diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 3 | ||||
| -rw-r--r-- | 77739-0.txt | 4105 | ||||
| -rw-r--r-- | 77739-h/77739-h.htm | 3711 | ||||
| -rw-r--r-- | 77739-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 164074 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
6 files changed, 7832 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..6833f05 --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,3 @@ +* text=auto +*.txt text +*.md text diff --git a/77739-0.txt b/77739-0.txt new file mode 100644 index 0000000..45b9abe --- /dev/null +++ b/77739-0.txt @@ -0,0 +1,4105 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77739 *** + +TORMAY CÉCILE + +VIASZFIGURÁK + +BUDAPEST + +_Singer és Wolfner kiadása_ + +1920 + +_Második kiadás 6–9 ezer_ + +_Fenntartunk minden jogot, a forditásét is._ + +_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1920._ + +Budapesti Hirlap nyomdája. + + + + +Időtlen bolt. + +Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett ósdi, +zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kisértetiesen kongott az emberek +lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében, megkétszereződött a kongás. +Olyan lett, mint a lélekharangok hangja. De az emberek nem vették észre +és szüntelenül jártak a hídon, a szürke, hideg víz felett. +Magukbazártan, idegenül mentek el egymás mellett. Félrefordították a +fejüket és a tekintetük sohasem találkozott. + +Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város elnéptelenedett +negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó sikátorba, melynek tulsó +végében barátságtalan vén ház állt. + +A ház félköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az időtől, +mindig zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt senki. +Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között és az üres lakások ajtaját +csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, vidámabb hajlékot +keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a házban és egy furcsa, +kicsiny bolt, mely az íves, fekete kapu mellett húzódott meg a falban. + +Valahányszor vevő nyitott a boltba, alacsony ajtaja felett vijjogni +kezdett a rozsdás csengő. A mennyezet nyomott és füstös volt. A padló +süppedt és a magas küszöbről zökkenve léptek az emberek a homályos +helyiségbe, melyben, mióta a legöregebbek csak emlékezni tudtak, +görnyedten és változatlanul ült magas székén a boltos. Ha szünetelt a +munka, egykedvűen forgatta mállott üzletkönyvét. Ilyenkor a forduló +lapok szele, egyenletes időközökben ingatta meg a kalmárasztalon a +finom, idegenszerü mérleg selyemszálon függő tányérkáit. + +A falak mentén, mintha egymásba kapcsolódó kezek visszahajlított újjai +ropogtak volna, csontszerüen ropogtak a polcok. A szúette deszkákon, +akár csak egy ódon, kolostori gyógyszertárban, színes cserépedények +álltak kialvó vörös felírásaikkal. Ha a bolt gödrös padlóján lépések +jártak, az edények összecsörrentek és hirtelen édeskésen fanyar szagok +szűrődtek át a dohos levegőn. + +A polc felett egy óra ketyegett. Ez az óra titokzatos és ijesztő volt. +Egyik mutatóján halálfőt viselt, a másikon egy emberi szívet. A szív +mutatója csak a perceket jelezte; a halálfő mutatója többet győzött: az +az órák felett uralkodott. És míg az idő rovásos lapján, lankadatlan +hajszában keresztezte egymás útját az élet és a halál két végzetes +mutatója, a rozsdás csengő egyre vijjogott az ajtófélfán. + +Új jövevények érkeztek. A boltot idegenszerű alakok töltötték meg. +Halálosan sápadt emberek tolongtak a homályban. Egyhelyben topogó lábak +türelmetlensége, falhoz szorított testek surlódása hallatszott. + +A rémlátó, lázas izgalomban szinte félelmes volt a kalmár érzéketlen +nyugalma. Bármi történt is körülötte, aszott keze nesztelenül dolgozott +tovább és hártyaszerű szemhéja sohasem rezdült meg. Egészen mozdulatlan +volt, mintha ráfagyott volna az opálszínű szemgolyókra, eltakarva a +csodálatos pupillák felét, melyekben nem merült el a külső világ képe. +Minden kép csak a felületükön maradt és mint sötét vizek jegének a +tükréről, dermedten, holtan verődött róluk vissza. + +Az emberek összeborzadtak. Hanem aztán, mikor intett nekik, azt hitték, +hogy mosolyog és megfeledkeztek mindenről. Könyörögni kezdtek. De ő nem +hallgatott rájuk, mert ő senkit sem szeretett, senkit sem gyűlölt. + +Ha férfival alkudott, aggastyán fejének vonalai közé rejtélyesen lágy +elemek vegyültek és leheletszerűen, elragadó asszonyi arc suhant el az +arca felett. Ha asszonnyal kötött üzletet, meglazult vonásait hirtelen +fiatal erő kapcsolta össze és ő a csábítás férfiarcú lárváját mutatta a +vevőnek. + +Férfiaknak asszonyarccal, asszonyoknak férfiarccal osztotta áruját a +kalmár, akinek valamennyi vásárló más-más nevet adott. Voltak olyanok, +akik Sorsnak hívták. De ő azért megértette, akárhogyan szólították, +mintha az ő neve lett volna mindennek a neve, ami után emberek +vágyódnak, amitől emberek félnek. Megértette… és sietett, ha fel akarták +tartóztatni és sohasem felelt, hogy ha hívták. + +Most sem felelt. Ódon boltjában közömbösen árulta tovább azt, amit az +emberek a maguk számára akartak. Részvétlenül mérte a boldogságot és +keverte-keverte vegyítette, hogy többnek lássék. + +Aztán fizetésre került a sor. A kalmár felnyitotta mállott üzleti +könyvét. Lélegzetfojtó csendben, lassan húzta végig mutatóújját a két +rovaton: Tartozik… Követel… És a vevők verejtékes kínban fizettek +roppant árakat. + +Egy dús öreg bankár pénzért akart boldogságot vásárolni. A boltos nem +adott neki. Pénzzel kisebbé lehet tenni a szenvedést és szebbé a +boldogságot, de pénzen boldogságot venni nem lehet. + +Egy fiatal, szerelmes király tört magának utat a tolongók között. A +boldogságért még a királyoknak is fizetniök kell: ő a koronájával +fizetett… Már mások jöttek a nyomában. Mások és ujra mások. Öregek, +ifjak, papok, szinészek, durva gyármunkások, előkelő dámák, parasztok, +remegő iskolásfiúk. + +Festett képű céda leány állt a kalmár-asztal előtt. Eddig cifra, zenés +házakban, szennyes gyalogjárók szegletén, féllánggal égő utcalámpák +alatt kereskedett a szépségével. És most a szépségével fizetett. + +Egy katona… fiatal, szinte gyermek még. A bátrak keresztjét akarta. Kék +szeme világát adta érte. + +A nagy államférfi… Krétafehér lett az arca, mikor egy hideg gyémántköves +csillagért a becsületével kellett a boltosnak fizetnie. Utána valaki egy +zacskó aranyért a szabadságát adta oda. Aztán szép pár fiatal emberre +került sor. Mámorosan mosolyogtak és szorosan fogták egymás kezét. Az +alku hamar ment. A férfi, kitől nagyot várt a világ, ragyogó jövőjének +kincséért vett boldogságot. Oldalán a lefátyolozott asszony tiszta, +mocsoktalan multjával fizetett. + +Helyükbe új vevők tódultak. Fénylő nevek, szürke névtelenek. Erősen +körvonalozódó alakok, elmosódott jelenések. Leghátul egy szegény kis +varróleány. Ő az egészsége árán vásárolt magának egy egyetlen vasárnapi +délutánt betöltő, szegény kis boldogságot. + +Megint szólt a rozsdás ajtócsengő. Vijjogott, huhogott, mint a +halálmadár. Hosszúhajú deák botlott le a magas küszöbről. Kabátja +újjából kiállt a könyöke. Égen-földön nem volt egyebe, csak a +fiatalsága. És a deák éppen annak az árán akarta megvenni az ő +boldogságát: akadémiák koszorúját… világraszóló hírnevet. Mire +nagysokára kiért a boltból, megőszült a haja, meghajlott a háta: öreg +ember lett belőle. + +A polc felett ütött az óra. Az emberek arca eltorzult, mintha a tompa +ütések valami iszonyatosra emlékeztették volna őket. Kapkodni, sietni +kezdtek, de a boltos most is nyugodt maradt. Számára nem létezett idő: ő +nem nézett az órára soha… + +Kinn ezalatt, a szűk sikátorok zavaros kanyargásában sötéten +tapogatódzva közeledett az éjszaka. Ahol a házakhoz ért, rajtuk hagyta +fekete újja nyomát. A szél fütyölt és a boltban, az ódon mécses kanócán +önmagától kigyult a láng. Egy darabig ingott, mint aki magasból ugrik, +aztán erőre kapott és csak az ajtónyílás légáramlása szerint szállt és +emelkedett. + +Sokszor ütött az óra. Az ajtónyílás ritkulni kezdett. Már nem vijjogott +a csengő, már nem jött új vevő. A mécses lángja is lassan megnyugodott. +Kék világa derengve szőtte át a csendet. + +A kalmár előregörnyedt és félig lehunyt, rideg szeméről élettelenül +verődött vissza a temérdek kincsnek a képe, mellyel az emberek +boldogságukat megfizették. Egy darabig fásultan nézte nyereségét, aztán +hideg kezével besöpörte zöld kötényébe az egészet. Megfordult és +ijesztő, feltarthatatlan lépésével indult hátra a bolt tulsó végébe, hol +egy falüregben fekete függöny alatt, kicsiny, ólomkarikás ablak +rejtőzött. + +A boltos feltárta az ablakot és kihajolt a nyiláson. Alatta sötét +végtelen semmi volt… Csak egy pillanatig pihent a mély semmi felett, +aztán kifordította kötényéből az ablakon át napi keresetét. + +Sikoltva, csörömpölve, örvénylő forgatagban zuhant alá az ürbe az óriási +kincs: ifjúság, dicsőség, mult és jövő, királyi koronák, szépség, +szabadság, becsület,… mindaz, aminek csak addig van értéke, mig emberek +tartják a kezük között. + +Mikor odalennről nem szállt fel többé semmi nesz, a boltos becsukta az +ablakot és visszament asztalához. + +Ebben a pillanatban sóhajtás hallatszott a szeglet irányából. Mialatt a +kalmár arrafelé nézett, elgondolkodva végighúzta újjait a homlokán. +Kezének árnyéka alatt laza vonásai hirtelen a csábítás férfiarcú +lárvájává tömörültek össze. Igy fordult a vevőhöz és emlékezetében ekkor +felderengett, hogy már reggel óta… tegnap óta, talán régtől fogva látta +azt az alázatos, várakozó árnyat, mely most felsóhajtott. De vannak +olyanok, akiket a kalmár nem vesz észre mindjárt; vannak olyanok, +akikről hosszú időn át megfeledkezik… + +– Ki vagy te? – kérdezte és a szája alig mozdult. + +– A gyermekem anyja vagyok, – felelt egy halk suttogás, melyben mégis +olyan mindenható erő rejlett, hogy az árnyékból egyszerre élő asszonyt +formált. + +– Boldogságot akarsz venni? + +– A gyermekem számára, – mondotta elszántan az asszony. + +A kalmár mozdulatlan szemhéja mintha megrezdült volna az opálszínű +szemgolyók felett. Boltjában időtlen idők óta árulta azt, amit az +emberek boldogságnak neveznek, de a vevők mindig csak önmaguknak +vásároltak, csak önmagukért fizettek. Ez a szenvedő, halvány asszony: +egy gyermek édes anyja, ez volt az első, aki másnak akart venni és a +sajátjából akart fizetni. + +A boltos megint közömbös lett. Elővette avult üzletkönyvét. Mutatóújját +lassan végighúzta a két nagy rovaton: Tartozik… Követel… Becsapta a +könyvet és megrázta a fejét. + +– Nincs semmid a világon. Ugyan minek az árán akartál a gyermekednek +boldogságot venni? + +– A magam boldogsága árán, – felelte az asszony és hangja olyan +végtelenül tiszta volt, mint aminő csak az lehet, amit könnyekkel mostak +fehérre. + +– Az alku áll. Fizess! – dörmögte a boltos, mialatt előrenyult és +szörnyű két kezével felszakította az asszony fiatal mellét. Aztán a +tátongó seb vérző nyílása fölé hajolt és belenézett vásárlója szívébe. +Ebben a percben meglátta azt a boldogságot, melyet felkínáltak neki. + +A kalmár, aki semmi felett sem csodálkozik… elcsodálkozott. + +– Nagy árat kinálsz, – mondotta komoran, – és tudod-e, hogy ennél az +alkunál még túl is kell fizetned a portékámat? Még ráadás is jár! Mert +igazi boldogságot csak úgy adhatok a gyermekednek, ha nem sejti meg az +áldozatodat és nem lesz érte hálás soha… Állod még az üzletet? + +A halvány vevő intett és a kalmár nem várt tovább. Kérlelhetetlenül +belemarkolt az asszony sebesült mellébe és égő, szerelmes szívéből +kitépte szeretőjének a képét. + +A boltban egy pillanatra megdermedt a csend. Fenn a titokzatos órán +találkozott a két mutató és a halál rávetette futó árnyékát az életre. + + + + +Fehér halál. + +A nehéz, téli ég lassan sülyedt le a magasból. Az ég és a vad Karsztok +között összeszorult az éjszaka sötétje. Aztán, csak úgy magától, +meglazult a boltozat a hegyek felett és egyszerre esni kezdett lefelé az +ég. + +Esésétől egy éjszaka alatt fehér lett a karsztvilág. + +A hegyek puhán nőttek a förgetegben. A horpadásokban dagadt a hó. A +kőmező felett, a repülő, fehér termésben, mint óriási kaszás, aratott a +szél. Kaszált vadul és sikongatott hozzá; boglyát rakott és szétverte +megint. + +Ember nem mozdult, állat nem bőgött sehol. A hegyi pásztorok már +lehajtották barmaikat. Elhagyott kunyhóik, mint a halottak, úgy feküdtek +a zimankóban és nyitva maradt ablakszemükbe belehullott a hó. Csak +legfentebb, a szétmarcangolt sziklák között, ahol se fa, se bokor nem +nőtt már, élt egy magányos kunyhó. Ijedten lélegzett a havas +förgetegben. Tetőjén, a nyomtató kövek között fuldokló füst szivárgott +elő. + +Odabenn emberek voltak. Odabenn égett a tűz. Az alacsony, fekete ajtó +kinyilt olykor. Egy pásztorlegény aggodalmasan forgatta fejét a +nyílásban. Nyaka előrenyúlt, hosszu haja mereven himbálódzott kétoldalt +a füle mellett. Sokszor egymásután fölpislogott a havazásba. Utóbb +lassú, alázatos mozdulatokkal kezdett hajlongani, mintha köszöngetne +valakinek. Közben a hegyomlások felé nézett, ahol a mélység felett, a +kerengő hóviharban, egy sötét feszület állt. A legény többször, erősen a +mellére ütött és hirtelen megint visszabújt. + +A kunyhóban hideg volt. Falán, a betapasztott nyers kődarabok között, +hegyesen fújt át a szél. A szegletben pásztorbotok álltak. Egy rozsdás +kampón, állatkolompok között, száritott halak függtek ferdén, mereven. A +halak nehéz szagot terjesztettek. A levegő fojtós volt a füsttől. A +lehajló, kormos mennyezet alatt, mint egy fekete barlangban, emberek +ültek a tűz körül. + +A hosszúhaju legény mellett egy leány kuporgott. Szoknyáján az öccse +guggolt. Szemközt az öreg asszony fújta a tüzet. Aszott képe egy-egy +pillanatra kerekre fuvódott, szeme kidülledt az erőlködéstől. Ilyenkor a +tűz fénye vörösen ugrált az arcán és a falon. Mialatt lélegzetet vett, a +fény megint visszahullott a zsarátnokba. A fal szürke lett, az asszony +arca kicsiny és ráncos. + +A fal mellett valami mozdult. A halomba dobott báránybőrök alól egy +borzas ember emelte fel a fejét. Arca fakó volt, nagy orra és kiülő álla +olyan csomós, mintha mohos gyökerekből nőtt volna össze. Nyöszörögve +rimánkodott. + +A kunyhóban senki se mozdult. Az öreg ember újra kezdte: + +– Eredj Ilia, eredj legalább te… + +A hosszúhaju pásztor morogva kullogott az ajtóhoz. Kinézett a havazásba. +Közben nagyot sóhajtott. Odabenn is meghallották. + +A leány nyugtalanul tekintett az egyetlen ablak felé. Az öreg ember +köhögve siránkozott. Átkozta a havat, a hideget, szidta a többi +pásztort, aki idején lement a hegyekről. Egyszerre maga elé bámult és +szorongva kérdezte: + +– A fekete Jován is lehajtotta már a berdoi marhát? – Hirtelen a +nagyobbik fiára nézett, aki reggel óta nem mozdult a lócáról és nem +szólt senkihez sem. + +– Luca, – mondotta az öreg, – Luca… + +De az ember hallgatott. Tüskés álla remegett a hidegtől. A gyér +szőrszálak is remegtek félig nyitott, otromba szája felett. Sóvárgó +szemmel egyre a tüzet nézte, odamenni azért mégis lusta volt. + +Az emberek nem beszéltek többé egymással. Csak a kutya ásított hangosan, +csak a nedves fa pattant. Ilia pedig számolni kezdte az újjain, hány +napja mult el, hogy a fekete Jován is lement a havasról. Jován volt +mindig az utolsó a pásztorok között. Mindenkije meghalt, hát nem +szeretett a falujában lenni. És most már ő is elment innen… Ilia az +ötödik újjához ért. Abbahagyta az egészet és közelebb csúszott a +leányhoz: + +– Mila, rám hallgatnál-e? + +A leány nem felelt, de azért engedte, hogy a legény hozzá bujjék. +Meleget tartott a közelsége. + +Ilia a megtűrt állat tekintetével nézett rá. Arca szánalmas kifejezést +öltött, amig erőlködve kereste a szavakat. Egyszerre, mintha a +bensejében súgta volna valami, egészen bizonyosan megtudta, hogy csak +Miláért maradt fenn ilyen sokáig a havason. Meg akarta volna ezt neki +mondani, hogy legalább ő is tudja, de azért mégsem szólt semmit. A +szemhéja kivörösödött és lehorgasztotta a fejét. + +Még a mult télen volt, hogy lenn a faluban először gondolt a leányra. +Sohase mert erről beszélni, csak gondolt rá erősen, szépen és tavaszkor +beszegődött a Mila atyjához, fel a havasra. Aztán beteg lett az öreg. +Nyár derekán utána jött az egész házanépe. Kuruzsló parasztot is hoztak, +papot is hívtak. A kuruzsló holdtöltekor kutyacsontot temetett a küszöb +alá. A pap egész napig jött a hegyeken át és ráadásul két külön ezüst +koronát kért azért, mert megigérte, hogy útközben még hazamenet is fog +imádkozni. + +A pásztorok énekeltek a tetőn és mind letérdeltek a sziklaparton, a +fekete feszület körül. + +A pap visszafordult a völgyhajlásnál és megáldotta a hegyeket és a +hegyek népét. + +Aztán elmult az ősz a Karsztról. A szétizzott, forró sziklák kihültek az +ég alatt. A havason siralmasan zörgött a futófű és a pásztorok elmentek +mind és elhajtották magukkal a beteg gazda marháját. + +A lejtőkön távolodó kolompolás hallatszott. Egyre halkabban, egyre +halkabban. Aztán feljött még egy utolsó, messze kolomp hangja és +szétpattant a hűvös csendben, mint a nagy mélységek életének felszálló +buborékja. + +A hegyek magánya végtelen és félelmes lett. A kunyhóban pedig csak +tovább várták az emberek, hogy vagy felkel, vagy meghal az öreg pásztor, +de se felkelni, se meghalni nem tudott. Közben leesett a hó az égből. + +Iliának elszakadt a gondolat a fejében, mint egy fonál, amelyet hirtelen +megrántottak. A zsiros, mállott báránybőrök között felkönyökölt a gazda. +Borzas szemöldöke összehúzódott és szeme önzőn hunyorgott, mialatt +egymásután megnézett mindenkit a házban. Mintha számlálta volna őket, +nem menekült-e el valaki közülök. A melle fütyölni kezdett, a hangja is +fütyölt. + +– Nézz ki Ilia. Talán csak elállt már azóta… + +A legény nem mozdult. Mila elaludt a vállán és lehellete melegen áradt a +nyakába. Ez jó volt. Ilia lecsukta a szemét. + +Az öreg pásztor várt egy ideig. Fogatlan szája szögletesen mozgott, mint +a kérődző barmoké. Aztán a fia felé fordult. Hangja megint alázatos +lett. + +– Luca, te… nézz mán ki egy kicsit. + +Az ember leeresztette egyik lábát a lócáról. Mialatt a másikat nyujtotta +lefelé, lusta paraszteszében is mozogni kezdett valami. Az öreg akadozó +hangjával átjött hozzá a tulsó szegletből az ijedtség. Mint egy +alaktalan állat kúszott át hozzá és ráfeküdt a mellére. Luca kinlódva +lélegzett. Szempillája fennakadt. Egyszerre félni kezdett ő is. + +Félrerugta a kutyát az útból. Kibujt az ajtón. Kinn már nem fújt a szél. +Megfulladt a rettenetes, hangtalan havazásban. Csend volt és a +mértföldes csenden át, átlátszó hófelhők zuhantak puhán a kisérteties +hegyekre. + +Luca szeme sebesen pislogott, amint a hópelyhek nekivágódtak. Egyszerre +a nyakához kapott. + +– Krisztus segits!… + +Két keze belemarkolt a havazásba, mintha át akart volna nyulni a +hegytetőn, hogy belekapaszkodjék a fekete feszületbe. Meg akart fogózni +valamiben, ami mozdulatlanul áll a mozgó levegőben. Ugy érezte, hogy +sülyed. Feje felett összecsap a hó, mint valami laza, fehér iszap. Élni, +élni, akárhogy, csak élni… + +És Luca a menekülő állat rohanásával iramodott neki a zimankónak. + +Eleinte sebesen futott, nagy, esetlen szökkenésekkel, aztán hirtelen +lehasalt. Négykézláb kúszott előre a hegyomlások partján. Ismét talpra +ugrott. Egy ideig forogva kereste az irányt… Támolyogva, bukdácsolva +futott tovább… Már másodszor nyargalt át a hómezők holt sivatagján, +vissza-visszatérve, rémesen kerengve egy láthatatlan vonalon, melyen a +hó mindig újra betakarta előbbeni nyomát. Tébolyodottan kereste a +sziklaösvényt, mely a völgybe vitt. Letérdelt. Két kezével túrta a +havat. Arcát előre tólta, mint egy kutya, amely gödröt kapar. Egyszerre +nem ismert meg többé semmit, nem emlékezett semmire. Mit akart? Miért +jött ide? Lehunyta a szemét, de hiába, a szemhéja mintha meghasadt +volna, keresztül látott rajta. Egyre látta a kérlelhetetlenül tóduló +havat. Fülébe fagyos kóc tömődött, a torkába is. Felugrott és +rettenetesen kitátotta a száját, de nem bírt kiáltani. Megint csak futni +kezdett és őrjöngve cipelte, hajszolta a testét a vakfehér kavargáson +át. + +Benn a kunyhóban már olyan régen várakoztak az emberek, hogy kiesett +fejükből annak a tudata, amire vártak. Mint lenyügözött torzképek, +feszesen ültek a tűz körül. Sok idő telt el. Az öreg pásztor mozdult meg +elsőnek. Hamuszürke arca előbujt a homályból. A tűz fénye beleesett a +szeme gödrébe. Erőtlenül kezdte rázni öklét a levegőben: + +– Szétütöm a fejét… Szétütöm… + +Ilia a leányra nézett. + +– Mi az? Mit akarsz – dadogta Mila és a félelem fojtogató súlya +egyszerre ránehezedett az ő mellére is. + +Ilia a füléhez hajolt: + +– A bátyád elvitte innen a bőrét. + +A fal mellett újra beszélni kezdett az öreg: + +– Átkozott kutyája!… Nézd meg, Ilia, hol marad?… Istenem, Istenem. Ne +hagyjatok itt ti is… + +Mila megmarkolta a legény kezét. Félni kezdett, hogy ha kiereszti a +házból, ez sem jön vissza többet. Egyszerre bújtak ki mindketten az ajtó +nyílásán. + +Odakinn néma nagy magány volt minden. Luca nyomát rég betakarta a havon +a hó. + +– Elment… + +Mila hangja sűrű és idegenszerű volt. + +Ilia testét, mint nyers lökés, járta át az életösztön. A másiknak a +szökése felébresztett benne valamit, ami erősebb volt Milánál. +Kirántotta kezét a kezéből, de azért mégis feléje fordult. A külső +világosságban mintha hirtelen megcsunyult volna a leány. Nem volt olyan +többé, mint tavaly, mikor megszerette. Akkor kivánatos és telt volt a +csípője és a melle hullámzott, mint az érett termés a szélben. Akkor +vörös volt az arca, meg a karja a sok meleg vértől. Ilia soha sem látott +nála szebbet. Most ellenségesen nézett rá és mialatt elhúzódott tőle, +kegyetlenül örült, hogy csúnyának látja és sok mindenre visszaemlékezik, +amit nem bírt elgondolni akkor, amikor még kívánta őt. Eszébe jutott, +hogy egyszer a szeplős favágóval látta a híd alatt és hogy Mila a +többiekkel nevetett, mikor ő elbotlott a táncban és kitörte a karját. +Minden átmenet nélkül hirtelen az anyja jutott eszébe és a kis húga, +akinek kalárist igért. Bizonyosan kijönnek elejbe mindennap a falu +végére és sokat törlik a szemüket. Otthon pedig, a tűzhely szélén készen +áll a kékvirágos köcsögben a meleg tej. Rőzse fekszik a padka mellett. +Dohány is van az asztalon. És ő mégis itt maradt ezért az idegen +leányért, akit a favágóval látott a híd alatt, aki nevetni tudott, mikor +ő kitörte a karját. + +Ilia haraggal, fájdalmasan rázta meg a fejét. Kemény szőke haja sebesen +himbálódzott a füle mellett és szeme egyszerre keresni kezdte a +sziklaösvény nyomát a táncoló levegőn át. De semmi sem látszott többé. +Lába alatt csikorogva süppedt a hó. Állán és a homlokán apró, hideg +szúrásokat érzett, mintha megszámlálhatatlan kis kés esett volna nyitott +pengéjével az arcába. + +A leány a lesben álló ragadozó tartásával figyelte őt, hogy elfogja, ha +menekülni akar. Ilia, mint egy ugrásra kész fenyegetést érezte a leány +közelségét: hátrálni kezdett, de Mila utána ment és talán azért is, mert +fázott, hozzá simult. + +A legény vézna testén, ott, ahol Mila csípője érintette, idegen forróság +nyilallott végig. Lélegzete rövid lett, a nézése bárgyú. Egyszerre nem +tudta többé azt, amit az előbb tudott és sovány, fiatal arca megint +szánalmas kifejezésű lett. Már nem gyűlölte a leányt, már nem látta +csúnyának. Az anyja, a húga, a kékvirágos köcsög, a rőzse, meg a dohány +kiment a fejéből. + +– Az ember nem bátor magáért, – mondotta meghunyászkodottan. – Csak +másokért, Mila, csak másokért… hogy ha látják. + +Térdük összeért. Egészen közel bújtak egymáshoz és mintha megint közös +lett volna a sorsuk, lassan, borzongva néztek körül. Tekintetük a +havazáson át megtalálta Krisztus bádog képét a fekete kereszten. A +kiugró szikláról magányosan ékelődött bele a feszület az égbe. Túl rajta +megszünt a hegytető. Felette a magasság, alatta a mélység tele volt +kerengő, rajzó pehellyel. + +Ilia, mintha hátulról megtaszították volna, térdre esett a hóban. + +Mila is letérdelt. Ő is imádkozott. A rettenetes fehér halál pedig +hullott a fejükre, a keresztre, az egész világra. + +Egyszerre csak fölrántották mögöttük a kunyhó ajtaját. A gyerek kidugta +fejét a nyíláson és szepegve mozgatta állát előre, hátra, mintha +integetni akarna. Az asszony is odajött, a kezét tördelte. Benn a +vigasztalan, bűzös viskóban pedig inogva ült a báránybőrökön az öreg +pásztor és kiaszott teste ide-oda lökdösődött az erős sírástól. + +– Itt hagynak… Itt hagynak. + +Csak akkor csendesedett el, mikor Iliát meglátta. Lucáról nem kérdezett +semmit, a sírást is abbahagyta. Sebesen keresztet vetett magára és +elbújt az állatbőrök alá. Már nem félt olyan nagyon, hiszen most már +nemcsak reá nehezedett a hideg, nyugtalan súly: a többiek is viselték. +Megoszlott. Könnyebb lett. + +Ilia is ilyesfélét érzett, mikor a többiekre nézett; Mila is. +Mindannyian. És ettől kezdve alattomosan, kegyetlenül őrizni kezdték +egymást, hogy senki se szökhessék el közülük. + +Kinn, a végtelen fehérségen vajudva jött át az esti szürkület. A falban +olyan lett az ablak ferde nyílása, mint egy merev szem, mely minden +pillanattal jobban megvakult, de azért tovább is konokul, gonoszan +nézett be a házba. Hólyagos üvegjén gyöngyszínű hártya harapódzott el. +Az ereszről ősz pillák ereszkedtek le rá, alól puha, fehér szemhéj +dagadt bele. + +Talán egy óránál is több idő múlhatott már el, amióta az emberek +utólszor mozdultak. A füst marni kezdte a szemüket. Mila elfordította +arcát a tűztől. Az ablakra nézett. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy egy +torz emberi fej tolódik bele a világtalan nyílásba és megint eltünik. +Aztán mintha valaki járkálna a ház körül… Nem hallatszottak a lépések a +hóban, az sem hallatszott, hogy egy kéz befelé nyomja az ajtót, Mila +azért mégis bizonyos volt benne, hogy odakinn történik valami. + +Remegni kezdett. A kutya is figyelt. Orrát összeráncolva tartotta a +levegőbe. Az öreg pásztor nyugtalanul forgott. Ilia és az asszony +kinyitották a szemüket. + +A szúette fekete ajtó sarkai mozogtak. Recsegés hallatszott. Az ajtó +kinyilt; a hó besüvöltött a házba és a küszöbön tántorogva Luca állt. + +– Luca… motyogta az öreg asszony. – Luca… + +Az ember berántotta maga mögött az ajtót. Iszonyodva nézett hátra, +mintha félne, hogy odakintről utána nyul valami, felnyalábolja, megint +belelöki a kavargó, szörnyű havazásba és neki újra körbe kell futnia és +újra csak ide kell visszatérnie. + +A térde behajlott. Kimerülten dült a falnak. Reszkető testéről tompa +csattanással esett le az olvadó hó. + +A vén pásztor, mióta felfogta, hogy miért jött vissza a fia, kárörvendőn +vigyorgott maga elé. Ez a lelketlen vigyorgás lassan átterjedt a többiek +arcára is. Csak az asszony maradt Luca mellett. Kötényével szárította a +haját és a szeme közé lehelt, mintha oda akarta volna adni neki szegény +öreg teste melegét. Luca feleszmélt. Borzadva nézte a füstön át a +kutyáját, az embereket, a vizes foltokat a köveken. Eltorzult az arca. +Eszébe jutott, hogy az előbb, kinn a hóban, reménykedni bírt, mikor ide +gondolt, és azt hitte, hogy közben valami jó csodának kellett történnie +a házban. Most egyszerre meglátta, hogy semmi sem történt, semmi sem +változott. A válla rángatódzni kezkett. Két kezét a szemére szorította. + +Az arcokról eltünt a vigyorgás. Egyetlen pillanat alatt mindannyian +megértették, hogy innen nem lehet többé menekülni. Lucával közelebb jött +az emberek zsibbadt agyához az, ami odakinn történik. A hó körülzárja +őket, be akar áradni, meg akar fojtani mindenkit… + +A gyerek felsikított. + +Az emberek szeme beesett, hátuk puposan elferdült, mintha hirtelen +megöregedtek volna. És a vén pásztor siralmas nyöszörgése úgy hangzott, +mintha mindannyiuknak a hangja lett volna. + +– Kialszik a tűz. Egy darab fát. Egy darabkát… + +Az asszony apró topogással indult el a fal mentén. Csak mikor már +egészen körüljárta a kunyhót, fogta fel, hogy mit keres. Újból kezdte. A +sötét szegletnél lehajolt és mintha jeges, fekete vízbe nyúlna, előre +tólta a kezét. + +– Hamar… Kialszik… + +Az öreg asszony felegyenesedett. Megnyúlt, ólomszínű arcában hangtalanul +nyílt kerekre a szája. Két üres keze gyámoltalanul meredt csípője +mellett a levegőbe. + +Mindannyian ránéztek és ő lassan, ijedten kezdte ingatni a fejét. + +Mila oda ugrott és megragadta a vállát: + +– Elfogyott? + +Halkan akarta volna kérdezni, hogy a többiek ne hallják, mégis +rikácsolt, mikor beszélt. + +Ilia arca egyszerre vérvörös lett, aztán szürke, mint a kövek a falban. + +– Megfagyunk, – mondotta sokszor egymásután és hangja alig hasonlított +emberi hanghoz. + +– Megfagyunk! – ordította Luca túl hangosan, hogy az atyja is meghallja, +hogy ő is féljen, ha már mindennek az oka volt. + +A rémület a szeglet felé hajtotta valamennyiüket. Senki sem hitt a +másiknak, mindenik kapkodva keresett a sötétben. + +A hadonászó kezek már régen lehanyatlottak, de az emberek még mindig a +földön térdeltek. + +Luca volt az első, aki felszökött, aztán menekülve ugrott az ajtónak. +Egyszerre tágra nyílt a szeme, csupa fehér lett, mintha hóval lenne +tele. Keze irtózva csúszott le a reteszről és begörbült ujjakkal kapott +a fejéhez… + +Ilia mozdulatlanul nézte őt. Közben olyasmit érzett, hogy valami ide-oda +kezd billenni az agyában és fenekestől felfordul a homloka mögött. + +Az öreg asszony fásultságát visszatérítette a többiek rémülete. Elővette +a baltát és egymásután feldarabolta a pásztorbotokat. Óvatosan tett egy +darabka fát a pislogó hamuba és megint csak fújni kezdte a tüzet, +csendesen, megindítóan, mintha semmi se történt volna. + +Luca falánk szemmel leste a lángot. Mila és a gyerek összebújt. A füstös +kis meleg átjárta a testüket és maguk sem tudták miért, megint +reménykedni kezdtek. Talán eláll reggelig a havazás. Talán feljönnek +értük a pásztorok. A tűz fölé tartották a kezüket. Fenn, a mennyezeten +óriás kezek szétterülő árnyéka látszott. A gyerek bárgyún nevetni +kezdett, aztán hirtelen abbahagyta és ijedten húzta fel a vállát, mintha +nevetésével egy kést hajított volna a feje fölé, mely mindjárt vissza +fog esni reá. De a kés beletörött a levegőbe. Nem volt sehol. És a csend +rettenetes lett. + +Ilia két tenyerébe temette az arcát, hogy semmit se lásson többé. + +– Megfagyunk, – dünnyögte szinte titokzatosan, de már nem értette, mit +jelent ez. Közben a kékvirágos köcsögre gondolt, melyben gőzöl a forró +tej a tűzhely szélén. Világosan kezdte látni a nagy buzavirágokat a +köcsögön. A rőzsét is látta a padka mellett, a dohányt az asztalon. És a +huga énekel… Míg erre gondolt, könnyei lassan csurogtak végig az arcán. + +– Ő énekel – mondotta szeliden – és én megfagyok. + +Ezalatt nagy és sötét lett a hegyek éjszakája és az ablak előtt, a +tűzfény kifelé küzködő világosságán, mint meghalt ezüst lepkék, estek +keresztül a hópelyhek. + +Senki se bírt aludni. + +A pásztorbotok már elüszkösödtek a parázsban. A lócát darabolták fel. +Utána a küszöb korhadt deszkája került a tűzre, a gyerek egyetlen +játéka: a fütyölős faparipa, a rongyok, a szemét. + +És a reggel még mindig nem tudott megvirradni. Luca dideregve kúszott az +apjához. Kihúzta a nyirkos szénát a teste alól és a parázsba vetette. Az +öreg könyörögve nézett reá, de nem védekezett. + +Ez volt az utolsó eltüzelni való. Ezután nem volt más egyéb a házban. És +kinn sem volt semmi a hegyeken, se fa, se bokor. Halott kövek a halott +hó alatt. + +A széna füstölt. Apró gomolyok futkostak az emberek lába körül, épp úgy, +mintha szürke patkányok hemperegtek volna elő a tűzből. Fölfutottak a +falon. Elbújtak a föld alá. Megint előmásztak és közepükben kék láng +ágaskodott. A széna szálai vörösek lettek, mint az izzó drót és +csavarodva zsugorodtak össze. + +Némán, kétségbeesetten nézték mindannyian. Egy marok széna, aztán +egészen hideg lesz. Egy marok széna az élet, aztán meg kell halni. + +A füstpatkányok megint előmásztak a tűzből. Egy pillanatra nagyon sokan +lettek. Ellepték a kunyhót. A külső sötétség pedig erőszakosan kezdett +befelé ömleni az ablakon. Feketén tódult át a kövek között, az ajtó +résein, megfogta a falat, a görnyedt hátakat. Aztán előbbre csúszott… az +arcokat törölte el. Egyszerre nem látszott többé semmi. És a kifosztott +kunyhó iszonyodva sóhajtott fel a sötétben. + +Rémült bénulás fogta el az embereket. Gondolataik már nem követték +egymást. Mint fájdalmas lökések, járták át nagy időközökkel öntudatukat. + +– Meghalunk… + +A sötétben hirtelen nagyobb lett a hideg. Kínja beleharapott az emberi +húsba, megmarta az arcokat, a csontokat kezdte rágni. + +Egy ujabb lökés jött az emberek fejébe. Felfogták, hogy soká tart, amíg +meg lehet halni. + +Az átfagyott tető reccsent egyet-egyet. A kutya türelmesen, +reménytelenül vonított. Valaki nyöszörgött. Valaki jajgatva imádkozott. +Valaki káromkodott. Aztán abba maradt minden, mintha a kunyhó +hallgatóznék az éjszakában és megint csak újra kezdődött az egész. + +Az ablak üvegjén megfakult a feketeség. Ismét látszottak a hópelyhek. +Nagy lomha pihék. Néha megálltak a levegőben, zeg-zugosan botorkáltak, +aztán rohanni kezdtek és veszettül követték egymást. Közöttük jött be a +reggel a házba. Émelyítő fehér világosságában csak az arcok maradtak meg +kékes foltokul. + +Megint multak az órák. Az ablak üvegje meghasadt, az ajtón repedések +támadtak a hidegtől. És az emberek olyan gépiesen mozogtak a négy fal +között, mint a csendes őrültek. Az időre már nem emlékeztek. Nem tudta +megmondani senki, mennyi telt el belőle. Olykor világos volt, olykor +sötét, de a hó azért csak hullott tovább. + +Ilia nem nézett ki többé az ajtón. Az öreg gazda sem küldte már. Beesett +arccal, kiálló sárga pofacsontokkal nyúlt el a hátán, mint egy lélegző +halott. Luca összehúzódva feküdt mellette a földön. Fagyástól dagadt +képébe belenyomódtak az elszenesedett szilánkok, mégsem emelte fel a +fejét. Csak a lábát mozgatta lassan, furcsán, hogy el ne haljon egészen. + +Az asszony, mikor senki se nézett rá, lehúzta magáról a ködmönét és a +gyerekre terítette. Hadd éljen, amíg tud, úgyis kevesebb ideje volt +eddig, mint a többinek. Közben fennhangon kezdte mondani a haldoklók +imádságát. Mikor befejezte, mintha valami eszébe jutott volna, az +ablakhoz vánszorgott. Dereka egy ideig bizonytalanul hajladozott a ferde +nyilás előtt, aztán megfogódzott kétoldalt a kövekben és kinézett a +hegyomlások irányába, oda, hol Krisztus feszülete állt. + +Mila követte az anyja tekintetét. Luca is felült, a többiek is arra felé +néztek. És ebben a percben egy sokszor visszaűzött és legyürt gondolat +vonaglott át az arcokon. Mindannyian zavarodottan pillantottak a földre +és olyan kusza mozdulattal vetettek magukra keresztet, mintha fejükről +és vállukról akarták volna leszaggatni a vallást, az ájtatos hitet, +valamit ami nem látszott és mégis gúzsba kötötte a testüket. + +Luca szólalt meg elsőnek. Gyáva, rekedt hangja kimondta mindnyájunknak a +gondolatát. + +– Az a kereszt fából van… + +Többet nem mert mondani. Elég volt. A rég kisértő gondolat előjött a +lelkek titkolódzó sötétjéből. Élni kezdett, hatalmasan, követelőn, +betöltötte a házat, nem maradt tőle másnak helye. És a halálfélelemtől +kitágult szemgolyók az ablak felé fordultak. + +Az a kereszt fából van… Az emberek agyában kinlódva küzdött a homályos +hit és a rimánkodó életösztön. Mellük nyugtalanul lélegzett, megfagyó +lehelletüktől szaggatottan füstölt a szájuk. A vad hideg pedig, mint +emelkedő jeges víz szállt a talpuktól a szívük felé. + +– Megfagyunk, – dadogta Ilia és félig lehunyt szemmel Milára nézett. + +A leány arcán könnyek folytak végig, az állán megkeményedtek, de ő már +nem bírta felemelni a kezét, hogy letörölje őket. Félrenézett és közben +reszketett egyenletes, kínzó reszketéssel, amitől a csontjai fájtak. + +Ilia erőlködve nyitotta ki egészen a szemét. Mila nyaka idegenszerűen +ferdült oldalt. Teste csúszni kezdett a fal mellett a föld felé. A +legény fel akarta fogni. Elkésett. Mila, két tenyerét kitárva, csattanva +terült el a hideg hamuban. + +– Megfagyunk, – de most már sötét dühvel mondta ezt a szót, melynek +értelme elkopott a végtelen ismétlésben. – Megfagyunk! – orditotta, – +pedig a kereszt fából van. + +Egy szökéssel talpon állt. Mozdulata feltörte a dermedést az átfagyott +házban. Mintha a kunyhó mégegyszer, utolszor kinyitotta volna félholt +szemét, mindenki reá nézett. Mindenki küldte őt, hangtalanul, +könyörögve, tegye meg azt, amit senki se mer megtenni. + +Luca négykézláb mászott a baltáig és félszegen tólta Ilia felé. Az +asszony szolgálatkészen félrehúzta a reteszt. + +Egy pillanatra beáradt a külső világosság a haldokló kunyhóba és a hó +mint fehér rém tódult a küszöb felett. Ilia mögött becsapódott az ajtó. +A ház újra elsötétült és a csend olyan nagy lett, hogy az ablak repedt +üvegjén hallatszott, amint a hópelyhek halkan hozzá verődtek. + +Szörnyű finom kis nesz. Mintha halottak jeges, fehér újjai kopogtattak +volna az ablakon, hogy eresszék már be őket a házba. + +Kinn, Ilia vergődve távolodott a havon. Olykor elbukott. Olykor +lesüppedt. Csak a fél teste látszott. Kis vártatva megint előtünt, +mintha alulról tólták volna fel és megint elmerült, mintha visszahúzták +volna. + +Egyszerre ott térdelt a sziklaparton, a feszület előtt. Két karját +többször egymásután felemelte a levegőbe, mint a megfagyó madarak +csapkodó szárnyukat. Aztán lehorgasztotta a fejét. Lassu zsibbadás lepte +meg. Közömbös lett előtte minden, a szenvedés is, a félelem is, a halál +is. Nem akart volna többé lélegzeni. A hideg levegő járása fájt a +mellében. Szerette volna lehunyni a szemét. Legyen vége hamar mindennek. +És közben mégis hallotta, amint az előbbeni akarása, az ő hangjával +beszél gyöngén, messziről és könyörög az Urhoz bocsássa meg, amit neki +meg kell tennie, mert olyan nagyon szereti azt a leányt, aki nem szereti +őt. + +Mintha feleletre várt volna, bágyadtan hátraeresztette a fejét. + +Szorongó némaság áradt szét a tájon. Fehér csend hullott a magasból, +fehér csend emelkedett a mélységekből. És az őrjitő csenden át ég és +föld között, végtelen ringó hófal nyargalt körben. Az ég valahol messze +fenn, a föld valahol mélyen lenn lehetett. Nem látszott belőlük semmi +sem. Közöttük csak hó volt már a világon és Krisztus és az ember. + +Az ember felkapta a baltát és belevágta a keresztbe. + +A kunyhóban nem mertek többé az ablakra nézni. Mintha egy közelgő +ökölcsapástól féltek volna, mindannyian válluk közé húzták fejüket és +össze-összerezzenve vetettek magukra keresztet. + +Egyszerre megálltak a kezek a levegőben. Fojtott recsegés hallatszott át +a havazáson. Az emberek egész testükkel hallották ezt a hangot. Aztán +távoli zuhanás zaja tört be a házba, tompán, ünnepélyesen, mint mikor +egy élő fa kidől. + +Percek multak el, míg Luca fel merte emelni fejét az ablaknyilásáig. + +Kinn egyenletes, fagyos fehérség volt minden. A Megváltó feszülete nem +állt többé a kiugró sziklán ég és föld között. + +Ilia félni kezdett. Mióta a kereszt ledült, borzasztón egyedül volt. +Hátra pillantott. Szeme segítséget kért a kunyhótól. Halálos fáradtság +és végtelen kétségbeesés volt ebben a tekintetben. De Luca feje +visszarándult az ablaknyilásból és ő magára hagyatottan, kapkodva, +mintha tüzes vashoz nyulna, lefeszítette az Ur bádogképét a keresztről. +Mialatt a kezében tartotta, sírni kezdett, arcához szorította a rozsdás +bádogot és sokszor megcsókolta rajta a kihullott szegek nyomát. Aztán +áhítatosan letette maga mellé Krisztus képét a hóba és széthasogatta a +fát. + +Karjában vitte be a feldarabolt keresztet a házba. Vitt annyit, amennyit +elbírt, még egyszer fordult és még sokszor. Melle vonaglott az +erőlködéstől, szétzilált haja a szemébe csüngött. + +Mikor utolszor húzta be maga mögött az ajtót, Milára nézett, mintha +várna valamit, aztán bátortalalanul körüljártatta szemét a kunyhóban. + +Az emberek könyörgő tekintettel meredtek rá, de senki sem szólt hozzá, +senki sem nyúlt a kereszt fájához. + +Ilia felsóhajtott. Megtörölte ködmönébe a kezét és hozzáfogott, hogy +tüzet élesszen a széttiport, régi hamuban. Soká kellett dörzsölnie a +fát, karja mindegyre lehanyatlott. Sok kénes gyufa kilobbant. Végre egy +szikra éledt. Kicsiny vörös szem, mely belenézett az emberek szemébe. + +Vinnyogó öröm tagolatlan hangja járta át a levegőt. + +Egyszerre temérdek apró szikra villant fel a forgácson. Finom ropogás +hallatszott, mintha egerek rágták volna a fát. Szép, élő pattogás. Füst +kelt. A nyirkos fán sisteregve forrt a nedvesség és fellobbant az első +láng. A szegletből elvadult, gémberedett alakok vonszolták magukat a tűz +felé. A begörbült kezek kinyiltak, nyomorék, görcsös újjak mozogtak a +levegőben, az arcok előre tolódtak. Szinte fájt a bőr az emberek képén, +ahogy a tűz sütötte őket. De ez a fájdalom jó volt, mert élet volt és +állati meghatottsággal tükröződött vissza a szemekben. + +– Még… még… + +Ilia egy nagy hasábot tett a lángra. A nedves fa elnyomta a tüzet, aztán +mint vörös fúró süvöltött keresztül a fán egy láng, mely kerek lyukon +bujt át és sziszegve nőtt a levegőben. + +Megértették mindnyájan… A magányos láng a kereszt szögének helyén tört +elő és fényénél egy pillanatig látszott Krisztus fejének formája, mely a +megfeketedett fában világosan maradt meg a bádog-kép alatt. Aztán, mint +izzó vér borította el a tűz az oldaltcsukló fő tövises vonalát; víz +freccsent a levegőbe… Pattogó szikrák hullottak szét. + +Az emberek borzadva néztek össze, titkosan, lopva, úgy, hogy Iliának ne +szóljon a tekintetük. + +És míg az alacsony tető alatt erősen lobogott a láng, kinn ritkulni +kezdtek a hópelyhek, mintha elolvadtak volna a kunyhó melegétől, mintha +a kereszt égő fájából a tűz és az élet gyönyörü feltámadása szétáradt +volna az egész világra. + +A hegyek tisztán és fehéren álltak körben a kis kunyhó felett, benn +pedig megint emberekké lettek az emberek. + +– Te tetted, – mondotta Luca és félrerugta a baltát, mintha bűnös +szerszám lenne. Az öreg pásztor a tűzhöz kúszott és rossz pillantást +vetett Ilia felé. Mila, mialatt melegedett, idegenül nézett a legényre. +Az asszony és a gyerek közel bujt egymáshoz, mintha ellenség volna a +házban. + +Ilia magányosan állt a kunyhó közepén. És mialatt hatalmasan élő lett a +kereszt melege, mint egy szentségtörőtől, elhúzódtak tőle a megmentett +emberek. + + + + +A fuvola. + +Adimanthos kertjeiben Lais szépségét ünnepelte az istenek városa. +Korinthos virága összegyült. A fáklyák rózsák között égtek és eltaposott +rózsák vérétől piroslott a peristylion márványa. Az árnyékban kymbalonok +csendültek. Háromlábú urnákból tarsosi fűszerek füstje emelkedett. Az +aranykelyhekben az aranynál gazdagabban csillant fel a bor és az +oszlopok körül fiatal rableányok szőtték nesztelen táncukat. + +De ki látta a táncolókat? Ki hallotta a zenét? Lais hatalmának voltak a +foglyai mindannyian. + +Biboros nyugágyát koszorúban fogták körül az ódák és szobrok mesterei, +szellemes bölcsek, tékozló kéjencek, dús kalmárok, tengerjáró +kalandorok, barbár országok idegen fejedelmei. Forró leheletüktől +megingott a fáklyák lángja, reszketett az éji lég. Korinthos szomjazott. + +Lais mosolyogva vetette hátra rózsakoronás fejét. Lassu pillantása alatt +elsápadtak az arcok. + +– Aphroditére! – kiáltotta a szobrász Myron. – Te szebb vagy a +szépségnél. Egyetlen csókodért átlépném Hades kapuját és az Acheron +agyagjából formálnám meg szobrodat. + +– Én élni szeretnék egyetlen csókodért, ó Lais, hogy megtaláljam benne +az örök igazságot, – mondotta Aristippos, a kecses ifjú bölcs. + +Egy gazdag bithyniai kalmár merészen hajolt a hetaira fölé. + +– És én, hajad aranyáért oda adom minden aranyomat, felajánlom minden +rabszolgámat, ha rabszolgám akarnál lenni és ha házamba jönnél, tied +lenne házam a kraneai úton. + +Lais hallgatagon mosolygott tovább. A syriai fejedelem szemében vad +tűzzel lobbant fel a kivánás. + +– Napjaidért, ó Lais, egy egész birodalmat kinálok én, melyet +aranyfövényes folyó szel át és egyetlen éjszakádért Aegeos tengerének +egy myrthus-fedte szigetét vetem lábad elé. + +Halk moraj kelt. Egy beesett arcú költő, kit Euripidesnek hívtak, +megcsókolta Lais saruját. + +– Ne hallgass rájuk. Többet adnék mindenkinél. Ők csak meghalni, csak +élni akarnak érted. Fogollyá akarnak tenni aranykincsben, koronák +abroncsában. Én kytharám játékában a halhatatlanságot kínálom neked. + +Lais elfordította a fejét, mintha fáradt lenne. Tekintete a vén bölcsre +tévedt, ki rongyaiban gúnyosan hallgatott oldalán. + +– És te, Attika legszellemesebb koldusa, te nem igérsz és nem kérsz +semmit? + +Diogenes, mintha messziről jönne vissza, tétován emelte fel kopasz +fejét. + +– Lais, emlékezem, egyszer Alexandros, a makedoniai elémbe állt és én +csak arra kértem, ne vegye el tőlem árnyékával a napot. Téged csak arra +kérlek,… állj közém és a nap közé. + +– Jó Diogenes, ha be akarsz lépni házamba, előztesd meg magad tízezer +drachmával. + +A vén bölcs felsóhajtott: + +– Neked kevés, nekem sok volna, sok arra, hogy megvásároljak egy +kiábrándulást. + +De a hetaira már nem figyelt szavára. A peristylionon ebben a +pillanatban egy ifjú ember haladt át. Ránézett és nem bírt mosolyogni +többé. Oda engedett kezét elvonta a syriai fejedelemtől. Összemarkolta +nyugágyán a virágokat és a férfiak arcába dobta, hogy elhárítsa magáról +sovár tekintetüket. + +– Elég volt! Menjetek! Küldjétek hozzám Doriont. + +Ellenséges csendben követte mindenki Lais tekintetét és zúgolódva +húzódtak el tőle a hódolók. Diogenes gúnyosan nevetett; Myron az +isteneket káromolta, a többiek pedig egyszerre meghallották a zenét, +meglátták a táncoló leányokat. A szomjúság kifáradt és a vendégek +elszéledtek a kertek éji árnyékában. + +A hetaira felemelkedett a biborról és fejedelmi mozdulattal hívta +magához az ifjút. Dereka körül, mint élő virágon a harmat, megcsillantak +a gyöngyök. + +– Dorion! Jer hozzám, oly régen várlak! + +Az ifjú korinthosi habozva közeledett. Arca szép volt, akár egy +érintetlen leányé, a szeme hideg és kegyetlen, mint a kényurak szeme, az +alakja karcsú és izmos, mint azoké az athlétáké, kiket Myron örökített +meg. Lais szerelemmel szerette őt, habár csak egy névtelen költő volt, +aki ódáit a külvárosok népe előtt énekelte. + +– Miért futsz előlem? Miért vágyódom egyedül utánad? Hát nem tudsz te +szeretni? + +– Téged, ó Lais, nem akarlak szeretni. Úgy mondják, mestere vagy a +furfangos bűbájnak, mellyel össze lehet törni a férfiak szívét. Az +elmúlt isthmosi játékok idején Klinias is miattad vetette le magát az +Akrokorinthos faláról, pedig ő jó volt és neked adta minden javait. + +– Nekem higyj, ne a többieknek… + +– Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy gyönyörű +hazugság vagy. + +– Minden hazugság a földön. A szépség a múlandóság hazugsága, a szerelem +a régi sötét ösztönök hazugsága és a világ boldogsága… az asszonyok +hazugsága. Szeress engem, ó Dorion, és én megtanítalak a boldogságra. + +Lais enyelegve simította végig az ifjú ember mezítelen karját. + +– Ne illess! Én olyan kezeket szeretek, melyek csak vélem enyelegnek, +olyan ajkakat szeretek, melyek csak engem csókolnak. A pirenei vizekre! +Nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét árnyékában mindig azokat az +éjszakákat látnám, melyeket más karok között virrasztottál át, a +csókjaidban mindig annak az aranynak a csengését hallanám, amellyel +megfizettek. + +– Hát azért nem szeretsz, mert mindenki szeret, mert Lais vagyok? Ó, +Dorion, ha tudnád!… Jer, hallgass reám. Figyelj. El akarom mondani, +hogyan lettem hetaira. + +Dorion egy párnát vetett a földre és kelletlenül ereszkedett le rá a +nyugágy mellé. Lais legédesebb, leghalkabb hangján beszélni kezdett. + +– Tengeren túl születtem. Kicsiny fuvolásleány voltam. Társnőmmel +eljártam a lakomákra, a nászünnepekre, a temetésekre; és így kerestem +meg kenyeremet. Egy napon, – nem felejtem el soha, – a kikötőbe, +valamilyen csapszékbe hívtak a hajósok és egy részeg tengerész +összetörte a fuvolámat. Sírtam egész éjjel, jajgattam virradatig. +„Összetörték a fuvolámat. Hogyan fogok megélni ezután?“ És ott sírtam +még akkor is az ajtóm küszöbén, mikor az új nap fölkelt, mikor társnőm +egy másik fuvolásleánnyal haladt el mellettem a sikátorban. Rózsakoszorú +volt a hajukba fonva, átölelve tartották egymást, – nevettek és vígságuk +megsebezte magányos szívemet. Nem tudom, hogyan, ekkor hirtelen eszembe +jutott egy leány, aki az én utcámban lakott, aki épp olyan szegény volt, +mint én és mégis byssosból szőtt peplost és borostyánkőnyakéket viselt. +Pedig neki sem volt fuvolája. De estende, mikor azúrszínű lett a város, +mintha az ég szállt volna le a házak közé, kinn kóborolt a kanyargó +sikátorokban, megközelítette a férfiakat és… reggelre mindig volt egy +ezüst drachmája. „Egy ezüst drachmán új fuvolát vehetnék“ – gondoltam +szívdobogva. És este, mikor a város egészen kék lett, elindultam én is a +kanyargó, szűk sikátorokban és félénken megközelítettem egy férfit. Rám +nézett, a hajcsárok tekintetével, akik a fölkínált állatot vizsgálják: +„Szép vagy, fiatal vagy!“ + +Lais nagy szeme fátyolos lett és fátyolos lett a hangja is. + +– Másnap reggelre megvolt az ezüst drachmám. „Soha többé! Soha többé!“ +És elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Minden istenekre! az volt +egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén kapu alatt, +melynek árnyékában a tarsosi kalmárok szivárványos üvegekben +illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy szivárványos, +illatos üvegre, olyan régen! Nem, nem akartam megvenni. A fuvolát +akartam, csak a fuvolámat. Mégis megkérdeztem mennyi pénzért adnák. Egy +ezüst drachmáért! Kezembe vettem az üveget, hogy közelebbről lássam. De +jaj nekem, egy pillanat múltán a tarsosi emberé volt a drachma, enyém az +illatszer… és fuvolám nem volt. + +Megint csak sírtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És este, +mikor újból azúrszínűvé lett a város, újból kinn kóboroltam a kanyargó +sikátorokban és megközelítettem egy másik férfit és reggelre volt egy +másik ezüst drachmám. Siettem, siettem, hogy megvegyem a fuvolát. Higyj +nekem, a kalinitide Athenére, nem volt más gondolatom, csak ez. De amint +mentem, el kellett haladnom a syracusai kalmárok előtt, akik az Agorán +ezüstpikkelyes kigyó-karpereceket árultak. És én gyermekkorom óta +kívántam egy ilyen hajlékony ezüstkígyót a karomra. Tudod, minden +leánynak volt a városnegyedünkben, csak nekem nem volt… A syracusai +kínálta, félrefordítottam a fejemet. Aztán csábítóan rábeszélt és én +visszanéztem… Már a karomra csavarodott az ezüstkígyó és – fuvolát nem +vettem aznapon sem. + +Lais elhallgatott, a szeme nedves lett és lepillantott a mellére, mintha +könnyét keresné a gyöngyök között. + +– Ó, Dorion, és azután is estende, mikor a város megtelt azúrral, mintha +az égnek a tükre lenne, nem egyszer bolyongtam a tekervényes, szűk +sikátorokban és megközelitettem a férfiakat. De hídd meg, mindig újra +csak azért, hogy legyen egy ezüst drachmám, hogy megvegyem a fuvolámat. +És még sem vettem meg soha!… Igy lettem az az isteni Lais, akinek +Korinthos népe szobrokat emel templomaiban, az a híres Lais, akit +egyedül Dorion nem szeret. + +Fölállt, két keze közé fogta az ifjú fejét, gyöngéden hátra hajlította +és belemerítette a szemébe egész győzhetetlen szépségét. + +– Ne hagyj ez éjszaka magamra. Maradj velem! + +Mintha felhők szálltak volna föl Dorion szeme mélyéből, homályos lett a +tekintete, de ő azért mégis nevetni akart: + +– Szép vagy! Fiatal vagy… + +És elindultak együtt Lais háza felé. + +Adimanthos kertjeiben megszüntek egy pillanatra a hangok, a hymnusok, a +táncok. Mintha hirtelen szorongás gyötörte volna a lombokat, a +virágokat, elakadt a kertek lélegzete. Lais ment el… És Dorionnal lassan +haladt a kytherei rózsafák között, a csillagok alatt. Nyomában halkléptű +rabszolgák vitték az üres hordágyat. + +Elérték a házat. Az oszlopokon myrthuságak fonódtak össze. Nászvirágok +koszorúzták az ajtót. És a hetaira királyian lépett át a küszöbön. + +… Mire eljött a rózsaújju hajnal, a mámorban földúlt nyugágy mellett, +Lais a rableányok alázatával ült a földön. Haja aranyfényű és súlyos +volt a vállán, mint a szent szobrok bronza és ibolyaszínű szemében, +melyet mérhetetlenül megnagyított az éjszaka, szomjasan koldult a +szerelem. + +Dorion azzal a diadalmas megvetéssel tekintett le rá, mellyel a férfi +arra az asszonyra néz, akit szerelem nélkül ölelt. Összecsatolta vállán +köpenyét és kegyetlen mozdulattal egy ezüst drachmát vetett a hetaira +térdére. + +– Lais, ezen a drachmán vedd meg végre a fuvoládat. + +Elment. Belélegzette a tenger sós fuvallatát, biztos lábbal tiport végig +a harmatos földön. + +A nap átragyogta a világot. A kertekben Lais rabnői énekelték a virradat +hymnusát és a völgyi utcából egy csapat aethiopiai közeledett a +márványoszlopos házhoz. A syriai fejedelem birodalmakat érő ajándékait +hozták Korinthos legszebb asszonyának. + +Dorion fiatalnak és erősnek érezte magát és elűzte az éji képeket. + +Hanem aztán este, mikor az új hold ráhajlott az Akrokorinthos ormára és +fölékesítette a tengerparti város márványhomlokát és ezüstöt öntött a +kettős öböl vizébe, az ifjú dalnok, mint hirtelen szárnyas erőt érezte +visszatérni szívére Lais nagy óráját. + +Ajkán újra élt a Lais isteni ajka, szemében újra égett győzelmes +pillantása és lüktető vérében kigyuladt a hetaira valamennyi csókja. Az +éjjeli láz kiszárította a torkát. Vágytól őrjöngve, emésztő, vad +szomjúságában futni kezdett a völgyi utcán át a kertek felé és sápadtan, +lihegve ért el a márványoszlopos házhoz. + +De az ajtó zárva volt, mintha soha többé nem nyílna ki; és odabenn, a +világtalan falak között, halkan sírdogált egy fuvola hangja. + + + + +A veszély. + +A tenger nagy és erős volt, az asszony kicsiny és öreg. Vizes, szürke +szemmel nézték egymást és titokzatos dolgokat mormogtak. + +Aztán jött a szél és közbekiáltott. A hullám vijjogva csapott föl a +révgátra, szétömlött a köveken és megint visszafolyt. Messze, a hideg +szürkeségen fehér tajtékú forradások villantak föl szüntelenül. + +Az asszony begörbített háttal, pislogva állt a parton. Nem szitkozódott. +Türelmes mozdulatokkal simította ki arcából lobogó ősz haját és arra +felé nézett, ahol az ólmos víz az ólmos égig ért. + +Mióta réges-régen, a halászfalu temploma körül járni megtanult, +mindennap eljött ide. Valamikor az atyját várta, aztán a férjét, a fiát… +az unokáját. Várni, várni: asszonyok sorsa! És ő egy egész életen át +várta azokat, akik sokszor elmentek és csak egyetlen egyszer nem jöttek +vissza. A tenger kifürkészhetetlen, nem mindig adja vissza a partnak a +halászokat. A part pedig vár, mint az asszonyok, vár, vár és két karját +kitárja. + +A halászfalu utcáján egy pár nehéz cipő kopogott végig. A terecskén +hangosak lettek a lépések a visszhangban. A templomküszöb előtt +elhallgattak egy pillanatra… annyi időre, míg valaki térdet hajt, aztán +felelgetve kattogtak tovább egymás mellett a tenger felé. + +Egy asszony fordult ki a parti ház mögül. A révgát irányába nézett és +erőlködve, hajlottan igyekezett előre, mintha a sótól sűrű levegőn át, +fejével akarna magának lyukat fúrni. Mögötte egy másik jött. Hátrább még +egy. Megint kopogott egy pár otromba cipő a templomfal alatt. + +Már négyen álltak a révgát partján; kemény ajakkal, félig lehúnyt +szemmel, lihegő mellel. A falu felől pedig jöttek mások, egyenként, +szótlanul és a nehéz, vörös arcok szinte világítottak a végtelen +szürkeségben. + +A házak testében kinyíltak az alacsony ajtók. Csoportosan kezdtek jönni +az asszonyok. Mögöttük vén tengerészek ballagtak, olyan mozgással, mint +az ingó bárkák. Kevesen voltak. Ráncosképű, kicsiny öregek, akiket +meghagyott a tenger. Szemük kifakult a régi viharokban. A bőrük száraz +és kemény volt, mint az avult vitorla. Félfülükben apró függő lógott. +Mikor a révgátra értek, nyakukba húzták a bojtos, kötött sapkát és +leültek a kövekre. Aszott kezük, mint a parton száradó tengeri moszat, +tétlenül zsugorodott össze az ölükben. Fogatlan ínyükkel erősen +szorították a rövidszárú tengerészpipát és lassan szítták, hogy estig +eltartson benne a dohány. Ritkán szóltak, olyankor is csak az időről. +Közben sokat köptek, de mindig a föld felé, soha a tengerbe. + +Hoo… Halló… + +A vén halászok hunyorgatva néztek ki a nagy vízre. Messze, messze, két +hullám között fölbukkant és eltünt valami. + +Hoo… hoo… halló… + +Az első hazatérő bárka. Aztán jött a többi. Végtelen barázdákon billegő +madarak, melyek a tenger alól kerültek föl a szemhatárra. Vitorlák +nőttek ki a vízből. Tövükben kicsiny, sötét alakok. Az árbockötelek, +mint fekete erek lüktettek a nagy háttéren. + +Az ég egyre lejebb ereszkedett. A szél erősebb lett. Sósan, lucskosan +nyargalt a vízről a föld felé. + +A parti úton egy fuvaros ment megrakott kocsija mellett. A ló sörénye +lobogott. Az ember káromkodása elveszett az örvénylő levegőben. Aztán +soká nem jött senki, aztán egy vándorló igyekezett a falu felé. +Gallérját veszettül ringatta a szél. Kalapját régen elvitte. Mintha +menedéket keresett volna előle, benézett a házak ablakán, kopogott a +zárt ajtókon. A házak nem feleltek. A falu a révgáton volt. A vándorló +is arrafelé fordult, de az emberek nem vetettek rá ügyet. Szívük a +szemükbe szállt. Feszülten, némán néztek a vízre mindannyian. + +A nagy tengeren ekkor már egymás fölött rohantak el a hullámok. A rév +előtt őrjöngve ágaskodtak. Egy pillanatra fehér tajtékzimankó táncolt a +kiálló szirtek körül. Eltüntek, mintha hóförgeteg nyelte volna el őket, +aztán megint fölbukkantak, mint levegő után kapkodó rémek és fekete +szájnyílásukból bugyborékolva ömlött ki a beszívott víz. A hullám bőgve +esett hanyatt. Esésétől visszatántorodott a tenger, megrepedezett, +márványos lett messzire. + +– Hoo… Halló… + +Kinn, a dühöngő szántásban, viaskodva hányódtak a halászok bárkái. +Eltüntek a vízhegyek között, mikor újra fölmerültek, közelebb voltak a +révhez. + +Csend lett. A zátonyok!… Nagy, éles kaszák meredeztek ott a víz alatt és +a halál fogta őket a kezében. Az első bárka most járt közöttük. Egy +hullám oldalt kapta, meglóbálta. A bárka ágaskodott, mint egy vad ló. +Farára ült, aztán orral bukott előre a hullámvölgybe és a víz +szétcsattant körülötte. + +– Donald!… + +Egy asszonyi hang sikított bele a tenger mennydörgésébe. Senki sem +törődött vele. Az asszony pedig, mintha szégyelte volna a kiáltását, +szájára szorította a kezét… Tavaly őszkor az atyja és a bátyja, ott a +zátony fölött, épp azon a helyen fulladt a tengerbe. A víz zöld tölcsért +formált, ahol elmerültek. Látta őket eltűnni, aztán várt, aztán nem +látta őket soha többé. + +– Donald, – mondotta az asszony egészen halkan és az arca krétafehér +lett. Csak két napja múlt, hogy megesküdött vele az öreg templomban. + +– Hoo… Halló… + +A part kiáltott, a tenger felelt. + +A bárka tajtékot taposott. Vitorlái egy pillanatra fájdalmasan +duzzadtak. A kötelek feszültek, mint a húrok. Az egész alkotmány +remegett. Lucskos fedélzetén az emberek, mint az ördögök ordítoztak. +Donald, a vörösképű nagy halász, egész testével nekifeküdt a kormánynak +és ő is ordított. + +– Hoo… Halló… + +Az első bárka tántorogva ért a révbe. Vitorlái csattogva húzódtak össze. +A vasmacska beleharapott a vízbe. + +Hátrább két bárka jött egymás mellett, mint a testvérek, aztán jött a +többi. A halászok szeme olyan vörös volt a sós széltől, akár a gyulladt +seb. Színtelen, gyér hajuk a homlokukhoz tapadt, nyakukba hajló +viaszosvászon-fövegükről csorgott a víz. + +A tenger rossz volt, de a fogás jó és a kátránybűzös levegő egyszerre +halszagú lett. Nagy kosarakban ezüst között turkáltak a hajósfiúk. +Körülöttük görbecsőrű sirályok csapkodták a vizet. + +A révben nőtt a lárma. Az emberek partra emelték a kosarakat. A +hajókötelek között, mint a pókok, apró gyerekek kapaszkodtak. +Szitkozódás, siető mozgalom volt minden. Csak a kicsiny öregek +hallgattak. Csendesek, szerények lettek. Itthon voltak a fiatalok. + +Egyszerre egy sápadt asszony tolakodott előre. Tágranyitott, rettenetes +szemmel nézett a bárkák felé és közben hangosan számlálta a partra +ugráló fiúkat, aztán énekelni kezdett, mintha gyereket ringatna a +dalával. + +A halászok félrelökték, de ő azért csak énekelt tovább és lóbálta a +fejét és rázta az öklét a zátonyos víz felé. Valamikor ott járt +szerencsétlenül a szép, erős hajó. A gyerek is rajta volt. A +legkisebbik, az utolsó. A ködben hallatszott a kiáltozása, soká, +keservesen. Az anyját hívta; az anyja is hallotta. Aztán… harmadnapra +kivetette a tenger a fiút. Halántékát betörte a zátony. A szája nyitva +volt. Látszott a sok apró foga. A szeme is nyitva volt és úgy nézett ki, +mintha üvegből lenne. Csak az egyik keze hiányzott, azt elvitték a +halak. Az asszony pedig kiült a partra és énekelt, mintha gyereket +ringatna. + +– Hoo… Halló… + +Az utolsó hajó járt a zátonyok között és az anyóka, aki elsőnek jött, +végsőnek maradt a parton. + +– Angus, Angus, – motyogta és mialatt szorongva nézett a zátonyok felé, +öreg feje ide-oda hajlott, meg-megrándult, mint a bárka kinn a tengeren. + +A vándorló ember az asszonyhoz szegődött. Nem szólt, de azért ő is nézte +a hajót. + +Mögöttük lassan csendesedett el a rév. A tenger népe csoportokba verődve +húzódott a falu felé. A magukra hagyott bárkákon már csak az ingó +árboclámpák éltek. Bádogbordáik között szurtos világ csepegett bele a +tengerbe. A fény a hajók sötét teste mellett, a víz mozgása szerint +szétfolyt, összezsugorodott és elterült megint. + +A fekete ég, mint egy kátrányos ponyva, lecsúszott a magasból és +belemerült a tengerbe. A révgát kis világítótornya hirtelen kinyitotta +egyetlen vörös szemét és keresztülnézett az ágaskodó hullámokon. A +tajték vérzett, ahol a fény hozzája ért. A szél elkapta a habját és a +sötétségen át repülő rongyokban dobálta a partra. + +Éjszaka lett. Angus magányos hajója pedig még most is kinn tántorgott a +zátonyok között. + +Az öreg asszony összekulcsolta két kezét és imádkozni kezdett. A +vándorló szánakozva nézett rá. Az asszony fölsóhajtott. Az ember is +sóhajtott. Ezután, maguk sem tudták miért, de már nem voltak egészen +idegenek egymásnak. + +– Mindig ilyen rossz errefelé a tenger? + +– Sokszor ilyen, – mondotta az asszony alázatosan. + +– A fiad az ott kinn? + +– Az unokám. A fiam már nem jön vissza, az apja se jött vissza, a +nagyapja se. + +Az ember borzongva nézett a víz felé, hol a sötétben nem látszott többé +a hajó. Egyszerre érezni kezdte, hogy fázik. Indulni készült. + +– Éji szállást kell keresnem. Messziről jövök. + +– Messziről? – ismételte az asszony közönyösen, mialatt keresőn nézett +bele az éjszakába. Messziről?… De nem tudta fölfogni, hogy az ember +földön járva is jöhet messziről. + +– Ott… ott… + +A világitótorony fénye a rév előtt egyszerre kiemelte a feketeségből a +hajót. A vörös világ kévéje végigsöpört a bárka fedélzetén, az emberek +mintha tűzben álltak volna egy pillanatra. És megint sötétbe tűnt az +egész. + +– Itthon vannak, – mormogta az anyóka csendesen és a vándorló felé +fordult, mintha öntudatlanul adni akart volna neki valamit abból a +jóból, amit érzett. + +– Isten áldjon, – mondotta az ember – és összemarkolta mellén a lobogó +gallérköpönyeget. + +– Négy szöglete van a szobánknak, – dünnyögte az asszony – és mi csak +ketten vagyunk: Angus, meg én. Elférsz ott te is. + +Az ember bólintott: + +– Hajnalban úgyis tovább megyek. + +Most, hogy Angus hajója a rév vizén járt, az asszony másra is bírt +gondolni. + +– Aztán hová mégy? + +– A városba. + +– A nagy városban? – kérdezte az anyóka olyan irtózattal, mintha ez a +szó egy ellenséges valaminek volna a neve, ami megbélyegzi azt, aki +közel merészkedik hozzá. + +– Nem kell oda menni, – dadogta kisvártatva és szegény agyában egyszerre +sok, sok óriás kunyhónak a képe merült föl és végtelen sok fuvarosszekér +és hajók és lámpák. Köd, hideg nyomorúság és rossz leányok és minden +bűn, amiről valaha életében hallott. – Nem jó odamenni, – ismételte +csökönyösen és csak rázta a fejét. + +– Hát te soha se voltál ott? + +– Soha! – mondotta fölháborodva. Senkim se járt arra. + +Az ember csodálkozva nézett rá: + +– Pedig közel van ide… + +– Közel?… Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha azt a közelséget el +akarná taszítani a kezével. + +– És ő? Ő se volt ott? – kérdezte a vándorló kétkedve, mialatt arrafelé +intett, hol Angus rozzant, vén hajója tépett vitorlával, megzúzott +bordákkal úszott be a révbe. + +– Ő se, – felelte az asszony szárazon. + +Körülöttük a partot véges-végig ragadozó fehér hullámkarmok +marcangolták. Kinn, a zátonyok fölött vadul bömbölt a tenger. A távol +éjszakában egy eltévedt gőzös szirénje tülkölt, mintha magányos kínjában +a láthatatlan révhez rimánkodott volna. + +Az anyóka egyszerre ellenségesen nézett a vándorlóra. + +– Ne szólj Angusnak a városról. Oda nem mehet. Oda nem engedem! + +Az idegen semmit sem értett többé. + +Az asszony keresztet vetett magára és a nagy Ismeretlen borzalmával +mondotta: + +– A városban túlsok a veszély… + + + + +Boldogasszony Arkádiában. + +Valamikor régen, az Erymonthos lankás oldalán, fekete cyprusok alatt +emelkedett az Aphrodite templomának márvány homloka. Hosszú sorban +ragyogtak a ióni oszlopok. Közöttük lassan lengtek a tavaszi szellőnek +kifüggesztett virágfűzérek láncai és az ünnepélyes csendben egy-egy +rózsa szirma nesztelenül hullott le az előcsarnokban őrködő szent +delphinek és galambok kőformáira. Az áldozati oltáron meggyújtott +myrthus fűszeres füstje, mint egy ottfeledett, néma hymnus karcsún, +egyenesen szállt föl az árkádiai istenek azúrjába… + +Múltak az évek. Elhagyatottan állt a templom. Ösvényét nem érintette +immár halandó lába. A vadon burjánzó füvet emberi léptek helyett csak +magányos hyácintusok szaggatták föl. Az ősi cyprusok roskadozva hajoltak +meg szomorúságuk súlya alatt. Lombjaik közé nem szálltak le többé +Aphrodite galambjai és a szent hetairák könnyü térdei körül nem vertek +többé hullámokat a bokrok virágzó gallyai. + +De egy napon a mezők csendje hirtelen megszakadt. A magas Phigalia felől +egy csapat keresztény zarándok jött le a tájra. Megpihentek a pusztuló +templom oszlopai alatt és mert Palesztina felé arra vitt az út, új +oltárt emeltek a régi fölé és reá helyezték az istenasszony szobrát, +mely a bozótba zuhanva, elfeledve hevert nagy idők óta. Mezítelen +márványtestét ájtatosan befedték hosszú zarándokköpenyükkel, örökifjú +fürteit, melyek a tenger hullámzásának képére voltak formálva, nehéz +aureolával koronázták meg. + +Új melegség járta át az elhagyott, megzöldült márványokat. Ismét +lobogott a szent tűz. Ismét szállt a myrrha és a tömjén füstje. Felhői +mint hajdan, illatosan foszlottak szét az áldott mezők fölött és az +annyi gyümölcsözéstől kimerült vén olajfák megifjodva nevettek a +szellőben száz meg száz ezüstajkukkal… A nagy Nyár behatolt az újra +fölszentelt templomba és hasonlóvá tette önmagához. Beletükrözte szőke +ragyogását a háromlábú pogány urna szentelt vizébe, meggyujtotta az +ereklyetartót, a mécsek és a kelyhek aranyát és egy pillanatra habozva +borult Krisztus szűz anyjának szobra elé, mely fenségesen, fénytelenül +emelkedett az árnyak között. Aztán… megérintette a Nyár egy égő sugárral +a mozdulatlan kőkezet. + +És csoda történt. A márvány kék ereiben lüktetve indult el az élet; a +dermedt mell fölszabadult, duzzadva emelkedett a durva köntös ráncai +alatt és odabenn a kőben megdobbant a Boldogasszony szíve. A szent Szűz +homloka körül lángott fogott a nehéz, byzanci aureola, meleg lehelete +nyomán kinyílt az ajka, azúrral szegett szeme fölött megrezdültek a +hosszú pillák. A Boldogasszony könnyű mozdulattal vált el élettelen +talapzatától és leszállt oltárának lépcsőin. + +A templom csillogó kövezetén tétován, ingadozva állt meg; ámulva +tekintett a kincsekre, melyek környezték. Magára hagyatva az ismeretlen +gazdagságok ragyogásában, hirtelen félelem fogta el. Egész lelke riadtan +fordult hátra. És újból látta a nazarethi kunyhót, Judea szelid halmait, +pálmák árnyékában a kutat, falainak övében a lármás Jeruzsálemet, a +mezítelen Golgothát. Szeme megtelt könnyel és pillantása az égre +menekült, mely mélyebb volt, mint a fehér galileai boltozat, hová isteni +fia tekintett, mikor a népnek az új Igét hirdette a Genezareth köves +partjain. + +„Jézus szerette az eget, a termést, a virágokat, a vizeket, mindent, a +mi élt és tiszta volt.“ És mintha ez a gondolat kézenfogta volna a +Boldogasszonyt, kilépett az előcsarnok oszlopai alól. + +A magas légből kerengve, rejtélyes galambok seregei közeledtek a +földhöz. Kitárt szárnnyal egy pillanatra mintegy megálltak az aureolás +szent fő felett, aztán kivált a fehér csapatból a legfehérebb és a +Boldogasszony vállára ereszkedett, mialatt ő lassan haladt le a templom +lépcsőzetén. Ösvényén suttogva távolodtak egymástól a cyprusok, hogy +utat engedjenek neki; a hyácintusok lába alá sereglettek; körülötte, +mint légies virágok, koszorúban ringtak a pillangók. + +És a Boldogasszony elindult a régi Árkádia mezőin. De a mozdulattól +homlokán lobogó lángot vetett a nehéz aureola; sűrű fátyola alatt +fullasztó lett a lég. Lankadtan, ingadozva állt meg újból. Mintegy +álomban, leemelte fejéről a szentséges koronát és gyöngéden az +érintetlen fű közé helyezte. + +Gyorsabb lett a lépte, szabadabb a lélegzete és, mintha még mindig +álmodnék, mentében egy vad liliom virágára függesztette szomorú +fátyolát. Sötét haja fékevesztetten áradt szét a vállán és a viharos +hullámokban a nap tüze hirtelen vörös tündöklést gyújtott. + +Isteni bájjal emelte kezét a homlokához, szintúgy, mintha el akarná +törülni a súlyos aureola nyomát; és e mozdulat árnyékából szeme +szomjasan itta föl egy végtelen pillantásban az örök ifjúságot, mely a +mezőkön, az erdőkön, a forrásokon, az egész mindenségen végiglüktetett… +Mely messze időkben ismerte ő ezt a tájat? Mikor volt az, hogy jöttére +kivirágzottak itt a myrthusok? + +Lágy nevetés ömlött szerte a légben és a Boldogasszony egy szentségtörő +ajak lehelletét érezte a nyakán. Két karját védekezve emelte föl; +riadtan fordult hátra. + +Maga mögött egy szárnyas, szép ifjút látott, aki, mintha gyors repülés +után akarna lecsapni, kitárt szárnyakkal ereszkedett alá. + +– Aeolos és Eos szülötte vagyok, – mondotta dallamosan. – Nem ismersz +hát reám? + +A szent Szűz merengve pillantott körül. Révedezve nézett a messzeségbe, +hol a Kyllene magasba nyúló orma megsebezte az eget. És mintha onnan, a +szemhatárról terjedt volna szét a földön, jött volna feléje az +elfeledett antik mosoly, kinyílt az ajka és mosolyogni kezdett ő is. + +– Zephyros? Te volnál? Reád ismerek!… + +– Te mondád, – susogta a tavasz szárnyas szelleme. – Dicsértessék a +visszatérted. + +A Boldogasszony, hogy elrejtse legyőzhetetlen mosolyát, földre sütötte a +szemét. Lelkében ekkor távol, homályos képek ébredtek és eltakarták a +galileai látományokat. Úgy rémlett neki, mintha élt volna, mielőtt a +csillag leszállt Bethlehemben, régebben, sokkal régebben, a végtelen +időkben, az örökkévalóságtól fogva, mielőtt az első virág kinyílt, +mielőtt az első tavasz kivirágzott a földön. Ő nemcsak az a szegény, +alázatos asszony, aki egy judeai falu kútjából merte a vizet és kit +önakaratán kívül választott az Ur angyala. Egy másik végzete is volt. +Nemcsak Isten fiának adott ő életet, de talán a világ boldogságának is. + +Lágyan futó kacajjal lebbent át Zephyros a légen és amerre elszállt, +csillanó rezgés, susogás és illat ébredt a nyomában. A fák törzsökében +asszonyi formák mozdultak, légies leányok hintálták magukat a lombok +között, asszonyi testek lüktettek a források felszínén. Az erdők +mélyéből elfojtott nevetés, zengő dobogás hallatszott és a Visszatérő +lépte alatt, mintha a nap aranyából termettek volna, csillagos virágok +nyíltak a mezőn. + +– Narcissos! – kiáltotta a Boldogasszony és hangja olyan új volt, hogy +összerezzent tőle. Aztán riadtan hallotta ismét a távolból visszatérő +kiáltását és a szomszéd berek sziklafalán egy szomorú leány formáját +látta meg. + +– Echo! – szólította a nevén most, hogy fölismerte; majd sietve indult +le a domboldalon a gránátalmaligeten át, melynek gallyain egyszerre +termett a lomb, a virág és a gyümölcs. Hallotta, amint feje fölött nagy +gazdagságukban megpattantak a biboralmák, hallotta, mikor lábához +hullottak, föltárva leves drágaköveiket. + +Álmodozva hajolt le egy gyümölcsért, mely aranyvörösen csillogott a fű +között és e percben döbbenve emlékezett: újból látta a szép királyi +pásztort, ki a választás mozdulatával nyújtotta neki az itélet +aranyalmáját. Mint akkor régen, most is csak szépségének pompáját +viselte volna? Fátyoltalan volt hát megint?… És egy istenasszony +léptével haladt tovább a völgy felé. + +Odalenn, ősi platánusok százados árnyában, kanyargó partok között futott +az Erymanthos folyó. Tajtékzón, sustorogva verődött az érdes szírteknek, +zsongva hömpölygött a sima kavics fölött. De egyszerre a domb felől +közeledő léptek neszére várakozó, fenséges csend támadt a völgyben. +Elhallgattak a suttogó platánok, elnémultak az állhatatlan vizek és a +rengeteg egy pillanatra visszatartotta nagy lélegzetét. A folyó megállt +medrében, ragyogó béke terjedt szét fölötte; átlátszó, mozdulatlan +tükörré lett. És a kék tükörben a Boldogasszony egy mondhatatlanul +tiszta testet látott, egy diadalmas főt, melyet a nyárnál gazdagabb +hajzat koronázott és két nagy szemet, melyben egyesült minden +csillagzatok hatalma. + +– Aphrodite! Aphrodite! + +Az isteni név végigfutott a mindenségen, a füvektől az erdőkig, a +harmatcsepptől az óceánokig, a rögtől a messze hegyekig és a szelek +megszámlálhatatlan szárnyai fölkapták, vitték magukkal mint repülő +lantok húrjai. + +– Aphrodite! + +A forrásokból kék naiádok merültek föl; a fák törzsökéről, hamadryádok +váltak le, kinyújtva lombos zöld kezeiket; a bozót sűrűjéből +szőröstestü, dévaj satyrok szökdécseltek elő. Zene, kacagás hallatszott +az egész földön és a harmatos lejtőn, a pineák rőt oszlopközén dübörgő +vágtatással nyargaltak át a kentaurok csapatai. + +– Aphrodite! + +És ekkor karcsú mezítelenségében, ragyogón, mint egy tiszta láng, a +gyermek Eros is hirtelen megjelent. Ibolyaszínű sötét haja lobogott a +szellőben, a foga fehérebb volt a jázminvirágnál és kezében a végzetes +íjj olyan hullámos, mint az anyja ajka. + +– Aphrodite! + +Valóban ő volt hát az ezer hymnusban, ezer imában ünnepelt. Az éjek +megtermékenyítője, a látható és láthatatlan, a vágyak vivője, aki +uralkodik minden felett, ami élő a magas légben, a termő földben, a mély +tengerekben. Valóban ő volt hát! Egy, öröktől fogva egy, ki a fiatal +földnek szépséget és szerelmet adott és az elaggott világnak reménységet +ad. + +Olyan mozdulattal tárta ki karját, mintha egyetlen ölelésben akarná +átfogni a mindenséget. + +– Mily álomból ébredek? – Pillantása híveire tévedt. – Élnétek +valamennyien? + +– Élünk, – felelt egy óriási zengő kar. – A te öved az élet örök köre. A +te leheletedben élünk. Mi a Természet vagyunk. + +– És én? Ki volnék én? + +– Te, – csendült a kar szava, – te minden asszony és minden istennő +vagy. Győzhetetlen, örökkévaló, ki a fényt és árnyat szövöd, aki erőt +adsz mindeneknek és megfékezel minden erőket. Óh, csillagok, óh, +tengerek istenasszonya! Te, ki a magot megérleled, te, ki a végtelen +forgatagában kerengsz. + +A hymnus fölszállt, terjedt az ürben, megérintette a föld végső határait +és az ezernyi és ezernyi hangot fuvolájának szavával a kecskelábú, kóbor +isten, a nagy Pán vezette. + +– Halljad istenasszony, halljad népeid hymnusát és add meg, hogy soha el +nem múló örömödben élhessünk tovább. + +De ekkor hirtelen egy szomoruan édes hang hullámzott el az ujjongó dal +fölött. És hirtelen elnémult az éneklők kara. Nagy csend támadt +köröskörül; titokzatos rémület reszketett át minden teremtményeken, mert +ismét meglátták a kereszt árnyát, mely egy messze napon a keleti égen +emelkedett, ismét látták a vér szent fátyolát, mely mint baljóslatu +felhő a szemhatártól a szemhatárig terjedt és hallották a szelet, mely +végtelen siránkozásba csapott át. + +Az istenasszony mellében egyszerre fölvette a szív a távol hang édes, +szomorú lüktetését: tulajdon szíve dobbanásában ismert reá a lengő bronz +ájtatos dallamára. És ő is látta újból az emelkedő fekete keresztet és a +kereszten meglátta vérző fiát. De oldalán ott volt a szárnyas gyermek, a +szép lángoló ifjú, gyilkos cyprusnyíllal, csalhatatlan aranyíjjal a +kezében. + +Bánatos asszonyi, fájó anyai büszkeség fogta el… az ő fiai a legnagyobb +istenek… És két fia közül melyik volt kedvesebb néki? Jobban melyiket +szerette? Azt-e, aki megsebzett minden embert, vagy azt, akit minden +ember megsebzett? Azt-e, aki megszenvedtetett mindeneket, vagy azt, aki +mindenkiért szenvedett? A myrthus-koszorúsat? A tövis-koronásat? + +Mint akkor régen, térdén érezte ismét a keresztről leemelt meggyötört +test súlyát és a szeretet irgalmával hajtotta le fejét. Ez a mozdulat +istenibb volt a szépségnél. + +Mikor hívón megint leszólt hozzá a bronz szava, szomorúságába +zárkózottan elindult, hogy fölvegye ösvényén lépteinek nyomát. Nem +fordult hátra, hasztalan hangzottak föl az elhagyottak kiáltásai, a nagy +Pán könyörgése, a dryádok siralmai, a kentaurok riadt vágtatása. Nem +állt meg többé, csak a vadliliom előtt, hogy fölvegye fátyolát, csak az +aureola előtt, hogy fölvegye a fű közül. Aztán fátyolosan, megkoronázva +haladt tovább a gyászos cyprusok felé. Fekete árnyék borult reá; kialudt +benne minden boldog emlék; leigázva némult el örökre. + +És a magasban a bronz csak énekelt tovább. Az elsötétült légen lassú +borzongás reszketett át; a megszentelt oszlopok közé titokzatos homály +ereszkedett. Mikor átlépte a templom küszöbét, egyetlen egyszer, +visszavágyóan hátrafordult. Feje fölött szárnycsattogás hallatszott. Az +alkony komor tüzében fehér galambok seregei oszlottak szét és eltüntek +az esthajnalcsillag ragyogásában, mely mint az ég első könnye csordult +ki a boltozatból. + +A Boldogasszony behatolt a csendes homályba. Lassan közeledett az +oltárhoz. Körülötte nem csillogott többé semmi: láthatatlanná lett a +fogadalmi kincs. Az éjszaka olyan hideg és szegényes volt, mint a +nazarethi kunyhóban, hová az Ur hirnöke elhozta neki a csodás igét:… +Ave… gratia plena: benedicta tu inter mulieres. + +Elérte az oltárt és egy utolsó sóhajjal megadta magát az ijedt csendnek. +Érezni kezdte, hogy jeges dermedés emelkedik térde felé, érezte, hogy +szíve dobbanása késedelmeskedve gyengül. + +Fölhaladt a lépcsők fokán; elfoglalta talapzatát; megtalálta a régi +mozdulatot. Merevedő testét elhagyta az élet végső melege, ereiben +színét vesztette a megalvó, sűrűsödő vér, az aureola súlya alatt tömören +keményedtek össze a szállongó, könnyü fürtök. Szíve nem dobogott többé +és az egyenletes, jeges dermedés mozdulatlan, emléktelen kőszoborrá +változtatta azt, ki a boldog Arkádia tükröző vizében egy pillanatra +viszontlátta önmagát. + + + + +Az egyiptomi aranykigyó. + +Letette a tollat és hátradőlt a karosszékben. Egész életén át dolgozott. +Elkészült a nagy munka. Hajdan, ha erre a pillanatra gondolt, sokkal +ünnepélyesebbnek képzelte el. Most, hogy bekövetkezett, kopottan +változatlan maradt körülötte minden. Az óra tovább ketyegett a falon. Az +íróasztali lámpa épp úgy füstölt, mint az előbb. Nem történt semmi +különös pedig – ő befejezte „Egyiptom pusztulásának“ tizedik kötetét. + +Elhasznált pergament-arcán sajátságosan kezdtek mozogni az aszott +ráncok. Valami mosolyogni akart volna odalenn, sok minden alatt, a lelke +legmélyében, de a szája sehogy sem engedelmeskedett… Torzan +széthúzódott: elfelejtette a mosolygást régen. + +Fiatal ember volt, mikor szerződést kötött a tudomány igazával, – a +saját hírnevével. Azóta szívósan, fanatikusan dolgozott. + +Bejárta a Nilus nagy, hallgatag völgyének a romjait. Átkutatta a thebaei +sziklasírokat. Szóra kényszerítette Abydus királytábláinak sok ezeréves +néma rejtélyét. Leolvasta a templomfalak és obeliscusok kőmondáit… +kemény gránitromokból és lepkekönnyű papyrus-tekercsekből tanult. + +Már őszült a haja, mikor az összegyűjtött anyaggal, mint egy rablott +kinccsel, elrejtőzött poros, csendes kis szülővárosába. Ott hosszabbak +és egyformábbak voltak a napok, mint máshol. És ő a történelem +bölcsészetének az algebrájával zavartalanul magyarázhatta meg Egyiptom +pusztulásának valódi okát. + +Az első kötetben a legrégibb Egyiptom talányos arca fölött szaggatta +szét a mondák ködfátyolát. A másodikban összerombolta a hyksosok +pásztormeséit. Aztán dühösen, irgalom nélkül harcrakelt az évezredek +bűvöletével… Letépte a bálványdinasztiák aranypólyába göngyölt mumiáiról +a festett istenarcokat. Emberekké törpítette a Ramsesek és Tunidák és a +saisi pharaók emberfölötti árnyképeit. Megölte az actiumi tenger és a +Nilusmente valamennyi meséjét. + +Gondolatainak és tudásának érintésétől meghaltak a mondák, elapadtak a +mesék. Csak hideg, föltétlen tények maradtak. Csontvázak, romok és +sírok. Ezeknek a gúnyos tanuskodásával bizonyította be hetedik +kötetében, hogy a lealázó szenvedély, mely az imperátor Antoniust egy +királyi hysterika – a degenerált Kleopátra rabjává alacsonyította, a +psychosisnak egyik fajtája volt. A hátralevő három kötetben azután a +pharaók birodalmának végét a kiélt fajok elöregedésének csalhatatlan +törvényeivel igazolta. + +Alapos munkát végzett. Elméletét józan pontossággal vezette végig +harmincegy egyiptomi dinasztián és tíz folio-köteten… + +Közben, igaz, hogy eljárt kissé az idő, de hát… Fáradt gyengédséggel +pillantott le a kéziratára és mintha elismerést várna valahonnan, +tétován körülnézett a penészfoltos négy fal között. + +Az ernyős petróleumlámpa világánál tátottan ásítottak feléje a meddő +karosszékek. Sohase használta őket senki. Az elferdült könyvespolcról +kifejezéstelenül meredtek rá a mállott kézikönyvek. Rég kivette a +lelküket, nem volt többé köze hozzájuk. + +Egyszerre sajátságos ürességet érzett maga körül. Az üresség tőle indult +ki és szétáradt az íróasztalon… Valaminő halvány, ijedt kérdés kezdett +botorkálni a homloka mögött. Mit fog csinálni holnap? Holnap és azután? +Az üresség még egyre terjedt. Elharapódzott a dohos divány, a székek, a +könyvespolcok fölött. Kivájta a bútorokat a helyükből és maga állt +mindenüvé. Aztán kiment a csukott ajtón a pitvarba. A vén tudósnak +hirtelen eszébe jutott, hogy odakinn sincs senki. A városkában sincs +senki. Sehol sincs valaki. Az üresség pedg ment tovább, ment és nyelte a +távolságot és a tért és már mindenütt ott volt, mire az öreg ember +kereső gondolatai megérkeztek. + +Először esett meg vele életében, hogy észrevette a magányosságát. + +Az arca olyan kifejezést öltött, mintha kérdezni akarna valamit. Hát +csak dolgozni lehet egyedül? Ő most örülni szeretett volna! + +Nyugtalan lett. Szinte fájdalmasan emelte ki, sok üléstől gémberedett +testét a karosszékből. + +A szék nyögött. A deszkapadló ropogott. Járkálni kezdett a szobában. +Kidugta a fejét a pitvarba. Sebesen megint visszahúzta. Kinyitotta az +ablakot. Nem tudta, hogy kinyitotta. Visszaült az íróasztalához és +ritkán pislantó, merev madárszemével az ajtóra nézett. + +Miért néz az ajtóra? Ugyan ki jöhetne? Az atyját, az édesanyját régen +eltemette. Barátai sohasem voltak. Az asszonyok pedig… Ő csak +aranybarnatestű, gyöngyös egyiptomi királynőket ismert, akik sok ezer év +előtt meghaltak már. + +Összevonta a szemöldökét, mintha messzelátón át elmosódott, távol +vidékeket nézne. Egyszerre eszébe jutott valaki… Iskolásfiú volt még +akkor. A nyers, fiatal éhségektől nem tudott aludni. Az akácok +virágoztak és a nagy egyiptologus rossz verseket írt. Azóta sok idő +eltelt. A városkában már régen vén tudósnak hívták a gyerekek és a +szomszéd utcában szomorúan, lassan megöregedett egy szép barna leány. + +Ott, annak az utcának a végében, az összebúvó zsindelytetők fölött, ütni +kezdett a plébánia-templom toronyórája. Az öreg nem számlálta, hányat +üt. Mindegy volt neki. Úgyis csak az időről mondott valamit. Az időről, +amely múlik, vagy talán már el is múlt. + +A fal mentén nyekkent a polc. A lámpa sercegett. Kiszívott kanócán +körbe-körbe szaladgált a láng. Leguggolt, pislogott… Egyszerre nem volt +ott többé. + +A vén tudós sötétben maradt. Bosszankodva keresgélte a gyufát. Az egymás +fölé hányt jegyzetek alatt fölborított valamit. Egy régi agyagváza sima, +hűvös kis testéhez ért a keze. Ki tudja, mióta állt már az íróasztalán? +Lomtár volt. Apró régiségeket tartott benne. Ahogy jobban odanézett, úgy +rémlett neki, mintha látná a sötétben. A formáját, a színét és szája +előtt a szétgurult régiségeket. + +Nem értette, mi történt. Idegesen pillantott maga mögé… Odakintről, a +vasrácsra hajló akácgallyak között, gyöngéd, enyhe holdvilág derengett +be az ablakon. Mire visszafordult, már ezüstös köd káprázott az +íróasztalán is. Az öreg belehajolt a holdfénybe és megfeledkezett róla. +Nézegetni kezdte a kicsiny régiségeket. Kéziratán ezeréves +scarabaeus-kövek, múmiapólyák foszlányai, zöldmázos terracotta-fetisek +hevertek. Közöttük egy elvékonyult arany kigyókarperec. + +A multkoriban… Megrázta a fejét… Azelőtt volt; vagy harminc év előtt. +Luxor, – de lehet, hogy Abu Simbel környékéről hozta magával az apró +holmit. A pikkelyes aranykígyót pedig?… Most már emlékezett: egy +tevehajcsártól vette a gizehi nagy Sfinx tövében. És azóta sohasem akadt +ideje, hogy tudományos alapon határozza meg a kis karkötő korát és +muzeális értékét. + +Egy pillanatra valaminő kötelességszerü kényszert érzett, hogy +világosságot gyújtson és elővegye a nagyítóüvegét, de azért mégsem +mozdult. Furcsa, jóleső fáradság lepte meg. Lefegyverzetten, zsibbadtan +pihent, mintha mindenből kikapcsolódott volna és semmivel sem függne +össze többé. A fejében kerekek voltak, melyeken azelőtt szíjak forogtak +és munkára kényszerítették a kerekeket. A szíjak könnyen, simán +lesiklottak. Most maguknak forogtak a kerekek, zümmögtek és nem végeztek +semmit. És ez jó volt. + +A nyitott ablak előtt szél járt az akácfák között, izgatott terhes szél. +Szagok sodródtak vele és zöld színekre kellett gondolnia tőle. Mintha +virágos rétek repültek volna át a városon és erdők és hegyi vízek és +fölszántott, nedves barázdák. + +Az akácgallyak inogtak az ablakrácson. A holdfény mozgott az +íróasztalon. Az öreg gyorsan, erősen lélegzett. Egyszerre meghökkent… +Olyasmit érzett, mintha fejében a fölszabadult kerekek visszafelé +forognának, elferdülve, sebesen. Egy pillanatig tartott. Aztán már nem +birt ilyesmikkel törődni. Köröskörül valószínütlenül elbillent minden. +Mintha a holdfény és a sokszagu, bomlott szél légverése nyúlt volna a +dolgokhoz. + +A holdfény, a veszedelmes hamisító… Nem gondolta tovább a gondolatát, de +azért nyugtalan félöntudattal oldalt hajolt, hogy kivonja magát a hold +világosságából. Mozdulata közben elkáprázhatott a szeme. A kígyó finom +testén emelkedni és horpadni kezdtek az aranypikkelyek. Aztán, mintha +fészekben lenne, hirtelen karikába csavarodott a pharaók históriája +fölött. Lapos kis fejét emelve tartotta. Jáspis szeme fénylett, mintha +látna. + +A tudós nem vette le róla a tekintetét. És mialatt mereven nézte, a +nilusmenti kigyó ott a holdfényen, rejtélyesen hívni kezdte a Mesét. Az +öreg ember tiltakozó agya hiába vergődött. Nem a könyve Kleopátrájára, +hanem arra a másikra kellett gondolnia. Az jött feléje, tapadó ezüstös +fátylai alatt, isteni mezítelenségében. Jött… És egyszerre egész +bűbájával kilépett a megöltnek hitt meséből az az álomszemű egyiptomi +királyasszony, aki Antonius ajkán, tébolyítón marcangoló csókjával, egy +percre visszatartotta a világ lélegzetét. + +Az öreg ember apró madárszemével riadtan, elragadtatva pislogott, mintha +gyönyörű, idegen fénybe nézne: az aranykigyó urrá lett Egyiptom +tizkötetes pusztulása fölött… De csak egy pillanatra. A tudós már nem +gyönyörködött. Hirtelen zavaros aggodalmat érzett. Hátha az a régi mese +az élet és az igazság és az ő könyve, az agyrém? Hátha nem a kilobbanó +nagy vénségben, hanem magában a nagy, lángoló ifjúságban: a szerelemben +van benne Egyiptom igazi története? + +Két kezével kapott a fejéhez, mintha a fajok elvénülésének a tántorgó +elméletét akarta volna föltámogatni a homloka mögött. Begörbülő ujjai +között szánalmasan kezdett remegni a feje és szegény öreg szeme +kétségbeesetten meredt az ajtó felé, mintha várna valakit, aki neki ad +igazat. De onnan, az ajtó felől, megint csak az üresség tudata állt +eléje. Senkije sem volt a világon. Behúnyta a szemét és fölsóhajtott. +Valaminő tévedés lehetett az életében… Vajjon nem volt-e meg ugyanaz a +tévedés a könyvében is? Bizonytalanul derengett át a gondolatán, hogy +mind a kettőben megölte a mesét, hogy nem volt szíve egyiknek sem… + +Ebben a pillanatban belökte a szél az ablakot. Az öreg fölrezzent és +kinyitotta a szemét. A holdfény már lefordult az íróasztaláról. A +becsapódott ablak mögött, a megszokott, otthonos penész-szag érzett és +„Egyiptom pusztulásának“ fehérlő kéziratán, a kis aranykígyó, már csak +egy darab élettelen archeológia volt. + +A vén tudós megdörzsölte a szemét, mintha bolondot álmodott volna és +egészen föl akarna ébredni. Kissé szégyelte magát. Oldalt nézett, +köhögött, a torkát köszörülte. Aztán fölényesen visszatette a vázába az +aranykígyót és… a tíz kötet indexére és a halhatatlanságra gondolt. + + + + +Ő volt. + +A nagy orosz mocsarak felől repülő, fehér förgeteget hajtott a szél a +határmenti városra. Az örvénylő hóban meleg emberi hajlékok kitaszított +fénye didergett remegve az ablakok előtt. A házak alján kisértetiesen +követték egymást a behavazott utcalámpák. Föllobbanó, eltünő apró +fénypontok. Mintha viaszgyertyás körmenet kanyargott volna lefelé a +hegyoldalon. A holtra fagyott folyó vén hídján két kicsiny lángsor +szaladt át. A toronyóra tompán ütött. És ekkor egyszerre, mintha +láthatatlan kezek tüzet csiholtak volna egy óriási fekete falon, lefutó +ragyogások támadtak az éjszaka sötétjében: a templom csúcsíves ablakai +élni kezdtek a zimankó alatt… + +Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, kinn az +országútján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a városvégi +korcsma felé. + +A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, az ázott +darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú asztal körül +fáradtan, szótlanul ittak az emberek. + +Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók. Az egyetlen széken egy +katonaviselt ember ült. A kemence mellett a megolvadt, havas lábnyomok +között vöröshajú asszony feküdt a padlón. Félig nyitott szemmel, +fájdalmas arckifejezéssel aludt. Szétterített szoknyáján két gyerek +vinnyogott. + +A korcsmáros időnként bedugta fejét a söntés felől és egy darab szénnel +számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat. + +A fuvarosok pálinkát akartak. + +Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és káromkodott. +Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a lámpa felé emelte és +hunyorogva átnézett lyukas talpán. + +A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A félszemén +tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, az arca vörös +és fényes volt a fagyástól. + +Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a földön +kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vöröshajú asszony felült +és szitkozódva hívta az Istent. + +– Hiába hívod, úgy se jön! + +– Bezzeg nem jön, – dörmögte a félszemű ember, – nálam se járt soha. + +– Nálam se… + +– Az Isten is olyan, mint a pénz… csak az urakhoz megy. + +Egy hórihorgas, borzas diák fölsóhajtott: + +– Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten volna, +azt már igazán… + +Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott és egy +csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. A szeme +sajátságosan égett, kiálló pofacsontján tüzelt a feszes bőr. Rekedten +rivalt a diákra: + +– Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!… Mindennek vége legyen! + +A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett: + +– De hát mi lesz, ha semmi se lesz? + +– Hát semmi! Az a legegyszerűbb… + +A félszemü közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz. + +– Honnan kerülsz ide, testvér? + +– Az asztal alól, – dörmögte a katonaviselt. + +A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek. + +A tüdővészes ember sebes, bizalmatlan pillantással nézett körül, aztán +olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták. + +– Szibériából?… – ismételte ijedten a félszemű és hirtelen odébb +húzódott. + +A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az arca. + +– Te is megszöktél? + +Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva rettentően és a köhögése +úgy hangzott, mintha a mellében vásznat hasogattak volna. + +– Sokan voltatok odaát? – kérdezte a diák elgondolkozva. + +– Sokan… + +– Hát ők hol maradtak? + +Az orosz lehorgasztotta a fejét és fásultan faragni kezdte az asztal +deszkáját. + +A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra nézett. + +A katonaviselt oldalba lökte. + +– Tán vársz valakit? + +– Csendőrt vár! – a diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok +zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg fuvarosok. + +– Se Isten, se cár, se urak, se semmi!… + +A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel verte az +asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A korcsmáros +fenyegetődzött. + +A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt. + +– Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál előtte, +mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak előtt is. + +– Nem állnék föl senki előtt! – a félszemű dühösen rázta csizmáját a +levegőben és a hangja sűrű lett, mint a sár. + +– Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám a +fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos. + +– Fogd be a szád! – rivalt rá a katonaviselt. + +– Te fogd be a szád! – kiáltoztak a munkások ellenségesen. – Te se a +cárnak, csak a ruhájának állnál föl. + +– Hiszen a ruha a cár! – üvöltötte a borzas diák. – A csendőr is csak +ruha, az urak is csak ruhák! + +A félszemű csúfolodva vigyorgott a katonaviselt emberre. + +– Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom Istenem, hogy +nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a kabátja előtt… + +Az orosz szárazon köhögött. + +– Minden csak ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki kicsoda, +mondja annak, aki elhiszi… Egy pillanatra lopva, elégedetten +föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, figyelmesen faragta +tovább az asztal deszkáját. + +A katonaviselt nem mert többet szólni. A munkások lázba jöttek. + +– Nem tiszteljük senki ruháját! + +– Nem tisztelünk semmit! + +– Csak a pálinkát… + +– Az éhséget! + +– Azt se, amíg lopni lehet!… + +– Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is! + +A félszemü tenyérével csapkodta a padlót. + +– Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen… Nincs olyan… + +A korcsma fölött ebben a pillanatban, nyugalmas, érces szárnycsapással +suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent az apró ablakok üvege… +Odakinn tompán zúgott át a hóviharon a templomi harangok éjféli szava. + +– Karácsony van. Krisztus a földre jött, – mondotta a vöröshajú asszony +a szegletben és keresztet vetett. + +Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen arcok +gyűlölködő izgalma, mintha fölengedett volna. Bárgyú visszagondolás +kifejezése tükröződött az ittas szemekben. + +Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, csavargók, +mindannyian elmúlt karácsonyéjjelekre emlékeztek. Behavazott templomok, +éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt gyertyák… + +– Nem állunk föl… dadogta egy hang halkan, csökönyösen. + +– Nem állunk föl… – hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha a +harangzúgás szorította volna össze a torkukat. + +És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. A +harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső nagy +sötétből a korcsmaszobába. + +Odabenn hirtelen csend támadt. + +A hóviharban rongyos daróckaftánban egy koldus állt a küszöbön. Az arca +halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapzódott a vállára. +Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a végtelenség +magányos szomorúságával nézett az emberekre. + +És a füstös, zsúfolt csapszékben egyszerre fölálltak valamennyien… + +A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint aki +ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna kolduskaftánjának bő +újja eltakarta mellén összekulcsolt két kezét. Lépte nem vert zajt a +megilletődött csendben, mégis haladt, mozdulata nem látszott, mégis +mintha köntösének suhanása szelíden megsimogatta volna az elfehéredett +arcokat. + +Mindenki ránézett és… senki se tudta, hogyan történt, – egyszerre nem +volt ott többé… + +Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. Értelmetlen +zsibbadt kifejezéssel fordultak össze a tekintetek. + +– De hát miért álltunk föl? + +– Ő volt, – mondotta az asszony halkan. + + + + +Te csak dolgozzál. + +Az átjáró ház légvonatos, nagy udvarában mindenki Pintyőkének hívta a +madárkereskedőt. Pedig, ajtaja felett a falon, rég belepte a korom a +cégérnek oda mázolt idétlen pintyet, melynek a neve leszállt reá. + +Földszintes szobája a hátsó lépcső mellett húzódott meg és az emeleti +folyosó árnyéka nem engedte a küszöbig a napot. A szoba kicsiny és +kényelmetlen volt. Kalitkák lógtak az ajtószárnyon, az ágy felett, +köröskörül a sötét üregekben, a zeg-zúgos falon. Kalitkák álltak az +ablakdeszkán, a szekrény tetején, a földön, az asztalon, még az egyetlen +széken is. + +Pintyőke nem ülhetett tőlük kényelmesen soha. Az asztalt sem +használhatta. Az ágyban nem mert nyújtózkodni. És ettől a határoltságtól +lassankint olyan határoltak és apróak lettek a mozdulatai, mintha +kalitkában élt volna ő maga is. Egy madárszagú, szűk kalitkában, melynek +négy fala között tanította évek óta énekelni váltakozó madarait. + +Munka közben kimért, kicsiny lendülésekkel, furcsán szökdécselt ide-oda. +Csőrös orrát bedugta a drótszálak között a madarakhoz és nagy csupasz +száját szinte fájdalmasan összecsucsorította. Mialatt fütyölt, arca +sajátságosan gondtelt kifejezést öltött. Félig lehunyta a szemét, kiálló +gégecsontja pedig, mint egy szivattyú, fáradhatatlanul járt fel-le a +gallérja nyilásában. Hangja ilyenkor túlcsattogta a madarak hangját. +Kihallatszott az udvarra és az ajtószárnyra kiakasztott rozsdás +kalitkából visszafelelt még a mogorva öreg rigó is. + +Ha a madárkereskedő elhallgatott egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyen, +egyszerre úgy hangzott, mintha temérdek pattogó kis óra kezdett volna +ketyegni a csendben. A sok apró madár falánkul csipegette a kendermagot. +A szoba olyan lett, akár egy órásbolt. Köröskörül ketyegő nesz surrant +végig a falon. A kalitkákban, mint az ingák, ide-oda lendültek a +madarak. + +Az udvarról bekiáltott a gombkötőmester inasa: + +– Jó reggelt Pintyőke! + +A madárkereskedő mérgesen kapta fel a fejét. Csupasz szája kinyilt és +mint egy vékony hasítás, szinte egyik fülétől a másikig szaladt. + +A suhanc vásottan nevetett. Pintyőke pedig hirtelen becsukta a száját, +mert homályosan maga is érezte, hogy ebben a pillanatban olyan volt, +mint egy madár. + +Mint egy madár… Ezzel kosarazta ki a mozsár-utcai özvegy asszony, mikor +megkérte a kezét. Ezt kiabálták utána az utcabeli gyerekek. Mindig ezt, +– mindenütt. + +Lehorgasztotta a fejét. És mialatt sovány, köszvényes mutatóujjával +megfenyegette a gombkötőinast, szórakozottan visszabújt a kalitkák közé. +Nem ért rá, hogy igazságot tegyen a gyerekkel. Ő nem ért rá soha +semmire… + +Pedig vevője ritkán akadt. Mintha elfogytak volna a régi ábrándos iparos +kisasszonyok, a külvárosi iskolásleányok, a magányos öreg varrónők, a +cselédszerzőnék, a planétás asszonyok… + +Pintyőke nem bánta. Szerette a madarait. Külön-külön szerette +mindegyiket és örült, ha nem vitték el őket hirtelen és egy kicsikét az +övéi lehettek. + +A kapu felől lépések jöttek át az udvar kövezetén. Fülelni kezdett. +Megismerte a közeledő nagy, nyugodt lépéseket. + +„Az öreg lesz“. Szívesen kikukkantott volna az ajtón. De most igazán nem +hagyhatta félben a tanítást. + +Mialatt lélekszakadva fütyölte végig a kis cinke leckéjét, valaki +megállt az ajtónyílásban. Nem szólt, nem mozdult, csak állt és +sajátságos, szánakozó mosollyal nézte a madárkereskedőt. + +Pintyőke megtörölte fütyöléstől nedves száját a keze fejével. +Felpillantott. Csakugyan az öreg volt. Mint máskor, most is kiválasztott +egy madarat. Alkuvás nélkül fizetett. Fogta a kalitkát, bólintott, +elment. + +Sietség nélkül ment a kapu irányába. És hatalmas kezében, a lépte +szerint, nyugalmasan lóbálta a kis kalitkát. + +Pintyőke egy pillanatig meredten nézett utána. Már nagyon sok madarat +adott el neki, de azért nem tudott róla semmit. + +– Furcsa… furcsa… motyogta magában aztán, a szó közepén hirtelen másra +gondolt. Eszébe jutott, hogy a sármánynak nem adott vizet. Fontoskodva +visszaugrott a küszöbről. Egészen úgy ugrott, mintha kalitkában egyik +nádvesszőről szökkent volna át a másikra. + +Az udvaron végig csoszogott a házmesterné és a hátulsó lépcső aknájában +meggyujtotta a gázt. A nyitott láng süvítve fütyölt a légvonatban. Ettől +a nesztől, mintha alkonyati jeladás lett volna, felberzentették tollukat +a madarak. Álmosan, inogva, gomolyagba fúvódtak a kalitkarudakon. +Szárnyuk alá dugták a fejüket. Puha, pici pelyhek libbentek le a +drótházikók kendermagos homokjára. + +Lassan-lassan Pintyőke is elálmosodott. Bóbiskolva megvacsorált a +térdén. Megette a salátaleveleket, melyeket a madarak meghagytak, aztán +óvatosan bebújt a kalitkák között az ágyába. + +Korán feküdt, korán kelt. Minden reggel szürkület előtt indult útnak. +Ilyenkor vesszőket vitt a hóna alatt és a kezében üres kalitkát, meg egy +vasfazékban madárfogó lépet. + +Ismerte az erdőt a városon túl; ismerte a fészekfosztó fiúkat. Olyan +régen ismerte már őket, hogy közben sok iskolakerülő fiúból ember lett, +a cserjésből pedig erdő és irtás és megint csak erdő. Új fészkek, új +fészekfosztók… Csak Pintyőke élete nem változott. + +Egy napon azonban mégis történt valami. A madárkereskedő egyhangu életét +csodálatos esemény zavarta meg. Odakinn az erdőn egy cinege akadt a +lépesvesszőjére, mely olyan gyönyörűen fütyölt, mint ahogy csak az ő +madarai tudtak fütyölni. A kezébe vette, nézegette. Ráismert. Az ő régi +kedves kis cinkéje volt, melyet az elmúlt tavaszon adott el valakinek. +Kinek is? Egyszerre eszébe jutott az öreg. + +Ezentúl gyakran gondolt reá és amit azelőtt sohase tett, munka közben +sűrűn pillantgatott az ajtó felé Szerette volna tudni, hogyan szökött +meg a madár? Összeszedi a bátorságát. Megkérdi az öregtől. Beszélni fog +vele! + +Hanem aztán, mikor egy napon újra eljött az öreg és szó nélkül +megvásárolta másodszor is ugyanazt a cinkét, Pintyőkének tátva maradt a +szája és nem mert kérdezősködni. Hideg borzongás futott végig a hátán. +Először jutott eszébe, hogy ez a sajátságos vevője nem változott, amióta +ismeri. Először gondolt arra, hogy vajjon hová viszi az ő madarait? + +Mikor a küszöbről utána nézett, érezte, hogy nem birja elviselni a +bizonytalanságot. Izgalmában nagyra szánta magát. Hirtelen leakasztotta +az ajtószárnyról a kifüggesztett kalitkákat. Rázárta a madaraira az +ajtót és a fal mellé lapulva, szökdécselő, furcsa lépésével utána osont +az öregnek. + +A szennyes, fülledt bérkaszárnyák elmaradtak. Gyárak, földszintes +udvarok, házikók, üres telkek, zöldséges kertek… A város elfáradt, +megállt. Az öreg pedig még egyre ment előre, nagy, nyugodt lépéssel és +kezében csendesen lóbálta a kis nádkalitkát. + +Már látszott az erdő. A sötétzöld háttéren fehéren világított az +aggastyán fedetlen, galambősz feje. + +A madárkereskedő szinte bánni kezdte, hogy otthagyta a madarait, a +temérdek sürgős munkát és így bolondjában szalad világgá. Ebben a +pillanatban egyszerre váratlanul megállt az öreg. + +Pintyőke is megállt. Lenyügözve, lihegő mellel hajolt előre. +Kimeresztette a szemét. Azt hitte, nem jól lát. + +Az öreg felnyitotta a kalitkát és a cinke sietség nélkül, lassan +kiugrált az ajtaján. Aztán felszökkent, mintha a levegőbe hajították +volna és nyílsebesen nekirepült az erdőnek. + +Pintyőke felordított: + +– Mit csinál! Hogy meri… + +Az öreg a hang irányába fordította a fejét. Mikor megpillantotta a +hadonászó embert, kissé felrántotta a fél vállát. + +Pintyőke tájtékzott a dühtől. + +– A madaram… + +Az öreg nyugalmasan mosolygott. + +– Megvettem, hát az enyém volt! + +Pintyőke harciasan szétvetette a lábát. Két kezét a nadrágzsebébe nyomta +és olyan mérgesen belemarkolt a tulajdon zsebébe, mintha a nadrágjánál +fogva, önmagát akarta volna a levegőbe emelni és az öreg arcába dobni. + +– Megvette… fuldokolta fenyegetően, – de hát mi az ördögnek vette meg? + +– Hogy eleresszem! – Az öreg nagy, messze tekintettel elnézett az erdők +felett. Aztán lepillantott Pintyőkére és szeliden folytatta. – Jobb +szerettem volna, ha nem tudod meg. De ha már így esett, hát igyekezzél +elfelejteni, amit láttál. + +A madárkereskedőt meglepte a hang, a szó. Valami megrezdült a belsejében +és mint mikor a madaraknak fütyölt, félig lehunyta a szemét. Az arca +végtelenül gondtelt kifejezést öltött. Gégecsontja, mint egy szivattyú, +izgatottan járt fel-le a gallérja nyílásában. Egyszerre elferdült a +szája és mintha keskeny mellében összeestek volna a csontok, inge felett +behorpadt az elnyütt, rövid kis kabát. Megérezte, hogy milyen kiéhezett +és szánalomkeltő a formája és ezalatt úgy rémlett neki, mintha felfogná +az öreg gondolatát. + +– Igaz, hogy rosszul megy az üzlet, – panaszolta szomorúan. – Rosszul +megy már régen… De ha segíteni akart rajtam, miért tette így? Miért nem +adta ide inkább egyszerűen a pénzt? Hiszen annyit vesződöm. Olyan korán +kelek. Töröm magam szélben, hóban, rossz időben. Az ázott fák sikosak. A +köszvény is kinoz. És a sok fütyölés, tanítás, semmiért… Csak, hogy +kinyissa a kalitkákat. + +– Hogy a madaraiddal mi történik, ha már egyszer elvégezted a magad +munkáját, az reád nézve mindegy legyen. + +– Madarakat fogni, hogy eleresszék őket… sóhajtotta az emberke megértés +nélkül, fájdalmasan. + +Az öreg mélyen, erősen a szeme közé nézett: + +– A fontos az, hogy dolgoztál és hitted, hogy érdemes. Most pedig eredj +haza. Ne gondolj arra, amit láttál. Csak dolgozzál tovább. Mert mialatt +dolgozol, érzed, hogy élsz és el tudod felejteni, hogy meg fogsz halni. +És… ezért tesztek ti mindent, amit tesztek. + + + + +A mesekönyv kis hercegnője. + +Egy réges-régi mesekönyvben éldegélt az aranyhajú kis hercegnő. Mióta +vissza tudott emlékezni, mindig ott élt a könyvben egy színes kép +tornyos lovagvárának az erkélyén és nagy ibolyakék szemével +mozdulatlanul nézett le a tájra, mely sohasem változott. + +A kis hercegnő olyan szép és olyan szőke volt, mint amilyenek csak a +tündérmesék hercegnői lehetnek. Aranyhímes, hattyúfehér ruhát viselt, +gyöngyös kis tarsoly függött a csípőjén és a kezében egy liliomot +tartott. De ez az örökös liliom fárasztotta őt, nem volt értéke a +szemében, mert eddig még senki sem akarta elvenni tőle… El szerette +volna dobni. Ki szeretett volna futni a képből, hogy meglássa valahára, +milyen túl a mesén a világ. + +Rég megúnt mindent odabenn a könyvben. Únta a sárgasugaras napot, mert +mindig sütött a felhőtlen égen; únta a vérpiros rózsákat, mert mindig +nyíltak a bástyák falán és mindennél jobban únta azt a bársonyzekés, +ifjú hegedőst, aki pávatollas fövegével egy virágzó hársfasor mélyéből +jött feléje, szüntelenül jött… jött és sohasem ért el hozzá. + +Kimondhatatlanul egyhangúnak találta az életet és szinte már nem bírta +többé elviselni, mikor váratlanul egy kézzel írott csodálatos papirlap +került a mesekönyv nyomtatott lapjai közé. Valaki titkolódzva, éjnek +idején egy levelet bújtatott el a könyvben. A levél meglapult a mesék +között és egészen csendben volt. Meg se mozdult, de azért körülötte +virágszagú melegség szűrődött át az avult lapokon, mintha nyugtalanítóan +a tavasz áradt volna ki belőle. + +Ez a tavasz megérintette a kis hercegnő kicsiny, sóvárgó testét. +Vágyakozni kezdett valami után, amit nem ismert. A szeme idegenszerűen +nagy lett és az arcocskája halavány. Kínlódott a mondhatatlan, +mozdulatlan, hontalan vágytól. És egyszer, mikor kinn a világban +véletlenül éppen éjszaka volt, míg a képen konokul sütött tovább a sárga +nap, kétségbeesésében segítségért kiáltott. + +A mesekönyv száz lapján hangzott át a kiáltása és egy vén varázslónő, +aki a szomszédos kép festett rengetegében éldegélt, meghallotta a +kiáltást és megszánta az unatkozó hercegnőt. + +A varázslónő kunyhója felett a várkert sáfránszínű örökös napja helyében +a mesék soha sem fogyó ezüstös holdkorongja világított. A pávatollas +hegedős helyett pedig kígyók és békák igyekeztek előre mozdulatlanul. A +varázslónő is tudta hát, milyen szomorú az egyhangúság és arra is +emlékezett, hogy hajdanában, mikor még nem volt ilyen kopott és öreg, +gyakorta elkalandozott a mesekönyvből a változó világba. + +A vén boszorkányok szívesen oktatják ki a fiatal hercegnőket… Ő sem +tétovázott sokáig. Fejébe nyomta csodahegyes süvegét, beburkolta magát +bűvös köpenyegébe, aztán hirtelen átnyargalt a mesekönyv száz nyomtatott +lapján. Lihegve nyargalt a fekete sorok között, a fehér dülőútakon és +betoppant a lovagvár napsütötte kertjébe. + +A varázsvessző megsuhogtatta a levegőt, és az erkélyen csengőn +felnevetett a kis hercegnő. Első mozdulatával eldobta a liliomot, aztán +kecsesen összekapta aranyhímes pici uszályát és boldogan iramodott át a +lovagtermen, a hosszú folyosókon. + +Már a toronylépcsőn szökdécselt lefelé. Siető alakja a lépcső +fordulóinál sebesen bukkant fel és sebesen tűnt tova az apró ablakok +nyilása mögött. Egyre lejebb látszott, mintha sülyedt volna a toronyban. +Fátyola, mint egy fehér ostorcsapás lobogva, hirtelen kanyarodott utána. +Egyszerre csak kiszaladt a várkapun, de nem a hű hegedős felé, aki már +olyan régen jött, hanem ki a kertből, a képből kiszaladt a lap fehér +peremére. + +Mintha felhőkön át szűrődött volna, a mesék messzeségéből, tompultan +hangzott utána a varázslónő intelme. + +– Vigyázz te Operenciás királyok leánya! Térj haza az első kakasszóra, +különben szörnyen meglakolsz… + +– Visszajövök időre! – kiáltotta a kis hercegnő könnyedén és egy merész +szökéssel beleugrott a mesekönyvből a valóságba. + +A zökkenés nagy volt és a hercegnő megtántorodott egy pillanatra. Egy +könyves polcon állt, fenn a magasban. Szepegve kapaszkodott a polc +faragványaiba és ibolyakék szeme csodálkozva nézett bele a világba. A +világ tele volt könyvvel. A világ sötét volt. Csak a tulsó végében +sütött rózsaszín selyemháztető alatt egy kicsiny nap. Fényénél halvány +fiatal asszony olvasott egy levelet. + +A kis hercegnő figyelmesen nézte őt és meglepődve ismert rá a kezére. +Hiszen az a szép gyűrűs kéz rejtette el a mesekönyvbe a nyugtalanító +levelet, melyből a tavasz áradt… Más egyéb is jutott az eszébe. – +Réges-régen, hajdanában, mikor az asszony még rövid ruhácskában járt és +a haja lobogott a szélben és a mesekönyv minden éjjel a párnája alatt +aludt, – akkoriban nagyon jó pajtások voltak ők ketten. + +Azóta magasra nőtt az egykori vásott kis leány, megszépült és +megváltozott. Szelidebb lett; most szinte elfogódottnak látszott. +Minduntalan előlről kezdte olvasni a levelet, minduntalan a kandalló +oszlopos órájára nézett. + +Az óra ütött. Az asszony hirtelen felállt és sajátságosan mosolygott. Ez +a mosoly az ajkán maradt, míg lábújjhegyen az ajtóhoz nem ért. Egy +pillanatig hallgatódzott, aztán feltárta az ajtót. Langyos, mámoros +éjszaka igézete, trücskök halk cirpelése, idegenszerü messze madárfütty +áradt a szobába. Az asszony hátra eresztette a fejét és +ellenállhatatlanul ment ki a szabad ég alá, úgy, mintha oda akarta volna +adni magát az éjszakának, mintha a boldogságba menne… + +A kis hercegnő is oda vágyott menni. Egyszerre minden áron szabadulni +akart a polcról a bőrköpenyes, selyem- és papirruhás könyvek közül. De a +polc kegyetlenül magas volt és ő gyenge és kicsiny. + +Szerencsére a szomszédos könyvben egy ifjú veronai nemes lakott, akit +Romeonak hívtak. Az ifjú veronai mindig kéznél tartott egy kötélhágcsót. +Lovagiasan felajánlotta a hágcsót a kis hercegnőnek és mivel járatos +volt az ilyesmiben, lesegítette őt a magasból az ablakdeszkára. + +A nyitott ablakon át egy futórózsa gallya nyúlt be a szobába. A kis +hercegnő megfogódzott benne. A gally meghajlott alatta, átemelte a falon +és szeliden letette a kertbe. + +A kert, csodák-csodája, egészen olyan volt, mint a kis hercegnő mesebeli +kertje. Csak a nap volt más az égen. Sugártalanul világított, kéken, +andalítón, szeliden. Ezüstös fényében rózsák nyiltak a várfalán. +Tornyok, erkélyek mindenütt… és a virágzó hársfasor zöld mélyéből egy +férfi közeledett épp úgy, mint a hű hegedős. Csakhogy ez jobban sietett. +Minden lélegzettel fogyott a távolság és egyszerre ott állt a kis +hercegnő előtt. + +– Te vagy a világ legszebb és legszőkébb hercegnője, – suttogta +elragadtatva. + +– És te, ki vagy? Hogy hívnak? – kérdezte szívdobogva a kis hercegnő. + +– Szeretőnek hívnak, – mondotta az idegen. + +– Szerető?… Milyen szép neved van… + +Az idegen lehajolt és megcsókolta őt. + +– Mi volt ez, – a kis hercegnő pirulva rezzent, össze, – hiszen az ajkad +most mondta a legszebbet, most, mikor nem beszélt. + +– Csak egy csók volt, amit mondtam. + +– Nem értelek. Az én mesémben sohasem volt szó ilyesmiről. Beszélj, mi +hát a csók? + +– A csók… a szótalan szó: a mondhatatlan megmondása, – felelt az idegen. + +– Szeretem a mondhatatlant, – suttogta önfeledten a kis hercegnő, – +mondd meg még egyszer nekem. + +És ezentúl minden éjjel kiszökött meséjéből a valóságba, hogy a Szerető +szótlan ajkát beszélni érezze az ajkán. + +Nap-nap után csak az első kakasszó vetette haza. A virradat homályában +nem egyszer találkozott a szép halavány asszonnyal. Ő is ilyenkor tért +meg, ő is sietett. Mint az árnyak surrantak el egymás mellett és a kis +hercegnő észrevétlen beosont a mesekönyvbe. + +Odabenn időközben csendesen, csendesen sok minden megváltozott. A +liliom, melyet reggelenként felemelt a földről, szomorúan hervadt. A hű +hegedős a hársak alatt egyre halványabb lett. + +Utóbb még a mesekönyv is megváltozott. Titkolódzni kezdett, hátrább +került a polcon a többi könyv mögé és szelid lapjai között egyre +veszedelmesebb, egyre forróbb leveleket bújtatott el. A levelekben +rejtélyes tüzek égtek, lángok csaptak ki belőlük és a hevük megérintette +a kis hercegnőt, mikor elhaladt mellettük, mikor kalandozásaira indult a +mesekönyvből. + +Nyár volt a levelekben, kinn a világban is nyár volt, a kis hercegnő +vérében is. Gyönyörű nyár, forró éjszakák. + +Sok éjszaka múlt… Olykor már fütyörészett a szél a kéményben; száraz +lomb vergődött az ablaküvegen. A mesekönyvbe lassan, lassan hűvösödő, +ködös levelek érkeztek. A napok rövidebbek lettek… rövidebbek lettek a +levelek is. Egyre ritkábban jöttek és egy este, mikor a kis hercegnő +útnak eredt a könyves polcról, sírva találta a szép halavány asszonyt és +nem volt többé levél a kezében. + +Nem szánta meg. A boldogok a napot hordják a szemükben és szivárványt +látnak még a könnyekben is… a mások könnyében. A kis hercegnő ekkor még +nem tudta, mik a könnyek és nem tudta, hogy a nyár elmúlhat valaha. + +Pedig az idő, mely állva-álldogál a mesekönyvek színes képein, kinn a +világban sietett, futott, rohant. + +Már elvirágoztak a rózsák. Fenn az égen, nagy ordas fellegeket görgetett +a szél az éjszakák andalító ezüstös napja elé. És mint a mesekönyvbe +rejtett utolsó levelek, olyan hűvös, ködös lett a levegő. Avar lett a +lombból… + +A kis hercegnő fázott és félt az elhagyatott, sötét nagy kertben. +Kedvese olyan gyakran, olyan hosszasan váratott magára. És azután, ha +végre mégis eljött, egészen lassan jött a hársfasorban, majdnem olyan +lassan, mint a hű hegedős. + +A kis hercegnő nem tudta ezt észre venni és esedező szerelemmel +tartóztatta a Szeretőt, mikor sietve menni kívánt. Pedig… a kakas már +régen kiáltott! De a kis hercegnők soha sem hallják meg a kakasszót, ha +egy elmúló szerelmet akarnak maguknak visszakönyörögni. + +Soká könyörgött, soká késett… A kakas másodszor kiáltott és… mire újból +éjszaka lett, beteljesült a varázslónő jóslata. A kis hercegnő szörnyen +meglakolt… Akit légyottra várt, az nem jött el többé. + +Remegve járta be az őszi kertet. A szélben nyikorogva inogtak a fák. +Tántorgó fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett. És ahogy +futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor. + +Iszonyodva hátrált, de hűséges kis hangja azért még mindig hívott +valakit, aki nem felelt. Két kezébe temette az arcát. Mit keres ő itt? +És egyszerre vissza akart volna menekülni a mesébe. + +De a mesébe vivő útat befújta a szél, eltemette az ősz… Csakis Valóság +volt körülötte. És a fájdalom, mely ebben a pillanatban a szívébe +kapott, nem a mesék, az emberek fájdalma volt, és nem a mesék, az +emberek könnyei futották el a szemét. Ezek a keserű, igazi könnyek +sápadtra mosták arcocskáját és a vad fájdalom, hattyúfehér ruhája alatt, +épp ott a baloldalán, összetépett valamit… + +Mire sok tévelygés után, virradattal hazavergődött a mesekönyvbe… szíve +felett elszakadt a papiros. + +Oda tette a kezét: ne lássák meg a mesében. De ettől kezdve hiába sütött +a képen a nap, hiába nyiltak az örökrózsák, hiába jött a lombos +hársfasorban a sóvárgó hegedős, ő nem tudta többé elfelejteni, hogy túl +a könyvön, a Valóság országában elhervadtak a virágok, elmúlt a tavasz +és elmúlt a nyár. + +„Vajjon az emberek is elbújnak-e a meséjükben, ha ősz lesz odakinn?“ +Erre gondolt és ugyanabban a pillanatban egy átfagyott, hideg kezecske +leemelte a polcról a régi könyvet. + +A kis hercegnő felágaskodott, hogy lássa mi történik. És amint kihajolt +az erkély könyöklőjén, hirtelen mozdulatától – éppen az ő képénél +felnyilott a könyv. + +Ujjacskái között megingott a hervadt liliom. Régi barátnője, a szép +halavány asszony állt előtte. De nem egyedül: valaki állt az oldalán. +Valaki, akit Szeretőnek hívnak túl a mesén. A kis hercegnő remegni +kezdett. A váracska is remegett, a tornyok is, a fák, a kék boltozat, +még a könyv is remegett az asszony kezében. Majd, hogy nem összedült az +egész mesebeli mindenség. + +A Szerető idegenül pillantott el kicsinyke kedvese felett, szinte úgy, +mintha sohasem látta volna őt. A halavány asszony pedig elővette az égő, +az első leveleket a könyvből. Tanúskodni hívta őket. Hívta őket, hogy +vele könyörögjenek. + +– Mindig szeretni fogsz… Mindig… Azt mondtad nékem egyszer, régen. + +A Szerető megcsókolta, hogy elhallgattassa és közben más asszonyra +gondolt. Menni akart, de azért igérte, hogy visszajön. Majd később… +Hiszen nem szeretett így soha senki mást. + +– Nekem is ezt esküdte, – suttogta fájdalmasan a kis hercegnő. – Engem +is elhagyott. + +A halvány asszony a baloldalához kapott, mintha a ruhája alatt, bent +mélyen elszakadt volna valami. És a szeme, reménytelen, szomorú szeme +úgy nézett a levegőbe, mintha messze, messze akarna ellátni. Talán oda, +ahonnan valamikor tavasszal útnak eredt. + +Ő is élt egykor egy mesében, álomszerü, szűzies szép mesében. Ő is +kivágyott a nagy valóságba. És ő se hallotta meg a kakas szavát. Soká +maradt. Későn indult vissza… Ki tudja, nem fújta-e be azóta az útat a +szél? Ki tudja, visszatalál-e még valaha? + + + + +Az apostol. + +Óvatosan nyújtotta előre a nyakát; a bozóton túl nem volt fal többé. Az +árok szélén sárgafejű virágok inogtak. A réten boglyák sültek a +napfényben és a füvön hosszú csíkban egy fa törzsének elnyúló árnyéka +sötétlett. Az ég kék és magas volt. + +A férfi hátraeresztette a fejét és mosolygott. Aztán hirtelen +félbenmaradt a mosolygása. Nyugtalanul pillantott maga elé, mintha a +földön akarna valamit megtalálni, amit elvesztett… Cipője mellett fekete +folt mozgott a fűben. A folt felmászott a fűszálakra, visszaesett, +kínlódott, akár az emberek… Jó ideje meredt már rá, mire felfogta, hogy +az a folt egy közönséges bogár. Érdeklődve hajolt előre, két tenyerét +befelé görbülő térdére támasztotta és nevetni kezdett. Nyitott szájjal, +halkan nevetett és már nem kereste a földön azt a gondolatot, melyet az +előbb elvesztett. + +Elfelejtette, hogy van egy szörnyü, szomorú fal a világon. A csendes, +szigorú ház, a fehérre meszelt, orvosságszagú folyosók, a rászedett +őrök… még arról a nyitvahagyott kis ajtóról is megfeledkezett, amelyen +át a szabadba menekült. Mint egy lyukon át, kiesett a fejéből az egész. +Csak a bogarat figyelte… „Miféle bogarat?“ Egyszerre nem látta; ez is +kiesett a fejéből. Összeráncolta a homlokát és tétovázva nézett körül. + +A réten érdesen világított végig a nap és a fa sudár törzsének az +árnyéka lassan nyúlt át a szemközti erdő irányába. + +A férfi újból nevetni kezdett. Meggörbítette a hátát és óvatosan, +lábújjhegyen belelépett a fatörzs árnyékába. Mintha keskeny, fekete +pallón indult volna el egy napfényes erdei tó színe felett, két karját +kitárta a levegőben. Hosszú teste indokolatlan ingadozással kereste az +egyensúlyt. + +Az erdőszélen libák mozdultak a magas fűben. Az egyik boglya mögül álmos +gyerekfej bújt elő. Mikor a férfi észrevette, integetni kezdett feléje, +aztán sebesen ledobta kabátját. Az árnyék fekete csíkjáról nagy, elszánt +ívben beleugrott a napfénybe és úszó mozdulatokkal közeledett a +gyerekhez, mintha ki akarná menteni a tóból. + +Őt is meg kell mentenem, mindenkit meg kell mentenem… + +– Jer fel a hídra szívecském… + +A gyermek fürkészően nézett az idegenre. + +– Hát nem tudod? Hiszen itt víz van. Az ott a híd, az a fekete csík, – +suttogta ő, mialatt gyöngéden, meggyőzően hajolt le a gyermekhez. A +fejük olyan közel volt, hogy a homlokuk összeért és nem láthatták +egymást. Mind a ketten kacagni kezdtek. + +– Felmegyek a hídra, – mondotta a gyermek megértő bizalommal és billegő +léptekkel indultak el egymás mögött a keskeny árnyékon. Sokszor végig +mérték. Mikor elfáradtak, pontosan leültek az árnyék csíkjára és olyan +óvatosan nyujtották előre a lábukat, mintha nem akarnák, hogy vízbe +érjen a cipőjük. + +Az idegen sugdosódva, sebesen beszélt. A gyermek bólintgatott és mindent +egészen természetesnek talált. Örült, hogy új barátja, aki már nagy +volt, mint az öregek, mégis elhitte és komolyan vette a játékot. +Tetszett neki, hogy a rét egy tó, melyben el lehet merülni és az árnyék +palló, melyről nem szabad lelépni. Ő is mesélni kezdett, mind a ketten +meséltek és időnként együttérzően összekoccantották a fejüket. + +– És a tóban, ugy-e, halak is vannak és úszni is tudnak, mint az igazi +vízben? + +A férfi meghökkent. Kezét végighúzta a homlokán: a lyukon át megint +kieshetett valami a fejéből. Egy ideig merően nézett az erdő felé. + +– Onnan jön ki a sötétség, – mondotta hirtelen szorongással, – már +készülődnek az árnyékok. + +A gyermek szeme érdeklődve követte a tekintete irányát. + +– De ugy-e, azért ott tündérek is vannak? És törpék is vannak az erdőben +és ezüstöt ásnak a holdvilágnál? + +– És óriások is vannak, – felelte az idegen komoran, – azok igazán +vannak. Én is óriás vagyok… Lehajtotta a fejét és alulról, kutatóan +pillantott a gyermek arcába. Mikor látta, hogy nem kételkedik a +szavában, diadalmasan felcsillant a szeme: életében először érezte +azoknak a boldogságát, akikben hisznek… Óriás vagyok, mormogta, mintha +önmagának beszélne, – hiába tagadják a szigorú házban a vászonkabátosok. +Nyomorultak! Rázzák a fejüket, amíg dühbe hoztak, aztán megijednek és +teszik magukat, mintha hinnének. De én átlátok rajtuk, – homlokára +mutatott és mintha valaminő hiányt jelezne, sebesen mozgatta kezét a +levegőben, – igen ám, ezt tartják ott rólam, pedig… óriás vagyok. + +A gyermek szepegő elragadtatással nézett fel rá. Hangja vékony és remegő +volt, mikor megszólalt: + +– De ugy-e, az óriások nem bántják a gyerekeket? + +Az idegen szeliden rázta meg a fejét és a gyermek megnyugodva simult +hozzá és úgy csüggött az ajkán, mintha újabb mesét várna. + +– Még… még, különben elmegyek… + +– Elmégy? Én is megyek, – mormogta a férfi sajátságos hangon. – Az +árnyékok elől megyek el, oda túlra, ott mindig világos van… + +– Hol? – kérdezte a gyermek érdeklődve. Ő sem szerette a sötétséget. + +– Odaát, – és az idegen vértelen keze, mint egy reszkető, sápadt folt +emelkedett a levegőbe… Egyszerre nem reszketett többé a keze. A hangja +erős és biztos lett és a szeme fénylett, mintha messze ragyogás +tükröződnék benne. – Odaát mindig világos van és én elvezetlek a +világosságba, mert tudom az utat… + +A gyermek az erdőn túlra gondolt. Túl az erdőn, túl a szakadékon egy +búcsújáró kápolna állt a dombon. Mikor tavaly oda zarándokolt +processiókor az édes anyjával, a kápolnaajtóban egy öreg anyóka előtt, +egy asztalkán, sok viaszgyertya égett. Sok viaszgyertya, hosszúak, +rövidek, tövig leolvadt gyűrűk, lábon maradt fekete kanócvégek. A +lefolyó viasz egész napon át csepegett az asztalról és kemény tócsába +dermedt a lépcső hideg kövén… Este lett, mire anyjával hazafelé indult. +A búcsúsok hangosan imádkoztak, míg a szakadékot megkerülték, ő pedig +titokban megette a mézeskalácsos szívet és vissza-vissza nézett a sötét +erdőből és mindig újra látta a lángoló kis asztalt a kápolna kapujában… +Erre gondolt most is és a mézeskalácsos szívre, mely enyvízű volt a +tükördarab körül, de különben jó volt. Szerette volna újra megenni. + +– Menjünk, – mondotta a gyermek éhes vágyódással. + +A férfi annyi céltalan tűztől kiégett szeme könnybelábbadt a hálától, +mikor a fenntartás nélkül odaengedett kis kezet megfogta. Valaki hitt +benne, valaki rábízta magát… + +– Te velem jösz és a többiek követnek, – mondotta ünnepélyesen. Aztán +sebesen indultak el a növekvő alkonyaton át. A gyermek a meséi, a férfi +a valósága felé ment és közben mind a ketten végtelen elragadtatással +mosolyogtak. Csak mikor a rét közepébe értek, jutott eszébe a gyermeknek +az eredi szakadék. + +– Azon a szakadékon nincs híd, mint a tavon… + +– Mindenütt van híd, – felelte a férfi rajongó, lázas hangon, – +mindenütt van híd, még ha nem is látszik és mindenen át lehet menni. Az +óriás átmegy a szakadék felett… + +– Átmegy… suttogta a gyermek és tudatlan szemében az a hívő, áldozatkész +feltétlenség tükröződött, melyet csak a kinyilatkoztatók bírnak a +követők tekintetéből kiváltani. + +Az idegennek varázslatos szavak jutottak eszébe a világosságról, az +erdőn túlról, szavak, melyeket a gyermek ellenőrizetlenül szívott föl +magába, szavak, melyekkel csak ködszerű igéreteket és meséket és +látomásokat lehet elmondani. Kimondta valamennyit, mámoros lett tőlük és +szenvedő arca rejtélyesen átszellemült. Nem gondolkozott, egy belső +áradás törte át lelkében a gátakat és sejtelmes kinyilatkoztatásokat +sodort az ajkára… + +Csak utóbb eszmélt rá, hogy beszélt, csak utóbb fogta föl a hangja +értelmét. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a fa árnyéka már eltünt +a fűről. Az estszürkületben színtelen és halott tóvá lett a rét és +elöntötte egyformaságával a pallót. Nem volt többé híd a tavon… Ott +pedig, ahol az előbb élő, zöld erdő állt, egy sűrűsödő fal tömörült +össze. + +A vezető összeborzadt. Úgy rémlett neki, hogy utána jött és most elébe +került az a szomorú, szörnyű fal, melytől elmenekült. Lenyügözött, régi +kétségbeesések, alaktalan vad rémlátások, elmúlt sötét haragok emlékei +szálltak a mélyből a felszínre. Tudatán fátyolszerűen átsuhant a csendes +szigorú ház létezése és a világosság, melyet mások számára akart +messze-messze valahol megtalálni, torzan, kisértetiesen derengett föl +egy pillanatra a saját homloka mögött. Irtózva húnyta le a szemét. Mi +történt? Hiszen az előbb még olyan egyszerű és biztos volt az út… A +lépte akadozott, mintha földi indák között járna és szinte +elviselhetetlenül nyugtalanítani kezdte az a nyugodt gyermekkéz, melyet +a tenyerében tartott. Nehéz lett neki, túlnehéz volt neki a mindenre +kész hit, mely tőle várta a világosságot és a beteljesülést. + +– Vezessen hát, siessünk, – suttogta a gyermek türelmetlenül. + +De a vezető tétovázott és minden elmúló pillanattal vesztett az +erejéből. Kínlódó agyából akadályok jöttek elő és elállták az utat. +Hasztalan küzdött ellenük, nem bírta őket félrelökni, mert nem hitte +többé önmagáról, hogy óriás. + +Elhagyta önmagát. Kételkedett és gyönge lett… + +A gyermek, mint egy szimatoló kis állat, megérezte az erősebbiknek a +nyugtalanságát és ösztönszerűen eleresztette a kezét. Ő pedig a félúton +megállók reménytelenül kettétörött mozdulatával megállt az erdőszélen. +Nem létezett többé számára híd sehol… Verejtékes lett a homloka. Félteni +kezdte saját magától azt, akit az előbb még vezetni akart. + +– Eredj innen, – suttogta megalázkodva. – eredj, amíg nem késő. + +A gyermek csodálkozva, csalódottan pillantott rá. A rajongónak átengedte +magát, az elvihette volna őt még a szerencsétlenségbe is, de a +kételkedőnek ellene fordult. Egyszerre megvető lett az arckifejezése. + +– Hát csak igérgetni tudtál?… – kérdezte ellenségesen. – Hát +mézeskalácsot sem kapok? + +Kihívó csúfolódással vetette hátra a fejét: + +– Ugy-e, nem mersz átmenni a szakadék felett! Ugy-e, nem bírsz elvezetni +a világosságba? + +– Nem viszlek oda… + +– Miért nem? – feleselt a gyermek ingerülten. + +– Mert… nem tudom… nem tudom többé az útat, – és azoknak a lemondásával +sóhajtott, akik csak akkor fogják fel a lehetetlent, mikor elindultak +feléje. + +– Megcsaltál! – rikácsolta a gyermek hirtelen gyűlölettel. Felemelte az +öklét és a testtartása egyre fenyegetőbb és vadabb lett. + +A férfi felordított. + +Ettől a hangtól megtorpant a gyermek. Ingadozott… hátrálni kezdett és +folytonosan szemmeltartva a másikat, alattomosan, baljóslatúan +belekúszott a sötétségbe. + +A kínlódó ember arca eltorzult és az alakja ugrásra készen hajolt előre. +Iszonyodva eszmélt a saját mozdulatára és karját keresztbe csapta a +mellén, mintha gúzsba akarta volna kötni a testét, hogy ne tegyen kárt +senkiben. + +Ebben a pillanatban egy nehéz, sebes madár suhogott el a feje felett. +Még egy… még egy… Kövek suhogtak a levegőben, seregestől repültek, +mintha temérdek kéz hajította volna őket… mindazoknak a keze, akikről +azt hitte, hogy hinni fognak benne. Most… ez a homlokát érte: egy kő a +szeme közé csattant. Mint egy szétáradó, meleg kéz, valami elborította +az arcát és lefelé nyomta. Felhördült, aztán tompa zuhanással elbukott. +És a sötétben kegyetlenül, bosszúállóan nevetett a gyermek. + +Az erdei visszhang felkapta a nevetést, futva magával vitte. +Megismételte itt is, ott is és megszámlálhatatlan nevetés támadt +köröskörül, mintha bosszúállóan, kegyetlenül egy kijózanodott tömeg +nevetett volna megkövezett apostolán. + + + + +Aeterna Hungaria. + +A csend roppant boltozata alatt, a nagy sík földből, csak az öreg csárda +ütötte fel a szalmasüvegét. Vedlett homlokába, bozontos üstökben, +gyalúforgács lógott. A kapuja nyitva volt, mintha kiáltani akart volna +valamit a gémeskútnak. Leselkedő két kis ablakszeme ferdén nézett a +vörös alkonyatba. + +A szemhatár tüze előtt apró fekete lovasok csapatai vonúltak el a Duna +irányába. Kopják mozogtak az ég alján, mintha a nádas indult volna +útnak. Szélhordta tülkölés hallatszott. Buda felől egy kartács bőgött le +a síkra. + +A zsombékosból fölrebbentek a vízi madarak. Ezüstös kócsagok szálltak át +az égen. A gémeskút körül nyugtalanul nyerítettek a kipányvázott lovak. + +Csend lett megint. Halkan, halkan csak az őszi szél ballagott a +zsoldosok országútján, csak a csárda homlokán himbálódzott a +gyalúforgács fürtje. Egyszerre szokatlan külsejű ember állt az ajtóban. +Mintha szimatolna, magasra emelte az orrát és a szemhatárt kémlelte. +Kopott violaszín zekéjén piszkos csipkegallért viselt. Hosszú, egyenes +kard lógott az oldalán. Széles, puha kalapjáról esőverte, színehagyott +tollak fityegtek a nyakszirtjébe. Az arca keskeny és zöldes volt, a haja +pedig kéken fekete, mint a hispánoké. + +Egy darabig még állva maradt, aztán megint visszabújt az ajtón. + +– Már ágyúznak Buda alatt, – dörmögte és felült az ablakdeszkára. + +A mozdulatától hirtelen sötétebb lett a csárda. A kemence tűzfénye +megéledt. A tűznél két trevisói ember szárította a gunyáját. A szoba +tulsó végében brandenburgiak ültek az asztalnál. Az innenső szegletben +egy vallon úr fizette az italt. Körülötte veszedelmes arcú kalandorok +könyököltek a cinkupák között. Minden nemzetségű idegenek voltak. A +római császár ő majesztásának a zsoldosai. Afféle nyúzó-fosztó +katonanép, melytől jobban félt, akit megvédtek, mint aki ellen +hadakoztak. + +A spanyol odaszólt az ablakdeszkáról a trevisóiaknak. Az arca +klastromias kifejezést öltött. + +– Tudjátok-e, hogy a római pápa ő sanctitása bűnbocsánatot hirdet annak, +aki a török ellen megy? + +– Bűnbocsánat neked… szabad zsákmányolás nekem! – kiáltotta a vallon +gúnyosan. + +Akik értették a beszédüket, nyitott szájjal röhögtek. + +A spanyol dühösen belevágta sarkantyúja taraját a vakolatba, de azért +keresztet vetett magára. + +A trevisóiak összenéztek. + +– Temérdek kincs van ám még Budán… + +– És szép török asszonyállatok… + +Nagyot horkant erre a szóra a bajor muskétás, aki hanyattfekve aludt a +szoba közepén egy lócán. Termetes formája kétoldalt lebuggyant a padról, +óriás flintáját magához ölelte, mintha asszonyt szorongatna. + +A férfiak nyaka vörös lett, mint a nyershús, a szemük fehére nedves. +Trágár vágyakozás csattant ki a beszédjükből. Szennyes mozdulatok között +koccantak a cinkupák. + +Egy flandriai ember ezalatt parazsat kotort ki a tűzből és a tenyerén +táncoltatta. Pipára gyújtott. Vékonyszárú, kis cseréppipát szívott, +melynek olyan volt a formája, mint a makk csészéje. Aztán oldalt nézett. +A szomszédja előrelógó fejjel szunyókált a lócán. Belefordította a +parazsat a nyakába. + +Az ember szinte vonított a fájdalomtól. A többiek veszettül nevettek. Az +asztal végében abbahagyták a brandenburgiak a kockajátékot. Nem látták +már a kockát. A pipafüst sem látszott többé, csak nehéz, karcos szaga +érzett a homályban. + +A szurtos ablakokról régen elapadt a napvilág. Kívülről egyre sűrűbben +hallatszott lódobogás. Éjjeli szállásra egyre többen tértek be a pusztai +csárdába. Zsoldba szegődő zsoldosok, kóbor szabad katonák. Többnyire az +ausztriai hercegségekből vetődtek át Magyarországba és mint az egyéb +gyülevész hadinép, a Lotharingiai úr táborába igyekeztek, a pogány +ellen, Buda ostromára. + +Furcsa, idegenszerű alakok töltötték meg a csárdát. Az emberek alig +fértek egymástól. Öklelődzés támadt a sötétben. + +A korcsmáros, egy sunyiképü sváb, a pajtába, meg a padlásnyílás létrája +felé terelte a jövevényeket. Aztán letette a mécsesét az asztalra. Az +öreg asszony bort hozott. + +Odakintről ismét lódobogás hallatszott. Egetverő káromkodás rázta meg az +ablakokat. + +– Korcsmáros! Hej, ide!… + +A katonák figyelni kezdtek. A korcsmáros megismerte az új vendég +hangját. Hírtelen lekapta fejéről a bojtos sapkát és mialatt remegve +futott a ház elé, csupa tiszteletből, féloldalt, a nadrágja korcába +gyűrte a kötényét. + +– Mit hallani Budáról? – hangzott be odakintről. + +– Oh, mein Gott, – tördelte a szepegő sváb hang – tiszta időben olykor +ágyúzást… + +– Marha!… Azt kérdeztem, mit tudsz róla, mikor lesz az ostrom? + +A korcsmáros rémületében most már éppen semmit sem tudott. A jövevény +félrelódította a küszöbről. + +Az ivóban kíváncsi csend támadt. Az új vendég sarkantyúja csengett. +Rengeteg szablyája, láncos buzogánya zörrent, ahogy mozdult. + +Mindenki ránézett. Hatalmas szál ember volt őkegyelme. + +Süvegje alól a szemébe lógott az üstöke. Araszos bajusza mellett, +ösztövér arcán, rosszul beforrott sebhelyek nyoma látszott. A vállán +akkora medvebőrt viselt, hogy amint járt, itt is, ott is, kiverte a +cinkupát a katonák kezéből. De azért rászólni senki sem mert. + +Néhány végbeli német talpas mindjárt felismerte. Szájról-szájra adták a +nevét. Aki tehette, menten félrekotródott az útjából. + +– Guzon Gejza… – mormogták tisztelettel. És mindegyik hozzágondolta a +másik nevét, amelyet kimondani nem mertek: A „Gézengúz…“ Veszedelmes +kuruc híre volt őneki, félt tőle jóbarát, ellenség egyaránt. + +Most is úgy állt a csárda közepén, mint egy büszke pusztai bika. +Haragosan jártatta körül a tekintetét. Rangos helyet keresett. Végre is +a muskétás lócáját szemelte ki magának. + +Félkézzel megbillentette a padot. A muskétás, flintástul legördült a +földre. Az ember nagyot nyekkent estében. Guzon uram pedig letelepedett +a lóca kellő közepére és bort rendelt. + +Egyideig, mint valami trónuson, magányosan ült a többiek feje felett, +közben dörmögött és szidta a labanc mindenségét: úrnak érezte magát! De +egyszerre felhorkant. Váratlanul, nagykevélyen, helyet foglalt valaki +mellette. Dühösen nézett a tolakodóra. + +Szélesképű, hajdúviseletű ember volt. Fején akkora rókabőr kényeskedett, +hogy az orra is alig látszott ki alóla. Deresedő haját megnövesztve +hordta, a bajuszát meg bécsiesen beretválta… Néhány percig csak +dölyfösen állta a kuruc tekintetét, aztán mintha megúnta volna a dolgot, +tempósan hátat fordított. + +Guzon uram rárivallt: + +– Hallja-e kegyelmed, azt proponálnám, hogy a képit fordítsa felém! + +– Nemes, nemzetes és vitézlő Bató András vagyok, hát ne kommandérozzon +nekem! + +A kuruc összeráncolta a homlokát. + +– Bató András?… A lipótvári végek katonája? Igaz a, most már ráeszmélek! +Kegyelmed a Spankau generális cselédje volt, vagy mi a nyavalya… + +Ez a beszéd megszúrta a Bató András úri máját. Nagyot szisszent +haragjában. + +– Nem voltam én senki cselédje! Nemes ember vagyok, katona, csak úgy, +mint kegyelmed, de még valamivel különb is!… + +– Eb ura a fakó! Én a Thököly uram katonája voltam. Magyar vagyok, hát +labanc létire ne mérje magát össze velem. + +– Végtére, úgy látom, mégis csak hozzánk állt! – Bató András még mondani +akart volna valamit, de aztán nem mondta. Tenyerébe törölte a száját és +nagyot nyelt, mintha vastag ételt evett volna. + +A császári emberek, ausztriai hercegségbeliek, meg morvák és csehek csak +egyre emelgették a fejüket a két magyar mögött. Alattomos kárörömmel +hallgatták, mint piszkolja envérét ez a dölyfös ázsiai náció és +összeintettek a szemükkel. + +Guzon uram hangosat ordított: + +– Korcsmáros, hej! Valami jófélét! + +A vén svábot közelről érte az ordítás. Riadtan kapta füléhez a kezét és +hirtelen elugrott a hallgatódzva ólálkodó császáriak mellől. + +– Jobbat nekem! Hatputtonyost! – parancsolta Bató, hogy le ne maradjon. + +A sváb hanyatt-homlok rohant italért. Ahogy futott, lefonnyadt sapkája +kinyúlt a feje mögött és a bojtja lobogva fickándozott a levegőben. A +császáriak összesúgtak: + +– Csak két magyar van a korcsmában, mégse férnek egymástól… + +– Hál’ Istennek, mindig így volt, – dünnyögte ásítva egy horgasorrú +strázsamester. Aztán elnyújtózott a fal mellett és a fülére húzta a +köpönyegét. A többiek is szalmát hintettek a földre. Akinek nem jutott +hely, az asztalra vagy az asztal alá feküdt. A brandenburgiak, mintha +fűrészeltek volna, egyenletesen horkoltak a szegletben… Lassan-lassan +elcsendesedett a csárda. A mécses is álmos lett. Alig-alig lobbant. + +De Guzon Gejza nem hagyta ennyibe: + +– A madárijesztő teremtésedet, sváb patkány, olajat ide! Nem vagyok én +vakand, hogy sötétben üljek. Látni akarom a Bató András labanc +fiziognómiáját! + +– Én meg azt rekommendálnám kegyelmednek, – tódította Bató uram, aki +csak félig ült a lócán, – hogy ne tanyázzék olyan terebélyesen, mint +valami boglyakemence. + +A mécses megint életre kapott. Guzon egy kis helyet engedett maga +mellett, de nem állhatta szó nélkül: + +– Ne olyan fennen! Megfért már kegyelmed kisebb helyen, – a vacakban is, +hisz onnét rántja elő a császár, mikor szüksége van rá. + +– Hát kegyelmedet, meg Thököly uramékat honnét rángatta elő a török, meg +hová lökte vissza, ha nem a vacakba? Pedig ugyancsak udvarolták, +venálták azt a kutyafejű népet? + +Guzon szomorúan csüngesztette le a fejét. + +– Való igaz, hogy megcsaltak minket a Portán, de százszor inkább +megcsalják kegyelmeteket Bécsben. + +– Az régen volt, – mondotta Bató András becsületes hittel. – Most minden +másként lesz. Nem fognak többé megcsalni. Megigérte a császár! Maga a +hatalmas Leopold! + +– Sokszor megigérte, sohase tartotta! – Guzon súlyosan legyintett a +kezével. – Ez a mi bajunk. Másnak mindig hiszünk, magunk között meg, +tudja Isten, hogy van… + +– Nem mondom, hogy jól van. De majd csak másként lesz. Gyöngék, +állhatatlanok voltak a mi kegyelmes bécsi-magyar uraink. Idehaza +egymáson akartak hatalmaskodni, odafenn meg kapkodtak a donációk, rangos +titulusok után, míg mi a sok ellenséggel verekedtünk. Hej, ezért is +hízott el a vérünkön az a pogány nadály. + +– Úgy ám! De mit várhattunk a pogánytól, mikor a keresztény császár is a +mi vérünket szívja. Istenigazában, úgy meghízott rajtunk a török, meg a +német, hogy nincs tőlük helyünk a tulajdon hazánkban. + +Egyszerre sóhajtottak mind a ketten. Guzon uram meglóbálta a fejét. + +– Biz’ Isten, azt kell hinnem, már csak sóhajtani tudunk mi magyarok egy +szívvel. + +Aztán… Bató uram, meg a kuruc Guzon, mert egy harmadikat szidtak, +megbékéltek egyidőre. Elkeseregtek a haza sorsán. Sóhajtoztak, +hallgattak, olykor köptek is egy nagyot. Közbe gondűzőnek, a kupa +fenekén keresték az igazságot. + +Mind a kettőjüknek fejébe szállt a bor. Megint hangosabbak lettek. Nem +vették észre az idő mulását. Egyszerre csak odatapasztotta szürke arcát +a hólyagos ablaküvegre, a lucskos októberi virradat. + +Kinn, az ólmos ködben, huszárok ügettek a katonák feneketlen +országutján. Egyik-másik bezörgetett a csárda ablakán. Nyeregből +kihajolva ittak, megint tovább poroszkáltak. A sövényen kakas +kukorékolt. Mindennyelvű káromkodással ébredeztek a katonák. Fázósan +ődöngtek elő a pajtából, ásítozva nyújtózkodtak. Néhányan már itattak, +nyergeltek a gémeskútnál. + +Bató uram az ablak felé nézett. + +– Hadd menjenek, – dörmögte gőgösen – megvárom, amíg magányosan mehetek. + +– Hát ugyan ki keverednék az ilyen jött-ment néppel, – felelte a kuruc. +– Aztán meg, még ha utolsónak mennék, akkor is elsőnek érkezném. A +kegyelmed parókás bécsi gazdái, ha máskor nem, ostromkor előre eresztik +a magyart… + +Most már benn az ivóban is feltápászkodtak az emberek. Ki a kardját, ki +a flintáját tisztogatta. A spanyol az ablaknál állt és az üvegbe +tükrözte magát. Beletörölte arcát szennyes csipkegallérjába. Visszarázta +homlokából a haját és kerek mozdulattal fejére tette a tollas kalapot. + +A trevisóiak tisztelettel nézték. + +– Mégis előkelő ember lehet, mennyit tisztálkodik! + +Ezalatt egyenkint másztak le a padlásról a vendégek a létrán. Aki +tehette, fejberúgta az előttejárót. A csárda körül csapatosan keltek +útra a katonák. A korcsmáros orditozott: a bor árát kérte. Az emberek +hátbavágták, fizettek is valamicskét és kurjongatva mentek odébb a síkon +elvonúló magyar huszárok után. + +Bató András várt még egyideig. Közben kiitta a borát. Guzon uram is +fölállt. Hatalmas teste egyetlen ránditásával helyrelökte vállán a +medvebőrt. Egész tenyerével nyomta fejébe a süvegét. Az arca egy +pillanatra felfúvódott a visszatartott szótól, aztán – mégsem állta a +hallgatást. + +– Ne kezdjük újra a beszédet, – dörmögte félvállról, – mert akárhogy is +fontolgatnók, búcsúzóúl mégis amondó lennék, hogy csakis a kegyelmetek +jezsuita, labanc praktikája hajtotta ezt a szerencsétlen nációt a török +karjába. Adjon Isten! De ezért a bűnükért verje is meg kegyelmeteket! + +Bató András fölfortyant: + +– Fogja be a száját, Guzon uram, ha bölcsebbet nem tud. Úgyis hiába keni +ránk. Tudjuk mi jól, hogy a kálomista kurucok adták el az országot a +töröknek. + +Guzon, aki már indult volna, fenyegetően visszafordult. + +– Dehogy adtuk, – rivalta dühödten, – vették ők maguktól, egyenesen a +császár kezéből. Ami pedig igaz, legyen igaz! Kollonich úr, az a hóhér +cardinális, kerékbe törette a papjainkat; kinzókamráiban akart német +szóra édesgetni minket. Pogányabb volt a pogánynál! A basák pedig +megengedték, hogy magyarul beszéljünk, hogy a magunk módja szerint +imádjuk az Istent. + +– Be is hódoltak ezért a gráciáért szépen a töröknek… Protestáns törökök +kegyelmetek! Az üstökük helyébe kontyot növesszenek! + +A kurucnak szikrázott a szeme. + +– A labanc rézangyalát, hát kivel beszél itt kegyelmed? Én a hazámért +verekszem, a hazámra esküdtem! Kegyelmed meg a miatyánkos császárra +esküszik. Bitang zsoldért ontotta a vérét! + +– Én… zsoldos! – hörögte Bató András és belekékült az ajka. – Thököly +volt az, meg az ő szegénylegény ármádiája, meg te… te Gézengúz! + +Guzon Gejza elbődült, mintha tagló érte volna a homlokát. Láncos +buzogánya fütyölve repült elő a medvebőr alól. A szeme vérbe fordult. + +Bató András is megcsóválta a maga buzogányát. És a két magyar lihegő, +sötét gyűlölettel egymásnak rohant… + +A korcsmáros, aki már jóideje csak az ablakon mert belesni, úgy +elrémült, hogy élete párjával együtt a tyúkólba menekült. Az asszony +valamennyi szoknyáját a fejére borította, a sváb meg behúnyta a szemét +és ha egy-egy vad ordítás kihallszott a csárdából, bedugta az újját a +fülébe. + +A nap megjárta az eget, mire a korcsmáros nagy óvatosan elő mert mászni +az ólból. Hosszú orrán pókháló lógott. Kék mándlija csupa piszok volt. + +Köröskörül hallgatott a tájék. A nagy, nedves őszi csend ráfeküdt a +földre. Buda felől nem bőgtek már az ágyúk. Csak a boltozat égett a +Mátyás király vára felett, mintha túl a Dunán tüzet raktak volna +éjszakára. + +Errébb, a zsoldosok úttalan országútján egy csapat lovas poroszkált. +Ausztriai hercegségbeli emberek voltak javarészt, meg vegyesen csehek, +morvák, szerviánusok. A csapat élén egy nagyparókás császári tiszt +ügetett a csárda felé. + +A katonák kiabáltak. Hívták a korcsmárost. Sietős volt az útjuk. A budai +győzelem hírével őket küldték világgá, ha nem is szagolták a puskaporát. + +Az emberek sebtiben csutakoltak a vályunál. A császári tiszt úr már +indult volna a csárdába. De a küszöbön szitkozódva visszahőkölt. Egy +szempillantás alatt mögötte tolongtak az emberei. A horgasorrú +strázsamester előre dugta a fejét. A csehek, a szerviánusok bámészan +néztek be a válla fölött a szobába. + +Odabenn veszett fölfordulás látszott. A kemence oldalában egy nagy lyuk +tátotta a száját. Az asztalok, a lócák deszkája laposra hasalt a földön. +És a romok között, egymás mellé bukva, véresen, eszmélet nélkül ott +hevert a két magyar. + +A csehek és szerviánusok röhögve hunyorgattak össze. A sváb korcsmáros a +füle tövét vakarta. Az asszony hangosan sírt és a kezét tördelte. + +O Du mein Herr… O Du mein Vater… + +– Ne jajgass, te asszony! – mordult rá a strázsamester. – Így van ez +jól! – és a csizmája hegyével megrúgta a kuruc Guzon földre hullott +híres szablyáját. + +A nagyparókás császári tiszt szétvetett két lábán hintálta a testét és +gonoszul mosolygott. + +– Így van jól!… Ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase készülünk el +velük… + + + + +Viaszfigurák. + +Már sok nap óta tudta, hogy nem fog többé visszajönni hozzá, mégis +nyitva hagyta a műterem ajtaját. A lámpa is égett reggelig és ő +felkönyökölve virrasztott. + +Lenn, az utca mélyén, lépések jártak az ablak alatt. Ilyenkor +hallgatódzva fennakadt a szivében a vér. Aztán gyorsan ömlött, mintha +eléje akarna rohanni valakinek. De a lépések mindig odébb mentek, +elmúltak a csendben, mint az órák. + +És a vágyódás nőtt és a szenvedés nem fáradt el. + +Lehetetlen volt ezt elviselni. Valamit tenni kellett ellene. És aztán, +mert máshoz nem volt bátorsága, egy éjjelen elmenekült a reménytelenül +kihült házból. A műteremben, mint a kisértetek, tapadó, vizes rongyokba +burkoltan, eléje jöttek félbenmaradt szobrai. Nem állt meg. +Lélekszakadva nyargalt le a meredek lépcsőn. Kiiramodott a kapun és +minden erejéből futni kezdett. Futása riadozva visszhangzott föl +utcahosszat, mintha a hajdani élete kiáltozott volna utána a kövezetből. +Kuszán, bomlottan kiáltozott és üldözte az emlékes utcákon át. El akarta +fogni, hogy visszarántsa magához. De ő tovább rohant, messzebb, egyre +messzebb, a külső városon át, idegen kertek, idegen ablakok alatt. + +Egyszerre, mintha kiugrott volna a kövezett utcákból, zökkenést érzett a +fejében. A föld puha és engedékeny lett a lába alatt. Kinn a nagy +országúton titoktartó, csendes, lágy porban járt. És az elmult életéből +csak azt vitte magával, – ami elől elfutott. Vitte két üres karjában, +vitte hült helyét a mellén, vitte hörgő vággyal egész lobogó, szomjas +fiatalságában. Vitte nappalokon és éjszakákon, erdőkön és réteken át. + +Hogy merre járt ezekben az időkben, arra később sohase bírt +visszaemlékezni. Magányos szenvedéséből csak az az óra maradt a +tudatában, amelyben megállt. Egy erdei irtásban állt, kemény, zörgő +füvek között, lábon maradt öreg tenyészfák hüvösében. Nem messze tőle, +egy kicsiny tűz égett az erdő szélén. Az, akinek a keze meggyújtotta, +hűtlen lett hozzá, – nem volt ott többé. + +A tűz csendes kínban, elhagyottan égett. Senkinek semmiért. És ő +belebámult, fájdalmasan, szánakozva, mintha a saját végzetébe nézne, +mintha önmagát sajnálná. + +Magányosan, szenvedőn elégni. Senkinek, semmiért… Mire való ez? Mire +való? Miért kell ilyesminek lennie? Pedig az egész világ tele van ilyen +tüzekkel… + +Végighúzta két kezét az arcán. Aztán sokáig állt mozdulatlanul. +Tekintete zsibbadtan követte a fölszálló füstöt. A füst az erdő +lélegzése szerint lassan andalgott a napfényen az irtás füvei fölött. A +napfény márványos lett tőle. A füst játszott. Megkerülte önmagát, +áthemperedett egy fatörzs odvas üregén. Az üreg mélyében mint egy +jegeces aranyfürt, elüldözött vadméhek lakatlan köpüje tapadt a fekete +kéreghez. + +Valaminő félöntudattal futott oda. Belenyult az üregbe és kiemelte +belőle a köpüt. A köpü szélein az üres sejtek, mint a hártyaüveg, száraz +kis nesszel töredeztek össze az újjai alatt. Beljebb lágyabbak lettek a +sejtek, a kelyhükben méz volt, hímporszínü, szagos, meleg méz, messze +virágok párzásának elorozott édessége. + +Ráhajolt, ki akarta szívni a mézet. És az ajka mohón vergődött a +viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész +teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte +fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátraeresztette a fejét, mintha +csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltólta magától a viaszt. +De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az újjai tétován +belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, mintha hangszerbe +kaptak volna és a dalt keresnék. + +Fölragyogó nagy tekintetétől a gyötrelemig tágult a szeme… Ujjai egy +meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták ki a viaszból a felszínre. Ez a +vonal maga után emelte a többit. Mint a dallamok, úgy folytak össze az +élet vonalai. És ő a két kezével, a leheletével dédelgette, kérlelte a +viaszt. Megalázkodott előtte, hizelgett és parancsolt neki és emberölő +vágyódása ezalatt lassan, lassan előhívott belőle egy arcot, amelyet +szeretett. + +Elhalványult, mikor viszontlátta. Az az arc a vágyódásának a tükröződése +volt, a szenvedésének a megvallása. Kivette a melléből, a kezében +tartotta. És a kezében könnyebb lett, már nem fájt olyan nagyon. + +Fojtott lélegzettel hajolt föléje. Körülötte a déli csendben +mindenhatóan élt az erdő élete. Ősi vad szerelmek láthatatlan vére +lüktetett át a rengetegen. A fülében érezte ennek a veszedelmes sűrű +vérnek a lüktetését és elhomályosult tőle a szeme. Egyszerre erőszakosan +hátrahajlította két tenyere között a viaszfejet, mint régen a másikat, +az igazit, az élőt és belefektette a fűbe, hogy egészen a birtokába +vegye. Kétoldalt lekönyökölt melléje, felülről nézett le reá. Halálos +komolyan, egyre közelebbről, olyan közelről, hogy nem láthatta többé. +Lehunyta a szemét és a szája megérintette a viaszt. Nem vonta el, +enyhülni hagyta rajta az ajkát, mint a szomjas ember az üres pohár +hidegjén. Aztán hosszasan önfeledten megcsókolta. + +Egy csók, az elmult kertek kulcsa… Csókolni kezdte a viaszajkat, +szégyenben, elragadtatottan, rémült gyönyörben, fájdalmasan és a száj +lágyan, engedékenyen visszaadta a csókját, hozzátapadt, felvette az ajka +formáját, megfogta és nem engedte el. + +Mintegy ködön át eszmélt magára. Iszonyodva érezte a józan esze +tántorgását és felhördült a csendben. Kétségbeesett lázadással belevágta +dühös tíz újját a viaszba. Letépte a szájáról, belemarkolászott, +összegyömöszölte. Vádoló vad szavakkal beszélt hozzá és a két kezével +kergette el magától, amit sajgó vággyal, koldulva előhivott. Visszaűzte +a viaszba azt az arcot, amelyet szeretett. + +Nem látszott többé. Eltünt… Lihegve horgasztotta le a fejét, mintha +futva, lázas vándorlásból tért volna vissza szenvedő önmagához. +Visszatért, kábultan, megalázva, de – ekkor fogta föl: az útból elhozott +magának valamit. Kezében tartotta a viaszt, melyet nehéz órájában a +természet oly egyszerű fenséggel nyujtott oda vigaszul a fájdalmának, +hogy nem vette észre a mozdulatát… + +És ettől a naptól kezdve, az erdők kék reggelén, a rétek rekkenő +termékeny forróságában és a folyóparti hűvös estéken gyakran látták őt a +hegyi pásztorok, a szénégetők, a favágók és lenn a völgyben a halászok, +mikor szobrokat formált a vadméhek égettarany viaszából. + +Mesélt magának a viasszal. Kiformálta belőle, amire emlékezett és amiről +álmodott, mindent… egyedül azt az arcot kerülte el a keze, amelyet +szeretett. Nem hívta elő a viaszból többé soha. Nem hívta… de az az arc +csodálatosan, fátumszerüen mégis benne volt mindenben, amit teremtett. +Rejtélyes büvöletével ott bujdosott az idegen formák és vonalak mögött, +a felszinen tükröződő képek alatt a mélyben. A művészet halhatatlan +része: a vágy képe, a szenvedés megvallása, maga az élet, a szerelem, a +szépség volt. + +A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak belőle. + +A viaszfigurák mesterének úgy rémlett, nem felel neki többé az erdő és a +folyók völgye. + +A gondolatai messzire kezdtek terelődni, el innen, máshová, az erdőkön +túlra. És egy napon elindult, hogy megmutassa a városoknak a szépséget. +Tarisznyájában vitte, a viaszban vitte, büszkén, titokban. Az emberek +nem tudták, mit hoz nekik, nem tudtak róla semmit és nem köszöntötték. +De ő tudta és mosolygott, csodálatos nagylelkü mosolygással. + +Már esteledett, mire egy messze idegen város sok fekete tornyát meglátta +az ég alatt. Elvétett utcalámpák hunyorogtak át a sötéten. Zegzúgosan +jött eléje a kövezet. + +Egyszerre egy alvó, öreges házon akadt meg a szeme. + +A ház földszintes volt. Elfeketült zsindelyteteje nyitott félszerben +folytatódott és négy faoszlopon mélyen belekönyökölt az utcába. + +A falusi kovácsműhelyek jutottak eszébe. Hajdanában bizonyosan lovat +vasalt a félszer alatt a kovács… Ez a gondolata valahogyan oda kapcsolta +őt a mogorva házhoz. Gyermekkora óta mindig szerette a kovácsműhelyeket. +A tűz és az erő lakott bennük… Szerette a lángoló kohót, a műhely sötét +mélyében, a tűzfényben mozgó pörölyös embert… szerette a vasalásra váró, +falnak támasztott kerekeket, melyek messziről gurultak oda és messzire +fognak még gurulni, az izzó patkókat az üllőn, melyek távol, idegen utak +felé készülődnek. + +A kovácsműhelyek az érkezők és elmenők utján, a Messzeségek kapujában +állnak. És őt, legrégibb emlékezése óta, mindig rejtélyesen és +ellenállhatatlanul vonzotta a Messze. Most is oda gondolt, mert hiszen +számára minden, ami után vágyott, messze volt. A szerelme is… a +művészetének a beteljesülése is. Már messze volt – még messze volt… + +Felsóhajtott. Aztán erőltetni kezdte a szemét, hogy jobban lásson. A +nyitott félszer alatt az ajtófélfáról egy vaskampón nagy, rozsdás patkó +lógott. + +„Ez szerencsét hoz“, gondolta magában, mialatt bezörgetett. Jó ideig +várt és hallgatódzott, de odabenn nem mozdult senki. + +Mögötte egy sötét, nehéz szekér dörömbölt lefelé az utcán. A +fuvarosember gyalogosan ment a lovai mellett és a szél ellen egy +papirszarúban égő gyertyát vitt. Mikor észrevette őt a félszer alatt, +átkiáltott hozzá: + +– Hahó! Hiába zörgetsz ott! A senki háza az. Meghalt a kovács. Csak a +lelke jár haza kisérteni… + +A szekér zaja visszhangozva odébb dülöngött a házak között. A fuvaros +hangja elveszett a szélben. És ő megint egészen egyedül volt. „Meghalt a +kovács… a senki háza ez…“ Csak egy pillanatig tétovázott. Vállát az +ajtónak feszítette. A kovácsnak úgy is mindegy lehetett… Odabennről a +dermedt csendből kihallatszott, amikor a zár nyelve ketté tört. Az ajtó +kinyilt és a túloldali utcalámpa világa, mint egy puha sárga macska, +átsettenkedett a küszöbön. + +A kovácsműhelyben régi kihült füstszag érzett. Minden elmúlt és csendes +volt a házban. Csak a szél vinnyogott az ormótlan kürtőköpönyegben, a +kohó szabad tűzhelye felett. + +Egy pillanatra összerezzent. A kiégett tűzhely előtt, lehajtott fejjel +guggolt valaki… Jobban odanézett, már nevetett. Halk nevetése, a nagy +csendben, neki ütődött a falnak és a ház mintha élni kezdett volna tőle. + +Most már tisztán látszott. A műhely közepén, a földbe gyökerezve, az +üllő guggolt zömöken, felhúzott vállal… Szemközt a fújtató, mint egy +szárazbőrü óriás denevér, csucsorította a csőrét a kohó felé. Arra +indult. Rőzsére lépett. Felnyalábolta a földről és hirtelen világu tüzet +gyujtott. Ekkor ötlött a szemébe, hogy a tűzhely előtt egy avult szőnyeg +fekszik. Fáradt volt, a szőnyeg puhát mutatott. A nyers viaszt +tarisznyástól a feje alá gyömöszölte, aztán elnyújtózott a szőnyegen. + +Nem aludt el mindjárt. Egy ideig még nézte, hogyan ringatódzik a tűzfény +a falon. Az üllő kipörölyözött vállán, mint apró kalapácsütések, +hirtelen lángok ragyogása ugrált. És közben olyan furcsa, fulladt +csengés rémlett a csendben, mintha bura alatt izzó vasat kalapáltak +volna. + +Ettől a csengéstől a kovácsra kellett gondolnia. Arrafele akarta +fordítani a tekintetét. De valami csendesen, jóltevően lefogta a fejét. +Az anyja keze jutott eszébe, az ő hűvös, türelmes kis keze és a +gyerekkora, mikor még volt, aki megfogja a fejét, hogy ne lásson olyant, +amitől félni lehetne. Aztán egy másik kezet érzett az arcán… Ennek az +érintése gyönyörüen sajgott át a testén. Ez a kéz forró és türelmetlen +volt és erővel fel akarta nyitni a szemét. Fájdalmat okozott neki és ő +mégis utána nyújtotta az ajkát, hogy belecsókoljon a tenyerébe. De +ágaskodó szája csak egy viaszarchoz ért… Félálomban emlékezni kezdett +rá, hogy azt az arcot valamikor a saját szívéből vette ki. Hogyan került +a szívébe? Pedig bizonyosan tudta, hogy azelőtt ott volt, hiszen onnan +vette ki a két kezével és beletette a viaszba. És azóta mindent bele +tudott tenni a viaszba, ami fájt. + +Kis vártatva elmúltak ezek a gondolatok is. Úgy tetszett neki, hogy a +kovács ott áll a kürtőköpönyegnek dülve és egy csiptetőfogóval vasat +hevít a parázsban. Tagbaszakadt nagy árnyéka rávetődött a tűzre… A +műhely elsötétült és az ő homloka mögött is kialudt, ami világos volt. + +Mikor másnap reggel felébredt, lelkendező sietséget érzett magában; +mintha küszöbön állt volna, mintha a küszöbön túl várnák esdekelve az +emberek, hogy odaadja nekik a Szépséget. Bőkezűen, ingyen, egészen +ingyen fogja adni és az emberek hálából majd elviszik a hírét, messzire, +túl a városon… ahhoz is, aki elment és nem tért vissza… + +Ijedten bámult a levegőbe. Hát ezért jött volna ő ide az erdőkből? +Azért, mert az erdők hallgatnak és a városok elmondják egymásnak, amit +tudnak? + +Az ajtó felé fordult. Megrázta a fejét… Másért jött. Nem kapni, – adni +akart: szépséget akart adni a többieknek. Mialatt adakozó büszkeséggel +erre gondolt, észrevette, hogy a ház előtt emberek állnak és kiváncsian +leselkednek a kovácsmühely ajtaja felé. A lámpatisztogató, aki létrával +a vállán, fütyölve jött lefelé az utcán, egyszerre abbahagyta a +fütyölést. Szétvetett lábbal megállt a kovácsműhely előtt és hetykén +bekiáltott az ajtón. + +– Hát itt ki bújt meg?… Kitől vették bérbe ezt a gazdátlan házat? + +– A kovácstól! – hangzott ki a műhelyből és akár csak a régi gazda +idejében, a félszertető alatt leereszkedett a falüreg deszkatáblája. A +boltíves nyílásban az emberek egy fiatal fejet pillantottak meg. Az +idegen haja szőke volt, a szeme pedig mintha összebeszélt volna az +éggel. Ha felfelé nézett, egészen kék és ragyogó lett és hideg és +acélszínü, valahányszor az emberek tolakodó tekintetével találkozott. + +A lámpatisztogató kényelmetlen mozdulatot tett a fejével, mintha le +akarna rázni magáról valamit, ami gúzsba kötötte. Nem kérdezősködött +tovább és gyorsan odébb ment. + +Ettől kezdve nem zavarta senki a kovácsműhely csodálatos lakóját. A +szomszédok megszokták, hogy ott van, az utcabeli gyerekek pedig nem +féltek többé a kisértetes háztól. Szerették látni az idegent, aki +reggelenkint, mint egy polcot, kifeszítette a félszer alatt a boltíves +falüreg deszkatábláját és viaszfigurákat állított reá. Azt is szerették, +hogy mindig olyanfélén pillant ki az utcába, mintha várakoznék. + +Utóbb aztán, mikor látták, hogy sohasem áll meg senki a műhely előtt, +elunták az ácsorgást és ők is odébb mentek. + +A viaszfigurás szomorúan tekintett utánuk. Miért mennek el? És miért nem +állnak meg a többiek sem? Ettől a gondolattól izgatott lett. Kifutott a +ház elé: úgy nézett a szobraira, mintha az utcán elhaladó emberek +futólagos, idegen tekintetével akarná őket nézni. Valami vak +nyugtalanság lepte meg. Kételkedni kezdett. Onnan az utcáról nézve már +nem tetszettek neki az ő kedves kis szobrai… már egyáltalán nem +tetszettek neki. Úgy érezte, teljesen kihült rajtuk a keze melege, +megszünt közte és köztük az összetartozás és ő eltávolodott tőlük, odébb +ment, előbbre… sokkal előbbre. + +Zavarba jött. Szinte szégyelte a szobrait. Visszaugrott a házba és +hirtelen belegyűrte egyiket a másik után a termésviaszba, melyet az +erdőkből hozott magával a tarsolyában. + +Más figurákat fog formálni, egészen másokat, egyszerübbeket, +igazabbakat, olyanokat, mint az élet… És mialatt önmagában mindent +megtagadott, amit eddig teremtett és mindent attól várt, amit ezután fog +teremteni, átsuhant a lelkén valami, ami talán a művészek imádsága volt: + +„Uram, add meg nekem mindennapi gondolatomat és bocsásd meg a tegnapit…“ + +Ebben a pillanatban öntudata alatt kifejezhetetlen szépségben fogant meg +egy új alkotás sejtése. Elragadottan, szinte testi gyönyörűséggel hagyta +átremegni magán a sejtés álomszerü, illanó varázsát, a keletkezés +névtelen boldogságát. Aztán, mintha az új élet első mozdulása rázta +volna meg, felriadt és öntudata egy felette álló kényszerben, utána +kapott a sejtésnek. Meg kellett fognia, alakot kellett adnia neki, ki +kellett hoznia magából a létbe. Felelőtlen elragadtatásából egyetlen +perc alatt vajudó küzdés lett. + +Két tenyere közé szorította fejét és üldözötten járkálni kezdett körben, +a fal mentén. Soká járkált igy nem tudva a saját teste mozgásáról, míg +végre a célhoz érők mozdulatával megállt. + +A kohó előtt állt. Kezébe vette az összegyömöszölt nagy viaszgöröngyöt. +Letérdelt vele a rongyos szőnyegre és néhány percig mozdulatlanul +tartotta bele a tűz melegébe. Mikor lágy és engedelmes lett, kivájt +belőle egy darabot. Formálni kezdte. + +A világ fiatalságának a szobrát kezdte formálni: egy görög +fuvolásleányt… + +Feszült, halvány arccal, fegyelmezetten, mámortalanul dolgozott órákon +át és közben egy-egy pillanatig szinte kivülállóan figyelte magát. +Hirtelen változón gyönyörködött és félt. Olykor úgy érezte, agyában +izmok játszanak és mindent bírnak és mindent felemelnek, aztán nem tudta +miért, lankadtan elejtik amit markoltak és megalkuvásra készen már-már +beérnék egy gyönge félig-meddiggel. Homlokán verejték gyöngyözött. +Kényszerítette magát az akarásra. És néma diadalujjongások, gyermekes +csüggedések, ijedt alázatok között, fel-fellobbanó szertelen vad gőgben +két teremtő kezével kiszabaditotta a viaszból a szépséget. + +A győző önmaga felett érzett borzongása futott rajta végig. Aztán +elszomorodott. A forma születésével benne halt meg valami. És ő kicsiny +és magányos lett megint. + +Esteledett a kovácsműhelyben. Fáradt volt. Ekkor eszmélt rá, hogy éhes. +Az üresség ásta a gyomrát és kellemetlen gondolatokat kergetett a +fejébe. Eszébe jutott, hogy talán még sem fogja a viaszfiguráit +elajándékozni. Most még volt miből élnie, de később, ha majd mindene +elfogyott? Az a lehetőség, hogy valamikor árú lesz a művészetéből, +megalázta. Árú… ez a szó úgy hangzott, mintha valami tompa csattanással +a magasból a földre esett volna. Meg akarta magát vigasztalni. +Erőszakosan másra gondolt. Pénze lesz, sok pénze. Az emberek hihetetlen +árakat fognak fizetni a szobraiért és ő fehér viaszt vásárolhat a +munkájához, hótiszta fehér viaszt. És télen, ha az utcaszegleten a kicsi +öreg asszonyok sebesen pislognak és kinyújtják felé kéregető aszott +kezüket, nem kell majd zsebredugott kézzel félre néznie, rettenetesen +mindig félre nézni és úgy tenni, mintha nem látná őket. + +Adni fog nekik… mindenkinek. És ha majd gazdag lesz, a szobrait is +odaadja ingyen, csak úgy mosolyogva, könnyedén. Aztán inteni fog, hogy +ne köszönjék meg, mert hiszen ilyesmit úgy sem lehet megköszönni. Azt +sem lehet megköszönni, ha valaki szeretetből odaadja magát egy másik +embernek. + +Megint érezte, hogy éhes és elindult, hogy kenyeret vegyen magának. +Megbotlott a rongyos szőnyegben. Az éhség dühössé tette, türelmetlenül +rugott rajta egyet. Már megbánta. A szőnyeg mindig barátságos volt +hozzá. + +A boltban, ahol kenyeret vett, lisztet és zsákokat is árultak. +Megkérdezte, nem kaphatna-e egy zsákvarró tűt meg puha gyapotfonalat? +Úgy rémlett neki, hogy valami durvaságát kellene jóvá tennie. + +A boltos közömbösen rakta ki eléje, amit kivánt, és nem törődött vele +többet. + +Hazament. Lángoló tüzet rakott a kohóban, aztán elalvás előtt ügyetlenül +igyekezve soká foltozgatta a hosszú zsákvarró tűvel a rongyos szőnyeget. +Fenn a falipolcon pedig ott állt holnapot igérően a kis fuvolás leány és +tiszta mezítelenségéből szétáradt a szépség a kormos műhelyfalak között. + +A mestere mosolygott, mikor elaludt. Csak nagyon rövid ideig aludt. +Valami lázas nyugtalanság verte föl álmából. Végtelenül fiatalnak és +újnak érezte magát. + +Az ablakkereszt apró üvegkockáin kéken, hűvösen virradt. Az üres utcában +még csak a reggeljáró ember lépései kongtak, aki mindig éppen annak az +ablaka alatt megy el, aki korán ébred. Kis vártatva a külvárosi +napszámosasszony jött: a sötéttel kelő, a befelé igyekvő, az örökké +fáradt; aztán a vacogó kisleány, akit odabentről, a meleg szobából +sajnálnak… + +Hirtelen fölült a szőnyegen. Dolgozni akart. A Sorsnak a képét akarta +megformálni: egy rejtélyes öreg kalmárt, akinek az arca érzéketlen és +mozdulatlan és mégis mindenkinek mást mutat… + +Mikor elkészült vele, úgy hitte, ez lesz az a viaszfigurája, mely +megállítja az odébb menőket. Később még sokszor, nagyon sokszor, – +minden legutóbbi szobráról hitte ugyanezt. A tengerjáró ifjú halász… A +vén tudós, a gyöngyös egyiptomi királyasszony… Kalitkáival két kezében a +gondtelt kis madárkereskedő. De az emberek nem álltak meg. Talán +erősebben kellene hozzájuk szólni, hogy fölnézzenek?… + +Ekkoriban formálta meg a dühös, konok vitézek dulakodó csoportját; a +hegyipásztort, akinek vad haja szinte lobogott a viaszban, mintha +viharban állna, magasan fenn a hegytetőn és az őrült szobrát, aki a +szakadék partján gyermeket vezet… + +Egyszer karácsony éjjelén, mikor jobb volt és elhagyatottabb, mint +rendes hétköznapokon, a Megváltót hívta el magához a viaszból. Nem a +mennybeszállót, a dicsfényest, hanem a daróckaftánost, őt, aki ismeri a +járást a szegények között. + +Tavasszal olykor mesélő kedve támadt. Ilyenkor kicsinyke hercegnőről +mesélt a viasszal, pávatollas lovagról, boszorkányról. Nyárban pedig, +mikor az erdőkre gondolt, nymphákat és fiatal faunokat formált. És a +keze úgy nyúlt a viaszhoz, mintha hűvös lombokat hajlítana, mintha erdei +forrásba merülne. + +Egy mezitelen gyermek Eros, karcsú és ragyogó, mint egy tiszta láng és a +végzetes íjj a kezében, olyan hullámos, mint az anyja ajka… Egy kicsiny +Aphrodite szobor… + +Ezen a vaszfigurán sok napon és sok éjszakán át dolgozott. Már jóformán +elkészült vele, mikor egyszer nagy harangzúgásban virradt a reggel a +város fölött. A szoborral a kezében kihajolt az ablakon, hogy megtudja, +miért harangoznak. + +Fehér ünneplő ruhában leányok mentek misére a műhely előtt a nagy +templom felé. + +Boldogasszony napja van ma… + +Visszafordult az ablakából. És mialatt a gondolatai elindultak +tömjénszagú, orgonás, régi templomok alatt, egy lehelet könnyű +viaszréteggel, mint egy földig omló zarándokköpennyel, ájtatosan +eltakarta a pogány istenasszony mezítelenségét. Gyöngéden összekulcsolta +két halvány kis viaszkezét, szép fejére aureolát tett. Boldogasszony +szobrot formált belőle az ünnepre… + +Odaállította a fehér Madonnát is a többi viaszfigura mellé és mint +tegnap és mint azelőtt, várakozó nagy tekintetével kinézett az utcába. + +A búcsúsok lépése sietve kopogott odébb a kövezeten. A sikátorokból +mellükre szorított imádságos könyvvel asszonyok jöttek elő. +Összefogódzkodva gyerekek haladtak az utca közepén. Szemközt, az üres +háztelken, mintha magától nőtt volna, ernyős ponyvasátor ütötte föl a +fejét. A sátor alá egy sebesen mozgó, lármás emberke fehér abroszos +asztalt állított. Mézeskalács-szíveket és huszárokat, ehető +szemüvegeket, rikítóra festett viaszgyümölcsöket rakott rá sorban és +hosszú kanócuknál fogva, sok piros és sárga viaszgyertyát akasztott fel +a sátor oromrúdjára. + +A kovácsműhely boltozott falüregén kihajolt a viaszfigurák fölött a +mester arca. Ugyanazok, akik az ő szobrai mellett mindig elmentek, most +zsivajogva álltak meg a mézesbábos ponyvája előtt… Csődület támadt. A +mozgékony emberke rikácsolva kínálta az asztal mögül a holmiját. A +vásárlók tülekedtek, kiabáltak és elkapkodtak a fehér abroszról mindent. +Aztán vitték az ablakok alatt, a viaszfigurák előtt a nefelejtskoszorús, +angyalfejes, rózsabimbós vásári gyertyákat, a szentképes +mézeskalács-sziveket és hazug színű viaszgyümölcsöket… + +Ő pedig elfordult és lehorgasztotta a fejét. Nem irigység volt, amit +érzett, nem csúnya hirtelen marást érzett a lelkén, hanem olyasfélét, +mintha tudatlan kezek odakintről lassan, kínzón letördelték volna róla +azt, ami fénylett. + +Ezekben a percekben szürkébb lett a lelke. De ő nem tudta ezt. Éppen +ekkor vette észre, hogy a szeme egy világos kis foltot néz, mely a +kürtőből kereken és kéken esett le a tűzhely hamújára, mintha +leszálltában szétterülő szoknyácskával egy csillámló kis tündér repült +volna oda. A déli nap sütött le a kéményen át. És ő valami könnyű és +friss örömet érzett ennek a színes libegésnek a láttán. Olyan szép és +csodálatos volt: a nap a hamúban… + +Egyszerre megsajnálta a ponyvasátor vevőit, amazokat odakinn, akik nem +látják a szépséget… Csupa szánalomból megint szeretni kezdte őket. +Szívesen adott volna nekik a viaszfiguráiból, ingyen, most mindjárt, ha +véletlenül megállnának az ablaka alatt. Arra fele nézett félénken, +szégyenben. Hirtelen úgy tett, mintha ez csak véletlenül történt volna. +Elfordult. Úgy sem áll ott senki. Soha, senki… + +Az emberek között, csak a kiválasztottak látják a szépséget. De ők sem a +szemükön át… a sebeik nyilásán át látják. És azután ők tanítják meg +látni a többieket. + +Most már világos lett előtte, hogy amióta a városban élt, itt a többiek +között, erre a látásra akarta őket megtanítani. Idő kell hozzá. Talán +majd később. Talán korán jött… még várni kell. + +És mialatt ő várt, a ponyvasátoros nyomában elözönlötték az utcát a +mézesbábosok és gyertyaöntők. Egyiknek a szerencséje csábította a +másikat. Végre is annyian voltak és olyan lármásak, hogy a magisztrátus +róluk nevezte el „Gyertyaöntők utcájának“ az utcát. Ettől a nagy +tisztességtől még merészebbek lettek a hírverő, élelmes bódésok. Rikító, +hangos cégtáblák alatt jó pénzért már hamisított viaszból gyártott +portékát árultak. És ha maguk között csunyán marakodtak is, a vevőikkel +szemben összetartottak. Nem árulták el egymást és boltzárás után együtt +ittak a „Három lúdtoll“ vendégfogadóban. + +A viaszfigurák magányos, hallgatag mestere nem járt közéjük. A bódésok +ezt nem tudták megbocsájtani és kárörömmel nézték, hogy mialatt nekik +minden sikerül, a másik hasztalan állítja ki nap-nap után a kovácsműhely +boltozott falnyílásába a szobrait. + +Az emberek még mindig elmentek mellettük. Bár ekkoriban már nemcsak a +külvárosi nép és a búcsúsok vásároltak az utcában. Előkelő urak is +jártak arra, akik gyertyát vettek a bódésoknál, hogy a bűneikhez +világítsanak és finom hölgyek, akik a bűneik fejében égették el a +gyertyát az oltár előtt, a leimádkozós koldusasszonyok asztalkáján. + +Ezek sem álltak meg… Pedig annak, aki a kovácsműhelyben lakott, már +őszülni kezdett a haja és mindennap fáradtabb lett a lépése, mikor este +hiánytalanul beszedte az utcára nyíló falüregből a viaszfiguráit. +Fáradt, fáradt volt a mozdulata és a szeme is, az ő várakozó tekintetű +szomorú szeme. + +Aztán egy késő őszi estén történt. Aznap korábban szedte be a szobrait a +falüregből, mint különben. A „Gyertyaöntők“ utcáján hideg szél fújt +végig. Elfújta a lámpákban a lángot és az üvegek úgy zörögtek tőle a +magasban, mintha a lámpák is vacogtak volna. + +Bereteszelte a kovácsműhely ajtaját és tüzet gyújtott a kohóban. Leült a +szőnyegre és mert fázott, a térdére hajtotta a végét. Szemébe ötlött, +hogy amióta megfoltozta, megint csak elszakadt. Szinte gépiesen kotorta +elő a rozsdás vasdarabok közül a zsákvarrótűt. A fonalat is megtalálta. +Befűzte és megint visszakuporodott a szőnyegre, de azért nem csinált +semmit. A lángba nézett. Minden egyéb hideg és sötét volt. + +Hát eljött az az idő, mikor az ember már nem várhat tovább?… + +A mellében sajátságos fájdalom emelkedett. Olyasfélét is érzett, mintha +a szeme elzsibbadt volna és a nyaka, a térdei megbénulnának. Ez lenne a +legjobb! Nem mozdulna többet, így ülve maradna és nem tenne egyáltalán +semmit azért, hogy tovább éljen. + +A szél volt? Nem! Valaki zörgetett… + +Felszökött a földről és az alatt a pillanat alatt tündérmesék repültek +át a képzeletén. Már az ajtónál állt. És míg egyik kezében görcsösen, +öntudat nélkül szorította a zsákvarrótűt, a másikkal végtelen izgalomban +félrehúzta a reteszt. + +A küszöb előtt, prémes bundájában egy testes ember topogott a hidegben. +Kövér pofája szinte rábuggyant az ajka szegletére, melynek a gödréből, +mint két haragos kis furó, kemény pödört bajusz meredt ki. + +Az ember türelmetlennek látszott és parancsoló hangon beszélt. + +– Adjon egy csomag gyertyát. – Mikor a másik nem mozdult, szelidebben +folytatta: – Kérem… hamar, sietek… + +A viaszfigurás megrázta a fejét, olyan furcsán, ijesztően rázta, mintha +nem tudná abba hagyni. + +– Én nem árulok gyertyát… Ott… menjen oda, azokhoz… + +A bundás úr minden pillanattal türelmetlenebb lett. + +– Hát nem érti? Ma korábban zártak a bódésok. Mind hazamentek. A +házamhoz meg vendég jön. A szolgáló adott kölcsön egy faggyúgyertyát. Ez +nem elég. Ne vesztegessük az időt! Ahol ennyi viasz van, ott tán csak +jut belőle valami hasznosra is. Na, hallja, már, adjon legalább egy +gyertyát. Megfizetem… jól megfizetem. + +A mesternek elfacsarodott a szíve. Hát ez volt az, amire olyan régóta +várt?… Le szerette volna ütni a kínzóját, az arcába szeretett volna +ordítani. De a düh és kétségbeesés összeszorította a torkát. Hiába rázta +a fejét, azalatt is érezte, hogy kifosztotta az élet és tudta, hogy a +szobrai nem kellettek soha senkinek, az alatt is látta, hogy a kabátja +rongyos és a keze olyan sovány, hogy sírni lehetne fölötte a +szánalomtól. + +Megszánta magát mélyen, határtalanul és egyszerre tenni akart valamit +magáért, hogy legyen amiért érdemes a holnapot várni. + +A bundás úr most már szinte toporzékolt a türelmetlenségtől. + +– Az Isten szerelmére meddig ácsorogjak még? Mondom, hogy nem érek rá… + +De ő nem hallott semmit. Csak csitította, csak biztatta magát. Hátha az +a végzet, hogy ennek az embernek a közönséges kezében lássa meg egy +látni tudó az ő viaszfiguráját? Közben kínlódva lélegzett. Sűrű és +fojtós volt neki a levegő. És mintha ezen a fojtós sűrűségen át a +testével kellene magának útat fúrnia, küzködő mozgással, lassan indult a +falipolc felé. Kinyujtotta lesoványodott kezét és leemelte a kis +fuvolásleányt. Egy pillanatig úgy tett, mintha a szívére akarná +fektetni, aztán idegenül, rekedten nevetett. + +Ettől kezdve minden gyorsan történt. Mereven leguggolt a tűzhely előtt +és bele tartotta a lángba a zsákvarró tű hegyét. A tű átizzott, egészen +vörös lett. Szinte sütötte a kezét és ő olyan hirtelen rángatódzó és +mégis pontos mozdulatokkal, mint ahogy talán csak azok mozognak, akik +ölnek, keresztül húzta a hosszú tűvel a fonalat a fuvolásleány szép kis +viasztestén. A viasz sistergett, mintha fájdalmában a szobor szisszent +volna fel a kezében. Le kellett hunynia a szemét. Nem tartott soká. Már +elvágta a fonalat a kicsiny viaszfej fölött. + +– Vigye, – mondotta kimerülten, – van benne kanóc. + +Az idegen úr csak ekkor értette meg, hogy mi történt. Mulatságosnak +találta az ötletet. Jóízüen nevetett és mialatt elégedetten átvette a +viaszfigurát, egy nagy ezüstpénzt tett le maga mellett az ülőre… Egy +pillanattal később már behallatszott a nyitott ajtón át siető lépéseinek +a távolodó kopogása. + +– Elviszi… mondotta a mester félhangon. Hát már ennyire jutott? Kanócot +húzott a szépségbe. Meggyalázta pénzért… Elviselhetetlen undor fogta el. +A gyomra szinte émelyegni kezdett. + +– Nem engedem. Visszaveszem tőle… De hátha nem adja ide? A hangja +elrekedt a félelemtől. Valami átbillent az agyában. Lázadó dühösen +felkapta a tallért és kiiramodott az éjszakába. + +Utól akarta érni a bundás nyárspolgárt. Elveszi tőle a fuvolásleányt és +a szeme közé vágja a pénzét… Ez lehűtötte. Szó sincs róla. Ilyent nem +bírna tenni. Csak meghajtaná magát előtte és udvariasan oda nyujtaná +neki a tallért. „Bocsásson meg uram, hogy zavarom… Az a viaszfigura nem +eladó“… Megállt egy pillanatra, hogy hallgatódzék. A lépések már messze +hangzottak, valahol a szomszéd sikátorban. Utánuk rohant. Megint más +irányból hallotta a kopogásukat. Innen is, onnan is hozta a szél a +visszhangjukat. + +Kétségbeesésében megint nyargalni kezdett. Előre-vissza és minden +szegletnél kapkodta a fejét és lélegzetvesztve nézett be a sikátorok +barátságtalan sötét távlatába. + +Valahol egy kapu nyilt. Ennek tisztán hallotta az irányát. Arra felé +szaladt. Már későn volt. Mire odaért, becsattant a kapu. + +Többször egymásután megfogta a kilincset. A csengőhöz is hozzáért, de +meghúzni nem merte, csak tartotta rajta a kezét. Mozdulatlanul tartotta. +Egyszerre visszakapta. Mit mondana, ha belülről kinyitnák a kaput? Mit +is lehet ilyenkor mondani… Az ember lehajtja a fejét és úgy tesz, mintha +keresne valamit a földön, a küszöb előtt. „Oh semmi, egy emlék. +Megszokásból egy kicsit a szívemhez nőtt. Csekélység… ne fáradjon, +kérem, ne keresse.“ Ezt mondja ilyenkor az ember és ha van annyi ereje, +mosolyog és odébb megy. + +Meggörnyedt és elfordult a csengőtől. Ebben a pillanatban kivilágosodott +a kapu mellett két rácsos földszinti ablak. + +Most már nem kellene tovább itt maradnia. Mit ácsorog?… Mégis +felágaskodott, a rács közé dugta a fejét és nyomorultan, szenvedően +belesett az ablakon. Egy izléstelen módos szobába látott. Középütt +hosszú terített asztal állt. Az asztal körül vasárnapiasan kiöltözött +asszonyok és csunya férfiak ültek. De ezek nem fogták meg a szemét. A +szeme lázasan keresett tovább. + +Mintha mellbe lökték volna. Most látta meg! Ezüstök és üvegek +csillogásában, a fehér abroszon, ott égett az ő szép fuvolásleánya a +faggyúgyertya mellett. + +Faggyúgyertya mellé teszik és még csak azt sem veszik észre, hogy a +kettő nem illik együvé… Esznek és isznak a világában és beszélnek, +mintha valamely felettük álló hatalom kényszerítené őket a saját maguk +hangos, közönséges megvallására. + +Egy őrült gondolata támadt. A hattyudal meséje. A haldokló szépségből +zene árad… Talán hallszik odabenn a fuvolásleány hattyudala? Az emberek, +ha nem is értik, mégis érzik, hogy valami történik a levegőben. És talán +ugyanabból a kényszerből beszélnek, mint azok az alacsonyrendüek, akik +émelygősen, szinte parancsszóra beszédbe fognak, ha valaki a szobában +egy hangszeren, a szívevérével zenélni kezd. + +A szájára nyomta a kezét, hogy kínjában fel ne ordítson. + +A szobor kis feje körül könnyű lángoló fürtök lobogtak. Keskeny +arcocskája rejtélyesen világitott. És a teste is világított, mintha +meleg égő vér áradt volna le a belsején. + +Tébolyodottan kitágult szemmel nézett rá. Egy pillanatra diadalmasan +szép volt a kis szobor. Aztán mintha hirtelen kín járta volna át a +tagjait, szinte megingott a talapzatán. + +A mestere fejét két oldalt keményen fogta az ablakrács. Nem bírta +elfordítani. Látnia kellett mindent. + +Odabenn az égő kanóc hőségében esdeklőn egymásba kulcsolódott a görög +leány fuvolát tartó két keze. Finom hangszere elferdült. A teste +roskadozni kezdett. Terméketlenül keskeny csipőit megfacsarta a tűz és a +feje megadóan lehanyatlott, mint egy máglyán égő néma áldozaté. + +Ez több volt, mint amennyit a mestere elbírt. Erőszakosan rántotta +vissza az arcát a rács közül. A falnak dült és két öklét régi, +boldogtalan gyerekmozdulattal a szemének szorította. + +Elégetik… Nem lesz többé és amíg volt, soha senki se látta meg a +szépségét… + +Egyszerre tántorogni kezdett a lábán, mintha el akarna esni. A válla +surlódva csúszott lefele a falon. Furcsán előre botlott és vesztett +egyensúlyban, szakadozott lódulásokkal, futásnak eredt. Menekült innen +és nem vette észre az utcákat, amelyeken átrohant. + +Azon az éjjelen álmatlan, nehéz kínban hánykolódott a kovácsműhely +pislogó tűzhelye előtt, a rongyos szőnyegen. Az egész élete eszébe +jutott. És mintha bosszúállóan az életébe akarna visszamarkolni, keze +bele-bele kapott a szőnyegbe, összefacsarta olyan erőfeszítéssel, hogy +elfáradt tőle. Aztán megint eleresztette, mintha undorodva magasból +ejtené le és lassan, céltalanul mozgatta felette az újjait a levegőben. + +Mikor virradni kezdett, hanyatt feküdt, hogy ne kelljen a falipolcot +látnia, melyről tegnap a fuvolásleányt levette. A többi viaszfigurát sem +akarta látni. Semmit, ami emlékeztet. A kormos boltívet nézte a feje +felett. Ebben úgy elfáradt, hogy már nem is bírt gondolkozni. Különben +mire való is lett volna az ő gondolkozása? Azelőtt, ha a szenvedése +jutott eszébe, értelmet látott benne. Csak a szenvedésen keresztül lehet +eljutni a szépséghez. De hát mit ér a szépség, ha az is csak fáj, ha az +ember nem válthat meg vele senkit, sem önmagát, sem mást? + +Végighúzta a kezét a homlokán. Képzelődött volna? Két könyökével azért +mégis felemelte kissé a testét, feje hátra lógott, a szája kinyilt, +mialatt hallgatódzott. + +Odakinn kopogtak az ajtón. + +Visszaereszkedett a szőnyegre és egészen csendben maradt. Közben szegény +kis bosszúálló örömet érzett. Tőle akarnak valamit… Tőle! Mikor még ő +kopogtatott, olyan hosszú időn át kopogtatott, hogy közben a haja is +őszülni kezdett, nem nyilt ajtó és ő mindig kívül maradt. + +Odakinn megszünt a kopogás. Lassú lépések mentek odébb a félszertető +alól. + +Utánuk figyelt. Izgatott lett és megbánta, hogy nem mozdult az előbb. +Miért is tette? Egyre ilyeneket tesz… egyre önmaga ellen… Ekkor vette +észre a szőnyeg mellett a földön azt a pénzt, amelyet a fuvolásleányért +kapott. Megrúgta a cipője hegyével. Semmi köze hozzá. De mégis… eszébe +jutott valami. Oda fogja adni a kis öregnek az utcaszegleten. Ez végre +megint egyszer olyan gondolat volt, aminek örülni lehetettt… + +Délfelé járhatott az idő, mikor újból kopogást hallott az ajtón. Fejébe +szökött a vér. Hát mégis meglátta valaki tegnap ott az asztalon az égő +fuvolásleányt? És most itt van, eljött hozzá. + +A szíve őrülten vert. Hátra rázta a homlokából a haját és lesimította +gyűrött ruháját. Egyszerre minden eltörlődött a fejében, amit az éjjel +gondolt, minden javíthatatlanul várakozásteljes lett benne megint. +Elfutotta a könny a szemét. Valósággal szeretni kezdte azt, aki +kopogott. Hálás volt neki, hogy eljött és szinte ünnepélyesen nyitotta +ki az ajtót, hogy bebocsássa. + +Egy finom külsejü fiatal úr állt a félszertető alatt. Megbillentette a +kalapját, aztán belépett. Egészen közel jött és ostoba orrhangon, sietve +beszélt. + +– Tegnap este egy barátnőm valami viaszfigurát látott. Nagyon +megkívánta. Szeretnék neki ajándékba vinni egyet… Olyasfélét… +Bizalmaskodóan mosolygott. – Kettőnknek fog világítani. Hiszen érti… +Hosszú kanóc legyen benne, hogy egész éjjel kitartson… + +A mester arca elsötétedett. Szinte a vicsorítás vágyát érezte az +állában. Újjaival türelmetlenül dobolt az üllőn és közben felfele +nézett. Az ajtó nyilásán át az eget nézte. + +– Szép idő van, – mondotta kis vártatva tompa, távol hangon. – Nem +gondolja, hogy most nagyon kék lehet az ég az erdő felett? + +– De kérem… A fiatal úr sértődötten szegte hátra a fejét és mintha meg +akarta volna magát boszúlni, szemét fölényesen és gonoszul a mester +rongyos kabátjára szegezte. + +Ő maga is odanézett és ösztönösen olyan mozdulatot tett, mintha el +akarná takarni. Abbahagyta. Mindegy volt neki minden. Állával a falipolc +felé intett. + +– Ott vannak a viaszfiguráim, de nem adok belőlük. + +A fiatal urat ez az elutasító válasz kihozta a sodrából. Zavarba jött, +már nem beszélt orrhangon és bizonyos tisztelettel nézett a mesterre. +Minden átmenet nélkül alázatos lett, olyan furcsán alázatos, hogy a +másik megsajnálta őt. Segíteni akart volna rajta. Valaminő elfogadható +magyarázatot szeretett volna számára kitalálni, hogy ne rontsa a kedvét. + +– Nagyon drágák a szobraim. Nem tehetek róla, igazán túlságosan drágák… +– Megkönnyebbült. Ez természetesen hangzott. A fiatalember most mindjárt +el fog menni és ő megszabadul az egész kínszenvedéstől. Felpillantott, +de a másik még egyre előtte állt. + +– Mire vár? – kérdezte tőle kétségbeesetten. + +– Hiszen én minden árat megfizetek… + +A mester egy pillanatig elképedve bámult rá. És mialatt hirtelen +változó, hol könnyelműen gonosz, hol könnyelműen jó szemébe nézett, úgy +rémlett neki, hogy a fiatalember arca nem egy ember arca többé, hanem +sok, megszámlálhatatlanul sok emberé… A szemöldöke gúnyosan felhúzódott. +Nevetni szeretett volna. Annak a sok arcnak az arcába szeretett volna +nevetni a keserűségtől. Összeharapta a fogát. Egy félszegen megadó +mozdulatot tett a levegőben. + +– Hát akkor válasszon… + +A fiatalember egyszerre egészen boldognak látszott és olyan kedves +örömmel vette le a polcról a kis Eros szobrot, hogy a mester nem bírt rá +haragudni. + +– Köszönöm… igazán nagyon köszönöm. De a kanóc… Ugy-e kérem, lesz +szíves… + +– Ne aggódjék, húzok bele kanócot is. + +Kezet fogtak. A fiatal úr még az ajtóból is visszaköszönt. Aztán +elmentek a hetyke idegen lépések a kovácsműhelyből és a négy fal között +nagy és kifosztott lett a csend. + +Másnapra híre futott a városban a csodálatos mesternek, aki csupa +különcködésből rongyos kabátban jár és egy kovácsműhelyben figurákat +formál a viaszból. Mintha magától jött volna, egyszerre mindenütt +beszélni kezdtek róla. Valószinütlen titokzatos dolgokat beszéltek. És +mikor a fiatalember elmondta, hogy a mester drágán adja a viaszfiguráit, +hogy jóformán alig akarja őket eladni, nem szorul rá és kegy, ha valaki +kap belőlük, akkor egy csapással divatba jött. + +Szép ajkak játszottak a nevével. A palotákból tódulni kezdtek a +kovácsműhelybe. + +Világító viaszfigurák!… Az ötlet új volt és izgatta az unatkozó, bágyadt +embereket. Szobrok, amelyek elégnek! Ez előkelő, finom pazarlás volt. + +Rangos dámák hintója állt meg a nyitott félszer előtt. Udvari hölgyek, +tekintélyes urak, ünnepelt színésznők, hercegek, főpapok, még az +akadémiák koszorús szobrászmesterei is bekopogtattak a viaszfiguráshoz. + +És a szomorú szemű, hallgatag mester valami beteg kétségbeeséssel adta +el egymásután a szobrait. Mint egy játékos, aki felrak minden tételt, +mert abban hisz, hogy egyetlen kártyával majd mindent visszanyer. Vigyék +hát a szobrait! Vigyék, még ha ilyen megalázóan, kanócosan is viszik. +Valahol egyszer talán csak mégis meg fogja látni valaki az igazi +szépségüket és eljön hozzá és azt mondja: adj nekem egy viaszfigurát, de +ne legyen benne kanóc… És ezért az egyért nem sajnálja, ha elégetik +valamennyi szobrát. + +Az az egy azonban késett. A viaszfigurák pedig napról-napra fogytak a +polcon. Az ősz, a tél elmúlt, tavasz lett a tetők felett és a mester +öregedő feje felett. A külvárosi kertekben már virágzottak a fák. És ő +sokszor fordította arrafelé az arcát és a kezét kinyújtotta a +félszertető alól a napsütésbe. + +Aztán egy napon elvitték kanócosan az utolsó viaszfigurát is a +kovácsműhelyből. A polc üres volt és reggel a mester nem eresztette le +többé a boltozott falnyilás deszkatábláját. Ajtót sem nyitott, csak ült +felhúzott térddel, csendesen a kihűlt tűzhely előtt és egy vesszővel +lassan kotort a hamuban. Lassan, egészen lassan. A kovács az acélt +hevítette valamikor a kohóban, ő pedig, de hányszor, melengette ott +lágyra szobraihoz a viaszt. És minden ugyanaz, a viasz is, az acél is, +és mindennek a lelke a tűz, az erőnek is, a szépségnek is. De a tűz +kialudt a kohóban… + +Kinn könnyű hintók álltak meg a ház előtt. Ideges lovak patkói +csapkodták a kövezetet. Beszéd hallatszott. Lépések jártak a nyitott +félszer alatt. Előkelő újjak kopogtattak finoman az ajtón. + +Ő még mindig a hamuban kotort. Közben egyre többen érkezhettek a ház +elé. Odakinn hangosabb lett a beszéd. Türelmetlenebb lett a kopogás. + +Megrándította a fejét és körülnézett. Külön-külön mindent megnézett a +műhelyben. Utolsónak lepillantott a rongyos szőnyegre és végighúzta +rajta a kezét, mintha búcsúznék. Aztán felállt és vállára vetette a +tarisznyát, amelyben egykor, fiatalon, az erdei vad méhek tiszta +viaszában elhozta ide a szépséget. + +Egy szabadba vágyó mozdulattal feltárta az ajtót. Az ajtó lendülése elől +hátra ugrottak a közel állók. Hirtelen kiváncsi csend támadt. Az előkelő +dámák és finom urak mélyen hajlongtak… + +Néhány pillanatig mozdulatlanul nézett le rájuk. És ezalatt, mintha +összefolyt volna szeme előtt a kép: a sok arcból egy egyetlen arc lett. +Egy könnyelműen gonosz és könnyelműen jó arc, amely hódolt neki. De ez +már nem tartóztatta őt. Átlépte a küszöböt, fásultan intett be az üres +polc felé. + +– Mind elvitték… + +Körülötte egyszerre kezdettek el beszélni valamennyien. + +– Türelmesek leszünk. + +– Várni fogunk. + +– Eljövünk holnap… + +Megrázta a fejét: + +– Holnap sem lesz itt semmi. Azután sem… Áthaladt az emberek között. +Elindult lefelé az utcán. + +Kérdőn fordultak utána a tekintetek, tiltakozón, mintha tartóztatni +akarnák. De ő nem állt meg. Mentében beszélt hátra és ez szinte úgy +hangzott, mintha messziről szólna vissza. + +– Amíg az én viaszfiguráim nektek világítottak, én égtem el. Nincs +tovább. Isten veletek… + + + + + +TARTALOM. + + Időtlen bolt 3 + Fehér halál 10 + A fuvola 29 + A veszély 37 + Boldogasszony Arkádiában 45 + Az egyiptomi aranykígyó 54 + Ő volt 61 + Te csak dolgozzál 67 + A mesekönyv kis hercegnője 73 + Az apostol 81 + Aeterna Hungaria 89 + Viaszfigurák 100 + + + + +TORMAY CÉCILE KÖNYVEI: + +A RÉGI HÁZ. Regény. 23–26. ezer. + +EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT. Regény. Harmadik kiadás. + +DAS ALTE HAUS. Hatodik kiadás. (S. Fischer, Verlag Berlin.) + +MENSCHEN UNTER STEINEN. Második kiadás. (S. Fischer, Verlag Berlin.) + +DET GAMLE HUS. Második kiadás. (Nyt Nordisk, Forlag +Kobenhavn-Krisztiánia.) + +ULWINGS HUS. (Dahlbergs Forlags A. B. Stockholm.) + +AU PAYS DES PIERRES. Harmadik kiadás. (Calmann Lévy. Éditeur Paris.) + +APRÓ BÜNÖK. Novellák. + +APRÓDSZERELEM. Novellák. + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77739 *** diff --git a/77739-h/77739-h.htm b/77739-h/77739-h.htm new file mode 100644 index 0000000..a6cc42a --- /dev/null +++ b/77739-h/77739-h.htm @@ -0,0 +1,3711 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Viaszfigurák by Cécile Tormay | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77739 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-150">TORMAY +CÉCILE</span></p> +<h1>VIASZFIGURÁK</h1> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> +<p class="center"><span class="caption"><i>Singer és Wolfner +kiadása</i></span></p> +<p class="center"><span class="caption">1920</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption"><i>Második kiadás<br /> +6–9 ezer</i></span></p> +<p class="center"><i>Fenntartunk minden jogot, a forditásét +is.</i></p> +<p class="center"><i>Copyright by Singer & Wolfner, Budapest +1920.</i></p> +<p class="center"><span class="caption-small">Budapesti Hirlap +nyomdája.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= +"Page_3">-3-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Időtlen bolt.</h2> +</div> +<p>Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett +ósdi, zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kisértetiesen kongott az +emberek lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében, +megkétszereződött a kongás. Olyan lett, mint a lélekharangok +hangja. De az emberek nem vették észre és szüntelenül jártak a +hídon, a szürke, hideg víz felett. Magukbazártan, idegenül mentek +el egymás mellett. Félrefordították a fejüket és a tekintetük +sohasem találkozott.</p> +<p>Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város +elnéptelenedett negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó +sikátorba, melynek tulsó végében barátságtalan vén ház állt.</p> +<p>A ház félköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az +időtől, mindig zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt +senki. Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között és az üres lakások +ajtaját csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, +vidámabb hajlékot keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a +házban és egy furcsa, kicsiny bolt, mely az íves, fekete kapu +mellett húzódott meg a falban.</p> +<p>Valahányszor vevő nyitott a boltba, alacsony ajtaja felett +vijjogni kezdett a rozsdás csengő. A mennyezet <span class= +"pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> nyomott és +füstös volt. A padló süppedt és a magas küszöbről zökkenve léptek +az emberek a homályos helyiségbe, melyben, mióta a legöregebbek +csak emlékezni tudtak, görnyedten és változatlanul ült magas székén +a boltos. Ha szünetelt a munka, egykedvűen forgatta mállott +üzletkönyvét. Ilyenkor a forduló lapok szele, egyenletes +időközökben ingatta meg a kalmárasztalon a finom, idegenszerü +mérleg selyemszálon függő tányérkáit.</p> +<p>A falak mentén, mintha egymásba kapcsolódó kezek visszahajlított +újjai ropogtak volna, csontszerüen ropogtak a polcok. A szúette +deszkákon, akár csak egy ódon, kolostori gyógyszertárban, színes +cserépedények álltak kialvó vörös felírásaikkal. Ha a bolt gödrös +padlóján lépések jártak, az edények összecsörrentek és hirtelen +édeskésen fanyar szagok szűrődtek át a dohos levegőn.</p> +<p>A polc felett egy óra ketyegett. Ez az óra titokzatos és ijesztő +volt. Egyik mutatóján halálfőt viselt, a másikon egy emberi szívet. +A szív mutatója csak a perceket jelezte; a halálfő mutatója többet +győzött: az az órák felett uralkodott. És míg az idő rovásos +lapján, lankadatlan hajszában keresztezte egymás útját az élet és a +halál két végzetes mutatója, a rozsdás csengő egyre vijjogott az +ajtófélfán.</p> +<p>Új jövevények érkeztek. A boltot idegenszerű alakok töltötték +meg. Halálosan sápadt emberek tolongtak a homályban. Egyhelyben +topogó lábak türelmetlensége, falhoz szorított testek surlódása +hallatszott.</p> +<p>A rémlátó, lázas izgalomban szinte félelmes volt a kalmár +érzéketlen nyugalma. Bármi történt is körülötte, aszott keze +nesztelenül dolgozott tovább és hártyaszerű szemhéja sohasem +rezdült meg. Egészen mozdulatlan volt, mintha ráfagyott volna az +opálszínű szemgolyókra, eltakarva a csodálatos pupillák felét, +melyekben nem merült el a külső világ képe. <span class= +"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> Minden kép +csak a felületükön maradt és mint sötét vizek jegének a tükréről, +dermedten, holtan verődött róluk vissza.</p> +<p>Az emberek összeborzadtak. Hanem aztán, mikor intett nekik, azt +hitték, hogy mosolyog és megfeledkeztek mindenről. Könyörögni +kezdtek. De ő nem hallgatott rájuk, mert ő senkit sem szeretett, +senkit sem gyűlölt.</p> +<p>Ha férfival alkudott, aggastyán fejének vonalai közé rejtélyesen +lágy elemek vegyültek és leheletszerűen, elragadó asszonyi arc +suhant el az arca felett. Ha asszonnyal kötött üzletet, meglazult +vonásait hirtelen fiatal erő kapcsolta össze és ő a csábítás +férfiarcú lárváját mutatta a vevőnek.</p> +<p>Férfiaknak asszonyarccal, asszonyoknak férfiarccal osztotta +áruját a kalmár, akinek valamennyi vásárló más-más nevet adott. +Voltak olyanok, akik Sorsnak hívták. De ő azért megértette, +akárhogyan szólították, mintha az ő neve lett volna mindennek a +neve, ami után emberek vágyódnak, amitől emberek félnek. +Megértette… és sietett, ha fel akarták tartóztatni és sohasem +felelt, hogy ha hívták.</p> +<p>Most sem felelt. Ódon boltjában közömbösen árulta tovább azt, +amit az emberek a maguk számára akartak. Részvétlenül mérte a +boldogságot és keverte-keverte vegyítette, hogy többnek lássék.</p> +<p>Aztán fizetésre került a sor. A kalmár felnyitotta mállott +üzleti könyvét. Lélegzetfojtó csendben, lassan húzta végig +mutatóújját a két rovaton: Tartozik… Követel… És a vevők verejtékes +kínban fizettek roppant árakat.</p> +<p>Egy dús öreg bankár pénzért akart boldogságot vásárolni. A +boltos nem adott neki. Pénzzel kisebbé lehet tenni a szenvedést és +szebbé a boldogságot, de pénzen boldogságot venni nem lehet. +<span class="pagenum"><a name="Page_6" id= +"Page_6">-6-</a></span></p> +<p>Egy fiatal, szerelmes király tört magának utat a tolongók +között. A boldogságért még a királyoknak is fizetniök kell: ő a +koronájával fizetett… Már mások jöttek a nyomában. Mások és ujra +mások. Öregek, ifjak, papok, szinészek, durva gyármunkások, előkelő +dámák, parasztok, remegő iskolásfiúk.</p> +<p>Festett képű céda leány állt a kalmár-asztal előtt. Eddig cifra, +zenés házakban, szennyes gyalogjárók szegletén, féllánggal égő +utcalámpák alatt kereskedett a szépségével. És most a szépségével +fizetett.</p> +<p>Egy katona… fiatal, szinte gyermek még. A bátrak keresztjét +akarta. Kék szeme világát adta érte.</p> +<p>A nagy államférfi… Krétafehér lett az arca, mikor egy hideg +gyémántköves csillagért a becsületével kellett a boltosnak +fizetnie. Utána valaki egy zacskó aranyért a szabadságát adta oda. +Aztán szép pár fiatal emberre került sor. Mámorosan mosolyogtak és +szorosan fogták egymás kezét. Az alku hamar ment. A férfi, kitől +nagyot várt a világ, ragyogó jövőjének kincséért vett boldogságot. +Oldalán a lefátyolozott asszony tiszta, mocsoktalan multjával +fizetett.</p> +<p>Helyükbe új vevők tódultak. Fénylő nevek, szürke névtelenek. +Erősen körvonalozódó alakok, elmosódott jelenések. Leghátul egy +szegény kis varróleány. Ő az egészsége árán vásárolt magának egy +egyetlen vasárnapi délutánt betöltő, szegény kis boldogságot.</p> +<p>Megint szólt a rozsdás ajtócsengő. Vijjogott, huhogott, mint a +halálmadár. Hosszúhajú deák botlott le a magas küszöbről. Kabátja +újjából kiállt a könyöke. Égen-földön nem volt egyebe, csak a +fiatalsága. És a deák éppen annak az árán akarta megvenni az ő +boldogságát: akadémiák koszorúját… világraszóló hírnevet. Mire +nagysokára kiért a boltból, megőszült a haja, meghajlott a háta: +öreg ember lett belőle. <span class="pagenum"><a name="Page_7" id= +"Page_7">-7-</a></span></p> +<p>A polc felett ütött az óra. Az emberek arca eltorzult, mintha a +tompa ütések valami iszonyatosra emlékeztették volna őket. +Kapkodni, sietni kezdtek, de a boltos most is nyugodt maradt. +Számára nem létezett idő: ő nem nézett az órára soha…</p> +<p>Kinn ezalatt, a szűk sikátorok zavaros kanyargásában sötéten +tapogatódzva közeledett az éjszaka. Ahol a házakhoz ért, rajtuk +hagyta fekete újja nyomát. A szél fütyölt és a boltban, az ódon +mécses kanócán önmagától kigyult a láng. Egy darabig ingott, mint +aki magasból ugrik, aztán erőre kapott és csak az ajtónyílás +légáramlása szerint szállt és emelkedett.</p> +<p>Sokszor ütött az óra. Az ajtónyílás ritkulni kezdett. Már nem +vijjogott a csengő, már nem jött új vevő. A mécses lángja is lassan +megnyugodott. Kék világa derengve szőtte át a csendet.</p> +<p>A kalmár előregörnyedt és félig lehunyt, rideg szeméről +élettelenül verődött vissza a temérdek kincsnek a képe, mellyel az +emberek boldogságukat megfizették. Egy darabig fásultan nézte +nyereségét, aztán hideg kezével besöpörte zöld kötényébe az +egészet. Megfordult és ijesztő, feltarthatatlan lépésével indult +hátra a bolt tulsó végébe, hol egy falüregben fekete függöny alatt, +kicsiny, ólomkarikás ablak rejtőzött.</p> +<p>A boltos feltárta az ablakot és kihajolt a nyiláson. Alatta +sötét végtelen semmi volt… Csak egy pillanatig pihent a mély semmi +felett, aztán kifordította kötényéből az ablakon át napi +keresetét.</p> +<p>Sikoltva, csörömpölve, örvénylő forgatagban zuhant alá az ürbe +az óriási kincs: ifjúság, dicsőség, mult és jövő, királyi koronák, +szépség, szabadság, becsület,… mindaz, aminek csak addig van +értéke, mig emberek tartják a kezük között.</p> +<p>Mikor odalennről nem szállt fel többé semmi nesz, a boltos +becsukta az ablakot és visszament asztalához. <span class= +"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p> +<p>Ebben a pillanatban sóhajtás hallatszott a szeglet irányából. +Mialatt a kalmár arrafelé nézett, elgondolkodva végighúzta újjait a +homlokán. Kezének árnyéka alatt laza vonásai hirtelen a csábítás +férfiarcú lárvájává tömörültek össze. Igy fordult a vevőhöz és +emlékezetében ekkor felderengett, hogy már reggel óta… tegnap óta, +talán régtől fogva látta azt az alázatos, várakozó árnyat, mely +most felsóhajtott. De vannak olyanok, akiket a kalmár nem vesz +észre mindjárt; vannak olyanok, akikről hosszú időn át +megfeledkezik…</p> +<p>– Ki vagy te? – kérdezte és a szája alig mozdult.</p> +<p>– A gyermekem anyja vagyok, – felelt egy halk suttogás, melyben +mégis olyan mindenható erő rejlett, hogy az árnyékból egyszerre élő +asszonyt formált.</p> +<p>– Boldogságot akarsz venni?</p> +<p>– A gyermekem számára, – mondotta elszántan az asszony.</p> +<p>A kalmár mozdulatlan szemhéja mintha megrezdült volna az +opálszínű szemgolyók felett. Boltjában időtlen idők óta árulta azt, +amit az emberek boldogságnak neveznek, de a vevők mindig csak +önmaguknak vásároltak, csak önmagukért fizettek. Ez a szenvedő, +halvány asszony: egy gyermek édes anyja, ez volt az első, aki +másnak akart venni és a sajátjából akart fizetni.</p> +<p>A boltos megint közömbös lett. Elővette avult üzletkönyvét. +Mutatóújját lassan végighúzta a két nagy rovaton: Tartozik… +Követel… Becsapta a könyvet és megrázta a fejét.</p> +<p>– Nincs semmid a világon. Ugyan minek az árán akartál a +gyermekednek boldogságot venni?</p> +<p>– A magam boldogsága árán, – felelte az asszony és hangja olyan +végtelenül tiszta volt, mint aminő csak az lehet, amit könnyekkel +mostak fehérre. <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span></p> +<p>– Az alku áll. Fizess! – dörmögte a boltos, mialatt előrenyult +és szörnyű két kezével felszakította az asszony fiatal mellét. +Aztán a tátongó seb vérző nyílása fölé hajolt és belenézett +vásárlója szívébe. Ebben a percben meglátta azt a boldogságot, +melyet felkínáltak neki.</p> +<p>A kalmár, aki semmi felett sem csodálkozik… elcsodálkozott.</p> +<p>– Nagy árat kinálsz, – mondotta komoran, – és tudod-e, hogy +ennél az alkunál még túl is kell fizetned a portékámat? Még ráadás +is jár! Mert igazi boldogságot csak úgy adhatok a gyermekednek, ha +nem sejti meg az áldozatodat és nem lesz érte hálás soha… Állod még +az üzletet?</p> +<p>A halvány vevő intett és a kalmár nem várt tovább. +Kérlelhetetlenül belemarkolt az asszony sebesült mellébe és égő, +szerelmes szívéből kitépte szeretőjének a képét.</p> +<p>A boltban egy pillanatra megdermedt a csend. Fenn a titokzatos +órán találkozott a két mutató és a halál rávetette futó árnyékát az +életre. <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Fehér halál.</h2> +</div> +<p>A nehéz, téli ég lassan sülyedt le a magasból. Az ég és a vad +Karsztok között összeszorult az éjszaka sötétje. Aztán, csak úgy +magától, meglazult a boltozat a hegyek felett és egyszerre esni +kezdett lefelé az ég.</p> +<p>Esésétől egy éjszaka alatt fehér lett a karsztvilág.</p> +<p>A hegyek puhán nőttek a förgetegben. A horpadásokban dagadt a +hó. A kőmező felett, a repülő, fehér termésben, mint óriási kaszás, +aratott a szél. Kaszált vadul és sikongatott hozzá; boglyát rakott +és szétverte megint.</p> +<p>Ember nem mozdult, állat nem bőgött sehol. A hegyi pásztorok már +lehajtották barmaikat. Elhagyott kunyhóik, mint a halottak, úgy +feküdtek a zimankóban és nyitva maradt ablakszemükbe belehullott a +hó. Csak legfentebb, a szétmarcangolt sziklák között, ahol se fa, +se bokor nem nőtt már, élt egy magányos kunyhó. Ijedten lélegzett a +havas förgetegben. Tetőjén, a nyomtató kövek között fuldokló füst +szivárgott elő.</p> +<p>Odabenn emberek voltak. Odabenn égett a tűz. Az alacsony, fekete +ajtó kinyilt olykor. Egy pásztorlegény aggodalmasan forgatta fejét +a nyílásban. Nyaka előrenyúlt, hosszu haja mereven himbálódzott +kétoldalt a füle mellett. Sokszor egymásután fölpislogott a +havazásba. Utóbb lassú, alázatos mozdulatokkal <span class= +"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> kezdett +hajlongani, mintha köszöngetne valakinek. Közben a hegyomlások felé +nézett, ahol a mélység felett, a kerengő hóviharban, egy sötét +feszület állt. A legény többször, erősen a mellére ütött és +hirtelen megint visszabújt.</p> +<p>A kunyhóban hideg volt. Falán, a betapasztott nyers kődarabok +között, hegyesen fújt át a szél. A szegletben pásztorbotok álltak. +Egy rozsdás kampón, állatkolompok között, száritott halak függtek +ferdén, mereven. A halak nehéz szagot terjesztettek. A levegő +fojtós volt a füsttől. A lehajló, kormos mennyezet alatt, mint egy +fekete barlangban, emberek ültek a tűz körül.</p> +<p>A hosszúhaju legény mellett egy leány kuporgott. Szoknyáján az +öccse guggolt. Szemközt az öreg asszony fújta a tüzet. Aszott képe +egy-egy pillanatra kerekre fuvódott, szeme kidülledt az +erőlködéstől. Ilyenkor a tűz fénye vörösen ugrált az arcán és a +falon. Mialatt lélegzetet vett, a fény megint visszahullott a +zsarátnokba. A fal szürke lett, az asszony arca kicsiny és +ráncos.</p> +<p>A fal mellett valami mozdult. A halomba dobott báránybőrök alól +egy borzas ember emelte fel a fejét. Arca fakó volt, nagy orra és +kiülő álla olyan csomós, mintha mohos gyökerekből nőtt volna össze. +Nyöszörögve rimánkodott.</p> +<p>A kunyhóban senki se mozdult. Az öreg ember újra kezdte:</p> +<p>– Eredj Ilia, eredj legalább te…</p> +<p>A hosszúhaju pásztor morogva kullogott az ajtóhoz. Kinézett a +havazásba. Közben nagyot sóhajtott. Odabenn is meghallották.</p> +<p>A leány nyugtalanul tekintett az egyetlen ablak felé. Az öreg +ember köhögve siránkozott. Átkozta a havat, a hideget, szidta a +többi pásztort, aki idején <span class="pagenum"><a name="Page_12" +id="Page_12">-12-</a></span> lement a hegyekről. Egyszerre maga elé +bámult és szorongva kérdezte:</p> +<p>– A fekete Jován is lehajtotta már a berdoi marhát? – Hirtelen a +nagyobbik fiára nézett, aki reggel óta nem mozdult a lócáról és nem +szólt senkihez sem.</p> +<p>– Luca, – mondotta az öreg, – Luca…</p> +<p>De az ember hallgatott. Tüskés álla remegett a hidegtől. A gyér +szőrszálak is remegtek félig nyitott, otromba szája felett. Sóvárgó +szemmel egyre a tüzet nézte, odamenni azért mégis lusta volt.</p> +<p>Az emberek nem beszéltek többé egymással. Csak a kutya ásított +hangosan, csak a nedves fa pattant. Ilia pedig számolni kezdte az +újjain, hány napja mult el, hogy a fekete Jován is lement a +havasról. Jován volt mindig az utolsó a pásztorok között. +Mindenkije meghalt, hát nem szeretett a falujában lenni. És most +már ő is elment innen… Ilia az ötödik újjához ért. Abbahagyta az +egészet és közelebb csúszott a leányhoz:</p> +<p>– Mila, rám hallgatnál-e?</p> +<p>A leány nem felelt, de azért engedte, hogy a legény hozzá +bujjék. Meleget tartott a közelsége.</p> +<p>Ilia a megtűrt állat tekintetével nézett rá. Arca szánalmas +kifejezést öltött, amig erőlködve kereste a szavakat. Egyszerre, +mintha a bensejében súgta volna valami, egészen bizonyosan +megtudta, hogy csak Miláért maradt fenn ilyen sokáig a havason. Meg +akarta volna ezt neki mondani, hogy legalább ő is tudja, de azért +mégsem szólt semmit. A szemhéja kivörösödött és lehorgasztotta a +fejét.</p> +<p>Még a mult télen volt, hogy lenn a faluban először gondolt a +leányra. Sohase mert erről beszélni, csak gondolt rá erősen, szépen +és tavaszkor beszegődött a Mila atyjához, fel a havasra. Aztán +beteg lett az öreg. Nyár derekán utána jött az egész házanépe. +Kuruzsló parasztot is hoztak, papot is hívtak. A kuruzsló +<span class="pagenum"><a name="Page_13" id= +"Page_13">-13-</a></span> holdtöltekor kutyacsontot temetett a +küszöb alá. A pap egész napig jött a hegyeken át és ráadásul két +külön ezüst koronát kért azért, mert megigérte, hogy útközben még +hazamenet is fog imádkozni.</p> +<p>A pásztorok énekeltek a tetőn és mind letérdeltek a +sziklaparton, a fekete feszület körül.</p> +<p>A pap visszafordult a völgyhajlásnál és megáldotta a hegyeket és +a hegyek népét.</p> +<p>Aztán elmult az ősz a Karsztról. A szétizzott, forró sziklák +kihültek az ég alatt. A havason siralmasan zörgött a futófű és a +pásztorok elmentek mind és elhajtották magukkal a beteg gazda +marháját.</p> +<p>A lejtőkön távolodó kolompolás hallatszott. Egyre halkabban, +egyre halkabban. Aztán feljött még egy utolsó, messze kolomp hangja +és szétpattant a hűvös csendben, mint a nagy mélységek életének +felszálló buborékja.</p> +<p>A hegyek magánya végtelen és félelmes lett. A kunyhóban pedig +csak tovább várták az emberek, hogy vagy felkel, vagy meghal az +öreg pásztor, de se felkelni, se meghalni nem tudott. Közben +leesett a hó az égből.</p> +<p>Iliának elszakadt a gondolat a fejében, mint egy fonál, amelyet +hirtelen megrántottak. A zsiros, mállott báránybőrök között +felkönyökölt a gazda. Borzas szemöldöke összehúzódott és szeme +önzőn hunyorgott, mialatt egymásután megnézett mindenkit a házban. +Mintha számlálta volna őket, nem menekült-e el valaki közülök. A +melle fütyölni kezdett, a hangja is fütyölt.</p> +<p>– Nézz ki Ilia. Talán csak elállt már azóta…</p> +<p>A legény nem mozdult. Mila elaludt a vállán és lehellete melegen +áradt a nyakába. Ez jó volt. Ilia lecsukta a szemét.</p> +<p>Az öreg pásztor várt egy ideig. Fogatlan szája <span class= +"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> +szögletesen mozgott, mint a kérődző barmoké. Aztán a fia felé +fordult. Hangja megint alázatos lett.</p> +<p>– Luca, te… nézz mán ki egy kicsit.</p> +<p>Az ember leeresztette egyik lábát a lócáról. Mialatt a másikat +nyujtotta lefelé, lusta paraszteszében is mozogni kezdett valami. +Az öreg akadozó hangjával átjött hozzá a tulsó szegletből az +ijedtség. Mint egy alaktalan állat kúszott át hozzá és ráfeküdt a +mellére. Luca kinlódva lélegzett. Szempillája fennakadt. Egyszerre +félni kezdett ő is.</p> +<p>Félrerugta a kutyát az útból. Kibujt az ajtón. Kinn már nem fújt +a szél. Megfulladt a rettenetes, hangtalan havazásban. Csend volt +és a mértföldes csenden át, átlátszó hófelhők zuhantak puhán a +kisérteties hegyekre.</p> +<p>Luca szeme sebesen pislogott, amint a hópelyhek nekivágódtak. +Egyszerre a nyakához kapott.</p> +<p>– Krisztus segits!…</p> +<p>Két keze belemarkolt a havazásba, mintha át akart volna nyulni a +hegytetőn, hogy belekapaszkodjék a fekete feszületbe. Meg akart +fogózni valamiben, ami mozdulatlanul áll a mozgó levegőben. Ugy +érezte, hogy sülyed. Feje felett összecsap a hó, mint valami laza, +fehér iszap. Élni, élni, akárhogy, csak élni…</p> +<p>És Luca a menekülő állat rohanásával iramodott neki a +zimankónak.</p> +<p>Eleinte sebesen futott, nagy, esetlen szökkenésekkel, aztán +hirtelen lehasalt. Négykézláb kúszott előre a hegyomlások partján. +Ismét talpra ugrott. Egy ideig forogva kereste az irányt… +Támolyogva, bukdácsolva futott tovább… Már másodszor nyargalt át a +hómezők holt sivatagján, vissza-visszatérve, rémesen kerengve egy +láthatatlan vonalon, melyen a hó mindig újra betakarta előbbeni +nyomát. Tébolyodottan kereste a sziklaösvényt, mely a völgybe vitt. +Letérdelt. Két kezével túrta a havat. Arcát előre tólta, mint egy +kutya, amely gödröt kapar. Egyszerre nem ismert meg többé +<span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span> semmit, nem emlékezett semmire. Mit +akart? Miért jött ide? Lehunyta a szemét, de hiába, a szemhéja +mintha meghasadt volna, keresztül látott rajta. Egyre látta a +kérlelhetetlenül tóduló havat. Fülébe fagyos kóc tömődött, a +torkába is. Felugrott és rettenetesen kitátotta a száját, de nem +bírt kiáltani. Megint csak futni kezdett és őrjöngve cipelte, +hajszolta a testét a vakfehér kavargáson át.</p> +<p>Benn a kunyhóban már olyan régen várakoztak az emberek, hogy +kiesett fejükből annak a tudata, amire vártak. Mint lenyügözött +torzképek, feszesen ültek a tűz körül. Sok idő telt el. Az öreg +pásztor mozdult meg elsőnek. Hamuszürke arca előbujt a homályból. A +tűz fénye beleesett a szeme gödrébe. Erőtlenül kezdte rázni öklét a +levegőben:</p> +<p>– Szétütöm a fejét… Szétütöm…</p> +<p>Ilia a leányra nézett.</p> +<p>– Mi az? Mit akarsz – dadogta Mila és a félelem fojtogató súlya +egyszerre ránehezedett az ő mellére is.</p> +<p>Ilia a füléhez hajolt:</p> +<p>– A bátyád elvitte innen a bőrét.</p> +<p>A fal mellett újra beszélni kezdett az öreg:</p> +<p>– Átkozott kutyája!… Nézd meg, Ilia, hol marad?… Istenem, +Istenem. Ne hagyjatok itt ti is…</p> +<p>Mila megmarkolta a legény kezét. Félni kezdett, hogy ha +kiereszti a házból, ez sem jön vissza többet. Egyszerre bújtak ki +mindketten az ajtó nyílásán.</p> +<p>Odakinn néma nagy magány volt minden. Luca nyomát rég betakarta +a havon a hó.</p> +<p>– Elment…</p> +<p>Mila hangja sűrű és idegenszerű volt.</p> +<p>Ilia testét, mint nyers lökés, járta át az életösztön. A +másiknak a szökése felébresztett benne valamit, ami erősebb volt +Milánál. Kirántotta kezét a kezéből, de azért mégis feléje fordult. +A külső világosságban mintha hirtelen megcsunyult volna a leány. +Nem volt <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span> olyan többé, mint tavaly, mikor +megszerette. Akkor kivánatos és telt volt a csípője és a melle +hullámzott, mint az érett termés a szélben. Akkor vörös volt az +arca, meg a karja a sok meleg vértől. Ilia soha sem látott nála +szebbet. Most ellenségesen nézett rá és mialatt elhúzódott tőle, +kegyetlenül örült, hogy csúnyának látja és sok mindenre +visszaemlékezik, amit nem bírt elgondolni akkor, amikor még kívánta +őt. Eszébe jutott, hogy egyszer a szeplős favágóval látta a híd +alatt és hogy Mila a többiekkel nevetett, mikor ő elbotlott a +táncban és kitörte a karját. Minden átmenet nélkül hirtelen az +anyja jutott eszébe és a kis húga, akinek kalárist igért. +Bizonyosan kijönnek elejbe mindennap a falu végére és sokat törlik +a szemüket. Otthon pedig, a tűzhely szélén készen áll a kékvirágos +köcsögben a meleg tej. Rőzse fekszik a padka mellett. Dohány is van +az asztalon. És ő mégis itt maradt ezért az idegen leányért, akit a +favágóval látott a híd alatt, aki nevetni tudott, mikor ő kitörte a +karját.</p> +<p>Ilia haraggal, fájdalmasan rázta meg a fejét. Kemény szőke haja +sebesen himbálódzott a füle mellett és szeme egyszerre keresni +kezdte a sziklaösvény nyomát a táncoló levegőn át. De semmi sem +látszott többé. Lába alatt csikorogva süppedt a hó. Állán és a +homlokán apró, hideg szúrásokat érzett, mintha megszámlálhatatlan +kis kés esett volna nyitott pengéjével az arcába.</p> +<p>A leány a lesben álló ragadozó tartásával figyelte őt, hogy +elfogja, ha menekülni akar. Ilia, mint egy ugrásra kész fenyegetést +érezte a leány közelségét: hátrálni kezdett, de Mila utána ment és +talán azért is, mert fázott, hozzá simult.</p> +<p>A legény vézna testén, ott, ahol Mila csípője érintette, idegen +forróság nyilallott végig. Lélegzete rövid lett, a nézése bárgyú. +Egyszerre nem tudta többé azt, amit az előbb tudott és sovány, +fiatal arca megint szánalmas <span class="pagenum"><a name= +"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> kifejezésű lett. Már nem +gyűlölte a leányt, már nem látta csúnyának. Az anyja, a húga, a +kékvirágos köcsög, a rőzse, meg a dohány kiment a fejéből.</p> +<p>– Az ember nem bátor magáért, – mondotta meghunyászkodottan. – +Csak másokért, Mila, csak másokért… hogy ha látják.</p> +<p>Térdük összeért. Egészen közel bújtak egymáshoz és mintha megint +közös lett volna a sorsuk, lassan, borzongva néztek körül. +Tekintetük a havazáson át megtalálta Krisztus bádog képét a fekete +kereszten. A kiugró szikláról magányosan ékelődött bele a feszület +az égbe. Túl rajta megszünt a hegytető. Felette a magasság, alatta +a mélység tele volt kerengő, rajzó pehellyel.</p> +<p>Ilia, mintha hátulról megtaszították volna, térdre esett a +hóban.</p> +<p>Mila is letérdelt. Ő is imádkozott. A rettenetes fehér halál +pedig hullott a fejükre, a keresztre, az egész világra.</p> +<p>Egyszerre csak fölrántották mögöttük a kunyhó ajtaját. A gyerek +kidugta fejét a nyíláson és szepegve mozgatta állát előre, hátra, +mintha integetni akarna. Az asszony is odajött, a kezét tördelte. +Benn a vigasztalan, bűzös viskóban pedig inogva ült a báránybőrökön +az öreg pásztor és kiaszott teste ide-oda lökdösődött az erős +sírástól.</p> +<p>– Itt hagynak… Itt hagynak.</p> +<p>Csak akkor csendesedett el, mikor Iliát meglátta. Lucáról nem +kérdezett semmit, a sírást is abbahagyta. Sebesen keresztet vetett +magára és elbújt az állatbőrök alá. Már nem félt olyan nagyon, +hiszen most már nemcsak reá nehezedett a hideg, nyugtalan súly: a +többiek is viselték. Megoszlott. Könnyebb lett.</p> +<p>Ilia is ilyesfélét érzett, mikor a többiekre nézett; Mila is. +Mindannyian. És ettől kezdve alattomosan, <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> +kegyetlenül őrizni kezdték egymást, hogy senki se szökhessék el +közülük.</p> +<p>Kinn, a végtelen fehérségen vajudva jött át az esti szürkület. A +falban olyan lett az ablak ferde nyílása, mint egy merev szem, mely +minden pillanattal jobban megvakult, de azért tovább is konokul, +gonoszan nézett be a házba. Hólyagos üvegjén gyöngyszínű hártya +harapódzott el. Az ereszről ősz pillák ereszkedtek le rá, alól +puha, fehér szemhéj dagadt bele.</p> +<p>Talán egy óránál is több idő múlhatott már el, amióta az emberek +utólszor mozdultak. A füst marni kezdte a szemüket. Mila +elfordította arcát a tűztől. Az ablakra nézett. Egyszerre úgy +rémlett neki, hogy egy torz emberi fej tolódik bele a világtalan +nyílásba és megint eltünik. Aztán mintha valaki járkálna a ház +körül… Nem hallatszottak a lépések a hóban, az sem hallatszott, +hogy egy kéz befelé nyomja az ajtót, Mila azért mégis bizonyos volt +benne, hogy odakinn történik valami.</p> +<p>Remegni kezdett. A kutya is figyelt. Orrát összeráncolva +tartotta a levegőbe. Az öreg pásztor nyugtalanul forgott. Ilia és +az asszony kinyitották a szemüket.</p> +<p>A szúette fekete ajtó sarkai mozogtak. Recsegés hallatszott. Az +ajtó kinyilt; a hó besüvöltött a házba és a küszöbön tántorogva +Luca állt.</p> +<p>– Luca… motyogta az öreg asszony. – Luca…</p> +<p>Az ember berántotta maga mögött az ajtót. Iszonyodva nézett +hátra, mintha félne, hogy odakintről utána nyul valami, +felnyalábolja, megint belelöki a kavargó, szörnyű havazásba és neki +újra körbe kell futnia és újra csak ide kell visszatérnie.</p> +<p>A térde behajlott. Kimerülten dült a falnak. Reszkető testéről +tompa csattanással esett le az olvadó hó.</p> +<p>A vén pásztor, mióta felfogta, hogy miért jött vissza a fia, +kárörvendőn vigyorgott maga elé. Ez a <span class= +"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> lelketlen +vigyorgás lassan átterjedt a többiek arcára is. Csak az asszony +maradt Luca mellett. Kötényével szárította a haját és a szeme közé +lehelt, mintha oda akarta volna adni neki szegény öreg teste +melegét. Luca feleszmélt. Borzadva nézte a füstön át a kutyáját, az +embereket, a vizes foltokat a köveken. Eltorzult az arca. Eszébe +jutott, hogy az előbb, kinn a hóban, reménykedni bírt, mikor ide +gondolt, és azt hitte, hogy közben valami jó csodának kellett +történnie a házban. Most egyszerre meglátta, hogy semmi sem +történt, semmi sem változott. A válla rángatódzni kezkett. Két +kezét a szemére szorította.</p> +<p>Az arcokról eltünt a vigyorgás. Egyetlen pillanat alatt +mindannyian megértették, hogy innen nem lehet többé menekülni. +Lucával közelebb jött az emberek zsibbadt agyához az, ami odakinn +történik. A hó körülzárja őket, be akar áradni, meg akar fojtani +mindenkit…</p> +<p>A gyerek felsikított.</p> +<p>Az emberek szeme beesett, hátuk puposan elferdült, mintha +hirtelen megöregedtek volna. És a vén pásztor siralmas nyöszörgése +úgy hangzott, mintha mindannyiuknak a hangja lett volna.</p> +<p>– Kialszik a tűz. Egy darab fát. Egy darabkát…</p> +<p>Az asszony apró topogással indult el a fal mentén. Csak mikor +már egészen körüljárta a kunyhót, fogta fel, hogy mit keres. Újból +kezdte. A sötét szegletnél lehajolt és mintha jeges, fekete vízbe +nyúlna, előre tólta a kezét.</p> +<p>– Hamar… Kialszik…</p> +<p>Az öreg asszony felegyenesedett. Megnyúlt, ólomszínű arcában +hangtalanul nyílt kerekre a szája. Két üres keze gyámoltalanul +meredt csípője mellett a levegőbe.</p> +<p>Mindannyian ránéztek és ő lassan, ijedten kezdte ingatni a +fejét. <span class="pagenum"><a name="Page_20" id= +"Page_20">-20-</a></span></p> +<p>Mila oda ugrott és megragadta a vállát:</p> +<p>– Elfogyott?</p> +<p>Halkan akarta volna kérdezni, hogy a többiek ne hallják, mégis +rikácsolt, mikor beszélt.</p> +<p>Ilia arca egyszerre vérvörös lett, aztán szürke, mint a kövek a +falban.</p> +<p>– Megfagyunk, – mondotta sokszor egymásután és hangja alig +hasonlított emberi hanghoz.</p> +<p>– Megfagyunk! – ordította Luca túl hangosan, hogy az atyja is +meghallja, hogy ő is féljen, ha már mindennek az oka volt.</p> +<p>A rémület a szeglet felé hajtotta valamennyiüket. Senki sem hitt +a másiknak, mindenik kapkodva keresett a sötétben.</p> +<p>A hadonászó kezek már régen lehanyatlottak, de az emberek még +mindig a földön térdeltek.</p> +<p>Luca volt az első, aki felszökött, aztán menekülve ugrott az +ajtónak. Egyszerre tágra nyílt a szeme, csupa fehér lett, mintha +hóval lenne tele. Keze irtózva csúszott le a reteszről és begörbült +ujjakkal kapott a fejéhez…</p> +<p>Ilia mozdulatlanul nézte őt. Közben olyasmit érzett, hogy valami +ide-oda kezd billenni az agyában és fenekestől felfordul a homloka +mögött.</p> +<p>Az öreg asszony fásultságát visszatérítette a többiek rémülete. +Elővette a baltát és egymásután feldarabolta a pásztorbotokat. +Óvatosan tett egy darabka fát a pislogó hamuba és megint csak fújni +kezdte a tüzet, csendesen, megindítóan, mintha semmi se történt +volna.</p> +<p>Luca falánk szemmel leste a lángot. Mila és a gyerek összebújt. +A füstös kis meleg átjárta a testüket és maguk sem tudták miért, +megint reménykedni kezdtek. Talán eláll reggelig a havazás. Talán +feljönnek értük a pásztorok. A tűz fölé tartották a kezüket. Fenn, +<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= +"Page_21">-21-</a></span> a mennyezeten óriás kezek szétterülő +árnyéka látszott. A gyerek bárgyún nevetni kezdett, aztán hirtelen +abbahagyta és ijedten húzta fel a vállát, mintha nevetésével egy +kést hajított volna a feje fölé, mely mindjárt vissza fog esni reá. +De a kés beletörött a levegőbe. Nem volt sehol. És a csend +rettenetes lett.</p> +<p>Ilia két tenyerébe temette az arcát, hogy semmit se lásson +többé.</p> +<p>– Megfagyunk, – dünnyögte szinte titokzatosan, de már nem +értette, mit jelent ez. Közben a kékvirágos köcsögre gondolt, +melyben gőzöl a forró tej a tűzhely szélén. Világosan kezdte látni +a nagy buzavirágokat a köcsögön. A rőzsét is látta a padka mellett, +a dohányt az asztalon. És a huga énekel… Míg erre gondolt, könnyei +lassan csurogtak végig az arcán.</p> +<p>– Ő énekel – mondotta szeliden – és én megfagyok.</p> +<p>Ezalatt nagy és sötét lett a hegyek éjszakája és az ablak előtt, +a tűzfény kifelé küzködő világosságán, mint meghalt ezüst lepkék, +estek keresztül a hópelyhek.</p> +<p>Senki se bírt aludni.</p> +<p>A pásztorbotok már elüszkösödtek a parázsban. A lócát darabolták +fel. Utána a küszöb korhadt deszkája került a tűzre, a gyerek +egyetlen játéka: a fütyölős faparipa, a rongyok, a szemét.</p> +<p>És a reggel még mindig nem tudott megvirradni. Luca dideregve +kúszott az apjához. Kihúzta a nyirkos szénát a teste alól és a +parázsba vetette. Az öreg könyörögve nézett reá, de nem +védekezett.</p> +<p>Ez volt az utolsó eltüzelni való. Ezután nem volt más egyéb a +házban. És kinn sem volt semmi a hegyeken, se fa, se bokor. Halott +kövek a halott hó alatt.</p> +<p>A széna füstölt. Apró gomolyok futkostak az emberek lába körül, +épp úgy, mintha szürke patkányok hemperegtek volna elő a tűzből. +Fölfutottak a falon. <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span> Elbújtak a föld alá. Megint előmásztak és +közepükben kék láng ágaskodott. A széna szálai vörösek lettek, mint +az izzó drót és csavarodva zsugorodtak össze.</p> +<p>Némán, kétségbeesetten nézték mindannyian. Egy marok széna, +aztán egészen hideg lesz. Egy marok széna az élet, aztán meg kell +halni.</p> +<p>A füstpatkányok megint előmásztak a tűzből. Egy pillanatra +nagyon sokan lettek. Ellepték a kunyhót. A külső sötétség pedig +erőszakosan kezdett befelé ömleni az ablakon. Feketén tódult át a +kövek között, az ajtó résein, megfogta a falat, a görnyedt hátakat. +Aztán előbbre csúszott… az arcokat törölte el. Egyszerre nem +látszott többé semmi. És a kifosztott kunyhó iszonyodva sóhajtott +fel a sötétben.</p> +<p>Rémült bénulás fogta el az embereket. Gondolataik már nem +követték egymást. Mint fájdalmas lökések, járták át nagy +időközökkel öntudatukat.</p> +<p>– Meghalunk…</p> +<p>A sötétben hirtelen nagyobb lett a hideg. Kínja beleharapott az +emberi húsba, megmarta az arcokat, a csontokat kezdte rágni.</p> +<p>Egy ujabb lökés jött az emberek fejébe. Felfogták, hogy soká +tart, amíg meg lehet halni.</p> +<p>Az átfagyott tető reccsent egyet-egyet. A kutya türelmesen, +reménytelenül vonított. Valaki nyöszörgött. Valaki jajgatva +imádkozott. Valaki káromkodott. Aztán abba maradt minden, mintha a +kunyhó hallgatóznék az éjszakában és megint csak újra kezdődött az +egész.</p> +<p>Az ablak üvegjén megfakult a feketeség. Ismét látszottak a +hópelyhek. Nagy lomha pihék. Néha megálltak a levegőben, +zeg-zugosan botorkáltak, aztán rohanni kezdtek és veszettül +követték egymást. Közöttük jött be a reggel a házba. Émelyítő fehér +világosságában csak az arcok maradtak meg kékes foltokul. +<span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span></p> +<p>Megint multak az órák. Az ablak üvegje meghasadt, az ajtón +repedések támadtak a hidegtől. És az emberek olyan gépiesen +mozogtak a négy fal között, mint a csendes őrültek. Az időre már +nem emlékeztek. Nem tudta megmondani senki, mennyi telt el belőle. +Olykor világos volt, olykor sötét, de a hó azért csak hullott +tovább.</p> +<p>Ilia nem nézett ki többé az ajtón. Az öreg gazda sem küldte már. +Beesett arccal, kiálló sárga pofacsontokkal nyúlt el a hátán, mint +egy lélegző halott. Luca összehúzódva feküdt mellette a földön. +Fagyástól dagadt képébe belenyomódtak az elszenesedett szilánkok, +mégsem emelte fel a fejét. Csak a lábát mozgatta lassan, furcsán, +hogy el ne haljon egészen.</p> +<p>Az asszony, mikor senki se nézett rá, lehúzta magáról a ködmönét +és a gyerekre terítette. Hadd éljen, amíg tud, úgyis kevesebb ideje +volt eddig, mint a többinek. Közben fennhangon kezdte mondani a +haldoklók imádságát. Mikor befejezte, mintha valami eszébe jutott +volna, az ablakhoz vánszorgott. Dereka egy ideig bizonytalanul +hajladozott a ferde nyilás előtt, aztán megfogódzott kétoldalt a +kövekben és kinézett a hegyomlások irányába, oda, hol Krisztus +feszülete állt.</p> +<p>Mila követte az anyja tekintetét. Luca is felült, a többiek is +arra felé néztek. És ebben a percben egy sokszor visszaűzött és +legyürt gondolat vonaglott át az arcokon. Mindannyian zavarodottan +pillantottak a földre és olyan kusza mozdulattal vetettek magukra +keresztet, mintha fejükről és vállukról akarták volna leszaggatni a +vallást, az ájtatos hitet, valamit ami nem látszott és mégis gúzsba +kötötte a testüket.</p> +<p>Luca szólalt meg elsőnek. Gyáva, rekedt hangja kimondta +mindnyájunknak a gondolatát.</p> +<p>– Az a kereszt fából van… <span class="pagenum"><a name= +"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p> +<p>Többet nem mert mondani. Elég volt. A rég kisértő gondolat +előjött a lelkek titkolódzó sötétjéből. Élni kezdett, hatalmasan, +követelőn, betöltötte a házat, nem maradt tőle másnak helye. És a +halálfélelemtől kitágult szemgolyók az ablak felé fordultak.</p> +<p>Az a kereszt fából van… Az emberek agyában kinlódva küzdött a +homályos hit és a rimánkodó életösztön. Mellük nyugtalanul +lélegzett, megfagyó lehelletüktől szaggatottan füstölt a szájuk. A +vad hideg pedig, mint emelkedő jeges víz szállt a talpuktól a +szívük felé.</p> +<p>– Megfagyunk, – dadogta Ilia és félig lehunyt szemmel Milára +nézett.</p> +<p>A leány arcán könnyek folytak végig, az állán megkeményedtek, de +ő már nem bírta felemelni a kezét, hogy letörölje őket. Félrenézett +és közben reszketett egyenletes, kínzó reszketéssel, amitől a +csontjai fájtak.</p> +<p>Ilia erőlködve nyitotta ki egészen a szemét. Mila nyaka +idegenszerűen ferdült oldalt. Teste csúszni kezdett a fal mellett a +föld felé. A legény fel akarta fogni. Elkésett. Mila, két tenyerét +kitárva, csattanva terült el a hideg hamuban.</p> +<p>– Megfagyunk, – de most már sötét dühvel mondta ezt a szót, +melynek értelme elkopott a végtelen ismétlésben. – Megfagyunk! – +orditotta, – pedig a kereszt fából van.</p> +<p>Egy szökéssel talpon állt. Mozdulata feltörte a dermedést az +átfagyott házban. Mintha a kunyhó mégegyszer, utolszor kinyitotta +volna félholt szemét, mindenki reá nézett. Mindenki küldte őt, +hangtalanul, könyörögve, tegye meg azt, amit senki se mer +megtenni.</p> +<p>Luca négykézláb mászott a baltáig és félszegen tólta Ilia felé. +Az asszony szolgálatkészen félrehúzta a reteszt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p> +<p>Egy pillanatra beáradt a külső világosság a haldokló kunyhóba és +a hó mint fehér rém tódult a küszöb felett. Ilia mögött becsapódott +az ajtó. A ház újra elsötétült és a csend olyan nagy lett, hogy az +ablak repedt üvegjén hallatszott, amint a hópelyhek halkan hozzá +verődtek.</p> +<p>Szörnyű finom kis nesz. Mintha halottak jeges, fehér újjai +kopogtattak volna az ablakon, hogy eresszék már be őket a +házba.</p> +<p>Kinn, Ilia vergődve távolodott a havon. Olykor elbukott. Olykor +lesüppedt. Csak a fél teste látszott. Kis vártatva megint előtünt, +mintha alulról tólták volna fel és megint elmerült, mintha +visszahúzták volna.</p> +<p>Egyszerre ott térdelt a sziklaparton, a feszület előtt. Két +karját többször egymásután felemelte a levegőbe, mint a megfagyó +madarak csapkodó szárnyukat. Aztán lehorgasztotta a fejét. Lassu +zsibbadás lepte meg. Közömbös lett előtte minden, a szenvedés is, a +félelem is, a halál is. Nem akart volna többé lélegzeni. A hideg +levegő járása fájt a mellében. Szerette volna lehunyni a szemét. +Legyen vége hamar mindennek. És közben mégis hallotta, amint az +előbbeni akarása, az ő hangjával beszél gyöngén, messziről és +könyörög az Urhoz bocsássa meg, amit neki meg kell tennie, mert +olyan nagyon szereti azt a leányt, aki nem szereti őt.</p> +<p>Mintha feleletre várt volna, bágyadtan hátraeresztette a +fejét.</p> +<p>Szorongó némaság áradt szét a tájon. Fehér csend hullott a +magasból, fehér csend emelkedett a mélységekből. És az őrjitő +csenden át ég és föld között, végtelen ringó hófal nyargalt körben. +Az ég valahol messze fenn, a föld valahol mélyen lenn lehetett. Nem +látszott belőlük semmi sem. Közöttük csak hó volt már a világon és +Krisztus és az ember. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span></p> +<p>Az ember felkapta a baltát és belevágta a keresztbe.</p> +<p>A kunyhóban nem mertek többé az ablakra nézni. Mintha egy +közelgő ökölcsapástól féltek volna, mindannyian válluk közé húzták +fejüket és össze-összerezzenve vetettek magukra keresztet.</p> +<p>Egyszerre megálltak a kezek a levegőben. Fojtott recsegés +hallatszott át a havazáson. Az emberek egész testükkel hallották +ezt a hangot. Aztán távoli zuhanás zaja tört be a házba, tompán, +ünnepélyesen, mint mikor egy élő fa kidől.</p> +<p>Percek multak el, míg Luca fel merte emelni fejét az +ablaknyilásáig.</p> +<p>Kinn egyenletes, fagyos fehérség volt minden. A Megváltó +feszülete nem állt többé a kiugró sziklán ég és föld között.</p> +<p>Ilia félni kezdett. Mióta a kereszt ledült, borzasztón egyedül +volt. Hátra pillantott. Szeme segítséget kért a kunyhótól. Halálos +fáradtság és végtelen kétségbeesés volt ebben a tekintetben. De +Luca feje visszarándult az ablaknyilásból és ő magára hagyatottan, +kapkodva, mintha tüzes vashoz nyulna, lefeszítette az Ur bádogképét +a keresztről. Mialatt a kezében tartotta, sírni kezdett, arcához +szorította a rozsdás bádogot és sokszor megcsókolta rajta a +kihullott szegek nyomát. Aztán áhítatosan letette maga mellé +Krisztus képét a hóba és széthasogatta a fát.</p> +<p>Karjában vitte be a feldarabolt keresztet a házba. Vitt annyit, +amennyit elbírt, még egyszer fordult és még sokszor. Melle +vonaglott az erőlködéstől, szétzilált haja a szemébe csüngött.</p> +<p>Mikor utolszor húzta be maga mögött az ajtót, Milára nézett, +mintha várna valamit, aztán bátortalalanul körüljártatta szemét a +kunyhóban.</p> +<p>Az emberek könyörgő tekintettel meredtek rá, de <span class= +"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> senki sem +szólt hozzá, senki sem nyúlt a kereszt fájához.</p> +<p>Ilia felsóhajtott. Megtörölte ködmönébe a kezét és hozzáfogott, +hogy tüzet élesszen a széttiport, régi hamuban. Soká kellett +dörzsölnie a fát, karja mindegyre lehanyatlott. Sok kénes gyufa +kilobbant. Végre egy szikra éledt. Kicsiny vörös szem, mely +belenézett az emberek szemébe.</p> +<p>Vinnyogó öröm tagolatlan hangja járta át a levegőt.</p> +<p>Egyszerre temérdek apró szikra villant fel a forgácson. Finom +ropogás hallatszott, mintha egerek rágták volna a fát. Szép, élő +pattogás. Füst kelt. A nyirkos fán sisteregve forrt a nedvesség és +fellobbant az első láng. A szegletből elvadult, gémberedett alakok +vonszolták magukat a tűz felé. A begörbült kezek kinyiltak, +nyomorék, görcsös újjak mozogtak a levegőben, az arcok előre +tolódtak. Szinte fájt a bőr az emberek képén, ahogy a tűz sütötte +őket. De ez a fájdalom jó volt, mert élet volt és állati +meghatottsággal tükröződött vissza a szemekben.</p> +<p>– Még… még…</p> +<p>Ilia egy nagy hasábot tett a lángra. A nedves fa elnyomta a +tüzet, aztán mint vörös fúró süvöltött keresztül a fán egy láng, +mely kerek lyukon bujt át és sziszegve nőtt a levegőben.</p> +<p>Megértették mindnyájan… A magányos láng a kereszt szögének +helyén tört elő és fényénél egy pillanatig látszott Krisztus +fejének formája, mely a megfeketedett fában világosan maradt meg a +bádog-kép alatt. Aztán, mint izzó vér borította el a tűz az +oldaltcsukló fő tövises vonalát; víz freccsent a levegőbe… Pattogó +szikrák hullottak szét.</p> +<p>Az emberek borzadva néztek össze, titkosan, lopva, úgy, hogy +Iliának ne szóljon a tekintetük.</p> +<p>És míg az alacsony tető alatt erősen lobogott a <span class= +"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> láng, kinn +ritkulni kezdtek a hópelyhek, mintha elolvadtak volna a kunyhó +melegétől, mintha a kereszt égő fájából a tűz és az élet gyönyörü +feltámadása szétáradt volna az egész világra.</p> +<p>A hegyek tisztán és fehéren álltak körben a kis kunyhó felett, +benn pedig megint emberekké lettek az emberek.</p> +<p>– Te tetted, – mondotta Luca és félrerugta a baltát, mintha +bűnös szerszám lenne. Az öreg pásztor a tűzhöz kúszott és rossz +pillantást vetett Ilia felé. Mila, mialatt melegedett, idegenül +nézett a legényre. Az asszony és a gyerek közel bujt egymáshoz, +mintha ellenség volna a házban.</p> +<p>Ilia magányosan állt a kunyhó közepén. És mialatt hatalmasan élő +lett a kereszt melege, mint egy szentségtörőtől, elhúzódtak tőle a +megmentett emberek. <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A fuvola.</h2> +</div> +<p>Adimanthos kertjeiben Lais szépségét ünnepelte az istenek +városa. Korinthos virága összegyült. A fáklyák rózsák között égtek +és eltaposott rózsák vérétől piroslott a peristylion márványa. Az +árnyékban kymbalonok csendültek. Háromlábú urnákból tarsosi +fűszerek füstje emelkedett. Az aranykelyhekben az aranynál +gazdagabban csillant fel a bor és az oszlopok körül fiatal +rableányok szőtték nesztelen táncukat.</p> +<p>De ki látta a táncolókat? Ki hallotta a zenét? Lais hatalmának +voltak a foglyai mindannyian.</p> +<p>Biboros nyugágyát koszorúban fogták körül az ódák és szobrok +mesterei, szellemes bölcsek, tékozló kéjencek, dús kalmárok, +tengerjáró kalandorok, barbár országok idegen fejedelmei. Forró +leheletüktől megingott a fáklyák lángja, reszketett az éji lég. +Korinthos szomjazott.</p> +<p>Lais mosolyogva vetette hátra rózsakoronás fejét. Lassu +pillantása alatt elsápadtak az arcok.</p> +<p>– Aphroditére! – kiáltotta a szobrász Myron. – Te szebb vagy a +szépségnél. Egyetlen csókodért átlépném Hades kapuját és az Acheron +agyagjából formálnám meg szobrodat. <span class="pagenum"><a name= +"Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p> +<p>– Én élni szeretnék egyetlen csókodért, ó Lais, hogy megtaláljam +benne az örök igazságot, – mondotta Aristippos, a kecses ifjú +bölcs.</p> +<p>Egy gazdag bithyniai kalmár merészen hajolt a hetaira fölé.</p> +<p>– És én, hajad aranyáért oda adom minden aranyomat, felajánlom +minden rabszolgámat, ha rabszolgám akarnál lenni és ha házamba +jönnél, tied lenne házam a kraneai úton.</p> +<p>Lais hallgatagon mosolygott tovább. A syriai fejedelem szemében +vad tűzzel lobbant fel a kivánás.</p> +<p>– Napjaidért, ó Lais, egy egész birodalmat kinálok én, melyet +aranyfövényes folyó szel át és egyetlen éjszakádért Aegeos +tengerének egy myrthus-fedte szigetét vetem lábad elé.</p> +<p>Halk moraj kelt. Egy beesett arcú költő, kit Euripidesnek +hívtak, megcsókolta Lais saruját.</p> +<p>– Ne hallgass rájuk. Többet adnék mindenkinél. Ők csak meghalni, +csak élni akarnak érted. Fogollyá akarnak tenni aranykincsben, +koronák abroncsában. Én kytharám játékában a halhatatlanságot +kínálom neked.</p> +<p>Lais elfordította a fejét, mintha fáradt lenne. Tekintete a vén +bölcsre tévedt, ki rongyaiban gúnyosan hallgatott oldalán.</p> +<p>– És te, Attika legszellemesebb koldusa, te nem igérsz és nem +kérsz semmit?</p> +<p>Diogenes, mintha messziről jönne vissza, tétován emelte fel +kopasz fejét.</p> +<p>– Lais, emlékezem, egyszer Alexandros, a makedoniai elémbe állt +és én csak arra kértem, ne vegye el tőlem árnyékával a napot. Téged +csak arra kérlek,… állj közém és a nap közé.</p> +<p>– Jó Diogenes, ha be akarsz lépni házamba, előztesd meg magad +tízezer drachmával. <span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span></p> +<p>A vén bölcs felsóhajtott:</p> +<p>– Neked kevés, nekem sok volna, sok arra, hogy megvásároljak egy +kiábrándulást.</p> +<p>De a hetaira már nem figyelt szavára. A peristylionon ebben a +pillanatban egy ifjú ember haladt át. Ránézett és nem bírt +mosolyogni többé. Oda engedett kezét elvonta a syriai fejedelemtől. +Összemarkolta nyugágyán a virágokat és a férfiak arcába dobta, hogy +elhárítsa magáról sovár tekintetüket.</p> +<p>– Elég volt! Menjetek! Küldjétek hozzám Doriont.</p> +<p>Ellenséges csendben követte mindenki Lais tekintetét és +zúgolódva húzódtak el tőle a hódolók. Diogenes gúnyosan nevetett; +Myron az isteneket káromolta, a többiek pedig egyszerre +meghallották a zenét, meglátták a táncoló leányokat. A szomjúság +kifáradt és a vendégek elszéledtek a kertek éji árnyékában.</p> +<p>A hetaira felemelkedett a biborról és fejedelmi mozdulattal +hívta magához az ifjút. Dereka körül, mint élő virágon a harmat, +megcsillantak a gyöngyök.</p> +<p>– Dorion! Jer hozzám, oly régen várlak!</p> +<p>Az ifjú korinthosi habozva közeledett. Arca szép volt, akár egy +érintetlen leányé, a szeme hideg és kegyetlen, mint a kényurak +szeme, az alakja karcsú és izmos, mint azoké az athlétáké, kiket +Myron örökített meg. Lais szerelemmel szerette őt, habár csak egy +névtelen költő volt, aki ódáit a külvárosok népe előtt +énekelte.</p> +<p>– Miért futsz előlem? Miért vágyódom egyedül utánad? Hát nem +tudsz te szeretni?</p> +<p>– Téged, ó Lais, nem akarlak szeretni. Úgy mondják, mestere vagy +a furfangos bűbájnak, mellyel össze lehet törni a férfiak szívét. +Az elmúlt isthmosi játékok idején Klinias is miattad vetette le +magát az Akrokorinthos faláról, pedig ő jó volt és neked adta +minden javait.</p> +<p>– Nekem higyj, ne a többieknek… <span class="pagenum"><a name= +"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span></p> +<p>– Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy gyönyörű +hazugság vagy.</p> +<p>– Minden hazugság a földön. A szépség a múlandóság hazugsága, a +szerelem a régi sötét ösztönök hazugsága és a világ boldogsága… az +asszonyok hazugsága. Szeress engem, ó Dorion, és én megtanítalak a +boldogságra.</p> +<p>Lais enyelegve simította végig az ifjú ember mezítelen +karját.</p> +<p>– Ne illess! Én olyan kezeket szeretek, melyek csak vélem +enyelegnek, olyan ajkakat szeretek, melyek csak engem csókolnak. A +pirenei vizekre! Nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét +árnyékában mindig azokat az éjszakákat látnám, melyeket más karok +között virrasztottál át, a csókjaidban mindig annak az aranynak a +csengését hallanám, amellyel megfizettek.</p> +<p>– Hát azért nem szeretsz, mert mindenki szeret, mert Lais +vagyok? Ó, Dorion, ha tudnád!… Jer, hallgass reám. Figyelj. El +akarom mondani, hogyan lettem hetaira.</p> +<p>Dorion egy párnát vetett a földre és kelletlenül ereszkedett le +rá a nyugágy mellé. Lais legédesebb, leghalkabb hangján beszélni +kezdett.</p> +<p>– Tengeren túl születtem. Kicsiny fuvolásleány voltam. +Társnőmmel eljártam a lakomákra, a nászünnepekre, a temetésekre; és +így kerestem meg kenyeremet. Egy napon, – nem felejtem el soha, – a +kikötőbe, valamilyen csapszékbe hívtak a hajósok és egy részeg +tengerész összetörte a fuvolámat. Sírtam egész éjjel, jajgattam +virradatig. „Összetörték a fuvolámat. Hogyan fogok megélni ezután?“ +És ott sírtam még akkor is az ajtóm küszöbén, mikor az új nap +fölkelt, mikor társnőm egy másik fuvolásleánnyal haladt el +mellettem a sikátorban. Rózsakoszorú volt a hajukba fonva, átölelve +tartották egymást, – nevettek és vígságuk megsebezte magányos +szívemet. Nem tudom, hogyan, <span class="pagenum"><a name= +"Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> ekkor hirtelen eszembe +jutott egy leány, aki az én utcámban lakott, aki épp olyan szegény +volt, mint én és mégis byssosból szőtt peplost és +borostyánkőnyakéket viselt. Pedig neki sem volt fuvolája. De +estende, mikor azúrszínű lett a város, mintha az ég szállt volna le +a házak közé, kinn kóborolt a kanyargó sikátorokban, megközelítette +a férfiakat és… reggelre mindig volt egy ezüst drachmája. „Egy +ezüst drachmán új fuvolát vehetnék“ – gondoltam szívdobogva. És +este, mikor a város egészen kék lett, elindultam én is a kanyargó, +szűk sikátorokban és félénken megközelítettem egy férfit. Rám +nézett, a hajcsárok tekintetével, akik a fölkínált állatot +vizsgálják: „Szép vagy, fiatal vagy!“</p> +<p>Lais nagy szeme fátyolos lett és fátyolos lett a hangja is.</p> +<p>– Másnap reggelre megvolt az ezüst drachmám. „Soha többé! Soha +többé!“ És elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Minden istenekre! +az volt egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén +kapu alatt, melynek árnyékában a tarsosi kalmárok szivárványos +üvegekben illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy +szivárványos, illatos üvegre, olyan régen! Nem, nem akartam +megvenni. A fuvolát akartam, csak a fuvolámat. Mégis megkérdeztem +mennyi pénzért adnák. Egy ezüst drachmáért! Kezembe vettem az +üveget, hogy közelebbről lássam. De jaj nekem, egy pillanat múltán +a tarsosi emberé volt a drachma, enyém az illatszer… és fuvolám nem +volt.</p> +<p>Megint csak sírtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És +este, mikor újból azúrszínűvé lett a város, újból kinn kóboroltam a +kanyargó sikátorokban és megközelítettem egy másik férfit és +reggelre volt egy másik ezüst drachmám. Siettem, siettem, hogy +megvegyem a fuvolát. Higyj nekem, a kalinitide Athenére, nem volt +más gondolatom, csak ez. De amint mentem, <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> el kellett +haladnom a syracusai kalmárok előtt, akik az Agorán ezüstpikkelyes +kigyó-karpereceket árultak. És én gyermekkorom óta kívántam egy +ilyen hajlékony ezüstkígyót a karomra. Tudod, minden leánynak volt +a városnegyedünkben, csak nekem nem volt… A syracusai kínálta, +félrefordítottam a fejemet. Aztán csábítóan rábeszélt és én +visszanéztem… Már a karomra csavarodott az ezüstkígyó és – fuvolát +nem vettem aznapon sem.</p> +<p>Lais elhallgatott, a szeme nedves lett és lepillantott a +mellére, mintha könnyét keresné a gyöngyök között.</p> +<p>– Ó, Dorion, és azután is estende, mikor a város megtelt +azúrral, mintha az égnek a tükre lenne, nem egyszer bolyongtam a +tekervényes, szűk sikátorokban és megközelitettem a férfiakat. De +hídd meg, mindig újra csak azért, hogy legyen egy ezüst drachmám, +hogy megvegyem a fuvolámat. És még sem vettem meg soha!… Igy lettem +az az isteni Lais, akinek Korinthos népe szobrokat emel +templomaiban, az a híres Lais, akit egyedül Dorion nem szeret.</p> +<p>Fölállt, két keze közé fogta az ifjú fejét, gyöngéden hátra +hajlította és belemerítette a szemébe egész győzhetetlen +szépségét.</p> +<p>– Ne hagyj ez éjszaka magamra. Maradj velem!</p> +<p>Mintha felhők szálltak volna föl Dorion szeme mélyéből, homályos +lett a tekintete, de ő azért mégis nevetni akart:</p> +<p>– Szép vagy! Fiatal vagy…</p> +<p>És elindultak együtt Lais háza felé.</p> +<p>Adimanthos kertjeiben megszüntek egy pillanatra a hangok, a +hymnusok, a táncok. Mintha hirtelen szorongás gyötörte volna a +lombokat, a virágokat, elakadt a kertek lélegzete. Lais ment el… És +Dorionnal lassan haladt a kytherei rózsafák között, a csillagok +<span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span> alatt. Nyomában halkléptű rabszolgák +vitték az üres hordágyat.</p> +<p>Elérték a házat. Az oszlopokon myrthuságak fonódtak össze. +Nászvirágok koszorúzták az ajtót. És a hetaira királyian lépett át +a küszöbön.</p> +<p>… Mire eljött a rózsaújju hajnal, a mámorban földúlt nyugágy +mellett, Lais a rableányok alázatával ült a földön. Haja aranyfényű +és súlyos volt a vállán, mint a szent szobrok bronza és ibolyaszínű +szemében, melyet mérhetetlenül megnagyított az éjszaka, szomjasan +koldult a szerelem.</p> +<p>Dorion azzal a diadalmas megvetéssel tekintett le rá, mellyel a +férfi arra az asszonyra néz, akit szerelem nélkül ölelt. +Összecsatolta vállán köpenyét és kegyetlen mozdulattal egy ezüst +drachmát vetett a hetaira térdére.</p> +<p>– Lais, ezen a drachmán vedd meg végre a fuvoládat.</p> +<p>Elment. Belélegzette a tenger sós fuvallatát, biztos lábbal +tiport végig a harmatos földön.</p> +<p>A nap átragyogta a világot. A kertekben Lais rabnői énekelték a +virradat hymnusát és a völgyi utcából egy csapat aethiopiai +közeledett a márványoszlopos házhoz. A syriai fejedelem +birodalmakat érő ajándékait hozták Korinthos legszebb +asszonyának.</p> +<p>Dorion fiatalnak és erősnek érezte magát és elűzte az éji +képeket.</p> +<p>Hanem aztán este, mikor az új hold ráhajlott az Akrokorinthos +ormára és fölékesítette a tengerparti város márványhomlokát és +ezüstöt öntött a kettős öböl vizébe, az ifjú dalnok, mint hirtelen +szárnyas erőt érezte visszatérni szívére Lais nagy óráját.</p> +<p>Ajkán újra élt a Lais isteni ajka, szemében újra égett győzelmes +pillantása és lüktető vérében kigyuladt a hetaira valamennyi +csókja. Az éjjeli láz kiszárította <span class="pagenum"><a name= +"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> a torkát. Vágytól őrjöngve, +emésztő, vad szomjúságában futni kezdett a völgyi utcán át a kertek +felé és sápadtan, lihegve ért el a márványoszlopos házhoz.</p> +<p>De az ajtó zárva volt, mintha soha többé nem nyílna ki; és +odabenn, a világtalan falak között, halkan sírdogált egy fuvola +hangja. <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A veszély.</h2> +</div> +<p>A tenger nagy és erős volt, az asszony kicsiny és öreg. Vizes, +szürke szemmel nézték egymást és titokzatos dolgokat mormogtak.</p> +<p>Aztán jött a szél és közbekiáltott. A hullám vijjogva csapott +föl a révgátra, szétömlött a köveken és megint visszafolyt. Messze, +a hideg szürkeségen fehér tajtékú forradások villantak föl +szüntelenül.</p> +<p>Az asszony begörbített háttal, pislogva állt a parton. Nem +szitkozódott. Türelmes mozdulatokkal simította ki arcából lobogó +ősz haját és arra felé nézett, ahol az ólmos víz az ólmos égig +ért.</p> +<p>Mióta réges-régen, a halászfalu temploma körül járni megtanult, +mindennap eljött ide. Valamikor az atyját várta, aztán a férjét, a +fiát… az unokáját. Várni, várni: asszonyok sorsa! És ő egy egész +életen át várta azokat, akik sokszor elmentek és csak egyetlen +egyszer nem jöttek vissza. A tenger kifürkészhetetlen, nem mindig +adja vissza a partnak a halászokat. A part pedig vár, mint az +asszonyok, vár, vár és két karját kitárja.</p> +<p>A halászfalu utcáján egy pár nehéz cipő kopogott végig. A +terecskén hangosak lettek a lépések a visszhangban. A templomküszöb +előtt elhallgattak egy pillanatra… annyi időre, míg valaki térdet +hajt, aztán <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> felelgetve kattogtak tovább egymás +mellett a tenger felé.</p> +<p>Egy asszony fordult ki a parti ház mögül. A révgát irányába +nézett és erőlködve, hajlottan igyekezett előre, mintha a sótól +sűrű levegőn át, fejével akarna magának lyukat fúrni. Mögötte egy +másik jött. Hátrább még egy. Megint kopogott egy pár otromba cipő a +templomfal alatt.</p> +<p>Már négyen álltak a révgát partján; kemény ajakkal, félig +lehúnyt szemmel, lihegő mellel. A falu felől pedig jöttek mások, +egyenként, szótlanul és a nehéz, vörös arcok szinte világítottak a +végtelen szürkeségben.</p> +<p>A házak testében kinyíltak az alacsony ajtók. Csoportosan +kezdtek jönni az asszonyok. Mögöttük vén tengerészek ballagtak, +olyan mozgással, mint az ingó bárkák. Kevesen voltak. Ráncosképű, +kicsiny öregek, akiket meghagyott a tenger. Szemük kifakult a régi +viharokban. A bőrük száraz és kemény volt, mint az avult vitorla. +Félfülükben apró függő lógott. Mikor a révgátra értek, nyakukba +húzták a bojtos, kötött sapkát és leültek a kövekre. Aszott kezük, +mint a parton száradó tengeri moszat, tétlenül zsugorodott össze az +ölükben. Fogatlan ínyükkel erősen szorították a rövidszárú +tengerészpipát és lassan szítták, hogy estig eltartson benne a +dohány. Ritkán szóltak, olyankor is csak az időről. Közben sokat +köptek, de mindig a föld felé, soha a tengerbe.</p> +<p>Hoo… Halló…</p> +<p>A vén halászok hunyorgatva néztek ki a nagy vízre. Messze, +messze, két hullám között fölbukkant és eltünt valami.</p> +<p>Hoo… hoo… halló…</p> +<p>Az első hazatérő bárka. Aztán jött a többi. Végtelen barázdákon +billegő madarak, melyek a tenger alól kerültek föl a szemhatárra. +Vitorlák nőttek ki a <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> vízből. Tövükben kicsiny, sötét alakok. +Az árbockötelek, mint fekete erek lüktettek a nagy háttéren.</p> +<p>Az ég egyre lejebb ereszkedett. A szél erősebb lett. Sósan, +lucskosan nyargalt a vízről a föld felé.</p> +<p>A parti úton egy fuvaros ment megrakott kocsija mellett. A ló +sörénye lobogott. Az ember káromkodása elveszett az örvénylő +levegőben. Aztán soká nem jött senki, aztán egy vándorló igyekezett +a falu felé. Gallérját veszettül ringatta a szél. Kalapját régen +elvitte. Mintha menedéket keresett volna előle, benézett a házak +ablakán, kopogott a zárt ajtókon. A házak nem feleltek. A falu a +révgáton volt. A vándorló is arrafelé fordult, de az emberek nem +vetettek rá ügyet. Szívük a szemükbe szállt. Feszülten, némán +néztek a vízre mindannyian.</p> +<p>A nagy tengeren ekkor már egymás fölött rohantak el a hullámok. +A rév előtt őrjöngve ágaskodtak. Egy pillanatra fehér tajtékzimankó +táncolt a kiálló szirtek körül. Eltüntek, mintha hóförgeteg nyelte +volna el őket, aztán megint fölbukkantak, mint levegő után kapkodó +rémek és fekete szájnyílásukból bugyborékolva ömlött ki a beszívott +víz. A hullám bőgve esett hanyatt. Esésétől visszatántorodott a +tenger, megrepedezett, márványos lett messzire.</p> +<p>– Hoo… Halló…</p> +<p>Kinn, a dühöngő szántásban, viaskodva hányódtak a halászok +bárkái. Eltüntek a vízhegyek között, mikor újra fölmerültek, +közelebb voltak a révhez.</p> +<p>Csend lett. A zátonyok!… Nagy, éles kaszák meredeztek ott a víz +alatt és a halál fogta őket a kezében. Az első bárka most járt +közöttük. Egy hullám oldalt kapta, meglóbálta. A bárka ágaskodott, +mint egy vad ló. Farára ült, aztán orral bukott előre a +hullámvölgybe és a víz szétcsattant körülötte.</p> +<p>– Donald!…</p> +<p>Egy asszonyi hang sikított bele a tenger mennydörgésébe. +<span class="pagenum"><a name="Page_40" id= +"Page_40">-40-</a></span> Senki sem törődött vele. Az asszony +pedig, mintha szégyelte volna a kiáltását, szájára szorította a +kezét… Tavaly őszkor az atyja és a bátyja, ott a zátony fölött, épp +azon a helyen fulladt a tengerbe. A víz zöld tölcsért formált, ahol +elmerültek. Látta őket eltűnni, aztán várt, aztán nem látta őket +soha többé.</p> +<p>– Donald, – mondotta az asszony egészen halkan és az arca +krétafehér lett. Csak két napja múlt, hogy megesküdött vele az öreg +templomban.</p> +<p>– Hoo… Halló…</p> +<p>A part kiáltott, a tenger felelt.</p> +<p>A bárka tajtékot taposott. Vitorlái egy pillanatra fájdalmasan +duzzadtak. A kötelek feszültek, mint a húrok. Az egész alkotmány +remegett. Lucskos fedélzetén az emberek, mint az ördögök +ordítoztak. Donald, a vörösképű nagy halász, egész testével +nekifeküdt a kormánynak és ő is ordított.</p> +<p>– Hoo… Halló…</p> +<p>Az első bárka tántorogva ért a révbe. Vitorlái csattogva +húzódtak össze. A vasmacska beleharapott a vízbe.</p> +<p>Hátrább két bárka jött egymás mellett, mint a testvérek, aztán +jött a többi. A halászok szeme olyan vörös volt a sós széltől, akár +a gyulladt seb. Színtelen, gyér hajuk a homlokukhoz tapadt, +nyakukba hajló viaszosvászon-fövegükről csorgott a víz.</p> +<p>A tenger rossz volt, de a fogás jó és a kátránybűzös levegő +egyszerre halszagú lett. Nagy kosarakban ezüst között turkáltak a +hajósfiúk. Körülöttük görbecsőrű sirályok csapkodták a vizet.</p> +<p>A révben nőtt a lárma. Az emberek partra emelték a kosarakat. A +hajókötelek között, mint a pókok, apró gyerekek kapaszkodtak. +Szitkozódás, siető mozgalom volt minden. Csak a kicsiny öregek +hallgattak. Csendesek, szerények lettek. Itthon voltak a fiatalok. +<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= +"Page_41">-41-</a></span></p> +<p>Egyszerre egy sápadt asszony tolakodott előre. Tágranyitott, +rettenetes szemmel nézett a bárkák felé és közben hangosan +számlálta a partra ugráló fiúkat, aztán énekelni kezdett, mintha +gyereket ringatna a dalával.</p> +<p>A halászok félrelökték, de ő azért csak énekelt tovább és +lóbálta a fejét és rázta az öklét a zátonyos víz felé. Valamikor +ott járt szerencsétlenül a szép, erős hajó. A gyerek is rajta volt. +A legkisebbik, az utolsó. A ködben hallatszott a kiáltozása, soká, +keservesen. Az anyját hívta; az anyja is hallotta. Aztán… +harmadnapra kivetette a tenger a fiút. Halántékát betörte a zátony. +A szája nyitva volt. Látszott a sok apró foga. A szeme is nyitva +volt és úgy nézett ki, mintha üvegből lenne. Csak az egyik keze +hiányzott, azt elvitték a halak. Az asszony pedig kiült a partra és +énekelt, mintha gyereket ringatna.</p> +<p>– Hoo… Halló…</p> +<p>Az utolsó hajó járt a zátonyok között és az anyóka, aki elsőnek +jött, végsőnek maradt a parton.</p> +<p>– Angus, Angus, – motyogta és mialatt szorongva nézett a +zátonyok felé, öreg feje ide-oda hajlott, meg-megrándult, mint a +bárka kinn a tengeren.</p> +<p>A vándorló ember az asszonyhoz szegődött. Nem szólt, de azért ő +is nézte a hajót.</p> +<p>Mögöttük lassan csendesedett el a rév. A tenger népe csoportokba +verődve húzódott a falu felé. A magukra hagyott bárkákon már csak +az ingó árboclámpák éltek. Bádogbordáik között szurtos világ +csepegett bele a tengerbe. A fény a hajók sötét teste mellett, a +víz mozgása szerint szétfolyt, összezsugorodott és elterült +megint.</p> +<p>A fekete ég, mint egy kátrányos ponyva, lecsúszott a magasból és +belemerült a tengerbe. A révgát kis világítótornya hirtelen +kinyitotta egyetlen vörös szemét és keresztülnézett az ágaskodó +hullámokon. A tajték <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= +"Page_42">-42-</a></span> vérzett, ahol a fény hozzája ért. A szél +elkapta a habját és a sötétségen át repülő rongyokban dobálta a +partra.</p> +<p>Éjszaka lett. Angus magányos hajója pedig még most is kinn +tántorgott a zátonyok között.</p> +<p>Az öreg asszony összekulcsolta két kezét és imádkozni kezdett. A +vándorló szánakozva nézett rá. Az asszony fölsóhajtott. Az ember is +sóhajtott. Ezután, maguk sem tudták miért, de már nem voltak +egészen idegenek egymásnak.</p> +<p>– Mindig ilyen rossz errefelé a tenger?</p> +<p>– Sokszor ilyen, – mondotta az asszony alázatosan.</p> +<p>– A fiad az ott kinn?</p> +<p>– Az unokám. A fiam már nem jön vissza, az apja se jött vissza, +a nagyapja se.</p> +<p>Az ember borzongva nézett a víz felé, hol a sötétben nem +látszott többé a hajó. Egyszerre érezni kezdte, hogy fázik. Indulni +készült.</p> +<p>– Éji szállást kell keresnem. Messziről jövök.</p> +<p>– Messziről? – ismételte az asszony közönyösen, mialatt keresőn +nézett bele az éjszakába. Messziről?… De nem tudta fölfogni, hogy +az ember földön járva is jöhet messziről.</p> +<p>– Ott… ott…</p> +<p>A világitótorony fénye a rév előtt egyszerre kiemelte a +feketeségből a hajót. A vörös világ kévéje végigsöpört a bárka +fedélzetén, az emberek mintha tűzben álltak volna egy pillanatra. +És megint sötétbe tűnt az egész.</p> +<p>– Itthon vannak, – mormogta az anyóka csendesen és a vándorló +felé fordult, mintha öntudatlanul adni akart volna neki valamit +abból a jóból, amit érzett.</p> +<p>– Isten áldjon, – mondotta az ember – és összemarkolta mellén a +lobogó gallérköpönyeget. <span class="pagenum"><a name="Page_43" +id="Page_43">-43-</a></span></p> +<p>– Négy szöglete van a szobánknak, – dünnyögte az asszony – és mi +csak ketten vagyunk: Angus, meg én. Elférsz ott te is.</p> +<p>Az ember bólintott:</p> +<p>– Hajnalban úgyis tovább megyek.</p> +<p>Most, hogy Angus hajója a rév vizén járt, az asszony másra is +bírt gondolni.</p> +<p>– Aztán hová mégy?</p> +<p>– A városba.</p> +<p>– A nagy városban? – kérdezte az anyóka olyan irtózattal, mintha +ez a szó egy ellenséges valaminek volna a neve, ami megbélyegzi +azt, aki közel merészkedik hozzá.</p> +<p>– Nem kell oda menni, – dadogta kisvártatva és szegény agyában +egyszerre sok, sok óriás kunyhónak a képe merült föl és végtelen +sok fuvarosszekér és hajók és lámpák. Köd, hideg nyomorúság és +rossz leányok és minden bűn, amiről valaha életében hallott. – Nem +jó odamenni, – ismételte csökönyösen és csak rázta a fejét.</p> +<p>– Hát te soha se voltál ott?</p> +<p>– Soha! – mondotta fölháborodva. Senkim se járt arra.</p> +<p>Az ember csodálkozva nézett rá:</p> +<p>– Pedig közel van ide…</p> +<p>– Közel?… Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha azt a +közelséget el akarná taszítani a kezével.</p> +<p>– És ő? Ő se volt ott? – kérdezte a vándorló kétkedve, mialatt +arrafelé intett, hol Angus rozzant, vén hajója tépett vitorlával, +megzúzott bordákkal úszott be a révbe.</p> +<p>– Ő se, – felelte az asszony szárazon.</p> +<p>Körülöttük a partot véges-végig ragadozó fehér hullámkarmok +marcangolták. Kinn, a zátonyok fölött vadul bömbölt a tenger. A +távol éjszakában egy eltévedt <span class="pagenum"><a name= +"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> gőzös szirénje tülkölt, +mintha magányos kínjában a láthatatlan révhez rimánkodott +volna.</p> +<p>Az anyóka egyszerre ellenségesen nézett a vándorlóra.</p> +<p>– Ne szólj Angusnak a városról. Oda nem mehet. Oda nem +engedem!</p> +<p>Az idegen semmit sem értett többé.</p> +<p>Az asszony keresztet vetett magára és a nagy Ismeretlen +borzalmával mondotta:</p> +<p>– A városban túlsok a veszély… <span class="pagenum"><a name= +"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Boldogasszony Arkádiában.</h2> +</div> +<p>Valamikor régen, az Erymonthos lankás oldalán, fekete cyprusok +alatt emelkedett az Aphrodite templomának márvány homloka. Hosszú +sorban ragyogtak a ióni oszlopok. Közöttük lassan lengtek a tavaszi +szellőnek kifüggesztett virágfűzérek láncai és az ünnepélyes +csendben egy-egy rózsa szirma nesztelenül hullott le az +előcsarnokban őrködő szent delphinek és galambok kőformáira. Az +áldozati oltáron meggyújtott myrthus fűszeres füstje, mint egy +ottfeledett, néma hymnus karcsún, egyenesen szállt föl az árkádiai +istenek azúrjába…</p> +<p>Múltak az évek. Elhagyatottan állt a templom. Ösvényét nem +érintette immár halandó lába. A vadon burjánzó füvet emberi léptek +helyett csak magányos hyácintusok szaggatták föl. Az ősi cyprusok +roskadozva hajoltak meg szomorúságuk súlya alatt. Lombjaik közé nem +szálltak le többé Aphrodite galambjai és a szent hetairák könnyü +térdei körül nem vertek többé hullámokat a bokrok virágzó +gallyai.</p> +<p>De egy napon a mezők csendje hirtelen megszakadt. A magas +Phigalia felől egy csapat keresztény zarándok jött le a tájra. +Megpihentek a pusztuló templom oszlopai alatt és mert Palesztina +felé arra vitt az út, új oltárt emeltek a régi fölé és reá +helyezték <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= +"Page_46">-46-</a></span> az istenasszony szobrát, mely a bozótba +zuhanva, elfeledve hevert nagy idők óta. Mezítelen márványtestét +ájtatosan befedték hosszú zarándokköpenyükkel, örökifjú fürteit, +melyek a tenger hullámzásának képére voltak formálva, nehéz +aureolával koronázták meg.</p> +<p>Új melegség járta át az elhagyott, megzöldült márványokat. Ismét +lobogott a szent tűz. Ismét szállt a myrrha és a tömjén füstje. +Felhői mint hajdan, illatosan foszlottak szét az áldott mezők +fölött és az annyi gyümölcsözéstől kimerült vén olajfák megifjodva +nevettek a szellőben száz meg száz ezüstajkukkal… A nagy Nyár +behatolt az újra fölszentelt templomba és hasonlóvá tette +önmagához. Beletükrözte szőke ragyogását a háromlábú pogány urna +szentelt vizébe, meggyujtotta az ereklyetartót, a mécsek és a +kelyhek aranyát és egy pillanatra habozva borult Krisztus szűz +anyjának szobra elé, mely fenségesen, fénytelenül emelkedett az +árnyak között. Aztán… megérintette a Nyár egy égő sugárral a +mozdulatlan kőkezet.</p> +<p>És csoda történt. A márvány kék ereiben lüktetve indult el az +élet; a dermedt mell fölszabadult, duzzadva emelkedett a durva +köntös ráncai alatt és odabenn a kőben megdobbant a Boldogasszony +szíve. A szent Szűz homloka körül lángott fogott a nehéz, byzanci +aureola, meleg lehelete nyomán kinyílt az ajka, azúrral szegett +szeme fölött megrezdültek a hosszú pillák. A Boldogasszony könnyű +mozdulattal vált el élettelen talapzatától és leszállt oltárának +lépcsőin.</p> +<p>A templom csillogó kövezetén tétován, ingadozva állt meg; ámulva +tekintett a kincsekre, melyek környezték. Magára hagyatva az +ismeretlen gazdagságok ragyogásában, hirtelen félelem fogta el. +Egész lelke riadtan fordult hátra. És újból látta a nazarethi +kunyhót, Judea szelid halmait, pálmák árnyékában a kutat, falainak +övében a lármás Jeruzsálemet, a mezítelen <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> Golgothát. +Szeme megtelt könnyel és pillantása az égre menekült, mely mélyebb +volt, mint a fehér galileai boltozat, hová isteni fia tekintett, +mikor a népnek az új Igét hirdette a Genezareth köves partjain.</p> +<p>„Jézus szerette az eget, a termést, a virágokat, a vizeket, +mindent, a mi élt és tiszta volt.“ És mintha ez a gondolat +kézenfogta volna a Boldogasszonyt, kilépett az előcsarnok oszlopai +alól.</p> +<p>A magas légből kerengve, rejtélyes galambok seregei közeledtek a +földhöz. Kitárt szárnnyal egy pillanatra mintegy megálltak az +aureolás szent fő felett, aztán kivált a fehér csapatból a +legfehérebb és a Boldogasszony vállára ereszkedett, mialatt ő +lassan haladt le a templom lépcsőzetén. Ösvényén suttogva +távolodtak egymástól a cyprusok, hogy utat engedjenek neki; a +hyácintusok lába alá sereglettek; körülötte, mint légies virágok, +koszorúban ringtak a pillangók.</p> +<p>És a Boldogasszony elindult a régi Árkádia mezőin. De a +mozdulattól homlokán lobogó lángot vetett a nehéz aureola; sűrű +fátyola alatt fullasztó lett a lég. Lankadtan, ingadozva állt meg +újból. Mintegy álomban, leemelte fejéről a szentséges koronát és +gyöngéden az érintetlen fű közé helyezte.</p> +<p>Gyorsabb lett a lépte, szabadabb a lélegzete és, mintha még +mindig álmodnék, mentében egy vad liliom virágára függesztette +szomorú fátyolát. Sötét haja fékevesztetten áradt szét a vállán és +a viharos hullámokban a nap tüze hirtelen vörös tündöklést +gyújtott.</p> +<p>Isteni bájjal emelte kezét a homlokához, szintúgy, mintha el +akarná törülni a súlyos aureola nyomát; és e mozdulat árnyékából +szeme szomjasan itta föl egy végtelen pillantásban az örök +ifjúságot, mely a mezőkön, az erdőkön, a forrásokon, az egész +mindenségen végiglüktetett… Mely messze időkben ismerte ő ezt a +tájat? Mikor volt az, hogy jöttére kivirágzottak itt a myrthusok? +<span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span></p> +<p>Lágy nevetés ömlött szerte a légben és a Boldogasszony egy +szentségtörő ajak lehelletét érezte a nyakán. Két karját védekezve +emelte föl; riadtan fordult hátra.</p> +<p>Maga mögött egy szárnyas, szép ifjút látott, aki, mintha gyors +repülés után akarna lecsapni, kitárt szárnyakkal ereszkedett +alá.</p> +<p>– Aeolos és Eos szülötte vagyok, – mondotta dallamosan. – Nem +ismersz hát reám?</p> +<p>A szent Szűz merengve pillantott körül. Révedezve nézett a +messzeségbe, hol a Kyllene magasba nyúló orma megsebezte az eget. +És mintha onnan, a szemhatárról terjedt volna szét a földön, jött +volna feléje az elfeledett antik mosoly, kinyílt az ajka és +mosolyogni kezdett ő is.</p> +<p>– Zephyros? Te volnál? Reád ismerek!…</p> +<p>– Te mondád, – susogta a tavasz szárnyas szelleme. – +Dicsértessék a visszatérted.</p> +<p>A Boldogasszony, hogy elrejtse legyőzhetetlen mosolyát, földre +sütötte a szemét. Lelkében ekkor távol, homályos képek ébredtek és +eltakarták a galileai látományokat. Úgy rémlett neki, mintha élt +volna, mielőtt a csillag leszállt Bethlehemben, régebben, sokkal +régebben, a végtelen időkben, az örökkévalóságtól fogva, mielőtt az +első virág kinyílt, mielőtt az első tavasz kivirágzott a földön. Ő +nemcsak az a szegény, alázatos asszony, aki egy judeai falu +kútjából merte a vizet és kit önakaratán kívül választott az Ur +angyala. Egy másik végzete is volt. Nemcsak Isten fiának adott ő +életet, de talán a világ boldogságának is.</p> +<p>Lágyan futó kacajjal lebbent át Zephyros a légen és amerre +elszállt, csillanó rezgés, susogás és illat ébredt a nyomában. A +fák törzsökében asszonyi formák mozdultak, légies leányok hintálták +magukat a lombok között, asszonyi testek lüktettek a források +felszínén. Az erdők mélyéből elfojtott nevetés, zengő dobogás +<span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span> hallatszott és a Visszatérő lépte alatt, +mintha a nap aranyából termettek volna, csillagos virágok nyíltak a +mezőn.</p> +<p>– Narcissos! – kiáltotta a Boldogasszony és hangja olyan új +volt, hogy összerezzent tőle. Aztán riadtan hallotta ismét a +távolból visszatérő kiáltását és a szomszéd berek sziklafalán egy +szomorú leány formáját látta meg.</p> +<p>– Echo! – szólította a nevén most, hogy fölismerte; majd sietve +indult le a domboldalon a gránátalmaligeten át, melynek gallyain +egyszerre termett a lomb, a virág és a gyümölcs. Hallotta, amint +feje fölött nagy gazdagságukban megpattantak a biboralmák, +hallotta, mikor lábához hullottak, föltárva leves +drágaköveiket.</p> +<p>Álmodozva hajolt le egy gyümölcsért, mely aranyvörösen +csillogott a fű között és e percben döbbenve emlékezett: újból +látta a szép királyi pásztort, ki a választás mozdulatával +nyújtotta neki az itélet aranyalmáját. Mint akkor régen, most is +csak szépségének pompáját viselte volna? Fátyoltalan volt hát +megint?… És egy istenasszony léptével haladt tovább a völgy +felé.</p> +<p>Odalenn, ősi platánusok százados árnyában, kanyargó partok +között futott az Erymanthos folyó. Tajtékzón, sustorogva verődött +az érdes szírteknek, zsongva hömpölygött a sima kavics fölött. De +egyszerre a domb felől közeledő léptek neszére várakozó, fenséges +csend támadt a völgyben. Elhallgattak a suttogó platánok, +elnémultak az állhatatlan vizek és a rengeteg egy pillanatra +visszatartotta nagy lélegzetét. A folyó megállt medrében, ragyogó +béke terjedt szét fölötte; átlátszó, mozdulatlan tükörré lett. És a +kék tükörben a Boldogasszony egy mondhatatlanul tiszta testet +látott, egy diadalmas főt, melyet a nyárnál gazdagabb <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> hajzat +koronázott és két nagy szemet, melyben egyesült minden csillagzatok +hatalma.</p> +<p>– Aphrodite! Aphrodite!</p> +<p>Az isteni név végigfutott a mindenségen, a füvektől az erdőkig, +a harmatcsepptől az óceánokig, a rögtől a messze hegyekig és a +szelek megszámlálhatatlan szárnyai fölkapták, vitték magukkal mint +repülő lantok húrjai.</p> +<p>– Aphrodite!</p> +<p>A forrásokból kék naiádok merültek föl; a fák törzsökéről, +hamadryádok váltak le, kinyújtva lombos zöld kezeiket; a bozót +sűrűjéből szőröstestü, dévaj satyrok szökdécseltek elő. Zene, +kacagás hallatszott az egész földön és a harmatos lejtőn, a pineák +rőt oszlopközén dübörgő vágtatással nyargaltak át a kentaurok +csapatai.</p> +<p>– Aphrodite!</p> +<p>És ekkor karcsú mezítelenségében, ragyogón, mint egy tiszta +láng, a gyermek Eros is hirtelen megjelent. Ibolyaszínű sötét haja +lobogott a szellőben, a foga fehérebb volt a jázminvirágnál és +kezében a végzetes íjj olyan hullámos, mint az anyja ajka.</p> +<p>– Aphrodite!</p> +<p>Valóban ő volt hát az ezer hymnusban, ezer imában ünnepelt. Az +éjek megtermékenyítője, a látható és láthatatlan, a vágyak vivője, +aki uralkodik minden felett, ami élő a magas légben, a termő +földben, a mély tengerekben. Valóban ő volt hát! Egy, öröktől fogva +egy, ki a fiatal földnek szépséget és szerelmet adott és az +elaggott világnak reménységet ad.</p> +<p>Olyan mozdulattal tárta ki karját, mintha egyetlen ölelésben +akarná átfogni a mindenséget.</p> +<p>– Mily álomból ébredek? – Pillantása híveire tévedt. – Élnétek +valamennyien?</p> +<p>– Élünk, – felelt egy óriási zengő kar. – A te <span class= +"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> öved az +élet örök köre. A te leheletedben élünk. Mi a Természet +vagyunk.</p> +<p>– És én? Ki volnék én?</p> +<p>– Te, – csendült a kar szava, – te minden asszony és minden +istennő vagy. Győzhetetlen, örökkévaló, ki a fényt és árnyat +szövöd, aki erőt adsz mindeneknek és megfékezel minden erőket. Óh, +csillagok, óh, tengerek istenasszonya! Te, ki a magot megérleled, +te, ki a végtelen forgatagában kerengsz.</p> +<p>A hymnus fölszállt, terjedt az ürben, megérintette a föld végső +határait és az ezernyi és ezernyi hangot fuvolájának szavával a +kecskelábú, kóbor isten, a nagy Pán vezette.</p> +<p>– Halljad istenasszony, halljad népeid hymnusát és add meg, hogy +soha el nem múló örömödben élhessünk tovább.</p> +<p>De ekkor hirtelen egy szomoruan édes hang hullámzott el az +ujjongó dal fölött. És hirtelen elnémult az éneklők kara. Nagy +csend támadt köröskörül; titokzatos rémület reszketett át minden +teremtményeken, mert ismét meglátták a kereszt árnyát, mely egy +messze napon a keleti égen emelkedett, ismét látták a vér szent +fátyolát, mely mint baljóslatu felhő a szemhatártól a szemhatárig +terjedt és hallották a szelet, mely végtelen siránkozásba csapott +át.</p> +<p>Az istenasszony mellében egyszerre fölvette a szív a távol hang +édes, szomorú lüktetését: tulajdon szíve dobbanásában ismert reá a +lengő bronz ájtatos dallamára. És ő is látta újból az emelkedő +fekete keresztet és a kereszten meglátta vérző fiát. De oldalán ott +volt a szárnyas gyermek, a szép lángoló ifjú, gyilkos +cyprusnyíllal, csalhatatlan aranyíjjal a kezében.</p> +<p>Bánatos asszonyi, fájó anyai büszkeség fogta el… az ő fiai a +legnagyobb istenek… És két fia közül melyik volt kedvesebb néki? +Jobban melyiket szerette? Azt-e, aki megsebzett minden embert, +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span> vagy azt, akit minden ember megsebzett? +Azt-e, aki megszenvedtetett mindeneket, vagy azt, aki mindenkiért +szenvedett? A myrthus-koszorúsat? A tövis-koronásat?</p> +<p>Mint akkor régen, térdén érezte ismét a keresztről leemelt +meggyötört test súlyát és a szeretet irgalmával hajtotta le fejét. +Ez a mozdulat istenibb volt a szépségnél.</p> +<p>Mikor hívón megint leszólt hozzá a bronz szava, szomorúságába +zárkózottan elindult, hogy fölvegye ösvényén lépteinek nyomát. Nem +fordult hátra, hasztalan hangzottak föl az elhagyottak kiáltásai, a +nagy Pán könyörgése, a dryádok siralmai, a kentaurok riadt +vágtatása. Nem állt meg többé, csak a vadliliom előtt, hogy +fölvegye fátyolát, csak az aureola előtt, hogy fölvegye a fű közül. +Aztán fátyolosan, megkoronázva haladt tovább a gyászos cyprusok +felé. Fekete árnyék borult reá; kialudt benne minden boldog emlék; +leigázva némult el örökre.</p> +<p>És a magasban a bronz csak énekelt tovább. Az elsötétült légen +lassú borzongás reszketett át; a megszentelt oszlopok közé +titokzatos homály ereszkedett. Mikor átlépte a templom küszöbét, +egyetlen egyszer, visszavágyóan hátrafordult. Feje fölött +szárnycsattogás hallatszott. Az alkony komor tüzében fehér galambok +seregei oszlottak szét és eltüntek az esthajnalcsillag +ragyogásában, mely mint az ég első könnye csordult ki a +boltozatból.</p> +<p>A Boldogasszony behatolt a csendes homályba. Lassan közeledett +az oltárhoz. Körülötte nem csillogott többé semmi: láthatatlanná +lett a fogadalmi kincs. Az éjszaka olyan hideg és szegényes volt, +mint a nazarethi kunyhóban, hová az Ur hirnöke elhozta neki a +csodás igét:… Ave… gratia plena: benedicta tu inter mulieres.</p> +<p>Elérte az oltárt és egy utolsó sóhajjal megadta <span class= +"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> magát az +ijedt csendnek. Érezni kezdte, hogy jeges dermedés emelkedik térde +felé, érezte, hogy szíve dobbanása késedelmeskedve gyengül.</p> +<p>Fölhaladt a lépcsők fokán; elfoglalta talapzatát; megtalálta a +régi mozdulatot. Merevedő testét elhagyta az élet végső melege, +ereiben színét vesztette a megalvó, sűrűsödő vér, az aureola súlya +alatt tömören keményedtek össze a szállongó, könnyü fürtök. Szíve +nem dobogott többé és az egyenletes, jeges dermedés mozdulatlan, +emléktelen kőszoborrá változtatta azt, ki a boldog Arkádia tükröző +vizében egy pillanatra viszontlátta önmagát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Az egyiptomi aranykigyó.</h2> +</div> +<p>Letette a tollat és hátradőlt a karosszékben. Egész életén át +dolgozott. Elkészült a nagy munka. Hajdan, ha erre a pillanatra +gondolt, sokkal ünnepélyesebbnek képzelte el. Most, hogy +bekövetkezett, kopottan változatlan maradt körülötte minden. Az óra +tovább ketyegett a falon. Az íróasztali lámpa épp úgy füstölt, mint +az előbb. Nem történt semmi különös pedig – ő befejezte „Egyiptom +pusztulásának“ tizedik kötetét.</p> +<p>Elhasznált pergament-arcán sajátságosan kezdtek mozogni az +aszott ráncok. Valami mosolyogni akart volna odalenn, sok minden +alatt, a lelke legmélyében, de a szája sehogy sem engedelmeskedett… +Torzan széthúzódott: elfelejtette a mosolygást régen.</p> +<p>Fiatal ember volt, mikor szerződést kötött a tudomány igazával, +– a saját hírnevével. Azóta szívósan, fanatikusan dolgozott.</p> +<p>Bejárta a Nilus nagy, hallgatag völgyének a romjait. Átkutatta a +thebaei sziklasírokat. Szóra kényszerítette Abydus királytábláinak +sok ezeréves néma rejtélyét. Leolvasta a templomfalak és +obeliscusok kőmondáit… kemény gránitromokból és lepkekönnyű +papyrus-tekercsekből tanult. <span class="pagenum"><a name= +"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p> +<p>Már őszült a haja, mikor az összegyűjtött anyaggal, mint egy +rablott kinccsel, elrejtőzött poros, csendes kis szülővárosába. Ott +hosszabbak és egyformábbak voltak a napok, mint máshol. És ő a +történelem bölcsészetének az algebrájával zavartalanul +magyarázhatta meg Egyiptom pusztulásának valódi okát.</p> +<p>Az első kötetben a legrégibb Egyiptom talányos arca fölött +szaggatta szét a mondák ködfátyolát. A másodikban összerombolta a +hyksosok pásztormeséit. Aztán dühösen, irgalom nélkül harcrakelt az +évezredek bűvöletével… Letépte a bálványdinasztiák aranypólyába +göngyölt mumiáiról a festett istenarcokat. Emberekké törpítette a +Ramsesek és Tunidák és a saisi pharaók emberfölötti árnyképeit. +Megölte az actiumi tenger és a Nilusmente valamennyi meséjét.</p> +<p>Gondolatainak és tudásának érintésétől meghaltak a mondák, +elapadtak a mesék. Csak hideg, föltétlen tények maradtak. +Csontvázak, romok és sírok. Ezeknek a gúnyos tanuskodásával +bizonyította be hetedik kötetében, hogy a lealázó szenvedély, mely +az imperátor Antoniust egy királyi hysterika – a degenerált +Kleopátra rabjává alacsonyította, a psychosisnak egyik fajtája +volt. A hátralevő három kötetben azután a pharaók birodalmának +végét a kiélt fajok elöregedésének csalhatatlan törvényeivel +igazolta.</p> +<p>Alapos munkát végzett. Elméletét józan pontossággal vezette +végig harmincegy egyiptomi dinasztián és tíz folio-köteten…</p> +<p>Közben, igaz, hogy eljárt kissé az idő, de hát… Fáradt +gyengédséggel pillantott le a kéziratára és mintha elismerést várna +valahonnan, tétován körülnézett a penészfoltos négy fal között.</p> +<p>Az ernyős petróleumlámpa világánál tátottan ásítottak feléje a +meddő karosszékek. Sohase használta őket senki. Az elferdült +könyvespolcról kifejezéstelenül <span class="pagenum"><a name= +"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> meredtek rá a mállott +kézikönyvek. Rég kivette a lelküket, nem volt többé köze +hozzájuk.</p> +<p>Egyszerre sajátságos ürességet érzett maga körül. Az üresség +tőle indult ki és szétáradt az íróasztalon… Valaminő halvány, ijedt +kérdés kezdett botorkálni a homloka mögött. Mit fog csinálni +holnap? Holnap és azután? Az üresség még egyre terjedt. +Elharapódzott a dohos divány, a székek, a könyvespolcok fölött. +Kivájta a bútorokat a helyükből és maga állt mindenüvé. Aztán +kiment a csukott ajtón a pitvarba. A vén tudósnak hirtelen eszébe +jutott, hogy odakinn sincs senki. A városkában sincs senki. Sehol +sincs valaki. Az üresség pedg ment tovább, ment és nyelte a +távolságot és a tért és már mindenütt ott volt, mire az öreg ember +kereső gondolatai megérkeztek.</p> +<p>Először esett meg vele életében, hogy észrevette a +magányosságát.</p> +<p>Az arca olyan kifejezést öltött, mintha kérdezni akarna valamit. +Hát csak dolgozni lehet egyedül? Ő most örülni szeretett volna!</p> +<p>Nyugtalan lett. Szinte fájdalmasan emelte ki, sok üléstől +gémberedett testét a karosszékből.</p> +<p>A szék nyögött. A deszkapadló ropogott. Járkálni kezdett a +szobában. Kidugta a fejét a pitvarba. Sebesen megint visszahúzta. +Kinyitotta az ablakot. Nem tudta, hogy kinyitotta. Visszaült az +íróasztalához és ritkán pislantó, merev madárszemével az ajtóra +nézett.</p> +<p>Miért néz az ajtóra? Ugyan ki jöhetne? Az atyját, az édesanyját +régen eltemette. Barátai sohasem voltak. Az asszonyok pedig… Ő csak +aranybarnatestű, gyöngyös egyiptomi királynőket ismert, akik sok +ezer év előtt meghaltak már.</p> +<p>Összevonta a szemöldökét, mintha messzelátón át elmosódott, +távol vidékeket nézne. Egyszerre eszébe jutott valaki… Iskolásfiú +volt még akkor. A nyers, fiatal éhségektől nem tudott aludni. Az +akácok virágoztak <span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span> és a nagy egyiptologus rossz verseket +írt. Azóta sok idő eltelt. A városkában már régen vén tudósnak +hívták a gyerekek és a szomszéd utcában szomorúan, lassan +megöregedett egy szép barna leány.</p> +<p>Ott, annak az utcának a végében, az összebúvó zsindelytetők +fölött, ütni kezdett a plébánia-templom toronyórája. Az öreg nem +számlálta, hányat üt. Mindegy volt neki. Úgyis csak az időről +mondott valamit. Az időről, amely múlik, vagy talán már el is +múlt.</p> +<p>A fal mentén nyekkent a polc. A lámpa sercegett. Kiszívott +kanócán körbe-körbe szaladgált a láng. Leguggolt, pislogott… +Egyszerre nem volt ott többé.</p> +<p>A vén tudós sötétben maradt. Bosszankodva keresgélte a gyufát. +Az egymás fölé hányt jegyzetek alatt fölborított valamit. Egy régi +agyagváza sima, hűvös kis testéhez ért a keze. Ki tudja, mióta állt +már az íróasztalán? Lomtár volt. Apró régiségeket tartott benne. +Ahogy jobban odanézett, úgy rémlett neki, mintha látná a sötétben. +A formáját, a színét és szája előtt a szétgurult régiségeket.</p> +<p>Nem értette, mi történt. Idegesen pillantott maga mögé… +Odakintről, a vasrácsra hajló akácgallyak között, gyöngéd, enyhe +holdvilág derengett be az ablakon. Mire visszafordult, már ezüstös +köd káprázott az íróasztalán is. Az öreg belehajolt a holdfénybe és +megfeledkezett róla. Nézegetni kezdte a kicsiny régiségeket. +Kéziratán ezeréves scarabaeus-kövek, múmiapólyák foszlányai, +zöldmázos terracotta-fetisek hevertek. Közöttük egy elvékonyult +arany kigyókarperec.</p> +<p>A multkoriban… Megrázta a fejét… Azelőtt volt; vagy harminc év +előtt. Luxor, – de lehet, hogy Abu Simbel környékéről hozta magával +az apró holmit. A pikkelyes aranykígyót pedig?… Most már +emlékezett: egy tevehajcsártól vette a gizehi nagy Sfinx tövében. +És azóta sohasem akadt ideje, hogy <span class="pagenum"><a name= +"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> tudományos alapon határozza +meg a kis karkötő korát és muzeális értékét.</p> +<p>Egy pillanatra valaminő kötelességszerü kényszert érzett, hogy +világosságot gyújtson és elővegye a nagyítóüvegét, de azért mégsem +mozdult. Furcsa, jóleső fáradság lepte meg. Lefegyverzetten, +zsibbadtan pihent, mintha mindenből kikapcsolódott volna és +semmivel sem függne össze többé. A fejében kerekek voltak, melyeken +azelőtt szíjak forogtak és munkára kényszerítették a kerekeket. A +szíjak könnyen, simán lesiklottak. Most maguknak forogtak a +kerekek, zümmögtek és nem végeztek semmit. És ez jó volt.</p> +<p>A nyitott ablak előtt szél járt az akácfák között, izgatott +terhes szél. Szagok sodródtak vele és zöld színekre kellett +gondolnia tőle. Mintha virágos rétek repültek volna át a városon és +erdők és hegyi vízek és fölszántott, nedves barázdák.</p> +<p>Az akácgallyak inogtak az ablakrácson. A holdfény mozgott az +íróasztalon. Az öreg gyorsan, erősen lélegzett. Egyszerre +meghökkent… Olyasmit érzett, mintha fejében a fölszabadult kerekek +visszafelé forognának, elferdülve, sebesen. Egy pillanatig tartott. +Aztán már nem birt ilyesmikkel törődni. Köröskörül valószínütlenül +elbillent minden. Mintha a holdfény és a sokszagu, bomlott szél +légverése nyúlt volna a dolgokhoz.</p> +<p>A holdfény, a veszedelmes hamisító… Nem gondolta tovább a +gondolatát, de azért nyugtalan félöntudattal oldalt hajolt, hogy +kivonja magát a hold világosságából. Mozdulata közben +elkáprázhatott a szeme. A kígyó finom testén emelkedni és horpadni +kezdtek az aranypikkelyek. Aztán, mintha fészekben lenne, hirtelen +karikába csavarodott a pharaók históriája fölött. Lapos kis fejét +emelve tartotta. Jáspis szeme fénylett, mintha látna.</p> +<p>A tudós nem vette le róla a tekintetét. És mialatt <span class= +"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> mereven +nézte, a nilusmenti kigyó ott a holdfényen, rejtélyesen hívni +kezdte a Mesét. Az öreg ember tiltakozó agya hiába vergődött. Nem a +könyve Kleopátrájára, hanem arra a másikra kellett gondolnia. Az +jött feléje, tapadó ezüstös fátylai alatt, isteni mezítelenségében. +Jött… És egyszerre egész bűbájával kilépett a megöltnek hitt +meséből az az álomszemű egyiptomi királyasszony, aki Antonius +ajkán, tébolyítón marcangoló csókjával, egy percre visszatartotta a +világ lélegzetét.</p> +<p>Az öreg ember apró madárszemével riadtan, elragadtatva +pislogott, mintha gyönyörű, idegen fénybe nézne: az aranykigyó urrá +lett Egyiptom tizkötetes pusztulása fölött… De csak egy pillanatra. +A tudós már nem gyönyörködött. Hirtelen zavaros aggodalmat érzett. +Hátha az a régi mese az élet és az igazság és az ő könyve, az +agyrém? Hátha nem a kilobbanó nagy vénségben, hanem magában a nagy, +lángoló ifjúságban: a szerelemben van benne Egyiptom igazi +története?</p> +<p>Két kezével kapott a fejéhez, mintha a fajok elvénülésének a +tántorgó elméletét akarta volna föltámogatni a homloka mögött. +Begörbülő ujjai között szánalmasan kezdett remegni a feje és +szegény öreg szeme kétségbeesetten meredt az ajtó felé, mintha +várna valakit, aki neki ad igazat. De onnan, az ajtó felől, megint +csak az üresség tudata állt eléje. Senkije sem volt a világon. +Behúnyta a szemét és fölsóhajtott. Valaminő tévedés lehetett az +életében… Vajjon nem volt-e meg ugyanaz a tévedés a könyvében is? +Bizonytalanul derengett át a gondolatán, hogy mind a kettőben +megölte a mesét, hogy nem volt szíve egyiknek sem…</p> +<p>Ebben a pillanatban belökte a szél az ablakot. Az öreg +fölrezzent és kinyitotta a szemét. A holdfény már lefordult az +íróasztaláról. A becsapódott ablak mögött, a megszokott, otthonos +penész-szag érzett és „Egyiptom <span class="pagenum"><a name= +"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> pusztulásának“ fehérlő +kéziratán, a kis aranykígyó, már csak egy darab élettelen +archeológia volt.</p> +<p>A vén tudós megdörzsölte a szemét, mintha bolondot álmodott +volna és egészen föl akarna ébredni. Kissé szégyelte magát. Oldalt +nézett, köhögött, a torkát köszörülte. Aztán fölényesen visszatette +a vázába az aranykígyót és… a tíz kötet indexére és a +halhatatlanságra gondolt. <span class="pagenum"><a name="Page_61" +id="Page_61">-61-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Ő volt.</h2> +</div> +<p>A nagy orosz mocsarak felől repülő, fehér förgeteget hajtott a +szél a határmenti városra. Az örvénylő hóban meleg emberi hajlékok +kitaszított fénye didergett remegve az ablakok előtt. A házak alján +kisértetiesen követték egymást a behavazott utcalámpák. Föllobbanó, +eltünő apró fénypontok. Mintha viaszgyertyás körmenet kanyargott +volna lefelé a hegyoldalon. A holtra fagyott folyó vén hídján két +kicsiny lángsor szaladt át. A toronyóra tompán ütött. És ekkor +egyszerre, mintha láthatatlan kezek tüzet csiholtak volna egy +óriási fekete falon, lefutó ragyogások támadtak az éjszaka +sötétjében: a templom csúcsíves ablakai élni kezdtek a zimankó +alatt…</p> +<p>Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, +kinn az országútján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a +városvégi korcsma felé.</p> +<p>A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, +az ázott darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú +asztal körül fáradtan, szótlanul ittak az emberek.</p> +<p>Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók. Az egyetlen +széken egy katonaviselt ember ült. A kemence mellett a megolvadt, +havas lábnyomok között vöröshajú asszony feküdt a padlón. Félig +nyitott szemmel, <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span> fájdalmas arckifejezéssel aludt. +Szétterített szoknyáján két gyerek vinnyogott.</p> +<p>A korcsmáros időnként bedugta fejét a söntés felől és egy darab +szénnel számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat.</p> +<p>A fuvarosok pálinkát akartak.</p> +<p>Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és +káromkodott. Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a +lámpa felé emelte és hunyorogva átnézett lyukas talpán.</p> +<p>A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A +félszemén tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, +az arca vörös és fényes volt a fagyástól.</p> +<p>Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a +földön kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vöröshajú +asszony felült és szitkozódva hívta az Istent.</p> +<p>– Hiába hívod, úgy se jön!</p> +<p>– Bezzeg nem jön, – dörmögte a félszemű ember, – nálam se járt +soha.</p> +<p>– Nálam se…</p> +<p>– Az Isten is olyan, mint a pénz… csak az urakhoz megy.</p> +<p>Egy hórihorgas, borzas diák fölsóhajtott:</p> +<p>– Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten +volna, azt már igazán…</p> +<p>Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott és +egy csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. +A szeme sajátságosan égett, kiálló pofacsontján tüzelt a feszes +bőr. Rekedten rivalt a diákra:</p> +<p>– Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!… Mindennek vége +legyen!</p> +<p>A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett: <span class= +"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span></p> +<p>– De hát mi lesz, ha semmi se lesz?</p> +<p>– Hát semmi! Az a legegyszerűbb…</p> +<p>A félszemü közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz.</p> +<p>– Honnan kerülsz ide, testvér?</p> +<p>– Az asztal alól, – dörmögte a katonaviselt.</p> +<p>A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek.</p> +<p>A tüdővészes ember sebes, bizalmatlan pillantással nézett körül, +aztán olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták.</p> +<p>– Szibériából?… – ismételte ijedten a félszemű és hirtelen odébb +húzódott.</p> +<p>A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az +arca.</p> +<p>– Te is megszöktél?</p> +<p>Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva rettentően és a +köhögése úgy hangzott, mintha a mellében vásznat hasogattak +volna.</p> +<p>– Sokan voltatok odaát? – kérdezte a diák elgondolkozva.</p> +<p>– Sokan…</p> +<p>– Hát ők hol maradtak?</p> +<p>Az orosz lehorgasztotta a fejét és fásultan faragni kezdte az +asztal deszkáját.</p> +<p>A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra +nézett.</p> +<p>A katonaviselt oldalba lökte.</p> +<p>– Tán vársz valakit?</p> +<p>– Csendőrt vár! – a diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok +zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg +fuvarosok.</p> +<p>– Se Isten, se cár, se urak, se semmi!…</p> +<p>A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel +verte az asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A +korcsmáros fenyegetődzött.</p> +<p>A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p> +<p>– Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál +előtte, mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak +előtt is.</p> +<p>– Nem állnék föl senki előtt! – a félszemű dühösen rázta +csizmáját a levegőben és a hangja sűrű lett, mint a sár.</p> +<p>– Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám +a fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos.</p> +<p>– Fogd be a szád! – rivalt rá a katonaviselt.</p> +<p>– Te fogd be a szád! – kiáltoztak a munkások ellenségesen. – Te +se a cárnak, csak a ruhájának állnál föl.</p> +<p>– Hiszen a ruha a cár! – üvöltötte a borzas diák. – A csendőr is +csak ruha, az urak is csak ruhák!</p> +<p>A félszemű csúfolodva vigyorgott a katonaviselt emberre.</p> +<p>– Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom +Istenem, hogy nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a +kabátja előtt…</p> +<p>Az orosz szárazon köhögött.</p> +<p>– Minden csak ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki +kicsoda, mondja annak, aki elhiszi… Egy pillanatra lopva, +elégedetten föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, +figyelmesen faragta tovább az asztal deszkáját.</p> +<p>A katonaviselt nem mert többet szólni. A munkások lázba +jöttek.</p> +<p>– Nem tiszteljük senki ruháját!</p> +<p>– Nem tisztelünk semmit!</p> +<p>– Csak a pálinkát…</p> +<p>– Az éhséget!</p> +<p>– Azt se, amíg lopni lehet!…</p> +<p>– Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is!</p> +<p>A félszemü tenyérével csapkodta a padlót. <span class= +"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p> +<p>– Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen… Nincs +olyan…</p> +<p>A korcsma fölött ebben a pillanatban, nyugalmas, érces +szárnycsapással suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent +az apró ablakok üvege… Odakinn tompán zúgott át a hóviharon a +templomi harangok éjféli szava.</p> +<p>– Karácsony van. Krisztus a földre jött, – mondotta a vöröshajú +asszony a szegletben és keresztet vetett.</p> +<p>Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen +arcok gyűlölködő izgalma, mintha fölengedett volna. Bárgyú +visszagondolás kifejezése tükröződött az ittas szemekben.</p> +<p>Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, +csavargók, mindannyian elmúlt karácsonyéjjelekre emlékeztek. +Behavazott templomok, éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt +gyertyák…</p> +<p>– Nem állunk föl… dadogta egy hang halkan, csökönyösen.</p> +<p>– Nem állunk föl… – hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha +a harangzúgás szorította volna össze a torkukat.</p> +<p>És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. +A harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső +nagy sötétből a korcsmaszobába.</p> +<p>Odabenn hirtelen csend támadt.</p> +<p>A hóviharban rongyos daróckaftánban egy koldus állt a küszöbön. +Az arca halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapzódott a +vállára. Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a +végtelenség magányos szomorúságával nézett az emberekre.</p> +<p>És a füstös, zsúfolt csapszékben egyszerre fölálltak +valamennyien… <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= +"Page_66">-66-</a></span></p> +<p>A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint +aki ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna +kolduskaftánjának bő újja eltakarta mellén összekulcsolt két kezét. +Lépte nem vert zajt a megilletődött csendben, mégis haladt, +mozdulata nem látszott, mégis mintha köntösének suhanása szelíden +megsimogatta volna az elfehéredett arcokat.</p> +<p>Mindenki ránézett és… senki se tudta, hogyan történt, – +egyszerre nem volt ott többé…</p> +<p>Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. +Értelmetlen zsibbadt kifejezéssel fordultak össze a tekintetek.</p> +<p>– De hát miért álltunk föl?</p> +<p>– Ő volt, – mondotta az asszony halkan. <span class= +"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Te csak dolgozzál.</h2> +</div> +<p>Az átjáró ház légvonatos, nagy udvarában mindenki Pintyőkének +hívta a madárkereskedőt. Pedig, ajtaja felett a falon, rég belepte +a korom a cégérnek oda mázolt idétlen pintyet, melynek a neve +leszállt reá.</p> +<p>Földszintes szobája a hátsó lépcső mellett húzódott meg és az +emeleti folyosó árnyéka nem engedte a küszöbig a napot. A szoba +kicsiny és kényelmetlen volt. Kalitkák lógtak az ajtószárnyon, az +ágy felett, köröskörül a sötét üregekben, a zeg-zúgos falon. +Kalitkák álltak az ablakdeszkán, a szekrény tetején, a földön, az +asztalon, még az egyetlen széken is.</p> +<p>Pintyőke nem ülhetett tőlük kényelmesen soha. Az asztalt sem +használhatta. Az ágyban nem mert nyújtózkodni. És ettől a +határoltságtól lassankint olyan határoltak és apróak lettek a +mozdulatai, mintha kalitkában élt volna ő maga is. Egy madárszagú, +szűk kalitkában, melynek négy fala között tanította évek óta +énekelni váltakozó madarait.</p> +<p>Munka közben kimért, kicsiny lendülésekkel, furcsán szökdécselt +ide-oda. Csőrös orrát bedugta a drótszálak között a madarakhoz és +nagy csupasz száját szinte fájdalmasan összecsucsorította. Mialatt +fütyölt, arca sajátságosan gondtelt kifejezést öltött. Félig +lehunyta <span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span> a szemét, kiálló gégecsontja pedig, mint +egy szivattyú, fáradhatatlanul járt fel-le a gallérja nyilásában. +Hangja ilyenkor túlcsattogta a madarak hangját. Kihallatszott az +udvarra és az ajtószárnyra kiakasztott rozsdás kalitkából +visszafelelt még a mogorva öreg rigó is.</p> +<p>Ha a madárkereskedő elhallgatott egy pillanatra, hogy lélegzetet +vegyen, egyszerre úgy hangzott, mintha temérdek pattogó kis óra +kezdett volna ketyegni a csendben. A sok apró madár falánkul +csipegette a kendermagot. A szoba olyan lett, akár egy órásbolt. +Köröskörül ketyegő nesz surrant végig a falon. A kalitkákban, mint +az ingák, ide-oda lendültek a madarak.</p> +<p>Az udvarról bekiáltott a gombkötőmester inasa:</p> +<p>– Jó reggelt Pintyőke!</p> +<p>A madárkereskedő mérgesen kapta fel a fejét. Csupasz szája +kinyilt és mint egy vékony hasítás, szinte egyik fülétől a másikig +szaladt.</p> +<p>A suhanc vásottan nevetett. Pintyőke pedig hirtelen becsukta a +száját, mert homályosan maga is érezte, hogy ebben a pillanatban +olyan volt, mint egy madár.</p> +<p>Mint egy madár… Ezzel kosarazta ki a mozsár-utcai özvegy +asszony, mikor megkérte a kezét. Ezt kiabálták utána az utcabeli +gyerekek. Mindig ezt, – mindenütt.</p> +<p>Lehorgasztotta a fejét. És mialatt sovány, köszvényes +mutatóujjával megfenyegette a gombkötőinast, szórakozottan +visszabújt a kalitkák közé. Nem ért rá, hogy igazságot tegyen a +gyerekkel. Ő nem ért rá soha semmire…</p> +<p>Pedig vevője ritkán akadt. Mintha elfogytak volna a régi +ábrándos iparos kisasszonyok, a külvárosi iskolásleányok, a +magányos öreg varrónők, a cselédszerzőnék, a planétás +asszonyok…</p> +<p>Pintyőke nem bánta. Szerette a madarait. Külön-külön +<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> szerette mindegyiket és örült, ha nem +vitték el őket hirtelen és egy kicsikét az övéi lehettek.</p> +<p>A kapu felől lépések jöttek át az udvar kövezetén. Fülelni +kezdett. Megismerte a közeledő nagy, nyugodt lépéseket.</p> +<p>„Az öreg lesz“. Szívesen kikukkantott volna az ajtón. De most +igazán nem hagyhatta félben a tanítást.</p> +<p>Mialatt lélekszakadva fütyölte végig a kis cinke leckéjét, +valaki megállt az ajtónyílásban. Nem szólt, nem mozdult, csak állt +és sajátságos, szánakozó mosollyal nézte a madárkereskedőt.</p> +<p>Pintyőke megtörölte fütyöléstől nedves száját a keze fejével. +Felpillantott. Csakugyan az öreg volt. Mint máskor, most is +kiválasztott egy madarat. Alkuvás nélkül fizetett. Fogta a +kalitkát, bólintott, elment.</p> +<p>Sietség nélkül ment a kapu irányába. És hatalmas kezében, a +lépte szerint, nyugalmasan lóbálta a kis kalitkát.</p> +<p>Pintyőke egy pillanatig meredten nézett utána. Már nagyon sok +madarat adott el neki, de azért nem tudott róla semmit.</p> +<p>– Furcsa… furcsa… motyogta magában aztán, a szó közepén hirtelen +másra gondolt. Eszébe jutott, hogy a sármánynak nem adott vizet. +Fontoskodva visszaugrott a küszöbről. Egészen úgy ugrott, mintha +kalitkában egyik nádvesszőről szökkent volna át a másikra.</p> +<p>Az udvaron végig csoszogott a házmesterné és a hátulsó lépcső +aknájában meggyujtotta a gázt. A nyitott láng süvítve fütyölt a +légvonatban. Ettől a nesztől, mintha alkonyati jeladás lett volna, +felberzentették tollukat a madarak. Álmosan, inogva, gomolyagba +fúvódtak a kalitkarudakon. Szárnyuk alá dugták a fejüket. Puha, +pici pelyhek libbentek le a drótházikók kendermagos homokjára.</p> +<p>Lassan-lassan Pintyőke is elálmosodott. Bóbiskolva <span class= +"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> +megvacsorált a térdén. Megette a salátaleveleket, melyeket a +madarak meghagytak, aztán óvatosan bebújt a kalitkák között az +ágyába.</p> +<p>Korán feküdt, korán kelt. Minden reggel szürkület előtt indult +útnak. Ilyenkor vesszőket vitt a hóna alatt és a kezében üres +kalitkát, meg egy vasfazékban madárfogó lépet.</p> +<p>Ismerte az erdőt a városon túl; ismerte a fészekfosztó fiúkat. +Olyan régen ismerte már őket, hogy közben sok iskolakerülő fiúból +ember lett, a cserjésből pedig erdő és irtás és megint csak erdő. +Új fészkek, új fészekfosztók… Csak Pintyőke élete nem +változott.</p> +<p>Egy napon azonban mégis történt valami. A madárkereskedő +egyhangu életét csodálatos esemény zavarta meg. Odakinn az erdőn +egy cinege akadt a lépesvesszőjére, mely olyan gyönyörűen fütyölt, +mint ahogy csak az ő madarai tudtak fütyölni. A kezébe vette, +nézegette. Ráismert. Az ő régi kedves kis cinkéje volt, melyet az +elmúlt tavaszon adott el valakinek. Kinek is? Egyszerre eszébe +jutott az öreg.</p> +<p>Ezentúl gyakran gondolt reá és amit azelőtt sohase tett, munka +közben sűrűn pillantgatott az ajtó felé Szerette volna tudni, +hogyan szökött meg a madár? Összeszedi a bátorságát. Megkérdi az +öregtől. Beszélni fog vele!</p> +<p>Hanem aztán, mikor egy napon újra eljött az öreg és szó nélkül +megvásárolta másodszor is ugyanazt a cinkét, Pintyőkének tátva +maradt a szája és nem mert kérdezősködni. Hideg borzongás futott +végig a hátán. Először jutott eszébe, hogy ez a sajátságos vevője +nem változott, amióta ismeri. Először gondolt arra, hogy vajjon +hová viszi az ő madarait?</p> +<p>Mikor a küszöbről utána nézett, érezte, hogy nem birja elviselni +a bizonytalanságot. Izgalmában nagyra szánta magát. Hirtelen +leakasztotta az ajtószárnyról a kifüggesztett kalitkákat. Rázárta a +madaraira az <span class="pagenum"><a name="Page_71" id= +"Page_71">-71-</a></span> ajtót és a fal mellé lapulva, +szökdécselő, furcsa lépésével utána osont az öregnek.</p> +<p>A szennyes, fülledt bérkaszárnyák elmaradtak. Gyárak, +földszintes udvarok, házikók, üres telkek, zöldséges kertek… A +város elfáradt, megállt. Az öreg pedig még egyre ment előre, nagy, +nyugodt lépéssel és kezében csendesen lóbálta a kis +nádkalitkát.</p> +<p>Már látszott az erdő. A sötétzöld háttéren fehéren világított az +aggastyán fedetlen, galambősz feje.</p> +<p>A madárkereskedő szinte bánni kezdte, hogy otthagyta a madarait, +a temérdek sürgős munkát és így bolondjában szalad világgá. Ebben a +pillanatban egyszerre váratlanul megállt az öreg.</p> +<p>Pintyőke is megállt. Lenyügözve, lihegő mellel hajolt előre. +Kimeresztette a szemét. Azt hitte, nem jól lát.</p> +<p>Az öreg felnyitotta a kalitkát és a cinke sietség nélkül, lassan +kiugrált az ajtaján. Aztán felszökkent, mintha a levegőbe +hajították volna és nyílsebesen nekirepült az erdőnek.</p> +<p>Pintyőke felordított:</p> +<p>– Mit csinál! Hogy meri…</p> +<p>Az öreg a hang irányába fordította a fejét. Mikor megpillantotta +a hadonászó embert, kissé felrántotta a fél vállát.</p> +<p>Pintyőke tájtékzott a dühtől.</p> +<p>– A madaram…</p> +<p>Az öreg nyugalmasan mosolygott.</p> +<p>– Megvettem, hát az enyém volt!</p> +<p>Pintyőke harciasan szétvetette a lábát. Két kezét a +nadrágzsebébe nyomta és olyan mérgesen belemarkolt a tulajdon +zsebébe, mintha a nadrágjánál fogva, önmagát akarta volna a +levegőbe emelni és az öreg arcába dobni.</p> +<p>– Megvette… fuldokolta fenyegetően, – de hát mi az ördögnek +vette meg? <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span></p> +<p>– Hogy eleresszem! – Az öreg nagy, messze tekintettel elnézett +az erdők felett. Aztán lepillantott Pintyőkére és szeliden +folytatta. – Jobb szerettem volna, ha nem tudod meg. De ha már így +esett, hát igyekezzél elfelejteni, amit láttál.</p> +<p>A madárkereskedőt meglepte a hang, a szó. Valami megrezdült a +belsejében és mint mikor a madaraknak fütyölt, félig lehunyta a +szemét. Az arca végtelenül gondtelt kifejezést öltött. Gégecsontja, +mint egy szivattyú, izgatottan járt fel-le a gallérja nyílásában. +Egyszerre elferdült a szája és mintha keskeny mellében összeestek +volna a csontok, inge felett behorpadt az elnyütt, rövid kis kabát. +Megérezte, hogy milyen kiéhezett és szánalomkeltő a formája és +ezalatt úgy rémlett neki, mintha felfogná az öreg gondolatát.</p> +<p>– Igaz, hogy rosszul megy az üzlet, – panaszolta szomorúan. – +Rosszul megy már régen… De ha segíteni akart rajtam, miért tette +így? Miért nem adta ide inkább egyszerűen a pénzt? Hiszen annyit +vesződöm. Olyan korán kelek. Töröm magam szélben, hóban, rossz +időben. Az ázott fák sikosak. A köszvény is kinoz. És a sok +fütyölés, tanítás, semmiért… Csak, hogy kinyissa a kalitkákat.</p> +<p>– Hogy a madaraiddal mi történik, ha már egyszer elvégezted a +magad munkáját, az reád nézve mindegy legyen.</p> +<p>– Madarakat fogni, hogy eleresszék őket… sóhajtotta az emberke +megértés nélkül, fájdalmasan.</p> +<p>Az öreg mélyen, erősen a szeme közé nézett:</p> +<p>– A fontos az, hogy dolgoztál és hitted, hogy érdemes. Most +pedig eredj haza. Ne gondolj arra, amit láttál. Csak dolgozzál +tovább. Mert mialatt dolgozol, érzed, hogy élsz és el tudod +felejteni, hogy meg fogsz halni. És… ezért tesztek ti mindent, amit +tesztek. <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= +"Page_73">-73-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A mesekönyv kis hercegnője.</h2> +</div> +<p>Egy réges-régi mesekönyvben éldegélt az aranyhajú kis hercegnő. +Mióta vissza tudott emlékezni, mindig ott élt a könyvben egy színes +kép tornyos lovagvárának az erkélyén és nagy ibolyakék szemével +mozdulatlanul nézett le a tájra, mely sohasem változott.</p> +<p>A kis hercegnő olyan szép és olyan szőke volt, mint amilyenek +csak a tündérmesék hercegnői lehetnek. Aranyhímes, hattyúfehér +ruhát viselt, gyöngyös kis tarsoly függött a csípőjén és a kezében +egy liliomot tartott. De ez az örökös liliom fárasztotta őt, nem +volt értéke a szemében, mert eddig még senki sem akarta elvenni +tőle… El szerette volna dobni. Ki szeretett volna futni a képből, +hogy meglássa valahára, milyen túl a mesén a világ.</p> +<p>Rég megúnt mindent odabenn a könyvben. Únta a sárgasugaras +napot, mert mindig sütött a felhőtlen égen; únta a vérpiros +rózsákat, mert mindig nyíltak a bástyák falán és mindennél jobban +únta azt a bársonyzekés, ifjú hegedőst, aki pávatollas fövegével +egy virágzó hársfasor mélyéből jött feléje, szüntelenül jött… jött +és sohasem ért el hozzá.</p> +<p>Kimondhatatlanul egyhangúnak találta az életet és szinte már nem +bírta többé elviselni, mikor váratlanul egy kézzel írott csodálatos +papirlap került a mesekönyv <span class="pagenum"><a name="Page_74" +id="Page_74">-74-</a></span> nyomtatott lapjai közé. Valaki +titkolódzva, éjnek idején egy levelet bújtatott el a könyvben. A +levél meglapult a mesék között és egészen csendben volt. Meg se +mozdult, de azért körülötte virágszagú melegség szűrődött át az +avult lapokon, mintha nyugtalanítóan a tavasz áradt volna ki +belőle.</p> +<p>Ez a tavasz megérintette a kis hercegnő kicsiny, sóvárgó testét. +Vágyakozni kezdett valami után, amit nem ismert. A szeme +idegenszerűen nagy lett és az arcocskája halavány. Kínlódott a +mondhatatlan, mozdulatlan, hontalan vágytól. És egyszer, mikor kinn +a világban véletlenül éppen éjszaka volt, míg a képen konokul +sütött tovább a sárga nap, kétségbeesésében segítségért +kiáltott.</p> +<p>A mesekönyv száz lapján hangzott át a kiáltása és egy vén +varázslónő, aki a szomszédos kép festett rengetegében éldegélt, +meghallotta a kiáltást és megszánta az unatkozó hercegnőt.</p> +<p>A varázslónő kunyhója felett a várkert sáfránszínű örökös napja +helyében a mesék soha sem fogyó ezüstös holdkorongja világított. A +pávatollas hegedős helyett pedig kígyók és békák igyekeztek előre +mozdulatlanul. A varázslónő is tudta hát, milyen szomorú az +egyhangúság és arra is emlékezett, hogy hajdanában, mikor még nem +volt ilyen kopott és öreg, gyakorta elkalandozott a mesekönyvből a +változó világba.</p> +<p>A vén boszorkányok szívesen oktatják ki a fiatal hercegnőket… Ő +sem tétovázott sokáig. Fejébe nyomta csodahegyes süvegét, +beburkolta magát bűvös köpenyegébe, aztán hirtelen átnyargalt a +mesekönyv száz nyomtatott lapján. Lihegve nyargalt a fekete sorok +között, a fehér dülőútakon és betoppant a lovagvár napsütötte +kertjébe.</p> +<p>A varázsvessző megsuhogtatta a levegőt, és az erkélyen csengőn +felnevetett a kis hercegnő. Első mozdulatával eldobta a liliomot, +aztán kecsesen összekapta <span class="pagenum"><a name="Page_75" +id="Page_75">-75-</a></span> aranyhímes pici uszályát és boldogan +iramodott át a lovagtermen, a hosszú folyosókon.</p> +<p>Már a toronylépcsőn szökdécselt lefelé. Siető alakja a lépcső +fordulóinál sebesen bukkant fel és sebesen tűnt tova az apró +ablakok nyilása mögött. Egyre lejebb látszott, mintha sülyedt volna +a toronyban. Fátyola, mint egy fehér ostorcsapás lobogva, hirtelen +kanyarodott utána. Egyszerre csak kiszaladt a várkapun, de nem a hű +hegedős felé, aki már olyan régen jött, hanem ki a kertből, a +képből kiszaladt a lap fehér peremére.</p> +<p>Mintha felhőkön át szűrődött volna, a mesék messzeségéből, +tompultan hangzott utána a varázslónő intelme.</p> +<p>– Vigyázz te Operenciás királyok leánya! Térj haza az első +kakasszóra, különben szörnyen meglakolsz…</p> +<p>– Visszajövök időre! – kiáltotta a kis hercegnő könnyedén és egy +merész szökéssel beleugrott a mesekönyvből a valóságba.</p> +<p>A zökkenés nagy volt és a hercegnő megtántorodott egy +pillanatra. Egy könyves polcon állt, fenn a magasban. Szepegve +kapaszkodott a polc faragványaiba és ibolyakék szeme csodálkozva +nézett bele a világba. A világ tele volt könyvvel. A világ sötét +volt. Csak a tulsó végében sütött rózsaszín selyemháztető alatt egy +kicsiny nap. Fényénél halvány fiatal asszony olvasott egy +levelet.</p> +<p>A kis hercegnő figyelmesen nézte őt és meglepődve ismert rá a +kezére. Hiszen az a szép gyűrűs kéz rejtette el a mesekönyvbe a +nyugtalanító levelet, melyből a tavasz áradt… Más egyéb is jutott +az eszébe. – Réges-régen, hajdanában, mikor az asszony még rövid +ruhácskában járt és a haja lobogott a szélben és a mesekönyv minden +éjjel a párnája alatt aludt, – akkoriban nagyon jó pajtások voltak +ők ketten. <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span></p> +<p>Azóta magasra nőtt az egykori vásott kis leány, megszépült és +megváltozott. Szelidebb lett; most szinte elfogódottnak látszott. +Minduntalan előlről kezdte olvasni a levelet, minduntalan a +kandalló oszlopos órájára nézett.</p> +<p>Az óra ütött. Az asszony hirtelen felállt és sajátságosan +mosolygott. Ez a mosoly az ajkán maradt, míg lábújjhegyen az +ajtóhoz nem ért. Egy pillanatig hallgatódzott, aztán feltárta az +ajtót. Langyos, mámoros éjszaka igézete, trücskök halk cirpelése, +idegenszerü messze madárfütty áradt a szobába. Az asszony hátra +eresztette a fejét és ellenállhatatlanul ment ki a szabad ég alá, +úgy, mintha oda akarta volna adni magát az éjszakának, mintha a +boldogságba menne…</p> +<p>A kis hercegnő is oda vágyott menni. Egyszerre minden áron +szabadulni akart a polcról a bőrköpenyes, selyem- és papirruhás +könyvek közül. De a polc kegyetlenül magas volt és ő gyenge és +kicsiny.</p> +<p>Szerencsére a szomszédos könyvben egy ifjú veronai nemes lakott, +akit Romeonak hívtak. Az ifjú veronai mindig kéznél tartott egy +kötélhágcsót. Lovagiasan felajánlotta a hágcsót a kis hercegnőnek +és mivel járatos volt az ilyesmiben, lesegítette őt a magasból az +ablakdeszkára.</p> +<p>A nyitott ablakon át egy futórózsa gallya nyúlt be a szobába. A +kis hercegnő megfogódzott benne. A gally meghajlott alatta, +átemelte a falon és szeliden letette a kertbe.</p> +<p>A kert, csodák-csodája, egészen olyan volt, mint a kis hercegnő +mesebeli kertje. Csak a nap volt más az égen. Sugártalanul +világított, kéken, andalítón, szeliden. Ezüstös fényében rózsák +nyiltak a várfalán. Tornyok, erkélyek mindenütt… és a virágzó +hársfasor zöld mélyéből egy férfi közeledett épp úgy, mint a hű +hegedős. Csakhogy ez jobban sietett. Minden lélegzettel fogyott a +távolság és egyszerre ott állt a kis hercegnő előtt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p> +<p>– Te vagy a világ legszebb és legszőkébb hercegnője, – suttogta +elragadtatva.</p> +<p>– És te, ki vagy? Hogy hívnak? – kérdezte szívdobogva a kis +hercegnő.</p> +<p>– Szeretőnek hívnak, – mondotta az idegen.</p> +<p>– Szerető?… Milyen szép neved van…</p> +<p>Az idegen lehajolt és megcsókolta őt.</p> +<p>– Mi volt ez, – a kis hercegnő pirulva rezzent, össze, – hiszen +az ajkad most mondta a legszebbet, most, mikor nem beszélt.</p> +<p>– Csak egy csók volt, amit mondtam.</p> +<p>– Nem értelek. Az én mesémben sohasem volt szó ilyesmiről. +Beszélj, mi hát a csók?</p> +<p>– A csók… a szótalan szó: a mondhatatlan megmondása, – felelt az +idegen.</p> +<p>– Szeretem a mondhatatlant, – suttogta önfeledten a kis +hercegnő, – mondd meg még egyszer nekem.</p> +<p>És ezentúl minden éjjel kiszökött meséjéből a valóságba, hogy a +Szerető szótlan ajkát beszélni érezze az ajkán.</p> +<p>Nap-nap után csak az első kakasszó vetette haza. A virradat +homályában nem egyszer találkozott a szép halavány asszonnyal. Ő is +ilyenkor tért meg, ő is sietett. Mint az árnyak surrantak el egymás +mellett és a kis hercegnő észrevétlen beosont a mesekönyvbe.</p> +<p>Odabenn időközben csendesen, csendesen sok minden megváltozott. +A liliom, melyet reggelenként felemelt a földről, szomorúan +hervadt. A hű hegedős a hársak alatt egyre halványabb lett.</p> +<p>Utóbb még a mesekönyv is megváltozott. Titkolódzni kezdett, +hátrább került a polcon a többi könyv mögé és szelid lapjai között +egyre veszedelmesebb, egyre forróbb leveleket bújtatott el. A +levelekben rejtélyes tüzek égtek, lángok csaptak ki belőlük és a +hevük megérintette a kis hercegnőt, mikor elhaladt <span class= +"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> mellettük, +mikor kalandozásaira indult a mesekönyvből.</p> +<p>Nyár volt a levelekben, kinn a világban is nyár volt, a kis +hercegnő vérében is. Gyönyörű nyár, forró éjszakák.</p> +<p>Sok éjszaka múlt… Olykor már fütyörészett a szél a kéményben; +száraz lomb vergődött az ablaküvegen. A mesekönyvbe lassan, lassan +hűvösödő, ködös levelek érkeztek. A napok rövidebbek lettek… +rövidebbek lettek a levelek is. Egyre ritkábban jöttek és egy este, +mikor a kis hercegnő útnak eredt a könyves polcról, sírva találta a +szép halavány asszonyt és nem volt többé levél a kezében.</p> +<p>Nem szánta meg. A boldogok a napot hordják a szemükben és +szivárványt látnak még a könnyekben is… a mások könnyében. A kis +hercegnő ekkor még nem tudta, mik a könnyek és nem tudta, hogy a +nyár elmúlhat valaha.</p> +<p>Pedig az idő, mely állva-álldogál a mesekönyvek színes képein, +kinn a világban sietett, futott, rohant.</p> +<p>Már elvirágoztak a rózsák. Fenn az égen, nagy ordas fellegeket +görgetett a szél az éjszakák andalító ezüstös napja elé. És mint a +mesekönyvbe rejtett utolsó levelek, olyan hűvös, ködös lett a +levegő. Avar lett a lombból…</p> +<p>A kis hercegnő fázott és félt az elhagyatott, sötét nagy +kertben. Kedvese olyan gyakran, olyan hosszasan váratott magára. És +azután, ha végre mégis eljött, egészen lassan jött a hársfasorban, +majdnem olyan lassan, mint a hű hegedős.</p> +<p>A kis hercegnő nem tudta ezt észre venni és esedező szerelemmel +tartóztatta a Szeretőt, mikor sietve menni kívánt. Pedig… a kakas +már régen kiáltott! De a kis hercegnők soha sem hallják meg a +kakasszót, ha egy elmúló szerelmet akarnak maguknak +visszakönyörögni. <span class="pagenum"><a name="Page_79" id= +"Page_79">-79-</a></span></p> +<p>Soká könyörgött, soká késett… A kakas másodszor kiáltott és… +mire újból éjszaka lett, beteljesült a varázslónő jóslata. A kis +hercegnő szörnyen meglakolt… Akit légyottra várt, az nem jött el +többé.</p> +<p>Remegve járta be az őszi kertet. A szélben nyikorogva inogtak a +fák. Tántorgó fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett. +És ahogy futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor.</p> +<p>Iszonyodva hátrált, de hűséges kis hangja azért még mindig +hívott valakit, aki nem felelt. Két kezébe temette az arcát. Mit +keres ő itt? És egyszerre vissza akart volna menekülni a +mesébe.</p> +<p>De a mesébe vivő útat befújta a szél, eltemette az ősz… Csakis +Valóság volt körülötte. És a fájdalom, mely ebben a pillanatban a +szívébe kapott, nem a mesék, az emberek fájdalma volt, és nem a +mesék, az emberek könnyei futották el a szemét. Ezek a keserű, +igazi könnyek sápadtra mosták arcocskáját és a vad fájdalom, +hattyúfehér ruhája alatt, épp ott a baloldalán, összetépett +valamit…</p> +<p>Mire sok tévelygés után, virradattal hazavergődött a +mesekönyvbe… szíve felett elszakadt a papiros.</p> +<p>Oda tette a kezét: ne lássák meg a mesében. De ettől kezdve +hiába sütött a képen a nap, hiába nyiltak az örökrózsák, hiába jött +a lombos hársfasorban a sóvárgó hegedős, ő nem tudta többé +elfelejteni, hogy túl a könyvön, a Valóság országában elhervadtak a +virágok, elmúlt a tavasz és elmúlt a nyár.</p> +<p>„Vajjon az emberek is elbújnak-e a meséjükben, ha ősz lesz +odakinn?“ Erre gondolt és ugyanabban a pillanatban egy átfagyott, +hideg kezecske leemelte a polcról a régi könyvet.</p> +<p>A kis hercegnő felágaskodott, hogy lássa mi történik. És amint +kihajolt az erkély könyöklőjén, hirtelen mozdulatától – éppen az ő +képénél felnyilott a könyv. <span class="pagenum"><a name="Page_80" +id="Page_80">-80-</a></span></p> +<p>Ujjacskái között megingott a hervadt liliom. Régi barátnője, a +szép halavány asszony állt előtte. De nem egyedül: valaki állt az +oldalán. Valaki, akit Szeretőnek hívnak túl a mesén. A kis hercegnő +remegni kezdett. A váracska is remegett, a tornyok is, a fák, a kék +boltozat, még a könyv is remegett az asszony kezében. Majd, hogy +nem összedült az egész mesebeli mindenség.</p> +<p>A Szerető idegenül pillantott el kicsinyke kedvese felett, +szinte úgy, mintha sohasem látta volna őt. A halavány asszony pedig +elővette az égő, az első leveleket a könyvből. Tanúskodni hívta +őket. Hívta őket, hogy vele könyörögjenek.</p> +<p>– Mindig szeretni fogsz… Mindig… Azt mondtad nékem egyszer, +régen.</p> +<p>A Szerető megcsókolta, hogy elhallgattassa és közben más +asszonyra gondolt. Menni akart, de azért igérte, hogy visszajön. +Majd később… Hiszen nem szeretett így soha senki mást.</p> +<p>– Nekem is ezt esküdte, – suttogta fájdalmasan a kis hercegnő. – +Engem is elhagyott.</p> +<p>A halvány asszony a baloldalához kapott, mintha a ruhája alatt, +bent mélyen elszakadt volna valami. És a szeme, reménytelen, +szomorú szeme úgy nézett a levegőbe, mintha messze, messze akarna +ellátni. Talán oda, ahonnan valamikor tavasszal útnak eredt.</p> +<p>Ő is élt egykor egy mesében, álomszerü, szűzies szép mesében. Ő +is kivágyott a nagy valóságba. És ő se hallotta meg a kakas szavát. +Soká maradt. Későn indult vissza… Ki tudja, nem fújta-e be azóta az +útat a szél? Ki tudja, visszatalál-e még valaha? <span class= +"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Az apostol.</h2> +</div> +<p>Óvatosan nyújtotta előre a nyakát; a bozóton túl nem volt fal +többé. Az árok szélén sárgafejű virágok inogtak. A réten boglyák +sültek a napfényben és a füvön hosszú csíkban egy fa törzsének +elnyúló árnyéka sötétlett. Az ég kék és magas volt.</p> +<p>A férfi hátraeresztette a fejét és mosolygott. Aztán hirtelen +félbenmaradt a mosolygása. Nyugtalanul pillantott maga elé, mintha +a földön akarna valamit megtalálni, amit elvesztett… Cipője mellett +fekete folt mozgott a fűben. A folt felmászott a fűszálakra, +visszaesett, kínlódott, akár az emberek… Jó ideje meredt már rá, +mire felfogta, hogy az a folt egy közönséges bogár. Érdeklődve +hajolt előre, két tenyerét befelé görbülő térdére támasztotta és +nevetni kezdett. Nyitott szájjal, halkan nevetett és már nem +kereste a földön azt a gondolatot, melyet az előbb elvesztett.</p> +<p>Elfelejtette, hogy van egy szörnyü, szomorú fal a világon. A +csendes, szigorú ház, a fehérre meszelt, orvosságszagú folyosók, a +rászedett őrök… még arról a nyitvahagyott kis ajtóról is +megfeledkezett, amelyen át a szabadba menekült. Mint egy lyukon át, +kiesett a <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span> fejéből az egész. Csak a bogarat +figyelte… „Miféle bogarat?“ Egyszerre nem látta; ez is kiesett a +fejéből. Összeráncolta a homlokát és tétovázva nézett körül.</p> +<p>A réten érdesen világított végig a nap és a fa sudár törzsének +az árnyéka lassan nyúlt át a szemközti erdő irányába.</p> +<p>A férfi újból nevetni kezdett. Meggörbítette a hátát és +óvatosan, lábújjhegyen belelépett a fatörzs árnyékába. Mintha +keskeny, fekete pallón indult volna el egy napfényes erdei tó színe +felett, két karját kitárta a levegőben. Hosszú teste indokolatlan +ingadozással kereste az egyensúlyt.</p> +<p>Az erdőszélen libák mozdultak a magas fűben. Az egyik boglya +mögül álmos gyerekfej bújt elő. Mikor a férfi észrevette, integetni +kezdett feléje, aztán sebesen ledobta kabátját. Az árnyék fekete +csíkjáról nagy, elszánt ívben beleugrott a napfénybe és úszó +mozdulatokkal közeledett a gyerekhez, mintha ki akarná menteni a +tóból.</p> +<p>Őt is meg kell mentenem, mindenkit meg kell mentenem…</p> +<p>– Jer fel a hídra szívecském…</p> +<p>A gyermek fürkészően nézett az idegenre.</p> +<p>– Hát nem tudod? Hiszen itt víz van. Az ott a híd, az a fekete +csík, – suttogta ő, mialatt gyöngéden, meggyőzően hajolt le a +gyermekhez. A fejük olyan közel volt, hogy a homlokuk összeért és +nem láthatták egymást. Mind a ketten kacagni kezdtek.</p> +<p>– Felmegyek a hídra, – mondotta a gyermek megértő bizalommal és +billegő léptekkel indultak el egymás mögött a keskeny árnyékon. +Sokszor végig mérték. Mikor elfáradtak, pontosan leültek az árnyék +csíkjára és olyan óvatosan nyujtották előre a lábukat, mintha nem +akarnák, hogy vízbe érjen a cipőjük.</p> +<p>Az idegen sugdosódva, sebesen beszélt. A gyermek <span class= +"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> +bólintgatott és mindent egészen természetesnek talált. Örült, hogy +új barátja, aki már nagy volt, mint az öregek, mégis elhitte és +komolyan vette a játékot. Tetszett neki, hogy a rét egy tó, melyben +el lehet merülni és az árnyék palló, melyről nem szabad lelépni. Ő +is mesélni kezdett, mind a ketten meséltek és időnként együttérzően +összekoccantották a fejüket.</p> +<p>– És a tóban, ugy-e, halak is vannak és úszni is tudnak, mint az +igazi vízben?</p> +<p>A férfi meghökkent. Kezét végighúzta a homlokán: a lyukon át +megint kieshetett valami a fejéből. Egy ideig merően nézett az erdő +felé.</p> +<p>– Onnan jön ki a sötétség, – mondotta hirtelen szorongással, – +már készülődnek az árnyékok.</p> +<p>A gyermek szeme érdeklődve követte a tekintete irányát.</p> +<p>– De ugy-e, azért ott tündérek is vannak? És törpék is vannak az +erdőben és ezüstöt ásnak a holdvilágnál?</p> +<p>– És óriások is vannak, – felelte az idegen komoran, – azok +igazán vannak. Én is óriás vagyok… Lehajtotta a fejét és alulról, +kutatóan pillantott a gyermek arcába. Mikor látta, hogy nem +kételkedik a szavában, diadalmasan felcsillant a szeme: életében +először érezte azoknak a boldogságát, akikben hisznek… Óriás +vagyok, mormogta, mintha önmagának beszélne, – hiába tagadják a +szigorú házban a vászonkabátosok. Nyomorultak! Rázzák a fejüket, +amíg dühbe hoztak, aztán megijednek és teszik magukat, mintha +hinnének. De én átlátok rajtuk, – homlokára mutatott és mintha +valaminő hiányt jelezne, sebesen mozgatta kezét a levegőben, – igen +ám, ezt tartják ott rólam, pedig… óriás vagyok.</p> +<p>A gyermek szepegő elragadtatással nézett fel rá. Hangja vékony +és remegő volt, mikor megszólalt: <span class="pagenum"><a name= +"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p> +<p>– De ugy-e, az óriások nem bántják a gyerekeket?</p> +<p>Az idegen szeliden rázta meg a fejét és a gyermek megnyugodva +simult hozzá és úgy csüggött az ajkán, mintha újabb mesét +várna.</p> +<p>– Még… még, különben elmegyek…</p> +<p>– Elmégy? Én is megyek, – mormogta a férfi sajátságos hangon. – +Az árnyékok elől megyek el, oda túlra, ott mindig világos van…</p> +<p>– Hol? – kérdezte a gyermek érdeklődve. Ő sem szerette a +sötétséget.</p> +<p>– Odaát, – és az idegen vértelen keze, mint egy reszkető, sápadt +folt emelkedett a levegőbe… Egyszerre nem reszketett többé a keze. +A hangja erős és biztos lett és a szeme fénylett, mintha messze +ragyogás tükröződnék benne. – Odaát mindig világos van és én +elvezetlek a világosságba, mert tudom az utat…</p> +<p>A gyermek az erdőn túlra gondolt. Túl az erdőn, túl a szakadékon +egy búcsújáró kápolna állt a dombon. Mikor tavaly oda zarándokolt +processiókor az édes anyjával, a kápolnaajtóban egy öreg anyóka +előtt, egy asztalkán, sok viaszgyertya égett. Sok viaszgyertya, +hosszúak, rövidek, tövig leolvadt gyűrűk, lábon maradt fekete +kanócvégek. A lefolyó viasz egész napon át csepegett az asztalról +és kemény tócsába dermedt a lépcső hideg kövén… Este lett, mire +anyjával hazafelé indult. A búcsúsok hangosan imádkoztak, míg a +szakadékot megkerülték, ő pedig titokban megette a mézeskalácsos +szívet és vissza-vissza nézett a sötét erdőből és mindig újra látta +a lángoló kis asztalt a kápolna kapujában… Erre gondolt most is és +a mézeskalácsos szívre, mely enyvízű volt a tükördarab körül, de +különben jó volt. Szerette volna újra megenni.</p> +<p>– Menjünk, – mondotta a gyermek éhes vágyódással. <span class= +"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p> +<p>A férfi annyi céltalan tűztől kiégett szeme könnybelábbadt a +hálától, mikor a fenntartás nélkül odaengedett kis kezet megfogta. +Valaki hitt benne, valaki rábízta magát…</p> +<p>– Te velem jösz és a többiek követnek, – mondotta ünnepélyesen. +Aztán sebesen indultak el a növekvő alkonyaton át. A gyermek a +meséi, a férfi a valósága felé ment és közben mind a ketten +végtelen elragadtatással mosolyogtak. Csak mikor a rét közepébe +értek, jutott eszébe a gyermeknek az eredi szakadék.</p> +<p>– Azon a szakadékon nincs híd, mint a tavon…</p> +<p>– Mindenütt van híd, – felelte a férfi rajongó, lázas hangon, – +mindenütt van híd, még ha nem is látszik és mindenen át lehet +menni. Az óriás átmegy a szakadék felett…</p> +<p>– Átmegy… suttogta a gyermek és tudatlan szemében az a hívő, +áldozatkész feltétlenség tükröződött, melyet csak a +kinyilatkoztatók bírnak a követők tekintetéből kiváltani.</p> +<p>Az idegennek varázslatos szavak jutottak eszébe a világosságról, +az erdőn túlról, szavak, melyeket a gyermek ellenőrizetlenül +szívott föl magába, szavak, melyekkel csak ködszerű igéreteket és +meséket és látomásokat lehet elmondani. Kimondta valamennyit, +mámoros lett tőlük és szenvedő arca rejtélyesen átszellemült. Nem +gondolkozott, egy belső áradás törte át lelkében a gátakat és +sejtelmes kinyilatkoztatásokat sodort az ajkára…</p> +<p>Csak utóbb eszmélt rá, hogy beszélt, csak utóbb fogta föl a +hangja értelmét. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a fa árnyéka +már eltünt a fűről. Az estszürkületben színtelen és halott tóvá +lett a rét és elöntötte egyformaságával a pallót. Nem volt többé +híd a tavon… Ott pedig, ahol az előbb élő, zöld erdő állt, egy +sűrűsödő fal tömörült össze. <span class="pagenum"><a name= +"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p> +<p>A vezető összeborzadt. Úgy rémlett neki, hogy utána jött és most +elébe került az a szomorú, szörnyű fal, melytől elmenekült. +Lenyügözött, régi kétségbeesések, alaktalan vad rémlátások, elmúlt +sötét haragok emlékei szálltak a mélyből a felszínre. Tudatán +fátyolszerűen átsuhant a csendes szigorú ház létezése és a +világosság, melyet mások számára akart messze-messze valahol +megtalálni, torzan, kisértetiesen derengett föl egy pillanatra a +saját homloka mögött. Irtózva húnyta le a szemét. Mi történt? +Hiszen az előbb még olyan egyszerű és biztos volt az út… A lépte +akadozott, mintha földi indák között járna és szinte +elviselhetetlenül nyugtalanítani kezdte az a nyugodt gyermekkéz, +melyet a tenyerében tartott. Nehéz lett neki, túlnehéz volt neki a +mindenre kész hit, mely tőle várta a világosságot és a +beteljesülést.</p> +<p>– Vezessen hát, siessünk, – suttogta a gyermek +türelmetlenül.</p> +<p>De a vezető tétovázott és minden elmúló pillanattal vesztett az +erejéből. Kínlódó agyából akadályok jöttek elő és elállták az utat. +Hasztalan küzdött ellenük, nem bírta őket félrelökni, mert nem +hitte többé önmagáról, hogy óriás.</p> +<p>Elhagyta önmagát. Kételkedett és gyönge lett…</p> +<p>A gyermek, mint egy szimatoló kis állat, megérezte az +erősebbiknek a nyugtalanságát és ösztönszerűen eleresztette a +kezét. Ő pedig a félúton megállók reménytelenül kettétörött +mozdulatával megállt az erdőszélen. Nem létezett többé számára híd +sehol… Verejtékes lett a homloka. Félteni kezdte saját magától azt, +akit az előbb még vezetni akart.</p> +<p>– Eredj innen, – suttogta megalázkodva. – eredj, amíg nem +késő.</p> +<p>A gyermek csodálkozva, csalódottan pillantott rá. A rajongónak +átengedte magát, az elvihette volna őt <span class= +"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> még a +szerencsétlenségbe is, de a kételkedőnek ellene fordult. Egyszerre +megvető lett az arckifejezése.</p> +<p>– Hát csak igérgetni tudtál?… – kérdezte ellenségesen. – Hát +mézeskalácsot sem kapok?</p> +<p>Kihívó csúfolódással vetette hátra a fejét:</p> +<p>– Ugy-e, nem mersz átmenni a szakadék felett! Ugy-e, nem bírsz +elvezetni a világosságba?</p> +<p>– Nem viszlek oda…</p> +<p>– Miért nem? – feleselt a gyermek ingerülten.</p> +<p>– Mert… nem tudom… nem tudom többé az útat, – és azoknak a +lemondásával sóhajtott, akik csak akkor fogják fel a lehetetlent, +mikor elindultak feléje.</p> +<p>– Megcsaltál! – rikácsolta a gyermek hirtelen gyűlölettel. +Felemelte az öklét és a testtartása egyre fenyegetőbb és vadabb +lett.</p> +<p>A férfi felordított.</p> +<p>Ettől a hangtól megtorpant a gyermek. Ingadozott… hátrálni +kezdett és folytonosan szemmeltartva a másikat, alattomosan, +baljóslatúan belekúszott a sötétségbe.</p> +<p>A kínlódó ember arca eltorzult és az alakja ugrásra készen +hajolt előre. Iszonyodva eszmélt a saját mozdulatára és karját +keresztbe csapta a mellén, mintha gúzsba akarta volna kötni a +testét, hogy ne tegyen kárt senkiben.</p> +<p>Ebben a pillanatban egy nehéz, sebes madár suhogott el a feje +felett. Még egy… még egy… Kövek suhogtak a levegőben, seregestől +repültek, mintha temérdek kéz hajította volna őket… mindazoknak a +keze, akikről azt hitte, hogy hinni fognak benne. Most… ez a +homlokát érte: egy kő a szeme közé csattant. Mint egy szétáradó, +meleg kéz, valami elborította az arcát és lefelé nyomta. +Felhördült, aztán <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span> tompa zuhanással elbukott. És a sötétben +kegyetlenül, bosszúállóan nevetett a gyermek.</p> +<p>Az erdei visszhang felkapta a nevetést, futva magával vitte. +Megismételte itt is, ott is és megszámlálhatatlan nevetés támadt +köröskörül, mintha bosszúállóan, kegyetlenül egy kijózanodott tömeg +nevetett volna megkövezett apostolán. <span class= +"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Aeterna Hungaria.</h2> +</div> +<p>A csend roppant boltozata alatt, a nagy sík földből, csak az +öreg csárda ütötte fel a szalmasüvegét. Vedlett homlokába, bozontos +üstökben, gyalúforgács lógott. A kapuja nyitva volt, mintha +kiáltani akart volna valamit a gémeskútnak. Leselkedő két kis +ablakszeme ferdén nézett a vörös alkonyatba.</p> +<p>A szemhatár tüze előtt apró fekete lovasok csapatai vonúltak el +a Duna irányába. Kopják mozogtak az ég alján, mintha a nádas indult +volna útnak. Szélhordta tülkölés hallatszott. Buda felől egy +kartács bőgött le a síkra.</p> +<p>A zsombékosból fölrebbentek a vízi madarak. Ezüstös kócsagok +szálltak át az égen. A gémeskút körül nyugtalanul nyerítettek a +kipányvázott lovak.</p> +<p>Csend lett megint. Halkan, halkan csak az őszi szél ballagott a +zsoldosok országútján, csak a csárda homlokán himbálódzott a +gyalúforgács fürtje. Egyszerre szokatlan külsejű ember állt az +ajtóban. Mintha szimatolna, magasra emelte az orrát és a szemhatárt +kémlelte. Kopott violaszín zekéjén piszkos csipkegallért viselt. +Hosszú, egyenes kard lógott az oldalán. <span class= +"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> Széles, +puha kalapjáról esőverte, színehagyott tollak fityegtek a +nyakszirtjébe. Az arca keskeny és zöldes volt, a haja pedig kéken +fekete, mint a hispánoké.</p> +<p>Egy darabig még állva maradt, aztán megint visszabújt az +ajtón.</p> +<p>– Már ágyúznak Buda alatt, – dörmögte és felült az +ablakdeszkára.</p> +<p>A mozdulatától hirtelen sötétebb lett a csárda. A kemence +tűzfénye megéledt. A tűznél két trevisói ember szárította a +gunyáját. A szoba tulsó végében brandenburgiak ültek az asztalnál. +Az innenső szegletben egy vallon úr fizette az italt. Körülötte +veszedelmes arcú kalandorok könyököltek a cinkupák között. Minden +nemzetségű idegenek voltak. A római császár ő majesztásának a +zsoldosai. Afféle nyúzó-fosztó katonanép, melytől jobban félt, akit +megvédtek, mint aki ellen hadakoztak.</p> +<p>A spanyol odaszólt az ablakdeszkáról a trevisóiaknak. Az arca +klastromias kifejezést öltött.</p> +<p>– Tudjátok-e, hogy a római pápa ő sanctitása bűnbocsánatot +hirdet annak, aki a török ellen megy?</p> +<p>– Bűnbocsánat neked… szabad zsákmányolás nekem! – kiáltotta a +vallon gúnyosan.</p> +<p>Akik értették a beszédüket, nyitott szájjal röhögtek.</p> +<p>A spanyol dühösen belevágta sarkantyúja taraját a vakolatba, de +azért keresztet vetett magára.</p> +<p>A trevisóiak összenéztek.</p> +<p>– Temérdek kincs van ám még Budán…</p> +<p>– És szép török asszonyállatok…</p> +<p>Nagyot horkant erre a szóra a bajor muskétás, aki hanyattfekve +aludt a szoba közepén egy lócán. Termetes formája kétoldalt +lebuggyant a padról, óriás flintáját magához ölelte, mintha +asszonyt szorongatna.</p> +<p>A férfiak nyaka vörös lett, mint a nyershús, a szemük fehére +nedves. Trágár vágyakozás csattant ki <span class= +"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> a +beszédjükből. Szennyes mozdulatok között koccantak a cinkupák.</p> +<p>Egy flandriai ember ezalatt parazsat kotort ki a tűzből és a +tenyerén táncoltatta. Pipára gyújtott. Vékonyszárú, kis cseréppipát +szívott, melynek olyan volt a formája, mint a makk csészéje. Aztán +oldalt nézett. A szomszédja előrelógó fejjel szunyókált a lócán. +Belefordította a parazsat a nyakába.</p> +<p>Az ember szinte vonított a fájdalomtól. A többiek veszettül +nevettek. Az asztal végében abbahagyták a brandenburgiak a +kockajátékot. Nem látták már a kockát. A pipafüst sem látszott +többé, csak nehéz, karcos szaga érzett a homályban.</p> +<p>A szurtos ablakokról régen elapadt a napvilág. Kívülről egyre +sűrűbben hallatszott lódobogás. Éjjeli szállásra egyre többen +tértek be a pusztai csárdába. Zsoldba szegődő zsoldosok, kóbor +szabad katonák. Többnyire az ausztriai hercegségekből vetődtek át +Magyarországba és mint az egyéb gyülevész hadinép, a Lotharingiai +úr táborába igyekeztek, a pogány ellen, Buda ostromára.</p> +<p>Furcsa, idegenszerű alakok töltötték meg a csárdát. Az emberek +alig fértek egymástól. Öklelődzés támadt a sötétben.</p> +<p>A korcsmáros, egy sunyiképü sváb, a pajtába, meg a padlásnyílás +létrája felé terelte a jövevényeket. Aztán letette a mécsesét az +asztalra. Az öreg asszony bort hozott.</p> +<p>Odakintről ismét lódobogás hallatszott. Egetverő káromkodás +rázta meg az ablakokat.</p> +<p>– Korcsmáros! Hej, ide!…</p> +<p>A katonák figyelni kezdtek. A korcsmáros megismerte az új vendég +hangját. Hírtelen lekapta fejéről a bojtos sapkát és mialatt +remegve futott a ház elé, csupa tiszteletből, féloldalt, a nadrágja +korcába gyűrte a kötényét. <span class="pagenum"><a name="Page_92" +id="Page_92">-92-</a></span></p> +<p>– Mit hallani Budáról? – hangzott be odakintről.</p> +<p>– Oh, mein Gott, – tördelte a szepegő sváb hang – tiszta időben +olykor ágyúzást…</p> +<p>– Marha!… Azt kérdeztem, mit tudsz róla, mikor lesz az +ostrom?</p> +<p>A korcsmáros rémületében most már éppen semmit sem tudott. A +jövevény félrelódította a küszöbről.</p> +<p>Az ivóban kíváncsi csend támadt. Az új vendég sarkantyúja +csengett. Rengeteg szablyája, láncos buzogánya zörrent, ahogy +mozdult.</p> +<p>Mindenki ránézett. Hatalmas szál ember volt őkegyelme.</p> +<p>Süvegje alól a szemébe lógott az üstöke. Araszos bajusza +mellett, ösztövér arcán, rosszul beforrott sebhelyek nyoma +látszott. A vállán akkora medvebőrt viselt, hogy amint járt, itt +is, ott is, kiverte a cinkupát a katonák kezéből. De azért rászólni +senki sem mert.</p> +<p>Néhány végbeli német talpas mindjárt felismerte. Szájról-szájra +adták a nevét. Aki tehette, menten félrekotródott az útjából.</p> +<p>– Guzon Gejza… – mormogták tisztelettel. És mindegyik +hozzágondolta a másik nevét, amelyet kimondani nem mertek: A +„Gézengúz…“ Veszedelmes kuruc híre volt őneki, félt tőle jóbarát, +ellenség egyaránt.</p> +<p>Most is úgy állt a csárda közepén, mint egy büszke pusztai bika. +Haragosan jártatta körül a tekintetét. Rangos helyet keresett. +Végre is a muskétás lócáját szemelte ki magának.</p> +<p>Félkézzel megbillentette a padot. A muskétás, flintástul +legördült a földre. Az ember nagyot nyekkent estében. Guzon uram +pedig letelepedett a lóca kellő közepére és bort rendelt.</p> +<p>Egyideig, mint valami trónuson, magányosan ült a többiek feje +felett, közben dörmögött és szidta a labanc <span class= +"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> +mindenségét: úrnak érezte magát! De egyszerre felhorkant. +Váratlanul, nagykevélyen, helyet foglalt valaki mellette. Dühösen +nézett a tolakodóra.</p> +<p>Szélesképű, hajdúviseletű ember volt. Fején akkora rókabőr +kényeskedett, hogy az orra is alig látszott ki alóla. Deresedő +haját megnövesztve hordta, a bajuszát meg bécsiesen beretválta… +Néhány percig csak dölyfösen állta a kuruc tekintetét, aztán mintha +megúnta volna a dolgot, tempósan hátat fordított.</p> +<p>Guzon uram rárivallt:</p> +<p>– Hallja-e kegyelmed, azt proponálnám, hogy a képit fordítsa +felém!</p> +<p>– Nemes, nemzetes és vitézlő Bató András vagyok, hát ne +kommandérozzon nekem!</p> +<p>A kuruc összeráncolta a homlokát.</p> +<p>– Bató András?… A lipótvári végek katonája? Igaz a, most már +ráeszmélek! Kegyelmed a Spankau generális cselédje volt, vagy mi a +nyavalya…</p> +<p>Ez a beszéd megszúrta a Bató András úri máját. Nagyot szisszent +haragjában.</p> +<p>– Nem voltam én senki cselédje! Nemes ember vagyok, katona, csak +úgy, mint kegyelmed, de még valamivel különb is!…</p> +<p>– Eb ura a fakó! Én a Thököly uram katonája voltam. Magyar +vagyok, hát labanc létire ne mérje magát össze velem.</p> +<p>– Végtére, úgy látom, mégis csak hozzánk állt! – Bató András még +mondani akart volna valamit, de aztán nem mondta. Tenyerébe törölte +a száját és nagyot nyelt, mintha vastag ételt evett volna.</p> +<p>A császári emberek, ausztriai hercegségbeliek, meg morvák és +csehek csak egyre emelgették a fejüket a két magyar mögött. +Alattomos kárörömmel hallgatták, mint piszkolja envérét ez a +dölyfös ázsiai náció és összeintettek a szemükkel. <span class= +"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span></p> +<p>Guzon uram hangosat ordított:</p> +<p>– Korcsmáros, hej! Valami jófélét!</p> +<p>A vén svábot közelről érte az ordítás. Riadtan kapta füléhez a +kezét és hirtelen elugrott a hallgatódzva ólálkodó császáriak +mellől.</p> +<p>– Jobbat nekem! Hatputtonyost! – parancsolta Bató, hogy le ne +maradjon.</p> +<p>A sváb hanyatt-homlok rohant italért. Ahogy futott, lefonnyadt +sapkája kinyúlt a feje mögött és a bojtja lobogva fickándozott a +levegőben. A császáriak összesúgtak:</p> +<p>– Csak két magyar van a korcsmában, mégse férnek egymástól…</p> +<p>– Hál’ Istennek, mindig így volt, – dünnyögte ásítva egy +horgasorrú strázsamester. Aztán elnyújtózott a fal mellett és a +fülére húzta a köpönyegét. A többiek is szalmát hintettek a földre. +Akinek nem jutott hely, az asztalra vagy az asztal alá feküdt. A +brandenburgiak, mintha fűrészeltek volna, egyenletesen horkoltak a +szegletben… Lassan-lassan elcsendesedett a csárda. A mécses is +álmos lett. Alig-alig lobbant.</p> +<p>De Guzon Gejza nem hagyta ennyibe:</p> +<p>– A madárijesztő teremtésedet, sváb patkány, olajat ide! Nem +vagyok én vakand, hogy sötétben üljek. Látni akarom a Bató András +labanc fiziognómiáját!</p> +<p>– Én meg azt rekommendálnám kegyelmednek, – tódította Bató uram, +aki csak félig ült a lócán, – hogy ne tanyázzék olyan terebélyesen, +mint valami boglyakemence.</p> +<p>A mécses megint életre kapott. Guzon egy kis helyet engedett +maga mellett, de nem állhatta szó nélkül:</p> +<p>– Ne olyan fennen! Megfért már kegyelmed kisebb helyen, – a +vacakban is, hisz onnét rántja elő a császár, mikor szüksége van +rá.</p> +<p>– Hát kegyelmedet, meg Thököly uramékat honnét <span class= +"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> rángatta +elő a török, meg hová lökte vissza, ha nem a vacakba? Pedig +ugyancsak udvarolták, venálták azt a kutyafejű népet?</p> +<p>Guzon szomorúan csüngesztette le a fejét.</p> +<p>– Való igaz, hogy megcsaltak minket a Portán, de százszor inkább +megcsalják kegyelmeteket Bécsben.</p> +<p>– Az régen volt, – mondotta Bató András becsületes hittel. – +Most minden másként lesz. Nem fognak többé megcsalni. Megigérte a +császár! Maga a hatalmas Leopold!</p> +<p>– Sokszor megigérte, sohase tartotta! – Guzon súlyosan +legyintett a kezével. – Ez a mi bajunk. Másnak mindig hiszünk, +magunk között meg, tudja Isten, hogy van…</p> +<p>– Nem mondom, hogy jól van. De majd csak másként lesz. Gyöngék, +állhatatlanok voltak a mi kegyelmes bécsi-magyar uraink. Idehaza +egymáson akartak hatalmaskodni, odafenn meg kapkodtak a donációk, +rangos titulusok után, míg mi a sok ellenséggel verekedtünk. Hej, +ezért is hízott el a vérünkön az a pogány nadály.</p> +<p>– Úgy ám! De mit várhattunk a pogánytól, mikor a keresztény +császár is a mi vérünket szívja. Istenigazában, úgy meghízott +rajtunk a török, meg a német, hogy nincs tőlük helyünk a tulajdon +hazánkban.</p> +<p>Egyszerre sóhajtottak mind a ketten. Guzon uram meglóbálta a +fejét.</p> +<p>– Biz’ Isten, azt kell hinnem, már csak sóhajtani tudunk mi +magyarok egy szívvel.</p> +<p>Aztán… Bató uram, meg a kuruc Guzon, mert egy harmadikat +szidtak, megbékéltek egyidőre. Elkeseregtek a haza sorsán. +Sóhajtoztak, hallgattak, olykor köptek is egy nagyot. Közbe +gondűzőnek, a kupa fenekén keresték az igazságot. <span class= +"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p> +<p>Mind a kettőjüknek fejébe szállt a bor. Megint hangosabbak +lettek. Nem vették észre az idő mulását. Egyszerre csak +odatapasztotta szürke arcát a hólyagos ablaküvegre, a lucskos +októberi virradat.</p> +<p>Kinn, az ólmos ködben, huszárok ügettek a katonák feneketlen +országutján. Egyik-másik bezörgetett a csárda ablakán. Nyeregből +kihajolva ittak, megint tovább poroszkáltak. A sövényen kakas +kukorékolt. Mindennyelvű káromkodással ébredeztek a katonák. +Fázósan ődöngtek elő a pajtából, ásítozva nyújtózkodtak. Néhányan +már itattak, nyergeltek a gémeskútnál.</p> +<p>Bató uram az ablak felé nézett.</p> +<p>– Hadd menjenek, – dörmögte gőgösen – megvárom, amíg magányosan +mehetek.</p> +<p>– Hát ugyan ki keverednék az ilyen jött-ment néppel, – felelte a +kuruc. – Aztán meg, még ha utolsónak mennék, akkor is elsőnek +érkezném. A kegyelmed parókás bécsi gazdái, ha máskor nem, +ostromkor előre eresztik a magyart…</p> +<p>Most már benn az ivóban is feltápászkodtak az emberek. Ki a +kardját, ki a flintáját tisztogatta. A spanyol az ablaknál állt és +az üvegbe tükrözte magát. Beletörölte arcát szennyes +csipkegallérjába. Visszarázta homlokából a haját és kerek +mozdulattal fejére tette a tollas kalapot.</p> +<p>A trevisóiak tisztelettel nézték.</p> +<p>– Mégis előkelő ember lehet, mennyit tisztálkodik!</p> +<p>Ezalatt egyenkint másztak le a padlásról a vendégek a létrán. +Aki tehette, fejberúgta az előttejárót. A csárda körül csapatosan +keltek útra a katonák. A korcsmáros orditozott: a bor árát kérte. +Az emberek hátbavágták, fizettek is valamicskét és kurjongatva +mentek odébb a síkon elvonúló magyar huszárok után. <span class= +"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span></p> +<p>Bató András várt még egyideig. Közben kiitta a borát. Guzon uram +is fölállt. Hatalmas teste egyetlen ránditásával helyrelökte vállán +a medvebőrt. Egész tenyerével nyomta fejébe a süvegét. Az arca egy +pillanatra felfúvódott a visszatartott szótól, aztán – mégsem állta +a hallgatást.</p> +<p>– Ne kezdjük újra a beszédet, – dörmögte félvállról, – mert +akárhogy is fontolgatnók, búcsúzóúl mégis amondó lennék, hogy +csakis a kegyelmetek jezsuita, labanc praktikája hajtotta ezt a +szerencsétlen nációt a török karjába. Adjon Isten! De ezért a +bűnükért verje is meg kegyelmeteket!</p> +<p>Bató András fölfortyant:</p> +<p>– Fogja be a száját, Guzon uram, ha bölcsebbet nem tud. Úgyis +hiába keni ránk. Tudjuk mi jól, hogy a kálomista kurucok adták el +az országot a töröknek.</p> +<p>Guzon, aki már indult volna, fenyegetően visszafordult.</p> +<p>– Dehogy adtuk, – rivalta dühödten, – vették ők maguktól, +egyenesen a császár kezéből. Ami pedig igaz, legyen igaz! Kollonich +úr, az a hóhér cardinális, kerékbe törette a papjainkat; +kinzókamráiban akart német szóra édesgetni minket. Pogányabb volt a +pogánynál! A basák pedig megengedték, hogy magyarul beszéljünk, +hogy a magunk módja szerint imádjuk az Istent.</p> +<p>– Be is hódoltak ezért a gráciáért szépen a töröknek… Protestáns +törökök kegyelmetek! Az üstökük helyébe kontyot növesszenek!</p> +<p>A kurucnak szikrázott a szeme.</p> +<p>– A labanc rézangyalát, hát kivel beszél itt kegyelmed? Én a +hazámért verekszem, a hazámra esküdtem! Kegyelmed meg a miatyánkos +császárra esküszik. Bitang zsoldért ontotta a vérét! <span class= +"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p> +<p>– Én… zsoldos! – hörögte Bató András és belekékült az ajka. – +Thököly volt az, meg az ő szegénylegény ármádiája, meg te… te +Gézengúz!</p> +<p>Guzon Gejza elbődült, mintha tagló érte volna a homlokát. Láncos +buzogánya fütyölve repült elő a medvebőr alól. A szeme vérbe +fordult.</p> +<p>Bató András is megcsóválta a maga buzogányát. És a két magyar +lihegő, sötét gyűlölettel egymásnak rohant…</p> +<p>A korcsmáros, aki már jóideje csak az ablakon mert belesni, úgy +elrémült, hogy élete párjával együtt a tyúkólba menekült. Az +asszony valamennyi szoknyáját a fejére borította, a sváb meg +behúnyta a szemét és ha egy-egy vad ordítás kihallszott a +csárdából, bedugta az újját a fülébe.</p> +<p>A nap megjárta az eget, mire a korcsmáros nagy óvatosan elő mert +mászni az ólból. Hosszú orrán pókháló lógott. Kék mándlija csupa +piszok volt.</p> +<p>Köröskörül hallgatott a tájék. A nagy, nedves őszi csend +ráfeküdt a földre. Buda felől nem bőgtek már az ágyúk. Csak a +boltozat égett a Mátyás király vára felett, mintha túl a Dunán +tüzet raktak volna éjszakára.</p> +<p>Errébb, a zsoldosok úttalan országútján egy csapat lovas +poroszkált. Ausztriai hercegségbeli emberek voltak javarészt, meg +vegyesen csehek, morvák, szerviánusok. A csapat élén egy +nagyparókás császári tiszt ügetett a csárda felé.</p> +<p>A katonák kiabáltak. Hívták a korcsmárost. Sietős volt az útjuk. +A budai győzelem hírével őket küldték világgá, ha nem is szagolták +a puskaporát.</p> +<p>Az emberek sebtiben csutakoltak a vályunál. A császári tiszt úr +már indult volna a csárdába. De a küszöbön szitkozódva +visszahőkölt. Egy szempillantás alatt mögötte tolongtak az emberei. +A horgasorrú <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span> strázsamester előre dugta a fejét. A +csehek, a szerviánusok bámészan néztek be a válla fölött a +szobába.</p> +<p>Odabenn veszett fölfordulás látszott. A kemence oldalában egy +nagy lyuk tátotta a száját. Az asztalok, a lócák deszkája laposra +hasalt a földön. És a romok között, egymás mellé bukva, véresen, +eszmélet nélkül ott hevert a két magyar.</p> +<p>A csehek és szerviánusok röhögve hunyorgattak össze. A sváb +korcsmáros a füle tövét vakarta. Az asszony hangosan sírt és a +kezét tördelte.</p> +<p>O Du mein Herr… O Du mein Vater…</p> +<p>– Ne jajgass, te asszony! – mordult rá a strázsamester. – Így +van ez jól! – és a csizmája hegyével megrúgta a kuruc Guzon földre +hullott híres szablyáját.</p> +<p>A nagyparókás császári tiszt szétvetett két lábán hintálta a +testét és gonoszul mosolygott.</p> +<p>– Így van jól!… Ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase +készülünk el velük… <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Viaszfigurák.</h2> +</div> +<p>Már sok nap óta tudta, hogy nem fog többé visszajönni hozzá, +mégis nyitva hagyta a műterem ajtaját. A lámpa is égett reggelig és +ő felkönyökölve virrasztott.</p> +<p>Lenn, az utca mélyén, lépések jártak az ablak alatt. Ilyenkor +hallgatódzva fennakadt a szivében a vér. Aztán gyorsan ömlött, +mintha eléje akarna rohanni valakinek. De a lépések mindig odébb +mentek, elmúltak a csendben, mint az órák.</p> +<p>És a vágyódás nőtt és a szenvedés nem fáradt el.</p> +<p>Lehetetlen volt ezt elviselni. Valamit tenni kellett ellene. És +aztán, mert máshoz nem volt bátorsága, egy éjjelen elmenekült a +reménytelenül kihült házból. A műteremben, mint a kisértetek, +tapadó, vizes rongyokba burkoltan, eléje jöttek félbenmaradt +szobrai. Nem állt meg. Lélekszakadva nyargalt le a meredek lépcsőn. +Kiiramodott a kapun és minden erejéből futni kezdett. Futása +riadozva visszhangzott föl utcahosszat, mintha a hajdani élete +kiáltozott volna utána a kövezetből. Kuszán, bomlottan kiáltozott +és üldözte az emlékes utcákon át. El akarta fogni, hogy +visszarántsa magához. <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span> De ő tovább rohant, messzebb, egyre +messzebb, a külső városon át, idegen kertek, idegen ablakok +alatt.</p> +<p>Egyszerre, mintha kiugrott volna a kövezett utcákból, zökkenést +érzett a fejében. A föld puha és engedékeny lett a lába alatt. Kinn +a nagy országúton titoktartó, csendes, lágy porban járt. És az +elmult életéből csak azt vitte magával, – ami elől elfutott. Vitte +két üres karjában, vitte hült helyét a mellén, vitte hörgő vággyal +egész lobogó, szomjas fiatalságában. Vitte nappalokon és +éjszakákon, erdőkön és réteken át.</p> +<p>Hogy merre járt ezekben az időkben, arra később sohase bírt +visszaemlékezni. Magányos szenvedéséből csak az az óra maradt a +tudatában, amelyben megállt. Egy erdei irtásban állt, kemény, zörgő +füvek között, lábon maradt öreg tenyészfák hüvösében. Nem messze +tőle, egy kicsiny tűz égett az erdő szélén. Az, akinek a keze +meggyújtotta, hűtlen lett hozzá, – nem volt ott többé.</p> +<p>A tűz csendes kínban, elhagyottan égett. Senkinek semmiért. És ő +belebámult, fájdalmasan, szánakozva, mintha a saját végzetébe +nézne, mintha önmagát sajnálná.</p> +<p>Magányosan, szenvedőn elégni. Senkinek, semmiért… Mire való ez? +Mire való? Miért kell ilyesminek lennie? Pedig az egész világ tele +van ilyen tüzekkel…</p> +<p>Végighúzta két kezét az arcán. Aztán sokáig állt mozdulatlanul. +Tekintete zsibbadtan követte a fölszálló füstöt. A füst az erdő +lélegzése szerint lassan andalgott a napfényen az irtás füvei +fölött. A napfény márványos lett tőle. A füst játszott. Megkerülte +önmagát, áthemperedett egy fatörzs odvas üregén. Az üreg mélyében +mint egy jegeces aranyfürt, elüldözött vadméhek lakatlan köpüje +tapadt a fekete kéreghez.</p> +<p>Valaminő félöntudattal futott oda. Belenyult az <span class= +"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> üregbe +és kiemelte belőle a köpüt. A köpü szélein az üres sejtek, mint a +hártyaüveg, száraz kis nesszel töredeztek össze az újjai alatt. +Beljebb lágyabbak lettek a sejtek, a kelyhükben méz volt, +hímporszínü, szagos, meleg méz, messze virágok párzásának elorozott +édessége.</p> +<p>Ráhajolt, ki akarta szívni a mézet. És az ajka mohón vergődött a +viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész +teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte +fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátraeresztette a fejét, +mintha csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltólta +magától a viaszt. De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az +újjai tétován belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, +mintha hangszerbe kaptak volna és a dalt keresnék.</p> +<p>Fölragyogó nagy tekintetétől a gyötrelemig tágult a szeme… Ujjai +egy meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták ki a viaszból a +felszínre. Ez a vonal maga után emelte a többit. Mint a dallamok, +úgy folytak össze az élet vonalai. És ő a két kezével, a +leheletével dédelgette, kérlelte a viaszt. Megalázkodott előtte, +hizelgett és parancsolt neki és emberölő vágyódása ezalatt lassan, +lassan előhívott belőle egy arcot, amelyet szeretett.</p> +<p>Elhalványult, mikor viszontlátta. Az az arc a vágyódásának a +tükröződése volt, a szenvedésének a megvallása. Kivette a melléből, +a kezében tartotta. És a kezében könnyebb lett, már nem fájt olyan +nagyon.</p> +<p>Fojtott lélegzettel hajolt föléje. Körülötte a déli csendben +mindenhatóan élt az erdő élete. Ősi vad szerelmek láthatatlan vére +lüktetett át a rengetegen. A fülében érezte ennek a veszedelmes +sűrű vérnek a lüktetését és elhomályosult tőle a szeme. Egyszerre +erőszakosan hátrahajlította két tenyere között a viaszfejet, mint +régen a másikat, az igazit, az élőt és belefektette <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> a fűbe, +hogy egészen a birtokába vegye. Kétoldalt lekönyökölt melléje, +felülről nézett le reá. Halálos komolyan, egyre közelebbről, olyan +közelről, hogy nem láthatta többé. Lehunyta a szemét és a szája +megérintette a viaszt. Nem vonta el, enyhülni hagyta rajta az +ajkát, mint a szomjas ember az üres pohár hidegjén. Aztán hosszasan +önfeledten megcsókolta.</p> +<p>Egy csók, az elmult kertek kulcsa… Csókolni kezdte a viaszajkat, +szégyenben, elragadtatottan, rémült gyönyörben, fájdalmasan és a +száj lágyan, engedékenyen visszaadta a csókját, hozzátapadt, +felvette az ajka formáját, megfogta és nem engedte el.</p> +<p>Mintegy ködön át eszmélt magára. Iszonyodva érezte a józan esze +tántorgását és felhördült a csendben. Kétségbeesett lázadással +belevágta dühös tíz újját a viaszba. Letépte a szájáról, +belemarkolászott, összegyömöszölte. Vádoló vad szavakkal beszélt +hozzá és a két kezével kergette el magától, amit sajgó vággyal, +koldulva előhivott. Visszaűzte a viaszba azt az arcot, amelyet +szeretett.</p> +<p>Nem látszott többé. Eltünt… Lihegve horgasztotta le a fejét, +mintha futva, lázas vándorlásból tért volna vissza szenvedő +önmagához. Visszatért, kábultan, megalázva, de – ekkor fogta föl: +az útból elhozott magának valamit. Kezében tartotta a viaszt, +melyet nehéz órájában a természet oly egyszerű fenséggel nyujtott +oda vigaszul a fájdalmának, hogy nem vette észre a mozdulatát…</p> +<p>És ettől a naptól kezdve, az erdők kék reggelén, a rétek rekkenő +termékeny forróságában és a folyóparti hűvös estéken gyakran látták +őt a hegyi pásztorok, a szénégetők, a favágók és lenn a völgyben a +halászok, mikor szobrokat formált a vadméhek égettarany +viaszából.</p> +<p>Mesélt magának a viasszal. Kiformálta belőle, <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> amire +emlékezett és amiről álmodott, mindent… egyedül azt az arcot +kerülte el a keze, amelyet szeretett. Nem hívta elő a viaszból +többé soha. Nem hívta… de az az arc csodálatosan, fátumszerüen +mégis benne volt mindenben, amit teremtett. Rejtélyes büvöletével +ott bujdosott az idegen formák és vonalak mögött, a felszinen +tükröződő képek alatt a mélyben. A művészet halhatatlan része: a +vágy képe, a szenvedés megvallása, maga az élet, a szerelem, a +szépség volt.</p> +<p>A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak +belőle.</p> +<p>A viaszfigurák mesterének úgy rémlett, nem felel neki többé az +erdő és a folyók völgye.</p> +<p>A gondolatai messzire kezdtek terelődni, el innen, máshová, az +erdőkön túlra. És egy napon elindult, hogy megmutassa a városoknak +a szépséget. Tarisznyájában vitte, a viaszban vitte, büszkén, +titokban. Az emberek nem tudták, mit hoz nekik, nem tudtak róla +semmit és nem köszöntötték. De ő tudta és mosolygott, csodálatos +nagylelkü mosolygással.</p> +<p>Már esteledett, mire egy messze idegen város sok fekete tornyát +meglátta az ég alatt. Elvétett utcalámpák hunyorogtak át a sötéten. +Zegzúgosan jött eléje a kövezet.</p> +<p>Egyszerre egy alvó, öreges házon akadt meg a szeme.</p> +<p>A ház földszintes volt. Elfeketült zsindelyteteje nyitott +félszerben folytatódott és négy faoszlopon mélyen belekönyökölt az +utcába.</p> +<p>A falusi kovácsműhelyek jutottak eszébe. Hajdanában bizonyosan +lovat vasalt a félszer alatt a kovács… Ez a gondolata valahogyan +oda kapcsolta őt a mogorva házhoz. Gyermekkora óta mindig szerette +a kovácsműhelyeket. A tűz és az erő lakott bennük… <span class= +"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> +Szerette a lángoló kohót, a műhely sötét mélyében, a tűzfényben +mozgó pörölyös embert… szerette a vasalásra váró, falnak támasztott +kerekeket, melyek messziről gurultak oda és messzire fognak még +gurulni, az izzó patkókat az üllőn, melyek távol, idegen utak felé +készülődnek.</p> +<p>A kovácsműhelyek az érkezők és elmenők utján, a Messzeségek +kapujában állnak. És őt, legrégibb emlékezése óta, mindig +rejtélyesen és ellenállhatatlanul vonzotta a Messze. Most is oda +gondolt, mert hiszen számára minden, ami után vágyott, messze volt. +A szerelme is… a művészetének a beteljesülése is. Már messze volt – +még messze volt…</p> +<p>Felsóhajtott. Aztán erőltetni kezdte a szemét, hogy jobban +lásson. A nyitott félszer alatt az ajtófélfáról egy vaskampón nagy, +rozsdás patkó lógott.</p> +<p>„Ez szerencsét hoz“, gondolta magában, mialatt bezörgetett. Jó +ideig várt és hallgatódzott, de odabenn nem mozdult senki.</p> +<p>Mögötte egy sötét, nehéz szekér dörömbölt lefelé az utcán. A +fuvarosember gyalogosan ment a lovai mellett és a szél ellen egy +papirszarúban égő gyertyát vitt. Mikor észrevette őt a félszer +alatt, átkiáltott hozzá:</p> +<p>– Hahó! Hiába zörgetsz ott! A senki háza az. Meghalt a kovács. +Csak a lelke jár haza kisérteni…</p> +<p>A szekér zaja visszhangozva odébb dülöngött a házak között. A +fuvaros hangja elveszett a szélben. És ő megint egészen egyedül +volt. „Meghalt a kovács… a senki háza ez…“ Csak egy pillanatig +tétovázott. Vállát az ajtónak feszítette. A kovácsnak úgy is +mindegy lehetett… Odabennről a dermedt csendből kihallatszott, +amikor a zár nyelve ketté tört. Az ajtó kinyilt és a túloldali +utcalámpa világa, mint egy puha sárga macska, átsettenkedett a +küszöbön.</p> +<p>A kovácsműhelyben régi kihült füstszag érzett. <span class= +"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> Minden +elmúlt és csendes volt a házban. Csak a szél vinnyogott az ormótlan +kürtőköpönyegben, a kohó szabad tűzhelye felett.</p> +<p>Egy pillanatra összerezzent. A kiégett tűzhely előtt, lehajtott +fejjel guggolt valaki… Jobban odanézett, már nevetett. Halk +nevetése, a nagy csendben, neki ütődött a falnak és a ház mintha +élni kezdett volna tőle.</p> +<p>Most már tisztán látszott. A műhely közepén, a földbe +gyökerezve, az üllő guggolt zömöken, felhúzott vállal… Szemközt a +fújtató, mint egy szárazbőrü óriás denevér, csucsorította a csőrét +a kohó felé. Arra indult. Rőzsére lépett. Felnyalábolta a földről +és hirtelen világu tüzet gyujtott. Ekkor ötlött a szemébe, hogy a +tűzhely előtt egy avult szőnyeg fekszik. Fáradt volt, a szőnyeg +puhát mutatott. A nyers viaszt tarisznyástól a feje alá +gyömöszölte, aztán elnyújtózott a szőnyegen.</p> +<p>Nem aludt el mindjárt. Egy ideig még nézte, hogyan ringatódzik a +tűzfény a falon. Az üllő kipörölyözött vállán, mint apró +kalapácsütések, hirtelen lángok ragyogása ugrált. És közben olyan +furcsa, fulladt csengés rémlett a csendben, mintha bura alatt izzó +vasat kalapáltak volna.</p> +<p>Ettől a csengéstől a kovácsra kellett gondolnia. Arrafele akarta +fordítani a tekintetét. De valami csendesen, jóltevően lefogta a +fejét. Az anyja keze jutott eszébe, az ő hűvös, türelmes kis keze +és a gyerekkora, mikor még volt, aki megfogja a fejét, hogy ne +lásson olyant, amitől félni lehetne. Aztán egy másik kezet érzett +az arcán… Ennek az érintése gyönyörüen sajgott át a testén. Ez a +kéz forró és türelmetlen volt és erővel fel akarta nyitni a szemét. +Fájdalmat okozott neki és ő mégis utána nyújtotta az ajkát, hogy +belecsókoljon a tenyerébe. De ágaskodó szája csak egy viaszarchoz +ért… Félálomban emlékezni kezdett rá, hogy azt az arcot valamikor a +saját szívéből vette ki. Hogyan került a szívébe? Pedig bizonyosan +tudta, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= +"Page_107">-107-</a></span> azelőtt ott volt, hiszen onnan vette ki +a két kezével és beletette a viaszba. És azóta mindent bele tudott +tenni a viaszba, ami fájt.</p> +<p>Kis vártatva elmúltak ezek a gondolatok is. Úgy tetszett neki, +hogy a kovács ott áll a kürtőköpönyegnek dülve és egy +csiptetőfogóval vasat hevít a parázsban. Tagbaszakadt nagy árnyéka +rávetődött a tűzre… A műhely elsötétült és az ő homloka mögött is +kialudt, ami világos volt.</p> +<p>Mikor másnap reggel felébredt, lelkendező sietséget érzett +magában; mintha küszöbön állt volna, mintha a küszöbön túl várnák +esdekelve az emberek, hogy odaadja nekik a Szépséget. Bőkezűen, +ingyen, egészen ingyen fogja adni és az emberek hálából majd +elviszik a hírét, messzire, túl a városon… ahhoz is, aki elment és +nem tért vissza…</p> +<p>Ijedten bámult a levegőbe. Hát ezért jött volna ő ide az +erdőkből? Azért, mert az erdők hallgatnak és a városok elmondják +egymásnak, amit tudnak?</p> +<p>Az ajtó felé fordult. Megrázta a fejét… Másért jött. Nem kapni, +– adni akart: szépséget akart adni a többieknek. Mialatt adakozó +büszkeséggel erre gondolt, észrevette, hogy a ház előtt emberek +állnak és kiváncsian leselkednek a kovácsmühely ajtaja felé. A +lámpatisztogató, aki létrával a vállán, fütyölve jött lefelé az +utcán, egyszerre abbahagyta a fütyölést. Szétvetett lábbal megállt +a kovácsműhely előtt és hetykén bekiáltott az ajtón.</p> +<p>– Hát itt ki bújt meg?… Kitől vették bérbe ezt a gazdátlan +házat?</p> +<p>– A kovácstól! – hangzott ki a műhelyből és akár csak a régi +gazda idejében, a félszertető alatt leereszkedett a falüreg +deszkatáblája. A boltíves nyílásban az emberek egy fiatal fejet +pillantottak meg. Az idegen haja szőke volt, a szeme pedig mintha +összebeszélt volna <span class="pagenum"><a name="Page_108" id= +"Page_108">-108-</a></span> az éggel. Ha felfelé nézett, egészen +kék és ragyogó lett és hideg és acélszínü, valahányszor az emberek +tolakodó tekintetével találkozott.</p> +<p>A lámpatisztogató kényelmetlen mozdulatot tett a fejével, mintha +le akarna rázni magáról valamit, ami gúzsba kötötte. Nem +kérdezősködött tovább és gyorsan odébb ment.</p> +<p>Ettől kezdve nem zavarta senki a kovácsműhely csodálatos +lakóját. A szomszédok megszokták, hogy ott van, az utcabeli +gyerekek pedig nem féltek többé a kisértetes háztól. Szerették +látni az idegent, aki reggelenkint, mint egy polcot, kifeszítette a +félszer alatt a boltíves falüreg deszkatábláját és viaszfigurákat +állított reá. Azt is szerették, hogy mindig olyanfélén pillant ki +az utcába, mintha várakoznék.</p> +<p>Utóbb aztán, mikor látták, hogy sohasem áll meg senki a műhely +előtt, elunták az ácsorgást és ők is odébb mentek.</p> +<p>A viaszfigurás szomorúan tekintett utánuk. Miért mennek el? És +miért nem állnak meg a többiek sem? Ettől a gondolattól izgatott +lett. Kifutott a ház elé: úgy nézett a szobraira, mintha az utcán +elhaladó emberek futólagos, idegen tekintetével akarná őket nézni. +Valami vak nyugtalanság lepte meg. Kételkedni kezdett. Onnan az +utcáról nézve már nem tetszettek neki az ő kedves kis szobrai… már +egyáltalán nem tetszettek neki. Úgy érezte, teljesen kihült rajtuk +a keze melege, megszünt közte és köztük az összetartozás és ő +eltávolodott tőlük, odébb ment, előbbre… sokkal előbbre.</p> +<p>Zavarba jött. Szinte szégyelte a szobrait. Visszaugrott a házba +és hirtelen belegyűrte egyiket a másik után a termésviaszba, melyet +az erdőkből hozott magával a tarsolyában.</p> +<p>Más figurákat fog formálni, egészen másokat, egyszerübbeket, +igazabbakat, olyanokat, mint az élet… <span class= +"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> És +mialatt önmagában mindent megtagadott, amit eddig teremtett és +mindent attól várt, amit ezután fog teremteni, átsuhant a lelkén +valami, ami talán a művészek imádsága volt:</p> +<p>„Uram, add meg nekem mindennapi gondolatomat és bocsásd meg a +tegnapit…“</p> +<p>Ebben a pillanatban öntudata alatt kifejezhetetlen szépségben +fogant meg egy új alkotás sejtése. Elragadottan, szinte testi +gyönyörűséggel hagyta átremegni magán a sejtés álomszerü, illanó +varázsát, a keletkezés névtelen boldogságát. Aztán, mintha az új +élet első mozdulása rázta volna meg, felriadt és öntudata egy +felette álló kényszerben, utána kapott a sejtésnek. Meg kellett +fognia, alakot kellett adnia neki, ki kellett hoznia magából a +létbe. Felelőtlen elragadtatásából egyetlen perc alatt vajudó +küzdés lett.</p> +<p>Két tenyere közé szorította fejét és üldözötten járkálni kezdett +körben, a fal mentén. Soká járkált igy nem tudva a saját teste +mozgásáról, míg végre a célhoz érők mozdulatával megállt.</p> +<p>A kohó előtt állt. Kezébe vette az összegyömöszölt nagy +viaszgöröngyöt. Letérdelt vele a rongyos szőnyegre és néhány percig +mozdulatlanul tartotta bele a tűz melegébe. Mikor lágy és +engedelmes lett, kivájt belőle egy darabot. Formálni kezdte.</p> +<p>A világ fiatalságának a szobrát kezdte formálni: egy görög +fuvolásleányt…</p> +<p>Feszült, halvány arccal, fegyelmezetten, mámortalanul dolgozott +órákon át és közben egy-egy pillanatig szinte kivülállóan figyelte +magát. Hirtelen változón gyönyörködött és félt. Olykor úgy érezte, +agyában izmok játszanak és mindent bírnak és mindent felemelnek, +aztán nem tudta miért, lankadtan elejtik amit markoltak és +megalkuvásra készen már-már beérnék egy gyönge félig-meddiggel. +Homlokán verejték gyöngyözött. <span class="pagenum"><a name= +"Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> Kényszerítette magát az +akarásra. És néma diadalujjongások, gyermekes csüggedések, ijedt +alázatok között, fel-fellobbanó szertelen vad gőgben két teremtő +kezével kiszabaditotta a viaszból a szépséget.</p> +<p>A győző önmaga felett érzett borzongása futott rajta végig. +Aztán elszomorodott. A forma születésével benne halt meg valami. És +ő kicsiny és magányos lett megint.</p> +<p>Esteledett a kovácsműhelyben. Fáradt volt. Ekkor eszmélt rá, +hogy éhes. Az üresség ásta a gyomrát és kellemetlen gondolatokat +kergetett a fejébe. Eszébe jutott, hogy talán még sem fogja a +viaszfiguráit elajándékozni. Most még volt miből élnie, de később, +ha majd mindene elfogyott? Az a lehetőség, hogy valamikor árú lesz +a művészetéből, megalázta. Árú… ez a szó úgy hangzott, mintha +valami tompa csattanással a magasból a földre esett volna. Meg +akarta magát vigasztalni. Erőszakosan másra gondolt. Pénze lesz, +sok pénze. Az emberek hihetetlen árakat fognak fizetni a szobraiért +és ő fehér viaszt vásárolhat a munkájához, hótiszta fehér viaszt. +És télen, ha az utcaszegleten a kicsi öreg asszonyok sebesen +pislognak és kinyújtják felé kéregető aszott kezüket, nem kell majd +zsebredugott kézzel félre néznie, rettenetesen mindig félre nézni +és úgy tenni, mintha nem látná őket.</p> +<p>Adni fog nekik… mindenkinek. És ha majd gazdag lesz, a szobrait +is odaadja ingyen, csak úgy mosolyogva, könnyedén. Aztán inteni +fog, hogy ne köszönjék meg, mert hiszen ilyesmit úgy sem lehet +megköszönni. Azt sem lehet megköszönni, ha valaki szeretetből +odaadja magát egy másik embernek.</p> +<p>Megint érezte, hogy éhes és elindult, hogy kenyeret vegyen +magának. Megbotlott a rongyos szőnyegben. Az éhség dühössé tette, +türelmetlenül rugott rajta egyet. Már megbánta. A szőnyeg mindig +barátságos volt hozzá. <span class="pagenum"><a name="Page_111" id= +"Page_111">-111-</a></span></p> +<p>A boltban, ahol kenyeret vett, lisztet és zsákokat is árultak. +Megkérdezte, nem kaphatna-e egy zsákvarró tűt meg puha +gyapotfonalat? Úgy rémlett neki, hogy valami durvaságát kellene +jóvá tennie.</p> +<p>A boltos közömbösen rakta ki eléje, amit kivánt, és nem törődött +vele többet.</p> +<p>Hazament. Lángoló tüzet rakott a kohóban, aztán elalvás előtt +ügyetlenül igyekezve soká foltozgatta a hosszú zsákvarró tűvel a +rongyos szőnyeget. Fenn a falipolcon pedig ott állt holnapot +igérően a kis fuvolás leány és tiszta mezítelenségéből szétáradt a +szépség a kormos műhelyfalak között.</p> +<p>A mestere mosolygott, mikor elaludt. Csak nagyon rövid ideig +aludt. Valami lázas nyugtalanság verte föl álmából. Végtelenül +fiatalnak és újnak érezte magát.</p> +<p>Az ablakkereszt apró üvegkockáin kéken, hűvösen virradt. Az üres +utcában még csak a reggeljáró ember lépései kongtak, aki mindig +éppen annak az ablaka alatt megy el, aki korán ébred. Kis vártatva +a külvárosi napszámosasszony jött: a sötéttel kelő, a befelé +igyekvő, az örökké fáradt; aztán a vacogó kisleány, akit +odabentről, a meleg szobából sajnálnak…</p> +<p>Hirtelen fölült a szőnyegen. Dolgozni akart. A Sorsnak a képét +akarta megformálni: egy rejtélyes öreg kalmárt, akinek az arca +érzéketlen és mozdulatlan és mégis mindenkinek mást mutat…</p> +<p>Mikor elkészült vele, úgy hitte, ez lesz az a viaszfigurája, +mely megállítja az odébb menőket. Később még sokszor, nagyon +sokszor, – minden legutóbbi szobráról hitte ugyanezt. A tengerjáró +ifjú halász… A vén tudós, a gyöngyös egyiptomi királyasszony… +Kalitkáival két kezében a gondtelt kis madárkereskedő. De az +emberek nem álltak meg. Talán erősebben kellene hozzájuk szólni, +hogy fölnézzenek?…</p> +<p>Ekkoriban formálta meg a dühös, konok vitézek dulakodó +csoportját; a hegyipásztort, akinek vad haja <span class= +"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> szinte +lobogott a viaszban, mintha viharban állna, magasan fenn a +hegytetőn és az őrült szobrát, aki a szakadék partján gyermeket +vezet…</p> +<p>Egyszer karácsony éjjelén, mikor jobb volt és elhagyatottabb, +mint rendes hétköznapokon, a Megváltót hívta el magához a viaszból. +Nem a mennybeszállót, a dicsfényest, hanem a daróckaftánost, őt, +aki ismeri a járást a szegények között.</p> +<p>Tavasszal olykor mesélő kedve támadt. Ilyenkor kicsinyke +hercegnőről mesélt a viasszal, pávatollas lovagról, boszorkányról. +Nyárban pedig, mikor az erdőkre gondolt, nymphákat és fiatal +faunokat formált. És a keze úgy nyúlt a viaszhoz, mintha hűvös +lombokat hajlítana, mintha erdei forrásba merülne.</p> +<p>Egy mezitelen gyermek Eros, karcsú és ragyogó, mint egy tiszta +láng és a végzetes íjj a kezében, olyan hullámos, mint az anyja +ajka… Egy kicsiny Aphrodite szobor…</p> +<p>Ezen a vaszfigurán sok napon és sok éjszakán át dolgozott. Már +jóformán elkészült vele, mikor egyszer nagy harangzúgásban virradt +a reggel a város fölött. A szoborral a kezében kihajolt az ablakon, +hogy megtudja, miért harangoznak.</p> +<p>Fehér ünneplő ruhában leányok mentek misére a műhely előtt a +nagy templom felé.</p> +<p>Boldogasszony napja van ma…</p> +<p>Visszafordult az ablakából. És mialatt a gondolatai elindultak +tömjénszagú, orgonás, régi templomok alatt, egy lehelet könnyű +viaszréteggel, mint egy földig omló zarándokköpennyel, ájtatosan +eltakarta a pogány istenasszony mezítelenségét. Gyöngéden +összekulcsolta két halvány kis viaszkezét, szép fejére aureolát +tett. Boldogasszony szobrot formált belőle az ünnepre…</p> +<p>Odaállította a fehér Madonnát is a többi viaszfigura mellé és +mint tegnap és mint azelőtt, várakozó nagy tekintetével kinézett az +utcába. <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span></p> +<p>A búcsúsok lépése sietve kopogott odébb a kövezeten. A +sikátorokból mellükre szorított imádságos könyvvel asszonyok jöttek +elő. Összefogódzkodva gyerekek haladtak az utca közepén. Szemközt, +az üres háztelken, mintha magától nőtt volna, ernyős ponyvasátor +ütötte föl a fejét. A sátor alá egy sebesen mozgó, lármás emberke +fehér abroszos asztalt állított. Mézeskalács-szíveket és +huszárokat, ehető szemüvegeket, rikítóra festett viaszgyümölcsöket +rakott rá sorban és hosszú kanócuknál fogva, sok piros és sárga +viaszgyertyát akasztott fel a sátor oromrúdjára.</p> +<p>A kovácsműhely boltozott falüregén kihajolt a viaszfigurák +fölött a mester arca. Ugyanazok, akik az ő szobrai mellett mindig +elmentek, most zsivajogva álltak meg a mézesbábos ponyvája előtt… +Csődület támadt. A mozgékony emberke rikácsolva kínálta az asztal +mögül a holmiját. A vásárlók tülekedtek, kiabáltak és elkapkodtak a +fehér abroszról mindent. Aztán vitték az ablakok alatt, a +viaszfigurák előtt a nefelejtskoszorús, angyalfejes, rózsabimbós +vásári gyertyákat, a szentképes mézeskalács-sziveket és hazug színű +viaszgyümölcsöket…</p> +<p>Ő pedig elfordult és lehorgasztotta a fejét. Nem irigység volt, +amit érzett, nem csúnya hirtelen marást érzett a lelkén, hanem +olyasfélét, mintha tudatlan kezek odakintről lassan, kínzón +letördelték volna róla azt, ami fénylett.</p> +<p>Ezekben a percekben szürkébb lett a lelke. De ő nem tudta ezt. +Éppen ekkor vette észre, hogy a szeme egy világos kis foltot néz, +mely a kürtőből kereken és kéken esett le a tűzhely hamújára, +mintha leszálltában szétterülő szoknyácskával egy csillámló kis +tündér repült volna oda. A déli nap sütött le a kéményen át. És ő +valami könnyű és friss örömet érzett ennek a <span class= +"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> színes +libegésnek a láttán. Olyan szép és csodálatos volt: a nap a +hamúban…</p> +<p>Egyszerre megsajnálta a ponyvasátor vevőit, amazokat odakinn, +akik nem látják a szépséget… Csupa szánalomból megint szeretni +kezdte őket. Szívesen adott volna nekik a viaszfiguráiból, ingyen, +most mindjárt, ha véletlenül megállnának az ablaka alatt. Arra fele +nézett félénken, szégyenben. Hirtelen úgy tett, mintha ez csak +véletlenül történt volna. Elfordult. Úgy sem áll ott senki. Soha, +senki…</p> +<p>Az emberek között, csak a kiválasztottak látják a szépséget. De +ők sem a szemükön át… a sebeik nyilásán át látják. És azután ők +tanítják meg látni a többieket.</p> +<p>Most már világos lett előtte, hogy amióta a városban élt, itt a +többiek között, erre a látásra akarta őket megtanítani. Idő kell +hozzá. Talán majd később. Talán korán jött… még várni kell.</p> +<p>És mialatt ő várt, a ponyvasátoros nyomában elözönlötték az +utcát a mézesbábosok és gyertyaöntők. Egyiknek a szerencséje +csábította a másikat. Végre is annyian voltak és olyan lármásak, +hogy a magisztrátus róluk nevezte el „Gyertyaöntők utcájának“ az +utcát. Ettől a nagy tisztességtől még merészebbek lettek a hírverő, +élelmes bódésok. Rikító, hangos cégtáblák alatt jó pénzért már +hamisított viaszból gyártott portékát árultak. És ha maguk között +csunyán marakodtak is, a vevőikkel szemben összetartottak. Nem +árulták el egymást és boltzárás után együtt ittak a „Három lúdtoll“ +vendégfogadóban.</p> +<p>A viaszfigurák magányos, hallgatag mestere nem járt közéjük. A +bódésok ezt nem tudták megbocsájtani és kárörömmel nézték, hogy +mialatt nekik minden sikerül, a másik hasztalan állítja ki nap-nap +után a kovácsműhely boltozott falnyílásába a szobrait. <span class= +"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p> +<p>Az emberek még mindig elmentek mellettük. Bár ekkoriban már +nemcsak a külvárosi nép és a búcsúsok vásároltak az utcában. +Előkelő urak is jártak arra, akik gyertyát vettek a bódésoknál, +hogy a bűneikhez világítsanak és finom hölgyek, akik a bűneik +fejében égették el a gyertyát az oltár előtt, a leimádkozós +koldusasszonyok asztalkáján.</p> +<p>Ezek sem álltak meg… Pedig annak, aki a kovácsműhelyben lakott, +már őszülni kezdett a haja és mindennap fáradtabb lett a lépése, +mikor este hiánytalanul beszedte az utcára nyíló falüregből a +viaszfiguráit. Fáradt, fáradt volt a mozdulata és a szeme is, az ő +várakozó tekintetű szomorú szeme.</p> +<p>Aztán egy késő őszi estén történt. Aznap korábban szedte be a +szobrait a falüregből, mint különben. A „Gyertyaöntők“ utcáján +hideg szél fújt végig. Elfújta a lámpákban a lángot és az üvegek +úgy zörögtek tőle a magasban, mintha a lámpák is vacogtak +volna.</p> +<p>Bereteszelte a kovácsműhely ajtaját és tüzet gyújtott a kohóban. +Leült a szőnyegre és mert fázott, a térdére hajtotta a végét. +Szemébe ötlött, hogy amióta megfoltozta, megint csak elszakadt. +Szinte gépiesen kotorta elő a rozsdás vasdarabok közül a +zsákvarrótűt. A fonalat is megtalálta. Befűzte és megint +visszakuporodott a szőnyegre, de azért nem csinált semmit. A lángba +nézett. Minden egyéb hideg és sötét volt.</p> +<p>Hát eljött az az idő, mikor az ember már nem várhat tovább?…</p> +<p>A mellében sajátságos fájdalom emelkedett. Olyasfélét is érzett, +mintha a szeme elzsibbadt volna és a nyaka, a térdei megbénulnának. +Ez lenne a legjobb! Nem mozdulna többet, így ülve maradna és nem +tenne egyáltalán semmit azért, hogy tovább éljen.</p> +<p>A szél volt? Nem! Valaki zörgetett…</p> +<p>Felszökött a földről és az alatt a pillanat alatt tündérmesék +<span class="pagenum"><a name="Page_116" id= +"Page_116">-116-</a></span> repültek át a képzeletén. Már az +ajtónál állt. És míg egyik kezében görcsösen, öntudat nélkül +szorította a zsákvarrótűt, a másikkal végtelen izgalomban +félrehúzta a reteszt.</p> +<p>A küszöb előtt, prémes bundájában egy testes ember topogott a +hidegben. Kövér pofája szinte rábuggyant az ajka szegletére, +melynek a gödréből, mint két haragos kis furó, kemény pödört bajusz +meredt ki.</p> +<p>Az ember türelmetlennek látszott és parancsoló hangon +beszélt.</p> +<p>– Adjon egy csomag gyertyát. – Mikor a másik nem mozdult, +szelidebben folytatta: – Kérem… hamar, sietek…</p> +<p>A viaszfigurás megrázta a fejét, olyan furcsán, ijesztően rázta, +mintha nem tudná abba hagyni.</p> +<p>– Én nem árulok gyertyát… Ott… menjen oda, azokhoz…</p> +<p>A bundás úr minden pillanattal türelmetlenebb lett.</p> +<p>– Hát nem érti? Ma korábban zártak a bódésok. Mind hazamentek. A +házamhoz meg vendég jön. A szolgáló adott kölcsön egy +faggyúgyertyát. Ez nem elég. Ne vesztegessük az időt! Ahol ennyi +viasz van, ott tán csak jut belőle valami hasznosra is. Na, hallja, +már, adjon legalább egy gyertyát. Megfizetem… jól megfizetem.</p> +<p>A mesternek elfacsarodott a szíve. Hát ez volt az, amire olyan +régóta várt?… Le szerette volna ütni a kínzóját, az arcába +szeretett volna ordítani. De a düh és kétségbeesés összeszorította +a torkát. Hiába rázta a fejét, azalatt is érezte, hogy kifosztotta +az élet és tudta, hogy a szobrai nem kellettek soha senkinek, az +alatt is látta, hogy a kabátja rongyos és a keze olyan sovány, hogy +sírni lehetne fölötte a szánalomtól. <span class="pagenum"><a name= +"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> +<p>Megszánta magát mélyen, határtalanul és egyszerre tenni akart +valamit magáért, hogy legyen amiért érdemes a holnapot várni.</p> +<p>A bundás úr most már szinte toporzékolt a türelmetlenségtől.</p> +<p>– Az Isten szerelmére meddig ácsorogjak még? Mondom, hogy nem +érek rá…</p> +<p>De ő nem hallott semmit. Csak csitította, csak biztatta magát. +Hátha az a végzet, hogy ennek az embernek a közönséges kezében +lássa meg egy látni tudó az ő viaszfiguráját? Közben kínlódva +lélegzett. Sűrű és fojtós volt neki a levegő. És mintha ezen a +fojtós sűrűségen át a testével kellene magának útat fúrnia, küzködő +mozgással, lassan indult a falipolc felé. Kinyujtotta lesoványodott +kezét és leemelte a kis fuvolásleányt. Egy pillanatig úgy tett, +mintha a szívére akarná fektetni, aztán idegenül, rekedten +nevetett.</p> +<p>Ettől kezdve minden gyorsan történt. Mereven leguggolt a tűzhely +előtt és bele tartotta a lángba a zsákvarró tű hegyét. A tű +átizzott, egészen vörös lett. Szinte sütötte a kezét és ő olyan +hirtelen rángatódzó és mégis pontos mozdulatokkal, mint ahogy talán +csak azok mozognak, akik ölnek, keresztül húzta a hosszú tűvel a +fonalat a fuvolásleány szép kis viasztestén. A viasz sistergett, +mintha fájdalmában a szobor szisszent volna fel a kezében. Le +kellett hunynia a szemét. Nem tartott soká. Már elvágta a fonalat a +kicsiny viaszfej fölött.</p> +<p>– Vigye, – mondotta kimerülten, – van benne kanóc.</p> +<p>Az idegen úr csak ekkor értette meg, hogy mi történt. +Mulatságosnak találta az ötletet. Jóízüen nevetett és mialatt +elégedetten átvette a viaszfigurát, egy nagy ezüstpénzt tett le +maga mellett az ülőre… Egy pillanattal később már behallatszott a +nyitott ajtón át siető lépéseinek a távolodó kopogása. <span class= +"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span></p> +<p>– Elviszi… mondotta a mester félhangon. Hát már ennyire jutott? +Kanócot húzott a szépségbe. Meggyalázta pénzért… Elviselhetetlen +undor fogta el. A gyomra szinte émelyegni kezdett.</p> +<p>– Nem engedem. Visszaveszem tőle… De hátha nem adja ide? A +hangja elrekedt a félelemtől. Valami átbillent az agyában. Lázadó +dühösen felkapta a tallért és kiiramodott az éjszakába.</p> +<p>Utól akarta érni a bundás nyárspolgárt. Elveszi tőle a +fuvolásleányt és a szeme közé vágja a pénzét… Ez lehűtötte. Szó +sincs róla. Ilyent nem bírna tenni. Csak meghajtaná magát előtte és +udvariasan oda nyujtaná neki a tallért. „Bocsásson meg uram, hogy +zavarom… Az a viaszfigura nem eladó“… Megállt egy pillanatra, hogy +hallgatódzék. A lépések már messze hangzottak, valahol a szomszéd +sikátorban. Utánuk rohant. Megint más irányból hallotta a +kopogásukat. Innen is, onnan is hozta a szél a visszhangjukat.</p> +<p>Kétségbeesésében megint nyargalni kezdett. Előre-vissza és +minden szegletnél kapkodta a fejét és lélegzetvesztve nézett be a +sikátorok barátságtalan sötét távlatába.</p> +<p>Valahol egy kapu nyilt. Ennek tisztán hallotta az irányát. Arra +felé szaladt. Már későn volt. Mire odaért, becsattant a kapu.</p> +<p>Többször egymásután megfogta a kilincset. A csengőhöz is +hozzáért, de meghúzni nem merte, csak tartotta rajta a kezét. +Mozdulatlanul tartotta. Egyszerre visszakapta. Mit mondana, ha +belülről kinyitnák a kaput? Mit is lehet ilyenkor mondani… Az ember +lehajtja a fejét és úgy tesz, mintha keresne valamit a földön, a +küszöb előtt. „Oh semmi, egy emlék. Megszokásból egy kicsit a +szívemhez nőtt. Csekélység… ne fáradjon, kérem, ne keresse.“ Ezt +mondja ilyenkor az ember és ha van annyi ereje, mosolyog és odébb +megy. <span class="pagenum"><a name="Page_119" id= +"Page_119">-119-</a></span></p> +<p>Meggörnyedt és elfordult a csengőtől. Ebben a pillanatban +kivilágosodott a kapu mellett két rácsos földszinti ablak.</p> +<p>Most már nem kellene tovább itt maradnia. Mit ácsorog?… Mégis +felágaskodott, a rács közé dugta a fejét és nyomorultan, szenvedően +belesett az ablakon. Egy izléstelen módos szobába látott. Középütt +hosszú terített asztal állt. Az asztal körül vasárnapiasan +kiöltözött asszonyok és csunya férfiak ültek. De ezek nem fogták +meg a szemét. A szeme lázasan keresett tovább.</p> +<p>Mintha mellbe lökték volna. Most látta meg! Ezüstök és üvegek +csillogásában, a fehér abroszon, ott égett az ő szép fuvolásleánya +a faggyúgyertya mellett.</p> +<p>Faggyúgyertya mellé teszik és még csak azt sem veszik észre, +hogy a kettő nem illik együvé… Esznek és isznak a világában és +beszélnek, mintha valamely felettük álló hatalom kényszerítené őket +a saját maguk hangos, közönséges megvallására.</p> +<p>Egy őrült gondolata támadt. A hattyudal meséje. A haldokló +szépségből zene árad… Talán hallszik odabenn a fuvolásleány +hattyudala? Az emberek, ha nem is értik, mégis érzik, hogy valami +történik a levegőben. És talán ugyanabból a kényszerből beszélnek, +mint azok az alacsonyrendüek, akik émelygősen, szinte parancsszóra +beszédbe fognak, ha valaki a szobában egy hangszeren, a +szívevérével zenélni kezd.</p> +<p>A szájára nyomta a kezét, hogy kínjában fel ne ordítson.</p> +<p>A szobor kis feje körül könnyű lángoló fürtök lobogtak. Keskeny +arcocskája rejtélyesen világitott. És a teste is világított, mintha +meleg égő vér áradt volna le a belsején.</p> +<p>Tébolyodottan kitágult szemmel nézett rá. Egy pillanatra +diadalmasan szép volt a kis szobor. Aztán <span class= +"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> mintha +hirtelen kín járta volna át a tagjait, szinte megingott a +talapzatán.</p> +<p>A mestere fejét két oldalt keményen fogta az ablakrács. Nem +bírta elfordítani. Látnia kellett mindent.</p> +<p>Odabenn az égő kanóc hőségében esdeklőn egymásba kulcsolódott a +görög leány fuvolát tartó két keze. Finom hangszere elferdült. A +teste roskadozni kezdett. Terméketlenül keskeny csipőit megfacsarta +a tűz és a feje megadóan lehanyatlott, mint egy máglyán égő néma +áldozaté.</p> +<p>Ez több volt, mint amennyit a mestere elbírt. Erőszakosan +rántotta vissza az arcát a rács közül. A falnak dült és két öklét +régi, boldogtalan gyerekmozdulattal a szemének szorította.</p> +<p>Elégetik… Nem lesz többé és amíg volt, soha senki se látta meg a +szépségét…</p> +<p>Egyszerre tántorogni kezdett a lábán, mintha el akarna esni. A +válla surlódva csúszott lefele a falon. Furcsán előre botlott és +vesztett egyensúlyban, szakadozott lódulásokkal, futásnak eredt. +Menekült innen és nem vette észre az utcákat, amelyeken +átrohant.</p> +<p>Azon az éjjelen álmatlan, nehéz kínban hánykolódott a +kovácsműhely pislogó tűzhelye előtt, a rongyos szőnyegen. Az egész +élete eszébe jutott. És mintha bosszúállóan az életébe akarna +visszamarkolni, keze bele-bele kapott a szőnyegbe, összefacsarta +olyan erőfeszítéssel, hogy elfáradt tőle. Aztán megint +eleresztette, mintha undorodva magasból ejtené le és lassan, +céltalanul mozgatta felette az újjait a levegőben.</p> +<p>Mikor virradni kezdett, hanyatt feküdt, hogy ne kelljen a +falipolcot látnia, melyről tegnap a fuvolásleányt levette. A többi +viaszfigurát sem akarta látni. Semmit, ami emlékeztet. A kormos +boltívet nézte a feje felett. Ebben úgy elfáradt, hogy már nem is +bírt gondolkozni. Különben mire való is lett volna az ő +<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span> gondolkozása? Azelőtt, ha a szenvedése +jutott eszébe, értelmet látott benne. Csak a szenvedésen keresztül +lehet eljutni a szépséghez. De hát mit ér a szépség, ha az is csak +fáj, ha az ember nem válthat meg vele senkit, sem önmagát, sem +mást?</p> +<p>Végighúzta a kezét a homlokán. Képzelődött volna? Két könyökével +azért mégis felemelte kissé a testét, feje hátra lógott, a szája +kinyilt, mialatt hallgatódzott.</p> +<p>Odakinn kopogtak az ajtón.</p> +<p>Visszaereszkedett a szőnyegre és egészen csendben maradt. Közben +szegény kis bosszúálló örömet érzett. Tőle akarnak valamit… Tőle! +Mikor még ő kopogtatott, olyan hosszú időn át kopogtatott, hogy +közben a haja is őszülni kezdett, nem nyilt ajtó és ő mindig kívül +maradt.</p> +<p>Odakinn megszünt a kopogás. Lassú lépések mentek odébb a +félszertető alól.</p> +<p>Utánuk figyelt. Izgatott lett és megbánta, hogy nem mozdult az +előbb. Miért is tette? Egyre ilyeneket tesz… egyre önmaga ellen… +Ekkor vette észre a szőnyeg mellett a földön azt a pénzt, amelyet a +fuvolásleányért kapott. Megrúgta a cipője hegyével. Semmi köze +hozzá. De mégis… eszébe jutott valami. Oda fogja adni a kis öregnek +az utcaszegleten. Ez végre megint egyszer olyan gondolat volt, +aminek örülni lehetettt…</p> +<p>Délfelé járhatott az idő, mikor újból kopogást hallott az ajtón. +Fejébe szökött a vér. Hát mégis meglátta valaki tegnap ott az +asztalon az égő fuvolásleányt? És most itt van, eljött hozzá.</p> +<p>A szíve őrülten vert. Hátra rázta a homlokából a haját és +lesimította gyűrött ruháját. Egyszerre minden eltörlődött a +fejében, amit az éjjel gondolt, minden javíthatatlanul +várakozásteljes lett benne megint. Elfutotta a könny a szemét. +Valósággal szeretni kezdte <span class="pagenum"><a name="Page_122" +id="Page_122">-122-</a></span> azt, aki kopogott. Hálás volt neki, +hogy eljött és szinte ünnepélyesen nyitotta ki az ajtót, hogy +bebocsássa.</p> +<p>Egy finom külsejü fiatal úr állt a félszertető alatt. +Megbillentette a kalapját, aztán belépett. Egészen közel jött és +ostoba orrhangon, sietve beszélt.</p> +<p>– Tegnap este egy barátnőm valami viaszfigurát látott. Nagyon +megkívánta. Szeretnék neki ajándékba vinni egyet… Olyasfélét… +Bizalmaskodóan mosolygott. – Kettőnknek fog világítani. Hiszen +érti… Hosszú kanóc legyen benne, hogy egész éjjel kitartson…</p> +<p>A mester arca elsötétedett. Szinte a vicsorítás vágyát érezte az +állában. Újjaival türelmetlenül dobolt az üllőn és közben felfele +nézett. Az ajtó nyilásán át az eget nézte.</p> +<p>– Szép idő van, – mondotta kis vártatva tompa, távol hangon. – +Nem gondolja, hogy most nagyon kék lehet az ég az erdő felett?</p> +<p>– De kérem… A fiatal úr sértődötten szegte hátra a fejét és +mintha meg akarta volna magát boszúlni, szemét fölényesen és +gonoszul a mester rongyos kabátjára szegezte.</p> +<p>Ő maga is odanézett és ösztönösen olyan mozdulatot tett, mintha +el akarná takarni. Abbahagyta. Mindegy volt neki minden. Állával a +falipolc felé intett.</p> +<p>– Ott vannak a viaszfiguráim, de nem adok belőlük.</p> +<p>A fiatal urat ez az elutasító válasz kihozta a sodrából. Zavarba +jött, már nem beszélt orrhangon és bizonyos tisztelettel nézett a +mesterre. Minden átmenet nélkül alázatos lett, olyan furcsán +alázatos, hogy a másik megsajnálta őt. Segíteni akart volna rajta. +Valaminő elfogadható magyarázatot szeretett volna számára +kitalálni, hogy ne rontsa a kedvét.</p> +<p>– Nagyon drágák a szobraim. Nem tehetek róla, igazán túlságosan +drágák… – Megkönnyebbült. Ez természetesen hangzott. A fiatalember +most mindjárt <span class="pagenum"><a name="Page_123" id= +"Page_123">-123-</a></span> el fog menni és ő megszabadul az egész +kínszenvedéstől. Felpillantott, de a másik még egyre előtte +állt.</p> +<p>– Mire vár? – kérdezte tőle kétségbeesetten.</p> +<p>– Hiszen én minden árat megfizetek…</p> +<p>A mester egy pillanatig elképedve bámult rá. És mialatt hirtelen +változó, hol könnyelműen gonosz, hol könnyelműen jó szemébe nézett, +úgy rémlett neki, hogy a fiatalember arca nem egy ember arca többé, +hanem sok, megszámlálhatatlanul sok emberé… A szemöldöke gúnyosan +felhúzódott. Nevetni szeretett volna. Annak a sok arcnak az arcába +szeretett volna nevetni a keserűségtől. Összeharapta a fogát. Egy +félszegen megadó mozdulatot tett a levegőben.</p> +<p>– Hát akkor válasszon…</p> +<p>A fiatalember egyszerre egészen boldognak látszott és olyan +kedves örömmel vette le a polcról a kis Eros szobrot, hogy a mester +nem bírt rá haragudni.</p> +<p>– Köszönöm… igazán nagyon köszönöm. De a kanóc… Ugy-e kérem, +lesz szíves…</p> +<p>– Ne aggódjék, húzok bele kanócot is.</p> +<p>Kezet fogtak. A fiatal úr még az ajtóból is visszaköszönt. Aztán +elmentek a hetyke idegen lépések a kovácsműhelyből és a négy fal +között nagy és kifosztott lett a csend.</p> +<p>Másnapra híre futott a városban a csodálatos mesternek, aki +csupa különcködésből rongyos kabátban jár és egy kovácsműhelyben +figurákat formál a viaszból. Mintha magától jött volna, egyszerre +mindenütt beszélni kezdtek róla. Valószinütlen titokzatos dolgokat +beszéltek. És mikor a fiatalember elmondta, hogy a mester drágán +adja a viaszfiguráit, hogy jóformán alig akarja őket eladni, nem +szorul rá és kegy, ha valaki kap belőlük, akkor egy csapással +divatba jött.</p> +<p>Szép ajkak játszottak a nevével. A palotákból tódulni kezdtek a +kovácsműhelybe.</p> +<p>Világító viaszfigurák!… Az ötlet új volt és <span class= +"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> izgatta +az unatkozó, bágyadt embereket. Szobrok, amelyek elégnek! Ez +előkelő, finom pazarlás volt.</p> +<p>Rangos dámák hintója állt meg a nyitott félszer előtt. Udvari +hölgyek, tekintélyes urak, ünnepelt színésznők, hercegek, főpapok, +még az akadémiák koszorús szobrászmesterei is bekopogtattak a +viaszfiguráshoz.</p> +<p>És a szomorú szemű, hallgatag mester valami beteg +kétségbeeséssel adta el egymásután a szobrait. Mint egy játékos, +aki felrak minden tételt, mert abban hisz, hogy egyetlen kártyával +majd mindent visszanyer. Vigyék hát a szobrait! Vigyék, még ha +ilyen megalázóan, kanócosan is viszik. Valahol egyszer talán csak +mégis meg fogja látni valaki az igazi szépségüket és eljön hozzá és +azt mondja: adj nekem egy viaszfigurát, de ne legyen benne kanóc… +És ezért az egyért nem sajnálja, ha elégetik valamennyi +szobrát.</p> +<p>Az az egy azonban késett. A viaszfigurák pedig napról-napra +fogytak a polcon. Az ősz, a tél elmúlt, tavasz lett a tetők felett +és a mester öregedő feje felett. A külvárosi kertekben már +virágzottak a fák. És ő sokszor fordította arrafelé az arcát és a +kezét kinyújtotta a félszertető alól a napsütésbe.</p> +<p>Aztán egy napon elvitték kanócosan az utolsó viaszfigurát is a +kovácsműhelyből. A polc üres volt és reggel a mester nem eresztette +le többé a boltozott falnyilás deszkatábláját. Ajtót sem nyitott, +csak ült felhúzott térddel, csendesen a kihűlt tűzhely előtt és egy +vesszővel lassan kotort a hamuban. Lassan, egészen lassan. A kovács +az acélt hevítette valamikor a kohóban, ő pedig, de hányszor, +melengette ott lágyra szobraihoz a viaszt. És minden ugyanaz, a +viasz is, az acél is, és mindennek a lelke a tűz, az erőnek is, a +szépségnek is. De a tűz kialudt a kohóban…</p> +<p>Kinn könnyű hintók álltak meg a ház előtt. Ideges lovak patkói +csapkodták a kövezetet. Beszéd hallatszott. <span class= +"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> Lépések +jártak a nyitott félszer alatt. Előkelő újjak kopogtattak finoman +az ajtón.</p> +<p>Ő még mindig a hamuban kotort. Közben egyre többen érkezhettek a +ház elé. Odakinn hangosabb lett a beszéd. Türelmetlenebb lett a +kopogás.</p> +<p>Megrándította a fejét és körülnézett. Külön-külön mindent +megnézett a műhelyben. Utolsónak lepillantott a rongyos szőnyegre +és végighúzta rajta a kezét, mintha búcsúznék. Aztán felállt és +vállára vetette a tarisznyát, amelyben egykor, fiatalon, az erdei +vad méhek tiszta viaszában elhozta ide a szépséget.</p> +<p>Egy szabadba vágyó mozdulattal feltárta az ajtót. Az ajtó +lendülése elől hátra ugrottak a közel állók. Hirtelen kiváncsi +csend támadt. Az előkelő dámák és finom urak mélyen hajlongtak…</p> +<p>Néhány pillanatig mozdulatlanul nézett le rájuk. És ezalatt, +mintha összefolyt volna szeme előtt a kép: a sok arcból egy +egyetlen arc lett. Egy könnyelműen gonosz és könnyelműen jó arc, +amely hódolt neki. De ez már nem tartóztatta őt. Átlépte a +küszöböt, fásultan intett be az üres polc felé.</p> +<p>– Mind elvitték…</p> +<p>Körülötte egyszerre kezdettek el beszélni valamennyien.</p> +<p>– Türelmesek leszünk.</p> +<p>– Várni fogunk.</p> +<p>– Eljövünk holnap…</p> +<p>Megrázta a fejét:</p> +<p>– Holnap sem lesz itt semmi. Azután sem… Áthaladt az emberek +között. Elindult lefelé az utcán.</p> +<p>Kérdőn fordultak utána a tekintetek, tiltakozón, mintha +tartóztatni akarnák. De ő nem állt meg. Mentében beszélt hátra és +ez szinte úgy hangzott, mintha messziről szólna vissza.</p> +<p>– Amíg az én viaszfiguráim nektek világítottak, én égtem el. +Nincs tovább. Isten veletek… <span class="pagenum"><a name= +"Page_126" id="Page_126">-126-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_127" id= +"Page_127">-127-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Időtlen bolt <span class="ralign"><a href= +"#Page_3">3</a></span></li> +<li>Fehér halál <span class="ralign"><a href= +"#Page_10">10</a></span></li> +<li>A fuvola <span class="ralign"><a href= +"#Page_29">29</a></span></li> +<li>A veszély <span class="ralign"><a href= +"#Page_37">37</a></span></li> +<li>Boldogasszony Arkádiában <span class="ralign"><a href= +"#Page_45">45</a></span></li> +<li>Az egyiptomi aranykígyó <span class="ralign"><a href= +"#Page_54">54</a></span></li> +<li>Ő volt <span class="ralign"><a href= +"#Page_61">61</a></span></li> +<li>Te csak dolgozzál <span class="ralign"><a href= +"#Page_67">67</a></span></li> +<li>A mesekönyv kis hercegnője <span class="ralign"><a href= +"#Page_73">73</a></span></li> +<li>Az apostol <span class="ralign"><a href= +"#Page_81">81</a></span></li> +<li>Aeterna Hungaria <span class="ralign"><a href= +"#Page_89">89</a></span></li> +<li>Viaszfigurák <span class="ralign"><a href= +"#Page_100">100</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_128" id= +"Page_128">-128-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TORMAY CÉCILE KÖNYVEI:</h2> +</div> +<p>A RÉGI HÁZ. Regény. 23–26. ezer.</p> +<p>EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT. Regény. Harmadik kiadás.</p> +<p>DAS ALTE HAUS. Hatodik kiadás. (S. Fischer, Verlag Berlin.)</p> +<p>MENSCHEN UNTER STEINEN. Második kiadás. (S. Fischer, Verlag +Berlin.)</p> +<p>DET GAMLE HUS. Második kiadás. (Nyt Nordisk, Forlag +Kobenhavn-Krisztiánia.)</p> +<p>ULWINGS HUS. (Dahlbergs Forlags A. B. Stockholm.)</p> +<p>AU PAYS DES PIERRES. Harmadik kiadás. (Calmann Lévy. Éditeur +Paris.)</p> +<p>APRÓ BÜNÖK. Novellák.</p> +<p>APRÓDSZERELEM. Novellák.</p> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77739 ***</div> +</body> +</html> diff --git a/77739-h/images/cover.jpg b/77739-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..3781886 --- /dev/null +++ b/77739-h/images/cover.jpg diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6c72794 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This book, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..0969748 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for eBook #77739 +(https://www.gutenberg.org/ebooks/77739) |
