1 files changed, 9251 insertions, 0 deletions

diff --git a/19749-8.txt b/19749-8.txt
new file mode 100644
index 0000000..8be528f
--- /dev/null
+++ b/19749-8.txt
@@ -0,0 +1,9251 @@
+Project Gutenberg's Thury Zoltán összes mûvei, vol. I, by Zoltán Thury
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+
+Title: Thury Zoltán összes mûvei, vol. I
+       Ketty és egyéb elbeszélések
+
+Author: Zoltán Thury
+
+Release Date: November 10, 2006 [EBook #19749]
+
+Language: Hungarian
+
+Character set encoding: ISO-8859-2
+
+*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK THURY ZOLTÁN ÖSSZES MÛVEI, VOL. I ***
+
+
+
+
+Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online
+Distributed Proofreading Team. With special thanks to the
+library of Pécs, especially to the director, József
+Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
+books.
+
+
+
+
+
+
+THURY ZOLTÁN
+
+ÖSSZES MÛVEI
+
+
+
+
+ELSÕ KÖTET
+
+KETTY ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
+
+
+
+
+Nyomatott a kiadó Kner Izidor könyvnyomdájában
+
+
+
+GYOMA
+
+1908
+
+
+
+
+
+
+TARTALOMJEGYZÉK
+
+
+Ketty
+A sztrájk
+A sütemény
+Kõmûvesek
+Becsület
+Az egér
+A legszegényebb vértanú
+A vacsora
+A miniszter vendégei
+A hatodik
+Az ezred
+A gyermek
+Kálvária
+Az igazság
+Anna
+A vasút
+Urak és parasztok
+Este
+Éjjel
+Orvosságok
+Szerencsétlenség
+A botrány
+A két Glubovitz
+A komponista
+A szerzõ
+Rubin urnál
+Az öregrendû ur
+A tisztességes emberek
+Az utolsó órában
+Két boltos
+Tercsa néni gyermeket nevel
+Logika
+Át kell dolgozni a könyvet
+Sötétség
+A király és a pipacs
+A farkas
+A két fiu
+Raffay tisztelendõ ur
+A specziálista
+A Flórián filozófiája
+A lovak
+
+
+
+
+
+KETTY
+
+I.
+
+
+A bürgerstrassei nagy czivilkaszárnya dobrakerült s jó olcsón jutott
+hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevü vastag, goromba képû bajor. A
+müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a
+czivilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a
+környezet kunyhói közül ugy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen
+nagy egy hegy a hangyazsombék mellett--és szabályos, mint egy koczka,
+nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és
+esõ s csupa szûk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett
+kaszárnya a neve. Huber ur másnap beköltözködött a földszintre s
+minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behivatta a
+házmesternét.
+
+--No csak õszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?
+
+--Hát igen, igen--hümmögött az asszony.
+
+--Pontosan?
+
+--Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az
+ember nem ugy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de
+Huber ur nem elégedett meg a felelettel.
+
+--Számlálja elõ, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No,
+befagyott a szája?
+
+A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt
+hát a lakókról.
+
+--Az elsõ emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért
+nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második
+egészen pontos, sokszor még elõre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy
+elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...
+
+--Balra, jobbra?
+
+--Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három
+hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festõ
+lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig
+fekszik, nem tud dolgozni sem...
+
+--Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.
+
+Az asszony megijedt.
+
+--Én mondjam neki?
+
+--Maga hát.
+
+--Én nem, kérem.
+
+--Miért, talán nagyon mérges ember.
+
+--Nem, dehogy, de félek...
+
+--Mitõl?
+
+--Nagyon szegény ember az és szerencsétlen is, meg beteg, csak nem
+maradhat lakás nélkül. Tél van most, uram, nem nyár. Sohase venném a
+lelkemre, ha nagy elbusulásában valami kárt tenne magában.
+
+--Mondott valami ilyest?
+
+--Mondott bizony, azt mondta, hogy ha már innen is kizavarják, agyonlövi
+magát. Várják meg, a meddig készen lesz valamivel, négy-öt képe is munka
+alatt van, majd csak sikerül szereznie valamit. A volt háziur rá is
+hagyta a dolgot, szívesen várt neki, mert látta, hogy máskülönben derék
+ember. Várjunk talán mi is még egy kicsit.
+
+--Ezzel majd elvégzem én--mondta Huber ur és fölment az atelierbe.
+
+Kopogására egy sápadt, szikár fiatal ember kiáltotta ki a _szabadot_ s
+bizonyosan azt hitte, hogy valami megrendelõvel van dolga, mert öröm
+szaladt végig az arczán. Huber ur azonban gyorsan észretérítette s
+végzett is vele hamar.
+
+--Ön lakik ebben a szobában?
+
+--Én, szolgálatára lehetek valamiben?
+
+--Huber vagyok, az uj háztulajdonos. Hallottam, hogy uraságod
+rendetlenül fizeti a házbért. Ugy rendeztem be a dolgomat, hogy csupa jó
+lakóim legyenek, azért holnap délig fizesse ki egy hónapra a házbért,
+vagy hurczolkodjék ki. Azt is mondta a házmesterné, hogy fõbe akarja
+magát lõni. Ebben az esetben legyen szives megkímélni a házamat a
+botránytól, elég nagy az angolkert. Ehez tartsa magát, kérem, mert én
+nem szeretem a teketóriát.
+
+A szegény festõ kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz
+jutott volna, Huber ur már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy
+mit tegyen? Sirni szeretett volna, de nem jött köny a szemébe, csak nagy
+keserûség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az
+indulatai, mert érezte a tehetetlenségét. Ha néhány aranya lett volna,
+hogy a szeme közé vághatná annak az arczátlan gazdag embernek,
+megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az utczára. Hogy azután
+mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos elmenetelre. Kikaczagják
+majd ezek az emberek a mûvészt, a kinek még annyi pénze sincs, hogy ki
+tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, ugy eltelt
+gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan
+vehetne pénzt. Közel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére
+a fülledt levegõ s a nagy gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem
+öntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcsõkön, ki az utczára.
+
+Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márcziusi napfény, mintha
+kergetõznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegõ. Egy gyerek
+meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment elõre, maga se tudta
+merre. Bejárt egy csomó utczát, a csipõs hideg megkékítette arcza
+halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy
+mûárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az
+ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se hallgatta a
+hebegését.
+
+--Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem elõlegekre van építve.
+
+--A nélkül nem dolgozhatom...
+
+--Szomorú, de nem tehetünk róla.
+
+Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit
+eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának csak
+nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy élni, a
+leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen
+töprengett, mire hazaérkezett.
+
+
+II.
+
+
+Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal elõtt
+állott s érdeklõdve, kiváncsian lapozgatott egy vázlatkönyvben. A mûvész
+abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor
+volt a könyvbe rajzolva. Rongyos nagykendõ, vén olasz modellek, ellesve
+az akadémia elõtti hidegben, éhes gyermekek, akikrõl czafatban lógott le
+a ruha, beesett, sápadt, sovány arczok, minden lapon egy-egy vergõdõ
+élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele egy-egy vázlatba,
+rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arczán, hogy nagyon
+meghatották a képek. Nagy, komoly szemeit fölvetette, amikor fölnyilott
+az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt, hanem egyszerüen,
+természetesen köszöntötte a festõt.
+
+--Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam önre, de nem akartam a
+lépcsõn utját állani.
+
+--Ki ön, kisasszony?
+
+--A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.
+
+--Valami ujat izent talán az apja?
+
+--Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom önt valamire kérni.
+
+--Mi az?
+
+--Fessen le engem.
+
+A festõ elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi
+olyasmi, amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a
+palettájára, azt már fel nem higítja semmiféle olaj, sehol egy darabka
+vászon, egy pillanatig azt gondolta, hogy talán gunyolódni akar vele a
+leány, de mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt
+felelte hát neki, ami épen az ajkaira jött.
+
+--Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem nagy
+zavarból ment ki, csakhogy ha elõlegesen is nem segít rajtam, hozzá sem
+tudok kezdeni a képhez.
+
+A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ötven márkás
+bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan
+egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tiz esztendõvel idõsebb
+lenne.
+
+--Szívesen adok rá elõleget s apámtól azt is tudom, hogy ön szegény. De
+ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy gondot
+fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha ugy tetszik.
+
+--Köszönöm, higyje el, hogy nagyon szorgalmas leszek.
+
+A festõ fölhivta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi urnak.
+Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának
+ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befüttetett,
+valamennyire rendbehozta a fészkét s mikor a leány feljött, elkezdték a
+munkát.
+
+
+III.
+
+
+Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek.
+Mindenrõl össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon
+gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra
+munkához kezdjenek. A lány azt mondta:
+
+--Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.
+
+--Hát a képpel mi lesz?
+
+--Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat
+akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva kapja
+meg.
+
+--Nem sokat törõdik a képekkel?
+
+--Semmit.
+
+Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festõ megkérdezhette:
+
+--De a leányával igen?
+
+--Velem se nagyon,--mondta a lány s keserûen legyintett kezével a
+levegõbe. Nem tartozom az üzlethez, õ pedig csak üzletember. Egész nap
+nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik
+itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit
+akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az
+mindegy.--Egy kicsit elmélázott, hátradõlt a széken és sóhajtva beszélt
+tovább.--Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az
+életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám közel. Kár is
+beszélni ilyesmirõl, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik
+semmi.
+
+A festõ szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni
+valami sötétebb szinnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon
+elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.
+
+--Igy van mindenütt, fogy a szivünk s nõ az eszünk. Komoly dolog ez,
+nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ön állapotára mondom,
+talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra
+mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti a
+kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.
+
+Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg elõbb s nagy
+volt hangjában az erõ.
+
+--Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell,
+hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szivünket s
+nem elzárni. Ez a föld, ugy a milyen, soha se fog fölemelni, sok benne
+az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a
+mûvészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület,
+jóság, természet--semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek,
+hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én
+megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én
+csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a mint ma már csak kevesen
+tudnak.
+
+A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta,
+hogy még beszéljen a festõ. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul
+babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet
+egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart
+volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.
+
+Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott egész
+este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már
+besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a divány támlájára dõlve.
+Valahogy igy gondolta õ ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a
+gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól
+tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a
+tömegbõl. Megtisztulni, megtisztulni!
+
+Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy
+milyen messzire van tõle. Magasan fölötte áll s valami megvetésfélét
+érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott,
+hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában
+ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet.
+Perczrõl-perczre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel
+együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség
+maradt a vonzalom helyén a szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa
+olyan tanok, a melyek korlátot emelnek közte és a többi ember között. A
+többi ember pedig elsõ sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s
+mig magában fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen
+apja van. Behivta a cselédet.
+
+--Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg
+vagyok.
+
+
+IV.
+
+
+Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton
+tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elõl s csak magában
+szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de öntudatosan.
+Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már
+közelebbrõl, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban
+felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen
+országból jött szép szavu apostolt s tágra nyitott mély szemeiben
+látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a melylyel a
+fiatal ember védi a maga igazságát.
+
+Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag hatott
+rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás
+után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, örömmel találkoztak ujra s
+ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal
+ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre
+eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet
+szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt
+lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más
+kifejezést vett föl az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A festõ
+nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt
+magától.
+
+Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s elõbb elment. Lassan haladt le
+a lépcsõkön s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festõ
+utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a
+szemei elõl.
+
+--Szegény gyermek...
+
+--Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan õszinték, mint eddig,--mondta
+egyszer a leány s megteltek a szemei könynyel.
+
+--Miért? De igen...
+
+--Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép
+volt...
+
+--De nem igaz.
+
+--Nem! Ön mondja ezt? Ön?
+
+--Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson
+semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk
+milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk,
+legázolnak minket, sokan vannak.--Kis szünetet tartott, keresett érveket
+ehhez az uj okoskodáshoz, de nem tudott meggyõzõdés nélkül ugy beszélni,
+hogy a leány el is higyje, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy
+gyönge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy
+néz rá most is, mint a papra.--Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi
+fajtánk kihalt már, vagy átalakult. Én is azon az uton vagyok, hogy más
+ember legyen belõlem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan
+vallásnak, a miben nem hisz senki.
+
+--Én hiszek.
+
+--Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz
+belõlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam,
+szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk
+mi ketten.--Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány.
+A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre
+megrémüli, mikor már a leány a küszöbre tette a lábát, utána rohant s
+megfogva a kezét, visszahuzta.
+
+--Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk,
+kinevetnek, megvetnek.
+
+Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak
+semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt
+elröppen a másik.
+
+
+
+
+A SZTRÁJK.
+
+I.
+
+
+A bácsi kenderfinomító-gyárban egy hete szünetel a munka. Az elmúlt
+szombaton deputácziót küldtek a munkások az igazgatóhoz s béremelést
+követeltek. Az igazgató a legkerekebben visszautasította õket s
+csendõrségért telegrafált a parancsnoksághoz. Ezzel nem szabad késni,
+mert késõbb aztán nagyon megbánhatja az ember. A tüzeket kioltották az
+egész gyárépületben, raktárak, gépház, mûhelyek kapuira a zár mellé
+föltették a lakatokat is. Kizavartak az udvarból minden oda nem tartozót
+s elnémult az egész telep. A munkások a gyár kantinjai helyett
+szétoszlottak a falubeli kocsmákban, szónokoltak, ittak s kimondták,
+hogy gazember az, a ki munkába áll, mig követeléseiknek eleget nem
+tesznek. Éjfélkor már az asszonyok is énekeltek, szemérmetlen, részeg
+tömegek ölelkeztek a füstben s egy részük az asztal alatt hemperegve,
+teljesen elázva kezdte élvezni a szabadságot. Az igazgató s a gyár
+hivatalnokai átvirrasztották az egész éjszakát családjaikkal együtt.
+Tizenkét órakor begyültek valamennyien a nagy tanácsterembe s az
+igazgatóné teát szolgáltatott fel az egész társaságnak.
+
+Másnap reggelre megérkeztek a zsandárok.--A kapus páholyába három
+legénynyel beült az õrmester s a falu is tele lett szuronynyal. Csak a
+rendet tartották fenn, nem elegyedtek semmibe, a mi a sztrájkolok közt
+folyt. Õrizkedtek attól, hogy magukra vadítsák ezt a most már mindig
+részeg tömeget s ha néhány nagyhangú rendetlenkedõt elfogtak, éjjel,
+titokban szállították be õket a városba.
+
+Egyszer aztán a sztrájkolókhoz beállított a szükség. Kevés megtakarított
+pénzük volt és azzal is ugy bántak, hogy: vigye az ördög, most már ugy
+is mindegy--fölették, fölitták s hamarosan elfogyott. Kezdtek
+kijózanodni. Keserûség, düh fogta el õket. Az okosabbak megtanították
+õket, hogy mennyire igazuk van és hitvallássá vált közöttük, hogy most
+már semmi sem segít, csak a kitartás. Soknak már kenyérre valója se
+volt, éhesen, szomjasan csavarogtak a többi közt s mikor hiába vártak
+segítséget, sehonnan se jött, a tehetetlen ember vak dühével vetették
+bele magukat a nyomorba, káromolták a czudar világot, a mely dõljön
+össze, mert úgy se ér semmit; eladták a hátukról az utolsó zubbonyt
+kenyérért és pálinkáért s aztán kábultan várták, hogy mi lesz.
+Lassan-lassan levetkõzött az egész tömeg. Az elvesztegetett
+czókmókjaikkal eldobálták maguktól azt a kevés józanságot és
+megfontolást is, a mi addig meg volt bennük s a rettenetes nyomorúságban
+magával ragadta õket a láz, az éhes ember õrjöngése. Most kezdtek csak
+igazán félelmesek lenni. Ha az igazgató úr a csendõrhadnagygyal s hátuk
+mögött néhány szuronyos legénynyel végigment a falun, visszaborzadt
+némely arcztól s mikor folyton ismétlõdtek ezek a tekintetek, az õ arcza
+is fehér lett, mint a kréta s szinte menekülve ment vissza a gyárba. A
+hadnagynak izgatottan magyarázta meg, hogy most már nemsokára baj lesz,
+a faluban szerte pedig hirdetésekkel ragasztatta tele a falakat s
+tudtára adta a munkásoknak, hogy egy heti ideje van még mindenkinek,
+hogy viszatérjen a gyárba. Némi engedményeket is igért az esetre, ha
+jövõre ilyen rendzavarás többé nem történik. Ez csak olaj volt a tüzre.
+A vezérek a hirdetések nagy sárga papirosát lobogtatva, szónokoltak a
+kocsmákban s tele ordították a szegény nyáj fejét azzal, hogy fél a
+gyár, megijedtek. Most már csak azért se térnek vissza. Minden kell,
+vagy semmi. A szegény embernek is olyan igazsága van, mint az úrnak. Õk
+eleget koplaltak, majd kikoplaltatják az urakat is. Egymás után ugráltak
+fel az asztalra szónokolni, a tömeg belefulladt a sok szóba s az
+általános hangulat magával ragadott mindenkit.
+
+--Megmutatjuk nekik!--ezzel váltak el egymástól s ezzel jöttek ujra
+össze. Némelyiket már ingre vetkõztette a nyomor, ezekbõl rohammal dõlt
+a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte, hogy
+igazuk van. Forrott, sistergett az egész tömeg, mint egy izzó katlan s
+egy este nekimentek a gyárnak. Mig a nagy kaput döngették, valaki
+fölrántotta belülrõl a kis ajtót és csendõrök állották el a küszöböt. A
+kik az elsõ sorokban állottak, meghökkentek kissé a szuronytól, de
+hátulról nyomták õket, nem lehetett visszatérni. A hadnagy kiállott
+emberei elé s revolvert tartott a kezében. Halavány volt, tanácstalanul
+nézett végig a sok ember feje fölött s mikor a tömeg a falhoz
+szorította, ujra visszament az udvarba, a nélkül, hogy valamit
+rendelkezett volna. A tömeg zugott, csak a legközelebb állók szavát
+lehetett kivenni.
+
+Egy öreg, kis szürke ember állott az elsõ sorban, élénk szemeivel
+jobbra-balra nézett s menekülni szeretett volna. Már nem lehetett,
+remegett az izgalomban, mig elõre tolták egy-egy lépéssel s mikor már
+látta, hogy okvetlenûl a szuronyok közé jut, reszketve szólott a
+csendõrökhöz:
+
+--Eresszetek be testvér, ti is szegény emberek vagytok.
+
+Hátulról mindig elõbbre tolták, egy csendõrkáplár mellbevágta a puska
+agyával. Az ütéstõl elszédûlt s támolyogni kezdett, valamit keresett, a
+mibe megfogódzzék. Ránczos, barna homlokáról folyt az izzadtság s kis
+szemei nyilás után kutattak, a hol elszaladhasson. A zsandárok
+kiabáltak, elõkerült a hadnagy is és vezényelt, de a tömeg már nem
+hallott semmit, csak nyomta elõre az elõlállókat.
+
+A kis öreg kétségbeesve tett egy-egy lépést s gyönge lábait
+megtámasztotta a küszöbön. Visszaakart tartani mindenkit. Esedezve
+nézett a zsandárokra s még egyszer elmotyogta nekik, hogy: bocsássák be
+õket, hiszen mindnyájan szegény emberek. Mikor belökték a küszöbön,
+félre akart hárítani utjából egy szuronyt, kétségbeesve nyomta oldalra a
+puskacsövet s mutatta, hogy nem tehet róla, utána jönnek. Még annyit
+látott, hogy a mellébõl kiömlik a vér s egy utolsó, szemrehányó
+tekintettel végigesett a küszöbön. Szomszédai is melléje buktak s az
+utolsó hang, amely átkísérte õket errõl a világról a másikra, a
+csendõrök sortüzének dörrenése volt, mintha csak az õ tiszteletére
+sütötték volna el a puskákat.
+
+
+II.
+
+
+Most már vér is folyt, sok vér. Gõzölgõ vörös tócsák aludtak meg a kapu
+elõtt s folytak el keskeny, kanyargó árkokban a kövek közt. Az emberek
+elfordították tekintetüket s megátalkodott tekintettel, összeszorított
+ajakkal mentek tovább. A kapu elõtt asszonyok és gyermekek
+jajveszékeltek, egyenkint eresztették be õket az udvarra s átadták nekik
+a halottjaikat. A sebesülteket benn ápolták a gyárban, a nagy szövõterem
+megtelt ágyakkal, melyek közt föl és alá járt egy-két csendõr. Délután
+megkezdõdött a temetés. A csendõrök párosával, komolyan kisérték el a
+koporsókat, mintha õk is a gyászolókhoz tartoznának. Egy másik csapat
+egy csomó munkást lánczra fûzve hajtott be a városba, a falu pedig
+mintha megdermedt volna, nem mert mozogni. A kocsmákba, a söntés mellé
+csendõrök szállásolták be magukat s fegyvereiket egy-egy üres hordóhoz
+támasztva, figyeltek. Némelyiknek egy-egy pillanatra leragadtak a
+szemei, de a másik fölrázta. Negyvennyolcz óra óta nem aludtak. A
+hadnagy álmosan járta sorba a posztokat, halvány volt a fáradságtól meg
+a sok vértõl. Néha azon vette észre magát, hogy sirni szeretne és
+sóhajtott.
+
+Egy kocsmában mégis összeverõdött néhány munkás. Itt csendõr se volt,
+nem jutott mindenhova. Csendesen ittak, suttogva beszéltek s az
+elfüggönyzött ablak mögött is összedugták a fejõket, komor arczczal
+cserélve ki egy-egy szót s keresve valamit a füstben. Mikor egy nyulánk,
+szõke fiatal ember belépett közéjük, összenéztek s némelyik sóhajtott. A
+fiatal ember a kis szürke munkás fia volt. Szomoruan ült le az asztal
+végére, elfogadta a bort, de nem tudott inni. Gyorsan pislogott, hogy ne
+sirjon s csak egy-egy szóval válaszolt a kérdésekre. Legjobban szerette
+volna, ha nem háborgatják.
+
+--Hát eltemettétek?--kérdezte az egyik munkás.
+
+--El.
+
+--Ott volt a zsandár is?
+
+--Ott.
+
+--Nem vágtad agyon?
+
+A fiatal ember csak intett a fejével, hogy: nem. A másik mosolyogva
+méregette végig a szemével s mutatni akarta, hogy kevésre becsüli.
+
+--Én leütöttem volna az öklömmel.--Mutatta szõrös, durva kezeit s ujra
+mondta:--az öklömmel. A fiu elgondolkozott, hosszasan bámult bele a
+pohárba s mikor fölemelte a fejét, azt kérdezte:
+
+--Hát azután?
+
+A másik fölvonta a vállát s ivott:
+
+--Az mindegy. A mi azután jön, az nekem semmi, hanem a zsandárt
+leütöttem volna.
+
+--Nem jól tetted volna, nem jól--erõsítette a fiatal ember s a többihez
+fordult, mintha igazságot kérne. De azok nem adtak neki igazat. Egy
+másik is mutatta az öklét, az asztalra vágott s õ is elmondta, hogy mit
+tett volna.
+
+--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, hogy mer odajönni?
+
+Sokáig hallgattak. A kis szürke ember fia gondolkozott, a maga igazságát
+mérte össze a másikkal s a végén nem adta meg magát s míg beszélt,
+látszott rajta, hogy nagy átalakulás ment benne végbe tegnap óta.
+
+--Én is gondoltam rá--mondta--de nem jól tettem. Õk az erõsebbek. Most
+már látom, hiába minden. Hát ha leütöm a zsandárt, mi lesz? Engem is
+leütnek. Hát a kis fiam, abból mi lesz? Abból embert kell csinálni, nem
+olyant, mint a milyen szegény ördög az apja, hanem urat.
+
+--Mégis leütöttem volna!--állitotta konokul a másik.
+
+--Le, mert nem vesztettél semmit.
+
+--Hát az öcsém, ott fekszik a zsandárok közt a kórházban.
+
+--Meggyógyul, de az én apámat már sehogy se tudod felkölteni.
+
+Nem annyira a beszéd, inkább a végtelenül szomorú arcz hatott a többire.
+Elhallgattak.
+
+--S még vissza akarnak hivni, mondta végre az egyik s rámutatott a falon
+függõ sárga hirdetésre.
+
+--Én vissza is megyek, ha bevesznek, mondta csendesen a fiatal ember.
+
+--Te?--riadtak fel a többiek.
+
+--Én hát!--s most már valami dacz is vegyült a szavába, kezdte megvetni
+ezeket az embereket, a kik nem tudják megérteni.
+
+--Hát a szegény apád vajjon mit szólana hozzá?
+
+--Nem szól õ már semmit.
+
+Vette a kalapját és indult. Már a járásán is látszott, hogy egy nap
+alatt nagyon sokat vénült. Támolygott s alig találta meg a kilincset. Az
+ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a többihez:
+
+--Jertek ti is vissza.
+
+Az egyik elkiáltotta magát:
+
+--Mi? Hogy mi menjünk vissza?!
+
+A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legelõször szólott,
+megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta:
+
+--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, oda mer jönni.
+
+
+III.
+
+
+A szegény fiu pedig elbódorgott az utczákon, maga se tudta, hogy merre
+megy. Mindig az apja járt az eszében s úgy mosolygott, mint egy csendes
+õrült. A gyár elõtt megszólították a csendõrök:
+
+--Hogy hivnak?
+
+--Vas József.
+
+--Mit keresel az utczán?
+
+--Hát csak úgy járok.
+
+--Eredj haza, a mig jó dolgod van.
+
+Haza nem akart menni. Úgy tett, mintha szót fogadna, gyorsabb léptekkel
+indult el lefelé az utczán, de mikor már nem láthatták, ujra ellankadt s
+úgy húzta maga után a lábait, mint a megvert komondor. Kétszer is elment
+a házuk elõtt, látta, hogy világosság van odabenn, talán éppen vacsorát
+ad az asszony a gyerekeknek, de azért nem ment be. A nélkül, hogy tudta
+volna, merre megy, kiért a faluból. Mikor már nem látott házakat maga
+körül, szétnézett, törülgette a szemét, hogy jobban lásson s megdobbant
+a szive, mikor balra észrevette a temetõt.
+
+--Én Istenem, hát idekerültem?--kérdezte magától s elindult a halmok
+között megkeresni az apja sirját. A fellegek mögül elõderengett egy kis
+holdvilág, könnyen rátalált. Sokáig nézte, arra gondolt, hogy a tavaszon
+kijön majd egyszer az asszonynyal s bevetik az egészet fûmaggal, akkor
+majd nem lesz ilyen fekete. Fáradtnak érezte magát, leült a sirra és
+szórakozottan simogatni kezdte a hevenyében, két faágból összerótt
+keresztet. Imádkozni szeretett volna mindenáron, de alig mondott el
+egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s
+egyebet motyogott a fogai között.
+
+--Látod öreg, nem jól van az, hogy úgy elõre mentél. Most is élnél,
+együtt lennénk.
+
+Rémülten kapta föl a fejét, mikor lépteket hallott a háta mögött s a
+kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csendõr
+jött. Az uj sirok körül czirkáltak. Mire azonban megállottak elõtte,
+visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek õk is.
+Hogy ide jött, abban ugyan semmi rossz sincs.
+
+--Mit akarsz itt?--kérdezte az egyik csendõr.
+
+--Hát csak kijöttem. Apám van itt alattam.
+
+A csendõr gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gyöngéden
+odébb tolta s õ is leült a sirra.
+
+--Adj egy kis helyet.
+
+Intett a társának is, hogy üljön le. Egy darabig hallgatva ültek egymás
+mellett, vontatottan indult meg egy-két szó közöttük. A fiu huzódott,
+félszegen mindig több, több helyet adott a másik kettõnek, azok pedig
+fáradtan, komoran bámulták maguk elõtt a földet.
+
+--Öreg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a földbe.
+
+--Olyan hatvanas.
+
+Az idõsebb csendõr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is
+végignézte a fiút, a mig szólott.
+
+--Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?
+
+--Az, az, ismerte talán?
+
+A csendõr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit
+hallott belõle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét.
+
+--Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.
+
+A csendõr gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne mondjam?--de
+mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán, mégis elmondta.
+
+--Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel összejött az öreg.
+Meg kellett neki halni.
+
+A fiu utána mondta:
+
+--Meg, meg.
+
+Kiváncsian mérte tetõtõl talpig a csendõrt, tudni akarta, hogy hogy néz
+ki egy ilyen ember. A csendõr tovább beszélt:
+
+--Miért jött oda... Öreg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa.
+Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.
+
+--Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a
+csendõrökre is, elszomorodtak. A fiu jött elébb szóhoz, megint az
+apjáról beszélt és most már sírt is.
+
+--Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint
+maga.
+
+A csendõr intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre
+szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a maga
+dolgairól.
+
+--Én már megmondottam mindent. Hiába erõlködünk, az urak csak azt
+csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur
+egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat köszönhet most a gyár maguknak,
+tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen maga káplár
+úr olyan jó embernek látszik.
+
+
+
+
+A SÜTEMÉNY
+
+
+A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár
+és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta
+annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén koppasztott
+le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki
+a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta mögé is
+tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez
+támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme
+volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a
+mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a
+gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon nehezen birta magát.
+Utolsó napjaiban volt annak az idõnek, a mire az anyaság következik az
+örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a
+levegõben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem,
+nyugtalanság és örökös halálos képzelõdés. Aztán tükröt kért a
+bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és
+csinosította magát. Különféle maradék pántlikákat csokrozott össze a
+sovány nyakán meg a mellén, a hajába is kötött egy vörös máslit,
+vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit összefogott. Aztán
+friss fehér réklit vett elõ a szekrénybõl, nyögött, mig ide-oda
+vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a széken az
+ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel, mintha
+vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és bejárt és
+csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga után a külsõ
+ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelõtt tizenötször is
+elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha visszajön.
+Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendõt tömött az arczára és
+szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt hagyná,
+egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta macskával, a kit nem
+lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha már egyszer ugy adja az
+isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.
+
+Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy hamarosan
+bekapta az ebédet, a mit a vénasszony fõzött, s már menni is akart
+vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt hatos,
+húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se menjen
+többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan katonás,
+amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A mesterségére
+nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy szoknyában vette
+magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga emberségébõl, meg éves
+lakást tartott kétszáztiz forintért. Mikor ujra el akart menni, az
+asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és remegve
+csókolta--és suttogott neki.
+
+--Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd
+rikkant egy nagyot.
+
+--Gondolod?
+
+--Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az
+arczán...--De hát én, vajjon hol leszek én?
+
+A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már
+annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy
+dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.
+
+--Ugyan ne beszélj marhaságot!--mondta.--Itt leszel, hát hol lennél,
+itt...
+
+--Vagy másutt.
+
+--Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt
+sirás lesz a feleselésbõl, hát erõsen a karjaiba szorította az asszonyt
+s nagy, mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid
+hajszálak váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szõke
+szálakból összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér
+réklin. Mikor mégis csak megindult a homályos szemekbõl a köny, az ölébe
+vette és csitította.
+
+--No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges vagyok,
+hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember, ha még
+sirsz is.
+
+--De megházasodol ujra, ugy-e meg?
+
+--Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.
+
+Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd
+falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a
+szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy
+lokomotiv-vezetõ lakott, a ki Budapesttõl Predeálig utazott, meg vissza,
+aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a
+felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipõjü, vállas kövérkés
+asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt
+olvasott kék táblás könyvekbõl és sokat és jó ételeket evett. Szeretett
+jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy egyedül
+élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig a
+vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a
+házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a
+szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikrõl rosszat suttogott
+az udvar. De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem igen
+elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva olvasta a
+regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról, megemelintette a
+csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény asszonyok öntik ki a
+mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva. Ez rosszul esett a
+szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a
+lokomotiv-vezetõnérõl, a kit különben maguk között csúfondárosan a
+_nagyságá_nak neveztek.
+
+Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a szomszéd falra,
+egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit elmosódott a
+figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a szépség, meg
+az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával valahonnan
+belülrõl, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva egy csomó
+habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm a szájába az
+ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette, mosolyogva, gyöngéd
+beczézéssel s megevett egyet a tetejébõl, aztán meg letette az egész
+garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy csak egy pillantásig is
+törõdnék az udvarral, visszament a szoba szürkeségébe. Csak éppen a
+szép, kövér vállai látszottak még, a mint a derekán rengve tovább úsztak
+bele a sötétbe és utána világított a tele tál fánk, a jó élet, a hizás.
+
+A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre. A
+szája is tátva maradt, kifeketéllettek belõle a rossz fogai és
+összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy
+harapnia kell belõle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:
+
+--Mit bámulsz? Még megkivánod...
+
+Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni
+akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.
+
+--Hozzál belõle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...
+
+--Én odamenjek?
+
+--Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba
+vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belõle.
+
+--De fiam.
+
+A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A
+mikor meghallotta, hogy mirõl van szó, lelkendezni kezdett s
+pálinkagõzzel vegyesen ontotta magából a szót.
+
+--Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a
+szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az.
+Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen
+csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.
+
+A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülõdésén, a hogy a
+kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul,
+rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az
+udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan
+illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be--és azután
+egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és
+kopasztotta, némelyik vesszõ már egészen csupaszon hajladozott rajta,
+majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s
+fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen
+mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az
+egész kicsi udvart magába nyelõ sóhajtás ereszkedett volna le a házon,
+fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.
+
+--Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,--mondta a bejáró asszonynak, a ki a
+konyhán csoszogott elõre-hátra.--Nézzen utána...
+
+Az asszony rá sem hallgatott.
+
+--Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.
+
+--Mibe?
+
+--Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni
+egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jõjjön, mint egy
+paraszt. Vagy igen ?
+
+--Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...
+
+Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy
+nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten s
+kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony
+az ablak mögött, egyéb idõmérõ hijjában, számlálni kezdett hangosan:
+egy, kettõ, három, négy--és lassan mormogott tovább mindig komorabban
+... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan,
+szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az
+indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd
+kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött
+ki, de csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával,
+odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult
+keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a
+konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a
+székrõl és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és
+rikácsolt belõle a düh:
+
+--Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?
+
+--Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se köszönje.
+
+--Ne köszönje, nem kell--mondja meg neki. S a kis szegény teremtés
+leesett a földre s tehetetlenül vergõdni kezdett, mint valami beteg
+veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az
+asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni
+lehetett a gyönge szavát:
+
+--Ott ragad. Annak a nõnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz
+velem, Istenem, Istenem...
+
+A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül
+szólott rá, ha kicsuklott mellébõl a sirás.
+
+--Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön,
+mulat még egy kicsit...
+
+Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal
+igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját,
+fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.
+
+--Hát szervusz, most már csak szaladjak...
+
+--Jól mulattál?
+
+--Likõrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...
+
+--Hazajössz korán?
+
+--Persze, amint lehet.
+
+Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erõltetett s
+okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.
+
+--Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.
+
+--Nem, de hát mit akarsz?
+
+--Csak hallgatózzál majd az ajtó elõtt. Ne nyiss be mindjárt.
+
+--Jó, jó.
+
+Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Elõször csak úgy
+véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s
+azzal végzõdött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a
+szép, nagy asszony elõrehuzta az ablakon a függönyt s csak az egyik
+szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig
+tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony elõtt
+a beszédet, csak magában motyogott, keservesen nyögve, mintha fõbeverték
+volna és kábult lenne:
+
+--Végem van, végem van...
+
+Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és
+nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elõ a
+szekrénybõl, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt
+hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással
+találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis
+nyavalyásra:
+
+--De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.
+
+Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.
+
+--Nem állok utadba.
+
+--Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?
+
+--Nem állok utadba.
+
+A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:
+
+--Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...
+
+A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi
+asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta.
+Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta,
+hogy mi következik s lefordult a székrõl, mint egy lötyögõs kis
+tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak
+éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje
+fölött a világ.
+
+
+
+
+KÕMÛVESEK
+
+
+Borus, kesergõs idõ volt, hosszu, már tizennégy nap óta tartó
+napfogyatkozás. Egy haragos, fekete felleg folyton eltakarta elõlünk a
+napot, az esõ hidegre csapolta le a levegõt, néha egy kis hó is hullott
+alá, vagy jég kopogtatta meg az ablakot és augusztus közepén fölvettük a
+télikabátot s befûtöttünk a kályhába egy kis tavalyi szénnel. Egy
+barátom, az ablakom alatt elszaladva, a prémes gallérból fölkiáltott
+hozzám: No nesze természet, süsd meg!--Szóval föl volt fordulva minden.
+Én is éreztem a többivel, hogy be vagyunk csapva, ez se nem nyár, se nem
+õsz, valami habarék a négy évszakból összetéve. Olyan fekete, hideg és
+vizes, hogy elmegy benne mindentõl az ember kedve, csak bámul, vár
+valami változást és fázik.
+
+Az utcza túlsó oldalán építenek. Ezelõtt két hónappal egy szegény kis
+viskó szégyenkezett a nagy puszta telken, ma már két emeletnyire
+haladtak a nagy bérházzal. A télre készen kell, hogy legyen az egész
+négyemeletes épület, sietnek vele. Mindennap kétszer-háromszor látom
+erre hajtani a pallért. Kis kocsija van, elül magas, széles üléssel és
+egy mindig izzadt, nagy fekete ló van befogva. Egy-két perczre megáll, s
+szalad tovább. Közben háromszor is megnézi az óráját, s lihegve
+kapaszkodik föl a bakra, hogy újra kezébe vegye a gyeplõt. Az épülõ uj
+ház egy egész világot vett el elõlem. Ugy éreztem magam, mintha falun
+laktam volna. A kis ház teteje fölött elnézhettem, mig csak ellátott a
+szemem, messze ki a vidékre, tul a gyakorlótéren, tul a vasúti vonalon,
+egész a ködös kék hegyekig. Jól visszahúzódva a szobába, nem láttam a
+többi emeletes házat, csak a nyilt, szabad világot. Innen kaptam a
+levegõt is, mindig üdét, frisset, egy-egy kis szelet, az esõ után
+nedves, borzongató, de azért kellemes párát s nagyon megérezte a lelkem
+az építkezést. Mintha a fejemlágyára hordták volna azt a sok téglát,
+amibõl fölépítik ezt a négyemeletes polgári kaszárnyát, ugy nyom a nagy
+lárma, s elkedvetlenít ez az elhízott, aranylánczos ur a kopott
+kocsijával s a lovával, a mely olyan fekete, mintha valami temetkezési
+társulat szolgálatában állott volna eddig.
+
+Nagy futásra, amelynek már a hangjából ki lehet érezni, hogy a futók
+menekülnek, jajveszékelés lármájára az ablakhoz szaladtam.
+Eszeveszetten, nagyokat ugrálva lefelé, rohant le egy ember az
+állványról. Ez volt az utolsó a falon, a többiek már mind félkörben
+állottak az utczán s töprengõ tartózkodással bámultak a falakra.
+Némelyiknek tisztán leolvastam az arczáról, hogy szeretne egy lépést
+elõre tenni, de nem mer. Az asszonyok tátott szájjal, nehezen lihegve
+huzódtak meg a férfiak háta mögött, s csak lassan indult meg a beszéd,
+pár szó, mintha féltek volna megzavarni a levegõt.
+
+--Befelé hajlott, láttam,--mondta egy öreges, meggörnyedt vállú asszony
+s ledobta válláról a nehéz téglahordó kast.
+
+--Ropogott is,--tódította a második s mindjárt akadt több is, aki
+hallotta ropogni a falat. Több hang összevegyült, már egyszerre
+beszéltek:
+
+--Megfagyott a vérem...
+
+--Alig birt a lábam...
+
+Megkerülve a telket, elõjöttek azok is, akik a hátsó falhoz hordták a
+meszet és téglát. Kérdezték, hogy mi baj s arra újra elkezdõdött a
+szegény tudatlan emberek kevésszavú beszéde, hogy: ropogott is, meg hogy
+befelé hajlott a homlokfal, s az öreg asszony újra ismételte, hogy:
+megfagyott a vére, a másik pedig, hogy alig birta a lába. Az uj
+asszonyok, leányok érkezésével nagyobb lett a lárma, az utcza közönsége
+is megállott, perczrõl-perczre nõtt a csoport. A férfiak komoran
+bámulták maguk elõtt a földet s durván visszalökték azt, aki elõre akart
+tolakodni. Aggodalmasan nézték a falat s várták, hogy bedõljön.
+
+Az asszonyoknak nem volt igazuk, a fal nem befelé hajlott meg, hanem
+egyszerre, mint egy meghajlított késpenge, a közepén ki az utcza felé
+kezdett domborodni. Tetejétõl az aljáig s lassan, valami olyas hangot
+adva, mintha egymáshoz dörzsölnének két követ. A ház elõtt tágulni
+kezdett a kör, pár asszony befogta a fülét, hogy ne hallja majd azt a
+robajt, amelylyel összedõl a fal. Az utcza túlsó végén vágtatva jött két
+rendõr, s bár semmi szükség nem volt reá, egy megijedt ember hívására
+sebes galoppban, nagy csilingeléssel érkezett meg egy mentõkocsi. A
+lovasrendõrök sippal hivtak még magukhoz néhány gyalogost a közeli
+utczákból s a hivatalos kordont is megvonták a ház elõtt. Egy munkást
+elszalasztottak a pallér után s a reszketõ, aggodalmas emberek nagy
+csendességében tovább várta a tömeg, hogy mi lesz.
+
+Már mindenki türelmetlenkedett. Lesz valami, nem lesz? Éppen az ablak
+alatt két öreg ur beszélgetett arról a hallatlan könnyelmûségrõl,
+amelylyel manapság építenek s az egyik azt mondta, hogy meg kellene
+csapatni minden pallért, aki ilyen hitvány ember. A másik tovább ment,
+azt mondta, hogy a piaczon, a városháza elõtt, kellene megcsapatni, ugy,
+ugy... Elhallgattak, mindenki figyelmes lett egy munkásra, aki az
+utczába befordulni látván a pallér kocsiját, szitkozódni kezdett.
+Visszafeleselt a rendõröknek s durván esküdözött, hogy ha az Isten
+mondaná, akkor se hallgatna. Ez a hangulat ragadós, nyugtalan lett
+egyszerre a többi is, s csak akkor csendesültek el kissé, a mikor
+látták, hogy egy rendõrtiszt is ül a kocsin. Mormogtak, mint a cseléd,
+aki nem mer hangosan veszekedni a gazdával.
+
+A fal megállapodott a fele utján s hiába várták, nem akart beomlani. A
+pallér bosszankodva, minden szavát heves mozdulattal kisérve,
+magyarázott valamit a rendõrtisztnek, az pedig csak a vállait vonogatta.
+A fellegek mögött lassan lefelé csúszott az égbolton a nap. Néha a
+vékonyabb rétegeken átszûrõdött egy-egy sugár és sárga pontokkal szórta
+tele a sáros utczát. Valami bucsuféle volt ez. Esteledett, nem telik
+bele másfél óra és sötét lesz. Ez még türelmetlenebbé tett mindenkit.
+
+A pallér hátulról megkerülte a falat, s visszajött. A rendõrtiszthez
+ment s ugy, hogy más is hallja, hangosan mondta:
+
+--Nem dõl be.
+
+A tiszt nem akart sokat beszélni, unatkozva kijelentette, hogy mindjárt
+megérkezik a városházáról a bizottság, az majd megmondja, hogy mit kell
+tenni. Jött is nemsokára három ur. Az egyik távol maradt a veszedelmes
+helytõl, félszegen ódalgott be a munkások közé. A másik kettõ és az
+építõmester egészen a fal mellé merészkedett. Sokat beszélgettek halkan
+egy téglarakás mellett s nem tudtak elnyomni bizonyos fontoskodó
+kifejezést az arczukon, mikor visszajöttek.
+
+--Momentán nincs veszély--mondta az egyik, s mert hirtelen nagyon
+megtetszett neki ez a különös hangzású szó: momentán, többször is
+ismételte. A másik ráhagyta, hogy ugy van. A rendõrtiszt kissé
+hitetlenül hallgatta õket s csendesen, alig észrevehetõen mosolygott és
+kijelentette, hogy le kell dönteni a falat, semmiesetre sem engedi meg,
+hogy éjszakára is állva maradjon. Az urak megint visszamentek a falhoz,
+körülnézegették minden oldalról.
+
+--Félóra munka két ügyes embernek--mondta az egyik.
+
+A munkások lassan közeledni mertek. Az egyik uri ember a bizottságból
+közéjük ment s biztatni kezdte õket.
+
+--Szép pénzt lehet szerezni. Két ügyes ember egy félóra alatt
+széthányhatja.
+
+Néhányan a fal felé pillantottak s az egyik azután komolyan maga elé
+nézett, mintha ki akarna valamit számítani magában. Mások várták, hogy
+mit akar s mikor látták, hogy már majdnem elhatározta magát, kezdtek
+kedvet kapni a munkához. Még féltek egy kicsit, de az egyik, mintha
+ketté akarná vágni a dolgot, gyorsan a pallérhoz ment s beszélni kezdett
+vele. Ketten-hárman utána indultak, az egyik a fél uton visszatért. A
+pallér pénzt vett elõ s megmutatta az embereknek. Azok összenéztek, az
+egyik sóhajtott s azt mondta: Isten nevében, a másik is rántott egyet a
+vállán, mint minden nagy elhatározás után tenni szokta s a két ember
+elindult a fal felé.
+
+A visszatért munkás elkényszeredett mozdulattal mutogatott feléjük s a
+körülötte állóknak tövérõl a hegyére elmondta a dolgot.
+
+--Neki mennek a falnak, Körösi ur husz-husz pengõt igért nekik. Meg
+vannak bolondulva, ugy odalapítja õket a földhöz, mint a legyeket. A vak
+is látja, hogy be fog dõlni velük a fal, kevés a malter, sok a tégla,
+két ember nem semmi...
+
+--De ha az urak azt mondják, hogy megbírja...
+
+--Az urak?--Megvetõleg legyintett a kezével.--Mit tudnak ahoz az urak?
+
+A rendõrök közül elõ akart törni egy asszony, de nem bocsátották elõre.
+Az egyik munkás felesége volt s csak most vette észre, hogy mire
+vállalkozott az ura. Sirva kiabált utána, mire látta, hogy az
+erõszakoskodás hiábavaló, a rendõrök nem engedik elõre jönni.
+
+--Ferencz, Ferencz! Gyere vissza!
+
+Az egyik kõmûves megfordult útközben s a határozatlan mozdulata arra
+vallott, hogy szeretne visszatérni, már megbánta az alkut. De ez csak
+egy pillanatig tartott, elszégyenlette magát s erõs léptekkel indult
+neki a falnak.
+
+Az asszony tovább kiabált. Egy rendõr rámordult, hogy maradjon veszteg.
+Mikor az urát meglátta a fal tetején, egyszerre el is némult. A
+szemeibõl kibeszélt a kétségbeesés. Egyszerre valami belsõ ösztön arra
+késztette, hogy letérdeljen és imádkozzék. Nem létezett számára,
+körülötte senki, félig önkivületben kezdett el imádkozni. Semmi új sem
+jutott az eszébe, pár szót ismételt folyton a Miatyánk elejérõl.
+Mellette a mentõkocsi elé fogott ló kaparta a földet és nyerített az
+istálló után.
+
+A két ember pedig ontotta maga alatt a falat, tompa puffogással hullott
+a tégla a sárba. Óvatosan keresték a szilárd talajt, arczukról csurgott
+a verejték s háromszor is megrugdosták a helyet, a hova léptek. Lassan
+eltûnt egy emelet, szabadabban kezdtek lélegzeni az emberek. Néhány
+gyerek _éljent_ kezdett kiabálni s a hátsó fal egy üres ajtónyiláson át
+látni lehetett, amint az én ismerõs kék hegyeim mögül lassu méltósággal
+elindult útjára a hold.
+
+
+
+
+BECSÜLET
+
+
+Csinos, finom ur beszélgetett a közélelmezési osztály elõadójával szép,
+szõnyeges hivatalszobában. Az elõadó ur nemkülönben finom úrnak
+látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen,
+amugy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt
+benne minden, puha, kicsi, selymes a divány, a székek, süppedõ finom
+állatbõrök a földön és parfüm meg finom halványkékes czigarettafüst a
+levegõben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szõnyeg alatt
+selyembe öltözött szép leány bujt volna el s annak a lehellete táplálta
+volna a szobát...
+
+A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:
+
+--Kellene nekem egy ember--mondta. Egy ember.
+
+--Minek?
+
+--Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami
+ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad
+ilyen bizonyára.
+
+--Hogyne.
+
+--De megbízható...
+
+--Persze...
+
+--Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem
+fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, a mi hát:
+lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra
+helyezkedik, hogy õ akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk.
+Egész csomó levelem van tõle, a miben kunyorál, hogy csak még egyszer
+lásson, meg még egyszer. Ezekrõl kell másolatot venni... Hát ha az
+embered arravaló, beszélnénk tán vele.
+
+--Most mindjárt?
+
+--Most, ha már itt vagyok.
+
+--Majd a Kulecz megcsinálja.
+
+Az elõadó ur becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy
+járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.
+
+--Küldje be a Kuleczet.
+
+Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a
+pokróczon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s
+végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg
+halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.
+
+Kómikus kis szürke ember volt, hosszu fekete felöltõben, a mit a
+szobában se vetett le magáról. Nagy csizmáin megfeszült a nadrág s
+mintha a nagy, kitaposott lábbelibe ólom lett volna öntve, ugy látszott,
+hogy nélkülök, csak a maga erején, mindjárt földõlne a kis vézna, öreg
+test. Aztán nagyon bõ, hosszu formátlan mellénye is volt még és
+módfölött nagy zsebei a kabáton. Most semmi se volt bennük és mégis ugy
+lógtak kétfelõl, mintha teljesen hozzáformálódtak volna már a sok
+burgonyához, zöldséghez, a mibõl egy-egy nagy kosárra valót czepelt haza
+bennük a kicsi vén ember. Csetlett-botlott az öreg, a megriasztott állat
+félõ pillantásával nézett ki pillái alól az urakra és pislogva
+gyámoltalanul várta, hogy mi következik.
+
+Az urak mulattak rajta, de csak magukban s hagyták várni. A fõnök ur egy
+kis tréfát is megengedett magának.
+
+--Fegyelmi, öreg, fegyelmi...--mondta neki.
+
+Az öreg elsápadt s félszegen kapkodott, mintha megingott volna alatta a
+csizmatalapzat.
+
+--Nekem?
+
+--Persze. No ne ijedjen meg. Nem igaz. Csak ugy mondtam.
+
+Az öreg azért még nyögött egyet. A fõnök megsajnálta és sietett
+elmondani a jó hirt.
+
+--Egy kis munkát kap öreg, otthonra. Itt a nagyságos ur valami
+megbizható embert keres, a ki lemásoljon egyetmást, hát én magát
+ajánlottam. Kényelmesen csinos kis pénzt szerezhet, csak pontosság,
+tudja, pontosság, az a fõ...
+
+Az öreg föllélegzett s boldog mosolygás telepedett aszott, ránczos
+arczára.
+
+--Ez már jobb--motyogta.--Sokkal jobb. Mikorra tetszik?
+
+--Hát elvállalja?
+
+--A nagyságos ur meg lesz elégedve. Biztosítom.
+
+A nagyságos urat mulattatta az a nagy készség, a mivel ez a vén ember
+kapálózott a husz-huszonöt forint után, a mit majd fizet neki s lassan,
+kimérten kezdett el tárgyalni, hogy tovább görnyedjen elõtte a vén
+legény.
+
+--Fontos dologról van szó, öregem. Nem szabad megmutatni senkinek.
+Titok, érti? Hol fog majd dolgozni? Otthon? Néhány napig eltart a munka.
+
+--Otthon. Ugy szoktam, hogy a leányom diktál én meg irok, mint a viz,
+olyan gyorsan. Meg lesz elégedve a nagyságos ur.
+
+--Leánya is van?
+
+--Van.
+
+--Szép-e?
+
+Az öreg hallgatott, de a fõnöke megfelelt helyette.
+
+--Persze. Ugy nézz erre a vén kujonra, hogy gyönyörû lánya van.
+Általában szépség dolgában nem lehet panasza a familiájára. A felesége
+ma is szemrevaló asszony, olyan kövérkés... Hazajött már?
+
+Az öreg komoran nézett maga elé és a vendéghez szólott.
+
+--Mikor jöhetek el az írásért?
+
+Egy kis csend lett, de aztán megint szaporán beszélt az elõadó ur.
+
+--Otthagyta az öreget. Fiatalt keresett magának. Vagy igazabban az öreg
+kidobta...
+
+--Igazán?
+
+--Persze. Hét gyereket hagyott otthon. Jó vérû fehérnép...
+
+Az öreg ember remegett a nagy csizmákban és annyira felizgatta a beszéd,
+hogy kettétörött a szájában minden szó, mig kijutott a világra.
+
+--Mikor mehetek az írásért nagyságos ur? Hét gyerek, igaz, hét... Mikor
+mehetek?
+
+A vendég ur gyorsan felelt:
+
+--Majd én viszem el magához. Este csak várjon rám. Nem szabad errõl az
+írásról tudni senkinek, hiszen mondtam már.
+
+Este, kissé késõn is már, kis levélcsomaggal ment el az öreghez. Nagyon
+szegény kis kétszobás lakásban lakott a vén irnok. Az udvarról kellett
+benyitni hozzá s az elsõ szoba már akkor sötét volt. Az ágyakban, meg a
+földön, szalmazsákokon sorjában aludt a sok gyerek. Izzadtság és forró
+meleg párolgott föl a párnákról s valamelyik a nagyobbak közül horkolt
+is, ütemesen, hosszan elnyujtva, mintha lassan végig huzgált volna
+valaki mindig egy mély hangot a csellón. A másik szobában várt az öreg
+meg a lány.
+
+Mikor a finom ur jött, fölállottak mind a ketten s nagyot és alázatosat
+bókolt az öreg. A leány inkább csak éppen hogy köszönt s ugy nézett
+végig a vendégen, mintha idegenkednék tõle kissé. A nélkül, hogy
+ismerné, csak éppen mert olyan a kedve, hogy ne lássa szívesen. A vendég
+is hamar végzett vele. Gyorsan, a nélkül, hogy jóformán rápillantott
+volna, meghajolt elõtte egy kicsit s azután az öreggel tárgyalt. Hosszan
+magyarázta neki a leveleket. Passzusokat mutatott, a miket ki kell majd
+hagyni a másolatban, megkérdezte, hogy van-e pénze pennára, papirosra s
+tiz forintot tett az asztalra, hogy azzal szerezze be a holmit, a mire
+szüksége van. Lopva nézett néha a lányra, aki megbántottan, néma dühvel
+pillantott vissza rá, a mikor látta, hogy õ ugy áll ebben a szobában,
+mintha nem is léteznék. Észre se veszi ez az ur. Nem a szegény uri
+kisasszony forrott benne, hanem a lány, az örök lány, a minden lány, a
+kit szabad szóval akár összetörni, de nem szabad észre se venni. És szép
+volt, máskor talán nem is annyira, mint most. Magas, szálas, merész
+nézésû s azért mély szemû, kopott, de majdnem kihivó büszkeség volt
+benne, ami néha kivirul a rongyból, ha arravaló a rongy, szép
+asszonyforma leány, aki urnak termett. És ez az ember ugy ment el, hogy
+megint csak alig pillantott reá, csak éppen hogy mondott valamit, mint a
+hogy odamorog az ember akárkinek az utczán. Csoda, hogy nem hozta
+magával az ostort is, a mivel rókát hajszol, a mikor arravaló kompániája
+van. A leány nagy fekete szeme ugy villant utána, mintha a szikrájával
+leütni akarná s mikor visszament az apjához, csak ennyit mondott,
+kibámulva a sötét, szegényes kék vászon holmival elfüggönyözött ablakon
+át az udvarra:
+
+--Utálatos. Csupa gõg egy ilyen ur.
+
+Mindjárt munkához láttak. Az öreg szép sima papirost terített ki maga
+elé az asztalra és a körmén próbálgatta a pennát. A mikor rendbejött, a
+leány elõszedegette a leveleket s lassan, hogy az írással mindig
+utolérje az apja, olvasni kezdett a szagos papirosokról. Mig az öreg
+irt, elõreszaladt a levelekben. Rohanvást ment végig a szegény
+otthagyott leány nagy szerelmén, a mi epekedett, sírt, fenyegetõzött és
+követelt s az öregnek néha rá kellett szólani:
+
+--No, hogy megy tovább?
+
+Másnap újra jött a finom ur és harmadnap is. Akkorra már vége volt a
+munkának, de ujat hozott. Most már egy csomó versre volt szüksége
+írásban, nagy, hosszú versekre, amiket mind be akart tanulni. Vagy talán
+nem is igaz, hogy ez volt a szándéka, mert a verseket furán válogatta
+ki. Számokat irt egy papirosra: négy, nyolcz, kilencz, tizenegy...
+
+--Ezeket irja ki öregem--mondta--azután ha készen van, csak szóljon.
+Aztán majd kijegyzem a többit.
+
+S a sötét szobából, a gyermekálom nagy békességébõl, néha behallszott
+egy-egy fojtott hang, amint a férfi rekedtesen beszélt a leánynak.
+Egy-egy szék is megmozdult s nagy csend következett a lármára. Aztán
+halk, lehelletszerü beszéd, csak éppen hogy sejteni lehetett, hogy
+valaki szólott valamicskét, megmozdult a levegõ, a lusta--s az is
+hallatszott, hogy a szép, nagy leányban pihegve zakatol az indulat s
+beczézi a fiút:
+
+--Te rossz, otthagytad. Mindenkit megbolondítasz. Te kisasszonyfiu, te
+szép...
+
+S egy délelõtt, vasárnap, amikor kibeszélte magát az ember, komoran,
+egészen összetörve mondani kezdte a leánynak az öreg, a mi összegyûlt
+benne, mig a sok verset összeírta a könyvbõl.
+
+--Nem tudok beleszólani a dologba. Csináld, ahogy tudod. Szemrehányást
+se teszek neked, ha valami olyat cselekszel, amiért szigorú birója
+voltam a feleségemnek. Nem törõdöm az éjszakáddal, de a mig ennyi
+szegény gyermek van reánk szorulva, add nekem a nappalod. Ha reám hagyod
+õket, elpusztulnak, pedig hát kötelességünk az, hogy neveljük õket, a
+mig lehet. Már nem vagyok követelõ. Szegény, összetörött ember vagyok,
+csinálj, a mi neked tetszik. De a gyerekekbõl embert kell csinálni
+valahogy. Ez a becsület.
+
+
+
+
+AZ EGÉR
+
+I.
+
+
+A Repcze-utcza künn van majdnem a város végén s csupa szegény ember
+lakik benne. Kicsi az egész, alig néhány ház, meg egypár üres telek,
+telve burjánnal, szeméttel, korhadt, félig bedõlt kerítésekkel a
+gyalogjáró mellett. Kiizzadt, kormos lakatosok, kovácsok, nyakig meszes
+kõmûvesek mennek végig rajta esténkint hazafelé, az asszonyok künn
+várják õket a kapu elõtt, mezitlábos, gatyás gyerekek játszanak a porban
+s megbámulják a tisztességesen öltözött embert, mint a csodát. Szomszéd
+minden család. Átjárkálnak egymáshoz, a fiatalok összeölelkezve sétálnak
+vacsora után le és föl az utczán, a férfiak is együtt színak még el egy
+pipa dohányt s az asszonyok tereferéjét végighordja a szél az utczán
+egyik sarokháztól a másikig, mig az utolsó lámpással együtt csendes
+zsongással kialszik az élet. Még itt-ott elszomorkodik egy-egy legény a
+sipogó harmonika mellett, de azután legyõzi az álom s a munkás emberek
+nehéz szuszogásával alszik el az egész utcza.
+
+Valósággal felfordult a csendes utcza egész rendje, a mikor hire ment,
+hogy egy igazi tekintetes asszony jön ide lakni. Egy hivatalnok ur
+özvegye fogadta ki az uj fertályra az egész Farkas-féle házat. Ez a ház
+eddig is bérbe volt adva, de néha két-három családnak is, mert négy
+szoba volt benne. Elõbb csak homályos hirek keringtek az uj lakóról.
+Némelyek azt mondták, hogy nem is igaz az egészbõl semmi. Ezt maga
+Farkas ur czáfolta meg, mikor felmutatta a szerzõdést. A sok kíváncsi
+ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se,
+mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belõle : Szoboszlay Pálné.
+Némelyik ismert névrõl Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a
+megyénél és vagy tiz esztendõ elõtt halt meg, hanem azt talán mégis
+Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró
+vagy mi,--bizonyosan idegenek lesznek. A Repce-utczában az uraság felõl
+még mindég nagyon homályos fogalmuk van az embereknek--szóval, majd
+elválik, csak türelem.
+
+Egy napon beköltöztek az uj lakók, Szoboszlayné és leánya, Berta. Két
+kocsin elfért minden holmijuk. Az asszony kissé megkopott fekete
+ternó-ruhát viselt, a leány pedig sima szürke köntöst. Hamarosan
+berendezkedtek s harmadnapra már megjelent a szobaur is. Magukkal hozták
+a korábbi szállásról, ugy mondták, hogy nagyon jó, ha két gyönge asszony
+mellett mindig van egy férfi. Õ is szivesen jött.
+
+A kis utczának pedig semmi szenzácziója sem maradt a beköltözés nagy
+napja után. A Farkas-féle házban csendes, falusias életet éltek, az uj
+lakók kedvéért sohase fordult be az utczába valami uri hintó, a mit meg
+lehetett volna bámulni, õk se sokat járkáltak. Szóval olyan maradt az
+utcza, mint amilyen volt. A szobaurtól vártak még valamit, de itt is
+cserbenhagyta a remény az utczát. Gergely urat alig látták napjában
+kétszer. Reggel korán a kõmüvesekkel egyszerre szaladt be az egyetemre,
+délre vissza se jött, este azután éppen olyan szaladva, gyorsan jött
+haza, mint a hogy reggel elment. Az feltünt, hogy szép fiu. Az asszonyok
+beszéltek róla, néha s a lányok kileselkedtek utána az ablakon. Csak ne
+lett volna olyan nagyon ügyetlen. Nagyokat lépett, lóbázta a karját a
+levegõben s kevés gondot fordított magára. Sokat tanult; a kis hátsó
+szobában, amelyben lakott, néha reggelig is égett a lámpa. Szoboszlayné
+és Berta aggódtak is miatta, de birta, vasból volt az akarata és a
+teste. Kenyeret akart minél hamarább, mert szörnyen sokat nélkülözött
+már.
+
+Szoboszlayékhoz még diák korában költözött, a leányt tanította s ezért
+adták a szállást és a kosztot. Mikor az idõk változtak, Szoboszlay
+meghalt és a leány is kinõtt már a keze alól, ottmaradt továbbra is. A
+néhány év alatt belsõ, családias viszony fejlõdött ki köztük. Az asszony
+sokszor mondta neki: kedves fiam s beavatta bensõ ügyeibe. A szegény
+diáknak jól esett ez a szivesség s tetszett neki ez a szerep, hogy õ a
+férfi a háznál. Pontosan fizetett, igyekezett kevéssé alkalmatlan lenni,
+tovább azonban nem merészkedett és nem is vágyott. Jó pajtása volt a
+lánynak. Néha, ha egy-egy félórára szabadságot adott magának s ott
+hagyta a könyveit, kaczagva, jókedvüen, pajtáskodtak el egymással. A fiu
+azonban még mindég nem tudta egészen elhinni, hogy a leány már nagy s
+nem gyermek többé; máskor félénk, kissé bizalmatlan természete bizonyos
+sajátságos erélylyel párosult, mikor komolyan beszélt vele és ez
+imponált a leánynak. Felnézett néha rá és elkomolyodott. Ha azonban a
+fiut nagyon elfoglalták a könyvei, napokig sem beszéltek egyebet, csak
+éppen, hogy köszöntötték egymást.
+
+Egyszer a leány a maga kedves, kisleányos modorában utját is állotta, a
+mint ebéd után gyorsan szobájába akart menni, hogy tovább tanuljon.
+
+--Tudja Gergely ur, hogy maga nagyon goromba?--kérdezte és kihivólag,
+valósággal vakmerõen nézett fel a nagy emberre.
+
+Gergely mosolygott, ki akart volna békülni, de a leány intett, hogy az
+nem megy olyan könnyen.
+
+--Miért nem szólt hozzám már három nap óta?
+
+--Tanulok.
+
+--Kilyukad a feje. Nem fél?
+
+--Még a vizsgáig kibirja, azután már ugy sincs szükség reá, lesz
+diploma.
+
+Nem békültek ki. Mosolyogva váltak el, de Gergely hiába nyújtotta a
+kezét, a leány nem fogadta el. Mérgesen nézett utána, de ez a tekintet
+olyan rosszul sikerült, hogy egyszerre nevették el magukat reá mind a
+hárman. Még sokáig hallani lehetett, a mint a könyvbõl mormogva tanult
+odabenn a nagy diák. A lány és az anyja egymásra néztek, látszott a
+tekintetükön, hogy mindaketten Gergelyre gondolnak. Intettek egymásnak a
+fejükkel, mintha mondták volna: milyen derék fiu.
+
+
+II.
+
+
+Lehetett talán már éjfél is, amikor egyszerre éles sikoltást hallottak a
+Farkas-féle házból. A leány reszketve állott az ebédlõben s a két kis
+öklével verte a hátsó szoba ajtaját.
+
+--Gergely ur, Gergely ur, az Istenre kérem, hamar, félek...
+
+A nagy diák egyszerre talpon volt s rohant az ajtó felé. Talán fel is
+nyitja, ha akkor meg ujra könyörögni nem kezd a leány:
+
+--Ne jõjjön, ne jõjjön...
+
+--Mit tegyek hát, mi baj van?
+
+--Ne jõjjön ki! Nem vagyok felöltözve, czipõ sincs a lábamon. Nyissa ki
+az ajtót, hogy világosság legyen de ne jöjjön ki.--Hallani lehetett,
+hogy mint reszket szegény.--Gergely kinyitotta az ajtót s vissza ment a
+szobába. A leány csendesedni kezdett, már nem félt olyan nagyon. Nyitva
+hagyva minden ajtót, elbátorkodott a szobájáig, futva hozta vissza
+egyenkint a ruháit az ebédlõbe és ugy öltözködött. A diák pedig már
+nagyon türelmetlen volt, nagy botot forgatott a kezében s minden
+perczben kiszólott a másik szobából:
+
+--Készen van?
+
+--Még nem, csak egy kicsit még, mindjárt...
+
+--Hát mi baj van, beszéljen már.
+
+--Valaki van a szobában, mozgott...
+
+--Ember?
+
+--Nem tudom, mindjárt kiszaladtam. Költsük föl a mamát is.
+
+--Hagyja majd megnézem, készen van?
+
+--Jöhet már.
+
+Gergely kijött, megfogta a leány reszketõ kezét, együtt mentek el addig
+a szobáig, a hol az aludni szokott. A kis fehér szobában semmi különös
+jel nem mutatott arra, mintha betörõk lettek volna benne. A leány csak
+az ajtóig mert menni, s ott is minden pillanatban készen volt arra, hogy
+visszafusson. Gergely összekeresgélt minden zugot, felnyitogatta a
+szekrényeket is és kijelentette, hogy itt semmi sincs.
+
+--Pedig mozgott, halottam, erõsitette a leány s megrázkódott, mikor
+eszébe jutott a hang, a melyet hallott.
+
+Gergely csak nézte s mikor látta, hogy még mindig nagyon fél, fejére
+tette a kezét. A leány megnyugodott s nedves, siró szemeivel bizalommal
+nézett fel reá.
+
+--Meghaltam volna, ha nem lett volna itt,--mondta hálás, megindult
+hangon, de ebben a pillanatban megint valami nesz halatszott. Erre mind
+a két kezével egyszerre ragadta meg a férfi karját s csak a fejével
+mutatott be a szobába, hogy: ugy-e mondtam, van itt valami. Szótlanul,
+lélegzetüket is visszafojtva várták, hogy mi lesz,
+
+Egyszerre aztán elõ is jött valami.
+
+A kemencze mellõl, erre-arra nézegetve, óvatosan mászott elõ egy egér,
+Gergely erõsen szorította a leány karját s intett, hogy hallgasson. A
+szürke kis állat pedig mind bátrabb lett, kijött már a szoba közepéig,
+szaglászott a földön, mintha valami kis ennivaló után keresgélne s
+kezdte otthon érezni magát.
+
+--Milyen csinos--súgta Gergely a leánynak.
+
+Borzasztó--felelte a leány, de nem tudott elég halkan beszélni, mert az
+egér is meghallotta s gyorsan vissza szaladt a kemencze mögé.
+
+Lássa elkergette...
+
+Gergely most már szépen jó éjszakát kivánt s vissza akart menni a
+szobájába. A leány azonban csak nem bocsátotta el a karját s rémülten
+kérdezte:
+
+--Itt akar hagyni?
+
+--De hát mit csináljak, látja, hogy nincs már baj.
+
+--És az egér?
+
+--Már visszament, szegény.
+
+--Visszajön.
+
+--Istenem, hát baj az? Egy kis egér...
+
+--Nagyon utálatos! Maradjon még...
+
+--Ha akarja, szivesen, de egy kicsit furcsa...
+
+--Nem, nem, ne féljen,--összetette a kezeit és ugy kérte.--Meghalnék
+félelmemben, ha itt kellene hogy maradjak egyedül. Felszaladna a párnára
+is, fel... Beszélgessünk.
+
+Gergely letette a lámpát az asztalra s leültek egymással szemben. A
+férfi lassan emelte föl tekintetét a leányra s azután olyan hosszasan
+nézte, hogy az lesütötte a szemeit. Nagyon kedves volt ez a kis borzas
+fej, a tiszta homlokkal és az õszinte nézésü, nagy fekete szemekkel.
+Gergely nem tudta levenni róla a szemeit s egyszerre elfelejtett
+mindent, amit ma tanult. A helyzet is nagyon különös volt számára. Ebben
+a lányszobában csak egyszer volt még, mikor a nagy, nehéz ruhaszekrényt
+egyik sarokból a másikba tolta s most éjjel egyedül van benne a
+leánynyal. Gondolatban meleg szeretettel vette körül a reszketõ
+gyermeket s a szoba illata elkábította. Érezte, hogy szédül és lehunyta
+a szemeit. Hallgattak mindaketten, nem tudtak beszélni. A férfit
+egyszerre fogta el a varázs, ami megdöbbentette, érezte, hogy szerelmes.
+Félt már egyedül maradni a leánynyal s menni szeretett volna.
+
+--Fél még?--kérdezte. Komoly, nyugodt akart lenni, de már ez a két
+semmit sem jelentõ szó is lágyan, szerelmesen hangzott.
+
+--Nagyon félek--felelte elkényszeredve a leány s megijedt attól a
+gondolattól, hogy egyedül marad.--Maradjon, majd beszélgetünk, hozza el
+a könyvét, tanuljon itt, csináljon valamit, majd én is dolgozom.
+
+Gergely is ugy találta, hogy az lesz a legjobb, ha közöttük lesz a
+vaskos könyv. Tanulni kezdett, a leány kézimunkát vett elõ és dolgozott.
+Néha szólottak egy-egy szót, de lopva sürün pillantottak egymásra. A
+hajnal is igy találta õket, s mikor az elsõ napsugár besütött az
+ablakon, egymáshoz ölelte a könyvre és himzõrámára hajolt két fejet.
+
+
+III.
+
+
+A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több
+rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik
+lyukat betömték, más oldalról sétált elõ. Ha személyesen nem
+jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes.
+Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak
+jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér
+mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették,
+hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány
+sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan
+titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak
+valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult
+Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan
+beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott. Máskor meg
+elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi
+megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek
+egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el
+egymástól.
+
+--Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni--mondta egyszer a férfi.
+
+--Tud már eleget,--mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.
+
+Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a
+mirõl eddig csak gondolkozni mertek.
+
+--De én nem tudok majd maga nélkül élni--tört ki egyszer belõle s
+megragadta a leány kezét.
+
+A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta,
+boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szemébõl a könyek.
+
+
+
+
+A LEGSZEGÉNYEBB VÉRTANÚ
+
+
+Eszembe jut egy öreg, bolond kocsis története, ugy a mint azt nekem az
+én müncheni barátom, Sipniewski Franck elbeszélte. A vén szolga addig
+mesterkedett, mig feljutott oda, a hol az igazi lengyel hazafi
+megtalálja végre az õt megilletõ tisztességet, felhuzták az akasztófára.
+Mert a lengyelnek olyan szent az akasztófa, mint nekünk a kereszt. A
+legkomolyabban beszélnek arról, hogy majd egyszer, tudja a jó Isten hogy
+mikor, ha majd szabadok lesznek, Varsó piaczán akasztófát állítanak föl
+az elnyomatás emlékére s egy márvány falba belevésik mindazok neveit, a
+kiket bitón fojtott meg a fehér czár nevében, a muszka igazság. Ha majd
+fölépítik azt a falat, a te neved se fog hiányozni róla, öreg Demeter.
+
+Az öreg Sipniewski nagyon kompromittálva volt a hatvanharmadiki
+fölkelésben. Egyik éltetõ lelke volt az egész mozgalomnak. Nem volt
+politikus, csak hõs. Elszánt és naiv, mint a felkelõk nagy része.
+Megesküdött akár a szüz Máriára, hogy gyõzni fognak, de egyéb alapja nem
+volt a hitének, mint a nagy bátorsága, vagy az, hogy most már bizonyosan
+velük lesz az Isten. Elég sokáig volt ellenük.
+
+Mikor már rendben volt minden, olyan titokban, hogy csak a vak nem
+látta, gyülekezni kezdett a tábor. Az öreg Sipniewski befogatott egy
+könnyü kocsiba, Demeter, a vén kocsis felült a bakra, ur kocsis nagyon
+elbúcsúzott hazulról, sirva kisérte ki õket a kapuig a háznép s a kis
+kocsi mögött gyorsan felporzott az ut, hogy aztán beálljon az az ijesztõ
+csend, a minek okvetlenül el kell következni, ha olyan valaki hagy el
+bennünket, a kit nagyon szeretünk s egyszerre eltünik szemünk elõl még a
+por is, a mit a kocsija fölvert. Az országút pora még ismerõs, de a mi
+azután következik, ismeretlen, idegen világ.
+
+A naiv katonában mégis volt annyi politika, hogy a meglepetés ellen
+biztosítani akarta magát. Hogy aztán gyerekes idea született meg
+becsületes agyában, az megint rávall a hõsre, aki sehogy sem tud
+komédiázni.
+
+Azt hitte, hogy valami nagyon furfangos cselt eszelt ki, megállította a
+kocsit s tanácsot tartott Demeterrel.
+
+--Te öreg--mondta neki--ha kozákokkal találkozunk, rá se hederíts, hajts
+tovább. Ha megállítanak s kérdezik, hogy hova megyünk, azt feleljük,
+hogy Varsóba. Hogy honnan? Hát Kocinski urtól.
+
+--Igen, Kocinski urtól.
+
+Mindenki tudta, hogy Kocinski az oroszok részére dolgozott. A ki tõle
+jön, az csak nem lehet gyanus. Ur is, kocsis is jót mosolygott ezen a
+tréfán. Demeter még hátra is nézett, megbámulta az urát, hogy milyen
+okos ember. Összekacsintottak, két ilyen vén róka mindenkit lefõz. Majd
+megnyulik a kozákok orra õk meg vigan hajtanak tovább.
+
+De nem igy esett.
+
+A legközelebbi dülõnél három kozák nyargal a kocsihoz. Az altiszt
+elkérte az irásaikat s faggatni kezdte õket.
+
+--Hova mennek?
+
+--Varsóba.
+
+--Mit akarnak ott?
+
+--Lovat venni.
+
+--Nincs most vásár.
+
+--Lesz a jövõ héten.
+
+--Honnan jönnek?
+
+Sipniewski erõsen a kozák szeme közé nézett s kivágta a feleletet.
+
+--Kocinskitól.
+
+A kozák megkérdezte Demetert is.
+
+--Honnan jösztök?
+
+--Kocinski urtól.
+
+--Otthon volt az ur?
+
+--Otthon.
+
+--Hát az asszony?
+
+--Az is.
+
+Erre szó nélkül közrefogták a kocsit s a szegény Demeternek arra kellett
+hajtani, a merre õk parancsolták. Visszavitték õket az elsõ katonai
+állomásra, átadták a tisztnek. Demeter behuzta vállai közé a fejét s nem
+szólott többé egy szót sem. A tiszt más kiséretet adott melléjük s
+tovább kisértette õket. Negyednapra már a hadbiróság elõtt állottak. A
+nemes ur egyenesen, mint a ki helyt áll mindenért, Demeter pedig a
+lengyel paraszt csökönyös makacsságával, inkább csak rásandított az
+aranyos, czifra urakra. A hogy lesz, ugy lesz, de tõle ugyan nem
+hallanak egyebet, mint a mit a gazdája parancsolt.
+
+Demetert kiküldték s a biróság elnöke vallatóra fogta Sipniewskit.
+
+--Hol voltak?
+
+--Kocinskinál.
+
+--Nem igaz, Kocinski három hét óta Varsóban van; most újra kérdem, hogy
+hol voltak?
+
+A szegény sarokba szoritott ember komoran maga elé bámult s nem felelt.
+Nem azon gondolkozott, hogy mit mondjon, de az suhant át egyszerre az
+agyán, hogy veszve van s ez elkeserítette. Még ki sem lõhette a
+pisztolyát s már is véget ért számára minden. Mig szótlanul ott állott,
+köny is gyült a szemébe s motyogni kezdett: szegények, szegények. A
+családjára gondolt, tudja a jó Isten, hogy mikor látja õket még egyszer.
+Talán soha. A tiszt érdeklõdve nézett reá s gyöngédebben szólott hozzá:
+
+--Olvassa itt maga, az ön neve is benne van a jegyzékben. A felkelõkhöz
+ment, igaz? Ne tegye még sulyosabbá a helyzetét.
+
+Sipniewskinek eszébe se jutott, hogy tagadjon, elpirult, hebegett volna,
+ha megkisérti. Ugy érezte magát, mintha fojtogatnák, leesett egy székre
+s reszketett a hangja, a mint egy-egy szót kinyögött.
+
+--Igaz.
+
+Behivták Demetert. Az öreg ugy kullogott be az ajtón, mint a hogy egy
+ilyen furfangos emberhez illik s talán mert félt, hogy váratlanul
+végighuz valaki a hátán, még mindig vállai közé szedte be a fejét s csak
+ugy a gallérjából nézett a világba, mintha nem akarna künnebb jönni.
+Mikor egy pillanatig azt hitte, hogy senki se néz reá, odasandított a
+gazdájának: mi már értjük a dolgunkat, ugy-e uram?
+
+--Hol voltatok?--kérdezte a tiszt.
+
+--Kocinski urnál.
+
+A tiszt Sipnievskihez fordult s intett neki hogy beszéljen a kocsisával.
+A szomoru ember könyes szemmel s fájdalmasan mosolyogva czáfolta meg a
+szegény Demetert.
+
+--Nem ott voltunk, fiam. Hazulról jöttünk, mondd meg az igazat.
+
+Demeter elõbb meghökkent, de azután visszamosolygott a
+gazdájára.--Átlátok én a szitán mondta a szemeivel, mert hangosan nem
+szólhatott.--Neked ezt mondanod kell uram, de én nem vagyok olyan
+bolond, hogy utánad beszéljek.--A tiszthez fordult s bizonykodott az
+igazsága mellett.
+
+--Kocinski urtól jöttünk bizony, Kocinski urtól.
+
+A gazdája egy lépést tett feléje s beszélni akart vele, de a tiszt nem
+engedte meg. E helyett õ igyekezett kiszedni Demeterbõl az igazat.
+
+--Van-e feleséged?--kérdezte tõle.
+
+--Van.
+
+--Gyermek is?
+
+--Hát hála az istennek, mind fiu.
+
+--Egyet se látsz többé közülük, ha hazudsz.
+
+Demeter meg volt sértve. Végignézett a tiszten, azután a mellére tette
+mindkét kezét, mintha kérdezné, hogy csakugyan róla beszélnek-e? A tiszt
+türelmetlenkedni kezdett, mégegyszer rászólt a szegény ostoba kocsisra.
+
+--Hol voltatok?
+
+--Kocinski urnál.
+
+A kozákok kilökdösték szegény Demetert az ajtón s lezárták egy sötét
+pinczébe. Az uri rab fenn, a hivatal mellett kapott börtönt, amig itt
+van, megbecsülik, azután vezesse a sorsa. A hadbiró este kártyázott vele
+s elnyert tõle vagy hetven rubelt. Ittak is, a fogoly sóhajtozott, haza
+gondolt, a biró vigasztalta s biztatta, hogy ne féljen, nem kötik fel.
+Sok az enyhitõ körülmény, hanem az a szerencsétlen Demeter nagyon
+elrontotta a dolgát. Holnap próbálnak még vele.
+
+Reggel felhozatták ujra.
+
+--Hol voltatok?
+
+--Kocinski urnál.
+
+A gazdája megfogta a gallérját, a szemébe nézett s az izgalomban
+reszketve beszélt hozzá. Néha megrázta, hogy jobban megértse azt, amit
+mond neki s a fülébe kiabált, mintha süket volna a szegény ember.
+
+--Demeter, ne légy bolond. Mindennek vége, most már ne légy szamár.
+Mondd meg az igazat.
+
+--Azt mondom.
+
+--Nem igaz. Nem voltunk Kocinskinál. Õrült! Vigyázz magadra. Beszélj
+igazat. Látod, hogy én már mindent elmondtam, nem kell, hogy tagadj.
+Honnan jöttünk?
+
+--Kocinski urtól.
+
+--Meg vagy veszve!
+
+Demeter ránevetett a gazdájára és sehogy se tudott tisztába jönni a
+dologgal. Mit akarnak itt vele? Hanem az a másik ember, akirõl tudta,
+hogy mind a kettejüknek ellensége, gyanusnak tünt föl neki s hamarosan
+elbirálva a helyzetet, rájött a szerencsétlenségére, hogy itt hazudni
+kell tovább is. Azt hitte, hogy ráparancsoltak a gazdájára, hogy elõtte
+igy beszéljen. Nem, nem, rajta nem lehet kifogni.
+
+--Kocinski urtól jöttünk.
+
+A gazdája kétségbeesetten nézett reá és várta, hogy térjen magához. Sirt
+dühében s összeszoritotta az öklét, hogy agyonvágja a vén kocsist s
+lihegve alig birva magával, ujra elkezdett beszélni.
+
+--Demeter! Édes öregem, szegény szolgám, fiam, mond meg az igazat. Hol
+voltunk? Ugy-e otthon, ugy-e?
+
+Demeter még jobban beletemetkezett a gallérjába, nagy küzdelem folyt le
+a szegény paraszt lelkében, de azért nem hagyta magát elbolondítani.
+
+--Nem, Kocinski urnál.
+
+A hadbiró erre azt monta, hogy: elég. Demetert visszavitték a pinczébe s
+megmondták neki, hogy imádkozzék annyit, a mennyit csak tud, mert két
+óra mulva meghal. A szegény ember kimeresztette a szemeit erre a
+beszédre, nézett ide-oda, de azután azt mondta, hogy jól van, egyszer
+ugyis el kell menni, hát mindegy.
+
+Két óra után felhozták. A szegény jó embert nagyon megviselte ez a kis
+idõ, megtörpült, keserü vonás huzott barázdát az arczára, de azért nem
+hagyta magát. Élénken nézegetett körül, várta, hogy valaki segitsen
+rajta. Mikor az akasztófa alá állitották, felnézett, dörzsölni kezdte a
+homlokát, hirtelen szedte magába a lélegzetet s összemenve, reszketve
+várta, hogy mi lesz.
+
+Pár perc mulva lejött néhány tiszt s köztük a hadbiró. Mikor meglátták
+ezt a szegény, bolond figurát, szorongva néztek össze. A biró valósággal
+dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az
+majd leesett a lábáról.
+
+--Hol voltatok te barom! Beszélj!
+
+--Kocinski urnál.
+
+A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember
+százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.
+
+
+
+
+A VACSORA
+
+
+Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy
+német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, elõttünk épp olyan
+érthetetlen emberek között, mint ahogy õk képtelenek minket megérteni.
+Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Õk elképednek azon, hogy egy
+hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy
+keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit
+a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt
+a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik
+ismerõs közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga
+véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy
+birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?--magyarázzák meg neki--és
+elkezdõdik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal. Az
+asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell
+áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot
+s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.
+
+Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel,
+ökleikkel verték egymás elõtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem
+lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy
+kis, õszes ember erõszakolta át magát a publikumon, elõbb kiköhögte
+magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül
+kezdett beszélni.
+
+--Lengyelek az urak?
+
+Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre
+lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit
+mondott:--liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy
+oroszokról, lengyelekrõl, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott
+szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek
+tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt _jenerál_-nak
+hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s
+meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert. Az egyik
+lengyel egyszerre felugrott az asztal mellõl s elveszve a nagy
+indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis
+jövevényt, s beszélni kezdett.
+
+--Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel
+regényiró, költõ és ujságszerkesztõ; jól nézzék meg. Most szökött meg
+Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek,
+egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan elõkeriteni. Az
+iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái
+palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk
+miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendõrség elõl. Itt van ez az ur,
+ez az önök találmánya...
+
+A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve,
+észrevette, hogy mindenki õt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette
+volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy
+el ne szaladjon. A _jenerál_ szitkozódott és sírt, nagy, esetlen
+testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig
+lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák
+ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan
+oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember
+elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük
+zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a
+szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A
+hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a
+tartozásból, kidobja õket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az
+urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart
+s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek.
+Az, aki elõbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki
+a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül,
+szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen
+szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy
+szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a _jenerál_ törte meg a
+csendet, vette a kabátját s menni készült.
+
+--Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.--Mikor visszajött,
+nem volt már felsõkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy
+látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt
+mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.
+
+--Van egy márkám és ötven fillérem--kezdte a _jenerál_. Megosztozunk
+rajta. Hányan vannak?
+
+--Négyen.
+
+--Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk.
+Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van
+gyertyájuk?
+
+--Nincs.
+
+--Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell
+pénzt adni.
+
+Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta
+követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel
+kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem
+akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a
+családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát,
+nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig
+rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de
+beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.
+
+A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az
+ételnek, nem sokat törõdve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott
+rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott
+velük, de azok figyelembe se vették s a _jenerál_ tanácstalanul,
+ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.
+
+--Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!--kiáltották a gyermekek s
+ökleikkel taszigálták az apjukat.--Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a
+kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a
+kis éhes rablók mindent elvettek tõle. Egyszerre azonban elszégyenlették
+a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a
+vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat
+odadörzsölték a sovány karjához s kétfelõl is nógatták nagy szeretettel:
+
+--Egyél mama, egyél, édes!
+
+A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a
+sóhajtását, hogy ne zavarja õket. A _jenerál_ az ágy szegletére ült s
+ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy
+fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott
+néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy
+deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot
+találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak.
+Nagyon idegenek voltak egymásnak. A _jenerál_ a maga naivságában is
+megérezte, hogy zavarná õket, ha kérdezõsködnék; egy pillanatra azt
+hitte, hogy átlát a két elõtte ülõ alak koponyáján, s mint egy zsongó
+méhsereg, ugy tünt fel elõtte a kis szomoru ember fejében a sok gond,
+baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az
+asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A
+gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás
+között suttogtak valamit. Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a
+hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat,
+mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami
+bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.
+
+--Egy nap megint a hátunk mögött van.
+
+Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga
+lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:
+
+--Miért sirsz?
+
+Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre
+hangosan kezdett sírni. A _jenerál_, mintha csak engedelemre várt volna,
+hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz
+mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani,
+a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegõben s
+azután már csak nyögött, erõlködött, hogy valamit mondjon.
+
+A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik
+visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian elõre tolakodott.
+
+Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a
+_jenerál_ hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment:
+legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget.
+Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsõn s csak az
+elsõ emeletnél állottak meg egy szóra.
+
+A _jenerál_ akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd.
+Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre elõkereste
+mellényzsebébõl a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra
+hadonázott lapátkezeivel a levegõben, mert anélkül nem lehet értekezni.
+
+--Holnapra, reggelire, délelõtt majd dolog után látunk...
+
+A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s
+elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A _jenerál_ azonban nagy
+esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit
+ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha
+pénze van. Nem tud vele mit csinálni.
+
+
+
+
+A MINISZTER VENDÉGEI
+
+
+A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától,
+Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt
+Kegyelmes Barátom Ur"--s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást
+megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város
+megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a
+deputáczióval. Õ mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s
+örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját
+tiszteletteljesen üdvözölhesse. Hiszi, hogy nem méltóztatott még
+teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt
+iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett
+háládatosságának egy kis porczióját.
+
+A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen
+érdeme a díszpolgárságra--és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a
+levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett errõl a kis
+fészekrõl, Szüts Tamásról, meg a többiekrõl. Mosolygott, ujra elolvasta
+a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek.
+Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet,
+Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most
+bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi
+gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet
+érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes
+lesz össze-vissza kérdezõsködni a deputáczióban. E perczben annyira
+megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen
+lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.
+
+Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek.
+A kegyelmes ur kiment eléjük az elõszobába és Szüts Tamást rajta kapta
+azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart
+intézni. Erre azonban nem volt idõ. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan
+megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz
+tartozott s vitte õket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a
+diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy
+ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni elõtte az ajtót s
+szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.--Aha! Tehát
+háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva
+vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.
+
+Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját
+állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy
+miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts
+Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba
+cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeibõl, az
+arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek
+nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta
+magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása:
+magyar királyi miniszter.
+
+A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha
+tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.
+
+--Becski Samu igazgató-tanító.
+
+De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s
+nevetve mérte végig.
+
+--Jó husban vagy, öreg...
+
+--Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...
+
+--Dehogy, dehogy.--Van-e feleséged?
+
+--Van.
+
+--Hát gyerek?
+
+--Az is.
+
+--Hány?
+
+Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette
+feszengõ öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen
+ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek
+gyültek a szemeibe és sóhajtott.
+
+--Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e
+még a néni?
+
+--Csak betegeskedik szegény feje.
+
+--Hát a mûhely?
+
+--A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.
+
+--Jól megy a munka?
+
+--Nincs panasz rá.
+
+Elhallgattak. Az igazgató-tanító keveset értett az egészbõl, õ késõbb
+származott be a városkába A másik három ember boldogan mosolygott,
+egyszerre összeomlott közöttük minden korlát, meghatva, könyes szemekkel
+nézegették egymást. Az öreg Babarczy asztalosmester a szemeit törölgette
+s apránkint eldicsekedett mindazzal, mire az uton elkészült.
+
+--Megvan még a gyalupad, kegyelmes ur, amin gyalulni tetszett. A gyalut,
+mindjárt hogy el tetszett kerülni tõlünk, a fiókba tette a feleségem
+emlékbe. Nagyon szerette a kegyelmes urat...
+
+--Hát szilvaizes pánkó van-e még a világon, Babarczy bátyám?
+
+A kegyelmes ur kis diák korában mindennap átjárt az öreg Babarczy
+mûhelyébe alkalmatlankodni. Gyalult, furt, faragott, elfáradt a nagy
+munkában s jóllakott a mesterné asszony hires lekváros pánkójából. Most
+egyszerre az ötlött az eszébe s az a gyermekes reménye támadt, hogy
+talán hozott magával vagy egyet a zsebében. Egy lekváros pánkóért a
+régiek közül örömest lemondott volna egy udvari ebédrõl.
+
+Az öregnek felragyogott az arcza s boldogan hadart.
+
+--Meg, meg, megmondom az asszonynak, hogy még emlékezni kegyeskedik a
+pánkójára. Nagyon boldog lesz. Ha tudná, hogy mi itt most mirõl
+beszélünk!
+
+Az igazgató-tanító kelletlenül szorongott. A kegyelmes ur észrevette ezt
+s hamarosan pár kérdést intézett hozzá.
+
+--Hány iskolaköteles van a városban?
+
+--Háromszáznyolczvannégy.
+
+--Sok a mulasztás?
+
+--Szigoruan járunk el, kegyelmes uram.
+
+--Nagyon helyesen.
+
+Az idegennel szemben egyszerre miniszteri sablon lett belõle s ujra
+felderült az arcza, mikor visszafordult a két régi ismerõshöz.
+
+--Nálam ebédeltek ma, öregem, ugy-e Babarczy bátyám.
+
+A két ismerõs majdnem ujjongott örömében, nem tartottak már meg semmi
+formát, csak a régi jó barátok voltak. Kényelmetlenül néztek össze,
+mikor eszükbe jutott az igazgató-tanító, de a miniszter egyszerre
+kisegítette õket zavarukból.
+
+--Igazgató urat is szivesen látom.
+
+Mindjárt át is vezette az urakat a lakásába s négynek teríttetett. A
+Kaszinóból hozatta át az ebédet s a három régi ismerõs pillantásai
+összeölelkeztek az ételek gõzében. Mosolyogva kinálgatták egymást, sokat
+koczintottak s az öreg asztalosnak sokszor eszébe jutott a felesége. A
+miniszter kiolvasta a szemeibõl, hogy mire gondol s olyan falusias jó
+kedvében volt, hogy elérzékenyült s egy pohár pezsgõvel felköszöntötte
+Babarczyné asszonyt. Áthajoltak az asztalon s ugy beszéltek egymáshoz. A
+házigazdát minden érdekelte, a mi ujságot csak mondtak. A református
+templomot újra fedték, az öreg kántor helyett uj énekli már a
+zsoltárokat, a Zsoldos-utcza most már hosszu, kinyulik egész a határba,
+tavaly fölépült az elsõ kétemeletes ház, a vén városi mérnök leánya
+férjhez ment a járásbiróhoz, mind, mind nagyon érdekes dolog. Egy-egy
+perczre elhallgattak, máskor meg, hiába integetett az igazgató-tanító,
+egyszerre beszélt a két vendég s a miniszter hátradõlve a székén, nedves
+szemekkel hallgatta õket.
+
+--Édes jó parasztjaim--gondolta magában s hagyta, hogy beszéljenek, õ
+csak hallgatott s ha az igazgató-tanító ur nem lett volna ott, egyszerre
+ölelte volna magához mindakettõt. Becsületesség, jóság, egyszerüség
+sugárzott le az arczaikról, ez ugy hatott reá, mint egy pohár
+kristálytiszta forrásviz.--Édes jó embereim--ismételte magában sokszor
+áradozva.
+
+Az inas zavarta meg õket. Belépett és komolyan, mint a ki elítéli az
+ilyen kirugásokat, jelentette:
+
+--A miniszterelnök ur õ excellencziája várja a kis szalonban a kegyelmes
+urat.
+
+A kegyelmes ur átment a kis szalonba s komolyan néztek össze a vendégek.
+Suttogva szólott az igazgató-tanító:
+
+--Lehet, hogy áthozza és bemutat neki.
+
+--Már hogy gondol ilyent--utasította rendre a polgármester.
+
+--Valami nagy baj lehet az országban, ha még az ebédnél sem hagyják
+szegényt nyugodni--mondta az asztalos.
+
+A többiek ráhagyták, hogy bizony meglehet, komor idõk járnak.
+
+Mikor visszajött a kegyelmes ur, szerették volna leolvasni az arczáról,
+hogy baj van az országban, de éppen ugy mosolygott, mint elõbb, csupa
+megelégedés, öröm öntötte el, mikor ujra megpillantotta a vendégeit.
+
+A polgármester mindjárt el is mesélte, hogy egyszer-másszor vele is
+megesik, hogy a fõispán megzavarja az ebédet, pedig hát az embernek
+egyéb nyugalma sincs, csak éppen amig eszik.
+
+--Legjobb az iparos dolga, senki se parancsol neki--véleményezte az öreg
+Babarczy s nem tudott elfojtani egy sajnálkozó mosolygást, a mint
+végignézett a hivatalnokokon. Az igazgató-tanító meg elõhozakodott, hogy
+neki is vannak néha kellemetlenségei a tanfelügyelõvel, de ezt már nem
+hallgatta senki, a vendégek és a gazda hallgatva gyönyörködtek egymásban
+a jó ebéd után s csak egy kézszorítással mondták el egymásnak a jó
+kivánságot, hogy: egészségére adja Isten, a mit megevett.
+
+Az igazgató-tanító aztán odahaza ilyenformán adta elõ a dolgot:
+
+--A miniszter látta, hogy bennem tanult emberrel van dolga, meghívott
+ebédre, a másik kettõvel nem tudott mit csinálni, hát azokat is
+meghivta, pedig mondhatom, hogy igazán illetlenül viselték magukat,
+különösen az öreg Babarczy. Elõre megmondtam, hogy nem kell mesterembert
+küldeni föl a kegyelmes úrhoz.
+
+
+
+
+A HATODIK
+
+
+Egy kis szünet után--talán pár hét lehetett mindössze--ujra láttuk, hogy
+a Veressék háza elõtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az
+öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dõlnek neki a rudnak
+s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, õsz bajuszu kocsis pipára gyujt a
+bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek
+ujra betegük van.--Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a
+kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit:
+kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erõs leves,
+csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten. Veress ráintett a fejével,
+hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba.
+Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem
+azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás elõtt még
+bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló
+hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy
+csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik
+koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg
+czimborám--s el is indultak. A kocsis meg kérdezõsködni kezdett:
+
+--Melyik beteg?
+
+--Most a Jenõke.
+
+--Mi baja van? meghal?
+
+--Meg.
+
+--Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.
+
+Az öreg doktor elõbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett,
+hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis elõrefordult, rászólott a lovakra:
+gyí hé!--s tovább mentek.
+
+Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos,
+zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s
+négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felõl a nap,
+de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az
+orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szõnyegbe,
+függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték
+az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki
+nem fogytak belõle. Szük elõszobán át kellett belépni a lakásukba. Mióta
+csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe
+hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amibõl már kiitták, kiették az
+orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, _kétóránkint,
+óránkint, félóránkint_ felirattal s lassankint tele lett velük minden
+polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A
+patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék
+cselédjét.
+
+--Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekbõl!--kiáltotta reá és
+majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas
+szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább
+tudná, hogy hol van.
+
+Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni
+egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek
+lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendõ alatt, mig
+nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték
+azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni õket a mezõre, hogy
+ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek
+a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erõszakolta a dolgot.
+
+Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra
+áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint
+megállott a ház elõtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment
+s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól
+megállottak a Veressék háza elõtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn
+nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat,
+ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára,
+átbeszéltek egymáshoz. Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót,
+feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a
+városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami
+keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az
+egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni.
+Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai
+komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az
+öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s
+szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az elõszobában.
+
+Most Jenõke lett beteg, dagadni kezdett a torka s azt mondta, hogy
+bajosan tud nyelni. A nagynéni, akit az anyát helyettesíteni hozott
+magához Veress, tapintatos, gyöngéd módot keresett, amivel tudtára adja
+a dolgot, de erre nem volt szükség.
+
+--El kell hivni Bojthot--mondta Veress s egy kanállal leszorítva a
+gyermek nyelvét, belenézett a torkába. Nem is volt nagyon megilletõdve,
+egy karosszéket hozott az ágy mellé, s szótalanul várta az orvost.
+Sovány, fehér kezét rátapasztotta a gyermek homlokára, nézte maga elõtt
+a földet. Azon gondolkozott, hogy mi lesz most már belõle, ha az utolsó
+gyermeke is meghal, miután teljesen elfogyott körülötte a család. Hogy
+másként is végzõdhetnék a betegség, arra nem is gondolt, már megszokta,
+hogy az õ betegei meghalnak. Rendbeszedte emlékében a halottait s mikor
+a végére jutott, odasorozta már a beteg gyermeket is. A temetkezési
+társaságokról ugy beszélt, mint akik szivesek voltak elkezelni mellõle a
+familiát, s most a beteg gyermek mellett állva, nézve a vergõdõ kis
+lázas testet, csak az bántotta, hogy ezt is azok az idegen emberek
+fogják elkezelni. Miért? Olyan szépen elvinné õ maga az ölében, megásná
+a sirt, addig lefektetné a pázsitra, beszélne hozzá:--mindjárt készen
+leszünk, csak egy kicsit várj még, rögtön, rögtön, aztán odaadná a
+földnek, legyen az övé. Az eszébe se jutott, hogy talán életben marad a
+fia. Hogyan lehessen azt elképzelni, hiszen a többi is mind meghalt. Az
+õ agyában egészen más filozófia fejlõdött ki, mint a milyen a mienk, a
+kiknél még mindig ujság s valami rendkivüli dolog a temetés,--teljes
+megnyugvás a kényszerüségben s tagadása mindennek, a mi segíthetne.
+
+A mikor az öreg doktor megirta a reczeptet s adott egy csomó utasítást
+és a többit az Istenre bizta--mosolygott és kicsufolta magában az
+öreget:
+
+--Ilyen öreg lettél s mégsem tudod, hogy ez mind nem segít. Nem
+szégyenled magad?--gondolta s szeretett volna a szemébe kaczagni.--Vén
+ostoba! mondta, amikor becsapta mögötte az ajtót s komikusnak találta a
+lovát, kocsiját, minden tudományát. Mikor másnap ujra eljött, azért
+elébe ment, hallgatta amit mondott, mert ebbe is ugy beleszokott, mint a
+hivatalba, vagy abba, hogy a nap bizonyos idõszakaiban enni kell, de
+magában kinevette s nem hitt neki egy szót se.
+
+Amikor megint eljött a megyei és a városi tisztikar s a tüzoltó-banda,
+bizonyos megkönnyebbüléssel adta át nekik a kis halottat eltemetni. Arra
+gondolt, hogy már nem alkalmatlankodnak többet, nincs kit elvinni s
+mikor arra a jó tréfára gondolt, hogy a doktor lovait ujra nógatni kell,
+hogy tovább menjenek a kapu elõl, behunyta a szemeit és mosolygott.
+
+
+
+
+AZ EZRED
+
+I.
+
+
+Az ezredes éppen gyakorlatra készült, atilláját gombolta össze és
+kinézegetett az ablakon, hogy elõvezetik-e már a lovat. Kissé
+türelmetlen is volt s már maga akart lemenni az istállóba, mikor az
+elõszobában beszédet hallott. Inasa igyekezett visszatartani valakit,
+aki be akarta küldeni a névjegyét.
+
+--Az ezredes ur éppen ki akar lovagolni, nem hiszem, hogy fogadna.
+
+--Kisértse meg.
+
+--Amint parancsolja uraságod--s a szolga befelé indult a névjegygyel.
+
+Az ezredest zavarta volna a látogatás. Olyan izgatott volt a nagyobb
+gyakorlatok elõtt, mint egy kis hadnagy, aki elõször vezényel.
+Fölnyitotta az elõszoba ajtaját. Maga akarta megkérni látogatóját, hogy
+jõjjön máskor, mikor azonban meglátta az elõszobában álló fiatal embert,
+egyszerre földerült az arcza s szives örömmel szólott hozzá:
+
+--Ön az, jõjjön, jõjjön. Ferencz nem ismeri még, különben nem csinált
+volna annyi czeremóniát.
+
+--Kissé korán jöttem...
+
+--Mindegy, mindegy... Adj konyakot.
+
+A fiatal emberre kellemesen, de kényelmetlenül is hatott a nagy
+szivesség. Az ezredes önkéntes korában szerette meg, mert jó katona volt
+és kitünõ lovas, de az olyan természetesnek tünt föl elõtte, hogy valaki
+jó katona és jó lovas, hogy nem tartotta ezt elég érdemnek arra a
+megkülönböztetett jóságra, a mivel elhalmozta az öreg katona. Érezte,
+hogy ügyetlen, amint karöltve vezette be a szobába ez a nagy tiszt s ez
+bosszantotta. Igyekezett fesztelenül viselni magát, mintha ez a nagy
+közelség egészen természetes lenne, de nem tudott erõt venni
+tartózkodásán és hamarosan átgondolva a helyzetet, észrevette, hogy igy
+van ez legjobban, Ez a nagy tiszt nem azért tünteti ki, hogy komázzék
+vele. Szerényen állott meg elõtte és alig akart leülni.
+
+Az inas behozta a konyakos üveget. Az ezredes szembeült a fiatal
+emberrel, mosolyogva nézegette az egészséges, piros arczát és türelemmel
+várta, hogy mit akar. Mikor látta, hogy kényelmetlenül feszeng, s nem
+tudja elkezdeni a mondanivalóját, segíteni próbált neki.
+
+--No, mit hozott Kadar barátom a faluból? Lovat? Van eladó lova?
+
+--Nincs, ezredes ur, a mi arra való volna, még fiatal; volna egy, de az
+az anyám kedvencze, nem adhatom el.
+
+--Egészséges õ nagysága?
+
+--Az, igen...
+
+--Hallottam, hogy gyöngélkedett.
+
+--Meghütötte magát, de most már jobban van.
+
+Akadozva beszéltek. Csak az arczára kellett nézni a fiatal Kadarnak s
+rögtön látni lehetett, hogy nem azért jött, hogy az anyjáról és a
+lovairól beszéljen. Az ezredes megint töltött az üvegbõl, s a mint
+poharát a másikhoz koczintotta, mélyen belenézett a fiatal ember szemébe
+és megadta neki azt a komoly teketóriát nem ismerõ hangot, melyet
+ide-oda nézegetve keresett a szobában, mintha a falakról akarná
+leolvasni.
+
+--Miért jött, valami mondanivalója van talán?
+
+--Van, sok mondani valóm van, ezredes ur. Másnak talán könnyü lenne
+elõállani vele, de nekem nagy dolog. Egy nagyon jó embert keresek, hogy
+tanácsot adjon s azért jöttem ide. Magam ugy el vagyok kényszerülve,
+hogy már gondolkozni sem tudok.
+
+--Mi baj van?
+
+--Voltaképpen semmi, ugy van minden, a mint eddig volt, csak én lettem
+más. Olyan haszontalan életet élek, hogy önmagam elõtt szégyenlem
+magamat, ha meggondolom, hogy mi is vagyok voltaképpen. Semmi, igazán
+semmi. Ez az üresség rettenetesen hat az emberre, ha egyszer rájön.
+
+--Gazdálkodik.
+
+--Dehogy, ezredes ur, ez csak tévedés. Én is hittem ezt egy darabig, de
+már látom, hogy nem igaz. Ha ott vagyok, akkor is az az én gazdaságom,
+mint ha nélkülem csinálják. Ha dolgozom, az is haszontalan, mert érzem,
+hogy az ispán mosolyog a hátam mögött s alig-alig várja, hogy tovább
+menjek és helyrehozza, a mit én elrontottam. Az ember! Érti a dolgát.
+Mindenkit bámulok, a ki valami tud lenni legalább, magamat pedig unom.
+Ne méltóztassék azt hinni, hogy egy rossz hangulat s rögtön ide
+szaladtam panaszkodni. Már régen magamban hordozom azt, a mit most
+elmondani szeretnék, hogy utálom ezt az örökös urfiéletet, szeretnék
+valami lenni, valami olyas, aki nem ingyen eszi a kenyeret, akit meg
+kell becsülni...
+
+Az ezredes fölállott s gondolkozva ment el az ablakig. A többit már
+kitalálta s azon a formán töprengett, a hogyan majd felelnie kell. Kadar
+nem akarta zavarni, elhallgatott, de a szemeivel élénken,
+lépésrõl-lépésre kisérte az ezredest. Mikor a válasz késett, mintha
+jobban meg akarta volna gyõzni, ujra beszélni kezdett, de most már
+halkabban, tartózkodóbban...
+
+--Valami olyas foglalkozás után akarok nézni, ahol hasznomat vehetik,
+nem leszek terhére magamnak se, másnak se...
+
+Az ezredes gyorsan visszafordult s szárazon kérdezte:
+
+--Katona akar lenni?
+
+Kadar fölállott és most már határozottabban felelt:
+
+--Az.
+
+Mindaketten elhallgattak. Mikor már hosszu és igen kinos lett a szünet,
+Kadar azt hitte, hogy nem beszélt elég világosan, nem lehetett a
+szavaiból mindent ugy megérteni, a milyen igazán õ érzi a dolgot s ujra
+mondani akart még valamit. Az ezredes azonban félbeszakította s másfelé
+nézve, kérdezõsködött.
+
+--A mi ezredünkben... Tényleges tiszt?...
+
+--Ugy szeretném, nagyon szeretném.
+
+Egyszerre fölállottak mindaketten. Az ezredes a fiatal ember vállára
+tette kezét s nagyon rosszul esett neki, hogy kellemetlent kell
+mondania.
+
+--Az nem lehet. Gyöngéden visszaerõszakolta a székére Kadart s közel
+ülve hozzá, komolyan, részvéttel beszélt.--Valamit ön is érezett ebbõl,
+különben nem fordult volna hozzám igy. A ki legjobban sajnálja a dolgot,
+az én vagyok, de nem tehetek semmit. Volt szó róla, tavaly is
+emlegették, hogy Kadart be kellene hivni, hanem azután mégsem lehetett
+belõle semmi. Ez már olyan dolog, hogy én nem is beszélhetek róla, csak
+ugy mondom, hogy mégis tájékozva legyen.
+
+Kadar lecsüggesztett fejjel, komoran nézett maga elé. Ajkain volt a
+kérdés--hogy miért?--de nem merte kimondani. Erõs melle nehezen
+lélegzett, egyszerre gyorsan pislogni kezdett, mert kihullott volna
+szemébõl a köny. Az ezredes igazán szánta, aggodalmas jósággal nézett
+reá, de most már, ha benne volt a beszédben, el akart mondani
+mindent.--Jobb igy, ugy gondolta, azután egyszerre vége lesz s hamarabb
+megnyugszik ez a szegény fiu is.
+
+--Lássa, fiam--megfogta a Kadar kezét és ugy beszélt tovább--az a baj,
+hogy ez az ostoba világ mindent a szájára vesz, mint valami kofa.
+Piaczra viszi a családi titkokat, a mihez csak annak van köze, a kit
+illet. Ez voltaképpen nagyon kényes dolog, de mi beszélhetünk róla itt,
+a négy fal között. Az én véleményemen semmit se változtat az, a mit a
+világ beszél, de hát a tisztikar. A mikor önrõl volt szó, õ nagysága is
+szóba került.
+
+--Anyám...
+
+--Igen, azután ez is mondott valamit, az is... Hogy régen igy volt, meg
+ugy volt. Õ nagyságáról sokat mesélnek itt is, ott is, kényes dolgot.
+Szóval, nem lehet, nem lehet...
+
+Ez az õsz katonafej olyan lenyügözõ hatással volt a szegény
+fiatalemberre, hogy bár forrott a vére s minden keserüsége egyszerre
+nagy indulatba gyült össze azok ellen, a kik kirekesztik maguk közül,
+felállani sem tudott, csak nézett maga elé olyan kétségbeeséssel, hogy
+csak most lehetett igazán látni, milyen nagy a vesztesége. Akart volna
+mondani még valamit, olyas gondolata támadt, hogy: hiszen az anyám elõbb
+élt, mint én, mit tehetek róla,--de még elég korán elhallgatott.
+
+Szó nélkül bucsuzott s az ajtóban még megállott egy pillanatra, mert
+reszkettek a lábai s össze akarta szedni magát. Az ezredes valami
+vigasztalót keresett számára s végre is kitört az öreg katonából az
+õszinte szó.
+
+--Szamarak vagyunk, fiam, azok, az egész menázs!...
+
+Kadar már ezt nem hallotta. Kocsija a kapu elõtt várta, felült s rögtön
+hazaindult a faluba.
+
+
+II.
+
+
+A félúton rákiáltott a kocsisra:--fordulj vissza! Az jutott eszébe s
+ebben az eredményben összpontosult minden, a mit zavarosan összegondolt
+az uton, hogy visszamegy, együtt vacsorázik a tisztekkel és mond nekik
+valamit. Maga se tudta, hogy mit, de valami rettenetesen gorombát,
+sértõt, hogy ugy szökjék az arcukba a vér tõle, mint a hogy pirulnia
+kellett neki ma. Hogy azután mi lesz, az mindegy.
+
+Alig mentek pár lépést visszafelé, ujra egyebet gondolt. Kivette a
+kocsis kezébõl a gyeplõt s megint hazafelé fordította a lovakat. Hajtani
+próbált, de unta. Összezsugorodott a hátsó ülésen, mintha beteg lett
+volna s behunyta a szemét, hogy ne figyelje a távolságot, a mi még a
+házától elválasztja. Látta, hogy már gyorsabban nem gyõzik a lovak s
+mégis néha ki akart ugrani a kocsiból, hogy eléjük vágjon. Otthon akart
+már lenni s megnyugodott kissé, a mikor egyszer hátranézve, semmit, egy
+kéményt se látott többé a városból. Valamire készült, kegyetlen, durva
+tervekkel volt tele. Meg nem állapodott semmiben, de beszélni akart még
+ma az anyjával. Vad, állatias düh fogta el s kéjelgett abban a
+gondolatban, hogy el fog mondani mindent, meg fogja mondani,
+hogy:--Miért mentél férjhez?--Miért lettél anya?--Mindent, mindent
+megmond, különben megölné a belsõ láz, a kinlódás. A lejtõn nem engedte
+megkötni a kocsi kerekeit, majd leverték a lovakat s galoppban mentek
+föl a hegyre.
+
+Este volt mégis, mire hazaértek. Otthon azzal fogadták, hogy a
+legkedvesebb lovát megnyilazta a kovács, talán komolyabb baja is van,
+mert a szegény állat sokat nyerít és nem akar enni. Az ispán elhivatta
+az állatorvost s most kalaplevéve várta, hogy mi legyen a kovácscsal.
+
+--Mondja meg neki, hogy még ma kotródjék ki az udvarból.
+
+Az ispán intett, hogy ugy lesz. Élelmes ember a kovács, holnap ugy is
+visszakunyorálja magát.
+
+--Levelek is jöttek.
+
+--Majd holnap.
+
+--Sürgõsek.
+
+Kadar annyira megszokta már ráhagyni mindent erre a józan egyszerü
+emberre, hogy még a mostani lelki állapotában is gépiesen
+engedelmeskedett neki s együtt mentek fel a szobába. Az iróasztalon
+meglátott egy szivarskatulyát s errõl eszébe jutott, hogy reggel óta nem
+szivarozott. Most sem kivánta, de rágyujtott s oda sem hallgatva a
+levelekre, intett mindenre, hogy jól van. Egyszerre a fojtott levegõben
+érezte hogy szédül. Fölnyitotta az ablakot, erõsen kihajolt, át meg
+átjárta a fejét a szél. Még mindig zsongott az agya, de már valamivel
+rendesebben gondolkozott. Lenn a csurgóról jöve, parasztleányok mentek
+végig az utczán és dudorásztak majdnem magukban. Az ég megnépesült, a
+nyugaton, a fákon átszürve fényét, elindult utjára a hold és innen-onnan
+mindenünnen elõjöttek a csillagok. Fehér, hullámos felleg takarta el
+néhol a kék végtelenséget s a forró nap után mintha föllélegzettek volna
+a mezõk, kertek, friss illatot hozott magával a levegõ.
+
+Sokáig ülhetett a fiatal ember az ablakban, míg föl tudta adni magának a
+kérdést, hogy mit is akar hát? Nem tudott felelni reá. Valamit, de hogy
+mit, a jó Isten tudja.
+
+A szobalány vacsorára hivta. Lement.
+
+A nagy asztal egyik sarkára volt fölterítve kettõjük részére s az egyik
+teríték mellett már ott ült az anyja: vézna, sáppadt arczu, kicsi öreg
+asszony. Csupa gondoskodás volt szegény, maga szolgálta ki a fiát s
+kérdezõsködött mindenrõl. Vékony, majdnem áttetszõ, gyönge kezei
+erõtlenül bántak a villával és a késsel, ugy evett, mint egy kis öreg
+madár s mikor egyszer megnyomta a villamos gombot, nem szólott utána a
+csengetyü, még ebben is segítségre volt szüksége, olyan ügyefogyott,
+gyámoltalan öreg asszony volt már.
+
+A fia elõbb nem tudott ránézni. Ha fölemelte a szemét, hogy az anyjára
+tekintsen, egyszerre erõt vett rajta az indulat. Komoran, szemeit a
+tányérra szegezve, felelt egy-egy szóval a sok kérdésre s ugy gyült
+benne lassankint a keserüség, hogy már nem tudta volna kiállani sokáig.
+Azon töprengett, hogy miért eszik õ voltaképpen egy asztalnál ezzel az
+idegen asszonynyal.
+
+Az öreg pedig csak tovább faggatta.
+
+--Eligazítottál mindent?
+
+--El.
+
+--Nagyon komor vagy.
+
+--Az.
+
+--Valami kellemetlenséged volt?
+
+--Volt... sok.
+
+Felpillantott s ez a nézés elárulhatott valamit abból, a mit érzett,
+mert az öreg asszony egyszerre letette a villát s mintha valami
+világosodni kezdett volna az agyában, sápadtan, hebegve kérdezte:
+
+--Rám haragszol?
+
+Az erõs, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székrõl.
+Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek
+tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony
+ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy
+árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért
+olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.
+
+Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve,
+reszketve emelte föl a szemeit a fiára.
+
+--Reám haragszol?
+
+A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.
+
+--Nem.
+
+
+
+
+A GYERMEK
+
+
+Az egész bohém kompániában csak egy legénynek volt felesége, az igaz,
+hogy neki volt hozzá a legtöbb pénze is, mert rendes havi gázsit huzott
+az egyik gazdag nagybácsijától. Ez a kis punktum asszony egy nap alatt
+magába bolondított mindenkit s olyan kedves, olyan jó volt, hogy egy hét
+alatt már valamennyien azzal tiszteltük meg, hogy tegezõdtünk vele.
+Mikor azután már igen nagy volt a barátság, a banda közé csapott a férj,
+rettenetesen veszekedett, hogy õ csak magának házasodott s megtiltja,
+hogy a feleségének udvaroljanak, meg hogy beveri a fejét akárkinek, a ki
+nem viseli magát jó társasághoz illõen--de kinevette mindenki, még az
+asszony is.--Erre aztán õ sem tehetett egyebet, lelkébõl kaczagott,
+leragyogott az arczáról a nagy öröm és büszkeség, hogy ilyen édes kedves
+kis felesége van, a kit egyszerre megszerettek a fiuk, ezek a szegény
+árva legények, a kiket egy idegen városba toborzott össze a sorsuk. Nagy
+áldás volt nekünk ez az örökké mosolygó, kedves, csinos, kicsi asszony,
+mellette a legfüstösebb, legnémetebb korcsmában is otthon kezdtük érezni
+magunkat. A bálványimádásig mentünk vele szemben. Minden ok nélkül
+csókoltuk a kezét, gyönyörüséggel türtük, ha nyakon teremtett érte és
+soha, de soha se tudtunk komolyak lenni, ha õ köztünk volt. Vele együtt
+mindnyájunkat elragadott valami gyermekes pajzánság, öntudatlan jókedv,
+a mit magával hozott. Különben szerette az asszonyságot játszani,
+szigorúan megintette az illetlenkedõket s mindennap megigérte, hogy nem
+jön többé ilyen szemtelen verébtársaságba, a hol az embernek folyton
+pirulnia kell, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a társadalmi
+illendõség. Ezt a férje is megerõsitette s hozzátette, hogy a felesége
+kitünõ nevelésben részesült s ha egyebet nem is, de az ilyen vad
+ficzkóknak legalább a jó nevelést illenék respektálni. Az asszony
+sóhajtott s lemondással nézett végig rajtunk, javíthatatlanokon,
+miközben kereken kimondta a véleményét:
+
+--Kutyából nem lesz szalonna.
+
+Minthogy már benne volt a visszaemlékezésben, elszavalt egy franczia
+verset, éppen ugy, mint a hogy pisze orrán át egy kicsit dunnyogva
+beszélt az a franczia leány, a ki megtanította rá. Két karját
+olyanformán mozgatta a levegõben, mint a madár, ha repülni készül.
+Nagyon kedves volt. A ki legközelebb ült hozzá, kezet csókolt neki és
+semmi bünbánás nem mutatkozott megátalkodott arczán, mikor összeszidták
+érte. Ebbõl az alkalomból azt is elmesélte az asszonyság, hogy õ kitünõ
+családból való s hogy náluk odahaza, a mig férjhez nem ment egy ilyen
+mihasznához, minden héten volt két három szoáré s hogy a mamájával
+bejárta Londont, Párist, Velenczét s hogy olyan kocsijuk is volt, a
+melynek a kerekei gummival vannak behuzva és a mamának sokszor volt
+migrénje. A férj türelmetlenül de büszkén nézett végig rajtunk s mint a
+ki kilõtte az utolsó argumentumot, lesujtott közénk.
+
+--Ennyi, azt hiszem, elég; vagy talán van itt még valaki, a kinek
+migrénes mamája lenne?
+
+Összenéztünk, néhányan elkényszeredve huzták föl a vállukat! Nem, nem,
+mi ilyen mamát nem tudunk felmutatni. Megilletõdve fordult az asszony
+felé a közvélemény. Nagy, nagy vagy, ó Mari!--szavalta egy hosszú
+plebejus s hamarosan megszerkesztettünk egy hódoló feliratot, a mely igy
+kezdõdött: Mi Királynõnk;--s telve vagy egy csomó haszontalansággal, a
+min azonban jól el lehet mulatni.
+
+Egy este a férj kijelentette, hogy nemsokára hárman lesznek. Ugy
+összenevetett az egész társaság, mintha mindnyájunkat érdekelt volna a
+dolog. Az egyik elkiáltotta magát: Éljen!--Bizonyos megkülönböztetett
+tisztelettel nézett mindenki az elkomolyodott kis asszonykára s a nagy
+csendesség beszélt mindenki helyett; azt mondta: Ejnye, ejnye, kis
+játszópajtás, nem hittük, hogy ilyen komolyan fogod fel a dolgot.--Az
+asszony megértette a csendességet s félig hangosan felelt reá: Ugy, ugy,
+gyerekek. Körülnézett s a mikor ezt a sok megilletõdött arczot látta,
+megtelt a szeme csillogó könnyel, a nélkül, hogy sírt volna.
+Végigmosolygott a fiukon, s szeretettel teljes, lágy tekintete
+megállapodott a férjén. Ölelkeztek a pillantásaik s a nélkül, hogy
+valakinek eszébe jutott volna észrevenni, olyan szép volt a pillanat,
+hogy belsõ meghatottságában nem merte megzavarni senki. Lassan-lassan
+bontakoztunk ki belõle, szokatlanul hosszura kezdett már nyulni a csend.
+Az egyik fiu gondolatait követve, önkénytelenül hangosan kérdezte meg:
+
+--Félsz, Mari?
+
+Az asszonyka megborzongott, mintha fázott volna. Látszott rajta, hogy õ
+is ezzel a kérdéssel foglalkozott s inkább csak magának felelt, mikor
+révedezve, csendesen válaszolt:
+
+--Azt hiszem, igen, egy kicsit.--Sóhajtott és hozzátette: Én Istenem,
+hiszen olyan különös...
+
+A férj nevetett s erre mintha egy karmester ütött volna le a pálczával,
+mosolyogni kezdett mindenki, erõszakosan, kelletlenül. Ez a nagy
+igyekezet még jobban meghatotta az asszonyt; visszamosolygott ránk, de
+sóhajtva, könnyein keresztül.
+
+Az egyik valami nagyot akart mondani s összecsapta hozzá a bokáját.
+
+--Én kilenczedik gyermeke vagyok az anyámnak.
+
+A másik túlliczitálta:
+
+--Mi az? Semmi, én tizennegyedik vagyok. Az én mamám csak ugy csinálta
+az effélét: hipp hopp, s megvolt egy gyerek.
+
+Mari azonban már nem igen hallgatott reánk, valahol messze kalandozott
+az esze, ahová mi nem tudtuk követni. Különben is éreztük valamennyien,
+hogy olyan hétköznapiak vagyunk mellette, mint a templomos vasárnaphoz a
+kedd vagy a péntek. Csak bucsuzáskor elevenedtünk fel egy kissé. Az
+asszony derültebben mosolygott s bágyadt volt, mintha elálmosodott
+volna. Az egyik fiu végignézett kis gyermekes termetén, bizalmasan
+bólingatott s nevetve jegyezte meg:
+
+--Milyen furcsa leszel, sehogyan sem tudlak elképzelni.
+
+Erre mindenki alkotott magának valami képet a kis asszonykáról s az
+nagyon komikus lehetett, mert mindnyájan nevettek. Jóakaratu csengõ
+kaczagás töltötte be a szobát s az asszonyka talán sohase érezte annyira
+a nagy szeretetet, a mely körülvette, mint most. Ezt lehetett leolvasni
+az arczáról s gyöngéd, jóságos pillantásából, a melybe mindnyájunkat
+beleölelt.
+
+--Ha fiu lesz, Fridolinnak hivjuk! kiáltotta az egyik s nagyon tetszett
+neki az ötlet, mert hatalmasat kaczagott neki.
+
+--András!
+
+--Mihály!
+
+--János!
+
+Mindenki szavazott, össze-vissza kiabáltak. Még sehol sem volt az urfi s
+már keresztelni szerették volna és mindenki a maga izlése szerint. Akkor
+jutott eszébe az egyiknek az az eshetõség, amire eddig senki sem
+számított.
+
+--Hátha leány lesz?
+
+--Bedobjuk a vizbe, mint a kis macskát--kiáltott az egyik s ijedten
+nézett körül, hogy vajjon nem esik-e rosszul valakinek, talán éppen az
+anyának ez a banális megoldás, de megkönnyebbülve látta, hogy mindenki
+nevet.
+
+Az asszonyka aztán kimaradt közülünk, de mi meglátogathattuk, szabad
+volt. Rendesen az ablakhoz huzott kényelmes nagy székben ült, majd
+elveszett benne. Valamit varrogatott, de legtöbbször térdeire fektette a
+munkáját s lustán maga elé nézett, mintha keresne valamit a padlón. Egy
+öreg tudós német asszony sürgött körülötte, örökké rendezett, takarított
+s látható ellenszenvvel fogadott minket. Sehogy sem akarta megérteni,
+hogy mint fogadhat egy ilyen állapotban.
+
+S egy éjjel váratlanul közénk pottyant az uj ember. Templomi hangulatban
+vettük körül az ágyat, a melynek magas párnáira bágyadtan hajtotta le
+frissen fésült csinos fejét a kicsi asszonyság. Mellette széles, puha
+párnán, jóllakva szuszogott ez a követelõ kis állat, a kit mi sokkal
+szebbnek képzeltünk el, mint a milyen volt a valóságban. Az asszony
+szeretetteljesen hordozta végig rajtunk tekintetét, de csak visszatért a
+fiához. Álmosan tiltakozott, mikor valaki Fridolinnak szólította a
+gyermeket s nem akarta megengedni, hogy tréfára vegyük a dolgot.
+
+--Magatok látjátok, gyerekek--mondta nagy komolyan--hogy most már anya
+vagyok.--Olyan szokatlannak tünt föl elõtte is ez a nagy komolyság, hogy
+mosolyogva folytatja:--Komoly kötelességeim vannak, értitek, gyerekek,
+komoly...
+
+Az ura nem engedte, hogy tovább beszéljen, mert félt, hogy elfárad.
+Kikergetett valamennyiünket s azt mondta, hogy családtalan semmirekellõk
+vagyunk, a kik nem tudnak az asszonynyal bánni s csak az ajtón keresztül
+kiabálhattunk vissza a szobába:--Szervusz, Mari, aludjál jót, gondolj
+reánk,--s ettõl a naptól kezdve a mi kis asszonyságunk számunkra
+elveszett,--az a kis vörös jószág elkövetelte tõlünk.
+
+
+
+
+KÁLVÁRIA
+
+
+Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszu, vékony fekete
+torony, haloványodni kezdett a hold. Tulfelõl pedig elõre küldte a tüzét
+a nap, valami párás vöröses gõzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva
+izzana a tüztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába
+és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az
+ég testén, mintha csak valami bárányfellegbõl szakadt volna le. És körül
+ébredni kezdett a világ. Elõbb csak az állat... Valahol messze nyerített
+egy ló... Még azt is hallani lehetett a hüvös néma reggelben, hogy jó
+kedve van. Röhögött a sarjunak s aztán mintha harapott volna belõle.
+Aztán sürü vakkantással bulikutya veszekedett valami nagy döggel, a ki
+lustán böfögve ugatott vissza rá--és igazságot tett talán köztük egy
+tehén, mert hosszan bõgött... Ez is mind messze van valahol, inkább
+sejtés, mint a milyen körül a sok falu sürü kék füst alatt, a mit nem
+enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek
+közé, sok fa alá s csak egy két ház maradt fönn a gerinczen, másik
+valami kis templom köré, tisztásra telepedett... Ha ugy a kaptatóról
+nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra...
+Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek s voltaképpen az álmosan
+õdöngõ leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy
+minél nagyobb hitelességü legyen a hajnal s mintha a párák, ködök
+rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a
+föld szélébe a nap. Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan,
+méltóságosan búvik elõ, mig parázsgolyóbis lesz belõle, hogy ha valami
+arravaló legény megrugná, körül gurulna annak az erdõ, mezõ, hegy, völgy
+tányérnak a szélén, a mi most már tiszta, világos és csillog, mintha
+csupa drágakõ-harmattal lenne teleszórva. És hangos, füszinü fürjek
+csattognak valahol jól elbujva a még zöldes vetésben, fönn az éhes
+madarak lármáznak, csomóba gyülve csipog a veréb, a faluk mintha
+átszólanának egymásnak jó reggelt kivánni, zsonganak, élnek. Most már az
+ember kerekedett fölül. Vontatott tülökbõgés hallatszik fölváltva hol
+itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, a mirõl nem igen lehet
+tudni, hogy a jószágnak szól-e, vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás,
+valami kondás-segítség torkában nem fér meg a hang, a mi egész éjjel
+meggyült benne s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedi magát
+egy csomó fuvaros ember szava, a ki mind a lovat biztatja, csattog az
+állat hátán az ostor s csikorogva, nehezeket zökkenve a frissen
+kavicsozott uton hosszu sor kocsi bontakozik ki a lejtõ alján a fák
+közül.
+
+A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak huzták a kocsikat
+szomoruan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendõbe bónyált
+fejû asszonyok mentek s az idõ meg a piacz felõl tárgyaltak a
+fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben huzzák a terüt a lovak,
+csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is
+megbeszélgette a többi. A kórházba vitték s mert az apja, a kovács nem
+akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiu hajtott a mûhely elé hajnalban.
+A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörü haboslevelü, nagy kerek fejek, a
+minek a felsõ levelei kifoszlottak a nagy belsõ nyomás alatt, csupa
+óriási kõkemény káposzta, hogy tál legyen, a mibe befér belõle egy is.
+Recsegett, ropogott alatta a kocsi s igazán szép volt a Dombi fiutól,
+hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölébe hozta
+ki a leányt, fölhágott vele a ferhérczre s ugy adta oda a fiunak föl a
+kocsi tetejébe. Csupa nagykendõ volt szegény, de azért reszketett.
+Vértelen, viasz kezeivel belefogózkodott az erõs nagy fiuba, de
+lecsusztak az ujjai s kimerülten hagyta, hogy czepeljék. A fiu
+félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra s a süppedésbe ültette a
+leányt. A kovács komoran bámult föl a halvány-sárga arczra s szó nélkül
+fordult be a mühelybe, mikor a leány kimerülten behunyta a szemeit s
+szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki s szó nélkül nyujtotta oda
+a fiunak az üveget. A legény még mindig a lánynyal foglalatoskodott. A
+háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledülhessen s rátakarta a
+subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult. A vékony, vedlett
+rékli alatt rendetlenül pihegett a melle s a kezeivel fáradtan
+integetett, mintha álmodnék.
+
+--Már alszik--mondta a Dombi fiu.
+
+A kovács komoran felelt.
+
+--Hogy abból kigyógyitanák legalább. Pár hét óta ugy van, hogy a mint
+leül, elalszik. Eldül, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig
+még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember.
+
+Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt:
+
+--Hát aztán majd megköszönöm...
+
+A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi
+fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak
+fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tetõ, letakarva egy
+pászma sürü köddel, a mi övig takarta el az Ur Jézust a feszületen.
+Azontul a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett
+a rezgõ hajnalban, a hogy a szél belefujt alatta a ködbe. A beteg leány
+föl-fölrezzent egy-egy pillanatra s fölmeresztette szemeit a feszületre
+és mosolygott. Ha véletlenül ugy fordult a kocsi a sok kanyarodón, hogy
+nem látta nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg
+ujra s aztán ujra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy
+szenvedõn.
+
+A Dombi fiu néha fölkapaszkodott a kocsira s gondosan betakargatta a
+leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy
+pillantásával s fátyolos lett a szeme, hogy ugy össze van törve.
+
+--De kicsi helyen elférsz--mondta neki, a mikor ébren találta.
+
+A leány mosolygott. Fáradtan gyöngén beszélt, a fiunak is a káposztára
+kellett fölmászni, hogy megértse a szavát.
+
+--Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit.
+
+--Fázol még?
+
+--Nem, csak jól esik. Szoritsa...
+
+--Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet.
+
+A leány hátraejtette a fejét s tágranyitott szemmel bámult föl az égre.
+Csak akkor fordult vissza, ha a a legény eleresztette a kezét. Nem ide
+gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a
+világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiunak, ha kérdezett
+valamit s közben-közben el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörü lett. Vér
+ömlött az ajkaiba, kipirult az arcza is és mintha mesét hallgatott
+volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiu most már el se
+eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a
+szemeit, ráhajolt s ugy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arczát.
+
+--De szép vagy! Mint egy kisasszony, csak éppen uri gunyát kellene rád
+adni.
+
+A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is
+lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna
+bele. Gyönge szive rendkivüli erõvel küldte szét a lábaiba, karjaiba a
+vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán
+nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s
+csak suttogni tudott.
+
+A fiu ujra ráhajolt s beszélni kezdett neki.
+
+--Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a
+bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak
+gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretõm, nem is volt. Csak gyere
+haza, de hamar.
+
+A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett
+a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se
+akarta volna ereszteni többet, ugy fogta és sugdosott a fülébe:
+
+--Csókoljon meg. A számat...
+
+A fiu elrémült s a kocsik mellett ténfergõ sok asszonyra mutatott.
+
+--Meglátják. Hogy gondolod az istenért...
+
+--Nem baj. Engem még soha se csókolt meg senki...
+
+A fiu ráhajolt, mintha a kendõjét igazítaná s gyorsan csókolta meg.
+Sietett s aztán ijedten nézett elõre. De a leány boldog volt.
+Fölnyitotta a szemeit s a hegytetõre bámult. Azzal oda is tapadt a
+nézése s lassan-lassan elszintelenedett az arcza.
+
+Még egyszer a fiuhoz fordult s elküldte maga mellõl.
+
+--Takarjon be jól s aztán menjen.
+
+--Ne fogjam már a kezed?
+
+--Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott.
+
+--Szeretnék melletted maradni.
+
+--Most már ne.
+
+Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiu erre leszállott és
+ment a kocsi mellett. Kábult volt, nem igen tudott gondolkozni se, csak
+az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra
+gondolt, hogy akkor is õ jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás
+mellé ülnek.
+
+Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott és a
+mikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett.
+
+--Mit csinálsz? Mit csinálsz?
+
+A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony s egy öreg felszólt hozzá:
+
+--No fiam. Mi van?
+
+A fiu üresen bámult végig rajtuk s nagyot rántott a gyeplõn, hogy
+egyszerre megálltak a lovak--és leszállott.
+
+Lenn megint nógatták:
+
+--Mi az, no?
+
+Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent s aztán fölmutatott az
+ostorral a kocsi tetejére:
+
+--Meghalt.
+
+
+
+
+AZ IGAZSÁG
+
+
+A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó
+sorokból a nevemet hallottam. Elõbb egy férfi kiabált, azután egy nõ is.
+Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estérõl halomra rakott
+székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni
+õket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nõvére ült az asztal
+mellett. Elõttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan
+érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.
+
+Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A
+férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelõtt. Valami
+szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk
+el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli
+kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az õ osztályában elsõ utmutatói
+annak, hogy valaki szegény emberbõl gazdagra változott. Az asszonynak
+komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a
+mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngõ arany óraláncz. De
+nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak
+volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendõt
+szorongatott a kezében.
+
+Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.
+
+A találmány bevágott--mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint
+hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.--A
+czéget _Pohl et Comp_.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik
+se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most
+persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat
+ügynök utazik az üzlet részérõl, s mindenütt képviselve vannak. Haj,
+haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két
+bolonddal, azt csak õ tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek,
+már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan
+visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott.
+Egyszer az egyiket kidobta az üzletbõl, s a könyveket mindig a
+Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen
+töméntelen pénzt kellett kidobni az elsõ idõkben, összeverekedtek volna.
+
+--Igy is volt elég skandalum!--mondta sóhajtva--errõl csak annak lehet
+fogalma, a ki látta.
+
+--Most ki maradt odahaza?
+
+--A könyvelõk meg õk. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy
+perczre.
+
+--Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?
+
+Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a
+nõvérével, hogy ijedten néztem rájuk.
+
+--Nem... nem... nem hivatalos--mormogta s élénken figyelni kezdte az
+utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a
+kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a
+melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már
+könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s
+végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány
+törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy:
+nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erõlködve
+azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte
+elmondani, hogy miért jöttek.
+
+--Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy
+beteg, szegény...
+
+Az asszony rámondta:
+
+--Szegény, szegény...
+
+--Mi baja?
+
+--A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem
+tudom, hogy mi lesz.
+
+Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon
+volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt;
+annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az elsõ feleségétõl az
+énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében
+majdnem mûvész. A társaitól teljesen elütõ rendes életmódot folytatott,
+elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy
+tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett
+szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor
+bejött, _Herr Ungar_-nak szólított, néha nekem mutatott be elõször
+egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelmérõl, meg a
+válópörrõl.
+
+Róla gondolkodtam, meg az õ szerencsétlen boldogságáról, a mely
+bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,--a mikor hátam mögött
+megszólalt a hangja:
+
+--Á Herr Ungar!--Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott
+velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra
+felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy
+az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.
+
+--Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.
+
+Fészkelõdött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment.
+Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt
+a hó, s metszõn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi,
+fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg,
+megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már
+teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A
+doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy
+biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit,
+bizonyosan azt mondta: legyen erõs--azután szigoruan nézett reá s
+megvetõleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény
+embertõl, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor
+megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman
+beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s
+továbbhajtatott.
+
+--Menjünk utána--mondta az asszony.
+
+--Azt mondja, hogy nem ereszt be--felelte a szinész.
+
+Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az
+utczán. Az asszony izgatott volt, mindig elõttünk járt s csuklott, mert
+erõszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült,
+erõszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Késõbb hozzánk
+csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.
+
+--Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari
+beteg. Mit mondott a doktor?
+
+--Biztatott--felelte vontatottan a szinész--de ez igy ment mindig. Nem
+hiszek én neki.
+
+Pohl elõre ment a nõvéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül
+volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit
+gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán
+nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:
+
+--Emlékszik még a: _Was ich nicht sagen mag_-ra.
+
+Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott
+az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan
+gondolhat ilyesmire, de õ nem várta be a feleletet, hanem egyszerre
+hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az
+elülmenõk meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s
+mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit
+agyon akarna vágni.
+
+--S az én elsõ feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz
+markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.--Majd
+lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.--No, Herr Ungar, van
+igazság?
+
+Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra
+lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a
+szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt
+keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig
+elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tõle.
+
+
+
+
+ANNA
+
+
+A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A
+máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen
+szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje
+belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált,
+mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és
+egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.
+
+--Anna, Anna...
+
+S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához
+a nevelõ kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma
+mellõzésével élõszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az
+volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a
+mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat
+cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés
+kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér,
+tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és
+hideg... Ebbõl a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri
+leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a
+szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat,
+amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörõ
+meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony
+kilépett a gangra, a szemétbõl kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak
+annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlõben, a mikor a
+szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora
+mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott
+volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez
+mulattatná õket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy
+lány a fülébe is pusmogott:
+
+--Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.
+
+Amint ebbõl látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem
+kényeztette el a nevelõkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre
+számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan idõben, a mikor
+máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy
+jõjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is
+érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos
+komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A
+méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra
+támaszkodva zsiros, gömbölyû öklével s még ebben a nagy térben is majd
+agyonnyomta méltóságával a kis nevelõkisasszonyt. A leány elveszett a
+sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd
+ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü
+és rõthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás
+hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott.
+Most már összeszedte magát valamicskét s tõle telhetõleg keményen nézett
+vissza a nagy, kövér asszonyra.
+
+--Hivatni méltóztatott.
+
+A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jõjjön
+közelebb. A leány elõrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta,
+hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra
+kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak
+ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az,
+hogy a köteles tisztelet daczára õ szólalt meg elõször:
+
+--Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha
+valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok
+a feladatra, amivel megbiztak.
+
+--Honnan tudja, hogy miért hivattam?
+
+--Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.
+
+A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna
+neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gõgös és száraz maradt a
+hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment.
+Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt,
+mint szives kinálás.
+
+--Nincs szó most ilyesmirõl,--kezdte--egyebet akarok mondani. Valamire
+kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit
+tõlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.
+
+A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el
+tõle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak
+pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken
+s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen
+semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.
+
+--A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony
+azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy
+hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez
+csunyaság a kisasszonytól.
+
+A leány fölállott a székrõl s az ajtó felé indult. Az arcza elõbb
+föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett
+s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is
+meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta
+az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a
+mellébõl. Panaszosan, inkább nyögve szólott:
+
+--Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...
+
+A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra
+s másképen próbált beszélni.
+
+--Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a
+gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal
+számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre,
+hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s
+csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.
+
+A leány nyugodtan felelt:
+
+--Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.
+
+A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.
+
+--Mindegy. Nem törõdöm ezzel. A fõ a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a
+fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.
+
+--Miattam?
+
+--Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon
+bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam
+beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes
+természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire,
+de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint
+valami közönséges más fiut.
+
+--Nem szeretem.
+
+--Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán
+végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet
+mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.
+
+--Minek?
+
+--Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban
+kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.
+
+A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tõle. Félni kezdett
+attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.
+
+--Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.
+
+Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gõg. Mintha meg
+se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény
+tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra
+döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki
+elõtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta
+a szobát.
+
+--Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok
+magának valamit. A fiam azzal fenyegetõzik, hogy agyonlövi magát, ha
+maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint
+én. Õ ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk
+vele elégedve. Õ is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is,
+akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én
+gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belõle kára. Ne adja
+a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu
+somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemrõl van szó,
+kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem
+türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam.
+Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam
+el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt
+kiméljem a magam rovására.
+
+A leány egy nagy bõrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett
+az asszonyra, mintha vad elõtt állana, aki most mindjárt ráveti magát.
+Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal
+szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit
+most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a
+gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a
+zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették
+s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre
+valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni
+a testérõl mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.
+
+--Elmegyek innen.
+
+Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s
+durván kiabált:
+
+--Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd
+megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki
+nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát
+bolonduljon is...
+
+A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:
+
+--Elmegyek.
+
+--Itt marad!
+
+--Elmegyek.--Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan
+szólott.--Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.
+
+Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt
+a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.
+
+--Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga
+senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...
+
+A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós
+nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna...
+Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az
+asszonyra:--Mi a baj?
+
+A leány felelt.
+
+--Elmegyek innen.
+
+Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.
+
+--Jól teszi.
+
+A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:
+
+--A kisasszonynak szerzõdése van. Azt be kell tartani...
+
+Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s
+csak annyit mondott:
+
+--A kisasszony elmegy.
+
+Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:
+
+--És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...
+
+
+
+
+A VASUT
+
+
+Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat.
+Egy nagy legelõt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község
+házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt
+meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a
+benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitõl veszettül
+vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott
+bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva
+laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a
+czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi
+cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a
+munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult
+a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu
+magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott
+szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig
+komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a
+kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.
+
+Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város
+közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza.
+Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros
+itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska
+kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik
+tavaszig. Kezdõdik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs,
+káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket
+tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a
+zsákok tetejére. Azután következik télire a kõ. Hosszu vonalon õk
+hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És
+mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem
+veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy
+helyett, egy goromba lõcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött
+kurtanyelü ostor.
+
+Mikor megérkezett az elsõ mérnök s a szögmérõjével kiment a határba,
+elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A
+felelettõl féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de
+érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé
+tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután
+rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú
+városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat
+raktak belõlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb
+hallották az olasz munkáshad nótáját:
+
+
+    Evviva, evviva, evviva Garibaldi,
+    Evviva, evviva, ....--
+
+
+mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a
+szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a
+vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra,
+aranysipkás ur s egy napon bõgve, megvadulva szaladtak szét a töltés
+mellett legelõ barmok, végig ment a vonalon az elsõ masina. Kigyült a
+csodára az egész falu, mikor visszajõve megállott a pályaudvaron:
+körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó
+gõzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön
+összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy:
+elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.
+
+A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy
+hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi
+embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a
+kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen õgyelegtek a
+gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is,
+akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett,
+most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s
+ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.
+
+--A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy
+beszéltek.
+
+Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához
+fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s
+vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a
+gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:
+
+--Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem
+békét.
+
+A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig
+eszelõsen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell
+mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide
+hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja õ,
+csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az
+indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak,
+mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény
+párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén
+állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejérõl a
+szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik
+adni. Háromszor is behajtotta õket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki
+vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak
+kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák
+mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában
+duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.
+
+Az elsõ kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.
+
+--Meglátom én azt a minisztert!--mondta Vajda s a szomszédokkal kiment
+az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a
+pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ
+mentén. A csendõrök puskatussal fenyegetõztek, s hivatalos komolysággal
+posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már
+a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok
+a réten csoportosultak s csak messzirõl látták a fellobogózott kocsisort
+s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyrõl két felõl
+széles szalag uszott a levegõben. Csendesen, inkább a földet nézve
+állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá
+intett, hogy ugy van.
+
+--A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.
+
+--Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.
+
+Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé
+s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt
+leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen
+sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha
+ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s
+odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:
+
+--Gyerünk, nó!
+
+Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi
+paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig.
+Délben sokat ivott s délután fõbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott
+és szidta: te bolond, te haramia--az ember azonban vissza sem felelt,
+hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony
+feleségével az állomásfõnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban,
+megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy
+gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez
+közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:
+
+--Józsi! Gyere be!
+
+A gyerek félve kotródott be a házba.
+
+Mikor a fõnök a kocsma elõtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott
+és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a
+réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.
+
+Leesett a hó. Az elsõ fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az
+urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az
+erdõben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a
+fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülõ
+egymásután csukatta be õket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az
+urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a
+masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan
+szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl
+akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd
+megmutatják õk a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a
+falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a
+többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint
+helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a
+vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét
+luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra
+házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész
+vasutat!
+
+Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut.
+Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a
+dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este
+az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette,
+egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a
+kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt
+a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom.
+Akkor tört ki az emberbõl elõször hangosan a düh, mikor meghalt a
+gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé
+szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat,
+mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá
+lett a szegény emberek között s meszszirõl megfenyegették a prüszkölve
+rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott,
+nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este
+leakasztotta a szegrõl a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor
+kérdezõsködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt
+járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép
+kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás fõnök éppen
+nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s
+rásütötte a pisztolyt a fõnökre.
+
+--Nem kell ide gõzös!--kiáltotta.
+
+A fõnök kapkodott a levegõben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A
+szoba tele lett csipõs füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd
+szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett
+berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a
+raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek
+mellett két csendõrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendõr
+rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert
+szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak
+felõl pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a
+szemét, hogy ne lássa.
+
+
+
+
+URAK ÉS PARASZTOK
+
+
+Dél felé kezdett el esni az esõ, de csak permetezett s ugy tréfázott,
+hogy abbanhagyta, meg ujra kezdte. Nem volt valami komolyan nagy idõ,
+bár fekete volt az ég, mint valami sötétbarna posztó, a mire piszkos kék
+tintafoltokat mázoltak el fellegnek. Inkább a dörgés volt ijesztõ.
+Valami messze búgással kezdõdött el, mindig közeledett a hangja s olyan
+rémséges hangos lett, mintha valami ennél a világnál nagyobb vadállat
+ordítana le messzi magasról s ugy hallgatott el, mint Urnapján a rossz
+sortüz, a mit a rekrutákkal vegyes század puffant a levegõbe a templom
+elõtt. Még elpukkant utána egy-egy láthatatlan röppentyü, a minek a
+nyomában aztán egyszerre lángba borult az ég és fölváltva vörös, sárga
+meg fehér szinekben égett az egész óriás kupola, mintha elképzelhetetlen
+nagy rémek csapdosták volna egymásba az ember feje fölött a fáklyákat.
+Szinte sziporkázott a mindenféle nehéz szagokkal telített sürü levegõ, a
+mely pedig tunyán mozgott erre-arra egy-egy libbenéssel s még a füstöt
+is a földön hagyta, a helyett, hogy játszott volna vele, mint máskor,
+jobb kedvében. És az egészben az a legnevezetesebb, hogy a réten
+egyszerre megbolondult a csorda. Az ökör föltartotta az orrát a levegõbe
+s szagolt mint a kopó, aztán meg ideges lett a buta nagy állat,
+elkezdett remegni, döfölte egymást, nagyokat bõgött s vad rohanással
+haza indult, be a faluba. A tanyafészerre rá se néztek, amikor bõgve
+eliramodtak mellette s negyedórával késõbb értek nyomukba a gulyások.
+Akkor már benn a faluban, emberek között huzta meg magát a sok barom, és
+elcsendesedett a pajtákban, lihegve a nagy futás után, körül pedig még
+feketébb lett az ég, tisztára éjszaka s künn a falu körül szomoruan
+hajtotta le a fejét az istenitélet elõtt a buza meg a rozs.
+
+Estefelé érkezett meg a patak. Még messze volt, a mikor már hallani
+lehetett a szavát. Zugott s a mint leszakadt a hegyek közül, egyszerre
+háborgó, piszkos szürke tenger lett a határ. Percz alatt megteltek a
+kubikgödrök, aztán nagy viztábla lett az egész rétség, jobbra is, balra
+is elkezdtek kongani a harangok a szomszéd falvakban s az ember a
+végtelen viz közepén tanácstalanul, bambán bámulta az eget. Olyan
+beláthatatlan volt a veszedelem, hogy haszontalan gyerekjátéknak
+látszott ellenében minden. Csak kiabáltak: uram segíts s most már itt is
+rángatták a harangot, a kicsit is, meg a nagyot is, de nem ugy, mint
+vasárnap, hanem mintha belebolondult volna a bajba a harangozó is.
+
+Az öreg Rettegi Sándor a szép, régi kõház tornáczán állott s onnan
+kiabált le a béreseknek az udvarra. Mellette az asszony gyapotkendõbe
+bujva reszketett s egy kis cseléd a kisasszony után jajgatott. A gazda
+is halvány volt és aggodalmas, hanem keménykedett s gorombán leszidta a
+siránkozó gyermeket:
+
+--Eredj pokolba: mit nyávogsz itt a nyakamon. Majd megjön, ne félj.
+
+A kisasszony még reggel bement a városba. Négylovas kocsira pakkolták
+föl egy csomó komisszióval, a mik külön-külön czédulákra voltak irva.
+Azonkivül neki magának is volt elég dolga. Vitt magával vagy husz
+forintot, hárászra, selyemre... Az anyja most már hangosan sírt az ura
+mellett és kunyorált neki:
+
+--Csinálj valamit... küldjél valakit eléje Sándor, ez nem tréfa, nem
+tréfa...
+
+--Hazahozza az a négy ló, ha már utban vannak. Ha pedig még nem indultak
+el, csak van eszük s nem jönnek.
+
+--Honnan tudjam én azt? Fogass be, én megyek eléje. Sándor, ha baj
+éri... Tudod, hogy kettõ már meghalt... Ha ez az egy is meghal, akkor
+elvesztem az eszem...
+
+A gazda megfogta az asszony kezét, magához vonta s most már szorongva
+bámult bele a viharba maga is. Lenn a cselédek a pinczét üritették ki.
+Közéjük kiáltott:
+
+--Pista! Nyergelj!...
+
+Az asszony erre még jobban megijedt.
+
+--Nem te! nem engedlek...
+
+A férfi kibontakozott s indult lefelé a lépcsõn:
+
+--Menni akarok.
+
+Lenn a vizben állva várta meg, mig elõvezették a lovat, fölkapaszkodott
+a nyeregbe s nekivágott a tengernek. Az asszony pedig végig esett a kis
+cseléd mellett a kövön s nyitott szemmel és hangtalanul lihegett. A kis
+leány az ölébe vette a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, hogy térjen
+magához. És nagy nyomasztó csend lett a házban. A többi cseléd is
+eltátotta a száját s bámulták a kapu nyilását, a melyen kilovagolt az
+ur. Mig hallották, hogy hogyan csapja be ütemesen a vizbe a lábait a ló,
+még suttogtak, azután pedig megvette õket a rejtelem, a mibe eltünt a ló
+meg a lovas, meg az egész nagy kép körös-körül és csak néztek erre-arra
+s várták, hogy leessék a vállukról a gond. A kastély lépcsõje volt a
+legmagasabb, arra gyültek föl tanácsba s összedugva a fejüket, reszketve
+pusmogtak.
+
+Azalatt pedig már régen elakadt az uton a kisasszony.
+
+Gerend táján érte el a kocsit a viz. Akkor már az ut töltésére is
+fölhágott az ár és a kavicsrakások mutatták még egy darabig, hogy merre
+van az ut. Visszafordulni már nem lehetett, mert hátul még
+veszedelmesebb volt a világ... A lejtõn nagyon ömlött le a viz s a mikor
+a lány egyszer hátrafordult ijedten kapta vissza a fejét. A város
+tornyai feketén meredtek bele az égbe, mint valami magas, szimmetrikusra
+formált árnyak s mintha ugy inogtak volna jobbra-balra, mint a jegenye,
+ha szél fuj. Ettõl megijedt s remegve szólott a kocsisnak, hogy
+gyorsabban hajtson.
+
+A vén kocsis kibontotta az ostort s nagyot kongatott a lovak feje
+fölött, de azért csak lassan, a lábaikat óvatosan rakva küzködtek az
+állatok az árral s némelyik hátranézett néha, a nagy értelmes szemeit a
+kocsisra meresztve, mintha mondani akart volna valamit. De azért csak
+mentek s csak akkor bicsaklott meg bennük az erõ, mikor egy kis lejtõre
+kerültek s a bordáikat kezdte mosni a viz. A kocsis pokróczokat dobált
+hátra a kisasszonynak, hogy csak takaródzzék be jól és káromkodva
+dörmögött:
+
+--Itt pusztulunk, kisasszony.
+
+A leány fölhuzta a lábait az ülésre s fehérre válva várta, hogy mi lesz.
+Mikor apadt a viz s reménykedett, hogy még se vész el ebben a szürke
+lében, a mi beláthatatlanul körülölelte, haza gondolt s õ kiabált ki a
+lovakra, hogy siessenek, mintha ez használt volna. Aztán meg, a mikor
+újra ellepte a viz a kocsit, imádkozni próbált. Valahogy rendetlenül
+összeszedte magában a miatyánkot és mondta, mint a gép. Mozdulni se
+mert, mert a kocsit jobbról-balról lökdöstek a hullámok. A kocsis is
+eleresztette a gyeplõt, belefogózkodott az ülésbe és õ is motyogott
+csendesen valamit, a mihez megemelintette a kalapot. Aztán sokszor
+hátrafordult, mondani akart valamit, de mindig csak lenyelte. Mikor uj
+kaptatóra értek s megint elõttük állott a lejtõ, amin uszik majd a ló
+is, meg a kocsi is, végig törülgette az arczát egy nagy vörös kendõvel s
+csendesen beszélni kezdett a leánynak.
+
+--A kisasszony fiatal s ha veszni kell, az a rendje, hogy én pusztuljak,
+a vén. Az már ugy lesz. Azért kérem alázatosan, hogy ha itt maradnék,
+tessék gondot viselni a kis unokámra. Ugy áldja meg az én Istenem a
+kisasszonyt, mert én se voltam soha rossz cseléd.
+
+A leány fölbámult a bakra, a hol a vén ember beszélt, de nem is igen
+tudta megérteni, hogy mit mond. Összezavarodott az agyában minden arra a
+gondolatra, hogy nem kerül haza. Érezte, hogy fulladozik, pedig még csak
+a félelem fojtogatta. Nem az a végtelen piszkos viz, amely a kocsi
+oldalait nyalja és utána nyulkál. Pihegett s egyszerre fölugrott a
+kocsiban és megragadta a kocsis karját:
+
+--Hajts!
+
+--Nem lehet, kisasszony.
+
+--Verd véresre a lovat, szakadjon ki a lelke, csak menjen...
+
+Mikor a vén ember csendesen intett, hogy nem lehet erõszakoskodni,
+visszarogyott az ülésre s tompa elfásulásba esett. Behunyta a szemeit és
+várta, hogy mi lesz. Most már nem is imádkozott. Úgyis mindegy... Arra
+riadt föl, hogy a bakon rémülten kiabálni kezdett a vén ember.
+
+--Végünk van.
+
+--Mi baj?
+
+A kocsis szakadozott szürke tömegre mutatott jobbra, ahonnan az ár jött.
+Nagy csomó tuskót hozott rohanásban a viz, egyenesen neki a lovaknak. A
+fa tompán koppant, amint egymáshoz ütõdött és rohant lefelé. Nyihogva
+igyekeztek félreugrani a lovak, de a szerszám összetartotta õket s
+egymást rugdosta és marta a négy állat. Aztán panaszosak lettek. Özönnel
+jöttek a tuskók bele a szügyükbe, meg az oldalukba. A szögletes hasábok
+fölhasították bõrüket, a mi utánuk jött, az már a húsba vágta be magát.
+Az elsõ két ló lefeküdt a vizbe s tölcsért fujtak maguk elõtt a sürü
+zagyvalékba. A második kettõ még állotta egy darabig a veszedelmet s
+aztán az egyik ezek közül is elbukott, egészen be a viz alá. Esésében
+oszlopot fecskendezett föl a vizbõl és sárgás lével lett tele a kocsi. A
+negyedik reszketve állott. Patakzott belõle a vér... Homályos szemeivel
+néha hátranézett nagy szomorúan, a vén kocsis pedig leeresztette a
+karját s elkezdett keservesen sirni:
+
+Hirtelen hátrafordult s rekedten, egészen belelágyulva a fájdalmába,
+szólott a kisasszonyhoz:
+
+--Ne felejtse el, a mit a gyerekekrõl mondtam.--Aztán elõre mutatott a
+lovakra:--Ezeknek már vége.
+
+Messzirõl hangos szó hallatszott:
+
+--Eszter! Eszter!
+
+A lány fölugrott és egy füzfa mögött messze, hogy alig ismert rá, az
+apját látta. Az öreg Rettegi lóháton küzködött az árral, de nem tudott
+elõbbre jutni s a füzfa alatt megállott. Megint kiáltott a leánynak:
+
+--Ülj fel egy lóra és jer ide.
+
+A leány összeszedte minden erejét és visszakiáltott az öregnek:
+
+--Nincs ló!
+
+Az öreg olyant szorított maga alatt a lovon, hogy az állat nyivogni
+kezdett s nekiindult a viznek. Az ár azonban visszasodorta a fa alá.
+Azalatt a kocsit döngették a hasábok. Már majdnem szétmállott az öble
+is. Kerekei már összetörtek s most már igazán a viz himbálta az egészet,
+mint valami ladikot. A leány ujra visszaesett az ülésre s azon
+gondolkozott, hogy mi az, ha az ember megfullad a vizben. Eláll a
+lélegzete... Fog-e nagyon fájni? Befogta a száját és próbálta, hogy mi
+lesz majd. Rémülten kapkodott a levegõ után, a mikor belemeredtek szemei
+a próbába s meghült benne a vér.
+
+És akkor valaki a kocsi mellé állott. Erõs nagy paraszt került oda
+valahonnan, mintha a vizbõl bujt volna ki s szó nélkül kiemelte a lányt
+a kocsiból s ugy az ölébe fektetve, mint a hogy a gyermeket szokás,
+megindult vele keresztül a réten. Pár lépés után visszafordult s
+kiabálni kezdett a füzfa felé, a hol az öreg Rettegi kínozta a lovát.
+
+--Csak menjen haza az ur. Akkorra mi is ott leszünk.
+
+Azzal megint nekiindult a viznek. Derékig ment benne, de birta. A leány
+remegett a karjaiban s egyszer, mikor nyakig belemerült a szürke vizbe,
+körülfonta karjaival a nyakát. A nagy paraszt pedig rámordult:
+
+--Csendesen legyen a kisasszony... Itt maradunk mindaketten.
+
+Mikor pedig elért a régi kõházig, fölvitte a leányt a tornáczra, maga
+pedig nehezen lihegve leült a küszöbre pihenni. Fenn zavaros nagy lárma
+lett. Az asszony nagyot sikoltott s mind a kettejüket egyszerre ölelte
+magához a férfi. És sírtak, fuldokolva, ujjongva, lenn pedig térdig
+vizben éljenzett a cselédség. Végre eszükbe jutott a nagy paraszt is.
+
+A vén Rettegi lejött hozzá s kezet nyújtott neki. A paraszt azonban
+visszavonta a magáét. A gazda meg volt bántva s mérgesen szólott reá.
+
+--Mi baja Kovács Ferencz? Nem jó kéz tán ez magának?
+
+Csendesen felelt a paraszt.
+
+--Pörösködünk. Mig az a négy hold ide nem megy, vagy oda nem megy, nem
+barátkozom.
+
+Az öreg Rettegi gondolt egyet s megint nyujtotta a kezét.
+
+--Hát menjen oda. Maga haza hozta a leányomat, én megköszönöm.
+
+--Köszönje meg az ur, de ne igy.
+
+--Hát hogy?
+
+--Ugy, hogy: köszönöm. Arról pedig majd tesz a törvény. Annak a dolognak
+nincsen semmi köze ehhez a dologhoz. Igazságot itél majd nekem a biró.
+
+
+
+
+ESTE
+
+
+Estefelére fordult már az idõ; némely ablakokban, a melyeken belül
+hivatalos emberek dolgoztak meg nagy asszonytársaságok kávéztak,
+megjelent a magas négyszögbe kivágott sárga esti fény, a mi fehér
+foltban esett le a gyalogjáró szürkeségére. A világosság-koczkákba néhol
+egy-egy, a lámpa meg az ablak közé helyezkedett otromba nagy fej hullott
+bele az ablakból, másutt hosszú vékony karrikatura emberek mozogtak s
+mindenen végiglaposodott az utcza népe jövet-menet lökdösve egymást
+fázósan, sietve... Az égbõl lomha ólmos esõ hullott alá. Eredetileg hó
+akart lenni, de útközben fölolvadt a mindenféle füstben meg párában s
+hideg izzadtsággal vonta be a göröngyös utat. És szürkeséget,
+vigasztalan komor ködöt vert le az utakra, a mibõl mintha torlaszszal
+küzdene, nehezen bontakozott ki messze az ut végén a villamos kocsi...
+Azután is ugy jött, mintha tapogatódznék és csengetett s eldöczögött a
+házak között egy sor homályos, zörgõs ablakkal, a melyek alatt szürke
+iszappárába vesztek el a kerekek. Ki a köztemetõ felé hosszu magas kõfal
+szaladt az ut mellett bele a levegõtengerbe s annak is a végén átküzdve
+magát a homályon, piczi gombostûhegyni csillag ragyogott már vagy
+negyedóra óta...
+
+A fal alatt pedig egy férfi ment, meg egy asszony. Nem egymás mellett,
+hanem sorjában. Elõl az ember meggörnyedve, mintha nagy terhet czipelne
+s nehézkesen topogva a vizes porondon. Nagy csizmaszárak lötyögtek a
+lábain. Szikár, öreges legény volt, ugy negyvenöt esztendõs, de a hogy
+nagyon szuszogva baktatott, ötvenötnek is látszott. Hátul az asszony
+sokkal fiatalabb volt. Nagy kendõbe bónyált arcza nem is olyan régen
+szép volt, rajta maradtak mostanáig is a kedves szelid vonások, a mikben
+a becsületesség tükrözik vissza. Nehezen ért az ura nyomába. Kis,
+leányos, a sok munkában félbemaradt testét formátlanná tette az, hogy
+közel szállongott a feje fölött valahol a szürke párában az anyaság.
+Sirt is. Nem hangosan, csak ugy, hogy néha fölcsuklott s azután nyögött:
+Jaj Istenem, jaj Istenem, elvetted, elvetted...
+
+Az ember elöl fülére húzta a sipkát, hogy ne hallja s bosszankodott.
+Egyszer aztán az asszonyt se hallotta már, elmaradt. Hátranézett,
+kereste s mikor visszament és a kõkerítéshez dülve, zokogva találta,
+méregbe jött.
+
+--Hagyd már abba! Ugy siratod, mint valami uri asszony siratná, ha csak
+egy volna neki. Van még otthon elég s jön még több is. Mert a szegény
+emberhez jön az is, a minek a gazdaghoz kellene menni...
+
+--Az isten adta.
+
+--Az, de a költséget nem adja hozzá.
+
+Letette maga elé a földre a pakkját, egy kis kék koporsót, a minek a
+fedelén egybefolyt a sötétségben a durván rámázolt fehér virág és lábra
+segítette az asszonyt. Messze az utcza végén a város felõl ujra
+belefúrta magát a sötétbe egy vörös lámpás villamos kocsi s mig jött, az
+asszony gondolt valamit.
+
+--Tán fölvenne. Próbáld meg.
+
+--Hogy próbáljam? mit próbáljak rajta? Muszáj neki. Személyszállítás ez,
+rá van irva. Gyere csak.
+
+--De hát ez ni.
+
+--Személy, halott személy...--Lassankint méregbe jött, a mint arra
+gondolt, hogy talán nem veszik fel a kocsira és káromkodott.--A fejibe
+verem neki, ha akadékoskodik. Mert az urnak jó dolga van még ebben is.
+Elõáll a batár a fehér lovakkal, a kék batár, a mi gyermeknek való,
+aztán beülnek az uri népek, elõl az üveg ferslógba beteszik a kis
+koporsót s kocsikáznak még a bánattal is. Az urnak még a temetés is
+mulatság.
+
+--Ne mondjál ilyet! Rosszul esik az embernek.
+
+--Nem bántalak én téged.
+
+--Sirnak õk is, nekik is fáj...
+
+--Igen a batárban mégis csak más az, mintha itt czipelem még a testet
+is. Gyere nó...
+
+Indulatosan fogta meg az asszony kezét, hogy magával huzza a
+legközelebbi lámpáig, a hol megáll a kocsi. Még idejében odaértek. A
+hosszu sor vizes ablak épen elõttük állott meg s az ember elõbb a kocsi
+fölugrójára tette a kis koporsót s aztán fölkapaszkodott õ maga is. Lenn
+az asszony várta, hogy mehet-e utána. Nem mehetett. A kalauz éppen akkor
+jött ki a kocsiból s elõbb nagyot bámult, aztán meg szitkozódni kezdett.
+
+--Elment tán az esze? Na még mire gondol.
+
+Az asszony hátul rémülten rángatta az urát.
+
+--Vedd el, még lelöki...
+
+--Majd lelököm én õtet.
+
+--Vedd el, János, ne erõszakoskodj.
+
+A kalauz csengetett s a kocsi megindult. Az ember ugy kapta róla le a
+koporsót, hogy utána ment vagy két nagy lépéssel és fenyegetett utána az
+öklével.
+
+Az asszony csitította:
+
+--Mindjárt mondtam, hogy ne is próbáld...
+
+A kis mérges ember még mindig kiabált:
+
+--Vesszen meg a fajtád,--s csak akkor csendesedett meg, a mikor már
+elkanyarodott a kocsi és a csengettyüje is alig hallszott. Már csak
+sötéten bámult bele a tüzvonalba, a mit a vörös lámpa nyomán még mindig
+maga elõtt látott az alkonyatban s magában dörmögött:
+
+--Ha tiszt ül fel vagy valami dáma, vele engedik még a kutyát is. A
+szegényt nem, pedig ez a kicsi kutya itt már nem ugat meg senkit.
+
+--Gyerünk szép lassan.
+
+Megint nekivágtak az utnak a kerítés mellett. Minden lépésnél sötétebb
+lett már s az asszony néha megbotlott egy-egy kõben. A férfi is
+megállott ilyenkor egy pillanatra és korholta. Valami olyan paraszt
+gyöngédséggel szólott hozzá, a miben benne van a nembánomság is, de még
+az is kitetszett a szavából, hogy rosszul esnék neki, ha baj érné az
+asszonyt.
+
+--Elbukdácsolsz. Nem tudsz a lábad alá vigyázni. Mindjárt ott hagyhatjuk
+aztán ezt is a másik mellett.
+
+--Az isten õrizzen.
+
+--Nehéz ez a gyermek, megfekszi a karom.
+
+--Viszem én egy kicsit.
+
+--Már csak elbirom odáig. Vissza ugy is könnyebben jövünk majd.
+
+Az asszonyból megint kitört a sirás. Megállott az uton olyan szomoruan,
+mint egy esõverte szürke kis madár s görcsösen fuldoklott.
+
+--Ott marad szegényke... ott marad--ezt hajtogatta, de ugy, hogy
+félbemaradt a szájában a szó s mig a másik fele következett volna, egy
+csomó keserves jaj, jaj, jaj tört ki belõle.
+
+A férfi is meghatottan fordult hátra, miután elõbb konokul meg se akarta
+hallani a sirást, remélve hogy majd csak utána megy amugy is az asszony.
+Mig nézte, megtelt a szeme könynyel s még jobban rálöttyent kis szikár
+teste a nagy csizmaszárra. Akkor szégyenlette el magát, mikor észrevette
+az asszony arczán, hogy annak is jól esik az ellágyulása. Kemény szóval
+ment neki s aztán dörmögve indult el ujra elõre.
+
+--Ott marad? Hát hol maradna? Vissza csak nem hozzuk. Ott kell neki
+maradni.
+
+Már nem volt messze a kapu. Széles utcza két magas oszlop között, a min
+hatlovas szekeren mennek át az urak s még hely is marad a lovak meg a
+kerekek mellett minisztránsnak, fáklyásnak, effélének. A szegény emberek
+ugy lopták be magukat, mintha tilosban járnának. Az egyik oszlop tövében
+osontak el s indultak befelé a széles egyenes uton, a minek az egyik kis
+sikátorában már készen várta a kis kék koporsót a gödör. Azért mégis
+meglátta õket egy hivatalnok s rájuk is szólott, a mikor már elmentek:
+
+--Késõ van hej. Máskor korábban kell jönni.
+
+Rémület fagyott az asszony arczára, amint visszapillantott. Egyszerre az
+otthonmaradottak sorsa hasította végig a szivét, meg azé a cseppé, aki
+még meg se született, az, hogy miért jöjjön õ még máskor is ide? De az
+ember sietve ment elõl és nógatta:
+
+--Gyere már.
+
+Az este már egész rátelepedett a kertre. Inkább csak tapogatóztak s az
+ember egyszer gyufát is gyujtott, hogy megnézze a numerust egy léczen az
+ut mellett. Végre rátaláltak a maguk ösvényére s azután csupa kis sirok
+közt jártak, néha a lábukkal tapogatva jobbra-balra, hogy tájékozzák
+magukat a csupa egyforma felosztásban, amibõl egy csöppel se jutott ki
+nagyobb egyik gyermeknek, mint a másnak. Idáig mindig csak halmok
+voltak, azután jöttek a gödrök.
+
+Azok közül egybe beletette az ember a koporsót s nagyot szusszant.
+
+--Csakhogy itt vagyunk már. Kifáradtam, a teremtésit...
+
+--János!
+
+--Jól van nó... Mondjál hát valamit, mert én nem igen vagyok embere az
+ilyesminek.
+
+Az asszony komolyan töprengve, hogy meglátszott az arczán a gond,
+gondolkozni kezdett, hogy mit mondjon. De csak sopánkodott: Uram Isten
+elveszed... el, el... és egyéb nem jött az eszébe.
+
+--Valami imádságot!--sürgette az ember.--Imádságot, ne csak ríjj, a hogy
+õ is tudna, hanem valahogy ugy beszélj, mintha pap is lenne itt. Egy kis
+káplán legalább, aki nem igen tud még szépen beszélni...
+
+És a szegény asszony gondolkozott, hogy mit mondjon, de csak mindig
+visszakerekedett oda, a honnan elindult:--Uram Isten elveszed, el,
+el...--Még tovább is mondott valamit, valami ilyest:--Nem is mondom,
+hogy add vissza; csak becsüld meg szegénykét, én édes drágámat. Olyan
+szép volt már; hogy' beszélt, mennyi mindent mondott, kutya, macska, ló,
+anya, apa, Sári!... mind, mind mondta. Kicsi Jézus, akinek majd az inasa
+lesz, gondolj rá, hogy mennyi mindent mondott...
+
+Az ember beleszólott.
+
+--Ne ilyen bolondságokat beszélj. Még én se tudom hallgatni.
+
+Lassan, csak ugy a tenyerével lapátolni kezdte a koporsóra a földet s
+attól kezdve hallgattak mind a ketten. Az asszony a sir fejénél
+gubbasztott, kimeresztve a nagy szemeit, az ura pedig most már a
+nagycsizmás lábával is szórta a földet a kicsi gödörbe, a mi pedig,
+mintha ette volna a rögöt, alig akart megtelni.
+
+Mikor mégis fölkerekedett kettejük közé a pup, elsõnek fölállott az
+ember s valósággal fölczibálta maga mellé az asszonyt.
+
+--Gyere már no! Nem éjszakázhatunk itt.
+
+És körül már egészen beesteledett és megindult megint elõl az ember s
+utána az asszony és sulyos lépésekkel taposta a sarat az és botorkálva
+ment utána a másik. Egész uton csak egyszer kezdett el minden igazi ok
+nélkül keservesen sírni, beleborulva a vizes utba, a szegény kicsi
+formátlan szürke madár, s az ura bután meghatva állott meg fölötte.
+
+
+
+
+ÉJJEL
+
+
+Köröskörül fekete korom volt a világ, egészen mozdulatlan a föld, az ég
+is csak annyiban nyugtalan, hogy az alján óriás fekete figurákképpen
+egymást taszigálták a csodálatos, soha nem látott állatok formájában
+gomolygó fellegek. Mikor tizenkettõt kongatott az óra az igazgatóság
+nagy zárdaszerü szürke házán, egy csomó fáklyás árnyék indult meg a
+mázsaépület felõl s mintha a lábuk se érné a földet, a lépések minden
+lármája nélkül jöttek felénk. Egy-egy arczot néha megvilágított a
+fáklya, ha földhöz verték, hogy erõre kapjon, de különben a fenyõrud
+végén lobogott a szurok s szinte láthatatlan volt az a sok ködember, aki
+hozta a világosságot. A mi embereink elibük mentek, ezek közül már csak
+talán minden harmadiknak a kezében füstölgött egy-egy végigégett
+fáklyaüszök s a mikor fáradtan, csodálatos bamba nézéssel meg tántorgó
+járással elhaladtak mellettünk, egészen sötét lett. A másik sor ember
+fölváltani jött ezt a csapatot, de idõ telt bele, mig hozzánk értek.
+Most már a mi fáklyásaink is elmentek, amazok is messze voltak még s a
+feketeségben, a mi körülvett, rettenetesen nyögtek és sóhajtottak az
+emberek a szalmán.
+
+Alattunk pedig kezdett átmelegedni a föld, mintha valami óriás
+sütõkemencze tetején taposnók az agyagot. S mintha megmozdult volna,
+éreztük, hogy reszket. A fáklyások jöttek. Szabályos négyszögben
+fölállottak, minden kettõ közé egy-egy katona jutott feltüzött
+bajonettel s kivül a kvadráton sok zsandár sétált. Ezek kiabáltak is és
+ha a nagy hang se használt, szidták az Istent és visszalökdöstek egy pár
+asszonyt, aki okvetlenül be akart rontani a fáklyások közé, mivelhogy
+kereste az urát, vagy a gyermekét, a kirõl nem tudta, hogy él-e, hal-e?
+
+--Azt kell elõbb megvizsgálni, hogy ki melyik a sok között. Nem érti?
+
+A felelet is eljutott hozzánk. Rekedtes, kongó hang volt, valami nem
+egészen öreg asszonyé, mert fiatalos volt benne az erõ.
+
+--Nem, nem értem. Oda akarok...
+
+--Ha az megvan, kikapja mindenik a magáét.
+
+A tárnaháznál tülköltek. Erre mélységes csend lett, s azt is hallani
+lehetett, hogy csikorog a kötél a felhuzó gép csigáján. Odameresztette
+mindenki a szemeit a nagy ajtóra, a mit a messze külsõ világítás feketén
+hagyott. Aztán hangos szó hallszott:--Fogd a fejénél! Emeld, jobbra--s
+négy ember lassan kiczepelt egy ajtódeszkára fektetett testet és
+lefektették a szalmára, ami hosszu vonalban el volt már készitve
+azoknak, akik még következnek. Másik négy jött, azok is hoztak valakit,
+a fáklyások tovább adták a hireket, a mint uj meg uj teherrel jöttek ki
+az emberek a kapun.--Ez még él, annak már vége, szuszog, ebben van még
+lélek s némelyik katona tátott szájjal elõrehajolva bámult.
+
+Lenn a föld megsokallotta, hogy mind kihordják a gyomrából, amit már
+megevett, nagyot bõdült és vonaglott, a népek sápadtan bámultak
+egymásra, künn pedig, a hol a mindenféle közönséges ember állott,
+jajgatni kezdtek az asszonyok.
+
+A tárnaház most már egyenletes lassu tempóban egymásután adta ki magából
+a sok fekete testet. Az emberek belejöttek a munkába, most már nem is
+csináltak nagy czeremóniát. A kiben semmi élet se volt már, azt csak
+lefordították az ajtódeszkáról a zsupra, ami éppen következett, gyorsan
+fordultak be a kapun, meg ujra ki, csak hang nem volt semerre semmi
+egészséges, emberi. Egy-egy láncz csikorgott vagy messze keservesen
+vonított egy kutya. Arra következett egy kis mozgás, hogy az
+igazgatósági házból lejöttek a direktorkisasszonyok, s dideregve, az
+egész fejüket bebónyálva a nagykendõkbe, végigjárták az egymás mellé
+fektetett emberek sorát s egy-egy czikk narancsot dugtak a nyitott
+szemü, még pihegõ emberek szájába, vagy konyakot adtak annak, aki meg
+tudta inni. Az istenes munkába belefáradtak, egymást támogatták s
+némelyiket a cselédek vitték, csak éppen hogy a lábán járt. Az apjuk
+küldte õket; azt mondta, hogy ez jó vért szül a gyászos emberekben.
+
+A tárnaházban megint csikorgott a láncz a felhuzó csigáján s most ujra
+megindult egymásután a négy-négy ember; ugylátszik egész rakást hozott
+fel egyszerre a bennrekedtekbõl a lift.
+
+--Vannak még?--kérdezte valaki egészen a sor végén. A szalmán feküdt és
+a lábaira egy ócska zubbony volt terítve. Mellette lehorgasztott fejjel,
+komoran egy fáklyába bámulva, fiatal uri ember állott, valami hivatalnok
+az igazgatóságtól. Mikor a hangot hallotta, gépiesen hátrapillantott s
+aztán körülbámult a nagy feketeségbe czél nélkül, bizonytalanul. A
+lábainál megmozdult az ember. Rettenetes kínnal föltámaszkodott a
+könyökére, a zubbony alól pedig vékony, fekete csermelyben megindult s a
+fiatal ember csizmái alá folyt a vér. Az ember összeszorította az
+ajkait, hogy ne kiáltson, beledülledtek a szemei a fájdalomba s a mikor
+már egy kicsit hozzászokott a kínhoz, suttogva szólította meg ujra a
+hivatalnokot.
+
+--Fülöp ur, meghalok?
+
+A fiatal ember rábámult s olyan kábult volt, hogy nem értette meg
+egyszerre a kérdést. Csak ugy felelt az esze nélkül:
+
+--Meg, meg, mind...--A mikor rápillantott az emberre, lehajolt hozzá és
+jól megnézte.--Maga az, Fábián!
+
+--Mi a bajom? A lábamat nem érzem... Emelje fel a zubbonyt, nézze meg.
+
+A fiatal ember irtózattal meredt rá s rémülten tiltakozott.
+
+--Nem, azt nem teszem, nem tehetem...
+
+--Mert én nem érek odáig.
+
+Nagy csend lett, a két ember egymásra bámult. Az ur félelemmel,
+irtózattal, a paraszt nyugodtan, csak éppen hogy elfáradva. Õ is szólalt
+meg ujra elõször.
+
+--Az baj, hogy reggelig se élek. Meg kellett volna még mondani egyet s
+mást az asszonynak. Ugy látszik, hogy nem engedik ide, mig a többi is ki
+nem kerül a tárnából. Hallom a zsandárt, azért mondom. Hát Fülöp ur, jó
+hogy itt van. Tessék beszélni vele, hogy menjen azután Sándor bátyámhoz
+Abonyba, a gyerekeket pedig küldje fel Pestre a Ferihez. A mi kis pénzt
+kap utánam, abból élhet valahogy. Miklós legyen asztalos, beadhatja a
+Sallay gyárba, Pistuka pedig majd az lesz, a mire kedve van. A nagy
+ládában jobra, lenn éppen a deszkán pénz is van. Tán irná fel Fülöp ur,
+elfelejti...
+
+A hivatalnok rábámult elképpedve, de melegen és mikor vonaglott egyet a
+suttogó ember arczán a fájás, feje alá tette a karját s apás
+igyekezettel emelte a levegõbe... Az ember sziszegett s a szemeit
+lehunyva könyörgött:
+
+--Velem ne törõdjék...
+
+--Fábián...
+
+--Tessék?
+
+--Hát aztán igy elmegy, ilyen könnyen...
+
+Az ember lehunyta szemeit s most ugylátszik, eltompult benne a fájdalom,
+mert kisimult az arcza. A másik pedig töprengett felette. Ilyen
+közvetlen közelbõl látta a véget s meglepte az, hogy olyan könnyü a
+meghalás. Ráhajolt a sápadt arczra s belemeresztette a szemeit abba a
+kiolvashatatlan világba, a mi a kettõ közt van, ott, a hol az élet
+végzõdik és kezdõdik a nihil, a végtelen rejtelem, a mibe az ember
+beleõrül. Szerette volna megrázni ezt az embert s kifaggatni belõle azt,
+hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult
+és motyogott, magában tépelõdve.
+
+--Ilyen könnyen Fábián, ilyen könnyen?... Igy megy el az ember?...
+
+Az ember fölnyitotta a szemeit s mintha csendes mosolygás suhant volna
+végig az arczán.
+
+--Ki igy, ki amugy...
+
+--Borzasztó!
+
+--Egyszer meg kell halni.
+
+--De igy!
+
+--Igy, vagy ugy, mindegy.
+
+--Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy
+emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás,
+Fábián. Az igazgató ellenkezett...--Hogy erre gondolt, féktelen dühbe
+jött s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett és egyre azt
+hajtotta:--Mondtam, én megmondtam nekik...
+
+Elõtte mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sáppadt ember hangja.
+
+--Mindegy az... A fába is beleüt a menykõ. Meg nincsen olyan erõs ház, a
+mi egyszer össze ne dülne... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is
+lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb ur, mint más, mindenki meghal,
+mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek.
+
+A fiatal ember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott
+magában:--Mennek, jönnek, mennek... Egyszerre gyorsan visszafordult az
+emberéhez s kiváncsiságban égve sürgette a szemeivel, hogy mondjon még
+valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan
+feküdt, csak a zubbony alul kicsergedezõ vér mutatta, hogy még nem aludt
+el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges
+férfin, a ki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan
+halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját.
+
+--Ne felejtse el Fülöp ur, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az asszony
+Sándorékhoz, aztán csak éljenek, a mig lehet.
+
+
+
+
+ORVOSSÁGOK
+
+
+Tulajdonképpen már szombaton kezdõdött el a munka. A férfiak a földek
+közepe táján, hogy minden oldalról egyformán közel legyenek a keresztek,
+szérüt csináltak. Hig anyagot kentek szét a tarlón, akkora négyszögbe,
+mint egy pokrócz, bokáig bennetapostak eleintén, aztán mindig künnebb és
+künnebb húzódtak belõle, mig olyan sima lett, mint az asztal; körül
+azalatt megrakták kévével a szérüt, falat emeltek a kalászos zsupokból,
+mintha az a négyszög lenne a szegény gazdaember vára. A kévehordás
+nyomában verebek szedték a szemet s rá se hallgattak a kereplõre, mely a
+föld végén, az országut mellett lármázott. Épen ugy hozzászokott már a
+madár is ehhez a csatarához, mint az ember. Vasárnap nagy pihenõ
+következett. A legénynép mulatott csak, meg a lányok. A férfi korán
+feküdt, hogy ereje legyen holnapra, a mikor az következik, hogy az ember
+kiveszi a termésbõl a szemet, hasznát látja a mult esztendõnek. Reggel
+kimentek a szérüre és a mikor az ég rámáján fölbukkant a nap, már
+puffogott mindenfelé a szalma kalászos felén a hadaró, ritmikusan,
+megczifrázva, mintha három-négy kovács verné az üllõn a lágyvasat. A
+férfiak különben komorak voltak s talán még nehézkesebbek, mint máskor.
+A termés nagyon rossz volt. Nagy polyvafellegek kavarogtak a levegõben a
+fejük fölött és alig-alig maradt valami kis szem a szérün, a mikor
+elkapták felõle a kivert fejü szalmát. Bennrõl a faluból leányének
+hallatszott ki idõnkint: egyetlen hang, a mire ideges lett a sok
+paraszt. A mikor pihentek, némán bámultak a kis szemetes buzacsomókra a
+lábuk alatt, mindenik osztotta a szemével három-négy porczióba,
+számítgatta az adót s némelyik ugy verte földhöz a csépét, mintha nem is
+venné fel ujra. Azonközben dél lett. Leányok, asszonyok jöttek kifelé az
+uton az ebéddel s fáradtan, ellanyhulva érkezett ki a földekre a
+harangszó.
+
+A falu üres volt. A nagy familiákból maradtak otthon néhányan, az
+asszony, a gyermekek, az egészen kicsik s egy-két cseléd. Ebéd után
+lassan, folyton törülközve mentek végig a posta felé az urak és
+békességesen utánuk bódorgott egy-két kutya, a ki éppen itthon maradt.
+Kocsinak hire se sehol, csak éppen a felsõ uton jött egy, de az is
+letért a malomhoz. Annál inkább kirítt a némaságból, a mibe csak
+messzirõl dongott bele a puffogás, a jajgatás, a mivel kiszaladt az
+utczára Varga Boldizsárné. A nehéz, nagytestü asszony sietve topogott át
+az uton egy másik kicsi házba, éppen a bolt mellett s a tornáczgerenda
+oszlopához támaszkodva jajgatott.
+
+--Kata, Kata, jöjjön ki kománé lelkem...
+
+Másik asszony jött ki a házból, de lomhán, mintha még mindig aludt
+volna. Ennek más volt már a formája is. Szikár, keményarczu asszony
+volt; a mi elõlátszott a szoknyája meg az inge alól a bõrébõl, az sárga,
+mintha valami szintartó festékben fürdött volna s kis, alig ujjnyi
+vastag hajfonat csüngött le hátul a feje búbjáról. Szurósan nézte végig
+az asszonyt s ugy beszélt, mintha nem is akarná eltitkolni azt, hogy nem
+szereti ha zavarják.
+
+--Mit akar?
+
+--Jöjjön át hamar. Az isten megfizeti, jöjjön. A maga keresztfia, a Béni
+valamit csinált magának. Az elébb jött haza a szérürõl, azt mondja, hogy
+kalászt vertek a szemébe. Meg is van dagadva a szeme, ugy hogy már alig
+látszik. És ordit... Jõjjön kománé...
+
+Akkora már elevenebb lett a rideg asszony. Bezárta az ajtót és sietve
+ment át a másik házba, el is maradt mögötte a másik, az anya, aki
+jajgatott és az ut közepén megállott imádkozni.
+
+--Édes istenem, édes teremtõm!...
+
+A gyermek valami hat esztendõs fickó, a pitvar közepén feküdt a földön
+és már belekábult a fájdalomba. Piszkos kendõt szorított a szemére és
+csak nyafogott, mig azt nem érezte, hogy valami beleszur a fejébe a
+szemén keresztül, ami áthasogatja a bõrt, meg a csontot, mindent...
+Ilyenkor visított, amig birta s aztán erõtlenül esett vissza a földre.
+
+A két asszony megállott mellette és egymásra bámult. Az anya
+kétségbeesetten, mintha rögtön belebolondulna abba, hogy igy kínlódni
+látja a gyermekét, a sovány sárga szomszédné pedig inkább vizsgálódva,
+mintha orvos vagy valami afféle lenne. Végre is lehuzták a gyermek kezét
+a szemérõl. Csunya vörös daganatot takart a piszkos kendõ. Az anya
+elsáppadt és a falnak esett, ugy elrémült. A másik is megilletõdve
+szólott.
+
+--Ilyenkor megtesz az ember mindent. A gyermek mégis csak beteg, csúnya
+a szeme. Valamit be kellene talán adni neki.
+
+--Vagy megkenni...
+
+--Ugyan! Nem külsõ állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam.
+Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani.
+
+A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt,
+lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már
+összeesett. A kapitányné lenn lakott a falu végén s mindenre tudott
+valami orvosságot. Nem drágát, rendesen olyant, ami mindjárt kitelt a
+háztól, de ha boltba kellett menni érte, akkor is sokkal olcsóbb volt,
+mint a patika. Varga Boldizsárnén is segített s a kövér asszony
+nemsokára visszafelé rohant az uton. Valósággal beesett a házba s
+rekedten nyögte ki, hogy mit tanácsolt a kapitányné.
+
+--Anyatejet kell fejni a fájós szemébe. Honnan vegyem? Honnan?
+
+Zavartan, tétovázva nézett a mellére s az ajtófélfához verte a fejét
+kétségbeesésében.
+
+--Honnan, honnan?
+
+A másik asszony elsuhant mellette s nem telt bele egy kis negyedóra, már
+visszajött a pakulárnéval, akinek éppen három hete adott az Isten egy
+leánygyermeket. A fiu akkor már az ágyban volt s az anyja mellette sírt
+most már csöndesebben, inkább reménykedve, mint vigasztalanul. A
+pakulárné becsületes nagy barna arcza sugárzott az örömtõl. Boldogan
+hajolt a gyermek fölé s tele keblébõl bõségesen ontotta a vörös
+daganatba a tejet. A gyermek visított s rugott, de a két asszony lefogta
+a kezét, lábát s az anyja fáradtan könyörgött a pakulárnénak:
+
+--Még, még... A magáé is jóllakik, meghálálom...
+
+Valamicskét mégis enyhitett a gyermek tüzén a friss tej. Végigfolyt az
+arczán s hütötte... Behunyta a másik szemét is, ami pedig már szintén
+dagadni kezdett és fájt... Mégis csendesebb lett s az asszony, aki a
+mellében hozta el az enyhülést, büszkén huzta össze a nyakán az inget és
+mosolyogva, boldogan ment vissza a szép egészséges kis leányához, aki
+azalatt egy szürön, a kutya mellett rugdalózott és nagyokat rikkantott.
+
+Estére se harangoztak még s már nyilvánvaló lett a két asszony elõtt,
+hogy az anyatej nem sokat használt. Talán még ártott is. A gyermek szeme
+mind nagyobbra dagadt s véresebb lett és most már folyton hasonlatosabb
+lett hozzá a másik is, mintha valami utálatos, borzalmas nyavalya el
+akarta volna lepni az egész fejét. Néha a homlokához kapott s még
+élesebben visított. A száraz, sovány asszony ilyenkor elfordult. Nem
+birta nézni, hogy hogyan kinlódik a gyerek, s belelágyult, valósággal
+elolvadt a szánalomban. Azon töprengett, hogy hova kellene menni
+orvosságért. A gyermek most már egészen az õ kezében volt, az anyjának
+nem vehette semmi hasznát. A nagy, erõs asszony az ágy szélére dülve
+hangtalanul vonaglott; azt se érezte volna, ha ütik, ha rúgják... Semmi
+lett belõle.
+
+A sovány asszony egyszerre fölkapta magát és elment. Az ajtócsapásra
+fölrezzent a gyermek anyja, de rögtön visszaejtette a fejét az ágy
+fájára. A gyermek utána nyult, kereste a kezét és rimánkodni kezdett
+neki:
+
+--Nem látok semmit se, magát se. Gyujtson lámpást.
+
+A szomszédné egy másik asszonnyal jött vissza. Éppen az uton találta,
+amint a szérürõl jött vissza s mindjárt hozta is. A magáéból igért neki
+lisztet és darát s tolta maga elõtt, mintha valami állatot hajtana. Az
+asszonynak az volt a hire, hogy nagyon jó doktor. Tömlöczben is volt már
+s mostanság már csak akkor hajlandó megosztani a tudományt a
+szenvedõkkel, ha semmi gyanus ember nincs a közelben, teszem fel
+kisbiró, zsandár, vagy valami ur. A házba sompolyogva elgondolkozva
+állott meg a gyermek fejénél. Nem tudott rögtön tisztába jönni magával;
+ilyen esete nem igen lehetett.
+
+--Talán egy kis porczukrot kellene a szemébe fujni
+szegénykének--mondta--vagy hogy eczetes tormával borogatni. Talán
+kámforos pálinka se volna rossz.
+
+--Csak egyet mondjon, ne annyit. Megbódul az ember.
+
+--Hát az eczet, az való neki. Csak rá kell tenni. Ha nem használ, akkor
+már az Isten õ szent felsége se akar segíteni.
+
+Maga is letelepedett az ágy mellé s a szakajtó rongyba gyömöszölt
+eczetes tormát õ szorította le a saját két nagy vörös kezével a gyermek
+szemeire. A gyermek magasra dobta magát az ágyon s hörgött perczekig,
+mig össze tudta szedni magában azt a hangot, ami végtelen fájdalmának
+megfelelt. Akkor borzasztót kiáltott, mint egy férfi, akit fejbevágnak s
+felült az ágyban. Piczi karjaival hadonászott, megmarkolta az ágy
+deszkáját és rázta, hogy majd leszakadt alatta a nyoszolya s
+lassan-lassan halt ki belõle a hang. A doktorasszony vállat vont s
+némileg aggodalmasan suttogott a másiknak.
+
+--Nem tûri, nem hogy használjon.
+
+A szegény asszony szemeibõl kicsordult a könny, a földhöz csapta és az
+agyagba taposta a szakajtórongyot. Azután a két száraz keze közé fogta a
+gyermek fejét s beszélni kezdett hozzá, mig könnyeivel az arczát mosta.
+
+--Buksi, te kicsi, no fáj...
+
+A gyermek elalélt. Valami kicsi megkönnyebbülés látszott rajta. Feje
+visszaesett a párnára, kis szintelen kezecskéivel belefogózkodott a
+szikár, csontos karba, a melyre ránehezedett forró, lázas teste s inkább
+csak egészen magában, hogy csak kitalálni lehetett, de hallani nem a
+szavát, az anyját szólította. Az összetört asszony erre fölnyitotta a
+szemeit s mereven bámult rá a gyermekre.
+
+--A magáé no! Mit nézi!--mondta az idegen asszony s dühösen rázta meg, a
+mikor erre se akart életre ébredni.
+
+A másik asszony szórakozottan állott föl az ágy mellõl,
+kétszer-háromszor végigjárt a szobán, látszott az arczán, hogy valamin
+töpreng s aztán egyszerre föllódította a helyérõl a doktornét.
+
+--Nem tud maga semmit, de azért megkapja a lisztet meg a darát, ha
+hamarosan fuvart kerít.
+
+--Honnan lelkem? mind a szérün vannak.
+
+--Józan Sándor itthon van, oda menjen. Mondja neki, hogy négy pengõt
+adok Mária-Büdig. Legyen itt mindjárt.
+
+Az asszony elment s a szomszédné letérdelt a másik mellé a földre és a
+fülébe kiabált, hogy hátha megérti.
+
+--Vargáné, elmegyünk a szent Szüzhöz, Büdre. Annak segíteni kell. Nekem
+nem vérem itt ez a gyerek, de azért ugy imádkozom, hogy tán jobban mint
+maga.
+
+Az asszony intett, hogy érti. Fölállott s szép rendesen kezdett
+készülõdni. A gyermeket lepedõbe hengergették, mielõtt elmentek volna, a
+Mária-kép alatt meggyujtottak egy mécsest s a tornácz padkájára egymás
+mellé ülve, szó nélkül várták a kocsit. A mikor megjött, fölültek, az
+egyik asszony a gyermek fejét, a másik a lábait szorította magához s
+mind a ketten elkezdtek halkan a fogaik között imádkozni. Már
+alkonyodott. A gyermek testén néha, mintha a hideg futott volna végig,
+ugy megreszketett. Az anyja jobban a fejére huzta a lepedõt s a mikor
+rápillantott, megragadta a másik asszony karját és nyögve beszélt.
+
+--Nézze, mintha feketednék.
+
+Az is belenézett a lepedõ tölcsérébe s halványan meredt reá a
+mozdulatlan gyerekre. A fiúcska halántéka igazán feketedni kezdett,
+elõbb csak egy karikában, aztán mindig sötétebb lett a folt. De élt.
+Mintha vigasztalni akarta volna a két asszonyt, egyet-egyet rugott
+rajtuk, vagy a kezével bökött beléjük, de gyengén, alig-alig hogy
+észrevették.
+
+Hallgattak aztán az egész uton. A sovány asszony átfonta még a
+szomszédját is az egyik karjával, nehogy kiessék a kocsiból s ugy
+kiabált a lovakra: gyihé! gyihé!--A hangja rikácsolt s a kis lovacskák
+igazán megijedtek tõle, mert galoppban iramodtak neki a büdi kaptatónak.
+
+A csodatevõ szüz asszony képe a templomban volt Büdön. A két asszony
+nyitva találta az ajtót. Akkor már csak az anyja karjában volt a gyerek
+s a nehéz nagy asszony végig esett a kövön s a feje fölé tartva a hideg,
+most már csak alig pihegõ kis testet, rikoltva követelõzött.
+
+--Itt van, no most! Lássam, hát lássam! Mária, add vissza, Mária, ne
+vedd el.
+
+A sovány szomszédné hátrább huzódott és ugy imádkozott, hogy egy
+pillanatra meg nem állott a szája. Gyors, sietséges motyogása volt a
+kiséret ahhoz az õrjöngéshez, a mivel a másik asszony sikongott a
+szeliden mosolygós asszonykép elõtt.
+
+És lassan egészen fekete este lett.
+
+
+
+
+SZERENCSÉTLENSÉG
+
+
+Kérem szépen, az a baj nem ott kezdõdik, a hol mondani méltóztatik, hogy
+az asszony bejött a kávéházba, hanem elõbb, messze, a hova visszamenni
+nem is volna eléggé fontos a nagyságos uraknak. Ha ugy parancsolják,
+hogy mondjam, hát mondom, csak éppen hogy az ügyvéd urral szeretnék pár
+szót váltani, mert nem akarnék csak ugy a magam jószántából valami
+olyast mondani, a mi megnehezítené az ügyemet. Elég sulyos az már ugy
+is.
+
+Ott kezdtem, hogy sokkal hamarabb születtem meg, mint a hogy apám
+elvette az anyámat. Csak ugy együtt éltek s én kilencz esztendõs voltam,
+a mikorra anyám addig kunyorált, hogy az oltár elé mentek. Apám
+ácspallér volt s elejétõl kezdve nagyon dühös volt rám, hogy csak én
+voltam az oka a házasodásának. A hol csak elõkapott, megpofozott,
+fölrugdalt s rám kiabált, hogy egy ilyen ostoba béka miatt sok elõnyös
+pártit elmulasztott. Tehettem én arról? Egyszer ugy megütött, hogy
+belesántultam, azóta biczegek a ballábamra. Most még nem annyira, mert
+jó meleg idõ van, de ha változik a temperatura, bizony nagyon észre
+venni, akár mekkora sarkot rakatok is a csizmám alá. Félénk beteges
+gyermek lettem az apám miatt s tán a fejemben is volt valami baj, mert
+biz én még ma sem vagyok valami értelmes ember; csak éppen hogy
+dolgozom, a mihez éppen értek s a mihez nem kell olyan nagy tudomány,
+mint teszem fel a betüvetéshez, meg a rajzhoz s több afféle uri
+munkához.
+
+Anyámnak volt egy bácsija Oláhországban. Timár, meg finomabb dolgot is
+elkészít, szattyánt ilyesmit olyan puhára, mint a bársony. Annak irt,
+hogy vegyen magához, aztán fizet értem tiz pengõt a kosztra, meg a
+kvártélyra s tanuljam ki a mesterséget. Igy kerültem oda le. Nem volt
+kedvem a timársághoz, de hát láttam, hogy végre is valamit meg kell
+tanulni. Mig rendesen megérkeztek a tiz forintok, nem is volt semmi
+bajom, de egyszer anyám betegeskedni kezdett, akkor azt irta, hogy
+legyenek egy kicsit türelemmel, aztán meghalt, hát egészen egyedül
+maradtam s most már ott kezdtek verni. Egészen belebutultam, még gyávább
+és siránkozóbb fiu lettem s egyszer aztán nekiindultam a világnak.
+
+Azóta aztán csavargok. Nem loptam, nem csaltam, csak legföllebb
+koldultam, ha már nagyon éhes voltam, de azért senki világtolvaját
+annyiszor be nem zárták, mint engem. Mintha csak arra lett volna
+mindenfelé a zsandár meg a policzia, hogy engem lökdössön be a
+tömlöczbe, ki a tömlöczbõl, meg utaztattak, kikergettek a városokból,
+elküldtek a határra, lefotografáltak egy numerussal a kezemben,
+rámfogták, hogy valamibe töröm a fejem, pedig sohase akartam egyebet,
+mint megszerezni egy darab kenyeret. Nem kellettem senkinek. Egyszer, a
+mikor már nagyon el voltam keseredve, azt hiszem Brüsszelben vagy
+Lyonban--eljutottam én kérem szépen mindenfelé--egy korcsmába
+ténferegtem. Sok szocziálista munkást találtam ott, a kik éppen arról
+szónokoltak, hogy milyen lesz a jövõ társadalma, meg hogy minden ember
+egyenlõ.--Ezek az én barátaim,--gondoltam,--de aztán kicsufoltak és
+kidobtak. Nekik se kellettem. Megpróbáltam mindent, de hát nem ment.
+Akkor aztán mondta valaki, hogy legyek pinczér. Valami elsõ nem leszek
+ott se, de hát megélhetek valahogy. Azóta egészen jó dolgom van, hogy
+soha jobbat ne is adjon az Isten. Egész jól elbiczeghettem volna odáig,
+a hol aztán már többet nem biczeg az ember...
+
+Akkor aztán közbejött az, hogy megházasodtam. No, ez nagy eset volt az
+én szegény életemben. Sohase is mertem volna gondolni arra, hogy nekem
+valaha saját ágyam legyen, meg éves lakásom, rendes kosztom, a mit az
+asszony tálal fel... Mégis megesett... Most már elég baj lett belõle,
+hanem akkor nem birtam magammal az örömtõl. Lágy természetü ember
+vagyok, minden megríkat; akkortájban sokat sírtam; magam se tudtam, hogy
+miért, csak potyogott a könnyem s csendes megelégedés töltött el.
+
+--No öreg fiu, mondtam magamnak--hát csak neked is megvirrad. Egy kicsit
+kevesebbet iszol ezután, mert akkor tetszik tudni, ugy éltem, mint a
+többi pinczér; aztán hozzá se nyulsz a krajczárokhoz, a mi
+összegyülekezik a zsebedben, aztán jól lesz... Nem is értettem egészen a
+dolgot. Furcsállottam... Mivel érdemeltem meg? Hát mindegy, megtörtént,
+akadt párom nekem is.
+
+Nem volt szép, öreg is már egy kicsit... A nyári lokalitásban
+ismerkedtünk meg. Egy másik leánnyal vetõdött ki oda, meg egy rendõr is
+jött velök, a ki meg a bátyja volt. Szivesen beszélt... Aztán mondta,
+hogy tegyek forró fokhagymát és ineresztõ pópiumot a lábamra, arra
+kinyulik. Ez nekem jól esett... Lám, lám... gondoskodik rólam... Ott
+maradtam egy-egy perczre az asztalnál... Beszélgettünk... A másik leány
+kaczagott; azt hiszem azon mulatott, hogy hogyan tánczolnak a kezemben a
+sörös poharak, a mig járok; õ leszidta, hogy viselje becsületesen magát;
+ezt mondta a rendõr is, aztán jöttek máskor is és hamar rendbehoztunk
+mindent. A fõnököm adott negyven forintot, azzal vettünk butort,
+asztalt, székeket, szekrényt, lámpát, már a mi kell; õ is ide adta, a
+mije volt, azzal fizettük meg a papot s éltünk szép csendesen, boldogan;
+hogy milyen boldogan, azt nem is tudja az, a ki csak ugy könnyen jut a
+családhoz, a szép ember, meg a ki ép, egészséges. A mikor tellett az
+idõmbõl, hazaszaladtam, néha még délután is, három és öt óra között...
+Késõbb diványt is vettünk... Ott hevertem, a mig az asszony a tüz
+mellett elmosta az edényt s dudorászott... A szekrényben egyszer ezüst
+forintokat is láttam egymásra rakva. Nem szóltam egy szót se, csak
+egyszerre ugy éreztem, hogy ur vagyok s arról kezdtem gondolkozni, hogy
+hol nyitom meg majd a kávéházat.
+
+Akkor már kávéházban voltam. Ott több ember megfordul. Mégis csak jobban
+összeszedi magát az ember. Sokat kell eltürni; ugy beszélnek az emberrel
+a vendégek, mint a kutyával, hanem hát nem az a fõdolog, hogy
+czirógassanak, hanem, hogy éljünk.
+
+Igen, errõl akartam beszélni...
+
+Nincs annak terminusa, hogy mikor, nem is ment egyszerre, hanem
+lassan-lassan, nagyon büszke ember lettem. Nem a vendéghez, hanem csak
+ugy magamban, meg az asszony elõtt. Gondoltam, hogy nem vagyok éppen
+hányt-vetett ember, éves lakásom van, családom, becsületes keresetem,
+minek engedjem meg, hogy minden lump belém törülje a lábát. A kávéházban
+nem szóltam semmit, a vállaim közé húztam a fejem, hanem otthon kezdtem
+nagyobbnak mutatni magam, mint a milyen voltam. Gondoltam, hogy az
+asszony elõtt csak megmentem a becsületet. Lassan kezdtem, aztán mindig
+többre bátorkodtam, mert láttam, hogy jól esik neki, de meg hát
+legfõképpen nagyon jól esett egy kicsit kiegyenesedni. Mondtam neki:
+
+--No te asszony, a pinczérnek ugy általában nem igen megy jól a sora az
+üzletben. Nem igen bánik vele valami tisztességesen se a kávés, se a
+vendég, hanem nekem semmi bajom. Ugy megbecsülnek, hogy szinte csoda. A
+multkor is egy társaság megkinált sörrel, kávét meg annyit ihatom, a
+mennyi belém fér.
+
+Aztán azt mondtam egyszer, vagy nem is éppen azt, hanem olyasformát:
+
+--Az ember igazán nem is érzi, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Azt
+mondják: kérek szépen egy kapuczinert, egy sört, meg-megköszönik; ilyen
+helyen csak jól érzi magát az ember. Müvelt emberekkel van dolga, nem
+érzi, hogy fárad.
+
+Aztán meg olyast is mondtam, hogy majdnem ugy vesznek a vendégek, mintha
+én volnék a gazda. Még a fõnök is. Olyan társforma vagyok, mintha nekem
+is lenne pénzem az üzletbe fektetve. A tüzlegény a multkor is
+mondta:--Hej Ferencz ur, csak nagy becsülete is van itt magának. Azelõtt
+még pofon is csapták minálunk a pinczért...
+
+Az asszony ugy nézett rám, hogy aztán már egészen beleszoktam a
+hazudozásba. A mint betettem magam után a kávéház ajtaját, mintha
+kicseréltek volna. Ugy mentem haza, mint valami hivatalnok az irodából,
+pedig hát egyszer-másszor ugyancsak bajos volt már lehazudni, hogy
+milyen keserves volt a dolgom a kávéházban. Én voltam a viccz, tetszik
+tudni. Volt egy vendég, aki mindig ugy jött be, mint a hogy én biczegek
+a ballábamra; figurát csináltak belõlem, lökdöstek az asztalok között, a
+kávés tegezett és kiabált reám:--szedd a lábad te sánta lidércz! odább
+te göthös!--A vendégek kaczagtak, egyszer a konyhából bekérték a
+kalapomat, teleöntötték sörrel s a fejembe csapták; én voltam a kávéház
+komédiása. De nem szóltam egy szót se. Most már gyerek is volt odahaza,
+fiu, a kibõl ugy határoztam, hogy tanult embert nevelek, meg az asszony,
+aki mosott reám, meg ugy gondoskodott rólam, mintha az édes anyám lett
+volna, hát csak elnéztem mindent. Bánja a fene, gondoltam, szenvedek,
+legalább van miért. Leginkább a mészáros legények jártak hozzánk a
+vágóhidról. Mit kezdjek ki velük. Elcsapnának, aztán a gyerek, meg az
+asszony... ördög vigye... Nagyobb szerencsétlenség is megesett már sok
+emberrel, mint hogy röhögtek rajta.
+
+Otthon pedig azt mondtam, hogy a kávés megkinált, hogy álljak be melléje
+kompánistának. Pénz nem kell semmi, csak éppen hogy részesedem a
+haszonból, meg hogy felügyelek a személyzetre...
+
+És itt ütött be aztán a baj. Innen kezdve már ismerik a dolgot a
+nagyságos urak. Nem védelmezni akarom én magam azzal, a mit elmondtam
+idáig, csak éppen azt akartam elérni, hogy tudja meg a törvény, mirõl
+van szó.
+
+Egy délután,--ott meg is van irva az irásokban, hogy mikor, én már nem
+emlékszem tisztán vissza,--éppen nagyon tréfás kedvökben voltak a
+mészáros legények. Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is
+kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami
+egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elõl az üveges ajtón
+bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor elõre jöttem, ijedten rám
+szólott:
+
+--Mit csinálsz?
+
+Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam.
+
+--Tréfálkozom az urakkal. Igy napközben eljátszunk egy kicsit.
+
+--...A fájós lábaddal...--ezt már ugy mondta, hogy láttam a szemében a
+tájékozatlanságot, a hogy körülnézett, meg elrémült. Hanem azért, ha
+akkor mindjárt vége szakadt volna a dolognak, nem lett volna semmi baj.
+Otthon majd csak beszéltünk volna valahogy... Hanem a vendégek garázdák
+lettek. A mikor nem mentem vissza, kiabáltak utánam.
+
+--Jösz-e már te sánta majom?
+
+--Hol maradsz te Luczifer?
+
+Az asszony bámult ide-oda, elképedt, sírt; egyszerre vége lett
+mindennek, amit szépen megépítettem otthon. Mondani akartam, hogy:--hát
+bizony édes fiam, a te urad nagyon keservesen vájja ki a garast
+keresetnek, hogy kutyája mindenkinek, de azért mink csak mink vagyunk,
+éves lakás meg... Hanem akkor elõre jöttek a vendégek, elõl az, aki
+mindig kifigurázott a járásomban, s most pedig kiabált, hogy:--te
+biczegõ majom--és több efféle. Elfutott a düh, ami nálam olyan hirtelen
+jött, mintha egy pohár nagyon erõs pálinkától egyszerre részeg lesz a
+gyengefejü ember, mellettem volt az a dákó, ott a tekintetes törvény
+asztalán, a fejébe csaptam s aztán vége lett.
+
+Igy áll a dolog, könyörgöm alázatosan.
+
+
+
+
+A BOTRÁNY
+
+I.
+
+
+Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s
+mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb
+uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglõ kaczérkodik a
+komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült
+benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendõs, nem
+is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas
+leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit
+körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember
+állott. Bátor nézésû, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi
+hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között
+nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a
+kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell
+rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett,
+mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül
+megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg
+körülöttük s ügetve jött egy lovasrendõr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg
+ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje
+nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a
+nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább
+ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is
+eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már
+lekésett, bár egy éppen arra lézengõ riporter nagyon utána vetette magát
+a dolognak.
+
+Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime,
+elmondom a történetrõl azt is, a mi az eleje volt.
+
+
+II.
+
+
+Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy
+szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy
+omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend
+van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha
+végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a
+kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött elõre a
+sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy
+benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlõ berendezést keresett
+magának arra az idõre, a mikor majd ebédlõje lesz.
+
+Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén.
+Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember
+tartotta a gyeplõt s nem ült mellette más, mint egy õszes bajuszu, pörge
+kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s
+ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz
+ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak
+átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához
+kapott. Bal fülétõl a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás
+alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat
+hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut elõbb
+megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az
+emberek, hogy--gazság, aljasság, ha tanu kell, hát õk itt vannak
+valamennyien...--neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a
+vörös vonal s lebotorkált a lépcsõn s futni kezdett a kocsi után. Mire
+néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott
+meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek
+körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép
+nagy fiu. Szemeibõl csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy
+indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a
+tömeg s jött egy rendõr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi
+kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...
+
+A fiu menekült elõlük. Zsebkendõjét folyton az arczára szorítva indult
+el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit,
+nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az
+ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány
+lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist,
+a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.
+
+A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s õ borogatta éjjel az
+arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy
+negyedórára.
+
+
+III.
+
+
+Három nap is elmúlt s az urfi még mindig nem jelentkezett. A negyedik
+napon másik házba, sokkal szebbe és elõkelõbbe költözött át a történet.
+Báró Tomahidy Ferencz urnak az öregebb kocsisa, a ki szintén Ferencz, de
+csak az egészen közönségesek közül, elfogta a lépcsõn a kisasszonyt és
+alázatosan megkérte, hogy szólhasson egy pár szót, mert már nem birja
+tovább magában tartani, ha kocsis is az ember. Van benne becsület,
+különösen, ha annyi derék urat szolgált, a milyen a fiatalok között már
+nem igen akad...
+
+--No hát mi baj?
+
+--Nagyon megköszönném, ha a méltóságos báró urfival ezután a Gábor menne
+kocsizni. Fiatal mind a kettõ... Én meg megmaradnék a kisasszonynak meg
+az öreg báró urnak...
+
+--Miért?...
+
+--Hát mert ha véletlenül ugy elõfognák az ifju urat, hogy elrakják, hát
+én már nem igen volnék melléje való. Nem tudom, hogy ugy
+feledékenységbõl, mert nem ismerném meg benne hirtelenében a gazdámat,
+nem-e ütnék én is rajta egyet-kettõt...
+
+A kisasszony bámulva meresztette a szemeit a vén emberre.
+
+--De hát mi történt?...
+
+--Benne áll már az újságban is, itt hátul... Elõl ugy látszik szégyelték
+kiirni.
+
+Egy gyürött lapot huzott elõ a zsebébõl. A leány sápadtan kapott utána,
+de a kocsis nem adta mindjárt oda. Elõbb körülvonalozta a körmével a
+helyet, a mit el kellett olvasni s méltatlankodva dörmögött:
+
+--Nagyon keresi az a fiatal ember. Én se hagynám annyiba.
+
+A leány nekidült a karfának, egy darabig szótlanul maga elé bámult,
+sirni szeretett volna, valamit megsiratni, a keserüség összeszorította a
+torkát s erõsen összenyomta az ajkait, hogy valahogy ki ne szaladjon a
+száján valami keserves nagy hang.
+
+--Õ volt?...--kérdezte halkan.
+
+--Igenis, kérem szépen. A mikor ki akartam rántani a kezébõl az ostort,
+még rám is kiabált, hogy: marha, barom!... Nem szoktak igy beszélni az
+emberrel... Kérdeztem, hogy minek bántotta azt a fiatal embert; azt
+mondta, hogy csak ugy, mert tetszett neki... Bizott a lóban, az elvágtat
+majd vele... De az a fiatal ur utána jött, itt van ni...
+
+--Jól van.
+
+A kisasszony alatt megingott a föld. A kocsis lármázta elõ a
+szobalányokat. De mégse volt szükség rájuk, a maga erején ment fel a
+második emeletre, a hol a bátyja lakott. Az inas utját állotta s azt
+mondta, hogy a gazdája még alszik.
+
+--Keltsd föl rögtön.
+
+
+IV.
+
+
+Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan
+kérdezte meg:
+
+--Mi bajod?
+
+A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott
+indulattal beszélt:
+
+--Küldd ki Tónit az elõszobából, mert kiabálni fogok.
+
+--Nem baj.
+
+A leány kiszólott az ajtón:
+
+--Hivja fel a papát!
+
+A bátyja nagyot nézett erre.
+
+--Minek?
+
+--Legyen itt. Ismerje meg a fiát.
+
+--Mit akarsz?
+
+A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha
+ütnék.
+
+--Kiabálni, kiabálni...
+
+A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen
+rajta.
+
+--No mi bajod?
+
+A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erõsebb
+legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebbõl
+a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.
+
+--Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk
+hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok
+tanítsanak meg becsületre, arra vársz?
+
+Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit
+a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.
+
+--Láttad?
+
+Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett
+gyermek.
+
+--Igen.
+
+--És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?
+
+--Nem... Valami ripõk...
+
+--Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a
+papa megõszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre
+komolyodtam, elvetted tõlem a gyermekségemet... Te ember vagy?
+Milliomszorta emberebb vagyok...
+
+Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá
+szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.
+
+--Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te
+ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit elõször látott
+életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te
+fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram,
+én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy
+kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta
+állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy õ szégyenli ilyen ficzkóval
+egy uton járni...
+
+Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor
+látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány
+azonban utána kiáltott.
+
+--Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy
+nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy
+megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek.
+Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a
+bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert
+ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva
+sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai
+annak, hogy ez lett belõle. Megcsókolom...
+
+--De fiam...
+
+--Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...
+
+
+V.
+
+
+Ez a botrány története. Ne méltóztassék nagyon szigorúan megkritizálni
+azt a drága barna kis leányt.
+
+
+
+
+A KÉT GLUBOVITZ
+
+
+A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fõvárosba, de
+már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman
+öltözködött s a modora is olyan elõkelõ volt, mint valami hivatalnoké. E
+miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a
+kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur,
+kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az
+asszonyok, a vevõk. Órákig elültek az áruasztal elõtt a törpe zsöllyéken
+s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor,
+mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s
+jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig
+alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a
+fõnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az
+elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot,
+mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan,
+mint valami óramû, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen,
+hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant
+meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt
+le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy
+viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar
+kedvében volt, turót vacsorázott. Ebbõl a vizes lyukból, a mosókonyha
+mellõl indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat
+már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett
+ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha
+egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.
+
+Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a fõnökének s a
+szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált
+s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel
+megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy,
+kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba
+mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa
+üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a fõnök
+urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd
+a könyveket vezeti.
+
+Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik
+fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon
+neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak
+éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a
+bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható
+emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.
+
+A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak
+között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott,
+dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül
+leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a
+mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól
+elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha
+egytõl-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal
+Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán
+a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a
+mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott
+barna kabátból.
+
+Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is,
+és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a
+szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a
+szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné
+valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra
+nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága
+van. Az idõsebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve
+ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék
+keszkenõvel.
+
+--A mama, a mama,--motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a
+ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen
+belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt
+mondta, hogy õ tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára,
+annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a
+fejét.
+
+--Nem igaz, nem igaz.
+
+Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg
+asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó
+lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament
+a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a
+gyönyörûséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a
+sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik
+fia. Mig maga elõtt taszigálta, azt mondta neki:
+
+--Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...
+
+Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az
+apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött
+méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az
+apja azonban keményen lehordta:
+
+--Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tõled a népek.
+Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...
+
+Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részrõl is kijárt a maga
+porcziója, a mikor befõttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A
+nyögõs, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha
+ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje
+alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy
+leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és
+nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a
+véleményét.
+
+...--Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Õ maga is
+urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy...--Ilyenkor már nehéz
+lélekzettel, erõsen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva
+járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.
+
+A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok
+általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén
+asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy.
+Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén
+kilibben ebbõl a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy
+menjen a viz,--mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is
+megértse--s akkor aztán vége.--Akkor nap erõszakkal kellett eltávolítani
+Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós
+zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már
+nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon
+akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az
+üzletben éppen abban az órában.
+
+A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment
+az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta
+mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a
+raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár
+beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szõke segéd
+szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az
+izenet; õ maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért
+rohant.
+
+Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsõn, hogy majd
+összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.
+
+--Micsoda buta szaladás... senki se kerget...
+
+--A mama, a mama.
+
+--Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.
+
+Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.
+
+--Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s
+mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit
+nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur
+menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...
+
+Fekete urat elõbb elõ kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb
+Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében,
+mig elõkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s
+izgatottan pusmogott az öcscsének.
+
+--Siess kérlek. Menni kell már.
+
+Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:
+
+--Csak intézkedni kell elõbb, vagy mi?
+
+A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a
+beszédnek.
+
+A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe
+került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével,
+hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva
+siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta
+az okvetetlenkedõ vén fiút.
+
+--Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a
+kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!
+
+--Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk
+életben.
+
+--Hogyne, mert olyan könnyen megy az.
+
+--Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.
+
+A fiatalabb most már igazán dühbe jött.
+
+--Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok
+magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.
+
+A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába
+beletörõdve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop
+batiszt kelmének.
+
+--Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!
+
+--Nem, kérem.
+
+--De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják.
+Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon
+egy kis rendet.
+
+Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.
+
+--Gyere már.
+
+Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.
+
+--Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!
+
+Mindenfelé kiabáltak:
+
+--Ferencz! Ferencz!--Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az
+öregebb Glubovitz.
+
+Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget.
+Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az
+ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:
+
+--A mama, a mama...
+
+A szanatóriumban szomoru csend fogadta õket. Mikor az öregasszony
+szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.
+
+--Már késõ kérem. Meghalt.
+
+Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s
+ordítani kezdett mint egy nagy állat.
+
+--Mama, mama!
+
+Az öcscse csitította.
+
+--Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...
+
+
+
+
+A KOMPONISTA
+
+
+Az egyenesre szabott rekettye-bokrok közül frissen kavicsozott rázós
+utra ért a kocsi s belülrõl idegesen zörgette meg a kocsis háta mögötti
+ablakot az egyik utas.
+
+--Lassan! kirázod a velõt a fejembõl.
+
+Hátul mind inkább homályba veszett a palafedelü nagy ház. Egybefolytak
+rajta az ablakok s szürkült a falában a vörös tégla; mikor fölértek egy
+kis kaptatóra, már geometriai vonalakból egymásba görbülõ czifra figura
+lett a ház körül kiczirkalmazott nagy kert is és az orvosságszagot
+legyürte a friss széna meg a páfrány meg levendula meg rezeda, a mi a
+földekrõl és körös-körül a szegény zöldséges asszonyok kertjeibõl
+kiáradt. S hogy egyszerre vége legyen még az emléknek is, csendes
+permeteg indult meg, föllocsolta a port s nedves, esõvizes meleget
+lehelt be a kocsiba. Az urak megállottak, leeresztették a kocsi fedelét
+és az egyik, a betegebb forma levette még a kalapját is.
+
+--Meghülsz, minek gyerekeskedel?
+
+--Dehogy. Nem is képzeled, hogy milyen jól esik. Érzem, hogy hogyan
+melegedik át a koponyám és eláll benne a fájás. Azok odalenn soha se
+bántak velem ilyen gyöngéden.--Valamin gondolkozott, de ugy megerõltette
+a munka, hogy könnybe lábadtak a szemei.
+
+--Min töröd a fejed?--kérdezte a másik.
+
+--Valami hasonlaton és nem jut az eszembe semmi. Pedig minden munkám
+tele van hasonlatokkal és micsoda friss és találó valamennyi. Ugy voltam
+azzal mindig, hogy a kép mellett rögtön ott láttam a másikat is, a mit
+ha nekem ugy tetszett, melléállítottam. Hát egészen elbutultam ott lenn?
+No nézd csak...
+
+--Ne erõlködj. Minek?
+
+--Akarok, akarok...
+
+--Hiszen nem fontos az, hogy most képeket keresgélj. A miket összeirtál,
+abban se az volt a lényeg.
+
+--Nem, de sokat magyaráztam vele. Iskolát csináltam abból, hogy nem
+sokat beszéltem, hanem az ismeretlent megvilágítottam az ismeretessel.
+Most is irnak még igy? Mióta nem olvastam, Istenem, Istenem, mióta...
+
+--Majd minden megjön idõvel...
+
+--Megvan! Ez az esõ mosolygás, gyermekmosolygás, ártatlan, jótékony. A
+hogy pedig odalenn azok a hóhérok szapultak, az röhögés, durva,
+utálatos, állatias, a mit a lótól tanult el a goromba lelkü ember...
+Aztán hová megyünk most?
+
+--Anyádhoz. Vár már. Nagy lesz az öröme szegénynek, hogy ilyen szépen
+meggyógyultál.
+
+--Igen, igen.
+
+Lassan zökögött rá egyik kavicsról a másikra a kocsi s mire leértek a
+város alá, elállott az esõ. A beteg ember egy kicsit elszunnyadt; társa
+plédet terített a térdére, összegombolta mellén a kabátot s gyér, szõke
+szakállát lesimította egy könnyû legyintéssel. A közben olyan szomorúan
+nézett reá, hogy belelágyult a bánatba az arcza. Mikor egy nagyobb
+zökkenésnél fölriadt, már mosolygott.
+
+--Aludtál egy kicsit.
+
+--Fáradt vagyok, pedig az, hogy itt ülök a kocsiban, csak nem munka.
+
+--Majd megerõsödöl.
+
+--Meg, meg, csak egy kicsi tintát lássak, mindjárt jobban érzem majd
+magam. Annyi mondanivalóm van... Tervezek egy nagy regényt, nagyot,
+széles, szocziális alapokon, ugy épül föl majd, mintha csupa mázsás
+kõbõl raknál össze egy nagy házat, a minek a tetején amorettek
+csókolóznak. Mert egy idill lesz a mellett az egész. Gyermekszerelem...
+Különben nem tudom még, nem tudom, nem is egészen tiszta még a dolog...
+Ez a nagy büzös verestéglaház is benne lesz a sok üvegcsével, a min mind
+apró czédula van, és a tusok, meg a lepedõk... Majd megírjuk... Az lesz
+a kegyelemdöfés a szanatóriumoknak. Azután már nem létezik több.
+Szétveri a fundamentumát a tömeg, ha meghallja, hogy mit akarnak építeni
+föléje azok a rablók... Kérlek, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtam,
+már róluk álmodtam. Borzasztó, hogy mit csinálnak ott az emberekkel.
+Egész csomó volt ott olyan, a ki már alig volt néha-néha észnél. Egy
+öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált,
+egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem
+sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az
+állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg
+nem borzadtam tõle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen,
+nem csoda. Én elvégre a könyörület embere vagyok, hanem a könyörület egy
+bizonyos pontnál megszünik vagy pedig másképpen nyilvánul, mint a hogy
+ezek a gazemberek csinálják a dolgukat. Egy golyó... jól irányozva,
+éppen a vakszemnél be, azután az agyvelõn keresztül ki a tulsó oldalon.
+
+Valamicskét kiegyenesedett az ülésen. A barátja támogatta. Mikor erõre
+kapott, ujra beszélt, kinosan lihegve, nagy pauzákkal, a mialatt begyült
+a tüdejébe a levegõ, a mi a következõ mondat elmondására szükséges volt,
+az agyába pedig az a kis logika, a mi nélkül szertebeszélt volna, éppen
+mint a hogy nézett kifelé, mindenfelé, mintha örökké keresne valamit.
+
+--Te persze nem érted. Nem igen sok bajod van az eszeddel. A hivatalt el
+lehet látni a nélkül is. De az a komponista megijesztett. Tudod, én is
+komponálok, nem muzsikát, de engem meg a betü zavar össze... Például,
+hogy a b-nek jobbra van a hasa, a d-nek pedig balra, meg ilyen
+szamárságok.
+
+Indulatosan rákiáltott a kocsisra.--Álljon meg!
+
+Mikor már állottak, keservesen panaszkodni kezdett:
+
+--Ugy zug, zug minden.
+
+--Szedd össze magad egy kicsit.
+
+--Igen, hát mit mondtam?
+
+--Ne törõdj vele.
+
+--De igen fontos. Gyere le, járni akarok.
+
+Nyögve szállott le a kocsiról s a barátjára támaszkodva megindult a
+gyepen, az árok mellett. Mikor pár lépést mentek már, fáradtan megállott
+s halkan, titkolózva beszélt.
+
+--A kocsis ne hallja, a mit mondok. Az ilyen barom nép nem érti meg
+mélyebben az embert.
+
+--Beszélhettél volna francziául.
+
+A beteg ember fáradtan tépelõdött valamin, a mit nem értett meg s
+szorongva ismételte: francziául, francziául, ugy már nem tudok. De hát
+ez mindegy. Arról van szó, kérlek, hogy az a komponista megijesztett.
+Néha, ha hosszasan néztem, lassan-lassan átváltozott a feje éppen
+olyanra, a milyen az enyém. Akárcsak a tükörbe néztem volna. Hátha
+egyszer ilyen leszek én is. Ugy mozog a fejem a nyakamon, mintha dróthoz
+lenne füzve és ugy bámulok majd a világba, hogy semmit se látok. Akkor
+aztán ujra a te dolgod következik. Állj meg. Esküdj.
+
+--Mire?
+
+--A mit én kérek tõled, azt meg kell tenned. Én nagyon, de nagyon
+megijedtem a komponistától, nem akarok olyan lenni. Ha egyszer látod,
+hogy olyan bután bámulok rád, mint a hogy õ meredt reám, lõjj agyon. Szó
+nélkül... Csókolj meg elõbb, vagy még azt se, utálatos az olyan fej, a
+miben megbomlott a velõ; csak lõjj agyon. Én talán félnék, vagy nem
+tudnám felfogni a dolgokat... Esküdj...
+
+--Fiam, ne beszélj ilyet.
+
+--Addig nem megyek tovább.
+
+Kimerülten roskadt le a gyepre s bágyadt könyörgéssel nézett föl a szép
+szál emberre, a ki lehajolt utána.
+
+--Elpusztulok itt, de nem megyek. Esküdj meg...
+
+--De ez bolondság. Értsd meg.
+
+--Nem igaz. Te nem láttad azt az embert. Nem akarok olyan lenni.
+
+--Meggyógyulsz.
+
+--Akkor ugyis mindegy. Veszed a revolvert s elvégzed helyettem a dolgot
+s aztán ledobod mellém a földre. Biztosítani akarom magam. Esküdj meg...
+
+--Majd beszélünk róla.
+
+--Nem megyek tovább. Nem... Vakon nem mehetek bele a világba. Igérd meg.
+Mondd, hogy becsületedre...
+
+--Ne kivánj ilyent, õrültség.
+
+--Csak annyit mondj, hogy igéred.
+
+--Gyerünk.
+
+--Nem megyek.
+
+Az egészséges ember elkényszeredve nézett le a betegre, tanácstalanul
+állott s annyira meggyötörte a kinos állapot, hogy beleizzadt. Végre is
+intett a fejével, hogy jól van. Erre föltápászkodott a földrõl a beteg s
+megindultak a kocsihoz vissza. Mig odaértek, folyton bizonykodott.
+
+--Férfi vagy, bizom benned, férfi vagy...
+
+A párnán ujra elaludt. Szaggatottan lélegzett s ritkás szakálla
+lobogott. Mikor a barátja egyszer föléje hajolt, hogy kisimítsa szemébõl
+a haját, halálos rémülettel riadt fel s fuldokolva nyögött:
+
+--Még ne, még ne...
+
+
+
+
+A SZERZÕ
+
+
+A szinház éhes volt már valami õrült nagy sikerre. Esztendõk óta csak
+ugy élt valahogy nagyon szegényesen, nem volt egyetlen olyan estéje se,
+a melyen kijött volna a sodrából a publikum s lármázott volna egy
+kicsit. A szinház nem beszéltetett magáról. Olyan igazi hétköznapi
+intézet féle lett, a mit megszoktak az emberek, mint az ebédet meg a
+vacsorát, kopott, fakult. Egy óriás, ötven esztendõben egyszer
+lehetséges tombolás kellene neki, hogy beszéljenek róla, hogy divatba
+jöjjön, és uralkodjék minden más teátrumok felett. Sóvárgás, éhség volt
+már a vágyakozás erre az estére. A legutolsó kórista, a ki nem tudott
+nevet adni a vágyának, szintén érezte, hogy kapkod valami után; ragadós
+volt a láz, valóságos erõszakoskodás. A körmükkel akartak kiásni valamit
+a semmibõl.
+
+Az igazgató mindennap korán jött a szinházhoz. Az ócska szekrényekbõl
+maga elé rakott egy nagy csomó régi darabot s lázasan kutatta közöttük a
+gyöngyöt. Ebben a hajszában elvesztette a judiciumát. Le, le szaladt a
+szinpadra, föltaszigált maga elõtt a meredek, csavaros lépcsõkön egy-egy
+rendezõt, vagy szinészt, a kit épen galléron foghatott és jeleneteket
+olvasott föl neki egy rongyos, fakóbetüs könyvbõl. Mikor már más is
+hallgatta, rendesen kitünt, hogy sületlenségen akadt meg a szeme.
+Boszankodott s a kincskeresõ konokságával bujta tovább a régi irásokat,
+a melyek már esztendõk óta hevertek a nagy almáriumokban. Aztán
+szétosztotta a darabokat, csákányt adott a mások kezébe is, hogy csak
+vájják a sziklát, majd csak ráakadnak az aranyra, a minek ott kell lenni
+valahol.
+
+Egy reggel az egyik rendezõ nem minden szó nélkül adta vissza a rábizott
+darabot.
+
+--Nézze öregem, mondta, ez itt mintha igérne valamit. Roppant egyszerû,
+ugy folyik, mint a Duna, nagy mederben szélesen, lassan, de hatalmas.
+
+--Olvassuk!
+
+A darab tényleg nagyon érdekes munka volt. Klasszikus igazsággal
+elbeszélt történet, a melyben mintha csak ugy találomra eresztették
+volna le háromszor a függönyt, talán ott, a hol az iró már kifáradt.
+Nagy, a közönség átlaga elõtt ismeretlen nyomoruság volt megfestve
+benne, egy fiatal ember tragédiája, a ki mert türelmetlenül szerelmes,
+elvesz egy szép, szegény és ostoba leányt s aztán züllik, megöli az
+asszony butasága. A vége szegényember-halál, olyan, a milyent a mosónék
+szoktak berendezni maguknak. Egy csomó szén kékes, gyilkos lánggal
+pislog a kályhában s egy kis görcscsel, önkivületben átvándorol az egész
+familia a siralom völgyébõl valami másik völgybe. Egy naiv léleknek
+hallatlan vakmerõsége volt az egész munka. Szuverén megvetése minden
+dramaturgiának, uj iskola, a mi a régibõl éppen csak azt vette át a
+drámába, hogy beszéltette figuráit; egy kiszámíthatatlan alkotás, a mi,
+ha akad olyan elszánt ember, a ki szinpadra viszi, vagy rettenetes
+nagyot bukik, vagy egyenesen fölmagasztosul, mint a szentek. Az pedig, a
+ki irta, vagy nagyon sokféle fából faragott talentum, vagy a világ
+legártatlanabb zsenije, a ki semmirõl sem tehet, arról se, ha
+megpofozzák az elõadás után s arról se, ha az ölébe kapja a publikum s a
+karjaiban hordozza meg, mintha Messiás lenne, a ki megszületett
+mindnyájunk jóvoltára.
+
+A két borotvált képü szinházboltos sunyin pislogott össze. Egyik se
+akart elõre nyilatkozni; már az járt a fejükbe, hogy egymás nyakába
+sózzák majd a felelõsséget s elkaparintják egymástól a fölfedezés
+dicsõségét.
+
+--Megvernek valamennyiünket.
+
+--Leszednek a szinpadról. Megcsókolnak.
+
+--Bolond, ámbár az is megeshetik.
+
+--Elõadjuk?...
+
+--Próbáljuk meg, mit veszthetünk vele?
+
+--Irasson hát az atyafinak... hogy hívják?
+
+--Tóth Balázs.
+
+--...hogy elõadjuk a darabját s tiz százalékot kap s ha lecsepülik, hát
+magára vessen.
+
+És lázba jött az egész szinház. Elõbb egy kicsit hidegen fogadták a
+szinészek a darabot. Megborzongtak tõle. Aztán belemelegedtek, törték
+magukat utána, délelõtt, délután próbáltak, a lélegzetüket is
+visszafojtva, lesték egymás ajkain a szót, megdöbbenve a képtõl, a mi
+ebbõl a sötétségbõl kidomborodott, aztán siettették az elõadást, át
+akartak esni rajta vagy erre, vagy arra; készületlenül is nekimentek
+volna már; vénjét, fiatalját egyformán vissza kellett tartani. A
+közönség is érdeklõdni kezdett. Tóth Balázsról százféle hiresztelés kelt
+szárnyra. Bizonyosat nem tudott senki. Mondták ezt, mondták azt,
+vidékrõl jöttek is levelek, hogy egy ideig a Bánságban lakott, aztán
+Debreczenbe ment, tovább is kisérték az utján, de egyszerre csak nyoma
+veszett. Õ maga nem bujt elõ, valósággal kurrentálni kellett, hogy csak
+valahogy nélküle ne essék meg a premiere.
+
+Az elõadás elõtt két nappal érkezett tõle levél a szinházhoz. A titkár
+végigkiabálta vele a folyosókat, mig eljutott vele az igazgatóhoz.
+
+--Megvan, megvan!
+
+--Ki?
+
+--Tóth Balázs... Direktor ur itt van Tóth Balázs. Itt a levélben... Azt
+irja, hogy küldjünk neki tizenhat forintot, mert másképpen nem tud
+följönni a darabjához. Kért ott mindenfelé pénzt, de nem adtak, hát
+kénytelen alkalmatlankodni...
+
+Az elõadás elõtt alig néhány perczczel érkezett meg Tóth Balázs. Félénk
+egy kopott ember volt Tétován bámult bele a világba. Közönyösen, minden
+érdeklõdés nélkül járt a szinpadon, óvatosan kikerülve mindent s
+fénynélküli nagy szemeit le-lecsukta egy-egy hosszú pillanatra, mintha
+bántotta volna a sok gázláng fénye. Már majdnem fölhuzták a függönyt, a
+mikor mégis ráhatározta magát, hogy kér valamit attól a barátságos
+embertõl, a ki oly szivesen vezetgette erre-arra.
+
+--Itt van a feleségem is, meg a gyermekek. Könyörgöm, ha valami helyet
+kaphatnának...
+
+--Hol vannak?
+
+--Itt tul a vendéglõben, a hova beszállottunk...
+
+Egy rongyos csapszékbõl kelletett elõkeriteni õket. A zenekarba tettek
+be még egy pár széket nekik s a zsufolt szinházban egyszerre kitalálták,
+hogy kiket vezetett be a szõnyegajtón a titkár. Egyszerre zsongani
+kezdett az egész ház, az asszonyok fölágaskodtak, egymás feje fölött
+nézték meg azt a kidudorodott ajku, széles orru, durva kezü asszonyt, a
+ki a székeken a gyermekekkel egyetemben, elhelyezkedett. Egyszerre
+hangos lett a csalódás.--Hát ilyen? Az iró felesége?--Valamit megsejtett
+a zsibongásból az asszony is, mert félénken hátrapislogott, olyanforma
+alattomos pillantással, mint a megriasztott állat. Szeretett volna
+kimenekülni innen, a hol annyian nézik s magában szidta az urát, hogy
+minek csinál ilyen ostobaságokat. Igy ideczepeli õket ennyi ember
+közé...
+
+De már fölhuzták a függönyt. Egy-két szék ülését még lecsapták itt-ott,
+gyorsan elkészült egy csöndes félórára a publikum s fönn a szinpadon
+megindult a szegényes, végtelenül egyszerü, megdöbbentõen igaz akczió. A
+közönség összezsugorodott, a lélegzetét visszafojtva hallgatott;
+megállottak, mint valami nagy szárnyu madarak, lankadtan lehullottak a
+legyezõk. A levegõben tisztán lehetett hallani egy betévedt dongót, a
+publikum idegesen kapkodta a fejét föl a mennyezet felé s mikor a
+szinpadon a szegény diurnista, a passziv nyomorult, valami keserves
+megpróbáltatás terhe alatt összeroskadt és az asztalra esve sirni
+kezdett, sóhajtani kezdett a földszint. A közönség belebolondult az
+emberébe. A blazirt fõváros egyszerre gyermek lett. Megvette a levegõ, a
+mi kiáradt a szinpad nyomorúságából, megindult a szegény ember utján s
+aztán nem hagyta el egy pillanatra se. Megütõdött kissé, mikor
+rapszódikus tempóban ott bocsátották le a függönyt, a hol legkevésbbé
+várta, de aztán megértette a dolgot. Ez egy olyan történet, a mi akkor
+igaz, ha nem szcenirozzák furfangos szinpadi emberek, maga a világ, az
+élet; és fölállott az egész nép, tombolt a szinház, valósággal õrjöngött
+ez a sok ember, hogy az asszony elõl a zenekarban reszketve bámult szét
+az egész házban.
+
+Mikor egy szinész meg egy szinésznõ között kijött Tóth Balázs és
+meghajtotta magát, egy pillanatra csönd lett. A rendezõ fekete kabátért
+szaladgált, hogy ráadják ebben az ünnepi momentumban, de a direktor
+visszakiabálta.
+
+--Hagyja, maradjon olyan, a milyen. Igy szép az.
+
+És a szerzõ ugy jött ki a közönség elé, a hogy kiszállott a harmadik
+osztályu vasuti kocsiból. Hosszu nagykabát volt rajta, tele fehér
+szõrrel, mert az uton magára vett még egy pokróczot is, a lábán szélesre
+taposott nagy sáros csizma, behuzva a szûk nadrág alá, a nyaka
+körülcsavarintva egy nagy piros sálba, a minek a két vége elõl a kabáton
+lógott, az egyik kezébõl sehogysem eresztette ki a sipkáját, mintha
+félne, hogy ennyi ember között ellopja valaki s esetlenül hajlongott. Az
+arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a
+szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna,
+ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre
+egyszerre még hangosabb lett a tombolás. Az asszonyok kendõket
+lobogtattak, egész csomó rózsát, szegfüt dobáltak neki föl a szinpadra,
+a gyönge dobók virágai csak a zenekarig jutottak s behullottak a
+kótatartók közé; tapsolt, a padlót verte az egész szinház s nem akarták
+visszaengedni a szinfalak mögé a szegény vedlett embert. Mikor lassan
+lefelé indult a vasfüggöny, dühöngve tiltakoztak az erõszak ellen s Tóth
+Balázsnak még a kis ajtó mögé is ki kellett jönni néhányszor, a mig
+lassan-lassan lecsöndesedett a tömeg.
+
+Odabenn reszketve esett le egy székre. Az igazgató szorongatta a kezeit
+s ugrált körülötte, simogatva még a pillantásával is ezt a csodaembert.
+
+--No, ugy-e jól tettük, hogy kiástuk. Nagy dolog, óriási dolog...
+
+A szegény ember hitetlenül bámult maga elé, mintha álmodnék.
+
+--Nem hittem, nem hittem...
+
+Tovább is még folyton nõtt a siker. Hallatlan lett, csudát müvelt a
+publikum. A darab végén már vonszolni kellett ezt a szegény nehézlábu
+embert. A közönség sem akart hazamenni. Mikor már ürült a szinház,
+ugyanaz a publikum rohanta meg a pénztárakat, a mely végignézte a
+darabot. Látni akarták holnap is és nagy tömegben gyültek össze a
+szinpadi bejárónál, éljenezve a félszeg, hosszu, sovány embert, a ki a
+direktorra támaszkodva, botorkált lefelé a lépcsõkön, folyton azt
+hajtogatva:
+
+--Nem hittem, nem hittem...
+
+Mikor este már egy kicsit ivott, akkor eredt meg a nyelve:
+
+--Azt hittem, hogy az lesz a végem. Bedugom egy este a kályha
+szelelõjét, megtömöm szénnel, aztán reggelre fölfordulunk mind. Hát
+irtam; gondoltam, majd megsajnálnak, a kik itt maradnak.
+
+
+
+
+RUBIN URNÁL
+
+
+Két gyerek találkozott az utczán. Uri fiucskák. Az egyiknek
+összeszijazott korcsolyák voltak átvetve a vállain, hogy mind a két
+fényes aczélsin a mellére lógott le. Ez kissé legényesen járt, a mellét
+kidüllesztve és szemmelláthatólag nem sokat törõdve az utczával, meg a
+mindenféle népekkel. A másik fényes viaszkos vászonba pakkolt és
+átszijazott könyvcsomót vitt a hóna alatt. Ez olyan ugynevezett értelmes
+arczu gyerek, okos szemekkel, amelyek azonban inkább a földet nézik, bár
+hamisság csillog ki belõlük. Olyanforma a gyerek egész megjelenése,
+mintha otthon vernék is. A barátjával szemben valami neki szokatlanul
+önérzetes hangot használ, amit a másik bizonyos kétkedéssel, olyanformán
+hallgat, mint a ki tisztában van az emberével s nem engedi
+félrevezettetni magát.--Csak itt mersz henczegni--mondja a pillantása.
+
+--Szervusz István--köszönti a gyereket.--No, kaptál-e sok pofont
+mostanában? Apád még mindig olyan alávalóan bánik veled? Nem türném. Van
+arra törvény, hogy nem szabad a fiut verni. Még az inasokat se, hát még
+a gimnazistát mennyire nem... Ha az ember egy kicsit a maga esze után
+megy, azért még nem kell lehuzni a bõrét. A te bõröd olyan lehet, mintha
+a rosta. Az én apám ügyvéd. Gyere el egyszer, majd megmondja neked, hogy
+mit tégy.
+
+_István:_ Igazán?
+
+_A korcsolyás:_ Miért ne? Mert még nem tudsz fizetni? Hidd el, hogy sok
+nagy ember is elmegy a pénzzel. Ha megfelelõ elõleget nem tétet le az
+apám, hát rendesen kárba marad. Még a kész kiadást se kapja meg. Õ
+mondja. S ebbõl azt a nagy háztartást vezetni, mit gondolsz, nem
+csekélység... De azért csak gyere fel.
+
+_István:_ Látod, ezért bolondság tanulni. Kinlódik az ember, aztán
+hiába. Semmi láttatja.
+
+_A korcsolyás:_ Láttatja? Mi az, hogy: láttatja?
+
+_István:_ Anyám igy mondja. De az iparosnak sincs jó dolga. Azt meg
+adóval zaklatják. Láttam a Rubinnál. Van czigarettád?
+
+_A korcsolyás:_ Nincs, de veszek. Gyere.
+
+A gyerek egy kicsit eltünõdött, hogy visszaforduljon-e az utjáról. A
+másik vigyorgott ezen, mire hirtelen elhatározta magát s megfordult.
+
+_A korcsolyás:_ Nem kapsz ki otthon?
+
+_István (felhuzva a vállait, kissé elkényszeredett mosolygással):_ Tán
+nem. Majd mondok valamit.
+
+_A korcsolyás:_ S mit mondtál az adóról? Hogy van az? hogy: zaklatják...
+Ki az a Rubin?
+
+_István:_ Könyvkötõ. Most ott voltam nála egy ideig. Tisztességes ember
+máskülönben...
+
+_A korcsolyás (kelletlenül méri végig a barátját):_ Rokonod?
+
+_István (élénken tiltakozva):_ Dehogy. _(Már füstöl a szájukban a
+czigaretta, mire õ is a korcsolyáshoz méltó, könnyed, elegáns akart
+lenni. Sokkal folyékonyabban, a czigarettafüstbõl táplálkozó uri
+egyszerüséggel beszél.)_ Hát tudod, az ugy volt, hogy amikor a latinból
+meg a történetbõl hazavittem az intõt, hát az apám már mindjárt kiabálni
+kezdett. Hogy ezt az osztályt is nem járatja kétszer velem s neki már
+nincs pénze, és efféle, már amint ilyenkor õk beszélni szoktak. Anyám a
+pártomra állott, amennyiben én azt mondtam, hogy az intõ még semmit se
+jelent, az még nem négyes és éppen csak megeshetik, hogy az lesz belõle.
+Mit tudja az ember azt elõre. Hát anyám is mondta,--jó asszony,
+becsületemre mondom, nem azért, mert az én anyám, hanem keresni kell a
+párját...--hát mondta, hogy várjuk be az értesítõt. S egyszer hallottam,
+hogy veszekedtek. Apám kiabált, anyám meg felelte: Hát csakugyan olyan
+nagyon ki van az zárva, hogy a gyereket üldözik a tanárok...--Már mint
+engem.--Nem szopja az ujjából. Ha a gyerek mondja, hogy üldözik, hát
+legalább utána kellene járni. Képviselõ vagy, aztán még annyit se tudsz
+elérni a kormánynál, hogy annak a szegény fiunak nyugta legyen az
+iskolában.--Az apám megint kiabált valamit, hogy nem kell efféle
+ostobaságokat beszélni, s magam is megijedtem egy kicsit.--Jól
+adja,--gondoltam magamban--már mint az anyám. Tudod tiszta majom
+szeretettel viseltetik a gyermekei iránt. De hát mindenkinek megvannak a
+maga apró gyöngéi. Azért nem szabad elitélned.--Hát akkor abban maradt a
+dolog. Hogy mirõl beszéltek, azt is csak késõbb tudtam meg. Amikor
+hazavittem a kiskönyvet. Volt abban minden, csak jó nem.
+
+--Megbuktál?
+
+--Nem, csak négyest kaptam. A latin-tanárt, meg a történet-tanárt
+csakugyan nem csalta meg az elõérzete. Korai még azonban bukásnak
+nevezni a dolgot, majd csak az év végén következik, ámbár azt hiszem,
+hogy igyekezni fogok. Meg kellett igérnem apámnak. Az öreg nagyon
+kellemetlenkedett s ilyenkor tõlem mindent kicsikar. Addig azonban még
+sok minden történt. Látom, hogy apám csapkod, lármáz s mama jár utána.
+Velem a haragosat adta. Nem szólott hozzám s ugy ment el mellettem, hogy
+meg se látott.--Na fiatal ur,--mondja egy reggel a szobaleány--majd
+mesterségre adják. Most mondta a nagyságos ur.--Ej, ha,--gondoltam,
+ennek fele se tréfa. Emlegettek affélét azelõtt is, de annyira komoly
+még egyszer se volt a harag. Apám gyönyörüen tartotta magát; micsoda
+jellem ez az ember... Azonban néha észrevettem azért, hogy már szeretne
+barátkozni. Ellágyulva pillantott utánam, ha keresztülmentem a szobán s
+gondoltam: no most mindjárt békül. Erre mégse került a sor. Egy délelõtt
+azonban látom, hogy nagyban készülõdik valamire. Mi lesz ebbõl? Végre is
+csak nem fog most szcénákat csinálni, amikor már feledésbe ment az
+ügy... Ez izléstelenség volna. Nem tette. Délben egész határozottan azt
+mondja nekem: Fiam, elhatároztam, hogy nevelésedben más irányban indulok
+meg, illetõleg, hogy ugy mondjam, itt kissé zavarba jött az öreg, mert a
+mama rámeresztette a szemeit--hogy ugy mondjam, teljes fordulót
+csinálok. Arra nem vagy alkalmas, hogy tanult ember legyen belõled. Hát
+légy iparos. A ki ezen a téren megállja a helyét, az éppen olyan derék
+ember, mint a kinek diplomája van.
+
+--No már megengedj...
+
+--Õ mondta. Hát csak hallgasd. A mama erre mondott valamit németül, de
+apám az asztalra csapott s azt kiáltotta: svájg! Én még azt sem tettem
+meg, hogy egy bátorító pillantást vetetettem volna a mamára. Õszintén
+szólva, megsajnáltam ezt a derék embert. Sok baja van velem, hát csak
+beszélje ki magát. Azt tudtam, hogy az iparból ugy se lesz semmi. A mama
+effélét meg se enged. Ha pedig rám akar ijeszteni, hát legyen meg az
+öröme neki. Kétségbeesett képet vágtam, a szájam széle begörbült, a mama
+rám nézett, megint mondott valamit németül, aztán elõkapta a
+zsebkendõjét, szemeire nyomta s kiment, keményen bevágva maga mögött az
+ajtót. Apám egy kicsit összezsugorodott a széken s ugy nézett utána, én
+akaratom és föltett szándékom daczára is elmosolyodtam kissé s erre
+hamar összeszedte magát.--Délután elviszlek Rubin urhoz, aki derék
+mesterembert nevel majd belõled. Aki nem szereti megtanulni, az még
+mindig nagyon szépen bekötheti a könyvet. Ha nem akarsz urfi lenni, hát
+légy inas. Csak pofozzon a Rubin...
+
+Anyám kiáltott a másik szobából:--Gyere csak, kérlek.--Apám bement,
+megint beszéltek valamit németül. Pedig hát ha titkot akarnak tartani,
+inkább vennének elõ egy darab papirost s arra irnák fel egymásnak a
+kérdéseket és feleleteket. Azt nem hallja az ember a másik szobában. A
+beszédet igen s mindegy az, hogy érti-e a szavakat vagy nem. Azért
+tudja, hogy mirõl beszélnek. Még azt is, hogy mit. A mama kiabált, apám
+kibékítette s végül ugy látszik, megmagyarázta neki azt, a mit én amugy
+is tudtam, hogy tréfa az egész. Arra való, hogy én majd jöjjek
+könyörögni, hogy tanulni akarok. S ha rossz fiu volnék, hát alaposan
+megszekirozhattam volna apámat. Õ jött volna engedelmet kérni. Azonban
+én már akkor elhatároztam, hogy kedvére intézem el a dolgot. Majd
+megkérem, hogy vigyen vissza az iskolába. Végre is csakugyan sokat költ
+reám, hát miért ne legyen neki igaza? Délután a mama ölelt-csókolt,
+aztán meg ujra ölelt, magához szorítottt, unalmas volt! Apám egyikünkre
+se nézett, csak szörnyû komolyan elindult, én utána, s igy kerültem
+Rubinhoz.
+
+--Inas lettél?
+
+--Csak hallgasd. Rubin, aki néha negyven-ötven forintos számlát is hoz
+mihozzánk, mindjárt eleintén elkezdett velem szemtelenkedni. Ugy
+látszik, hogy ki volt adva neki az utasítás. Tegezett s valami ponyvában
+hulladékpapirt hordatott velem hátra valami raktárba.--Ugy?--gondoltam
+magamban.--Igy bántok ti velem? Majd megtanítlak én titeket. Szépen
+belejöttem a könyvkötészetbe s amikor egyszer Rubin példálózgatni
+kezdett, hogy talán már meg is lehetne kérlelni a kedves papát, hát azt
+mondtam neki:--Hallja maga Rubin ur, én szeretem az iparomat. Ha magának
+nem kellek, hát majd kitanít más.--De fiatal ur...--kezdi õ, s látom,
+hogy szörnyen megdöbbent. Aztán egy kicsit gondolkozott, megkefélte a
+kalapját s elment. Persze hogy apámhoz ment s beszámolt neki a
+meglepetéssel. Délután a mama háromszor is elsétált a mühely ablaka
+alatt s fölpislogott, másnap meg apám jött, s rám se nézve, valami
+könyvekrõl tárgyalt Rubinnal. Elment s hirtelen megint visszajött és
+másik aranyozást kivánt az egyik könyv sarkára. Ezen jól mulattam. Lesz
+szegénynek otthon jó dolga. Majd ad neki a mama könyvkötészetet. Másnap,
+már mint tegnapelõtt, ujra nálunk járt. Engem is félrehivott egy
+pillanatra s szigorúan kérdezte, hogy: no, nem gondoltuk-e meg a dolgot?
+Nem jobb lett volna-e tanulni?--Nem--mondtam neki
+hidegen.--Hajlandóságom van az iparra.--Ugy?--kérdezte nagyon megnyult
+ábrázattal s zavarba jött.--De hát édes fiam--kezdte ujra--én ebbe nem
+egyeztem bele.--Odajött Rubin is.--Ifju ur--mondja--ifju ur, ne tessék
+megszomorítani a papát.--Szeretem az iparomat--mondtam én.--Apám
+kiabált. Ostobaság! Marhaság! Azt hiszed, hogy én ezt
+eltüröm!--Egyszerre azonban szép kérésre fogta a dolgot.--Nézd, édes
+fiam, megigértem anyádnak, hogy nélküled nem megyek haza. Ne hagyj engem
+szégyenben. Gyere haza, édes fiam, aztán igyekezzél egy kicsit, légy jó
+fiu... Gyere drágám... Végre is megsajnáltam az öreget, hát hazamentem
+vele.
+
+A korcsolyás bólintott.
+
+--Jól tetted.
+
+
+
+
+AZ ÖREGRENDÜ UR
+
+
+A szobalány azzal jött be, hogy egy öregrendü ur akar beszélni a
+nagyságával. Öregrendü ur? Micsoda öregrendü ur?--Hát egy öregrendü
+ur.--S a nagyságával akar beszélni?--Igen.--Micsoda öregrendü uraid
+vannak neked?--Vannak, vannak...--Hát jöjjön az öregrendü ur.--Azzal én
+bementem a másik szobába, hogy ne legyek terhére az öregrendü urnak s
+állítólag újságot olvastam, voltaképpen azonban kifigyeltem, hogy mit
+beszél az öregrendü ur, aki mintha különösebben érdekelt volna, mint
+valami más ember. Talán azért, mert a cseléd se azt nem mondta, hogy:
+_öreg_, se azt, hogy _idõses_ vagy vén, hanem egyszerüen megtette egy
+rend tagjává. Az öregrendüek... Istenem, vájjon leszek-e én
+öregrendü?...
+
+Az ember beszélni kezdett künn.
+
+--Klatz vagyok, nagyságos asszony.
+
+--Glatz?
+
+--Nem, Klatz, K-val. A Guravecz és Társa czég beltagja, ahol tegnap meg
+tetszett fordulni. Gyerekholmit tetszett vásárolni, ingecskéket,
+harisnyát s czipõt is. A czipõvel különösen el tetszett véteni az
+adreszt. Mert mi, kezeit csókolom, csak nagyon mellesleg foglalkozunk
+czipõvel. Czipõ és kesztyü, az nálunk éppen csak hogy van, de nem
+jófajta. Tartjuk, mert a publikum, különösen a hölgyek, szeret egy
+boltban mindent megvenni. Leülni a pult elé, aztán odaparancsolni az
+egész listát, amit felirt magának otthon. Hát van nekünk, hanem nem
+fektetünk sulyt reá. Tetszik tudni, ahhoz egy külön ember kellene. Külön
+osztály s ember, aki vásárolni tud bele. Nálunk azonban csak a Guravecz
+ügyetlenkedik, mert ezt õ sem érti.
+
+Künn nevetett az asszony.
+
+--Hát irják ki az ajtóra, hogy czipõt vásárolni menjen másfelé a
+publikum.
+
+Kicsi szünet után, ami alatt--azt hiszem--nagyot bólintott az öregrendü
+úr, válaszolt a férfi.
+
+--Hát igen. Az kellene. Az volna a tisztesség. Mert nálunk, kérem,
+haszontalan kis gyerekczipõt legalább is három hatossal fizet tul a
+nagysága. Nincs raktár, nincs befektetés, tehát nincs reális alapja az
+üzletnek. Magunk se a gyárból vásárolunk, tehát mindenki elõnyben van
+felettünk, aki a gyárba megy beszerezni a készletét. Mi elõttünk már a
+gyár is, meg a nagykereskedõ is nyert az árun. Tehát ketten. A másik
+boltost pedig csak a gyár elõzi meg a nyereségben. Ért engem a nagysága?
+Ért? Mert az asszonyoknak ugy általában--tessék megbocsájtani--csak jár
+a szájuk, hogy ilyen olcsón vásároltak, meg olyan olcsón vásároltak,
+voltaképen azonban az asszonyokat legkönnyebben csapja be az, akinek az
+a kenyere. Teszem fel Guravecz...
+
+--Ön talán most különválik tõle és másik boltot nyit?
+
+Csend, aztán egy kicsit sértõdötten felel az ember.
+
+--Nem, nagysága. Nem arra indultam meg, hogy kuncsaftot hajszoljak,
+hanem csak ugy, a kedvembõl.--S aztán mintha valami kis gõg lett volna a
+beszédében, bár egyszerûen, csendesen, öregrendüen beszélt.--A
+kedvembõl. Mert hát a nagysága a három pár cipõcskénél egy forinttal
+károsodott. Tudniillik, ahogy én hallom, hogy Guravecz azt mondja, hogy
+kettõ husz, már minthogy: két forint és husz krajczár, hát elõveszem a
+megrendelési könyvet s konstatálom, hogy ez a gazember lehúzza az
+embereknek a bõrét. Tessék elhinni, hogy tegnap is kiköptem a boltajtó
+küszöbén, mielõtt bementem volna levelezni. Mert én végzem a levelezést.
+Ebben is szép disznóságokat kell hogy leírjak. Guravecz mindig csõddel
+fenyegeti a gyárakat, hogy aztán futhatnak a pénzük után s cigánykodik s
+én meg irom a leveleket ebben az irányban, nagysága. Hát mit csináljak?
+Guravecz tudniillik az üzlet lelke, hanem rossz lelke, kérem. Micsoda
+hitvány ember!... Ha arról a vevõknek fogalmuk volna, hát nem botlanának
+be mihozzánk. Annál kevésbbé, mert mindjárt a harmadik házban igen
+szolid üzlet van. De micsoda tisztességes üzlet!... Lankaszter és Bogyó.
+Két nagyszerû zsidó, kérem. Finom üzleti emberek. Azok, kérem,
+számitással dolgoznak s ha nekem kell, mint a hogy most kell például,
+mert nagyon kifogytam belõle, egy tucat hálóing, hát odamegyek. Azt már
+csak nem teszem, hogy Guravecz kezeire adjam magam. Nem ismer az se
+istent, se embert, se kompanistát, Olyan ember az kérem...
+
+Az asszony türelmetlen lett, félbeszakította.
+
+--Tehát ön visszahozta a forintot, a mivel becsaptak.
+
+Az öregrendü ember elképedve bámult reá.
+
+--Dehogy, kérem. Hogy tehessem én azt? Én nem igen szólhatok bele
+semmibe. Csak emésztem magam, de ugy emésztem magam, hogy némely este
+betege vagyok a boltnak. Tántorogva megyek haza, mintha részeg volnék.
+Mert igy nagyon utálatos ám az üzlet. Az igaz, hogy ugy se szép, a hogy
+én csináltam a magamét, a mig egyedül voltam... Mert hát én lelket adtam
+bele az üzletbe. A tisztesség alapján állottam s a ki csak egy kicsit
+ugy nézett ki, hát annak volt hitele nálam. S kiszámítottam, hogy ennyi
+kell az életre, ennyi kell arra, hogy félretegye az ember--s aztán
+azonfelül egy krajczárt se vettem el. Aztán tönkrementem. Nem a
+tisztesség miatt, kérem, hanem inkább a hitelért, mert a tisztesség jó
+az üzletben. Tessék elhinni, hogy semmi sem fizeti ki jobban magát. Ezt
+dudálom ennek a szerencsétlennek is... Mert szerencsétlen, kérem. Hiszen
+ha az ilyen embereket se akasztják fel, hát akkor mire való az
+akasztófa?... Ez az ember tudniilik arra való szimattal dolgozik, hogy
+micsoda-forma vevõ jön be a boltba. Hogy kitõl mit lehet kicsalni. Olyan
+szimatja van, mint a kutyának. A hogy a vevõ bejön, már mint az
+asszonykuncsaft s a segédek meg az inasok kiabálnak hogy: kezeit
+csókolom, kezeit csókolom, õ már nézi, hogy mit ér az illetõ. Megolvassa
+a pénzt a zsebekben--engedelmet kérek--a szoknyán keresztül. S egy és
+ugyanazon szövetet nála ötféle áron is meg lehet kapni. Ez pedig
+gyalázat, kérem mert... Elég az ahhoz kérem, hogy gyalázat s én igen
+nagyon pirulva végzem a levelezést ebben a boltban, a mi az enyém is és
+a miben az én nevemben is folyik ez a--engedelmet
+kérek--rongykereskedés.
+
+Hallottam, hogy fölállott. Recsegett a czipõje is, meg a padló is lába
+alatt.
+
+--Sõt, kérem--mondta s a szaván hallottam, hogy mosolyog--én
+érvényesítem is az elveimet az üzletben, csak hogy hát, kérem, módjával.
+Mert ugy áll a dolog, hogy tönkrementem s az apósom adta a pénzt, a
+mivel itt társ lettem. Ujra adta s azt mondta, hogy jó lesz mellém
+valami üzleti szellemet keresni, mert hogy én nem vagyok arra való
+ember, hogy megállják a magam lábán. Hát azért állok én most ennek a
+Guravecznek a lábán, õ az üzleti szellem. Azonban nekem kiabálni mégse
+szabad, mert tönkrement ember vagyok s most már a második hozomány van
+befektetve az üzletbe s nekem nézni kell, hogy hogy gyümölcsözik. Mert
+jól megy nekünk. Hanem a tisztelt férjét becsülöm, mert mindig
+tisztességesen ir az újságba. Ha nincs odairva a neve, akkor is
+megismerem. Kérem, ezt ne tessék ugy venni, mintha hizelegni akarnék,
+hanem igy van, hát igy van s a mikor be tetszett diktálni, hogy hova
+küldje a pakkot a Guravecz, hát mindjárt megütötte a fülemet a név.
+Ejnye, hogy a fene egye meg ezt a bitangot, már mint a Guraveczet,
+gondoltam magamban, hát ilyen becsapás már még sincs rendjén s hát
+gondoltam, hogy feljövök.
+
+--És aztán mit érek vele?
+
+--Nem sokat, kérem, mert ha Guravecz bevesz valami pénzt, hát abból már
+vissza nem lehet kapni semmit. Igen hitvány ember. Nála el van temetve a
+pénz. S ezzel szemben hiábavaló az én minden mesterkedésem. Mert, kérem,
+megesett az, hogy a belsõ irodában leveleztem s õ üzletfelekkel jött be
+s hazudott nekik s én mindig intettem a háta mögött az illetõknek, hogy:
+nem igaz, nem igaz--és azért mégis ugy csinálta meg az üzletet, a hogy õ
+akarta. Mert rám nem is néztek. Számba se vettek. Õ ott táncolt,
+keringett és mindenféléket összehandabandázott s én hiába pusmogtam,
+hogy: hazudik, hazudik, azért csak neki volt igaza. S én, kérem,
+kénytelen vagyok ennek a hitvány embernek a svindlijébõl élni. S hogy
+keres, kérem! Gyönyörûen. Soha még olyan bõviben nem voltam a pénznek,
+mint a mióta ez a gazember forgatja a kis tõkémet. Hanem hát, kérem,
+mégis utálatos igy élni. Én, kérem, elhatároztam, hogy kinyilatkoztatom,
+hogy én nem vagyok részes az üzletben. Csak zsebrevágom a pénzt; hanem
+én egész másképpen csinálnám. Egy ár. Mindenkinek egy ár. Az a bizonyos
+ár, amiben én tönkrementem. Mert én azt gondolnám, nagyságos asszony...
+
+--No mit?
+
+--Azt gondolnám, hogy talán tetszenék mégis bejönni holnap a boltba s
+megmondani, hogy a czipõcskékre ráfizettem egy forintot, a három párra s
+az egyebekre is vagy három forintot. A mire én--kérem--nem vagyok tanu.
+Azt én nem tehetem, én mint társ. Hanem a nagysága kérje vissza a
+pénzét. Nekem nagyon kellemetlen az, hogy lefeküdjem azzal a tudattal,
+hogy a nagyságától is annyit loptunk, meg mástól is, hogy lopunk,
+csalunk, s ahogy szombatonkint pénzt ad ki nekem Guravecz a pénztárból,
+hát mindig eszembe jut az egész heti bün. S azt érzem, mintha
+összevernének, ahogy megyek haza s feleségem azt kérdi:--mi bajod? Pedig
+hát semmi egyéb bajom nincs, csak ez a pénz.--Hát talán tetszenék mégis
+holnap benézni hozzánk s esetleg visszaad Guravecz valamit. Tessék
+mondani, hogy illetékes forrásból tudja, hogy az áru sokkal olcsóbban
+kapható és hogy be van csapva...
+
+A vendég felállott. Ugy látszott, hogy megy. Az asszony pedig naiv
+kiváncsisággal kérdezte tõle:
+
+--De hát micsoda boltos ön? Ide jön denunciálni a saját üzletét...
+
+--Én kérem, én...
+
+--Ön hát.
+
+--Én ur vagyok, kérem. Nem boltos. Engem megöl a piszok. Tessék elhinni.
+
+
+
+
+A TISZTESSÉGES EMBEREK
+
+
+Valami különöset gondoltam,--mondta egy fiatal ember a másiknak s
+mosolygott. Olyan formán azonban, hogy elgondolkozott a mellett s
+látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott.
+Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg
+kineveti. Gyere, neked mondom el elõször.--Elhuzódtak. A ki még a
+teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül,
+amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a
+fal mellett a széles bõrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és
+halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal
+fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a
+sakktáblát; mellettük fakó képü, kiéhezett formájú ember egy
+virzsiniavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a
+játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyü
+füstbõl kiválva, meg ujra elveszve benne, emberek kerülgették az
+asztalt. A két fiatal ember behuzódott egy sarokba s az, a ki valami
+különöset gondolt, beszélni kezdett.
+
+--Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem
+gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem rosszul érzem magamat
+ebben a társaságban. A hogy igy körülnézek, nemcsak hogy egyikhez se köt
+semmi, hanem mindenkitõl elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt
+rajtuk, vagy mások beszélnek effélérõl. És olyan mosolyogva, annyira
+tréfába véve a fogyatkozásokat, a mi jellemzõ a morális felfogásra, ami
+ebben a büdösségben dühöng. Ebben a lokalitásban derülten tárgyalják le
+például azt, hogy valaki közülünk lopott. Kezet fognak az illetõvel s
+mig magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj,--leülnek vele
+szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt iró például, a kinek soha egy
+eredeti gondolata nem volt--innen is, onnan is elcsen valamit--s
+megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Ugy
+általában tudniillik... Én istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi
+kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztességnek.
+Rosszul érzem magam itt. Nincs bennem semmi abból a czinizmusból, a hogy
+itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kellemetlenséget, a mivel az
+embernek meggyülik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném
+ide a lábamat. Azonban társaság nélkül se tudok élni. Valakire, akárkire
+szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül, nagyon is
+egyedül vagyok. A multkoriban például megesett velem az, hogy ültem a
+korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellõl. Mit
+csináljak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a vendéglõ ajtaja?
+Idegenkedtem attól, hogy az utczára menjek s aztán körülbámuljak, hogy
+merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy
+uri emberrel, a kire máskülönben nem tudok undorodás nélkül nézni.
+Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az
+ember,--mondják--mi elõtt megnõsült, az anyósának volt a szeretõje. A
+házasság csak arra való volt, hogy az öreg asszony mindig maga mellett
+tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll
+utjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelõ társaságot
+hozzon össze? A tisztességes emberekét... Ez az, amire gondoltam...
+
+A másik ember mosolygott.
+
+--Nagy arroganczia.
+
+A fiatal ember megütközve nézett reá.
+
+--Miért? Hát például te nem szivesebben jönnél el hetenkint
+egyszer-kétszer ilyen társaságba, mint ide, a sokadalomba? Kevesen
+lennénk. Szigoruan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se
+akadna kivetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül
+egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis
+társaságunkban csak becsületes emberek volnának. Egy kis sziget volnánk
+az óczeánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de korrektek,
+fanatikusan tisztességesek... Ha egy kéz átnyulna az asztalon a boros
+palackért, tudnám, hogy tiszta...
+
+A másik kedvetlenül dunnyogott.
+
+--Jó, jó...
+
+--Nem tetszik neked a gondolat?
+
+--Nem.
+
+--Miért? Pedig--lásd--azt hittem, hogy ha valaki, hát te lelkesedni
+fogsz érte. Egy kis titkos,--semmiféle hivatalos jelleget nem fitogtató,
+barátságos liga, asztaltársaság, valami kis korcsma külön szobájában...
+Nem volna kellemes? Egy kis felüdülés, megkönnyebbülés az után, a hogy
+meghentereg az ember a közönséges életben, mindenféle piszokban, a miben
+elvégre meg kellene fordulni ezután is, mivel hogy a mi szegény kis
+kompániánkban nem volnának se kiadók, se megrendelõk, se pöfögõ
+meczenások. Ha ezeket bebocsátanók, egyszerre vége lenne az egésznek.
+Megváltoznék a karaktere...
+
+--Hát aztán hol a biztositék arra a nagy tisztességre, a mit vársz a
+szemelgetésbõl s a mi egyébként egy kicsit unalmas is lehet.
+
+--De megnyugtató.
+
+--Honnan tudod, hogy csupa olyan becsületes ember kerülne össze, a kinek
+alkalma is volt már arra, hogy válogasson a becsület és a becstelenség
+között. A kit nemcsak a félelem tartott meg ez ideig a becsület utján.
+Mert hát, én istenem, az ember egyáltalában csak azért nem lop, mert
+azt, a mit ellopni érdemes, vigyázza a rendõr, vigyázza a gazda, a
+szomszéd, az egész érdekközösség. S a ki nem lop, az csak igen kis
+részben becsületes ember, nagyjában csak gyáva, hát hogyan válogatod ki
+az óvatosak közül a becsületeseket?
+
+--Az érzésemmel, az ösztönömmel, meg a tieddel, a mindnyájunkéval.
+Annak, a ki csak gyáva, hiányzik a szemébõl a nézésnek az a bátorsága, a
+mi benne van például a te szemeidben. Az ilyen szembe belenézni jólesik,
+eltelik az ember bizalommal. S tiz ilyen megbizható szempár egy asztal
+körül, hogy az ember senkire se gyanakszik...
+
+--Az órádat félted?
+
+--Nem, magamat. Tiszta akarok lenni, s bemocskol, magamtól elidegenít az
+érintkezés is az olyan elemmel, ami nem kedvemre való. Semmim sincs, nem
+vagyok genie, a talentumom se valami tulságos, hát legalább azt az
+értéket akarom nagyra nevelni magamban, hogy becsületesen éltem
+becsületes emberek között. Ilyenformán aztán el tudom képzelni azt, hogy
+az ember mosolyogva hal meg.
+
+--Csak azért?
+
+--Az élet is más. Derüsebb.
+
+--S hol a próba? Végre is, ha az aranynak ki kell állani a próbát, a te
+embereidet is alá kellene vetni valami kisértésnek. A bizalomnak anélkül
+semmi alapja nincs. A szem, ahogy mondod? Hátha hályog borul a szememre,
+már nem vagyok neked elég becsületes ember? Ámbár...
+
+A fiatal ember körülnézett, gondolkozott s kissé kedvetlenül felelt:
+
+--Gondolkoztam a próbán is. Nem is próbán, mert hiszen én bizonyos
+lennék a dolgomban. Hanem tegyük föl, hogy van egy sorsjegyem s én lenn
+vagyok Lovranában, vagy másutt, hiszen ez mindegy, s a kezembe akad egy
+ujság s olvasom, hogy nyertem negyvenezer forintot. Nem jöhetek haza.
+Beadósodtam a hotelben, innen várom a pénzt. De hát most már van
+magamnak is, csak éppen egy megbizható emberre van szükségem, akinek
+elküldjem a sorsjegyet s aki kezeimhez juttatja a pénzt. Hát ugyan kinek
+küldeném itt, mondd? Kire bizhatnám rá ugy, hogy én odalenn ne remegjek
+a pénzemért? Éppen csak hogy megértsd azt, hogy mi az, amire én
+gondoltam, azért hozom fel ezt a példát. Ha tudniillik megcsinálnám az
+én társaságomat, annak küldenem el benne a sorsjegyemet, akinek éppen
+eszembe jutna a neve. Akármelyiknek. S aztán a jobb fülemrõl ráfordulnék
+a bal fülemre s boldog nyugalomban horkolnék tovább. Például neked
+küldenem, ámbár te itt vagy társaság nélkül is...
+
+A másik ember elgondolkozva nézett reá s lassan, vontatottan kérdezte:
+
+--Nekem?
+
+--Neked.
+
+Hallgattak s végre is az, akinek a czimére majd elindul a sorsjegy, egy
+kis, õ maga elõtt is nevetséges szorongással, aggodalmasan egyezett bele
+a dologba.
+
+--Hát jó, hanem ne a házbérnegyed idején. Ilyenkor semmiféle jótállást
+nem vállalhatok. Ha az embert nagyon szorongatják, elkölcsönöz a
+negyvenezerbõl pár száz forintot. Nem gondolod?
+
+
+
+
+AZ UTOLSÓ ÓRÁBAN
+
+
+Kényelmes uri lakásban, utolsó óráit élte egy asszony. Besüppedt az
+arca, szemei alatt rozsdás foltok ültek a csontokon. Tegnap talán még
+láz, ma azonban már inkább szederjes, zöldes, fakó foltok. Az ágy
+lábánál egy kékruhás ápoló-nõvér összegubbaszkodva imádkozott, s ha jött
+az orvos, fölnézett rá, mintha kérdezné: mehetek? Az azonban észre se
+vette. Szórakozottan járt ki és be s valószinûleg hireket vitt ki
+valakinek. A férjnek. A férj egy Kafter nevezetü vállalkozó volt. Kis,
+õszes, igénytelen ember, aki éppen csak ennek az ügynek az elintézésére
+szaladt haza valahonnan messzirõl, s mintha türelmetlenkedne. Végre is
+van az embernek egyéb dolga is. Töméntelen üzlet, amit mind le kell
+bonyolítani. Egy csomó asszony volt még a szobában. Egy egészen fiatal,
+aki finom csipkekendõbe könnyezett és sokszor emlegette a kedves nénit.
+A férj ilyenkor idegesen nézett oda. Aztán volt ott egy öreg asszony,
+akinek az arcán azonban müvészileg el voltak kenve a ránczok s akinek
+pompás kalapja alól éppen csak egy kicsit szürkébe játszó haj
+kunkorodott elõ. Egy másik asszony valami szegény rokon volt. Régimódi
+vikler volt a vállán s minden különösebb érdeklõdés nélkül bámult maga
+elé. Õt is a kötelesség hozta ide és sürün nézte az órát, hogy mikor
+szabadul már. Volt ott még egy kis kövérkés nõcske is. Az a férjet
+szerette volna foglalkoztatni, s minduntalan mondott neki valamit és
+mindig igy: kedves Kafter. Ezen diskréten mosolygott az öreg hölgy.
+Egyszer aztán kijött az ápoló-testvér s minden oldalra meghajtva magát,
+átment a szobán. Nyomában az orvos jött s csendet intve a hölgyeknek,
+suttogva beszélt:
+
+--A nagyságos asszonyon már nem segít a tudomány, de talán megkönnyíti
+utolsó perczeit az, ha maga körül látja azokat, akiket szeret. Tessék
+bemenni, de minél kevesebbet beszélni. Ha azonban õ mondana valamit, hát
+jól jegyezzék meg maguknak. Ez fontos néha. Hát ne fárasszák hiába.
+
+A hölgyek egyenkint bevonultak, legutolsónak a szegény rokon maradt a
+sorban. Szõcsné. Kafterné is csak igy hivta. Bágyadtan nézett végig
+rajtuk, amikor letelepedtek az ágy mellé, egyszerre azonban mintha
+érdekelni kezdte volna valami. Elõbb csak bizonytalanul révedezett a
+pillantása az öreg asszony feje fölött, de aztán csillogva pihent meg a
+kalapon. Sokáig nézte s mormogott is valamit, amit azonban nem lehetett
+megérteni. Az asszony feléje hajolt s édeskés figyelemmel kérdezte:
+
+--Mit mondasz, kedvesem...
+
+A haldokló a kalapra bámult s elragadtatás és irigység telepedett ki az
+arcára.
+
+--Gyönyörû--rebegte.--Egy kicsit igen is dus...
+
+Ezt egészen tisztán meg lehetett érteni. Szõcsné is odahajolt s aztán a
+kalapra pillantva, valami, cselédhez illendõ alázattal igyekezett
+kedvében járni a haldoklónak, amikor igazat adott
+neki.--Csakugyan,--mondta--hanem a nagyságának ilyen kell. Ami sokat
+takar és egy csöpp árnyékot vet az arczra is.
+
+--A másik asszony átbámult az ágy kék selyem paplana fölött s elõbb
+meghökkent a váratlan támadásra, de aztán elnézett a Szõcsné feje
+fölött. Összeszorította a fogait s egy hangot se felelt. Közöttük a
+beteg azonban föltámaszkodott a fél karjára s kérdõleg nézett mind a két
+asszonyra. Szõcsnének még mintha intett volna is, hogy csak elõre.
+Uszította, mint a harapós kutyát, s megerõltetve a szemeit és az agyát,
+leste, hogy hogyan fog elsápadni a kenõcs alatt is a hiu vén asszony.
+Szõcsné azonban mintha egyebet gondolt volna. Ugy látszik, hogy nem volt
+eléggé tele epével, éppen csak a szegénység mérge ágaskodott benne a
+módosabb ellen. A haldokló asszony arczán látható volt a bosszuság,
+amikor lassan Szõcsné felé fordította a pillantását s látta, hogy az
+körülbámul a szobában s aztán, mintha elszégyelte volna magát, a
+paplanra süti le a szemeit. Elhaló hangon éppen csak annyit sóhajtott
+oda a szép kalap alatt némán figyelõ asszonynak:
+
+--Bizony, téged is csunyán megtépett az idõ, édesem... S hirtelen
+Szõcsnéhez fordult, és ha nem lett volna végképpen fogytán az ereje,
+talán a hajába markol. Annyira dühbe hozta az, hogy most a jó
+barátnõjének nem mondogatott oda õ helyette. Utoljára. Mert arra, hogy
+bizalmasan csevegve marják egymást, már többé nem lesz alkalom. Bágyadt,
+le-lecsukódó szemei mélyérõl káröröm villant elõ, még suttogott, maradék
+erejét nagyon kimélve szólott:
+
+--Szõcsné, hajolj ide. Közelebb, hogy halljad. Megemlékeztem rólad a
+végrendeletemben.
+
+Az asszony arcát ellepte az öröm. A másik ebben gyönyörködni látszott, s
+mintha magában mulatva fürkészte volna a nagyszerû hatást. A harmadik
+asszony, a szép kalap alatt, nem figyelt oda. Nem érdekelte a
+végrendelet. Azon mérgelõdött még mindig, hogy ez a rongyos asszony, a
+cselédforma, bántani merte. Szõcsné titkolni igyekezett kitörõ örömét s
+meghatottan rebegte:
+
+--Te mindig jó voltál, Teréz.--S annyit legalább megengedett magának,
+hogy a betegtõl elfordulva, diadalmasan nézzen végig a többin. Talán
+gazdagabb lesz, mint akármelyik. Valamelyik emeletes házra gondolt. Volt
+ilyen a haldoklónak több is. Egyet neki hagyott. Vége a nyomoruságnak, a
+pletykahordásnak, kegyelembarátságnak. A haldokló azonban most már
+eltorzult arccal, vigyorogva suttogott neki tovább:
+
+--Neked hagytam a szürke nagykendõmet. Azt neked ki kell szolgáltatni a
+hagyatékból...
+
+Szõcsné rámeresztette a szemeit, s most már nem türtõztetve magát,
+dühben remegve beszélt bele a haldoklónak még vigyorgóbbá vált arczába:
+
+--Ó, te hitvány személy, te... Hát ezért használtál ki ugy, mintha a
+belsõ cseléded lettem volna... Ez a jutalom... Ó, te hitvány...
+
+Most a jóbarátnõn volt a sor, hogy közbelépjen:
+
+--Ne izgassa a beteget.
+
+A haldokló asszony ujra felkönyökölt a párnára, s gyönyörködött a
+gyilkos villantásokban, amik a szép kalap alól átjárják a most már némán
+összegubbaszkodott, reménykedésében porig alázott, mozdulatlan fakóarczu
+asszonyt. Megelégedett pilantása mintha azt mondta volna, hogy: no ez is
+megkapta a magáét. Valami azonban egyszerre figyelmeztette arra, hogy mi
+vár reá. Az ápolóné bejött s az ágyhoz csoszogva, ünnepélyes ábrázattal
+szólott:
+
+--A tisztelendõ ur itt van.
+
+Az asszony ijedten hebegett:
+
+--Még nem. Még nem.--S valamicskét emeltebb hangon szólott rá a még
+mindig az ágy mellett gubbasztó ócska viklerre:--Szõcsné, adj másik
+kabátot reám. A fodr...--Iszonyu, görcsös köhögés jött rá s a közben
+intett egy elalvó pillantással az ágy mellett a székre, hogy: ott van.
+Szõcsné mint egy masina, lélek nélkül, tisztán csak a megszokás igája
+alatt, segített neki. Lehuzta róla a gyürött hálókabátot, még egy
+szánakozó pillantást is vetett az összehorpadt, nyomorult testre, s
+ráadta a friss kabátot. Azalatt az asszony még körülnézett a szobában, s
+a fiatal leányra tapadt a pillantása. A hang után találta meg. Az
+tudniillik az ágy feje mögé húzódva, még mindig csendesen sirdogált és
+panaszosan suttogott: édes néni... Az édes néni hirtelen végzett vele.
+Még a kezét is fölemelte, s feltartott, átlátszó mutatóujját meglóbázva
+a levegõben, ugy vigyorgott reá, mint az imént Szõcsnére.
+
+--Te se kapsz semmit. Te szeretsz... szer... a nélkül is. Azt mondtad...
+
+A leány oda se hallgatott, csak arcát a tenyereibe temetve zokogott. Az
+asszony felült az ágyban, egy pillanatig meglepetten bámult reá.
+Hirtelen elfordult azonban, mert az ágy lábánál megsuhogott egy ruha.
+Azt hitte, hogy a pap, s rémülten nézett oda. Amint azonban meglátta a
+kis kövérkés, rózsaszin arczbõrü, élettel teli asszonykát, hirtelen
+megváltozott az arczkifejezése. Boszusággal nézett rá, s mint aki még
+tartogat valamit, de már siet, türelmetlenül szólott arrafelé, ahol az
+asszonyka ült:
+
+--Te meg az uramat nem kapod meg.--Pihent, erõt gyüjtött, hogy
+kimagyarázza magát. Levegõért kapkodott. Szõcsné megtámasztotta a
+tenyerével a hátát, s aztán tovább folytatta:--A végrendelet olyan, hogy
+nem kaphatod meg. Csak addig az övé a vagyonom, amig meg nem
+házasodik.--Majdnem megfulladt, s most már alig lehetett érteni a
+szavát.--Értetted?... Pénz nélkül tönkre ... megy ...--Még egyszer
+körülnézett az egész társaságon, s elhaló, de diadalmas hangon
+szólt:--Hogy tetszik? Menjetek... Szõcsné indulj... Emlegessetek meg...
+nem voltam ostoba... Indulj... Csak beteg, de nem ostoba... Menj...
+
+S hátraesett a párnára.
+
+
+
+
+KÉT BOLTOS
+
+
+Egy vidéki városban volt a többek között két bolt. Az egyik modern. Nagy
+tükörablakok mögött két kirakata is volt, mind a kettõben egy-egy
+teljesen felöltözött, mozdulatlan urhölgygyel, a kik a tüll, selyem,
+csipke, vászon rengeteg tömegét taposták. Benn csinos urak szolgálták ki
+a hölgyeket, egy szintén elegáns, de rut embernek a vezérlete alatt. Ez
+az ur apró szemü, a közepesnél valamivel alacsonyabb termetü, nagyon
+szõke, majdnem kenderszinü, ritkás bajuszu, kiálló pofacsontu, nagyfogu
+ember volt. A tulajdonos. Hevessy Valér a neve. Sokat adott a
+nemességére s valami kis leereszkedés is volt a modorában, a mikor
+elszedte az asszonyságoktól a pénzt, s kielégíthetetlen, brutális
+éhséget fejeztek ki a szemei és a széles szája, a mibõl kissé mindig
+elõvillogtak a nagy, lapos fogak. A bolt mintha nem lett volna valami
+igen nagyon szolid. Kicsi volt a két nagy ablakhoz mérve s mögötte a
+raktárban sok volt az üres polcz. Egyszer hirtelenében küldött át a
+másik boltba pár vég vászonért. Csak kölcsönbe, mert--a mint
+izente--délután már megérkezik a vasutról az õ rendelménye is. Ebbõl pör
+lett. A másik bolt indította, mert sohse kapta vissza a vásznát,--s el
+is vesztette, mert nem volt tanu arra, hogy csakugyan átvittek egyik
+boltból a másikba vásznat.--Hevessy ur azonban nagylelkünek bizonyult a
+másik pör folyamán, a mit tudniillik õ indított a másik boltos ellen
+becsületsértés miatt. Nem kivánta a megbüntetését s ez bizonyos
+megilletõdést eredményezett, hogy: lám, ni, csakugyan van benne egy kis
+tisztesség. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy akkor már ugy nagyjában
+tisztában volt a város azzal, hogy Hevessy ur nem tulságosan becsületes
+ember. Kimondani azonban nem merte ezt senki. Elõzékeny volt, szerény,
+kalapot emelt mindenkinek, választékosan öltözködött, beszélt,
+mosolygott, hát nehéz egy ilyen tökéletes embert olyan váddal illetni, a
+mit bizonyítani nem tud az ember. Akkoriban különben eladó volt a szép
+bolt. Hevessy ur azt mondta, hogy megelégelte a kis várost s miután a
+szomszéd boltost tönkretette, tuladott az üzleten és elhurczolkodott.
+Mondták, hogy talán Pestre.
+
+A másik boltos is utána jött néhány év mulva. Az egészen másforma ember
+volt. Kis, fakóképü, beteges formáju, köhögõs. A boltja, mig volt neki,
+szük, alacsony, hosszu folyosó volt, a minek a belsõ részében nappal is
+állandóan égtek a gázlángok. A boltos vásárokra járó gyolcsos volt
+fiatalabb korában, egy kicsit korlátolt ember, de alapos kereskedõ a
+maga kis körében. Hamar betelt azonban a kocsizással, a mi megviselte a
+ládák tetején utazó embert, s mert abban a városban tetszett neki a
+piacz, megtelepedett. Egy kicsit kiterjesztette az üzletét. De nem
+nagyon. Kész toalettekrõl nála szó sem volt. S boldogult, mig meg nem
+nyilt vele szemben a szép bolt, s el nem hódította a vevõit. Még a
+falusiakat is. A pangás, a szép bolt elleni küzdelem egyszerre letörte.
+Ez már sok volt neki az üzletbõl. Arról az ideig nem is álmodott, hogy
+eféle küzdelmekben legyen része a boltosnak. Hiányzott a gyakorlatából a
+verseny, s a mint megjelent, leverte a lábáról. Néhány évig még
+tengõdött a boltban, pislogó, vizes szemekkel nem látta a lassu
+elmulást, s egyszerre aztán egy hét alatt kiárulta a holmit s egy
+horpadt kézitáskával a kezében feljött õ is Pestre. Ez a város
+tudniillik olyan város, hogy mindenkinek jut benne egy harapás kenyér.
+Odalenn a vidéken legalább ez a hire.
+
+Idefent megint összeakadt Hevessy urral. Egyszer futólag találkoztak az
+utczán, s a kis fakó boltos, a kinek különben Maricsek János volt a
+neve, babonás félelemmel tért ki elõle.--Akkor már vége,--gondolta
+magában,--akkor én már nem jutok álláshoz, ha te is ebben a városban
+vagy. Te keresztülhuzod az én kis számadásomat.--S a hogy gyámoltalanul
+visszanézett, látta, hogy egy pillanatra megfordul a másik ember is és
+csunyán vigyorog. Otthon mondta is az asszonynak, hogy találkozott
+Hevessyvel s hogy annak, ugy látszik, jól megy a sora. Hosszu kabát volt
+rajta, meg czilinder a fején, a kezében ezüstfejü bot... Az asszony
+korán megsavanyodott, örökké nyögdécselõ szegény kis teremtés volt, a
+kinek azonban egyszerre vad reménység, bizalom villant meg a szemeiben,
+a mikor errõl az emberrõl beszéltek.
+
+--Majd megalázkodnak a hivalkodók. Ne félj te semmit. Majd
+megalázkodnak...
+
+Az embernek forgott valami a fejében, de mintha félt volna kimondani,
+elõbb egy kicsit elment az asszony mellõl s messzirõl vizsgálta az
+arczát.
+
+--Nem fogsz megharagudni nagyon, ha mondok valamit?--kérdezte.
+
+Az asszony vállat vont.
+
+--Nem.
+
+--Meg kellene békülni vele. Javamra lehetne. Fölkeresném, elmondanám
+neki, hogy most már konkurrencziáról szó sincs, letört ember vagyok.
+Talán szerezhetne valami kis kondicziót.
+
+Az asszony fölállt s lázfoltok gyultak ki a szemei alatt. Rekedten
+hörgött a hangja, a mint fuldokolva kitört a mellébõl a rettenetes
+méltatlankodás.
+
+--Õ! Neked! Elõbb engem temess el. Te akarsz vele békülni, te, a ki
+tudod, hogy gazember. Errõl ne beszélj.
+
+--De édes lelkem...
+
+--Te akarsz kezet szorítani azzal a bitanggal. Te, a ki soha se csaltál
+meg senkit s a kit õ tönkretett. Dehogy. Várd meg, a mig megalázkodik, s
+akkor rugd fel. Hát nincs a férfiban egy csepp becsület se? Még a
+becsületesben sincs?
+
+--Elfogy a pár forintunk, fiam, s aztán mit csinálunk? Valahova csak be
+kell hogy jussak.
+
+Az asszony már nem beszélt többet, csak erõsen lihegett és a szemei
+szikráztak. A kis, együgyü ember vállai közé huzta a fejét s elment a
+dolga után. A dolga az volt, hogy kávéházakba járt, mindenféle ügynökkel
+tárgyalt s elõlegeket adott nekik. Azok azután másnapra, vagy a jövõ
+hétre igértek neki valami biztosat s összemosolyogtak, a mikor ujra meg
+ujra jött a kis, ügyefogyott vidéki s bocsánatot kérve még a széktõl is,
+a mit meglökött, kérdezni iparkodott, hogy vajjon nincs-e valami ujság.
+Nem volt. Egyszer azonban az egyik ügynök egy üzletvezetõi állásról
+beszélt valami rosz czégnél. Rosen és Stein. Az talán megfelelõ lenne,
+ámbár másforma ember kellene oda. Agilisabb... Különben is egyszerre
+tárgytalanná vált a dolog, mert egy másik ügynök közbevágott:
+
+--Az már be van töltve.--A kis, félénken mosolygó emberke felé fordult s
+egy kis szánakozással mondta neki:--Lássa bácsikám, ilyen embernek
+kellene magának is lenni. Olyannak, mint a ki ezt az állást elnyerte.
+Hogy is hivják, ejnye, nem jut az eszembe a neve. Az azt csinálta, hogy
+a mikor megtudta, hogy Rosen, a kitõl több függ, mint Steintõl, nagyobb
+a részesedése is, hát a mikor megtudta, hogy Rosen bevásárláson van
+Párisban, hát elment hozzá Párisba. A Rosen, hát az, tudja, egy parvenü.
+Annak nagyon tetszett az, hogy ez a jó családból való, elegáns fiu nem
+sajnálta a költséget, s hordozta õt mindenfelé Párisban s beleragadt,
+mint a bojtorján. Ez lett a vége. Élelmesnek kell lenni manapság. Hogy a
+fenébe is hivják, valami magyar nevü ember...
+
+A kis, fakó emberke összegubbaszkodott a székén, s inkább csak hangosan
+gondolkozott, a mikor kimondta ezt a nevet: Hevessy...
+
+--Az, az! Hát honnan tudja?
+
+A boltos mindenkinek meghajolt: azoknak, a kik nyujtották a kezüket,
+kezet adott s csak annyit mondott:--Tudom.--Kimenet azon gondolkozott,
+hogy õ bizony nem szeretne a Rosen és Steinék bõrében lenni. Félt ettõl
+az embertõl s jól teszi más is, ha fél tõle. Valami tiszteletfélét is
+érzett azonban iránta. Meg nem tudta magának magyarázni azt, hogy egy
+ilyen hitvány lelkületü ember, egy ilyen szegény, nyavalyás, hogy tud
+ennyire boldogulni. Mi az ereje a világban? Lám, õ nem csalt, nem lopta
+el senkinek a tiz vég vásznát, nem esküdött hamisan,--és mégis itt
+kuncsorog az utczán, jóformán a holnapra való kenyér nélkül. Kell valami
+hatalomnak lakozni abban a rongy emberben. S derengett a szegény, kis,
+egyszerü embernek az agyában valami.--Ahá,--mondta--talán a feleségének
+a nagy bátorsága. Persze. Meg hogy határozottan a szemébe tud nézni az
+embereknek, holott, ha csak egy kis szemérem volna benne, hát el
+kellene, hogy bujjék elõlük. Ez az, a mi pozicziót biztosit számára és
+mindig az arra érdemesebbek, de ügyetlenebbek rovására.--S a szegény,
+kis szürke ember ebben a pillanatban keserves irigységgel gondolt arra a
+másik emberre, a ki egyszerre csak elõtte termett az utban. A vedlett
+kis boltos meghökkenve bámult föl reá.
+
+Az csunyán vigyorgott s mintha csak tegnap váltak volna el egymástól és
+pedig barátságban, bizalmasan hunyorgatva szólott le rá:
+
+--No, hát még mindig semmi? Állás után jár, ugy-e? Nehéz dolog. Sok a
+munkanélküli ember. Csupa jó erõ. Hát sehogyse megy a dolog?
+
+A kis boltos hebegett.
+
+--Sehogy.
+
+Az elõkelõ uriember megfogta a karját s kedélyeskedve biztatta:
+
+--Majd csak akad valami. De, ha minden kötél szakad, hát nézzen el
+hozzám. Egy ötforintocska mindig akad. Isten áldja meg.
+
+Gyorsan otthagyta, s az ügyefogyott kis boltos tátott szájjal, sápadtan,
+aztán meg a kopott hajáig kipirulva bámult utána. Még kiabálni is
+megpróbált, hogy: hallja, hallja!--de csak ártikulálatlan hangok jöttek
+ki a torkán. Ugy fojtogatta a düh, hogy lekapta a fejérõl a kalapot s
+föltépte az inge gallérját. Attól félt, hogy mindjárt megfullad.
+Figyelni kezdtek rá az emberek, s egy hordár a karja alá nyult, hogy el
+ne essék. A fulladozó ember halkan szólott:--kocsit. Csak a kocsiban
+szedte össze magát valamennyire. Elhatározta, hogy otthon nem szól
+semmit, hanem majd este, a mikor ujra találkozója van egy ügynökkel a
+kávéházban, levelet ir annak az embernek. Elmondja a véleményét az ilyen
+eljárásról. Megmutatja, hogy a tönkrement embernek is van önérzete...
+Egész este volt egy kis borzongása, de azért elment a kávéházba. S mig
+az ügynökre várt, egy levélpapir felett mindenfélét kigondolt, a mit meg
+kellene irni. Azonban nem jutott hozzá, mert ismerõsök jöttek.
+Körültelepedték az asztalt. Az egyik mindjárt õ hozzá kezdett beszélni,
+s látszott az arczán a becsületes megelégedés, hogy a sok elõleg fejében
+most már talán mégis hozzásegíti valamihez ezt a szerencsétlen embert.
+
+--No, bácsikám, hát ha ismeri azt a Hevessyt, most üsse a vasat. Õ az ur
+a czégben. Nagy czég, ott kell ember bõven. Ha valami szerényebb
+munkakörrel megelégszik, ott akad hely. Ha most nem, egy-két hét mulva.
+Stein ki van dobva, Rosen kifizette, s most ez a másik lett társ az
+üzletben. S ahogy én látom, hát kimarja ez Rosent is. Valami aféle ember
+lehet.
+
+A kis boltos bódultan, tántorogva ment haza. Mintha részeg lett volna,
+tétova, zavaros pillantással nyitott be a szobába otthon. Az asszony
+ijedten sietett eléje, s leültette egy székre.
+
+--Mi a bajod? Az Istenért...
+
+Aztán egyszerre azt hitte, hogy fölfedezte, hogy mi a baj. Fanatikusan
+ragaszkodott magában ahhoz, hogy mindennek, nyomoruságnak, csapásnak,
+betegségnek az a bizonyos egy ember az oka, s szilaj gyülölettel kezdett
+róla beszélni.
+
+--Õ! Megint találkoztál vele? Bántott. Ne törõdj vele. Majd megalázkodik
+a felfuvalkodott, s akkor köpjél a szemébe. Csapd pofon... Csak várj...
+
+A kis boltos bágyadtan mosolygott, s pihegve, fáradtan felelt:
+
+--Csakhogy én azt már nem igen érem meg. Olyan sokáig nem várhatok.
+
+
+
+
+TERCSA NÉNI GYERMEKET NEVEL
+
+
+Kártyáztunk az ebédlõ asztal mellett. Valaki azt mondta: kvint, kontra.
+A többi kérdezte: mi? A valaki most már nagyot kiáltott: kvint,
+kontra.--A kiabálásra azért volt szükség, mert a gyermekszobából
+kiindulva s aztán szerteáradva rettenetes lárma töltötte be a lakást.
+Féktelen, vad topogás, ének, közben a _Talpra magyar_-ból egyes
+töredékes sor, a mint egy már nagyobbacska fiu harsogta: esküszünk,
+esküszünk. Közös erõvel pedig egy lapjával lefelé fordított asztalt
+toltak jobbra-balra a szobában. Az automobilt. A ki a mulatságból
+kirekesztettnek érezte magát, egy tömzsi kis fiu, sírt.--Az anyjuk azt
+mondta, hogy õ már nem bir velük. Erre fölkelt az asztal mellõl a
+nagyapjuk s most már õ is kiabált odabenn. Aztán egy szintén szigoru
+nagybácsi is. A gyermekek pedig csak egymással törõdtek. Kiszaladtak,
+egyik a varrógép tetejére mászott valami czérna-karika után, a másik az
+ágy alá bujt be, kettõ pedig az ebédlõ asztal körül megüresedett
+székekre telepedett le. Egy kis parasztlány, a kinek a hasa fölött,
+majdnem a mellén vékony pertlivel volt megkötve a köténye, közönyös
+arczczal, inkább csak megszokásból lamentált:--Tessék bejönni pubika, ne
+roszalkodjék Bözsike! S benn a gyermekszobában egymásra bámult a magára
+maradt két szigorú ur.--Nyilvánvaló, hogy ez az egész terület a
+gyermekeké. Mi csak megtürt lakók vagyunk rajta. Az élet, a gondatlanság
+az övék.--S ezt nem tudjátok, ti vének?
+
+Hátradültem a széken s egy pillanatra lehunyva a szemeimet, eszembe
+jutott Tercsa néni. Teréz, a kit nálunkfelé a többek közt Tercsának is
+beczéznek.
+
+Testvére volt egy nagybácsimnak, a kinek Rendes György volt a neve.
+Falusi kisbirtokos volt s a mi a falu berendezésében szokatlan, nem a
+fõutczán volt a háza, hanem egy, a fõutczát derékszögben keresztezõ
+mellékutcza végében. Olyanformán, hogy az ut a kapuján át bevezetett az
+udvarra, mint valami szõnyeg, a mi az elõszobában indul meg s az
+ebédlõben tünik el. Az udvar nagy sivár terület volt, amin kedvetlenül
+bódorogtak a kutyák. Szeszélyesen volt beépítve. A kapuval szemben
+fõépületnek állott a csür, a mit azonban inkább kocsiszinnek használtak.
+Ebben rendkivül nagy, rugó nélküli ernyõs kocsi állott, a mibe azonban
+akkor volt utoljára ló befogva, a mikor Enyedrõl hazavitte a
+kocsigyáros. A nagybátyám ökörfogattal utazott Kolozsvárra, Fehérvárra,
+vásárokra, meg látogatóba is és rendesen olyanformán, hogy a hosszu
+szijostort a nyakába kanyarítva, az ökrök mellett sétált. Néha elõvette
+azonban Vergiliust és olvasott belõle. Egyébként a _Hármas kis tükör_
+czimü könyvet is olvasgatta s nekünk is gyakran ajánlotta, hogy ne
+hanyagoljuk el az irodalmat. Ma is õrzök egy csiziót, az ajándékát. A
+kocsit azonban tyukok, csibék használták nyugalom idején, s ha valami
+utra elhatározták magukat a bátyámék, hát nemcsak alaposan le kellett
+tisztogatni, hanem ki is kellett füstölni. A csür mellett voltak az
+istállók, három is, s mintha füst szállott volna fel belõlük, ugy
+párállott az aljukon az esztendõk óta föl nem takarított trágya, a mibõl
+a küszöbök alatt büzös fekete lé folyt ki az udvarra. Gyönge, valamiféle
+rendszerekkel, de rosszul táplált ökrök tántorogtak ki meg be az ajtón,
+sovány tehenek s azóta se láttam olyan komor borjukat, a milyenek
+ezeknek a tõgyét bökdöstek. Ezek mögött az épületek mögött óriás
+szérüskert terült el kis boglyákkal, a melyek közül némelyeket feketére
+pörkölt az idõ. A lakóházba külön sövénykerítésen át lehetett bejutni és
+pedig a kaputól balra kanyarodva, virágágyak között, a melyeknek azonban
+már csak a formájuk volt meg. A házban három szoba volt, de csak egyet
+használtak belõle arra, hogy benne lakjanak. Abban volt két ágy egymás
+végtében a fal mellett, egy asztal, a minek a tetejét ketté lehetett
+nyitni, a falnál egy végighasadt tükör alatt lócza s az asztal körül pár
+szék. A másik két szobát állandóan bebutorozni készültek s többször el
+is jutottak már odáig, hogy a városokban, a hol megfordultak, néztek
+butort. Egyszer megnézték különben a ház zsindelyfödelét is, azon a
+tájon, a hol a konyhába becsurgott a viz, de annak a kijavítása is
+annyiba maradt. Minden annyiba maradt, mint a hogy valahol, még
+gyermekkorában félbemaradt ember volt a bátyám is. A felesége
+hozzáalakult az évek folyamán. Három testvére volt. Az egyik elkerült
+valamerre, talán Oláhországba. Egy molnárhoz ment volt férjhez, a ki
+legutóbb Galaczról irt ezelõtt harmincz esztendõvel valami hagyatéki
+dologban. Nem válaszoltak neki s õ se erõszakolat a dolgot. A másik két
+testvére leány maradt.
+
+Már abban az idõben, a mikor engem a bátyámhoz küldtek vakácziózni,
+lehettek negyvenesztendõsek. Két-három év volt köztük a különbség.
+Külön-külön laktak, mindegyik a maga birtokán, közelben azonban, az
+egyik jobbra, a másik meg balra a kis utczától és sürün ellátogattak a
+bátyjukhoz. Naponkint körülbelül ötvenszer. Az is megesett, hogy csak
+jött valamelyik, körülnézett s miután meggyõzõdött arról, hogy legutóbbi
+látogatása óta semmi változás se adta elõ magát az udvarban, szó nélkül
+távozott. A kapuban találkozott a másikkal; bár nem voltak haragban,
+köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Láthatólag unták magukat. A
+fiatalabbik, a kinek--ha jól emlékszem--Zsuzsa volt a neve, megpróbált
+embert szólani unalmában. Mindenféle történetekbe belekezdett, de a
+második mondat közepén fölállott s kemény lépésekkel távozott; s miután
+megfordult otthon s figyelõ, bár kissé merev pillantással körülnézett az
+udvarán, ujra visszajött. Megnézte a csür nyitott kapuját, sarkon
+fordult és megint elment. Magas, száraz, laposmellü lány volt. Nagy
+lábai és kezei voltak s aránytalanul hosszu, sovány karjai, a melyeket
+menetközben ugy lóbázott, mint a katonák. Mindig egyenesen, egy kicsit
+hátradülve tartotta magát, nagyokat lépett s kiabálva, hadarva beszélt.
+A nézése nagyon határozott volt, majd átszurta az embert, azonban
+jobbra, balra, mindenfelé kapkodta a pillantását, tehát semmi határozott
+kifejezésre nem tudott jutni. Az ajtókat keményen bevágta maga mögött. A
+bátyja gyerekeit állandóan rekczumozta. Õ azt mondta, hogy: kordában
+tartja õket. Azok pedig mosolyogva néztek végig rajta s már ott
+tartottak, hogy ki se nevették. Számba sem vették. Ha az utczaajtó
+nagyot pattant, oda se néztek. De még a kutyák se. Tudták, hogy ki jön.
+Pár nap alatt kiismertem a viszonyokat én is.
+
+Egyszer valami nyolcz krajczárról volt szó. Nem emlékszem, hogy miért.
+Talán loptuk a pénzt, de az is megeshetett, hogy találtuk vagy talán
+éppen csak volt valahogy nyolcz krajczárunk. A summa fele egy nagy vörös
+négykrajczáros pénz volt, erre biztosan emlékezem. Mintha most is
+érezném a tenyeremen a nagy kerek pénzdarab bevágását, a karikát, a mit
+a tenyerembe nyomott, ahogy szorongattam. Azt hiszem, hogy a költekezés
+keltette föl a figyelmét. A többiek azonban, beleértve a másik nénit is,
+a csöndest, megelégedtek egy kis lomha hümmögéssel. Tercsi néni azonban,
+ha már egyébért nem, jövõnk érdekében tisztába akart jönni a dologgal. A
+boltba nyargalt, verte a pultot, kidülledt szemekkel hallgatta végig a
+kis vörös zsidót, a ki elõadta, hogy mi mindent vásároltunk, s rohant
+vissza. Az utczaajtó olyat csattant mögötte, hogy az oszlopfa a kilincs
+felõli oldalon egyet biczczent, mint a sánta ember, s aztán helyreállott
+mint a jó katona, a ki még betegen is egyenesen megállja a posztját.--A
+hogy igy helyrebillent az oszlop, elfoglalva régi helyét a már kitágult
+gödörben, az nekem nagyon tetszett. Azt néztem, mig mint a szélvész,
+elrohant mellettem Tercsa néni. S rémítõen kiabált, visított. Egy-egy
+dühroham végén szoknyáit szerteterpesztve, fáradtan dült neki a
+sövénynek. Azt hajtotta, hogy mindnyájan az akasztófán fogunk meghalni.
+Nem vett azonban idõt magának arra, hogy kifejtse az alapot is, a mire
+ezt a következtetését fölépítette. Perdült egyet s hadonázva, mintha
+cséphadaró lenne mind a két karja, a kendõ alól kilengõ õszes tincsekkel
+megint nekivágott az utczának. Az embereknek odakiabálta utközben, hogy
+mirõl van szó. A papnak is, a ki éppen arra jött. Az utcza végérõl,
+mielõtt befordult volna a maga utjára, visszakiáltott:--megirom
+anyádnak.--Már mint az én anyámnak. S visszavánszorgott. Az egyik fiu
+figyelmeztetett, hogy: ni, hogy lóg a köténye.--Az bizony csakugyan
+eloldódott valahogy s rajta taposott, a mikor ujra bevágta maga után az
+ajtót, az udvar kövezetén termett s kiabált:--Ide gyere! Kitekerem a
+nyakad! Ide gyere! A mikor senki még csak oda se hallgatott, az égre
+dülesztette a szemeit és körülbámult, mintha arról akarna meggyõzõdni,
+hogy nem sülyedünk-e? Nem. Erre uj bizonyítékokért nyargalt s az ajtóból
+visszakiabált: semmit se használ a tagadás.--Nem használ!
+
+...Fölnézek körül a szobában. Nagy nyargalás. Az élet vulkánja pirosra
+fösti az arczocskákat. Kis lábacskák botorkálnak körül a szobában,
+fürgén, bár esetlenül, hogy az ember mindig attól fél: no, most töri
+össze magát. Székek hátába bonyolódik bele a gyeplõ, felköltik a
+nagyapjukat, a bácsit, az anyjukat, félrelökik az utból a foteleket,
+foglalkozást adnak a tétleneknek, rikoltoznak, mintha mértföldeket
+kellene átkiáltaniok s tátott szájjal bámul egy a nagyobbacskák közül, a
+mikor az anyja magyarázza neki, hogy mi is ott vagyunk.--Az ám,
+csakugyan. Inkább csak szokásból én is kiáltok egyet, hogy: csend
+legyen! s mosolygok azon, hogy micsoda nevetséges figurák vagyunk mi
+nagyok. Nekik tudniillik, a kiknek a világát a mienkhez akarjuk
+idomítani. Olyan szánalmasak, mint a milyen Tercsa néni volt, a mikor
+gyermekeket nevelt.
+
+
+
+
+LOGIKA
+
+
+Egy Róza, Sugár Róza nevezetü leány volt alkalmazásban egy budapesti
+boltban. Kishirdetés révén jutott be. A kishirdetésben tudniillik az is
+állott, hogy: ajánlatok fényképpel kéretnek... s a lány harmadnapra már
+megkapta a czég levelét, hogy jöhet. Gyönyörü lány volt tudniillik. Nem
+mozgó szépség, hanem inkább kasszába való. Trónra. A kassza fekete
+márványlapja fölött s mögötte a tükörben méltóságosan érvényesültek
+gömbölyü vállai, lágy, alabástromos fehérségü nyaka s gömbölyü, a bluz
+alatt minden mozdulatára, még a lélekzetvételére is ingerlõen ringó
+keblei. A haja fekete volt. Nem is fényes, hanem olyan komor fekete,
+mint a szén s rögtön a haj alatt befoglalva a hatalmas, nehéz, de puha
+keretbe--olyan fehér és tiszta volt az arcza, mint a frissen hullott hó.
+A szemei nyugalmas, mély pillantásuak voltak, szája kicsi, husos--s
+éppen csak a homloka kissé nyomott.--A szép lány jelenlétét határozottan
+észre lehetett venni a bolt forgalmán. Sok fiatal ur jött s nyakkendõket
+vásároltak, meg keztyüt s a pénztárra pislogva válogattak. Az is
+megesett, hogy a segédek elbámészkodtak rajta s este a két fõnök
+egyformán törte magát azon, hogy õ számoljon le a lánynyal. Olyankor már
+vártak rájuk a feleségeik s gyönyörü kalapjuk alul gyilkos pillantásokat
+vetettek a lányra. Az üzlet azonban gyönyörüen ment, s ha volt benne
+része a lánynak, hát kár lett volna kiüldözni a boltból.
+
+Ugyis elég hirtelen ment el, alig valamicskét több, mint egy esztendõvel
+azután, hogy belépett. A pénztár mellett, a hosszu bolti asztal
+folytatásaképen magas iróasztal állott s e mellett délutánonként egy
+fiatal ember dolgozott. Rengeteg foliánsokban elkönyvezte a sok
+mindenféle üzleti tételt s pihenõnek egy-egy pillanatra lenézett a
+lányra. Az érezte, hogy valami átmelegíti a fejebubján a haját s elõbb
+egy kis bosszusággal, azután meg mindig barátságosabban pillantott fel a
+fiatal emberre. Az tudniillik olyanforma ember volt, a kihez nõül lehet
+menni. Komoly, munkás, jó jövedelmü. Ha ez érdeklõdik iránta, az nem
+afféle kedélyeskedés, a mit végbevisznek a kassza elõtt más fiatal urak.
+Az efféle ember ugy szerelmes, hogy mindjárt jön a házassági ajánlattal
+is, hogy: kisasszony, ennyi a jövedelmem, nem vagyok gazdag, de a
+feleségemet tisztességgel el tudom tartani--és efféle.
+
+Egy este a fiatal ember a magas asztalról egy sokrétbe összehajtogatott
+czédulát ejtett le a pénztár márványára s a könyvre hajolva, félszemmel
+nézte, hogy mit szól hozzá a lány. Az sokáig szorongatta a papirt s
+megilletõdve, lassan bontotta ki. Az volt ráirva:--Kisasszony, kérem
+szépen, várjon reám a zárás után. Valamit szeretnék mondani, a mi talán
+mindkettõnkre nézve fontos.--A lány zsebretette a levelet s konokul
+elfordult az iróasztaltól. Késõbb, a mikor már elment a kalapja után is
+és látta, hogy a fiatalember könyörögve pillant rá, odasúgta neki:--ma
+nem.
+
+Kimenve a boltból, már megbánta, hogy elszalasztotta a mai napot, hanem
+aztán idegenkedve gondolt arra, hogy ennek az embernek legyen a
+felesége. Egy ilyen bolti embernek. Még valami államhivatalnok is
+akadhat, vagy orvos, vagy mérnök, azok közül, a kik az üzletbe járnak.
+Igen közönséges ember egy ilyen könyvvezetõ, a kit a multkor is csunyán
+összeszidott az egyik fõnök. Hogy türheti ezt el egy férfi? A hogy
+lassan ment az utczán, megállapodott abban, hogy õ pofonvágta volna a
+fõnököt, s ha egy falat kenyere sincs másnapra, hát akkor is pofonvágta
+volna. Erre az emberre pedig többé rá sem néz.--Másnap azonban az övé
+volt az elsõ pillantása s a mikor egy pillanatra egyedül maradtak az
+ablak mellett, hirtelen rátámadt a fiatal emberre:
+
+--Miért türi, hogy ugy bánjék önnel Frank? Hogy kivánja akkor a más
+becsülését?
+
+A fiatal ember lassan, komolyan felelt:
+
+--Magáért türöm. Nem akarom elveszíteni az állásomat, mert akkor nem
+mondhatom el magának azt, a mit mondani akarok.
+
+--Ugy?
+
+--Nem találta ki?
+
+A lány halkan s egy kicsit bután felelt:--Nem.--Hát azért?--Este pedig
+egy pillanatra ráhajolt az asztalra s belesugta a nagy könyvbe:--várom.
+
+Künn találkoztak. A fiatal ember szó nélkül a karját nyújtotta s
+szorosan összefogózkodva s hallgatagon élvezve az egymás közelségét,
+czéltalanul járták az utczákat. Észre se vették, hogy messze kimentek a
+külvárosba, csupa apró ház közé. Mintha valami vidéki városkában lettek
+volna. Porondos uton mentek, zizegõ fák alatt s egy kis ház elõtt
+leültek egy padra. A férfi itt kezdte elmondani azt, hogy mennyi a
+jövedelme, s hogy nem gazdag, s a leány belekapaszkodott a karjába s
+lassan a vállára hajtotta a fejét. Most már érezte, hogy ez az ember
+lesz az ura. Ugy kell ennek lenni és arravaló ember, derék ember, s
+lassan, lassan fölemelte a karját, hogy magához ölelje.--Ebben a
+pillanatban valaki kicsapta a fejük fölött belülrõl az ablakot s egy
+korsó viz ömlött a nyakukba. A hogy fölugrottak, benn iszonyu röhögés
+támadt. Többen is lehettek a szobában, férfiak, asszonyok vegyesen.
+
+A fiatal ember éppen csak az arczát törülte végig a kezével s egy
+rántással lehuzva a válláról a leány kezét, az ajtó felé indult. A pár
+lépés alatt, mig elérte a kaput, gondja volt a lányra is.--Várjon csak
+itt, majd megtanítom a bitangokat.
+
+A lány azonban nem maradt el mellõle. A kabátjába kapaszkodott s
+könyörgött neki:--Csak nem teszi ki magát effélének! Ki tudja, hogy
+hányan vannak. Ne kezdjen ki velük. Ha szeret, hát nem teszi koczkára az
+életét ezekkel a gyalázatosakkal szemben... Akkor már eléje került s
+elállotta a kaput. Fennrõl kiabáltak:--Hát gyere be! Gyere, ha mersz. A
+lány meg most már a férfi mellére dült, magába olvasztotta az ölelésével
+és sugdosott neki:
+
+--Nem megy. Akasszák föl magukat! dehogy megy. Meg kellene engem verni,
+ha hagynám, hogy maga ezekkel kikezdjen. Az ilyennek kése is van. És
+aztán mi lesz velem? Az imént mondta, hogy feleségül akar venni, hát
+akkor beleszólhatok.... Jöjjön, jöjjön...--Huzta magával s a férfi
+megindult. Nagyon lihegett s kedvetlenül ment a lány mellett, a ki még
+mindig beszélt neki. Benn a városban, a ház elõtt, a hova a lány
+fölment, kissé már megcsillapodva azt mondta, hogy csakugyan jobb igy.
+De mennyivel jobb.
+
+Melegen, kissé elérzékenyülve szorongatta a lány kezét.
+
+--Maga nélkül valami komisz verekedésbe kerültem volna. Az ember mérges,
+ha inzultálják...
+
+A lány hosszan nézett végig rajta s aztán egy kis keserüséggel mondta:
+
+--Azért nem ártott volna végigverni rajtuk. Ha az embert bántják...
+
+--Akartam.
+
+--Akart? Mi az? Azt is láthatta, hogy engem is bántottak. A ruhám csupa
+viz s azok a rongyosok még most is röhögnek. Bizonyosan röhögnek...
+
+--Arról már nem tehetek.
+
+--Nem? Hát mért nem forrasztotta a torkukra? Ha meghátrál elõlük...
+
+A fiu tátott szájjal bámult rá, s azután, mintha hirtelen megütötték
+volna. Hebegve beszélt, most már igazán nem tudva azt, hogy voltaképpen
+mit akar tõle a lány.
+
+--Én? Hiszen nem bocsátott be a házba... Elhuzott. Ugy megölelt, hogy
+mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy szeret, hogy attól fél, hogy valami
+bajom támad, s ha mentem magával, hát az csak azért volt, mert olyan
+nagyon kért...
+
+A lány idegesen, gonoszul kaczagott:
+
+--S ez persze jó volt magának. Megkimélte a a bõrét. Jó bõr, ha mindent
+eltûr...
+
+--Ne bántson. Meg fogja bánni, ha igazságtalan. Belekapaszkodott a
+karomba. Nem igaz.
+
+--Hát el kellett volna, hogy lökjön. Oda kellett volna vágni engem a
+falhoz s berohanni a házba.--Ilyen hõsbõl nem kérek. S hogy ne is lásson
+többet, hogy ne legyek örökös szemrehányás magának azért, hogy ilyen
+gyáván viselte magát, hát nem maradok többé abban a boltban. Maga csak
+türje, hogy Frank lemarházza hölgyek jelenlétében, maga csak türjön
+mindent, maga arra való; hanem nékem ilyen ember nem kell.
+
+A férfi a lányra bámult, s elkényszeredetten vont vállat. Bennrõl pedig
+hallatszott a csoszogás, hogy jön a házmester, kinyitni a kaput.
+
+
+
+
+ÁT KELL DOLGOZNI A KÖNYVET
+
+
+Klein Efraim rabbinus urhoz beszaladt a gyerek az udvarról s mondta,
+hogy uri asszonyság jön. Délután volt. A rabbi a vadszõllõs verandán ült
+s hirtelen magára kapta a kabátját. Bor volt elõtte az asztalon s egy
+másik üvegben talán még egy ujjnyi savanyuvíz. Az asztal körül három
+hosszulábu, magas gyerekszék is volt s ezeknek a székeknek a tájékán
+pecsétes, maszatos volt az abrosz. A vendéget végigkisérték az udvaron a
+gyerekek, de aztán, a mikor az apjuk eléje ment a veranda lépcsõjére,
+otthagyták. Az asszony fiatal volt, magas termetü, gömbölyü vállú, telt
+karu, fehér husos, lágy nyaku és szép asszony. Egy kicsit, alig
+észrevehetõ átsuhanásban hamiskásan mosolygott, a hogy körülnézett ezen
+az egészen idegen helyen s mintha ugy pillantott volna hátra a kapu
+felé, hogy visszafordulni volna kedve. Bár az egész megjelenése elárulta
+az asszonyt, a kinek az otthonában egész csomó gyereket sejt az ember,
+volt valami tartózkodás a fellépésében. Zavartan nézte a rabbit s ugy
+ült le az odakinált székre, mint a ki nem biztos abban, hogy vajjon
+helyesen cselekszik-e vagy nem. Sötét, nagy, egy kicsit bágyadt szemeibe
+az a nyugtalanság telepedett bele, a mivel a kézen vezetett gyerek bámul
+utánunk, ha hirtelen elbocsájtjuk s egyszerre csak egyedül marad az
+uton.
+
+--Parancsoljon nagyságos asszony--mondta a rabbi s maga is leült a
+vendéggel szemben.
+
+Az asszony mosolygott. Azon mulatott, hogy idejött s most nem tudja
+elkezdeni a mondanivalóját. Egyszer aztán nekivágott.
+
+--Hajdu Dávidné vagyok. Ugy berontottam tisztelendõ urhoz, mint egy
+fergeteg.
+
+--Dehogy, dehogy...
+
+--Hanem egy kérdésem van s ma már nem akartam tovább halogatni... Hát
+hirtelen felkészültem s itt vagyok. Nyolcz éve vagyok asszony. Négy
+gyermekem van. Az uram hivatalnok s nem valami kényelmes
+államhivatalban, vagy a fõvárosnál, a hova--a mint tetszik tudni--nem
+igen engedik be a zsidó embert, hanem magánvállalatnál s tessék elhinni,
+hogy reggeltõl késõ estig kell neki dolgozni, hogy azt a szerény, de
+tisztességes polgári megélhetést biztosítsa számunkra, a miben élünk. A
+drágaság nagy, a gyerekek nõnek, mindig több és több kell s mindig több
+és több szükségünk van az én szegény uramnak az erejére. Ebben a
+dologban jöttem...
+
+A férfi nagyot nézett.
+
+--Ebben? Én ilyen irányban nem igen lehetek segitségére...
+
+Az asszony naiv, nagy bizalommal nézett rá.
+
+--Dehogy nem! Sõt ebbõl az esetbõl kifolyólag segithet másokon is.
+Ilyenforma asszonyokon, a milyen én vagyok. Ugy áll tudniillik a dolog,
+hogy én, a mint itt lát tisztelendõ ur, nagyon vallásos asszony vagyok.
+Tudom, hogy ez manapság szokatlan. Uri nõ is, fiatal is, csinos is--nem
+igen szokott elõállani ezzel. Nem teszi ki magát annak, hogy
+lemosolyogják. Én azonban nem sokat törõdöm ezzel, hanem belekapaszkodom
+az Istenbe, hogy el ne hagyjon valahogy--mindenbe, mert gyámoltalan
+vagyok, nem tudok eléggé a magam lábán járni, hanem legkülönösebben az
+Istenbe. Az atheistáknak pedig, a kik körülvesznek, mert hiszen manapság
+jóformán az egész világ templomkerülõ, hát azt mondom nekik, hogy csak
+hagyjanak meg engem a hitemben. Nekem az bizodalmat ad még az olyan
+nehéz órákban is, a mikor például anya lesz az asszony.
+
+--Mindenesetre, mindenesetre...
+
+--Csak azért mondom ezt el olyan hosszadalmasan, hogy tessék megismerni
+engem. Ilyen vagyok. Gondolkozás nélkül elfogadom mindnyájunk felett
+állónak az Istent s minden este imádkozom. Az ön könyvébõl, a minek az a
+czime, hogy: _Az áhitat könyve_. Nagyon szép könyv. Kivülrõl tudom--s
+világért se higyje azt, hogy meg akarom kritizálni. Egyéb könyvet igen,
+hanem az imakönyv... Azt nem szabad... Éppen csak föl akarom hivni a
+figyelmét arra, hogy az én édes uramról, mert én csak a magam dolgát
+tudom, hát róla beszélek, hogy az én uramról igen kevés van beleirva a
+könyvbe. Kérem, ez az ember reggeltõl késõ estig fárad érettünk, néha
+utazik is üzletileg, vonatról le, vonatra föl, s mégis csak annyi van ez
+imádságban, hogy:--családunk fentartóját tartsa meg erõben érettünk
+küzdeni.
+
+--Ne volna több?
+
+--Nincs. Tessék megnézni, egy sor sincs több. Ez pedig csak kevés.
+Sokkal többel tartozunk neki. Nekem eleinte fel sem tünt a dolog.
+Elmondtam azt, a mi a könyvben van s azzal már aludtam is. Hanem egyszer
+hazahozzák az én uramat az irodából. Kocsin, mellette ül a könyvvezetõ,
+velük szemben egy gyakornok s támogatják fölfelé a lépcsõn. Nyolcz hétig
+feküdt betegen.--Hát ez mi?--gondoltam.--Az én uram beteg? Hát ez hogy
+lehet?--Azután rémitõ sok átvirrasztott éjszaka után elõveszem ujra a
+könyvet s olvasom s egyszerre látom, hogy ez az egy sor bizony kevés.
+Egy asszony, a ki a gyermekeit, az otthonát, az egész világát az urának
+köszönheti, hosszabban kell hogy imádkozzék érette.
+
+A férfi mosolygott s ezen egy kicsit megbotránkozott az asszony.
+
+--Ne tartson butábbnak, tisztelendõ ur, mint a milyen vagyok. Tudom,
+hogy idegen világ az, a miben élek, de megmagyaráztam, hogy én a
+gyöngeségemben csak akkor kaphatok valami kis erõre, ha nem engedem
+kizavarni magamat a hitembõl. S tessék elhinni, hogy hiányos a könyv.
+Nem mondom én azt, hogy azért lett beteg az uram, mert csak azt az egy
+sort imádkoztam érte, de talán _azért is_. S azóta én már ki is
+okoskodtam. A mikor ahhoz a fösvény sorhoz érek, leteszem a könyvet az
+ágyra, behunyom a szemem s elmondok én mindent az uramra nézve, a mi még
+benne kellene, hogy legyen a könyvben. Hanem hát mindenki nem jön rá
+erre s én is drágán tanultam ki, hogy mi a baj.
+
+A férfi most már nem mosolygott, hanem olyan meglepetés rögzött meg a
+szemeiben, mintha valami más világrészbõl való asszony ülne elõtte. Ugy
+látszik, hogy nem képzelte el, hogy igy is tudnak még imádkozni, s
+valami megmagyarázhatatlan belsõ ijedtség szállotta meg. Arra gondolt,
+hogy ha most valaki összeméri õt ezzel az asszonynyal, ha hirtelenében
+elõkerülne valami olyan apparátus, a mivel összehasonlításokat lehet
+tenni a hit dolgában, hát az asszony mögött maradna. Mintha félt volna
+ettõl az asszonytól, gondolatban önkénytelenül is elhuzódott tõle s
+türelmetlenül várta, hogy elmenjen már.
+
+Az asszony békétlenkedni kezdett.
+
+--Vagy kérem, jól esnék-e önnek, ha a felesége ezzel az egy sorral
+imádkoznék önért? Ezeknek a gyerekeknek az apja, az õ ura ettõl a sortól
+várna mindent... Hát nem kevés ez? Nem?
+
+--De igen, csakugyan...
+
+--Ugy-e ir még hozzá?
+
+--Igen, igen, nagyságos asszony, átdolgozom a könyvet.
+
+Az asszony már fölállott, bucsuzott, s boldog nyugalomban indult
+hazafelé.
+
+
+
+
+SÖTÉTSÉG
+
+
+Tanár ur! Nem azért jöttem önhöz, hogy tréfálkozzék velem. A mit gondol,
+azt mondja ki nyiltan, õszintén, himezés-hámozás nélkül. Ha ép az eszem,
+hát ép, köszönöm, ha nem az, az se ejt kétségbe, el vagyok készülve rá.
+Majd elmegyek valamerre hidegvizre, kikuráltatom magam, mert valami
+nehéz nem lehet a betegségem. Soha maniatikus hajlamaim nem voltak... De
+igen, mégis egyszer, ez is inkább komikus, de ön elõtt nem akarok
+elhallgatni semmit. Egyszer azt hittem, hogy üldöznek. Már nagy deák
+voltam, hetedik vagy nyolczadik osztályos... Különben mit tartozik ide
+az egész.
+
+Hogy mondjam? Hát mondom, ha tetszik, de megzavart az, hogy a tanár ur
+olyan furcsán néz reám, mintha igazán kételkednék a józanságomban.
+Sohase iszom. Nehogy azt higyje, hogy kapatosan jöttem ide. Az a
+história, hát az ugy volt, hogy valami tömegbe keveredtem az utczán.
+Emlékszem, nagyon sokan voltak, tán ezeren, vagy még többen kiabáltak,
+hadonáztak botokkal, néha megzörgött egy-egy bevert ablak; hogy mit
+akartak, azt már nem is tudom. Aztán jött egy csomó rendõr, meg katonák
+is, lõttek, mi szétszaladtunk s ész nélkül rohantam be a gimnáziumba,
+hátra-hátra nézve, hogy vajjon nem csattog-e a hátam mögött a ló. Ott
+leestem, ugy szedtek fel a kapu alól, mint egy zsákot és folyton félre
+beszéltem. Nem is igaz, nem beszéltem mást, mint a mi az eszembe járt
+folyton, de mások persze azt nem tudták, azt hitték, hogy megzavarodtam.
+Én csak féltem, minek szégyeljem, féltem nagyon mindenkitõl, a kinek
+kard van az oldalán, vagy puskát, revolvert hord. Mindig a katonákat
+láttam, a mint rohannak utánam és sokáig az édesanyám kisért el az
+iskolába s azután az egyetemre is. Mosolyog? Nem nevetni való ez pedig.
+Az embernek csak egy igazi bizalmasa van, az az anyja. Õ megérezte a
+bajom s ha élne, most se önhöz jöttem volna, tanár ur, hanem õ hozzá.
+Hogy tudott gyógyítani! Csak rám lehelt és megkönnyebbültem.
+
+Rá is voltam szorulva nagyon. Roppant vékonyka, átlátszó bõrü szõke fiu
+voltam. Alig volt bennem valami kis vér, zörgött a csontom. Amellett
+mindég éhes az ismeretlenre, folyton a könyveket bujtam, tanultam, tudni
+akartam mindent, bosszantott a távolság, elkeserített a végtelen
+kupoláju ég, a mely erõszakosan bezárul az ember szeme elõtt s egyszer
+se hasad meg csak egy pillanatra is, hogy beláthassunk. Betege voltam az
+epesztõ kinnak, hogy nem tanulhatok meg mindent. Az édesanyám aggódott
+is értem. Azt mondták neki, hogy még az egészséges falusi kölyköt is
+megviselné az a mértéktelen tanulás, hát még egy ilyen gyönge ficzkót.
+Eldugta elõlem a könyveimet, vizet töltetett a lámpába petróleum helyett
+s ha aztán elkezdtem éjszakánkint keservesen sirni, hozzám jött, mellém
+ült, megölelt, vigasztalt és elaltatott. Mikor éjjel felriadtam, akkor
+is ott találtam még az ágyam szélén, a mint suttogott:
+
+--Uram Isten segíts meg, Uram Isten, ne vedd el az eszem.
+
+Mikor ez a katonahistória történt s hat hétig föl se keltem az ágyból és
+rettenetes dolgokat beszélhettem össze-vissza, visszaadta a könyveimet
+meg a lámpámat s akkor emlékszem, sokat pusmogtak a másik szobákban.
+Egy-egy hangból azt vettem ki, hogy a könyvekkel akarják kikergetni a
+fejembõl a katonákat. Hanem hiába. Én akkor már tudtam, hogy ezek a
+rettenetes emberek üldöznek. Megpróbáltam mindent, hogy rám ne
+ismerjenek. Sokféle ruhát hordtam, különféleképpen nyirattam,
+beretváltattam magam, egyszer--emlékszem--sántítottam is a jobb lábamra,
+hogy majd talán nem ismernek meg, de hiába. Ha találkoztam egygyel,
+nagyon megnézett, átdöfött a szemével; tudtam, hogy, ha a föld tulsó
+oldalára megyek, akkor is rám találnak. A mikor ezzel tisztába jöttem,
+akkor éreztem az agyamba elõször valami olyas nyomást, mint most s
+óráról-órára azon tünõdtem, hogy mi lesz belõlem, ha majd meg
+bolondulok. Akkor emlékszem, valami tervet is dolgoztam ki, hogy majd
+igy teszek, vagy ugy elmegyek anyámmal valamerre s õ mindig simogatni
+fogja a fejem.
+
+Erre azonban csak kitértem, mert nem találom fontosnak az egészet. Azt
+hiszem, hogy valami egyéb bajom van. Nincs bennem rendben valami, valami
+egyéb. Azt kérem, ha megvizsgálná. Önnek, azt mondják, olyan szeme van,
+hogy belát az emberbe, mintha csak szétnyitná a mellen a bõrt meg a hust
+s fölfeszítené a csontot is. Hát nézzen ugy belém, mert elvégre
+elhiheti, hogy nekem csak fontos tudni, hogy bolond vagyok-e vagy sem.
+Most különösen. Diszkrét dolog, de hát önnek csak elmondom mégis.
+Különben most elhagyom, nagyon elfáradtam s aludni szeretnék. Nagyot,
+hosszut, tudja olyan mély álmot, amikor az ember nem érzi az eszét, meg
+semmit csak elzsibbad. Ha igy sokat beszélek, mindig ugy vagyok. Lássa,
+ilyenkor volt nekem nagyon drága az édes anyám. Egy nagy kopott divánunk
+volt a hátulsó szobában, azt nagyon szerettem. Õ leült az egyik végére,
+én meg végig feküdtem a divánon s az ölébe fektettem a fejem. Az
+csodálatos volt, meg a hangja, a hogy mondta:--aludj drágám, aludj
+drágám,--nohát errõl ne is beszéljünk, mert felizgat... Hagyjuk, mondom,
+hagyjuk ezt. Tanár ur, ha faggat, itt hagyom... Hogy igyam sok tejet,
+meg sétáljak? Ezt teszem folyton s már nem is hiszek a tejben meg a
+friss levegõben, hanem ha ön mondja, Isten neki...
+
+*
+
+A multkor valami diszkrét dolgot emlegettem s azóta folyton ezen jár az
+eszem. Félek, hogy azt hiszi, hogy valami disznóságról van szó. Nohát ez
+nagyon bántana. Én bizom önben, megbecsülöm a tudományát, tetszik nekem
+önben az egész ember s boszantana, ha rosz véleménye lenne rólam. Az
+egész nem olyan fontos, hogy kázust lehetne belõle csinálni, hanem egy
+olyan embernek, a kinek kevés a barátja, mégis csak kellemetlen. No,
+ugye hogy igaz?
+
+A mi diszkrét ebben a dologban, az csak annyi, hogy még nem nyilvános,
+hát nem igen illik fecsegni róla. Találtam egy leányt, a ki nagyon
+hasonlít az édes anyámhoz. Éppen olyan szabása van az arczának, a szeme
+is ugy néz; ha megöregszik, szakasztott olyan lesz, mint az én szegény
+jó öreg angyalkám. Nohát ezt a leányt én elfogom venni. Ha szegény, nem
+baj, ha gazdag, hát én is az vagyok, végre is ez nem fontos. Elveszem,
+és ez a fõ.
+
+Nyugalmat akarok. Most már túlságosan megviselt ez a sok üldözés.
+Belefáradna egy igazi bolond is. Hogy én egyszer behajítottam néhány
+ablakot, ez csak nem elég ok arra, hogy kiüldözzenek az emberek közül. S
+ezt már megsugom önnek, nem kell továbbadni. Azt hinnék, hogy önzés az
+egész szerelem, pedig nem igaz. A leánynak, ugy hallom, van egy õrnagy
+nagybátyja, valami tekintélyes katona, tudja, akinek adnak is valamit a
+szavára. Ez az ember is kell nekem. Ha ez egyszer bemegy a tiszti
+kaszinóba, összehivja a tiszteket s azt mondja nekik, hogy: nézzétek
+kamerádok, van itt egy szegény fiu, a kivel szemben ti nagyon
+igazságtalanok vagytok. Halálba kergetitek. Ez a szegény fiu elvette
+húgomat s most már azt mondom, hogy vége legyen a komiszkodásnak, mert a
+ki még ezután is üldözi, annak velem gyülik meg a baja.
+
+Ennyit csak elvárhatok majd tõle, nem? Persze, tudtam, hogy igazat ad.
+Gondolkozzék mindég józanul az ember. Azért ne értsen félre. A lány
+szép, okos, jó... Hogy beszéltem e vele? Dehogy, hát hogyan beszéljek,
+addig csak nem járhatok ki az utczára, a mig rendben nincs ez a dolog.
+
+*
+
+A miket eddig összebeszéltem, most már vegye ugy, mintha nem mondtam
+volna. Haszontalanság az egész, volt, nincs. Azóta nagyot változott a
+dolog. Most már bizonyosan tudom, hogy bolond vagyok. Egy barátom azt
+mondta, hogy beszél az õrnagygyal. Ennek van már vagy két hete, és még
+sem változott semmi. Ugy látszik, hogy már õ se tud segíteni rajtam.
+Ostobaság olyan nagyon törõdni vele, hiszen az embernek egyszer úgyis
+meg kell halni, hanem azért mégis bánt, hogy annyira haragszanak reám.
+
+A leányról már ne beszéljünk. Hagyja, annak vége... Ennyit legalább
+vártam a familiájától. Anélkül nem alkuszom, Azt szeretném, hogy én
+járjak erre, arra, ahová én akarok, nyugodtan, hogy ne bántson senki,
+szeressenek. Gondoltam, hogy talán így megérem. No hát ez bolondság, ez
+semmi, ennek már vége. Majd beszélünk még róla, ha egészen elmulik. Most
+még bánt, fáj, ha hozzá érnek. Ha enyém lehetett volna a leány, meg a
+major! Akkor én ma nem igy beszélnék önnel, hanem hagyjuk az egészet,
+mert sajog bennem minden, ha ez a megszabadulás az eszembe jut. Majd
+talán még egyszer beszélünk errõl, addig hagyjuk.
+
+*
+
+Tanár ur, én elmenekültem önhöz. Meg akarnak ölni. Ülök az ablakban,
+arra jönnek sokan, csupa katona, sor sor után, egyik haragosabb, mint a
+másik, rám néznek s most láttam, egyszerre mind rám fogja a puskát,
+mind, mind. A tiszt volt az elsõ... Hogy a tisztnek nincs puskája?...
+Azt ön nem tudja, van, van, mindkét vállán egy-egy. Elõbb jobbról vette
+le, lõtt, aztán balról, azután mind, mind lõttek be az ablakon s
+kiabáltak; majd megbolondultam, rettenetes volt, ebbe belehalok.
+Csakhogy elszaladtam, ez segített. Én élni akarok, élni. Tanár ur, ön
+tisztességes ember, ide jöttem, dugjon el valahova, beszéljen velük,
+mondja meg nekik, hogy én nem bántok senkit, hagyjanak engem élni.
+Mondja meg nekik, mondja meg.--Az õrnagy, mit beszél az õrnagyról, abban
+már nem lehet bizni, ha akart volna valamit tenni, nem jutottam volna
+ide a rettenetességbe.
+
+
+
+
+A KIRÁLY ÉS A PIPACS
+
+
+Egyszer, még a messze idõben valaha régen volt egy nagy ország. Csupa
+okos, tudományos ember állott az élén. A király csak ugy ott szolgált
+mellettük, aláirta az irásokat, meg leragasztotta a sok pecsétes
+levelet, hanem azonkivül aztán nem is adtak neki semmi dolgot, mert
+nagyon furcsa ember volt. Egy kicsit hóbortos, bolond is, vagy mi, mert
+bár nem volt rá semmi szüksége, minden ott termett elõtte, a mit a
+szeme, szája megkivánt, mégis folyton olyasmin törte a fejét, a mihez az
+ilyen jobbmódu embernek semmi köze. Ha néha beszabadult abba a szobába,
+a hol a bölcsek azon tanácskoztak, hogy a hajókon kétszer, vagy
+háromszor kiáltson-e hurrát a legénység, a mikor a szomszédból a másik
+király megérkezik, vagy hogy egy vagy két soros gombu frakkban
+tisztelegjen õ eminenciájának a kadarikai érseknek a deputáció, olyan
+hiábavalóságokkal állott elõ, hogy a népnek nincs kenyere, egymásután
+hullanak el a falukban a gyermekek, mert a föld még korpát se ad és
+sírva õdöng a fõváros felé a sok paraszt. Segíteni kell, még akkor is,
+ha az utolsó kabátunk adjuk oda.
+
+A bölcsek nagyon megbotránkoztak ezen a kellemetlenkedésen. Az egyik föl
+is állott s illendõ tisztességtudással, amugy tessék-lássék, a mint hogy
+hát ez kijár az ilyen mindenbe belekotnyeleskedõ czimzetes királyoknak,
+elmondta a maga véleményét.
+
+--Kérem szépen, itt most fontos politikai érdekekrõl beszélünk...
+
+--Mi az, semmi. Már tanulhattatok volna annyit, hogy az elsõ az ember.
+Mentsétek meg elõször az itthont, azután menjetek a szomszédba söpörni.
+Ez csak világos...
+
+--Ugyan kérem.
+
+Az egyik bölcs odavágott a másiknak a szemével s azután meg az
+okvetetlenkedõ urra és súgva mondta:
+
+--Bolond, ugy-e bolond?
+
+A másik szomoruan felelt.
+
+--Az, tisztára az, most már egészen vége.
+
+Egy lakáj, a ki az ilyen kényes helyzetekben feltalálja magát,
+karonfogta a királyt s gyöngéden kivezette a terembõl. A király csak az
+ajtóban vette észre, hogy õ voltaképpen nem akar még elmenni, de akkor
+már késõn volt, mert a lakáj ismerte a gyönge oldalát s a fülébe súgta:
+
+--Jöjjön felség, jöjjön, várja a pipacs.
+
+A királynak kiderült az arcza, fénylett a szeme, amint körülnézett.
+
+--Hol, hol?
+
+--Otthon, csak menjen hozzá, felség.
+
+--Kiengednek a kapun?
+
+--Ki, ki, csak mondja meg a portásnak, hogy én megengedtem, hogy
+kimenjen...
+
+--Te, te engeded meg, te pimasz!
+
+A lakáj okos ember volt, nem ellenkezett. Azzal vágta el a dolgot, hogy
+csak tessék menni, fölnyitják a kaput. Ez a fõ. Az csak mindegy, hogy
+kinek az engedelmére. Még együtt mentek át egy udvaron. Ezt az idõt
+fölhasználta a király arra, hogy mondjon egy két szót a lakájnak
+azokból, a mi éppen az eszében járt.
+
+Mert tudod, fiam, ugy kell annak lenni, hogy mert az ország a népé, hát
+a nép legyen az uralkodó. Õk milliók s hogy mi lesz a sorsuk, az csak
+fontosabb, minthogy lehull-e egy-két korona. Én nem sajnálnám az
+enyémet, hidd el. Utálatos ember az, a ki mindig a maga hasznát nézi. Jó
+lehet dolgozni, szép lehet, de nem ilyen hiábavaló munkát, hanem okosat,
+a mibe belefárad, megizzad az ember, hogy estére tudjon beszámolni
+magának az életének egy napjáról. Hiába volt-e vagy nem. Érted?
+
+A lakáj rábámult és megrázta a fejét, hogy nem érti.
+
+--Nekem megvan a kenyerem. Igen, igen. Te nem értesz. Arról van szó,
+hogy mindenkinek meglegyen a magáé, meg hogy az egyik ne legyen állat, a
+kivel ugy bánnak a kocsisok, a hogy nekik tetszik, a másik meg az ur,
+csak ur s egyéb semmi...
+
+A lakáj bambán bámult a királyra s minthogy már elvált az utjuk,
+befejezte a vitát a maga módja szerint.
+
+--Mindenkinek megvan a hivatala.--Én meg vagyok elégedve, mit törõdöm
+mással.
+
+A pipacs szilaj, vad leány volt. Ez a csufneve volt, valahogy másképpen
+is hivták. Künn lakott a város végén egy kis házban, ahonnan nem is volt
+szabad bejönnie soha, mert mindjárt elfogták és tömlöczbe dobták a
+zsandárok. Szép tiszta kis szobája volt, tele irással, könyvvel, a
+melyekhez visszatért, a mikor már elfáradott erdõn-mezõn a kóborlásban.
+Azt tartották róla, hogy bolond s azért csatangol annyit a fák közt, meg
+a rögös mezei utakon, õ azonban nem sokat törõdött ezzel. Szerette a
+fáit, a füveit, lobogó magas vetést éppen ugy, mint a kiszáradt, sárgára
+aszott rétet. Azt mondta, hogy mindenbõl lehet tanulni valamit, csak
+nézni kell, hallgatni, figyelni, okoskodni s az ilyen eszelõs leány még
+a mérföldes tarlón sincsen egyedül, mert vele van az Isten.
+
+Mikor a király bekopogott a friss zöldre mázolt salugáteren, eléje
+szaladt a leány, vonta be maga után a szobába s annyi mondani valója
+volt, hogy a beszédében ide-oda kapkodott s elállott a lélekzete is, ugy
+igyekezett megértetni magát ezzel a komor emberrel, a kinek az arczárói
+leolvasta, hogy nem hoz számára semmi vigasztalást.
+
+--Nézd csak! mondjuk igy, hogy én vagyok a nép, én egyedül, vagy nem is
+másként. Én vagyok a szellem, a melybe beleköltözött minden, a mit
+erre-arra mindenfelé összeszedett a szegény emberek között. Egy csomó
+panasz, szemrehányás, keserüség, düh és elmondom elejétõl végig. Te
+pedig ur vagy, olyan nagy ur, a kinek nem parancsol senki. Az se áll a
+jó lelked utjába, hogy talán nem értene meg az eszed, hát hallgass meg.
+Nem lassan, hanem egyszerre tönkre megy az országod, mert rájár a
+csapás, tüz, viz, szárazság, dögvész, minden egyszerre. Az emberek már
+káromkodva mennek el a templom mellett, mert hiába imádkoznak, nem jön
+esõ s nem születik az elhullott helyébe uj barom. Az ég sem kék már arra
+kifelé, hanem fekete. Eredj haza, csinálj rendet. Segíts népeden, mert
+ha az elpusztul, elveszett az ország.
+
+A király leült egy ládára, a két összeszorított öklére hajtotta a fejét
+s ugy érezte, hogy egy csomó tüzes vasmarok nekiment a szivének és tépi,
+tépi mindenfelõl. Rettenetesen fájt benne minden, az agya elkábult,
+szemei nekimeredtek annak a semminek, a mibe összeszaladt elõtte a
+világ, a torka kiszáradt, érezte, hogy szomjas és annyira gyönge, hogy
+ha csak az Isten keze meg nem fogja, lefordul a szegény leány ládájáról
+és meghal, az agyagos földre ejtve a koronás fejét. Künn pedig õrült
+tánczba kezdett a ház körül a nyomor és a kétségbeesés. Más nem látta,
+csak õk ketten, de majd belebolondultak ebbe a látományba. Kisértetnek
+öltözött minden nyomoruságba fulladt paraszt, férfiak, asszonyok,
+leányok és összefogózkodva, õrjöngve körültánczolták a házat.
+Bezörgettek az ablakon, mintha a vihar rázta volna meg a kis
+üvegtáblákat, döngették a falat s néha ugy megingott az egész kis gyönge
+házikó, mintha belekapaszkodott volna a szél s el akarta volna vinni a
+negyedik határba. A király mellé húzódott a lány is és suttogott a
+fülébe rettenetes dolgokat.
+
+--Igy lesz, mondom neked. Egyszerre csak mind eljönnek, oda be hozzátok.
+Hidd el. Én mondom, megtanított reá a mezõ, az erdõ, a törvény, a mi
+ezekbe a könyvekbe meg van irva, az élet, a kenyér törvénye, a mi csak
+ideig-óráig türi meg az igazságtalanságot. Rendszerbe szedik egyszer ezt
+a tánczot s azt le nem gyõzi aztán semmi erõ, mert itt aztán vagy az
+általános, mindenséges elzüllés következik, vagy a diadal. Menj, menj,
+szaladj haza, csinálj rendet az embereid között.
+
+A szegény király kirohant az éjszakába, be a városba, föl a palotába,
+egyenesen a bölcsekhez, a kik még mindig tanácskoztak s most már arról,
+hogy az ágyulövések száma és a szines, zászlós vitorlák között milyen
+legyen az arány, hogy se sok ne legyen, se kevés.--A király berontott a
+szobába és nagyot csapott az asztal közepébe.
+
+--Emberek, elpusztítjátok az országomat, egyenesen beleteszitek a sirba.
+Térjetek észre. Itt a veszedelem, nem a holdban...
+
+Az urak kelletlenül néztek össze s az egyik fölállott és illendõség- és
+tisztességtudással szólott:
+
+--De felség, hiszen most a külpolitikáról van szó.
+
+A többi rámondta:
+
+--Persze, persze, nem lehet megbontani a rendet.
+
+A lakáj megint bejött és karonfogta a rendetlenkedõ urat.
+
+--De felség, hát modor ez? Pihenje ki magát, jöjjön, jöjjön...
+
+A király ment, mint egy masina, végig a sok udvaron. Nem látott, nem
+hallott, inkább csak megsejtett egy aranyos czifra padot valamelyik
+sarokban. Erre leesett s megvigasztalhatatlanul, kimerülten hunyta le a
+szemét.
+
+
+
+
+A FARKAS
+
+
+Vendég voltam a falun s végigjártunk már minden uri szomszédot. Elvittek
+mutogatni erre-arra, messzebb is, mikor egyszerre kifogytak a
+vendéglátóim minden uri ismerõsbõl. Akkor nagy tanakodás következett,
+hogy kit lehetne még meglátogatni a környéken. Sokszor hallottam, hogy
+valami öreg Halmágyiról beszélnek, hogy ahoz még el lehetne menni, de
+aztán mindig halogatták ezt a látogatást.
+
+--Vén bolond az, mondta a házigazdám--nem érezné jól magát nála.
+
+--Fura ember... Meg aztán hátha kiszabadulnak a farkasai.
+
+--Micsoda farkasokról beszélnek?
+
+--Az a vén eszelõs egész csomót tart ketreczben, mint más ember a ludat.
+Néha éjszakánként, ha csendes idõ van, idáig elhallszik az ordítozásuk.
+Van neki már vagy negyven. Ez a szenvedélye...
+
+--Hát aztán miért?
+
+--Mert bolond.
+
+--S megengedik a hatóságok az ilyen passziót?
+
+--Miért ne. Nem bánt senkit. Még hasznunkra van a bolondsága. Jobb
+nekünk, ha nála ordít az a sok vadállat, mint ha a környéken csatangol.
+Aztán, ha jól bezárja õket, kinek mi köze hozzá. Ur az, nem lehet neki
+olyan könnyen parancsolni.
+
+--Gyerünk el hozzá.
+
+Egy kicsit huzták, halasztották még a látogatást, hanem már nem hagytam
+nekik nyugtot. Látnom kellett azt a furcsa embert. Egy reggel aztán
+felkészültünk, revolverekkel dugdostuk tele a zsebeinket, nem tudhatja
+az ember, hogy mi minden történhetik, elõállott a kis kocsi két fürge
+hegyi lóval s elindultunk Halmágyihoz. Hajnalban már elõrelovagolt egy
+legény, hogy bejelentsen bennünket nála. Igy is attól féltek a gazdáim,
+hogy kiizen elénk valami hazugságot s nem fogad el.
+
+--Nem igen szereti az embereket. Kevés szavu, gyülölködõ, zárkózott
+lélek s lehet, hogy éppen a lajstromon dolgozik.
+
+--Micsoda lajstromon?
+
+--Azt mondják, hogy a vadállatait tartja számban. Összeir róluk,
+toronyát-boronyát, az isten tudná, hogy mivel van tele egy ilyen
+bolondnak az esze.
+
+Mikor fölkapaszkodtunk a hegyre, nagy lejtõ következett s a hegy alatt,
+sok fa között a hol már ritkásan, mogyoróbokrokkal, alacsony,
+félbenmaradt tölgygyel, juharral, cserrel elkezdõdött az erdõ, ott volt
+a vén Halmágyi háza. Magas, foszlott vakolatú, falkerítés vette körül az
+egészet, csak a hegy tetejérõl láthattuk a ház tetején a zsindelyt,
+melyet buján nõtt be a moha, azután, amint lennebb ereszkedtünk,
+elveszett elõlünk a ház. Egy csomóban sok fekete fa lengett lomhán
+jobbra, balra, a mint északról, vagy délrõl fujt a szél s a nagy csendbe
+néha egy-egy hosszu vonítás, veszedelmes ismeretlen hang üvöltött bele.
+Félelmes kezdett lenni a vidék. Hallgatva éreztük mi is, a lovak pedig
+nyihogva, nagyokat fujva rohantak lefelé az uton s néhány erõs
+ostorcsapással kellett észretéríteni õket, mert a legszivesebben inkább
+visszafordultak volna. Különösen az egyik remegett s néha magasra
+fölkapta a fejét, ugy szaglászva, mint a vadászkutya.
+
+A nehéz kapu elõtt egy kis öreg ember topogott a hideg õszi sárban.
+Mikor odakanyarodtunk a kocsival, élénken elénk szaladt s mig kibontott
+a takarókból, folyton beszélt, megtapogatta a lovakat és segített
+mindenkinek a leszállásban.
+
+--No Feri, csak hogy egyszer téged is lehet látni. Örvendek uraim,
+örvendek s a pesti urat is elhoztad, szép, szép, tessék beljebb, elõre,
+elõre uraim.
+
+Azután a kocsisnak rendelkezett.
+
+--Te lekerülsz az istállókhoz. Jobbra fordulj be az uton a kerítés
+mellett; mondd csak, hogy a Farnos tekintetes ur lovai vagytok, aztán
+kapsz mindent. Én küldtelek, értetted, én küldtelek, azt mondd meg az
+ispán urnak, aztán nem lesz panaszod. Biztosítalak, biztosítalak. Feri,
+csak hagyd, a kocsin maradhat minden, nem lopja el senki. Csak elõre,
+elõre uraim.
+
+A nagy, nehéz kapu mellett volt a kis ajtó. Azon mentünk be nagy
+csendesen egy piszkos nagy udvarra, a mit gazzal hordott tele az õsz.
+Belesüppedtünk a rothadt falevél rétegbe, a mibõl minden lépésnél sárga,
+szennyes viz szivárgott ki. Egyikünk se szólott egy szót se, csak a
+házigazda tánczolt körülöttünk fürgén, hol az egyik, hol a másik
+vendégét ragadva karon s folytonosan beszélve hebehurgyán, minden
+összefüggés nélkül összehadarva mindent, a mi csak a megrongált agyából
+a nyelvére tolongott. Egy-egy pillanatra megállottunk. Rettenetes nehéz,
+dögletes levegõt czipelt felénk a szél, mikor egyszer-egyszer meglendült
+a levegõ s távolabb, de már nem messze, egymás szavát tulkiabálva
+ordított egy csomó vadállat, a ki annál félelmetesebb volt, mert csak a
+hangját hallottuk. A kis öreg ember mosolyogva nézett ránk.
+
+--Én már meg sem tudnék lenni nélkülük.
+
+Körülnézett, hogy kinek beszéljen s hirtelen karonfogva engem, pár
+lépéssel elõbbre vitt, mintha titkot akarna mondani.
+
+--Nagy tanulmány ez kérem, nagy tanulmány. Hiszen uraságod gondolja már,
+elvégre literátus ember, a kinek nyitva van a természet. Jöjjön csak,
+jöjjön...
+
+Egyszerre azonban hátrafordult s engem eleresztve ott kezdett
+beszélgetést.
+
+--Te Feri, tudja ez az ur az alapelvet.
+
+--Nem.
+
+--Nem?
+
+Arra megint hozzám szaladt s huzott maga után, mig egy csendes sarokba
+nem értünk. Itt hirtelen elmondott mindent, a mit elõbb tudnom kellett,
+de nagyon izgatott volt, a mig beszélt. Féltem tõle, huzódtam s néztem a
+szemét, hogy milyen zavaros, üres, fénytelen. Ugy látszik észrevette az
+idegenkedésemet, mert igyekezett megnyugtatni.
+
+--Csendes öreg ember vagyok, ne tartson semmitõl. Szeretem, ha
+gondolkozó elmékkel találkozom, azért rohanom meg ugy. Én ugyan
+tisztában vagyok a magam dolgával, hanem azért mégis szeretek
+elbeszélgetni egy-egy okos fõvel. Ezek a falusiak itt jó emberek, hanem
+hát mégse tudhatnak mindent. Meg sem értik, ha mond nekik valamit az
+ember. Mutatják, hogy: igen igen, odahallgatnak, hanem azért látom, hogy
+csak a repczén jár az eszük, meg az õszi vetésen, az emberi agy belsõ
+világa elõttük érthetetlen. Ahoz szegények, hanem hát ön, elvégre
+fõvárosi ember--van ott néhány barátom is, nem ismeri õket? Naláczy
+Pista, Góth Samu... nem? Egyiket se, nohát mindegy, a fõdolog az
+alapelv, vagy eszme, vagy tény, de hát az is mindegy, hogy hogyan
+mondjuk, a honnan kiindulunk. Ugy-e az a fõdolog?
+
+--Az, az bátyám...
+
+--No lám, hogy mindjárt megérti. Hát itt van egy csomó farkas, de egyik
+se az, a melyiket én keresem. Tudja melyiket keresem?
+
+--Nem bátyám, nem...
+
+--Furcsa, hát nem preparálták elõre arra, hogy bolond vagyok? Itt mind
+azt mesélik a környéken... Hát azt keresem, a melyik a fiamat elvitte.
+Egy-két szóval elmondom a történetet, hogy tudjon valami faktumot is.
+Nem régen házasodtam s aztán gyönyörü fiam született. Szép egy kölyök.
+Tudja három éves korában már olyan kis Góliát volt, derék ficzkó,
+mondhatom. Egyszer télen lement a cselédházba. Kis dolmány volt rajta,
+belül prémmel, meg nadrág, meg csizma s fütyülni tanult a kocsistól.
+Kijött, bement, lármázott, mi, én meg a feleségem, a ki szegény azóta
+megbolondult s Szebenben van a tébolydában, a tornáczról néztük, hogy
+mit csinál. Egy kicsit késõi gyerek volt, hát roppant mód rajta
+csüngtünk. Egyszer jön egy állat, valami nagy kutya, ugy láttam az elsõ
+perczben s felkapja a gyereket a cselédház elõl s eliramodik vele. A
+gyermek visít, igy: Jaj! Jaj! én beszaladok a puskáért, de a mire
+kijöttem, már vége volt mindennek. Farkas volt, nem kutya. Ide
+beszemtelenkedett s elvitte a fiam. Ezt keresem, ezt a dögöt, hanem még
+nem találtam meg.
+
+A szivembe szaladt minden vérem. Egyebet se hallottam, mint a hogy az
+öreg elmondta, hogy mint visított a fia: Jaj! Jaj! aztán nehéz lett az
+agyam s mig rámeredtem a kis öreg emberre, ugy éreztem, mintha
+összezavarodnék bennem minden. Hangosan gondolkoztam, egy párszor
+kiszaladt a számon a végtelen sajnálkozás: szegény, szegény, de az öreg
+meg se hallotta, most már egészen az alapeszmével volt elfoglalva.
+
+--Érdekes, ugy-e érdekes, most csak meg kellene találni azt a disznót, a
+ki elvitte, de nincs köztük, nincs... Jöjjön nézze meg...
+
+Megint fürgén fölugrott s vitt magával a csürig. A nagy kapu elõtt egy
+legény járt le és föl vasvillával, mint valami katona. Az öreg idegesen
+intett neki, hogy nyissa ki a kaput. A legény leszedte a nagy lakatokat
+s föltárta a két nagy kapuszárnyat. A csür nagy szája vasrácscsal volt
+elválasztva a világtól s benn egymást hajszolva tolongott egy egész
+csomó farkas. Rekedten ordítoztak, a mikor rájuk csapott a hideg szél s
+csak a mikor egy kicsit megszokták már a világosságot, mentek neki a
+rácsnak, vicsorgatva a fogukat és ordítva veszett módon, hogy
+megremegett bele az ember. Csak az öreg maradt nyugodt s olyan feszült
+figyelemmel kísérte minden mozdulatukat, mint a hogy a természettudós
+figyeli meg a tûre szegzett bogarat.
+
+--Arra ott ni sokáig gyanum volt, de aztán rájöttem, hogy mégse õ volt.
+Sokkal nyugalmasabb természet. Ott balra az a másik, az ott ni, a melyik
+éppen a falhoz dörzsölõdzik, talán inkább lehetett, hanem az sánta. Nem
+vettem észre pedig, hogy sánta lett volna az a bitang. Pedig semmi baja
+sincs a lábának, ugy "külsõleg" megvizsgáltattam, szóval nem az volt. Ez
+itt mintha sunyin nézne rám, a mikor idejövök, hanem ez kicsi, igen
+kicsi. Amaz nagyobb volt, sokkal nagyobb: különben hiszen mind benne
+vannak a lajstromban, szépen sorjában. Nincs köztük, nincs mondhatom. De
+majd megkerül, ha csak addig valahol bele nem döglik az éhségbe. Csupa
+verem az egész vidék, mind belehullanak, aztán hozzák õket és én
+figyelem. Persze addig semmit se tehetek, a mig biztosat nem tudok.
+Utálatos volna csak ugy gyanura cselekedni. Majd megjön, akkor aztán még
+nem tudom mi lesz, hanem rettenetes valami lesz. Nem tehetek róla, de
+borzasztóan nekimegyek, kitépem a belit a fogammal.
+
+Lihegett, megtörülte az arczát s leült egy pillanatra pihenni...
+
+--A fogammal, igen, igen, hanem hát csak ugy gyanura nem lehet
+elindulni.
+
+
+
+
+A KÉT FIU
+
+I.
+
+
+A lakodalmas vonat egy kis késéssel érkezett meg az állomásra. A
+tisztviselõk és a szolgák az állomásfõnök köré gyülekeztek a perronra és
+vártak. Ugy beszélték meg, hogy egy kis fogadtatást rendeznek a
+raktárosnak, a ki ma hozza haza a feleségét. Mig a vonat megérkezett,
+három négy csoportba összeállva beszélgettek külön-külön a tisztek,
+altisztek és a munkások, tárgyalták a házasságot, ez volt ma a
+legaktuálisabb megbeszélni való a pálya-udvaron. Néha valaki kivált
+egyik-másik csoportból s a sinek közé állva, kezével ernyõt tartva a
+szemei elé, belenézett a két hosszu vonalba addig, a mig összeérnek és
+ugy szaladnak tovább a hosszu egyenes pályán, de aztán visszament a
+többihez, még sehol semmi. A fõnököt most már az nyugtalanította, hogy
+többet késik a vonat, mint a mennyit elõre jeleztek. Benézett az
+irodába, de már a küszöbrõl visszatért, mert a feje felett megszólalt a
+jelzõharang, jelenteni, hogy a legközelebbi pálya-udvar már kibocsátotta
+magából a vonatot. A korlát mögé rekesztett olcsópublikum erre
+czihelõdni kezdett, tolongtak az ajtó felé s mintha az egész tömeg
+ráfeküdt volna, recsegett elõttük a korlát.
+
+Végre, jóval négy óra után, a pályaudvar véges-végén megjelent egy kis
+füstpászma, olyan kicsi, mint a czigaretta füstje. A mint közelebb jött,
+mindig nõtt, már azt a fekete pontot is meg lehetett látni alatta, a
+mely innen hallva ugy zakatol, mint egy varrógép a harmadik szobában s
+mig az ember elszámolna százig, ott dübörgött már a lokomotiv a raktárak
+elõtt, lassu méltósággal közeledve, forró lehelletét kifujva magából
+mind a két oldalán, mintha fáradt volna. A napos tisztviselõ kivált a
+csoportból s átvette a kalauz jelentését. Mikor a jelentés érdekes
+kezdett lenni, odaintette a fõnököt is, hogy ketten hallgassák.
+
+--Azért késtünk annyit--jelentette a kalauz--mert vészjelzés volt az
+uton. Egy gyermek kinyitotta az ajtót s lemászott a lépcsõkre, nem
+lehetett visszavinni a kocsiba, a mig meg nem állottunk. Akkor is ugy
+ordított, mintha a bõrét nyuzták volna le.
+
+--Ki állította meg a vonatot?
+
+--Az apja, vagy mije, a raktáros ebbõl az udvarból. A feleségeé a
+gyerek, hat vagy hét esztendõs. A harmadik kocsi lépcsõjérõl szedtük le.
+Ugy fogta a korlátot, mint a majom, minden ujját külön kellett
+lefeszíteni róla. Csoda, hogy pozdorja nem lett belõle, az Isten õrizte,
+vagy mi...
+
+Lassan elindult arra felé, a hol a raktáros adogatta le egy hordárnak a
+holmiját. Egy perczre odalapultak a kocsikhoz, mert sisteregve szaladt
+el mellettük a gép, visza a kuthoz vizért. Azalatt a két hivatalnok
+összenézett, a kalauz pedig mellettük állva várta, hogy mit mondanak.
+
+--Irunk jegyzõkönyvet a dologról? kérdezte a napos hivatalnok.
+
+A fõnök gondolkozott, s aztán hirtelen kivágta magát.
+
+--Jelentse be a legközelebbi állomáson--mondta a kalauznak s azzal
+gyorsan a raktárosék kocsijához ment, hogy mint fõ-fõember a
+pályaudvarban fogadja az uj asszonyt.
+
+--No, megjöttek Karacs ur?--kiáltotta már messzirõl.--Csakhogy itt
+vannak!
+
+Akkorra leszállott már az asszony is. Elvette a bokrétát, a mit az
+altisztek adtak be neki, szagolgatta a virágokat s nagy zavarban volt,
+mert a kocsiban erõszakosan sivítani kezdett a fiu és semmivel se
+lehetett rábirni, hogy leszálljon. A raktáros nagyon restelte a dolgot s
+mérges pillantásokat vetett a kocsiba, erre még jobban ordított s
+rugdosni kezdte az anyját a gyermek, a ki erõvel akarta kihuzni a
+kocsiból. A kocsik tengelyét és kerekeit végig kalapálva elindult a
+vonat mellett egy lakatos a gépházból. A mint a raktárosék kocsijához
+ért, átlátta a helyzetet, kormos fekete arczát bedugta az ajtón és
+rákiáltott a gyerekre:
+
+--Takarodsz ki, haszontalan kölyök!
+
+Az asszony is huzni kezdte a gyereket és aggodalmas hangon szólítgatta:
+
+--Jóska gyere, megesz a bácsi:
+
+Jóska erre kijött a kocsiból, de mikor látta, hogy a fekete ember
+kaczagva megy tovább, dühbe jött és nagyon megharapta az anyja kezét. Az
+asszony felsziszszent és a zsebkendõjébe takarta a kezét, azonban olyan
+nagyon fájt a harapás, hogy bármint igyekezett mosolyogni, könnyezni
+kezdett. A férje odaszólt neki: halgass az Istenért--a többi pedig nem
+tudta, hogy mihez kezdjen. A pénztáros boszankodva hátat fordított az
+egésznek és bement az irodájába. A fõnök mégis akart valamit mondani,
+megsajnálta a szegény asszonyt. A gyerekre mutatott, intim igyekezett
+lenni:
+
+--Ma egy kicsit haragos a kis fiu, ugy látszik.
+
+A raktáros boszankodva felelt:
+
+--Az, az uton is komédiázott, alig birtunk vele.
+
+Látszott az arczán, hogy szeretne végig vágni rajta.
+
+A fõnök most már végét akart vetni a faggatásnak. Még egyszer az asszony
+felé fordult és szivesen kezet szorított vele, vigyázva, hogy be ne
+vérezze a kezét, mert a kendõn már átszivárgott a vér.
+
+--Kivánom, hogy jól érezze magát nálunk, Karacsné asszony. Az ura jó
+ember, derék tisztviselõ...
+
+Az asszony zavarban volt, alig lehetett hallani, hogy mit felel:
+
+--Igen, jól fogjuk érezni magunkat.
+
+Azzal elindultak a második lépcsõ felé, a mely fölvezetett a raktáros
+lakásába. A gyermek az anyja szoknyájába kapaszkodott, az asszonynak
+valósággal hurczolnia kellett maga után.
+
+Az urak összenéztek s szó nélkül indultak vissza a hivatalos szobákba.
+Nem akart egyik se addig szólani, mig az altisztek és a szolgák rájuk
+figyelnek. Benn se beszéltek sokat, csak elkomolyodtak, nyomasztólag
+hatott valamennyiükre az a család, a melynek már a megérkezése olyan
+különös, hogy lehetetlen jó végre számitani ilyen kezdettel. Mig az
+asztalra hajolva dolgoztak, meglátszott rajtuk, hogy egy gondolat jár a
+fejükben. Néha át is pillantottak egymáshoz s aztán megint lekapták a
+fejüket a papirra. Akkor oldódott meg a nyelvük, a mikor a fõnök kijött
+a szobájából s a nélkül, hogy megmonda volna, hogy kirõl beszél, az
+kérdezte:
+
+--Hát aztán kapott-e legalább ez a szerencsétlen valami pénzt ezzel az
+asszonnyal?
+
+Most már mind belemelegedtek a beszédbe s meghányták-vetették a raktáros
+dolgát.
+
+--Valami keveset, pár ezer forintot.
+
+--S ezért a nyakába vette ezt a kölyköt.
+
+--Mi lesz vele?
+
+--Hiszen ez a bömbölõ ficzkó nem is gyerek, hanem majom. Nézték az
+arczát? A homloka hátraesik, ha volna is alatta agy, agyonnyomná.
+
+--De nincs, hiszen hülye.
+
+A gyerek ezalatt fenn elaludt. A raktáros elment a dolgára s az asszony
+megállott a vetetlen ágy elõtt, melyen a paplant maga alá gyürve, tátott
+szájjal, valósággal részegmódra, nagyokat szuszogva aludt a fia. A mig
+nézte, végtelen reménytelenség és szomoruság ömlött el az arczán. Mikor
+érezte, hogy most már nemsokára sírni fog, elindult a szobákban
+rakosgatni, hogy egyeben járjon az esze ne a fián, ezen a nagy
+nyomoruságon, a kit akárhogyan is kéri, nem akar elvenni az Isten.
+
+
+II.
+
+
+A raktárosékról aztán nem sokat lehetett hallani. A férfi csendesen
+mázsált, egész nap fülére huzva mindig a nagy kongó raktárban a gyapot
+sipkát, mintha nem csak a levegõtõl félne, hanem a hangtól is.
+Idegenkedve nézett mindenkire s meg volt gyõzõdve arról, hogy itt tréfát
+üznek belõle, a mióta bevonult az asszonnyal, meg azzal a hülye
+gyerekkel, a ki csak ugy az ágról, vagy honnan szakadt reá. Ha
+mosolyogva ment el mellette egy munkás, gyanakodva nézett utána s ugy
+fürkészte az embereket, mintha a lelkükbe akarna látni. Ez nyomta is
+szegény fejét nagyon, olyan volt, mintha mindig fáradt lenne.
+
+Azt is hitte, hogy megvetik. Már bizonyára mindenki tudja, a mit
+eltitkolni szeretett volna még önmaga elõtt is, hogy az asszony fenn
+Pesten együtt élt egy gazdag urral és az adta neki a háromezer forintot
+meg a gyereket is. Õ pedig elvette a pénzt, azzal a a gyereket is ide
+hozta az asszonyt is. Nem igen mert a szeme közzé nézni senkinek. Mintha
+attól félt volna, hogy rákiált valaki:
+
+--Ugyan, ugyan, ne adja ugy a becsületest, maga komisz ember.
+
+Ilyenformán érezte magát otthon is, a mikor leült a felesége mellé.
+Igyekezett jó lenni az asszonyhoz, az örökké zugó nagy raktárhoz szokott
+hangját hozzá szoktatta ahhoz, hogy suttogjon, ha a szükebb négy fal
+közé kerül, szeliden, csendesen beszélt vele, mert félt, hogy egyszer a
+fejéhez vágja azt, hogy nem tisztességes ember az, a ki feleségül veszi
+a más ember szeretõjét.
+
+A gyermektõl pedig félt. Nem tudta, hogy miért, de nagyon tartott tõle.
+Mig a szerencsétlen bambán bámult reá a szögletbõl, azt hitte, hogy
+borzong a háta. Félve pillantott egyszer-egyszer oda, de hirtelen
+elfordult, mert megijedt attól a csunya, majomforma fejtõl, a melyen ugy
+hátrasimult a homlok, mintha lefésülték volna s alatta a nagy vizes
+szemek, a melyekkel a szerencsétlen kibámult a világba a nélkül, hogy
+megértett volna valamit s mintha mindig panaszolt volna, hogy: lássátok,
+milyen butának teremtett engem az Isten.
+
+A raktáros csak belsõ ösztönnek engedett, a mikor elkezdett komolyabban
+s a mennyire a kis intelligencziája megengedte, mélyebben foglalkozni a
+gyerekkel. Érezte, hogy ellenséggel áll szemben, fel akart fegyverkezni
+ellene, mert csak tudnia kell, hogy mi lakik abban a csunya majomban, a
+kitõl még az édesanyja is idegenkedve elhuzódik, mintha meg akarna
+tagadni vele minden közösséget.
+
+Egyszer, vagy hat hónap után elõször, kalácsot hozott neki a városból s
+melléje huzódott a sarokba. Az asszony nézte, hogy mit csinál s hagyta
+õket, hogy csak barátkozzanak, ha tudnak. A gyerek azonban nem
+barátkozott. Gyanakodva nézte ezt a közeledést, elhuzódott, mindig csak
+félszemmel, alattomosan nézve vissza, hogy nem követik-e ellenségesen, a
+fogait vicsorgatva fordult vissza, a mikor látta, hogy a raktáros utána
+ment. Azután is hiába való volt minden. A mint nõtt, az anyjához is mind
+idegenebb lett s a helyett, hogy a mint remélték, az évekkel
+megvilágosodott volna egy kissé az agya, mindég zárkózottabb és
+félszegebb lett. Utóbb már átalakult valami alkalmatlan butorrá a
+házban, ide-oda taszigálták, de aztán nem sokat törõdtek vele.
+
+A raktáros aztán egyszere az asszony ellen fordult. Beteggé tette az,
+hogy nem tudott menekülni a vad gyerektõl, a ki közéjök állott, az
+agyában elkisérte a raktárba, ki a sinekre, mindenüvé és akar vele
+valamit. Hogy mit, azt az Isten tudja. Mig a szegény megkinzott ember
+szó nélkül bódorgott a munkája után, mindig ezen töprengett, utóbb
+azonban már megformálta magának azt, a mit mintha a fülébe kiabált volna
+a gyerek, folyton hallott, zavarosan, érthetetlenül de mindig.
+
+--Én vagyok a mult, a megbüntetés, ráadás a hozományra.
+
+Lassan-lassan rettenetes lett az asszony sorsa. Kiméletlen, durva
+veszekedéseket kezdett vele az ura, azután meg elkezdte verni. Elõbb
+félve nyult hozzá, megijedt az elsõ ütés után, mert azt hitte, hogy a
+szeme közé ugrik a gyerek, de a mikor látta, hogy ki sem mozdul a
+sarokból, csak egy kicsit elõrenyujtja a nyakát, hogy jobban lásson, ugy
+érezte magát, mintha szövetségese volna. Az asszony kimondhatatlan
+bánattal nézett végig a gyereken, a ki mindennek az okozója, nem ment
+bele a verekedésbe, nem ütötte vissza az ütést, szó nélkül türt. Még
+valami elégtételfélét is érzett magában, mikor nagyon megszenvedett, azt
+hitte, hogy vezekel és ez jól van igy.
+
+Egyszerre azonban beköszöntött a raktáros házába a megváltó.
+
+Egy reggel, mikor már hetekig ki sem mozdult a szobájából az asszony,
+egészséges, hangos sirás hallatszott ki tõlük. Egy idegen asszony ki- és
+be szaladgált az ajtón s a raktáros, a mint csak tehette, fölugrott az
+emeletre egy-két perczre. Mig a lépcsõt járta, alig ismertek rá, ugy
+elváltozott. Elõbb aggodalmas volt ugyan, aztán ragyogott az arcza s a
+ki szembekerült vele, mindenkinek elujságolta a nagy örömét:
+
+--Fiam van, ma reggel jött a világra...
+
+--Hát az anya egészséges-e?--Kérdezgették meg az asszonyok.
+
+--Mint a makk, nincsen semmi baj.
+
+--Hála Istennek.
+
+Mutogatni szerette volna a gyermeket. Lábujjhegyen surrantak be utána az
+elsõ szobába azok, a kiket csak elfoghatott. Az idegen asszony egy kis
+vörös gyermeket hozott ki a másik szobából és sorra járt vele, hogy
+mindenki lássa. Az emberek ráhajoltak, megcsudálták, az asszonyok
+azonban igazán megvoltak hatva, mert inkább az anyára gondoltak, a ki
+nehéz álomba merülve pihegett benn a másik szobában. A régi gyermeket
+alig vette észre valaki. Az nem volt kíváncsi semmire; valami
+czérnakarikákkal babrált a sarokban s föl se nézett, hogy legalább
+körülnézzen.
+
+A szobában csend volt. Az egyik sarokból egy teknõbõl forró pára
+szállott föl, a teherpénztáros cselédje pedig hideg vizet hozott fel
+vedrekben a kutról. Az idegen asszony munkához látott, a többi pedig jó
+lélekkel vette körül a teknõt és mig az uj gyermek megkapta az elsõ
+fürdõt, egymást érte a sok megjegyzés, csupa jó tanács.
+
+Azt is találgatták, hogy vajjon kire hasonlít.
+
+--Egészen az anyja.
+
+--Inkább az apjára üt bizony, kék lesz a szeme.
+
+--Milyen okosan néz.
+
+--Már is több esze van, mint annak a suta Jóskának s a mint az asszonyok
+a sarokba pillantottak, szinte undorodva fordultak el a
+szerencsétlentõl, a ki, a mikor a nevét hallotta, bambán végignézett
+rajtuk.
+
+A raktáros akkor már nem volt ott.
+
+Leszaladt a pálya-udvarra keresni még valakit, a ki nem tudja az
+ujságot. Talált is. A fõnök épen a hétórai személyvonatot indította
+tovább, köpenyegébe burkolva sétált a sinek között. Mikor már elindult a
+vonat, akkor szólította meg a raktáros.
+
+--Fõnök ur, nagy ujság, fiam született...
+
+A fõnök mosolyogva nézett végig rajta és megrázta a kezét.
+
+--De aztán most már más lesz a világ, ugy-e?
+
+A boldog ember áradozni kezdett:
+
+--Hogyne, hogyne, megbolondul az ember a nagy boldogságban, persze hogy
+más, ujra kezdjük.
+
+
+III.
+
+
+Az uj gyerek nõtt, fejlõdött, szépült. Kedves gyermeke lett a
+pálya-udvarnak, mindenki formált hozzá valami jogot. Az egyik asszony
+pólyázta valaha, a másik az elsõ falovacskát vásárolta neki kilencz
+hónapos és két hetes korában, a harmadik az anyja ágya mellett
+virrasztott át egy-két éjjelt, mig az asszony a nehéz napjait élte. A
+raktáros boldog mosolyával látta, hogy hogyan kapkodják el egy-egy
+csókra a kis fiát, lehült, megnyugodott a nagy elégedettségben s a
+csendes, gondnélküli emberek komolyságával végezte dolgát. Õ maga is
+felszaladt egy-egy perczre a fiához a munkából, csak mondott neki
+valamit, hogy lássa és hallja, a mint csengõn, bátran felel. Néha ugy
+érezte, hogy ha lehetne, magába lehelné ezt a gyermeket, hogy egészen az
+övé legyen és féltékenykedett az asszonyra, a ki egész nap otthon van.
+Ez az érzése azonban szelid volt, az ellágyult jó ember ingerkedése
+inkább, sokszor, ha errõl beszélt, könnybe lábbadt a szeme és ölelni
+szerette volna az egész világot. Megosztoztak a gyereken békességgel s
+egyik sem irigykedett nagyon, ha a másiknak véletlenül több jutott
+belõle.
+
+Csak azon lázadtak föl, ha részt kért belõle magának a régi gyerek is.
+Pedig ez is megesett. Egy reggel a bölcsõ mellett találták a fiut.
+Szintelen szemeivel rábámult a gyermek mosolygós arczára, éppen a mikor
+ébredt. Mikor az anyja bejött, szó nélkül tovább állott, visszahuzódott
+a vaczkába és onnan bámulta végig, hogy mi történik azután, hogy a
+gyermek tele szájjal szopik, kapkod a kezecskéivel a levegõben és
+kiabál. Bamba mosolygásra huzódott az arcza, tetszett neki ez a csepp
+ember. Azután megint sokáig nem törõdött vele, de reggel, a mikor az
+anyjuk nem volt a szobában és sírni kezdett a gyerek, kivette a
+bölcsõbõl s karjára vette s magával vitte a sarokba. A gyerek elõször
+nagyon megijedt, de azután kibékült s kiszabadítva kezecskéit a békóból,
+végigsimogatta a szegény eszelõs gyermek arczát.
+
+Mikor az asszony kijött, halálra rémült. Elkapta a fiutól a gyermeket s
+rettenetesen szitkozódni kezdett:
+
+--Te majom, hogy mersz hozzányulni, te bestia!
+
+A hülye dühbe jött. Szük kis agyában megforgatta az egész dolgot s ugy
+találta, hogy nem tett semmi rosszat. Rárontott az asszonyra, hogy
+rugja, harapja, de éppen akkor nyitott be a raktáros. Ez aztán
+kegyetlenül végzett vele, a mikor megtudta, hogy mirõl van szó. Nagyon
+megverte a szerencsétlent. A nagy ordításra összeszaladtak a szomszédok
+és igazat adtak neki, a mikor megtudták, hogy mirõl van szó.
+
+--Nyuzza le a bõrét a czudarnak.--Kivette a bölcsõbõl...
+
+A teherpénztárosné kedvet érzett magában arra, hogy õ is adjon neki
+néhány pofont s mintha a csecsemõ lett volna a szobában az egyetlen élõ
+ember, a ki tiltakozik a verés ellen. Sírni kezdett. Mikor vége lett a
+szörnyüködésnek, a szerencsétlen föltápászkodott a földrõl, lebotorkált
+a pálya-udvarra. Átcsatangolt a sineken s elindult a töltés másik
+oldalán. Csak késõ este került haza. Nem tudta megmondani, hogy merre
+járt, de nem is sokat kérdezõsködtek utána.
+
+Attól kezdve, hogy most már rendesen kijutott neki a verés, még konokabb
+lett. Napokig nem lehetett szavát venni, csak bámult maga elé, sunyi
+módon fürkészte azt, a mi körülötte történik s leste különösen a
+gyermeket. A hogy a kis fiu kinõtt a pólyából, a mint járni és beszélni
+kezdett, annak õ volt a leghivebb tanuja. Kiváncsi volt erre a kicsi
+emberre, hogy vajjon mi lesz belõle.
+
+A gyermek is huzódott hozzá, különösen a mikor észrevette, hogy ennek a
+nagy kamasznak belekapaszkodhatik a hajába, a fülébe a nélkül, hogy
+kiáltana s ütheti, megrughatja, mindent eltür. A nagy erõs fiu a gyermek
+rabszolgája lett, vitte a hátán, elõtte csuszkált a porban s
+lassan-lassan olyan pajtásság fejlõdött közöttük, a mit nem lehetett már
+kiverni belõlük. Ha az egyik nem volt ott a játékban, kétségbeesve
+kereste a másik. A nagy fiu egyszer kemény öklével bedöngette a szomszéd
+szoba ajtaját, mert elakarták zárni elõle a gyermeket, a kicsi pedig
+betege volt annak, hogy elakarták választani a barátjától. Megszökött
+vele, mindenütt a nyomába járt, mint a kis csikó s ha valahol
+megpillantotta az ember a nagy eszelõs ficzkót, a mint bizonytalan nehéz
+lépéseivel barangolt a mezõkön, bizonyosan vele volt a kis barátja is és
+tipegett utána fáradhatatlanul, nehogy elmaradjon.
+
+A raktárost elkedvtelenítette ez a nagy barátság, félt tõle. Azon
+gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nagy fiutól, a ki
+mindinkább a nyakára nõtt már s olyan erõs kezd lenni már is, hogy nem
+tanácsos kikötni vele, különösen ha dühben van. Rendre levelezte az
+intézeteket, a hol talán bevennék nevelõbe, de mindenünnen
+elutasították. Ez a gond valósággal megtörte. A kis fiu vézna, gyönge
+gyermek maradt, az a ficzkó pedig olyan, mint egy bika. Elél száz
+esztendõt, a helyett, hogy akár holnap elvenné az Isten.
+
+A pálya-udvaron pedig sokat beszéltek a dologról. Senkinek se tetszett
+az, hogy olyan nagy barátságban van a kis fiu a bátyjával,
+aggodalmaskodtak s az egyik asszony ki is mondta nyiltan, hogy fél a
+szerencsétlenségtõl.
+
+--Nem lesz jó vége az egésznek. Annak a vadállatnak annyi esze sincsen
+mint egy tyuknak. Kárát vallják még annak, hogy igy szabadjára eresztik
+õket.
+
+Mindenki elhitte, hogy baj lesz a dologból. A raktárost is
+figyelmeztették s ezzel a szegény embernek még nehezebb lett a feje.
+Töprengve végezte a dolgát, babonás félelem szállotta meg, olyan, mintha
+egy nagyobb hatalommal állanna szemben. Mikor a nagy fiu elibe került,
+ideges reszketés fogta el. Egyszerre ránehezedett minden, a mit átélt, a
+mióta feleséges ember s érezte, hogy gyöngül a karja, ha megakarja
+rohanni ezt az ellenséget s elzsibbad az akarata. A fiu szemében is
+felfedezett valami ijesztõt s elfordult, ha az ránézett, vagy lesütötte
+a szemét, mintha szégyenlené magát. Most már a tébolydákhoz folyamodott.
+Igért sok pénzt, a mennyit meg se tudott volna fizetni, csak vigyék el
+elõle ezt a rémet, de mindenütt azt mondták, hogy a fiu nem bolond.
+
+Az asszony részese volt mindenben, lesoványodott, a nagy gondban
+betegeskedni kezdett és sokat panaszkodott mindenkinek, a kit csak
+elõtalált!
+
+--Ez lesz a halálom, ez a bárgyu...
+
+Egy reggel aztán vége lett mindennek.
+
+A nagy fiu lihegve és rettenetes halványan jött haza s keresni kezdte a
+kicsit. Nem szólott semmit, csak nem értette meg, hogy hova tünt el a
+barátja. Az anyja nyomon követte, leste minden mozdulatát, nem tudta,
+hogy mit keres. Félt megkérdezni, várt, hogy szólaljon meg magától.
+Mikor azonban látta, hogy nem beszél, már nem birta tovább, most már
+bizonyos volt elõtte, hogy miért jött haza a fiu.
+
+--Hiszen veled ment el!--kiáltott rá magánkivül.
+
+--Igen, nem--gagyogott a fiu--de most nincs sehol.
+
+Az asszony arcza elfehéredett, mint a tej és hátraesett a széken. A fiu
+ettõl még jobban megijedt, meg fölhányta az ágyakat s benézett még a
+szekrények alá is a barátja után, igyekezett elmondani a dolgot ugy, a
+mint volt.
+
+--Mentünk... mentünk a vason, a melyiken a kocsik járnak. A kezemet
+fogta, énekelt, aztán egyszerre nem tudom hova lett. Talán a kocsik
+vitték el, sok jött, nagyon sok, elõl az, a melyik füstöl. Nem láttuk,
+egyszerre ott volt mind, én is elestem, megütöttem a fejem. Mikor
+elmentek a kocsik, sehol se volt.
+
+Bambán rámeredt az anyjára és még egyszer megkérdezte:
+
+--Nem jött haza?
+
+
+
+
+RAFFAY TISZTELENDÕ UR
+
+
+A mult szombaton, a mikor a hittan órára csõdült össze a parókiára a
+fiu- meg a leányiskola, különösen kegyetlen kedvében volt a tisztelendõ.
+Sorra kérdezte a katekizmust s könyv nélkül mondatta fel a szentek
+csodatételeirõl szóló történeteket, a melyek mind igen szépen meg vannak
+irva a vallásos elmélkedésekrõl szóló könyv utolsó harmincznyolcz
+oldalán, a függelékben. A ki valamire nem tudott megfelelni, annak
+belekapaszkodott a hajába s rázta a sivalkodó kis kölyköt, még csak bele
+nem fáradt a keze.
+
+--Gombozni, istentelenkedni a templom udvarán, azt tudsz, de tanulni
+nem. Majd megtanítalak.
+
+Akkor már tanította is. A szomszédok elszörnyülködve sugdostak, hogy ezt
+már még se lehet türni s meg kell jelenteni a dolgot a tanfelügyelõnek.
+
+Ezt különben folyton tervezték, de soha se lett belõle semmi.
+
+--Kiss Ferencz, mit tudsz szent Antalról? Mondd szóról-szóra.
+
+Mikor a gyerek hallgatott, közelebb ment hozzá. A fiu is hátrált egy
+lépéssel s maga elé emelte mind a két kezét, mig jajgatva siránkozott.
+
+--Tudtam, tudtam, de elfelejtettem... Csak egy kicsit gondolkozom...
+
+A hátráló s már a falhoz lapult gyermeket látva, rettenetes dühbe jött a
+tisztelendõ. Sürün csapdosott a pálczájával a fejére és a vállára s mig
+egyet-egyet ütött reá, az arczába kiabálva kérdezte tõle:
+
+--Tudtad, elfelejtetted, tudtad...
+
+Aztán kiverte az egész gyereksereget, közéjük suhintva a pálczával, a
+mig menekültek elõle s mikor már egy se volt a szobában, fáradtan esett
+le a díványra. Nagy durva teste lihegett s egy kék kendõvel törülte
+magáról az izzadságot. Tompa kábultságba esett a nagy csöndben. Feje a
+mellére hanyatlott s bután bámult a padló deszkájában egy szöget. Mikor
+már sokáig nézte, tánczolni kezdett vele az egész ház, megindult alatta
+a divány s forgott körben, mindig körben sebesen, sebesen. Csak akkor
+állott meg, ha behunyta a szemét. Igy egyszerre nyugalom lett körülötte.
+
+Arra rezzent föl, hogy künn gyermekek kiabáltak az ablaka alatt. Félre
+huzta a függönyt és kinézett.
+
+Az utcza tulsó oldalán egy kis fiu játszott egy leánykával. Simogatta a
+haját és ölelte s valami olyast beszéltek, hogy: te leszel a mama, én az
+apa, aztán megyünk, megyünk kézenfogva a gyermekkel...
+
+A pap egy darabig hallgatta s érezte, hogy az agyába tódul a vér. Az
+volt az elsõ gondolata, hogy jó messze lemegy a kertjében, megkeríti
+õket, rájuk ront és üti, üti, hanem aztán még se ment odáig. Csak
+fölrántotta az ablakot és kikiabált, hogy a két gyerek egyszerre
+elrebbent, maguk után hagyva a porban a babát, egy czifrára mázolt,
+szegényes kis rongyos jószágot, a miben igazán nem volt semmi szép se,
+csak a neve, hogy õ a gyerek. Két ártatlan cseppség szeretetében
+odaelõlegezett jövendõ.
+
+Mikor a tisztelendõ visszafordult, Mari asszony már fölterítette az
+asztalt. Egy gyürött, foszlott szélü asztalkendõt terített az asztal
+sarkára, rátett egy tányért, egy poharat s indult kifelé, hogy behozza
+az ételt. Akkor azonban a tisztelendõ hirtelen megingott, ujra azt
+érezte, hogy forog körülötte minden. Nekiesett a falnak s
+megkapaszkodott egy székben. A vén asszony hozzászaladt s támogatta a
+diványig, a mire ugy végig esett mint egy oszlop.
+
+--Mi baj az istenért, már megint...
+
+--Igen, szédülök.
+
+--Csak maradjon egy kicsit magára, feküdjék nyugodtan. Hunyja be a
+szemét, ha ugy jobb, ugy...
+
+Szürke kendõt kötött a fejére s elszaladt. A pap utána meresztette a
+szemeit s a mikor már elment, akkor is mindig az ajtót nézte fáradt
+bámulással. A pilláit már nem birta nyitva tartani, mint valami
+elromlott redõny, barna, ránczos szemhéja mindegyre lehullott s szemmel
+láthatólag erõtlenedett el az egész ember. Mintha valami láthatatlan
+rémség kerülgette volna s azt vigyázná, ugy hallgatott, visszafojtva a
+lélegzetét is s csak néha hörögve, ha már nagyon kiigyekezett belõle az
+erõ.
+
+Mikor az orvos jött, fáradtan, lustán panaszkodott.
+
+--Megint kerülget. Itt van mellettem, csak a kezem kell kinyujtani s
+megfoghatnám, hogyha teste volna. Iszonyu, borzasztó nyavalya, még
+senkise látta s mégis ugy szorítja a torkom, de ugy...
+
+--Megint bosszankodott tán a gyermekekkel?
+
+--Igen, megint... Aljasok, hitványak... Most is itt kettõ, egy fiu meg
+egy leány...
+
+--Hagyja... Lássa, ez a baj. Minek izgatja magát. Nem kell ugy rájuk
+erõszakolni a hittant. Hagyjon nekik békét. Adjon be neki annyit a
+vallásból, a mennyi nem rontja meg a gyomrukat, de beléjök öklözni,
+bottal... Minek?
+
+A pap csak nézett. Belsejében forrott a méreg s nem volt ereje ahhoz,
+hogy kitörjön. Az a csendes öreg ember, a ki mellette ült a divány
+szélén, dühbe hozta. Nem tudta, hogy mi baja van, de érezte, hogy az
+orvos képtelen felfogni a baját. Csendes lett és igyekezett
+megmagyarázni, hogy mit érez.
+
+--Nem az a baj. A vallás, meg a könyv, meg a csodák, az mind semmi. Ha
+már jönnek, az is dühbe hoz, magamon kivül vagyok, nem birok magammal,
+perczrõl-perczre érzem, hogy mint hatalmasodik el bennem a vadállat. A
+sok kölyök mind olyan egészséges és szép... Doktor, maga is olyan
+papforma ember félig, magával lehet komolyan beszélni, esküt tett maga
+is arra, hogy nem jár el a szája, ha valamit kikottyant az ember maga
+elõtt egy-egy bolond pillanatban, hát higyje el, hogy csak félig vagyok
+ember, a testem az, meg a reverendám, meg a formám, hanem a másik felem,
+a kutya...
+
+--Ugyan, ugyan...
+
+--Lássa, errõl kellene maguknak irni egy könyvet, errõl a félig
+emberrõl, a kinek, mikor a szemét behunyja, vége van nem jön utána
+senki. Arról, hogy embertelen dolog engem körül venni gyermekekkel a mi
+mind a másé, hogy... mondja is meg az iskolában, hogy ide többet ne
+küldjenek egyet se, mert kitekerem a nyakát...
+
+Kimerült, csendesebb lett s aztán már csak sugva mondta el azt, a mit
+behunyt szemmel maga elõtt látott.
+
+--Ha nekem csak egy volna... Egy leány, a kinek vennék szép kis fehér
+ruhát, a haját befonnák világoskék pántlikába, azután jönne a püspök,
+megbámulná, férjhez menne és folytatódnék az Isten mun-munkája... Vagy
+egy kölyök, egészséges, verekedõ ficzkó, a ki okos, a ki szép...
+
+Ugy nézett maga elé, mintha ott látná valahol a ködben a fiut is, a
+leányt is.
+
+
+
+
+A SPECZIÁLISTA
+
+
+Tekintetes rendõrkapitány ur, tudom én, hogy mi az elõvizsgálat, a min
+át kell esni az embernek, mig eljutna az ügyészséghez, a hol jobban
+bánnak a rabokkal. Nem adhat föl nekem olyan kérdést, a mire szép
+csendesen meg ne felelnék, csak ne nézzen rám olyan szigoruan, mert
+igazán nem szükséges. Lenn is megszorongatták a torkom, a mig idehoztak,
+pedig a kis ujjam se nyujtottam ki ahoz, hogy védelmezzem magam.
+Intelligens emberrel nem kellene olyan keményen bánni. Minek az?
+
+Hát hogy hogyan történt az egész? Nagyon egyszerüen. Most világosan áll
+elõttem mindennek a menete. El se hiszem, hogy másként történhetett
+volna.
+
+Beteg voltam. Már régen az vagyok. A mellemben szurásaim vannak. Nézze,
+most is micsoda bunda van rajtam, pedig mások már tavaszra öltöznek.
+Most már birom valahogyan magam, hanem a tél elején szörnyen
+összementem. Éjjeli munkám is akadt hivatalon kivül, nem sokat törõdtem
+azzal, hogy megárthat. Szerettem volna valami szép ajándékravalót
+összespórolni, hogy ne legyen száraz karácsonya az asszonynak,
+szegénynek. Akkor aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy mind
+az emberek feltünõen érdeklõdnek az egészségem iránt. Csupa részvét
+mindenik, hogy ugy nézek ki mint a halál, meg lefityegnek a füleim,
+szörnyen uri bõrben vagyok, meg több efféle s egyszer aztán egy orvos
+pajtásom, a ki el-eljárt hozzám, meg a feleségemet is kezelte ugy kisebb
+bajokban, hurutban, hideglelésben, igazán beteg sohase volt
+szegény,--hát az orvos pajtásom azt mondta szerencsétlenségre akkor, a
+mikor az asszony is hallotta, hogy:--pajtás, szedd össze magad s még ma
+indulj el Meránba. Ott négy-öt hét alatt megint ember lesz belõled, de
+ha tovább is itthon maradsz, nem állok jót semmiért. Ugy elpatkolsz,
+hogy olyant még sohse láttál. Olyan vagy már is, mint egy gebe.
+
+Gondolt az ördög Meránra. Nem szegény hivatalnok embernek való az. Hanem
+az asszony nem hagyott békét. Belémcsimpajkodott, Meránnal keltünk,
+Meránnal feküdtünk, azzal boszantott egész nap, hogy csak menjek,
+menjek. Pénzt is adott. A fehérnemüs szekrényben csupa frissen mosott,
+szép fehér ruha közé eldugdosott szép lassan, én nem tudom mikor,
+nyolczvan forintot. Ebbõl a sarokból elõkerült egy ötös, a másikból egy
+tizes, aztán ezüst forintosok, a markomba nyomta mind, csak menjek.
+
+Nagyon nehéz volt elmenni. Az asszony akkor már nagyon közel volt ahhoz
+a stádiumhoz, a mikor még a himfarkas se hagyja egyedül a párját.
+Biztatott, hogy ne féljek, õ se fél. Át kell esni ezen is, ha asszony
+lesz a lányból; az anyjának is volt gyermeke, de mennyi, a nénjének is,
+meg a szomszédasszonynak is, ennek is, annak is, sehol se történt semmi
+baj, meg a te egészséged, a tied drágám!--már mint az enyém... ugy
+mondta, hogy még most is hallom. Kiéreztem a szavából, hogy neki drágább
+az én beteg hörgõ mellem, mint akár magamnak is, és elmentem.
+
+De nem, kifelejtem a legfontosabbat. Mielõtt elmentem volna, gondolom
+egy-két nappal, de hát az mindegy... Nem mindegy? Hát szerda volt, azt
+tudom, most már csak annak járjanak utána, hogy mikor utaztam el, mert
+erre nem emlékszem biztosan. Szerdán délelõtt elmentem Hallerhoz.
+Gondoltam, erre az emberre bizhatom rá legnyugodtabban az asszonyt.
+Speczialista, hires doktor s egyszer, a mikor dolga volt nálunk a
+telekkönyvnél, szivességet tettem neki. Nem volt nagy dolog, leirtam
+neki egy csomó C. lapot. Nem fizetett érte semmit, hanem azt mondta:
+
+--Kedves barátom, ha egyszer szüksége lesz reám, hát csak szóljon.
+Feleséges embernél könnyen megeshetik, hogy egy és másért doktort hivnak
+a házhoz. Hát ha olyan baj volna, a mihez egy ilyen magamformáju ember
+kell, csak szóljon. Ott leszek.
+
+Erre gondoltam s elmentem hozzá szerdán délelõtt. Sok beteg volt nála,
+késõn került rám a sor. A mikor bementem mindjárt megismert. Azt
+mondta:--kedves barátom, no mivel szolgálhatok? Sok a dolgom, de nem
+baj, megteszek, a mit tehetek.
+
+Nagyon szépen megkértem, hogy váltsa be az igéretét. Azt is mondtam
+neki, hogy nem kivánom ingyen.
+
+--Doktor ur--igy mondtam--szegény hivatalnok ember vagyok, hanem azért
+nem szorultam rá arra, hogy ingyenben kérjek valamit. Itt a közelben van
+egy rácz bérlõ, a kinek nagyon sok dolga van nálunk a hivatalban s
+mindig velem tárgyal, mert azt mondja, hogy mással nem tudja ugy
+megértetni magát. Ez az ember minden ujesztendõben küld nekem ötven
+forintot. Az idei ötven pengõt a doktor urnak szántam. Tudom, hogy nem
+sok pénz, hanem egy ilyen magamforma ember nem képes többre. Arra kérem,
+hogy a mikor ideküldenek majd tõlem, hogy baj van, legyen szives azonnal
+az asszony mellé menni és segíteni rajta. Megteszi?
+
+--Hogyne kedves barátom...
+
+--Mondja becsületszavára.
+
+--Nevetséges. Persze, becsületszavamra, barátom, nyugodtan elmehet... Ha
+én egyszer megigérem, mérget vehet reá...
+
+Elutaztam Meránba. Nem igen nyugodtan, mert az egész uton az asszony
+járt az eszemben, meg ott is. A mikor a fenyõk alatt zörögtettem a
+csontjaimat, akkor is folyton haza gondoltam s éjjel néha arra ébredtem,
+hogy sikoltást hallok:--Ferencz! segíts! Regelenkint azonban rendesen,
+pontosan, mint az óra, beállított a levélhordó s jöttek a drága, édes
+levelek, hogy készül a kicsi kelengye, a fejkötõ már nincs divatban, de
+annál több lesz a meleg rékli, meg az ingecske, meg a mama is megjött
+már, hozott egy csomó vásznat, szabnak, varrnak egész nap s rólam is
+diskurálnak, hogy: a Franczi eddig bizonyosan nagyon összeszedte magát,
+kalandokkal gyanusítottak, a mi nekem nagyon jól esett, humort olvastam
+ki belõle.--No--gondoltam--ha ily jó kedvük van, akkor nincs semmi baj.
+Egyszer aztán durván, rettenetesen pofoncsaptak. Engedje meg, hogy errõl
+ne sokat beszéljek, jött egy telegramm az anyósomtól, hogy ha még
+életben akarom találni a feleségemet, hát csak jöjjek a leggyorsabb
+vonattal. Ötször voltak Hallernél, mindig megigérte, hogy azonnal ott
+lesz és egyszer se ment el. Utoljára az anyósom ment el hozzá, de nem
+bocsátották be, valami elegáns beteg volt benn. Akkor más doktor után
+szaladtak, de már késõ volt minden. Mikorra én hazaértem, tudja az
+Isten, hogy hogyan jutottam el Meránból idáig--már meg volt halva.
+
+...Kapitány ur! Soha szebb halottat. Gyöngéd, rózsás pirosas volt az
+arcza, aludt, tisztára aludt... Rám nem lehetett panasza senkinek.
+Nyugodt gyászos ember voltam, az anyósom, mintha meg is neheztelt volna
+egy kicsit rám, olyan jól viseltem magam. Hanem akkor már jól tudtam,
+hogy mit teszek azután. Ha arról van szó, hogy elõre megfontoltam-e a
+szándékomat vagy sem, hát ne tessék tovább firtatni. Megvallom én magam
+is, hogy igenis, még a vonaton elhatároztam a dolgot. Azt mondtam
+magamban,--olyan józan voltam, mint most--azt mondtam:--Ha még él az
+asszony, pofoncsapom azt az embert, aztán felrugom a piacz közepén s
+elkiabálom, hogy nézzétek: ez az a bitang, a ki nekem szavát adta, hogy
+a feleségem mellett lesz, ha ágyba esik s nem ment el, pedig ötször
+hivták. Ha meghalt az asszony, hát akkor más történik, más, elõre tudtam
+a kocsiban.
+
+A temetésrõl szépen hazamentünk. Az anyósom elkezdett keservesen sírni s
+azt mondta, hogy sírjak én is, mert az jól esik. Én azonban csak
+körülnézegettem. Gyermekem nem volt, azt magával vitte szegény lelkem a
+földbe, semmi se volt; nem is bucsuztam a lakásomtól, mintha nem is lett
+volna már az enyém az a két szoba meg a konyha, a hol a cseléd iszonyuan
+ordított, emlékszem azt hajtogatta: szegény jó asszonyom! szegény drága
+teremtés! Isten nyugosztalja...--boszantott, utáltam. Mikor az anyósom
+elfordult, az éjjeli szekrénybõl kivettem a revolverem, zsebrevágtam és
+elmentem az uri kaszinóba.
+
+Tudtam hogy Haller esténkint odajár. A szolgának adtam egy forintot s
+azt mondtam, hogy küldje ki a doktor urat.
+
+--Kit jelentsek be?--kérdezte.
+
+--Senkit. Mondja, hogy egy ur várja az elõszobában. Röviden végez, csak
+éppen kérdezni akar valamit.
+
+Mikor Haller kijött, agyonlõttem, aminthogy az csak természetes is. Hogy
+most mi lesz? Bánom is én, csak a mig itt vagyok, kérem bánjanak velem
+emberségesebben. Intelligens ember csak számíthat egy kis udvariasságra.
+
+
+
+
+A FLÓRIÁN FILOZÓFIÁJA
+
+I.
+
+
+Az apám temetésérõl jöttünk haza. Szép, nagy gyászos ünnepség volt. A
+katonakórházból indultunk ki, lenn az udvaron a banda játszott s a mikor
+abbahagyta és megindult a sok tiszt meg legény, egy fekete posztóval
+bevont dobot vertek. A nagy üveges kocsi elõtt a fekete lovak
+nyugtalanul rágták a zablát, fenn prédikált az esperes, a környékrõl
+mind összegyültek a népek, fekete volt velük az utcza is, mint a milyen
+fekete lepel lengett alá a szomszéd házról, a hol a tiszti kaszinó
+gyászolt s mindenütt ott sürgött-forgott egy kis sötét ember, a ki
+folyton rendelkezett haragosan hol az egyik, hol a másik kocsist tanítva
+emberségre, mert a ficzkók megunták a hosszú prédikácziót s
+összeállottak beszélgetni a gyalogjáró mellett. Aztán megint recsegett a
+trombita, a kapu alól kiindult a banda, utána a katonák, a publikum, az
+üveges kocsi, azután mink szegény gyermekek levett kalappal és a sok
+kocsi, mig körülszaladgálta az egészet a kis köpczösfekete ember...
+
+Emosódik az emlékezetemben minden, csak némely jelentéktelen dolgok
+kerülnek vissza az eszembe. A kis fekete embert például folyton látom,
+azért beszélek róla annyit, meg aztán különösen az egyik ló maradt meg
+az emlékemben. Ez valami temetkezési remonda lehetett, mindig trappra
+fogta a lépést s annyira nem viselte komolyan magát, hogy egy fordulónál
+nekivadulva ágaskodni kezdett s vitte magával a másik három lovat is, a
+mint neki indult vágtatva a hegynek. Aztán egyszerre odaugrott a kis
+fekete ember, belekapaszkodott a vágtató paripa orrába és káromkodott:
+
+--Te komisz, te disznó...
+
+A temetõ kapujáig hurczolta magával a ló a kis tömzsit, ott már
+belefáradt s letette. A kis öreg pedig, a ki--hiszen ezt már körülbelül
+tudjuk--a temetésrendezõ volt, egyenesen odament a kocsishoz, a miben az
+anyám ült s valami hizelgõt mondott neki, ilyenformát:
+
+--A kapitány ur majdnem, hogy vágtatva ment a másvilágra, hanem nekem
+sikerült észretériteni a lovat, kezét csókolom.
+
+...És mentünk... Szomoruan, bandukolva, mig odaértünk, a hol vége van
+mindennek. Ott nagyot lõttek egymásután hármat a katonák, aztán
+imádkoztunk s elindultunk haza. Anyám mellé a kis öcsémet s egy rokon
+asszonyságot pakkoltam be, én pedig megindultam magamban, egy ösvényen a
+kocsiuttól messze.
+
+Itt találkoztam Flóriánnal.
+
+Õ is fenn volt a temetésen, hanem hamarabb feljött s ebbõl az alkalomból
+kifolyólag, hogy ne mult légyen el hiába az idõ, meglátogatta a maga
+halottait. Lenn a völgyben álldogált egy sir mellett s szivarozva
+bámulta a vidéket. A mikor látta, hogy jövök, elém került. Minden
+különösebb meghatottság nélkül nyujtotta a kezét s a másik karjával egy
+nagy kört irva bele a levegõbe, a miben benne foglaltatott az egész
+temetõ, azt jegyezte meg, hogy:
+
+--Mind idekerülünk, mind, mind...
+
+--A bizony, mind...
+
+Akkor már mentünk lefelé. Flórián a teljesen közönyös ember nyugalmával
+járt mellettem. Egyszerre azonban hirtelen eszébe jutott valami s
+gyorsan felém fordult.
+
+--Egy kis számla is maradt a kapitány ur után. Czukor, kávé, szappany,
+bor... ki fogja azt most már rendbehozni?
+
+--Én.
+
+--Hát majd átirjuk, szólok az öcsémnek is.--Lennrõl még egyszer
+visszanézett a csendes világra. Már homályos szürke volt az egész tájék,
+ráereszkedni kezdett az este. Messze hátul a szilfák között, a hol a
+zsidó temetõ hozzáér a mi földünkhöz, köd gomolygott s egészen távol, a
+hova már ugyancsak mereszsze az ember a szemét, hogy belásson,
+egyetlenegy csillag ragyogott az égen, valami halvány reménység a
+halottas csendben. A temetõ kapujára nagy tábla volt fölszegezve s
+vigasztalónak az volt ráirva, hogy föltámadunk.
+
+A kis örmény egy darabig a csillagot bámulta s mikor visszafordult,
+megkopogtatta botjával a táblát.
+
+--Nem igaz... persze, hogy nem igaz. A mi ide be van raktározva, az jól
+el van téve. Kezeskedem róla. Nem segít itt már semmi. Nekem fölirhat
+ide, amit akar.
+
+Akkor már künn voltunk az utczán s mentünk hazafelé.
+
+Egy utczában laktunk. Tõlünk számítva, a harmadik házban volt a
+Flóriánék boltja, az övé meg az öcscséé, szép nagy kereskedés, heringes
+hordókkal az ajtó elõtt. Nagy, sötét és dohos üreg volt a bolt, a
+közepén mindig égett egy gázláng, hogy valami kis világosság legyen
+benne. Aztán azért volt olyan jó bolt, mert minden, de minden akadt
+benne, a fõrevaló keszkenõtõl a mustármagig, meg kis perczentre
+dolgoztak a testvérek, nem nyuzták le a bõrét a vevõnek.
+
+Mikor az ablakaink alatt elmentünk, láttam, hogy benn világosság van a
+szobákban és a sok rokon és ismerõs mind nálunk gyült össze a temetés
+után. Hivtam Flóriánt is, hogy jöjjön be, õ azonban nem akart.
+
+--Fölösleges az, kár, hogy mások is ott õgyelegnek, a hol semmi dolguk.
+
+--Dehogy, örül annak az ember, ha körülveszik ilyenkor...
+
+--Én nem... Különben is még el kell, hogy könyveljem a kapitány urat.
+
+--A számlát? Olyan sürgõs?
+
+--Nem, az izét... a halottkönyvet. Tán nem is tudja, hogy mi az? Én azt
+vezetem pontosan, benne van minden jó emberem. Tiszta dolog, valahová
+csak föl kell jegyezni, hogy mit nyer, meg mit veszít az ember a
+családban, meg a rokonságban, meg azok között, a kiket ismer. Jó kis
+jegyzék, pontos, nézze meg...
+
+Nekem sem tetszett otthon a sok gyászos ember, elmentem vele a boltba.
+
+
+II.
+
+
+Az üzlet háta mögött két kis udvari szoba volt a lakás. Az egyikben
+Tódor lakott, a fiatalabb, a másikban pedig az én emberem, az öreg
+Flórián. Innen nyiltak kifelé az ajtók, egyik a konyhába, másik az
+udvarra s a kettõ között volt a pokróczczal leterített ágy, meg egy
+nyitott szekrény, a miben sok ruha lógott. Alul néhány könyv is volt.
+Lezárt, az esztendõ végével szépen elraktározott nagy bõrös könyvek,
+egyikre az volt irva: _Fõkönyv_, a másikra: _Pénztári napló_, meg
+_Árukönyv_, aztán egy másik, a mire ez a szó volt irva: _Hitelügyletek_.
+Ezek közül szedte elõ Flórián azt a könyvet, a miben éppen el akarta
+könyvelni az apámat.
+
+--Mig elvégzem, lesz szives helyet foglalni--mondta s bemártotta a
+tintába a tollat és elkezdte kitölteni a rubrikákat egy üres lapon, a
+minek a tetejébe édes apám neve volt fölirva. A mikor rendbe jött a
+dologgal, a füle mellé szurta fel a pennát s a könyvet egy kicsit
+továbbtaszítva, hogy nyugodalmasan száradjon rajta a friss irás,
+beszélni kezdett. Nem ugy, mintha helyén lett volna az esze, nem is
+kivánom senkitõl, hogy okos embernek tartsa Flóriánt, hanem mint egy
+bolond, a kiben minden bolondsága mellett megmaradt még egy kis, még
+itt-ott derengõ józanság a körüllévõ emberi haszontalanságokkal szemben,
+mint a milyen például a halál is, meg a születés s egyéb fázisai az
+életnek.
+
+--Beirtam a kapitány urat. Tizenegy esztendõt vesztettem rajta, de azt
+hiszem, hogy azt az egy pár évet majd behozom Sturmon.
+
+--Ki az?
+
+--Itt a szomszéd boltos. Sokat igér. Csupa egészség. Ámbár ez a számítás
+már kezd megingani egy kicsit, mert hát a kapitány ur is sokat igért még
+csak ezelõtt két hónappal is. Mindegy, ebben az emberben megbizom. Nem
+igen volt még beteg...
+
+--Hogy sokat él, azt gondolja?...
+
+--Nem sokat. Mindössze hatvan évet szántam neki. Más ugyan elszámította
+volna magát, ha ezt a nagy egészséget látja, hanem én már kitapasztaltam
+mindent. Jön egy betegség, aztán vége. Az ember csak ember. Hanem azért
+bizom benne.
+
+Halgattunk és én azon gondolkoztam, hogy kivel van dolgom. Micsoda ember
+ez a Flórián? Õ mosolyogva pislogott reám s a mikor már megszáradt
+elõtte az irás, a térdeire fektette a könyvet s magyarázni kezdte, hogy
+mi van benne...
+
+--Tiszta dolog az egész, tessék idenézni: ... honvédszázados, született
+ebben és ebben az esztendõben. Baja: májbetegség. Állása hozzám: rendes
+vevõ és jó ismerõs. Remélhetõ életkor! hatvan év.--Igy van ez
+mindenkinél, a ki benne van a könyvben. Amolyan határidõüzlet forma az
+egész. Legföllebb csak az lehet benne feltünõ, hogy nem pénzbe megy. De
+hát csak a pénz az érték? Kérem, hát csak az a kopogó ezüst vagy arany
+ér nekem valamit? Én ugy vagyok vele, hogy nem sokat adok reá. Törõdjék
+vele Tódor. Neki sohase volt felesége, gyermeke, végezze az üzlet
+dolgát, ugy sincs egyéb baja, hanem én már körültekintek erre is, arra
+is, hogy miben lehet valamit csinálni. Igy például, ez sem
+haszontalanság.
+
+--Nem, teljességgel nem...
+
+--Ugy vagyok vele, hogy számot vetek elõbb mindennel s aztán
+megállapitom, hogy kire meddig számíthatok azok közül, a kik körülöttem
+élnek. Ezt csak fontos tudni. Aztán bevezetem a könyvbe, nézze: Kelemen
+János városi tanácsnok, koma--a szegény kis fiamat tartotta a keresztviz
+alá, hetven év. Ez itt ki van huzva. Idõközben elköltözött Bécsbe, most
+már semmi közöm hozzá, ez a másik pedig tömlöczbe került csalásért, hát
+ezzel se törõdöm.
+
+--Aztán mi haszon van ebbõl a könyvbõl?
+
+--Sok, nagy haszon, engem nem érnek meglepetések. Nálam kiegyenlíti
+egymást a sok eshetõség. Ha az egyik becsap s nem tartja be a határidõt,
+itt marad helyette a másik. Abban tovább remélhetek. Ha a végén majd
+összeadom az eredményeket, higyje meg, jól jövök ki az üzlet mellett.
+Olyanforma ez, mint az olyan üzletember dolga, a kinek boltja van
+Budapesten, Kolozsvárt, Debreczenben, Nagyváradon, Kecskeméten,
+Szófiában, Belgrádban, s ha négy helyen pang az üzlet, a másik négy
+helyen virul. Nem mond csõdöt olyan könnyen, mint a másik, a kinek egy
+raktárba van belefektetve mindene.
+
+Az üveges ajtón, a mi a másik szobától választott el bennünket,
+meglibbent a fehér függöny s a nyiláson Tódor kukkantott be. Mikor
+látta, hogy odapillantok, a homloka közepére támasztotta a mutató ujját
+s Flórián felé integetett.
+
+--Nincs rendben az esze, tessék elhinni, hogy nincs rendben.
+
+Visszaintettem neki, hogy csak menjen onnan s néztem az öreg Flóriánt, a
+ki keresgélt a könyvben s némely tételnél nagyon elgondolkozott. Vártam
+még tõle valamit, hogy világos legyen az egész állapot. Addig már nem
+megyek haza... Egyszerre csak talált valami érdekes megjegyzést a
+könyvben, mert földerült az arcza.
+
+--Azon gondolkoztam, a mivel tisztába kell jönni az embernek, hogy
+micsoda komplikáczióknak vagyok kitéve, még azokon felül, a melyeket már
+kitapasztaltam. Most rájöttem... Nagyon kellemetlen meglepetéseket
+hoznak nekem a járványos bajok. A múlt kolera alkalmával igen nagy
+veszteségeket állottam ki. Meg az öngyilkosságok. Néha szezonja van
+ennek is. Erre csak nem lehet számítani. Daliás szép urak sétálnak az
+utczán, a szájukban szivar, mosolyognak s aztán puff, puff, itt is, ott
+is... Az ilyesmi teljesen készületlenül talál.
+
+Betette a könyvet s csendesen ráütött az öklével, mintha ez azt
+jelentené, hogy: no, mára rendben van.
+
+Már majdnem eltette, a mikor megint eszébe jutott valami. Rátámaszkodott
+a vállamra s vizes lett a szeme, a mig beszélt.
+
+--Az aztán a legnagyobb baj, hogyha késõn kezdi el az ember. Akkor már
+bajos behozni némely nagy veszteséget. Például hát itt van az én dolgom.
+A mikor a feleségem meghalt, még nem vezettem könyvet. Aztán jött a
+difteritisz s elvitte a gyerekeket is. Micsoda fiu volt, bizonyosan
+diplomás ember lett volna belõle. Beleszólt, a mikor a nagy emberek
+beszéltek, politizált, a tanárok mindig izentek, hogy ne hagyjam annyit
+tanulni, vigyem a mezõre... Hát aztán vittem a mezõre, vissza sem
+hoztam... Ezt nem lehet behozni. Adok még magamnak vagy harmincz
+esztendõt, hanem ez is kevés. Nem, nem, teljességgel nem lehet behozni.
+
+
+
+
+A LOVAK
+
+I.
+
+
+Gyéreséknél közönséges vasárnap délelõtt volt. Nem vártak senkit.
+Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha,
+mikor a ház elõtti gyepágyakat öntözni kezdte a kertész s az istállókból
+elõvezettek egy-egy lovat a kuthoz. Hátulról, a szérüs kertbõl tompa
+puffogás hallatszott elõ s ott, a honnan a hang jött, aranyos könnyü
+polyva felleg libegett a levegõben. Egy-két részes csépelt, olyan
+szegény emberek, a kik nem várhatják be a nagy masinát. Mikor lenn az
+utcza végén harmadszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda
+lépcsõin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga rendes vasárnapi
+utjára. Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos
+asszony, a széltõl is féltette az ember, nehogy valami erõsebb rohanás
+ketté törje derékban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belõle semmi.
+Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az udvaron, a
+konyhaajtóból szájtátva bámult utánuk a fehérkötényes, fehérsapkás
+szakács, a ki éppen valami czifra madárról kopasztotta le a sok fényes,
+aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a
+szivattyú, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre szabott
+pázsitot a kut körül s az istálló tornyában, a minek olyan szép
+bádogfedele volt, mint a templomnak, megszólalt egy kis csengettyü,
+olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál.
+
+Lassu sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörü nagy
+állat, tipus mindenik a maga formájában. Kicsi fejü, nyulánk, hosszu
+testü, agár formáju paripák jöttek elõbb, aztán alacsonyabb, tömzsi
+kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve,
+ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testü lovak, a melyeknek járás
+közben reszketett a lábuk s füleik, megijedtek még arra is, ha jobban
+összeharapták a zablát, aztán olyan erõszakos dögök, a melyeket két
+ficzkó vezetett végig az uton, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek voltak
+a legszebbek. Némelyik két lábra állott, ha csak hozzáért valamelyik
+legény, félre ugrott, hogy földre rántotta volna a lovászokat, ha inkább
+nem engednek, arra ment a merre õ akart s nem oda, a hova vezették, ha
+megrántották szájában a zablát, fölugrott és nyihogott, igazi vadak.
+Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát vezetett elõ egy gyerek s hosszu
+sorban, egyesével a széles kerti uton megindult a sok ló meg a sok
+cseléd a kut felé.
+
+Mikor már már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött
+Gyéres is a házból. Utána ballagott egy hosszu fiatal ember is, a kis
+urfi tanitója s belesüppedt egy nagy puha székbe a verenda korlátja
+mellett. Amolyan szegény diák forma fiu volt, a ki minden iránt
+érdeklõdik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a
+korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár,
+vizsgálni kezdte a lovakat. Nem szólott egy szót se, pedig lett volna
+mondani valója. Ez meglátszott az arczán, meg mozdulatain, a mint néha
+félrekapta a fejét s a tanitóra pillantott. Ilyenkor azonban
+elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalankodott s az olyan
+embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, a ki valami fontos
+mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse.
+Egyszer hosszasabban nézett a tanitóra s erre az fölugrott a székrõl.
+
+--Parancsol nagyságos ur.
+
+--Nem, nem, semmi. Maga nem érti. Ha maga konyítana a lóhoz, urrá
+tenném. Próbálja meg, tanuljon bele...
+
+--Bajos az, nagyságos ur...
+
+--Bajos, persze, hogy az... Hirtelen a kut felé meredt a szeme és
+retteneteset kiáltott.
+
+--Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra!--Megint a diván felé fordult s most
+már dühös volt nagyon.--A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy
+paraszt, ugy czibálja a ló, a hogy akarja.--Megint kifelé nézett s ujra
+rákiabált a legényre.--Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom!--S
+egyszerre a nélkül hogy valami átmenetet talált volna a dühbõl idáig,
+lelkesedni kezdett.
+
+--Most nézze, most. A feketét... Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze
+van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. Megállott s ugy bámulta a
+lovat, a mely akkorra már szétugrott a többi közt s két lábra ágaskodva
+nyerített föl a tornáczra. A formáit nézze, a csipõjét, meg a lábát, hát
+a hogy ideszól, nem ész az, nem?...
+
+A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép,
+gyönyörü állat.
+
+--Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat
+nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar,
+az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja
+melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se
+jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló... maga ezt nem érti. Nekem itt
+köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a
+paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy,
+megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni
+belõle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök,
+földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy meg nyergelj,
+ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk
+mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom,
+hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer
+se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?
+
+Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna
+ölelni az istállókat is.
+
+--Drágáim...
+
+
+II.
+
+
+Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s
+nagyon halk, a levegõn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett
+hallani a templomi énekbõl, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten,
+hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a
+lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplõben s a sok hivõ ember mögött még
+lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a
+cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba
+beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivõknél
+templomozás után elkövetkezõ meghatottság, a mint jött szép csendesen és
+nézte maga elõtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához
+illendõségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.
+
+Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A
+polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy
+szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba,
+hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az
+nagyon dühbe jött.
+
+--Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?...
+Pusztuljatok mindjárt...
+
+Egy öreg paraszt elõczihelõdött a többi közül, hogy majd megfelel, de a
+mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a
+kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is
+enni kell, meg az urnak könnyû, annak nincsen különbség a pénzében meg
+az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltûnt az
+istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az
+utolsók közül kirántotta a kötõfék szárát a lovász kezébõl s
+visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A
+parasztok a tornácz falához lapultak elõle s az öreg keresztet vetett
+magára.
+
+--Vége, vége... agyontapos...
+
+Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva,
+ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet
+s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani.
+Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a
+forró gõzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult
+elõttük az istálló felé. Gyéres erõsen megfogta a tanitó kabátját s
+elõbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután
+meg a ló után mosolygott.
+
+--Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek
+ezek?... Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elõl
+kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe
+jött...
+
+--Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!
+
+A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak,
+megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.
+
+--Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.
+
+--Többet ér neki egy lova, mint mi mind...
+
+Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a
+tanítót és huzta maga után.
+
+--Jöjjön, jöjjön.--Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a
+nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem
+engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment
+a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az
+istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:
+
+--Czézár! Menelaus!
+
+Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.
+
+--Hallja! Hallja!--Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta õket,
+némelyikkel beszélgetni kezdett.--Hogy vagy? Jó volt a zab, a
+széna?--Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az
+öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a
+pillák alatt, az a bánat.--Valami baja van. No mi az, mért sirsz?
+Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek.--Egy nagyszügyü pejnek
+átölelte a nyakát. Az erõs, nagy állat fölkapta a levegõbe és lóbázni
+kezdte. Gyéres kaczagott.--Igy, igy mulassunk.--Egyszerre eleresztette a
+ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a
+tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a
+szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló elõtt, a mely
+most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.
+
+--Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...
+
+A tanító kiabálni kezdett.
+
+--Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.
+
+--Maga nem érti, nem érti...
+
+A tanító már kezdte érteni. Megijedt tõle. Azt gondolta, hogy most
+visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy
+fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az
+istállógõzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga elõtt, mint a
+gyermeket.
+
+Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek
+vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy
+nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik
+vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s
+abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy
+megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.
+
+--Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint
+kettõ neki, aztán egy nekünk.--A hogy a kezeit a levegõben lóbálta,
+mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a
+valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes
+dühhel mentek el.
+
+--A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.
+
+--Segítnek abban a lovak is.
+
+
+III.
+
+
+Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége
+akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belõle. Egy csomó
+jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygõs orvosságokkal teli
+kanalakat erõltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett
+napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az
+ura állapotáról kérdezõsködött. Már az Istennel is kezdtek elõhozakodni,
+a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét,
+akkor baj van.
+
+Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl
+is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a
+nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig
+tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erõ, nyögött, sírt
+és sóhajtozott a lovai után, meleg délelõttökön kiült a tornáczra és
+végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelõdött a helyén és
+sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki
+ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal
+pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar.
+Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos
+asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elõvezették a
+lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy
+gyermek.
+
+--Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis
+rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...
+
+Kétfelõl tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már
+mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak
+megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak
+annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s
+eltünt az utcza végén.
+
+A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s
+rákiáltott az elsõ lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.
+
+--Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.
+
+A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról
+tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a
+boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen
+belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.
+
+--Elõ a kocsit, az enyimet. Kettõt elõl, hármat a rud mellé...
+Vadakat... ló legyen, nem szamár... Czézár, Menelaus, Didó, a rud
+mellé... Hozd le az ostoromat... Repülni akarok...
+
+Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje
+zsebébõl elõrántotta a revolvert.
+
+--Agyonlõlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek.--Már lõtt is. A
+golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással
+lehullott a falról.
+
+Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a
+nekibolondult embert.
+
+--Ne még. Két-három hét mulva...
+
+Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte,
+hogyan vezetik elõ a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe
+vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettõt
+kongatott vele a levegõben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy
+teljék az idõ. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Elõhuztak egy
+két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s
+eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy
+lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy
+csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.
+
+--Doktor! Doktor!
+
+Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még
+egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe.
+Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplõszárakat, egy szempillanatra
+felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben
+azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az elõtte toporzékoló
+állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak elõle s a két nagy kerék
+õrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva
+bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most
+ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló elõtt s
+imádkozni kezdett.--Miatyánk, ki vagy a mennyekben...--Nem tudta tovább
+mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A
+kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.
+
+--Sohase jön vissza... vége, vége...
+
+Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel
+leverte a fejérõl a kalapot. Betegsége alatt megnõtt a haja s most
+lobogott utána a levegõben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s
+erõsen tartotta a gyeplõt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A
+falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy
+rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a
+lovak. Most már a gyeplõvel nem is sokat törõdött, csak az ostorral
+cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a
+keskeny párnára, hogy csak ugy uszott elõre s a lovakat nézte, hogy
+hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra
+behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.
+
+Messzire egy vesszõkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart,
+valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s
+önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra
+fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a
+semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy
+pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi elõtt a lovak s
+aztán õ is beesett közéjük.
+
+Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a
+melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a
+mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire
+körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a
+fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt.
+
+
+
+
+
+
+End of Project Gutenberg's Thury Zoltán összes mûvei, vol. I, by Zoltán Thury
+
+*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK THURY ZOLTÁN ÖSSZES MÛVEI, VOL. I ***
+
+***** This file should be named 19749-0.txt or 19749-0.zip *****
+This and all associated files of various formats will be found in:
+        http://www.gutenberg.org/1/9/7/4/19749/
+
+Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online
+Distributed Proofreading Team. With special thanks to the
+library of Pécs, especially to the director, József
+Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
+books.
+
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions
+will be renamed.
+
+Creating the works from public domain print editions means that no
+one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
+(and you!) can copy and distribute it in the United States without
+permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
+set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
+copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
+protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
+Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
+charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
+do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
+rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
+such as creation of derivative works, reports, performances and
+research.  They may be modified and printed and given away--you may do
+practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
+subject to the trademark license, especially commercial
+redistribution.
+
+
+
+*** START: FULL LICENSE ***
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
+Gutenberg-tm License (available with this file or online at
+http://gutenberg.org/license).
+
+
+Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
+electronic works
+
+1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
+all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
+If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
+Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
+terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
+entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+
+1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement.  See
+paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
+and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
+works.  See paragraph 1.E below.
+
+1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
+or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
+Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
+collection are in the public domain in the United States.  If an
+individual work is in the public domain in the United States and you are
+located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
+copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
+works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
+are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
+Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
+freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
+this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
+the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
+keeping this work in the same format with its attached full Project
+Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
+
+1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
+a constant state of change.  If you are outside the United States, check
+the laws of your country in addition to the terms of this agreement
+before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
+creating derivative works based on this work or any other Project
+Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
+the copyright status of any work in any country outside the United
+States.
+
+1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
+access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
+whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
+phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
+Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
+copied or distributed:
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
+from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
+posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
+and distributed to anyone in the United States without paying any fees
+or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
+with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
+work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
+through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
+Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
+1.E.9.
+
+1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
+terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
+to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
+permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
+
+1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
+word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
+distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
+"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
+posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
+you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
+copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
+request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
+form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
+License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
+that
+
+- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
+     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
+     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
+     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
+     must be paid within 60 days following each date on which you
+     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
+     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
+     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
+     address specified in Section 4, "Information about donations to
+     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
+
+- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+     License.  You must require such a user to return or
+     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
+     and discontinue all use of and all access to other copies of
+     Project Gutenberg-tm works.
+
+- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
+     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
+     of receipt of the work.
+
+- You comply with all other terms of this agreement for free
+     distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
+electronic work or group of works on different terms than are set
+forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
+both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
+Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
+Foundation as set forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
+collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
+works, and the medium on which they may be stored, may contain
+"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
+corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
+property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
+computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
+your equipment.
+
+1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH F3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from.  If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium with
+your written explanation.  The person or entity that provided you with
+the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
+refund.  If you received the work electronically, the person or entity
+providing it to you may choose to give you a second opportunity to
+receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
+is also defective, you may demand a refund in writing without further
+opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
+WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
+WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
+If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
+law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
+interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
+the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
+provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
+
+1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
+with this agreement, and any volunteers associated with the production,
+promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
+harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
+that arise directly or indirectly from any of the following which you do
+or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
+work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
+Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
+
+
+Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of computers
+including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
+because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
+people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need, is critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
+To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
+and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.
+
+
+Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
+Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
+http://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
+permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
+Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
+throughout numerous locations.  Its business office is located at
+809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
+business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
+information can be found at the Foundation's web site and official
+page at http://pglaf.org
+
+For additional contact information:
+     Dr. Gregory B. Newby
+     Chief Executive and Director
+     gbnewby@pglaf.org
+
+
+Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
+spread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements.  We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance.  To
+SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
+particular state visit http://pglaf.org
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
+methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations.
+To donate, please visit: http://pglaf.org/donate
+
+
+Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
+works.
+
+Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm
+concept of a library of electronic works that could be freely shared
+with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
+Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
+
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
+unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
+keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
+
+
+Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
+
+     http://www.gutenberg.org
+
+This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.