondolt valamit.</P> +<P>—Tán fölvenne. Próbáld meg.</P> +<P>—Hogy próbáljam? mit próbáljak rajta? Muszáj neki. Személyszállítás ez, +rá van irva. Gyere csak.</P> +<P>—De hát ez ni.</P> +<P>—Személy, halott személy...—Lassankint méregbe jött, a mint arra +gondolt, hogy talán nem veszik fel a kocsira és káromkodott.—A fejibe +verem neki, ha akadékoskodik. Mert az urnak jó dolga van még ebben is. +Előáll a batár a fehér lovakkal, a kék batár, a mi gyermeknek való, +aztán beülnek az uri népek, elől az üveg ferslógba beteszik a kis +koporsót s kocsikáznak még a bánattal is. Az urnak még a temetés is +mulatság.</P> +<P>—Ne mondjál ilyet! Rosszul esik az embernek.</P> +<P>—Nem bántalak én téged.</P> +<P>—Sirnak ők is, nekik is fáj...</P> +<P>—Igen a batárban mégis csak más az, mintha itt czipelem még a testet +is. Gyere nó...</P> +<P>Indulatosan fogta meg az asszony kezét, hogy magával huzza a +legközelebbi lámpáig, a hol megáll a kocsi. Még idejében odaértek. A +hosszu sor vizes ablak épen előttük állott meg s az ember előbb a kocsi +fölugrójára tette a kis koporsót s aztán fölkapaszkodott ő maga is. Lenn +az asszony várta, hogy mehet-e utána. Nem mehetett. A kalauz éppen akkor +jött ki a kocsiból s előbb nagyot bámult, aztán meg szitkozódni kezdett.</P> +<P>—Elment tán az esze? Na még mire gondol.</P> +<P>Az asszony hátul rémülten rángatta az urát.</P> +<P>—Vedd el, még lelöki...</P> +<P>—Majd lelököm én őtet.</P> +<P>—Vedd el, János, ne erőszakoskodj.</P> +<P>A kalauz csengetett s a kocsi megindult. Az ember ugy kapta róla le a +koporsót, hogy utána ment vagy két nagy lépéssel és fenyegetett utána az +öklével.</P> +<P>Az asszony csitította:</P> +<P>—Mindjárt mondtam, hogy ne is próbáld...</P> +<P>A kis mérges ember még mindig kiabált:</P> +<P>—Vesszen meg a fajtád,—s csak akkor csendesedett meg, a mikor már +elkanyarodott a kocsi és a csengettyüje is alig hallszott. Már csak +sötéten bámult bele a tüzvonalba, a mit a vörös lámpa nyomán még mindig +maga előtt látott az alkonyatban s magában dörmögött:</P> +<P>—Ha tiszt ül fel vagy valami dáma, vele engedik még a kutyát is. A +szegényt nem, pedig ez a kicsi kutya itt már nem ugat meg senkit.</P> +<P>—Gyerünk szép lassan.</P> +<P>Megint nekivágtak az utnak a kerítés mellett. Minden lépésnél sötétebb +lett már s az asszony néha megbotlott egy-egy kőben. A férfi is +megállott ilyenkor egy pillanatra és korholta. Valami olyan paraszt +gyöngédséggel szólott hozzá, a miben benne van a nembánomság is, de még +az is kitetszett a szavából, hogy rosszul esnék neki, ha baj érné az +asszonyt.</P> +<P>—Elbukdácsolsz. Nem tudsz a lábad alá vigyázni. Mindjárt ott hagyhatjuk +aztán ezt is a másik mellett.</P> +<P>—Az isten őrizzen.</P> +<P>—Nehéz ez a gyermek, megfekszi a karom.</P> +<P>—Viszem én egy kicsit.</P> +<P>—Már csak elbirom odáig. Vissza ugy is könnyebben jövünk majd.</P> +<P>Az asszonyból megint kitört a sirás. Megállott az uton olyan szomoruan, +mint egy esőverte szürke kis madár s görcsösen fuldoklott.</P> +<P>—Ott marad szegényke... ott marad—ezt hajtogatta, de ugy, hogy +félbemaradt a szájában a szó s mig a másik fele következett volna, egy +csomó keserves jaj, jaj, jaj tört ki belőle.</P> +<P>A férfi is meghatottan fordult hátra, miután előbb konokul meg se akarta +hallani a sirást, remélve hogy majd csak utána megy amugy is az asszony. +Mig nézte, megtelt a szeme könynyel s még jobban rálöttyent kis szikár +teste a nagy csizmaszárra. Akkor szégyenlette el magát, mikor észrevette +az asszony arczán, hogy annak is jól esik az ellágyulása. Kemény szóval +ment neki s aztán dörmögve indult el ujra előre.</P> +<P>—Ott marad? Hát hol maradna? Vissza csak nem hozzuk. Ott kell neki +maradni.</P> +<P>Már nem volt messze a kapu. Széles utcza két magas oszlop között, a min +hatlovas szekeren mennek át az urak s még hely is marad a lovak meg a +kerekek mellett minisztránsnak, fáklyásnak, effélének. A szegény emberek +ugy lopták be magukat, mintha tilosban járnának. Az egyik oszlop tövében +osontak el s indultak befelé a széles egyenes uton, a minek az egyik kis +sikátorában már készen várta a kis kék koporsót a gödör. Azért mégis +meglátta őket egy hivatalnok s rájuk is szólott, a mikor már elmentek:</P> +<P>—Késő van hej. Máskor korábban kell jönni.</P> +<P>Rémület fagyott az asszony arczára, amint visszapillantott. Egyszerre az +otthonmaradottak sorsa hasította végig a szivét, meg azé a cseppé, aki +még meg se született, az, hogy miért jöjjön ő még máskor is ide? De az +ember sietve ment elől és nógatta:</P> +<P>—Gyere már.</P> +<P>Az este már egész rátelepedett a kertre. Inkább csak tapogatóztak s az +ember egyszer gyufát is gyujtott, hogy megnézze a numerust egy léczen az +ut mellett. Végre rátaláltak a maguk ösvényére s azután csupa kis sirok +közt jártak, néha a lábukkal tapogatva jobbra-balra, hogy tájékozzák +magukat a csupa egyforma felosztásban, amiből egy csöppel se jutott ki +nagyobb egyik gyermeknek, mint a másnak. Idáig mindig csak halmok +voltak, azután jöttek a gödrök.</P> +<P>Azok közül egybe beletette az ember a koporsót s nagyot szusszant.</P> +<P>—Csakhogy itt vagyunk már. Kifáradtam, a teremtésit...</P> +<P>—János!</P> +<P>—Jól van nó... Mondjál hát valamit, mert én nem igen vagyok embere az +ilyesminek.</P> +<P>Az asszony komolyan töprengve, hogy meglátszott az arczán a gond, +gondolkozni kezdett, hogy mit mondjon. De csak sopánkodott: Uram Isten +elveszed... el, el... és egyéb nem jött az eszébe.</P> +<P>—Valami imádságot!—sürgette az ember.—Imádságot, ne csak ríjj, a hogy +ő is tudna, hanem valahogy ugy beszélj, mintha pap is lenne itt. Egy kis +káplán legalább, aki nem igen tud még szépen beszélni...</P> +<P>És a szegény asszony gondolkozott, hogy mit mondjon, de csak mindig +visszakerekedett oda, a honnan elindult:—Uram Isten elveszed, el, +el...—Még tovább is mondott valamit, valami ilyest:—Nem is mondom, +hogy add vissza; csak becsüld meg szegénykét, én édes drágámat. Olyan +szép volt már; hogy' beszélt, mennyi mindent mondott, kutya, macska, ló, +anya, apa, Sári!... mind, mind mondta. Kicsi Jézus, akinek majd az inasa +lesz, gondolj rá, hogy mennyi mindent mondott...</P> +<P>Az ember beleszólott.</P> +<P>—Ne ilyen bolondságokat beszélj. Még én se tudom hallgatni.</P> +<P>Lassan, csak ugy a tenyerével lapátolni kezdte a koporsóra a földet s +attól kezdve hallgattak mind a ketten. Az asszony a sir fejénél +gubbasztott, kimeresztve a nagy szemeit, az ura pedig most már a +nagycsizmás lábával is szórta a földet a kicsi gödörbe, a mi pedig, +mintha ette volna a rögöt, alig akart megtelni.</P> +<P>Mikor mégis fölkerekedett kettejük közé a pup, elsőnek fölállott az +ember s valósággal fölczibálta maga mellé az asszonyt.</P> +<P>—Gyere már no! Nem éjszakázhatunk itt.</P> +<P>És körül már egészen beesteledett és megindult megint elől az ember s +utána az asszony és sulyos lépésekkel taposta a sarat az és botorkálva +ment utána a másik. Egész uton csak egyszer kezdett el minden igazi ok +nélkül keservesen sírni, beleborulva a vizes utba, a szegény kicsi +formátlan szürke madár, s az ura bután meghatva állott meg fölötte.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="19"></A>ÉJJEL</H3> +<P>Köröskörül fekete korom volt a világ, egészen mozdulatlan a föld, az ég +is csak annyiban nyugtalan, hogy az alján óriás fekete figurákképpen +egymást taszigálták a csodálatos, soha nem látott állatok formájában +gomolygó fellegek. Mikor tizenkettőt kongatott az óra az igazgatóság +nagy zárdaszerü szürke házán, egy csomó fáklyás árnyék indult meg a +mázsaépület felől s mintha a lábuk se érné a földet, a lépések minden +lármája nélkül jöttek felénk. Egy-egy arczot néha megvilágított a +fáklya, ha földhöz verték, hogy erőre kapjon, de különben a fenyőrud +végén lobogott a szurok s szinte láthatatlan volt az a sok ködember, aki +hozta a világosságot. A mi embereink elibük mentek, ezek közül már csak +talán minden harmadiknak a kezében füstölgött egy-egy végigégett +fáklyaüszök s a mikor fáradtan, csodálatos bamba nézéssel meg tántorgó +járással elhaladtak mellettünk, egészen sötét lett. A másik sor ember +fölváltani jött ezt a csapatot, de idő telt bele, mig hozzánk értek. +Most már a mi fáklyásaink is elmentek, amazok is messze voltak még s a +feketeségben, a mi körülvett, rettenetesen nyögtek és sóhajtottak az +emberek a szalmán.</P> +<P>Alattunk pedig kezdett átmelegedni a föld, mintha valami óriás +sütőkemencze tetején taposnók az agyagot. S mintha megmozdult volna, +éreztük, hogy reszket. A fáklyások jöttek. Szabályos négyszögben +fölállottak, minden kettő közé egy-egy katona jutott feltüzött +bajonettel s kivül a kvadráton sok zsandár sétált. Ezek kiabáltak is és +ha a nagy hang se használt, szidták az Istent és visszalökdöstek egy pár +asszonyt, aki okvetlenül be akart rontani a fáklyások közé, mivelhogy +kereste az urát, vagy a gyermekét, a kiről nem tudta, hogy él-e, hal-e?</P> +<P>—Azt kell előbb megvizsgálni, hogy ki melyik a sok között. Nem érti?</P> +<P>A felelet is eljutott hozzánk. Rekedtes, kongó hang volt, valami nem +egészen öreg asszonyé, mert fiatalos volt benne az erő.</P> +<P>—Nem, nem értem. Oda akarok...</P> +<P>—Ha az megvan, kikapja mindenik a magáét.</P> +<P>A tárnaháznál tülköltek. Erre mélységes csend lett, s azt is hallani +lehetett, hogy csikorog a kötél a felhuzó gép csigáján. Odameresztette +mindenki a szemeit a nagy ajtóra, a mit a messze külső világítás feketén +hagyott. Aztán hangos szó hallszott:—Fogd a fejénél! Emeld, jobbra—s +négy ember lassan kiczepelt egy ajtódeszkára fektetett testet és +lefektették a szalmára, ami hosszu vonalban el volt már készitve +azoknak, akik még következnek. Másik négy jött, azok is hoztak valakit, +a fáklyások tovább adták a hireket, a mint uj meg uj teherrel jöttek ki +az emberek a kapun.—Ez még él, annak már vége, szuszog, ebben van még +lélek s némelyik katona tátott szájjal előrehajolva bámult.</P> +<P>Lenn a föld megsokallotta, hogy mind kihordják a gyomrából, amit már +megevett, nagyot bődült és vonaglott, a népek sápadtan bámultak +egymásra, künn pedig, a hol a mindenféle közönséges ember állott, +jajgatni kezdtek az asszonyok.</P> +<P>A tárnaház most már egyenletes lassu tempóban egymásután adta ki magából +a sok fekete testet. Az emberek belejöttek a munkába, most már nem is +csináltak nagy czeremóniát. A kiben semmi élet se volt már, azt csak +lefordították az ajtódeszkáról a zsupra, ami éppen következett, gyorsan +fordultak be a kapun, meg ujra ki, csak hang nem volt semerre semmi +egészséges, emberi. Egy-egy láncz csikorgott vagy messze keservesen +vonított egy kutya. Arra következett egy kis mozgás, hogy az +igazgatósági házból lejöttek a direktorkisasszonyok, s dideregve, az +egész fejüket bebónyálva a nagykendőkbe, végigjárták az egymás mellé +fektetett emberek sorát s egy-egy czikk narancsot dugtak a nyitott +szemü, még pihegő emberek szájába, vagy konyakot adtak annak, aki meg +tudta inni. Az istenes munkába belefáradtak, egymást támogatták s +némelyiket a cselédek vitték, csak éppen hogy a lábán járt. Az apjuk +küldte őket; azt mondta, hogy ez jó vért szül a gyászos emberekben.</P> +<P>A tárnaházban megint csikorgott a láncz a felhuzó csigáján s most ujra +megindult egymásután a négy-négy ember; ugylátszik egész rakást hozott +fel egyszerre a bennrekedtekből a lift.</P> +<P>—Vannak még?—kérdezte valaki egészen a sor végén. A szalmán feküdt és +a lábaira egy ócska zubbony volt terítve. Mellette lehorgasztott fejjel, +komoran egy fáklyába bámulva, fiatal uri ember állott, valami hivatalnok +az igazgatóságtól. Mikor a hangot hallotta, gépiesen hátrapillantott s +aztán körülbámult a nagy feketeségbe czél nélkül, bizonytalanul. A +lábainál megmozdult az ember. Rettenetes kínnal föltámaszkodott a +könyökére, a zubbony alól pedig vékony, fekete csermelyben megindult s a +fiatal ember csizmái alá folyt a vér. Az ember összeszorította az +ajkait, hogy ne kiáltson, beledülledtek a szemei a fájdalomba s a mikor +már egy kicsit hozzászokott a kínhoz, suttogva szólította meg ujra a +hivatalnokot.</P> +<P>—Fülöp ur, meghalok?</P> +<P>A fiatal ember rábámult s olyan kábult volt, hogy nem értette meg +egyszerre a kérdést. Csak ugy felelt az esze nélkül:</P> +<P>—Meg, meg, mind...—A mikor rápillantott az emberre, lehajolt hozzá és +jól megnézte.—Maga az, Fábián!</P> +<P>—Mi a bajom? A lábamat nem érzem... Emelje fel a zubbonyt, nézze meg.</P> +<P>A fiatal ember irtózattal meredt rá s rémülten tiltakozott.</P> +<P>—Nem, azt nem teszem, nem tehetem...</P> +<P>—Mert én nem érek odáig.</P> +<P>Nagy csend lett, a két ember egymásra bámult. Az ur félelemmel, +irtózattal, a paraszt nyugodtan, csak éppen hogy elfáradva. Ő is szólalt +meg ujra először.</P> +<P>—Az baj, hogy reggelig se élek. Meg kellett volna még mondani egyet s +mást az asszonynak. Ugy látszik, hogy nem engedik ide, mig a többi is ki +nem kerül a tárnából. Hallom a zsandárt, azért mondom. Hát Fülöp ur, jó +hogy itt van. Tessék beszélni vele, hogy menjen azután Sándor bátyámhoz +Abonyba, a gyerekeket pedig küldje fel Pestre a Ferihez. A mi kis pénzt +kap utánam, abból élhet valahogy. Miklós legyen asztalos, beadhatja a +Sallay gyárba, Pistuka pedig majd az lesz, a mire kedve van. A nagy +ládában jobra, lenn éppen a deszkán pénz is van. Tán irná fel Fülöp ur, +elfelejti...</P> +<P>A hivatalnok rábámult elképpedve, de melegen és mikor vonaglott egyet a +suttogó ember arczán a fájás, feje alá tette a karját s apás +igyekezettel emelte a levegőbe... Az ember sziszegett s a szemeit +lehunyva könyörgött:</P> +<P>—Velem ne törődjék...</P> +<P>—Fábián...</P> +<P>—Tessék?</P> +<P>—Hát aztán igy elmegy, ilyen könnyen...</P> +<P>Az ember lehunyta szemeit s most ugylátszik, eltompult benne a fájdalom, +mert kisimult az arcza. A másik pedig töprengett felette. Ilyen +közvetlen közelből látta a véget s meglepte az, hogy olyan könnyü a +meghalás. Ráhajolt a sápadt arczra s belemeresztette a szemeit abba a +kiolvashatatlan világba, a mi a kettő közt van, ott, a hol az élet +végződik és kezdődik a nihil, a végtelen rejtelem, a mibe az ember +beleőrül. Szerette volna megrázni ezt az embert s kifaggatni belőle azt, +hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult +és motyogott, magában tépelődve.</P> +<P>—Ilyen könnyen Fábián, ilyen könnyen?... Igy megy el az ember?...</P> +<P>Az ember fölnyitotta a szemeit s mintha csendes mosolygás suhant volna +végig az arczán.</P> +<P>—Ki igy, ki amugy...</P> +<P>—Borzasztó!</P> +<P>—Egyszer meg kell halni.</P> +<P>—De igy!</P> +<P>—Igy, vagy ugy, mindegy.</P> +<P>—Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy +emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás, +Fábián. Az igazgató ellenkezett...—Hogy erre gondolt, féktelen dühbe +jött s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett és egyre azt +hajtotta:—Mondtam, én megmondtam nekik...</P> +<P>Előtte mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sáppadt ember hangja.</P> +<P>—Mindegy az... A fába is beleüt a menykő. Meg nincsen olyan erős ház, a +mi egyszer össze ne dülne... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is +lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb ur, mint más, mindenki meghal, +mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek.</P> +<P>A fiatal ember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott +magában:—Mennek, jönnek, mennek... Egyszerre gyorsan visszafordult az +emberéhez s kiváncsiságban égve sürgette a szemeivel, hogy mondjon még +valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan +feküdt, csak a zubbony alul kicsergedező vér mutatta, hogy még nem aludt +el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges +férfin, a ki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan +halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját.</P> +<P>—Ne felejtse el Fülöp ur, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az asszony +Sándorékhoz, aztán csak éljenek, a mig lehet.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="20"></A>ORVOSSÁGOK</H3> +<P>Tulajdonképpen már szombaton kezdődött el a munka. A férfiak a földek +közepe táján, hogy minden oldalról egyformán közel legyenek a keresztek, +szérüt csináltak. Hig anyagot kentek szét a tarlón, akkora négyszögbe, +mint egy pokrócz, bokáig bennetapostak eleintén, aztán mindig künnebb és +künnebb húzódtak belőle, mig olyan sima lett, mint az asztal; körül +azalatt megrakták kévével a szérüt, falat emeltek a kalászos zsupokból, +mintha az a négyszög lenne a szegény gazdaember vára. A kévehordás +nyomában verebek szedték a szemet s rá se hallgattak a kereplőre, mely a +föld végén, az országut mellett lármázott. Épen ugy hozzászokott már a +madár is ehhez a csatarához, mint az ember. Vasárnap nagy pihenő +következett. A legénynép mulatott csak, meg a lányok. A férfi korán +feküdt, hogy ereje legyen holnapra, a mikor az következik, hogy az ember +kiveszi a termésből a szemet, hasznát látja a mult esztendőnek. Reggel +kimentek a szérüre és a mikor az ég rámáján fölbukkant a nap, már +puffogott mindenfelé a szalma kalászos felén a hadaró, ritmikusan, +megczifrázva, mintha három-négy kovács verné az üllőn a lágyvasat. A +férfiak különben komorak voltak s talán még nehézkesebbek, mint máskor. +A termés nagyon rossz volt. Nagy polyvafellegek kavarogtak a levegőben a +fejük fölött és alig-alig maradt valami kis szem a szérün, a mikor +elkapták felőle a kivert fejü szalmát. Bennről a faluból leányének +hallatszott ki időnkint: egyetlen hang, a mire ideges lett a sok +paraszt. A mikor pihentek, némán bámultak a kis szemetes buzacsomókra a +lábuk alatt, mindenik osztotta a szemével három-négy porczióba, +számítgatta az adót s némelyik ugy verte földhöz a csépét, mintha nem is +venné fel ujra. Azonközben dél lett. Leányok, asszonyok jöttek kifelé az +uton az ebéddel s fáradtan, ellanyhulva érkezett ki a földekre a +harangszó.</P> +<P>A falu üres volt. A nagy familiákból maradtak otthon néhányan, az +asszony, a gyermekek, az egészen kicsik s egy-két cseléd. Ebéd után +lassan, folyton törülközve mentek végig a posta felé az urak és +békességesen utánuk bódorgott egy-két kutya, a ki éppen itthon maradt. +Kocsinak hire se sehol, csak éppen a felső uton jött egy, de az is +letért a malomhoz. Annál inkább kirítt a némaságból, a mibe csak +messziről dongott bele a puffogás, a jajgatás, a mivel kiszaladt az +utczára Varga Boldizsárné. A nehéz, nagytestü asszony sietve topogott át +az uton egy másik kicsi házba, éppen a bolt mellett s a tornáczgerenda +oszlopához támaszkodva jajgatott.</P> +<P>—Kata, Kata, jöjjön ki kománé lelkem...</P> +<P>Másik asszony jött ki a házból, de lomhán, mintha még mindig aludt +volna. Ennek más volt már a formája is. Szikár, keményarczu asszony +volt; a mi előlátszott a szoknyája meg az inge alól a bőréből, az sárga, +mintha valami szintartó festékben fürdött volna s kis, alig ujjnyi +vastag hajfonat csüngött le hátul a feje búbjáról. Szurósan nézte végig +az asszonyt s ugy beszélt, mintha nem is akarná eltitkolni azt, hogy nem +szereti ha zavarják.</P> +<P>—Mit akar?</P> +<P>—Jöjjön át hamar. Az isten megfizeti, jöjjön. A maga keresztfia, a Béni +valamit csinált magának. Az elébb jött haza a szérüről, azt mondja, hogy +kalászt vertek a szemébe. Meg is van dagadva a szeme, ugy hogy már alig +látszik. És ordit... Jőjjön kománé...</P> +<P>Akkora már elevenebb lett a rideg asszony. Bezárta az ajtót és sietve +ment át a másik házba, el is maradt mögötte a másik, az anya, aki +jajgatott és az ut közepén megállott imádkozni.</P> +<P>—Édes istenem, édes teremtőm!...</P> +<P>A gyermek valami hat esztendős fickó, a pitvar közepén feküdt a földön +és már belekábult a fájdalomba. Piszkos kendőt szorított a szemére és +csak nyafogott, mig azt nem érezte, hogy valami beleszur a fejébe a +szemén keresztül, ami áthasogatja a bőrt, meg a csontot, mindent... +Ilyenkor visított, amig birta s aztán erőtlenül esett vissza a földre.</P> +<P>A két asszony megállott mellette és egymásra bámult. Az anya +kétségbeesetten, mintha rögtön belebolondulna abba, hogy igy kínlódni +látja a gyermekét, a sovány sárga szomszédné pedig inkább vizsgálódva, +mintha orvos vagy valami afféle lenne. Végre is lehuzták a gyermek kezét +a szeméről. Csunya vörös daganatot takart a piszkos kendő. Az anya +elsáppadt és a falnak esett, ugy elrémült. A másik is megilletődve +szólott.</P> +<P>—Ilyenkor megtesz az ember mindent. A gyermek mégis csak beteg, csúnya +a szeme. Valamit be kellene talán adni neki.</P> +<P>—Vagy megkenni...</P> +<P>—Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam. +Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani.</P> +<P>A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt, +lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már +összeesett. A kapitányné lenn lakott a falu végén s mindenre tudott +valami orvosságot. Nem drágát, rendesen olyant, ami mindjárt kitelt a +háztól, de ha boltba kellett menni érte, akkor is sokkal olcsóbb volt, +mint a patika. Varga Boldizsárnén is segített s a kövér asszony +nemsokára visszafelé rohant az uton. Valósággal beesett a házba s +rekedten nyögte ki, hogy mit tanácsolt a kapitányné.</P> +<P>—Anyatejet kell fejni a fájós szemébe. Honnan vegyem? Honnan?</P> +<P>Zavartan, tétovázva nézett a mellére s az ajtófélfához verte a fejét +kétségbeesésében.</P> +<P>—Honnan, honnan?</P> +<P>A másik asszony elsuhant mellette s nem telt bele egy kis negyedóra, már +visszajött a pakulárnéval, akinek éppen három hete adott az Isten egy +leánygyermeket. A fiu akkor már az ágyban volt s az anyja mellette sírt +most már csöndesebben, inkább reménykedve, mint vigasztalanul. A +pakulárné becsületes nagy barna arcza sugárzott az örömtől. Boldogan +hajolt a gyermek fölé s tele kebléből bőségesen ontotta a vörös +daganatba a tejet. A gyermek visított s rugott, de a két asszony lefogta +a kezét, lábát s az anyja fáradtan könyörgött a pakulárnénak:</P> +<P>—Még, még... A magáé is jóllakik, meghálálom...</P> +<P>Valamicskét mégis enyhitett a gyermek tüzén a friss tej. Végigfolyt az +arczán s hütötte... Behunyta a másik szemét is, ami pedig már szintén +dagadni kezdett és fájt... Mégis csendesebb lett s az asszony, aki a +mellében hozta el az enyhülést, büszkén huzta össze a nyakán az inget és +mosolyogva, boldogan ment vissza a szép egészséges kis leányához, aki +azalatt egy szürön, a kutya mellett rugdalózott és nagyokat rikkantott.</P> +<P>Estére se harangoztak még s már nyilvánvaló lett a két asszony előtt, +hogy az anyatej nem sokat használt. Talán még ártott is. A gyermek szeme +mind nagyobbra dagadt s véresebb lett és most már folyton hasonlatosabb +lett hozzá a másik is, mintha valami utálatos, borzalmas nyavalya el +akarta volna lepni az egész fejét. Néha a homlokához kapott s még +élesebben visított. A száraz, sovány asszony ilyenkor elfordult. Nem +birta nézni, hogy hogyan kinlódik a gyerek, s belelágyult, valósággal +elolvadt a szánalomban. Azon töprengett, hogy hova kellene menni +orvosságért. A gyermek most már egészen az ő kezében volt, az anyjának +nem vehette semmi hasznát. A nagy, erős asszony az ágy szélére dülve +hangtalanul vonaglott; azt se érezte volna, ha ütik, ha rúgják... Semmi +lett belőle.</P> +<P>A sovány asszony egyszerre fölkapta magát és elment. Az ajtócsapásra +fölrezzent a gyermek anyja, de rögtön visszaejtette a fejét az ágy +fájára. A gyermek utána nyult, kereste a kezét és rimánkodni kezdett +neki:</P> +<P>—Nem látok semmit se, magát se. Gyujtson lámpást.</P> +<P>A szomszédné egy másik asszonnyal jött vissza. Éppen az uton találta, +amint a szérüről jött vissza s mindjárt hozta is. A magáéból igért neki +lisztet és darát s tolta maga előtt, mintha valami állatot hajtana. Az +asszonynak az volt a hire, hogy nagyon jó doktor. Tömlöczben is volt már +s mostanság már csak akkor hajlandó megosztani a tudományt a +szenvedőkkel, ha semmi gyanus ember nincs a közelben, teszem fel +kisbiró, zsandár, vagy valami ur. A házba sompolyogva elgondolkozva +állott meg a gyermek fejénél. Nem tudott rögtön tisztába jönni magával; +ilyen esete nem igen lehetett.</P> +<P>—Talán egy kis porczukrot kellene a szemébe fujni +szegénykének—mondta—vagy hogy eczetes tormával borogatni. Talán +kámforos pálinka se volna rossz.</P> +<P>—Csak egyet mondjon, ne annyit. Megbódul az ember.</P> +<P>—Hát az eczet, az való neki. Csak rá kell tenni. Ha nem használ, akkor +már az Isten ő szent felsége se akar segíteni.</P> +<P>Maga is letelepedett az ágy mellé s a szakajtó rongyba gyömöszölt +eczetes tormát ő szorította le a saját két nagy vörös kezével a gyermek +szemeire. A gyermek magasra dobta magát az ágyon s hörgött perczekig, +mig össze tudta szedni magában azt a hangot, ami végtelen fájdalmának +megfelelt. Akkor borzasztót kiáltott, mint egy férfi, akit fejbevágnak s +felült az ágyban. Piczi karjaival hadonászott, megmarkolta az ágy +deszkáját és rázta, hogy majd leszakadt alatta a nyoszolya s +lassan-lassan halt ki belőle a hang. A doktorasszony vállat vont s +némileg aggodalmasan suttogott a másiknak.</P> +<P>—Nem tűri, nem hogy használjon.</P> +<P>A szegény asszony szemeiből kicsordult a könny, a földhöz csapta és az +agyagba taposta a szakajtórongyot. Azután a két száraz keze közé fogta a +gyermek fejét s beszélni kezdett hozzá, mig könnyeivel az arczát mosta.</P> +<P>—Buksi, te kicsi, no fáj...</P> +<P>A gyermek elalélt. Valami kicsi megkönnyebbülés látszott rajta. Feje +visszaesett a párnára, kis szintelen kezecskéivel belefogózkodott a +szikár, csontos karba, a melyre ránehezedett forró, lázas teste s inkább +csak egészen magában, hogy csak kitalálni lehetett, de hallani nem a +szavát, az anyját szólította. Az összetört asszony erre fölnyitotta a +szemeit s mereven bámult rá a gyermekre.</P> +<P>—A magáé no! Mit nézi!—mondta az idegen asszony s dühösen rázta meg, a +mikor erre se akart életre ébredni.</P> +<P>A másik asszony szórakozottan állott föl az ágy mellől, +kétszer-háromszor végigjárt a szobán, látszott az arczán, hogy valamin +töpreng s aztán egyszerre föllódította a helyéről a doktornét.</P> +<P>—Nem tud maga semmit, de azért megkapja a lisztet meg a darát, ha +hamarosan fuvart kerít.</P> +<P>—Honnan lelkem? mind a szérün vannak.</P> +<P>—Józan Sándor itthon van, oda menjen. Mondja neki, hogy négy pengőt +adok Mária-Büdig. Legyen itt mindjárt.</P> +<P>Az asszony elment s a szomszédné letérdelt a másik mellé a földre és a +fülébe kiabált, hogy hátha megérti.</P> +<P>—Vargáné, elmegyünk a szent Szüzhöz, Büdre. Annak segíteni kell. Nekem +nem vérem itt ez a gyerek, de azért ugy imádkozom, hogy tán jobban mint +maga.</P> +<P>Az asszony intett, hogy érti. Fölállott s szép rendesen kezdett +készülődni. A gyermeket lepedőbe hengergették, mielőtt elmentek volna, a +Mária-kép alatt meggyujtottak egy mécsest s a tornácz padkájára egymás +mellé ülve, szó nélkül várták a kocsit. A mikor megjött, fölültek, az +egyik asszony a gyermek fejét, a másik a lábait szorította magához s +mind a ketten elkezdtek halkan a fogaik között imádkozni. Már +alkonyodott. A gyermek testén néha, mintha a hideg futott volna végig, +ugy megreszketett. Az anyja jobban a fejére huzta a lepedőt s a mikor +rápillantott, megragadta a másik asszony karját és nyögve beszélt.</P> +<P>—Nézze, mintha feketednék.</P> +<P>Az is belenézett a lepedő tölcsérébe s halványan meredt reá a +mozdulatlan gyerekre. A fiúcska halántéka igazán feketedni kezdett, +előbb csak egy karikában, aztán mindig sötétebb lett a folt. De élt. +Mintha vigasztalni akarta volna a két asszonyt, egyet-egyet rugott +rajtuk, vagy a kezével bökött beléjük, de gyengén, alig-alig hogy +észrevették.</P> +<P>Hallgattak aztán az egész uton. A sovány asszony átfonta még a +szomszédját is az egyik karjával, nehogy kiessék a kocsiból s ugy +kiabált a lovakra: gyihé! gyihé!—A hangja rikácsolt s a kis lovacskák +igazán megijedtek tőle, mert galoppban iramodtak neki a büdi kaptatónak.</P> +<P>A csodatevő szüz asszony képe a templomban volt Büdön. A két asszony +nyitva találta az ajtót. Akkor már csak az anyja karjában volt a gyerek +s a nehéz nagy asszony végig esett a kövön s a feje fölé tartva a hideg, +most már csak alig pihegő kis testet, rikoltva követelőzött.</P> +<P>—Itt van, no most! Lássam, hát lássam! Mária, add vissza, Mária, ne +vedd el.</P> +<P>A sovány szomszédné hátrább huzódott és ugy imádkozott, hogy egy +pillanatra meg nem állott a szája. Gyors, sietséges motyogása volt a +kiséret ahhoz az őrjöngéshez, a mivel a másik asszony sikongott a +szeliden mosolygós asszonykép előtt.</P> +<P>És lassan egészen fekete este lett.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="21"></A>SZERENCSÉTLENSÉG</H3> +<P>Kérem szépen, az a baj nem ott kezdődik, a hol mondani méltóztatik, hogy +az asszony bejött a kávéházba, hanem előbb, messze, a hova visszamenni +nem is volna eléggé fontos a nagyságos uraknak. Ha ugy parancsolják, +hogy mondjam, hát mondom, csak éppen hogy az ügyvéd urral szeretnék pár +szót váltani, mert nem akarnék csak ugy a magam jószántából valami +olyast mondani, a mi megnehezítené az ügyemet. Elég sulyos az már ugy +is.</P> +<P>Ott kezdtem, hogy sokkal hamarabb születtem meg, mint a hogy apám +elvette az anyámat. Csak ugy együtt éltek s én kilencz esztendős voltam, +a mikorra anyám addig kunyorált, hogy az oltár elé mentek. Apám +ácspallér volt s elejétől kezdve nagyon dühös volt rám, hogy csak én +voltam az oka a házasodásának. A hol csak előkapott, megpofozott, +fölrugdalt s rám kiabált, hogy egy ilyen ostoba béka miatt sok előnyös +pártit elmulasztott. Tehettem én arról? Egyszer ugy megütött, hogy +belesántultam, azóta biczegek a ballábamra. Most még nem annyira, mert +jó meleg idő van, de ha változik a temperatura, bizony nagyon észre +venni, akár mekkora sarkot rakatok is a csizmám alá. Félénk beteges +gyermek lettem az apám miatt s tán a fejemben is volt valami baj, mert +biz én még ma sem vagyok valami értelmes ember; csak éppen hogy +dolgozom, a mihez éppen értek s a mihez nem kell olyan nagy tudomány, +mint teszem fel a betüvetéshez, meg a rajzhoz s több afféle uri +munkához.</P> +<P>Anyámnak volt egy bácsija Oláhországban. Timár, meg finomabb dolgot is +elkészít, szattyánt ilyesmit olyan puhára, mint a bársony. Annak irt, +hogy vegyen magához, aztán fizet értem tiz pengőt a kosztra, meg a +kvártélyra s tanuljam ki a mesterséget. Igy kerültem oda le. Nem volt +kedvem a timársághoz, de hát láttam, hogy végre is valamit meg kell +tanulni. Mig rendesen megérkeztek a tiz forintok, nem is volt semmi +bajom, de egyszer anyám betegeskedni kezdett, akkor azt irta, hogy +legyenek egy kicsit türelemmel, aztán meghalt, hát egészen egyedül +maradtam s most már ott kezdtek verni. Egészen belebutultam, még gyávább +és siránkozóbb fiu lettem s egyszer aztán nekiindultam a világnak.</P> +<P>Azóta aztán csavargok. Nem loptam, nem csaltam, csak legföllebb +koldultam, ha már nagyon éhes voltam, de azért senki világtolvaját +annyiszor be nem zárták, mint engem. Mintha csak arra lett volna +mindenfelé a zsandár meg a policzia, hogy engem lökdössön be a +tömlöczbe, ki a tömlöczből, meg utaztattak, kikergettek a városokból, +elküldtek a határra, lefotografáltak egy numerussal a kezemben, +rámfogták, hogy valamibe töröm a fejem, pedig sohase akartam egyebet, +mint megszerezni egy darab kenyeret. Nem kellettem senkinek. Egyszer, a +mikor már nagyon el voltam keseredve, azt hiszem Brüsszelben vagy +Lyonban—eljutottam én kérem szépen mindenfelé—egy korcsmába +ténferegtem. Sok szocziálista munkást találtam ott, a kik éppen arról +szónokoltak, hogy milyen lesz a jövő társadalma, meg hogy minden ember +egyenlő.—Ezek az én barátaim,—gondoltam,—de aztán kicsufoltak és +kidobtak. Nekik se kellettem. Megpróbáltam mindent, de hát nem ment. +Akkor aztán mondta valaki, hogy legyek pinczér. Valami első nem leszek +ott se, de hát megélhetek valahogy. Azóta egészen jó dolgom van, hogy +soha jobbat ne is adjon az Isten. Egész jól elbiczeghettem volna odáig, +a hol aztán már többet nem biczeg az ember...</P> +<P>Akkor aztán közbejött az, hogy megházasodtam. No, ez nagy eset volt az +én szegény életemben. Sohase is mertem volna gondolni arra, hogy nekem +valaha saját ágyam legyen, meg éves lakásom, rendes kosztom, a mit az +asszony tálal fel... Mégis megesett... Most már elég baj lett belőle, +hanem akkor nem birtam magammal az örömtől. Lágy természetü ember +vagyok, minden megríkat; akkortájban sokat sírtam; magam se tudtam, hogy +miért, csak potyogott a könnyem s csendes megelégedés töltött el.</P> +<P>—No öreg fiu, mondtam magamnak—hát csak neked is megvirrad. Egy kicsit +kevesebbet iszol ezután, mert akkor tetszik tudni, ugy éltem, mint a +többi pinczér; aztán hozzá se nyulsz a krajczárokhoz, a mi +összegyülekezik a zsebedben, aztán jól lesz... Nem is értettem egészen a +dolgot. Furcsállottam... Mivel érdemeltem meg? Hát mindegy, megtörtént, +akadt párom nekem is.</P> +<P>Nem volt szép, öreg is már egy kicsit... A nyári lokalitásban +ismerkedtünk meg. Egy másik leánnyal vetődött ki oda, meg egy rendőr is +jött velök, a ki meg a bátyja volt. Szivesen beszélt... Aztán mondta, +hogy tegyek forró fokhagymát és ineresztő pópiumot a lábamra, arra +kinyulik. Ez nekem jól esett... Lám, lám... gondoskodik rólam... Ott +maradtam egy-egy perczre az asztalnál... Beszélgettünk... A másik leány +kaczagott; azt hiszem azon mulatott, hogy hogyan tánczolnak a kezemben a +sörös poharak, a mig járok; ő leszidta, hogy viselje becsületesen magát; +ezt mondta a rendőr is, aztán jöttek máskor is és hamar rendbehoztunk +mindent. A főnököm adott negyven forintot, azzal vettünk butort, +asztalt, székeket, szekrényt, lámpát, már a mi kell; ő is ide adta, a +mije volt, azzal fizettük meg a papot s éltünk szép csendesen, boldogan; +hogy milyen boldogan, azt nem is tudja az, a ki csak ugy könnyen jut a +családhoz, a szép ember, meg a ki ép, egészséges. A mikor tellett az +időmből, hazaszaladtam, néha még délután is, három és öt óra között... +Később diványt is vettünk... Ott hevertem, a mig az asszony a tüz +mellett elmosta az edényt s dudorászott... A szekrényben egyszer ezüst +forintokat is láttam egymásra rakva. Nem szóltam egy szót se, csak +egyszerre ugy éreztem, hogy ur vagyok s arról kezdtem gondolkozni, hogy +hol nyitom meg majd a kávéházat.</P> +<P>Akkor már kávéházban voltam. Ott több ember megfordul. Mégis csak jobban +összeszedi magát az ember. Sokat kell eltürni; ugy beszélnek az emberrel +a vendégek, mint a kutyával, hanem hát nem az a fődolog, hogy +czirógassanak, hanem, hogy éljünk.</P> +<P>Igen, erről akartam beszélni...</P> +<P>Nincs annak terminusa, hogy mikor, nem is ment egyszerre, hanem +lassan-lassan, nagyon büszke ember lettem. Nem a vendéghez, hanem csak +ugy magamban, meg az asszony előtt. Gondoltam, hogy nem vagyok éppen +hányt-vetett ember, éves lakásom van, családom, becsületes keresetem, +minek engedjem meg, hogy minden lump belém törülje a lábát. A kávéházban +nem szóltam semmit, a vállaim közé húztam a fejem, hanem otthon kezdtem +nagyobbnak mutatni magam, mint a milyen voltam. Gondoltam, hogy az +asszony előtt csak megmentem a becsületet. Lassan kezdtem, aztán mindig +többre bátorkodtam, mert láttam, hogy jól esik neki, de meg hát +legfőképpen nagyon jól esett egy kicsit kiegyenesedni. Mondtam neki:</P> +<P>—No te asszony, a pinczérnek ugy általában nem igen megy jól a sora az +üzletben. Nem igen bánik vele valami tisztességesen se a kávés, se a +vendég, hanem nekem semmi bajom. Ugy megbecsülnek, hogy szinte csoda. A +multkor is egy társaság megkinált sörrel, kávét meg annyit ihatom, a +mennyi belém fér.</P> +<P>Aztán azt mondtam egyszer, vagy nem is éppen azt, hanem olyasformát:</P> +<P>—Az ember igazán nem is érzi, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Azt +mondják: kérek szépen egy kapuczinert, egy sört, meg-megköszönik; ilyen +helyen csak jól érzi magát az ember. Müvelt emberekkel van dolga, nem +érzi, hogy fárad.</P> +<P>Aztán meg olyast is mondtam, hogy majdnem ugy vesznek a vendégek, mintha +én volnék a gazda. Még a főnök is. Olyan társforma vagyok, mintha nekem +is lenne pénzem az üzletbe fektetve. A tüzlegény a multkor is +mondta:—Hej Ferencz ur, csak nagy becsülete is van itt magának. Azelőtt +még pofon is csapták minálunk a pinczért...</P> +<P>Az asszony ugy nézett rám, hogy aztán már egészen beleszoktam a +hazudozásba. A mint betettem magam után a kávéház ajtaját, mintha +kicseréltek volna. Ugy mentem haza, mint valami hivatalnok az irodából, +pedig hát egyszer-másszor ugyancsak bajos volt már lehazudni, hogy +milyen keserves volt a dolgom a kávéházban. Én voltam a viccz, tetszik +tudni. Volt egy vendég, aki mindig ugy jött be, mint a hogy én biczegek +a ballábamra; figurát csináltak belőlem, lökdöstek az asztalok között, a +kávés tegezett és kiabált reám:—szedd a lábad te sánta lidércz! odább +te göthös!—A vendégek kaczagtak, egyszer a konyhából bekérték a +kalapomat, teleöntötték sörrel s a fejembe csapták; én voltam a kávéház +komédiása. De nem szóltam egy szót se. Most már gyerek is volt odahaza, +fiu, a kiből ugy határoztam, hogy tanult embert nevelek, meg az asszony, +aki mosott reám, meg ugy gondoskodott rólam, mintha az édes anyám lett +volna, hát csak elnéztem mindent. Bánja a fene, gondoltam, szenvedek, +legalább van miért. Leginkább a mészáros legények jártak hozzánk a +vágóhidról. Mit kezdjek ki velük. Elcsapnának, aztán a gyerek, meg az +asszony... ördög vigye... Nagyobb szerencsétlenség is megesett már sok +emberrel, mint hogy röhögtek rajta.</P> +<P>Otthon pedig azt mondtam, hogy a kávés megkinált, hogy álljak be melléje +kompánistának. Pénz nem kell semmi, csak éppen hogy részesedem a +haszonból, meg hogy felügyelek a személyzetre...</P> +<P>És itt ütött be aztán a baj. Innen kezdve már ismerik a dolgot a +nagyságos urak. Nem védelmezni akarom én magam azzal, a mit elmondtam +idáig, csak éppen azt akartam elérni, hogy tudja meg a törvény, miről +van szó.</P> +<P>Egy délután,—ott meg is van irva az irásokban, hogy mikor, én már nem +emlékszem tisztán vissza,—éppen nagyon tréfás kedvökben voltak a +mészáros legények. Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is +kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami +egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elől az üveges ajtón +bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor előre jöttem, ijedten rám +szólott:</P> +<P>—Mit csinálsz?</P> +<P>Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam.</P> +<P>—Tréfálkozom az urakkal. Igy napközben eljátszunk egy kicsit.</P> +<P>—...A fájós lábaddal...—ezt már ugy mondta, hogy láttam a szemében a +tájékozatlanságot, a hogy körülnézett, meg elrémült. Hanem azért, ha +akkor mindjárt vége szakadt volna a dolognak, nem lett volna semmi baj. +Otthon majd csak beszéltünk volna valahogy... Hanem a vendégek garázdák +lettek. A mikor nem mentem vissza, kiabáltak utánam.</P> +<P>—Jösz-e már te sánta majom?</P> +<P>—Hol maradsz te Luczifer?</P> +<P>Az asszony bámult ide-oda, elképedt, sírt; egyszerre vége lett +mindennek, amit szépen megépítettem otthon. Mondani akartam, hogy:—hát +bizony édes fiam, a te urad nagyon keservesen vájja ki a garast +keresetnek, hogy kutyája mindenkinek, de azért mink csak mink vagyunk, +éves lakás meg... Hanem akkor előre jöttek a vendégek, elől az, aki +mindig kifigurázott a járásomban, s most pedig kiabált, hogy:—te +biczegő majom—és több efféle. Elfutott a düh, ami nálam olyan hirtelen +jött, mintha egy pohár nagyon erős pálinkától egyszerre részeg lesz a +gyengefejü ember, mellettem volt az a dákó, ott a tekintetes törvény +asztalán, a fejébe csaptam s aztán vége lett.</P> +<P>Igy áll a dolog, könyörgöm alázatosan.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="22"></A>A BOTRÁNY</H3> +<H3>I.</H3> +<P>Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s +mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb +uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglő kaczérkodik a +komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült +benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendős, nem +is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas +leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit +körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember +állott. Bátor nézésű, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi +hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között +nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a +kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell +rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett, +mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül +megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg +körülöttük s ügetve jött egy lovasrendőr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg +ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje +nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a +nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább +ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is +eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már +lekésett, bár egy éppen arra lézengő riporter nagyon utána vetette magát +a dolognak.</P> +<P>Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime, +elmondom a történetről azt is, a mi az eleje volt.</P> +<H3>II.</H3> +<P>Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy +szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy +omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend +van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha +végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a +kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött előre a +sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy +benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlő berendezést keresett +magának arra az időre, a mikor majd ebédlője lesz.</P> +<P>Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén. +Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember +tartotta a gyeplőt s nem ült mellette más, mint egy őszes bajuszu, pörge +kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s +ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz +ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak +átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához +kapott. Bal fülétől a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás +alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat +hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut előbb +megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az +emberek, hogy—gazság, aljasság, ha tanu kell, hát ők itt vannak +valamennyien...—neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a +vörös vonal s lebotorkált a lépcsőn s futni kezdett a kocsi után. Mire +néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott +meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek +körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép +nagy fiu. Szemeiből csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy +indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a +tömeg s jött egy rendőr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi +kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...</P> +<P>A fiu menekült előlük. Zsebkendőjét folyton az arczára szorítva indult +el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit, +nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az +ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány +lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist, +a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.</P> +<P>A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s ő borogatta éjjel az +arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy +negyedórára.</P> +<H3>III.</H3> +<P>Három nap is elmúlt s az urfi még mindig nem jelentkezett. A negyedik +napon másik házba, sokkal szebbe és előkelőbbe költözött át a történet. +Báró Tomahidy Ferencz urnak az öregebb kocsisa, a ki szintén Ferencz, de +csak az egészen közönségesek közül, elfogta a lépcsőn a kisasszonyt és +alázatosan megkérte, hogy szólhasson egy pár szót, mert már nem birja +tovább magában tartani, ha kocsis is az ember. Van benne becsület, +különösen, ha annyi derék urat szolgált, a milyen a fiatalok között már +nem igen akad...</P> +<P>—No hát mi baj?</P> +<P>—Nagyon megköszönném, ha a méltóságos báró urfival ezután a Gábor menne +kocsizni. Fiatal mind a kettő... Én meg megmaradnék a kisasszonynak meg +az öreg báró urnak...</P> +<P>—Miért?...</P> +<P>—Hát mert ha véletlenül ugy előfognák az ifju urat, hogy elrakják, hát +én már nem igen volnék melléje való. Nem tudom, hogy ugy +feledékenységből, mert nem ismerném meg benne hirtelenében a gazdámat, +nem-e ütnék én is rajta egyet-kettőt...</P> +<P>A kisasszony bámulva meresztette a szemeit a vén emberre.</P> +<P>—De hát mi történt?...</P> +<P>—Benne áll már az újságban is, itt hátul... Elől ugy látszik szégyelték +kiirni.</P> +<P>Egy gyürött lapot huzott elő a zsebéből. A leány sápadtan kapott utána, +de a kocsis nem adta mindjárt oda. Előbb körülvonalozta a körmével a +helyet, a mit el kellett olvasni s méltatlankodva dörmögött:</P> +<P>—Nagyon keresi az a fiatal ember. Én se hagynám annyiba.</P> +<P>A leány nekidült a karfának, egy darabig szótlanul maga elé bámult, +sirni szeretett volna, valamit megsiratni, a keserüség összeszorította a +torkát s erősen összenyomta az ajkait, hogy valahogy ki ne szaladjon a +száján valami keserves nagy hang.</P> +<P>—Ő volt?...—kérdezte halkan.</P> +<P>—Igenis, kérem szépen. A mikor ki akartam rántani a kezéből az ostort, +még rám is kiabált, hogy: marha, barom!... Nem szoktak igy beszélni az +emberrel... Kérdeztem, hogy minek bántotta azt a fiatal embert; azt +mondta, hogy csak ugy, mert tetszett neki... Bizott a lóban, az elvágtat +majd vele... De az a fiatal ur utána jött, itt van ni...</P> +<P>—Jól van.</P> +<P>A kisasszony alatt megingott a föld. A kocsis lármázta elő a +szobalányokat. De mégse volt szükség rájuk, a maga erején ment fel a +második emeletre, a hol a bátyja lakott. Az inas utját állotta s azt +mondta, hogy a gazdája még alszik.</P> +<P>—Keltsd föl rögtön.</P> +<H3>IV.</H3> +<P>Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan +kérdezte meg:</P> +<P>—Mi bajod?</P> +<P>A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott +indulattal beszélt:</P> +<P>—Küldd ki Tónit az előszobából, mert kiabálni fogok.</P> +<P>—Nem baj.</P> +<P>A leány kiszólott az ajtón:</P> +<P>—Hivja fel a papát!</P> +<P>A bátyja nagyot nézett erre.</P> +<P>—Minek?</P> +<P>—Legyen itt. Ismerje meg a fiát.</P> +<P>—Mit akarsz?</P> +<P>A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha +ütnék.</P> +<P>—Kiabálni, kiabálni...</P> +<P>A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen +rajta.</P> +<P>—No mi bajod?</P> +<P>A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erősebb +legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebből +a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.</P> +<P>—Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk +hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok +tanítsanak meg becsületre, arra vársz?</P> +<P>Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit +a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.</P> +<P>—Láttad?</P> +<P>Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett +gyermek.</P> +<P>—Igen.</P> +<P>—És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?</P> +<P>—Nem... Valami ripők...</P> +<P>—Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a +papa megőszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre +komolyodtam, elvetted tőlem a gyermekségemet... Te ember vagy? +Milliomszorta emberebb vagyok...</P> +<P>Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá +szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.</P> +<P>—Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te +ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit először látott +életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te +fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram, +én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy +kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta +állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy ő szégyenli ilyen ficzkóval +egy uton járni...</P> +<P>Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor +látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány +azonban utána kiáltott.</P> +<P>—Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy +nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy +megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek. +Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a +bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert +ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva +sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai +annak, hogy ez lett belőle. Megcsókolom...</P> +<P>—De fiam...</P> +<P>—Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...</P> +<H3>V.</H3> +<P>Ez a botrány története. Ne méltóztassék nagyon szigorúan megkritizálni +azt a drága barna kis leányt.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="23"></A>A KÉT GLUBOVITZ</H3> +<P>A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fővárosba, de +már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman +öltözködött s a modora is olyan előkelő volt, mint valami hivatalnoké. E +miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a +kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur, +kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az +asszonyok, a vevők. Órákig elültek az áruasztal előtt a törpe zsöllyéken +s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor, +mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s +jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig +alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a +főnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az +elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot, +mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan, +mint valami óramű, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen, +hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant +meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt +le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy +viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar +kedvében volt, turót vacsorázott. Ebből a vizes lyukból, a mosókonyha +mellől indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat +már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett +ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha +egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.</P> +<P>Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a főnökének s a +szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált +s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel +megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy, +kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba +mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa +üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a főnök +urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd +a könyveket vezeti.</P> +<P>Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik +fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon +neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak +éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a +bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható +emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.</P> +<P>A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak +között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott, +dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül +leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a +mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól +elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha +egytől-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal +Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán +a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a +mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott +barna kabátból.</P> +<P>Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is, +és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a +szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a +szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné +valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra +nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága +van. Az idősebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve +ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék +keszkenővel.</P> +<P>—A mama, a mama,—motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a +ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen +belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt +mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára, +annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a +fejét.</P> +<P>—Nem igaz, nem igaz.</P> +<P>Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg +asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó +lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament +a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a +gyönyörűséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a +sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik +fia. Mig maga előtt taszigálta, azt mondta neki:</P> +<P>—Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...</P> +<P>Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az +apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött +méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az +apja azonban keményen lehordta:</P> +<P>—Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tőled a népek. +Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...</P> +<P>Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részről is kijárt a maga +porcziója, a mikor befőttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A +nyögős, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha +ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje +alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy +leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és +nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a +véleményét.</P> +<P>...—Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Ő maga is +urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy...—Ilyenkor már nehéz +lélekzettel, erősen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva +járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.</P> +<P>A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok +általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén +asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy. +Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén +kilibben ebből a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy +menjen a viz,—mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is +megértse—s akkor aztán vége.—Akkor nap erőszakkal kellett eltávolítani +Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós +zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már +nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon +akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az +üzletben éppen abban az órában.</P> +<P>A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment +az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta +mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a +raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár +beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szőke segéd +szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az +izenet; ő maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért +rohant.</P> +<P>Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsőn, hogy majd +összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.</P> +<P>—Micsoda buta szaladás... senki se kerget...</P> +<P>—A mama, a mama.</P> +<P>—Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.</P> +<P>Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.</P> +<P>—Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s +mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit +nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur +menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...</P> +<P>Fekete urat előbb elő kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb +Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében, +mig előkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s +izgatottan pusmogott az öcscsének.</P> +<P>—Siess kérlek. Menni kell már.</P> +<P>Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:</P> +<P>—Csak intézkedni kell előbb, vagy mi?</P> +<P>A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a +beszédnek.</P> +<P>A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe +került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével, +hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva +siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta +az okvetetlenkedő vén fiút.</P> +<P>—Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a +kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!</P> +<P>—Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk +életben.</P> +<P>—Hogyne, mert olyan könnyen megy az.</P> +<P>—Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.</P> +<P>A fiatalabb most már igazán dühbe jött.</P> +<P>—Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok +magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.</P> +<P>A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába +beletörődve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop +batiszt kelmének.</P> +<P>—Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!</P> +<P>—Nem, kérem.</P> +<P>—De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják. +Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon +egy kis rendet.</P> +<P>Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.</P> +<P>—Gyere már.</P> +<P>Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.</P> +<P>—Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!</P> +<P>Mindenfelé kiabáltak:</P> +<P>—Ferencz! Ferencz!—Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az +öregebb Glubovitz.</P> +<P>Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget. +Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az +ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:</P> +<P>—A mama, a mama...</P> +<P>A szanatóriumban szomoru csend fogadta őket. Mikor az öregasszony +szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.</P> +<P>—Már késő kérem. Meghalt.</P> +<P>Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s +ordítani kezdett mint egy nagy állat.</P> +<P>—Mama, mama!</P> +<P>Az öcscse csitította.</P> +<P>—Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="24"></A>A KOMPONISTA</H3> +<P>Az egyenesre szabott rekettye-bokrok közül frissen kavicsozott rázós +utra ért a kocsi s belülről idegesen zörgette meg a kocsis háta mögötti +ablakot az egyik utas.</P> +<P>—Lassan! kirázod a velőt a fejemből.</P> +<P>Hátul mind inkább homályba veszett a palafedelü nagy ház. Egybefolytak +rajta az ablakok s szürkült a falában a vörös tégla; mikor fölértek egy +kis kaptatóra, már geometriai vonalakból egymásba görbülő czifra figura +lett a ház körül kiczirkalmazott nagy kert is és az orvosságszagot +legyürte a friss széna meg a páfrány meg levendula meg rezeda, a mi a +földekről és körös-körül a szegény zöldséges asszonyok kertjeiből +kiáradt. S hogy egyszerre vége legyen még az emléknek is, csendes +permeteg indult meg, föllocsolta a port s nedves, esővizes meleget +lehelt be a kocsiba. Az urak megállottak, leeresztették a kocsi fedelét +és az egyik, a betegebb forma levette még a kalapját is.</P> +<P>—Meghülsz, minek gyerekeskedel?</P> +<P>—Dehogy. Nem is képzeled, hogy milyen jól esik. Érzem, hogy hogyan +melegedik át a koponyám és eláll benne a fájás. Azok odalenn soha se +bántak velem ilyen gyöngéden.—Valamin gondolkozott, de ugy megerőltette +a munka, hogy könnybe lábadtak a szemei.</P> +<P>—Min töröd a fejed?—kérdezte a másik.</P> +<P>—Valami hasonlaton és nem jut az eszembe semmi. Pedig minden munkám +tele van hasonlatokkal és micsoda friss és találó valamennyi. Ugy voltam +azzal mindig, hogy a kép mellett rögtön ott láttam a másikat is, a mit +ha nekem ugy tetszett, melléállítottam. Hát egészen elbutultam ott lenn? +No nézd csak...</P> +<P>—Ne erőlködj. Minek?</P> +<P>—Akarok, akarok...</P> +<P>—Hiszen nem fontos az, hogy most képeket keresgélj. A miket összeirtál, +abban se az volt a lényeg.</P> +<P>—Nem, de sokat magyaráztam vele. Iskolát csináltam abból, hogy nem +sokat beszéltem, hanem az ismeretlent megvilágítottam az ismeretessel. +Most is irnak még igy? Mióta nem olvastam, Istenem, Istenem, mióta...</P> +<P>—Majd minden megjön idővel...</P> +<P>—Megvan! Ez az eső mosolygás, gyermekmosolygás, ártatlan, jótékony. A +hogy pedig odalenn azok a hóhérok szapultak, az röhögés, durva, +utálatos, állatias, a mit a lótól tanult el a goromba lelkü ember... +Aztán hová megyünk most?</P> +<P>—Anyádhoz. Vár már. Nagy lesz az öröme szegénynek, hogy ilyen szépen +meggyógyultál.</P> +<P>—Igen, igen.</P> +<P>Lassan zökögött rá egyik kavicsról a másikra a kocsi s mire leértek a +város alá, elállott az eső. A beteg ember egy kicsit elszunnyadt; társa +plédet terített a térdére, összegombolta mellén a kabátot s gyér, szőke +szakállát lesimította egy könnyű legyintéssel. A közben olyan szomorúan +nézett reá, hogy belelágyult a bánatba az arcza. Mikor egy nagyobb +zökkenésnél fölriadt, már mosolygott.</P> +<P>—Aludtál egy kicsit.</P> +<P>—Fáradt vagyok, pedig az, hogy itt ülök a kocsiban, csak nem munka.</P> +<P>—Majd megerősödöl.</P> +<P>—Meg, meg, csak egy kicsi tintát lássak, mindjárt jobban érzem majd +magam. Annyi mondanivalóm van... Tervezek egy nagy regényt, nagyot, +széles, szocziális alapokon, ugy épül föl majd, mintha csupa mázsás +kőből raknál össze egy nagy házat, a minek a tetején amorettek +csókolóznak. Mert egy idill lesz a mellett az egész. Gyermekszerelem... +Különben nem tudom még, nem tudom, nem is egészen tiszta még a dolog... +Ez a nagy büzös verestéglaház is benne lesz a sok üvegcsével, a min mind +apró czédula van, és a tusok, meg a lepedők... Majd megírjuk... Az lesz +a kegyelemdöfés a szanatóriumoknak. Azután már nem létezik több. +Szétveri a fundamentumát a tömeg, ha meghallja, hogy mit akarnak építeni +föléje azok a rablók... Kérlek, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtam, +már róluk álmodtam. Borzasztó, hogy mit csinálnak ott az emberekkel. +Egész csomó volt ott olyan, a ki már alig volt néha-néha észnél. Egy +öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált, +egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem +sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az +állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg +nem borzadtam tőle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen, +nem csoda. Én elvégre a könyörület embere vagyok, hanem a könyörület egy +bizonyos pontnál megszünik vagy pedig másképpen nyilvánul, mint a hogy +ezek a gazemberek csinálják a dolgukat. Egy golyó... jól irányozva, +éppen a vakszemnél be, azután az agyvelőn keresztül ki a tulsó oldalon.</P> +<P>Valamicskét kiegyenesedett az ülésen. A barátja támogatta. Mikor erőre +kapott, ujra beszélt, kinosan lihegve, nagy pauzákkal, a mialatt begyült +a tüdejébe a levegő, a mi a következő mondat elmondására szükséges volt, +az agyába pedig az a kis logika, a mi nélkül szertebeszélt volna, éppen +mint a hogy nézett kifelé, mindenfelé, mintha örökké keresne valamit.</P> +<P>—Te persze nem érted. Nem igen sok bajod van az eszeddel. A hivatalt el +lehet látni a nélkül is. De az a komponista megijesztett. Tudod, én is +komponálok, nem muzsikát, de engem meg a betü zavar össze... Például, +hogy a b-nek jobbra van a hasa, a d-nek pedig balra, meg ilyen +szamárságok.</P> +<P>Indulatosan rákiáltott a kocsisra.—Álljon meg!</P> +<P>Mikor már állottak, keservesen panaszkodni kezdett:</P> +<P>—Ugy zug, zug minden.</P> +<P>—Szedd össze magad egy kicsit.</P> +<P>—Igen, hát mit mondtam?</P> +<P>—Ne törődj vele.</P> +<P>—De igen fontos. Gyere le, járni akarok.</P> +<P>Nyögve szállott le a kocsiról s a barátjára támaszkodva megindult a +gyepen, az árok mellett. Mikor pár lépést mentek már, fáradtan megállott +s halkan, titkolózva beszélt.</P> +<P>—A kocsis ne hallja, a mit mondok. Az ilyen barom nép nem érti meg +mélyebben az embert.</P> +<P>—Beszélhettél volna francziául.</P> +<P>A beteg ember fáradtan tépelődött valamin, a mit nem értett meg s +szorongva ismételte: francziául, francziául, ugy már nem tudok. De hát +ez mindegy. Arról van szó, kérlek, hogy az a komponista megijesztett. +Néha, ha hosszasan néztem, lassan-lassan átváltozott a feje éppen +olyanra, a milyen az enyém. Akárcsak a tükörbe néztem volna. Hátha +egyszer ilyen leszek én is. Ugy mozog a fejem a nyakamon, mintha dróthoz +lenne füzve és ugy bámulok majd a világba, hogy semmit se látok. Akkor +aztán ujra a te dolgod következik. Állj meg. Esküdj.</P> +<P>—Mire?</P> +<P>—A mit én kérek tőled, azt meg kell tenned. Én nagyon, de nagyon +megijedtem a komponistától, nem akarok olyan lenni. Ha egyszer látod, +hogy olyan bután bámulok rád, mint a hogy ő meredt reám, lőjj agyon. Szó +nélkül... Csókolj meg előbb, vagy még azt se, utálatos az olyan fej, a +miben megbomlott a velő; csak lőjj agyon. Én talán félnék, vagy nem +tudnám felfogni a dolgokat... Esküdj...</P> +<P>—Fiam, ne beszélj ilyet.</P> +<P>—Addig nem megyek tovább.</P> +<P>Kimerülten roskadt le a gyepre s bágyadt könyörgéssel nézett föl a szép +szál emberre, a ki lehajolt utána.</P> +<P>—Elpusztulok itt, de nem megyek. Esküdj meg...</P> +<P>—De ez bolondság. Értsd meg.</P> +<P>—Nem igaz. Te nem láttad azt az embert. Nem akarok olyan lenni.</P> +<P>—Meggyógyulsz.</P> +<P>—Akkor ugyis mindegy. Veszed a revolvert s elvégzed helyettem a dolgot +s aztán ledobod mellém a földre. Biztosítani akarom magam. Esküdj meg...</P> +<P>—Majd beszélünk róla.</P> +<P>—Nem megyek tovább. Nem... Vakon nem mehetek bele a világba. Igérd meg. +Mondd, hogy becsületedre...</P> +<P>—Ne kivánj ilyent, őrültség.</P> +<P>—Csak annyit mondj, hogy igéred.</P> +<P>—Gyerünk.</P> +<P>—Nem megyek.</P> +<P>Az egészséges ember elkényszeredve nézett le a betegre, tanácstalanul +állott s annyira meggyötörte a kinos állapot, hogy beleizzadt. Végre is +intett a fejével, hogy jól van. Erre föltápászkodott a földről a beteg s +megindultak a kocsihoz vissza. Mig odaértek, folyton bizonykodott.</P> +<P>—Férfi vagy, bizom benned, férfi vagy...</P> +<P>A párnán ujra elaludt. Szaggatottan lélegzett s ritkás szakálla +lobogott. Mikor a barátja egyszer föléje hajolt, hogy kisimítsa szeméből +a haját, halálos rémülettel riadt fel s fuldokolva nyögött:</P> +<P>—Még ne, még ne...</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="25"></A>A SZERZŐ</H3> +<P>A szinház éhes volt már valami őrült nagy sikerre. Esztendők óta csak +ugy élt valahogy nagyon szegényesen, nem volt egyetlen olyan estéje se, +a melyen kijött volna a sodrából a publikum s lármázott volna egy +kicsit. A szinház nem beszéltetett magáról. Olyan igazi hétköznapi +intézet féle lett, a mit megszoktak az emberek, mint az ebédet meg a +vacsorát, kopott, fakult. Egy óriás, ötven esztendőben egyszer +lehetséges tombolás kellene neki, hogy beszéljenek róla, hogy divatba +jöjjön, és uralkodjék minden más teátrumok felett. Sóvárgás, éhség volt +már a vágyakozás erre az estére. A legutolsó kórista, a ki nem tudott +nevet adni a vágyának, szintén érezte, hogy kapkod valami után; ragadós +volt a láz, valóságos erőszakoskodás. A körmükkel akartak kiásni valamit +a semmiből.</P> +<P>Az igazgató mindennap korán jött a szinházhoz. Az ócska szekrényekből +maga elé rakott egy nagy csomó régi darabot s lázasan kutatta közöttük a +gyöngyöt. Ebben a hajszában elvesztette a judiciumát. Le, le szaladt a +szinpadra, föltaszigált maga előtt a meredek, csavaros lépcsőkön egy-egy +rendezőt, vagy szinészt, a kit épen galléron foghatott és jeleneteket +olvasott föl neki egy rongyos, fakóbetüs könyvből. Mikor már más is +hallgatta, rendesen kitünt, hogy sületlenségen akadt meg a szeme. +Boszankodott s a kincskereső konokságával bujta tovább a régi irásokat, +a melyek már esztendők óta hevertek a nagy almáriumokban. Aztán +szétosztotta a darabokat, csákányt adott a mások kezébe is, hogy csak +vájják a sziklát, majd csak ráakadnak az aranyra, a minek ott kell lenni +valahol.</P> +<P>Egy reggel az egyik rendező nem minden szó nélkül adta vissza a rábizott +darabot.</P> +<P>—Nézze öregem, mondta, ez itt mintha igérne valamit. Roppant egyszerű, +ugy folyik, mint a Duna, nagy mederben szélesen, lassan, de hatalmas.</P> +<P>—Olvassuk!</P> +<P>A darab tényleg nagyon érdekes munka volt. Klasszikus igazsággal +elbeszélt történet, a melyben mintha csak ugy találomra eresztették +volna le háromszor a függönyt, talán ott, a hol az iró már kifáradt. +Nagy, a közönség átlaga előtt ismeretlen nyomoruság volt megfestve +benne, egy fiatal ember tragédiája, a ki mert türelmetlenül szerelmes, +elvesz egy szép, szegény és ostoba leányt s aztán züllik, megöli az +asszony butasága. A vége szegényember-halál, olyan, a milyent a mosónék +szoktak berendezni maguknak. Egy csomó szén kékes, gyilkos lánggal +pislog a kályhában s egy kis görcscsel, önkivületben átvándorol az egész +familia a siralom völgyéből valami másik völgybe. Egy naiv léleknek +hallatlan vakmerősége volt az egész munka. Szuverén megvetése minden +dramaturgiának, uj iskola, a mi a régiből éppen csak azt vette át a +drámába, hogy beszéltette figuráit; egy kiszámíthatatlan alkotás, a mi, +ha akad olyan elszánt ember, a ki szinpadra viszi, vagy rettenetes +nagyot bukik, vagy egyenesen fölmagasztosul, mint a szentek. Az pedig, a +ki irta, vagy nagyon sokféle fából faragott talentum, vagy a világ +legártatlanabb zsenije, a ki semmiről sem tehet, arról se, ha +megpofozzák az előadás után s arról se, ha az ölébe kapja a publikum s a +karjaiban hordozza meg, mintha Messiás lenne, a ki megszületett +mindnyájunk jóvoltára.</P> +<P>A két borotvált képü szinházboltos sunyin pislogott össze. Egyik se +akart előre nyilatkozni; már az járt a fejükbe, hogy egymás nyakába +sózzák majd a felelősséget s elkaparintják egymástól a fölfedezés +dicsőségét.</P> +<P>—Megvernek valamennyiünket.</P> +<P>—Leszednek a szinpadról. Megcsókolnak.</P> +<P>—Bolond, ámbár az is megeshetik.</P> +<P>—Előadjuk?...</P> +<P>—Próbáljuk meg, mit veszthetünk vele?</P> +<P>—Irasson hát az atyafinak... hogy hívják?</P> +<P>—Tóth Balázs.</P> +<P>—...hogy előadjuk a darabját s tiz százalékot kap s ha lecsepülik, hát +magára vessen.</P> +<P>És lázba jött az egész szinház. Előbb egy kicsit hidegen fogadták a +szinészek a darabot. Megborzongtak tőle. Aztán belemelegedtek, törték +magukat utána, délelőtt, délután próbáltak, a lélegzetüket is +visszafojtva, lesték egymás ajkain a szót, megdöbbenve a képtől, a mi +ebből a sötétségből kidomborodott, aztán siettették az előadást, át +akartak esni rajta vagy erre, vagy arra; készületlenül is nekimentek +volna már; vénjét, fiatalját egyformán vissza kellett tartani. A +közönség is érdeklődni kezdett. Tóth Balázsról százféle hiresztelés kelt +szárnyra. Bizonyosat nem tudott senki. Mondták ezt, mondták azt, +vidékről jöttek is levelek, hogy egy ideig a Bánságban lakott, aztán +Debreczenbe ment, tovább is kisérték az utján, de egyszerre csak nyoma +veszett. Ő maga nem bujt elő, valósággal kurrentálni kellett, hogy csak +valahogy nélküle ne essék meg a première.</P> +<P>Az előadás előtt két nappal érkezett tőle levél a szinházhoz. A titkár +végigkiabálta vele a folyosókat, mig eljutott vele az igazgatóhoz.</P> +<P>—Megvan, megvan!</P> +<P>—Ki?</P> +<P>—Tóth Balázs... Direktor ur itt van Tóth Balázs. Itt a levélben... Azt +irja, hogy küldjünk neki tizenhat forintot, mert másképpen nem tud +följönni a darabjához. Kért ott mindenfelé pénzt, de nem adtak, hát +kénytelen alkalmatlankodni...</P> +<P>Az előadás előtt alig néhány perczczel érkezett meg Tóth Balázs. Félénk +egy kopott ember volt Tétován bámult bele a világba. Közönyösen, minden +érdeklődés nélkül járt a szinpadon, óvatosan kikerülve mindent s +fénynélküli nagy szemeit le-lecsukta egy-egy hosszú pillanatra, mintha +bántotta volna a sok gázláng fénye. Már majdnem fölhuzták a függönyt, a +mikor mégis ráhatározta magát, hogy kér valamit attól a barátságos +embertől, a ki oly szivesen vezetgette erre-arra.</P> +<P>—Itt van a feleségem is, meg a gyermekek. Könyörgöm, ha valami helyet +kaphatnának...</P> +<P>—Hol vannak?</P> +<P>—Itt tul a vendéglőben, a hova beszállottunk...</P> +<P>Egy rongyos csapszékből kelletett előkeriteni őket. A zenekarba tettek +be még egy pár széket nekik s a zsufolt szinházban egyszerre kitalálták, +hogy kiket vezetett be a szőnyegajtón a titkár. Egyszerre zsongani +kezdett az egész ház, az asszonyok fölágaskodtak, egymás feje fölött +nézték meg azt a kidudorodott ajku, széles orru, durva kezü asszonyt, a +ki a székeken a gyermekekkel egyetemben, elhelyezkedett. Egyszerre +hangos lett a csalódás.—Hát ilyen? Az iró felesége?—Valamit megsejtett +a zsibongásból az asszony is, mert félénken hátrapislogott, olyanforma +alattomos pillantással, mint a megriasztott állat. Szeretett volna +kimenekülni innen, a hol annyian nézik s magában szidta az urát, hogy +minek csinál ilyen ostobaságokat. Igy ideczepeli őket ennyi ember +közé...</P> +<P>De már fölhuzták a függönyt. Egy-két szék ülését még lecsapták itt-ott, +gyorsan elkészült egy csöndes félórára a publikum s fönn a szinpadon +megindult a szegényes, végtelenül egyszerü, megdöbbentően igaz akczió. A +közönség összezsugorodott, a lélegzetét visszafojtva hallgatott; +megállottak, mint valami nagy szárnyu madarak, lankadtan lehullottak a +legyezők. A levegőben tisztán lehetett hallani egy betévedt dongót, a +publikum idegesen kapkodta a fejét föl a mennyezet felé s mikor a +szinpadon a szegény diurnista, a passziv nyomorult, valami keserves +megpróbáltatás terhe alatt összeroskadt és az asztalra esve sirni +kezdett, sóhajtani kezdett a földszint. A közönség belebolondult az +emberébe. A blazirt főváros egyszerre gyermek lett. Megvette a levegő, a +mi kiáradt a szinpad nyomorúságából, megindult a szegény ember utján s +aztán nem hagyta el egy pillanatra se. Megütődött kissé, mikor +rapszódikus tempóban ott bocsátották le a függönyt, a hol legkevésbbé +várta, de aztán megértette a dolgot. Ez egy olyan történet, a mi akkor +igaz, ha nem szcenirozzák furfangos szinpadi emberek, maga a világ, az +élet; és fölállott az egész nép, tombolt a szinház, valósággal őrjöngött +ez a sok ember, hogy az asszony elől a zenekarban reszketve bámult szét +az egész házban.</P> +<P>Mikor egy szinész meg egy szinésznő között kijött Tóth Balázs és +meghajtotta magát, egy pillanatra csönd lett. A rendező fekete kabátért +szaladgált, hogy ráadják ebben az ünnepi momentumban, de a direktor +visszakiabálta.</P> +<P>—Hagyja, maradjon olyan, a milyen. Igy szép az.</P> +<P>És a szerző ugy jött ki a közönség elé, a hogy kiszállott a harmadik +osztályu vasuti kocsiból. Hosszu nagykabát volt rajta, tele fehér +szőrrel, mert az uton magára vett még egy pokróczot is, a lábán szélesre +taposott nagy sáros csizma, behuzva a szűk nadrág alá, a nyaka +körülcsavarintva egy nagy piros sálba, a minek a két vége elől a kabáton +lógott, az egyik kezéből sehogysem eresztette ki a sipkáját, mintha +félne, hogy ennyi ember között ellopja valaki s esetlenül hajlongott. Az +arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a +szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna, +ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre +egyszerre még hangosabb lett a tombolás. Az asszonyok kendőket +lobogtattak, egész csomó rózsát, szegfüt dobáltak neki föl a szinpadra, +a gyönge dobók virágai csak a zenekarig jutottak s behullottak a +kótatartók közé; tapsolt, a padlót verte az egész szinház s nem akarták +visszaengedni a szinfalak mögé a szegény vedlett embert. Mikor lassan +lefelé indult a vasfüggöny, dühöngve tiltakoztak az erőszak ellen s Tóth +Balázsnak még a kis ajtó mögé is ki kellett jönni néhányszor, a mig +lassan-lassan lecsöndesedett a tömeg.</P> +<P>Odabenn reszketve esett le egy székre. Az igazgató szorongatta a kezeit +s ugrált körülötte, simogatva még a pillantásával is ezt a csodaembert.</P> +<P>—No, ugy-e jól tettük, hogy kiástuk. Nagy dolog, óriási dolog...</P> +<P>A szegény ember hitetlenül bámult maga elé, mintha álmodnék.</P> +<P>—Nem hittem, nem hittem...</P> +<P>Tovább is még folyton nőtt a siker. Hallatlan lett, csudát müvelt a +publikum. A darab végén már vonszolni kellett ezt a szegény nehézlábu +embert. A közönség sem akart hazamenni. Mikor már ürült a szinház, +ugyanaz a publikum rohanta meg a pénztárakat, a mely végignézte a +darabot. Látni akarták holnap is és nagy tömegben gyültek össze a +szinpadi bejárónál, éljenezve a félszeg, hosszu, sovány embert, a ki a +direktorra támaszkodva, botorkált lefelé a lépcsőkön, folyton azt +hajtogatva:</P> +<P>—Nem hittem, nem hittem...</P> +<P>Mikor este már egy kicsit ivott, akkor eredt meg a nyelve:</P> +<P>—Azt hittem, hogy az lesz a végem. Bedugom egy este a kályha +szelelőjét, megtömöm szénnel, aztán reggelre fölfordulunk mind. Hát +irtam; gondoltam, majd megsajnálnak, a kik itt maradnak.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="26"></A>RUBIN URNÁL</H3> +<P>Két gyerek találkozott az utczán. Uri fiucskák. Az egyiknek +összeszijazott korcsolyák voltak átvetve a vállain, hogy mind a két +fényes aczélsin a mellére lógott le. Ez kissé legényesen járt, a mellét +kidüllesztve és szemmelláthatólag nem sokat törődve az utczával, meg a +mindenféle népekkel. A másik fényes viaszkos vászonba pakkolt és +átszijazott könyvcsomót vitt a hóna alatt. Ez olyan ugynevezett értelmes +arczu gyerek, okos szemekkel, amelyek azonban inkább a földet nézik, bár +hamisság csillog ki belőlük. Olyanforma a gyerek egész megjelenése, +mintha otthon vernék is. A barátjával szemben valami neki szokatlanul +önérzetes hangot használ, amit a másik bizonyos kétkedéssel, olyanformán +hallgat, mint a ki tisztában van az emberével s nem engedi +félrevezettetni magát.—Csak itt mersz henczegni—mondja a pillantása.</P> +<P>—Szervusz István—köszönti a gyereket.—No, kaptál-e sok pofont +mostanában? Apád még mindig olyan alávalóan bánik veled? Nem türném. Van +arra törvény, hogy nem szabad a fiut verni. Még az inasokat se, hát még +a gimnazistát mennyire nem... Ha az ember egy kicsit a maga esze után +megy, azért még nem kell lehuzni a bőrét. A te bőröd olyan lehet, mintha +a rosta. Az én apám ügyvéd. Gyere el egyszer, majd megmondja neked, hogy +mit tégy.</P> +<P><i>István:</i> Igazán?</P> +<P><i>A korcsolyás:</i> Miért ne? Mert még nem tudsz fizetni? Hidd el, hogy sok +nagy ember is elmegy a pénzzel. Ha megfelelő előleget nem tétet le az +apám, hát rendesen kárba marad. Még a kész kiadást se kapja meg. Ő +mondja. S ebből azt a nagy háztartást vezetni, mit gondolsz, nem +csekélység... De azért csak gyere fel.</P> +<P><i>István:</i> Látod, ezért bolondság tanulni. Kinlódik az ember, aztán +hiába. Semmi láttatja.</P> +<P><i>A korcsolyás:</i> Láttatja? Mi az, hogy: láttatja?</P> +<P><i>István:</i> Anyám igy mondja. De az iparosnak sincs jó dolga. Azt meg +adóval zaklatják. Láttam a Rubinnál. Van czigarettád?</P> +<P><i>A korcsolyás:</i> Nincs, de veszek. Gyere.</P> +<P>A gyerek egy kicsit eltünődött, hogy visszaforduljon-e az utjáról. A +másik vigyorgott ezen, mire hirtelen elhatározta magát s megfordult.</P> +<P><i>A korcsolyás:</i> Nem kapsz ki otthon?</P> +<P><i>István (felhuzva a vállait, kissé elkényszeredett mosolygással):</i> Tán +nem. Majd mondok valamit.</P> +<P><i>A korcsolyás:</i> S mit mondtál az adóról? Hogy van az? hogy: zaklatják... +Ki az a Rubin?</P> +<P><i>István:</i> Könyvkötő. Most ott voltam nála egy ideig. Tisztességes ember +máskülönben...</P> +<P><i>A korcsolyás (kelletlenül méri végig a barátját):</i> Rokonod?</P> +<P><i>István (élénken tiltakozva):</i> Dehogy. <i>(Már füstöl a szájukban a +czigaretta, mire ő is a korcsolyáshoz méltó, könnyed, elegáns akart +lenni. Sokkal folyékonyabban, a czigarettafüstből táplálkozó uri +egyszerüséggel beszél.)</i> Hát tudod, az ugy volt, hogy amikor a latinból +meg a történetből hazavittem az intőt, hát az apám már mindjárt kiabálni +kezdett. Hogy ezt az osztályt is nem járatja kétszer velem s neki már +nincs pénze, és efféle, már amint ilyenkor ők beszélni szoktak. Anyám a +pártomra állott, amennyiben én azt mondtam, hogy az intő még semmit se +jelent, az még nem négyes és éppen csak megeshetik, hogy az lesz belőle. +Mit tudja az ember azt előre. Hát anyám is mondta,—jó asszony, +becsületemre mondom, nem azért, mert az én anyám, hanem keresni kell a +párját...—hát mondta, hogy várjuk be az értesítőt. S egyszer hallottam, +hogy veszekedtek. Apám kiabált, anyám meg felelte: Hát csakugyan olyan +nagyon ki van az zárva, hogy a gyereket üldözik a tanárok...—Már mint +engem.—Nem szopja az ujjából. Ha a gyerek mondja, hogy üldözik, hát +legalább utána kellene járni. Képviselő vagy, aztán még annyit se tudsz +elérni a kormánynál, hogy annak a szegény fiunak nyugta legyen az +iskolában.—Az apám megint kiabált valamit, hogy nem kell efféle +ostobaságokat beszélni, s magam is megijedtem egy kicsit.—Jól +adja,—gondoltam magamban—már mint az anyám. Tudod tiszta majom +szeretettel viseltetik a gyermekei iránt. De hát mindenkinek megvannak a +maga apró gyöngéi. Azért nem szabad elitélned.—Hát akkor abban maradt a +dolog. Hogy miről beszéltek, azt is csak később tudtam meg. Amikor +hazavittem a kiskönyvet. Volt abban minden, csak jó nem.</P> +<P>—Megbuktál?</P> +<P>—Nem, csak négyest kaptam. A latin-tanárt, meg a történet-tanárt +csakugyan nem csalta meg az előérzete. Korai még azonban bukásnak +nevezni a dolgot, majd csak az év végén következik, ámbár azt hiszem, +hogy igyekezni fogok. Meg kellett igérnem apámnak. Az öreg nagyon +kellemetlenkedett s ilyenkor tőlem mindent kicsikar. Addig azonban még +sok minden történt. Látom, hogy apám csapkod, lármáz s mama jár utána. +Velem a haragosat adta. Nem szólott hozzám s ugy ment el mellettem, hogy +meg se látott.—Na fiatal ur,—mondja egy reggel a szobaleány—majd +mesterségre adják. Most mondta a nagyságos ur.—Ej, ha,—gondoltam, +ennek fele se tréfa. Emlegettek affélét azelőtt is, de annyira komoly +még egyszer se volt a harag. Apám gyönyörüen tartotta magát; micsoda +jellem ez az ember... Azonban néha észrevettem azért, hogy már szeretne +barátkozni. Ellágyulva pillantott utánam, ha keresztülmentem a szobán s +gondoltam: no most mindjárt békül. Erre mégse került a sor. Egy délelőtt +azonban látom, hogy nagyban készülődik valamire. Mi lesz ebből? Végre is +csak nem fog most szcénákat csinálni, amikor már feledésbe ment az +ügy... Ez izléstelenség volna. Nem tette. Délben egész határozottan azt +mondja nekem: Fiam, elhatároztam, hogy nevelésedben más irányban indulok +meg, illetőleg, hogy ugy mondjam, itt kissé zavarba jött az öreg, mert a +mama rámeresztette a szemeit—hogy ugy mondjam, teljes fordulót +csinálok. Arra nem vagy alkalmas, hogy tanult ember legyen belőled. Hát +légy iparos. A ki ezen a téren megállja a helyét, az éppen olyan derék +ember, mint a kinek diplomája van.</P> +<P>—No már megengedj...</P> +<P>—Ő mondta. Hát csak hallgasd. A mama erre mondott valamit németül, de +apám az asztalra csapott s azt kiáltotta: svájg! Én még azt sem tettem +meg, hogy egy bátorító pillantást vetetettem volna a mamára. Őszintén +szólva, megsajnáltam ezt a derék embert. Sok baja van velem, hát csak +beszélje ki magát. Azt tudtam, hogy az iparból ugy se lesz semmi. A mama +effélét meg se enged. Ha pedig rám akar ijeszteni, hát legyen meg az +öröme neki. Kétségbeesett képet vágtam, a szájam széle begörbült, a mama +rám nézett, megint mondott valamit németül, aztán előkapta a +zsebkendőjét, szemeire nyomta s kiment, keményen bevágva maga mögött az +ajtót. Apám egy kicsit összezsugorodott a széken s ugy nézett utána, én +akaratom és föltett szándékom daczára is elmosolyodtam kissé s erre +hamar összeszedte magát.—Délután elviszlek Rubin urhoz, aki derék +mesterembert nevel majd belőled. Aki nem szereti megtanulni, az még +mindig nagyon szépen bekötheti a könyvet. Ha nem akarsz urfi lenni, hát +légy inas. Csak pofozzon a Rubin...</P> +<P>Anyám kiáltott a másik szobából:—Gyere csak, kérlek.—Apám bement, +megint beszéltek valamit németül. Pedig hát ha titkot akarnak tartani, +inkább vennének elő egy darab papirost s arra irnák fel egymásnak a +kérdéseket és feleleteket. Azt nem hallja az ember a másik szobában. A +beszédet igen s mindegy az, hogy érti-e a szavakat vagy nem. Azért +tudja, hogy miről beszélnek. Még azt is, hogy mit. A mama kiabált, apám +kibékítette s végül ugy látszik, megmagyarázta neki azt, a mit én amugy +is tudtam, hogy tréfa az egész. Arra való, hogy én majd jöjjek +könyörögni, hogy tanulni akarok. S ha rossz fiu volnék, hát alaposan +megszekirozhattam volna apámat. Ő jött volna engedelmet kérni. Azonban +én már akkor elhatároztam, hogy kedvére intézem el a dolgot. Majd +megkérem, hogy vigyen vissza az iskolába. Végre is csakugyan sokat költ +reám, hát miért ne legyen neki igaza? Délután a mama ölelt-csókolt, +aztán meg ujra ölelt, magához szorítottt, unalmas volt! Apám egyikünkre +se nézett, csak szörnyű komolyan elindult, én utána, s igy kerültem +Rubinhoz.</P> +<P>—Inas lettél?</P> +<P>—Csak hallgasd. Rubin, aki néha negyven-ötven forintos számlát is hoz +mihozzánk, mindjárt eleintén elkezdett velem szemtelenkedni. Ugy +látszik, hogy ki volt adva neki az utasítás. Tegezett s valami ponyvában +hulladékpapirt hordatott velem hátra valami raktárba.—Ugy?—gondoltam +magamban.—Igy bántok ti velem? Majd megtanítlak én titeket. Szépen +belejöttem a könyvkötészetbe s amikor egyszer Rubin példálózgatni +kezdett, hogy talán már meg is lehetne kérlelni a kedves papát, hát azt +mondtam neki:—Hallja maga Rubin ur, én szeretem az iparomat. Ha magának +nem kellek, hát majd kitanít más.—De fiatal ur...—kezdi ő, s látom, +hogy szörnyen megdöbbent. Aztán egy kicsit gondolkozott, megkefélte a +kalapját s elment. Persze hogy apámhoz ment s beszámolt neki a +meglepetéssel. Délután a mama háromszor is elsétált a mühely ablaka +alatt s fölpislogott, másnap meg apám jött, s rám se nézve, valami +könyvekről tárgyalt Rubinnal. Elment s hirtelen megint visszajött és +másik aranyozást kivánt az egyik könyv sarkára. Ezen jól mulattam. Lesz +szegénynek otthon jó dolga. Majd ad neki a mama könyvkötészetet. Másnap, +már mint tegnapelőtt, ujra nálunk járt. Engem is félrehivott egy +pillanatra s szigorúan kérdezte, hogy: no, nem gondoltuk-e meg a dolgot? +Nem jobb lett volna-e tanulni?—Nem—mondtam neki +hidegen.—Hajlandóságom van az iparra.—Ugy?—kérdezte nagyon megnyult +ábrázattal s zavarba jött.—De hát édes fiam—kezdte ujra—én ebbe nem +egyeztem bele.—Odajött Rubin is.—Ifju ur—mondja—ifju ur, ne tessék +megszomorítani a papát.—Szeretem az iparomat—mondtam én.—Apám +kiabált. Ostobaság! Marhaság! Azt hiszed, hogy én ezt +eltüröm!—Egyszerre azonban szép kérésre fogta a dolgot.—Nézd, édes +fiam, megigértem anyádnak, hogy nélküled nem megyek haza. Ne hagyj engem +szégyenben. Gyere haza, édes fiam, aztán igyekezzél egy kicsit, légy jó +fiu... Gyere drágám... Végre is megsajnáltam az öreget, hát hazamentem +vele.</P> +<P>A korcsolyás bólintott.</P> +<P>—Jól tetted.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="27"></A>AZ ÖREGRENDÜ UR</H3> +<P>A szobalány azzal jött be, hogy egy öregrendü ur akar beszélni a +nagyságával. Öregrendü ur? Micsoda öregrendü ur?—Hát egy öregrendü +ur.—S a nagyságával akar beszélni?—Igen.—Micsoda öregrendü uraid +vannak neked?—Vannak, vannak...—Hát jöjjön az öregrendü ur.—Azzal én +bementem a másik szobába, hogy ne legyek terhére az öregrendü urnak s +állítólag újságot olvastam, voltaképpen azonban kifigyeltem, hogy mit +beszél az öregrendü ur, aki mintha különösebben érdekelt volna, mint +valami más ember. Talán azért, mert a cseléd se azt nem mondta, hogy: +<i>öreg</i>, se azt, hogy <i>időses</i> vagy vén, hanem egyszerüen megtette egy +rend tagjává. Az öregrendüek... Istenem, vájjon leszek-e én +öregrendü?...</P> +<P>Az ember beszélni kezdett künn.</P> +<P>—Klatz vagyok, nagyságos asszony.</P> +<P>—Glatz?</P> +<P>—Nem, Klatz, K-val. A Guravecz és Társa czég beltagja, ahol tegnap meg +tetszett fordulni. Gyerekholmit tetszett vásárolni, ingecskéket, +harisnyát s czipőt is. A czipővel különösen el tetszett véteni az +adreszt. Mert mi, kezeit csókolom, csak nagyon mellesleg foglalkozunk +czipővel. Czipő és kesztyü, az nálunk éppen csak hogy van, de nem +jófajta. Tartjuk, mert a publikum, különösen a hölgyek, szeret egy +boltban mindent megvenni. Leülni a pult elé, aztán odaparancsolni az +egész listát, amit felirt magának otthon. Hát van nekünk, hanem nem +fektetünk sulyt reá. Tetszik tudni, ahhoz egy külön ember kellene. Külön +osztály s ember, aki vásárolni tud bele. Nálunk azonban csak a Guravecz +ügyetlenkedik, mert ezt ő sem érti.</P> +<P>Künn nevetett az asszony.</P> +<P>—Hát irják ki az ajtóra, hogy czipőt vásárolni menjen másfelé a +publikum.</P> +<P>Kicsi szünet után, ami alatt—azt hiszem—nagyot bólintott az öregrendü +úr, válaszolt a férfi.</P> +<P>—Hát igen. Az kellene. Az volna a tisztesség. Mert nálunk, kérem, +haszontalan kis gyerekczipőt legalább is három hatossal fizet tul a +nagysága. Nincs raktár, nincs befektetés, tehát nincs reális alapja az +üzletnek. Magunk se a gyárból vásárolunk, tehát mindenki előnyben van +felettünk, aki a gyárba megy beszerezni a készletét. Mi előttünk már a +gyár is, meg a nagykereskedő is nyert az árun. Tehát ketten. A másik +boltost pedig csak a gyár előzi meg a nyereségben. Ért engem a nagysága? +Ért? Mert az asszonyoknak ugy általában—tessék megbocsájtani—csak jár +a szájuk, hogy ilyen olcsón vásároltak, meg olyan olcsón vásároltak, +voltaképen azonban az asszonyokat legkönnyebben csapja be az, akinek az +a kenyere. Teszem fel Guravecz...</P> +<P>—Ön talán most különválik tőle és másik boltot nyit?</P> +<P>Csend, aztán egy kicsit sértődötten felel az ember.</P> +<P>—Nem, nagysága. Nem arra indultam meg, hogy kuncsaftot hajszoljak, +hanem csak ugy, a kedvemből.—S aztán mintha valami kis gőg lett volna a +beszédében, bár egyszerűen, csendesen, öregrendüen beszélt.—A +kedvemből. Mert hát a nagysága a három pár cipőcskénél egy forinttal +károsodott. Tudniillik, ahogy én hallom, hogy Guravecz azt mondja, hogy +kettő husz, már minthogy: két forint és husz krajczár, hát előveszem a +megrendelési könyvet s konstatálom, hogy ez a gazember lehúzza az +embereknek a bőrét. Tessék elhinni, hogy tegnap is kiköptem a boltajtó +küszöbén, mielőtt bementem volna levelezni. Mert én végzem a levelezést. +Ebben is szép disznóságokat kell hogy leírjak. Guravecz mindig csőddel +fenyegeti a gyárakat, hogy aztán futhatnak a pénzük után s cigánykodik s +én meg irom a leveleket ebben az irányban, nagysága. Hát mit csináljak? +Guravecz tudniillik az üzlet lelke, hanem rossz lelke, kérem. Micsoda +hitvány ember!... Ha arról a vevőknek fogalmuk volna, hát nem botlanának +be mihozzánk. Annál kevésbbé, mert mindjárt a harmadik házban igen +szolid üzlet van. De micsoda tisztességes üzlet!... Lankaszter és Bogyó. +Két nagyszerű zsidó, kérem. Finom üzleti emberek. Azok, kérem, +számitással dolgoznak s ha nekem kell, mint a hogy most kell például, +mert nagyon kifogytam belőle, egy tucat hálóing, hát odamegyek. Azt már +csak nem teszem, hogy Guravecz kezeire adjam magam. Nem ismer az se +istent, se embert, se kompanistát, Olyan ember az kérem...</P> +<P>Az asszony türelmetlen lett, félbeszakította.</P> +<P>—Tehát ön visszahozta a forintot, a mivel becsaptak.</P> +<P>Az öregrendü ember elképedve bámult reá.</P> +<P>—Dehogy, kérem. Hogy tehessem én azt? Én nem igen szólhatok bele +semmibe. Csak emésztem magam, de ugy emésztem magam, hogy némely este +betege vagyok a boltnak. Tántorogva megyek haza, mintha részeg volnék. +Mert igy nagyon utálatos ám az üzlet. Az igaz, hogy ugy se szép, a hogy +én csináltam a magamét, a mig egyedül voltam... Mert hát én lelket adtam +bele az üzletbe. A tisztesség alapján állottam s a ki csak egy kicsit +ugy nézett ki, hát annak volt hitele nálam. S kiszámítottam, hogy ennyi +kell az életre, ennyi kell arra, hogy félretegye az ember—s aztán +azonfelül egy krajczárt se vettem el. Aztán tönkrementem. Nem a +tisztesség miatt, kérem, hanem inkább a hitelért, mert a tisztesség jó +az üzletben. Tessék elhinni, hogy semmi sem fizeti ki jobban magát. Ezt +dudálom ennek a szerencsétlennek is... Mert szerencsétlen, kérem. Hiszen +ha az ilyen embereket se akasztják fel, hát akkor mire való az +akasztófa?... Ez az ember tudniilik arra való szimattal dolgozik, hogy +micsoda-forma vevő jön be a boltba. Hogy kitől mit lehet kicsalni. Olyan +szimatja van, mint a kutyának. A hogy a vevő bejön, már mint az +asszonykuncsaft s a segédek meg az inasok kiabálnak hogy: kezeit +csókolom, kezeit csókolom, ő már nézi, hogy mit ér az illető. Megolvassa +a pénzt a zsebekben—engedelmet kérek—a szoknyán keresztül. S egy és +ugyanazon szövetet nála ötféle áron is meg lehet kapni. Ez pedig +gyalázat, kérem mert... Elég az ahhoz kérem, hogy gyalázat s én igen +nagyon pirulva végzem a levelezést ebben a boltban, a mi az enyém is és +a miben az én nevemben is folyik ez a—engedelmet +kérek—rongykereskedés.</P> +<P>Hallottam, hogy fölállott. Recsegett a czipője is, meg a padló is lába +alatt.</P> +<P>—Sőt, kérem—mondta s a szaván hallottam, hogy mosolyog—én +érvényesítem is az elveimet az üzletben, csak hogy hát, kérem, módjával. +Mert ugy áll a dolog, hogy tönkrementem s az apósom adta a pénzt, a +mivel itt társ lettem. Ujra adta s azt mondta, hogy jó lesz mellém +valami üzleti szellemet keresni, mert hogy én nem vagyok arra való +ember, hogy megállják a magam lábán. Hát azért állok én most ennek a +Guravecznek a lábán, ő az üzleti szellem. Azonban nekem kiabálni mégse +szabad, mert tönkrement ember vagyok s most már a második hozomány van +befektetve az üzletbe s nekem nézni kell, hogy hogy gyümölcsözik. Mert +jól megy nekünk. Hanem a tisztelt férjét becsülöm, mert mindig +tisztességesen ir az újságba. Ha nincs odairva a neve, akkor is +megismerem. Kérem, ezt ne tessék ugy venni, mintha hizelegni akarnék, +hanem igy van, hát igy van s a mikor be tetszett diktálni, hogy hova +küldje a pakkot a Guravecz, hát mindjárt megütötte a fülemet a név. +Ejnye, hogy a fene egye meg ezt a bitangot, már mint a Guraveczet, +gondoltam magamban, hát ilyen becsapás már még sincs rendjén s hát +gondoltam, hogy feljövök.</P> +<P>—És aztán mit érek vele?</P> +<P>—Nem sokat, kérem, mert ha Guravecz bevesz valami pénzt, hát abból már +vissza nem lehet kapni semmit. Igen hitvány ember. Nála el van temetve a +pénz. S ezzel szemben hiábavaló az én minden mesterkedésem. Mert, kérem, +megesett az, hogy a belső irodában leveleztem s ő üzletfelekkel jött be +s hazudott nekik s én mindig intettem a háta mögött az illetőknek, hogy: +nem igaz, nem igaz—és azért mégis ugy csinálta meg az üzletet, a hogy ő +akarta. Mert rám nem is néztek. Számba se vettek. Ő ott táncolt, +keringett és mindenféléket összehandabandázott s én hiába pusmogtam, +hogy: hazudik, hazudik, azért csak neki volt igaza. S én, kérem, +kénytelen vagyok ennek a hitvány embernek a svindlijéből élni. S hogy +keres, kérem! Gyönyörűen. Soha még olyan bőviben nem voltam a pénznek, +mint a mióta ez a gazember forgatja a kis tőkémet. Hanem hát, kérem, +mégis utálatos igy élni. Én, kérem, elhatároztam, hogy kinyilatkoztatom, +hogy én nem vagyok részes az üzletben. Csak zsebrevágom a pénzt; hanem +én egész másképpen csinálnám. Egy ár. Mindenkinek egy ár. Az a bizonyos +ár, amiben én tönkrementem. Mert én azt gondolnám, nagyságos asszony...</P> +<P>—No mit?</P> +<P>—Azt gondolnám, hogy talán tetszenék mégis bejönni holnap a boltba s +megmondani, hogy a czipőcskékre ráfizettem egy forintot, a három párra s +az egyebekre is vagy három forintot. A mire én—kérem—nem vagyok tanu. +Azt én nem tehetem, én mint társ. Hanem a nagysága kérje vissza a +pénzét. Nekem nagyon kellemetlen az, hogy lefeküdjem azzal a tudattal, +hogy a nagyságától is annyit loptunk, meg mástól is, hogy lopunk, +csalunk, s ahogy szombatonkint pénzt ad ki nekem Guravecz a pénztárból, +hát mindig eszembe jut az egész heti bün. S azt érzem, mintha +összevernének, ahogy megyek haza s feleségem azt kérdi:—mi bajod? Pedig +hát semmi egyéb bajom nincs, csak ez a pénz.—Hát talán tetszenék mégis +holnap benézni hozzánk s esetleg visszaad Guravecz valamit. Tessék +mondani, hogy illetékes forrásból tudja, hogy az áru sokkal olcsóbban +kapható és hogy be van csapva...</P> +<P>A vendég felállott. Ugy látszott, hogy megy. Az asszony pedig naiv +kiváncsisággal kérdezte tőle:</P> +<P>—De hát micsoda boltos ön? Ide jön denunciálni a saját üzletét...</P> +<P>—Én kérem, én...</P> +<P>—Ön hát.</P> +<P>—Én ur vagyok, kérem. Nem boltos. Engem megöl a piszok. Tessék elhinni.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="28"></A>A TISZTESSÉGES EMBEREK</H3> +<P>Valami különöset gondoltam,—mondta egy fiatal ember a másiknak s +mosolygott. Olyan formán azonban, hogy elgondolkozott a mellett s +látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott. +Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg +kineveti. Gyere, neked mondom el először.—Elhuzódtak. A ki még a +teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül, +amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a +fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és +halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal +fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a +sakktáblát; mellettük fakó képü, kiéhezett formájú ember egy +virzsiniavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a +játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyü +füstből kiválva, meg ujra elveszve benne, emberek kerülgették az +asztalt. A két fiatal ember behuzódott egy sarokba s az, a ki valami +különöset gondolt, beszélni kezdett.</P> +<P>—Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem +gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem rosszul érzem magamat +ebben a társaságban. A hogy igy körülnézek, nemcsak hogy egyikhez se köt +semmi, hanem mindenkitől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt +rajtuk, vagy mások beszélnek efféléről. És olyan mosolyogva, annyira +tréfába véve a fogyatkozásokat, a mi jellemző a morális felfogásra, ami +ebben a büdösségben dühöng. Ebben a lokalitásban derülten tárgyalják le +például azt, hogy valaki közülünk lopott. Kezet fognak az illetővel s +mig magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj,—leülnek vele +szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt iró például, a kinek soha egy +eredeti gondolata nem volt—innen is, onnan is elcsen valamit—s +megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Ugy +általában tudniillik... Én istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi +kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztességnek. +Rosszul érzem magam itt. Nincs bennem semmi abból a czinizmusból, a hogy +itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kellemetlenséget, a mivel az +embernek meggyülik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném +ide a lábamat. Azonban társaság nélkül se tudok élni. Valakire, akárkire +szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül, nagyon is +egyedül vagyok. A multkoriban például megesett velem az, hogy ültem a +korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellől. Mit +csináljak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a vendéglő ajtaja? +Idegenkedtem attól, hogy az utczára menjek s aztán körülbámuljak, hogy +merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy +uri emberrel, a kire máskülönben nem tudok undorodás nélkül nézni. +Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az +ember,—mondják—mi előtt megnősült, az anyósának volt a szeretője. A +házasság csak arra való volt, hogy az öreg asszony mindig maga mellett +tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll +utjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelő társaságot +hozzon össze? A tisztességes emberekét... Ez az, amire gondoltam...</P> +<P>A másik ember mosolygott.</P> +<P>—Nagy arroganczia.</P> +<P>A fiatal ember megütközve nézett reá.</P> +<P>—Miért? Hát például te nem szivesebben jönnél el hetenkint +egyszer-kétszer ilyen társaságba, mint ide, a sokadalomba? Kevesen +lennénk. Szigoruan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se +akadna kivetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül +egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis +társaságunkban csak becsületes emberek volnának. Egy kis sziget volnánk +az óczeánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de korrektek, +fanatikusan tisztességesek... Ha egy kéz átnyulna az asztalon a boros +palackért, tudnám, hogy tiszta...</P> +<P>A másik kedvetlenül dunnyogott.</P> +<P>—Jó, jó...</P> +<P>—Nem tetszik neked a gondolat?</P> +<P>—Nem.</P> +<P>—Miért? Pedig—lásd—azt hittem, hogy ha valaki, hát te lelkesedni +fogsz érte. Egy kis titkos,—semmiféle hivatalos jelleget nem fitogtató, +barátságos liga, asztaltársaság, valami kis korcsma külön szobájában... +Nem volna kellemes? Egy kis felüdülés, megkönnyebbülés az után, a hogy +meghentereg az ember a közönséges életben, mindenféle piszokban, a miben +elvégre meg kellene fordulni ezután is, mivel hogy a mi szegény kis +kompániánkban nem volnának se kiadók, se megrendelők, se pöfögő +meczenások. Ha ezeket bebocsátanók, egyszerre vége lenne az egésznek. +Megváltoznék a karaktere...</P> +<P>—Hát aztán hol a biztositék arra a nagy tisztességre, a mit vársz a +szemelgetésből s a mi egyébként egy kicsit unalmas is lehet.</P> +<P>—De megnyugtató.</P> +<P>—Honnan tudod, hogy csupa olyan becsületes ember kerülne össze, a kinek +alkalma is volt már arra, hogy válogasson a becsület és a becstelenség +között. A kit nemcsak a félelem tartott meg ez ideig a becsület utján. +Mert hát, én istenem, az ember egyáltalában csak azért nem lop, mert +azt, a mit ellopni érdemes, vigyázza a rendőr, vigyázza a gazda, a +szomszéd, az egész érdekközösség. S a ki nem lop, az csak igen kis +részben becsületes ember, nagyjában csak gyáva, hát hogyan válogatod ki +az óvatosak közül a becsületeseket?</P> +<P>—Az érzésemmel, az ösztönömmel, meg a tieddel, a mindnyájunkéval. +Annak, a ki csak gyáva, hiányzik a szeméből a nézésnek az a bátorsága, a +mi benne van például a te szemeidben. Az ilyen szembe belenézni jólesik, +eltelik az ember bizalommal. S tiz ilyen megbizható szempár egy asztal +körül, hogy az ember senkire se gyanakszik...</P> +<P>—Az órádat félted?</P> +<P>—Nem, magamat. Tiszta akarok lenni, s bemocskol, magamtól elidegenít az +érintkezés is az olyan elemmel, ami nem kedvemre való. Semmim sincs, nem +vagyok genie, a talentumom se valami tulságos, hát legalább azt az +értéket akarom nagyra nevelni magamban, hogy becsületesen éltem +becsületes emberek között. Ilyenformán aztán el tudom képzelni azt, hogy +az ember mosolyogva hal meg.</P> +<P>—Csak azért?</P> +<P>—Az élet is más. Derüsebb.</P> +<P>—S hol a próba? Végre is, ha az aranynak ki kell állani a próbát, a te +embereidet is alá kellene vetni valami kisértésnek. A bizalomnak anélkül +semmi alapja nincs. A szem, ahogy mondod? Hátha hályog borul a szememre, +már nem vagyok neked elég becsületes ember? Ámbár...</P> +<P>A fiatal ember körülnézett, gondolkozott s kissé kedvetlenül felelt:</P> +<P>—Gondolkoztam a próbán is. Nem is próbán, mert hiszen én bizonyos +lennék a dolgomban. Hanem tegyük föl, hogy van egy sorsjegyem s én lenn +vagyok Lovranában, vagy másutt, hiszen ez mindegy, s a kezembe akad egy +ujság s olvasom, hogy nyertem negyvenezer forintot. Nem jöhetek haza. +Beadósodtam a hotelben, innen várom a pénzt. De hát most már van +magamnak is, csak éppen egy megbizható emberre van szükségem, akinek +elküldjem a sorsjegyet s aki kezeimhez juttatja a pénzt. Hát ugyan kinek +küldeném itt, mondd? Kire bizhatnám rá ugy, hogy én odalenn ne remegjek +a pénzemért? Éppen csak hogy megértsd azt, hogy mi az, amire én +gondoltam, azért hozom fel ezt a példát. Ha tudniillik megcsinálnám az +én társaságomat, annak küldenem el benne a sorsjegyemet, akinek éppen +eszembe jutna a neve. Akármelyiknek. S aztán a jobb fülemről ráfordulnék +a bal fülemre s boldog nyugalomban horkolnék tovább. Például neked +küldenem, ámbár te itt vagy társaság nélkül is...</P> +<P>A másik ember elgondolkozva nézett reá s lassan, vontatottan kérdezte:</P> +<P>—Nekem?</P> +<P>—Neked.</P> +<P>Hallgattak s végre is az, akinek a czimére majd elindul a sorsjegy, egy +kis, ő maga előtt is nevetséges szorongással, aggodalmasan egyezett bele +a dologba.</P> +<P>—Hát jó, hanem ne a házbérnegyed idején. Ilyenkor semmiféle jótállást +nem vállalhatok. Ha az embert nagyon szorongatják, elkölcsönöz a +negyvenezerből pár száz forintot. Nem gondolod?</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="29"></A>AZ UTOLSÓ ÓRÁBAN</H3> +<P>Kényelmes uri lakásban, utolsó óráit élte egy asszony. Besüppedt az +arca, szemei alatt rozsdás foltok ültek a csontokon. Tegnap talán még +láz, ma azonban már inkább szederjes, zöldes, fakó foltok. Az ágy +lábánál egy kékruhás ápoló-nővér összegubbaszkodva imádkozott, s ha jött +az orvos, fölnézett rá, mintha kérdezné: mehetek? Az azonban észre se +vette. Szórakozottan járt ki és be s valószinűleg hireket vitt ki +valakinek. A férjnek. A férj egy Kafter nevezetü vállalkozó volt. Kis, +őszes, igénytelen ember, aki éppen csak ennek az ügynek az elintézésére +szaladt haza valahonnan messziről, s mintha türelmetlenkedne. Végre is +van az embernek egyéb dolga is. Töméntelen üzlet, amit mind le kell +bonyolítani. Egy csomó asszony volt még a szobában. Egy egészen fiatal, +aki finom csipkekendőbe könnyezett és sokszor emlegette a kedves nénit. +A férj ilyenkor idegesen nézett oda. Aztán volt ott egy öreg asszony, +akinek az arcán azonban müvészileg el voltak kenve a ránczok s akinek +pompás kalapja alól éppen csak egy kicsit szürkébe játszó haj +kunkorodott elő. Egy másik asszony valami szegény rokon volt. Régimódi +vikler volt a vállán s minden különösebb érdeklődés nélkül bámult maga +elé. Őt is a kötelesség hozta ide és sürün nézte az órát, hogy mikor +szabadul már. Volt ott még egy kis kövérkés nőcske is. Az a férjet +szerette volna foglalkoztatni, s minduntalan mondott neki valamit és +mindig igy: kedves Kafter. Ezen diskréten mosolygott az öreg hölgy. +Egyszer aztán kijött az ápoló-testvér s minden oldalra meghajtva magát, +átment a szobán. Nyomában az orvos jött s csendet intve a hölgyeknek, +suttogva beszélt:</P> +<P>—A nagyságos asszonyon már nem segít a tudomány, de talán megkönnyíti +utolsó perczeit az, ha maga körül látja azokat, akiket szeret. Tessék +bemenni, de minél kevesebbet beszélni. Ha azonban ő mondana valamit, hát +jól jegyezzék meg maguknak. Ez fontos néha. Hát ne fárasszák hiába.</P> +<P>A hölgyek egyenkint bevonultak, legutolsónak a szegény rokon maradt a +sorban. Szőcsné. Kafterné is csak igy hivta. Bágyadtan nézett végig +rajtuk, amikor letelepedtek az ágy mellé, egyszerre azonban mintha +érdekelni kezdte volna valami. Előbb csak bizonytalanul révedezett a +pillantása az öreg asszony feje fölött, de aztán csillogva pihent meg a +kalapon. Sokáig nézte s mormogott is valamit, amit azonban nem lehetett +megérteni. Az asszony feléje hajolt s édeskés figyelemmel kérdezte:</P> +<P>—Mit mondasz, kedvesem...</P> +<P>A haldokló a kalapra bámult s elragadtatás és irigység telepedett ki az +arcára.</P> +<P>—Gyönyörű—rebegte.—Egy kicsit igen is dus...</P> +<P>Ezt egészen tisztán meg lehetett érteni. Szőcsné is odahajolt s aztán a +kalapra pillantva, valami, cselédhez illendő alázattal igyekezett +kedvében járni a haldoklónak, amikor igazat adott +neki.—Csakugyan,—mondta—hanem a nagyságának ilyen kell. Ami sokat +takar és egy csöpp árnyékot vet az arczra is.</P> +<P>—A másik asszony átbámult az ágy kék selyem paplana fölött s előbb +meghökkent a váratlan támadásra, de aztán elnézett a Szőcsné feje +fölött. Összeszorította a fogait s egy hangot se felelt. Közöttük a +beteg azonban föltámaszkodott a fél karjára s kérdőleg nézett mind a két +asszonyra. Szőcsnének még mintha intett volna is, hogy csak előre. +Uszította, mint a harapós kutyát, s megerőltetve a szemeit és az agyát, +leste, hogy hogyan fog elsápadni a kenőcs alatt is a hiu vén asszony. +Szőcsné azonban mintha egyebet gondolt volna. Ugy látszik, hogy nem volt +eléggé tele epével, éppen csak a szegénység mérge ágaskodott benne a +módosabb ellen. A haldokló asszony arczán látható volt a bosszuság, +amikor lassan Szőcsné felé fordította a pillantását s látta, hogy az +körülbámul a szobában s aztán, mintha elszégyelte volna magát, a +paplanra süti le a szemeit. Elhaló hangon éppen csak annyit sóhajtott +oda a szép kalap alatt némán figyelő asszonynak:</P> +<P>—Bizony, téged is csunyán megtépett az idő, édesem... S hirtelen +Szőcsnéhez fordult, és ha nem lett volna végképpen fogytán az ereje, +talán a hajába markol. Annyira dühbe hozta az, hogy most a jó +barátnőjének nem mondogatott oda ő helyette. Utoljára. Mert arra, hogy +bizalmasan csevegve marják egymást, már többé nem lesz alkalom. Bágyadt, +le-lecsukódó szemei mélyéről káröröm villant elő, még suttogott, maradék +erejét nagyon kimélve szólott:</P> +<P>—Szőcsné, hajolj ide. Közelebb, hogy halljad. Megemlékeztem rólad a +végrendeletemben.</P> +<P>Az asszony arcát ellepte az öröm. A másik ebben gyönyörködni látszott, s +mintha magában mulatva fürkészte volna a nagyszerű hatást. A harmadik +asszony, a szép kalap alatt, nem figyelt oda. Nem érdekelte a +végrendelet. Azon mérgelődött még mindig, hogy ez a rongyos asszony, a +cselédforma, bántani merte. Szőcsné titkolni igyekezett kitörő örömét s +meghatottan rebegte:</P> +<P>—Te mindig jó voltál, Teréz.—S annyit legalább megengedett magának, +hogy a betegtől elfordulva, diadalmasan nézzen végig a többin. Talán +gazdagabb lesz, mint akármelyik. Valamelyik emeletes házra gondolt. Volt +ilyen a haldoklónak több is. Egyet neki hagyott. Vége a nyomoruságnak, a +pletykahordásnak, kegyelembarátságnak. A haldokló azonban most már +eltorzult arccal, vigyorogva suttogott neki tovább:</P> +<P>—Neked hagytam a szürke nagykendőmet. Azt neked ki kell szolgáltatni a +hagyatékból...</P> +<P>Szőcsné rámeresztette a szemeit, s most már nem türtőztetve magát, +dühben remegve beszélt bele a haldoklónak még vigyorgóbbá vált arczába:</P> +<P>—Ó, te hitvány személy, te... Hát ezért használtál ki ugy, mintha a +belső cseléded lettem volna... Ez a jutalom... Ó, te hitvány...</P> +<P>Most a jóbarátnőn volt a sor, hogy közbelépjen:</P> +<P>—Ne izgassa a beteget.</P> +<P>A haldokló asszony ujra felkönyökölt a párnára, s gyönyörködött a +gyilkos villantásokban, amik a szép kalap alól átjárják a most már némán +összegubbaszkodott, reménykedésében porig alázott, mozdulatlan fakóarczu +asszonyt. Megelégedett pilantása mintha azt mondta volna, hogy: no ez is +megkapta a magáét. Valami azonban egyszerre figyelmeztette arra, hogy mi +vár reá. Az ápolóné bejött s az ágyhoz csoszogva, ünnepélyes ábrázattal +szólott:</P> +<P>—A tisztelendő ur itt van.</P> +<P>Az asszony ijedten hebegett:</P> +<P>—Még nem. Még nem.—S valamicskét emeltebb hangon szólott rá a még +mindig az ágy mellett gubbasztó ócska viklerre:—Szőcsné, adj másik +kabátot reám. A fodr...—Iszonyu, görcsös köhögés jött rá s a közben +intett egy elalvó pillantással az ágy mellett a székre, hogy: ott van. +Szőcsné mint egy masina, lélek nélkül, tisztán csak a megszokás igája +alatt, segített neki. Lehuzta róla a gyürött hálókabátot, még egy +szánakozó pillantást is vetett az összehorpadt, nyomorult testre, s +ráadta a friss kabátot. Azalatt az asszony még körülnézett a szobában, s +a fiatal leányra tapadt a pillantása. A hang után találta meg. Az +tudniillik az ágy feje mögé húzódva, még mindig csendesen sirdogált és +panaszosan suttogott: édes néni... Az édes néni hirtelen végzett vele. +Még a kezét is fölemelte, s feltartott, átlátszó mutatóujját meglóbázva +a levegőben, ugy vigyorgott reá, mint az imént Szőcsnére.</P> +<P>—Te se kapsz semmit. Te szeretsz... szer... a nélkül is. Azt mondtad...</P> +<P>A leány oda se hallgatott, csak arcát a tenyereibe temetve zokogott. Az +asszony felült az ágyban, egy pillanatig meglepetten bámult reá. +Hirtelen elfordult azonban, mert az ágy lábánál megsuhogott egy ruha. +Azt hitte, hogy a pap, s rémülten nézett oda. Amint azonban meglátta a +kis kövérkés, rózsaszin arczbőrü, élettel teli asszonykát, hirtelen +megváltozott az arczkifejezése. Boszusággal nézett rá, s mint aki még +tartogat valamit, de már siet, türelmetlenül szólott arrafelé, ahol az +asszonyka ült:</P> +<P>—Te meg az uramat nem kapod meg.—Pihent, erőt gyüjtött, hogy +kimagyarázza magát. Levegőért kapkodott. Szőcsné megtámasztotta a +tenyerével a hátát, s aztán tovább folytatta:—A végrendelet olyan, hogy +nem kaphatod meg. Csak addig az övé a vagyonom, amig meg nem +házasodik.—Majdnem megfulladt, s most már alig lehetett érteni a +szavát.—Értetted?... Pénz nélkül tönkre ... megy ...—Még egyszer +körülnézett az egész társaságon, s elhaló, de diadalmas hangon +szólt:—Hogy tetszik? Menjetek... Szőcsné indulj... Emlegessetek meg... +nem voltam ostoba... Indulj... Csak beteg, de nem ostoba... Menj...</P> +<P>S hátraesett a párnára.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="30"></A>KÉT BOLTOS</H3> +<P>Egy vidéki városban volt a többek között két bolt. Az egyik modern. Nagy +tükörablakok mögött két kirakata is volt, mind a kettőben egy-egy +teljesen felöltözött, mozdulatlan urhölgygyel, a kik a tüll, selyem, +csipke, vászon rengeteg tömegét taposták. Benn csinos urak szolgálták ki +a hölgyeket, egy szintén elegáns, de rut embernek a vezérlete alatt. Ez +az ur apró szemü, a közepesnél valamivel alacsonyabb termetü, nagyon +szőke, majdnem kenderszinü, ritkás bajuszu, kiálló pofacsontu, nagyfogu +ember volt. A tulajdonos. Hevessy Valér a neve. Sokat adott a +nemességére s valami kis leereszkedés is volt a modorában, a mikor +elszedte az asszonyságoktól a pénzt, s kielégíthetetlen, brutális +éhséget fejeztek ki a szemei és a széles szája, a miből kissé mindig +elővillogtak a nagy, lapos fogak. A bolt mintha nem lett volna valami +igen nagyon szolid. Kicsi volt a két nagy ablakhoz mérve s mögötte a +raktárban sok volt az üres polcz. Egyszer hirtelenében küldött át a +másik boltba pár vég vászonért. Csak kölcsönbe, mert—a mint +izente—délután már megérkezik a vasutról az ő rendelménye is. Ebből pör +lett. A másik bolt indította, mert sohse kapta vissza a vásznát,—s el +is vesztette, mert nem volt tanu arra, hogy csakugyan átvittek egyik +boltból a másikba vásznat.—Hevessy ur azonban nagylelkünek bizonyult a +másik pör folyamán, a mit tudniillik ő indított a másik boltos ellen +becsületsértés miatt. Nem kivánta a megbüntetését s ez bizonyos +megilletődést eredményezett, hogy: lám, ni, csakugyan van benne egy kis +tisztesség. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy akkor már ugy nagyjában +tisztában volt a város azzal, hogy Hevessy ur nem tulságosan becsületes +ember. Kimondani azonban nem merte ezt senki. Előzékeny volt, szerény, +kalapot emelt mindenkinek, választékosan öltözködött, beszélt, +mosolygott, hát nehéz egy ilyen tökéletes embert olyan váddal illetni, a +mit bizonyítani nem tud az ember. Akkoriban különben eladó volt a szép +bolt. Hevessy ur azt mondta, hogy megelégelte a kis várost s miután a +szomszéd boltost tönkretette, tuladott az üzleten és elhurczolkodott. +Mondták, hogy talán Pestre.</P> +<P>A másik boltos is utána jött néhány év mulva. Az egészen másforma ember +volt. Kis, fakóképü, beteges formáju, köhögős. A boltja, mig volt neki, +szük, alacsony, hosszu folyosó volt, a minek a belső részében nappal is +állandóan égtek a gázlángok. A boltos vásárokra járó gyolcsos volt +fiatalabb korában, egy kicsit korlátolt ember, de alapos kereskedő a +maga kis körében. Hamar betelt azonban a kocsizással, a mi megviselte a +ládák tetején utazó embert, s mert abban a városban tetszett neki a +piacz, megtelepedett. Egy kicsit kiterjesztette az üzletét. De nem +nagyon. Kész toalettekről nála szó sem volt. S boldogult, mig meg nem +nyilt vele szemben a szép bolt, s el nem hódította a vevőit. Még a +falusiakat is. A pangás, a szép bolt elleni küzdelem egyszerre letörte. +Ez már sok volt neki az üzletből. Arról az ideig nem is álmodott, hogy +eféle küzdelmekben legyen része a boltosnak. Hiányzott a gyakorlatából a +verseny, s a mint megjelent, leverte a lábáról. Néhány évig még +tengődött a boltban, pislogó, vizes szemekkel nem látta a lassu +elmulást, s egyszerre aztán egy hét alatt kiárulta a holmit s egy +horpadt kézitáskával a kezében feljött ő is Pestre. Ez a város +tudniillik olyan város, hogy mindenkinek jut benne egy harapás kenyér. +Odalenn a vidéken legalább ez a hire.</P> +<P>Idefent megint összeakadt Hevessy urral. Egyszer futólag találkoztak az +utczán, s a kis fakó boltos, a kinek különben Maricsek János volt a +neve, babonás félelemmel tért ki előle.—Akkor már vége,—gondolta +magában,—akkor én már nem jutok álláshoz, ha te is ebben a városban +vagy. Te keresztülhuzod az én kis számadásomat.—S a hogy gyámoltalanul +visszanézett, látta, hogy egy pillanatra megfordul a másik ember is és +csunyán vigyorog. Otthon mondta is az asszonynak, hogy találkozott +Hevessyvel s hogy annak, ugy látszik, jól megy a sora. Hosszu kabát volt +rajta, meg czilinder a fején, a kezében ezüstfejü bot... Az asszony +korán megsavanyodott, örökké nyögdécselő szegény kis teremtés volt, a +kinek azonban egyszerre vad reménység, bizalom villant meg a szemeiben, +a mikor erről az emberről beszéltek.</P> +<P>—Majd megalázkodnak a hivalkodók. Ne félj te semmit. Majd +megalázkodnak...</P> +<P>Az embernek forgott valami a fejében, de mintha félt volna kimondani, +előbb egy kicsit elment az asszony mellől s messziről vizsgálta az +arczát.</P> +<P>—Nem fogsz megharagudni nagyon, ha mondok valamit?—kérdezte.</P> +<P>Az asszony vállat vont.</P> +<P>—Nem.</P> +<P>—Meg kellene békülni vele. Javamra lehetne. Fölkeresném, elmondanám +neki, hogy most már konkurrencziáról szó sincs, letört ember vagyok. +Talán szerezhetne valami kis kondicziót.</P> +<P>Az asszony fölállt s lázfoltok gyultak ki a szemei alatt. Rekedten +hörgött a hangja, a mint fuldokolva kitört a melléből a rettenetes +méltatlankodás.</P> +<P>—Ő! Neked! Előbb engem temess el. Te akarsz vele békülni, te, a ki +tudod, hogy gazember. Erről ne beszélj.</P> +<P>—De édes lelkem...</P> +<P>—Te akarsz kezet szorítani azzal a bitanggal. Te, a ki soha se csaltál +meg senkit s a kit ő tönkretett. Dehogy. Várd meg, a mig megalázkodik, s +akkor rugd fel. Hát nincs a férfiban egy csepp becsület se? Még a +becsületesben sincs?</P> +<P>—Elfogy a pár forintunk, fiam, s aztán mit csinálunk? Valahova csak be +kell hogy jussak.</P> +<P>Az asszony már nem beszélt többet, csak erősen lihegett és a szemei +szikráztak. A kis, együgyü ember vállai közé huzta a fejét s elment a +dolga után. A dolga az volt, hogy kávéházakba járt, mindenféle ügynökkel +tárgyalt s előlegeket adott nekik. Azok azután másnapra, vagy a jövő +hétre igértek neki valami biztosat s összemosolyogtak, a mikor ujra meg +ujra jött a kis, ügyefogyott vidéki s bocsánatot kérve még a széktől is, +a mit meglökött, kérdezni iparkodott, hogy vajjon nincs-e valami ujság. +Nem volt. Egyszer azonban az egyik ügynök egy üzletvezetői állásról +beszélt valami rosz czégnél. Rosen és Stein. Az talán megfelelő lenne, +ámbár másforma ember kellene oda. Agilisabb... Különben is egyszerre +tárgytalanná vált a dolog, mert egy másik ügynök közbevágott:</P> +<P>—Az már be van töltve.—A kis, félénken mosolygó emberke felé fordult s +egy kis szánakozással mondta neki:—Lássa bácsikám, ilyen embernek +kellene magának is lenni. Olyannak, mint a ki ezt az állást elnyerte. +Hogy is hivják, ejnye, nem jut az eszembe a neve. Az azt csinálta, hogy +a mikor megtudta, hogy Rosen, a kitől több függ, mint Steintől, nagyobb +a részesedése is, hát a mikor megtudta, hogy Rosen bevásárláson van +Párisban, hát elment hozzá Párisba. A Rosen, hát az, tudja, egy parvenü. +Annak nagyon tetszett az, hogy ez a jó családból való, elegáns fiu nem +sajnálta a költséget, s hordozta őt mindenfelé Párisban s beleragadt, +mint a bojtorján. Ez lett a vége. Élelmesnek kell lenni manapság. Hogy a +fenébe is hivják, valami magyar nevü ember...</P> +<P>A kis, fakó emberke összegubbaszkodott a székén, s inkább csak hangosan +gondolkozott, a mikor kimondta ezt a nevet: Hevessy...</P> +<P>—Az, az! Hát honnan tudja?</P> +<P>A boltos mindenkinek meghajolt: azoknak, a kik nyujtották a kezüket, +kezet adott s csak annyit mondott:—Tudom.—Kimenet azon gondolkozott, +hogy ő bizony nem szeretne a Rosen és Steinék bőrében lenni. Félt ettől +az embertől s jól teszi más is, ha fél tőle. Valami tiszteletfélét is +érzett azonban iránta. Meg nem tudta magának magyarázni azt, hogy egy +ilyen hitvány lelkületü ember, egy ilyen szegény, nyavalyás, hogy tud +ennyire boldogulni. Mi az ereje a világban? Lám, ő nem csalt, nem lopta +el senkinek a tiz vég vásznát, nem esküdött hamisan,—és mégis itt +kuncsorog az utczán, jóformán a holnapra való kenyér nélkül. Kell valami +hatalomnak lakozni abban a rongy emberben. S derengett a szegény, kis, +egyszerü embernek az agyában valami.—Ahá,—mondta—talán a feleségének +a nagy bátorsága. Persze. Meg hogy határozottan a szemébe tud nézni az +embereknek, holott, ha csak egy kis szemérem volna benne, hát el +kellene, hogy bujjék előlük. Ez az, a mi pozicziót biztosit számára és +mindig az arra érdemesebbek, de ügyetlenebbek rovására.—S a szegény, +kis szürke ember ebben a pillanatban keserves irigységgel gondolt arra a +másik emberre, a ki egyszerre csak előtte termett az utban. A vedlett +kis boltos meghökkenve bámult föl reá.</P> +<P>Az csunyán vigyorgott s mintha csak tegnap váltak volna el egymástól és +pedig barátságban, bizalmasan hunyorgatva szólott le rá:</P> +<P>—No, hát még mindig semmi? Állás után jár, ugy-e? Nehéz dolog. Sok a +munkanélküli ember. Csupa jó erő. Hát sehogyse megy a dolog?</P> +<P>A kis boltos hebegett.</P> +<P>—Sehogy.</P> +<P>Az előkelő uriember megfogta a karját s kedélyeskedve biztatta:</P> +<P>—Majd csak akad valami. De, ha minden kötél szakad, hát nézzen el +hozzám. Egy ötforintocska mindig akad. Isten áldja meg.</P> +<P>Gyorsan otthagyta, s az ügyefogyott kis boltos tátott szájjal, sápadtan, +aztán meg a kopott hajáig kipirulva bámult utána. Még kiabálni is +megpróbált, hogy: hallja, hallja!—de csak ártikulálatlan hangok jöttek +ki a torkán. Ugy fojtogatta a düh, hogy lekapta a fejéről a kalapot s +föltépte az inge gallérját. Attól félt, hogy mindjárt megfullad. +Figyelni kezdtek rá az emberek, s egy hordár a karja alá nyult, hogy el +ne essék. A fulladozó ember halkan szólott:—kocsit. Csak a kocsiban +szedte össze magát valamennyire. Elhatározta, hogy otthon nem szól +semmit, hanem majd este, a mikor ujra találkozója van egy ügynökkel a +kávéházban, levelet ir annak az embernek. Elmondja a véleményét az ilyen +eljárásról. Megmutatja, hogy a tönkrement embernek is van önérzete... +Egész este volt egy kis borzongása, de azért elment a kávéházba. S mig +az ügynökre várt, egy levélpapir felett mindenfélét kigondolt, a mit meg +kellene irni. Azonban nem jutott hozzá, mert ismerősök jöttek. +Körültelepedték az asztalt. Az egyik mindjárt ő hozzá kezdett beszélni, +s látszott az arczán a becsületes megelégedés, hogy a sok előleg fejében +most már talán mégis hozzásegíti valamihez ezt a szerencsétlen embert.</P> +<P>—No, bácsikám, hát ha ismeri azt a Hevessyt, most üsse a vasat. Ő az ur +a czégben. Nagy czég, ott kell ember bőven. Ha valami szerényebb +munkakörrel megelégszik, ott akad hely. Ha most nem, egy-két hét mulva. +Stein ki van dobva, Rosen kifizette, s most ez a másik lett társ az +üzletben. S ahogy én látom, hát kimarja ez Rosent is. Valami aféle ember +lehet.</P> +<P>A kis boltos bódultan, tántorogva ment haza. Mintha részeg lett volna, +tétova, zavaros pillantással nyitott be a szobába otthon. Az asszony +ijedten sietett eléje, s leültette egy székre.</P> +<P>—Mi a bajod? Az Istenért...</P> +<P>Aztán egyszerre azt hitte, hogy fölfedezte, hogy mi a baj. Fanatikusan +ragaszkodott magában ahhoz, hogy mindennek, nyomoruságnak, csapásnak, +betegségnek az a bizonyos egy ember az oka, s szilaj gyülölettel kezdett +róla beszélni.</P> +<P>—Ő! Megint találkoztál vele? Bántott. Ne törődj vele. Majd megalázkodik +a felfuvalkodott, s akkor köpjél a szemébe. Csapd pofon... Csak várj...</P> +<P>A kis boltos bágyadtan mosolygott, s pihegve, fáradtan felelt:</P> +<P>—Csakhogy én azt már nem igen érem meg. Olyan sokáig nem várhatok.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="31"></A>TERCSA NÉNI GYERMEKET NEVEL</H3> +<P>Kártyáztunk az ebédlő asztal mellett. Valaki azt mondta: kvint, kontra. +A többi kérdezte: mi? A valaki most már nagyot kiáltott: kvint, +kontra.—A kiabálásra azért volt szükség, mert a gyermekszobából +kiindulva s aztán szerteáradva rettenetes lárma töltötte be a lakást. +Féktelen, vad topogás, ének, közben a <i>Talpra magyar</i>-ból egyes +töredékes sor, a mint egy már nagyobbacska fiu harsogta: esküszünk, +esküszünk. Közös erővel pedig egy lapjával lefelé fordított asztalt +toltak jobbra-balra a szobában. Az automobilt. A ki a mulatságból +kirekesztettnek érezte magát, egy tömzsi kis fiu, sírt.—Az anyjuk azt +mondta, hogy ő már nem bir velük. Erre fölkelt az asztal mellől a +nagyapjuk s most már ő is kiabált odabenn. Aztán egy szintén szigoru +nagybácsi is. A gyermekek pedig csak egymással törődtek. Kiszaladtak, +egyik a varrógép tetejére mászott valami czérna-karika után, a másik az +ágy alá bujt be, kettő pedig az ebédlő asztal körül megüresedett +székekre telepedett le. Egy kis parasztlány, a kinek a hasa fölött, +majdnem a mellén vékony pertlivel volt megkötve a köténye, közönyös +arczczal, inkább csak megszokásból lamentált:—Tessék bejönni pubika, ne +roszalkodjék Bözsike! S benn a gyermekszobában egymásra bámult a magára +maradt két szigorú ur.—Nyilvánvaló, hogy ez az egész terület a +gyermekeké. Mi csak megtürt lakók vagyunk rajta. Az élet, a gondatlanság +az övék.—S ezt nem tudjátok, ti vének?</P> +<P>Hátradültem a széken s egy pillanatra lehunyva a szemeimet, eszembe +jutott Tercsa néni. Teréz, a kit nálunkfelé a többek közt Tercsának is +beczéznek.</P> +<P>Testvére volt egy nagybácsimnak, a kinek Rendes György volt a neve. +Falusi kisbirtokos volt s a mi a falu berendezésében szokatlan, nem a +főutczán volt a háza, hanem egy, a főutczát derékszögben keresztező +mellékutcza végében. Olyanformán, hogy az ut a kapuján át bevezetett az +udvarra, mint valami szőnyeg, a mi az előszobában indul meg s az +ebédlőben tünik el. Az udvar nagy sivár terület volt, amin kedvetlenül +bódorogtak a kutyák. Szeszélyesen volt beépítve. A kapuval szemben +főépületnek állott a csür, a mit azonban inkább kocsiszinnek használtak. +Ebben rendkivül nagy, rugó nélküli ernyős kocsi állott, a mibe azonban +akkor volt utoljára ló befogva, a mikor Enyedről hazavitte a +kocsigyáros. A nagybátyám ökörfogattal utazott Kolozsvárra, Fehérvárra, +vásárokra, meg látogatóba is és rendesen olyanformán, hogy a hosszu +szijostort a nyakába kanyarítva, az ökrök mellett sétált. Néha elővette +azonban Vergiliust és olvasott belőle. Egyébként a <i>Hármas kis tükör</i> +czimü könyvet is olvasgatta s nekünk is gyakran ajánlotta, hogy ne +hanyagoljuk el az irodalmat. Ma is őrzök egy csiziót, az ajándékát. A +kocsit azonban tyukok, csibék használták nyugalom idején, s ha valami +utra elhatározták magukat a bátyámék, hát nemcsak alaposan le kellett +tisztogatni, hanem ki is kellett füstölni. A csür mellett voltak az +istállók, három is, s mintha füst szállott volna fel belőlük, ugy +párállott az aljukon az esztendők óta föl nem takarított trágya, a miből +a küszöbök alatt büzös fekete lé folyt ki az udvarra. Gyönge, valamiféle +rendszerekkel, de rosszul táplált ökrök tántorogtak ki meg be az ajtón, +sovány tehenek s azóta se láttam olyan komor borjukat, a milyenek +ezeknek a tőgyét bökdöstek. Ezek mögött az épületek mögött óriás +szérüskert terült el kis boglyákkal, a melyek közül némelyeket feketére +pörkölt az idő. A lakóházba külön sövénykerítésen át lehetett bejutni és +pedig a kaputól balra kanyarodva, virágágyak között, a melyeknek azonban +már csak a formájuk volt meg. A házban három szoba volt, de csak egyet +használtak belőle arra, hogy benne lakjanak. Abban volt két ágy egymás +végtében a fal mellett, egy asztal, a minek a tetejét ketté lehetett +nyitni, a falnál egy végighasadt tükör alatt lócza s az asztal körül pár +szék. A másik két szobát állandóan bebutorozni készültek s többször el +is jutottak már odáig, hogy a városokban, a hol megfordultak, néztek +butort. Egyszer megnézték különben a ház zsindelyfödelét is, azon a +tájon, a hol a konyhába becsurgott a viz, de annak a kijavítása is +annyiba maradt. Minden annyiba maradt, mint a hogy valahol, még +gyermekkorában félbemaradt ember volt a bátyám is. A felesége +hozzáalakult az évek folyamán. Három testvére volt. Az egyik elkerült +valamerre, talán Oláhországba. Egy molnárhoz ment volt férjhez, a ki +legutóbb Galaczról irt ezelőtt harmincz esztendővel valami hagyatéki +dologban. Nem válaszoltak neki s ő se erőszakolat a dolgot. A másik két +testvére leány maradt.</P> +<P>Már abban az időben, a mikor engem a bátyámhoz küldtek vakácziózni, +lehettek negyvenesztendősek. Két-három év volt köztük a különbség. +Külön-külön laktak, mindegyik a maga birtokán, közelben azonban, az +egyik jobbra, a másik meg balra a kis utczától és sürün ellátogattak a +bátyjukhoz. Naponkint körülbelül ötvenszer. Az is megesett, hogy csak +jött valamelyik, körülnézett s miután meggyőződött arról, hogy legutóbbi +látogatása óta semmi változás se adta elő magát az udvarban, szó nélkül +távozott. A kapuban találkozott a másikkal; bár nem voltak haragban, +köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Láthatólag unták magukat. A +fiatalabbik, a kinek—ha jól emlékszem—Zsuzsa volt a neve, megpróbált +embert szólani unalmában. Mindenféle történetekbe belekezdett, de a +második mondat közepén fölállott s kemény lépésekkel távozott; s miután +megfordult otthon s figyelő, bár kissé merev pillantással körülnézett az +udvarán, ujra visszajött. Megnézte a csür nyitott kapuját, sarkon +fordult és megint elment. Magas, száraz, laposmellü lány volt. Nagy +lábai és kezei voltak s aránytalanul hosszu, sovány karjai, a melyeket +menetközben ugy lóbázott, mint a katonák. Mindig egyenesen, egy kicsit +hátradülve tartotta magát, nagyokat lépett s kiabálva, hadarva beszélt. +A nézése nagyon határozott volt, majd átszurta az embert, azonban +jobbra, balra, mindenfelé kapkodta a pillantását, tehát semmi határozott +kifejezésre nem tudott jutni. Az ajtókat keményen bevágta maga mögött. A +bátyja gyerekeit állandóan rekczumozta. Ő azt mondta, hogy: kordában +tartja őket. Azok pedig mosolyogva néztek végig rajta s már ott +tartottak, hogy ki se nevették. Számba sem vették. Ha az utczaajtó +nagyot pattant, oda se néztek. De még a kutyák se. Tudták, hogy ki jön. +Pár nap alatt kiismertem a viszonyokat én is.</P> +<P>Egyszer valami nyolcz krajczárról volt szó. Nem emlékszem, hogy miért. +Talán loptuk a pénzt, de az is megeshetett, hogy találtuk vagy talán +éppen csak volt valahogy nyolcz krajczárunk. A summa fele egy nagy vörös +négykrajczáros pénz volt, erre biztosan emlékezem. Mintha most is +érezném a tenyeremen a nagy kerek pénzdarab bevágását, a karikát, a mit +a tenyerembe nyomott, ahogy szorongattam. Azt hiszem, hogy a költekezés +keltette föl a figyelmét. A többiek azonban, beleértve a másik nénit is, +a csöndest, megelégedtek egy kis lomha hümmögéssel. Tercsi néni azonban, +ha már egyébért nem, jövőnk érdekében tisztába akart jönni a dologgal. A +boltba nyargalt, verte a pultot, kidülledt szemekkel hallgatta végig a +kis vörös zsidót, a ki előadta, hogy mi mindent vásároltunk, s rohant +vissza. Az utczaajtó olyat csattant mögötte, hogy az oszlopfa a kilincs +felőli oldalon egyet biczczent, mint a sánta ember, s aztán helyreállott +mint a jó katona, a ki még betegen is egyenesen megállja a posztját.—A +hogy igy helyrebillent az oszlop, elfoglalva régi helyét a már kitágult +gödörben, az nekem nagyon tetszett. Azt néztem, mig mint a szélvész, +elrohant mellettem Tercsa néni. S rémítően kiabált, visított. Egy-egy +dühroham végén szoknyáit szerteterpesztve, fáradtan dült neki a +sövénynek. Azt hajtotta, hogy mindnyájan az akasztófán fogunk meghalni. +Nem vett azonban időt magának arra, hogy kifejtse az alapot is, a mire +ezt a következtetését fölépítette. Perdült egyet s hadonázva, mintha +cséphadaró lenne mind a két karja, a kendő alól kilengő őszes tincsekkel +megint nekivágott az utczának. Az embereknek odakiabálta utközben, hogy +miről van szó. A papnak is, a ki éppen arra jött. Az utcza végéről, +mielőtt befordult volna a maga utjára, visszakiáltott:—megirom +anyádnak.—Már mint az én anyámnak. S visszavánszorgott. Az egyik fiu +figyelmeztetett, hogy: ni, hogy lóg a köténye.—Az bizony csakugyan +eloldódott valahogy s rajta taposott, a mikor ujra bevágta maga után az +ajtót, az udvar kövezetén termett s kiabált:—Ide gyere! Kitekerem a +nyakad! Ide gyere! A mikor senki még csak oda se hallgatott, az égre +dülesztette a szemeit és körülbámult, mintha arról akarna meggyőződni, +hogy nem sülyedünk-e? Nem. Erre uj bizonyítékokért nyargalt s az ajtóból +visszakiabált: semmit se használ a tagadás.—Nem használ!</P> +<P>...Fölnézek körül a szobában. Nagy nyargalás. Az élet vulkánja pirosra +fösti az arczocskákat. Kis lábacskák botorkálnak körül a szobában, +fürgén, bár esetlenül, hogy az ember mindig attól fél: no, most töri +össze magát. Székek hátába bonyolódik bele a gyeplő, felköltik a +nagyapjukat, a bácsit, az anyjukat, félrelökik az utból a foteleket, +foglalkozást adnak a tétleneknek, rikoltoznak, mintha mértföldeket +kellene átkiáltaniok s tátott szájjal bámul egy a nagyobbacskák közül, a +mikor az anyja magyarázza neki, hogy mi is ott vagyunk.—Az ám, +csakugyan. Inkább csak szokásból én is kiáltok egyet, hogy: csend +legyen! s mosolygok azon, hogy micsoda nevetséges figurák vagyunk mi +nagyok. Nekik tudniillik, a kiknek a világát a mienkhez akarjuk +idomítani. Olyan szánalmasak, mint a milyen Tercsa néni volt, a mikor +gyermekeket nevelt.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="32"></A>LOGIKA</H3> +<P>Egy Róza, Sugár Róza nevezetü leány volt alkalmazásban egy budapesti +boltban. Kishirdetés révén jutott be. A kishirdetésben tudniillik az is +állott, hogy: ajánlatok fényképpel kéretnek... s a lány harmadnapra már +megkapta a czég levelét, hogy jöhet. Gyönyörü lány volt tudniillik. Nem +mozgó szépség, hanem inkább kasszába való. Trónra. A kassza fekete +márványlapja fölött s mögötte a tükörben méltóságosan érvényesültek +gömbölyü vállai, lágy, alabástromos fehérségü nyaka s gömbölyü, a bluz +alatt minden mozdulatára, még a lélekzetvételére is ingerlően ringó +keblei. A haja fekete volt. Nem is fényes, hanem olyan komor fekete, +mint a szén s rögtön a haj alatt befoglalva a hatalmas, nehéz, de puha +keretbe—olyan fehér és tiszta volt az arcza, mint a frissen hullott hó. +A szemei nyugalmas, mély pillantásuak voltak, szája kicsi, husos—s +éppen csak a homloka kissé nyomott.—A szép lány jelenlétét határozottan +észre lehetett venni a bolt forgalmán. Sok fiatal ur jött s nyakkendőket +vásároltak, meg keztyüt s a pénztárra pislogva válogattak. Az is +megesett, hogy a segédek elbámészkodtak rajta s este a két főnök +egyformán törte magát azon, hogy ő számoljon le a lánynyal. Olyankor már +vártak rájuk a feleségeik s gyönyörü kalapjuk alul gyilkos pillantásokat +vetettek a lányra. Az üzlet azonban gyönyörüen ment, s ha volt benne +része a lánynak, hát kár lett volna kiüldözni a boltból.</P> +<P>Ugyis elég hirtelen ment el, alig valamicskét több, mint egy esztendővel +azután, hogy belépett. A pénztár mellett, a hosszu bolti asztal +folytatásaképen magas iróasztal állott s e mellett délutánonként egy +fiatal ember dolgozott. Rengeteg foliánsokban elkönyvezte a sok +mindenféle üzleti tételt s pihenőnek egy-egy pillanatra lenézett a +lányra. Az érezte, hogy valami átmelegíti a fejebubján a haját s előbb +egy kis bosszusággal, azután meg mindig barátságosabban pillantott fel a +fiatal emberre. Az tudniillik olyanforma ember volt, a kihez nőül lehet +menni. Komoly, munkás, jó jövedelmü. Ha ez érdeklődik iránta, az nem +afféle kedélyeskedés, a mit végbevisznek a kassza előtt más fiatal urak. +Az efféle ember ugy szerelmes, hogy mindjárt jön a házassági ajánlattal +is, hogy: kisasszony, ennyi a jövedelmem, nem vagyok gazdag, de a +feleségemet tisztességgel el tudom tartani—és efféle.</P> +<P>Egy este a fiatal ember a magas asztalról egy sokrétbe összehajtogatott +czédulát ejtett le a pénztár márványára s a könyvre hajolva, félszemmel +nézte, hogy mit szól hozzá a lány. Az sokáig szorongatta a papirt s +megilletődve, lassan bontotta ki. Az volt ráirva:—Kisasszony, kérem +szépen, várjon reám a zárás után. Valamit szeretnék mondani, a mi talán +mindkettőnkre nézve fontos.—A lány zsebretette a levelet s konokul +elfordult az iróasztaltól. Később, a mikor már elment a kalapja után is +és látta, hogy a fiatalember könyörögve pillant rá, odasúgta neki:—ma +nem.</P> +<P>Kimenve a boltból, már megbánta, hogy elszalasztotta a mai napot, hanem +aztán idegenkedve gondolt arra, hogy ennek az embernek legyen a +felesége. Egy ilyen bolti embernek. Még valami államhivatalnok is +akadhat, vagy orvos, vagy mérnök, azok közül, a kik az üzletbe járnak. +Igen közönséges ember egy ilyen könyvvezető, a kit a multkor is csunyán +összeszidott az egyik főnök. Hogy türheti ezt el egy férfi? A hogy +lassan ment az utczán, megállapodott abban, hogy ő pofonvágta volna a +főnököt, s ha egy falat kenyere sincs másnapra, hát akkor is pofonvágta +volna. Erre az emberre pedig többé rá sem néz.—Másnap azonban az övé +volt az első pillantása s a mikor egy pillanatra egyedül maradtak az +ablak mellett, hirtelen rátámadt a fiatal emberre:</P> +<P>—Miért türi, hogy ugy bánjék önnel Frank? Hogy kivánja akkor a más +becsülését?</P> +<P>A fiatal ember lassan, komolyan felelt:</P> +<P>—Magáért türöm. Nem akarom elveszíteni az állásomat, mert akkor nem +mondhatom el magának azt, a mit mondani akarok.</P> +<P>—Ugy?</P> +<P>—Nem találta ki?</P> +<P>A lány halkan s egy kicsit bután felelt:—Nem.—Hát azért?—Este pedig +egy pillanatra ráhajolt az asztalra s belesugta a nagy könyvbe:—várom.</P> +<P>Künn találkoztak. A fiatal ember szó nélkül a karját nyújtotta s +szorosan összefogózkodva s hallgatagon élvezve az egymás közelségét, +czéltalanul járták az utczákat. Észre se vették, hogy messze kimentek a +külvárosba, csupa apró ház közé. Mintha valami vidéki városkában lettek +volna. Porondos uton mentek, zizegő fák alatt s egy kis ház előtt +leültek egy padra. A férfi itt kezdte elmondani azt, hogy mennyi a +jövedelme, s hogy nem gazdag, s a leány belekapaszkodott a karjába s +lassan a vállára hajtotta a fejét. Most már érezte, hogy ez az ember +lesz az ura. Ugy kell ennek lenni és arravaló ember, derék ember, s +lassan, lassan fölemelte a karját, hogy magához ölelje.—Ebben a +pillanatban valaki kicsapta a fejük fölött belülről az ablakot s egy +korsó viz ömlött a nyakukba. A hogy fölugrottak, benn iszonyu röhögés +támadt. Többen is lehettek a szobában, férfiak, asszonyok vegyesen.</P> +<P>A fiatal ember éppen csak az arczát törülte végig a kezével s egy +rántással lehuzva a válláról a leány kezét, az ajtó felé indult. A pár +lépés alatt, mig elérte a kaput, gondja volt a lányra is.—Várjon csak +itt, majd megtanítom a bitangokat.</P> +<P>A lány azonban nem maradt el mellőle. A kabátjába kapaszkodott s +könyörgött neki:—Csak nem teszi ki magát effélének! Ki tudja, hogy +hányan vannak. Ne kezdjen ki velük. Ha szeret, hát nem teszi koczkára az +életét ezekkel a gyalázatosakkal szemben... Akkor már eléje került s +elállotta a kaput. Fennről kiabáltak:—Hát gyere be! Gyere, ha mersz. A +lány meg most már a férfi mellére dült, magába olvasztotta az ölelésével +és sugdosott neki:</P> +<P>—Nem megy. Akasszák föl magukat! dehogy megy. Meg kellene engem verni, +ha hagynám, hogy maga ezekkel kikezdjen. Az ilyennek kése is van. És +aztán mi lesz velem? Az imént mondta, hogy feleségül akar venni, hát +akkor beleszólhatok.... Jöjjön, jöjjön...—Huzta magával s a férfi +megindult. Nagyon lihegett s kedvetlenül ment a lány mellett, a ki még +mindig beszélt neki. Benn a városban, a ház előtt, a hova a lány +fölment, kissé már megcsillapodva azt mondta, hogy csakugyan jobb igy. +De mennyivel jobb.</P> +<P>Melegen, kissé elérzékenyülve szorongatta a lány kezét.</P> +<P>—Maga nélkül valami komisz verekedésbe kerültem volna. Az ember mérges, +ha inzultálják...</P> +<P>A lány hosszan nézett végig rajta s aztán egy kis keserüséggel mondta:</P> +<P>—Azért nem ártott volna végigverni rajtuk. Ha az embert bántják...</P> +<P>—Akartam.</P> +<P>—Akart? Mi az? Azt is láthatta, hogy engem is bántottak. A ruhám csupa +viz s azok a rongyosok még most is röhögnek. Bizonyosan röhögnek...</P> +<P>—Arról már nem tehetek.</P> +<P>—Nem? Hát mért nem forrasztotta a torkukra? Ha meghátrál előlük...</P> +<P>A fiu tátott szájjal bámult rá, s azután, mintha hirtelen megütötték +volna. Hebegve beszélt, most már igazán nem tudva azt, hogy voltaképpen +mit akar tőle a lány.</P> +<P>—Én? Hiszen nem bocsátott be a házba... Elhuzott. Ugy megölelt, hogy +mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy szeret, hogy attól fél, hogy valami +bajom támad, s ha mentem magával, hát az csak azért volt, mert olyan +nagyon kért...</P> +<P>A lány idegesen, gonoszul kaczagott:</P> +<P>—S ez persze jó volt magának. Megkimélte a a bőrét. Jó bőr, ha mindent +eltűr...</P> +<P>—Ne bántson. Meg fogja bánni, ha igazságtalan. Belekapaszkodott a +karomba. Nem igaz.</P> +<P>—Hát el kellett volna, hogy lökjön. Oda kellett volna vágni engem a +falhoz s berohanni a házba.—Ilyen hősből nem kérek. S hogy ne is lásson +többet, hogy ne legyek örökös szemrehányás magának azért, hogy ilyen +gyáván viselte magát, hát nem maradok többé abban a boltban. Maga csak +türje, hogy Frank lemarházza hölgyek jelenlétében, maga csak türjön +mindent, maga arra való; hanem nékem ilyen ember nem kell.</P> +<P>A férfi a lányra bámult, s elkényszeredetten vont vállat. Bennről pedig +hallatszott a csoszogás, hogy jön a házmester, kinyitni a kaput.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="33"></A>ÁT KELL DOLGOZNI A KÖNYVET</H3> +<P>Klein Efraim rabbinus urhoz beszaladt a gyerek az udvarról s mondta, +hogy uri asszonyság jön. Délután volt. A rabbi a vadszőllős verandán ült +s hirtelen magára kapta a kabátját. Bor volt előtte az asztalon s egy +másik üvegben talán még egy ujjnyi savanyuvíz. Az asztal körül három +hosszulábu, magas gyerekszék is volt s ezeknek a székeknek a tájékán +pecsétes, maszatos volt az abrosz. A vendéget végigkisérték az udvaron a +gyerekek, de aztán, a mikor az apjuk eléje ment a veranda lépcsőjére, +otthagyták. Az asszony fiatal volt, magas termetü, gömbölyü vállú, telt +karu, fehér husos, lágy nyaku és szép asszony. Egy kicsit, alig +észrevehető átsuhanásban hamiskásan mosolygott, a hogy körülnézett ezen +az egészen idegen helyen s mintha ugy pillantott volna hátra a kapu +felé, hogy visszafordulni volna kedve. Bár az egész megjelenése elárulta +az asszonyt, a kinek az otthonában egész csomó gyereket sejt az ember, +volt valami tartózkodás a fellépésében. Zavartan nézte a rabbit s ugy +ült le az odakinált székre, mint a ki nem biztos abban, hogy vajjon +helyesen cselekszik-e vagy nem. Sötét, nagy, egy kicsit bágyadt szemeibe +az a nyugtalanság telepedett bele, a mivel a kézen vezetett gyerek bámul +utánunk, ha hirtelen elbocsájtjuk s egyszerre csak egyedül marad az +uton.</P> +<P>—Parancsoljon nagyságos asszony—mondta a rabbi s maga is leült a +vendéggel szemben.</P> +<P>Az asszony mosolygott. Azon mulatott, hogy idejött s most nem tudja +elkezdeni a mondanivalóját. Egyszer aztán nekivágott.</P> +<P>—Hajdu Dávidné vagyok. Ugy berontottam tisztelendő urhoz, mint egy +fergeteg.</P> +<P>—Dehogy, dehogy...</P> +<P>—Hanem egy kérdésem van s ma már nem akartam tovább halogatni... Hát +hirtelen felkészültem s itt vagyok. Nyolcz éve vagyok asszony. Négy +gyermekem van. Az uram hivatalnok s nem valami kényelmes +államhivatalban, vagy a fővárosnál, a hova—a mint tetszik tudni—nem +igen engedik be a zsidó embert, hanem magánvállalatnál s tessék elhinni, +hogy reggeltől késő estig kell neki dolgozni, hogy azt a szerény, de +tisztességes polgári megélhetést biztosítsa számunkra, a miben élünk. A +drágaság nagy, a gyerekek nőnek, mindig több és több kell s mindig több +és több szükségünk van az én szegény uramnak az erejére. Ebben a +dologban jöttem...</P> +<P>A férfi nagyot nézett.</P> +<P>—Ebben? Én ilyen irányban nem igen lehetek segitségére...</P> +<P>Az asszony naiv, nagy bizalommal nézett rá.</P> +<P>—Dehogy nem! Sőt ebből az esetből kifolyólag segithet másokon is. +Ilyenforma asszonyokon, a milyen én vagyok. Ugy áll tudniillik a dolog, +hogy én, a mint itt lát tisztelendő ur, nagyon vallásos asszony vagyok. +Tudom, hogy ez manapság szokatlan. Uri nő is, fiatal is, csinos is—nem +igen szokott előállani ezzel. Nem teszi ki magát annak, hogy +lemosolyogják. Én azonban nem sokat törődöm ezzel, hanem belekapaszkodom +az Istenbe, hogy el ne hagyjon valahogy—mindenbe, mert gyámoltalan +vagyok, nem tudok eléggé a magam lábán járni, hanem legkülönösebben az +Istenbe. Az atheistáknak pedig, a kik körülvesznek, mert hiszen manapság +jóformán az egész világ templomkerülő, hát azt mondom nekik, hogy csak +hagyjanak meg engem a hitemben. Nekem az bizodalmat ad még az olyan +nehéz órákban is, a mikor például anya lesz az asszony.</P> +<P>—Mindenesetre, mindenesetre...</P> +<P>—Csak azért mondom ezt el olyan hosszadalmasan, hogy tessék megismerni +engem. Ilyen vagyok. Gondolkozás nélkül elfogadom mindnyájunk felett +állónak az Istent s minden este imádkozom. Az ön könyvéből, a minek az a +czime, hogy: <i>Az áhitat könyve</i>. Nagyon szép könyv. Kivülről tudom—s +világért se higyje azt, hogy meg akarom kritizálni. Egyéb könyvet igen, +hanem az imakönyv... Azt nem szabad... Éppen csak föl akarom hivni a +figyelmét arra, hogy az én édes uramról, mert én csak a magam dolgát +tudom, hát róla beszélek, hogy az én uramról igen kevés van beleirva a +könyvbe. Kérem, ez az ember reggeltől késő estig fárad érettünk, néha +utazik is üzletileg, vonatról le, vonatra föl, s mégis csak annyi van ez +imádságban, hogy:—családunk fentartóját tartsa meg erőben érettünk +küzdeni.</P> +<P>—Ne volna több?</P> +<P>—Nincs. Tessék megnézni, egy sor sincs több. Ez pedig csak kevés. +Sokkal többel tartozunk neki. Nekem eleinte fel sem tünt a dolog. +Elmondtam azt, a mi a könyvben van s azzal már aludtam is. Hanem egyszer +hazahozzák az én uramat az irodából. Kocsin, mellette ül a könyvvezető, +velük szemben egy gyakornok s támogatják fölfelé a lépcsőn. Nyolcz hétig +feküdt betegen.—Hát ez mi?—gondoltam.—Az én uram beteg? Hát ez hogy +lehet?—Azután rémitő sok átvirrasztott éjszaka után előveszem ujra a +könyvet s olvasom s egyszerre látom, hogy ez az egy sor bizony kevés. +Egy asszony, a ki a gyermekeit, az otthonát, az egész világát az urának +köszönheti, hosszabban kell hogy imádkozzék érette.</P> +<P>A férfi mosolygott s ezen egy kicsit megbotránkozott az asszony.</P> +<P>—Ne tartson butábbnak, tisztelendő ur, mint a milyen vagyok. Tudom, +hogy idegen világ az, a miben élek, de megmagyaráztam, hogy én a +gyöngeségemben csak akkor kaphatok valami kis erőre, ha nem engedem +kizavarni magamat a hitemből. S tessék elhinni, hogy hiányos a könyv. +Nem mondom én azt, hogy azért lett beteg az uram, mert csak azt az egy +sort imádkoztam érte, de talán <i>azért is</i>. S azóta én már ki is +okoskodtam. A mikor ahhoz a fösvény sorhoz érek, leteszem a könyvet az +ágyra, behunyom a szemem s elmondok én mindent az uramra nézve, a mi még +benne kellene, hogy legyen a könyvben. Hanem hát mindenki nem jön rá +erre s én is drágán tanultam ki, hogy mi a baj.</P> +<P>A férfi most már nem mosolygott, hanem olyan meglepetés rögzött meg a +szemeiben, mintha valami más világrészből való asszony ülne előtte. Ugy +látszik, hogy nem képzelte el, hogy igy is tudnak még imádkozni, s +valami megmagyarázhatatlan belső ijedtség szállotta meg. Arra gondolt, +hogy ha most valaki összeméri őt ezzel az asszonynyal, ha hirtelenében +előkerülne valami olyan apparátus, a mivel összehasonlításokat lehet +tenni a hit dolgában, hát az asszony mögött maradna. Mintha félt volna +ettől az asszonytól, gondolatban önkénytelenül is elhuzódott tőle s +türelmetlenül várta, hogy elmenjen már.</P> +<P>Az asszony békétlenkedni kezdett.</P> +<P>—Vagy kérem, jól esnék-e önnek, ha a felesége ezzel az egy sorral +imádkoznék önért? Ezeknek a gyerekeknek az apja, az ő ura ettől a sortól +várna mindent... Hát nem kevés ez? Nem?</P> +<P>—De igen, csakugyan...</P> +<P>—Ugy-e ir még hozzá?</P> +<P>—Igen, igen, nagyságos asszony, átdolgozom a könyvet.</P> +<P>Az asszony már fölállott, bucsuzott, s boldog nyugalomban indult +hazafelé.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="34"></A>SÖTÉTSÉG</H3> +<P>Tanár ur! Nem azért jöttem önhöz, hogy tréfálkozzék velem. A mit gondol, +azt mondja ki nyiltan, őszintén, himezés-hámozás nélkül. Ha ép az eszem, +hát ép, köszönöm, ha nem az, az se ejt kétségbe, el vagyok készülve rá. +Majd elmegyek valamerre hidegvizre, kikuráltatom magam, mert valami +nehéz nem lehet a betegségem. Soha maniatikus hajlamaim nem voltak... De +igen, mégis egyszer, ez is inkább komikus, de ön előtt nem akarok +elhallgatni semmit. Egyszer azt hittem, hogy üldöznek. Már nagy deák +voltam, hetedik vagy nyolczadik osztályos... Különben mit tartozik ide +az egész.</P> +<P>Hogy mondjam? Hát mondom, ha tetszik, de megzavart az, hogy a tanár ur +olyan furcsán néz reám, mintha igazán kételkednék a józanságomban. +Sohase iszom. Nehogy azt higyje, hogy kapatosan jöttem ide. Az a +história, hát az ugy volt, hogy valami tömegbe keveredtem az utczán. +Emlékszem, nagyon sokan voltak, tán ezeren, vagy még többen kiabáltak, +hadonáztak botokkal, néha megzörgött egy-egy bevert ablak; hogy mit +akartak, azt már nem is tudom. Aztán jött egy csomó rendőr, meg katonák +is, lőttek, mi szétszaladtunk s ész nélkül rohantam be a gimnáziumba, +hátra-hátra nézve, hogy vajjon nem csattog-e a hátam mögött a ló. Ott +leestem, ugy szedtek fel a kapu alól, mint egy zsákot és folyton félre +beszéltem. Nem is igaz, nem beszéltem mást, mint a mi az eszembe járt +folyton, de mások persze azt nem tudták, azt hitték, hogy megzavarodtam. +Én csak féltem, minek szégyeljem, féltem nagyon mindenkitől, a kinek +kard van az oldalán, vagy puskát, revolvert hord. Mindig a katonákat +láttam, a mint rohannak utánam és sokáig az édesanyám kisért el az +iskolába s azután az egyetemre is. Mosolyog? Nem nevetni való ez pedig. +Az embernek csak egy igazi bizalmasa van, az az anyja. Ő megérezte a +bajom s ha élne, most se önhöz jöttem volna, tanár ur, hanem ő hozzá. +Hogy tudott gyógyítani! Csak rám lehelt és megkönnyebbültem.</P> +<P>Rá is voltam szorulva nagyon. Roppant vékonyka, átlátszó bőrü szőke fiu +voltam. Alig volt bennem valami kis vér, zörgött a csontom. Amellett +mindég éhes az ismeretlenre, folyton a könyveket bujtam, tanultam, tudni +akartam mindent, bosszantott a távolság, elkeserített a végtelen +kupoláju ég, a mely erőszakosan bezárul az ember szeme előtt s egyszer +se hasad meg csak egy pillanatra is, hogy beláthassunk. Betege voltam az +epesztő kinnak, hogy nem tanulhatok meg mindent. Az édesanyám aggódott +is értem. Azt mondták neki, hogy még az egészséges falusi kölyköt is +megviselné az a mértéktelen tanulás, hát még egy ilyen gyönge ficzkót. +Eldugta előlem a könyveimet, vizet töltetett a lámpába petróleum helyett +s ha aztán elkezdtem éjszakánkint keservesen sirni, hozzám jött, mellém +ült, megölelt, vigasztalt és elaltatott. Mikor éjjel felriadtam, akkor +is ott találtam még az ágyam szélén, a mint suttogott:</P> +<P>—Uram Isten segíts meg, Uram Isten, ne vedd el az eszem.</P> +<P>Mikor ez a katonahistória történt s hat hétig föl se keltem az ágyból és +rettenetes dolgokat beszélhettem össze-vissza, visszaadta a könyveimet +meg a lámpámat s akkor emlékszem, sokat pusmogtak a másik szobákban. +Egy-egy hangból azt vettem ki, hogy a könyvekkel akarják kikergetni a +fejemből a katonákat. Hanem hiába. Én akkor már tudtam, hogy ezek a +rettenetes emberek üldöznek. Megpróbáltam mindent, hogy rám ne +ismerjenek. Sokféle ruhát hordtam, különféleképpen nyirattam, +beretváltattam magam, egyszer—emlékszem—sántítottam is a jobb lábamra, +hogy majd talán nem ismernek meg, de hiába. Ha találkoztam egygyel, +nagyon megnézett, átdöfött a szemével; tudtam, hogy, ha a föld tulsó +oldalára megyek, akkor is rám találnak. A mikor ezzel tisztába jöttem, +akkor éreztem az agyamba először valami olyas nyomást, mint most s +óráról-órára azon tünődtem, hogy mi lesz belőlem, ha majd meg +bolondulok. Akkor emlékszem, valami tervet is dolgoztam ki, hogy majd +igy teszek, vagy ugy elmegyek anyámmal valamerre s ő mindig simogatni +fogja a fejem.</P> +<P>Erre azonban csak kitértem, mert nem találom fontosnak az egészet. Azt +hiszem, hogy valami egyéb bajom van. Nincs bennem rendben valami, valami +egyéb. Azt kérem, ha megvizsgálná. Önnek, azt mondják, olyan szeme van, +hogy belát az emberbe, mintha csak szétnyitná a mellen a bőrt meg a hust +s fölfeszítené a csontot is. Hát nézzen ugy belém, mert elvégre +elhiheti, hogy nekem csak fontos tudni, hogy bolond vagyok-e vagy sem. +Most különösen. Diszkrét dolog, de hát önnek csak elmondom mégis. +Különben most elhagyom, nagyon elfáradtam s aludni szeretnék. Nagyot, +hosszut, tudja olyan mély álmot, amikor az ember nem érzi az eszét, meg +semmit csak elzsibbad. Ha igy sokat beszélek, mindig ugy vagyok. Lássa, +ilyenkor volt nekem nagyon drága az édes anyám. Egy nagy kopott divánunk +volt a hátulsó szobában, azt nagyon szerettem. Ő leült az egyik végére, +én meg végig feküdtem a divánon s az ölébe fektettem a fejem. Az +csodálatos volt, meg a hangja, a hogy mondta:—aludj drágám, aludj +drágám,—nohát erről ne is beszéljünk, mert felizgat... Hagyjuk, mondom, +hagyjuk ezt. Tanár ur, ha faggat, itt hagyom... Hogy igyam sok tejet, +meg sétáljak? Ezt teszem folyton s már nem is hiszek a tejben meg a +friss levegőben, hanem ha ön mondja, Isten neki...</P> +<P class=center>*</P> +<P>A multkor valami diszkrét dolgot emlegettem s azóta folyton ezen jár az +eszem. Félek, hogy azt hiszi, hogy valami disznóságról van szó. Nohát ez +nagyon bántana. Én bizom önben, megbecsülöm a tudományát, tetszik nekem +önben az egész ember s boszantana, ha rosz véleménye lenne rólam. Az +egész nem olyan fontos, hogy kázust lehetne belőle csinálni, hanem egy +olyan embernek, a kinek kevés a barátja, mégis csak kellemetlen. No, +ugye hogy igaz?</P> +<P>A mi diszkrét ebben a dologban, az csak annyi, hogy még nem nyilvános, +hát nem igen illik fecsegni róla. Találtam egy leányt, a ki nagyon +hasonlít az édes anyámhoz. Éppen olyan szabása van az arczának, a szeme +is ugy néz; ha megöregszik, szakasztott olyan lesz, mint az én szegény +jó öreg angyalkám. Nohát ezt a leányt én elfogom venni. Ha szegény, nem +baj, ha gazdag, hát én is az vagyok, végre is ez nem fontos. Elveszem, +és ez a fő.</P> +<P>Nyugalmat akarok. Most már túlságosan megviselt ez a sok üldözés. +Belefáradna egy igazi bolond is. Hogy én egyszer behajítottam néhány +ablakot, ez csak nem elég ok arra, hogy kiüldözzenek az emberek közül. S +ezt már megsugom önnek, nem kell továbbadni. Azt hinnék, hogy önzés az +egész szerelem, pedig nem igaz. A leánynak, ugy hallom, van egy őrnagy +nagybátyja, valami tekintélyes katona, tudja, akinek adnak is valamit a +szavára. Ez az ember is kell nekem. Ha ez egyszer bemegy a tiszti +kaszinóba, összehivja a tiszteket s azt mondja nekik, hogy: nézzétek +kamerádok, van itt egy szegény fiu, a kivel szemben ti nagyon +igazságtalanok vagytok. Halálba kergetitek. Ez a szegény fiu elvette +húgomat s most már azt mondom, hogy vége legyen a komiszkodásnak, mert a +ki még ezután is üldözi, annak velem gyülik meg a baja.</P> +<P>Ennyit csak elvárhatok majd tőle, nem? Persze, tudtam, hogy igazat ad. +Gondolkozzék mindég józanul az ember. Azért ne értsen félre. A lány +szép, okos, jó... Hogy beszéltem e vele? Dehogy, hát hogyan beszéljek, +addig csak nem járhatok ki az utczára, a mig rendben nincs ez a dolog.</P> +<P class=center>*</P> +<P>A miket eddig összebeszéltem, most már vegye ugy, mintha nem mondtam +volna. Haszontalanság az egész, volt, nincs. Azóta nagyot változott a +dolog. Most már bizonyosan tudom, hogy bolond vagyok. Egy barátom azt +mondta, hogy beszél az őrnagygyal. Ennek van már vagy két hete, és még +sem változott semmi. Ugy látszik, hogy már ő se tud segíteni rajtam. +Ostobaság olyan nagyon törődni vele, hiszen az embernek egyszer úgyis +meg kell halni, hanem azért mégis bánt, hogy annyira haragszanak reám.</P> +<P>A leányról már ne beszéljünk. Hagyja, annak vége... Ennyit legalább +vártam a familiájától. Anélkül nem alkuszom, Azt szeretném, hogy én +járjak erre, arra, ahová én akarok, nyugodtan, hogy ne bántson senki, +szeressenek. Gondoltam, hogy talán így megérem. No hát ez bolondság, ez +semmi, ennek már vége. Majd beszélünk még róla, ha egészen elmulik. Most +még bánt, fáj, ha hozzá érnek. Ha enyém lehetett volna a leány, meg a +major! Akkor én ma nem igy beszélnék önnel, hanem hagyjuk az egészet, +mert sajog bennem minden, ha ez a megszabadulás az eszembe jut. Majd +talán még egyszer beszélünk erről, addig hagyjuk.</P> +<P class=center>*</P> +<P>Tanár ur, én elmenekültem önhöz. Meg akarnak ölni. Ülök az ablakban, +arra jönnek sokan, csupa katona, sor sor után, egyik haragosabb, mint a +másik, rám néznek s most láttam, egyszerre mind rám fogja a puskát, +mind, mind. A tiszt volt az első... Hogy a tisztnek nincs puskája?... +Azt ön nem tudja, van, van, mindkét vállán egy-egy. Előbb jobbról vette +le, lőtt, aztán balról, azután mind, mind lőttek be az ablakon s +kiabáltak; majd megbolondultam, rettenetes volt, ebbe belehalok. +Csakhogy elszaladtam, ez segített. Én élni akarok, élni. Tanár ur, ön +tisztességes ember, ide jöttem, dugjon el valahova, beszéljen velük, +mondja meg nekik, hogy én nem bántok senkit, hagyjanak engem élni. +Mondja meg nekik, mondja meg.—Az őrnagy, mit beszél az őrnagyról, abban +már nem lehet bizni, ha akart volna valamit tenni, nem jutottam volna +ide a rettenetességbe.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="35"></A>A KIRÁLY ÉS A PIPACS</H3> +<P>Egyszer, még a messze időben valaha régen volt egy nagy ország. Csupa +okos, tudományos ember állott az élén. A király csak ugy ott szolgált +mellettük, aláirta az irásokat, meg leragasztotta a sok pecsétes +levelet, hanem azonkivül aztán nem is adtak neki semmi dolgot, mert +nagyon furcsa ember volt. Egy kicsit hóbortos, bolond is, vagy mi, mert +bár nem volt rá semmi szüksége, minden ott termett előtte, a mit a +szeme, szája megkivánt, mégis folyton olyasmin törte a fejét, a mihez az +ilyen jobbmódu embernek semmi köze. Ha néha beszabadult abba a szobába, +a hol a bölcsek azon tanácskoztak, hogy a hajókon kétszer, vagy +háromszor kiáltson-e hurrát a legénység, a mikor a szomszédból a másik +király megérkezik, vagy hogy egy vagy két soros gombu frakkban +tisztelegjen ő eminenciájának a kadarikai érseknek a deputáció, olyan +hiábavalóságokkal állott elő, hogy a népnek nincs kenyere, egymásután +hullanak el a falukban a gyermekek, mert a föld még korpát se ad és +sírva ődöng a főváros felé a sok paraszt. Segíteni kell, még akkor is, +ha az utolsó kabátunk adjuk oda.</P> +<P>A bölcsek nagyon megbotránkoztak ezen a kellemetlenkedésen. Az egyik föl +is állott s illendő tisztességtudással, amugy tessék-lássék, a mint hogy +hát ez kijár az ilyen mindenbe belekotnyeleskedő czimzetes királyoknak, +elmondta a maga véleményét.</P> +<P>—Kérem szépen, itt most fontos politikai érdekekről beszélünk...</P> +<P>—Mi az, semmi. Már tanulhattatok volna annyit, hogy az első az ember. +Mentsétek meg először az itthont, azután menjetek a szomszédba söpörni. +Ez csak világos...</P> +<P>—Ugyan kérem.</P> +<P>Az egyik bölcs odavágott a másiknak a szemével s azután meg az +okvetetlenkedő urra és súgva mondta:</P> +<P>—Bolond, ugy-e bolond?</P> +<P>A másik szomoruan felelt.</P> +<P>—Az, tisztára az, most már egészen vége.</P> +<P>Egy lakáj, a ki az ilyen kényes helyzetekben feltalálja magát, +karonfogta a királyt s gyöngéden kivezette a teremből. A király csak az +ajtóban vette észre, hogy ő voltaképpen nem akar még elmenni, de akkor +már későn volt, mert a lakáj ismerte a gyönge oldalát s a fülébe súgta:</P> +<P>—Jöjjön felség, jöjjön, várja a pipacs.</P> +<P>A királynak kiderült az arcza, fénylett a szeme, amint körülnézett.</P> +<P>—Hol, hol?</P> +<P>—Otthon, csak menjen hozzá, felség.</P> +<P>—Kiengednek a kapun?</P> +<P>—Ki, ki, csak mondja meg a portásnak, hogy én megengedtem, hogy +kimenjen...</P> +<P>—Te, te engeded meg, te pimasz!</P> +<P>A lakáj okos ember volt, nem ellenkezett. Azzal vágta el a dolgot, hogy +csak tessék menni, fölnyitják a kaput. Ez a fő. Az csak mindegy, hogy +kinek az engedelmére. Még együtt mentek át egy udvaron. Ezt az időt +fölhasználta a király arra, hogy mondjon egy két szót a lakájnak +azokból, a mi éppen az eszében járt.</P> +<P>Mert tudod, fiam, ugy kell annak lenni, hogy mert az ország a népé, hát +a nép legyen az uralkodó. Ők milliók s hogy mi lesz a sorsuk, az csak +fontosabb, minthogy lehull-e egy-két korona. Én nem sajnálnám az +enyémet, hidd el. Utálatos ember az, a ki mindig a maga hasznát nézi. Jó +lehet dolgozni, szép lehet, de nem ilyen hiábavaló munkát, hanem okosat, +a mibe belefárad, megizzad az ember, hogy estére tudjon beszámolni +magának az életének egy napjáról. Hiába volt-e vagy nem. Érted?</P> +<P>A lakáj rábámult és megrázta a fejét, hogy nem érti.</P> +<P>—Nekem megvan a kenyerem. Igen, igen. Te nem értesz. Arról van szó, +hogy mindenkinek meglegyen a magáé, meg hogy az egyik ne legyen állat, a +kivel ugy bánnak a kocsisok, a hogy nekik tetszik, a másik meg az ur, +csak ur s egyéb semmi...</P> +<P>A lakáj bambán bámult a királyra s minthogy már elvált az utjuk, +befejezte a vitát a maga módja szerint.</P> +<P>—Mindenkinek megvan a hivatala.—Én meg vagyok elégedve, mit törődöm +mással.</P> +<P>A pipacs szilaj, vad leány volt. Ez a csufneve volt, valahogy másképpen +is hivták. Künn lakott a város végén egy kis házban, ahonnan nem is volt +szabad bejönnie soha, mert mindjárt elfogták és tömlöczbe dobták a +zsandárok. Szép tiszta kis szobája volt, tele irással, könyvvel, a +melyekhez visszatért, a mikor már elfáradott erdőn-mezőn a kóborlásban. +Azt tartották róla, hogy bolond s azért csatangol annyit a fák közt, meg +a rögös mezei utakon, ő azonban nem sokat törődött ezzel. Szerette a +fáit, a füveit, lobogó magas vetést éppen ugy, mint a kiszáradt, sárgára +aszott rétet. Azt mondta, hogy mindenből lehet tanulni valamit, csak +nézni kell, hallgatni, figyelni, okoskodni s az ilyen eszelős leány még +a mérföldes tarlón sincsen egyedül, mert vele van az Isten.</P> +<P>Mikor a király bekopogott a friss zöldre mázolt salugáteren, eléje +szaladt a leány, vonta be maga után a szobába s annyi mondani valója +volt, hogy a beszédében ide-oda kapkodott s elállott a lélekzete is, ugy +igyekezett megértetni magát ezzel a komor emberrel, a kinek az arczárói +leolvasta, hogy nem hoz számára semmi vigasztalást.</P> +<P>—Nézd csak! mondjuk igy, hogy én vagyok a nép, én egyedül, vagy nem is +másként. Én vagyok a szellem, a melybe beleköltözött minden, a mit +erre-arra mindenfelé összeszedett a szegény emberek között. Egy csomó +panasz, szemrehányás, keserüség, düh és elmondom elejétől végig. Te +pedig ur vagy, olyan nagy ur, a kinek nem parancsol senki. Az se áll a +jó lelked utjába, hogy talán nem értene meg az eszed, hát hallgass meg. +Nem lassan, hanem egyszerre tönkre megy az országod, mert rájár a +csapás, tüz, viz, szárazság, dögvész, minden egyszerre. Az emberek már +káromkodva mennek el a templom mellett, mert hiába imádkoznak, nem jön +eső s nem születik az elhullott helyébe uj barom. Az ég sem kék már arra +kifelé, hanem fekete. Eredj haza, csinálj rendet. Segíts népeden, mert +ha az elpusztul, elveszett az ország.</P> +<P>A király leült egy ládára, a két összeszorított öklére hajtotta a fejét +s ugy érezte, hogy egy csomó tüzes vasmarok nekiment a szivének és tépi, +tépi mindenfelől. Rettenetesen fájt benne minden, az agya elkábult, +szemei nekimeredtek annak a semminek, a mibe összeszaladt előtte a +világ, a torka kiszáradt, érezte, hogy szomjas és annyira gyönge, hogy +ha csak az Isten keze meg nem fogja, lefordul a szegény leány ládájáról +és meghal, az agyagos földre ejtve a koronás fejét. Künn pedig őrült +tánczba kezdett a ház körül a nyomor és a kétségbeesés. Más nem látta, +csak ők ketten, de majd belebolondultak ebbe a látományba. Kisértetnek +öltözött minden nyomoruságba fulladt paraszt, férfiak, asszonyok, +leányok és összefogózkodva, őrjöngve körültánczolták a házat. +Bezörgettek az ablakon, mintha a vihar rázta volna meg a kis +üvegtáblákat, döngették a falat s néha ugy megingott az egész kis gyönge +házikó, mintha belekapaszkodott volna a szél s el akarta volna vinni a +negyedik határba. A király mellé húzódott a lány is és suttogott a +fülébe rettenetes dolgokat.</P> +<P>—Igy lesz, mondom neked. Egyszerre csak mind eljönnek, oda be hozzátok. +Hidd el. Én mondom, megtanított reá a mező, az erdő, a törvény, a mi +ezekbe a könyvekbe meg van irva, az élet, a kenyér törvénye, a mi csak +ideig-óráig türi meg az igazságtalanságot. Rendszerbe szedik egyszer ezt +a tánczot s azt le nem győzi aztán semmi erő, mert itt aztán vagy az +általános, mindenséges elzüllés következik, vagy a diadal. Menj, menj, +szaladj haza, csinálj rendet az embereid között.</P> +<P>A szegény király kirohant az éjszakába, be a városba, föl a palotába, +egyenesen a bölcsekhez, a kik még mindig tanácskoztak s most már arról, +hogy az ágyulövések száma és a szines, zászlós vitorlák között milyen +legyen az arány, hogy se sok ne legyen, se kevés.—A király berontott a +szobába és nagyot csapott az asztal közepébe.</P> +<P>—Emberek, elpusztítjátok az országomat, egyenesen beleteszitek a sirba. +Térjetek észre. Itt a veszedelem, nem a holdban...</P> +<P>Az urak kelletlenül néztek össze s az egyik fölállott és illendőség- és +tisztességtudással szólott:</P> +<P>—De felség, hiszen most a külpolitikáról van szó.</P> +<P>A többi rámondta:</P> +<P>—Persze, persze, nem lehet megbontani a rendet.</P> +<P>A lakáj megint bejött és karonfogta a rendetlenkedő urat.</P> +<P>—De felség, hát modor ez? Pihenje ki magát, jöjjön, jöjjön...</P> +<P>A király ment, mint egy masina, végig a sok udvaron. Nem látott, nem +hallott, inkább csak megsejtett egy aranyos czifra padot valamelyik +sarokban. Erre leesett s megvigasztalhatatlanul, kimerülten hunyta le a +szemét.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="36"></A>A FARKAS</H3> +<P>Vendég voltam a falun s végigjártunk már minden uri szomszédot. Elvittek +mutogatni erre-arra, messzebb is, mikor egyszerre kifogytak a +vendéglátóim minden uri ismerősből. Akkor nagy tanakodás következett, +hogy kit lehetne még meglátogatni a környéken. Sokszor hallottam, hogy +valami öreg Halmágyiról beszélnek, hogy ahoz még el lehetne menni, de +aztán mindig halogatták ezt a látogatást.</P> +<P>—Vén bolond az, mondta a házigazdám—nem érezné jól magát nála.</P> +<P>—Fura ember... Meg aztán hátha kiszabadulnak a farkasai.</P> +<P>—Micsoda farkasokról beszélnek?</P> +<P>—Az a vén eszelős egész csomót tart ketreczben, mint más ember a ludat. +Néha éjszakánként, ha csendes idő van, idáig elhallszik az ordítozásuk. +Van neki már vagy negyven. Ez a szenvedélye...</P> +<P>—Hát aztán miért?</P> +<P>—Mert bolond.</P> +<P>—S megengedik a hatóságok az ilyen passziót?</P> +<P>—Miért ne. Nem bánt senkit. Még hasznunkra van a bolondsága. Jobb +nekünk, ha nála ordít az a sok vadállat, mint ha a környéken csatangol. +Aztán, ha jól bezárja őket, kinek mi köze hozzá. Ur az, nem lehet neki +olyan könnyen parancsolni.</P> +<P>—Gyerünk el hozzá.</P> +<P>Egy kicsit huzták, halasztották még a látogatást, hanem már nem hagytam +nekik nyugtot. Látnom kellett azt a furcsa embert. Egy reggel aztán +felkészültünk, revolverekkel dugdostuk tele a zsebeinket, nem tudhatja +az ember, hogy mi minden történhetik, előállott a kis kocsi két fürge +hegyi lóval s elindultunk Halmágyihoz. Hajnalban már előrelovagolt egy +legény, hogy bejelentsen bennünket nála. Igy is attól féltek a gazdáim, +hogy kiizen elénk valami hazugságot s nem fogad el.</P> +<P>—Nem igen szereti az embereket. Kevés szavu, gyülölködő, zárkózott +lélek s lehet, hogy éppen a lajstromon dolgozik.</P> +<P>—Micsoda lajstromon?</P> +<P>—Azt mondják, hogy a vadállatait tartja számban. Összeir róluk, +toronyát-boronyát, az isten tudná, hogy mivel van tele egy ilyen +bolondnak az esze.</P> +<P>Mikor fölkapaszkodtunk a hegyre, nagy lejtő következett s a hegy alatt, +sok fa között a hol már ritkásan, mogyoróbokrokkal, alacsony, +félbenmaradt tölgygyel, juharral, cserrel elkezdődött az erdő, ott volt +a vén Halmágyi háza. Magas, foszlott vakolatú, falkerítés vette körül az +egészet, csak a hegy tetejéről láthattuk a ház tetején a zsindelyt, +melyet buján nőtt be a moha, azután, amint lennebb ereszkedtünk, +elveszett előlünk a ház. Egy csomóban sok fekete fa lengett lomhán +jobbra, balra, a mint északról, vagy délről fujt a szél s a nagy csendbe +néha egy-egy hosszu vonítás, veszedelmes ismeretlen hang üvöltött bele. +Félelmes kezdett lenni a vidék. Hallgatva éreztük mi is, a lovak pedig +nyihogva, nagyokat fujva rohantak lefelé az uton s néhány erős +ostorcsapással kellett észretéríteni őket, mert a legszivesebben inkább +visszafordultak volna. Különösen az egyik remegett s néha magasra +fölkapta a fejét, ugy szaglászva, mint a vadászkutya.</P> +<P>A nehéz kapu előtt egy kis öreg ember topogott a hideg őszi sárban. +Mikor odakanyarodtunk a kocsival, élénken elénk szaladt s mig kibontott +a takarókból, folyton beszélt, megtapogatta a lovakat és segített +mindenkinek a leszállásban.</P> +<P>—No Feri, csak hogy egyszer téged is lehet látni. Örvendek uraim, +örvendek s a pesti urat is elhoztad, szép, szép, tessék beljebb, előre, +előre uraim.</P> +<P>Azután a kocsisnak rendelkezett.</P> +<P>—Te lekerülsz az istállókhoz. Jobbra fordulj be az uton a kerítés +mellett; mondd csak, hogy a Farnos tekintetes ur lovai vagytok, aztán +kapsz mindent. Én küldtelek, értetted, én küldtelek, azt mondd meg az +ispán urnak, aztán nem lesz panaszod. Biztosítalak, biztosítalak. Feri, +csak hagyd, a kocsin maradhat minden, nem lopja el senki. Csak előre, +előre uraim.</P> +<P>A nagy, nehéz kapu mellett volt a kis ajtó. Azon mentünk be nagy +csendesen egy piszkos nagy udvarra, a mit gazzal hordott tele az ősz. +Belesüppedtünk a rothadt falevél rétegbe, a miből minden lépésnél sárga, +szennyes viz szivárgott ki. Egyikünk se szólott egy szót se, csak a +házigazda tánczolt körülöttünk fürgén, hol az egyik, hol a másik +vendégét ragadva karon s folytonosan beszélve hebehurgyán, minden +összefüggés nélkül összehadarva mindent, a mi csak a megrongált agyából +a nyelvére tolongott. Egy-egy pillanatra megállottunk. Rettenetes nehéz, +dögletes levegőt czipelt felénk a szél, mikor egyszer-egyszer meglendült +a levegő s távolabb, de már nem messze, egymás szavát tulkiabálva +ordított egy csomó vadállat, a ki annál félelmetesebb volt, mert csak a +hangját hallottuk. A kis öreg ember mosolyogva nézett ránk.</P> +<P>—Én már meg sem tudnék lenni nélkülük.</P> +<P>Körülnézett, hogy kinek beszéljen s hirtelen karonfogva engem, pár +lépéssel előbbre vitt, mintha titkot akarna mondani.</P> +<P>—Nagy tanulmány ez kérem, nagy tanulmány. Hiszen uraságod gondolja már, +elvégre literátus ember, a kinek nyitva van a természet. Jöjjön csak, +jöjjön...</P> +<P>Egyszerre azonban hátrafordult s engem eleresztve ott kezdett +beszélgetést.</P> +<P>—Te Feri, tudja ez az ur az alapelvet.</P> +<P>—Nem.</P> +<P>—Nem?</P> +<P>Arra megint hozzám szaladt s huzott maga után, mig egy csendes sarokba +nem értünk. Itt hirtelen elmondott mindent, a mit előbb tudnom kellett, +de nagyon izgatott volt, a mig beszélt. Féltem tőle, huzódtam s néztem a +szemét, hogy milyen zavaros, üres, fénytelen. Ugy látszik észrevette az +idegenkedésemet, mert igyekezett megnyugtatni.</P> +<P>—Csendes öreg ember vagyok, ne tartson semmitől. Szeretem, ha +gondolkozó elmékkel találkozom, azért rohanom meg ugy. Én ugyan +tisztában vagyok a magam dolgával, hanem azért mégis szeretek +elbeszélgetni egy-egy okos fővel. Ezek a falusiak itt jó emberek, hanem +hát mégse tudhatnak mindent. Meg sem értik, ha mond nekik valamit az +ember. Mutatják, hogy: igen igen, odahallgatnak, hanem azért látom, hogy +csak a repczén jár az eszük, meg az őszi vetésen, az emberi agy belső +világa előttük érthetetlen. Ahoz szegények, hanem hát ön, elvégre +fővárosi ember—van ott néhány barátom is, nem ismeri őket? Naláczy +Pista, Góth Samu... nem? Egyiket se, nohát mindegy, a fődolog az +alapelv, vagy eszme, vagy tény, de hát az is mindegy, hogy hogyan +mondjuk, a honnan kiindulunk. Ugy-e az a fődolog?</P> +<P>—Az, az bátyám...</P> +<P>—No lám, hogy mindjárt megérti. Hát itt van egy csomó farkas, de egyik +se az, a melyiket én keresem. Tudja melyiket keresem?</P> +<P>—Nem bátyám, nem...</P> +<P>—Furcsa, hát nem preparálták előre arra, hogy bolond vagyok? Itt mind +azt mesélik a környéken... Hát azt keresem, a melyik a fiamat elvitte. +Egy-két szóval elmondom a történetet, hogy tudjon valami faktumot is. +Nem régen házasodtam s aztán gyönyörü fiam született. Szép egy kölyök. +Tudja három éves korában már olyan kis Góliát volt, derék ficzkó, +mondhatom. Egyszer télen lement a cselédházba. Kis dolmány volt rajta, +belül prémmel, meg nadrág, meg csizma s fütyülni tanult a kocsistól. +Kijött, bement, lármázott, mi, én meg a feleségem, a ki szegény azóta +megbolondult s Szebenben van a tébolydában, a tornáczról néztük, hogy +mit csinál. Egy kicsit késői gyerek volt, hát roppant mód rajta +csüngtünk. Egyszer jön egy állat, valami nagy kutya, ugy láttam az első +perczben s felkapja a gyereket a cselédház elől s eliramodik vele. A +gyermek visít, igy: Jaj! Jaj! én beszaladok a puskáért, de a mire +kijöttem, már vége volt mindennek. Farkas volt, nem kutya. Ide +beszemtelenkedett s elvitte a fiam. Ezt keresem, ezt a dögöt, hanem még +nem találtam meg.</P> +<P>A szivembe szaladt minden vérem. Egyebet se hallottam, mint a hogy az +öreg elmondta, hogy mint visított a fia: Jaj! Jaj! aztán nehéz lett az +agyam s mig rámeredtem a kis öreg emberre, ugy éreztem, mintha +összezavarodnék bennem minden. Hangosan gondolkoztam, egy párszor +kiszaladt a számon a végtelen sajnálkozás: szegény, szegény, de az öreg +meg se hallotta, most már egészen az alapeszmével volt elfoglalva.</P> +<P>—Érdekes, ugy-e érdekes, most csak meg kellene találni azt a disznót, a +ki elvitte, de nincs köztük, nincs... Jöjjön nézze meg...</P> +<P>Megint fürgén fölugrott s vitt magával a csürig. A nagy kapu előtt egy +legény járt le és föl vasvillával, mint valami katona. Az öreg idegesen +intett neki, hogy nyissa ki a kaput. A legény leszedte a nagy lakatokat +s föltárta a két nagy kapuszárnyat. A csür nagy szája vasrácscsal volt +elválasztva a világtól s benn egymást hajszolva tolongott egy egész +csomó farkas. Rekedten ordítoztak, a mikor rájuk csapott a hideg szél s +csak a mikor egy kicsit megszokták már a világosságot, mentek neki a +rácsnak, vicsorgatva a fogukat és ordítva veszett módon, hogy +megremegett bele az ember. Csak az öreg maradt nyugodt s olyan feszült +figyelemmel kísérte minden mozdulatukat, mint a hogy a természettudós +figyeli meg a tűre szegzett bogarat.</P> +<P>—Arra ott ni sokáig gyanum volt, de aztán rájöttem, hogy mégse ő volt. +Sokkal nyugalmasabb természet. Ott balra az a másik, az ott ni, a melyik +éppen a falhoz dörzsölődzik, talán inkább lehetett, hanem az sánta. Nem +vettem észre pedig, hogy sánta lett volna az a bitang. Pedig semmi baja +sincs a lábának, ugy "külsőleg" megvizsgáltattam, szóval nem az volt. Ez +itt mintha sunyin nézne rám, a mikor idejövök, hanem ez kicsi, igen +kicsi. Amaz nagyobb volt, sokkal nagyobb: különben hiszen mind benne +vannak a lajstromban, szépen sorjában. Nincs köztük, nincs mondhatom. De +majd megkerül, ha csak addig valahol bele nem döglik az éhségbe. Csupa +verem az egész vidék, mind belehullanak, aztán hozzák őket és én +figyelem. Persze addig semmit se tehetek, a mig biztosat nem tudok. +Utálatos volna csak ugy gyanura cselekedni. Majd megjön, akkor aztán még +nem tudom mi lesz, hanem rettenetes valami lesz. Nem tehetek róla, de +borzasztóan nekimegyek, kitépem a belit a fogammal.</P> +<P>Lihegett, megtörülte az arczát s leült egy pillanatra pihenni...</P> +<P>—A fogammal, igen, igen, hanem hát csak ugy gyanura nem lehet +elindulni.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="37"></A>A KÉT FIU</H3> +<H3>I.</H3> +<P>A lakodalmas vonat egy kis késéssel érkezett meg az állomásra. A +tisztviselők és a szolgák az állomásfőnök köré gyülekeztek a perronra és +vártak. Ugy beszélték meg, hogy egy kis fogadtatást rendeznek a +raktárosnak, a ki ma hozza haza a feleségét. Mig a vonat megérkezett, +három négy csoportba összeállva beszélgettek külön-külön a tisztek, +altisztek és a munkások, tárgyalták a házasságot, ez volt ma a +legaktuálisabb megbeszélni való a pálya-udvaron. Néha valaki kivált +egyik-másik csoportból s a sinek közé állva, kezével ernyőt tartva a +szemei elé, belenézett a két hosszu vonalba addig, a mig összeérnek és +ugy szaladnak tovább a hosszu egyenes pályán, de aztán visszament a +többihez, még sehol semmi. A főnököt most már az nyugtalanította, hogy +többet késik a vonat, mint a mennyit előre jeleztek. Benézett az +irodába, de már a küszöbről visszatért, mert a feje felett megszólalt a +jelzőharang, jelenteni, hogy a legközelebbi pálya-udvar már kibocsátotta +magából a vonatot. A korlát mögé rekesztett olcsópublikum erre +czihelődni kezdett, tolongtak az ajtó felé s mintha az egész tömeg +ráfeküdt volna, recsegett előttük a korlát.</P> +<P>Végre, jóval négy óra után, a pályaudvar véges-végén megjelent egy kis +füstpászma, olyan kicsi, mint a czigaretta füstje. A mint közelebb jött, +mindig nőtt, már azt a fekete pontot is meg lehetett látni alatta, a +mely innen hallva ugy zakatol, mint egy varrógép a harmadik szobában s +mig az ember elszámolna százig, ott dübörgött már a lokomotiv a raktárak +előtt, lassu méltósággal közeledve, forró lehelletét kifujva magából +mind a két oldalán, mintha fáradt volna. A napos tisztviselő kivált a +csoportból s átvette a kalauz jelentését. Mikor a jelentés érdekes +kezdett lenni, odaintette a főnököt is, hogy ketten hallgassák.</P> +<P>—Azért késtünk annyit—jelentette a kalauz—mert vészjelzés volt az +uton. Egy gyermek kinyitotta az ajtót s lemászott a lépcsőkre, nem +lehetett visszavinni a kocsiba, a mig meg nem állottunk. Akkor is ugy +ordított, mintha a bőrét nyuzták volna le.</P> +<P>—Ki állította meg a vonatot?</P> +<P>—Az apja, vagy mije, a raktáros ebből az udvarból. A feleségeé a +gyerek, hat vagy hét esztendős. A harmadik kocsi lépcsőjéről szedtük le. +Ugy fogta a korlátot, mint a majom, minden ujját külön kellett +lefeszíteni róla. Csoda, hogy pozdorja nem lett belőle, az Isten őrizte, +vagy mi...</P> +<P>Lassan elindult arra felé, a hol a raktáros adogatta le egy hordárnak a +holmiját. Egy perczre odalapultak a kocsikhoz, mert sisteregve szaladt +el mellettük a gép, visza a kuthoz vizért. Azalatt a két hivatalnok +összenézett, a kalauz pedig mellettük állva várta, hogy mit mondanak.</P> +<P>—Irunk jegyzőkönyvet a dologról? kérdezte a napos hivatalnok.</P> +<P>A főnök gondolkozott, s aztán hirtelen kivágta magát.</P> +<P>—Jelentse be a legközelebbi állomáson—mondta a kalauznak s azzal +gyorsan a raktárosék kocsijához ment, hogy mint fő-főember a +pályaudvarban fogadja az uj asszonyt.</P> +<P>—No, megjöttek Karacs ur?—kiáltotta már messziről.—Csakhogy itt +vannak!</P> +<P>Akkorra leszállott már az asszony is. Elvette a bokrétát, a mit az +altisztek adtak be neki, szagolgatta a virágokat s nagy zavarban volt, +mert a kocsiban erőszakosan sivítani kezdett a fiu és semmivel se +lehetett rábirni, hogy leszálljon. A raktáros nagyon restelte a dolgot s +mérges pillantásokat vetett a kocsiba, erre még jobban ordított s +rugdosni kezdte az anyját a gyermek, a ki erővel akarta kihuzni a +kocsiból. A kocsik tengelyét és kerekeit végig kalapálva elindult a +vonat mellett egy lakatos a gépházból. A mint a raktárosék kocsijához +ért, átlátta a helyzetet, kormos fekete arczát bedugta az ajtón és +rákiáltott a gyerekre:</P> +<P>—Takarodsz ki, haszontalan kölyök!</P> +<P>Az asszony is huzni kezdte a gyereket és aggodalmas hangon szólítgatta:</P> +<P>—Jóska gyere, megesz a bácsi:</P> +<P>Jóska erre kijött a kocsiból, de mikor látta, hogy a fekete ember +kaczagva megy tovább, dühbe jött és nagyon megharapta az anyja kezét. Az +asszony felsziszszent és a zsebkendőjébe takarta a kezét, azonban olyan +nagyon fájt a harapás, hogy bármint igyekezett mosolyogni, könnyezni +kezdett. A férje odaszólt neki: halgass az Istenért—a többi pedig nem +tudta, hogy mihez kezdjen. A pénztáros boszankodva hátat fordított az +egésznek és bement az irodájába. A főnök mégis akart valamit mondani, +megsajnálta a szegény asszonyt. A gyerekre mutatott, intim igyekezett +lenni:</P> +<P>—Ma egy kicsit haragos a kis fiu, ugy látszik.</P> +<P>A raktáros boszankodva felelt:</P> +<P>—Az, az uton is komédiázott, alig birtunk vele.</P> +<P>Látszott az arczán, hogy szeretne végig vágni rajta.</P> +<P>A főnök most már végét akart vetni a faggatásnak. Még egyszer az asszony +felé fordult és szivesen kezet szorított vele, vigyázva, hogy be ne +vérezze a kezét, mert a kendőn már átszivárgott a vér.</P> +<P>—Kivánom, hogy jól érezze magát nálunk, Karacsné asszony. Az ura jó +ember, derék tisztviselő...</P> +<P>Az asszony zavarban volt, alig lehetett hallani, hogy mit felel:</P> +<P>—Igen, jól fogjuk érezni magunkat.</P> +<P>Azzal elindultak a második lépcső felé, a mely fölvezetett a raktáros +lakásába. A gyermek az anyja szoknyájába kapaszkodott, az asszonynak +valósággal hurczolnia kellett maga után.</P> +<P>Az urak összenéztek s szó nélkül indultak vissza a hivatalos szobákba. +Nem akart egyik se addig szólani, mig az altisztek és a szolgák rájuk +figyelnek. Benn se beszéltek sokat, csak elkomolyodtak, nyomasztólag +hatott valamennyiükre az a család, a melynek már a megérkezése olyan +különös, hogy lehetetlen jó végre számitani ilyen kezdettel. Mig az +asztalra hajolva dolgoztak, meglátszott rajtuk, hogy egy gondolat jár a +fejükben. Néha át is pillantottak egymáshoz s aztán megint lekapták a +fejüket a papirra. Akkor oldódott meg a nyelvük, a mikor a főnök kijött +a szobájából s a nélkül, hogy megmonda volna, hogy kiről beszél, az +kérdezte:</P> +<P>—Hát aztán kapott-e legalább ez a szerencsétlen valami pénzt ezzel az +asszonnyal?</P> +<P>Most már mind belemelegedtek a beszédbe s meghányták-vetették a raktáros +dolgát.</P> +<P>—Valami keveset, pár ezer forintot.</P> +<P>—S ezért a nyakába vette ezt a kölyköt.</P> +<P>—Mi lesz vele?</P> +<P>—Hiszen ez a bömbölő ficzkó nem is gyerek, hanem majom. Nézték az +arczát? A homloka hátraesik, ha volna is alatta agy, agyonnyomná.</P> +<P>—De nincs, hiszen hülye.</P> +<P>A gyerek ezalatt fenn elaludt. A raktáros elment a dolgára s az asszony +megállott a vetetlen ágy előtt, melyen a paplant maga alá gyürve, tátott +szájjal, valósággal részegmódra, nagyokat szuszogva aludt a fia. A mig +nézte, végtelen reménytelenség és szomoruság ömlött el az arczán. Mikor +érezte, hogy most már nemsokára sírni fog, elindult a szobákban +rakosgatni, hogy egyeben járjon az esze ne a fián, ezen a nagy +nyomoruságon, a kit akárhogyan is kéri, nem akar elvenni az Isten.</P> +<H3>II.</H3> +<P>A raktárosékról aztán nem sokat lehetett hallani. A férfi csendesen +mázsált, egész nap fülére huzva mindig a nagy kongó raktárban a gyapot +sipkát, mintha nem csak a levegőtől félne, hanem a hangtól is. +Idegenkedve nézett mindenkire s meg volt győződve arról, hogy itt tréfát +üznek belőle, a mióta bevonult az asszonnyal, meg azzal a hülye +gyerekkel, a ki csak ugy az ágról, vagy honnan szakadt reá. Ha +mosolyogva ment el mellette egy munkás, gyanakodva nézett utána s ugy +fürkészte az embereket, mintha a lelkükbe akarna látni. Ez nyomta is +szegény fejét nagyon, olyan volt, mintha mindig fáradt lenne.</P> +<P>Azt is hitte, hogy megvetik. Már bizonyára mindenki tudja, a mit +eltitkolni szeretett volna még önmaga előtt is, hogy az asszony fenn +Pesten együtt élt egy gazdag urral és az adta neki a háromezer forintot +meg a gyereket is. Ő pedig elvette a pénzt, azzal a a gyereket is ide +hozta az asszonyt is. Nem igen mert a szeme közzé nézni senkinek. Mintha +attól félt volna, hogy rákiált valaki:</P> +<P>—Ugyan, ugyan, ne adja ugy a becsületest, maga komisz ember.</P> +<P>Ilyenformán érezte magát otthon is, a mikor leült a felesége mellé. +Igyekezett jó lenni az asszonyhoz, az örökké zugó nagy raktárhoz szokott +hangját hozzá szoktatta ahhoz, hogy suttogjon, ha a szükebb négy fal +közé kerül, szeliden, csendesen beszélt vele, mert félt, hogy egyszer a +fejéhez vágja azt, hogy nem tisztességes ember az, a ki feleségül veszi +a más ember szeretőjét.</P> +<P>A gyermektől pedig félt. Nem tudta, hogy miért, de nagyon tartott tőle. +Mig a szerencsétlen bambán bámult reá a szögletből, azt hitte, hogy +borzong a háta. Félve pillantott egyszer-egyszer oda, de hirtelen +elfordult, mert megijedt attól a csunya, majomforma fejtől, a melyen ugy +hátrasimult a homlok, mintha lefésülték volna s alatta a nagy vizes +szemek, a melyekkel a szerencsétlen kibámult a világba a nélkül, hogy +megértett volna valamit s mintha mindig panaszolt volna, hogy: lássátok, +milyen butának teremtett engem az Isten.</P> +<P>A raktáros csak belső ösztönnek engedett, a mikor elkezdett komolyabban +s a mennyire a kis intelligencziája megengedte, mélyebben foglalkozni a +gyerekkel. Érezte, hogy ellenséggel áll szemben, fel akart fegyverkezni +ellene, mert csak tudnia kell, hogy mi lakik abban a csunya majomban, a +kitől még az édesanyja is idegenkedve elhuzódik, mintha meg akarna +tagadni vele minden közösséget.</P> +<P>Egyszer, vagy hat hónap után először, kalácsot hozott neki a városból s +melléje huzódott a sarokba. Az asszony nézte, hogy mit csinál s hagyta +őket, hogy csak barátkozzanak, ha tudnak. A gyerek azonban nem +barátkozott. Gyanakodva nézte ezt a közeledést, elhuzódott, mindig csak +félszemmel, alattomosan nézve vissza, hogy nem követik-e ellenségesen, a +fogait vicsorgatva fordult vissza, a mikor látta, hogy a raktáros utána +ment. Azután is hiába való volt minden. A mint nőtt, az anyjához is mind +idegenebb lett s a helyett, hogy a mint remélték, az évekkel +megvilágosodott volna egy kissé az agya, mindég zárkózottabb és +félszegebb lett. Utóbb már átalakult valami alkalmatlan butorrá a +házban, ide-oda taszigálták, de aztán nem sokat törődtek vele.</P> +<P>A raktáros aztán egyszere az asszony ellen fordult. Beteggé tette az, +hogy nem tudott menekülni a vad gyerektől, a ki közéjök állott, az +agyában elkisérte a raktárba, ki a sinekre, mindenüvé és akar vele +valamit. Hogy mit, azt az Isten tudja. Mig a szegény megkinzott ember +szó nélkül bódorgott a munkája után, mindig ezen töprengett, utóbb +azonban már megformálta magának azt, a mit mintha a fülébe kiabált volna +a gyerek, folyton hallott, zavarosan, érthetetlenül de mindig.</P> +<P>—Én vagyok a mult, a megbüntetés, ráadás a hozományra.</P> +<P>Lassan-lassan rettenetes lett az asszony sorsa. Kiméletlen, durva +veszekedéseket kezdett vele az ura, azután meg elkezdte verni. Előbb +félve nyult hozzá, megijedt az első ütés után, mert azt hitte, hogy a +szeme közé ugrik a gyerek, de a mikor látta, hogy ki sem mozdul a +sarokból, csak egy kicsit előrenyujtja a nyakát, hogy jobban lásson, ugy +érezte magát, mintha szövetségese volna. Az asszony kimondhatatlan +bánattal nézett végig a gyereken, a ki mindennek az okozója, nem ment +bele a verekedésbe, nem ütötte vissza az ütést, szó nélkül türt. Még +valami elégtételfélét is érzett magában, mikor nagyon megszenvedett, azt +hitte, hogy vezekel és ez jól van igy.</P> +<P>Egyszerre azonban beköszöntött a raktáros házába a megváltó.</P> +<P>Egy reggel, mikor már hetekig ki sem mozdult a szobájából az asszony, +egészséges, hangos sirás hallatszott ki tőlük. Egy idegen asszony ki- és +be szaladgált az ajtón s a raktáros, a mint csak tehette, fölugrott az +emeletre egy-két perczre. Mig a lépcsőt járta, alig ismertek rá, ugy +elváltozott. Előbb aggodalmas volt ugyan, aztán ragyogott az arcza s a +ki szembekerült vele, mindenkinek elujságolta a nagy örömét:</P> +<P>—Fiam van, ma reggel jött a világra...</P> +<P>—Hát az anya egészséges-e?—Kérdezgették meg az asszonyok.</P> +<P>—Mint a makk, nincsen semmi baj.</P> +<P>—Hála Istennek.</P> +<P>Mutogatni szerette volna a gyermeket. Lábujjhegyen surrantak be utána az +első szobába azok, a kiket csak elfoghatott. Az idegen asszony egy kis +vörös gyermeket hozott ki a másik szobából és sorra járt vele, hogy +mindenki lássa. Az emberek ráhajoltak, megcsudálták, az asszonyok +azonban igazán megvoltak hatva, mert inkább az anyára gondoltak, a ki +nehéz álomba merülve pihegett benn a másik szobában. A régi gyermeket +alig vette észre valaki. Az nem volt kíváncsi semmire; valami +czérnakarikákkal babrált a sarokban s föl se nézett, hogy legalább +körülnézzen.</P> +<P>A szobában csend volt. Az egyik sarokból egy teknőből forró pára +szállott föl, a teherpénztáros cselédje pedig hideg vizet hozott fel +vedrekben a kutról. Az idegen asszony munkához látott, a többi pedig jó +lélekkel vette körül a teknőt és mig az uj gyermek megkapta az első +fürdőt, egymást érte a sok megjegyzés, csupa jó tanács.</P> +<P>Azt is találgatták, hogy vajjon kire hasonlít.</P> +<P>—Egészen az anyja.</P> +<P>—Inkább az apjára üt bizony, kék lesz a szeme.</P> +<P>—Milyen okosan néz.</P> +<P>—Már is több esze van, mint annak a suta Jóskának s a mint az asszonyok +a sarokba pillantottak, szinte undorodva fordultak el a +szerencsétlentől, a ki, a mikor a nevét hallotta, bambán végignézett +rajtuk.</P> +<P>A raktáros akkor már nem volt ott.</P> +<P>Leszaladt a pálya-udvarra keresni még valakit, a ki nem tudja az +ujságot. Talált is. A főnök épen a hétórai személyvonatot indította +tovább, köpenyegébe burkolva sétált a sinek között. Mikor már elindult a +vonat, akkor szólította meg a raktáros.</P> +<P>—Főnök ur, nagy ujság, fiam született...</P> +<P>A főnök mosolyogva nézett végig rajta és megrázta a kezét.</P> +<P>—De aztán most már más lesz a világ, ugy-e?</P> +<P>A boldog ember áradozni kezdett:</P> +<P>—Hogyne, hogyne, megbolondul az ember a nagy boldogságban, persze hogy +más, ujra kezdjük.</P> +<H3>III.</H3> +<P>Az uj gyerek nőtt, fejlődött, szépült. Kedves gyermeke lett a +pálya-udvarnak, mindenki formált hozzá valami jogot. Az egyik asszony +pólyázta valaha, a másik az első falovacskát vásárolta neki kilencz +hónapos és két hetes korában, a harmadik az anyja ágya mellett +virrasztott át egy-két éjjelt, mig az asszony a nehéz napjait élte. A +raktáros boldog mosolyával látta, hogy hogyan kapkodják el egy-egy +csókra a kis fiát, lehült, megnyugodott a nagy elégedettségben s a +csendes, gondnélküli emberek komolyságával végezte dolgát. Ő maga is +felszaladt egy-egy perczre a fiához a munkából, csak mondott neki +valamit, hogy lássa és hallja, a mint csengőn, bátran felel. Néha ugy +érezte, hogy ha lehetne, magába lehelné ezt a gyermeket, hogy egészen az +övé legyen és féltékenykedett az asszonyra, a ki egész nap otthon van. +Ez az érzése azonban szelid volt, az ellágyult jó ember ingerkedése +inkább, sokszor, ha erről beszélt, könnybe lábbadt a szeme és ölelni +szerette volna az egész világot. Megosztoztak a gyereken békességgel s +egyik sem irigykedett nagyon, ha a másiknak véletlenül több jutott +belőle.</P> +<P>Csak azon lázadtak föl, ha részt kért belőle magának a régi gyerek is. +Pedig ez is megesett. Egy reggel a bölcső mellett találták a fiut. +Szintelen szemeivel rábámult a gyermek mosolygós arczára, éppen a mikor +ébredt. Mikor az anyja bejött, szó nélkül tovább állott, visszahuzódott +a vaczkába és onnan bámulta végig, hogy mi történik azután, hogy a +gyermek tele szájjal szopik, kapkod a kezecskéivel a levegőben és +kiabál. Bamba mosolygásra huzódott az arcza, tetszett neki ez a csepp +ember. Azután megint sokáig nem törődött vele, de reggel, a mikor az +anyjuk nem volt a szobában és sírni kezdett a gyerek, kivette a +bölcsőből s karjára vette s magával vitte a sarokba. A gyerek először +nagyon megijedt, de azután kibékült s kiszabadítva kezecskéit a békóból, +végigsimogatta a szegény eszelős gyermek arczát.</P> +<P>Mikor az asszony kijött, halálra rémült. Elkapta a fiutól a gyermeket s +rettenetesen szitkozódni kezdett:</P> +<P>—Te majom, hogy mersz hozzányulni, te bestia!</P> +<P>A hülye dühbe jött. Szük kis agyában megforgatta az egész dolgot s ugy +találta, hogy nem tett semmi rosszat. Rárontott az asszonyra, hogy +rugja, harapja, de éppen akkor nyitott be a raktáros. Ez aztán +kegyetlenül végzett vele, a mikor megtudta, hogy miről van szó. Nagyon +megverte a szerencsétlent. A nagy ordításra összeszaladtak a szomszédok +és igazat adtak neki, a mikor megtudták, hogy miről van szó.</P> +<P>—Nyuzza le a bőrét a czudarnak.—Kivette a bölcsőből...</P> +<P>A teherpénztárosné kedvet érzett magában arra, hogy ő is adjon neki +néhány pofont s mintha a csecsemő lett volna a szobában az egyetlen élő +ember, a ki tiltakozik a verés ellen. Sírni kezdett. Mikor vége lett a +szörnyüködésnek, a szerencsétlen föltápászkodott a földről, lebotorkált +a pálya-udvarra. Átcsatangolt a sineken s elindult a töltés másik +oldalán. Csak késő este került haza. Nem tudta megmondani, hogy merre +járt, de nem is sokat kérdezősködtek utána.</P> +<P>Attól kezdve, hogy most már rendesen kijutott neki a verés, még konokabb +lett. Napokig nem lehetett szavát venni, csak bámult maga elé, sunyi +módon fürkészte azt, a mi körülötte történik s leste különösen a +gyermeket. A hogy a kis fiu kinőtt a pólyából, a mint járni és beszélni +kezdett, annak ő volt a leghivebb tanuja. Kiváncsi volt erre a kicsi +emberre, hogy vajjon mi lesz belőle.</P> +<P>A gyermek is huzódott hozzá, különösen a mikor észrevette, hogy ennek a +nagy kamasznak belekapaszkodhatik a hajába, a fülébe a nélkül, hogy +kiáltana s ütheti, megrughatja, mindent eltür. A nagy erős fiu a gyermek +rabszolgája lett, vitte a hátán, előtte csuszkált a porban s +lassan-lassan olyan pajtásság fejlődött közöttük, a mit nem lehetett már +kiverni belőlük. Ha az egyik nem volt ott a játékban, kétségbeesve +kereste a másik. A nagy fiu egyszer kemény öklével bedöngette a szomszéd +szoba ajtaját, mert elakarták zárni előle a gyermeket, a kicsi pedig +betege volt annak, hogy elakarták választani a barátjától. Megszökött +vele, mindenütt a nyomába járt, mint a kis csikó s ha valahol +megpillantotta az ember a nagy eszelős ficzkót, a mint bizonytalan nehéz +lépéseivel barangolt a mezőkön, bizonyosan vele volt a kis barátja is és +tipegett utána fáradhatatlanul, nehogy elmaradjon.</P> +<P>A raktárost elkedvtelenítette ez a nagy barátság, félt tőle. Azon +gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nagy fiutól, a ki +mindinkább a nyakára nőtt már s olyan erős kezd lenni már is, hogy nem +tanácsos kikötni vele, különösen ha dühben van. Rendre levelezte az +intézeteket, a hol talán bevennék nevelőbe, de mindenünnen +elutasították. Ez a gond valósággal megtörte. A kis fiu vézna, gyönge +gyermek maradt, az a ficzkó pedig olyan, mint egy bika. Elél száz +esztendőt, a helyett, hogy akár holnap elvenné az Isten.</P> +<P>A pálya-udvaron pedig sokat beszéltek a dologról. Senkinek se tetszett +az, hogy olyan nagy barátságban van a kis fiu a bátyjával, +aggodalmaskodtak s az egyik asszony ki is mondta nyiltan, hogy fél a +szerencsétlenségtől.</P> +<P>—Nem lesz jó vége az egésznek. Annak a vadállatnak annyi esze sincsen +mint egy tyuknak. Kárát vallják még annak, hogy igy szabadjára eresztik +őket.</P> +<P>Mindenki elhitte, hogy baj lesz a dologból. A raktárost is +figyelmeztették s ezzel a szegény embernek még nehezebb lett a feje. +Töprengve végezte a dolgát, babonás félelem szállotta meg, olyan, mintha +egy nagyobb hatalommal állanna szemben. Mikor a nagy fiu elibe került, +ideges reszketés fogta el. Egyszerre ránehezedett minden, a mit átélt, a +mióta feleséges ember s érezte, hogy gyöngül a karja, ha megakarja +rohanni ezt az ellenséget s elzsibbad az akarata. A fiu szemében is +felfedezett valami ijesztőt s elfordult, ha az ránézett, vagy lesütötte +a szemét, mintha szégyenlené magát. Most már a tébolydákhoz folyamodott. +Igért sok pénzt, a mennyit meg se tudott volna fizetni, csak vigyék el +előle ezt a rémet, de mindenütt azt mondták, hogy a fiu nem bolond.</P> +<P>Az asszony részese volt mindenben, lesoványodott, a nagy gondban +betegeskedni kezdett és sokat panaszkodott mindenkinek, a kit csak +előtalált!</P> +<P>—Ez lesz a halálom, ez a bárgyu...</P> +<P>Egy reggel aztán vége lett mindennek.</P> +<P>A nagy fiu lihegve és rettenetes halványan jött haza s keresni kezdte a +kicsit. Nem szólott semmit, csak nem értette meg, hogy hova tünt el a +barátja. Az anyja nyomon követte, leste minden mozdulatát, nem tudta, +hogy mit keres. Félt megkérdezni, várt, hogy szólaljon meg magától. +Mikor azonban látta, hogy nem beszél, már nem birta tovább, most már +bizonyos volt előtte, hogy miért jött haza a fiu.</P> +<P>—Hiszen veled ment el!—kiáltott rá magánkivül.</P> +<P>—Igen, nem—gagyogott a fiu—de most nincs sehol.</P> +<P>Az asszony arcza elfehéredett, mint a tej és hátraesett a széken. A fiu +ettől még jobban megijedt, meg fölhányta az ágyakat s benézett még a +szekrények alá is a barátja után, igyekezett elmondani a dolgot ugy, a +mint volt.</P> +<P>—Mentünk... mentünk a vason, a melyiken a kocsik járnak. A kezemet +fogta, énekelt, aztán egyszerre nem tudom hova lett. Talán a kocsik +vitték el, sok jött, nagyon sok, elől az, a melyik füstöl. Nem láttuk, +egyszerre ott volt mind, én is elestem, megütöttem a fejem. Mikor +elmentek a kocsik, sehol se volt.</P> +<P>Bambán rámeredt az anyjára és még egyszer megkérdezte:</P> +<P>—Nem jött haza?</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="38"></A>RAFFAY TISZTELENDŐ UR</H3> +<P>A mult szombaton, a mikor a hittan órára csődült össze a parókiára a +fiu- meg a leányiskola, különösen kegyetlen kedvében volt a tisztelendő. +Sorra kérdezte a katekizmust s könyv nélkül mondatta fel a szentek +csodatételeiről szóló történeteket, a melyek mind igen szépen meg vannak +irva a vallásos elmélkedésekről szóló könyv utolsó harmincznyolcz +oldalán, a függelékben. A ki valamire nem tudott megfelelni, annak +belekapaszkodott a hajába s rázta a sivalkodó kis kölyköt, még csak bele +nem fáradt a keze.</P> +<P>—Gombozni, istentelenkedni a templom udvarán, azt tudsz, de tanulni +nem. Majd megtanítalak.</P> +<P>Akkor már tanította is. A szomszédok elszörnyülködve sugdostak, hogy ezt +már még se lehet türni s meg kell jelenteni a dolgot a tanfelügyelőnek.</P> +<P>Ezt különben folyton tervezték, de soha se lett belőle semmi.</P> +<P>—Kiss Ferencz, mit tudsz szent Antalról? Mondd szóról-szóra.</P> +<P>Mikor a gyerek hallgatott, közelebb ment hozzá. A fiu is hátrált egy +lépéssel s maga elé emelte mind a két kezét, mig jajgatva siránkozott.</P> +<P>—Tudtam, tudtam, de elfelejtettem... Csak egy kicsit gondolkozom...</P> +<P>A hátráló s már a falhoz lapult gyermeket látva, rettenetes dühbe jött a +tisztelendő. Sürün csapdosott a pálczájával a fejére és a vállára s mig +egyet-egyet ütött reá, az arczába kiabálva kérdezte tőle:</P> +<P>—Tudtad, elfelejtetted, tudtad...</P> +<P>Aztán kiverte az egész gyereksereget, közéjük suhintva a pálczával, a +mig menekültek előle s mikor már egy se volt a szobában, fáradtan esett +le a díványra. Nagy durva teste lihegett s egy kék kendővel törülte +magáról az izzadságot. Tompa kábultságba esett a nagy csöndben. Feje a +mellére hanyatlott s bután bámult a padló deszkájában egy szöget. Mikor +már sokáig nézte, tánczolni kezdett vele az egész ház, megindult alatta +a divány s forgott körben, mindig körben sebesen, sebesen. Csak akkor +állott meg, ha behunyta a szemét. Igy egyszerre nyugalom lett körülötte.</P> +<P>Arra rezzent föl, hogy künn gyermekek kiabáltak az ablaka alatt. Félre +huzta a függönyt és kinézett.</P> +<P>Az utcza tulsó oldalán egy kis fiu játszott egy leánykával. Simogatta a +haját és ölelte s valami olyast beszéltek, hogy: te leszel a mama, én az +apa, aztán megyünk, megyünk kézenfogva a gyermekkel...</P> +<P>A pap egy darabig hallgatta s érezte, hogy az agyába tódul a vér. Az +volt az első gondolata, hogy jó messze lemegy a kertjében, megkeríti +őket, rájuk ront és üti, üti, hanem aztán még se ment odáig. Csak +fölrántotta az ablakot és kikiabált, hogy a két gyerek egyszerre +elrebbent, maguk után hagyva a porban a babát, egy czifrára mázolt, +szegényes kis rongyos jószágot, a miben igazán nem volt semmi szép se, +csak a neve, hogy ő a gyerek. Két ártatlan cseppség szeretetében +odaelőlegezett jövendő.</P> +<P>Mikor a tisztelendő visszafordult, Mari asszony már fölterítette az +asztalt. Egy gyürött, foszlott szélü asztalkendőt terített az asztal +sarkára, rátett egy tányért, egy poharat s indult kifelé, hogy behozza +az ételt. Akkor azonban a tisztelendő hirtelen megingott, ujra azt +érezte, hogy forog körülötte minden. Nekiesett a falnak s +megkapaszkodott egy székben. A vén asszony hozzászaladt s támogatta a +diványig, a mire ugy végig esett mint egy oszlop.</P> +<P>—Mi baj az istenért, már megint...</P> +<P>—Igen, szédülök.</P> +<P>—Csak maradjon egy kicsit magára, feküdjék nyugodtan. Hunyja be a +szemét, ha ugy jobb, ugy...</P> +<P>Szürke kendőt kötött a fejére s elszaladt. A pap utána meresztette a +szemeit s a mikor már elment, akkor is mindig az ajtót nézte fáradt +bámulással. A pilláit már nem birta nyitva tartani, mint valami +elromlott redőny, barna, ránczos szemhéja mindegyre lehullott s szemmel +láthatólag erőtlenedett el az egész ember. Mintha valami láthatatlan +rémség kerülgette volna s azt vigyázná, ugy hallgatott, visszafojtva a +lélegzetét is s csak néha hörögve, ha már nagyon kiigyekezett belőle az +erő.</P> +<P>Mikor az orvos jött, fáradtan, lustán panaszkodott.</P> +<P>—Megint kerülget. Itt van mellettem, csak a kezem kell kinyujtani s +megfoghatnám, hogyha teste volna. Iszonyu, borzasztó nyavalya, még +senkise látta s mégis ugy szorítja a torkom, de ugy...</P> +<P>—Megint bosszankodott tán a gyermekekkel?</P> +<P>—Igen, megint... Aljasok, hitványak... Most is itt kettő, egy fiu meg +egy leány...</P> +<P>—Hagyja... Lássa, ez a baj. Minek izgatja magát. Nem kell ugy rájuk +erőszakolni a hittant. Hagyjon nekik békét. Adjon be neki annyit a +vallásból, a mennyi nem rontja meg a gyomrukat, de beléjök öklözni, +bottal... Minek?</P> +<P>A pap csak nézett. Belsejében forrott a méreg s nem volt ereje ahhoz, +hogy kitörjön. Az a csendes öreg ember, a ki mellette ült a divány +szélén, dühbe hozta. Nem tudta, hogy mi baja van, de érezte, hogy az +orvos képtelen felfogni a baját. Csendes lett és igyekezett +megmagyarázni, hogy mit érez.</P> +<P>—Nem az a baj. A vallás, meg a könyv, meg a csodák, az mind semmi. Ha +már jönnek, az is dühbe hoz, magamon kivül vagyok, nem birok magammal, +perczről-perczre érzem, hogy mint hatalmasodik el bennem a vadállat. A +sok kölyök mind olyan egészséges és szép... Doktor, maga is olyan +papforma ember félig, magával lehet komolyan beszélni, esküt tett maga +is arra, hogy nem jár el a szája, ha valamit kikottyant az ember maga +előtt egy-egy bolond pillanatban, hát higyje el, hogy csak félig vagyok +ember, a testem az, meg a reverendám, meg a formám, hanem a másik felem, +a kutya...</P> +<P>—Ugyan, ugyan...</P> +<P>—Lássa, erről kellene maguknak irni egy könyvet, erről a félig +emberről, a kinek, mikor a szemét behunyja, vége van nem jön utána +senki. Arról, hogy embertelen dolog engem körül venni gyermekekkel a mi +mind a másé, hogy... mondja is meg az iskolában, hogy ide többet ne +küldjenek egyet se, mert kitekerem a nyakát...</P> +<P>Kimerült, csendesebb lett s aztán már csak sugva mondta el azt, a mit +behunyt szemmel maga előtt látott.</P> +<P>—Ha nekem csak egy volna... Egy leány, a kinek vennék szép kis fehér +ruhát, a haját befonnák világoskék pántlikába, azután jönne a püspök, +megbámulná, férjhez menne és folytatódnék az Isten mun-munkája... Vagy +egy kölyök, egészséges, verekedő ficzkó, a ki okos, a ki szép...</P> +<P>Ugy nézett maga elé, mintha ott látná valahol a ködben a fiut is, a +leányt is.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="39"></A>A SPECZIÁLISTA</H3> +<P>Tekintetes rendőrkapitány ur, tudom én, hogy mi az elővizsgálat, a min +át kell esni az embernek, mig eljutna az ügyészséghez, a hol jobban +bánnak a rabokkal. Nem adhat föl nekem olyan kérdést, a mire szép +csendesen meg ne felelnék, csak ne nézzen rám olyan szigoruan, mert +igazán nem szükséges. Lenn is megszorongatták a torkom, a mig idehoztak, +pedig a kis ujjam se nyujtottam ki ahoz, hogy védelmezzem magam. +Intelligens emberrel nem kellene olyan keményen bánni. Minek az?</P> +<P>Hát hogy hogyan történt az egész? Nagyon egyszerüen. Most világosan áll +előttem mindennek a menete. El se hiszem, hogy másként történhetett +volna.</P> +<P>Beteg voltam. Már régen az vagyok. A mellemben szurásaim vannak. Nézze, +most is micsoda bunda van rajtam, pedig mások már tavaszra öltöznek. +Most már birom valahogyan magam, hanem a tél elején szörnyen +összementem. Éjjeli munkám is akadt hivatalon kivül, nem sokat törődtem +azzal, hogy megárthat. Szerettem volna valami szép ajándékravalót +összespórolni, hogy ne legyen száraz karácsonya az asszonynak, +szegénynek. Akkor aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy mind +az emberek feltünően érdeklődnek az egészségem iránt. Csupa részvét +mindenik, hogy ugy nézek ki mint a halál, meg lefityegnek a füleim, +szörnyen uri bőrben vagyok, meg több efféle s egyszer aztán egy orvos +pajtásom, a ki el-eljárt hozzám, meg a feleségemet is kezelte ugy kisebb +bajokban, hurutban, hideglelésben, igazán beteg sohase volt +szegény,—hát az orvos pajtásom azt mondta szerencsétlenségre akkor, a +mikor az asszony is hallotta, hogy:—pajtás, szedd össze magad s még ma +indulj el Meránba. Ott négy-öt hét alatt megint ember lesz belőled, de +ha tovább is itthon maradsz, nem állok jót semmiért. Ugy elpatkolsz, +hogy olyant még sohse láttál. Olyan vagy már is, mint egy gebe.</P> +<P>Gondolt az ördög Meránra. Nem szegény hivatalnok embernek való az. Hanem +az asszony nem hagyott békét. Belémcsimpajkodott, Meránnal keltünk, +Meránnal feküdtünk, azzal boszantott egész nap, hogy csak menjek, +menjek. Pénzt is adott. A fehérnemüs szekrényben csupa frissen mosott, +szép fehér ruha közé eldugdosott szép lassan, én nem tudom mikor, +nyolczvan forintot. Ebből a sarokból előkerült egy ötös, a másikból egy +tizes, aztán ezüst forintosok, a markomba nyomta mind, csak menjek.</P> +<P>Nagyon nehéz volt elmenni. Az asszony akkor már nagyon közel volt ahhoz +a stádiumhoz, a mikor még a himfarkas se hagyja egyedül a párját. +Biztatott, hogy ne féljek, ő se fél. Át kell esni ezen is, ha asszony +lesz a lányból; az anyjának is volt gyermeke, de mennyi, a nénjének is, +meg a szomszédasszonynak is, ennek is, annak is, sehol se történt semmi +baj, meg a te egészséged, a tied drágám!—már mint az enyém... ugy +mondta, hogy még most is hallom. Kiéreztem a szavából, hogy neki drágább +az én beteg hörgő mellem, mint akár magamnak is, és elmentem.</P> +<P>De nem, kifelejtem a legfontosabbat. Mielőtt elmentem volna, gondolom +egy-két nappal, de hát az mindegy... Nem mindegy? Hát szerda volt, azt +tudom, most már csak annak járjanak utána, hogy mikor utaztam el, mert +erre nem emlékszem biztosan. Szerdán délelőtt elmentem Hallerhoz. +Gondoltam, erre az emberre bizhatom rá legnyugodtabban az asszonyt. +Speczialista, hires doktor s egyszer, a mikor dolga volt nálunk a +telekkönyvnél, szivességet tettem neki. Nem volt nagy dolog, leirtam +neki egy csomó C. lapot. Nem fizetett érte semmit, hanem azt mondta:</P> +<P>—Kedves barátom, ha egyszer szüksége lesz reám, hát csak szóljon. +Feleséges embernél könnyen megeshetik, hogy egy és másért doktort hivnak +a házhoz. Hát ha olyan baj volna, a mihez egy ilyen magamformáju ember +kell, csak szóljon. Ott leszek.</P> +<P>Erre gondoltam s elmentem hozzá szerdán délelőtt. Sok beteg volt nála, +későn került rám a sor. A mikor bementem mindjárt megismert. Azt +mondta:—kedves barátom, no mivel szolgálhatok? Sok a dolgom, de nem +baj, megteszek, a mit tehetek.</P> +<P>Nagyon szépen megkértem, hogy váltsa be az igéretét. Azt is mondtam +neki, hogy nem kivánom ingyen.</P> +<P>—Doktor ur—igy mondtam—szegény hivatalnok ember vagyok, hanem azért +nem szorultam rá arra, hogy ingyenben kérjek valamit. Itt a közelben van +egy rácz bérlő, a kinek nagyon sok dolga van nálunk a hivatalban s +mindig velem tárgyal, mert azt mondja, hogy mással nem tudja ugy +megértetni magát. Ez az ember minden ujesztendőben küld nekem ötven +forintot. Az idei ötven pengőt a doktor urnak szántam. Tudom, hogy nem +sok pénz, hanem egy ilyen magamforma ember nem képes többre. Arra kérem, +hogy a mikor ideküldenek majd tőlem, hogy baj van, legyen szives azonnal +az asszony mellé menni és segíteni rajta. Megteszi?</P> +<P>—Hogyne kedves barátom...</P> +<P>—Mondja becsületszavára.</P> +<P>—Nevetséges. Persze, becsületszavamra, barátom, nyugodtan elmehet... Ha +én egyszer megigérem, mérget vehet reá...</P> +<P>Elutaztam Meránba. Nem igen nyugodtan, mert az egész uton az asszony +járt az eszemben, meg ott is. A mikor a fenyők alatt zörögtettem a +csontjaimat, akkor is folyton haza gondoltam s éjjel néha arra ébredtem, +hogy sikoltást hallok:—Ferencz! segíts! Regelenkint azonban rendesen, +pontosan, mint az óra, beállított a levélhordó s jöttek a drága, édes +levelek, hogy készül a kicsi kelengye, a fejkötő már nincs divatban, de +annál több lesz a meleg rékli, meg az ingecske, meg a mama is megjött +már, hozott egy csomó vásznat, szabnak, varrnak egész nap s rólam is +diskurálnak, hogy: a Franczi eddig bizonyosan nagyon összeszedte magát, +kalandokkal gyanusítottak, a mi nekem nagyon jól esett, humort olvastam +ki belőle.—No—gondoltam—ha ily jó kedvük van, akkor nincs semmi baj. +Egyszer aztán durván, rettenetesen pofoncsaptak. Engedje meg, hogy erről +ne sokat beszéljek, jött egy telegramm az anyósomtól, hogy ha még +életben akarom találni a feleségemet, hát csak jöjjek a leggyorsabb +vonattal. Ötször voltak Hallernél, mindig megigérte, hogy azonnal ott +lesz és egyszer se ment el. Utoljára az anyósom ment el hozzá, de nem +bocsátották be, valami elegáns beteg volt benn. Akkor más doktor után +szaladtak, de már késő volt minden. Mikorra én hazaértem, tudja az +Isten, hogy hogyan jutottam el Meránból idáig—már meg volt halva.</P> +<P>...Kapitány ur! Soha szebb halottat. Gyöngéd, rózsás pirosas volt az +arcza, aludt, tisztára aludt... Rám nem lehetett panasza senkinek. +Nyugodt gyászos ember voltam, az anyósom, mintha meg is neheztelt volna +egy kicsit rám, olyan jól viseltem magam. Hanem akkor már jól tudtam, +hogy mit teszek azután. Ha arról van szó, hogy előre megfontoltam-e a +szándékomat vagy sem, hát ne tessék tovább firtatni. Megvallom én magam +is, hogy igenis, még a vonaton elhatároztam a dolgot. Azt mondtam +magamban,—olyan józan voltam, mint most—azt mondtam:—Ha még él az +asszony, pofoncsapom azt az embert, aztán felrugom a piacz közepén s +elkiabálom, hogy nézzétek: ez az a bitang, a ki nekem szavát adta, hogy +a feleségem mellett lesz, ha ágyba esik s nem ment el, pedig ötször +hivták. Ha meghalt az asszony, hát akkor más történik, más, előre tudtam +a kocsiban.</P> +<P>A temetésről szépen hazamentünk. Az anyósom elkezdett keservesen sírni s +azt mondta, hogy sírjak én is, mert az jól esik. Én azonban csak +körülnézegettem. Gyermekem nem volt, azt magával vitte szegény lelkem a +földbe, semmi se volt; nem is bucsuztam a lakásomtól, mintha nem is lett +volna már az enyém az a két szoba meg a konyha, a hol a cseléd iszonyuan +ordított, emlékszem azt hajtogatta: szegény jó asszonyom! szegény drága +teremtés! Isten nyugosztalja...—boszantott, utáltam. Mikor az anyósom +elfordult, az éjjeli szekrényből kivettem a revolverem, zsebrevágtam és +elmentem az uri kaszinóba.</P> +<P>Tudtam hogy Haller esténkint odajár. A szolgának adtam egy forintot s +azt mondtam, hogy küldje ki a doktor urat.</P> +<P>—Kit jelentsek be?—kérdezte.</P> +<P>—Senkit. Mondja, hogy egy ur várja az előszobában. Röviden végez, csak +éppen kérdezni akar valamit.</P> +<P>Mikor Haller kijött, agyonlőttem, aminthogy az csak természetes is. Hogy +most mi lesz? Bánom is én, csak a mig itt vagyok, kérem bánjanak velem +emberségesebben. Intelligens ember csak számíthat egy kis udvariasságra.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="40"></A>A FLÓRIÁN FILOZÓFIÁJA</H3> +<H3>I.</H3> +<P>Az apám temetéséről jöttünk haza. Szép, nagy gyászos ünnepség volt. A +katonakórházból indultunk ki, lenn az udvaron a banda játszott s a mikor +abbahagyta és megindult a sok tiszt meg legény, egy fekete posztóval +bevont dobot vertek. A nagy üveges kocsi előtt a fekete lovak +nyugtalanul rágták a zablát, fenn prédikált az esperes, a környékről +mind összegyültek a népek, fekete volt velük az utcza is, mint a milyen +fekete lepel lengett alá a szomszéd házról, a hol a tiszti kaszinó +gyászolt s mindenütt ott sürgött-forgott egy kis sötét ember, a ki +folyton rendelkezett haragosan hol az egyik, hol a másik kocsist tanítva +emberségre, mert a ficzkók megunták a hosszú prédikácziót s +összeállottak beszélgetni a gyalogjáró mellett. Aztán megint recsegett a +trombita, a kapu alól kiindult a banda, utána a katonák, a publikum, az +üveges kocsi, azután mink szegény gyermekek levett kalappal és a sok +kocsi, mig körülszaladgálta az egészet a kis köpczösfekete ember...</P> +<P>Emosódik az emlékezetemben minden, csak némely jelentéktelen dolgok +kerülnek vissza az eszembe. A kis fekete embert például folyton látom, +azért beszélek róla annyit, meg aztán különösen az egyik ló maradt meg +az emlékemben. Ez valami temetkezési remonda lehetett, mindig trappra +fogta a lépést s annyira nem viselte komolyan magát, hogy egy fordulónál +nekivadulva ágaskodni kezdett s vitte magával a másik három lovat is, a +mint neki indult vágtatva a hegynek. Aztán egyszerre odaugrott a kis +fekete ember, belekapaszkodott a vágtató paripa orrába és káromkodott:</P> +<P>—Te komisz, te disznó...</P> +<P>A temető kapujáig hurczolta magával a ló a kis tömzsit, ott már +belefáradt s letette. A kis öreg pedig, a ki—hiszen ezt már körülbelül +tudjuk—a temetésrendező volt, egyenesen odament a kocsishoz, a miben az +anyám ült s valami hizelgőt mondott neki, ilyenformát:</P> +<P>—A kapitány ur majdnem, hogy vágtatva ment a másvilágra, hanem nekem +sikerült észretériteni a lovat, kezét csókolom.</P> +<P>...És mentünk... Szomoruan, bandukolva, mig odaértünk, a hol vége van +mindennek. Ott nagyot lőttek egymásután hármat a katonák, aztán +imádkoztunk s elindultunk haza. Anyám mellé a kis öcsémet s egy rokon +asszonyságot pakkoltam be, én pedig megindultam magamban, egy ösvényen a +kocsiuttól messze.</P> +<P>Itt találkoztam Flóriánnal.</P> +<P>Ő is fenn volt a temetésen, hanem hamarabb feljött s ebből az alkalomból +kifolyólag, hogy ne mult légyen el hiába az idő, meglátogatta a maga +halottait. Lenn a völgyben álldogált egy sir mellett s szivarozva +bámulta a vidéket. A mikor látta, hogy jövök, elém került. Minden +különösebb meghatottság nélkül nyujtotta a kezét s a másik karjával egy +nagy kört irva bele a levegőbe, a miben benne foglaltatott az egész +temető, azt jegyezte meg, hogy:</P> +<P>—Mind idekerülünk, mind, mind...</P> +<P>—A bizony, mind...</P> +<P>Akkor már mentünk lefelé. Flórián a teljesen közönyös ember nyugalmával +járt mellettem. Egyszerre azonban hirtelen eszébe jutott valami s +gyorsan felém fordult.</P> +<P>—Egy kis számla is maradt a kapitány ur után. Czukor, kávé, szappany, +bor... ki fogja azt most már rendbehozni?</P> +<P>—Én.</P> +<P>—Hát majd átirjuk, szólok az öcsémnek is.—Lennről még egyszer +visszanézett a csendes világra. Már homályos szürke volt az egész tájék, +ráereszkedni kezdett az este. Messze hátul a szilfák között, a hol a +zsidó temető hozzáér a mi földünkhöz, köd gomolygott s egészen távol, a +hova már ugyancsak mereszsze az ember a szemét, hogy belásson, +egyetlenegy csillag ragyogott az égen, valami halvány reménység a +halottas csendben. A temető kapujára nagy tábla volt fölszegezve s +vigasztalónak az volt ráirva, hogy föltámadunk.</P> +<P>A kis örmény egy darabig a csillagot bámulta s mikor visszafordult, +megkopogtatta botjával a táblát.</P> +<P>—Nem igaz... persze, hogy nem igaz. A mi ide be van raktározva, az jól +el van téve. Kezeskedem róla. Nem segít itt már semmi. Nekem fölirhat +ide, amit akar.</P> +<P>Akkor már künn voltunk az utczán s mentünk hazafelé.</P> +<P>Egy utczában laktunk. Tőlünk számítva, a harmadik házban volt a +Flóriánék boltja, az övé meg az öcscséé, szép nagy kereskedés, heringes +hordókkal az ajtó előtt. Nagy, sötét és dohos üreg volt a bolt, a +közepén mindig égett egy gázláng, hogy valami kis világosság legyen +benne. Aztán azért volt olyan jó bolt, mert minden, de minden akadt +benne, a főrevaló keszkenőtől a mustármagig, meg kis perczentre +dolgoztak a testvérek, nem nyuzták le a bőrét a vevőnek.</P> +<P>Mikor az ablakaink alatt elmentünk, láttam, hogy benn világosság van a +szobákban és a sok rokon és ismerős mind nálunk gyült össze a temetés +után. Hivtam Flóriánt is, hogy jöjjön be, ő azonban nem akart.</P> +<P>—Fölösleges az, kár, hogy mások is ott őgyelegnek, a hol semmi dolguk.</P> +<P>—Dehogy, örül annak az ember, ha körülveszik ilyenkor...</P> +<P>—Én nem... Különben is még el kell, hogy könyveljem a kapitány urat.</P> +<P>—A számlát? Olyan sürgős?</P> +<P>—Nem, az izét... a halottkönyvet. Tán nem is tudja, hogy mi az? Én azt +vezetem pontosan, benne van minden jó emberem. Tiszta dolog, valahová +csak föl kell jegyezni, hogy mit nyer, meg mit veszít az ember a +családban, meg a rokonságban, meg azok között, a kiket ismer. Jó kis +jegyzék, pontos, nézze meg...</P> +<P>Nekem sem tetszett otthon a sok gyászos ember, elmentem vele a boltba.</P> +<H3>II.</H3> +<P>Az üzlet háta mögött két kis udvari szoba volt a lakás. Az egyikben +Tódor lakott, a fiatalabb, a másikban pedig az én emberem, az öreg +Flórián. Innen nyiltak kifelé az ajtók, egyik a konyhába, másik az +udvarra s a kettő között volt a pokróczczal leterített ágy, meg egy +nyitott szekrény, a miben sok ruha lógott. Alul néhány könyv is volt. +Lezárt, az esztendő végével szépen elraktározott nagy bőrös könyvek, +egyikre az volt irva: <i>Főkönyv</i>, a másikra: <i>Pénztári napló</i>, meg +<i>Árukönyv</i>, aztán egy másik, a mire ez a szó volt irva: <i>Hitelügyletek</i>. +Ezek közül szedte elő Flórián azt a könyvet, a miben éppen el akarta +könyvelni az apámat.</P> +<P>—Mig elvégzem, lesz szives helyet foglalni—mondta s bemártotta a +tintába a tollat és elkezdte kitölteni a rubrikákat egy üres lapon, a +minek a tetejébe édes apám neve volt fölirva. A mikor rendbe jött a +dologgal, a füle mellé szurta fel a pennát s a könyvet egy kicsit +továbbtaszítva, hogy nyugodalmasan száradjon rajta a friss irás, +beszélni kezdett. Nem ugy, mintha helyén lett volna az esze, nem is +kivánom senkitől, hogy okos embernek tartsa Flóriánt, hanem mint egy +bolond, a kiben minden bolondsága mellett megmaradt még egy kis, még +itt-ott derengő józanság a körüllévő emberi haszontalanságokkal szemben, +mint a milyen például a halál is, meg a születés s egyéb fázisai az +életnek.</P> +<P>—Beirtam a kapitány urat. Tizenegy esztendőt vesztettem rajta, de azt +hiszem, hogy azt az egy pár évet majd behozom Sturmon.</P> +<P>—Ki az?</P> +<P>—Itt a szomszéd boltos. Sokat igér. Csupa egészség. Ámbár ez a számítás +már kezd megingani egy kicsit, mert hát a kapitány ur is sokat igért még +csak ezelőtt két hónappal is. Mindegy, ebben az emberben megbizom. Nem +igen volt még beteg...</P> +<P>—Hogy sokat él, azt gondolja?...</P> +<P>—Nem sokat. Mindössze hatvan évet szántam neki. Más ugyan elszámította +volna magát, ha ezt a nagy egészséget látja, hanem én már kitapasztaltam +mindent. Jön egy betegség, aztán vége. Az ember csak ember. Hanem azért +bizom benne.</P> +<P>Halgattunk és én azon gondolkoztam, hogy kivel van dolgom. Micsoda ember +ez a Flórián? Ő mosolyogva pislogott reám s a mikor már megszáradt +előtte az irás, a térdeire fektette a könyvet s magyarázni kezdte, hogy +mi van benne...</P> +<P>—Tiszta dolog az egész, tessék idenézni: ... honvédszázados, született +ebben és ebben az esztendőben. Baja: májbetegség. Állása hozzám: rendes +vevő és jó ismerős. Remélhető életkor! hatvan év.—Igy van ez +mindenkinél, a ki benne van a könyvben. Amolyan határidőüzlet forma az +egész. Legföllebb csak az lehet benne feltünő, hogy nem pénzbe megy. De +hát csak a pénz az érték? Kérem, hát csak az a kopogó ezüst vagy arany +ér nekem valamit? Én ugy vagyok vele, hogy nem sokat adok reá. Törődjék +vele Tódor. Neki sohase volt felesége, gyermeke, végezze az üzlet +dolgát, ugy sincs egyéb baja, hanem én már körültekintek erre is, arra +is, hogy miben lehet valamit csinálni. Igy például, ez sem +haszontalanság.</P> +<P>—Nem, teljességgel nem...</P> +<P>—Ugy vagyok vele, hogy számot vetek előbb mindennel s aztán +megállapitom, hogy kire meddig számíthatok azok közül, a kik körülöttem +élnek. Ezt csak fontos tudni. Aztán bevezetem a könyvbe, nézze: Kelemen +János városi tanácsnok, koma—a szegény kis fiamat tartotta a keresztviz +alá, hetven év. Ez itt ki van huzva. Időközben elköltözött Bécsbe, most +már semmi közöm hozzá, ez a másik pedig tömlöczbe került csalásért, hát +ezzel se törődöm.</P> +<P>—Aztán mi haszon van ebből a könyvből?</P> +<P>—Sok, nagy haszon, engem nem érnek meglepetések. Nálam kiegyenlíti +egymást a sok eshetőség. Ha az egyik becsap s nem tartja be a határidőt, +itt marad helyette a másik. Abban tovább remélhetek. Ha a végén majd +összeadom az eredményeket, higyje meg, jól jövök ki az üzlet mellett. +Olyanforma ez, mint az olyan üzletember dolga, a kinek boltja van +Budapesten, Kolozsvárt, Debreczenben, Nagyváradon, Kecskeméten, +Szófiában, Belgrádban, s ha négy helyen pang az üzlet, a másik négy +helyen virul. Nem mond csődöt olyan könnyen, mint a másik, a kinek egy +raktárba van belefektetve mindene.</P> +<P>Az üveges ajtón, a mi a másik szobától választott el bennünket, +meglibbent a fehér függöny s a nyiláson Tódor kukkantott be. Mikor +látta, hogy odapillantok, a homloka közepére támasztotta a mutató ujját +s Flórián felé integetett.</P> +<P>—Nincs rendben az esze, tessék elhinni, hogy nincs rendben.</P> +<P>Visszaintettem neki, hogy csak menjen onnan s néztem az öreg Flóriánt, a +ki keresgélt a könyvben s némely tételnél nagyon elgondolkozott. Vártam +még tőle valamit, hogy világos legyen az egész állapot. Addig már nem +megyek haza... Egyszerre csak talált valami érdekes megjegyzést a +könyvben, mert földerült az arcza.</P> +<P>—Azon gondolkoztam, a mivel tisztába kell jönni az embernek, hogy +micsoda komplikáczióknak vagyok kitéve, még azokon felül, a melyeket már +kitapasztaltam. Most rájöttem... Nagyon kellemetlen meglepetéseket +hoznak nekem a járványos bajok. A múlt kolera alkalmával igen nagy +veszteségeket állottam ki. Meg az öngyilkosságok. Néha szezonja van +ennek is. Erre csak nem lehet számítani. Daliás szép urak sétálnak az +utczán, a szájukban szivar, mosolyognak s aztán puff, puff, itt is, ott +is... Az ilyesmi teljesen készületlenül talál.</P> +<P>Betette a könyvet s csendesen ráütött az öklével, mintha ez azt +jelentené, hogy: no, mára rendben van.</P> +<P>Már majdnem eltette, a mikor megint eszébe jutott valami. Rátámaszkodott +a vállamra s vizes lett a szeme, a mig beszélt.</P> +<P>—Az aztán a legnagyobb baj, hogyha későn kezdi el az ember. Akkor már +bajos behozni némely nagy veszteséget. Például hát itt van az én dolgom. +A mikor a feleségem meghalt, még nem vezettem könyvet. Aztán jött a +difteritisz s elvitte a gyerekeket is. Micsoda fiu volt, bizonyosan +diplomás ember lett volna belőle. Beleszólt, a mikor a nagy emberek +beszéltek, politizált, a tanárok mindig izentek, hogy ne hagyjam annyit +tanulni, vigyem a mezőre... Hát aztán vittem a mezőre, vissza sem +hoztam... Ezt nem lehet behozni. Adok még magamnak vagy harmincz +esztendőt, hanem ez is kevés. Nem, nem, teljességgel nem lehet behozni.</P> +<HR style="WIDTH: 40%"> +<H3><A name="41"></A>A LOVAK</H3> +<H3>I.</H3> +<P>Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit. +Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha, +mikor a ház előtti gyepágyakat öntözni kezdte a kertész s az istállókból +elővezettek egy-egy lovat a kuthoz. Hátulról, a szérüs kertből tompa +puffogás hallatszott elő s ott, a honnan a hang jött, aranyos könnyü +polyva felleg libegett a levegőben. Egy-két részes csépelt, olyan +szegény emberek, a kik nem várhatják be a nagy masinát. Mikor lenn az +utcza végén harmadszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda +lépcsőin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga rendes vasárnapi +utjára. Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos +asszony, a széltől is féltette az ember, nehogy valami erősebb rohanás +ketté törje derékban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belőle semmi. +Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az udvaron, a +konyhaajtóból szájtátva bámult utánuk a fehérkötényes, fehérsapkás +szakács, a ki éppen valami czifra madárról kopasztotta le a sok fényes, +aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a +szivattyú, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre szabott +pázsitot a kut körül s az istálló tornyában, a minek olyan szép +bádogfedele volt, mint a templomnak, megszólalt egy kis csengettyü, +olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál.</P> +<P>Lassu sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörü nagy +állat, tipus mindenik a maga formájában. Kicsi fejü, nyulánk, hosszu +testü, agár formáju paripák jöttek előbb, aztán alacsonyabb, tömzsi +kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve, +ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testü lovak, a melyeknek járás +közben reszketett a lábuk s füleik, megijedtek még arra is, ha jobban +összeharapták a zablát, aztán olyan erőszakos dögök, a melyeket két +ficzkó vezetett végig az uton, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek voltak +a legszebbek. Némelyik két lábra állott, ha csak hozzáért valamelyik +legény, félre ugrott, hogy földre rántotta volna a lovászokat, ha inkább +nem engednek, arra ment a merre ő akart s nem oda, a hova vezették, ha +megrántották szájában a zablát, fölugrott és nyihogott, igazi vadak. +Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát vezetett elő egy gyerek s hosszu +sorban, egyesével a széles kerti uton megindult a sok ló meg a sok +cseléd a kut felé.</P> +<P>Mikor már már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött +Gyéres is a házból. Utána ballagott egy hosszu fiatal ember is, a kis +urfi tanitója s belesüppedt egy nagy puha székbe a verenda korlátja +mellett. Amolyan szegény diák forma fiu volt, a ki minden iránt +érdeklődik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a +korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár, +vizsgálni kezdte a lovakat. Nem szólott egy szót se, pedig lett volna +mondani valója. Ez meglátszott az arczán, meg mozdulatain, a mint néha +félrekapta a fejét s a tanitóra pillantott. Ilyenkor azonban +elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalankodott s az olyan +embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, a ki valami fontos +mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse. +Egyszer hosszasabban nézett a tanitóra s erre az fölugrott a székről.</P> +<P>—Parancsol nagyságos ur.</P> +<P>—Nem, nem, semmi. Maga nem érti. Ha maga konyítana a lóhoz, urrá +tenném. Próbálja meg, tanuljon bele...</P> +<P>—Bajos az, nagyságos ur...</P> +<P>—Bajos, persze, hogy az... Hirtelen a kut felé meredt a szeme és +retteneteset kiáltott.</P> +<P>—Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra!—Megint a diván felé fordult s most +már dühös volt nagyon.—A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy +paraszt, ugy czibálja a ló, a hogy akarja.—Megint kifelé nézett s ujra +rákiabált a legényre.—Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom!—S +egyszerre a nélkül hogy valami átmenetet talált volna a dühből idáig, +lelkesedni kezdett.</P> +<P>—Most nézze, most. A feketét... Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze +van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. Megállott s ugy bámulta a +lovat, a mely akkorra már szétugrott a többi közt s két lábra ágaskodva +nyerített föl a tornáczra. A formáit nézze, a csipőjét, meg a lábát, hát +a hogy ideszól, nem ész az, nem?...</P> +<P>A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép, +gyönyörü állat.</P> +<P>—Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat +nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar, +az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja +melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se +jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló... maga ezt nem érti. Nekem itt +köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a +paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy, +megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni +belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök, +földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy meg nyergelj, +ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk +mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom, +hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer +se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?</P> +<P>Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna +ölelni az istállókat is.</P> +<P>—Drágáim...</P> +<H3>II.</H3> +<P>Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s +nagyon halk, a levegőn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett +hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten, +hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a +lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még +lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a +cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba +beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivőknél +templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és +nézte maga előtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához +illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.</P> +<P>Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A +polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy +szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba, +hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az +nagyon dühbe jött.</P> +<P>—Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?... +Pusztuljatok mindjárt...</P> +<P>Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a +mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a +kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is +enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg +az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltűnt az +istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az +utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s +visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A +parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg keresztet vetett +magára.</P> +<P>—Vége, vége... agyontapos...</P> +<P>Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva, +ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet +s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani. +Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a +forró gőzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult +előttük az istálló felé. Gyéres erősen megfogta a tanitó kabátját s +előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután +meg a ló után mosolygott.</P> +<P>—Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek +ezek?... Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől +kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe +jött...</P> +<P>—Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!</P> +<P>A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak, +megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.</P> +<P>—Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.</P> +<P>—Többet ér neki egy lova, mint mi mind...</P> +<P>Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a +tanítót és huzta maga után.</P> +<P>—Jöjjön, jöjjön.—Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a +nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem +engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment +a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az +istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:</P> +<P>—Czézár! Menelaus!</P> +<P>Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.</P> +<P>—Hallja! Hallja!—Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket, +némelyikkel beszélgetni kezdett.—Hogy vagy? Jó volt a zab, a +széna?—Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az +öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a +pillák alatt, az a bánat.—Valami baja van. No mi az, mért sirsz? +Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek.—Egy nagyszügyü pejnek +átölelte a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni +kezdte. Gyéres kaczagott.—Igy, igy mulassunk.—Egyszerre eleresztette a +ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a +tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a +szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló előtt, a mely +most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.</P> +<P>—Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...</P> +<P>A tanító kiabálni kezdett.</P> +<P>—Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.</P> +<P>—Maga nem érti, nem érti...</P> +<P>A tanító már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gondolta, hogy most +visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy +fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az +istállógőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a +gyermeket.</P> +<P>Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek +vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy +nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik +vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s +abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy +megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.</P> +<P>—Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint +kettő neki, aztán egy nekünk.—A hogy a kezeit a levegőben lóbálta, +mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a +valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes +dühhel mentek el.</P> +<P>—A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.</P> +<P>—Segítnek abban a lovak is.</P> +<H3>III.</H3> +<P>Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége +akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó +jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli +kanalakat erőltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett +napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az +ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni, +a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét, +akkor baj van.</P> +<P>Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl +is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a +nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig +tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sírt +és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttökön kiült a tornáczra és +végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelődött a helyén és +sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki +ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal +pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar. +Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos +asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elővezették a +lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy +gyermek.</P> +<P>—Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis +rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...</P> +<P>Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már +mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak +megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak +annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s +eltünt az utcza végén.</P> +<P>A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s +rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.</P> +<P>—Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.</P> +<P>A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról +tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a +boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen +belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.</P> +<P>—Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé... +Vadakat... ló legyen, nem szamár... Czézár, Menelaus, Didó, a rud +mellé... Hozd le az ostoromat... Repülni akarok...</P> +<P>Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje +zsebéből előrántotta a revolvert.</P> +<P>—Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek.—Már lőtt is. A +golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással +lehullott a falról.</P> +<P>Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a +nekibolondult embert.</P> +<P>—Ne még. Két-három hét mulva...</P> +<P>Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte, +hogyan vezetik elő a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe +vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt +kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy +teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhuztak egy +két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s +eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy +lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy +csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.</P> +<P>—Doktor! Doktor!</P> +<P>Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még +egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe. +Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillanatra +felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben +azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az előtte toporzékoló +állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék +őrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva +bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most +ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló előtt s +imádkozni kezdett.—Miatyánk, ki vagy a mennyekben...—Nem tudta tovább +mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A +kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.</P> +<P>—Sohase jön vissza... vége, vége...</P> +<P>Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel +leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haja s most +lobogott utána a levegőben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s +erősen tartotta a gyeplőt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A +falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy +rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a +lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral +cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a +keskeny párnára, hogy csak ugy uszott előre s a lovakat nézte, hogy +hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra +behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.</P> +<P>Messzire egy vesszőkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart, +valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s +önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra +fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a +semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy +pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s +aztán ő is beesett közéjük.</P> +<P>Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a +melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a +mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire +körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a +fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt.</P> +<HR style="WIDTH: 100%"> + + + + + + + +<pre> + + + + + +End of Project Gutenberg's Thury Zoltán összes mûvei, vol. I, by Zoltán Thury + +*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK THURY ZOLTÁN ÖSSZES MÛVEI, VOL. I *** + +***** This file should be named 19749-h.htm or 19749-h.zip ***** +This and all associated files of various formats will be found in: + http://www.gutenberg.org/1/9/7/4/19749/ + +Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online +Distributed Proofreading Team. With special thanks to the +library of Pécs, especially to the director, József +Kereszturi for the help in selecting and borrowing the +books. + + +Updated editions will replace the previous one--the old editions +will be renamed. + +Creating the works from public domain print editions means that no +one owns a United States copyright in these works, so the Foundation +(and you!) can copy and distribute it in the United States without +permission and without paying copyright royalties. Special rules, +set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to +copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to +protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project +Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you +charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you +do not charge anything for copies of this eBook, complying with the +rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose +such as creation of derivative works, reports, performances and +research. They may be modified and printed and given away--you may do +practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is +subject to the trademark license, especially commercial +redistribution. + + + +*** START: FULL LICENSE *** + +THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE +PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK + +To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free +distribution of electronic works, by using or distributing this work +(or any other work associated in any way with the phrase "Project +Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project +Gutenberg-tm License (available with this file or online at +http://gutenberg.org/license). + + +Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm +electronic works + +1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm +electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to +and accept all the terms of this license and intellectual property +(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all +the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy +all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. +If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project +Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the +terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or +entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. + +1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be +used on or associated in any way with an electronic work by people who +agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few +things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works +even without complying with the full terms of this agreement. See +paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project +Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement +and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic +works. See paragraph 1.E below. + +1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" +or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project +Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the +collection are in the public domain in the United States. If an +individual work is in the public domain in the United States and you are +located in the United States, we do not claim a right to prevent you from +copying, distributing, performing, displaying or creating derivative +works based on the work as long as all references to Project Gutenberg +are removed. Of course, we hope that you will support the Project +Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by +freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of +this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with +the work. You can easily comply with the terms of this agreement by +keeping this work in the same format with its attached full Project +Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. + +1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern +what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in +a constant state of change. If you are outside the United States, check +the laws of your country in addition to the terms of this agreement +before downloading, copying, displaying, performing, distributing or +creating derivative works based on this work or any other Project +Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning +the copyright status of any work in any country outside the United +States. + +1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: + +1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate +access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently +whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the +phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project +Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, +copied or distributed: + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + +1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived +from the public domain (does not contain a notice indicating that it is +posted with permission of the copyright holder), the work can be copied +and distributed to anyone in the United States without paying any fees +or charges. If you are redistributing or providing access to a work +with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the +work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 +through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the +Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or +1.E.9. + +1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted +with the permission of the copyright holder, your use and distribution +must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional +terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked +to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the +permission of the copyright holder found at the beginning of this work. + +1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm +License terms from this work, or any files containing a part of this +work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. + +1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this +electronic work, or any part of this electronic work, without +prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with +active links or immediate access to the full terms of the Project +Gutenberg-tm License. + +1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, +compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any +word processing or hypertext form. However, if you provide access to or +distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than +"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version +posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), +you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a +copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon +request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other +form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm +License as specified in paragraph 1.E.1. + +1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, +performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works +unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. + +1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing +access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided +that + +- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from + the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method + you already use to calculate your applicable taxes. The fee is + owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he + has agreed to donate royalties under this paragraph to the + Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments + must be paid within 60 days following each date on which you + prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax + returns. Royalty payments should be clearly marked as such and + sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the + address specified in Section 4, "Information about donations to + the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." + +- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies + you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he + does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm + License. You must require such a user to return or + destroy all copies of the works possessed in a physical medium + and discontinue all use of and all access to other copies of + Project Gutenberg-tm works. + +- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any + money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the + electronic work is discovered and reported to you within 90 days + of receipt of the work. + +- You comply with all other terms of this agreement for free + distribution of Project Gutenberg-tm works. + +1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm +electronic work or group of works on different terms than are set +forth in this agreement, you must obtain permission in writing from +both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael +Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the +Foundation as set forth in Section 3 below. + +1.F. + +1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable +effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread +public domain works in creating the Project Gutenberg-tm +collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic +works, and the medium on which they may be stored, may contain +"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or +corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual +property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a +computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by +your equipment. + +1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right +of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project +Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project +Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all +liability to you for damages, costs and expenses, including legal +fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT +LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE +PROVIDED IN PARAGRAPH F3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE +TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE +LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR +INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH +DAMAGE. + +1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a +defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can +receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a +written explanation to the person you received the work from. If you +received the work on a physical medium, you must return the medium with +your written explanation. The person or entity that provided you with +the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a +refund. If you received the work electronically, the person or entity +providing it to you may choose to give you a second opportunity to +receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy +is also defective, you may demand a refund in writing without further +opportunities to fix the problem. + +1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth +in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER +WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO +WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. + +1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied +warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. +If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the +law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be +interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by +the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any +provision of this agreement shall not void the remaining provisions. + +1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the +trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone +providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance +with this agreement, and any volunteers associated with the production, +promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, +harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, +that arise directly or indirectly from any of the following which you do +or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm +work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any +Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. + + +Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm + +Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of +electronic works in formats readable by the widest variety of computers +including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists +because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from +people in all walks of life. + +Volunteers and financial support to provide volunteers with the +assistance they need, is critical to reaching Project Gutenberg-tm's +goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will +remain freely available for generations to come. In 2001, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure +and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. +To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation +and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 +and the Foundation web page at http://www.pglaf.org. + + +Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive +Foundation + +The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit +501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the +state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal +Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification +number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at +http://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent +permitted by U.S. federal laws and your state's laws. + +The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. +Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered +throughout numerous locations. Its business office is located at +809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email +business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact +information can be found at the Foundation's web site and official +page at http://pglaf.org + +For additional contact information: + Dr. Gregory B. Newby + Chief Executive and Director + gbnewby@pglaf.org + + +Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation + +Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide +spread public support and donations to carry out its mission of +increasing the number of public domain and licensed works that can be +freely distributed in machine readable form accessible by the widest +array of equipment including outdated equipment. Many small donations +($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt +status with the IRS. + +The Foundation is committed to complying with the laws regulating +charities and charitable donations in all 50 states of the United +States. Compliance requirements are not uniform and it takes a +considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up +with these requirements. We do not solicit donations in locations +where we have not received written confirmation of compliance. To +SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any +particular state visit http://pglaf.org + +While we cannot and do not solicit contributions from states where we +have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition +against accepting unsolicited donations from donors in such states who +approach us with offers to donate. + +International donations are gratefully accepted, but we cannot make +any statements concerning tax treatment of donations received from +outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. + +Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation +methods and addresses. Donations are accepted in a number of other +ways including checks, online payments and credit card donations. +To donate, please visit: http://pglaf.org/donate + + +Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic +works. + +Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm +concept of a library of electronic works that could be freely shared +with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project +Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. + + +Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed +editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. +unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily +keep eBooks in compliance with any particular paper edition. + + +Most people start at our Web site which has the main PG search facility: + + http://www.gutenberg.org + +This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, +including how to make donations to the Project Gutenberg Literary +Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to +subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. + + +</pre> + +</BODY> +</HTML> |