path: root/76475-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76475 ***


SZÉP ERNŐ

A JÁZMINOK ILLATA

1917

TEVAN-KIADÁS

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA




A JÁZMINOK ILLATA

A korzó hirtelen széjjelment. Van egy pillanat, a melyben megrezzen,
haboz s rendetlen lesz a szórakozottan és szabályosan szembe folydogáló
sétálás estefelé a téglaélével kövezett piactéren. Mint az andalodott
körséta a négyes előtt föleszmél, megáll és elfogy, mikor a banda
rázendit a Faust-keringőre. A korzó is mintha egy jelre,
összebeszélésben oszlana el. A Körner-féle modern üzlet redőnye
lezördül. Egy kölyök a pesti lapot kiabálja a járdán. Két zsandár lép el
a templom előtt leszegett fejjel, zöld tollaik nem mocczannak, csizmájuk
csupa por, a tanyák felől érkeznek. A mészáros vérfoltos fehér kötényben
kijön a székből, leakasztja az ajtókról a felfeszitett nyuzott bárányt,
szikkadt ökörcombot, becipeli. A kofák fölkerekednek a kis székről,
berakodnak a bódékba. A piactér sarkában a depó előtt a kihordott
székeken telepedik a regálebérlő családostul. A regálebérlő hajadonfővel
van, német lapot tart az arca elé, sárga koponyájából látszik egy karéj
a lap fölött, egyik lábát a másikon áttette, a bő nadrágszár felhuzódott
és a cugos cipő strupnija kicsüng és a fuszeklira göngyölt és elkötözött
alsónadrág fehérlik és gyolcs madzagjának lelóg a vége. A regálebérlőné
egy többszörösen felfuvalkodott nagy massza asszony, olyan mintha csupa
ballonok ragadtak volna össze s egyik sem akarna engedni a maga
gömbölyüségéből és terjedelméből. A kékpettyes fehér ruhába takart
ballonok fölött ül a regálebérlőné feje, duzzadt, sötét kis gömb, a
szája gépies szünetek között ki-kinyilik, s a fej hátra-hátrarándul, a
ballonokba szükséges levegőt kapkodja befele. Szemei összehuzódva
messziről nézik a sétáló, meg-megálló és elvonuló intelligenciát.
Micsoda gondolatok bugyborékolhatnak a pici fekete konty alatt az óriási
nehéz bálvány fejében? Talán bokátlan lábai alá szeretné taposni az
egész világot? Vagy az a homályos lusta gond szunyókál csak a fejében,
hogy hogy áll fel megint a székről, mikor becsukják a depót. A székből,
akin ül, nem látszik ki semmi. A patikussegéd kiállott a lépcsőre
cigarettázni. Feje fölött az alkonyattól borult nagy arany betük: A
Reményhez. Az alkonyatnak ünnepélyes, édes és szomoru világossága
mindenen mosolyog és mindent ugy elpingál, az ablakok fényét, a sárga és
barna házfalakat és az uj cseréptetőket és a sápadt bádogtetőket és a
fiatalemberek vöröses köznapi ruháit és egy árva lila szoknyát és a
gömbákácokat a járda szélén és magát a levegőt is olyan nagyon
átlátszóvá, olyan rendkivülivé teszi, mintha valami észrevehetetlen
arany világitana benne. A korzó egyszer csak eltünt. A karonfogva sétáló
fiatal házasok, a városi urak, a bank fiataljai, a biróság nőtlenjei, a
kisasszonyok, a diákok és felsőslányok és mamák és idős urak, mind az
egész, a közönség, a társadalom, a világ, a mely tegnap is idekinn volt
és holnap is kijön. És ugyanazok ugyanazokat nézik és a fellegeket nem
nézik és ugyanazok ugyanazoknak köszöngetnek és másnak nem köszönnek és
ugyanazok ugyanazokkal diskurálnak, egyformán, ugyanazt és mást nem
mondanak és mindig ugyanazt gondolják és mást nem gondolnak és mindig
ugyanazt akarják és mást nem akarnak és nem változtatnak semmit, csak a
napok neveit és a naptár dátumait napról-napra és különösebbet nem
tesznek és nem tehetnek. Mindenki hazament. A boltosok zárnak sorba.
Ebadta, a bolond cigány kemény kalapban és kivasalt hosszu lábravalóban
előtétováz bagót keresni. Az úri kaszinó udvaráról az utolsó kugligolyó
fáradt dongása hallik, elmulik. Mintha egy hosszu ásitás menne végig a
háztetőkön, á-á-á. A toronyban a nyolcat harangozzák. Este van.

A korzón egy szál fiatalember maradt. Vagy talán csak most jött elő,
mikor a többiek elmentek. Nagy sovány alak, sötétkék öltönyben, fehér
nyakkendője van, kemény kalapján vastag gyászszalag tapad. Megáll a
korzó szélén, szórakozott botja egy pár kört csinál a levegőben. A
balkezében sárga szarvasbőrkeztyüt tart, a keztyü lapos ujjai szépen
összeállanak. Talán egyszer se huzta még fel a keztyüjét. Visszasétál
lassan, megint elősétál, állva marad, elfordul, lassan bemegy a
templomkertbe. A templomkert körül van vasrácscsal. A vasrácson belül
törpe ákác végig, az ákácok előtt keskeny ut vándorol körbe, az uton
belül orgonafák, jázminbokrok sürün. A templomkertnek beljebb is van a
templom körül sétáló utja, szép piros téglaút, alacsony tujával és
szende virágágyakkal szegve. Azt használják az átjáró népek és vasárnap
délután ott üldögélnek a padokon és ott passzióznak. Ezen a külső,
homályos szük uton nappal se jár senki, legfeljebb elszánt kis fiuk
hatolnak be néha ide a sürün keresztül verébfészket nyomozni, orgonát
csenni, sipolni való ákáclevelet tépni és ákácmagokkal teli kemény zöld
tobozt gyüjteni, hogy ezzel aztán mit csinálnak, fájdalom, már
elfelejtettem.

A hosszu fiatalember besétál a temlomkertbe. Egy sárgaruhás és sárga
keménykalapos, fáradt arcu és dülledt szemü ur lépked szembe vele erős
kopogásokkal. A botja koppan olyan nagyokat, a mely az ur előtt jön a
jobbkeze alatt, kemény meggyfabot, a jobbkéz zsarnokian szorongatja
görbe fogóját, s a bot egyforma nagyokat ugrik előre és jól
megkapaszkodik a kövön. Mintha a botba ment volna az úrnak minden
akarata és minden élete. A két láb habozva és rezegve emelkedik és
tapogatózik a bot után, mintha minden lépésnél a vizbe akarnának lépni.
A hosszu fiatalember kitér és nagyot köszön, vizszintesen tartván ki a
kalapját. A bot megáll a sárga ur előtt, az ur felnéz és olyan mereven
tartja magát, mintha gőgje nem ismerne határt.

– Szervusz. Hova hova?

– Sétálok kérném.

– Sétálok. Én is sétálok. Tudja Elemér öcsém, hogy nekem tábeszem van?
Ugy-e Elemér?

– Elemér, igen kérném.

– Tábesz. Tábesz dorzalisz. Tudja öcsém, mi az?

– Óh dehogy kérném, nem ugy néz ki a főjegyző ur.

– Ez tábesz dorzalisz. Öcsém engemet nem ismer. Nyolc éve járok már én
igy. Nyolcadik éve. Tábeszem van. Szervusz.

– Ajállom magam aláztos szolgája.

A hosszu fiatal ember bókolt, föltette a kalapját, a meggyfabot
elkopogott a sárga urral.

A hosszu fiatal ember a templom háta mögé sétál, begázol a homályos
hátsó ösvényre, ott jár egy darabig, azután leereszkedik egy fakó
lócára, mely az ákácbokrok alá huzódott.

A mellénye felső zsebéből egy Hölgy-cigarettet huz föl, beléfú a
szopókába, két ujjával lassan végigmángorolja a cigarett testét, az
előcsúszott dohányt a bal keze hüvelyk- és mutatóujjával lecsipi,
széjjelmorzsolja s lehinti. Rágyujt. Az első füstöt vademberi áhitattal
és ijedelemmel szijja be, hangot adnak ajkai: ppáh és hosszan fujja ki
magából a füstöt, egy halvány fütytyel: fhüüü. Előrehajlik és a
pálcájával enyhén ütögeti a földet. Beesteledik. A kerek ezüst hold egy
gyémánt csillaggal az égen van. A fiatal ember pálcája és a pálca
árnyéka egyforma tempóban ütődik össze a pad előtt és ugyanazt a
hegyesszöget alkotják ujra és ujra és ujra. Végre megnyugszik a pálca
vége a földön s ugy marad ott, mintha elgondolkozna. A piactéren elkopog
egy pár csizma. Azután csend van. Mintha hirtelen mindenki elköltözött
volna a városból. A fiatal ember fütyörészni kezd. Semmit se fütyöl,
csak fütyöl. A mit fütyöl, nem zenei, de zene, kezdődik mint a
szórakozott halk cifrázás, a mit a cigány csinál gyantázás után és
folyik magától, össze-vissza, van benne motivum gyermekdalból, sebes
csárdásból, hallgató nótából, keringőből, kupléból, operettből és
operából. Operából, a mit tán nem is hallott soha, a ki fütyörészi,
képzeletnek és titokzatos fájdalomnak operájából, öntudatlan
hangjegyekkel. A fiatal ember elhajitja a cigarettet és fütyörész és
fütyörész. Köröskörül az elsötétedett levelek tartják magukat és
hallgatják. A fiatal ember elhagyja és megint kezdi. Egy sötét kalitba
zárt, megfoghatatlan madár fütyörész itten a kis ákácok, orgonák,
jázminok közt a templomkertben: a lélek.

Egyszer csak a szomszédban valahol egy kiskapu nyikkan. És óvatos kicsi
csúszások sietnek kinn, a kövezeten hátrafelé, a templom háta mögé. És
mintha szél jönne, suhan a bokrok közt a lóca felé valaki. Egy kapkodó,
sötét-piros nagykendő és világitó fehér ruha. A lócára esik.

– Itt vagyok. – És sebesen lélegzik.

– Kisztihand.

A fehér ruha suttog hevesen:

– Ugy dobog a szívem. Mama még fenn van. Mért szöktem megint ki. Félek.
Hfff. Fázom.

– Huzza össze ezt a kendőt. Hárászkendőben kell jönni? Mit ér ez?
Felvehette volna azt a kabátkát.

– Semmit. Nem is fázom. Forróságom van. Mit fütyörészett itt megint? Én
nem akartam többet kijönni. Mit ül ide. Utoljára jöttem ki. Azt akarja,
hogy megháborodjak? Mióta van itt?

– Nyolc óra óta. Én nem híttam magát.

– Pszsz… nem jön valaki?

– Nem.

– Egyszer megjárom. Óh Jézus. Nem szabad ezt. Téboly. Mit vacsorált?

– Miért kérdi?

– Nem tudom, csak. A kisbikában vacsorált?

– Nem. Sehol. Nem szoktam vacsorálni. Vacsorával együtt nem tudom
beosztani magamnak. Nem is érdekel a vacsora. Máskor ne kérdezze.

– Oh ez az élet. Mikor véglegesítik?

– Nem érdekel. El akarok menni innen. Nem birom ezt a rongy várost. Nem
tudok egy emberrel beszélni. Nem birom itt ki.

– Kócs Janival összebarátkoztak.

– Á. Egypárszor billiárdoztam vele.

– Harmatos ez a pad. Hüh, hüh. Nézze a lehelletem. Pedig forróságom van.
Orbán jön most?

– A mult héten volt Orbán.

– Jézus! Ne fogja meg a kezemet. Nem állom ki. Ne nyuljon hozzám egy
ujjal se. Egész nap sirtam.

– Adja ide a kezét.

– Nem adom. Itt van. Jó, ereszsze el. Ereszsze el, ugy. Hüvös a keze.
Mit akar tőlem? Mit akar? Hisz ez téboly. Ha mama keresne. Jaj.
Megmondom a gyümölcsösbe járkáltam. Mindig fáj a fejem. Nem is igaz,
ennyit se mondanék. Kiabálnék: ölj meg, a templomkertben voltam
gavallérral, öljetek meg!

– Pszsz…

– Én nem is ismerem magát. Kócs Jani bemutatja, avval én még nem
ismerem.

– Én nem kértem, hogy bemutasson. Én se ismerem magamat. Idejövök
Debreczenből, mit akarok itt, nem akarok itt élni. Piroska…

– Mit akar a nevemmel.

– Semmit.

– Őrült vagyok én. Megháborodok otthon, szent hogy megháborodok. Reggel
surolták a nagy szobát. Nem birtam hallgatni. Elkezdtem sikótozni.
Rámjött. Beszaladtam a hálóba, bevágtam az ajtót, lecsaptam magam a
kanapéra, sirtam mint az eszeveszett. Mama nem is mer már hozzám szólni.
Beraktam a spalétákat, otthagyott. Délután zongorázni akartam, felnyitom
a zongorát, egy percig játszottam, nem tudom mi lelhetett, azt hittem
szétszakad a szivem, elkezdtem ököllel verni a zongorát, mig csupa veres
nem lett az öklöm. Most is fáj. Leestem a pádimentomra, ugy sirtam.
Belevertem a fejem a zongora lábába, akarattal. Fel is dagadt. Itt ni.
Késsel nyomkodtam a hajam közt. Egy kicsit lelappadt. Fogja meg.

A fiatal ember odahajolt, a hüvelykujjával tapogatta a daganatot. A hold
rezdülve s rezdülve ment feljebb az égen és lelocsolta őket mosolyával.
Olyan világosságot csinált a hold, hogy a lány felijedt.

– Jézus, ni a hold. Imádom, de sokszor reszketek is tőle. Azt hiszem az
én arcom lesz ilyen, ha meghalok. Mondja hisz a másvilágban?

– Nem érdekel. Milyen nagy a haja. Olyan fekete, nem tudom, mint az
álom.

– Én rajongok a halálért. Nincs egyebem, mint a halál. Én sokáig az
életért rajongtam. Most is rajongok érte. Mondja, mért nincs boldogság!
Boldogság, ahhh!

– Ne olyan hangosan.

– Nem bánom, fogjanak meg. Mondja, mit gondol felőlem? Mit akar velem?
Rosszat akar velem? Nem fog bántani! Engem soha senkise bánthat! Ez
téboly! Jaj megyek már!

A lány felugrott, a könnyü piros nagykendő körbe lebbent a dereka körül.
A fiatal ember megkapta a kezét.

– Üljön vissza. Maradjon itt még.

– Szoritja a kezem. Hagyja el. Mi lesz velünk. Hadd megyek.

– Üljön vissza.

A fiatalember huzta a kezét, a lány leült.

– Milyen csend van itt. Nézze ezt a templomablakot. Be van drótozva.
Milyen sötét. Mindig ugy félek ránézni. Be merne menni most a templomba?

– Be. De mit csináljak odabe?

– Jézus! Maga is őrült. Mért nem akar társaságba járni?

– Én, itt? Miféle társaságba? Lenézem az egészet.

– Maga nagyravágyó.

– Nagyravágyó vagyok. Mindig az voltam. Nekem nem imponál semmi ezek
közt az emberek közt. Nekem Debreczenben sem imponál semmi. Én nem tudok
meglenni semmi pályán. Én virtuóz akarok lenni. Nekem az imponál.

– Mit akar, miféle virtuóz?

– Nem tudom, nem tudok semmit. Vadember vagyok. Vadállat. Kártyás tudnék
lenni Monte-carlóban. Kém. Nagystilü szélhámos. Soffőr egy nagy
udvarnál. Egy királyi soffőr. Én tudok autót vezetni, kinek van itt
automobilja, ezen a rongy helyen! Pilóta is lennék, de azok szegények.
Koldusok. Az nem élet.

– Nem élet, ez itt nem élet. Mit várhatok itt, mit álmodhatok én itt?
Csak otthon lenni akár a cseléd. Hát hol az élet, a multkor kinn voltunk
a szőlőben, nekiszaladtam az országutnak, szaladtam messzire, messzire,
összerogytam. Milyeneket mondok el magának, téboly. Mert maga nem
idevaló. Elmegy. Jaj, ezek a jázminok Tavaly is igy teli volt vele a
templomkert.

– Nehéz szaga van. Szereti?

– Rajongok a virágokért. Bolondja vagyok! Sokszor nekik esem, csókolom,
csókolom. Az orgonába bele lehet temetni az arcát az embernek. Olyan jó
hüvös és csendes, majd elalszom benne. Sok szegfüt is olyan jó csókolni
együtt. A rózsáért megőrülök. A rózsa visszaadja a csókot. A fehér
rózsákat agyoncsókolom. Sokszor megutálom őket, émelyedek, megfogom,
széttépem, összemorzsolom, kihajigálom az ablakon. Gyülölöm. Nem állom
ezt a jázmint. Elájulok, jaaaj.

A lány behunyta a szemét, hátratette a fejét. A fiatal ember közelébb
csúszott, a lány nyaka alá támasztotta a jobbkarját és fölemelkedett és
árnyéka utána hajlott a pad előtt a világos földön. A pálcája lecsúszott
az öléből és egyet koppant. A jázminok véges-végig sürün és moccanás
nélkül fehérlettek és álmukban engedték illatukat. A toronyban odafenn
egy nagyot vert a toronyóra.

– Jézus, mi az! – A lány mélyről és gyengén sikoltott, felugrott, a
sötét templomablakra nézett és alig hallotta maga is, amit mondott:

– Megölöm magam.

Azzal suhant visszafelé és eltünt a bokrok közt, mint valami eltévedő
pillangó. A toronyóra kondult odafenn egymás után, egyformán, mélyen és
hatalmasan és egyik kondulás visszhangot adott a másiknak.




HÍD

… még az ég világos, a híd lámpáit már meggyujtották. Milyen meglepő a
lámpafény a nappal és az este között. A parton a négyemeletes házak
felett rozsdaszinü lesz a levegő, ezt a rozsdaszínű borúlatot csak
nagyvárosok felett látni. A parti gyárak kéményéből tolakodik fölfelé a
fakó füst, mintha a munka bánata menne az égbe. A parlament falai,
tornyai sötétednek, ellágyulnak a budai hegyek vonalai és a hegyekre
épitett villák finom cikk-cakkot rajzolnak az égre, mint az árnyjáték
kis palotái az orfeumban. Kivilágitott fehér hajó jön a Dunán. Utána
széles fekete csónak vánszorog, két halász áll benne, meg-meghajolnak,
mert eveznek. A hajó búg és leeresztett kéménynyel búvik a hid alá.
Gyári kürt hallik, a hang megáll, a levegő még egy kicsit dajkálja,
azután elveszti. Eszembe jut, hogy egy napnak vége van. Megdöbbenek.
Megállok. Végignézek a hídon és lelkembe belékap a kurta forgószél, a
csudálkozás a világ fölött és afölött hogy én is itt vagyok ezen a
világon. Postakocsi dübörög előttem, a bakon ül a kocsis mellett a
levélhordó, mindakettőnek pipa a szájában. Csengő villamos kocsi futott
el mellettem a sínen, kivilágitva, teli emberrel. Az emberek
mozdulatlanul űltek és nézték egymást forgó szemeikkel. Egy
messenger-boy jön gyalog, a biciklit a vállán cipeli. Fuvaroskocsi jön,
a kocsis papirzacskót tart a balkezében, a papirzacskón gyertyafény
dereng keresztül. Mellettem a gyalogjárón minden pillanatban elmegy
valaki. Katona. Uriember. Házaspár. Három munkásember, mindahárom a
földre néz. Sovány görbehátu férfi kicsi kövér asszonynyal, mint egy
kifli meg egy zsemlye. Cselédleány, kockás kurta rokolyában. Család:
apa, anya, előttük egy kis leány meg egy kis fiu. A gyerekek szépek, a
szülék csunyák. Ijesztő a szép gyermekekben megismerni a csunya szüléket
és a csunya szülékben a szép gyermekeket. Egy szabósegéd, fércelt
kabáttal a karján. Egy leány, utána egy férfi. Utánuk nézek. A férfi
egyszer-egyszer közelébb jár a lány mögött, azután megint hátrább marad.
Nem meri megszólitani. Mi járhat a fejükben? Egy öreg úr szivarral a
szájában. Állok, megnéz, én is ránézek, szemünk találkozik, elkapjuk
egymástól a tekintetünket. Két ember nem szeret egymás szemébe nézni. Az
ismerősök se. A barátok se. A testvérek se. Még a szerelmesek sem. A
csókolózók lehunyják a szemüket, tán azért, mert minden szem mélységes
közepéből a halál fekete panasza súgárzik. Ez az öreg úr elment előttem,
arcomba nézett és nem szóltunk egymáshoz és soha nem fogunk egymáshoz
szólani. Milyen hangja lehet mindezeknek az embereknek, akik némán
mentek el előttem? Csudálatos, hogy az ember összecsukja ajkait és nem
szól, mikor magában van, pedig az isten egyéb teremtményei, a madár, a
kutya, a béka meg az erdei vad inkább akkor ád hangot, mikor magára
maradt. Egy auto suhan át a hidon, egy nő ült az auto sarkában. Egy
pillanatra érzem a szivem dobogását, ezt az örök kopogtatást a boldogság
bezárt ajtaján. Egy vak jön felém, a bot lépeget előtte. Fekete pápaszem
van az orrán. Te szegény vak, miért takarod el két világtalan szemedet
embertársaid elől? Hiúságból teszed vagy kiméletből? Nekem is fekete
pápaszemet kellene hordanom, hogy ne lássák a szememet, mert az én
szememben benne van a világ és az még borzasztóbb, mint a világtalanság.
Miről gondolkozik ez a vak? Miről gondolkozik egész nap és éjszaka,
mikor nem tud aludni? Ó istenem, mi célod van az emberekkel? Nem lehet
egyéb célod velük, mint hogy megmutasd nékik ezt a bámulatos világot,
amelyet a semmiből teremtettél és gyönyörködjél abban, hogy az emberek
hogy csodálkoznak. De hát akkor miért engeded, hogy vak legyen valaki?
És ha annyi hangot találtál ki, miért van süket ember? És ha azt akarod,
hogy teremtményeid járjanak-keljenek és nézelődjenek, miért vannak
bénák, akik nem tudnak megmoccanni? Ez a vak elment előttem és én nem
simogattam meg a kabátja ujját és nem mondtam neki egy vigasztaló szót.
Eszembe jut, mennyi ember ütődött hozzám a földi életben, akiket mind
megnéztem és elengedtem őket egy jó szó, egy hizelgés, egy cirógatás
nélkül. Milyen furcsa véletlen összeköttetésben voltam az emberekkel,
akiket nem ismertem, akiknek a nevét nem tudtam, akikkel csak egyszer
volt dolgom egy percig. Azokra gondolok, akik megállottak a vendéglőben
az asztalom mellett és azt kérdezték: szabad? – és leültek és mikor
egyikünk elment, némán köszönt a másiknak. Meg akivel egyszerre akartam
bemenni egy ajtón, s udvariasan hátráltunk: Tessék! De kérem, csak
tessék! Meg akinek az utcán a lábára léptem és azt mondtam: pardon. Meg
aki tüzet kért tőlem és mig a cigarettem tüzes végét odaadtam neki, a
tüz fényénél néztem egy félpercig az arcát, azután kalapot emeltünk és
elváltunk. Meg akivel tüntetésen szorongtunk egymás mellett s együtt
kiáltottunk: Éljen éljen! Vagy abcug abcug! Meg aki megállitott a járdán
és azt kérdezte: Nem tetszik tudni kérem hol van erre az Izabella utca?
Meg egy kis fiu, aki levette a kalapját: Bácsi kérem hány óra? Meg aki a
szinházban az én zsöllyémre ült véletlenül és azt mondtam neki: Bocsánat
ez az én helyem. Meg az az úr, akivel tévedésből összekapcsolt a
telefonos kisasszony és aki azt mondta messziről nekem: Kérem letenni a
kagylót. Meg akivel egy vasuti kupéban űltem, csak ketten voltunk és
egyikünk felállott: Nincs önnek kifogása ellene, ha kinyitom az ablakot?
Meg akivel a kávéházban kicseréltem a kalapom, aztán megnéztük a kalapok
bélését, észrevettük a tévedést és mosolyogva adtuk át egymásnak
kalapjainkat. Meg aki egy széket kért el az asztalom mellől, meg aki egy
kiolvasott ujságot kért el tőlem, meg a bohóc, aki odafordult hozzám a
cirkuszban: Nincs egy gombostűje? És eszembe jutnak a kocsisok, akik azt
kérdezték: Hová nagyságos uram? És a villamos ellenőr, aki azt kérdezte:
Szabad kérnem a jegyet? És a finánc, aki két ország határán bejött
hozzám és megkérdezte: nincs-e a podgyászomban dohány és a postás, akit
annyiszor megkérdeztem: nincs levelem? és a hôtel portása, akitől éjjel
hazatérve megkérdeztem, nem keresett-e valaki? Nem nagyságos uram, senki
se kereste, – mondta a portás és én elfordultam tőle és nem kérdeztem
meg, hogy hivják, és hogy nem álmos-e, és nem mondtam meg neki, hogy fáj
a szivem, mert egyedül vagyok. És eszembe jutnak a trafikosnék és
boltossegédek és mind a szobalányok és takaritónék és pincérek és vasuti
kalauzok és szinházi ruhatárosnék és jegyszedők és rendőrök, akik
mellettem állottak, beszéltek hozzám, hallották a hangomat, láttak
engemet élni és akinek mindnek belenéztem a szemébe azalatt a pár
pillanat alatt, mig dolgom volt velük és éreztem, hogy ezek mind
emberek, mint én, belehelltem életüket és képzeletem öntudatlanul
foglalkozott velük és lelkem a felebarátság részvétét érezte. Soha
egyiktől se kérdeztem meg, hogy hijják, hány éves, és hogy érzi magát
ezen a világon. Ebben a pillanatban nyugtalan önvád ereszkedik a
lelkemre, életükre gondolok és ugy érzem, mintha felelős volnék
mindenkinek az életéért, akivel beszéltem, akit megnéztem és akinek csak
a fényképét láttam, vagy akinek csak a leirt nevét elolvastam, vagy akit
csak emliteni hallottam. Minden ember bennem él és szenved, mind az öt
földrészt érzem a lelkemben panaszkodni, hogy széjjel vannak szakadva és
vágyakoznak egymás felé és a lelkem ugy remeg, mint a tenger
tengerrengéskor és sajnálatom ugy borúl a világ fölé, mint a beborúlt
ég, amelyből mindjárt elered az eső. Az egész világ előtt kéne
fölállanom egyszer, mint egy végtelen piac közepén, egy magos tribünre s
ott lenne minden élő ember és én lekiáltanék hozzájuk: Minek éltek? Mit
akartok? Mirevaló minden, amit csináltok? Mirevaló bántani egymást?
Mirevaló pénzt gyüjteni? Mirevaló nagy házakat épiteni? Mirevaló, hogy
nevetek van? Mirevaló, hogy mindig beszéltek? Mirevaló iskolákat emelni,
tanitani és tanulni? Mirevaló könyveket irni és zenéket szerezni?
Mirevaló a szerelem után epedni és mirevaló előle menekülni? Mirevaló
minden? A világ egy pillanatra megállana munkájában, veszekedésében,
töprengésében, játékában és élvezetében és az emberek mind fölnéznének
és egy hangon fölkiáltanák: Hát mit csináljunk? Nem tudnám mit mondjak,
hirtelen csak bocsánatot kérnék mindenkitől, amiért él és meg kell
halnia és megmondanám, hogy nagyon sajnálok mindenkit és nem tehetek
semmiről, azután búcsut intenék a zsebkendőmmel és sirva leszállanék a
tribünről. Megfordulok, lekönyökölök a híd korlátjára és a Dunába
lenézek. Milyen ezüst szine van az alkonyatban a viznek. Vagy sárszine?
Milyen jól esik a viz fölé hajolni és nézni az egymás után uszó
hullámokat és a viznek a hullámok közt való gyürődéseit és a habok
ráncait, amelyek minden pillanatban változnak, megujulnak, elmulnak és
megint előjönnek. Szemem issza a viz folyását és fejemben egy
pillanatban egész életem megfordul és az jut eszembe, hogy igy vagyok
csak ezen a világon, mint aki benyit a kávéházba, körülnéz, látja, hogy
nincs ott, akit keres és megint kimegy a kávéházból. A végtelenségből
jöttem erre a világra és rövid látogatásom után visszatérek a
végtelenségbe. Az az igazi hazám és bizonyos, hogy ott jól éreztem
magamat, mert itt rosszul érzem magam. Ha egy pillanatra
megdermeszthetném a viz megfoghatatlan muló képét, lerajzolhatnám a
hullámzás dombjainak és völgyeinek tájképét egy pillanatában és
megállithatnám és elolvashatnám félig leirt szavakból való tovamosódó
tünődésemnek egy pillanatát és ezt együtt eltenném magamnak emlékbe. Egy
pillanatban itt a folyó felett azt a végtelenséget érzem, amelyre mindig
vágyom mindenben. A végtelenség sejtelmével indulok el sétálni a
fasorba, melynek a végét nem látom. Ezért szeretem az eget is nézni,
mert a kékségen át nem látok s csillagait megolvasni nem tudom. Ugyanezt
a nehéz és édes nosztalgiát érzem, ha a tengeren utazom, vagy ha a
sinpárt nézem, amely a messzeségben összeszalad és a horizonon elszökik.
Azért szeretem a csöndet is, a sötétséget, az eső hullását is, mert ezek
mind a végtelenség cselédei, ezért tartom talán néha a zsebórámat a
fülemhez és hallgatom elfeledkezve sokáig a ketyegést, ezért meresztem
sokszor a szemem a fali kárpit egyforma virágain, ezért könyökölök neki
a sürün kockázott szürke szövetnek, amelyet a szabónál elébem bontanak,
mert mindezek a végtelenség illuziójával kinálják lelkemet. Beléütök egy
ujjal a zongorába, hallgatom a csengve muló hangot és egy pillanatig azt
hiszem, hogy örökké fog tartani és leverten csudálkozom, mikor a csengés
emléke is elveszett a levegőből és csönd lesz a szobában.

A két könyököm a hidon, fejem lehajlott, nézem a vizet. Egyszer csak a
viz megáll és a híd megy velem előre. Megy a híd gyorsan, egyenletesen
uszik a viz felett és kőpillérei erősen nyomulnak a makacs hullámok
közé, szaggatják őket, és vizfoszlányaikat jobbra-balra szórják.
Gyönyörködöm ebben a szép csalódásban és hirtelen visszaemlékszem egy
szegény fahidra, amelyen épp ugy állottam magamban gyerekkoromban egy
kis ér fölött, amelyet Kösélynek hivnak, az isten tudja miért. A híd igy
elkezdett menni velem és én jól megfogóztam hogy el ne szédüljek és azt
hittem, hogy a híd most végig visz a Kösélyen, a Kösélyről a híd átmegy
a Berettyóra, a Berettyóról a Kőrösre, a Kőrösről a Tiszára, a Tiszáról
a Dunára, a Dunáról a Fekete tengerre. A Fekete tenger közepén
nekiütközik a híd egy fehér szigetnek, a szigetnek gyöngyvirágból van a
mezeje, a gyöngyvirágban selyem bárányok legelésznek, arany csengőcskék
csilingelnek a nyakukon szórakozottan, a bárányokat angyalok legeltetik,
akik mosolyogva és merengve sétálnak a bárányok után és arany hegedűn
játszanak arany muzsikát és a hegedű ugy sétál a csengő után, mint az
angyalok a bárányok után. Ezen a szigeten egy nagy rózsaszin iskola van,
a rózsaszin iskolába fogok járni, amelynek tantárgyai csupa játékok és
egy napi órarend ilyen lesz: 8–9 Bujj-bujj zöld ág, 9–10 Haragszomrád,
10–11 Kinn a bárány benn a farkas, 11–12 Nyisd ki asszony kapudat, hadd
kerüljem váradat. Az iskolában soha a gyerekre rá nem kiáltanak és soha
a tenyerébe nem ütnek az égető nádpálcával és mikor az iskolából
hazamegy a gyerek, befőttet ebédel és egész délután játszik, hogy
reggelre jól tudja a leckét és akkor befőttet vacsorál és mikor reggel
felkél, befőttet früstököl.

Sötétedik a viz alattam, azt a nehéz és hideg homályt kezdem érezni
magamban, melyet a híd alatt látok. A híd már megállott, a kellemes,
kurta szédület elmult a fejemből és megint arra gondolok, hogy
boldogtalan vagyok. Csudálatos, hát hol volt ez az érzés, hogy nem
éreztem az imént, mikor egy régi kis emlék mulattatott? Mig az emlékre
gondolunk, hol van a többi emlék a lelkünkben? Az egész világ el van
téve bennem és életem minden percének képe. Olyan lehet az emlékezet,
mint valami óriási diszletraktár és eszméletem szinpada mögött folyton
tologatják a kulisszákat. Az imént egy emlék tündéri képe volt elől, s
nem láttam tőle egyebet. Most csak ez a mozdulatlan szürke viz van
bennem, ami alattam van. Nem is viz, sár egy kiszáradt patak fenekén s
ugy hajlok föléje, mint a füzfa. Az elmult multat nézem, mint a füz az
elment patakot. Az ifjuság jut eszembe. Meddig tart az ifjuság? Talán
épen ebben a pillanatban mulik el az én ifjuságom. Szeretnék segitségért
kiáltani. Mintha hajóra léptem volna most és visszafordulnék az exotikus
kikötő felé, ahonnét tovább kell menni. Szivemben vágyaim, mint örökké
tárt karokkal álló leányok, tördelni kezdik kezeiket, és sikoltozásuk
elnyomja a búcsu szelid zokogását és szétszóródott hajuk vad lobogása
elnyeli a lemondó kendőlengetést. A hajó indul, vissza akarok menni, itt
akarok maradni, itt felejtettem valamit, mindent… elfelejtettem
kimulatni magamat… most ablakfüggönyök huzódnak szét a kikötőben és
kinyilnak az ablakok és minden ablakban álomszép nők mosolyognak felém
és hivnak a kezükkel és kiállanak a virágos erkélyekre és kitódulnak a
kapukon és a házak előtti téren affektált illegéssel sétálnak és piros
zenekarok ülnek ki a tér közepére, mandolin van a zenészek kezében és a
mandolinoknak szivalakja van és olyan édes dalt játszanak, amilyet
sohasem hallottam még és fáj tőle a szivem, mert az én szivem mind a
mandolin, amelyet kegyetlen ujjaikkal a zenészek pergetnek. Szép fiuk
özönlenek elő egy sikátorból, eldobják cigarettjeiket, kacagva ragadják
meg a nők derekát és az egész kikötő táncol. Egy táncosnő magában forog
a középen. Ő a legszebb, körülállják és tapsolnak egy ütemre. A táncosnő
otthagyja őket, a parthoz fut, a nevemet kiáltja, eldobja
castagnette-jeit és zokogni kezd. A hajó farára rohanok, kiterjesztem
karjaimat, a mély vizet látom a hajó és a part között. Az utasok
közönyösen néznek reám, a kapitány elől áll a födélzeten és nem
fordithatja vissza a hajót. A hajó elvisz, azután a Szahara-sivatagon
kell utaznom, a vonat ablakából semmit nem látok, csak a homokot és a
telegráfoszlopok ugy repülnek el egymás után, mint az élet napjai és a
sivatag végén meghalok.

Sóhajtottam, fölemeltem a sóhajhoz a fejem, mert igy mélyebbet tudok
sóhajtani. Milyen jól esik sóhajtani. A világon nincs tökéletes öröm, de
tökéletes szomoruság sincsen, mert a legnagyobb szomoruságban is sóhajt
az ember, és a sóhaj kellemes. Hálás vagyok a természetnek a sóhajért és
sajnálom, hogy nem tudom hányat sóhajtottam egész életemen. Szeretném
megolvasni és mindet külön megköszönni a jó istennek. A mély sóhajhoz
föl kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget. Az égen
ragad a szemem.

(1912.)




SZOBOSZLAI GÁBOR

Milyen tisztán emlékszem minden házra, minden eperfára, minden
galambdúcra, minden szalmakazalra abból a kis városból, a melyikben
gyermekkorom könnyü évei elforogtak… hogy látom minden ember arcát, a
kit akkor ismertem és hogy hallok minden hangot, a mely akkor a fülemet
látogatta. Egy feketeszűrös alak támolyog elő emlékezetem nyüzsgő
piacáról, rekedten kurjant egy régi hang:

– Ééén vagyok Szoboszlai Gábor!

Jön közelébb, de nem egyenesen előre, hanem jobbra botlik egyet, balra
tántorodik, azután a feje előre esik, és kettőt-hármat előre bukdácsol,
mintha el akarna esni, azután megáll, oldalt dül, a plebános kertjének
kőfalához dörzsöli magát, újra a járda közepén botorkál, a szűre oldala
sárga lett a kőfaltól, megáll, topog egy helyben, mert különben az
árokba fordulna. Föltartja a fejét, körülnéz, a jobbkarját felemeli s a
mutató ujjával megfenyegeti az utcát, mialatt a fekete szűr nyomorék
lapos ujja le s föl hintál:

– Én vagyok Szoboszlai Gáboor! É-é-én vagyok…

Közelébb csetlik-botlik a szabálytalan terméskőből csinált járdán, a
csizma orra bele-beleakad a kövek élébe. A csizmáinak az a szürkétlen
szürke szine van, mint a régi száraz sárnak, kiette a bőrt a sár, a mi
rátapadt, mióta a csizma a vásáros csizmadia sátrából a Szoboszlai Gábor
lábára került. A csizma szára puha, mint a rongy, a csizmaszár széle
huszáros vágásu, de elől legyürődött már a huszáros rész, ugy csüng le,
mint a kutya füle. A magyar nadrág is csupa gyürődés, csupa ránc, a
nadrágszára vékony, hát még a lábaszára milyen vékony lehet a hosszu
részeg embernek. Olyan a lábaszára a csizmában, mint a mozsárütő a
mozsárban. A szűr baloldalán bőrtarisznya csüng, az is sáros és egész
lapos, nincs abban semmise. A szűrt a nyakánál elől bőrcsatt fogja
össze, különben már régen elmaradt volna a szűr a gazdájától. Itt áll,
vagyis tántorog már előttem Szoboszlai Gábor, látom a képét, ezt az
aszalt, szürke, hustalan paraszt arcot, fakó bajuszával, a melynek éles,
hosszu szálai össze-vissza állanak, mint a porban eltaposott
buzakalászé. Az orrán van valami szin, de nehezen lehetne eldönteni,
hogy kék-e vagy vörös. Rám néz, két kis kékes szeme van, a két kicsi kék
szem fuldoklik a könnyes szemfehérjében, és ugy néz, mintha semmit se
látna. Mintha haldokló meredne rám, vagy egy szerelmes nyitotta volna
föl a szemét egy csók mélységes kábulata után…

– É-é-én vagyok Szoboszlai Gábor! É-é-én…

Szembemegy a járdán vele egy rendes járásu ember, hosszu botját maga
előtt jártatva. Kikerüli, elhagyja. Szoboszlai Gábor megfordul, utána
topog s emelgeti a fejét:

– Ni, testvír… hé… ni…

Visszafordul, motyog, indul, valami nótát kezd ríni magában, a melynek
se szövege, se dallama nincsen. Ez a nóta vonszolja végig az utcán, a
sarkon elvész, a piac felől hallik gyenge kukorékolása:

– É-é-é-n vagyok…

Néha éjszaka álmomból ébresztett föl ez a részeg hang, a mely a sötét
utcán végig panaszkodott:

– Én vagyok Szoboszlai Gábor!

– Vuh! Vuh! Vuh! – a kutyák a keritéshez rohantak s végigugatták
Szoboszlai Gábort, a ki hazafelé dülöngőzött a Kontyos kocsmából.

Lókupec volt Szoboszlai Gábor. Egyszer a nagyvásárban őgyelegvén, a
muzsikáló lacikonyha mögött láttam, a hogy alkudozik egy emberrel, a ki
egy kopott szörü, sebzett oldalu, vén, sovány paraszt-lovat tartott
kötőféken. Sok-sok ló volt ott a korláttal bekeritett gyepen, meg
szekerek, meg oláhcigányok, és két zsandár sétált a nép közt, ragyogó
kakastollával s fénylő szuronyával. Szoboszlai Gábor csizmaszárában
ostor volt, a balkezével fogta a ló gazdájának a jobbkezét, s a maga
jobbkezét magasra tartotta a levegőben. A szemével a másik ember
tenyerébe célzott:

– Harmincöt pengő a csikó!

A másik ember lenézett a tenyerébe és csak csóválta a fejét.

– Magyar ember vagy ugyina?

A másik ember engedelmesen bólintott.

– Magyar ember vagy testvir. Jó magyar ember vagy. Harmincöt pengő lesz
a csikó.

A feje le-lebukott, a két csizma lassu csárdást járt a szür alatt. A
jobbkeze le-le akart csapni, de a féluton mindig megállott. Dadogva
rimánkodott tovább:

– Igaz magyar ember vagy tesvír, hogy az én istenem áldjon meg. Áldjon
meg az a jó isten testvír. Az isten is áldjon meg. Áldjon meg az isten.
Mind a két kezivel, testvír. Az áldjon meg, az én jó istenem áldjon meg
tesvír.

Egyszer csak belecsapott a másik ember markába, sokáig rángatták egymás
jobbkezét, Szoboszlai Gábor nekidült a másik ember vállának, átölelte a
nyakát, hurcolta befelé a homályos lacikonyhába, a melynek mélyén három
vályogvető cigány muzsikált. A piros kolbász zsirjának sistergése, a
cigányok cini-cinije, az emberek gajdolása, az asszonyok nyelvelése
fölött szállott kifelé a vásárba a paraszt kupec részeg rívása:

– É-hé-hé-n vagyok Szoboszlai Gábor!

Egy fényes tavaszi délben, a boldog harangszó alatt a piacon láttam
végigmenni Szoboszlai Gábort. Nem ment, cipelték kétfelől, egy kis
összement öreg asszony, meg egy nyurga, görbehátu, csámpás legény. Aznap
sorozás volt a városházán. A piac teli volt ünneplőruhás legényekkel,
sok legénynek a bokrétája mellett összehajtott cédula volt a kalapja
pántlikájába dugva, ezek egymás vállára tett kézzel dalolva sétálgattak
a városháza előtt. Szoboszlai Gábor kalapja az orrára volt huzva, a
karját markoló legényt ölelgette csókolgatta, s a hangja panaszosan
acsarkodott a piacon végig:

– Nem kellettél a császárnak… az én gyönyörü fiam… nem kell a
császárnak… ilyen gyönyörü fattyu… te gyönyörü fiam… jaj, jaj, jaj… mér
nem kell a császárnak… hej!… hun az a császár…

Fölemelte az öklét, megfenyegette a tornyot, megállott s előre bukott a
földre. A kis öreg asszony, meg a csámpás legény felemelték, hurcolták
tovább.

– É-é-én vagyok Szoboszlai Gábor… te császár… hun veszel ilyen katonát
te császár… hallod… éh-éh-én vagyok…




LETÜNT A BOLDOG ÓRA MÁR

Egy leány ült a pult mögött a trafikban egyedűl, a jobb karján
könyökölt, fejét a jobb kezébe hajtotta s a bal kezében ceruzát tartott
s dobolt vele halk és szórakozott zörejjel az Egyetemes Regénytárnak egy
kopott piros könyvén. A leány egy dallamot dudolgatott, vagy inkább
tépkedett és huzgált ajkain, a merengés kihagyó, halk, szinte idegen
hangján. Annak a román dalnak a dallamát, a melyiknek Styij-tu a címe s
a melyet mindenki tud, a ki vidéken élte fiatal korát.

  Emlékszel-é, midőn karomban egykor
  Örök szerelmet esküvél…

A leány szemei a trafik ajtajának üvegét nézték változatlan tekintettel,
az üveges ajtón át nézték az utca másik oldalán a kőfalkeritést, vagy a
kerités fölött egy boglya hamuszin csúcsát, vagy a boglyán is tul
néztek, az eget nézték, amely a kertek alatt kezdődik a városon tul. A
leány feje fölött a fekete keretes fehér tányér, a legegyszerübb
falióra, erőszakos ketyegéssel iparkodott a némán múló örökkévalóság
nyomába.

A trafik szük és tarka kis üzlet volt, a cigarette-, szivar- és
dohányfajtákon kivül, a melyek a leány mögött a fali fiókokban és a
pulton várakoztak, ujságot is árultak a trafikban, meg cigarette-hüvelyt
is, meg anzikszkártyát, meg levélpapirt, tollat és plajbászt. A fiókokon
túl, a pult mögött pedig stelázsi állott, a melynek deszkafokait piros
meg kék papircsipkézet takarta, s a stelázsi deszkáin olcsó s régies
bazári portéka cifrálkodott, szerényen öltöztetett apró viaszbabák és
pucér porcellánbabák, egy pár áttetsző kék és lilaszinü virágváza, bordó
és sötétkék bársony tűtartó párnácskák és székecskék apró csigákkal
körülrakottan, virágos és betüs ivópoharak, egy-két pupos mellü
paprikajancsi, akik hanyatt feküdtek és dermedten tartották föl fáradt
szinü pici réztányérjaikat, azután noteszek és dagadt fedelü rikitó
bársony emlékalbumok, szájharmonikák és még babának való csörgők és
ólomfütyülők és nikkelből való óraláncok és fekete órazsinórok csüngtek
a stelázsi oldalán, a tetején meg sürü spárgázással megfojtott nyaku
befőttes üvegek szorongatták zsufolt és alvadt sötét édességüket. Az
üvegajtóra füzött madzagon három-négy fonott fejü poroló pálca lógott, a
sarokban meg játékostorok és nádpálcák bujtak össze. A pulton még egy
kevés diszholmi ragyogott, ezüstöt és aranyat utánzó cigarettetárcák,
néhány kiszinezett portemonnaie, s levélnyomó üvegtéglácskák, a
melyeknek alján Trencsénteplic, Bártfa, Karlsbad és Herkulesfürdő boldog
látképei vidultak. Ezek voltak azok a cikkek a M. Kir. Dohányjövedék
közönséges termékein kivül, amelyekkel összeadták napjaikat a leány és a
mama, kik ebből a kis boltból éltek a nagy vidéki város egy kieső
utcájában.

A mama a hervadt firhang mögött élt, a mely a trafiknak hátra, a lakásba
nyiló ajtaja felett hullott le s pártolt kétfelé. Ritkán volt rá
szükség, hogy a mama széjjelzavarja a nyugodt függönyt és kijöjjön az
üzletbe kiszolgálni. Este szokott csak kiülni a pult mögé vagy egy órát
és adogatni ezt azt a vevőknek, ha ketten-hárman voltak egyszerre.
Olykor zárásig elült, föltette nikkelfoglalatu cvikkerét és elolvasta az
ujságot. Ilyenkor a leány bement megenni a vacsoráját. A mama egyszinü
barna ruhájában jelent meg mindennap és fukar sötét haján ugyanebből az
öreg barna szinből való csipkefejdiszt hordott, valami apró bokaformát.
Nappal a mama hátul tartózkodott, a konyhában délelőtt és délután a
homályos szobában, amelynek két kis ablaka magas könyöklő-párnákkal és
virágos cserepekkel tömte el magát a kietlen udvar világossága elől. A
mama lámpagyujtásig ült egy helyben az asztal előtt a viaszkos
vászondiványon és harisnyát kötött, vagy órákhosszáig keverte és
rakosgatta az asztalon régimódi kártyáit, a melyekre vőfély, zsivány,
postás, gavallér, menyasszony, hitves, utazó, égő ház, hajó, liget,
ravatal, sirkert, özvegy s más minden voltak kipingálva. A mama néha a
függönyre nézett a kártyákból és hangosan szólt:

– Nelli.

– Tessék.

– Mit csinálsz.

– Semmit.

Semmit. Nézett kifelé. Elment az utcán egy vén paraszt, öreg asszony,
nyütt polgár, gyermek, egy-egy szekér, a lovat asszony hajtotta, vagy
kisfiu, rájuk tette tekintetét és visszavette és nézett tovább a távol
semmibe. Bejöttek.

– Két rövid szivart.

– Két rövid szivart.

– Meg egy pakli gyufát.

– Gyufát.

Mig adta a szivart, gyufát, mig fizettek, mig visszaadott, lenézett,
félt a szemét mutatni, mindenki meglátja mi van benne. Elmentek. Állva
maradt, elfeledkezett, egy pár lépést járt a pult mögött, a stelázsi elé
állt, sóhajával megfujt egy poros poharat, vázát, föl is vette,
visszatette. Azután hozzányult egy egy tárgyhoz a stelázsin, amelyekkel
nem akart semmit. Lenyomta egy paprikajancsi hegyes mellét ugy, hogy a
cintányérok majdnem összeértek, fölemelte és megforgatta a babákat,
megrázta egy kicsit a csörgőt, megsimogatta az emlékalbumok borzadó
bársonyát, és végighuzta ujjait a csüngő óraláncokon, minden kis cikket
elnézett és mindhez gondolt valamit. Azután lekönyökölt a pultra és a
levélnyomókat kezdte bámulni, egyiket a másik után. Sokáig nézte
Herkulesfürdő zöld lombozatait és piros villatornyait és Karlsbad
négyemeletes hôteljeit, a melyeknek sürü ablakaiba picike
gyöngyházlapokat raktak be, imitálni a visszaverődő napfényt. Nelli
ajkai megint nyiltak maguktól, csak annyira, hogy dudolásának halk
hosszu szavai kilehellődjenek:

  … midőn karomban egykooor
  Örök szereeel metes küvééél…

Aztán csak a melódia merengett elő ajkán, a szavak benmaradtak:

  nnn… nnnn… nn… nnnn…

Visszaült a székbe, könyökölt és megint kifelé nézett. A keze beleakadt
a zöld email négylevelü lóherébe, amely cérnaszerü ezüst láncon csüngött
a nyakán. Az email alja arany volt, de a hol kopott volt, ott ezüst
volt. Ezt az ékszert, a zöld email lóherét, nem igen látni már városon,
hogy a polgári osztály női viselnék. Éppen ugy kiment a divatból, mint
azok a piros kis patkók, a melyeket a mult évtizedben a fiatal urak a
nyakkendőjükbe szúrtak volt. A dal hirtelen föllélegzett a leány ajkain:

  Letűnt a bo-o-oldog óra már.
  A bó-óldog óra már…

A dal is ugy kivánta, hogy az o-t elnyujtsa, de különben is jól esett
neki, mert erdélyi volt, s Erdélyben ugy elhuzzák a rövid o betüt némely
szónál, és a boldogságot is ugy ejtik: bóldogság.

Megint kezdte és megint és megint, mintha csak egy-egy sóhajt engedne
elő, melynek szövege és zenéje van:

  Letüüünt a bóldog óra mááár…

A hová nézett, ott ég látszott és az égen felhőzetek terjengtek, fényből
való tajtékok, árnyakból emelkedett pagodák, fodrok és bodrok és
halovány, mozdulatlan füstök, amelyek mégis csak mentek és tüntek, mert
egyszer csak nem voltak ott. Nelli a felhőket nézte és azalatt zavaros
benyomásai támadtak az élet felől. Minden igy jön és elmulik, gondolta.
Mint a felhők, gondolta, mint a felhők és ezt a pár szót elismételgette
a fejében. Mint a felhők… Eszébe jutottak versek, amelyekben felhőkről
szó volt, Petőfiből, Reviczkyből és ifj. Kovács Bélából, akinek a
bekötött költeményeit egyszer tévedésből kivette a kölcsönkönyvtárból,
de ha már kikapta, hát átolvasta a költeményeket és mindjárt
elfelejtette. Nem is hallott se azelőtt, se azóta ilyen nevü költőről és
most csodálkozott rajta, hogy az is irt verseket, mint Petőfi, vagy
akármelyik nagy költő, s az ifj. Kovács Béla versei is könyvben vannak
és a könyv megvan a kölcsönkönyvtárban és bizonyosan a katalógusban is
szerepel egy szám mellett. Én is le tudnék ugy néha irni egyet-mást,
gondolta aztán, az életemet szeretném leirni, de az nem olyan, hogy
érdekelhetne valakit, hanem ehelyett én is irhatnék a felhőkről. De
tényleg mit irnék? Próbált emlékezni arra, mit irtak a költők a
felhőkről, de semmi sem jutott eszébe. Aztán az ősz jutott eszébe, hogy
arról is szeretne irni valamit, a virágokról, amelyek semmi feltünést
nem csinálnak, mikor rózsaszinekben összezsugorodva és aszottan
lehullanak a virágágyra és a levelekről, amelyek a szélben az ágakról
elröpülnek és a sétautra szemetelnek.

  … a bó-óldog óra már,
  És róla csak szivem beszél,
  Szi-ivem beszél…

Eszébe jutott hirtelen, hogy az a dal, amelyet dudolni szokott, román
dal és elcsodálkozott rajta, hogy a román népnek vagy nemzetnek egy dala
hogy megfelel az ő hangulatának, pedig ő magyar lány. A zene a fontos,
magyarázta magában. De a zene is román. A románokról kezdett képzelődni,
akik közül ez a szép darab átjött Magyarországba és olyan népszerü lett.
Ellenszenvet és félelmet érzett a románok iránt, csak azt tudta, hogy
azok a szép Erdélyt akarják elvenni és csupa nagyhaju, szőrös, bocskoros
embereket látott, akik emelt baltával és vicsoritó fogakkal rohannak a
székely házak ellen.

Aztán a németekre fordult gondolata s eszébe jutott a Wacht am Rhein,
amit egyszer az átvonuló német katonaságtól hallott. A német katonákért
rajongott, mig elvonultak s énekeltek, de mikor eltüntek, csak nagy
csizmáikra, durva vászonnal behuzott hegyes sisakjukra s kemény
hangjukra gondolt és félni kezdett tőlük. Orosz foglyokat is hallott
énekelni, kik az állomás mellett a töltésen dolgoztak, akkor véletlenül
kinn sétált a mezőn. Megállott hallgatni az oroszok dalát, de egy hangot
se tudott belőle akkor se megjegyezni, az egész dalra csak ugy
emlékezett, mint valami hangtalan csókacsapatra, mely száll a levegőben
és elenyészik.

Nagyot sóhajtott, olyat, amely oly nehezen indul a mellből, és ugy
érzik, hogy nem is egy sóhaj, hanem több egyszerre, mintha rég esedékes,
ottfelejtett sóhajok kapaszkodnának bele a lélegzetbe, mint egy
lebocsájtott kötélhágcsóba, s együtt iparkodnának feljutni a levegőre.

  … szivem beszél,
  szivem beszél,
  Szi-ivem…

A halkan huzott szó megakadt a leány száján, a szemét elkapta az ajtóról
és valami hirdetményre meredt, a mely a pulttal szembe a falra volt apró
szögekkel szegezve. Egy fiatalember volt az eszében, a ki sokat ült itt
náluk esténként, mikor lejött Pestről az ügyvédi vizsgát letenni. Itt
lakott az utcában, egész nap tanult, nem igen érintkezett senkivel csak
a trafikba szokott be. Eleinte bemutatkozás nélkül maradt benn
diskurálni egy-két percig ő vele, később bemutatkozott neki is, a
mamának is, s vacsora után rendesen benézett, széket hoztak neki és
üldögélt egy félóráig, egy óráig, kettőig is. Két hónapig volt idelenn.
Hirtelen be kellett neki vonulni. Aztán irt a harctérről egy rózsaszin
kártyát. Azután érdekes leveleket irt és kedveseket. Vagy egy hónapig.
Azután egy-két tábori lapot irt csak, azokon is három-négy sort és abban
is semmit sem. Azután nem akart több kártya jönni. Amennyit küldött
leveleket és kártyákat, a leány eltette, ott őrzi a trumeau fiókjában.
Neki is marad emléke a nagy időkből, neki is van valami összeköttetése a
világtörténelemmel. Már egy éve elmult, hogy utoljára írt. Most már ki
van zárva, hogy az életben még egyszer jelentkezzen. Mikor bevonult
tartalékos hadapród volt. Azóta hadnagy, talán főhadnagy is lett, hisz
annyian főhadnagyok most, akik tavaly nyáron még hivatalnokok, ügyvédek
és ügyvédjelöltek voltak. Hátha valami baja lett. Sohasem találta meg a
nevét se a sebesültek közt, se az elesettek közt, sem azok között, a kik
hadifogságba kerültek. Hátha mégis történt vele valami. Talán jobb is
lenne tudni, hogy meghalt. Ó nem. Isten őrizz, nem kivánok rosszat neki,
gondolta. Csak inkább ne tudjak róla soha semmit.

  Letünt… óra már,
  És róla csak…
  Szi-ivem beszél…

A hangot elhagyta, aztán csak járt a néma dal a fejében. A délután
halványodott odakinn és a pulttal szemben elkomorodott a fal. A mama
kiszólott:

– Nelli.

Várt s megint:

– Nelli?

A leány nem felelt, mert lehajtotta volt a fejét és a hányszor a feje
lehajlott, mindig ki szoktak ömleni a szeméből a könnyek.




A RÉSZEGEK

Reggel felé a bodegába két ember jött befelé. Nem valami könnyen jöttek,
a külső meg a belső ajtó közt összekeveredtek ketten és a falnak estek.
Azután az egyik benyitotta a belső ajtót. Nagy sovány volt, égi meszelő,
a kemény kalap a fejében félre állott, a teteje be volt vágva, a
karimája csupa por volt. A háta mögött mozgott sötéten egy testes kis
ember. A nagy sovány be se lépett, hátrafordult, rágázolt a testes kis
emberre, gáláns gesztust csinált, lekiáltott:

– Pardon! Tessék.

A másik a hasának bukott a fejével, odatámasztotta magát. A nagy hosszu
hátrált vele, megfogta, előrefordult vele, tántorgott, hajbókolt:

– Parancsolj. Parancsolj.

A kis testes is kinyujtotta kurta karját.

– Kérlek, ké-ké-ké.

A nagy sovány nyomta előre:

– Barátom vagy! Tessék. Parancsolj. Csak ön után.

A kis testes csuklott egy nagyot, fölnézett:

– Ta-tartom szerencsémnek.

Egyszerre nyomultak előre, belebotlottak egymás lábába, benn voltak. A
söntésben az ajtó mellett egy rendőr ült egy kis asztalnál, egy fél
pohár sört őrzött. A nagy sovány szalutált a rendőrnek, álmosan nézett
rá, udvariasan ejtette le egypárszor a fejét, és előrenyomta a kis
testest:

– Bemutatom barátom. Barátom.

A kis testes csupa feketében volt, mint egy özvegy, kialudt szivarrongy
tartotta magát a szájában. Megállott, megpróbált gőgösen széjjelnézni,
de a szemhéjai rögtön lecsusztak. Mosolygott, lassukat pillantott mint a
tyúk, ugy ment be a nagy sovány után az ivószobába. A nagy sovány a
küszöbön leemelte a kalapját és üdvözletet intett, mint egy toreador, a
lámpáknak, a füstnek, a zajnak és a fejeknek. A kis testes behunyt
szemmel keserü arcot csinált, a szivarvég lepittyedt ajkán, botját
megforgatta az oldala mellett, egy pincér futott el mellette tányérral
és sörrel, s futtában félrekapta a fejét s megnyugtatta az ijedt sört:

– Hoopp.

Odaültek a fal mellé egy üres kis asztalhoz. A szék tiltakozva nyávogott
ide-oda alattuk, mialatt letelepedtek. A nagy sovány fölnézett a falra,
levette a kalapját, fölnyomta a falra s ott hagyta. A kalap leesett,
mert ott nem volt fogas. A nagy sovány megnézte a kalapját a földön és
nagylelküen legyintett neki.

Egy pincér odatenyerelt az asztal szélére s közéjök hajolt. A nagy
sovány magyarázott neki, a kis testes pislogva nézte a pincér fülét s
helyeselt nehéz fejével. A pincér eltávozott, a nagy soványnak még
eszébe jutott valami, utána fordult:

– Elvtárs. Ni, elvtárs.

A pincér eltünt, a nagy hosszu otthagyta a szemét egy fehérbluzos kövér
nőn, a ki szemben ült férfiak között. Nézte és mélyen meghajolt feléje.
A nő nem vette észre. A nagy sovány kihuzta magát, rántott egyet a
mellényén, félreigazitotta a nyakkendőjét, csontos öklével elkefélte
fakó bajuszát, s ujjaival fésült egyet őszes, ritka, rendetlen hajában,
Elővett a zsebéből egy meggörbült cigarettet, a szájába tette negyvenöt
fok alatt fölfelé, összehuzta a szemét, s a fejét ingatva fixirozta a
plafondról csüngő modern, rézből való, értelmetlenül cifra
villanylámpát. A kis testes a nagy soványnak hitvány nyakkendőjét
figyelte és szeliden nevetgélt. A nagy hosszu a gyufatartó felé nyult,
kikotort egy szál gyufát, lassan, merengve huzta lefele a gyufatartó
oldala mellett vagy tizenkétszer, tizenharmadszorra a gyufa oda talált
surlódni a gyufatartó recéihez és meggyúladt. A nagy sovány rágyujtott,
mélyet szivott és mig a füst orrán-száján kereszteződve folydogált,
megvetően nézett vissza a szomszéd asztalhoz a fehér hölgyre.

A pincér megérkezett utazásából. Egy liter fehér bort meg egy nagy kék
szódavizes üveget tett az asztalra. Töltött nekik, elszaladt. A bodega
teli volt és zúgott. Hajnali óra volt, a vendégek távoztak és érkeztek,
a lumpoló polgári népség fogyott és tarka s fáradt publikum jött a
helyére, éjjeli szerkesztők, táncosnők, artisták, a táncpaloták
virrasztó titkárjai és ügynökei és orfeumi házi szerzők és e
társadalomhoz pártolt vidám és kóbor ifjak, a kik magukat bohémek
gyanánt tisztelik. Egy vörös függönynyel elzárt chambre séparée-ből
zongoraszó és visitozás hallott.

A küszöbön egy gavallér és egy dáma jelent meg egy buldoggal. A gavallér
a Folies Caprice németnyelvü müvésze volt, a dáma egy svéd hastáncosnő,
a buldogg a müvésznőé volt, vagy a müvészé, vagy talán közös kincsük és
barátjuk volt. A kutya szijját a müvész lógatta az öklére csavargatva.
Nézték, hova lehetne leülni.

A nagy sovány megpillantotta a koronázási ünnepélyre öltözött
hastáncosnőt, hátracsusztatta a székét, fölemelkedett és pohárral a
kezében üdvözölte:

– Kisztihand. Madám? Álábonőr!

Feléje emelte poharát, meghajolt és ivott. A dáma idegesen megrázta
kurta sárga fürteit és elfordult. A gavallér egy pillantást vetett a
nagy sovány felé s a kutyaszij egy elmuló hullámvonalat csinált lefelé.
A nagy sovány visszaült, lecsapta a poharat, a mi bor volt benne még, az
abroszra loccsant. Azután a mondhatatlan méltósággal előre vonuló pár
után nézett, behunyta a szemét és többször meglegyintette a kezét,
elutasitóan. A kezefeje ugy ingott a levegőben, mint a gesztenyefa
megsárgult nagy levele ősszel. Egy virágárusnő vergődött kosarával az
asztalok közt, odaállott elébük.

– Szép virág tessék.

A nagy sovány felbámult a fonnyadt nőre és rekedten támadt rá:

– Párle vu franszé?

A kis testes leejtette a fejét a mellére és sunyin nézett a
virágkosárba. Fel-felütötte az orrát, nevetgélt. A nagy sovány megint
franciául beszélt a virágárusnőnek.

– Pantaló bokába bű. Ülj le koma itt a kű. Iszti piczi kafanátó csende
pityiz bendenátó ere gyere bere csosztere bláj. Csosztere, báj.

A kis testest lehuzta a nevetés, leborult a két karján az asztalra:
nyöszörgött és aprókat ugatott magában. A virágárusnő unottan hallgatta
a francia beszédet és el akart menni. A nagy sovány beleejtette
tekintetét a kosárba és visszahuzta a virágárusnőt. A nő érdeklődés
nélkül nézett a falra.

– Tessék legalább egy tubarózsát. Szép tubarózsa.

A nagy sovány a virágok közé meresztette a szemét és utána mondta:

– Tubarózsa.

A virágárusnő kivett egy drótozott tubarózsaszálat, azt mondta:

– Korona – és rögtön beleszerkesztette a nagy sovány kabátjának
gomblyukába. A nagy sovány lecsapta az abroszra a koronát, a virágárusnő
elvándorolt a nagy kosárral. A nagy sovány töltött, felrázta a kis
testest:

– Sanyi! Sanyi! Ide nézz. Bukéta. Vőlegények vagyunk! Hahahahajj!
Szszervusz!

Koccintottak, ittak. A nagy sovány hirtelen elragadtatásban nyujtotta a
kezét a kis testesnek. Szembenéztek, kezet fogtak, puhitották és
emelgették egymás kezefejét. A nagy sovány szenvedélyes és keserü és
ázott hangon belekiabált a kis testes szájába:

– Szeretsz?

A kis testes édesen integette a fejével, hogy igen. Nem engedték el
egymás kezét, nyomkodták, ráncigálták egymás jobbját, mintha
fürészelnének és a két felsőtest úgy ült az összeragadt karok végén
kétfelől, mint két hidfő, egy magos meg egy alacsony. Ki tudja honnan
jöttek ide, hervadt, vasalatlan öltönyeikben, kicsodák, micsodák, milyen
alkalomból csináltak ünnepet maguknak, ki tudja mi mindenen estek át
életükben. Fakó, gyürött, töredezett, elrombolt arcukban rendkivülien
ültek fényes szemeik, a melyekkel egymást nézték. Talán nem is láttak
egymásból semmit szemeik, a tág, nedves, bámész, vidám és álmos szemek,
ahogy a bölcsőből felnéző csecsemők szemei sem látszanak látni semmit
sem. Talán itt a fényben és füstben a boldogság ködének rózsáit nézte ez
a két ember, megszökve életükből. Még egy nagyot rántott egymáson jobb
kezük s aztán ujjaik eszmélve bontakoztak és a két kéz bágyadtan hullott
kétfelé az abroszra.

A nagy sovány felsóhajtott, a pohara fölé huzta és megdűtötte a
szódavizes üveget. A szódaviz nem jött. A nagy sovány nyomta, nyomta, a
szódaviz nem jött. A kis testes lefektette a fejét az asztalra, aludni.
A nagy sovány morgott, fészkelődött, verte az öklével a szódásüveg
oldalát, a szódaviz nem jött. A nagy soványnak az arca vörös lett.
Körülnézett, orditani kezdett:

– Nem jó szóda! Nem eljárás! Gazemberség! Gazemberség igenis! Én mondom!

A teremben pisszegtek, odanéztek, egy pincér odatáncolt:

– Kérem tessék itt csendben lenni.

A nagy sovány emelgette az üveget, az asztalra verdeste:

– Nem jön! Gazemberség! Nem hagyom magam! Igenis!

A pincér segiteni akart:

– Kérem tisztelt ur tessék csak ideadni azt az üveget.

– Mars! Eredj haza! Hozzál fekedekávét. Fegedekávét. Mars. Mmars!

A pincér elsápadt, a szemébe kiáltott:

– Én szervezett munkás vagyok!

– Én is! Szervek! Szervezek! Kuss! – Nagyot ütött a szódásüveg talpával
az asztalra. A kis testes békén szendergett. A bodega gazdája, egy
köpcös friss polgár, odaszaladt, a zsebéből csüngő vasalt serviette
meglendült:

– Mi baj kérem mi baj kérem?

A nagy sovány kábultan pillantott rá:

– Nem jön a szóda. Tolvajok vagytok! Tolva-jok!

A gazda megfogta a nagy hosszunak az öklét, le akarta venni az üvegről.

– A csövet nyomja. Ne lármázzon itt. A nyomót tessék nyomni, ne a
csövet. Itt nem fog botrányt csinálni. Engedje el az üveget.

A nagy sovány összeráncolta a homlokát, motyogott:

– Botrány. Bodrány. Bod.

A gazda elrántotta a szódásüveget a kezéből, s megnyomta ott a hol
kellett. A szódaviz nagyot spriccelt.

A nagy sovány ijedten kapta föl a fejét. A gazda elhuzta a pincért,
mérgesen nézett vissza s németül sziszegett valamit. A nagy sovány
gyülölettel félretolta a szódásüveget és gyáván nézett körül a teremben.
Nem sokan voltak már, s inkább ettek, mint ittak. Őrá nem hederitettek.
A szemben való asztaltól már elvonult a társaság, egy nagyhaju,
borotvált, lágy fehér arcu fiatal ember ült ott egyedül egy pohár sörrel
és szórakozottan nézett át őhozzájuk. A nagy hosszu ültéből mélyen
meghajolt neki. Azután még egyszer üdvözölte igy hódolattal és némán. A
fiatal ember elmosolyodott és biccentett. A nagy sovány felállott,
átbokázott a fiatal emberhez, odanyujtotta neki a kezét.

– Gyulai vagyok. Pardon.

A fiatal ember kezelt vele. A nagy sovány leült mellé s meghajtotta
magát.

– Pardon.

Leejtette a fejét, a szeme becsukódott, megint kinyilt:

– Pardon. Mű-űvész vagy?

A fiatal ember mélázva nézett rá, nem szólt semmit. A nagy sovány
hangosabb lett.

– Én is művészember vagyok. Az ott egy polgárember. Hivatalnokember.
Barátom. Sándor. Én művész vagyok. Szabad művész. Iparművész. Pardon.

A fiatal ember szeliden figyelte és minden szavára helyeslően bólintott.
A nagy sovány felállott, fenyegette az ujjával a mennyezetet:

– Biciklim volt nekem. Velocipéd! Én művészember voltam.

Tétován kalapálta a mellét a jobbkezével.

– Láttak engemet a városban a velocipéden! Mindenki látott! Ország-világ
látta hogy ülök azon a gépen. Saját tulajdonom volt! Ország-világ tudta.
Orrrszág-világ!

Nagyot lendült a karja, széjjelnézett, mintha látná a bámuló országot
maga körül, és az országon tul a világot, az öt földrészt, a szigeteket,
az oceánokat. Aztán lehullott a székre, rátette a kezét a fiatal ember
karjára.

– Eltört. Összevissza tört.

Kihivóan és keserüen meresztette a szemét a fiatal emberre. Az arcán
látszott, hogy rágja az állkapcsát. A szeme beborult, vizes lett.

– Nihincs – hörgött, elkezdte csóválni a fejét, egész az asztalig
lecsóválta, lekoppintotta homlokát az asztal szélére, átnyalábolta a két
karjával a haját és dült belőle a zokogás.




ŐSZI VÁSÁR

A gyenge sárban csuszkálnak jobbra-balra, előre-hátra nagy csizmák,
kicsi csizmák, bőrpapucsok, vastag és fénytelen leány-topánkák s
közbe-közbe polgári cugoscipők, meg ténsasszonyi cipők és kisasszonyi
cipellők, meg kapkodó szegény mezitelen lábak. Csusznak, tapicskolnak,
csámcsognak mind e lábbelik és lábak sűrün és ritkásan a bódékból,
sátorokból, ládákból, zsákokból, leteritett ponyvákból alakult utcák,
közök és mesgyék közt és mintha fecsegnének egymás közt a népek lépései,
mintha tanácskoznának és feleselnének és sopánkodnának. És a lábaknak a
sárban elnyomott zajongása fölött sipok füttyennek, egy-egy furulya
hadar egyet, húzómuzsika nyávog, megütött bádogok és cserepek hangja
panaszolkodik, föl-fölcsilingel egy csengő, tyuk rikkant, liba gágog és
rémülten hápog folytonosan egy kacsa valamerről. A kacsák örökös
rémületben töltik életüket. Egy koldus rimánkodó kántálása uszkál,
szekerek oldalához kötött lovak nyeritenek néha és kehelnek s a vásár
széléről fáradtan nyavalyog egy ringlispil kintornája. A ringlispil
gyöngyös-gyémántos kocsikái mozdulatlanul lógnak köröskörül, senkisem
indul kéjutra. A piactér négy oldalán a házak bámész ablakaikkal nézik a
piacon összeszaladt világot.

A vásárban a kibontogatott vég kanavászok erős és idegen illata terjeng
a népek közt és jó szénaszag szálldogál a szekerek felől. Egy magára
hagyott gyerek acsarkodik valamelyik szekérből. Az édes szeptemberi
napvilág csodálkozva és kedveskedve ragyog a fehér és piros és kék és
sárga kanavászokon meg a keszkenőkön és ráragyog az alacsony, lejtős
nagy asztalokra és a földre, pokrócokra rakott bazárok cifra portékáján
játszadoz a napfény szalagokon, kis tükrökön, szentképeken, Házi
Áldásokon, tányérokon, poharakon, késeken és bicskákon, viaszkos
vásznakon, lámpaüvegeken és virágvázákon és fényesre mázolt ibrikeken és
csuprokon és porcellánbabákon és apró piros paprikajancsik pici
réztányérjain és azon a zöld korsón, a melyet egy jobboldalt dült
menyecske hurcol a bal karján és minden percben hirdeti hangosan:

– Itt a jó firis vizem igyanaaak…

Ugy hallatszik végig a vásáron a vizes asszony kiáltása, mint valami
zsoltár, melynek minden sora ugyanaz. Egyéb furcsa és egyforma melódiák
is hangzanak, szállonganak.

– Megálljon galambom itt a galandom. Itt a galandom, csipkém, kendőm,
üres a bendőm.

– Végeladás, nincs maradás, máma utolsó árulááás, végeladáááás…

Egy térdepelő kereskedő mintha ugatna:

– Hat, hat, hat, minden darab hat. Hat, hat, hat…

– Ajjjajjjajjjajjj ez az Olcsó János, általános tulipános ajjjajjjajjj
hogy adhatod ilyen olcsón János, megbolondultál János, kiver otthon az
asszony János, Olcsó János, tulipános, ajjjajjjajjj,
ajjjajjja-ha-ha-hajjj.

– A ki vesz annak lesz, a ki nem vesz beteg lesz.

– Gyerünk magyarok, erre, erre magyarok…

Egy nagy magos láda felett rekedten ordit és csapkod egy ingujjas ember
sok tarka papiros közt:

– Egy notesz! Még egy notesz! Egy Világháboru Honvéd Naptár! Egy
tintaceruza! Egy levonós matrica! Még egy notesz! Tiz darab elsőrendü
levélpapir és kóperta! Szerelem és boldogság! Két kis galamb csókolózik!
Még egy levonós matrica! Mé-ég egy notesz! Nem száz forint, nem ezer
forint, csak tiz krajcár! Az egész csak tiz krajcár, husz fillér! Nem
elég? Még egy notesz! Még mindig nem elég Pista bácsi? Itt van még egy
notesz!

Hozzácsapott még valamit a balkezében szorongatott portékához, vagy ugy
tett mintha hozzácsapott volna még valamit és az egész
papiroszagyvalékot hirtelen az orra alá nyomta egy elnyűtt öreg
embernek, aki a bámészkodók közt állott:

– Tessék Pista bácsi, szerelem és diaré, csak husz fillér!

Az öreg ember megijedt, hátrakapta a fejét és odébb állott. Véletlenül
csakugyan Pista bácsi volt a neve, Kakuc István, elöregedett földmives,
a magyar nemzetnek egy tagja. Pista bácsi tovább mászkál a népek közt a
sárban, egy tiszta uj fakanalat vitt a kezében, pipaszár látszott ki
rongyos ujjasa zsebéből és a vállán toldott-foldott szeredás csüngött, a
melyben a sovány semmit vitte. Fekete kendős, fekete rokolyás asszonyok
jöttek szembe vele, kaskával a karjukon, meg magaféle öreg emberek, meg
csendes leányzók, meg suttyó gyerekek, meg egy-egy fegyvertelen baka
hervadt, gyürött szürke ruhájukban, egyiknek a karja volt bekötve, a
másik boton ment. Egyéb fiatalságot nem is lehetett a vásáron látni. A
kalaposok sátrai előtt, meg a csizmadiák nagy vasas ládái körül, meg a
magyar szabók sátorai táján alig egy pár hitványabb forma parasztember
ténfergett.

A nép csendes volt, csak a vásárosok csaptak nagy lármát. Az asztalosok
sorának végében a kolbászsütő asszony sátora előtt magában ült egy szál
kopott cigány és egy ujjával lassan pattogtatta a G-hurt. A
mézeskalácsos sátor mélyen leboruló vászonteteje alól két gyászban ülő
polgárnő alakja látszott és előttük a nagy-nagy asztalon homályban
sorakoztak a lapos sárga tányérok, meg a szivaralaku mézesek, meg a
mézeshuszárok és bábok és apró tányérmézesek és legfelül feltámasztva az
óriás mézes-szivek, a nemzeti szinekben kicifrázott mézes-szivek, a
melyeknek kis tükörkockát sütöttek a közepébe, s a tükröcskék alatt a
beragasztott papiroson régimódi négysoros versikék állanak hivségről és
örök barátságról s annak zálogáról. A nagy szivek fakultaknak látszottak
s a szélük itt-ott letöredezett, e szivek talán még a tavalyi vásárból
maradtak meg, vagy ha frissen készültek, maguktól halványultak meg
hirtelen és megsebesültek maguktól.

Pista bácsi megállott a mézeskalácsos sátor előtt és egy darabig
bámészkodott befelé a mézesek tündérvilágába, azután lekonyitotta a
fejét és tovább topogott. Azon a soron a gyümölcsös kofák tanyáztak
boldog kosaraik mögött, a melyekben vöröshéju uj dió, fátyolos szinü
szőlő, kemény kék szilva, fehér alma, sárga körte, haloványzöld és piros
őszibarack duzzadozott és pompázott nehéz és jóféle illatokkal. A sor
végén egy nagy kendőkbe fulladt kis vörösképü vén asszony ült, nagy kés
volt a kezében, előtte a földön egy leteritett kötényen nagy
sülttökdarabok nyugodtak, vastagok voltak, szép pirosak, füstölögtek és
felszálló párájuk édes és meleg volt.

Pista bácsi itt megint állva maradt, szippangatta a jó szagot, mustrálta
a sült tököt, félretartotta a fejét, gondolkozott felőle. Egy másik
ember is odajött, egy pár puhaszáru csizma lógott a vállán.

– Hogy méri karéjját?

– Két krajcár lelkem.

– Vágjék.

Az öreg asszony vágott egy lágy meleg karajat. A csizmás ember
beleharapott, ette. Pista bácsi a szájába nézett. Azután ő is leszólott
a vén asszonynak:

– Egy kis darabot mennyiér adna?

– Két krajcár. Jó parázstök.

– Két krajcár?

– Kettő.

Pista bácsi egy kicsit hallgatott, oszt a fakanállal a tökre mutatott:

– Ebbűl? Akarmilyen kis darab? Két krajcár?

A vén asszony végignézte Pista bácsit, elfordult és a szomszéd kofával
elegyedett szóba.

Pista bácsi álldogált, megint megszólalt:

– Ni. Hallja. Hallja. Vágjík hát egy kis darabot abbúl a tökbűl.

A vén asszony rosszindulattal pillantott fel rá:

– Nincs kis darab, se nagy darab. Egy porció két krajcár. Kell vagy nem
kell.

Pista bácsi a tököt nézte, a gelebébe nyult, előhuzott egy madzagon lógó
összecsavart fakó harisnyát, kicsavargatta, belement a jobb karjával és
biztatóan biccentett a fejével. A vén asszony fölvett egy darab tököt,
belemártotta a kést.

– Ne sajnálja legalább, – kisérte Pista bácsi – jó nagyot hasitson már
azér a pízér!

A vén asszony nyujtotta a karéj tököt. Pista bácsi nem mozditotta a
kezét.

– Ennyit ád? Két pízér ezt adja?

A vén asszony kezében remegett a sárga karéj.

– Ezt hát, mindenkinek ennyit adtam, kérdje meg akárkitűl.

– Az imint ennek a jó embernek nagyobbat vágott.

– Én? Szemembe mondja ezt énnekem? Ippen olyan karéj volt az is mint ez
itt. Vegye mán el, meddig strázsáljam véle? Na.

Pista bácsi elvette a tököt, emelgette, megszagolta.

– Két píz? Eggyír adja!

A vén asszony sikitani kezdett:

– Nincs itt egy pízér sült tök! Nem hurcolok magának ebbe a sárba a
Kircsipusztárul sülttököt egy pízér! Hallottak már ilyet? Mind eladom,
nem félek. Fizesse ki azt a tököt ha levágatta. Ide azt a két krajcárt.

Pista bácsi megint a földre nézett, a nagy darabokra és békésen
tekintett a vén asszony szemébe:

– Jól van, jól van hát, én a két pízt megadom, hanem e helyett a karéj
helyett a sarkábul vágjon nékem.

– Nem vágok másikat! Nem kezdem ki a sarkát! Jó ez a maga hasába. Mit
tartja fel itt az embert. Ide avval a két krajcárral vagy tegye le azt a
tököt oszt menjen dolgára!

A disputa megállitotta a vándorló népeket, a kofák is odafordultak, a
vén asszony körülnézett, hirtelen mérgesebb lett, felugrott a kis
székről, elébe pattant Pista bácsinak:

– Ijnye erre-arra azt a kódus mindenségit, mi lesz már! A kinek nincs
pénze, ne egyen tököt! Tegye le azt a tököt mondom, menjen innen az
útbúl mert felborítom!

Ki akarta kapni a sült tököt a Pista bácsi kezéből, de Pista bácsi
hátrahuzta a kezét és szeliden szólongatta a vén asszonyt:

– Ni, nénémasszony. Ni csak. Ni.

– Nem vagyok neked nénémasszony, te büdös! Te tolvaj! Te csavargó! Hocci
azt a tököt!

A többi kofák is zúgtak már. Pista bácsit az emberek lökdösték
jobbra-balra az uton, de ő még nyugodtan és makacsul tartotta magát:

– Fizetek én, hallja. Egy kis ráadást vágjon hozzá, avval oszt fizetek.
Hallja. Fizetek én…

A vén asszony megrázkódott nagykendőiben:

– Rádást? Rádást? Hijjj…

Megkapta a Pista bácsi kezét, kimarcangolta belőle a sülttököt,
hátraugrott egyet és a válla fölé kapva a karját, egy nagy sivalkodással
belécsapta a formátlan lágy sárgaságot a Pista bácsi képibe. Nagy
nevetés, lármázás támadt erre. A vén asszony acsarkodott, kapkodott
derekához, fejéhez:

– Hun a vásárbiztos? Az ilyen tolvajokat nem látja! Ilyen zsiványok
járnak a vásáron! Hun van az ilyenkor? Hun az a vásárbiztos?

A vén asszony jobbra-balra forgott és a két öklét rázogatta a levegőben,
mint egy Carmen a castagnette-jeit. Pista bácsi rögtön elveszett, ment a
tolakodásban lassan kifelé a vásárból, utközben csendes csámcsogással
eszegetett és gyöngéden nyalogatta a szája szélét.




AZ ÖRMÉNY ISTEN

Elmeséljem mit álmodtam? Erdélyben voltam, valami homályos kis városban.
Nem tudom, mit kerestem ott. Vagy hogy kit kerestem ott. Talán ott is
azt a nőt kerestem, aki elé letérdepeljek, hogy átnyujtsam neki a
magammal hurcolt páratlan és rettenetes ajándékot: életemet. Nem tudom
már. Egy kopár vendéglőben vacsoráztam, a hol egymagam voltam a vendég.
A cigány húzta és kifent bajuszu pincérek csapkodták a mestergerendát
fekete szalvétáikkal. Azután a főutcán mentem. Ugy láttam, még nyitva
vannak a boltok, de ahogy egy bolt elé értem, bezárták az orrom előtt.
Minden ablak, a hová felnéztem, sötét lett. Az utcai lámpások egymásután
kialudtak, a hogy alájok értem. Messziről homályos emberek jöttek szembe
vélem, de mielőtt találkoztunk volna, mind befordultak egy-egy kis
közbe. Megállottam hallgatózni, erre a kutyaugatás is elnémult.
Fütyörészni kezdtem, de a füttyöm hangját nem hallottam. Persze,
gondoltam, ilyen sötétben nem hallani a füttyöt. És lezártam ajkaimat.
Kivül kerültem a városon, a határban mentem és nagyon megörültem, mert
észrevettem az égen a csillagokat. Benn a városban nem láttam csillagot.
Ezen csudálkozni akartam, de eszembe jutott, hogy az égnek azon a
darabján, amely a város felett van, nem szokott csillag lenni. A
csillagok fénye ugy esett az égből, mint a finom párisi eső,
feltartottam a fejem, beszíttam a fényt, aztán kieresztettem, mint a
cigarette-füstöt. A csillagok alig hallhatóan nevetgéltek a magasban, én
nagyon jól éreztem magamat. A tiszta éjben vágyó halmokat és alélt
völgyeket láttam. Köröskörül a holdsütésben rózsaszin urilakok állottak,
a tornác előtt néma és jellemes oszlopokkal, ugy emlékszem, márványból
voltak.

Sima fehér ösvényen mentem előre, mint egy mezei tejuton. Erdély,
Erdély, lelkendeztem, milyen szép Erdély, milyen jó Erdélyben.
Harmónikus ugrándozással siettem az uton, ahogy csak a kis lányok
tudnak, azután nekiszaladtam és a két lábom messzire szétterpesztve,
hosszukat huztam a fehér mesgyén, akár a jégen lennék. Egyszer csak egy
magas székely kapu alá értem. Megállottam, hogy megnézzem rajta a
faragásokat. Teli volt mindenféle ékkel, cifrával, ábrával. Gyönyörü
volt, nem győztem bámulni. Furcsa virágok, betük, csillagok, madarak,
pénzek, pillangók voltak rajta, meg leirhatatlan arabeszkek, magyar,
török, indus, kinai cifraságok. Ahogy néztem, egyre dusabb lett mindez,
az egész kapu ragyogni kezdett gyümölcsök, selymek, gyöngyök szineiben,
azután forrón parázslott minden, s a rajzolt pillangók, csillagok,
betük, pénzek, madárkák és mind a figurák össze-vissza vonaglottak,
gyürüztek, repkedtek és ennek valami sűrü és édes zenéje volt, a miből
egy hangra nem emlékszem már, de akkor tisztán ki tudtam venni minden
egyes disznek, cifraságnak külön hangocskáját, a melyekből ez a bájoló
muzsika összejött.

Elbódulva nyitottam ki a két karomat, beszédelegtem a kapun. A zene
megszünt, egy hatalmas, kietlen fehér teremben állottam, a melynek se
mennyezete, se butora nem volt, csak alacsony fekete pad huzódott a
falak alján köröskörül. Ez valami biróság lehet, gondoltam: tehát
köhintettem. A visszhang óriási robajjal felelt. Megijedtem, ki akartam
menni, a kapu már eltünt. Össze-vissza jártam a teremben, sehol se
leltem kijáratot. Hirtelen dörgő hangon rámszóltak:

– Állj meg!

Még szaporábban futkostam tovább. Megint hallom, de másfelől:

– Ne szaladgálj itt!

Megállottam. Honnan jöhet ez a hang? Megint rám kiabál, egész más
irányból:

– Mit bámulsz?

Arra fordultam, akkor meg a hátam megett dörgött:

– Vedd le a kalapod!

Lekaptam a kalapom, megfordultam, senkit se láttam.

– Ide gyere! – hallom.

– Hová? – kérdeztem félénken és jobbra-balra forgattam a fejemet.

– Hová nézel? Lábod alá nézz! – harsogta a hang.

Lenéztem a földre, hát a pad alól nagyméltósággal jön elő egy kövér
barna törpe. De csak az első pillanatban volt emberi formája, aztán
inkább valami apró medvének, vagy hörcsögnek rémlett. Felkiabált rám:

– Isten házában vagy. Én vagyok az örmény isten.

Megdöbbenve néztem le rá s valamit mondani akartam.

– Hát az örményeknek…

A szavamba vágott:

– Ne beszélj! Mit akarsz?

– Nem tudtam, hogy az örményeknek…

– Mit tudsz te? Hallgass!

Elhallgattam. Szigoruan a szemembe nézett, s rám rivalt:

– Ne gondolkozz! Látom amiket gondolsz. Hogy mersz az isten előtt
gondolkozni?

Kinlódtam, hogy ne gondolkozzam. Az isten leejtette a hangját,
közömbösen kérdezte:

– Hogy hínak?

Halkan megmondtam a nevemet. Ijesztő kacagás zajlott a templomban.

– Nem tehetek róla – védekeztem szemérmesen –, hogy ilyen nevem van.

– Mi a mesterséged?

– Nincs semmi mesterségem. Költő vagyok.

Az isten még nagyobbat kacagott. A szolgalelkü falak átvették a hangot,
sokáig, végtelenül siketitően kacagott a komor épület. Nagyon
megijedtem, enyhiteni próbáltam a vétkemen:

– Iró… Az ujságokba is irok… Ujságiró…

Erre megindult a kegyetlen kacaj. Vártam, mig eláll a harsogás,
gondoltam, lerogyok az örmény isten elé és megmondom neki, hogy az én
életem csupa szenvedés. Lenéztem, az örmény isten a cipőm orrán ült és
nagyon nyomta a lábomat. Vakitó pillantással nézett fel a szemembe:

– Mi járatban vagy erre?

Nem tudtam mit mondjak, hasaltam, mint az ijedt diák:

– Népdalokat gyüjtök… a nép nyomorát és lelkét tanulmányozom… megnézem a
szombatosokat… székely balladákat keresek… utána járok Barcsaynak…
Landorvári Dorka… Nem birtam tovább beszélni, nagyon fájt a lábom.

– Mi közöd hozzá? – kiáltott az isten mérgesen, felugrott a térdemre,
ott megkapaszkodott.

– Nem tudok mit csinálni – mondtam elgyengülve s bátran. – Borzasztó,
mennyit érzek. Hát mit kell csinálnom? Te isten vagy, te tudod, mit kell
csinálni, mondd meg nekem mit csináljak.

– Semmit! – kiáltott az isten mérgesen és összeverte maga alatt a két
térdemet.

– Mindig csak írok, pedig élni szeretnék, hisz meg fogok halni… mit
csináljak?

– Semmit! Eredj sétálni!

– Sétálni? – kérdeztem. – Talán utazni? Hisz annyit utaztam…

– Sétálni! – süvöltötte s nagyot döfött a könyökével az oldalamba. Már a
hasamon ült. Rosszul esett, de nem panaszkodtam. Hátha mond majd valami
okosat.

– Hol, merre sétáljak, meddig sétáljak, miért? – gyáválkodtam.

– Látod meddig mennek a telegráfoszlopok? – beszélt nyomott,
rosszindulatu hangon. – Tudod milyen messzi a világ? Hogy mersz leülni?
Végigmentél minden árok partján? Végighuztad a hüvelyk- és mutatóujjadat
minden füszálon, a hány csak van a világon? Fölvettél minden kavicsot a
földről? Fölmentél mind a hegyre? Megnézted minden fának a világon
minden levelét hátulról? Bemártottad az ujjadat minden patakba?
Hallottad, hány hang van? Megfogtál minden kezet? A világ végén
megkérdezted az embereket, mi ujság? Hogy tudod, mit mond mindenki?
Aláfúttál minden madár tollazata alá? Mennyit jártál a tenger alatt?
Melyik mogyoró lyukas, melyik nem? Mikor boncoltad fel a pillangókat?
Honnan veszek milliom illatot tavasszal? A bogarak berendezésével miért
bajlódtam? Mi? He!

Nem feleltem, az örmény isten kirántotta az órát a mellényzsebemből, a
földhöz csapta, ő zuhant bele a mellényzsebembe, onnan harangozott
tovább:

– Eredj sétálni, mondom. Ha egy pillanatra megállasz, az erdő elhervad.
Hogy tudod mind a virágokat, akiknek kinyilásánál és lehullásánál nem
voltál képviselve?

– Ez lehetetlen, lehetetlen – suttogtam.

– Hát olvasd meg az esőt, add össze a hangyával, vedd el belőle a mákot,
mennyi marad?

– Nem tudom, – nyögtem, – borzasztó, ne bánts.

– Nem tudod, nem tudod? – mérgeskedett az isten és megmarkolta az
ádámcsutkámat. A nyakamon ült.

– Sétálni fogok, megyek már… – fuldokoltam.

– Eredj… Eredj mindenütt, de el ne vigyél nekem valamit! Azt mondom, el
ne lopjál semmit se! Egy cső kukoricát le ne törjél, értetted?

– Mi lesz velem? – zokogtam. – Az egész testem szivből van, mert a hárfa
csupa hur.

– A nőkre gondolsz, – hörgött az örmény isten vak dühvel – a nőkre
mertél most gondolni. Jaj neked, ha tagadni próbálsz!

– Szerelem – zendült fel aléltan a nyakamból a hangom és hallottam hogy
az egész világ elkezd hegedülni és jajveszékelni.

– Te nyomorult, te szemtelen, – süvitették a fejem tetején – megállj,
majd teszek én erről is. Elrágom a gerincedet.

Az isten a nyakszirtemre lépett. Rémülten kezdtem forogni, kapkodtam,
éreztem, hogy éles fogak hasogatják a hust a nyakamon, csámcsogást
hallottam, aztán gyötrelmes reszelést, mikor a fogak csonthoz érkeztek.
Azt találtam ki, hogy a földre vágom magam hanyatt és ugy leszoritom a
hátamat a földre, hogy agyonnyomom ezt a kis szörnyeteget, aki örmény
istennek mondja magát. Nyomtam a hátamat a földre, erőlködtem,
vonaglottam sziszegve, zihálva, fogcsikorgatva, de a szörnyeteg halkan
nevetgélt alattam, őrjitő reszeléssel ette a törékeny csontokat és az
ugy fájt, hogy fölébredtem. Ha föl nem ébredtem volna, az én álmom is
tovább tartott volna.




JÓSKA HALÁLA ÉS ÉLETE

A szabómester felesége benyitotta a mühelyajtót, behajolt, az urára
nézett és azt mondta:

– Nincs olajam estére.

Evvel letette a mühely földjére a sötét és zsiros fényü petróleumos
üveget, azután a szabómester felesége visszahuzta magára az ajtót. A
szabómester föl se nézett a férceléséből. Az asztal előtt ült, a jobb
lábaszárát, a melyet talán jobban kegyelt, a bal lábaszárán tartotta, a
térdén egy ujjatlan fekete kabát hanyatlott el, abból piszkálta kifele a
fércet. Egy darabig még járt egyformán a könyöke, aztán egy nagyot
rántott az összekunkorodott pamutszálon és földobta a nyomorék kabátot
az asztalra. Akkor belenyult a nadrágzsebébe s előbabrált egy krétaporos
hatost. Azt mondta:

– Eredj hozzál egy félliter petróliomot.

Az ablak mellett volt az alacsony inasasztal, az előtt ült Jóska és
foltokat rakosgatott egymásra. Jóska fölkelt, leveregette a térdét,
elvette a hatost, fölvette a földről az üveget és ugy a hogy volt,
ingujjban és hajadonfőtt elment. A füszeresbolt az utca végén volt. Az
utcán egy napsütött fehér fal előtt egypár suhanc gyerek nagy zsivajjal
játszott. Szerencsejátékot üztek. Öt-hat lépésre állottak a faltól és
egy-egy krajcárt dobott mind a fal tövébe. Aki kihajitotta a krajcárját,
utánaszaladt és leguggolt a krajcárja mellé. Mikor már mind guggoltak,
megállapitották, kinek a krajcárja esett legközelebb a falhoz. Az szedte
össze az egész pénzt. Ilyenkor szenvedélyes vita és veszekedés tört ki
köztük, csakúgy mint a klubokban a baccarat-asztalnál egy-egy coup után.
A suhancok vitatkozás közben leverték a kalapot egymás fejéről és mellbe
toszigálták egymást, ugy hogy egyik-másik a guggolásból hirtelen leült a
földre. De aztán visszasétáltak a gyalogut szélére és fölálltak az uj
dobáshoz, mint megannyi gentleman. A tavasz napja ragyogtatta a fehér
házfalat, a föld már porlott és a fiuk keze poros volt. Jóska ott állott
az uton a petróleumos üveggel és nézte a játékot.

Egyszer csak egy fiu odajött hozzá. Ugy jött feléje, mintha keresztül
akarna sétálni rajta s megállott előtte s az állát fölemelte a Jóska
orrához:

– Mit állsz itt?

Jóska megijedt, de nem hátrált. Elszánta magát, lenézett a támadója
szemébe s belekiáltott az orrába:

– He?

– Mit állsz itt?

– Csak!

– Mit nézel itt.

– Akármit!

– He?

– He?

Ezalatt meg nem moccant egyiknek se a feje és makacsul nézték egymás
szemét, olyan közelről, hogy pilláik majdnem elkapták egyik a másikét. A
fiu elhallgatott s a könyökével olyan mozdulatot tett, a mi azt teszi:
vigyázz mert pofonváglak. Jóska erre a fejét kapta föl, a mi annyit
jelent: hadd lássuk! A fiu erre döfött egy kicsit a vállával Jóska
vállán, Jóska visszadöfte, mire a fiu gőgösen végigmérte és visszament a
játékosok közé.

Jóska egy kicsit még ott állott, aztán füttyszóval tovább ment. A
boltban megvette a félliter petróleumot. Odaadta a hatost, visszaadtak
két krajcárt. Egy félliter petróleum nyolc krajcár volt. Jóska jött
visszafelé és megint megállott a játék mellett. Most egy másik fiu
szólott rá, a ki a falnál guggolva őrizte a krajcárját:

– Ne bámészkodj itt hé! Vagy játszasz vagy nem játszasz.

Jóska azt felelte:

– Semmi közöm hozzád.

Arra egy másik játékos is feléje fordult:

– A ki nem játszik, tisztuljon innen.

Jóska letette a petróleumos üveget. Közelebb lépett:

– Ki mondta hogy nem játszok. Játszok.

Odaállott a társaság szélére és mikor rákerült a sor, ő is a falnak
dobott egy krajcárt. Odafutottak a falhoz. Egy fiu összekapkodta a
krajcárokat. Megint dobtak. Megint egy másik fiu nyert. Jóska harmadszor
is odaállott a sorba, a fiuk egymás után lehajoltak, célozgattak s
kidobták a krajcárokat. Jóska csak állott, nézte a falat. Mikor mind a
falhoz rohantak, Jóska odament a petróleumos üveghez, fölvette és
elindult. Mikor már egy pár házzal odébb volt, akkor vették csak észre a
Jóska távozását. Valamelyik utána kiáltott, de Jóska nem igen hallotta
mit, mintha kacagást is hallott volna, s arra se fordult meg.

Jóska beadta a petróleumot a ténsasszonynak a konyhába, bement a
mühelybe, visszaült a kis asztal mellé, tovább rendezte a foltnak valót.
A szabómester a varrógép előtt ült, sétáltatta a két lábát a pedálon s a
jobbkezével meg-megsimogatta a fényesen forgó hajtókereket. A varrógép
zörgött, zakatolt; Jóska olykor fölemelte a fejét és megnézte a
szabómester szintelen profilját. Egyszer csak elállott a zakatolás.
Jóska ugy érezte, hogy a szive verése állott meg. Lehuzta a mellére a
fejét és a földön keresett valamit. A szabómester alatt megreccsent a
szék, a szabómester felállott. Jóska behunyta a szemét és elkezdte
magában:

– Jaj istenem, jaj istenem, jaj jaj, jaj istenem, istenem, jaj, jaj
istenem, jaj.

A mühelyben mozdulatlan csönd volt. A konyhából a mozsárütő zengése
hallott, az is hallatszott, hogy a szomszéd gazda udvarán kaszát fennek,
meg egy messzire járó szekér zörgése is hallatszott és a szekér mellett
szaladó csikó csengője is hallatszott. A szabómester egy, kettő, három,
négy lépést tett. Az asztalig ment. Jóskának a keze a földön
kereskedett. Egyszer csak megszólalt a szabómester:

– Hol a két krajcár?

Jóska felkapta a fejét.

– Tessék?

– A két krajcár! – mondta a szabómester.

– A két krajcár – visszhangozta Jóska gyöngén. – Igenis – mondta,
belenyult a nadrágja zsebébe, mind a kettőbe, azután felállott, a
lajbija kis zsebeibe furta az ujjait, aztán az asztalára nézett, aztán a
földön nézett körül, aztán föltartotta a fejét és ránézett a szabómester
ádámcsutkájára és azt mondta:

– Nem adtak vissza.

A szabómester rákiáltott:

– Nem? Fene a bőrödet! Biztos letették elébed a pultra, oszt ott
hagytad. Szaladj hozd elő azt a két krajcárt. Ájn cváj.

A szabómester fölvett egy ujjat az asztalról és ment vissza a
varrógéphez. Jóska kiment az ajtón. Arra indult, a merre a füszeresbolt
van, de az első köznél befordult és ment lefelé a közön. Az a köz egy
patak felé vezetett, a patak hidján tul a gőzmalom volt, a gőzmalom háta
mögött még egy utca volt, azon az utcán tul már a legelő következett.
Jóska a hid közepén megállott. Odament a hid karfájához, letette a két
könyökét a karfára, a két tenyerével megtámasztotta a két halántékát és
lenézett a patakba. A viz lassan ment és a szinén mintha gyémántszikrák
ragyogtak volna a napsütéstől, és a fehér felhők fényesen hintálták
rajta magukat. Egy barna csíbor ugrálta át keresztbe a patakot. A viz
alatt látszottak a vékony, sötét kis békaporontyok, össze-vissza
cikáztak, vonaglottak, futkároztak, hirtelen mind egy csomóban
látszottak, aztán elhalványodtak és elvesztek és távolabb megint
előtüntek. A patak fenekén homályos nagy kövek nyugodtak és közöttük
itt-ott mintha gyöngyházgombok fénylettek volna. Egy helyen a partból
hamuszinű idegen viz jött a patakba és összefolyt a tiszta vizzel és
gomolyogva úszott vele tova. Ez a csunya viz a gőzmalom felől jött.
Jóska előrehajlott és alánézett a híd alá. A hid alatt sötétség volt.
Jóska nézte a sötétséget és érezte azt a hideget is, a mi a híd alatt
van. Addig nézett a hid alá, mig azon vette magát észre, hogy a viz áll
és a híd uszik előre és ő is megy a hiddal együtt, megy, megy. Előtte az
álló patakon pici kis fehér csipkéket csináltak a habok, s a viz szinén
folytonosan szögletes halmok emelkedtek s ereszkedtek, s gyürődések és
hajlatok vonultak a vizen és köztük fonatokban látszott a viz, mint az
ünnepi kalács fonatai s némelyik keskeny és hosszu volt és ugy nyult,
mint a kötél. Egy-egy pillanatban homályosság szállt a vizre, aztán
elmult, s a patak megint ragyogott. Ezt a bujkáló tavaszi nap csinálta.
Egy fecske suhant el a patak fölött és a szárnya hegyével megcsipte a
vizet. Ott egy pici kör támadt, nőtt, mindig nagyobb lett és mindig
széjjelebb tünt s egyszer csak nem látszott.

Jóska fölemelte a fejét, fölnézett a gőzmalom mellett álló óriás
kéményre, azután a torony felé fordult, visszanézett a vizbe, azután
lehajolt, hamar levetette a cipőjét, a két kis kapcáját beledugta a két
cipőbe, s a két cipőt egymás mellé állitotta rendesen. Azután felhasalt
a karjára és beleesett a vizbe.

A viz nagyot cuppant. Egy gyerek, a ki a patak partján állott és egy
zöld ággal piszkált a vizben, beleejtette a vizbe az ágat és megszaladt.

– Hó! Megállj, hé! – Egy ember ugrott le a szekérről a hid előtt, az
ostorral a kezében szaladt a hidra, lenézett Jóska után, fenyegette az
ostorral és kiabált: hé! hé! Egy asszony sikoltotta el magát. Egy másik
asszony hangja visított:

– Emberek! Emberek!

Zsákot cipelő emberek, kosárral igyekező asszonyok s kis fiuk és kis
lányok futottak össze. A hid egyszerre teli lett néppel. Egy ember már a
vizbe gázolt, ott állott és nagy sietséggel huzta föl a két gatyaszárát
és kezdte csomóba kötni. A gőzmalom nagyot sípolt. A harang megcsendült
a toronyban. A fütő szaladt hajadonfőtt olajos kék ruhájában lefelé a
patakra. Lárma volt.

Jóska odalent küzködött a vizben. A patak csak derékig ért neki, mert ez
a patak is csak kis inas volt a folyóvizek közt és Jóska a talpára
került. Visszafektette magát a vizbe, de a viz felnyomta és megint
le-lebukott és erőlködött lefelé és megint csak feljutott. A hid népe
nézett lefelé, mint a karzat a szinházban. A fütő belesétált a vizbe,
megkapta Jóskát, a hátára rántotta és lubickolt vele kifelé. Az az
ember, a ki felgörcsölte a gatyaszárát, kezdte kioldani a két görcsöt,
sietett vissza a fűtő nyomában és lármázott:

– Na hozzuk mán! Itt van mán ni! Kihuztuk mán!

A fütő felvitte Jóskát a hídra, a híd közepén megállott, megfogta a két
lábát a szabóinasnak, fejjel lefele tartotta és elkezdte rázni. Jóska
szájából bugyborékolt, folyt és ömlött széjjel a viz. A feje
le-lekoppant a hid padlójára. A népség körbeállott Jóska körül. A
szabómester is szaladt a közön lefele és kiabált:

– Hun az a betyár? Hun az a zsivány? Hun az az akasztanivaló?

Áttörte a kört, egyenesen nekiszaladt Jóskának, emelte az öklét. A fütő
a vállával elnyomta a szabómestert:

– Ne bántsuk csak Keserü uram, hadd ereszsze ki a vizet.

Jóska ugrált a fején és a két karja handabandázott, a ruhájáról csurgott
lefelé a viz és a csöppek mindenfelé ugráltak, a népek hunyogatták a
szemüket és törülgették az arcukat. A Jóska szájából még mindig jött a
viz, mintha az egész patakot elnyelte volna. Aztán vékonyan kezdett
csorogni, aztán csak szivárgott a barna viz a szája szélén és ajkain
nyugtalan habocskák bugyborékoltak. Nyögni kezdett:

– Ö… ö… ö…

A szabómester még mindig lármázott. A fűtő megforditotta Jóskát és a
talpára állitotta és megrázogatta. A napsugár sikankózott a Jóska
lesimult haján. Jóska kinyitotta a szemét, álmosan és savanyu képpel
nézett körül. A fütő fogta a két vállát. A szabómester megint rá akart
ugrani:

– Kihasitlak, bitang gazember!

A fűtő odatolta Jóskát a karfához, a hol a két cipője állott. Jóska
lustán lehajolt, fölvette a két cipőt és szédelegve indult. Csuklott,
öklendezett és a karja reszketett. A szabómester hátba taszitotta, Jóska
sietni kezdett. A szabómester a sarkában. A nép fele utánuk, fele meg a
hidon maradt, nézegettek le a patakba, lassan szétmentek. A szabómester
ökle és hangja járt a levegőben:

– Gyere csak, majd kikészitelek! Megállj csak, majd lesz otthon!
Megállj, te gyilkos! Megállj csak!

Egyszer-egyszer előre lóditotta Jóskát az uton. A kis loncsos kutyák
kifurakodtak a kapuk alól és megugatták Jóskát. A kis kapukba kiállottak
az öreg asszonyok.

A mühely ajtaját becsapták. Jóska ott feküdt az inasasztal mellett a
falnál. Szédült, fázott, el-elhuzta a száját és a gyomrában mintha
mosogatórongyot csavartak volna. Ugy tetszett neki, hogy az imént egy
nagy rugást kapott. Jártatta a szemét a földön, felbámult a varrógépre
és elnézte a gép mellett a meszelt falon azokat a sárga huzásokat, a
melyeket a kénes gyufákkal ráncigált oda a szabómester, mikor pipára
gyujtott. A konyhában csörömpöltek a tányérok és a kanalak, a
szabómesterék ebédeltek. A szabómester kiabált. A déli harangszó
elcsengett odakünn és könnyü, édes zugás maradt utána a csöndben. Jóska
szemébe meleg vizcsöpp buggyant, a két szemébe egy-egy csöpp egyszerre,
a mi viz volt, de nem a patakból hozta, hanem valami messzi tengerből, a
honnét az élet idejött a világra.

*

Ennyi volt a szabóinas halála. Halála után következett az élete s az
olyan lett, mint mindazoké az egyforma szabómestereké, a kik valahol
letelepednek és ott maradnak és mindennemű javitást és vasalást
jutányosan elvállalnak.




PÁRISI KATONA

A Rue Henry Monnier egy ötemeletes szürke házának, egy fakó, könnyü s
bánatos montmartre-i háznak kapuján egy sántitó katona ment be.
Elkezdett fölmenni a homályos és fülledt lépcsőházban, először a botját
tette fel a falépcsőkre, utána a jobblábát, azután a ballábát, a mely
fehér pamutharisnyában volt és vastag fekete papucsban. Ugy ment fölfelé
lassan, oly furcsán, mintha három lába lenne. Egyszer-egyszer megállott
és sóhajtott. A sóhaja nemcsak fáradságot jelentett, az ember sóhaja
betük nélkül mindig azt is lehelli: én… Ez az én, a ki itt sóhajt a
lépcsőházban: Aimé Vaurien, káplár a 317-ik gyalogezredben, egy
bajusztalan, sovány barna fiu, a mellén ezüst kereszt. Verdun környékén,
mikor egy árokból sokadmagával kimászott és előre szaladt, a zajos
levegőből egy vasszilánk belehasitott a bal alsó lábaszárába. Két hétig
feküdt Chalonsban egy barakkórházban, aztán egy kicsit hazaengedték
Párisba lábadozni. Azelőtt, mielőtt ebben az egyforma, praktikus,
unalmas és fáradt zöld öltözetben járt, azelőtt, az ugynevezett békében
kacér divatöltönyöket hordott, kéket, szürkét, vörhenyegest, szoros és
kurta kabátokat, mély, keskeny duplagallért a nyakán és
fantaisie-nyakkendőket és hátraülő sulyos keménykalapot és olyan vékony
pálcát, mint egy hosszu plajbász és piros bőrbetétes lakkcipőt. A cipője
szára végig látszott s gyümölcshéj-szinü pókhálóharisnyáiból is látszott
mindig egy pár centiméter. Olyan magosra felgyürte a nadrágját, mintha
nagy sárban járna mindig Párisban. A szivarzsebéből hanyag zsebkendő
csüngött lefele hosszan, mint faluhelyen a lakodalmas lovak füléből.
Aimé Vaurien a Monico tagja volt, a hol estétől-reggelig táncolnak,
énekelnek, isznak és dohányoznak. Aimé Vaurien a Monicoban volt kora
estétől késő reggelig, a legtöbbet táncolt, a legtöbbet ivott és a
legtöbbet dohányzott és a legkevesebbet énekelt, mert az éneklésre
szerződés kötelezte. Egyszer-kétszer mégis odaállott a sarokba a
piroskabátos hangászok elé és a zsebéből előszedte chansonjainak kis
kottáit és jobbkezét szivarzsebe fölé téve s nyakát nyujtogatva s
lábujjhegyre ágaskodva énekelt és a hangok, a melyek szájából jöttek,
olyanok voltak, mint a krétahuzások. Szemei azalatt szövegtől és zenétől
távol, Zéphyrine-nek, egy céklaajku, ibolyaszemü és rózsaszinhaju
leánynak táncoló, futkosó, vagy a diványon az urak közt fickándozó
alakját követték. Dalai, melyekre csak a zenészek figyeltek, akik a háta
mögött kisérték, elhangzottak, miután Aimé nagyon felnyujtotta a nyakát,
megrezgette a fejét és egy pillanatra felnézett a plafonra. Aztán
meghajtotta magát és az asztalokhoz vitte kottáit, amelyeket két
francjával kinált, de megköszönte ha egy franc-t is adtak. Aimé Vaurien
a lirai müvészek közé tartozott, a névjegyére is odanyomatta a neve alá:
artiste lyrique. Késő reggeltől kora estig aludt csekély szünetekkel, a
szünetek alatt élt és életét Zéphyrine-nek szentelte.

Most boton iparkodott fölfelé a falépcsőkön, a melyek lassu
csigavonalakban mentek emeletről-emeletre. A házban életunt csend volt.
Aimé Vaurien minden emeleten megállott pihenni, a karfának támaszkodott
és lebámult a lépcsőház mindig mélyebb örvényébe. Az ötödik emeleten
becsöngetett egy lakásba. Háromszor-négyszer csöngetett és nézte sokáig
az ajtót, a mig kinyilt. Egy fakó öregasszony feje hajolt elő.

– Kit keres? – kérdezte.

– Zéphyrine mama, óh Zéphyrine mama – örvendett a sebesült és szalutált
neki. – Megsebesültem, nézzen ide, Verdunből jövök, drága Zéphyrine
mama.

A fakó arc bizalmatlanul felelt:

– És aztán? Ez nem kórház.

– Nem ismer meg, Zéphyrine mama? Én vagyok, Aimé. Aimé Vaurien. A
Zéphyrine kollégája. Itthon van ő?

– Elment. Egy órája hogy elment. Hát ön az? Hogy megöregedett, Aimé ur…
furcsa. Zéphyrine elment már, sajnálom.

– Ne mondja, hogy ur, Zéphyrine mama, kérem. Én magát is ugy szerettem,
Zéphyrine mama, én. Mondja nekem: fiam. Mondja nekem: coco. Hol van ő?
Hogy van ő? Hova ment ő? Miért kelt föl ilyen korán? Még csak négy óra.
Hol jár ő?

– Már két órakor fölkelt. Tegnap estig aludt. Ma két órakor kelt. Azt
mondta, olyan szép idő van. Talán lenn lesz a Café Sébastopolban. Vagy a
környéken autózik egy amerikaival.

A fakó asszony kitárta az ajtót, de a kilincsen hagyta a kezét. Aimé
Vaurien benézett a sötét konyhába.

– A Café Sébastopol-ban… óh Zéphyrine mama, én annyit szenvedtem, én…

A fakó asszony sóhajt utánozott:

– Ah igen, barátom. Mi is. Mindenki szenved. Lemegy a Café
Sébastopol-ba? Talán ott találja Zéphyrine-t. Vagy más dolga van?
Megmondom neki ha hazajön, hogy kereste.

– Köszönöm, Zéphyrine mama. Bemegyek este a Monicoba.

– Már nincs a Monicoban. Az igazgató kidobta. Erre Zéphyrine otthagyta.
A Lajunieben táncol. Menjen oda. Most hova megy?

– Zéphyrine mama, oly fáradt vagyok. Bemegyek egy kicsit, Zéphyrine
mama, leülök.

– Jöjjön.

Bementek. A konyhából nyilt Zéphyrine szobája, a szobából ki lehetett
lépni egy szük, rácsos kis terraszra, a melyet a ház eresze és
csatornacsöve árnyékozott. A nap megvilágitotta a Zéphyrine szobáját.

– Itt vagyok – sugta a sebesült, nagyot lélegzett, megállott és nézett
körös-körül. A Zéphyrine rézágyának rudjai csillogtak, az ágyban a kajla
párnák és a feldurt és behorpadt könnyü paplan vidám ijedelemben
habarodtak, olyanok voltak, mintha széltől felfujt és megdermedt
hullámok lennének. Azt a pillanatot őrizték, a melyben Zéphyrine
kiugrott az ágyból. Az ágy előtt egy kicsiny összerángatott szőnyegen
egy fél pezsgőszin selyemharisnya huzódott össze, a másik fele a lepedőn
fénylett, egy pár sárga papucs hevert az ágy lábánál s a hálóing az
asztal előtt volt, mintha hab futotta volna el a padlót.

Zéphyrine mama kivitt egy széket a terraszra.

– Jöjjön hát, üljön le itt.

– Köszönöm, Zéphyrine mama, megyek. Óh istenem… – Ott maradt a Zéphyrine
szobájában, nézett, szagolt. Zéphyrine mama leült a terraszon,
lekönyökölt a rácsra és lenézett az utcába. Aimé Vaurien odament az
ágyhoz, odahajolt az ágy fölött a falon csüngő régi, szines gravurehöz
és bámulta az ovál aranyfába rámázott képecskét és motyogva olvasta
végig a kép alá nyomtatott versecskét:


Le coucher

  Les yeux chargés d’une douce langueur.
  Diane s’en va dans le sein d’un sommeil enchanteur.

A paplanon egy könyv hevert Henry Duvaltól, a ki éppen olyan sok könyvet
irt, mint Balzac és mind Zéphyrinnek irta, a kinek Balzac semmit sem
irt. A fogason az ágy fejénél kalap és blouse és szoknya csüngött és egy
fehér trikó és aranygombos zöld spencer és háromszögletü kokárdás kalap,
isten tudja mióta csüngtek itt, talán még azóta, mikor Zéphyrine a
Cigale tagja volt és a nagy revue utolsó képében mint Napoleon lépett be
a Marseillaise zugásában, leboruló trikolorok alatt. Aimé Vaurien ott
állott az ágy előtt és lélegzett. Bágyadt levegő volt a szobában, az éj
fülledségéből, szappannak, parfumnek, cigarettnek édes és morbid
illataiból s cipőkrémnek, arckrémnek, hajnak, bőrnek és savanyu
burgonyának illata hallgatott itt, a Zéphyrine egész levegője. Aimé
Vaurien elgyöngült az álldogálásban, kisántikált a terraszra, még egyet
sóhajtván egy aláhanyatló száru lágy arany cipő felé, mely a kandalló
alatt állott. Zéphyrine mama fölemelte a fejét, ránézett a sebesültre s
azt mondta neki:

– Zéphyrine rosszul bánik velem. Hazajön, lefekszik, nem enged be
magához, fölkel, elmegy, nem mesél semmit, alig beszél velem, csak
kiabálni és szidni tud, ha kell neki valami. Ő nekem gyermekem és én
neki csak cselédje vagyok. Zéphyrine egy gonosz teremtés.

Aimé Vaurien letette az állát a botjára, hallgatott. A terrasz rácsára
erősitett zöld kalitkában sárga madárka zörgött, a nap szikrázott Aimé
Vaurien keresztjén és lentről, az utca fenekéről nyikorgás és
csilingelés hangzott s egy vén ember hangja rimánkodott:

– Káposztát, árticsókát, káposztát… árticsókát, káposztát… Aztán egy
kapu alá fordult a kézikocsi odalenn és a nyikorgás és a kántálás
eltompult.

Aimé Vaurien piszkált a terrasz kövén a botjával és megszólalt:

– Hogy van Zéphyrine? Olyan szép mint volt? Másfél éve hogy nem láttam.
Sok pénzt keres? Beszél rólam Zéphyrine?

– Az anyjával nem beszél semmiről. Pénze volt sok, aztán nem volt, aztán
megint volt, aztán megint nem volt. Most sincs neki, tudom. A mult héten
is a Mont de Piété-re küldött. Most van egy amerikaija, de csak három
napja, nem tudom, mire ment már vele.

– Egy amerikaija van… szeretni nem szeret senkit? Kit szeret?

– Én nem tudom. Én nem ismerem az ő életét, én. Ha látogatója jön, engem
nem mutat be. Én az anyja vagyok, én. Én egész nap a kis szobámban ülök
a konyha mellett. Én csak akkor jövök ki a napra, ha elment és
kitakaritottam. Örüljön, hogy nem anya, Aimé ur, kicsikém.

– Nekem sohasem irt a harctérre. Én mindig irok neki. Megkapja a
leveleimet?

– Igen, megjönnek, látom. Én nem olvasom el őket.

– Miért nem ir soha? Miért nem ir?

– Lusta és gonosz. És mikor is irna? Én nem hiszem, hogy ráérne irni.
Egész éjjel odavan, egész nap alszik. Nincs is tinta a háznál. Én sem
irok senkinek. Kinek is irhatnék én? Nincs már nekem senkim.

– Zéphyrine mama. Én a háboruból jövök, én. Borzasztó az. Én katona
vagyok, én szenvedek Franciaországért. Mit csináltak itt január
hetedikén például, este tizenegy órakor? Mit csinált Páris? Mit csinált
akkor Zéphyrine? Én akkor egy németet fojtogattam a holdvilágnál, a
német a szivembe akarta döfni a szuronyát. Tizenegy órakor volt, este,
hetedikén, januárban, mit csinált abban az órában Zéphyrine? Tudta, hogy
mi történik énvelem, Aimével? Gondolt akkor ő énrám? Mit gondolt ő
akkor? Mit csinált? Hol volt akkor? Mi három évig szerettük egymást,
Zéphyrine mama. És én elmentem a háborúba. Mi az, az embernek a
barátnője, Zéphyrine mama, mit jelent az? Neki akkor meg kellett volna
őrülnie itthon Párisban, mert ő az én barátnőm.

– Ah, a háboru, unalmas. Mi szegény emberek itt a Henry Monnier-utcában,
mi dolgunk nekünk azzal… mit beszéljünk mi arról? Olyan drága minden.
Zéphyrine nem is hiszi. Nehezen adja a pénzt. Csak szid, azt hiszi
meglopom. Minek nekem a pénz?

– Én megöregedtem Zéphyrine mama. Én komoly ember lettem. Én szomoru
vagyok. Én finom ember lettem, igazán Zéphyrine mama. Én mindig
gondolkozom. Én annyi szép dolgot akartam mondani Zéphyrinenek, mikor
megint találkozunk. Azt hittem, itthon van. Ma jöttem meg Párisba. Én
olyan sok szépet gondoltam, mint egy költő, igazán. Én irtam is sokat.

– A Moniconak? Irt chansont?

– Nem a Moniconak, magamnak. Zéphyrinenek. A világnak. Senkinek. Az
éjszakáról és a halálról. Mindig a halálról és az éjszakáról. Zéphyrine
mama, én annyi halottat láttam és annyit virrasztottam.

– Meghalunk, igaz. De az élet olyan szomoru. Ez a rossz leány nekem
annyi bánatot okoz. Én sirok sokat, higyje el.

– Ugy utálom ezeket a kövér vén embereket, a kiket a boulevardon láttam
ma a kávéházak előtt ülni és ujságot olvasni. Tüszszentettek és hápogtak
utána és dörzsölték az orrukat a zsebkendőjükkel, oly sokáig dörzsölték
az orrukat. Szerettem volna megölni egyet.

– Zéphyrine egy hónapig a rendező barátnője volt, a ki az asztalokat
rendezi a Monícoban. Zéphyrine egy éjjel a teremben rárohant a rendezőre
és a földhöz vágta és összetaposta, mert a rendező elfogadott egy
nyakkendőtüt a kis Germainetől, a ki monoklit hord. Akkor dobta ki az
igazgató Zéphyrinet a Monicoból. Zéphyrine büszke volt és szakitott a
rendezővel, a ki az asztalokat rendezi a Monicoban. Egy tisztet is
szeretett, de azt hiszem, nem volt belé szerelmes.

– Zéphyrine mama, én szeretem Zéphyrinet. Én szeretem, mint egy
szerelmes. Én mindent másképpen gondolok most, az egész életet,
Zéphyrine mama. Én örökösen Zéphyrinenel szeretnék maradni. Én el
szeretném vinni magammal Zéphyrinet, a háboru után, Zéphyrine és én
csinálnánk együtt táncot és éneket, mint tisztességes emberekhez illik.
Utaznánk a külföldre, a háboru után és én elvenném majd Zéphyrinet.
Szeretem őt.

– Az amerikai el akarja vinni most Londonba és Olaszországba, utazni…
Nem ő mondta nekem, Zéphyrine nem mond el semmit nekem, a takaritóné
mesélte nekem a Lajunieből. Zéphyrine utálja az amerikait és nagyon
vigyáz rá, hogy el ne kapják tőle. Egész éjjel vele ül és fölkel
délután, autózni megy vele.

– Én szeretem Zéphyrinet, én Zéphyrineért fogok élni, ha meg nem ölnek a
háborúban, mikor visszamegyek. Zéphyrine mama, én ugy félek, hogy meg
fognak ölni… Egy pohár vizet, kérem, Zéphyrine mama, adjon egy pohár
vizet.

Zéphyrine mama fölkelt, bement, kihozott egy pohár vizet.

– Merci – susogta Aimé Vaurien, durva barna keze a pohár felé remegett,
elvette, megszoritotta, a szájára emelte. Aimé hátratartotta a fejét, az
ádámcsutkája fel és le járt és a nyakából brutális hörgések
hallatszottak. Leeresztette a poharat, nyitva maradt a szája, álmos
tekintettel nézett előre és azt mondta:

– Áááh.




A SZINHÁZ

Emlékszem a szinházra. Szinház is van a világon. Különös. Meglepő és
sietős minden. Szinházba mentek az emberek. Most háboru van, folytonos
gyászünnep, ilyenkor biztosan nem járnak szinházba. Nincs is szinház.
Kupolája leütődött, a falak megdűltek hátrafelé és visszadűltek és
aláhanyatlottak és tovamultak a földön. Voltam a szinházban. Mennyit
voltam. Láttam. És függönye most kinyilik szememben és látom. Itt ülnek
az emberek körülfalazva és leboritva. Köztük vagyok. Lámpák sütnek
széjjel, fent, lent, jobbra-balra, mindenütt. Lebegésükben megállott
tejszin gömbök, mint békés égitestek, sok apró villanypillangó, melyek
mintha hirtelen, egyszerre szállni és rajzani készülnének s fenn a
középen a forró és szikrázó csillár, egy jubiláló csillagrendszer, egy
pazar és eszméletlen csillagzat, egy uralkodócsalád. Behunytam a szemem
és a feketeség piroslott és a vak derengésben opálkő úszott a szemem
felé és nőtt és kisebbedett és formálódott, tojásdad volt és rhombus
lett, aztán oktoéder s megint tojásdad lett s a széle szivárványozott s
az egész türkiz lett, azután rubint, smaragd és gyémánt. És elvakult és
megint előtünt távol és nőtt felém. Mint a mezőn nyáron a napsütésben,
ha behunyt szemmel feküdtem a szénában. Kincsek usztak és vonaglottak és
pazarlottak felém és bucsuztak el. Csoda volt. A szinházban is éppen ugy
láttam ezeket a lámpák fénye alatt. De a levegő más volt mint a levegő,
idegen levegő volt. Meleg, de nem nyári s illatos, de nem jószagu és
nehéz és ködös volt, cifra ködnek lehetett érezni és a tüdő szorongva és
fáradva szivta. És zaj hullámzott köröskörül és fenn a fejem fölött,
emberi zsivaj, a mit hallgattam s egyik pillanatban azt hittem,
borzasztó üvöltés lesz belőle, a másik pillanatban azt vártam, hogy egy
hosszu sóhajban elszáll. A zsivaj minden pillanatban más volt és mégis
egyforma maradt. Kiváncsi izgalom öntött el, kinyitottam a szemem és
láttam az embereket a szinházban. Mind megláttam egyszerre, mintha az
emberiséget pillantottam volna meg körben, de külön senkit se vettem
észre. Hirtelen elboritotta tekintetemet egy pohos mellényü és kérges
arcú ember. Egy lépésnyire előttem dagadt föl, szembefordulva állott az
előttem való piros széksorban és a fejemen tul nézett, hátra. A mellén
terjedelmes fehér ing ragyogott, két kicsi aranygomb ült benne egymás
alatt. A nyakán gallér volt és a gallér nyilása alatt, elől lapos fekete
selyem nyakkendő. A gallér nyilásában az ember nyaka vörös és ráncos
volt, a homloka is ráncos volt, mintha egy gyermek akarta volna
megvonalozni lénia nélkül. A homloka felett nem következett a haj, a
homloka felett kemény, szikkadt, csontszinü terület lapult, mintha a
koponya került volna felül a haj fölé. A két fül mellett kétfelől volt
haj, félig fekete, félig fehér. Szürke. Az ember két karja lágy fekete
kályhacsőben volt, a cső alján, belül fehér kerület volt, mind a két
csőben, kézelők. Az ember két keze meztelen volt, a piros szék támláján
fogózott mozdulatlanul a két kéz. Két egyforma, testszinü, gyürött,
repedezett, lágy és durva, ügyetlen és pazar két kéz. A körmök kerekek
és bágyadtak voltak az ujjak végén és a csillár valami mosolyt csalt ki
belőlük. Az ujjak vagdaltak voltak s a kézfejen vastag kék
plajbászhuzások mentek erre-arra s az egész kézfej teli volt apró sötét
száraz füszálakkal, s töredezéssel és repedezéssel, mint szárazságban az
ugar. Egy ujján a jobbkeze középső ujján arany gyűrü szorult, a gyűrüben
lapos, fénytelen zöld kő, a kőben sűrü ágbogas rajz, a rajzból legfölül
tisztán kivehető volt egy levágott alsó kar, a mely kilencven fokos szög
alatt tart fel egy kardot. Az élő és melegszinü nagy kezekről fölnéztem
megint és néztem az egész embert és megdöbbentem tőle és csodáltam őt. Ő
nem vette észre, a két szeme egyenletesen fordult jobbra-balra és
jobbra-balra, mint egy gépezetben és ugy látszott, mintha nem is látna
semmit, csak nézne, s mintha szemei nem is szemek volnának, hanem két
világoskék márványgolyó.

Aztán eleszméltem róla s az alakok mind keltek szememben egyenként,
végigsorakoztak a széksorokban, kinyiltak a páholyokban, terültek az
erkélyen s függtek a karzaton, a mely rogyadozni látszott s az erkély s
a páholysorok is mintha egymásra rogyni vágytak volna. Ültek, álltak,
mozogtak, hajoltak mindenütt, a karok keltek, a fejek forgolódtak. Mily
összevisszasága volt az embernek, a mit közönségnek neveztek. Férfi,
asszony, leány, fiatal ember, idős ember, idős asszony, fiu, gyermek.
Mennyi feketeség, s mennyi fehérség, mennyi rózsaszin, kék, sárga, lila.
Mennyi haj. Mennyi nyak. Mennyi csupasz kar. Fülbevalók, nyakláncok,
médaillonok, gyűrük, arany óraláncok férfimellényeken s erős fekete női
derekakon két-háromsoros aranyláncok, mint a polgári gőg és mámor.

A mély földszinten a két székmező közt, a lejtőuton még siettek lefelé,
egy-egy pár, egy-egy magános férfi vagy nő, itt-ott befordultak s
leültek. A karzatról mélyen alá csűngött egy-egy fej a nyaka alá vett
karokról. Az ülések pattantak. A páholyokból és a földszintről és az
erkélyről szembe és oldalt fordultak s fordultak az izmos fekete
látócsövek, s apró gyöngyház-, csont- s aranylátócsövek, meg sovány
lorgnonok csillantak, s a zsibongásban a duzzadt, gonosz üvegszemek
irigy, sovár, bámész, tolakodó, követelő és parázna sugaraikkal
veszekedtek keresztül-kasul. A gyönge szinlapok zörrentek. A jegyszedő
vörös Zrinyiben gyalogolt a dülőuton le és föl és mindig lehajolt.
Egy-egy parfum szellőcskéje illant orrom alatt. Itt-ott hajbókoltak s
mosolyogtak egy távol irányba s elkomolyodtak s elnéztek. Egy-egy leült
nő a reticulejébe hajolva keresgélt. Némely páholyban egy nőalak
föllengett üléséből, s a páholy homályában a tükör elé állott, homlokát
meghajtotta, s karcsu kezét hajához értette. A kopasz fejek az első
sorokban lenn oly fehérek, fényesek s oly nyugodtak s ünnepélyesek
voltak. Eszembe jutottak előbbi s idegenben való szinházi esték s
emlékeztem rajzokra és képekre és ugy éreztem magam a szinházban, mintha
elmult században néznék körül, s mintha emlékeim volnának mulatlan
multból, s mintha más lennék, mint a ki vagyok, s mintha mindig és
mindenütt éltem volna. És a szinházban átmentem az örökkévalóságon, mert
egy pillanat csak az és a képzeleté, mely végtelen.

Csengő bizsergett, a csillár elhervadt fönn és a tejgömbök és az apró
villanyok mind sürgősen elhalványodtak. Egyszerre halványodott el s
aludt ki a zsivaj is velük, az álló alakok lesülyedtek, a derekak
megmeredtek, a fejek megálltak, zizegés, suhogás, köhécselés, orrfuvás
társalgott óvatosan. Egy árny sietve lábujjhegyelt lefele még a
középuton, pszsz, pszsz. Leült, körülnézett a homályban. A székeken tul,
oldalt a falon egy sötét szekrényt láttam, s néztem világitó vörös
betüit: Vizcsap. S mind hallgat az egész egész szinház. A sötét karzaton
fönn, leghátul egy fehér lámpa ég. A közönség ül, minden orr egyfelé
mered, minden két szem előre néz s a pillák járnak s érintkeznek
szaporán és hangtalan és akaratlan. A tüdők lélegzenek, a szivek vernek.
Az órák járnak a zsebekben és a csuklókon. Az emberek közt vagyok. A
jegyszedő halk kopogással jár kinn a folyosón. Gyáva duruzsolás hallik,
a ruhatárban diskurálnak a ruhatárosnék. Szégyenlős nyikorgással nyilik
az oldalajtó szárnya, a rendező óvakodik be, a fal mellett surran mint a
tolvaj, meglapul és néz arra, a merre a közönség néz. A második emeleten
a müvészpáholyban két női fej dereng elő. Egy sóhaj lopózik el itt a
földszinten mellettem. Hátulról jött. Egy fiatal nőnek, aki a széksor
szélén ül, mintha csüngenének a szemei, ugy néz, sanda mosoly áll
ajkain. Egy gőgös tokáju férfi a felesége kezét fogja a térdén. Az első
sorban egy szikár urnak a félszemén fekete kötés. Valami halálos
elegáncia. Az előttem való sorban egy hosszu szőke fiatal ember feje
félre fordult. Egy nőt néz. Egy hizott hölgynek a kivágott derékból
feltolakodó keblei lázongva emelkednek. Látok egy koros urnőt, akinek a
feje lehajlik, profilja mint az emlék, s fekete bluza meredek elől s
mozdulatlan. Egy kis nő a száját nyitva tartja és ajkai mozgatják a
hallott szavakat. Egy fehér bácsi szivesen hunyogatja a szemét, el fog
aludni. Egy földszinti páholyban egy plastron és egy decolletage ülnek,
diadallal, parancsolóan és ellenségesen. A plastron mögött egy másik
plastron. Egy keskenyebb és hosszabb plastron. Sötét, könnyü fej a
plastron fölött. Az arcon monokli villan. Ugy ül és ugy hallgat és
sötétlik a biboros homályban a páholyban hátul, mint egy jaguár, akinek
a szeme félelmetesen kimeredt. Nem akar gyilkolni? Nem fogják őt
meggyikolni ma éjjel? A decolletage világit nyugodtan a két plastron
mellett a páholyban. Kik ezek? Kik ezek itt mind, páholyokban,
földszinten, erkélyen, karzaton? Hogy hivják őket? Mit csináltak ma?
Micsoda papirok vannak zsebeikben? Micsoda gondolatok és gondok
vonaglanak fejükben, mint a nadályok az üvegben. Együtt vannak s
hallgatnak. Egy helyre figyelnek, egy elferdült élet felé. Micsoda
testvériesülés ez? Mind magyarok. De van német származásu is köztük,
horvát is, talán francia is. Fräulein és Mademoiselle biztosan van
egypár. És mennyiféle vallás van itt, mennyiféle kor, mennyiféle
foglalkozás. Hány gazdag. Hány szegény. Hány beteg. Hány özvegy. Hány
jegyes. Hány müvelt, hány müveletlen. Hány aki szép, hány aki csuf. Mi
járhat a fejükben azoknak, akik néznek, figyelnek, de azért magukról
gondolkoznak. Melyik az, aki az üzletén töpreng? Melyik az, aki a
térdeit szoritja idegességében? Melyik az, aki nem nem lát, nem hall
semmit, mert a szive fáj s magában viaskodik életének lehetetlen üdve
miatt, elmulasztott órája miatt, bezárt jövője miatt. Milyen nyomasztó
ez itt. Ha egy tündér lefosztaná a sötétben mind erről a népségről a
ruhát, mindet, s a kigyulladó világosságban meztelen találnák magukat.
Vagy ha itt hirtelen valamelyik ember felhördülne mint a duvad és
beleharapna a másik nyakába. Vagy ha valaki felállana és elharsogná
magát: hah! Hogy hallgatnak. Ez az ember kiválósága a teremtésben. Ha
valaki felugrana itt: nincs pénzem! Ha valaki feljajdulna: jajj
ifjuságom! Ha valaki nyöszörögni kezdene: megöregedtem. Ha valaki
felorditana: megőrülök. Ha hirtelen összenézne mind és beszélni
kezdenének bámulatos harmóniában valamiről. Arról, hogy nem ismerjük
egymást. Arról, hogy a nap lement. Arról, hogy a kórházban haldoklik
valaki, siessünk hozzá, ne engedjük el a világról. Hallgatnak és fogaik
a zárt ajkak mögött két félkörben sorakoznak. Itt vagyok az emberekkel.
Meglepetést, bánatot és szorongást érzek köztük. Bezártak ebbe a sorba,
egy székre, két szék közé. A Balatonon egy lélekvesztőben egyedül evezni
milyen jó. A csillár nem akar kigyulladni. A mennyezeten köröskörül
angyalok szállanak arany trombitával. De nem mozdulnak s trombitáik is
csak pingált trombiták, s oly halvány odafenn a festmény, olyan borult,
alig látni.




JANCSI, BÉLA, CSIPCSALA

Ez három pincér volt. Magyarország fővárosában dolgoztak. Ők pincérek
voltak, én vendég voltam. Ők is csak vendégek voltak, sose jutott
eszükbe. Eltávoztak. Elfutottak a szélviharral, mint falevelek. Mintha
csak egyedül én volnék itt a világon, a kinek mindent meg kell tudni s
mintha engemet biztak volna meg, hogy mindennek utána sóhajtsak. Három
pincérem előáll a tekintet határán, idenéznek mintha élnének és
mosolyognak, mintha ki akarnának szolgálni. Mit jelent az, hogy ők itt
voltak a földön és a serviette-et a hónuk alá csapták? Éltek. Hirtelen
lesülyedtek, ki északon, ki délen, mert a föld szinpad az életnek és a
hová lépünk, sülyesztő van alattunk. Ők már letüntek. Homlokom a
tenyerembe esik miattuk. Hol, kinek tudják ők elmesélni, hogy ők Pestről
jönnek, pincérek voltak, fiatalok voltak. Nekem pennám van, nekem kell
most kiszolgálni őket. Irok róluk az ujságba valamit, kitenni az ő
életüket, a hogy most tudom és a mennyire elviselik a divatok, hogy ő
róluk beszéljünk, a kik a békében pincérek voltak és a csatában
közkatonák, a kikkel semmi különös dolog nem történt, csak a halál.


_Jancsi_

Egy szép tiszta kékszemü fiu. Világos haja volt és fehér arca volt, mint
a fehér alma és mosolygott, mint a fehér alma is mosolyog, mert mind az
alma mosolyog. Ha nem a kávéházba ment volna Jancsi, ha a mezőre ment
volna libapásztornak, barna lett volna a képe, mint a bőralma, s ha a
gimnáziumba ment volna, akkor meg piros lett volna az arca közepe a
szabad délutánok levegőjétől, a tornától, a kirándulásoktól, az osztály
nyitott ablakától, s olyan lett volna, mint a fehér alma, a kin két
piros folt van. Huszonkét esztendős lehetett Jancsi, szabályosan hasadt
szája felett szőke bajusz derengett, de inkább fehér volt, mint szőke, a
legvékonyabb pihék, sürün egymás mellett, a melyek hirtelen teremnek az
ilyen fehér arcon, s nem is veszi az ember észre, csak egész közelről.
Mintha a természet észbekapott volna, hogy nini Jancsinak elfelejtettem
bajuszt adni, azt hittem leány. No itt van. A Jancsi bajusza nem is volt
még bajusz, csak szemérmes hajnala volt a bajusznak, mint a csibe pihéje
a tollazatnak. A Jancsi orra alatt a felső ajakhoz leszaladó éles völgy
még gyermeki üdeségében látszott, dacára ennek a bajusznak. Nem is látom
már ezt a gyengéd pihézést se, friss, gömbölyü, kerek arcát látom, a
milyen tiz vagy tizenkét éve volt, mikor Jancsi a Newyork-kávéházban
elkezdte a pályát. Már ott találtam Jancsit a kávéházban, mikor először
az életben befordultam felkörben a Newyork ajtaján, a mely sohase volt
nyitva és sohase volt betéve és nem takart el semmit, mert forgóajtó
volt és üvegből volt. Azelőtt ezen a magos üvegajtón meg az egy darabból
való óriás ablakon át nézegettem be a Newyorkba, a hol egy nagy kerek
márványasztal körül délután a lefényképezett és lefestett és
karikaturába lerajzolt fejü irók és müvészek ozsonnáztak. Jancsinak már
nem volt ujság ez az asztal, ő ugy járt-kelt ezek körül a hires emberek
körül, mintha otthon volna. Hordta a lapokat az asztalnak, meg a többi
asztaloknak, szerkesztőknek, szinészeknek, fiskálisoknak, orvosoknak,
sportembereknek, kereskedőknek, ügynököknek, lóverseny-játékosoknak,
asszonyoknak és hölgyeknek, a kik délután meg este egyedül merengtek a
kis kerek márványasztal mellett, vagy társaságba összejőve zártak körül
egy-egy nagyobb asztalt. Jancsi fekete zaccoban, vasalt fehér ingben és
puritán fekete pincérmasnival mindegyre csak gyalogolt az asztalok közt
meg az ujságpolc között, teli volt a két karja a táblába füzött
látványos hetilapokkal, sürü folyóiratokkal, vicclapokkal, szaklapokkal.
És gömbölyü szőke fejében a lapok cimeit hordozta: Uj Idők, A Hét,
Borsszem Jankó, Vasárnapi Ujság, Magyar Figaró, Kakas Márton, Üstökös,
Fidibusz, Orvosi Hetilap, Gyógyászat, Nyugat, Lustige Blätter,
Simplicissimus, Sport im Bild, Leipzige Illustrierte Zeitung, L’
Illustration, Le Rire, Journal Amusant, Le Theatre, Harpers Weekly,
Moderne Kunst, Vadász és Versenylap, Das Programm, Magyar Bőripar,
Molnárok és Sütők Lapja, Jogtudományi Közlöny, Rendőri Lapok, The
Studio, Magyar Kereskedők Lapja, Szinészek Lapja, Magyar Bazár, Divat
Szalon, Wiener Mode, Les Modes és mind a többinek a cime a fejében volt,
a melyek a polcokon egymásnak dültek. Egy perc alatt megtalálta köztük,
a mit kértek, pedig oly egyforma táblákban voltak s vékony sarkukkal
kifelé sorakoztak. Hogy tudta oly hirtelen kikeresni a mit keresett, az
a Jancsi titka és tudománya volt. És ez volt az ő foglalkozása, az ő
állása és exisztenciája e világon. A kávéházi mennyezet merev festményei
alatt, az oszlopok ragyogványai között, a villanyfényben, a levegőtlen
levegőben, a dohányzásnak és a töméntelen lélekzeteknek fáradt ködében
élt Jancsi, s egészséges volt és mosolygott. Halak is éltek a
Newyorkban, egy vastag oszlop aljára szerelt medencében, a melyben
tiszta viz csorgott egy kicsi csőből. Aranyhalak voltak, uszkáltak körbe
és fölfelé és lefelé és kerülgették és keresték egymást és megállottak
uszkálásukban, tátogattak, szemük mozdulatlanul nézett a vizben és
farkuk szeszélyesen rezzent és az aranyhalak tova fickándoztak. Jancsi
is olyan üde volt a Newyorkban, mint egy aranyhal, mert a gyermekkorban
élt mint az aranyhal a vizben. Egyszer csak azon vettem magam észre,
hogy Jancsinak a kezében serviette van, s kávét visz az asztalokhoz,
csészében, habbal vagy „szürve nélkül“. Jancsi felnőtt és pincér lett.
Éppen olyan gyermekarca volt, mint régen, csak komolyan nézett az
emberre s nagy fiu lett. Talán már szervezve is volt. Talán szociálista
is volt, nem tudom. Talán végigment első májuskor a munkások menetével
és énekelte a pincérek között, hogy szaba-ad lesz a jövő. Milyen volt
privát élete, s az ő külön jövőjére nézve minő ábrándjai voltak, nem
tudom. Arcában, szemeiben, alakjában éppen ugy benne volt a tátralomnici
ragyogó bar, vagy a Waggon-Lits étkezőkocsija, mint egy Logody-utcai
vagy Rózsa-utcai kis vendéglő, hol csendben és szolidan él majd egy
tiszta fiatal nővel, a ki éppen olyan kékszemü és egészséges és rendes
mint ő és vastag karikagyürü világit az asszony ujján is, meg a Jancsién
is. És a hol az abroszok meg a tányérok meg a poharak meg a kések,
kanalak, sótartók és üvegek és a vendégek is mind éppen olyan tiszták és
nyugodtak, mint Jancsi meg Jancsiné.


_Béla_

Béla is odavan. Béla is a Newyorkban dolgozott. Ő fizetőpincér volt az
erkélyen, mindenki neki fizetett az erkélyen. A Newyork erkélyén jár-kel
Béla egyforma lépéseivel, nem szaladva és nem késve, mindig egy hangon
szólva: Jövök. Mi volt kérem? – és mindig tökéletesen hasonlitva a
tegnapi Bélához. Egy fiatal ember, barna, csinos, de nem szép, közönyös,
de nem unalmas, nem ifju, középtermetü, se nem sovány, se nem testes, se
hajviseletben, se ruházatban, se járásban, se tekintetben semmi, a mi
váratlan volna, semmi, a mi eszébe juttatna valamit az embernek, semmi,
a mit föl lehet hozni valakiről. Béla és egyéb semmi. A fekete ruha
mindig ugyanaz rajta, a suvickos cipő mindig ugyanaz a lábán, a
nyakkendő és az alacsony, kissé kihajtott állógallér, mintha mindig
ugyanazok volnának, mintha soha le nem vetné és nem cserélné őket
odahaza. És csekély fekete bajusza és inggombjai és arany óralánca,
mintha testével együtt jöttek volna a világra, millió évvel ezelőtt és
egyformán együtt maradnának vele még millió évig, mindörökre. Egyénisége
a teljes egyénietlenség. Egy nagyon nagy bőrtárca a nyitott kabát belső
zsebében, s a kabát alatt hátul egy felövezett bőrzseb: amaz a
papirpénznek, emez a bronznak, nikkelnek és ezüstnek. Egy kis zörgést
csinál, mikor megy és a kabátja széle eláll az alárejtett bőrzseb miatt.
A jobbkeze hátranyúl, mikor megáll az asztal előtt Béla. Mit érezhetett
erről a derekára szoritott bőrzsebről? Voltak merengő pillanatai, mikor
indiánnak képzelte magát?

A Newyork-kávéház erkélyén, a hol Béla fizet, már délben égnek a
villanyok. Ebédutántól reggelig a legösszevisszább publikum lakja, a
mely itten, a világtól különvéve, a harmóniát dédelgeti magában. Ez a
lakosság: szinésznők és szinészek, a kik sehol nem szoktak játszani,
szerkesztők, akikről nem lehet kitalálni, mit szerkeszthetnek, mert
lapot nem szerkesztenek, kispolgári javadalmazásu barátnők s
barátnő-aspiránsok, bohó koros imádók, ügynökök és eltévedt tudós
diákok, német és magyarajku táncosnők és chansonnette-ek, elszánt fiuk,
a kik még nem jöttek tisztába vele hogy mit kezdjenek az élettel, apró
elvált asszonyok, a kik az ugynevezett bohéméletre adták kétségbeesett
fejüket és ülnek és nem akar történni velük semmi. Mozidarabirók,
moziujságba iró husz éves humoristák, conférencier-jelöltek,
élclapalapitó tehetségek, kabaréalapitó tőkések, müvészek, a kiknek még
nincs nevük és nevek, a kiknek már nincs müvészetük, rekedt énekesek,
beteg amorosok, hazardeurök, akiknek nincs egy koronájuk, s
hamiskártyások, a kik mindig veszitenek. A polgárságból kisiklott
lusták, nyugtalanok, élnivágyók, szellemesek, a kik a lopást lenézik,
gyilkolni gyengék, rabolni gyávák, csalni nem tudnak hol a szegénység és
nyilvánosság zsibvásárján, müveletlen kalandorok, kedélyes gyerekek, a
kik már öngyilkosságot követtek el, vagy akik holnap lesznek
öngyilkosok, a müvészéletnek és az életmüvészetnek rajongói, kezdők,
vadak, dilettánsok s mindenféle letörtek, kibicsaklottak és
elkallódottak.

Ezt a délutáni publikumot az erkélyen ugy hitták: Oroszország. Ki
nevezte el és miért? Ez az erkély idegen volt mint Oroszország, s
nihilisták éltek itt, mint Oroszországban, züllött és szomoru és festői
és költői volt, mint Oroszország, s talán mert oly távol volt önmagától
mint Oroszországtól, s mert artistanők ültek egy-egy asztalnál cinque à
sept teájuknál, a kik Oroszországból jöttek meg, vagy készültek
Oroszországba, a honnan a magyar leányok smukkal és férjjel, vagy
öregséggel és betegséggel szoktak visszatérni, vagy oda szoktak veszni.
Vagy mert Oroszország az álomnak és a nyomoruságnak és az
eszméletlenségnek, a vágynak, a végtelennek, az életnek és a halálnak
hazája.

Oroszországnak Béla volt a fizetője. Béla jött és ment ezek közt a népek
közt és látta őket és nem nézte őket, ismerte őket és nem csodálkozott
rajtuk, mindent tudott felőlük és semmin nem akadt fenn és őrajta mindez
a világ semmit se forditott, a szeme nem rebbent meg, a szive verése nem
hagyott ki, a mosoly nem ránditotta meg ajkát s egy köny nem vizitelt a
szemében. Ő volt a polgári rend itten, a nyugalom, a korrektség, a
harmónia és a közöny. Biztos, méltóságteljes és fölényes volt itten
Béla. Arca barna volt és a hangja olyan volt, mint az arca és a nézése
olyan volt, mint a hangja és a járása olyan volt, mint a nézése.
Egyforma volt. Tetőtöl talpig Béla volt, mindig ő volt. A cipője nagy
nem volt, se kicsi nem volt, füzős, subickos fekete cipő volt, nem
gavalléros és nem ordináré, olyan volt, amilyet a vidéki boltokban nagy
fehér skatulyából vesznek ki, melyre rondirással irta rá a segéd:
Bergsteiger. Lehet hogy csináltatta a cipőt Béla, lehet hogy készen
szokta venni.

Minő képzelettel nézte Oroszország hölgyeit Béla, mikor bediktálták neki
a kávét és a süteményeket, nem tudhatom. Mi juthatott eszébe a különböző
hajszinekről, a gyürük köveinek más-más fénylése micsoda néma szavakat
járatott agyában, micsoda szivárványozást körithetett szive fölött, a
nők vékony és édesded hangjai mennyire meleg nyilalásokat kelthettek a
fülében és mekkora langyos hullámokat habarhattak a mellkasán belül, nem
tudhatom. Mi volt a genre-ja nőben? Ki volt és milyen volt a szeretője,
vagy barátnője, vagy szerelme, vagy macája, vagy volt-e egyáltalán nő,
akit mindig észben tartott és aki mellett ismét és ismét izlett neki az
ifjuság, nem tudom és nem járhatok utána.

Mit akart Béla a világtól? Semmi adatom nincsen lelkületére,
ambiciójára, világnézetére, indulataira és programmjára vonatkozólag.
Azt kell hinnem, hogy nem akart itt egyebet, mint amit minden teremtés:
az életet akarta. Nem is akarta, természetesnek találta, hogy él és hogy
élni fog. Béla nem is érezte tán, de megjelenésével igazolta, hogy az
életcél: az élet. Minden nap egyforma lesz. Ugy jönnek egymásután a
napok, mint a kugligolyók a lejtős eresztékben lefelé, vagy hogy, majd
ha még egyszer megirom, amit most irok, keresek korrekt hasonlatot. Béla
és a jövő? Mindig szolidnak lenni. A pénzt takarékba tenni. Főnöknek
lenni. A Rudas-fürdőbe járni reggel. Egészségesnek lenni. Elbeszélgetni.
Aranyórát, aranyláncot hordani. Jól élni. Elélni. Élni.


_Csipcsala_

A Margitszigeten dolgozott. A nyári vendéglőben. Télen nincs vendéglő a
Margitszigeten. Télen nem is élt talán Csipcsala, én nem láttam.
Csipcsala. A kollégái nevezték el Csipcsalának az után az igazi
Csipcsala után, aki egyszer az Erzsébet-hidról a mozi céljaira a Dunába
ugrott és odaveszett. Csipcsala, a pincér, mindig fürödni ment. A forró
és néma nyári délutánokon a felsősziget végében a bokrok közt
levetkőzött, belegázolt a Dunába és lubickolt, mint a kutya.
Prüsszögött, hápogott, felkapkodta a fejét a vizből, megrázta és
felkiabált és nevetett és jajgatott magában a jó érzéstől. Olykor
felugrott a vizben, csapkodta a két tenyerével vizes combjait, aztán
hengergőzőtt a homokban, bemázolta sárral a képét, a hasát, a karjait és
kiállott a part legszélére és az ujpesti propeller fedélzetének utasait
ijesztgette vademberi ugrásokkal és taglejtésekkel és üvöltött feléjük:
Huh! huh!

Kövér és ügyetlen formáju fiatal ember volt. A frakkja, a nadrágja
mindig ócska volt, vasalatlan volt, tele volt porral és pecsétekkel. A
cipője eltaposott, nagy és dagadt volt. A frakk gallérja messze elállt
az ing gallérjától. A kravátlija az inggomb alá ereszkedett s tul volt
azon, amit használatnak neveznek. A kemény ing töredezett volt a mellén,
az inggomb hiányzott a melléről, s az ingmell is csupa pecsét volt. Egy
csepp paradicsommártás sohasem hiányzott róla. Sürü, vastag fekete haját
elfésülte reggel, de délre már kárbaveszett a fáradsága. Az arca olyan
volt, mint egy krumpli, melynek két szeme és orra és szája van. Ha
szóltak neki: Csipcsala! – ha ránéztek, ha igy csináltak neki: psz, – ha
azt mondták neki: pincér! – mindig mosolygott és a fejét előre buktatva
szaladt, ahová hivták és könyökével, derekával beleütközött az
asztalokba, székekbe. A szája mindig nyitva volt. Arca bőre durva volt,
piros és barna s fekete pontokból Göncölszekér volt a képén. Kicsi
fekete bajusza volt és fogai nagyok, fehérek és egészségesek. Fülei
kicsik voltak és remekeltek szabályosságukkal. Mellénye és nadrágja közt
gyakran látszott az összetorlódott ing, valamint nadrágja széle és
czipője szára közt egy keskeny részlet a srimflijéből. Kéjes teremtés
volt, mint egy disznó és kómikus volt, mint egy bohóc és naiv volt, mint
egy gyermek. Szeretett játszani a nyaralók gyermekeivel. Kergetőzött
velük a vendéglő mellett délelőtt, a fák körül és el hagyta fogni magát.
Kifáradt, izzadt, szuszogott, egy székre csapta magát, nagy lélekzetek
közt kuncogott és szolgálati serviette-jével verte magáról a legyeket. A
két szeme olyan fényes és fekete volt, mint két vadszőlőbogyó. A
serviette-jével verekedni is szokott volt a többi pincérekkel, ha
ráértek. Estefele, az ozsonna és vacsora közt való nyugalomban a
konyhában birkózás volt. Csipcsala mindig kiállott mindenkivel, s az ő
két válla a legkisebb idötartam alatt érintette a földet. Egyszer egy fa
alatt ült a lócán este, a haja teli volt dugdosva gesztenyefalevéllel
köröskörül, mint egy törzsfőnöknek a feje sastollakkal. A szigeten
rendes patkányvadászatok folytak nyaranta. Csipcsala részt vett a
patkányvadászatokon, flóbert és revolver nélkül, mint hajtó. Egy napon
hajnaltól délig szaladgált egy nyest után, amely a sziget parti bokrai
között felfedeződött. Néha még éjfélkor is hallottam fuldokló vidám
kiáltásait valamerről a konyhák felől, ahol a cselédekkel hancurozott.
Csipcsala boldog volt, ha ennek a szónak a leirását eltüri a filozófia,
a költészet és végzetünk. Mondjuk, hogy boldognak látszott. Volt, hogy
rajta hagytam a tekintetemet és átment fejemben a szó: boldog.

Most magam vagyok egy szobában, mert dolgozom. Odakinn az ablakon kivül
csillagos ég, utca, lámpák, a kövezeten gummitlan kocsi zajlik el. Itt
négy oldalt a falikárpiton gyönge zöld alapon aligrózsaszin virágok
sürüznek szimmetrikusan. Egyformák, mindenütt ugyanazok a virágok, nem
változnak, meg nem moccannak. Képzelt virágok, véletlenül a tazetta
jutott az eszembe, aztán a császárszakáll. De a tazetta fehér, a
császárszakáll meg tarka s a formájuk sem ilyen, nem. Ennek az igazi két
virágnak az illata repül el eszméletemen. A fal hamis virágainak illata:
unalom, szórakozott kétségbeesés, bánattalan merengés egy másvilág felé.
A virágok, a föld élő virágai mennyi mindenfajta virág, tengerednek,
omlanak, alkonyatot csinálnak köröskörül, ha oda lehetne rogyni a szinek
és szagok legsürüjébe elájulni. Megint elzörög egy kocsi odakinn.

Három pincéremre kell gondoljak, rászántam magam, hogy kiirom az ujságba
őket, szegényeket. Valamely imát mormolhatnám, nem tudom mifélét. Isten
bünömül ne vedd, hogy én élek és firkálok. Lelkem sápadt a szégyentől.
Tudom, hogy nem lenne szabad körülnézni, csak messzire nézni kitartó
tekintettel, tul a horizonon, azok után, akik elmentek és tudom mindig,
hogy nem lenne szabad senkinek se felelnem, csak hallgatni és hallgatni:
azokkal társalogni, akik elnémultak. Hol és kicsoda fog itélkezni
fölöttem és megbocsájtani, amiért a pennát a kezembe kellett venni akkor
is, mikor az irás megbukott, s a betüvetés mulatságához folyamodtam,
mikor láttam, mit ér a szó a világon, mire való az, hol van az. Mikor
lakolok, vagy mikor sajnálnak meg, amiért ilyenkor is éltem a betükkel,
mikor gyülöltem és megutáltam a syllabust, mikor láttam, hogy a gondolat
játék, az igazság gyermekesség és kómikum, a szépség, az eszmény, az
örökkévaló szentséges kifejezés csak hiu hiuság, öngyilkos öröm, önző
gyötrelem. Hol fognak trónra tenni, vagy eltaposni azért, hogy ebben az
időben firkáltam, mert irni nem akartam. Mert láttam, hogy mindenkinek
igaza van, s mindörökre vége van mindennek, mert egyszer összetörték, s
nincs más a világon, mint a lehetetlen valóság. És hogy mindegy lett
minden, és nincs semmiért más vigasztalás, mint hogy elmulunk innen. A
vak jutalom, a fekete elégtétel, a jövő, a lugas a pokol után, az
orvosság, a fürdőhely, az üdv mindenért: az elmulás.

Csipcsala már elmult. A montenegrói offenzivából irt utoljára,
cigaretlit kért. Vajjon megkapta-e? Nem irt azóta. Nem köszönte meg és
nem kért megint. Mindig kérte a cigaretlit pontosan azelőtt,
Bukovinából, a Kárpátokból, Galiciából. Milyen nevetséges módon
tehetetlen az ember élete: mondjuk, hogy minden erőmből, gazdagságomból,
teljes hangommal, fejemmel, szivemmel, minden lelkemmel együtt nem
akarok hirtelen egyebet, csak hogy Csipcsalát még egyszer lássam a
Margitszigeten. Nem lehet. Nem fogom látni. De szégyellem az összes
emberi képességeket.




A CUKROSBOLT

Volt egyszer, vagyis egyszer megnyilt és azontul mindig volt egy kis
cukrosbolt a Hűhó-utcán. Nem az utcán, hanem egy házban, nem is a
házban, csak a kapu alatt, a hol a nagyváros üzleti érdekei még egy kis
helyiséget el szoktak hóditani a jámbor levegőtől. Egy stelázsi, egy
asztal, egy gázláng, egy szék, ez volt az üzlet. A széken egy ember ült
s akkor egy asszony állott az üzletben és kiszolgált. Vagy az asszony
ült, akkor meg az ember állott. Mind a ketten egyszerre sohasem ültek,
nem is lett volna hely az üzletben két széknek. A mi helyet a háziur meg
a főváros az üzlet céljaira átengedett, azt mind cukorral töltötték meg.
Dobozokban, skatulyákban, apró zsákokban hevert a cukor a stelázsi
alatt, meg a tetején, meg az asztal alatt, meg a sarokban mindenütt. A
levegőbe a fejük fölé tehettek volna még egy széket, akkor egyszerre
pihenhettek volna mind a ketten, de a levegőben nem áll meg a szék,
csupán az orfeum előadásán, az indiai okkultizmus nagymestereinek
mutatványai alatt.

Ez az ember meg ez az asszony házastársak voltak, az egyik férj, a másik
feleség és mint ilyenek, családot alapitottak. Hat gyermekük lett. A hat
közül a legidősebb katona, de már nyolc hónap óta nem adott életjelt
magáról. Ezért is, meg a drágaságért is meg az egész gondokon forgó élet
miatt a házastársak rosszkedvü, mérges emberek voltak és egész nap
veszekedtek. Házasságuk boldogtalan volt. Nem szerették egymást. Ők nem
tudták, hogy boldogtalanok. Azt se tudták, hogy nem szeretik egymást és
azt se tudták, hogy nem is szerették egymást sohasem. Ők nem is értek rá
soha szeretni és boldognak vagy boldogtalannak lenni. Ők csak jól éltek
egymással egy pár évig, azután rosszul éltek egymással. De azért egész
nap együtt voltak a boltban. Az asszony az embert küldte volna mindig
haza a lakásba, a gyerekekhez, a Szegénység-utcába, az ember meg az
asszonyt. De mind a ketten irtóztak a lakástól meg a Szegénység-utcától
és a gyermekeik lármájától. Jobb szerettek itt szorulni a boltban, nézni
az eldongó autókat és az elpattogó kocsikat és az elcsengő villamosokat
és a lótó-futó lakosságot. És szerettek kiszolgálni, rázogatni a
dobozokat, mérni, csomagolni és a pénzt fogdosni és megolvasni.

Vevőik iskolásgyerekek, szininövendékek, messenger-boyok, szobalányok
voltak, meg csonka katonák, a kik mankóikon előre dülve sokáig
mustrálták az asztalkán kirakott cukrokat és nagy tarka cukrokat vettek,
a kiből három darab két krajcár. Este egy-egy szerelmes fiatalember is
vásárolt nagyobb összegért, selyempapirban és a zsebébe téve a cukrot, a
sarokig sétált, a hol az irodista leányt várta. Meg szinházba vonuló
családok is tettek nagyobb bevásárlást, két korona összegűt is.

Aztán ők becsuktak s hazavitték az ujságot és hazavitték a mi a
vacsorájukból megmaradt és hazavitték a pénzt. De a keserüség, a mit ők
egész nap magukból kiadtak, az ott maradt a bezárt kis boltban. A durva
és gonosz szavak, amelyeket kiabáltak, morogtak és sziszegtek egymásnak,
ott maradtak. És az a kín, a mi abból eredt, hogy az ember sokszor
belecsipett az asszony gyenge hátába, és az a fájdalom a mi abból jött,
hogy az asszony akarattal rá-rálépett az ember tyukszemére a nélkül,
hogy ezeket a bántalmakat a vevők észrevették volna. A hangoknak és
érzéseknek a keserüsége ott maradt a sötét boltban a rossz levegőben.

Egy reggel a szomszéd krétarajzmüteremből átjött a bohémnyakkendős segéd
tiz krajcárért dragée-t venni. Egy cukrot a szájába vett és
visszaejtette a markába és:

– Kérem ez keserü – azt mondta.

Az asszony is, az ember is megkóstolták a dragée-t, egyiket a másik
után, mind keserü volt.

– Tessék mást venni. Ezt a szalonkonfektet.

A szalonkonfekt is keserü volt. A krétarajzoló és fényképnagyitó müvész
visszavette a pénzét és köpködve sétált vissza a müterembe. Az ember meg
az asszony a boltban elkezdték kóstolgatni a cukrokat, mind egyformán
keserü lett, mind, mind. A Nougat, a Figaro, a Mexikaner, a
Sherry-Malaga, a Cognac Créme, a Café Doublé, a Mandola Grillage, a
Dió-Grillage, a Vegyes Pralliné, a Párisi Kockák, a Mailander-szeletkék,
a Mikadó, a Mignon, a Suchard, a Gala Peter, a Stollwerck és a névtelen
csokoládék is és a Császár-Keverék, a Szultán-Kenyér, a
Hindenburg-Kockák, a Selyem-Különféle, az egész arany- és ezüst papirba
öltöztetett és bársonyos barna és selymes rózsaszin és mindenféle
virágszin apró és kecses és hüvös és boldog portéka olyan keserü lett
mint az élet.




LÉLEGZET

Mennyit kinozott a gyanu az ifjuság tétlen délutánjain, mikor elültem a
kertészetben a padon, vagy hevertem a diványon, olvastam vagy
képzelődtem, vagy odaállottam az ablakhoz és egy óráig néztem az
alkonyatot, vagy órákig a havazást, vagy letettem a fejem a karomra az
iróasztalra, leadni magam bánatnak, bágyadtságnak és hajózni sötét
mélységben a reménytelenség tengerfenéki flórája felett. Mennyit szurt
az önvád, mennyit rágott a szégyen, mennyit csavart az utálat magamban,
hogy nem csinálok semmit és perc, óra és világ elmulik rajtam. Milyen
mohón kapkodtam vissza memóriámban az elemi iskola közmondásait, tanitó
versikéket, parabolákat, csakhogy üldözhessem magam az emberek
erényeivel és dicsőségeivel. Ha féléjszakát álom és lámpa nélkül
töltöttem, nyitott szemmel feküdve s vártam, hogy a makacs feketeségbe
jönni fog egy égő pont, egy csillag, amelyet én fedeztem föl, – egy
felkiáltójelet vártam, amit millió kérdőjel után tehetek, – egy szót
akartam képezni, mely nincsen meg egyetlenegy nyelvben sem, – erőltettem
a szemem, hogy csudát lássak a vak sötétben, elkészültem, hogy a Halál
beállit hozzám, elszántam magam, hogy fogadok akármilyen kisértetet, aki
elkésett gyermekkoromból, epedtem és rettegtem, hogy az isten arca
jelenjen meg szemeimmel szemben, és a szerelmet vártam, hogy illanjon
elő nekem a tulvilágról, vagy honnét, egy eszméletlen leány rózsaszinben
és fehérben.

És a tengerparton állottam, hogy addig nézzem a végtelenséget, mig azt
hiszem, az élet végtelen és a hajófedélzet korlátjára könyököltem,
háttal mindenkinek, lemondva az ismerkedés chance-airól, hogy
utánajárhassak a hullámok szokásainak, hogy lerajzoljam szemembe a
tengert, vagy csak azt a kicsi kört, amelyet pontosan nézhetek mindig
alattam. De ezt a csepp kört, vagy csak egy hullámot, a mig kél és
nyujtózik és elmulik, azt az egyetlen hullámot, vagy egyetlen pillanatot
csak a tenger vizéből, szinével, hangjával, mozgásával ugy érezzek, s
ugy érezzem hozzá a világot és életemet, hogy ezt a pillanatot
tökéletesen megtartsam emlékemben, hogy mindig meglegyen, mikor akarom.
És akárki megkérdi, mi a tenger, meg tudjam mondani és akárki kérdi, mi
a pillanat, meg tudjam fejteni és a markomban tudjam tartani mig élek
azt a pillanatot és ki tudjam játszani vele a mulandóságot, mert megvan
egy pillanat, ami volt. Egy pillanat mindig a jelenben lesz, elloptam,
viszem, nem engedem el.

És hányszor állottam meg az alléen szélben, amely hajlogatta a fák ágait
és hajtotta az uton sebesen a levelek nyáját és esőköpenyem széleit
repkedtette mint a vitorlákat, és hányszor, nem tudom hányszor állottam
meg az utcán, nézni és érezni az emberek, házak, lovak, hangok és
kövezet és fák és felhők meglepetését és észrevenni, hogy mind ez igaz
és való az, hogy élek és annak a csodálatosságnak és bizonyosságnak a
rohamos meggyőződését élvezni és szenvedni, hogy itt vagyok a világon.
És a mégdöbbenést fenntartani eszméletemen és kiváncsinak lenni, hogy
hát mit jelent nekem és mit jelent a mindenségnek, hogy én élek? És
szorongva lesni a közel elmenő arcokat, hogy hogy néznek rám, ha
észrevesznek, nincsenek-e meglepve idegen emberek, öregek, fiatalok,
nők, gyermekek, mind aki meglát, hogy ezt az arcot is látja. Vizsgálni,
ki hasonlit hozzám, várni, nem ijed-e meg, vagy nem vidul-e föl hirtelen
valaki, aki szembe jövén szemembe talált nézni, nem jő-e zavarba, nem
ölel-e meg, vagy nem kiált-e segitségért, vagy nem rohan-e rám
megharapni? És várni éjféli aggodalommal és hajnali sejtelemmel valami
váratlant fényes nappal az utcán: hogy egy másik világról való ismerős
terem előttem, aki karonfog és elvezet és sétálva velem, mindent meg fog
magyarázni. Vagy hogy az utca hirtelen elborul, összezavarodik, s egy
roppant tourbillonban tovakavarog és eltünik előlem. És néztem az utca
változatlan változatosságát és a népeket, ki milyen öltözetü, ki milyen
koru, ki milyen arcu, ki merre megy és ki milyen járatban van. És
ilyenkor sokszor elhaladt egy gyászkocsi az uttesten a többi kocsi közt
és néztem, hogy az előre-hátra lépegető emberek nem szaladnak széjjel,
nem kiáltanak fel, nem csapják össze a kezüket, mikor megpillantják,
hogy nem ijeszti és nem zavarja őket, sőt ugy látszik hogy észre se
veszik. És ugy éreztem, hogy egy fekete felleg áll az égen a fejem
fölött, ugy érzem, hogy csak egyedül magamnak kell meghalni a földön, a
többi embernek nem. És hogy se ezelőtt meg nem halt soha senki, se
ezután soha senki nem fog meghalni, csak egyedül én halok meg. Még a
gyászkocsiban aki fekszik, az se halott, nem is fekszik benne senki s
nem is megy egyébért az utcán a gyászkocsi, csak hogy én lássam és
végzetemre forditsam gondolatomat. És a többi ember jött-ment,
sétafikált és sietett össze-vissza, mindenki valami szerepben, vagy
mintha eszméletlenek volnának, vagy mintha nem emberek volnának, hanem
valami nem idevaló teremtések, vagy mintha bábok lennének, akik élnek és
nem tudják, hogy élnek, de nem is élnek, mert bábok.

És állottam és lassan mentem és vigyáztam, hogy körülményeimre ne
gondoljak, hogy eszméleten maradjak, látni mindent és tudni magamról és
ragaszkodni a látványnak és az életnek fölmerülő eseményéhez, ami
álomnak, vagy emléknek olyan természetes és jelen valóságnak olyan
csodálatos, hogy ki se lehet talán soha mondani.

És mikor könyvet olvastam, egyedül, négy fal közt, olyan csendben, hogy
csak a lapozás nesze suhant el benne egyszer-egyszer, mint egy-egy
magányosan szálló S, és olvasás közben egyszerre csak a betük megnőttek
a szemem előtt és szokatlanok lettek és érdekesek lettek és nyugtalanitó
furcsa alakokat nyertek és olybá tüntek, mintha abban a pillanatban
találták volna ki őket, próbálgatás, előzmények, minden mult nélkül,
mintha akkor teremtődtek volna a ködből. És néztem belé a könyvbe, s a
tekintetem járt és észrevettem, hogy nem értem amit olvasok és
tekintetem megállott és amit olvastam volt, az messzi menekült és olyan
volt, mintha énvelem történt volna valaha s én meséltem volna el valaha
s én magam el is felejtettem volna azóta. És a lenyomtatott szavak
előttem a papiroson ujak voltak, rejtelmesek, magyarázatlanok s a sor, a
mondat, a kifejezések, az egész nyelv merőben idegen volt, mintha sohase
hallottam volna egy szót se belőle. És moccanat nélkül könyököltem a
könyv felett, elmerülve magamban, mint egy tengerben és nem gondoltam és
nem éreztem semmit se. És ebben az állapotban, amit révületnek neveznek,
nyugtalan hangulat jött rám, föleszméltem és szorongva néztem körül és a
bámulatot éreztem. Nem ismertem meg a falat és a butorokat s felállottam
és szédülve mentem a tükör elé és megnéztem benne magamat és néztem
mozdulatlan szemeimbe és mintha szemeim mögül izenték volna, hogy ez itt
a tükörben egy ember és ez az ember én vagyok. És eszembe jutott a nevem
és valószinütlen és értelmetlen volt, némán ismételgettem a fejemben,
hogy hogy hínak és betükből képzeltem s messziről rémlett s más volt
mint betü és szó s mintha álomból jönne s mintha a gyermekkorból
szólitanának végtelen bágyadt hanggal. És megfordultam és szobámhoz
szoktatnom kellett szememet, mintha nagyon-nagyon messziről jöttem volna
meg és a szekrényt, asztalt, székeket, amelyek makacs dermedtségükben
állottak a helyükön, el kellett hitetnem magammal, hogy csakugyan itt
vannak és itt voltak előbb is és megfogható tárgyak és nekem ismerősök
és hasznosak és kedvesek. És leültem e felől tünődni és tanakodni
magamban.

Efféle módon mult perc és óra és ifjuság és élet. És a gondolkozás, a
merengés, a csodálkozás és az elmerülés mozdulatlan időtöltései után
jött és jött a heves féltékenység, a szégyen és az irigység mindenkivel
szemben, aki nem én vagyok és mindennel szemben, ami más. Fájt Napoleon
és fájt a favágó, mert mind a kettő cselekszik, életüknek zaja és
látszatja van. Az egyik földrészeket aprit, a másik fát. Tesznek.
Csinálnak. Akciót fejtenek ki. Nekem néha mindegy volt Napoleon vagy a
favágó, nem tudom melyik kivántam volna inkább lenni, s nem tudom már
mennyivel tartottam többre egyiket a másiknál. Csak azt éreztem, hogy ez
is meg amaz is müködnek, anyagot kezelnek, tehetségük és szándékuk
hallható hangot ád és látható változást tesz és valóságosat és biztosat
hoz ki. Én meg mulok elfele s nem tudom igazolni időmet magam előtt.

Nem kell már, nem kéne már. Se a gyárosok, se az épitők, se furó-faragó
emberek dolga után nem epedezek már. Nem tudom melyik napon, s nem
emlékszem milyen órában, de megbántam bánatomat s fölmentettem magam a
világ után rohanó vágy alól. E végtelen zajban és bajban, ami elragadja
az embertől létezésének eszméletét s kiszökteti önmagából az embert,
hanyat-homlok szaladnék vissza a legkirályibb elhagyatottságba s a
legtisztább boldogtalanságba: a semmibe és az egyetlen ártatlan
mesterségbe: a gondolkozásba és a legkrőzusibb szegénységbe: a
képzeletbe. Érzem, hová visz s mire való volt minden, ami tett és
mozdulat a világon. Hol vannak s mit jelentenek a léleknek s mit ér az
örökkévalóság mérlegén mind, ami izomból, energiából, akaratból, célból
jön össze. Mintha porfellegben seprődne tova sebes széltől folytonosan.

Milyen átok volt az életen az unalom. Milyen fényüzés ma: unatkozni. Ha
tudnék unatkozni, ha az unalom tarlójának száraz, szürke virágai felett
elsétálhatnék megint. Ha mindattól az életre vett idegenségtől, amit
világnak neveznek, idegen lehetnék, ha szivemet, amelyet mindenkinek
véletlen nyomorusága használ, visszaadhatnám az eredeti fájdalomnak. Ha
ráérnék a jelentől arra, hogy minden időben legyek, ha elhagyna a világ,
hogy a világon lehessek, ne csak azon az egy helyen, ahol el vagyok
foglalva. Ha az élet határtalan hazájában, az örökkévalóságban
időzhetnék, egy oázison, egy zöld dombon ülve, egy szigeten járva, egy
kertben, ahonnét a zaj ki van gyomlálva, egy padon, fa alatt, magamban.
Foglalkozni azzal, hogy élek és hogy ember vagyok és tudni mindenkiről,
hogy él és mindenről eszmélni, amit a megszületett halandó földön és
égen és levegőben és vizben talál és a szivdobogást észrevenni és a
lélegzést ellenőrizni és a pad szélén megtapintani a tapintást és a
szemekkel lesni a látást és a füllel hallgatózni a hallás után és az
orral szaglászni a szaglást és bevésni emlékbe az életet egy pillanatban
a lélekbe, mint a padba bevésik a találka dátumát a szerelmesek.




MAKAO

Délután két óra volt, az ujságirók egymásután szaladtak el az estilap
szerkesztőségéből. Téli nap volt, odakinn havas eső mocskolt, az idősebb
munkatársak kalucsnikat kotortak elő az esernyővel az asztalok alól, a
fiatalja csak a kalapját csapta fel s a télikabátot fel se vették még
egészen, már kivül voltak az ajtón. Az első szobában a segédszerkesztő
ült fehér vászonköpenyegben, az asztala előtt a mettőr állott egy hosszu
kefelevonattal a kezében, a segédszerkesztő a metőrrel veszekedett,
közben a telefonkagylóba is bele-belekiabált, s a két ellenség között
felkapkodta a fejét a mennyezetre és azt orditotta a plafond kopott
rózsáinak: „Megőrülök!“ A munkatársak rá se néztek, ugy szaladtak el
mellette s csapkodták rá az ajtót. Bucsuzkodás, köszönés nem volt
divatban, ugy oszoltak el a szerkesztőségből, mint a diákok az
iskolából, vagy mint a napszámosok a gyárból.

Az utolsó szobában még volt két ember. Egymással szemben ültek, a szoba
közepére tolt iróasztalaiknál. Az egyik ember negyven éves volt, a másik
húsz. A negyven éves ember tudós volt, a húsz éves meg költő. A tudós
asztalán balkéz felől üres teáscsésze és pálinkáspohár állott. Ha a
teáscsészébe belészagoltál volna, erős rumszagot éreztél volna, a
pálinkáspohárból meg gyönge teaillatot. A szolga így hozta a halálos
beteg tudósnak reggelenkint a teát rummal: egy pohárka teát és egy
csésze rumot. A költő meg hattyúkat rajzolt a tollával a kéziratpapirra.
De hogy az az ajtócsapkodást hallotta, felállott az asztaltól, nagyot
nyújtózkodott, mélyet sóhajtott s így maradt egy percig kitárt karokkal,
félrefordult fejjel, mert ebben a poseban a felfeszített Jézusnak
képzelte magát. Azután a fogas felé nyúlt, a hol sárga esőköpenyje
lógott.

– Csak nem akarsz elmenni? – emelte rá kék szemét a tudós.

– Csak akarok, – mondta a költő.

– Péntek van, fiam, mi vagyunk az inspekcziósok.

A költő visszaeresztette a jobbkarját.

– Péntek van? Hogy tudod?

– Nézd meg a reggeli lapokat. Péntek van.

– Péntek van. Péntek… Péntek – merengett a költő, visszaült az
asztalhoz, a kezébe vette a papirt, a melyet hattyúkkal rajzolt volt
tele, golyót csinált belőle és elhajította. Utána nézett, s megint azt
mondta: Péntek. A padló teli volt ledobált ujságokkal meg
kéziratpapirokkal, a melyeken egy-két sor irás látszott. „Péntek“ –
mondta megint a költő, babrálni kezdett az asztalán, az ajkai közé vette
és kiköpdöste az apró négyszögletes ragasztó-ostyákat, azután egymásután
kinyitotta és betette az asztalon felrakott lexikon-kötetet,
Országgyülési Almanachot, interurban-telefonkönyvet s más efféle
műveket. Azután felnézett a plafondra, amely teli volt apró lyukakkal. A
fiatalabb munkatársak szoktak reggelenkint revolvereikből a plafondra
lövöldözni, hogy a segédszerkesztőt megijesszék. „Péntek“ – mondta a
költő még egyszer, halkan, avval elhallgatott.

A tudós könyökölt és kifelé nézett az ablakon. A költő is az ablak felé
könyökölt és mind a ketten nézték a havas eső hangtalan rézsutos
omlását.

– Megőrülök! – üvöltött a nyitott ajtósoron át az első szobából a
segédszerkesztő, a ki még mindig veszekedett a metőrrel.

– Ugyan tedd be ezt az ajtót kérlek, én nem tudok felállani – mondta a
tudós.

A költő felkelt, betette az ajtót.

– Meg kell őrülnöm – hangzott tompán az első szobából, mintha tegnapról
jönnének a szavak.

A költő megint felállott, kiment s az összes ajtókat egymásután
becsapta. Visszakönyökölt és tovább nézték az időjárást.

– Nálad van a csomag? – szólalt meg a tudós.

A költő elővette a nadrágzsebéből a francia kártyát. A tudós elvette a
kártyacsomagot és reszketeg kezeivel olvasni kezdte a lapokat.

– Mennyi pénzed van?

A költő nem szólt, csak kifeszítette a baltenyerét és a melle elé
tartotta. Ez a zászlójel a semmit jelentette.

– Nekem sincs – mondta a tudós és nevetett. – Az egészet elteáztam ma.

– Én három koronával jöttem be ma reggel, de rögtön elnyerték. Legalább
nem kell ebédelnem.

A tudósnak jól esett a sima, kezes kártyákat keverni. Kevert, kevert.

– Jó lenne kártyázni. Egy kis makaó kettesben – mondta élvezettel.

– Játsszunk potyára, – örült a költő.

– Potyára? Az őseim megfordulnának a sírjukban, – mondta a tudós, – a mi
még nem lenne baj, de nem is izgalom potyára játszani. Mibe játsszunk?
Te, nálad is szokott lenni aszpirin, nem?

– Van, – mondta a költő, – mindig fáj a fejem.

– Mennyi aszpirin van nálad?

– Megnézem. – A költő a felső mellényzsebéből egy üvegtubust vett ki,
kiöntötte az asztalra. – Három pasztillám van még.

– Három? – csalódott a tudós. – Nem baj, ülj ide. Nekem egész tubussal
van.

A költő átült a tudós asztalához a három aszpirin-pasztillával. A tudós
hátranyúlt a felöltőjéhez, kivette egy zsebből a tubust, kiszórta a
fehér pasztillákat, megolvasta.

– Huszonöt. Ez a bank. Faites vous jeux, messieurs.

– Helyes. Teszek egy aszpirint.

A tudós megint kevert, két kártyát adott a költőnek, kettőt levett
magának. A kezével a szeméhez remegtette az egymás alá szorított két
lapot, összeráncolta a homlokát, megfricskázta babonából az alsó kártya
hátát s kínos és epedő óvatossággal kezdte letolni a felső lapot az
alsóról. A költő ugyanolyan szakértelemmel és gyönyörűséggel gusztált.

A költő nyert. Megduplázta a tétjét, két aszpirint tett. Gusztáltak.

Egy leány nyitott be, a nyomdából jött át, egy szőke riportert keresett,
mert szerelmes volt belé. Bedugta a fejét s vissza akart menni.

– Gyere ide szivem – mondta neki a költő, – hadd simogassam meg a
hajadat. Gyere.

– Vizes – nevetett a lány – hajdonfőn szaladtam át.

A költő kinyujtotta a jobbkarját, de a lány már kiment.

– Meg kell őrülnöm – hangzott az első szobából az ajtónyitásra.

A tudós meg a költő játszottak, játszottak. A költő előtt már tizenkét
aszpirin volt, a tudós egyre nagyobb izgalommal osztott és gusztált.
Mindaketten cigarettáztak már, nagyokat szívtak s nagy füstöt csináltak,
mint a szenvedélyes kártyások általában. Megint kinyilt az ajtó,
Sorsüldözte Pál jött be, egy csöndes őrült, a lap barátja s a
szerkesztőség rendes látogatója. A csöndes őrült alázatosan köszönt.

– Tegye be az ajtót, Sorsüldözte úr! – rivallt rá a tudós.

– Megőrülök! – hörögte a segédszerkesztő az első szobából.

Sorsüldözte Pál betette az ajtót és intett a fejével hátra.

– Megőrül – mondta és szelid fölénynyel mosolygott. – Megőrül. Ha tudná
a segédszerkesztő úr, mi az. Én nyolc évet nyomtam a Lipótmezőn.

– Pál, zavarsz bennünket – panaszkodott a költő.

– Üljön le Sorsüldözte úr, nem szeretem az álló gibiczet – szólt rá a
tudós rekedten.

Sorsüldözte Pál egy széket vonszolt a tudós háta mögé.

– Ne én mellém üljön Sorsüldözte úr úgyis pechben vagyok.

A csendes őrült a költő felé vonszolta a széket.

– Ide se ülj Pál, elrontod a kártyámat.

Sorsüldözte Pál visszavitte a széket a helyére és ott leült és
nyujtogatta a nyakát.

– Hallatlan ez a pech, hallatlan – nyögte a tudós és szellemtől,
nyomorúságtól, ivástól és kóroktól feldúlt nemes arca vonaglott. Már
csak öt aszpirin volt a bankban, a többi a költő előtt fehérlett.

– Kérlek szépen, ha megengeded, inkább én adom a bankot – mondta a költő
és a kártyacsomag után nyúlt.

– Jó, nem bánom. – mondta a tudós megtörten – nesze a csomag.

– Uraim, – szólalt meg Sorsüldözte Pál – ma feltaláltam a boldogságot.
Hogy lesznek boldogok az emberek…

– Kedves Pál – intette le a költő, – hanyagolj el bennünket.

A tudós nehezen, panaszosan lélegzett. Valamelyik szobában csengett a
telefon. A két kártyás gusztált.

– Vigyázni kell minden embernek – mondta Sorsüldözte Pál – csak vigyázni
kell. Mindig az utca közepén kell járni.

A segédszerkesztő felrántotta az első szoba ajtaját s messziről
üvöltött:

– Telefon! Telefon! Senkise megy a telefonhoz! Meg kell őrülnöm!

– Pál, – mondta a költő csöndesen, – menj a telefonhoz.

Sorsüldözte Pál kiment a telefonhoz.

– Ha mindenki az utca közepén járna, nem lenne baj, – mondta távozóban.

– Kellemetlen pech, kellemetlen, – sírt a tudós. – Az utolsó aszpirinem
teszem most. Keverj mégegyszer. Kellemetlen.

A költő a nagy szerencsében lesütötte a szemét. Megint fölkeverte a
kártyát. Osztott, gusztáltak.

– Nyolcz, – mondta halkan.

A tudós reszketegen tápászkodott fel a székről. A homlokát kezdte
tapogatni.

– Nagyon megfájult a fejem, nagyon, – nyögte, – bocsáss meg, az utolsó
tétemet visszakérem, becsületszóra, holnapig.




GUTE NACHT

Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra, vagy kettőre, két német szóra:
Gute Nacht. Milyen furcsa dolog ez. Ma este az utczán elmentem két bácsi
mellett, a kik ott állottak és emelgették egymás jobbkezét, hogy milyen
nehéz, s gyengéd, öreg hangon azt hallottam: Gute Nacht, Gute Nacht.
Elhagyom a bucsuzó bácsikat és tovább hallottam odabenn, magamban, hogy
Gute Nacht. De nem ezeknek a vén németajku polgároknak a hangján, más
hangon, mély, fakó szóval, a mely valahonnan a szivem fenekéről verődött
vissza és mondogatta: Gute Nacht, Gute Nacht. Hirtelen eszembe jutott,
kié volt ez a hang. Egy öreg vándorbüvészé, kit kis fiu koromban láttam
müködni egy este a Bika-fogadóban. A nagyteremben, a hol örökös
papirlánczok lejtettek körül a falakon, piros és kék és sárga papirból,
zöld selyem teritővel letakart asztal állott akkor a pódiumon, a zöld
selyem teritő teli volt arany és ezüst virágokkal, emlékszem, hogy
bámultam őket, mert semmi eleven virághoz nem hasonlitottak. De hogy
csillogtak és ragyogtak, Két gyertya állott a földig letakart zöld
asztalon kétfelől és a nagyterem kopott menyezetéről lógó
aranyfacsilláron is égő gyertyák állottak köröskörül. A sok gyertyaláng
mind ugrált, mert mindig ki volt törve legalább egy ablak és mindig czug
volt a Bika nagytermében.

Ezek a gyertyák visszaragyognak nekem ma este és a penna alig tud tovább
menni a kezem alatt, visssaránczigálja a szivfájdalom. Pedig a penna a
jobb kezemben van, a szivem meg balfelől a mellemben. Mi az hogy iró
vagyok vagy micsoda? Mi az hogy iró valaki a világon, te mit gondolsz,
olvasó olvasóm, mondd? Én ember vagyok, minden lehelletemmel azt
lehellem, hogy ember vagyok. Az emberek sorsát élem és magamért,
mindenkiért, mindenért szenvedek. Az élet rejtelme ugy ráz, mint a
szérum a kisérleti nyulat a hogy rázza. A halál köröskörül busultan,
álmosan csépel és gázol fivéreim közt, az emberek közt. A kiket mind
boldoggá akartam tenni, vagy hogy mondjam, a kiknek mindnek a nyakukba
akartam esni, hogy én is itt vagyok, mutogatni akartam nekik az eget,
meg a földet, meg a tengert, meg a szivet, magyarázni akartam nekik és
vigasztalni és mulattatni és marasztalni akartam őket. Lopja, ragadja a
szemem elől, a szivemből, a lelkemből a halál mindet, a kikkel egy
időben merültem föl a földön. Bámultam az életet és csodáltam a halált
és néztem mindig feléje mint egy távoli isten felé. Egyszer csak itt
terem a nyers és éretlen halál, a közepén a mezőnek, utat tapos magának
hozzám és elébem és elém áll: Na most?

Hátratántorodok, szememmel a felhőkbe akaszkodok, a szélnek vetem
hátamat, a fának árnyékára futok, a szivárványt ölelem, a rózsákba
markolok, a göringyekbe kapaszkodnak lábomnak ujjai. A napot tartom
pajzsnak és a holdat álarcznak rántom magamra, az éjbe burkolózom és a
csillagokat hajigálom a halál képébe, hogy elbóduljon a zavaros
tüzcsóvától és ne lásson meg káprázatában. Aztán elengedek mindent,
büvölve, tág szemmel, mint a vizionárus egyenesedek ki, talpam könnyü,
és háritó s kivánkozó karokkal és elállott szivvel lépek elébe: mit
hozol? Áll és köd van a háta mögött. A napba nehéz nézni és ebbe a
ködbe. Köd, csak köd, égtől földig ködszinü fal. Erőltetem a szemem. A
gyertyák lángocskáit emelgeti és fujkálja a nagyteremben bitangó esti
fuvalom. Az asztal mögött ott áll a büvész, meghajlik a feje és rebeg
valamit, a mit nem hallani, mintha üdvözölné a helybeli intelligencziát
és iparos családokat és hátul az állóhelyén szoruló szedett-vedett
népségnek is nyujt egy pillantást. Ha rendes ember lett volna, azt
mondanám hogy öreg bácsi volt a büvész, mert most elfogulatlanul
emlékszem ránczos és meglágyult sárga arczára, könyező és pislogó kicsi
kék szemeire, még szemhéjaira is, hogy dagadtak, sötétek és töredezettek
voltak. Fényes fekete haja volt, de csak egy félhold volt az egész a
feje tetején, s mintha le lett volna vasalva. A bajusza is ilyen fekete
volt. Ma már rá merem mondani, hogy festette a haját meg a bajuszát,
mert azóta éltem és láttam idős czirkuszigazgatókat, főpinczéreket,
pezsgőügynököket, hotelek főportásait, orfeumi énekeseket és mindenféle
urakat, előkelő polgári és katonai méltóságokat is, a kiknek ilyen
sajátságosan kanyaritott sovány hajuk van és azért olyan nagyon fekete,
mert fehér akart lenni.

Bámultam a büvészt, mert a mögött a zöld asztal mögött állott. Frakkban
volt és összehajtogatott piros zsebkendő volt piquetmellényébe dugva.
Egy ujján nagy zöldköves gyürü volt. Kihuzta a kabátja ujjaiból a
manzsettákat és letette a zöld asztalra őket. De ez még nem volt
büvészet. Németül kezdett beszélni és mindenki nézte őt és csend volt,
csak egy részeg ember gajdolt egy ivószobában és az behallott. Én a zöld
asztalt néztem, szent isten mi minden volt azon a zöld asztalon.
Cilinder és egy kosár, meg egy üveg viz, meg poharak, meg egy
billiárdgolyó, meg legyező, meg összecsavart szines papirosok, meg
virágváza csinált virággal, meg egy fekete kendő, meg a mi a kendő alatt
lehetett, meg a mit nem is láttam az asztalon, mert ezeket a dolgokat is
csak ugy tudtam kivenni, hogy ágaskodtam és ugy nyujtottam a nyakamat, a
hogy isten tudnom adta nyujtani. A büvésznek kurta, fényes fekete pálcza
volt a kezében, egy ezüst forintot mutatott fel, aztán dörzsölte, kente,
gyürte, gyurta a tenyerében és a forint hol az ujjai közt csuszott ki,
hol a levegőben volt, hol a tenyerében, hol a másik kezében, végre a
fekete botocskával megkoppintotta az öklét és kinyitotta mind a két
tenyerét és széttette az ujjait és ugy forgatta a gyertyafényben és a
forint sehol se volt. Akkor felhivott egy gyereket a pódiumra, megfogta
az orrát és ugy látszott, mintha a forint a gyereknek az orrából esett
volna le a pódiumra. Aztán kezet fogott a gyerekkel, barackot nyomott a
fejére, s utána nézett, mikor a gyerek ijedten és büszkén visszaszaladt
a helyére.

Azután, emlékszem, egy aranyórát kért a jelenlevőktől, hogy majd
összetöri a mozsárban. Az intelligens osztályhoz tartozó urak
fészkelődtek, egymást nézték, s integettek, hogy: no add oda ha mered,
és egypáran a lajbizsebhez nyultak és megnyomták az órájukat, hogy
magától ki ne ugorjon valahogy. És köhécseltek és nevetgéltek s a büvész
az asztal elé lépett és mosolygott s azt mondta: Also rasch meine Herrn,
also! Akkor fölkelt a vastag kis rőföskereskedő, a kinek mérges piros
képe volt és a ki mindig ugy sietett, a hogy a malaczok sietnek, s most
igy sietett fel a pódiumra, s az uton kapcsolta lefele a nagy
duplafedeles aranyórát az aranylánczról. Odanyomta a büvész markába és
sietett vissza, jobbra-balra pislogott és pirosabbnak és mérgesebbnek
látszott, mint valaha. Egy kis zugás volt a teremben, s valaki
odakiabált a rőfösnek:

– Na Náczikám, lűttek az aranyórának!

Nevettek, pisszegtek, a rőfös leült a rőfösné mellé és süketen nézett a
zöld asztalra, a rőfösné megkeményitette a tokáját és engesztelhetetlen
közönynyel nézte a falat a pódium mögött. A büvész az asztal alá hajolt
és fölvett egy mozsarat és magasra emelte az aranyórát és szép lassan
beletette a mozsárba. Aztán nagy zengést és csörömpölést müvelt a
mozsárütővel a mozsárban. Emlékszem, hogy nagyon féltettem az órát és
rögtön arra gondoltam, hogy a rőfös gazdag ember, biztosan vehet másik
aranyórát, ha akar. A büvész belenézett a mozsárba, rángatta erre-arra a
fejét és igy csinált: C, c, c, schrecklich! Letette a mozsárütőt,
belenyult a mozsárba és egy galambot kapott ki belőle: hoplá! Egy eleven
galambot, szép fehér gatyásgalambot, a ki piros szemecskéit sértődve
hunyogatta a gyertyák előtt és megrázta a szárnyait, s láttam, hogy
piros lábai fekete pertlivel meg vannak kötözve.

Ez nagyon tetszett a publikumnak, sok száj kinyilt és azt mondta: á, á,
és tapsoltak is. A büvész a galambbal lejött az első sor elé és
egyenesen odament s rendőrkapitány urhoz, a kinek vastag fekete
pakombartja volt és a vállához nyult és azt mondta neki németül, hogy ő
nála van az aranyóra, adja elő. A rendőrkapitány ur a fejét rázta és
kiabált: Nix dájcs, énnálam nincs. Nevettek. A büvész a szivarzsebére
mutatott, hogy abban van, csak adja ide szépen. A rendőralkapitány
megtapogatta a szivarzsebét és ugy látszott, mintha megijedt volna.
Belenyult a szivarzsebbe, kihuzta a rőfös aranyóráját, semmi baja se
volt, pedig összetörték a mozsárban. A büvész körülmutatta az aranyórát
és mondogatta: Bitte, bitte, bitte. Nevettek, tapsoltak, éljeneztek, a
rőfös fölállott és érte ment az aranyórájáért, a büvész meghajolt neki,
kezet fogott vele és azt mondta: Mein Kompliment! A rőfös is meghajolt
és ott helyben felkapcsolta az aranyórát az aranylánczra, zsebretette és
rá se nézett senkire, ugy menekült vissza a rőfösnéhez. Mind a ketten
nagyon büszkék lettek, még ma is büszkék, ha meg nem haltak. Haltak…
milyen türelmesen és szórakozottan tudja leirni az ember a halál szavát.
Nem is érez semmit az ember abban a pár másodperczben, mig leirja.
Mennyit forgatja az ember életében a halált ajkain. Nem ájul el, mikor
kimondja. Tréfálni, játszani tud ezzel a szóval az ember. Emlékszel arra
a találós kérdésre: ki tudja, mit eszik az ember a halála után?
Tudniillik a hal álla után. Az ember nem hiszi igazán, hogy meghal. Az
élet csak életet ismer. A kiben az élet fájdalmai közt feljön a halál
legsürgősebb vágya, a ki már meg akar halni, az sem ugy akar meghalni, a
hogy meghalunk. Hanem elaludni és többé nem ébredni föl. Vagy egyszerüen
nem lenni, de minden átmenet nélkül. Hirtelen megszünni, mint a zaj,
egyszerre elmulni, mint a fogfájás. Vagy elmenekülni a pólus tiszta
hómezejére. Vagy lesülyedni a tenger feneke alá, vagy hová, és valaha
megint feljönni. Vagy nem lenni sehol, de valahol valahogy titokban,
láthatatlanul és öntudatlanul elbujva lenni, vagy lebegni és várakozni,
mig az örökkévalóság elmulik és elülről kezdődik. Jaj, hol vagyok.

A büvész visszament az asztal mögé, ott motoszkált a csodaasztalon, azt
mondta, hogy éhes és galuskát akar enni. A galuskát magyarul mondta,
emlékszem milyen jól esett és szinte megtisztelve éreztem kis városunkat
és hazánk nyelvét azzal, hogy egy magyar szót is hallottam a büvész
szájából Avval kitátotta a száját és mindenféle szinü kis valamiket
kapott be és olyan nagyokat harapott, mint a kutya és nagyokat nyelt
utána. Megsimogatta a tenyerével a hasát és vidáman integetett, mint a
kinek nagyon jól esett a vacsora. Egyszer csak hátrahajtotta a fejét és
egy piros papirszalagot huzott fel és engedett lefele az ujjai közt,
hosszu-hosszu piros szalagot, azután kéket, azután zöldet, huzgálta,
rángatta és görditette kifele a papirosszalagokat mindig szaporábban,
hogy nézni is alig győzte az ember. Bámultam és boldog voltam.

– Fulladj meg! – kiabálta egy legény hátulról, az állóhelyről. Elkezdtek
kaczagni hátul és a kaczagás előre gurult és a polgárság és az
intelligenczia elite-je is jóizüen kaczagott, ugy nézték a bűvészt, a
kinek a keze megreszketett és megállott egy kicsit, a fejét lejebb
eresztette és büntetően körülpislogott a kaczagó publikum közt, azután
az aranyfacsillárra pillantott, felkapta a fejét és tovább huzta a
papirszalagot, még sebesebben és a publikum még tovább kaczagott. A
papirszalag özönlött fel és zuhogott lefelé, most már kék, piros, fehér,
lila, sárga minden egyszerre jött és a büvész tátott szájjal bámult
fölfelé a kopott menyezetre, vagy talán a papirszalagok szépségébe és
sürüségébe volt belemerülve és beleittasodva, a karjai csak ugy
rángatóztak kimondhatatlanul könnyeden és a sokszinü zuhatag zörögve
szökött és hullámzott lefele, mintha soha vége nem akarna lenni.
Hirtelen megállott az egész s a büvész lassan felhuzott a szájából egy
vastag ostornyelet piros papirosból, kitartotta egyenesen a kezében,
meghajolt és diadalmasan, de egy kicsit bánatosan hajbókolt a
publikumnak. Akkor már senki nem kaczagott, tapsolt az egész nagyterem,
s a rendőralkapitány integetett a fejével jobbra-balra, ugy kiabált:
Brávó, brávó!

Olyan szivesen elmesélnék mindent sorba, a mit azon az estén a büvész
csinált, csak azért mert láttam és emlékszem rá. Mind a figurákat, a
miket a legyezővel mutatott, meg a mi szemfényvesztést egy pakli
kártyával csinált, meg a hogy czédulákat osztogatott, a melyekre
mindenki mást-mást irt fel és ő mind megmondta, mikor visszaadták neki a
czédulákat, pedig ki sem bontotta őket. A rőfös, emlékszem, azt irta a
czédulára: Abdul Hamid.

Azt elmondom, a mit utoljára csinált a büvész, mert arról jutott eszembe
ma este az ő ünnepélyes és idegen alakja, mely régen elpályázott a
multból valamerre, isten tudja hová. Utoljára a jobbkezébe egy botot
vett és a balkezébe egy égő gyertyát, háttal fordult a zöld asztalnak és
kopogott egyet a pódiumon és azt mondta:

– Gute Nacht.

Aztán többet is kopogott a botja és minden koppanás halkabb lett és az
alakja minden koppanásnál lejebb ment és tovább köszöngetett és minden
köszönésnél gyengébben hallatszott a hangja:

– Gute Nacht.

– Gute Nacht.

– Gute Nacht.

– Gute Nacht.

– Gute Nacht.

Nem tudom már hányszor mondta, közben egészen letünt a feje is és ugy
jött a kopogás meg a hang, mintha lépcsőn menne lefelé valaki és a végén
mintha sötét pincze fenekéről hallatszott volna fel:

– Gute Nacht.

Néma csend volt a nagyteremben, mindenki a zöld asztalt figyelte, a
gyertyák tánczoltatták lángocskáikat. Hirtelen fölegyenesedett a büvész
a zöld asztal mögött, ugy megijedtem tőle, hogy megkaptam az apa kezét,
De rögtön magamhoz tértem, a büvész elfujta a gyertyát, s a
nadrágzsebéből kihuzott egy nemzeti zászlót, olyan nagyot, a milyet a
képviselőválasztáson szoktak kidugni a háztetőre. Felrántotta magasra,
körbe lengette, az elite-intelligenczia, a kereskedő- és iparosvilág, az
állóhely, az egész társadalom éljenzett és éljenzett és a büvész a nagy
lengő zászlóból elő-előhajtotta a fejét és kütdte hazafele a publikumot:

– Gute Nacht. Gute Nacht.




ROMÁNIA DICSŐSÉGE

A kis malter-pavillon lépcsőjén egy görbe, piszkos, borotválatlan egyén
állott és fáradtan veregette a lábaszárát egy kurta nádpálcával, amely a
jobb kezéből lógott. A pavillon terraszán egy asztalka előtt elszáradt
hölgy ült olyan ruhában és olyan frizurával, amilyen a bohócnak szokott
lenni, mikor nőnek öltözik. A hölgy az asztalon kikészitett zöld
jegycsomó felett könyökölt s a pavillon előtt elvonuló népség után
forgatta az egyik szemét. A másik szeme mozdulatlanul meredt előre, mert
üvegből volt. A pavillon előtt megállott egy néző. A hölgy a hátába
szólott a csunya embernek:

– Mondani.

Az egyén fölemelte a nádpálcát és valami régen és örökre elkopott hangon
rá kezdte:

– Hát lehet lehet lehetkérem besétálni itt lesz bemutatva a nagyérdemü
közönség előtt Románia Dicsősége Szilvia a tizenkétéves kisleány az ő
kétszáznyolcvan font sulyával és a Liliputi Gavallér tiz kilogramm suly
és ötven szantimetter magas. A természet ezen két csodája a leghiresebb
professzoroktól megvizsgálva még Magyarországon együtt látható nem volt.
A tudomány szenzációja, a huszadik század legnagyobb attrakciója,
hazánkban még csak egy rövid ideig. Felnőttek, gyermekek, urak és
katonák egyaránt csekély tiz fillér. Ezen csekély belépődij lehetővé
teszi, hogy ezen természeti attrakciót egy bármely boldog és boldogtalan
magának megtekinthesse.

A csunya ember a feje fölé emelte a nádpálcát és megütögette a pavillon
homlokára feszitett vásznat. A vászonra egy borzasztó kövér nőt
pingáltak, ujjatlan zöld bársony bluzban, mély kivágással és huszáros
zsinórzattal és térdig érő barna szoknyában. Testszinü harisnya és
magasszáru sárga cipő egészitette ki a kétszáznyolcvan fontos leány
toilettejét. Hajába kék szalagot festettek és a homlokára frou-frou-t
göndöritettek. A kövér leányka tövében állott egy törpe, olyan ünnepien
öltözve mint egy vőlegény. Jobb kezében botocskát fogott, balkezében kis
cilinderét tartotta. A kép alá vörös felkiáltójelek között ezt
mázolták:!! Románia Dicsősége és Liliputi Gavallér!!

– Há tlehe tlehe tlehetkérem, – verte a pálcával a csunya ember a
szavakat, de ahogy a szép beszédnek vége volt, a hallgatóság tovább
vándorolt a vurstli utcáján, maga után huzgálva az üvegszemü hölgy beteg
tekintetét. A csunya ember elhallgatott, lehuzott a füle mellől egy
eloltott félcigarettet, rágyujtott és leszitta a füstöt a lelke
legmélyére.

A kis pavillon belsejében, egy puszta helyiségben az egyik sarkot
függönnyel keritették el. A függöny hervadt piros szinü volt, valamikor
teleszőtték arany csillagokkal, de a legtöbb csillag már ezüstszinüre
kopott, vagy egészen kifoszlott a függönyből. A függöny mögött dobogó
volt, a dobogón két szék, az egyiken Románia Dicsősége ült, a másikon
Liliputi Gavallér. A függöny mögött sötét volt, Liliputi Gavallér
cigarettázott és mikor szivott egyet a cigarettán, olyankor a homályban
előragyogott Románia Dicsőségének orra, homloka, meg a kék selyemszalag,
amely a hajában uszkált. Liliputi Gavallér halkan, rekedt gyerekhangon
beszélt Románia Dicsőségéhez és közbe-közbe nevetett, ami ugy hangzott,
mintha valami repedezne. Románia Dicsősége egy darabig hallgatta, azután
mély és tompa hangon rátámadt Liliputi Gavallérra:

– Ha nem hagy nekem békét, tisztelt Pintér ur, én holnap kilépek innen.
Mit kell nekem itt Önt hallgatni, találok én magamnak bódét, minden
ujjamra tizet. Hála istennek, elég bevezetett mutatvány vagyok. Hála
istennek.

– Kérem, Teréz kisasszony, ne haragudjon, – ijedt föl a Liliputi
Gavallér kis hangja – igazán, kérem…

– Ki haragszik? Én haragszok? Én csak nem hagyom macerálni magamat
Öntől. Nem haragszok, csak hagyjon engemet. Hagyjon.

Liliputi Gavallér nem felelt, Románia Dicsősége azonban tovább
dörmögött, maga-magának, az egész világnak.

– Én mint az én szerencsétlenségemre lettem Pintér urral összehozva. Ha
egy kis szerencsém van, most a Barnummal utazok. Csak egy jobb ügynökhöz
kerültem volna. Mint óriás hölgy, a Barnumnál, a nagyvilágon… más életem
lenne. A varietéhöz is jöhettem volna. Még jöhetek is, miért ne, az
ember betanul valamit mint akrobata, vagy zenésznő, vagy valami. Ha mint
fiatal lány több eszem lett volna…

Liliputi Gavallér bágyadtan ketyegett:

– A jobb ügynökök ma már nem dolgoznak ilyen számokkal. Mai világban! Az
ember örüljön az egzisztenciának.

Románia Dicsősége méltósága és ábrándjai távolából harangozott:

– Pintér ur mindenesetre örülhet. Itt van egzisztencia és van egy fess
hölgy, akire utazhat. Én rám hiába utazik Pintér ur. Csak még egyszer
érjen hozzá a térdemhez.

– Én nem utazok kegyedre.

– Nem utazik rám? Mit rágja egész nap a fülemet? Szeretem a hajnalt!

– Én nem utazok kegyedre, Teréz kisasszony.

– Csak ne beszéljen Pintér ur, jobb ha hallgat. Az életemet unom meg Ön
mellett. Azt hiszi, hogy megkaphat engemet, ha telebeszéli a fejemet.
Mit gondol, Pintér ur, nem vagyok mai gyerek. Huszonöt éves vagyok. Hála
istennek.

– Én pedig meglett férfi vagyok, harminckét éves elmultam, én nem
beszélek a levegőbe, mint azok a jellemtelen fiatalemberek. Én nem
utazok kegyedre.

– Nahát ne is utazzon.

– Én szeretem kegyedet.

Egy kis szünet állott be a társalgásba, a vurstli zaja behallatszott
hozzájuk a homályba, a körhinta fájdalmas keringője, a lövöldék
puskáinak ugatása, tompa kalapácsütések az erőmérő bódéból, búgó
trombiták és lázitó makacs csengők, meg női sikolyok a hajóhintáról, meg
a szomszéd kigyóevő-bódé kikiáltójának hangja, aki nagybőgő-tüdejéből
egész nap azt hajtotta: Hallja, hallja, hallja… de mindezek a hangok
bágyadtan és szinükhagyottan jöttek be hozzájuk, mintha tegnapról
hallatszanának.

– Jól nézek ki. Először is kérdés, hogy igazán szeret-e Pintér ur, mert
azt is lehet csak ugy mondani. Annyi ezresem legyen. Mér ne mondanák?
Nem kerül semmibe. De mondjuk, hogy szeret, akkor is jól nézek ki. Mint
magas és molett leány és Pintér ur szeret. Mit, mit, mit… mit képzel Ön?
Hol van Pintér ur éntőlem? Csak állitsa magát énmellém. Hogy jövök én az
ön brancsához? Ilyen egy szerencsém van nekem. Mit gondol Ön!

– Én szeretem kegyedet.

– Ne mondja nekem eztet Pintér ur. Mit gondol Ön, mit tudja Ön. Én az én
igényeimről nem beszélek, mert mit beszéljek én Pintér urnak. Én nem
beszélek, mert mindig büszkébb voltam, minthogy panaszkodjak. Mit tudja
Ön… látta a csillagot és levorvert itt a karomon? Tudja, ki végett
hagytam én magamat tetovirozni? Hallott Ön Szidi Ben Gázi emir a vasfejü
óriásról? A cirkusznál dolgozott. Kősót hagyott a fejére tenni és
kalapáccsal széttörte a sót. Mindenki jöhetett a publikumból, a
legerősebb férfiak jöttek és mindenki törhette a kősót a kalapáccsal, ő
térgyepelt és tartotta a kősót a fején a két kezével Ő végette hagytam
tetovirozni a karomat. Hogy fáj az, mikor a tűvel szurkálják,
csekélység. Ő végette van ott a csillag és levorver. Nyolc éve. Vagy
kilenc? Várjon csak… kilenc éve. Nem, nyolc éve most, hogy az
ismeretségem volt vele.

– Török artista volt?

– Nyolc éve elmult… Nem török volt, perzsa volt. De német születés.
Németül beszéltem vele. Én tudok németül és románul és szerbül. Én
nyelveket beszélek. Mit tudja Ön? Adjon egy cigaretlit Pintér ur.

Liliputi Gavallér sóhajtott, benyult a belső zsebébe, kivett egy nagy
tárcát, kihuzott belőle egy hosszu fehér cigarettát, felnyujtotta
Románia Dicsősége felé. Románia Dicsősége elvette, belefujt a
szopókájába és az ajkai közé dugta a rövid kis fehér cigarettet.

– Kérek tüzet is – hajolt le Románia Dicsősége, a felfelé remegő
tüzponthoz nyomogatta a fejét, aztán visszaemelkedett a magasba, nagyot
lélegzett és a megszivott cigaretta parazsa néhány másodpercre
bevilágitotta az álláig emelkedő kebleit, mint a világitó torony lámpása
az öblöt. Románia Dicsősége visszaengedte keblét s az orránszáján
előfelhőző füst édességébe usztatta szavait:

– Tizenhat éves voltam, ez volt az én boldog időm. Az én szép napjaim…
Mit tudja Ön. Nem mondom, tetszett más is, Dzsakszon a svéd cyklop,
szintén német születés, az láncot harapott át, bármily vastag láncokat
és egy cserkesz műbirkozó, már nem tudom a nevét, mert nagyon nehéz neve
volt és az egészben csak két napig udvarolt nekem. Csak azt tudom, hogy
német születés volt. Ő kihivta Kara Achmedet az artista ujságban és le
akarta győzni. De Kara Achmed nem válaszolt.

Egy kis szaggatott sóhaj hallatszott fel Liliputi Gavallérból és amikor
a sóhajnak vége volt, egy igen gyönge suttogás: istenem!

– Ezek mind a kettő nős emberek voltak, én aztat tudtam és épp azért
vigyáztam a szivemre. És ha viszonyom volt is, de legalább szívfájdalmat
nem csináltam magamnak. Hála istennek. Ezek most hol müködnek, tudom én?
Bánom én? Nem is gondolok rájuk. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás a
Barnummal utazik. Az egyik városból megy a másikba, az egyik országból a
másikba, az egész nagyvilágba utazik a Barnummal, saját vonaton utaznak,
én láttam a vonatot, legalább egy háromszáz vagon. És Ajrópából mennek
Amérikába, saját hajón és a hajón viszik a vonatot is Ajrópából
Amérikába. Az egy élet. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás kilenc évvel
ezelőtt azt mondta nekem: Ich liebe dich, mein Schätzchen. Nyolc éve.
Egész bolond volt belém. Látni kelletett volna engem akkor. A mai sulyom
már megvolt és dacára annak ugy néztem ki, mint egy gyerek. Csekélység.
Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás a Barnummal utazik… mit tudja Ön…

Kivül, a függöny előtt topogások hallatszottak, néhány pár láb sétált be
a helyiségbe, a csunya ember hangja vezette őket:

– Tessék, tessék előre, tessék kérem!

Románia Dicsősége és Liliputi Gavallér fölkeltek a székről, leejtették a
cigarettet és rátapostak. Előre léptek, szorosan a függöny mögé,
Liliputi Gavallér előhuzgálta apró kaucsuk manzsettáit, Románia
Dicsősége körültapogatta a frizuráját és lefeszitette a bluzát, mialatt
unottan dohogta:

– Az én életem!




A NYULLÁB

Kérlek, kedves olvasó, tisztelj meg türelmeddel. Egy haszontalan kis
históriát firkálok lefele, ami az én életem bazárjából való. Nem az az
érdekes, hogy velem történt, csak az, hogy történt és akármi történt
valaha valahol, az mind nagyon érdekes. Beismerem előtted, hogy magános
óráimban utána szoktam járni minden csekélységnek, ami idáig való
életemben előadódott. Néha vissza tudok emlékezni egy-egy sóhajra is,
amely a multban elpályázott ajkamról a láthatatlan levegőbe. Meglelem és
képzeletem babrál vele s húzgálja, mint egy talált hajszálat. Minden
ember minden dolga egyformán érdekel, érdekel az is, ami velem történt,
mert én is egy példánya vagyok az emberiségnek. Mint ilyen, iskolába is
jártam. Algebrát is tanultam. Oh, dehogy tanultam, csak tanitottak. A
tanár ur, mikor magyarázott, minden második szava után köhögött.
Hallgattam a tanár urat és gondoltam, hogy beteg, azért köhög. A tanár
ur, ha a köhögés elvette a szavát, olykor a tábláról elnézett a fehér
falra s én láttam szórakozott szemeit. Az ádámcsutkáját is észrevettem,
mert beszéd közben föl és lejárt az alacsony, fénytelen állógallér
széles nyilásában és az ádámcsutka alatt a tanár ur halványkék, lapos,
szerény nyakkendőjét is nézegettem, mert az is érdekelt. A kezem
jegyezte a füzetbe, amit a tanár ur magyarázott, szaporán, becsületesen,
sokszor felkaptam irás közben a kezemet, és megrázogattam a fáradság
miatt. De az algebra a fülemből egyenesen a jobbkezembe ment, az agyat
elkerülte. Mikor aztán a tanár ur kihivott felelni, fölvettem a kathedra
széléről a krétát meg a nyullábat és töredelmesen felirtam a hosszu
példát, amelyet a tanár ur diktált. Azután csend lett, olyan amilyet a
szindarabirók utasitásaikban nagy szünetnek jeleznek. A tanár ur nézett
engem, én néztem a táblát és gondolkoztam. Az osztály ült némán, mint a
publikum a szinházban. Én sok mindenfélét összegondoltam ilyenkor.
Egyszer, emlékszem, a nyulláb felett gondolkoztam, akit a balkezemben
tartottam. Szivacs helyett használtuk a nyullábat. Egy kicsit kopott
volt, megőszült a szőre a sok krétától és a talpa egész lapos volt.
Olyan különös volt szorongatni s érezni ujjaim érzékenységével a nyulláb
szőrzetét. A nyullábról a nyulnak a többi három lábára gondoltam. Vajjon
a többi láb milyen pályára ment? Ez itt a kezemben, ez algebrával
foglalkozik, a többi bizonyosan boldogabb és a mezőn szaladgál. Nagyon
hiányozhatik nekik ez a negyedik láb, mert hiszen négyen szoktak együtt
szaladni a nyullábak. Most a három csak sántikál, akárhogy igyekeznek
is. Sajnálhatják is ezt az elveszett negyedik lábat, mert bizonyosan
szerették egymást mind, mint jó testvérek, négyen, egyszerre teremtődvén
a világra és összetanulva és összeszokva jóban-rosszban. Azután az egész
nyul tünt föl lelki szemeim előtt.

– No mi lesz? – szólott rám a tanár ur.

Odafordultam a kathedra felé. A tanár ur merengve nézte a hajamat. Az
egész nyulra gondoltam, pisze orrára, hosszu bajuszára, kétfelé kapkodó
két nagy fülére, nyulfarknyi farkára. Eszembe jutott, hogy hátha
megölték azt a nyulat, amelyiknek a lába a balkezemben van. A nyul,
amely képzeletben előttem volt, hirtelen becsukta szemeit és két
tapsifülét lekonyitotta. Fájt a kezemben fogni a halott nyul lábát.

– Tessék gondolkozni! – mondta a tanár ur hangosabban, egyet köhintett
és fölvette a plajbászt.

Gondolkoztam. Az a gyanum támadt, hogy a nyulakat csakugyan megölik.
Láttam már nyulvadászatot a mezőn, de csak azt láttam, hogy a vadászok
felkapják a képükhöz a puskát, durrantanak egy nagyot, avval a nyul
elkezd sebesen vágtázni messzire, mig eltünik. Azt hihettem, hogy azért
lőnek oda, hogy a nyul olyan remekül szaladjon és ők abban
gyönyörködhessenek. Hanem a levágott nyulláb a szörnyü igazságot tárta
elém. Az ablak nyitva volt, mert meleg tavasz volt, emeleten volt az
osztály, kinéztem, a házakon tul zöld lombozatokat láttam és az ég fehér
selyem felhőit.

– Hát igy vagyunk? – szólott nyomott hangon a tanár ur és lenézett a
noteszbe. Szégyeltem magamat. Bár már beirná azt a négyest és ülhetnék
vissza a padomba Pali mellé. A nyulnak meg kell halni odakint a mezőn,
gondoltam és nem tetszett nekem ez a dolog.

A tanár ur a noteszbe hajolt, irta a négyest, rám se nézett:

– Törülje le a táblát, menjen a helyére.

Fölemeltem a nyullábat és néztem milyen sápadt szürke felhőköröket
csinálok vele a táblán. A nyulláb a balkezemben járt és mintha elszakadt
idegei folytatódtak volna az én kezemben és karomban és a bánata annak
az elmult kis életnek, ami ebben a nyullábban volt, a szivemhez jött és
belement a szivembe. Pedig én ártatlan voltam, én nem voltam az
algebrára kiváncsi s én miattam az a szegény nyul akár száz esztendeig
élhetett volna.




A TÁNCOSNŐK

Egy világos és üres kávéház előtt az Andrássy-uton fiakker torpant meg
reggel öt órakor. Négy nő ugrált le vidám zajjal a kocsiról, négy könnyü
tarka nő, mintha óriási pillangók estek volna hirtelen a földre.
Táncosnők voltak, egy városligeti nyári mámorcsarnok alkalmazottai,
névszerint Olly Jolly, Trude La Duse, Stella Bella és Juhász Mariska. A
kocsis hátrahajolt s lenyomta vizszintesre a taximéter piros kis
érczászlaját. A nők a taximéterhez dugták a fejüket s nyitogatták a
reticule-jüket, Stella Bella hamar kirántott a nyakából egy tizkoronás
papirt, felnyujtotta a kocsisnak:

– Hagyjátok gyerekek. Nesze édes Árpád.

– Kezeit csokkoládé – mondta Árpád, egy ujjal szalutált, csettintett
egyet s a fiakker tovapattogott a faburkolaton az Opera felé. A házak
kapui sorba nyitva voltak már, egy-egy papucsos vén asszony, vagy
mezitlábos és ingujjas vén ember sepregetett lassan, leszegett fejjel a
kapuk előtt a járdán. Az ablakok aludtak még, az utcai vadgesztenyefák
mozdulatlan lombokkal sorakoztak, aludtak tán a fák is, fáradtan és szép
álmok nélkül, mint a nagy városok lakosai szoktak. A szembenálló
házsorok tetőzetének kapkodó sötét kék szegélye között az ég kéklett
magasan, végtelen tiszta és csöndes kékségben, leirhatatlan és
pingálhatatlan kék szinben, az elérhetetlen távolság, csend és ábránd
kék szinében.

A táncosnők a kék ég alól bebujtak a kávéházba. Megszállották a
sarokasztalt az ablak mellett, ledobták magukat a két kurta zöld
pamlagra, ketten-ketten egymással szembe. Leráncigálták a keztyüt
kezeikről, egy székre hányták reticule-jeiket, Olly Jolly a nagy fehér
boát lekanyaritotta a válláról, a szék karjára hajitotta. Trude La Duse
a kottáját maga alá tette és ráült, Juhász Mariskánál egy nagy csokor
sárga rózsa volt, az asztalra tette és belenyomta a fejét és egy percig
ugy maradt, azután visszahuzta magát és kisóhajtotta az illatot.

Egy pincér állott az asztalhoz, rátette a két kezét a márvány szélére.

– Teát adjon – szólalt meg Olly Jolly.

– Rummal?

– Rummal és citrommal. Mit kérdi mindig?

A pincér ránézett Trude La Duséra.

– Mir bringnsz einen Koniák.

– Konyak. Stella kisasszony?

Stella Bella ásitott, ütögette a száját a tenyerével, ugy beszélt ásitás
közben:

– Hozzon nekem két to-ho-hojást po-ho-hárba meg egy üveg sört.

– Jaj én nem tudom mit rendeljek, olyan rossz a gyomrom – mondta Juhász
Mariska.

– Benedictiner – mondta a pincér.

– Nem iszom pálinkát. Ne hozzon semmit. Hozzon egy kávét. Vagy nem.

– Drágám, rendeljen már, vagy eressze el a pincért – szólott Olly Jolly.

– Hát mit? Adjon egy pohár tejet.

A pincér elment. A kávéházba bejött a vastag, meghajlott hátu vörös
rikkancs, a balkarja alatt rengeteg összepréselt ujsággal, a balkezével
a kabátja szélében lenn megkapaszkodván.

A táncosnők vettek ujságot. Stella Bella lezizegtette az asztal alá a
lapot:

– Jaj, ez a háboru…

Leütötte a márványasztalra a két könyökét, kinézett az ablakon.

A pincér letette a nagy tálcát meg a zsemlyés kosarat az asztalra, a
lányok csilingelve és csörömpölve reggeliztek. Juhász Mariska egy
kortyot ivott a tejből, letette a poharat és megint a sárga rózsákra
borult.

Olly Jolly rátámadt:

– Mi baja magának?

Juhász Mariska a virágokból felelt:

– Nem tudok enni. Inni se tudok. A pezsgőt se tudom inni. Ma éjszaka is
kiszöktem a szeparéból.

Stella Bella teli szájjal szólott:

– Persze, ha maga gyufát iszik drágám akkor igy fog kinézni a gyomra. Az
ember nem iszik gyufát, hallja, lehetne annyi esze. Cselédek isznak
gyufát. Mért nem szólt nekem.

– Mit tudom én, – védekezett álmos hangon Juhász Mariska – én elszántam
magamat, mit tudom én.

– Nur ein Revolver – mondta Trude La Duse deutsche Tanz- und
Gesangsoubrette mit eigenes Programm, s két ujja közt hintáltatta az
üres konyakos pohárkát. Egy nagy zöldköves gyürü csillogott a
mutatóujján. – Nur ein Revolver, das ist das Einzige.

– Én kétszer lettem öngyilkos, – ejtette kegyesen és egy kis gőggel
szavait Olly Jolly – hozzám bátran fordulhat fiam. Mind a kétszer
veronállal. Mondhatom alig voltak fájdalmaim. Csak a gyomormosás után
ébredtem fel. A másodiknál három napig aludtam a Szentistvánban. Jaj,
mennyit mulattunk ott a női osztályon! Micsoda heccek voltak ott mindig,
nahát…

Letette a kezéból a söröspoharat, a pamlag hátának dült, feltartotta a
nyakát, kacagni kezdett tiszta szép csengéssel, ártatlanul, mint egy
ovodás kis lány, mig elcsuklott és fáradtan sóhajtott: – Jaaaaj,
istenem…

Egy fehérruhás lány jött be a kávéházba, piros köpeny a vállán
panyókára, egy csöpp fekete kutyát ölelt. A lány mellett egy fiatal
ember jött, reticule volt a nyakába akasztva s virágcsokor lógott a
kezében. Mind a ketten odaintettek a táncosnők asztalához:

– Szervusztok, szervusztok.

– Ez a nő megint kibékült? – nézett utánuk Stella Bella. – Na,
tisztelem. Egy ilyen alakkal.

Olly Jolly az ajkát lebiggyesztve nézett a másik sarokban letelepedett
pár felé:

– A mult héten az utcán pofozta fel az a ronda. Szegény Rozinda
agyonsirta magát az öltözőben, megesküdött, hogy a pofájába nem néz
többet. Nekem megmutatta a testét, ez az undok folyton verte. Ilyen
daganatok voltak rajta. Most itt ül vele, tessék. Inkább soha szerelmes
ne legyek, mint egy ilyenbe bukjak bele.

Trude La Duse sóhajtott:

– Ach!

Stella Bella megint Juhász Mariskára támadt:

– Maga is egy nagy hülye édesem, mindennap kisirt szemmel jön a
parkettre. Azt hiszi a direktor azt nem fogja észrevenni. Majd meglátja,
hogy felmondanak magának. Mit hülyéskedik, mit sir mindig, egyáltalán
nagy hülyeség magától, édesem, mindig nős emberekbe lesz szerelmes.
Hallja édesem, magán csakis nevetni lehet. És mindig akkor kezdi rá a
bőgést, mikor már kisminkelte magát.

Juhász Mariska gyáván emelte föl a fejét:

– Mit csináljak? Maga mit csinál sirás ellen?

– Én használok egy vizet sirás ellen. Várjon. For… na, nem jut eszembe a
neve. Majd odaadom a receptet. Az angol fiutól kaptam, akibe most két
éve voltam bolond, az októberi müsorban. Azt az ember a tenyerébe
csepegteti, elég egy öt-hat csepp és egyszerüen bedörzsölöm a
szemhéjakat, mondja nekem valaki hogy sirtam. A szembe atropint
csepegtetek, ugy ragyog mint a nyavalya.

– Ad egy kicsit abból a vizből?

– Adhatok, jöjjön be holnap az öltözőmbe. De elég ha semmivizet használ,
az is jó, azt kapni minden patikába.

– Semmiviz?

– Semmiviz, ugy hivják. Ismerte maga az angol fiut, akivel egy hónapig
voltam?

– Én még akkor…

– Az egy duettista volt, egy szőke nővel jött, ilyen sovány nő volt, egy
semmi, egy beteg. Én az első éjszaka kikezdtem az angol fiuval, láttam,
hogy mind a lányok futnak rá. Énvelem ült egész reggelig, a tánc után
mindig otthagyta a szőkét, a szőke hazament a szállodába, én reggelig
ültem mindennap az angol fiuval. Amennyi haragosom nekem akkor volt. Ó,
törödöm én velük. Törődöm én valakivel a világon… Az angol fiu végett
lettem öngyilkos, maga nem is tudja, mikor elutaztak. Nekem azt mondta,
hogy velem marad, csinálunk egy duót ketten. Revolverrel lettem
öngyilkos. Itt a lyuk, nézzen ide.

Trude La Duse a falra nézett, azt mondta:

– Nur ein Revolver. Ach Kinder!

Stella Bella föltépte a füle elől a kérdőjel alaku divatos huncutkát,
amelyet estefelé, mikor felöltözik, gummiarabicummal szokott
leragasztani. Az összetapadt sima huncutka alatt egy pici kis ólomszin
mélyedés volt az orcáján a füle mellett. Juhász Mariska áhitattal hajolt
oda és irigyen és rajongva suttogta:

– Jé, igazán…

Stella Bella megnyálazta a mutatóujját és visszaragasztotta a helyére a
huncutkát, s az öklével ütögette, mig a lázadozó huncutka nyugodtan a
bőrhöz tapadt. Tovább magyarázott Juhász Mariska csacsi szemeinek:

– Én már kezdtem tanulni angolul az angol fiuval. Én tudok is angolul
most is, nem sokat, ájn pő. Az lett volna egy élet. C, nem bánom. Én a
végett lettem öngyilkos. Én nem haragszom az angol fiura, legalább volt
egy jó hónapom az októberi műsorban.

Olly Jolly elkezdett nevetni:

– Nini, megint sir.

Juhász Mariska dacosan nézett rá vissza, szemeiben állottak a könyek:

– Hát osztán. Én sirhatok, ha nekem jól esik.

– Ugyan ne adja a bankot édesem.

Juhász Mariska az ölébe tette a sárga rózsákat, lenézett közéjük.
Hallgattak mind a négyen az üres poharak, tányérkák, findzsák fölött a
villanyok és az utcán hóditó reggeli nap fájó és kiábrándult kettős
világitásában, ezek az éjféli teremtések, kisiklott eleganciájukban,
hibás szépségükben, a divatnak és a művészetnek bánatos karrikaturái,
férges ifju életükkel, isten báránykái. Vagy egy percig hallgattak mind
véletlenül, aztán Olly Jolly zörgetett a kis kanállal a poháron:

– Cigaretlit!

– Van nekem, fogja. – Stella Bella a riticule-jéből elővett egy doboz
cigarettet. – A főhadnagy az egész száz darabot megvette nekem a
szeparéban. Egyiptomi. Azt mondják civilben milliomos. C, felőlem? Én
nős emberekre nem sokat adok. Tessék drágám.

Juhász Mariska odafordult Stella Bellához:

– Kedves Stella Bella, maga olyan okos. Én nem tudom mit csináljak. Én
nem akarok itt élni, én nem tudom mért, nem tudom. Én elmennék
szerződésbe külföldre valahová, de nem tudok egy szót se csak magyarul.
És hova is lehet most menni, most háboru van.

– Hallja, mehet Bécsbe, Németországba, Romániába.

– Romániába, mondták. Elég ha magyarul tudok? Mondott az ügynök egy
helyiséget Brailában. Ott jó dolga legyen a magyar lányoknak. Sató dé
flőr, vagy flér, nem tudom. Én itt nagyon szenvedek, én elmennék.

– Nem flér, flőr. Tudja mit tesz?

– Nem tudom. Flőr az egy forint, nem?

Olly Jolly felkacagott:

– Ilyen egy hülyeség…

Stella Bella oktatta Juhász Mariskát:

– Flőr az egy virág. Az angol fiutól tudom. Flőr. Angolul van. Sató, az
kert. Virágos kert. Én különben táncoltam ott két hónapig ezelőtt négy
évvel, szépen kerestem, de én mindent elköltöttem. C, pénz. Törődöm én?

Juhász Mariska megint lenézett a virágokba, simogatta, rendezte a
rózsákat, tépdeste lefele a legkülső szirmokat, amelyek
hátrahanyatlottak a sárga rózsákról s gyüröttek voltak s már barna
foltokat kaptak. Trude La Duse festékes körmeit nézte, ásitott s azt
ásitotta:

– Ach Kinder… bin schläfrich…

– Jaj, Stella Bella, tudja… – lelkendezett hirtelen Juhász Mariska – én
hallottam még vidéken, régen, mikor az intézetben voltam, én hallottam
egy olyan szépet, vagy nem tudom, olvastam… a virágokról és a halálról.
Hogy valaki ugy lett öngyilkos, hogy bezárta magát a szobába csupa
virágok közé, nagyon, de nagyon sok virágot hordott az ágyába,
megvetette az ágyat és belehányta a sok virágokat, csupa szagos
virágokat, de végtelen sokat és mindenfélét, ojtott rózsákat, meg
liliomot, meg szegfüt, mályvát, bazsalyikomot, tubarózsát meg levendulát
meg mezei virágokat meg jószagu füveket, kenyérmorzsát meg istenfát,
istenfát meg még annyi mindent, nem tudom és belefeküdt arccal lefelé a
virágágyba a sok virágokba és csak ugy feküdt és ugy meghalt…




A SZABÓMŰHELY

A szabómühely fönn volt a földszint fölött, de nem az emeleten volt. A
szabómühely fölött ült az I. emelet. A szabómühely alatt üzlet élt a
földszinten, zajos és sürgős bolt, szapora, zord és fényes holmival
teli, mint a hat éves fiu képzelete. Kardok, katonaköpenyegek, bundák,
revolverek és revolvertáskák és gyulai táskák, távcsövek, sipok,
pánczéldarabok és lovaglóostorok, hátizsákok és czelluloid-térképtartók
és lámpások és vaskos zsebkések, óriási keztyük és galucsnik és
lábszárvédők és gummipárnák és gummikapucznik és teljes gummiköpenyek és
érmelegitők és kézipatikacsomagok és sweeterek és szöges botok és
öntöltőtollak és szines plajbászok és hegymászó czipők és ezüst, bronz,
arany és aranyozott érmek nyüzsögtek a polczokon, a pulton és a pult
üvegfedele alatt és a székeken és a kirakatban. A mühelybe csigalépcsőn
kellett fölmenni a boltból. A mühely alacsony, alig világos hely volt,
olyan volt, mint a padlás. A mühely közepén törpe asztal állott és a
törpe asztal körül ültek a szabók. Négy szabó ült az asztalnál, mert
minden szélénél ült egy szabó s az asztal négyszögletes volt. Mind a
négy szabónak az álla a mellén volt s az egyik lábuk a másikon ült. A
jobb könyökük kikiugrott és rángatózott s a tüjük csillant és csillant
az asztal felett. Egyszer-egyszer lassan ajkukhoz vitték a tüt és
elvonták lassan ajkuktól s ugy látszott, mintha megcsókolták volna.
Haloványkék csigavonalak ereszkedtek fölfelé az asztal négy széléről és
fönn a levegőben haloványkék tépések és hajfürtök uszkáltak s
gomolyogtak, siklottak, ölelkeztek és összementek és eltünedeztek a
mennyezet sötétsége alatt. A szabók czigaretliztek. Egyik a másik után
felvette a balkezével a maga czigaretlijét, szippantott egyet és
visszatette az asztal legszélére, a tüzével kifelé. Hihhh és huuuhhh, ez
a kétféle hang hallott felváltva a négy szabó szájából, a mint beszitták
és kiontották a füstöt. Az orrukból két lyukon eredt és futkosott és
folyt lefelé a füst, kékség nélkül, mint a köd és ködbajuszt és
ködszakállt csinált nekik egy-egy pillanatra.

Egy szabó a füstjéből mindig fölvette a fejét és igy csinált: eh, eh.
Eh, eh. Ennek a szabónak a mellében a tüdővész müködött, mint a
szerkezet az órában és pontosan szolgáltatta üzeme jelhangjait. Ez a
szabó olyan sovány volt, mint a rajz és a háta félkörbe ment és a képe
fehér volt mint a csont és szürke volt mint a hamu. A két pofacsontja
kiugrott és a pofacsontokra volt ráfeszitve a bőr s onnét beesve az
állkapcsokra huzódott. Bajusza ritka és szurós és vörös volt, orra éles
volt és áttetsző, mint a sápadt borostyán. Homloka nagy és szikkadt
volt, mint a halálfejé, vörös haja kétfelől kihagyott a koponyáján, csak
a középen ugrott fel és habarodott lefele a homlokára. Ádámcsutkája
darabos volt és ugy látszott, mintha egy kavicsot nyomnának a nyakából
kifelé. Inge szennyes színű volt, a gallér nem volt rajta, gomb nem volt
az ingben, s az ing két kemény táblája a mellén kidomborult ivben
kettéválva, s a sötét hasadékból vörös szőrök hajlottak ki, melyek néha
megmozdultak és mintha olyankor ők adták volna a hangokat: eh eh, eh eh.

A második szabó kicsike volt, sárga volt az arca, a fejbőre kopasz volt
és a füle és a nyaka is sárga volt és a két keze is sárga volt. A nyakán
oldalt egy hosszu forradás rángatózott. A két szeme zöld volt és olyan
nagy volt a két szeme, mintha feldagadt volna bámulatban, vagy mintha
nem ebbe a fejbe szánták volna, mert ennek a szemüregei és szemhéjai és
pillái kisebb szemgolyóknak feleltek meg, s ezt a két nagy zöld szemet
alig birták tartani és mikor ez a szabó lecsüngette a fejét, a két szeme
szinte kiesett, és mint két idegen, szorongva forgolódott és dermedt
ábránddal figyelt a szabó ölébe lefele.

A harmadik szabó inge alatt a hátán mintha egy szikla lett volna
elbujtatva. És mintha nem is kőszikla, hanem aranyércből vagy tiszta
ezüstből való szikladarab lett volna, amit érdemes hurcolni, s amit
veszedelem letenni egy percre valahol, mert ültében is görnyedt alatta a
szabó, a nyaka le volt huzódva és a feje alá volt bukva a melle
közepére. Kicsiny és ráncos arca volt ennek a szabónak és bajusza nem
volt, se szakálla nem volt, a bajusza helyett sürü ráncok voltak a szája
felett függőlegesen és szakálla helyett is ránczokkal voltak teli nőve
orcái. Haja göndör és száraz szinü volt és olyan volt, mintha csupa
bojtorjánnal lett volna sürün teliragadva a feje köröskörül.

A negyedik szabónak barna arca volt, de sápadt volt az arca, hát inkább
fekete volt mint barna és teli volt verve apró gödrökkel, mint a port
teliveri lyukakkal a záporeső. Haja fekete és bodor és fénylő volt és
egy hasitással kétfelé dült a fején. Bajusza is fekete és gazdag volt és
kétfelé sétált és egyszerre egyforma távolságban kihegyesedett és
megállott orcái fölött. Szemöldökei is feketék voltak és két ívük erővel
nekifutott egymásnak és az orra fölött mohón összekapaszkodott. A
szabónak az egyik lábszára, amelyik a másik térdéről lelógott, vékony
volt, mintha pipaszár lenne a bő nadrágszáron belül és ezen a lábon a
cipő is másforma volt, mint a másik cipő, amelyik a padlót nyomta. Emez
a cipő karcsu volt, mint valami kisasszonyé és magasabb volt a sarka,
mint akármilyen kisasszony czipőjének. Az asztal széléhez emellett a
szabó mellett egy kézimankó támaszkodott, komótos félholdforma fogóval,
s a fogó ragyogó barna viaszkos vászonnal volt behuzva.

A szabók mind a négyen ingujjban ültek és ingujjuk fel volt hajtva
könyökükig és alsó karjaik soványak voltak és szárazak és szőrösek
voltak és ugráló és izgő-mozgó kézfejeik is szőrösek és szikkadtak és
fakó fehér szinüek voltak. Mellényük nyitva volt és kétfelé esett le két
hónuk alatt. Nadrágjaik puhák és fonnyadtak voltak és a szélük rojtos
volt és hátul a derekukon a csattok nyitva voltak és lecsüngöttek.
Czipőik füzősek és gombosak és czugosak voltak az asztal alatt, kié
milyen, s a füzősben nem volt füző s a gombosban nem volt gomb s a
czugosban el volt halva a gumiczug. Kabátjaik a székek hátára voltak
akasztva, nyakuk le volt és ujjaik gyürötten és laposan és egy kicsit
előre nyulva lógtak. Nem volt egyszinü és egyszabásu az a négy kabát, de
más szinünek és más szabásunak se látszott egyik sem, olyanok voltak a
kabátok, mint fivérek, a kik nem hasonlitanak.

A négy szabó ölében kabátok darabjai hánykolódtak, ujjak és derékrészek
és nyakak. Egyik szabó beférczelt, a másik szabó kifércelt, a harmadik
szabó gombot varrt, a negyedik szabó nyakat tüzdelt. Az anyag szökellt
és hintált és bukfenczezett a szabók szapora keze közt. A
czigarette-eket sebesen kapták fel és sebesen tették le.

Az alacsony asztalon aranyzsinórok vonaglottak és arany és sárga szegély
hullámzott és piros és kék és zöld és viola hajtókák rikitottak és fehér
és ezüst medveköröm világitott köztük. És mindenfelé sürün és
rendetlenül réz- és paszománymakkok és gombfogók paszományból és
aranyszin nagy és kicsi gombok, a melyeken golyócskák és távcső meg
vadászkürt meg számok meg reczék voltak. És arany és ezüst és fehér
selyemszövésü csillagok meg czelluloidcsillagok meg csontcsillagok
fénylettek és sápadoztak és szurkáltak összevissza az asztal portékája
közt, krétaporban, czérnagombolyok, czentiméterek, üres kis katulyák vas
nadrággombok, csattok, pántok, zsebleffentyük, bélésdarabok,
vattapelyhek, gyufaszálak, gyüszü, zsebóra, plajbász, cigarette-papiros
és hamu közt és minden lim-lom társaságában. Az egyik szabó előtt
zöldszinü szögletes papírzacskó volt, fel volt szakitva és vékony fekete
dohányszálak álltak fel belőle.

A padló pedig teli volt kitépett férczekkel és elgázolt
cigarette-végekkel és posztófoltokkal és béléshulladékkal. A falnál
pedig a homályban állott a vasalópad és hosszu kemény zsákpárnák
hevertek végig rajta és a vasalópad szélén egy üveg benzin állott
rongygyal bedugva és a vasalópad másik szélén állott a vasalónak
háromlábu kicsiny tartója és azon ült a vasaló és a vasaló alját oldalt
fujkálta egy hosszu csőből sok piczi lyukon át a kék és fehér gáz sebes
suttogással. A vasaló ült és sápadt és kékült és ült mocczanat nélkül. A
vasalópadon egy másik vas is ült e mellett, alacsonyabban, hidegen és
békén. És a susogó gáz csöve felment a falra és a falon magosra kuszott
és a sötét mennyezett alatt körülszaladt és egy szögletben kiszökött. És
a homályos falon a vasalópad felett fogas fogai meredtek ki feketén és
kék és szürke és zöld és barna kabátok és nadrágok csüngtek a fogasról
szorongva és árnyékolva egymást.

És a vasalópaddal szemben a másik falnál állott a varrógép, amelynek
kereke világosan ragyogott és dereka sötéten csillant, mint egy sötét
hal teste, mikor elvonaglik egy hullámból a másik hullámba. Egy nagy
virágozott S betü állott a sötét testen aranyfénynyel és utána öt kisebb
arany betü ment: inger. A varrógép előtt szék állott, a széken kék kabát
feküdt behajtva. A kék kabát mellén egy fehér fércz volt hosszu nyolczas
szám alakjába kunkorodva, a milyennel a végtelent jelzik az algebrában.
A varrógép mellett az ablak világosságában állott a derékmodell, annak
sima sárga testére sötétbarna dolmány illeszkedett, de ujja nem volt a
dolmánynak, ott feszitett fej, karok és lábak nélkül, és az ablak
mellett a falon nagy tükör volt, a mely sápadt volt és fényes volt mint
a tenger holdfénynél.

És a csigalépcső ropogott fölfelé piczi zörgésekkel együtt és a
szabómühelybe ugrott az uhlánus hadnagy. És a tüdővészes szabó felállott
és ugy csinált: eh, eh. A többi három szabó még lejebb dugta a fejét a
mellére és fölvették cigarettejüket és egyszerre szivtak: hihhh és
egyszerre fujtak: huuuhhh. És a tüdővészes szabó fölemelte a székről a
kék kabátot és kitárta és az uhlánus levetette az ő kék kabátját, a mely
nem volt olyan kék, mint a másik és a tüdővészes szabó a háta mögé ment
és az uhlánus hadnagy is kitárta két fehér karját és a tüdővészes szabó
ráadta ezt a kék kabátot. És az uhlánus hadnagy a tükör elé ment és
nézte és a tükör is nézte az uhlánus hadnagyot. És az uhlánus hadnagy
keze begombolta a kék kabátot a testén és fel-fellélegzett és tapogatta
a mellét és a derekát és hátranyult és kiforditott tenyerével simogatta
a hátát és a vékony aranyrojtokat, a melyek a derekán csüngtek hátul. És
megsimogatta karjait, jobbkezével balkarját és balkezével jobbkarját. És
féloldalt fordult és derekát felhuzta és ugy nézte a tükröt és
megsimitotta balvállát, a melyen arany zsinór fénylett. És megforgatta a
fejét és fogdosta a nyakát. És egyenesen állt megint és felhuzta magát,
mintha nőne és elváltak ajkai és fogai közül vidor gyorsasággal futott
elő: sz, sz, sz, sz, sz, sz, sok sz hangja, dallamos váltakozással. És
fogai fehérek voltak és ragyogtak, mint a fehér gyöngyház és ajkai
pirosak voltak, mint a tulipánt és arcza diószin és rózsaszin volt és
szemei kékek voltak, mint a tisztaság és haja gesztenyeszin volt és
fényes volt, mint a fü. És keze világos volt és érdekes volt mint az
élet és körmei szine olyan volt, mint a kukoricza-szemek szine. És
dereka olyan volt, mint a szilfa és lábaszárai ugy jöttek fel, mint az
erőnek két ága. És járása olyan volt, mint a szüz vadállat elindulása az
őserdőben. A tüdővészes szabó odahajolt az uhlánus hadnagyhoz és
körmeivel lekapta a balmelléről a férczet, amely ugy kunkorodott volt,
mint a végtelen jegye.

És az uhlánus hadnagy megfordult és lelépett a csigalépcsőre és a lépcső
ropogott és az uhlánus hadnagy lejebb tünt minden roppanással és letünt
a dereka és a válla és a feje is egészen. Az uhlánus hadnagy hazament a
lakására és azután fiakkeren a pályaudvarra ment és a pályaudvaron a
vonatba szállt és a vonatban ült egy éjszaka egy nap. Akkor átszállott
egy másik vonatba és abban is ült egy nap, egy éjszaka. Harmadnap reggel
kiszállott és szekéren ment és lóháton ment és egy faluba érkezett. A
faluban bement egy házba és kijött a házból, lóra szállt és kiment a
faluból és bement egy erdőbe és átment az erdőn és mikor kiért az
erdőből a levegőben feléje repült a halál és azt suttogta repülésében:
fiú, fiú, fiú, és beleröpült az uhlánus hadnagy kabátjába és az uhlánus
hadnagy attól a pillanattól kezdve többet nem élt.

A szabók meg ott maradtak volt a mühelyben és a hogy az uhlánus hadnagy
letünt a csigalépcsőn, ők egymásután fölkapták a fejüket és letették a
tüt és fölemelkedtek, mint a kik elvégezték a munkát. A törpe ablak
nyitva volt és a szabók odaállottak az ablak elé együtt és lenéztek az
ablakon. Az ablak hátra nyilt a mellékutczába és onnan az ablak mögül
egy néma udvarba lehetett látni. Az udvarban ócska vasrakás volt egy
sarokban meg egy nagy ferslóg, a másik sarokban hordók állottak és
szétesett abroncsok hevertek a földön és a szomszéd ház tüzfalának egy
létra volt támasztva és ajtók voltak a falhoz támasztva és fakó gerendák
feküdtek a földön és egy mésszel megkeresztezett szintelen téglarakás
állott az udvar közepén és köröskörül tört téglák hevertek. És a
szomszéd ház tüzfala fekete volt és a falon magasan egy óriási Ó volt
mészszel felirva. E fölött volt az ég és az ég égszinkék volt és az égen
voltak a felhők, mint kifutott rózsák, mint összegyült és elmosódó
pillangók, mint lelapitott és ellágyult gyöngykagylók, mint meggyuladt
selyemkendők. A tüzet a nap adta ezeknek a felhőknek és az ég kékségének
is tüzet adott, a mitől tündöklésben volt az egész kékség és tüzet adott
a nap a szabómühely törpe ablakának is, a mely ki volt támasztva, s a
közepén lángolt a nap, mint a csók. És a mühelyben már sötét volt.

A tüdővészes szabó odalengette magát a vasalópadhoz, felkapta a tüzes
vasalót és rángatta a vasalópárnán és a vasaló csattogott és a
vasalópárna sistergett és a vizes vasalórongyok gőzölögtek és
szakadoztak rajta és a szabó lógázta és ringatta magát és orczái égő
pirosak lettek és a vörös haj rázódott a feje tetején előre-hátra és
szája kinyilott és a melléből muzsika hallott, mint a zenélőórából.

A sánta szabó felkapta a kézimankót és a karjára kapta vékonyabbik lábát
és elkezdett szökelleni köröskörül féllábon és kézimankóval az asztal
körül és röhögött és nyeritett, mint a csikó és csókolgatta a karján a
czipője orrát.

A Basedow-szemü szabó összenyomta pilláit és megint kinyitotta és megint
összenyomta és megint kinyitotta és két zöld szemén ott voltak a felhők
szinei mind és sárga arczán is ott ragyogtak a szinek, mint a szivárvány
és előbbre és előbbre tartotta a fejét és mosolygott és kezei feljöttek
és ujjai reszkettek és begörbültek.

A pupos felhuzta az orrát és felforditotta a szemeit és leguggolt és
ugrált egy helyben és az inge lebegett a pupja felett. És még lejjebb
guggolt, ugy hogy szinte ült a padlón és emelgette és ringatta magát és
összehuzta szemeit és kitátotta a száját és azt mondta: há, há, há és
orczáin édes borzadály és szörnyeteg kéj vonaglott. Azt élvezte magában,
hogy ő majd elutazik a Niagara-zuhataghoz és a Niagara-zuhatag alá
tartja a pupját.




ZSEBKENDŐ

Este féltizenegykor üde társaság nyomult be a kávéházba. Két ötven-ötven
évet jelző ur, két bizonytalan koru nagyságos asszony, egy idősebb
uriasszony és egy könnyü urleány. A két ur vállán látcső tokja lógott. A
hölgyek kezén fehér keztyü volt, s puffadt s pazar reticule-öket
emeltek. Egy páholy népe volt, mely magával hozta az öltözeteken, az
arcokon és a szemekben a szinházi est polgári hevületét s ünnepiességét.
Alkalmasint még éjfél előtt haza akartak kerülni, azért szánták el
magukat a hideg s gyors kávéházi vacsorára. A hölgyek szemében az ilyen
kávéházi vacsorának valami kis lumpolási jelentősége is van, talán ők
kivánták ezt a könnyed és takarékos rendetlenséget. Egypár lépésnyire
hatoltak be a szórakozottan zugó kávéházba, az első asztalnál
megállapodtak, az egyik ur előrelépett s az arra gyalogoló pincérnek
megérintette a karját.

– Kaphatnánk egy szabad fülkét?

– Azonnal nagyságos uram, utána nézek.

A pincér végigsietett a kávéházon, jobbra és balra csavargatván nyakát.
A társaság azalatt egymás felé fordulva állott, a hölgyek idegenkedve,
szinte ellenségesen irányitottak egy-egy pillantást a közönség közé. A
pincér visszafelé tartott, a balkarját oldalt kinyujtva s a baltenyerét
kifeszitve:

– Itt hátul balra nagyságos uram.

A társaság óvakodó pillantásokkal elvonult az asztalsorok között
arrafelé, végigmentek a fülkék előtt, mind teli volt. A legutolsó is. A
legutolsó fülke előtt egy asztal üresen állott. Az urak megállottak és
rosszindulattal néztek széjjel. Egy másik pincér ott termett az üres
asztalnál, hátraugratta a székeket és leteritette fehérrel a
márványasztalt.

– Hol van itt az az üres fülke?

– Üres fülke nincs, nagysásuam, ez az asztal lesz teritve,
méltóztassanak helyet foglalni, vacsorát méltóztatik parancsolni?

Az egyik ur mégegyszer körülnézett, végigusztatta a szemét a fülkéken,
azután egymásra néztek mind és ajkaik nyiltak és csukódtak egy darabig.
Megbeszélték, hogy itt is egész jó lesz. Azután kibontakoztak és
kinyiltak a bundákból és lágy köpenyekből és rövid széktologatás után
körülülték az asztalt. A bundákat, köpenyeket, kalapokat egy nyavalyás
kis vörös ember vitte még hátrább, a ruhatár felé, mintha boglyát ölelne
s ugy ment előre, mint aki rémülten hátrál.

A pincér litografált étlapot tett az egyik nagyságos ur elé.
Előrehajolt, figyelt, biccentett a fejével, aztán elsietett. Az egyik
nagyságos asszony az ölébe vette reticule-jét, piciny arany tükröt vett
ki belőle, s lenézett bele s megütögette az ujjaival a haját homlokán és
halántékain. A másik nagyságos asszony gyöngyházas lorgnont huzott elő,
körülforgatta a fejét s közben vezette a szeme előtt a lorgnont. Egy
főhadnagy, aki a harmadik asztalnál ült, kissé fölemelkedett s lefelé
rántotta a fejét. A nagyságos asszony visszabólintott s:

– Ki is ez a főhadnagy, ott, abban a társaságban, nem tudjátok? –
kérdezte az urleánytól, aki az asztal végén ült.

A hölgyek arra néztek, a főhadnagy megint köszönt, mind visszaköszöntek,
a két ur is, kissé elkésve. Az urleány fölhuzta a derekát s egy picikét
megrázta szőke fejét.

– Ja, ez a doktor Galamb. Az ügyvéd – mondta az egyik nagyságos ur.

– Nézd, nem ismertem meg – szólott a lorgnonos nagyságos asszony.

– Galamb főhadnagy, de hiszen az elesett – gyanakodott a másik nagyságos
asszony.

– Igen? A Galamb doktor elesett? – élénkült az idős urnő.

– Az aki elesett, az az öccse volt ennek. Ez a Tivadar. Az volt a Jenő –
mondta a másik nagyságos ur.

– Tényleg, tényleg, ez a Tivadar – mondta a lorgnonos nagyságos asszony.

– A másik is valami doktor volt – emlékezett az egyik nagyságos ur.

– Doktor jurisz, bankban volt különben – mondta a másik nagyságos ur.

– Aha, aha – fejezte be az előző nagyságos ur.

Vacsoráltak, kellemes apró zörejekkel. Hideg csirke, sonka, fölvágott,
tea, barna sör, kugleres üvegtál, apró ecetes uborka s mustár volt az
asztalon. Vacsora közben azokról a dolgokról beszéltek, amiket
fogyasztottak s általában azokról az ételekről és italokról, amelyeket a
kávéházban kapni lehet. Azután a darabról beszélgettek, amelyet ma este
megnéztek és a szinésznőkről és a szinészekről, akik a darabban
játszottak. Azután a többi szinházról beszélgettek s a többi szinház
egyes szinésznőiről és szinészeiről s egy mozidarabról is, amely
állitólag remek legyen és amelyet ők még nem láttak.

Azután a pincér elszállitotta az asztalról a tányérkákat, csészéket és
üvegeket. Azután az uraknak kapucinert hozott. Azután egy féltucat nagy
kemény táblába tett ujságot hozott, képes hetilapokat és divatlapokat, a
térdével odaugratott egy üres széket az asztal sarkához s leejtette rá
az illusztrált lapokat. Az egyik nagyságos ur három kockacukrot tett a
kapucinerjébe, a másik nagyságos ur csak egy kockát. Ugy itták. A
kávénál rá is gyujtottak, egyik a másik tárcájából, az egyik nagyságos
ur aranyos végü cigarette-re, a másik nagyságos ur szivarra. Jó darabig
tartották nyitva egymás felé tárcáikat. Az egyik nagyságos urnak
hosszukás, lapos aranytárcája volt, a másik nagyságos urnak nagyobb,
puffadt, krokodilusbőrből való tárcája, amelynek aranyzárja volt s a
tárca sarkában kivül háromszögletü arany boritás volt a monogramm
részére. Előhuzgáltak és visszasülyesztettek a tárca rekeszeiben egy-egy
szivart, cigarette-et, csupa különlegességet, s elmesélték, honnan,
milyen összeköttetések segitségével s milyen áron szerzik ezeket a
kitünő specialitásokat, amelyeket ma sehol nem lehet kapni. Azután a
miniszterelnök beszédével foglalkoztak, amelyet délelőtt mondott a
képviselőházban. Azután áttértek közgazdasági dolgokra és azokról
diskuráltak. Az idős urnő mereven ült egy kinyitott szépirodalmi lap
fölött, lassukat pillantott, a szemhéjai félpercekig lenn maradtak, s
mikor föl-fölnyitotta a szemét, a szemben ülő nagyságos asszony haját
nézte mozdulatlan tekintettel. A két nagyságos asszony meg az urleány a
Wiener Chic cimü nagy divatlap ábrái fölött hajoltak össze, a divatlap
jobbra és balra fordult el a kezeik között, ilyenkor a hölgyek fejei is
jobbra meg balra voltak hajolva. Élénken tanakodtak s gyöngéd és ügyes
gesztusokat csináltak, egyszer-egyszer ugy tettek, mint a keleti
táncosnők, akik a kigyókat utánozzák, karjaikat föl-fölemelvén könyökből
és leeresztvén, s kézfejeik hátrahanyatlanak csuklóikon s minden ujjuk
külön remeg és vonaglik.

– Én ismerem az angolokat, – mondta hangosan az egyik nagyságos ur a
másiknak – én éltem köztük, én mondhatom, hogy ismerem őket. Ez a
törvény ott nem fogja tartani magát. Egy angol polgárt nem fognak
presszionálni. Én az angol kabinetnek nem adok egy hónapot. Hogy? A
munkások. Hát én ismerem az angol munkásságot is. Én elég sokáig voltam
kinn Angliában. Én, kedves barátom…

– Szerintem – szólt bele a másik nagyságos ur.

– Kedves barátom, Németországnak mindene megvan, én a német szaklapokat
rendszeresen olvasom, én kérlek mondhatom, hogy a legalaposabban
tájékozva vagyok. A németek kérlek ma már mindent előállitanak. Én…

– Szerintem kedves barátom, – mondta a másik nagyságos ur – ez a dolog
még cirka két évig eltart. Az emberanyag szerintem…

Egyenesen és derülten néztek egymás szemébe, mégis bizonyos egyenletesen
visszatartott tekintettel, mint az olyan régi jó ismerősök, akik egymást
kedves barátomnak szólitják, tegeződnek, foglalkozásuknál, vagyoni,
társadalmi, családi viszzonyaiknál, felfogásuknál fogva tökéletesen
konveniálnak, de szivükről és a halálról soha nem beszéltek egymásnak.

– Én kedves barátom, biztosithatlak, hogy az emberanyag…

– Szerintem is kérlek, az emberanyag…

– A mi emberanyagunk… az ebberanyag…

Ez a nagyságos ur itt fölkapta a fejét és szipákolni kezdett.

– Szerintem is kérlek – nézett föl rá a másik nagyságos ur – az
emberanyagunk olyan kiváló és annyival különbb…

Az első nagyságos ur nem hallgatott oda, tapogatta a zsebeit a
smokingján, benyult a belső zsebbe, a nadrágzsebeibe nyult, és csak
szipákolt és megint a smoking zsebeit ütögette és igy feltartott fejjel
az egyik nagyságos asszony felé fordult:

– Fiam, adja csak ide a zsebkendőjét.

A nagyságos asszony a nagyságos urra nézett:

– Tessék fiam?

– A zsebkeddőjét kérem fiab egy pilladatra. Diccs dálab a zsebkeddőm –
mondta halkan a nagyságos ur, s e közben hátraszegett nyakával messziről
olybá tünhetett, mint aki valami gőgös kijelentést tesz.

A nagyságos asszony hamar kiszabaditott a reticule-jéből egy kis lágy
fehérséget s odaadta gyorsan a nagyságos ur kezébe, mintha egy kis havat
csent volna bele.

– Nem hozott zsebkendőt? – mondta utána nyomott hangon.

A nagyságos ur fölemelte a pici zsebkendőt, egy rövidet dudált rajta,
megdörgölte vele az orra hegyét és lekefélte vele kurtára és sötétre
nyirott szürke bajuszát.

– Köszönöm fiam – sugta és visszanyujtotta a nagyságos asszonynak az
asztal alatt.

– Csak tartsa magánál fiam – mondta a nagyságos asszony. – Hol a
zsebkendője?

– A bundámban lesz, vagy a páholyban felejtettem. Vagy künn hagytam az
asztalon.

Az urleány a nagyságos ur gömbölyü és kifényesitett kopaszságát nézte
szórakozottan, mintha csak odatévedt volna a tekintete és egészen másra
gondolna. Aztán fölnézett a kávéház plafondjára, a feje fölött a festett
mennyezeten lecsukott szemü, mosolygó nimfa nyugodott a füsttől kissé
fakó kék hullámokon. A kávéház plafondja fölött, ki nem számitott
magasságban a hideg és annyira csodálatos mennybolt borult ezalatt
végtelenül, vakon fénylő holdjával, a csillagok sürü, néma
csililingjével és az éj regényes felhőivel. A billiárdasztalok felől
egyforma időközökben hangzottak a könnyü csattanások. Az urleány
visszanézett a divatlapba s oldalt hajtotta a fejét.

A két nagyságos ur egy darabig még beszélgetett az emberanyagról, a
központi hatalmak emberanyagáról és az entente emberanyagáról. Azután az
a nagyságos ur, aki a zsebkendőjét nem találta, előhozta a zsebkendő
ügyét és derülten diskuráltak egymásközt arról, hogy a szórakozottság
milyen nevetséges apró bajokat csinál az embernek. A másik nagyságos ur
visszaemlékezett garçon-idejére, mikor sokszor előfordult nála, hogy
elfelejtett zsebkendőt tenni a zsebébe, s olyankor egy kis fehér
serviette-et kért a pincértől a kávéházban s azt tette zsebre s aztán
szépen visszahozta kimosva és kivasalva. Ezen az emléken jóizüt
nevettek.

Azután aranyóráikat nézték meg és összehasonlitották az időt, amely mind
a két órán egyforma pontosan háromnegyed tizenkettőt mutatott. Azután
fizettek, a társaság fölkelt, fölvették a bundákat s a köpenyeket és az
asztalok közt elvonultak az ajtó felé. A forgóajtóban összetorlódtak,
tessék, menj fiam, tessék, parancsolj drágám, párdon, tessék mama,
pádoon, parancsolj kérlek, kérlek, csak… – s elmultak a kávéházból.




A VAK ASSZONY

Ez a vak asszony a Kerepesi-uton állott, a Rókus-kórház falánál.
Hatósági engedélylyel állott ottan egy helyben reggeltől estig. Hogy a
hátát odatámasztotta a falnak, azt már saját maga engedélyezte magának.
A vak asszony fekete ruhában volt, a fekete kendő lapos volt a feje
tetején és a szemöldöke fölött vizszintesen zárta el a homlokát, mint a
szent nőknek a képeken. Vékony meggyfapálcának görbe fogóján tartotta a
két kezét, a balkeze volt alul, a jobbkeze felül. A meggyfapálca
egyenesen állott térdei előtt, mintha a kövezetből nőtt volna fel. A
fekete szoknya leért a kövezetre és a vak asszony cipőinek az orra hegye
se kukkant ki a szoknyája alól. Lapos volt a vak asszony, alig foglalt
el valamit a fal mellett a levegőből. Olybá tünhetett a falon, mint a
papiron a préselt virág, amely meg van száradva és el van sötétülve. A
vak asszony lefele nézett a kövezetre. Egyszer-másszor nyitotta a száját
és azt mondta:

– Szabad kérnem szegény világtalannak.

A déli órában, amikor csengett a harang a Rókus-templom tornyában, egy
kicsi szöszke lány jött oda mezitláb, levette a vak asszony jobbkezét a
meggyfapálca fogójáról és elvezette a vak asszonyt ebédelni a
Koszoru-utcába. Két órára megint ott állott a vak asszony a falnál és
elébe szólt a lépéseknek:

– Szabad kérnem szegény világtalannak.

A jobbkezét levette a bal kezefejéről és kitartotta a tenyerét. A pénzt
a szoknyája zsebébe ejtegette. Térdig érő zseb volt belevarrva a
szoknyájába, mint a piaci kofáknak. Az ilyen zsebeket ugy kell varrni,
hogy mindig meg tudjanak felelni a követelményeknek. A vak asszonynak is
olyan nagy zsebeket varrtak hogy valahogy ne kelljen egyszer azt mondani
neki ott az utcán: Köszönöm, a jó isten áldja meg, de már igazán nem
tudom hová tenni, nézze, hogy teli van a zsebem. A háboru kitörése óta
több suly esett egy nap alatt a vak asszony zsebébe, mint annak előtte.
A sziv nem igen lett több a városban, inkább a babona lett több és a
zsugoriság lett kevesebb és a pénz lett talán több az embereknél. De
voltak napok és hetek, mikor egész nap alig jött össze egy korona a vak
asszony zsebében. Olyankor volt ez, amikor a főpincérek, a rikkancsok, a
kalauznék, a kocsisok és az utasok keservesen szidták az aprópénzt, amit
senkise tudott előszedni.

A vak asszony jobb keze egy-egy pillanatban levált a balkézfejről,
amelyet a bot felett melegitett s tenyérrel fölfelé előnyult
bizonytalanul, mint a falusi iskolás gyerekeké, mikor pelágát kapnak. A
vak asszony jobb kezének ez az előrenyulás volt a főfoglalkozása, mint
ahogy a spanyol táncosnő kezének az életben a castagnette-et kell
nyomogatni leginkább s felrándulni a táncosnő feje fölé s reszketeg
kitartással, az ujjakat külön-külön vibráltatván a kéjnek elhanyatló
ritmusaival ereszkedni hátra a táncosnő dereka mögé. Sokszor volt ugy,
hogy a vak asszzony olyan pillanatban nyujtotta a kezét, mikor senki se
ment el előtte, vagy hogy félretartotta a kezét, nem pedig szembe az
adakozóval, mikor az adakozó megállott és az aprópénz zörrent nála.
Talán megzavarták a vak asszonyt az összevissza sürü lépések a járdán s
a Kerepesi-ut örök zürzaja. A vak asszony minden lépést hallott a járda
kövén és mind külön hallotta a magas női sarkokat, a szegelt talpu
bakancsokat, a fáradt civilcipőket, a mankók sete ütődéseit, a nyugtalan
sarkantyukat, a lusta falábat és a pici vastalp koccanását és a
gyermekek facipőinek kalapálását és surolását a kövön és a botok és
ernyők kip-kopját. És mind hallgatta a villamosok kerekeinek zugását és
csikarását az uttesten és a csengő lázadó zaját és a kocsivezető öklének
hangját is hallotta, mikor ráütött a csengőre és a szijjakat is
hallotta, mikor a kalauznő ráncigálta a villamosban. És a gebék patáit
is hallgatta s mögöttük a konflis kerekeinek kelepelését és a postakocsi
vasas zördülését és a stráfkocsik nehéz dörgését és kerekeik ugrálását
az uttest kövein. És az automobilok sziszegését és vonitásait is
hallgatta és gummitalpaik sima huzását is, ami mintha kivasalta volna a
kövezetet és ennek a hangja jól is esett a vak asszonynak. És hallgatta
az ugatozó kis kutyákat és az elhullajtott barackmagokat és az ujságok
siető lapozását és a köhintéseket és a verebek csivogását az ágak körül
és a szelet is hallgatta, mely felriasztotta utjában az utcai fa
lombozatát és az ablakokat is hallgatta melyeket a Rókusban kitártak és
kikapcsoltak. És az emberek szavait is hallgatta, a kocsisok hü-hóját, a
rikkancsok üvöltő hireit és a csetepatét, ami minden percben kitört
előtte a villamosmegállónál: nem látja hogy nincs hely engessenek
engessenek kettő leszállt jaj a gyerekem ne nyomjanak Jézus vigyázzon
nahát de kérem tartsa a száját majd szólok a rendőrnek mama mama hagyjon
már tessék leszállni addig nem inditok megőrül az ember.

És a járdán jövőmenő szavakat is mind hallgatta a vak asszony, a
panaszkodást, a hizelgő duruzsolást, a vitatkozást, a nevetgélést, a
fütyörészést, és hallgatta ha ketten mentek és egyik mesélt és a másik
igy csinált: c c c és hallotta a sóhajt, ha valaki magában ment el és
felsóhajtott.

A vak asszony a földre nézett és mindent látott, mert hallani olyan volt
neki, mint látni és ő többet látott, mint akárki az utcán, mert ő, a
földre nézvén, sötétséget látott és a sötétségben éppen ugy benne van az
élet, mint a fehérben a szivárvány minden szinei. A vak asszony az
életen kivül, vagyis azon tul mindig látta a halált is, mert ő nem is a
földre nézett, hanem a föld alá, ahol sötét van. A vak asszony egyszer
másszor egy kicsit feljebb emelte fejét, aztán még mélyebbre konyitotta
le, mintha el akarna aludni.

A vak asszony ugy állott a falnál, mintha mindig mélyen el volna merülve
és mintha nem érdekelné az egész sürgő-forgó világ és mintha ő maga se
érdekelné magát, mintha nem lenne azonos ezzel a vak asszonnyal, mintha
tul volna magán és mindenkin és mindenen. Feje mindig ugyanolyan szögben
volt lehajolva s arca változatlan volt, csak pillái lebbentek és
lebbentek. Mint valami főnöknő, vagy mint egy külön párka, ugy állott a
nagy sárga fal mellett és mintha nem is ő maga szólott volna, mikor
csendes és érzemtelen hangja előjött:

– Szabad kérnem szegény világtalannak.

A vak asszony, aki mindig csak lefele nézett, egyszer egy e te nagyon
megkivánta a halált. Semmi más azon nap nem történt vele, aznap is csak
vak volt és a Rókusnál állott. A halálra való vágy ugy éri a föld
teremtéseit, mint a fuvó szél, véletlenül, természetesen. Olyan az, mint
a kirándulás vágya nyáron, mint a boldogság vágya az ifjuságban, olyan
az, mint a tengerre való vágy a félszigeten, mint a szabadság vágya a
fogházban.

Tizenegy órakor előjött a kicsi lány mezitláb, hogy hazavigye a vak
asszonyt. A kicsi lány apja a harctérre ment, az anyja Csepelre járt
dolgozni a lőszergyárba, ő nála volt a vak asszony koszton és
kvártélyon. A kicsi lány rátette hideg kicsi kezét a vak asszony
csuklójára.

– Jöjjön – mondta neki s utána cuppant egyet a nyelve. Cukor volt a
szájában.

A vak asszony elvált a falról és előre tette a meggyfapálcát és elindult
utána. A Rókus tornyában zendült az óra. A vak asszony keresztet vetett
és egymáshoz rebbentette száraz ajkait. Egypár lépést mentek, a vak
asszony megállott és megfordult és magával huzta a kicsi lány kezét. A
kicsi lány nem akart elmozdulni.

– Gyere vissza – mondta a vak asszony a kövezetnek.

– Hova akar menni?

– Gyere csak. Sétáljunk.

– Sétálni akar? – unta a kicsi lány és engedte magát visszafele vinni.
Mentek és hallgattak, mert nem is szoktak az uton egymáshoz szólni.
Mellettük egyesével, kettesével siettek el nők, emberek, meg csapatosan
sétáltak. Az uttesten egyenként kalapáltak el a kocsik. A kávéházból
édes és erőszakos muzsikálás hallatszott. A vak asszony a Kossuth
Lajos-utca sarkán megint szólott a gyerekhez. Azt mondta:

– Jó idő van.

Igazán jó idő volt, a sötétségben szél kerengélt, amely őszi és tavaszi
szél volt egy személyben. Langy levegő volt, friss kopogással volt teli
a járda s a könnyü hangulatnak hangos szavai repkedtek, kacagás
göndörödött és kedves kis meleg sikolyok menekültek. Mikor a Kossuth
Lajos-utca végire értek, a Dunapartról is finom szép hegedülés jött,
hátulról is szólott a vak asszony után a kávéházból a banda zenéje. A
vak asszony már itt másféle muzsikát is hallgatott, azt, amit a Duna
játszott. Az Eskü-téren jobban fogta a kicsi lány kezét:

– Felmenjünk a hidra. Egyet járunk a hidon.

– A hidon? – visszhangzott a kicsi lány nyügösen, mintha bántanák. De a
hidnak ő is rögtön örült, késő este elmaradni s ezen a szép hidon lenni
olyan ujság volt neki s olyan idegen és ünnepi dolog, olyan szerencse,
minő még nem is hizelgett neki az ő kevéske életében. Nem mutatta ki,
hogy örül, mert ellensége volt a vak asszonynak.

A vak asszony egy nagyot lélegzett, mikor észrevette, hogy a hidhoz
értek, olyan nagyot lélegzett, mint egy hosszu sóhajtás. Rángatta a
kicsi lány kezét:

– Vegyél ki a zsebemből négy krajcárt. Leteszed az ember elé a
kasszánál.

A kicsi lány belenyult a mély zsebbe, morzsolta egy kicsit a pénzt, hat
krajcárt markolt ki.

– Itt van, – mondta dacosan – négy.

– Jó – suttogott a vak asszony és felnézett az égbe. – Elveszed majd a
két bádogot.

– Miféle két bádogot?

– Akit az ember ád.

Odamentek, a kicsi lány letett négy krajcárt, kettőt visszaszoritott a
markába. Felkaparta a márványról a ké hidjegyet és megnézte őket, mert
érdekelték. A vak asszony lehajtotta már a fejét és a meggyfabot
elindult előtte. Egy másik bácsi rögtön belemutatott egy nagy perselybe
és rámorgott a kicsi lányra. A kicsi lány megijedt, beledobta a két
bádogot a perselybe. A vak asszony huzta a kicsi lányt, szaporábban
lépett, mint ahogy szokott és ugy látszott, mintha itt ő tudná jobban a
járást. A meggyfapálcával kétfelé nyulkált, mert érezte a vaskorlátokat,
azután megint feltartotta a fejét és a közepén ment a betonjárdának,
egyenesen. A hid közepéig értek. Oszlopa volt ott a hidnak, a vak
asszony az oszlopnak tartott és megállott előtte, mielőtt nekiütődött
volna. Elengedte a kicsi lány kezét. Egyenesen állott és az eget
figyelte, melynek kékségén más kékek illantak, könnyebb, boldogabb
kékek, éji felhők. Ugy futottak, mint álomra az álom és csillagokat
árnyékoltak és dugdostak utjokban. És utánok rózsa és viola gyapjak
gurultak az égen, amelyek beleakadtak a gyémánt csillagokba s tépődtek
és foszlottak rajtuk és elmaradoztak bájos rongyaik egymás után. A vak
asszony nézte s látta is talán, talán emlékezett rájuk, vagy kitalálta
őket és épp olyan szépeknek tudta látni az est fellegeit, mint amilyen
szépek. A hold föllengett a Gellérthegy fölött és megsimogatta ezüst
fénnyel a vak asszony orcáit. A vak asszony arca érezte a holdfényt és
vontatottan elmosolyodott A kicsi lány a Duna-partot bámulta, ahol a
korzó vonaglott előre-hátra és a hotelek előtt a csikos ernyők alatt,
piros lámpácskákkal beültetett terraszokon tündöklő kis társaságok
ültek. Az uri zene zengedezett halkkal odalenn, arra, nem is lehetett
látni, hogy hol és annál gyönyörübb volt. A hidon sürgősen gördültek a
villamosok és a hid eleje alatt is zugtak és zugtak a villamoskocsik és
fenn a hid egy remegésben volt. A vak asszony a balkezét föltette a
korlátra s gyorsan tapogatott rajta ujjaival, mintha zongorázni kezdene.
A meggyfabotot odatámasztotta az oszlophoz és másik kezével is megfogta
a korlátot. Leengedte a fejét. A Duna ment odalenn, a hid alatt mélyen.
A vak asszony érezte, milyen mélyen folyik a Duna, mert hallotta.
Hallotta, hogy kelnek és buknak egymás után a hullámok, hallotta a
gödrös forgolódást, amit a viz csinál és a habokat hallotta sisteregni,
melyeket az összeeső hullámok freccsentenek és hallotta a friss fagyos
zudulást, ami a vizen egymás után huzódik, mintha sepernék a Dunát, vagy
mintha folyton leöntenék. Mintha nehéz fehér szárnyak tárulnának,
repesnének, ölelkeznének, borulnának odalenn. A szárnyak közt a résen
lelátni, odalenn mélyen arany világosság van, mintha ezer nap sütné az
eget, mely csupa rózsából van. Elfeketül az egész, a szárnyak
összeszorulnak és vergődnek végtelenül, csendben tova és tova. A vak
asszony megmozdult egy kicsit és megingott, mintha olyan gyenge volna,
hogy a széltől hajladozik. Mert szél ment át a hidon keresztbe. A kicsi
lány mezitelen lába csuszkált a vak asszony körül. A kicsi lány köhögni
kezdett.

– Én itt fázok – azt mondja.

A vak asszony azt lehelte:

– Mingyár.

Előrébb dült, fogta a két kezével a korlátot, a feje egyforma mélyen le
volt csüggedve. Visszahajolt és ugy maradt egyenesen moccanat nélkül és
elmeresztette világtalan szemeit és nézett előre, mintha a Lánchidat
bámulná. Két könny esett le a két orcájára, egyik a jobbszeméből, a
másik a balszeméből. A két köny megindult a vak asszony két orcáján,
ijedten, cikk-cakkban mentek, mint akik az utat nem ismerik,
meg-megállottak, mintha összebeszéltek volna, tovább ereszkedtek és
remegve legörögtek a vak asszony álláig és ott megállottak, mert
lefogytak addig és ott egypár pillanat alatt el is szikkadtak. Több köny
nem jött utánok. A vak asszony belemarkolt két kézzel a korlát szélébe.
Lépések hangzottak és hangosodtak a hidon a halál felett, férfi lépései
voltak, egy-kettő a vak asszony előtt voltak. A vak asszony megijedt,
mert a szegények és nyomorultak mindig megijednek. A vak asszony
elengedte a korlátot, visszafordult és mintha ott állana a Rókus
falánál, megszólalt mint egy automata:

– Szabad kérnem szegény világtalannak.

A férfi megállott, megnézte a lámpa alatt a vak asszony arcát. A kicsi
lány félt, megfogta a vak asszonynak a kezét. A férfi elővette az
erszényét a nadrágzsebből, kivett egy pénzt belőle s a vak asszonynak a
tenyerébe tette s elsétált tovább.

– A szépséges szüz Mária áldja meg… – motyogott utána gyáván a vak
asszony. A pénzt a hüvelyk és mutatóujja közé állitotta s az élét
megdörgölte mutatóujjával. Korona volt. A vak asszony leeresztette a
koronát a nagy zsebbe s hallotta a halvány csengést, amivel a krajcárok
közé esett, mintha leereszkedően köszönne nekik: jó estét.

A kicsi lány elhuzta a vak asszony kezét és indultak hazafelé. Lehetett
három óra, mire hazaértek.




A HOLDHOZ

Öklömre támasztom arcomat, felnézek reád, esti vendége a világnak,
tiszta égi Hold. Minden este más arcod van. Most árnyék vagy, csak egy
vékony karéj ragyog fel belőled, olyan vagy, mint a gyász fölött a
remény. Mennyi mindenfélének láttalak világéletemben: vajaskenyérnek,
ötkoronásnak, lampionnak, tejgömbnek, a boldogság arcának, narancsnak,
ezüst tónak, halotti maszkomnak, Pierrot-fejnek, magnolinának, kardnak,
broche-nak, sárgadinnyének és monoklinak a lump ég szemén, bocsáss meg.
Én nem tudom már mi mindennek. Mindig csuda voltál, a gyermekkor ezüst
merengése, az ifju ábrándok démonja, a homályos szomoruság tiszta tükre,
az esti gondolatok társalkodónője és a sejtelmek tündöklő lapja, melyen
olvasni lehet. Szórakoztató és ámitó voltál, bübájos és borzongató és
álmositó és kétségbeejtő.

Suttogva szólok hozzád, mert olyan nagy a lárma. Drága Hold, te tudod,
hogy a mindenségnek vagyok hive, hogy az örökkévalóságnak vagyok kérője
és a csillagoknak és minden pillanatnak vagyok barátja. Tudod, hogy az
életet kérdezem a haláltól és a halált kérdezem az élettől. Tudod, hogy
minden fiókot felhánytam a boldogságért és tüvé tettem a világot érte.
Te tudod milyen mély sötétségben vagyok bányász és tudod milyen tengeren
csónakázok. Te ismersz engemet. Te nagyon sokszor néztél, mert én nagyon
sokszor néztelek. Lehetetlen, hogy észre ne vettél volna. Ugy láttam,
mindig visszanézel rám s ha fellegek közé bujtál, onnan is aggodalommal
leskelődöl és előtisztulván, mosolylyal hivod szememet tovább. Te tudod,
hogy az éghez szegődtem tekintetemmel és az égről nézek mindent ami
idelenn van. De ládd talpammal a földhöz vagyok ragadva és testemmel és
sorsommal az embereknek vagyok foglyuk. Te tudod hogy gyógyithatatlanul
idegenek nekem az emberek, akiknek mezében futok el a földön. De látod
sziv van a mellemben s fejemnek ugy kell lehajolni a sziv fölé, mint a
doktornak a beteg fölé. Dobog. Fáj.

Az emberek szive is szivalaku mint az enyém. Sokszor nem is hiszem, hogy
szivalaku a sziv, csak egy formátlan darab parázs a pokol tüzéből. Az
embereknek a szive is fájni szokott. Másért, másformán, de fáj. Sajnálom
őket, s örvendezek, hogy közös tulajdonságunk van. Beszélnek is. Mást
mondanak, de az ajkuk fölött repkedő szavak ugyanazok a szavak,
amelyekre magam is utalva vagyok. Menekülve keresek mindent, ami közös
az emberekkel. Mosolyognak. Sóhajtanak. Könyek merülnek föl szemükben.
Meghalnak. Élnek. Életük tökéletlen. Az emberek boldogtalanok. Aki nem
boldogtalan, az szerencsétlen, s aki szerencsés, az sem boldog. Sajnálom
az embereket. Ostobaságukért is, gonoszságukért is, unalmukért is. Soha
senkire nem haragudhatom, soha senkit le nem nézhetek, mert minden ember
a halál isteni titkával halad. Mig élnek az emberek, örülnek és
szenvednek. Tudod, Hold, mennyivel több szenvedés van a földön, mint
öröm. Tudod hogy most nem udvarolok az örömnek és alig veszem észre az
örvendezőket.

A szenvedés mint egy ötödik évszak van most a földön. A szenvedés
levegőhullámaiban járok, amelyek fojtogatnak és béklyózzák bokámat. A
szenvedés ezerféle és ezerszeres. A szenvedés csodálatos, mert megvan.
Itt van, akár a föld, akár a viz. Mondd, Hold, látod a szenvedést? Az
égitestek tudnak erről a világról? Nem nézik ki maguk közül a Földet?
Nem akarják kigolyózni? Tudjátok-e, hogy itt a szenvedés? Talán csak
ennek a bolygónak a levegőjét birja, tán a Föld flórájához tartozik. A
szenvedés a Földnek egyenisége, kiválósága.

Talán a Földnek köszönhetitek a felhőket, mert mint baldachin borulnak a
földi szenvedés fölött. A szenvedés idelenn az örökkévalóságból jön,
mint az élet és az életért van, amely elmulandó. A mező miveletlen
növényei közt gyógyitó füveket leltek az emberek. Aki a füvekbe iratot
rejtett, tudta, hogy beteg lesz a test és aki illatot lehelt a
virágokba, tudta, hogy beteg lesz a lélek. Könyeket, sóhajt hoztunk
magunkkal az utra és a remény élesztőjével élünk és az álom altatójával
alszunk. A legegyügyübb lélek is teli van narkotikumokkal és
elixirekkel, egy kézipatikát hordoz mindenki magában. A szenvedés ellen,
vagyis a szenvedés mellett, annak az érdekében, hogy birjuk a
szenvedést. Hogy éljünk vele. A szenvedés természetes. A szenvedés élet.
A szenvedés gazdagság. A meghasogatott, esőtöl meglágyitott, hótól
elnyomott, fagytól dermesztett föld adja ki a buzát és a pipacsot.
Virágokhoz érkezünk szenvedéseinkkel. Ha meghalunk: aratunk. Ránk borul
az egész élet koszoruja. Jaj te Hold, ha ráérnék idelenn csak a
szenvedésről kimondani, amit elolvastál szememből. Tudod mit szerettem
volna most is. Nem irni mint iró, nem költeni mint költő csak szólani
egy szót mint ember.




PEST

Egy hadnagy, mondjuk Antal, legénye kiséretében a fővárosba érkezett a
Keleti pályaudvar érkezési oldalán délelőtt tiz órakor, valami négy
órával későbben, mint a menetrend igérte. Antal otthon volt tizennégy
nap szabadságon. Estére kell neki tovább utazni, ezt az egy napot,
gondolta, ellógja Pesten. Mikor átjöttek a várótermen, azt mondja Antal:

– Balázs magát eleresztem egész napra. Este tizenegy órára a Nyugati
pályaudvarnál legyen, értette.

Az ezüstös haju, tört ábrázatu, hervadt bajuszu magyar ember, aki a
kofferrel, hátizsákkal, köpenyeggel Antal előtt állott, azt mondta:

– Igenis értettem hadnagy ur.

Antal még azt mondta:

– Oszt vigyázat legyen arra a pakkra.

Az öreg magyar ember összetette a két lábát, emelte jobbkezét a sipkája
felé.

Azt mondta még neki Antal:

– Az időt meg majd töltse el valahogy.

– El, hadnagy ur, igenis eltöltöm – azt mondta az öreg magyar ember,
leejtette a jobbkezét, elindult a harmadik osztályu váróterembe, ott
aztán ledült egy sarokba aludni.

Hadd csináljak ugy, mint az irók szoktak, mikor elbeszéléseiket római
számokkal caputokra osztják. Mondjuk, hogy ez is valami elbeszélés, hadd
szögezzem meg római számokkal:


I.

Először is kiment Antal a pályaudvarról az utcára. Arca fényes volt,
mert a vonaton nem lehetett megmosdani, szeme sarkában, orra cimpáin és
fülében korom volt. A pályaudvar előtt, a járda szélén cipősubickoló
tanyázott. Antal odament, föltette lábát a zsámolyra, a cipősubickoló
felkapott két kefét a két kezére és nekiesett Antal cipőjének. A
cipősubickoló két kezefeje fekete s fényes volt, mintha a kezeit is
subickolni szokta volna. Antal egy kicsit bámulta a munkát, azután egy
Király-cigarettát vett elő, rágyujtott és a cigarettát rézsut fölfelé
dugva ki ajkai közt, az utcai zörgést nézte. Szemeit összehuzta és ugy
nézett ki, mintha nagyon gőgös lenne, pedig egy csöppet se volt gőgös,
csak a cigarettafüst folyt felfele a szemébe és a nap sütött erősen.
Mikor a két cipő ragyogott, Antal egypárat toppantott a jó érzéstől és
megkérdezte, mit kóstál a subickolás. A cipősubickoló felnézett Antalra,
mosolygott és kétfele tartotta a két tenyerét. A tenyere gesztenyebarna
volt. Antal a képét is megnézte s látta, hogy a cipősubickoló arab vagy
szerecsen. Három hatost adott neki. Az arab vagy szerecsen fehér
fogaival azt mondta:

– Keszenem – és szaporán letakaritotta a zsámolyt.


II.

Azután elment Antal a hires nagy gőzfürdőbe. Gondolta, ismerősre is akad
a fürdőben. Tiszti jegyet kapott, ami nem olyan drága, mint a polgári
jegy, tárcáját betette a safe-depositba s a krétával a fekete
pappendekli-táblára felirt egy ismertető szót: Front, a sapkáját és a
kardját leadta a ruhatárnál és a kabinok felé tartott. Egy fehérruhás
sánta fiu azt mondta neki: Harmadik emelet. Antal a liften fölment a
harmadik emeletre, ott várt egy pár percig, akkor kapott kabint. Bluzát
és nadrágját átadta egy mellbetegszinü embernek, hogy vasaltassa ki. A
kabin kulcsát rákötötte a nadrágocskája madzagjára s lement a liften.
Bement a meleg vizbe, azután átült a langyosba, a langyosból a hideg
uszodába ment, az uszodából a zuhanyokhoz ment, a zuhanyokat elhagyva a
forró gőzbe és a száraz gőzbe ment, onnét megint a zuhanyokhoz, azután a
masszőrhöz ment, a masszőrtől megint a zuhanyokhoz és a leghidegebb
zuhany után a száritó emberekhez ment ki, akik megszáritották és fehér
köpenyeget adtak rá s papucsot huztak a lábára. Azután megmérte magát a
mérlegen. Hatvan kiló volt. Két hét alatt négy kilóval lett könnyebb.
Azután leült egy vén pápaszemes tyukszemészhez. Onnan fölment a
manikürözőkhöz és ott kezet nyujtott egy elfoglalatlan maniküröző
fiunak, aki azonnal némán nyesni s reszelni kezdte a körmöket. Ez a fiu
is a háborué volt, most mint lábadozó folytatta itthon egy kicsit a
mesterségét. A manikürtől fölment Antal a borbélyokhoz, megborotváltatta
magát, azután megkereste kabinját és egy negyedóráig ült benne lágy
fehér ingben, kurta fehér nadrágban és ragyogó füzős cipőjében, mig a
ruháját kivasalva visszahozták. Felöltözött, lement, visszakapta
kardját, sipkáját, tárcáját és eltávozott. Az utcán meleg volt, Antal
jól érezte magát és a fejében számolta, hogy mennyit költött jegyre meg
borravalókra. Aztán az jutott eszébe, hogy egy ismerőst se látott.


III.

Antal elment ebédelni. Már elmult dél. A vendéglőben körülnézett, mikor
leült, nem lát-e valaki ismerőst. Annyian vannak mindig Pesten
sebesültek, szabadságosok, betegek, átutazók. A pincérleány kenyeres
kosárral jött oda az asztalhoz. Megszólitotta Antalt:

– Kenyérjegyet kérek.

Antal azt mondta:

– Nincs nekem kedves.

A leány rossz kedvvel nézett Antalra:

– Mért nem tetszett kenyérjegyet hozni.

Antal kérdi:

– Anélkül nem adnak kenyeret az embernek?

A leány megfordult, ment el. Antal utána szólott:

– Adjon hát egy darab kenyeret, kisasszony.

A leány hátrafelelt:

– Kérem, tiltva van.

Odajött a főpincér. Antal azt mondta neki, hogy ebédelni akar. A
főpincér azt mondta, hogy kenyérjegy nélkül nem lehet kenyeret adni.
Antal azt mondta, hogy neki meg nincsen. A főpincér azt mondta lassan,
hogy most az egyszer ád neki kölcsön kenyérjegyet, ha megigéri, hogy
holnap meghozza. Antal azt mondta, hogy ő este megy vissza, harctérre. A
főpincér körülkémkedett az étteremben a szemével, aztán odaadott egy
kenyérjegyet Antalnak, de ne szóljon a hadnagy ur a világért se
senkinek. Antal ebédelt. Nézegette az étlapot. Gondolta, nem lehetne
itthon lenni ilyen drágaságban.


IV.

Ebéd után Antal elment a kávéházba, a körut meg a Kerepesi-ut sarkára.
Gondolta, ott biztosan talál egy pár ismerőst. A kávéház meg a terrasz
teli volt. Nem volt ott senki. Antal feketét hozatott. Szivart kért,
nincs. Egy Királya volt még, elszivta. Ült. Lapokat tettek a székre
neki. Lapozott, semmit se nézett meg, csak a hirek közt futtatta
tekintetét, azt a kicsi betüs részt kereste, aminek a cime: Hősök
halála. Nincs-e benne ismerős. Aztán szerette volna, ha cigányzenét hall
itten, de délután nincs zene. Nézte, hogy beszélgetnek a tisztek meg a
civilek, egy pár nő ült a kávéházban, azokat is megnézte, s a járdán
muló nőarcokat is átnézte s megint rágyujtott volna, de nem volt több
cigaretta nála. Azt mondta a szivarosgyereknek: psz, psz, a
szivarosgyerek végre messziről intett, ugy csinált, mint mikor azt
akarják mondani: nix dajcs.


V.

Antal bement a Kerepesi-uton egy trafikba. Szalutált:

– Nincs cigaretta kérem?

Gyászruhás idős asszony nézett reá türelemmel:

– Ki van irva kérem.

– Egyetlenegy sincs? Akármilyen.

– Nincs kérem. Ma a hat kerület kapott.

– A hat kerület?

– A hat kerület. A nyolc kerületbe holnap reggel hoznak.

Antal vett egy anzikszot, meg egy szinházi hetilapot.


VI.

Antal utra kelt cigarettát venni. Trafikról-trafikra a Nagydiófa-utcába
tévedt, ott kapott egy egész skatya Dunát egy sápadt kisasszonytól, aki
azzal udvarolt Antalnak, hogy diszkréciójában bizva szolgál ki neki
egyszerre tiz cigarettát. Antal szitta a Dunát és az járt a fejében,
hogy odakinn legalább Királyt kap az ember. A Király-utcán ment fölfelé
Antal, mert véletlenül ide jött ki, s gondolta, kisétál a Duna-partra, a
korzón alkalmasint akad ismerős. A sürü utcán dörzsölték jobbról-balról
és egyszer-egyszer csinos nő tünt el Antal mellett, akikre felkapta
fejét és egyszer észrevette, hogy egy szembesiető bakfis frissen
felpillant és hirtelen megnyalja ajkait. Egy félpercig állott, utána
nézett az elfutó bakfisnak. „Jó kicsi nő nem rossz“ – mondta magában
vigan. Ment tovább és eszébe jutott, hogy sokszor látott már az utcán
Pesten ilyesmit. Csókot intenek a lányok? De furcsa világ. Gondolkozott
a nők felől és nem volt tisztában semmivel. Gyerekönkéntesek jöttek
szembe, szalutáltak, szalutált. Testes, idős népfölkelők is jöttek
szembe, egyik a másik után, derékszijjal, oldalfegyver nélkül,
szalutáltak, szalutált. Egynek azt mondta: Szeusz! Voltak pillanatai
itthon, méla pillanatok, mikor aktivnak képzelte magát, békében, mikor
csupa sétálás és urizálás az élet. Az utcában a sürgős boltok mélyén gáz
égett és a kapuk alatt cukrosboltocskák és gyümölcsöskosarak szorongtak
és tanakodó, vagy hallgatag népek ácsorogtak a kapukban és az udvarokban
sürü haju kis leányok szaladgáltak. Egy szük bolt ajtaja előtt a
sajtszagtól elforditotta a fejét Antal az utca közepe felé.


VII.

A Dunaparton hátratette a két kezét Antal, ugy sétált ott magában. Egy
sebesült honvéd ült egy nagy székben, papucsos lábát kinyujtva mereven.
Egy másik székben valami német nevelőnő olvasott egy könyvet. Egy ur
loholt el a fejét ingatva és botját forgatva maga előtt és
be-bepillantott a Hangli kertjébe, ahol senki se ült. Antalnak eszébe
jutott, hogy ilyenkor nincs már korzó a Duna-parton. Lekönyökölt a
korlátra. A királyi vár a vöröslő lombozatok felett mint egy álom
emelkedett. A miniszterelnöki palota szinte világitott a napsütésben. Az
Auguszta-hajó ott rostokolt a rakpart előtt. Egy propeller farolt el és
muló forradalmat csinált maga alatt a vizben. A vendéglők üresek voltak,
a terraszok hallgattak. Egy felkunkorodott száraz falevél esett a
járdára, meghintálta magát egypárszor és ott maradt nyugodtan. Antal a
balkarjával egy derékszögü gesztust csinált és megnézte az órát a
csuklóján. Már öt óra volt. Az órája üvegén rostély volt, mint az
ablakon a régi városokban.


VIII.

A Fürdő-utcában Antal intett egy konflisnak. A kocsis passzivan tovább
hajtott. Megint jött egy üres konflis. Antal rápisszegett. Ez a kocsis
sem adott életjelt. Ujra jött egy üres konflis, Antal felszólt a
kocsisnak:

– Hé, álljon meg csak.

Ez a kocsis komótosan odaforditotta a fejét, lassan előre fordult megint
és lenézett és nyugalmasan és megfontoltam csóválta a fejét, mintha
mondogatná:

– Nem, uram. Azt nem. Azt már nem.

Antal nem is tudta igazán, minek akar kocsiba ülni. Unta magát. Lesétált
az Andrássy-uton, megmustrálta a kirakatokat, vett egy helyen egy darab
ibolyaszagu szappant, egy másik helyen egy villanyos zseblámpát, hátha a
másik elromlik. Azután ozsonnázott az Oktogonon egy kávéházban. A
kávéhoz diós süteményt vett husz krajczárért, ahhoz nem kellett
kenyérjegy. Elszivott három Dunát egymás után és bámulta az utczát és az
ajtóba pillantott, mikor tiszt jött be, hátha ismerős.


IX.

Hét óra fele ott állott Antal az Andrássy-uton egy hirdetőoszlop előtt.
Mozdult és megint mozdult, lassanként körbe ment az oszlop körül. A
szinlapokat nézte, meg a mozik plakátjait. Mindenüvé szeretett volna
menni ezen az egy estén, Operába, Nemzetibe, Vigba, Magyarba, Királyba,
Urániába, Kabaréba, Orfeumba, meg a mozikba, melyeknek oly izgató
darabjaik vannak. Trilby. Halálzsoké. Fekete bál, a Dzsungel titkai,
Homunkulus. Lehetne mesélni a fiuknak a darabokról. Visszafele is ment
egy kört az oszlop körül, nem tudta elszánni magát, hová menjen. Egyszer
csak arra gondolt, hogy vacsorálni is kell majd és tizenegy órakor a
pályaudvaron kell lenni. Pedig mennyi mindent lehetne itt Pesten
élvezni. Csak találkozna hirtelen valakivel, ketten jobban eltöltenék az
időt.


X.

Antal programm nélkül ment tovább a pirosba, zöldbe, sárgába, lilába,
fehérbe öltözött kövér oszloptól. A lámpák már égtek az Andrássy-uton,
minden második lámpa. Antal megállott egy tulzottan kivilágitott üzlet
előtt, egy különös helyiség előtt, a melyben a falnál végig ültek és
könyököltek mozdulatlan nők és férfiak és két kagylót tartottak a két
fülükön és a falat nézték, vagy pedig lesütött szemmel figyeltek maguk
elé. Antal bement a zeneraktárba, mert még itt nem volt életében.
Lefizette a hatost a kasszánál egy zeneszámért és kitapasztalta, hogy
kell itt a fülébe huzatni a nótát az embernek. Felnyitotta a könyöklőre
tett könyvet, a melyben a zenék és énekek meg vannak számozva s az első
számot, a mit megpillantott, azt forgatta ki a falon a gépezetből: 2909.
Coppélia-valczer. Aztán bedobta a nyilásba a plakkot és a füléhez tette
a hallgatókat. A falat nézte. A fal mögül egy kis rekedt morgás jött,
azután zenekar ébredt a falban és egy édes nyirettyü remegett és nyult
fölfelé. Egy idegen, kéjencz és szomoru dallam sétált elő a sötétben
kisért hegedün, finom és tiszta, szelid és hizelgő és nyugtalanitó s
csüggesztő muzsika. Antal mellett jobbra is, balra is ültek és
hallgatták, végtelen távolban egymás életétől, kiki a maga külön
zenéjét. Antalnak olybá tünt, mintha ismerné ezt a valczert, honnan,
honnan nem, mert a szive rögtön válaszolt a hangjegyeknek és a feje
engedékenyen bókolni kezdett. A valczer ismétlődött és Antal sajnálta,
mikor elhallgatott. A kagylót a fülén hagyta s szórakozottan nézte a
valczer számát: 2909. Egy férfi odajött hozzá s kérdezte, parancsol-e
még plakkot? Antal intett, hogy igen és a férfi hozott neki öt plakkot a
tenyerén. Antal egy koronát adott át a férfinak és megint eljátszatta a
2909. számot. És mind az öt plakkot erre a számra dobta be s hallgatta
és hallgatta a Coppélia-valczert. És mintha a fal mögött egy elzárt
világ lett volna s őt az ismeretlennek és a távolinak fájdalma dajkálta
ott ültében a fal előtt. Szalónt képzelt, álmositó mély illattal, sötét
selyem kerevetekkel és párnákkal tele s cziprusokkal a szögletekben. És
valami álomból öltöztetett delnőt, a ki a kerevetről emelkedik, karjával
ölelni hiv és visszarogyik és zokogni kezd. Aztán nem is földi nő, hanem
tünemény, démon vagy andalitó tündér, élettelen kép, vagy báb, a kire
bolyongó holdsugár süt be a nyitott ablakon át a kék éji kertből és
földöntuli mosolyt von el orczáin. Antal erős sóhajjal kelt föl a
székből


XI.

Kilencz órakor már kinn volt Antal a pályaudvaron. Ott vacsorált a
pályaudvar éttermében, nem volt kedve sehová menni. Csodálkozott, hogy
az egész város itt marad ma este, mikor ő felül a vonatra s hogy senki
az utczán nem vette észre most, hogy jött és hogy senki Pesten nem
beszélt arról, hogy ő visszamegy ma este harcztérre. Kivette a noteszét
a bluz zsebéből az étteremben. Ebben a noteszben az Antal naplója volt.
Azt irta bele: „Szeptember 10, Pesten lógás. Ugy fájt a szivem.“




TARTALOM

  A jázminok illata  5
  Híd  16
  Szoboszlai Gábor  27
  Letünt a boldog óra már  32
  A részegek  42
  Őszi vásár  51
  Az örmény isten  59
  Jóska halála és élete  67
  Párisi katona  77
  A szinház  87
  Jancsi, Béla, Csipcsala  95
  A cukrosbolt  109
  Lélegzet  113
  Makao  121
  Gute Nacht  128
  Románia dicsősége  139
  A nyulláb  147
  A táncosnők  151
  A szabómühely  160
  Zsebkendő  171
  A vak asszony  180
  A holdhoz  191
  Pest  195

BORITÉKRAJZOT KÉSZITETTE TEVAN ANDOR




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76475 ***