Initial commitHEADmain

6 files changed, 13472 insertions, 0 deletions

diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..d7b82bc
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,4 @@
+*.txt text eol=lf
+*.htm text eol=lf
+*.html text eol=lf
+*.md text eol=lf
diff --git a/75819-0.txt b/75819-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..bde60ce
--- /dev/null
+++ b/75819-0.txt
@@ -0,0 +1,7422 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75819 ***
+
+
+AZ ARANY HEGEDŰ
+
+AZ ARANY HEGEDŰ
+
+REGÉNY IRTA
+
+HERCZEG FERENC
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BPEST
+
+_Minden jogot fenntartunk_
+
+Budapesti Hirlap nyomdája – 14489
+
+
+
+
+Felhők
+
+A királyi palota barokkupolái feketén és súlyosan sorakoztak az ég
+alján, mint az útra kész elefántkaraván.
+
+A budai várhegy fölött széles, aranysárga tűzfolyam ömlött végig az
+alkonyi égen. A tűzfolyamon sötétkék felhőgályák vonúltak föl. Némán és
+komoran, alattomos sietséggel vitorláztak egymás nyomában. A fedélzeten
+bikaszarvú, oroszlánsörényű felhőemberek kuporodtak. Vajjon miféle
+vészes rakományt hoztak?
+
+A tanár a Dunára nyíló széles ablakban állott és a vajudó felhőket
+nézte.
+
+Egyszerre megint visszaemlékezett arra, amire már régóta nem gondolt:
+hogy őt gyerekkorában valami különös, szinte személyes viszony fűzte az
+égen uszkáló felhőkhöz.
+
+Hajdanában a felhők voltak az ő játszótársai, mint az ég angyalai az
+árva gyerekéi. A képzelete addig gyúrta, formálta őket, míg fehér
+asszonyokká, furcsa törpékké, aranyhasú sárkányokká, emberfejű paripákká
+nem lettek.
+
+Voltak neki jóbarátai és voltak ádáz ellenségei az égen. A szelid
+felhőasszonyok mosolyogva köszöntötték a kisfiút, ha meglátták a szülei
+ház kertjében, a törpék gonoszul fintorgatták le rá a pofájukat.
+
+De később is, küzdelmes ifjúságában, ha föléje akart emelkedni az élet
+porkörének és izzadtságszagának, garabonciás módjára megnyergelte a
+felhőket. A ragyogó végtelenségben áramló természeti erők titokzatos
+képe egy-kettőre fölemelte őt oda, ahonnan derűs közömbösséggel nézhette
+a lenn nyüzsgő liliputiak vásárát.
+
+A tűzfolyamot időközben már egészen ellepték a fekete gályák. Vajjon
+miféle rakománnyal terhesek? Lehet, hogy egy új végzetet hoznak az
+emberiségnek.
+
+Nagy messziségből halk, egészen halk, mély zengésű hördülés hallatszott.
+Éhes felhőoroszlánok követelő szava. A Dunapart palotái meglapulva
+néztek farkasszemet a közeledő veszedelemmel.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A tanár háta mögött, a nagy függőlámpa fénykörében, az asszony
+beszélgetett két kis sógorával. Békés és bájos családi kép volt.
+
+Katalin egy macskakölyköt tartott ölében. Ebben a házban, ahol nem volt
+gyermek, szerették az állatot és a virágot. A cica villámgyors
+mozdulatokkal viaskodott az asszony illatos kezével, olykor szeliden
+megharapta rózsás ujját.
+
+A kandalló mellett nagy fehér kutya feküdt elnyujtózva. Alvást színlelt,
+de azért irigyen szemmel tartotta a cicát, amelynek viselkedését
+egyenesen botrányosnak találhatta.
+
+A két fiú egyenruhában volt – ők most szolgálták önkéntes évüket, –
+jelenleg éppen kaszárnyai kalandokkal mulattatták sógornőjüket.
+
+– Himmelreich önkéntes házi telefont hozott édesapja gyárából és azt
+fölszerelte az őrszobában, – mesélte Palkó káplár.
+
+– Ne mondjad! És minek a telefon? – kérdezte Kata, mintha az eset
+roppantul érdekelné.
+
+Péter káplár furfangosan nevetett.
+
+– Arra kell, hogy figyelmeztessék az osztályt, ha Milka százados belép a
+kapun.
+
+– No nézd! – mosolygott a sógornő megértően.
+
+– A százados úr persze észrevette a telefont, rapportra rendelte az
+egész társaságot és mindenkit lecsukatott…
+
+– De mi nem adtuk ám be a derekunkat, – kapta el a szót a másik fiú, –
+mi fényjelzést adtunk az osztálynak…
+
+– Fényjelzést? – csodálkozott Katalin.
+
+– Igen, egy villamos lámpával, amit Himmelreich hozott… Sárkány Guszti
+tudja a Morse-jeleket… De Milka százados ezt is megtudta és megint
+lecsukatta az egész társaságot…
+
+– A százados csomót keres minden kákán, – mondta Pál, örvendve a népies
+szólásnak.
+
+– A múlt héten megtudta az álarcos bálunkat is, – folytatta Péter.
+
+– Hajhaj! Hát álarcosbál is volt a kaszárnyában? – érdeklődött a
+sógornő.
+
+– Igen, az önkéntesek hálótermében. Robek Kornél kimaszkírozta magát
+Milka századosnak és lóháton díszszemlét tartott az osztállyal.
+
+– Ki volt a ló? – kérdezte Kata.
+
+– Én, – vallotta be Palkó szerényen.
+
+– Egypár bundás is feljött a földszintről, azok kifordították az
+egyenruhájukat és kócbajuszt ragasztottak… Azt hitték, lesz innivaló. A
+mulatság vége nagy pokróccsata volt. Persze, ennek is becsukás lett a
+vége.
+
+– Mondok valamit, – szólt Pál káplár ravasz arccal, – de ez még titok,
+mert szigorúan tilos: holnap teát főzünk a hálóban.
+
+– Gyerekek, – mondta Kata, – fogadjunk, hogy én már tudom a teaestély
+végét. Milka százados le fogja csukatni az egész zsúrtársaságot. Hiszen
+ez már olyan, mint a skót balladákban a refrén.
+
+A két fiú kiábrándultan mosolygott, Péter a kezével legyintett. Most
+egyszerre megértették – hiszen ők eszes fiúk voltak, – hogy milyen
+éretlenek ők tulajdonképpen.
+
+Az egész fecsegés különben csak arra való volt, hogy jobban teljék az
+idő. Péter, Pál és Kata sógornő esze másutt járt, ott, ahol a hallgatag
+tanáré. Valami rettenetes izgalom erjedt a szívükben, ugyanaz az
+izgalom, melynek magját az idő elvetette már egész Európában.
+
+– Miféle vadállat az a Milka százados? – kérdezte rövid hallgatás után
+Katalin.
+
+A fiúk csodálatosképpen védelmükbe vették a kaszárnyarémet.
+
+– Nem érti a tréfát, az már szent igaz, de jó katona, ideális katona.
+
+– Vasember! A fél kezével fölemel egy bakát, bornyústul,
+mannlicherestül! – mondta Pál áhítattal.
+
+– Geniális ember! – toldotta meg Péter a rajongás hangján.
+
+– Azért, mert fölemeli a bakát és a bornyút? – kérdezte Katalin.
+
+– Geniális muzsikus. Mesésen gordonkázik. Mikor terepfölvételt
+csináltunk, egy budai korcsmában ebédeltünk, ott zongora is volt…
+Zongorázni is tud. És nem cigányosan, hanem Beethovent, Bachot, Wagnert,
+mindent…
+
+Mikor már itt tartott a társalgás, Katalin egy kulcsra járó dobozból
+három töltött csokoládét vett elő. Komoly arccal kettőt odaadott a
+fiúknak, egyet megtartott magának. Mély csendesség lett, amint áhítatos
+gonddal hámozni kezdték a sztaniolt, mert a nyalánkságot mind a hárman
+imádták.
+
+A fehér kutya fölkelt a kandalló mellől, érdeklődve, de tempósan az
+asszonyához lépett és térdére tette okos nagy fejét. Szalonebbé átkefélt
+parasztkuvasz volt, a Kántor névre hallgatott, talán azért, mert falusi
+szokás szerint meg szokta énekelni a teli holdat.
+
+Komolyan és figyelmesen nézte, mit művel Katalin, (nagyon érdekelte
+minden, ami összefüggésben volt az evéssel,) közbe bizalmatlan, sőt
+rosszaló pillantásokat vetett a ficánkodó cicára is. Az pedig
+megszeppent és hirtelen iramodással az asszony hóna alá menekült.
+Egészen eltünt a házi kimono kék selymében, csak a kerek kis feje
+látszott ki, amint ijedten és mégis hihetetlen impertinenciával
+farkasszemet nézett Kántorral. A kuvasz annyira szemérmetlennek találta
+a viselkedését, hogy bosszúsan elvakkantotta magát.
+
+A három gyermek – hisz Kata csak négy esztendővel volt öregebb az
+ikreknél – ezen úgy elkezdett kacagni, hogy a jókedvük odacsalta a
+tanárt is.
+
+A fiúk egy gyors pillantást váltottak egymással: megkérdezzük tőle? –
+Eddig nem merték háborgatni gondolataiba merült bátyjukat, de most a
+nyelvükre kivánkozott, ami a szívüket nyomta és ami jobban izgatta és
+érdekelte őket a kis macskánál és Kántor kutyánál, sőt jobban még a
+töltött csokoládénál is.
+
+Lesz-e háború? A háború hetek óta ott függött a szivek fölött, mint a
+zivatar a város háztetői fölött.
+
+Péter igen nagyon félt, hogy „megint csak mi leszünk az okosabbak“, ami
+Pál nézete szerint „nagy kárára volna a monarchia tekintélyének“.
+
+Ők ketten már hetek óta olyan epedő türelmetlenséggel várták a
+hadüzenetet, mint gyerekkorukban a karácsonyestét és egyáltalában
+mindent, ami új és szokatlan, ami meglepetésekkel, felfordulással és
+izgalmakkal jár. És valljuk meg: háborúpártivá tette az ikreket az a
+sejtelmük is, hogy az ágyúk dörgése kellemesen félbe fogja szakítani a
+tanulást az önkéntesi iskolában.
+
+De mielőtt még kimagyarázhatták volna magukat, egy felsőbb hatalom kért
+szót: a zivatar.
+
+Olyan rettenetes égzengés támadt, hogy a ház megrendült alapjaiban.
+Gyémántos villámkardok százai szabdalták a fekete éjszakát és harsogó
+özönvíz szakadt a háború forró lázában álmodozó város nyakába.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Néhány szót az ikrekről. Mert Péter és Pál ikrek. Féltestvérei a
+tanárnak – nekik más édesanyjuk volt – és tizenöt esztendővel
+fiatalabbak a bátyjuknál.
+
+Igen hasonlítanak egymáshoz. Ha valamelyiküket külön kapja az ember,
+akkor nem könnyű kisütni, hogy Péterrel vagy Pállal van-e dolga, ha
+azonban együtt vannak, akkor szembetünő, hogy Péter valamivel izmosabb,
+barnább és komolyabb, Pál pedig egy szikrányival leányosabb,
+mozgékonyabb és éretlenebb is, mint a másik.
+
+Nem tudnak ellenni egymás nélkül, bár állandó torzsalkodás folyik
+köztük. Ha Pál valami sületlenséget mond, akkor Péter lesujtó pillantása
+arcába kergeti a vért; ha meg Péter kissé nagyképűen viselkedik, ami
+olykor ugyancsak megesik, akkor Pál pukkadozik a nevetéstől, ami viszont
+Péter arcára festi a szégyen biborát. Szóval ők ketten igen jól
+kiegészítik egymást.
+
+Különben feltünően csinos fiúk. Két karcsú Cherubin. A természetes
+kecsességük azonban még némi vizslakölyök-esetlenséggel párosul.
+Alapjában véve igen szerény fiúk, de mivel néhanapján attól félnek, hogy
+valaki mulyáknak tarthatná őket, tehát a szerénységük olykor minden
+bevezetés és átmenet nélkül hajmeresztő vakmerőségbe csap át. A
+viselkedésük így igen különös vegyüléke a szerzetesnövendék és Bussy
+d’Amboise modorának.
+
+A szemük egészen egyforma: nagy, lelkesen ragyogó, tiszta gyermekszem.
+Ez a két szempár állandóan meleg hódolattal mosolyogja körül a sógornőt,
+akibe a két önkéntes, anélkül, hogy maga is sejtené, a férfiasság első
+tavaszi zsendülésével beleszeretett.
+
+Ez az érzés kimondhatatlanul gyöngéden és édesen muzsikál a vérükben és
+lehelletszerűen finomszövésű csipkeszőnyegként borul Katalin asszony
+keskeny lába elé.
+
+A tanár, aki minden emberi dologban fatálisan éleslátó, oda is ellát,
+ahová sohasem néz és jobban megérti ezt a különös dolgot, mint akár
+Katalin, akár maguk az ikrek, de nem tartja szükségesnek, hogy beszéljen
+róla. Vannak gyöngéd, opálfényű tengeri állatkák, amelyek szomorú és rút
+halált szenvednek, ha hozzájuk nyul az ember.
+
+A sógornőjükért csak rajonganak, de a bátyjukat szinte már istenítik az
+ikrek. Ami jóban részük volt eddigi életükben, azt körülbelül mind a
+tanárnak köszönhetik. Amióta Arató István, a járványos betegségekről
+kiadott híres tanulmányaival, megnyerte a Nobel-díjat, azóta a fiúk
+szemében a szellem birodalmának királyi trónusán ül. Ők maguk a rokonság
+révén, egyelőre hercegi méltóságra emelnek igényt.
+
+Szóval, minden jól volna úgy, ahogy van: István bácsi a világ legkülönb
+embere, Katalin a földkerekség legfinomabb sógornője, a fehér kutya igen
+derék állat, a kis macska, mely Kata ölében hentereg, roppantul helyes
+cica, és egyáltalában, élni és nevetni igen kellemes foglalkozás.
+
+Minden jól volna úgy, ahogy van, csak az a bizonyos nyomás enyhülne már
+az emberek szivén…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A szél üvöltésén, a mennydörgés és a vízcsobogás lármáján valami érces
+hang akart keresztül furakodni. A zivatar dörgése tízszer is elnyelte,
+de éles zengésével újra és újra keresztül ásta magát, előbukkant az
+éjszakából, mint a mesebeli gödölyék a farkas gyomrából.
+
+Az ikrek fülelni kezdtek. Egy ezerszer hallott, ősrégi és mégis új,
+meglepő, álomszerűen idegen, mély, súlyos és fájdalmas zengésű szó
+remegtette meg és nyügözte le a várost: Háború!
+
+Fekete embertömeg szaladt végig a Dunasoron, a vízben gázolva, a
+szélviharral viaskodva, mintha maga is alkotórésze volna a zivatarnak.
+
+Rézkürtök harsogása, rekedt ordítozás kelt versenyre az égzengéssel.
+
+Az ikrek villogó szemmel néztek össze, majd felpattantak és kirohantak a
+nyitott erkélyajtón.
+
+Odalenn a katonazenekar a Rákóczi-indulót játszotta. A vérforraló hangok
+kevélyen, panaszosan és fenyegetően üvöltöttek a harsogó éjszakában,
+fölverve az ázott házfalak visszhangját. Ez a magyarság igazi himnusza!
+Vad és szomorú hangjai mellett hány kétségbeesett attak tört már össze a
+kemény kőfalon, mely rabságában tartja ezt az országot!
+
+Az induló szól és a fölkavart levegőben, mint delfinek a hajócsapásban,
+sápadt árnyéklégiók úsznak: a fejedelem kurucai, a vörössapkások és mind
+ők, a dicsőséges legyőzöttek, akik Rákóczi zenekísérete mellett mentek a
+halálba.
+
+Éljen a háború! Valami imponáló vadság és makacsság volt ebben a
+tüntetésben, amelynek tűzével nem bírt sem a szélvész, sem az özönvíz.
+
+A háború! A békében felnőtt nemzedék tegnap még nem értette meg, nem is
+hitt benne. De most, midőn súlyos góliát-lépésekkel csörömpölt végig az
+utcán, most minden ablak és minden szív megnyílt előtte, az emberek
+fölismerték és mámoros ujjongással köszöntötték. Ezer esztendős
+csatamezők gyepe alatt korhadó ősök vére pezsdült meg az emberek
+ereiben.
+
+A háború! Az ikrek eszeveszetten táncoltak és rikoltoztak künn az
+erkélyen, a szakadó esőben. Katalin pedig lázas sietséggel összeszedett
+minden virágot, ami a szobában volt, és kiszórta az ablakon, a tüntető
+tömeg fejére, a bevonuló háború vaspatkós lába elé.
+
+A zene elvonult, beleolvadt a tomboló orkánba és a fiúk bőrig ázottan
+polkáztak be az erkélyről.
+
+– Hamar, hamar! A kaszárnyába! Készülődni kell! Éles töltést kapunk!
+Holnap indulunk! Talán még az éjjel!
+
+Lángoltak és ragyogtak, boldogak és szépek voltak. Elsiettek.
+
+Most már tudta István, hogy miféle rakományt hoztak az égen úszó
+felhőgályák. Új végzetet hoztak az emberiségnek. Egynéhány embernek hírt
+és dicsőséget, ezreknek gazdagságot, százezreknek halált, millióknak
+gyászt és szenvedést.
+
+
+
+
+Katalin
+
+A zivatar elvonult és éjszakára elcsendesedett a város is. Sok fiatal
+asszony még álmában is görcsösen fogta a katonaköteles urának kezét, de
+kívül az utcán erélyesen kilépő szöges talpak csattantak meg, olykor
+pedig duhaj nótázás hallatszott: a helyőrség legényei rajzottak a
+városban, a hadüzenet következtében megnövekedett önérzettel.
+
+A budai hegyek fölött hosszan elnyúló, sápadt felhők pihentek
+mozdulatlanul a holdfényben; az ember azt hihette volna, hogy az
+égiháború halottjai.
+
+Arató hálószobája elsötétedett, a tanár ágyában feküdt, midőn Katalin
+megjelent a küszöbön.
+
+A kecses árnyékképe mögött világos volt a másik háló. Kék bársonyfészek
+volt az asszonyé, a lámpa fénye is kék selymen szűrődött keresztül,
+miért is a szoba kissé hűvös és méla benyomást tett, akár a hableány
+kristálybarlangja.
+
+Katalin tétován állott az ajtóban.
+
+– Nem alszom, – biztatta az ura.
+
+A selyemkimono megsuhant és az asszony odaült az ágy szélére. Rögtön
+utána parányi gombolyag galopozott be a világító ajtókereten; Katalin
+kis macskája volt, mely púpos háttal és fölnyujtott farkkal iramodott az
+asszony nyomában.
+
+Katalin jóideig hallgatagon ült, majd halkan és panaszosan mondta:
+
+– Nagyon szomorú vagyok.
+
+A háborús mámorra már elkövetkezett a kijózanodás… Amióta asszony volt,
+annyira elszokott minden szenvedéstől, hogy ez úgy hatott reá, mint
+valami nagy igazságtalanság.
+
+– Szomorú vagyok, félek attól, ami jönni fog… Eddig olyan jó volt élni!
+Most tudom csak, hogy milyen jó volt! De most már úgy érzem magamat,
+mintha egy rettenetes kéz leemelte volna fejem fölött a háztetőt…
+
+Egy forró könnycsepp hullott Arató István nyakára. Lám, ez tehát komoly?
+Magához ölelte a feleségét. A gyöngyvirágszagú kimonó vékony selymén
+keresztül érezte ifjú szívének dobogását.
+
+– Tudja, mit kellene tenni? – susogta az asszony. – Hazamenni a
+Harkályvárba, összebújni és aludni és ki nem jönni többet, míg véget nem
+ér a háború.
+
+Ezt a mesélő gyermek hangján mondta.
+
+Harkályvárnak nevezték az ő oltvai házukat, ahol házaséletük első
+hónapjait töltötték.
+
+István lecsókolta a felesége könnyeit. Eddig még sohasem látta sírni –
+de igen, egyszer, de akkor is a boldogságtól – és az asszonyi könnyek
+most hulló szikraesőként égették a szívét.
+
+Hát igaz, eddig nyár volt és a közös útjok virágos kerteken kanyarodott
+végig. Tegnapról mára ősz lett. És mi lesz holnap? Holnap talán már
+havas pusztákon fogunk járni.
+
+– Okosnak kell lenni, Kató, okosnak és bátornak…
+
+Katalin dacosan rázta meg a fejét.
+
+– Könnyű maguknak, könnyű a férfiaknak! A férfiaknak a háború egy vad
+sport… Aki elesik, az ottmarad és nincs tovább. De aki itthon marad, de
+az asszony –!
+
+– Igazad lehet, a háború tulajdonképpen az asszonyszívek csatája, –
+mondta elgondolkozva a tanár. – Minden katonát, aki a harctérre megy,
+egy anya, egy feleség szíve kíséri. És minden golyó, amely talál, egy
+asszonyt sebez meg. Elgondolni is rettenetes, hogy milyen tömege a
+fájdalomnak fog itt fölhalmozódni!
+
+Ezzel ugyan nem vigasztalta meg Katalint…
+
+– Dehát az élet nem majális, – folytatta István, – te pedig, hál’
+Istennek, nem vagy afféle ruhás baba, hanem homo sapiens. Nemcsak a
+nemesség, az értelem is kötelez… És minden anyától lett embernek, legyen
+him vagy nőstényke, az a kötelessége, hogy tisztességgel viselje el az
+élet bajait és hogy méltósággal nézzen szemébe az elkerülhetetlen
+végnek, a halálnak.
+
+A halál! Katalin megborzongott… Nem, a halál gondolatával ő sohasem fog
+megbékülni, a halált ő sohasem fogja megérteni. Ha arra gondolt, hogy ő,
+Katalin, egyszer ott fog feküdni, mereven és hidegen, égő viaszgyertyák
+közt a koporsóban, akkor sírni és sikoltozni tudott volna, akkor úgy
+érezte, hogy az egész életnek semmi értéke és semmi értelme nincs.
+
+Katalin hirtelen átölelte István nyakát és odaszorította nedves és forró
+kis arcát az uráéhoz.
+
+A tanár ekkor egy kis fájdalmat érzett a mellén, az aranyérem
+szorította, mit felesége a nyakában hordott. A régi érmet, amely az
+asszony védőszentjét, alexandriai Szent Katalint ábrázolta, még
+leánykorában ajándékozta neki.
+
+– És maga – maga mit fog csinálni? – kérdezte az asszony.
+
+Arató megértette a kérdést, de jó ideig nem válaszolt. Katalin karjának
+szorítása azonban mind görcsösebb lett.
+
+– Holnap fogom megtudni, hogy mikor kell bevonúlnom, – mondta később
+Arató.
+
+A nyomás a nyakán hirtelen engedett. Ijedt csendesség lett a szobában.
+
+– De hiszen magának nem kell bevonúlnia! – tört ki Katalin. – Maga
+egyetemi tanár – csak egy szavába kerül és fölmentik!
+
+– Abban állapodtam meg a miniszterrel, hogy felügyelője leszek a
+határszéli járványkórházaknak. Ott talán hasznomat vehetik.
+
+Katalin egyébként magázni szokta az urát, de most tegezte, miközben
+panaszosan mondta:
+
+– El akarsz hagyni? Amióta a tied vagyok, egy napig sem voltam még
+magamra.
+
+A tanár megsímogatta az arcát.
+
+– Kata, Kató, hát nem szégyelled magadat? Ilyen komoly időkben nem
+illik, hogy akkora kázust csináljunk magunkból.
+
+Katalin némán ült az ágy szélén. Az agya azonban erős munkában volt.
+Végül odahajolt az urához és különös, szinte kárörvendő hangon mondta:
+
+– István, nekem van ám valamim!
+
+– Micsodád van?
+
+– Mérgem van.
+
+– Mérged? Miféle mérged?
+
+– Jó, finom mérgem, – gyorsan és biztosan ölő, fájdalom nélkül ölő.
+
+– Minek az neked? És hol szerezted?
+
+– Loptam – a laboratoriumból… És azt előre is mondom: hiába követeled
+vissza, nem adom! És megtalálni sem fogod soha, olyan jó helyen
+rejtegetem!
+
+– Dehát mit jelent ez? Minek neked a méreg?
+
+– Azt jelenti: ha te meghalsz, én utánad megyek!
+
+– Kata! – korholta bosszúsan, de alapjában véve meghatottan a tanár, –
+miféle gyerekes beszéd ez?
+
+Az asszony fölemelte jobbik karját, amelyről lecsúszott a bő ruhaujja,
+úgy, hogy a karcsú karja fehéren világított a félhomályban.
+
+– Utánad megyek, Isten engem úgy segéljen!
+
+A tanár ijedelme láthatólag örömet szerzett az asszonynak. Ragyogott és
+lángolt a jókedvtől, amint boldog ficánkodással odavetette magát
+melléje.
+
+– Megesküdtem, most már rendben vagyunk, barátom.
+
+– Csakhogy az ilyen gyerekes esküdözéseket nem könyvelik ám el a
+mennyországban!
+
+– Hát nem te mondtad: tisztességgel viselni az élet bajait és
+méltósággal szembenézni a halállal? Hát nem te mondtad?
+
+– Az a halál, amelyről te beszélsz, nem méltó Arató Istvánnéhoz; az
+öngyilkosság a zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.
+
+Katalin nem haragudott meg, hanem egészen közel bújt urához és forró
+susogással kérdezte:
+
+– Hát mondja: maga tudna nélkülem élni?
+
+Erre nem akart válaszolni a tanár, csak erősen magához szorította
+Katalint. Az pedig szárnyukra eresztette fantáziájának színes sólymait.
+
+– A mérget nem adom vissza… És hidd el, ha téged valami baj ér, akkor a
+legokosabb dolog, amit egyáltalában tehetek, ha utánad megyek… Nem is a
+fájdalom fog megölni, én egyszerűen csak azért fogok meghalni, mert
+nélküled semmi alapja, semmi célja és semmi jogosultsága az életemnek…
+
+Mint máskor gyakran, úgy most is elragadták és meghatották a saját
+szavai. Azt mondta:
+
+– Én csak azóta élek, amióta a tiéd vagyok és csak addig élhetek, amíg a
+tiéd maradhatok… Azt hiszem, egészen bátran visszaadhatnám a mérget,
+mert abban a percben, amikor te meghalsz, nekem méreg nélkül is végem
+lesz… Én a te árnyékod vagyok, melyet a te profilod vetített bele az
+életbe. Ha elalszik a fény, akkor nem kell az árnyékot külön megölni,
+magától is elmúlik.
+
+Remegett az indulattól, egészen megmámorosodott a saját szavaitól.
+
+– Nem is házasság, ami köztünk van, sokkal több annál, sokkal szentebb,
+mélyebb, szorosabb valami… – susogta elragadtatással. – Minket nemcsak
+pap esketett, minket a természet szánt egymásnak és az Úristen áldott
+meg…
+
+Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta a szavát.
+
+István mondani akart valamit, de az asszony a szájára tapasztotta kis
+tenyerét, hogy most ne beszéljen és édesen sírt tovább a nyakán.
+
+Azután hirtelen fölkelt. Érezte, hogy most már csak egy szót mondhat
+még, ami méltó ahhoz, amit már elmondott.
+
+– Szeretlek! – suttogta és kiosont a szobából.
+
+István elgondolkozva bámult a sötétségbe.
+
+Egyszerre valami halk és szelid dorombolást hallott maga mellett. A
+Katalin kis macskája volt, amely gombolyaggá csavarodva feküdt a
+paplanon.
+
+– Kató! – kiáltotta a tanár, – itt felejtetted a macskádat!
+
+Katalin, akinek vetkőződése már előrehaladott stádiumban volt, egy vidám
+és meglepett kis sikoltást hallatott a szomszédból, majd a szobaleánynak
+csöngetett, hogy vigye ki a cicát.
+
+Közbe nevettek és így a hadüzenet napja elég vidáman végződött.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Volt valami igazság abban, ha Katalin azt mondta, hogy ő csak azóta él,
+amióta Arató felesége.
+
+Ő is Oltván, abban az erdélyi kis városban született, amelynek a
+honfoglalás óta Arató István volt a legnevezetesebb fia.
+
+Oltva ősrégi, zeg-zúgos, álmos és bájos fészek. A főutcáját árkádos régi
+házacskák szegélyezik.
+
+A sebesfolyású Oltva folyón átvezető fedett régi fahíd mellett áll a
+Gráczián-ház. Az öreg Gráczián – ifjabb éveiben némi szerepet vitt az
+oltvai takarékpénztár életében – a mi időnkben pufók, sárgaképű,
+dülledtszemű ember volt. Keveset beszélt, mindig fekete selyemsapkát
+viselt a fején és ritkán ment ki az utcára. A felesége nevetségesen
+hasonlított hozzá és elhízott árnyékként tett-vett a házban, amelyre
+örökké fülledt, szinte kisérteties csend borult.
+
+Ebben a házban nőtt fel Katalin. Az öreg Gráczián a nagyapja volt. A
+szüleit nem igen emlegette senki, ha azonban történetesen mégis szóba
+került Kata édesanyja, akkor Grácziánné asszony sírva fakadt, ha meg
+Kata édesapját hozták szóba, akkor Gráczián uram azt mondta: a gazember!
+
+Katalin édesapja Zolky Elemér volt, a szép Zolky, a kolozsvári színház
+szerelmes színésze.
+
+A művész egyszer ott nyaralt Oltván, amelynek természeti szépségeit és
+klimáját valaki nagyon földicsérte előtte. Zolky jól érezte magát a
+városkában, de ebben a főérdem nem a klimáé, hanem Grácziánék Emilia
+leányáé volt.
+
+Emilia kisasszony akkoriban már nem volt egészen fiatal leányzó, a
+duzzadt és viruló szájával, a gyöngéd nézésű szemével, a gömbölyű
+termetével inkább asszony benyomását tette.
+
+Mondanom sem kell talán, hogy Emilia rajongott a művészetekért, hogy
+ügyesen festett, jól zongorázott, hogy szépen énekelte a Si vous n’avez
+rien à me dire-t és a Hét csillagból áll a göncöl szekeré-t, hogy
+emlékalbuma volt, amelyben a városban megforduló hírességek
+megörökítették a nevüket és hogy gőgös visszavonúltságban töltötte
+napjait, mivel az oltvai aranyifjúság képtelennek mutatta magát arra,
+hogy kövesse szellemének magasabb röptét.
+
+Zolky Elemér beírta nevét Emilia emlékkönyvébe. Többször is elment még a
+Gráczián-házba, később mindennapos vendég lett ott, végül már éjnek
+idején is látták a fahíd tájékán. Szóval, a baj megtörtént.
+
+A télen Gráczián uram Kolozsvárra utazott, hogy „komolyan beszéljen“ a
+művésszel. A művész azonban meglehetős alávalóan viselkedett. Hogy ő
+igazán nem érti, mit akarnak tőle, Emilia kisasszony elvégre nem
+iskolásleány már és tudhatta, mit csinál… Az öreg úr birsalmaszínű arca
+ekkor céklavörös lett, szó nélkül sarkon fordult megint és hazautazott
+Oltvára.
+
+Áprilisban megszületett a gyermek, az anya azonban meghalt. Pedig a
+nagytapasztalatú asszonyság, aki az eseményeket intézte, éppen fordítva
+tervezte a dolgot…
+
+Mire kis Katóka három esztendős lett, a szép Zolky megint megfordult a
+városban. Valószínű, hogy megfeledkezett a régi kalandjáról, különben
+talán mégsem ment volna Oltvára vendégszerepelni.
+
+Valaki emlékeztette reá, hogy neki itt egy kisleánya van és a művész a
+színházi próba után, szokott szelességével, betoppant Grácziánékhoz.
+
+Mikor meglátta Katókát, letérdepelt előtte, megölelte, nevetett és sírt,
+miközben valódi könnyeket hullatott, majd bocsánatot kért Katókától és
+az egész világtól, és azt követelte, hogy a gyermek szólítsa őt
+apukának, mert, mint mondá, a vér nem válik vízzé… Azt is mondta, hogy
+most új korszaka kezdődik az ő életének.
+
+Este Bánk bánt játszotta, a babérkoszorút pedig, mit a nőegylet adatott
+föl a színpadra, kivitte a temetőbe, Emilia sírjára, miután előbb
+leszedte róla a selyemszalagot. Födetlen fővel állott a sírnál és azt
+mondta: Emiliám, drága, jó Emiliám!
+
+Az oltvaiak úgy találták, hogy ez kegyeletes, szép cselekedet volt,
+Zolky pedig azt mondta a kávéházban, hogy ezzel egy erkölcsi adósságot
+rótt le a megboldogulttal szemben.
+
+Másnap megint elment Grácziánékhoz és kijelentette, hogy a jövőben ő fog
+gondoskodni Katóka nevelésének költségeiről, ez neki nemcsak szent
+kötelessége, de apai joga is. Oly szívhezszólóan kért, könyörgött és
+követelődzött, hogy végül is meg kellett vele egyezni húsz forint havi
+tartásdíjban.
+
+A művész másnap elutazott és elsején pontosan meg is küldte a húsz
+forintot. Két hónapig még rendesen fizetett, de azután megúnta a dolgot,
+abbahagyta és Gráczián uram sürgető leveleire sem hederített.
+
+Katóka nem látta többet édesapját. Később az arcát is tökéletesen
+elfelejtette; amire máig is élénken visszaemlékszik még, az egy
+aranygombos, égszínkék selyemmellény, amelyet a szép Zolky a látogatása
+alkalmával viselt.
+
+Az öreg Gráczián minden komolyabb ok nélkül olyasmit képzelt, hogy a
+világ állandóan szemmel tartja az ő családját és hogy tisztesség és
+fedhetlenség dolgában a Grácziánoknak fokozottabb kötelességeik vannak
+más közönséges halandóknál. Ezért Emilia leányának bűnbeesése annyira
+lesújtotta, hogy holta napjáig kerülte az embereket. Valóságos
+kriptaéletet élt a vén feleségével együtt és Katóka lett a kripta
+harmadik lakója.
+
+Az öreg úr titokban azt remélte, hogy a jó Isten idejében magához veszi
+majd a kis árvát. Mivel azonban a jó Istennek láthatólag más egyéb
+tervei voltak Katókával, Gráczián uram melanchóliája elkeseredéssé
+fajúlt.
+
+Annyit mégis elvárhatott volna, hogy a kisleány alázatos és mintegy
+bűnbánó magaviseletével igyekezzék enyhíteni exisztenciájának szégyenét.
+Katóka azonban úgy viselkedett, mintha a szénája legjobb rendben volna.
+
+Ha a lépcsőn ugrándozott, vagy ha sohasem hallott nótákat dudolt az
+udvaron, akkor Gráczián szemrehányóan nézett a feleségére. Hallod ezt,
+hallod?
+
+Ha kis Kató tarka pántlikát kötött a vékony varkocsára, akkor nagyapó
+fájdalmasan fölmordult: Még ezt is?
+
+És mikor a kisleány egy nap kijelentette, hogy szeretne táncolni
+tanulni, táncolni, mint a többi kisleány: az öreg úr nem talált a
+fölháborodása számára méltóbb kifejezést, mint hogy elkezdett rémesen
+hahotázni.
+
+Nem volt szívtelen ember Gráczián, csak rendes polgár volt és nem tudta
+elviselni, hogy olyan rendhagyó módon lett nagyapává.
+
+Szegény Katóka úgy élt az ódon házban, mint a molypille a pókfészekben.
+Ha megrezdült a szárnya, már kaptak utána a vén pókok. Még a kályhalyuk
+is úgy tátotta reá a száját, mintha el akarná nyelni.
+
+Ez persze nem akadályozta meg a kisleányt abban, hogy szép, erős
+nagyleánnyá ne legyen. A csillogó szemével és a kreolos, barnapiros
+színeivel olyan volt akkoriban, mint egy sötét La France-rózsa bimbója.
+
+Tizenhat esztendős korától fogva, amióta már édesbús sejtések zsongtak a
+vérében, elkezdett várni. Várta Élet királyfit, aki el fog érte jönni,
+hogy kiemelje a kriptájából.
+
+És a tündérmesének megint egyszer igaza lett az élettel szemben, a
+romantika megbuktatta a matematikát. Az Élet valóban eljött Katókáért
+Arató István személyében.
+
+Senki sem értette, Oltván alkalmasint ma is törik még rajta a fejüket,
+hogy a hírneves fiatal tudós, „aki talán a kolozsvári kontesszek közt is
+válogathatott volna“, mért vette feleségül éppen Grácziánék Katókáját.
+
+Dehát feleségül vette.
+
+Néhány hónapig a fiatal házasok még ott laktak Oltván, a Harkály-várban.
+(A Harkályvár egyébként nem vár, csak afféle becsületes vidéki kuria.
+Arató István nagyapja épitette a Harkály-hegy lejtőjén, valamelyik
+erdélyi fejedelem elpusztult kis várkastélya helyén, amelytől a nagyzoló
+nevét is örökölte.)
+
+Később a fiatalok Berlinben laktak, onnan csak nyári vakációra jöttek
+haza, míg aztán Istvánt meg nem hívták a budapesti egyetemre.
+
+A szép Zolky törvénytelen leányából előkelő asszonyság lett. Együtt
+emelkedett az urával, akinek dicsőségében úgy fürdött, mint a repülő
+kócsag a napfényben.
+
+És hálát adott Istennek, mert úgy érezte, hogy ő áldott az asszonyok
+közt.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Ő, aki áldott az asszonyok közt, ebben a pillanatban ott fekszik a
+pehelykönnyű paplanja alatt és nyitott szemmel bámul bele a hálószoba
+kék homályába.
+
+A szenvedélyes szavak, miket egy órával ezelőtt az urának mondott, még
+remegésben tartották idegeit, agyában még egyre forogtak a kerekek…
+
+Tiszta dolog: ha István meghal, akkor ő sem élhet tovább. Mérge ugyan
+nincs, – hogy lopott volna a laboratóriumból, azt _csak úgy mondta_,
+mivel éppen eszébe jutott, – de ez nem is fontos dolog, – ha az ember
+meg akar halni, akkor mindig talál rá módot…
+
+A halál! A képzelőtehetsége, amely hihetetlen mozgékony volt, akár a
+patak vize, mohón rávetette magát erre a fekete lyukra.
+
+Máskor rémülten menekült előle, de most megbűvölten és remegő
+kíváncsisággal sompolygott közelebb.
+
+És mint mindig, most is látta önmagát, kritikus szemmel, hűvös
+távolságból…
+
+A hátán feküdt, a mellén összekulcsolt kezekkel, merev
+viaszbáb-mosollyal a száján… Fekete draperiák, gyertyák, virágok…
+
+Érezte a tubarózsák és a tömjén bódító szagát, olyan jól érezte, hogy
+elfúlladt tőle a lélegzete…
+
+Hallotta a pap zümmögő és kissé hamis énekét és hallotta az egyes latin
+szavakat…
+
+Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me…
+
+Az ajtóban feketeruhás emberek szoronganak. Furcsa! Katalin is köztük
+áll és könnyes szemmel látja önmagát a ravatalon… Halk susogás, mormogás
+van körülötte:
+
+– Szép halott… Szegény asszony, milyen szép! Olyan szelid, fehér, mint
+egy szent… Ez az asszony szent volt! Szerette az urát, a nagy Arató
+Istvánt és nem tudta túlélni…
+
+Egy nagyszakállú tanár, akit Katalin látásból ismert, fojtott
+basszushangon magyarázta szomszédjának, hogy a megboldogultnak nagy
+érdemei vannak a tudomány körül is, mert együtt dolgozott az urával és
+nem egy fölfedezéshez, amely ma Arató István dicsőségét hirdeti, az
+asszony adta meg az ötletet…
+
+– Közös emléket fogunk nekik állítani, – mondta a nagyszakállú. – A
+szoborbizottság már megalakult… Ha együtt voltak életükben, legyenek
+együtt a halálban is… Mert ez az asszony méltó volt az urához…
+
+Katalin érezte a szivarszagot és látta, hogy egy könnycsepp szalad le a
+tanár hosszú szakállába.
+
+Az persze nem volt igaz, hogy a laboratóriumban dolgozott volna, de
+azért a nagyszakállú úr elismerése meghatotta.
+
+A szíve nagyon fájt, sajnálta magát, hogy ilyen fiatalon kellett
+meghalnia.
+
+És egyszerre odaroskadt a saját ravatala elé és kitört belőle a hangos
+zokogás.
+
+István meghallotta a nyitott ajtón keresztül és rákiáltott.
+
+– Halló! Katóka! Fordulj a másik oldalra!
+
+Azt hitte a jámbor, hogy a feleségének lidércnyomása van.
+
+Katalin valami halk, nyöszörgő hangot adott, mintha ebben a pillanatban
+ébredne fel mély álmából, pedig soha még éberebb nem volt. Vajjon minek
+alakoskodott?
+
+Az ura erélyes hangja azonban már uj medret vágott a pataknak és az most
+arrafele zuhogott.
+
+Ni, hiszen nincs is semmi baj! István ott ásítozik a szomszéd szobában,
+erős és egészséges mint a medve, nem is gondol a halálra. Nem fog a
+harctérre menni, csak barakkórházakat fog építeni…
+
+Egyszerre világosság derengett az asszony szívében, a tagjait édes
+melegség futotta át.
+
+Jókedve lett és nevetett magában, mint az iskolásleány. És megint látta
+önmagát messziről, amint vihogva fekszik a sötétségben, a szomszéd
+szobában pedig az urát, amint aggódva fülel az ajtó felé…
+
+Ekkor már pukkadozni kezdett a jókedvtől. És hogy meg ne hallja a
+szigorú tanító bácsi a másik szobában, a szájára tapasztotta a tenyerét
+és az orrára húzta a paplant.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Talán édesapjától, a szép Zolkytól, örökölte azt a képességét, hogy
+örökké látta és figyelte önmagát.
+
+Ez furcsa volt, mert életének fontos és szomorú pillanataiban is maradt
+benne valami, vagy helyesebben valaki, aki közömbös és éber volt, mintha
+mindaz, ami Katalint megijesztette vagy könnyekre fakasztotta, nem is
+tartoznék ő reá.
+
+Állandóan szemmel tartotta magát és gyakran az az érzése támadt, hogy
+nem is egy, hanem tíz, száz Katalin van a világon. Ezek a különböző
+Katák, mindmegannyi lehetőség alakjában, el vannak raktározva a
+lelkében, mint a kosztűmök a szinpadi ruhatárban. Azt veheti magára,
+amelyiket akarja, amely legjobban illik neki.
+
+Egyik jó, a másik rossz, van szűzies és van szemérmetlen, nyughatatlan
+és tunya, őszinte és hazug. Van mindenféle.
+
+De melyik ő maga? Egyik sem, vagy mindegyik. Ha magára veszi az egyiket,
+akkor nem ismeri a másik Katát.
+
+Tizenöt esztendős süldőleány korában egyszer az ablak függönye mögül
+kileste két oltvai kamasz bizalmas beszélgetését. Az ő édesanyjáról meg
+róla magáról beszélgettek. Oda lyukadtak ki, hogy „tisztességes
+úriember“ nem veheti feleségül Katókát.
+
+Kató akkor igen elkeseredett és tüstént elhatározta, hogy „rossz nő“
+lesz, csakhogy bosszút állhasson a férfiakon. És mikor ezt elvégezte
+magában, akkor már át is alakult egész valójában.
+
+Egyetlen fogással magára öltötte a kokott jellemét, mint valami színpadi
+jelmezt. Kacér, gonosz, hideg és számító lett.
+
+Az arcátlanságával kétségbeejtette a nagyanyját és felháborította a vén
+Grácziánt.
+
+Ez addig tartott, míg az oltvai nagytemplomban egyszer a Notre
+Dame-nővérek énekét nem hallgatta. Az üvegtiszta, hidegen és mégis
+fanatikusan szárnyaló hangok meggyőzték, hogy neki is a Jézus
+menyasszonyává kell lennie.
+
+Az orgonazúgásból édes hangokat hallott, amelyek a nevén szólították.
+Egy tömjénfüst-karika odaszállott és a feje fölött lebegett…
+
+Mire hazajött a templomból, maga volt az édes szemérmetesség, a szűzies
+alázatosság.
+
+Sokat imádkozott akkoriban, egyszerűen öltözködött, szófogadó és dolgos
+lett és ami kevés cicomás holmija volt, azt mind elajándékozta.
+
+Abban az időben, ha önmagára gondolt, mindig fehér apáca képében látta
+magát. A kép azonban lassan elhalványodott, végül egészen eltünt, mint a
+fotografia a napfényben, hogy egy újabb jelenésnek adjon helyet.
+
+Midőn Arató Istvánt első ízben meglátta az oltvai templomtéren,
+megmosolyogta a furcsa szabású angol kabátját. Igaz, hogy akkor még nem
+tudta, ki a sokzsebű raglan tulajdonosa; azt hitte, valami kereskedelmi
+ügynök. Ő akkor még az arisztokratikusan karcsú és sápadt regényhősöknél
+tartott.
+
+Később meghallotta, hogy a híres Arató tanár hazaérkezett és ekkor a
+Szentháromság-szobor és a Vikus boltja közt beleszeretett.
+
+A tanár régen a berlini laboratóriumban dolgozott megint, alkalmasint a
+nevét is elfelejtette már a vidéki fruskának, aki Oltván olyan különös
+pillantásokkal üldözte, Katalinnak azonban forró rögeszméje lett a
+szerelme és a nagy távolságon át egyre Berlin felé küldözgette vágyainak
+delejes hullámait.
+
+Persze, más gondja nem is volt a pókfészkében.
+
+Ha a nagyanyja akkoriban elküldte a városba, nagy kerülőutakon a
+Harkályvár felé sietett, hogy könnybe borúlt szemmel lássa a kőküszöböt,
+melyet Arató István lába érintett…
+
+Nem költött többet nyalánkságokra, a megtakarított pénzén meghozatta
+Arató könyveit és bár keveset értett belőlük, fél éjszakákat olvasva
+töltött.
+
+Rákövetkező nyáron, midőn a fiatal tudós megint hazajött vakációra,
+Oltván már bizonyos híre volt Katóka hóbortos Arató-kultuszának.
+
+István is hallott róla, nevetett is rajta, de midőn a véletlen
+összehozta a leánnyal, nem volt kedve nevetni, annyira meglepte a forró
+és követelő energia, amely Katóka szeméből áradt.
+
+Katókában akkor erős elhatározás élt, hogy meg fog halni, ha nem kell a
+tanárnak. És lehet, hogy meg is halt volna.
+
+István kiváncsi lett a leányra, ki akarta tanulni, de semmit sem talált
+benne, csak a maga tükörképét.
+
+Olybá lehetett venni, hogy Kató egyénisége belefúlladt, szétfoszlott és
+elolvadt szenvedélyének mindent betöltő tengerébe.
+
+Lassan, észrevétlenül, Katóka szerelmes rögeszméjének sugalló hatása
+alatt, egy gondolat rügyezett, lombosodott és terebélyesedett a tanár
+lelkében, mint a datolyamag a hindú bűvész kosarában: ennél jobb, ennél
+inkább neked való feleséget sehol sem fogsz találni a föld kerekségén!
+
+A leány útját a nászszoba felé három buzgó segítőtársa egyengette: a
+férfi büszkesége, hiúsága és asszonyi dolgokban való tudatlansága.
+
+Mert Arató is, mint annyi nagy gyerek, már régen megkötötte magát, hogy
+maga fog asszonyt választani, nem törődve a világgal, olyan asszonyt,
+aki neki köszönheti mindenét és aki rajta kívül nem imád semmiféle
+faragott istent…
+
+Midőn Katókából feleség lett, egy új szereplő jelent meg az élet
+színpadán: Katalin, a híres ember hitvese. Ebben a szerepében tökéletes
+volt, mert boldog volt és boldoggá tette az urát.
+
+A csalhatatlan ösztöneivel eltalálta, hogy milyen köntös illik egy-egy
+szerepéhez. Most nemes szerénységgel kell öltözködnie és minden
+mozdulata igazodjék az édes és tiszta komolyság ritmusához… Az ura sokat
+dolgozik és nem szívesen jár társaságba… Katalin sem!
+
+– Hol találhatnék magamnak jobb társaságot az uraménál? – kérdezte
+kevély alázattal.
+
+Tökéletes volt és most már érdemes is volt remekelnie, mert az intimus
+közönsége már nemcsak az oltvai naplopókból, hanem a német egyetemek
+világhírű korifeusaiból telt.
+
+Az ezüstsörényű egyetemi oroszlánok észrevették a szelid és rajongó
+pillantásokat, melyekkel Aratóné több évi házasélet után is állandóan
+körülhizelegte az urát, és lemondó sóhajjal gondoltak a saját,
+tisztességben elhizott és megrezesedett arcú professzornéjukra…
+
+
+
+
+Valaha vagy soha
+
+Súlyos kerekek dübörögtek az utakon.
+
+Az Atlanti-tengertől a Csendes-oceánig hadseregek vonultak, komor és
+baljós sietséggel, mint az égen gyülekező viharfellegek.
+
+A készülődő nagy förgeteg egyik csukaszürke kis felhőfoszlánya, egy
+honvédszázad, éppen most trombitált végig vidáman és hetykén a budapesti
+Körúton, Arató Péter és Pál közös vezénylete alatt.
+
+A Rákosról igyekeztek vissza a kaszárnyának lefoglalt iskolába, a
+főhadnagy útközben átadta a csapatot a hadnagynak, az viszont a
+zászlósnak, míg végül a század sorsa az immár
+hadapródjelölt-őrmesterekké előléptetett ikrek kezébe került.
+
+A század élén lépkedtek és rózsás arcukon szinte meglátszott, hogy
+mennyire megvetik Pasicsot és mennyire nem félnek Nikolajevics
+nagyhercegtől.
+
+Úgy vélekedtek, hogy igen növelné személyes tekintélyüket, ha minél több
+ismerősük látná őket, azért meglehetős kacskaringós utakon vezették
+vidékről jött és a fővárosi utcalabirintusban járatlan tartalékosaikat.
+
+Egy szűk utcában az a nevezetes dolog történt, hogy egy tábornokkal
+találkoztak. Igazi tábornok volt és olyan váratlanul kanyarodott be a
+sarkon, hogy összeütközött Péterkével.
+
+Péter szikrázó szemekkel kardot rántott, mintha embert akarna ölni, és
+egy arasznyira a tábornok orrától olyan rettenetes bömbölésel vezényelte
+a tisztelgést, hogy az öreg úr ijedten visszahőkölt.
+
+Szerencsére nyugdijas tábornok volt és így már fölemelkedett az emberi
+humor olyan magaslatára, ahol mosolyogni lehet az ilyen kalandon.
+
+A tartalékosoknak azonban több sem kellett, ők a mosolyon felbátorodva,
+harsogó nevetésre fakadtak és így megesett a katonai fegyelem
+szempontjából sajnálatos és aggasztó eset, hogy egy m. kir.
+hadapródjelöltet saját legénysége kinevethetett egy altábornagy
+védnöksége alatt.
+
+Péter különben azt nézte csak, hogy mit csinál Pál. Az jó testvérhez
+illően szolidaritást vállalt vele és ha Péter arca rákvörös volt a
+szégyentől, akkor Pálé paprikavörös volt.
+
+A sors, mintha csak érezte volna, hogy ezek után valami elégtétellel
+tartozik az Arató-fiuknak, útjokba hozta az Angol kisasszonyok sétáló
+növendékeit.
+
+A honleányi rajongás, mely a matrózkalapok alul feléjük csillogott,
+visszaadta nekik önbecsülésüket.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Az izgalmas várakozás és készülődés napjaiban nem várt látogatója
+érkezett Arató tanárnak.
+
+A dolgozó-szobában voltak éppen és Katalin fölolvasta urának a déli lap
+táviratait.
+
+Kántor a gazdája lábainál heverészett és mogorva megadással tűrte, hogy
+a kis cica, amellyel valahogyan mégis kiegyezett, megtépázza a fehér
+fürtös gubáját.
+
+A szobaleány egy névjegyet hozott be.
+
+– Uzon Csabáné, született Ember Mária, – olvasta Katalin.
+
+– Ki az? Ismeri? – kérdezte.
+
+– Egy boldogtalan asszony, – válaszolt a tanár.
+
+– Vajjon mit akar?
+
+– Ember Mária nem akar semmit. Lehet azonban, hogy más valakinek kell
+valami…
+
+A különös elüljáró beszéd után maga ment ki, hogy bevezesse a vendéget.
+
+Egy feketeruhás nő lépett a dolgozóba.
+
+Katalin egy villámgyors asszonypillantással végigmérte és fölbecsülte.
+
+A ruhája nagyon egyszerű, de jószabású, a cipője, keztyűje finom… Arca
+feltűnően keskeny, nagyon fehér; termete túlságosan karcsú… Szép csak a
+szeme, de az nagyon szép. Az egyiptomi piramisokban pihenő
+királylányoknak lehetett ilyen szemük: valószínűtlenül nagy, szelid
+tűzű, barna. És telve van mélységes, leküzdött fájdalommal.
+
+Katalin tudja, hogy a férfiakat az ilyen asszonyi szem
+megmagyarázhatatlan részvéttel szokta eltölteni. Ez talán visszhangja a
+régi bűnöknek, miket meghalt férfiak követtek el régóta elporlott nőkkel
+szemben.
+
+Kántor, az egyébként oly bizalmatlan parasztkuvasz, fellódult a
+szőnyegről és nyájas farkcsóválással Uzonné elé lépett. Úgy fogadta,
+mint a legjobb barátait szokta, pedig biztos, hogy sohasem látta még.
+
+Uzonnén meglátszott, hogy keveset forog emberek közt. Olyan különösen és
+idegenszerűen hatott Arató dolgozószobájában, mint az éjjeli madár, ha
+déli napfényben végig száll a kerteken. Teljesen hiányoztak modorából a
+társas ember tapasztalatai, a társalgás aprólékos fogásai és
+szabadkőművesjelei, amelyeket az avatottak horogként szoktak egymás felé
+kivetni.
+
+Olyan messziről érkezett és olyan egyedül álló benyomást tette, mintha
+valóban a piramis alul jött volna.
+
+Most is, miután meghajolt Katalin előtt és megsímogatta Kántor fejét,
+mindjárt a végén kezdte a dolgát.
+
+– Tanácsért jöttem, tanár úr. Úgy hallottam, hogy járványkórházakat
+fognak felállítani. Szeretném tudni, hová kell fordulnia annak, aki
+ápolónő akar lenni?
+
+István azt hitte, Uzonné valami pártfogoltja érdekében beszél és kivette
+a jegyzőkönyvét.
+
+– A járványkórházba könnyű bejutni, oda nem törik magukat. Én is
+bejelenthetem az illetőt, ha megmondja a nevét.
+
+– A neve Uzon Csabáné, – válaszolt csendes mosollyal az asszony.
+
+A tanár meghökkenve nézett a szemébe.
+
+– Ha járványt mondunk, akkor kolerára, tifuszra, himlőre gondolunk.
+
+Katalin megborzadt, Uzonné azonban csendesen bólintott a fejével, igen,
+tudja.
+
+– Szomorú foglalkozás, – mondta István elboruló arccal.
+
+– Valakinek azonban mégis el kell végeznie…
+
+– És veszedelmes.
+
+Az asszony szeliden lehajtotta a fejét.
+
+– Miféle veszedelemről van szó? A halálról? Istenem, most annyian fognak
+meghalni, annyian, akik fiatalok és boldogok…
+
+Hirtelen elhallgatott, láthatólag restelte, hogy ennyit is mondott.
+
+A tanár, aki az asszony szelid nyugalma mögött már megérezte
+sziklaszilárd elszántságát, még egy kisérletet tett, hogy eltérítse
+útjáról.
+
+– Nem gondolja, hogy az urának szüksége lehet önre?
+
+Mária most fölemelte a fejét és a tanár szemébe nézett.
+
+– Már nincs rám szüksége. Az uram három nappal ezelőtt meghalt.
+
+Katalin, aki eddig szó nélkül hallgatta a beszélgetést, egy rémült
+tekintetet vetett Istvánra, az pedig jó ideig néma maradt, mintha a
+gondolataival viaskodnék, majd mély és lágy hangon mondta:
+
+– Azt hiszem, nincs jogom hozzá, hogy önt távol tartsam a szenvedő
+emberektől. Legyen akarata szerint. Meg fogják önt bízni egyik
+járványkórház vezetésével.
+
+Mária arcán verőfényes mosoly futott végig. Kissé várt még, majd
+zavartan kérdezte:
+
+– Nem írja föl a nevemet?
+
+A tanár akaratlanul elmosolyodott.
+
+– Azt hiszi, hogy azt el lehet felejteni?
+
+Katalin észrevette, hogy Mária fehér arca rózsás lesz. (Ez tudna szép is
+lenni! – állapította meg magában.) A látogató meghajolt és elment,
+anélkül, hogy kezet fogott volna valakivel.
+
+Kántor utána ment az ajtóig s miután az becsukódott az orra előtt, leült
+a hátsó lábaira és figyelmesen nézte a küszöböt.
+
+– Jaj de különös asszony! – kiáltotta Kata helyéről felszökve.
+
+– A sorsa is különös volt, – válaszolt István.
+
+– Maga régóta ismeri?
+
+– Iskolásleány kora óta. Kolozsvárra való és ha nem csalódom, távoli
+atyafiság is volna köztünk.
+
+– Engem nagyon érdekel… Mért mondja, hogy a sorsa különös?
+
+És Arató elmondta a feleségének, amit Uzon Csabáné, született Ember
+Mária múltjából tudott.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Mária szegény leány volt és fiatalon, talán egy-két hónappal a mi
+esküvőnk után, ment férjhez Uzon Csabához, – kezdte István.
+
+Uzonék előkelő földbirtokosok az Oltva-völgyében. Mindig azt állították
+magukról, hogy hunutódok és különös neveket viseltek. Csaba édesapját
+Budának hívták…
+
+Az Uzon név huszonöt esztendővel ezelőtt sokat szerepelt az ujságokban.
+Te persze erről semmit sem hallottál? Az történt akkor, hogy az öreg
+Uzon Buda, Csaba édesapja, őrjöngési rohamában kiirtotta a családját és
+végül megölte önmagát is…
+
+A sokfejű családból csak a kis Csaba menekült meg, aki a gyilkoláskor
+Marosvásárhelyen járt iskolába…
+
+Az Uzonoknak különben mindíg az volt a hírük, hogy rigolyás emberek.
+Isten tudná, miféle ősi bűnök és gonosz titkok emléke zakatolt a
+vérükben… Az öreg Buda is éveken át igen feltünően viselkedett, az
+emberek azonban megszokták a bogarait, néha nevettek is rajta, de
+veszedelmesnek nem tartották…
+
+Rendesen hajadonfőtt járt a mezőkön, sokat fájlalta a fejét, ha meg
+kivételesen beszédbe ereszkedett valakivel, akkor mindjárt Jan Mayen
+szigetére terelte a szót.
+
+Ifjabb éveiben a különcsége abban nyilvánult, hogy örökké külföldön
+utazgatott, és egy izlandi útja alkalmával meglátta Jan Mayen szigetét…
+
+A kis sziget, az öreg Buda előadása szerint, egyetlen süveg formájú hegy
+és elhagyatottan emelkedik ki az örökké zajongó északi tengerből… Az
+arra cirkáló hajók ritkán látják, mert rendszerint ködbe szokott
+burkolódzni.
+
+Ha azonban ketté szakad a felhőfüggöny, akkor Jan Mayen megragadó
+látványt ad. Napos időben úgy tündöklik, mint egy óriás gyémánt; ha
+borús az ég, akkor rengeteg szmaragddá lesz… Mert az egész szigetet jég
+borítja.
+
+Az öreg Uzon az éjféli nap fényében látta, akkor izzó vörös volt Jan
+Mayen, mint az olvadt vas…
+
+Élete végén Uzon Buda mindíg arról beszélt, hogy ő Jan Mayenbe fog
+telepedni. Szegény embert sokat gyötörte a főfájás és olyasmit képzelt,
+hogy a poláris hideg enyhíteni fogja az agyában lüktető tüzet, a nagy
+csend pedig meg fogja gyógyítani idegeit.
+
+Leveleket is írt különböző európai kormányoknak a sziget megvétele
+dolgában, választ persze sehonnan sem kapott.
+
+Végül már másról nem tudott beszélni, csak Jan Mayenről. Közbe egyre
+növekedő bizalmatlanságot és ellenszenvet érzett a családja iránt, mert
+azzal gyanúsította, hogy útját szegi a terveinek. Ebben persze igaza is
+volt.
+
+Egyszer aztán elfogott egy levelet, amit a felesége egyik kolozsvári
+orvostanárhoz írt. Most már biztos volt, hogy összeesküdtek ellene,
+elárúlták. Az ingerültsége őrjöngésbe csapott át és akkor elkövette a
+szörnyű vérontást.
+
+Az öngyilkos életben maradt fiát, Csabát, magam is ismertem. Feltünően
+nemes arcú, szép termetű fiú volt.
+
+A családi tragédia emléke melancholikus árnyékként borult reá, de ez
+csak annál érdekesebbé tette a nők előtt. Emlékszem, hogy egy időben
+nagy szerepet játszott a kolozsvári farsangon.
+
+Körülbelül hat esztendővel ezelőtt beleszeretett Ember Máriába.
+Vagyontalan leány volt és mindenki csodálkozott, sokan meg is
+botránkoztak rajta, midőn Mária mégis kikosarazta a gazdag kérőt.
+
+Úgylátszik azonban, hogy Uzon kitartó hűsége hatással volt Máriára, mert
+egy esztendővel később, egy-két hónappal azután, hogy mi összekeltünk,
+mégis Uzon felesége lett.
+
+Jó ideig semmit nem hallottam róluk, nem is igen törődtem velük, de
+azután egyik kolozsvári kollegámtól különös híreket kaptam.
+
+Csaba hihetetlen durvasággal bánt a feleségével. Elzárta az emberek
+elől, minden érthető ok nélkül féltékenységi jeleneteket rendezett, sőt
+annyira ment, hogy éheztette és verte a fiatal asszonyt…
+
+Katalin itt félbeszakította az urát.
+
+– És volt valami oka a féltékenységre? – kérdezte.
+
+Arató erélyesen megrázta a fejét.
+
+– Ember Mária élete olyan tiszta, mint az égen járó felhőé…
+
+(Ha valami szépet akart mondani, mindjárt a felhőire gondolt.)
+
+Uzon Csabának az volt a rögeszméje, hogy a felesége nem mer a szemébe
+nézni, mert egy idegen férfi alakja tükröződik a pupilláján. Úgy
+okoskodott, hogy a képet, amit a szem fölvesz, a látóideg vetíti bele az
+agyba; ha tehát valakinek állandóan egy ember jár a fejében, akkor annak
+képe megjelenik a pupillán.
+
+Ha a megijedt asszony lehúnyta a pilláit Uzon rettenetes, kutató
+tekintete előtt, akkor erőszakos és förtelmes jelenetek következtek.
+
+Mária jó ideig a családja előtt is titkolta szégyenletes helyzetét,
+végül azonban nem birta tovább, megszökött az urától, hazament
+Kolozsvárra.
+
+Uzon az asszony szökése folytán igazolva látta a gyanúját és ez annyira
+fölingerelte, hogy most már nyilvánvalóvá lett az egyszerű igazság: ez
+egy szegény őrült, csak olyan, mint volt az édesapja.
+
+A családja el akarta választani Máriát az urától. Bizonyos, hogy a
+betegsége benne lappangott már az esküvője napján is és így könnyen
+érvényteleníteni lehetett volna a házasságot.
+
+Mária azonban, amint megtudta, hogy az ura elmebeteg, nem akart hallani
+a válásról. Ellenkezőleg, visszament a házába és ápolójává szegődött.
+
+Szerelmet talán sohasem érzett iránta, de most valami nagyszerű és
+fájdalmas anyai gyöngédség vonzotta feléje. Most már nem a férjét, hanem
+szerencsétlen beteg gyermekét látta benne.
+
+Amióta nem kereste már a maga igazát, megtanulta, hogyan kell bánni a
+beteggel. Hogy lecsillapítsa a féltékenységét, elzárkózott az emberek
+elől, egyszerűen öltözködött és tőle telhetően alkalmazkodott Csaba
+szeszélyeihez.
+
+Életének utolsó esztendejében a szerencsétlen Uzont kúsza vágyai a
+sziget felé vonzották, ahol édesapja oly irtózatos hajótörést
+szenvedett; a fiú is Jan Mayen jégszirtjére kivánkozott.
+
+Az ő fantáziájában úgy jelent meg az északi fényben ragyogó
+kristályhegy, mintha édesapjának tulajdona volna.
+
+Az öreg Buda ott lakik, arra járt utasok állítólag látták is, amint
+csibukozva sétál a parton és várja a fiát. A feje nem fáj már és Csaba
+feje sem fog fájni, ha odaköltözik, mert ott nincs senki, aki tőrt
+vethetne Mária hűségének.
+
+Uzonné látszólag beleegyezett az utazásba és az utolsó hónapokat örökös
+készülődésekkel, tervezgetésekkel, jóformán úti ládák közt töltötték.
+
+Én akkoriban láttam őket a kertjük kerítésén keresztül. A megtört szemű
+Antinous és a fehérarcú asszony karonfogva sétáltak a fasorban… Talán a
+legszomorúbb kép, amit életemben láttam…
+
+Uzon Csaba azonban egyedül utazott édesapja után, a mesés Jan Mayen
+szigetére.
+
+Az asszonyt, akit oly nagyon szeretett és akivel oly rettenetes rosszúl
+bánt, itt kellett hagynia.
+
+Gondolatnak is különös, hogy a szomorú sziget a hullámzó oceán közepén,
+odafenn az északi fény régióiban, olyan démoni erővel tudta vonzani a
+két hunutód beteg lelkét.
+
+Arató elhallgatott és Katalin is sokáig csendben maradt. Sápadt arccal,
+fázékonyan gunnyasztott a karosszékében és elgondolkozva bámult maga
+elé.
+
+Végül mégis megszólalt.
+
+– Szomorú dolgok vannak a világon… Mért vannak ilyenek? Jobb volna nem
+tudni róluk…
+
+Fölkelt, odalépett az urához és hevesen a melléhez szorította a fejét.
+Később a nyakába kapaszkodott.
+
+– Nézzen a szemembe, kérem, – mondta sápadt mosollyal.
+
+A pupillájukban azonban csak egymás arca tükröződött.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Elérkezett a nap, midőn az ikrek ezrede útra kelt Galicia felé.
+
+Ah, soha még táncos ifjak nem örültek annyira a báli-teremnek, mint a
+honvédek a csatatérnek!
+
+Olyan szépnek képzelték a háborút! Egy nagyszerű, szilaj rohamra
+gondoltak, amely halomra dönt, pozdorjává tör mindent, ami útjokba áll…
+Azután majd megszólalnak a trombiták, megkondulnak a harangok – virág-
+és babéreső hull – a dicsőséges zászlók pedig tisztelegve meghajolnak a
+hősök sírja fölött.
+
+A sógornő egy-egy vékony nyakláncon függő Szent Katalint ajándékozott az
+ikreknek, ahhoz hasonlót, amit maga viselt keblén. Neki szerencsét
+hozott Szent Katalin és úgy érezte, hogy az ő kedvéért ki fogja
+terjeszteni protekcióját a két fiúra is.
+
+Máskor, ha szóba került a felesége védőszentje, István tréfás célzást
+szokott tenni az alexandriai szűz csodálatos disputáló képességére,
+amellyel egymásután ötven pogány filozófust át tudott téríteni a
+keresztény hitre.
+
+Most azonban nem volt kedve gunyolódni. Végül is ki tudja megmondani,
+hogy miféle láthatatlan szálon függhet az ember sorsa? Az pedig
+legkevésbbé sem árt, ha a táborban valami arra is emlékezteti az
+ifjúságot, hogy van még jóság és szeretet a világon…
+
+A tanár és Katalin természetesen kimentek a pályaudvarra, hogy
+végignézzék a fiúk indulását.
+
+A honvédek föl voltak pántlikázva, akár a falusi vőfélyek; az ikrek is;
+ezek azt mondták, hogy a legénység kedvéért, de látható volt, hogy
+maguknak is kedvük telik a rikító díszben.
+
+Palika a tábori-konyhák szállítását intézte. Hogy észrevette a tanárt,
+az ő tiszteletére fölemelt hangon adott a legénységnek teljesen
+fölösleges utasításokat.
+
+A rakodásnál azonban valami fennakadás támadt és a katonák ekkor az
+Ijjártó nevet kezdték kiabálni, hogy az majd rendbe hoz mindent.
+
+– Ő mindenhez ért, valóságos ezermester, pedig csak tartalékos káplár, –
+magyarázta Palika a sógornőjének.
+
+– Úgylátszik, a háború új sarzsikat teremtett, az okos emberekét, –
+mondta István.
+
+Ijjártó előkerült és egy-kettőre rendbe is hozta a bajt. De akkor már a
+hosszú vonat tulsó végéről kiabálták a nevét.
+
+Inas, száraz, igazi kubikos termetü magyar volt, mélyen fekvő, okos,
+sárga kutyaszemekkel a bozontos szemöldökei alatt.
+
+Péter a sógornőjét egy parasztasszonykára figyelmeztette, aki a
+búcsúzóra idegyülekezett fehérnép sorában álldogált.
+
+Fehér arcú, fiatal asszony volt, háromnegyed részben matyó, egynegyedben
+tót divat szerint öltöztetve, a fején valami furcsa díszt hordott, ami a
+Budha-szobrok sugárkoronájára emlékeztette az embert, a virágos
+selyemviganója pedig olyan kurta volt, hogy látható volt az izmos,
+formás lábszára.
+
+A parasztszépségek kedves és áhitatos méltóságával viselte a jelmezét,
+amely mindenütt széles a világon, kivéve talán két-három matyófalut,
+nevetségesnek tetszett volna.
+
+– Az Ijjártó felesége, – magyarázta Péterke.
+
+Az asszony egy arasznyi kis kölyköt fogott a kezén. A gyerek olyan zömök
+volt, mint a medvebocs. Haragosan forgatta a szemét, amely szakasztott
+az Ijjártó káplár szeme volt, közbe hihetetlenül erőlködött, hogy öklét
+a szájába dugja.
+
+Katalin, aki már maga is érezni kezdte Ijjártó tekintélyének hatását,
+beszédbe ereszkedett a menyecskével. Megtudta, hogy a kisfiú neki
+mostoha gyereke, lévén ő Ijjártó második asszonya.
+
+Azután egyszerre nagy futkosás és ijedelem támadt. Egy atléta termetű,
+szép szál katonatiszt robbant haragosan az ácsorgó legénység közé.
+
+– A százados! Milka százados!
+
+Gyalogos tiszt volt, de volt valami az öltözködésében és egész
+viselkedésében, ami magyaros, sőt huszáros benyomást tett.
+
+Haragudott, hogy a legények még nincsenek a kocsikban és suhogó pálcával
+zavarta őket a helyükre. Közbe jóízü, magyaros káromkodásokat hallatott,
+amivel meg is ijesztette, föl is vidámította az embereket.
+
+– Goromba ember, de arany szíve van és ideális katona, – magyarázta
+Palika. És fontoskodva hozzátette: Ilyen parancsnokkal öröm az
+ellenségre menni!
+
+De azután vérvörös lett a fiú arca, a százados mennydörgő haraggal
+csapott le reá.
+
+– Önkéntes, takarodjék a kocsijába, mert bizony mondom, önkéntes ide,
+önkéntes oda –
+
+Hirtelen elharapta a szót, megpillantva Aratót, akit látásból alighanem
+ismert. És ekkor kitünt, hogy Milka százados tud nagyon finom is lenni,
+ha éppen akar.
+
+Katonásan meghajolt, majd arra kérte Pált, hogy mutassa be a kedves
+családjának.
+
+És rögtön bocsánatot kért Katalintól a rettenetes kiabálásáért.
+
+– A méltóságos asszonynak gyalázatos lehet ez a kaszárnyai hang, de mi
+nem tudunk meglenni nélküle. Kiabálunk, nem mintha haragudnánk, hanem
+hogy időt takarítsunk meg. A kiabálás útját vágja a felesleges
+okoskodásnak, rögtön beleviszi az embert a teljes aktivitásba… Az én
+kedves Palkó öcsém ezt tudja és nem is veszi rossz néven, ha olykor neki
+is kijut.
+
+Azzal rátette kezét Pál vállára és a fiú újra elpirult, de ezuttal
+örömében. Igen, ilyen parancsnokkal öröm az ellenségre menni!
+
+A százados még egyszer visszatért a kiabálás témájára, de azután
+észrevette, hogy ez izetlenség és másra terelte a szót. Egyébként eszes
+ember volt, ezt maga is tudta és szerette volna, ha megtudja Arató is,
+akinek értékével ő teljesen tisztában volt.
+
+Sokat és gyorsan beszélt, közben eszébe jutott, hogy Arató őt fecsegőnek
+fogja tartani és ekkor nagyon szeretett volna már megugrani, de nem
+tudta a módját.
+
+Végre úgy tett, mintha valami fontos dolga jutott volna eszébe,
+bocsánatot kért és elsietett.
+
+Kész! – Katalin könnyes szemmel csókolta meg a két fiút. Azok fülig
+elpirultak, mikor arcukon érezték a sógornő illatos, meleg ajkát.
+
+A vonat lassan megindult…
+
+Az ikrek ott álltak a 6 ló vagy 40 ember felirásu kocsi ajtajában, Pali
+egy nemzetiszínű zászlót lengetett, Péter egy kurtaszárú pipát tartott a
+fogai között, ami kétségkívül férfias kifejezést adott az arcának.
+
+Aratóék mosolyogva integettek utánuk, a fiúk visszanevettek reájuk és
+nem látták már, hogy Katalin könnyei patakokban folynak és nem tudták,
+hogy István szívét éles fájdalom marcangolja.
+
+– Jézusom, – mondta Katalin hirtelen támadt rémülettel, – hát ez a két
+iskolásfiú igazán háborúba megy?!
+
+Azok pedig repültek észak felé, telve büszke elszántsággal és
+fantasztikus reményekkel, boldogan és hálásan, hogy a halál közelsége
+mélységet, bájt és méltóságot adott ifjú életüknek.
+
+A mozdony lihegésébe, a kerekek dübörgésébe belevegyült a csukaszürke
+legények éneke.
+
+  Ne sírjatok, budapesti lyányok,
+  Visszajövünk még hozzátok,
+      Valaha, valaha vagy soha.
+
+A szélroham, melyet a vágtató vonat fölkavart, az anyai szívek százait
+sodorta maga után. Láthatatlanul suhantak, szárnyaltak az ordítozó
+legények nyomában, mint az ijedt galambraj.
+
+Valamennyit az Élet és a Halál rettenetes nagy kérdése kergette előre:
+valaha – vagy soha?
+
+
+
+
+A hegedüs királyleány
+
+„A drótszakállú királynak volt egy leánya, azt Alvajárónak hívták.
+
+„Alvajáró kisasszony olyan tündérszép volt, hogy télen is virágozni
+kezdtek a cseresznyefák, ha végigsétált a kerten.
+
+„A drótszakállú királynak azonban nem telhetett öröme a leányában, mert
+Alvajárónak, valahányszor csak szóra nyitotta a száját, piros kis kígyók
+siklottak ki a száján.
+
+„A király igen restelte, hogy az ő gyermekének ilyen beszédhibája legyen
+és egyszer s mindenkorra eltiltotta Alvajárót a szótól. Hogy egészen
+néma ne legyen, egy arany hegedűt ajándékozott neki.
+
+„Ettől fogva senki sem hallotta többé a királyleány szavát és piros
+kígyók sem jöttek többé a szájából.
+
+„De reggeltől estig szólt az Alvajáró hegedűje.
+
+„Ha éhes volt, ha szomjas volt, csak játszott az aranyhegedűjén és az
+udvari szolgák már szaladtak és ezüst tányéron ételt, kristálypohárban
+italt hoztak neki.
+
+„Ha reggel fölébredt, hegedűszóval köszöntötte a napot és ha este
+elálmosodott, hegedűszóval kívánt jóéjszakát.
+
+„A templomban is hegedülve mondta el imádságát.
+
+„Néha leült a királyi trónus lépcsőjére és a gyermeki hűségről
+muzsikált, a drótszakállú királynak ilyenkor megeredtek a könnyei és
+igen nagyon szerette az ő leányát…“
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A mese-kút még tovább folydogált volna, de Katalinnak abba kellett
+hagynia az olvasást, mert az öreg Mikulás beszólt az ajtón, hogy künn a
+kocsi.
+
+Egy kékfedelű thékában találta meg az aranyhegedű meséjét, egyéb ócska
+thékák társaságában, amelyek egész rekeszt töltöttek be a Harkályvár
+nagy könyvtárában.
+
+Ezeket a füzeteket egykor Arató István nagyapja írta teli lendületes és
+kissé cikornyás kezeírásával.
+
+Az öreg úr a maga idejében széplelkű honfi és irodalombarát volt, akinek
+sok gondot szerzett a hazai nyelv pallérozása; ha egy mese, egy vers,
+vagy akár egy regényfejezet megtetszett neki, azt menten lemásolta és
+eltette, „hogy kárba ne vesszen“.
+
+Annyi dolga volt a körmöléssel, hogy holtáig sem ért rá újra elolvasni,
+amit leírt.
+
+Az öreg Mikulás, egy személyben házmestere és kertésze a Harkályvárnak,
+jelentette a kocsit, Katalin pedig visszarakta a kék thékát a helyére és
+sietve belebujt úti bundájába.
+
+Egy napra rándult csak le Oltvára, hogy összekeresse ura némely
+jegyzeteit meg téliholmiját. (Mikulásra ezt nem lehetett bízni, Arató
+maga pedig mostanában nem ért rá semmire.)
+
+Katalinnal most történt meg első ízben, hogy távolt volt az urától, és
+egész nap nagyon furcsán érezte magát a lakásban. A ház olyan volt,
+mintha halálos álomba merült volna. Hiába próbálta költögetni a dermedt
+bútorokat. Végül rajta is valami lelki zsibbadás vett erőt, megadta
+magát a nagy csendnek és lábujjhegyen járt-kelt az öblös nagy szobákban.
+
+Délután, miután már elkészült minden dolgával, olvasnivalót keresett a
+könyvtárban, hogy vonatindulásig gyorsabban teljék az idő. És mialatt
+ott feküdt az alkonyba boruló szobában és Alvajáró meséjét olvasgatta, a
+fél fülével az őszi szélre ügyelt, amely elszabadult őrültként rázta az
+ablakokat és olykor beüvöltött a kéményen is.
+
+Közbe egy-egy félénk pillantást vetett az íróasztal felé, hogy nem
+jelenik-e meg az ura hazajáró lelke. Barna házikabátban, angol pipával a
+szájában, írásai fölé hajolva…
+
+Ez mindenképpen ostobaság volt, mert hiszen tudta, hogy István hál’
+Istennek ép és egészséges és hogy most a rákosi új laboratóriumában
+dolgozik, de azért, bárhogyan korholta is magát érte, a szíve mégis úgy
+fájt, mintha halottas házban volna.
+
+Végül kocsiba szállhatott.
+
+Alkonyatra megnövekedett a szél ereje. A háborgó levegőoceán
+kristályhullámai távoli erdők zúgását, vergődő fák sikongását és
+nyöszörgését sodorták magukkal.
+
+Ez a hangzavar fölizgatta és elszomorította Katalint. Amióta a háború
+megtanította rá, hogy a világ teli van a láncukról szabadult gigantikus
+rémekkel, amelyek embereket és országokat taposnak el, azóta gyáva lett.
+
+Kihajolt a kocsi ablakán és még egyszer visszanézett a házra. A
+Harkályvárnak tulajdonképpen csak a mohától zöld, fazsindelyes teteje
+volt látható, a többit eltakarta a sűrű vadszőlő-bunda.
+
+A háztető körül ezer karminpiros kis madár röpdösött az alkonyi fényben,
+– ez meglepő és kedves látvány volt, – de csakhamar kitünt, hogy a szél
+a vadszőlő meghalt leveleit forgatja kisérteties táncban és ez megint
+szomorú volt.
+
+A tető ormán magányos pávagalamb ült. Abból a galambcsaládból való volt,
+melyet öt évvel ezelőtt Péter és Pál adtak a sógornőnek „nászajándékul“.
+Kata ismerte ezt a rozsdafoltos madarat, ez mindig külön ült a többitől.
+
+A kocsi az oltvai régi városkapu bolthajtása alá ért, amely olyan fekete
+és üres volt, mint a kémény belseje.
+
+Hogy elérje a pályaudvart, végig kellett mennie az egész városon.
+
+Jobbról-balról ősrégi, szűkmellű házacskák állanak, megrogyott
+árkádlábakkal, félrecsapott csúcsos tetővel, és álmosan meresztik
+ablakszemüket a döcögő kocsi után.
+
+Az árkádodukban, a kietlen kis boltokban, már pislognak a lámpák. Ott
+szigorú, fakóképű emberkék motoszkálnak, ugyanolyan arccal és ugyanolyan
+gesztusokkal folytatják a mesterséget, miként eleik azt hatszáz
+esztendővel ezelőtt megkezdték.
+
+Úgy élnek az örök félhomályban, mint remeterákok a tenger fenekén.
+
+A Gondviselés-patika előtt Katalin kinézett az ablakon, kiváncsi volt,
+hogy ott lóg-e még a bolthajtás alatt a kitömött krokodilus, amelyet
+kisleánykorában olyan jóleső borzongással nézegetett. Akkoriban – Isten
+bűnéül ne rójja! – azt hitte, ilyen a Gondviselés.
+
+A Vikus boltja előtt termetes polgárok állottak, azok két kézzel nyomták
+fejükbe a kalapot, a szél tiszteletlenül emelgette a kabátjuk szárnyait
+és ők megdöbbenve nézték a szokatlan formájú nagy uti-ládát, mely a
+kocsi bakján ágaskodott…
+
+A nagytemplomnál Kata megállította a kocsit.
+
+A kapu nyitva ásítozott és vonatindulásig jó egy órája volt még…
+Elmondhatna egy imádságot az Álarcos Szűz oltára előtt.
+
+Három-négy lépcsőfokon le kellett lépnie, midőn bemerészkedett az ősrégi
+templom tömjén- és dohszagú homályába.
+
+Balkézfelől, fekete oszlopok mögött, keskeny magas ablakon szentek,
+virágfonadékok és legendás állatok ragyogtak.
+
+A festett üvegen áttündöklő esti fényben elhagyottan állott az Álarcos
+Szűz oltára.
+
+Ezért a templomért valaha elkeseredett harcok folytak katolikusok és
+protestánsok közt.
+
+A képrombolás jégverése is végigkopogott a kis városon és akkoriban
+valaki égő fáklyával támadta meg az oltárképet. A kép nem gyúlladt meg,
+de a Boldogasszony arca megfeketedett és azóta olyan volt, mintha
+álarcot viselne.
+
+A régi katolikusok nem engedték kijavítani a képet, – a félig eretnekké
+lett Oltva nem méltó rá, hogy lássa a Szűz arcát! – mondták. Az új
+nemzedék pedig azt hitte, annak már úgy kell lennie, hogy Oltván fekete
+álarcot viseljen Isten anyja.
+
+Katalin letérdepelt az oltár előtt. Egyedül volt a sötét nagy
+templomban.
+
+Az oltár jobboldali szárnyára páncélos férfi volt festve, aki bikafejes
+címert viselt a mellén. Széles karimájú vaskalap volt a fején és
+fegyvernek valami rettenetes bárdot szorongatott öklében. A balszárnyon
+két ifjú állott, ők is bikafejet viseltek a dalmatikájukon és hosszú
+trombitát tartottak a kezükben.
+
+A hagyomány azt tartotta, hogy az oltárt a városi mészáros céh
+alapította és a mellékalakok az egykori céhmestert és a két fiát
+ábrázolják. Volt azonban kolozsvári tudós, aki azt állította, ez az
+erdélyi bölényvadászok ősrégi és titokzatos conventiculumának oltára.
+
+Katalinnak az volt a kedves rögeszméje, hogy a bárdos ember hasonlít az
+ő urához. Ezt más oltvai asszony is ráfoghatta volna a maga férjére,
+mert hiszen a félreeső völgyben évszázadok óta bizonyos tipikus vonások
+öröklődtek tovább.
+
+A józanság szinte világított a bikaölő sisakkarimája alól, a
+keményvágású ajkát pedig ugyanaz a férfiasan fanyar mosoly görbítette
+meg, amely főleg olyankor szokott megjelenni Arató István arcán, mikor a
+lelki megindulását akarja palástolni.
+
+És Kata meglepetten vette észre, hogy Péter és Pál, amióta nagy fiúkká
+lettek, a két trombitás legényre kezdenek hasonlítani. Az ő ajkukon is
+fölcsillant néha az „oltvai mosoly“, amelyet a régi mester esetlen keze
+talán csak véletlenül örökített meg a szent képen.
+
+A három bikaölő archaikus vigyorgásában nem volt egyébként semmi bántó.
+Ha az ember elszánt testtartásukat és a Boldogasszonyon csüngő hű és
+okos tekintetüket látta, akkor azt a jóleső benyomást kapta, hogy a
+szent asszony trónusa jó őrizet alatt van.
+
+És Katalin büszke szeretettel és forró hálával gondolt a három emberre,
+aki úgy állotta körül az ő életét, mint a három bikaölő Álarcos Máriát.
+
+Imádkozott. Az ég tartsa védő kezét az ő fészke fölé, hogy meg ne tépje
+a nagy zivatar.
+
+A szélvihar azalatt démoni dühvel rázta a nagy templomablakot, odafenn
+pedig, a csúcsives bolthajtások sötétségében, tengerek morajlása
+visszhangzott. Közbe valami különös hang is hallatszott, mintha az alvó
+orgona fölsikoltott volna álmában.
+
+Katalin megszeppent és olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy homlokával
+közel járt a kőlépcsőhöz. Félt a vihartól, ettől is, amely cserepeket
+dobott le a háztetőkről és a másiktól is, amely cserepestől, házastól
+söpört el városokat.
+
+Az idő múlott, Kata keresztet vetett magára és kopogó léptekkel
+kisietett a templomból.
+
+Mikor kocsijával a régi fedett fahídhoz érkezett, megpillantotta
+Grácziánék házát. A bolthajtásos kapujával és fölötte a két kerek kis
+ablakszemével, olyan pofája volt, mint egy ásítozó embernek. Katának is
+ásítania kellett.
+
+Eszébe sem jutott, hogy megnézze az öregeket. Az ő családja: Arató.
+Azonkívül senkihez semmi köze. Grácziánék meg örüljenek, hogy
+megszabadultak tőle.
+
+Az állomásfőnök már várta és arról értesítette, hogy István hálófülkét
+foglaltatott a számára. Katát kissé elérzékenyítette az ura gyöngédsége.
+Lám, az Álarcos Máriát sem őrzik jobban, mint őt!
+
+Beszállott a kivilágított és fűtött kocsiba és úgy érezte, hogy otthon
+van megint. Az elhagyottság érzése már nem nyomta a szívét.
+
+A vasuton nem sokat aludt és így nem is bizonyos, vajjon ébren, vagy
+álmában jött-e a különös ötlete, hogy Oltva városa, megbecsülvén nagy
+fiát, Arató Istvánt, ráfesteti Katalin fejét az Álarcos Mária vállára…
+
+Vajjon el lehetne-e ezt képzelni? A renaissance-időkben történtek
+ilyenféle esetek…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A tanár akkoriban egész nap a rákosi új laboratóriumban foglalatoskodot,
+ahol nagy tömegét gyártotta a kolera, a tifusz és a himlő elleni
+oltóanyagoknak.
+
+Arató sohasem folytatott tulajdonképpeni orvosi gyakorlatot.
+
+A harc, amit a belgyógyász kénytelen egy-egy elvénült, vagy megromlott
+emberi szervezetben végigvívni a természet ellen, a bekötött szemű tudós
+párviadala a logikával, egyáltalában nem vonzotta.
+
+Őt a nagy egész, annak is a kezdete érdekelte: a betegségek ősi forrása,
+az emberi szenvedések nagy reservoirja, amelynek forró mérge láthatatlan
+boszorkánykonyhákban fő és százezer titkos résen keresztül szivárog bele
+az életbe.
+
+Megkeresni, elrekeszteni és elpusztítani a csatornarendszer vezetékeit,
+az élet és a halál közé állani, arccal a halálnak fordulva: ez volt az ő
+hivatása.
+
+S ha voltak sikerei a járványos betegségek ellen folyó küzdelemben, azt
+elsősorban általános emberi képességeinek köszönhette. Képességeknek,
+amelyek, ha a véletlen nem tereli Aratót az orvosi pályára, talán nagy
+katonát, híres művészt vagy fényes kereskedőt csinálnak belőle.
+
+– Tudja maga, hogyan végződik az arany hegedű meséje? – kérdezte estebéd
+után Katalin.
+
+– Miféle arany hegedű? – csodálkozott a tanár.
+
+– Nagyapa füzetei közt találtam, odahaza.
+
+(Bár évenkint tíz hónapot éltek Budapesten, azért a fővárosban csak
+_szállást_ tartottak, _otthon_ a Harkályvárban voltak.)
+
+István emlékezett ugyan nagyapa kék thékáira, de az arany hegedűt
+sohasem olvasta.
+
+– Ha érdekel, miért nem hoztad magaddal a füzetet? – kérdezte.
+
+Katalin hevesen rázta a fejét.
+
+– Nagyapa thékáját a waggon litsbe? Alvajáró kisasszonyt a Ferenc
+József-rakpartra? Gondolatnak is szörnyű! Nem, azok csak aludjanak
+szépen a Harkályvárban, míg le nem megyünk hozzájuk. Akkor majd
+végigolvasom. De, Istenem, mikor lesz az!
+
+– Lehet, hogy a jövő héten magamnak is le kell utaznom Erdélybe, –
+mondta később István.
+
+– Oltvára? A Harkályvárba?
+
+– Oltván csak keresztül utazom… Arról van szó, hogy nagyobb barakot
+állítunk az Oltva völgyében. A bukovinai betegek egy részét oda fogjuk
+terelni.
+
+– Engem is magával visz? – kérdezte Katalin felcsillanó szemekkel.
+
+– Nem lehet, szivem. Férfiakkal leszek, katonákkal. Isten tudja, hol
+hálunk, mit eszünk… Egyáltalában meg kell szoknod a gondolatot, hogy
+ezentúl sokat leszel magadban… Nekem állandóan szemmel kell tartanom a
+kórházaimat, azok pedig jó messzire vannak egymástól az országhatáron.
+
+István a hálószobájába ment, Kata pedig szokása szerint még elmotoszkált
+öltözőjében.
+
+Egy fehér törülközőt tartott a kezében és midőn hosszúkarú hálóingében
+egy pillanatra megállott a nagytükör előtt, – miért, miért nem – a
+hajára borította a kendőt, a két végét pedig hátravetette a vállán.
+
+Ekkor eszébe jutott Mária, Ember Mária, aki most valahol tifuszbetegeket
+ápol és alkalmasint ilyenféle fehér főkötőt visel…
+
+Úgy találta, hogy a saját barna-piros arcához és csillogó szeméhez
+nagyon jól illik a fehér főkötő.
+
+Anélkül, hogy maga is sejtette volna az okozati összefüggést, csak
+ápolónőnek kellett magát képzelnie és a szíve már kéjesen olvadozott az
+emberi irgalom szelíd tüzében.
+
+Átszaladt az urához.
+
+– István! Valamit akarok magának mondani.
+
+– Mi az, szívem?
+
+– Szeretnék kórházba menni. Betegeket ápolni.
+
+– Ez most jutott eszedbe? – csodálkozott az ura.
+
+– Dehogy! – védekezett Katalin bosszusan. – Már régóta töröm rajta a
+fejemet… Sokat gondolkoztam Oltván, mikor magamban voltam… és a vasuton…
+
+Két perccel előbb még eszében sem volt, de most egy csapásra megtelt
+vele a feje és a szíve, most már maga is azt hitte, hogy ez neki régi
+vágya.
+
+Leült az ágy szélére. Halkan és szemérmetesen beszélt, mintha a bűneit
+vallaná be.
+
+– Oltván bementem egy percre a régi templomba… Imádkoztam az Álarcos
+Mária előtt és – ne nevessen ki, kérem! – fogadalmat tettem… Arra kértem
+a Boldogasszonyt, védje meg magát a háború veszedelmei ellen… Ezzel
+szemben fölajánlottam magamat, hogy betegápoló leszek…
+
+A tanár nem nevetett. Két tenyerébe fogta Kata forró kis arcát és
+gyöngéden mondta:
+
+– Nagyon szeretem az elhatározásodat, bárhonnan fakadt is. Ilyen időkben
+az én feleségem nem ülhet a kandalló mellett…
+
+– No úgy-e? Úgy-e? – kiáltotta Kata diadalmasan.
+
+– Tegnap beszéltem Kádárral, – folytatta a tanár. – Talán emlékszel reá?
+A legtehetségesebb a fiatal sebészek között… Elmondta, hogy kórházat fog
+állítani itt a közeli szomszédunkban, huszadik szám alatt… Az
+Illésházy-alapítvány viseli a költségeket… Modern, szép kórház lesz… Azt
+mondta Kádár, szüksége volna valami úriasszony segítségére, aki a
+felügyeletet vállalná… Főleg a konyhára és a raktárakra kellene ügyelni…
+Én tereád gondoltam.
+
+– Vállalom! Vállalom! – kiáltotta Kata elragadtatással.
+
+– Akkor tehát megállapodtunk. Holnap telefonálunk Kádárnak…
+
+A boldog izgalom jó ideig még ébren tartotta az asszonyt.
+
+Hogy örült ennek a dolognak! Mindig boldoggá tette, ha új alakban
+láthatta önmagát…
+
+De ugyan honnan vette az oltvai fogadalom meséjét?
+
+Mikor elmondta Istvánnak, magát is meglepte vele; de mivel úgy
+tapasztalta, hogy örömet szerez vele az ő imádott, jó urának, tehát maga
+is megörült a talált kincsnek.
+
+Alvajáró! Az arany hegedű…
+
+Egyszerre megint eszébe jutott nagyapó kék thékája és most már úgy
+rémlett neki, hogy megérti a mesét.
+
+Igen, persze, minden nő, aki szeret, mindegyik, aki igazi asszony, az
+arany hegedű édes és puha hangjával beszél az ő drótszakállú királyához.
+A valóság hidegen sziszegő, harapós kis kigyóit nem ereszti ki a száján.
+
+Ez nem hazugság, ez költészet. Az asszony bája, a férfi boldogsága, az
+élet költészete.
+
+A legkülönösebb az, hogy Katalin is Istvántól kapta az arany hegedűjét,
+mint Alvajáró a királytól.
+
+Midőn először találkozott jövendő urával, szegényen, üresen, puszta
+kézzel állott előtte.
+
+De rögtön és ösztönszerüen megértette, hogy milyen az asszony, aki ennek
+a férfinak való és azóta akarva, nem akarva, mindig István asszonyának
+dalát játszotta.
+
+Vagy nem ez a nő szerelme: olyannak látszani, aminőnek a férfi látni
+akarja?
+
+
+
+
+Zaklikov
+
+Az ikrek szorgalmasan küldözgették harctéri tudósításaikat. Már a
+hatvani pályaudvaron kezdték és Miskolcon folytatták.
+
+Később izgatott boldogsággal jelentették valami kimondhatatlan nevű
+lengyel helyről, hogy hallják a távoli ágyúzengést.
+
+Egy ellenséges repülő, aki bombákat dobált a vonatjukra, láthatóan igen
+megörvendeztette őket… Ezt sokért nem adták volna, hiszen ez egy
+megvalósult gimnazista-álmuk volt!
+
+Azután néhány napi fülledt csend következett… És jött a hír: tűzben
+voltak.
+
+Nekik nem esett bajuk, de szegény Robek Kornél, az osztály humoristája,
+aki olyan jól tudta utánozni Milka századost, hősi halált halt… (A mult
+esztendőben Hankó tanár úr, akinek papir-galacsint lőtt az orrára, azt
+jövendölte neki, hogy fegyházban fogja végezni.)
+
+Ettől fogva megváltozott a tábori levelezőlapok hangja.
+
+Ezentúl is hetyke condottiere-stilusban írták még – „Zaklikovnál
+szuronyheggyel piszkáltuk ki a moszkálit az iskolaépületből…“ – a sorok
+közül azonban valahogyan ki lehetett olvasni, hogy a rettenetes
+csontkirály, akit semmiképpen sem akartak komolyan venni, dermesztő
+közelségben áll a hátuk mögött és rejtelmes mosollyal néz bele az
+írásukba…
+
+Borzalmas dolgok történhettek odafenn a vigasztalan lengyel ég alatt!
+
+A Pruttól a Fehér-tengerig megindultak a szláv hegyek és dübörögve
+vánszorogtak a magyar határ felé.
+
+Az ország pedig viruló, ifjú embertestekből emelt ellenük gátat. Magyar
+anyák szemefényének testéből.
+
+Sápadt arccal, a titáni erőlködésben görnyedő tagokkal, szakadó inakkal
+feszültek neki a nagyszerű fiúk a szörnyű tehernek.
+
+A hörgő lélegzetük párává lett és az emberi szenvedés rettenetes,
+vérszínű felhőjeként kavargott ég felé…
+
+S ha egy-egy pillanatra ráértek hazagondolni, akkor mosolyogtak, hogy
+megnyugodjanak az otthon valók.
+
+És jónevelésű fiúkhoz illően csókoltatták a sógornő kezét, tiszteltették
+István bácsit és Kántor kutya hogyléte iránt is érdeklődtek…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Vasúti vonatok érkeztek Budapestre.
+
+Csontokba hasító fájdalommal, föld alá vágyódó fásultsággal, kuszált
+forró lázképekkel telt vonatok. A halál illatát árasztották és vértől
+csepegtek.
+
+A barnaarcú falusi vasgyurókat, akik néhány héttel ezelőtt még virágosan
+és dalolva vonultak végig a városon, mint fakó vázakat emelték ki a
+kocsikból. Némelyik hordágy olyan lapos volt, hogy az ember megdöbbent,
+ha az üres takarók közül egy szempár szegeződött reá.
+
+A tekintetük meredt és üres volt, mintha a szörnyű dolgok után, miket a
+csatamezőkön láttak, képtelenek volnának újabb képek fölvételére.
+
+Elhasznált, üres ember-hüvelyek voltak. Ami ifjúság, erő, tűz volt
+bennük, az belefolyt a háború rettenetes kohójába, ahol egy új világot
+öntenek formába.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Az Illésházy-kórház termeit is hamar megtöltötte a beteg-áradat.
+
+A kórház lelke Katalin volt.
+
+A rejtelmes kéz, mely sorra nyitogatta a lelkekben a bestia-ketreceket,
+a titokzatos erő, mely arra kényszerítette a népeket, hogy akaratuk
+ellenére tűzbe, vérbe gázoljanak: mellékesen magával sodorta Arató
+István kis feleségét is, mint forgószél a toronytetővel együtt az árva
+falevelet.
+
+Katalin egyszerre új utakon és új alakban látta viszont önmagát.
+
+Eddig kissé kényelemszerető, változó kedvű, gyáva kis asszony volt.
+Hogyan volt az, hogy most mégis reggeltől estig kemény és bátor munkában
+törte magát?
+
+Mint mindig, most is emésztő kiváncsisággal figyelte, és mint mindig,
+most is kívülről, a közönség szemével, mustrálta önmagát
+
+Ez a szép, nyulánk, barna asszony, akinek arcára olyan jól illett az
+édes apácaszigor, mint testére a hófehér, síma szamaritánus ruha a
+hollandus főkötővel, – ez az asszony jobban tetszett neki, mint az
+összes Katalinok, akikkel eddigi életében megismerkedett volt.
+
+A háború leánya volt ez, nem méltatlan a nagy időkhöz, amelyek
+nemzették.
+
+Csodálatos könnyedséggel találta meg gazdag lelki ruhatárában a
+kellékeket, melyek új alakját tökéletessé tehették.
+
+De nem is kellett keresgélnie: az ismeretlenségből új érzések, új
+gondolatok, új gesztusok meteorraja szállott feléje és merült a lelkébe.
+
+Midőn fakó arcú, aszott tagú férfiak ágya fölé hajolt, megtalálta
+magában a szent és forró anyai részvétet. Megtalálta az idegerőt,
+amellyel véres és kegyetlen műtéteknél segédkezett.
+
+Aki azelőtt vacogó fogakkal gondolt a halálra, most képes volt rá, hogy
+hűsítő kezét rátegye a haldokló lázas homlokára.
+
+A passzivitásából kilépett nő olthatatlan tettvágya és mindent merő
+bátorsága lüktetett benne.
+
+A kórház minden férfiának ugyanaz a tiszta és gyöngéd tűz csillant meg a
+szemében, ha „Katalin nővér“ pikészoknyája végigsuhogott a termeken. Ez
+volt az ő nagy sikerének külső elismerése.
+
+Tudta, hogy ezek mind szerelmesek belé, de úgy, ahogyan a felhőkön
+trónoló ideálba szokás, ahogyan a latin népek a Madonnába.
+
+Katalin azt is tudta, hogy Arató István hitvesének ennyi férfi között
+egy pillanatra sem szabad levetnie az apáca-fejedelemnő szelíd, hideg
+büszkeségét. Ezt elvárták tőle maguk az imádók.
+
+– Nem tudtam, becsületemre mondom, nem tudtam, hogy ilyen asszony is van
+a világon, – mondta egyízben a főorvos, Kádár tanár, aki egyébként
+csökönyös agglegény volt.
+
+Maga Katalin sem tudta… Eddig az urának planétája volt, a nagy Arató
+tanár kicsi felesége; most azonban a maga útján járt, a maga fényével
+világított.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Arató István, miután hetekig távol járt a fővárosból, egy este
+váratlanul hazaérkezett. A félvárosba telefonált a felesége után, végül
+eszébe jutott a kórház és ott meg is találta.
+
+– Itt vagyok szivem, holnap délig maradok… Oltváról jövök és Ungvárra
+kell mennem… Mikor jösz haza?
+
+– Jaj, szivem, éppen most érkezett új betegtranszportunk… Feltétlenül
+meg kell várnom, míg ágyban lesznek mind… De egy óra múlva otthon
+leszek… Nem haragszol, ugye?
+
+Ez a katonai kötelességérzet meglepte és szinte büszkévé tette Istvánt.
+
+Egyelőre mag kellett azonban elégednie Kántor társaságával. A kutya
+magánkívül volt örömében. Szobáról-szobára követte a gazdáját; ha leült
+István, a lába elé feküdt és le nem vette volna róla vérrel erezett,
+megdöbbentően okos, sárga szemét.
+
+Kántornak különben némi sznob hajlamai voltak: nem kedvelte a cselédek
+társaságát és az uraság távollétében igen elhagyottnak érezte magát.
+
+Az egy órából kettő is lett, mire Kata végül az ura nyakába repült.
+Aether- és karbol-szaggal kombinált kórházi illatot hozott magával, a
+hajdan selyemlágy kis keze kemény és kissé cserepes lett a deszinficiáló
+szappantól és a körömkefétől.
+
+Fáradt volt, alig tudott állani a lábán, de azért beszédesnek és
+jókedvűnek mutatta magát.
+
+Egy-két kérdést intézett csak Istvánhoz és miután az elmondta neki, hogy
+az oltvavölgyi szigetkórházban összetalálkozott Ember Máriával, aki ott
+a felügyeletet viszi, rögtön a maga kórházára terelte a szót.
+
+Akkor is beszélt még a szomszéd szobából, mikor az ura már lefeküdt.
+Később még átjött hozzá és szokása szerint leült az ágya szélére.
+
+A betegekről beszélt, a doktorokról, sőt a kórházi szolgákról is. Az
+ember azt hihette volna, hogy az Illésházy-kórház Magyarország
+legeredetibb embereinek gyűjtőhelye.
+
+– Van ott például egy öreg népfölkelő, aki délután elbuvik a padláson,
+aludni…
+
+Kata az egész kórházat valami bűvös, meleg világításban látta, mely
+mindent és mindenkit érdekessé és vonzóvá tett.
+
+Alapjában véve nagyon örült, hogy eldicsekedhetik valakinek a
+sikereivel. A kórházban ő előkelően szerény hölgy volt, de Istvánnál nem
+bánta, ha egy kicsit bele is lát a kulisszái mögé.
+
+Arató némi iskolásfiús kajánsággal hallgatta.
+
+Tessék, ez az asszonyka is azt hiszi, hogy új erőket fedezett föl
+magában, pedig amit fölfedezett magában, az megint csak a háború. Aki
+itt késő éjjel kedves izgalommal fecseg István fülébe, az nem is Katóka,
+hanem a világra szóló nagy szélvész, amely mostanában annyi nagy és kis
+malmot kelepeltet.
+
+Valami parányi kis változást azonban mégis talált a feleségén, idegen
+ujjlenyomatokat a könnyen mintázható lelkén, – ez elkedvetlenítette.
+Alig észrevehető, új és idegen vonásokat. Megérzett rajta, hogy egy új
+clan-hoz tartozik, egy társadalmi közösséghez, amely Istvánnak idegen.
+
+Megérzett a mosolyán, mely a kórházi doktorok közt divatos élcek
+visszfénye volt, némely újonnan szerzett szaván, egy-egy kis gesztusán.
+
+Dehát a háború! A polyvát örökre szétszórja a szél, az embernek azonban
+azért van lába, hogy megint megtalálja egymást, ha elült a nagy vihar.
+
+István megjelenése különben némileg kizökkentette az asszonyt új
+szerepéből. Miután egy éjszakán át egy levegőt szívtak, reggel megint
+mint a régi Kató ébredt.
+
+Nem szeretett fölkelni és titokban kissé unta a kórházát. De ez csak
+rövid visszaesés volt. A kórházban a rendületlen kötelességtudás hírében
+állott és ezt a hírét nem merte kockára tenni. Fölkelt tehát és
+elszántan belelépett a hideg vízbe.
+
+Délben kikisérte Istvánt a pályaudvarra és midőn megölelték egymást, az
+asszony kissé ellágyult, mintha honvágyat érezne valami után.
+
+– Tudja, mi volna jó? – kérdezte nedves fényben csillogó szemekkel.
+
+– Ha most magammal vihetnélek, ugye?
+
+– Úgy, úgy!
+
+– Nem lehet, szivem. De hiszen majd eljön egyszer a kettőnk külön
+békéjének ideje!
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+– A tegnapi transzporttal két tiszti beteget kaptunk, – mondta Kádár
+tanár, miközben Katalin és a segédorvos társaságában végigment a
+kórtermeken.
+
+– Súlyosak? – kérdezte hivatalos érdeklődés hangján az asszony.
+
+– Az egyiknek, a zászlósnak, fejlövése van, de könnyebb fajtájú. Ő maga
+kutyába se veszi.
+
+– Mert, azt mondja, lófőszékely… A neve Stowasser, – magyarázta
+mosolyogva az asszisztens.
+
+– A másikból nem tudok még kiokosodni. Idegsokja van.
+
+– Milkának hívják, – jegyezte meg az asszisztens.
+
+– Milka? Talán a kis sógoraim kapitánya, – vélekedett Katalin.
+
+– Kapitány, honvédkapitány… Hosszú, derék ember.
+
+– Idegsokja van?
+
+– Csúnya dolgokon mehetett keresztül, szegény ember. A beszélőképességét
+is elvesztette.
+
+– Tud az beszélni, kérem, – vetette közbe az asszisztens. – A
+kérdéseinkre ugyan nem válaszol, de azért nem néma.
+
+– Mért gondolja?
+
+– Olykor mond egy szót. Mindig ugyanazt: Zaklikov.
+
+– Ezek igen furcsa dolgok, – vélekedett Kádár tanár. – Valaki éppen egy
+mozdulatot tesz, egy szót mond, mikor lecsap előtte a mennykő vagy a
+gránát… Később magához tér megint és akkor ugyanazt a gesztust, azt a
+bizonyos szót ismételgeti… Van a klinikán egy idegbeteg ember, aki a
+jobb kezével a levegőbe szokott kapkodni… A gránát nyomása akkor vágta
+földhöz, mikor éppen fát vágott.
+
+– Zaklikov tótul vagy lengyelül lehet…
+
+– Vagy oroszul…
+
+Mialatt az urak ezen tanakodtak, a szomszédos betegágyban egy mély
+basszushang szólalt meg.
+
+– Zaklikov orosz-lengyelországi falu, ha meg nem sértem vele az
+uraságokat…
+
+Az asszisztens egy jóképű magyarhoz fordult, aki csendesen szívta
+ágyában a kurta angol pipáját.
+
+– Ni, maga az, Ijjártó? Hogy van a karjával?
+
+Az imént rakták gipszbe a tört karját és fájdalomcsillapitóul
+megengedték neki, hogy időnkívül rágyujtson.
+
+Ijjártó? Ezt a nevet már hallotta Katalin…
+
+– Nem ismerjük mi egymást?
+
+A sebesült komoly arccal bólintott.
+
+– Én ismerem a méltóságát. A vasuton meg tetszett tisztelni a
+feleségemet és a gyerekemet.
+
+Katalinnak eszébe jutott a csinos matyómenyecske, Budha sugárkoronájával
+a fején… Hiszen ez az ikrek híres parasztkáplárja!
+
+– Együtt volt a két kis sógorommal, ugye?
+
+– Ezt a fapipát is Arató Péter úrfitól kaptam. Ő nem tudta szívni, igen
+csípte a nyelvét, – mondta elnéző mosollyal a beteg.
+
+Kádár tanár megint Milkára terelte a szót. A százados esete érdekelte…
+És ekkor kitünt, hogy Ijjártó mindenről tud, mindvégig a százados
+oldalán volt.
+
+Az idegsok előzményeit így mondta el az ő higgadt és kissé tempós
+modorában.
+
+– Mi, kérem szépen, 22-ikén voltunk első tűzben… Éjjeli menetelés volt
+és keresztül vonultunk Zaklikov községén… Nekünk úgy mondták, hogy húsz
+kilométernyire tőlünk nincs ellenség… De hát a muszka kifogott rajtunk…
+A hosszú fahíd közepén gépfegyvertüzet kaptunk… A kutyák elbujtak az
+iskolában, ennek tetejére szerelték a géppuskájukat… Vak sötétség volt,
+– ember és ló összetorlódot a hídon, – se előre, se hátra, – hát nagy
+zavar volt, kérem szépen… Sok jó emberünk ott veszett… Hogy ott ne
+haljunk mind egy szálig, összeröffentünk vagy huszan és megrohantuk az
+iskolát…
+
+Ijjártó ekkor csodálatos gyöngédséggel mosolygott Katalin felé és így
+folytatta:
+
+– A két Arató úrfi is velünk jött… Betörtük az ajtót, szobáról-szobára
+vertük a muszkákat, föl a padlásra, az akkor már javában égett, végül
+mind elnyomtuk őket… Robek önkéntes úr a padlás-lépcsőn kapta a
+haslövést…
+
+Katalin egész testében remegett, arca hófehérré vált, mikor ezeket a vad
+dolgokat hallotta.
+
+– A fiainknak nem esett bajuk? – kérdezte fátyolos hangon.
+
+– Semmi, kezét csókolom. Utána megettünk még egy rúd szalámit, amit
+Palkó úrfi rekvirált a papnál.
+
+– És mi történt Milka századossal? – kérdezte a tanár.
+
+– Az éjjeli harcon nem láttuk. Akkor nem is esett baja… De másnap
+hajnalban az orosz lőni kezdte a falut… öreg ágyúkkal… Parancsunk volt:
+törik-szakad, ki kell tartani! A százados úr a fedezékben volt és engem
+valami jelentéssel küldtek hozzá… Már akkor is beteg lehetett, az arca
+igen fakó volt. Azt kérdezte tőlem: Mi is a neve ennek a cudar helynek?
+– Jelentem alássan: Zaklikov! Akkor történt, hogy a gránát szétvetette a
+fedezéket és mind a hármunkat eltemetett… A harmadik a százados úr
+legénye volt… Ő szegény járt legrosszabbul, a földomlás agyonnyomta…
+Nekem csak a karom törött… És a százados úrban akkor némult meg a lélek…
+
+Kádár tanár most már tudta azt, amire kiváncsi volt.
+
+Katalin elvált az orvosoktól és egyedül folytatta körútját. Már
+visszajött Istvántól, szívvel-lélekkel itthon volt megint.
+
+Szerette ezt a miliőt: a fehér párnákon pihegő sötét férfi-fejeket, a
+csendesen motoszkáló ápolónőket, a hosszú folyosókon elhagyottan izzó
+lámpákat. Még az aether hideg és ellenséges szagát is szerette.
+
+És tudta, hogy az ő karcsú, fehér alakja, amint nesz nélkül
+végigszálldos a termeken, szelíden visszatükröződik a láztól
+elhomályosult szemekben…
+
+A kórház jó angyala! Úgy szerette ezt a miliőt, mint a művész sikereinek
+színpadját.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A véletlen úgy akarta, hogy Kata még az este meglássa Milka századost.
+
+Midőn elment a tiszti-szoba előtt, az ajtó éppen nyitva volt, a szolgák
+bútorokat hordtak.
+
+A százados a szoba közepén ült. A szálas szép férfi, aki az ikrek
+szerint „mannlicherestül emeli föl a bakát“, megroppant, megfakult,
+megöregedett azóta, hogy a pályaudvaron összeverte a két sarkát Katalin
+előtt.
+
+Az állát kéthetes szakáll verte föl, a ruhája rendetlen volt, a szeme,
+ez a szomorú vakablak, apathikusan bámult a semmibe.
+
+Kisfiú korában egyszer véletlenül a padlóra fordította édesanyja
+varró-asztalának fiókját. Amint a szanaszét guruló sok gombot, kapcsot,
+gombolyagot, üveggyöngyöt, tűt, ollót elnézte, nagyon megijedt és az a
+reménytelen érzése támadt, hogy ezt soha többé nem lehet összeszedni.
+
+Most majdnem hasonló helyzetben volt.
+
+A háború egy mennydörgő csapással földhöz vágta az ő életének tartalmát.
+A borzalmak után, amiket átélt, csak nem lehet többet kávéházba járni,
+adomákat mondani, vasalt nadrágban sétálni?
+
+Ő elvesztette magát, lemondott magáról, le az életről. Hidegséget és
+sötétséget érzett magában; semmi akarat, önérzet, vágy, remény nem
+tüzelt a vérében.
+
+Ott ült egy helyben és óriás távolságból nézte életének sok cifra és
+haszontalan törmelékét. A homályosuló értelme azalatt valami titokzatos
+kis szörnyeteggel viaskodott, amely belefúródott az agyába, amely
+döfködte, szívta, gyötörte.
+
+Nem tudta, hogy mi az, honnan jön, miért kínozza. Csak a nevét tudta és
+most is ismételgette, halkan, kérdően, fájó töprengéssel:
+
+– Zaklikov!
+
+
+
+
+Goldmark Suite-je
+
+A zólyomi temetőben van egy sarok, melyet a gyöngébb idegzetű
+temetőlátogatók szándékosan kerülni szoktak. Ha valaki mégis odatéved,
+összeszorul a szíve, mert nyolc egyforma kis sírkő áll egymás mellett,
+szép egyenes sorban, mint az engedelmes kisfiúk.
+
+Milka Tódor, a gazdag tót vászonkereskedő, oda temette nyolc fiát. A
+legnagyobbik tizenhárom esztendős, a legkisebbik hathónapos korában
+került a vaskarikás nagy kőlap alá.
+
+A természet szent irgalmatlansággal kimondta ítéletét, hogy nem óhajtja
+fenntartani ezt a fajt, amelynek vérét valami átöröklött átok
+apasztotta.
+
+Milka Tódor kilencedik gyereke azonban mégis kegyelmet kapott. A kis
+Károlyt ki tudta könyörögni, el tudta lopni édesanyja a halál elől. Úgy
+látszik, az anya-szív néhanapján mégis meg tudja fordítani a természet
+rendjét.
+
+De Kari olyan hitványka volt, olyan pityergős és reménytelen, mint az
+októberi költésű csibe.
+
+Jóformán vattában nevelték és hatéves korában már kész kis hipokonder
+volt. Maga nézegette a hegyes nyelvét a tükörben, asztalnál pedig
+gyakran letette a kanalat, hogy anyukám, nem fog ez nekem megártani?
+
+A szomszéd gyerekek ordítozva kergetőztek a hegyen és kalapszámra falták
+az éretlen gyümölcsöt, Milka Kari pedig gondterhes pofácskával ült a
+kályha mellett és pedáns pontossággal szedegette a vasport meg a
+csukamájolajat.
+
+Mindig asszonyokkal volt és asszonyos hajlamai fejlődtek. Szeretett
+főzőcskét játszani a konyhában, női kézimunkát készíteni és hiú volt a
+hosszú, göndör hajára.
+
+Iskolatársai ezért megpofozták és Karola kisasszonynak csúfolták.
+
+Az is nőies vonás számba ment nála, hogy olyan forró és fülledt
+szeretettel kívánta a muzsikát. Maga is játszott, majd minden
+hangszerrel megpróbálkozott, de a tehetsége mindvégig csak vadul
+burjánzott, mert a rendszeres tanulást, a fárasztó gyakorlatot, nem
+birta volna a vézna gyerek.
+
+Nagy szívszorongások között várta tizennegyedik születésnapját. A
+családban az a babona tartotta magát, hogy ez a Milka-gyerekek kritikus
+napja. Aki túléli, abból akár Matuzsálem is lehet, de a Tódor gyerekei
+közül még egyik sem próbálta meg.
+
+A veszedelmes nap elmult. Miután az öreg óra elütötte az éjfelet, a
+hálószoba csendjében egy boldog és csodálkozó hang szólalt meg:
+
+– Anyukám, én még élek!
+
+A halál angyala visszafordult a küszöbön.
+
+Kari, mintha csak valami titokzatos veremből szabadult volna, a
+napfényen váratlanul nőni és izmosodni kezdett. Még pedig oly rohamosan,
+oly nagyszerűen, mintha a végleg megbékült természet elégtételt akarna
+neki adni a múltakért is.
+
+Tizenhét esztendős korában már egész fejjel nagyobb volt tulajdon
+édesapjánál.
+
+Ilyet még sohasem láttak a Milkák manó-családjában: hatalmas tagú, piros
+arcú, fényes szemű ifjúóriás lett belőle.
+
+Most már egészen más szemmel nézték a városban. A szülei büszke
+imádattal csüngtek rajta, (ha együtt látta őket az ember, a kuvasz-anya
+oroszlánfiára gondolt,) – a pajtásai tisztelettel tekintettek föl hozzá,
+de még a zólyomi tótleányok is, ha elmentek mellette az utcán,
+elpirultak és szendén riszálták a derekukat.
+
+A különös az volt, hogy az egész nagy változás csak külsőséges maradt,
+bensejében az óriásgyerek megmaradt annak, aki volt: töprenkedő, gyöngéd
+és bágyadt kis törpének – Karola kisasszonynak.
+
+Úgy hurcolta a saját hatalmas fizikumát, mint Hőköm Mátyás az öregapja
+subáját. Csibelélek maradt a sas-testben.
+
+De ez az ő félve őrzött titka volt. A világ szeme elé mint nyilt
+tekintetű, büszke tartású, egyenes és kissé goromba beszédű legény
+lépett. Nagy gonddal és sok színészi tehetséggel mimelte a robusztus
+izomembert.
+
+A nőkhöz sohasem vonzódott valami különösen, de kötelességérzetből mégis
+úgy viselkedett, mint afféle javíthatatlan szoknyavadász. A bort sem
+szerette, nem is birta, de azért sokat korhelykedett katonatisztek
+társaságában. A mulatozása annyiban volt, hogy kivette a cigány kezéből
+a hegedűt és szilaj nótákat játszott a pajtásainak.
+
+Hogy gyávának ne tartsák, ok nélkül kihívó és erőszakos volt. Úgy
+járt-kelt a városban, mint a túltáplált ifjú tenyészbika. Ennek azonban
+megvoltak a maga veszedelmei, a rossz idegeivel és elpuhult izmaival
+állandóan attól kellett rettegnie, hogy egy nap szembe kerül a maga
+Dávidjával, aki leszedi róla a Góliát-vértet.
+
+Szerencséje volt, hogy a külseje nagyon imponált az embereknek és az
+utolsó próbára sohasem került a sor.
+
+Későbbi éveiben megértette, hogy valamint az ereje nem igazi erő, hanem
+csak vágyakozás az erő után: úgy egész élete is csak honvágy az élet
+után.
+
+A legzajosabb társaságban is elhagyottnak érezte magát, nem tudott ember
+lenni emberek közt, mindig csak emberi alakban járó kísértet volt. Pedig
+hogy szerette, hogy kereste az embereket!
+
+A bolygó hollandi… A hajója vágyakozva kerülgette az élet virágos
+partjait, de kikötni nem tudott.
+
+Az ő dőzsölései, kalandozásai, barátkozásai, az ő fájdalmai és élvezetei
+nem igaziak, csak reflexérzések, miket nagy távolságból szuggerál neki
+az élet. A galvanizált békacomb élete volt ez.
+
+Az epedő vágy, mely a Milka-családban az erő után élt, a katonasághoz
+vitte Karit. Olyasmit remélt, hogy magára kell csak vennie a tiszti
+dolmányt és az ő felemás élete egyszerre meg fog telni büszke erővel,
+forró valósággal. Az izomparvenű az erő arisztokratájává szeretett volna
+lenni.
+
+A puha szívén erőt véve, arra kényszerítette magát, hogy szigorú
+fölebbvaló legyen. És ekkor úgy járt, mint a gyönge emberek szoktak:
+erős nem, csak kegyetlen tudott lenni.
+
+A hadüzenet hírét látható örömmel fogadta. A háború brutális valósága
+talán mégis össze fogja törni az ő mozgó börtönének vastag
+kristályfalait és a résen át ki fog szabadulni az életbe. A nagy halál
+meg fogja neki hozni a teljes életet. Ő mindig külső eseményektől várta
+a maga megváltását.
+
+De midőn a borús lengyel ég alatt meghallotta a közeledő ágyúmorajt,
+elszorult a szíve és sejteni kezdte, hogy most bírói szék elé kerül
+életének minden hazugsága.
+
+Midőn pedig a zaklikovi éjszakában mennydörögve megnyílt előtte a véres
+és tüzes pokol, már tisztában volt vele, hogy ő ezt nem bírja.
+
+Ez nem volt gyávaság – hiszen minden lélegzetvétele imádság volt: bár
+jönne már a szabadító halál! – az idegei egyszerűen csak kidőltek,
+elfeküdtek, mint az agyonhajszolt igásállatok.
+
+Mások birták. A főhadnagya az égő házak tűzfénye mellett jelentést
+tudott írni az ezredeshez… És látta Ijjártó káplárt, amint pipával
+agyarában töltögette fegyverét… Az Arató-fiúk pedig, ezek a leányos képű
+suhancok, szuronyt szegezve, démoni üvöltéssel szaladtak neki az
+ellenségnek, csak úgy, mint egy pár évvel ezelőtt Oltván a nyelvüket
+öltögető oláh gyerekeknek…
+
+De ő ezt nem birta, ő ezt nem értette.
+
+Tompa aggyal, hüledező szívvel, dermedt tagokkal állott az orkánban.
+Tétlenül és tehetetlenül.
+
+Hajnalban végül jött a nagy ütés, a gránátrobbanás. Minden összeomlott
+és szilánkokra tört.
+
+Az erő komédiája véget ért. Eloltották a lámpákat. Milka százados
+egyedül maradt a sötétségben és nem törődött többé az emberek tapsával.
+Nem akarta már, hogy erős embernek tartsák.
+
+Annak az embernek, akit kihúztak a fedezék romjai közül és aki most itt
+ült a kórház tiszti szobájában, alig volt már valami köze a délceg és
+hetyke kapitányhoz.
+
+Ez megint a Milka Tódorné félénk, szegény kis fia volt, akit egykor
+Karola kisasszonynak csúfoltak pajtásai…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Édes jó uram!
+
+A fiúk dolgában magam vagyok a hibás. Ők rendesen írnak, de én a nagy
+elfoglaltságom miatt nem jutottam hozzá, hogy Maga után küldjem a tábori
+lapjaikat. Nem haragszik, ugy-e?
+
+Többször voltak már tűzben, szegény, vitéz gyerekeink, de úgylátszik,
+azért jól érzik magukat, legalább mindig jókedvvel írnak. Azt írják,
+hogy az én Szent Katalinom szerencsét hoz nekik.
+
+Én jól vagyok, bár nagyon sok a dolgom. A kórház reggeltől estig
+elfoglal, sokszor éjjeli transzportunk is van.
+
+Az oltvai Álarcos Szűz a tanúm, hogy Magának és Magáért dolgozom, miként
+minden cselekedetem és gondolatom különben is a Magáé.
+
+Milka százados – a fiúk kapitánya, hiszen megírtam, hogy idegsokkal
+került hozzánk – búskomorság jeleit mutatja. Ha látná, mi lett ebből a
+hatalmas szál emberből! Borzasztó, borzasztó a háború!
+
+Lássa, már megint hivnak a műtőbe! Nem írhatok többet. De talán sikerül,
+hogy az éjjel Magával álmodjam. Gondoljon reám és szeressen.
+
+Sokszor csókolja
+
+_szegény fáradt Katája._
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Zaklikov: oroszlengyelországi falu a Szanna partján…
+
+Egypár hét múlva Milka százados is tisztába jött ezzel az igazsággal és
+ekkor már nem is ismételgette a falu nevét.
+
+De beszélgetést most sem lehetett még vele kezdeni és arra sem volt
+rávehető, hogy elhagyja a szobáját.
+
+Mert amint előbújik odujából, csattogó fogú fenevadként ráveti magát és
+maga alá teperi a szégyen érzése.
+
+Rettenetesen, kimondhatatlanul, halálosan szégyelte magát!
+
+A fogait csikorgatva tapogatta körül szobájának falait… Hogyan menjen ő
+ki innen? Hogyan menjen most már emberek közé? Hogyan játsza megint a
+régi Milka százados szerepét?
+
+Inkább beásná magát a padló alá, a földbe. Jó volna beleolvadni, eltűnni
+az örök sötétségbe, a csendbe… Megnémulni, megvakulni… Hogy ne nézzen a
+szemébe senki, ne kérdezzenek tőle semmit…
+
+Kádár tanár megsejtette, hogy mi baja a századosnak.
+
+– Ezt nem lesz könnyű visszacsalni az életbe… Valami hídat kellene neki
+verni, egy Ariadne-fonalat vetni… Akkor – talán…
+
+– A zene! A zene hatalma! – mondta Katalin.
+
+Hallott egyszer egy betegről, akit a muzsika fáklyája vezetett ki az
+örök éjszakából… Milka nagy muzsikus, az ikrek gyakran emlegették.
+
+– El kell hozatni a kisbőgőjét! – indítványozta Stowasser, a
+lófőszékely, aki fehér sisakba pólyált fejével lebzselt a folyosókon.
+
+A zászlós azt mondta, hogy Milka minden hangszerrel tud bánni,
+legszívesebben mégis a gordonkáján játszik.
+
+Katalin már intézkedett. Némi utánjárással megkerült a százados
+violoncellója, melyet a bútoraival együtt valami raktárban őriztek.
+
+Estebéd idején egyik kórházi népfelkelő bevitte a százados szobájába és
+utasításához híven szó nélkül a sarokba állította a fekete-lakkos
+hangkoporsót.
+
+Azután valamennyien lesbe feküdtek, belekap-e a hal a csalétekbe?
+
+Jó ideig hiába vártak. De azután egyszerre –
+
+Egy bűvös hang zendült meg az éjszaka csendjében. Messziről és mélyről
+jött, mint a bányában daloló tündér hangja.
+
+Halkan, a zokogását elfojtva, bátortalanul tapogatózva jött közelebb,
+mintha kételkednék benne, hogy van-e joga az élethez.
+
+Azután hízelegve, forró, édes könyörgéssel kúszott még közelebb…
+
+Egyszerre mohón és szomjasan fölemelte a fejét…
+
+– Goldmark Suitejét játssza, – mondta az asszisztens, aki értett valamit
+a zenéhez.
+
+Valami egészen különös muzsika volt az. Vadul buggyant ki a Milka szláv
+véréből és sok tarka kavicsot sodort magával, mit ismeretlen
+mélységekben elterülő kőzetekből mosott ki.
+
+A kapitány idegrostjain átszűrődve minden zenei gondolat hihetetlenül
+lágy, édes, tüzes és érzékies lett.
+
+Az ő vonója minden sarkot legömbölyített és minden szögletet lecsiszolt.
+
+A zeneszerzők közül szerette a nagyokat, mindegyiket követni tudta
+röptében, de csak úgy, mint az elhízott vadruca a fennszálló gémet:
+lábát a békanyálban húzva.
+
+Nála még Bach is édes lett, Beethoven is ellágyult. Ő a titánokból, akik
+világgömböket emelnek vállukon, hájizmú, barok virághordókat csinált. A
+zengő kathedrálisokat megtöltötte művirággal, selyemmel és
+pézsmaszaggal.
+
+Neki a zene bűnös szenvedélye volt, narkotikum, hasis, melyet mohón és
+pirulva szítt magába.
+
+A zene tüzében kiolvadt a lelkéből minden, ami erős és férfias volt és
+csak Karola maradt vissza, Karola, aki lágyan remegve csuklott össze
+régen elhamvadt zeneheroszok energiája előtt.
+
+A zene földalatti, titkos üregeket vájt a lelkébe, ahol különös,
+színtelen, álomszerűen valószínűtlen lények csíráztak.
+
+Tisztkorában, midőn Budapesten volt állomáson, oda tudott férkőzni a
+művészek, főleg a festők és szobrászok tanyáira. A „fiúk“ szívesen
+látták, nekik egyáltalában gyöngéjük az ilyen „pompásan buta
+tenyészember“.
+
+Néhanapján játszott is nekik és a művészek nyugtalanítóan érdekesnek
+találták a muzsikáját és azt mondták, ez egy magyar genie.
+
+Egy ilyen alkalommal a nagy szobrász, aki a hallgatói között volt,
+valami torzképet rajzolt a márványasztalra.
+
+Milka később, miután a mester már otthagyta a társaságot, megnézte a
+rajzot és megdöbbenve ismert önmagára.
+
+A kép egy szfinxet ábrázolt, amelynek puha nőstény-oroszlán testén Milka
+feje ül. A szfinx meredek sziklaobeliszk tetején áll, ahonnan nem tud
+lejönni, és előrehajolva, mint macska a háztetőn, ábrándos epedéssel
+sandít le a mélységbe.
+
+Mit keresett odalenn, – a halált, az életet?
+
+Vajjon a szeszélyes véletlen vezette a mester kezét, vagy Milka
+muzsikájának géniusza materiálizálódott benne?
+
+Most tehát a kórház tiszti szobájában szólt a százados gordonkája…
+
+A szfinx édes üvöltése felhangzott az éj csendjében.
+
+Katalin a folyosón állott, az ajtófának támaszkodva. Két karját a mellén
+összefonva, áhítattal hallgatta a zenét.
+
+Úgy érezte, hogy odabenn valami nagy és szent dolog történik. Egy emberi
+lélek lerázta magáról a sötétség békóit és boldogan szárnyal a
+világosság felé…
+
+De a muzsika hirtelen megszakadt és Katalinnak az az ijesztő kép
+villámlott el a szeme előtt, hogy odabenn a küzködő ember fejjel
+visszazuhant a sötétségbe.
+
+Gondolkodás nélkül benyitott a szobába.
+
+Milka százados az asztalnál ült, homlokát tenyerébe hajtva, a könnyei
+patakokban folytak. Ezek a könnyek imádságszámba mentek: a partravetett
+hajótörött édes könnyei voltak.
+
+És Katalin szeme is megtelt könnyekkel.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Drága, édes, egyetlen Istvánom, nekem jó uram! Hűséges szeretettel
+köszöntöm Kegyelmedet és örömmel jelentem, hogy Milka kapitányt, akit
+olyan súlyosan meglátogatott az Úr, sikerült megmentenünk.
+
+Azaz, hogy tréfa és szerénytelenség nélkül mondhatom: nekem sikerült
+megmentenem!
+
+A tudós doktorok nem boldogultak véle, de nekem, szegény együgyű
+asszonyi állatnak, egy ötletem támadt és az fényesen bevált. Majd ha
+Maga hazajön, részletesen elmondom az egész esetet, tudom, érdekelni
+fogja.
+
+Láthatja tehát, a Maga szegény kis oldalbordája nem lopja a napot a
+kórházban.
+
+Komolyan mondom: igazán boldog vagyok, hogy a nagy nyomorúságból, mit ez
+a rettenetes háború reánk hozott, egy parányit nekem is sikerült
+enyhítenem.
+
+Kádár azt mondja, a csodakúra után díszdoktornak fog előterjeszteni az
+egyetemen. Azt válaszoltam neki, beérem vele, ha nem jelent föl
+kuruzslás miatt.
+
+A fiúk levelezőlapjait itt küldöm. A kozákok rémei csokoládét kérnek.
+Különben jól vagyok és Kántorral ketten hű szeretettel gondolunk a mi jó
+gazdánkra. És azon felül még százezer csókot is küld
+
+_Katóka._
+
+
+
+
+A szfinx és a nő
+
+Minél jobban elmaradoztak a multban a zaklikovi emlékek, annál
+nehezebben tudta Milka önmagának elhinni, hogy ő valóban beteg volt.
+
+Később már csak úgy volt, mint a kis fiú, aki merő makacsságból nem akar
+előjönni a sötét kamarából, ahová büntetésül zárták.
+
+Csak abba ne hagyja! – gondolta magában, midőn Katalin megkezdte mentő
+kisérleteit.
+
+De effelől ugyan nyugodt lehetett: a fiatal asszony annyira büszke volt
+a harcra, mit a sötétség szellemei ellen indított, hogy nem engedte ki
+többet a prédát rózsás karmaiból.
+
+A szőke óriás pedig engedelmes gyermek volt és bágyadt megadással
+engedte át magát „Katalin nővér“ vezetésének. Az ő rendeletére evett,
+ivott, pihent és sétált, szedte az orvosságot és játszott a gordonkáján.
+
+Senki sem kérdezte, honnan szerezte szokatlan hatalmát az asszony:
+idegbetegnél a legszokatlanabb dolog is megszokott.
+
+Katalin mindennap, ha már elvégezte körútját a kórtermeken végig, bement
+még az ő külön betegéhez.
+
+Többnyire a doktorok társaságában, néhanapján egyedül. (Arató István
+felesége megengedheti ezt magának!)
+
+Folytatták a muzsikális gyógymódot és a kapitány az asszony egy szavára
+már térdei közé fogta a gordonkáját.
+
+Ma megint Chopinnál időzött igen hosszasan.
+
+A Nocturne forró áradásába a százados beleolvasztott egy hordónyi cukrot
+a magáéból és most, mint saját művészetének áldozata, kifordult
+szemekkel úsztatott a muzsikális puncsléban.
+
+Az asszony, ha négyszemközt voltak, sohasem ült le, hanem az ajtó
+mellett állva hallgatta a zenét, miközben a doktoroktól eltanult kutató
+tekintetét a beteg arcán tartotta.
+
+Ez az arc ma játékközben mindjobban elváltozott. A szemét erősen
+lehunyta, a duzzadt ajka meg-megvonaglott…
+
+Katalin már tudta, hogy mi fog most történni: Milka százados keble
+annyira megtelt érzelmekkel, hogy az erőszakos kirobbanás
+elkerülhetetlen.
+
+Már fel is ugrott és hangos szóval vágta el a mélabús párbeszédet, amit
+Chopin szellemével folytatott.
+
+– De hát minek élni? Igen – minek?
+
+A beteg egy-egy pillanatra visszaesik megint régi idegességébe; az ilyen
+szakadékon szelid kézzel kell átsegíteni…
+
+És talán éppen a szelíd kéz érintése az, amit a beteg efféle
+összecsuklásaival el akar érni.
+
+– Hagyjuk mára a zenét, százados úr. Elég volt. Kissé fel is izgatta
+magát, – mondja Katalin.
+
+– Amint parancsolja, – válaszol Milka tompán.
+
+– Holnap megint eljövök, akkor folytatjuk. Jó lesz? – kérdi Katalin
+jóságosan.
+
+Milka fölriad – a gondolatai elkalandoztak valahol…
+
+– Óh, nagyon jó lesz!
+
+Az asszony keze már az ajtókilincsen van, de újra megszólal.
+
+– Ami pedig azt a kérdést illeti: minek élni… Én Istenem! Az embernek
+vagy van valamije, amiért érdemes élnie, vagy nincs semmije…
+
+– Nekem semmim sincs! A világon semmim sincs! – morogja Milka keserűen.
+
+Katalin komolyan tekint reá.
+
+– Nos, ha nekem semmim sem volna, akkor is volna valamim. Megvolna az a
+tudatom, hogy homo sapiens vagyok, nem ruhás baba… Nem a nemesség, hanem
+az értelem kötelez. Arra kötelez minket, hogy viseljük el tőlünk telhető
+méltósággal az élet nyomorúságait… Mert az élet nem majális!
+
+– Milyen erős ön! Hogy irigylem! – csodálkozik Milka és a világos nagy
+szemével úgy nézi Katalint, mintha most látná életében először.
+
+Valamit akar még mondani, de hirtelen megrázza a fejét: eh, minek? – és
+a fantáziája fáradtan, mint a hulló falevél, libeg a mélység felé:
+
+– Esküszöm önnek, méltóságos asszonyom, a legokosabb, amit tehetnék, az
+volna, ha egy Frommer-golyót lőnék a koponyámba.
+
+Katalin nővér összevonja fekete szemöldökét a fehér főkötője alatt.
+
+– És én esküszöm önnek, százados úr, ha nem tudnám, hogy ez az
+életuntság is betegségi szimptóma, akkor most egy kicsit lenézném érte.
+Öngyilkosság? A zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.
+
+Milka szőke nagy koponyája bűnbánóan lekonyul.
+
+– Milyen erős! – mormogja fanatikusan.
+
+Katalin arcát ekkor egy meleg kismama-mosoly világítja meg.
+
+– Tudja mit, kapitány? Feküdjék le szépen, aludjék reggelig. Ha nyolc
+órát aludt – de nem szabad csalni! – akkor megengedem, hogy reggeli után
+meglátogasson a fehérnemű-raktáromban.
+
+Menni akart, de Milka összekulcsolta a két kezét és forró könyörgéssel
+nézett reá.
+
+– Egy szóra még! Engedjen meg egy kérdést… Régóta küzködöm már ezzel, de
+végül meg kell kérdeznem… Mondja, nem vet meg engem?
+
+Megvetni? Kata enyhén mosolygott, mint a fiatal anya, mikor a kisfiú
+valami nagy ostobaságot kérdez. Ez a mosoly igazán széppé tette arcát.
+
+– Megvetni? És miért? Mert egy gránát, amely egy templomtornyot is le
+tudna dönteni, leütötte a lábáról? Kedves százados úr, én még a
+templomtornyot sem vetem meg, pedig az szilárdabb anyagból készült, mint
+ön.
+
+Megfogta Milka kezét és így folytatta:
+
+– A tornyot újra fel lehet építeni, az embert pedig talpra kell
+állítani! És az embernek azért van esze és akaratereje, hogy ő is
+segítsen nekünk kissé a talpraállításnál… Nem gondolja?
+
+Fölemelt fejjel, kedvesen fölényes mosollyal állott előtte a fehér
+ruhájában.
+
+Olyan erős, olyan tiszta és büszke volt, mint a márványszikla a
+hegytetőn.
+
+A kapitány nem emelte ajkához, hanem mélyen meghajolva csókolta meg
+megmentőjének aetherszagú kis kezét.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Milka különben már a vasuti találkozás után is sűrűn gondolt Aratónéra.
+A gondolatai akkoriban valami furcsa, töprenkedő kíváncsisággal tipegték
+körül karcsú alakját.
+
+Az asszonyt senki sem ismerte a fővárosban – Aratóék visszavonultan
+éltek, – de azért előkelő és vonzó híre volt. Egy nő, aki annyira le
+tudja kötni Arató Istvánt, maga is egy női kiadású Arató lehet.
+
+A jó híre hófehér gyöngykoronaként fénylik okos homlokán.
+
+Midőn most az irgalmasság lágy és komoly gesztusával lehajolt az
+egyszerű katonatiszthez, Milka egyszerre ráismert. Ő, aki egyébként
+olyan idegenül állott szemben a nőkkel, most megtalálta önmagában
+Katalin képét, mint ifjúkori álmainak édes ismerősét.
+
+Micsoda asszony ez!
+
+Olyan igaz és egy darabból való, olyan drága, mintha egyetlen nagy
+kristályból faragták volna. Megérzik már a teste üde illatán is, hogy a
+hazugság szennyje sohasem érintette.
+
+Mindaz, ami után Milka vágyódik és amiről már-már azt hitte, hogy csak
+álomképekben van meg a csillagok alatt, mindaz mint szent valóság izzik
+és világít az asszony lelkében.
+
+Milyen jó, hogy mégis vannak ilyen nők a rikácsoló nősténypávák
+seregében! Ők azok, akik meleggé, illatossá és otthoniassá tudják tenni
+ezt a nyomorúságos, rosszszagú életet.
+
+Az élet! Milka most már nem is tudott volna jobbat kezdeni visszanyert
+életével, mint hogy odarakja Katalin keskeny fehér cipője elé.
+
+Oda rakja áldozati ajándékképpen, hálából azért, hogy Katalin a világon
+van. Odarakja remény nélkül, mert hiszen tudja, hogy Katalin élete
+felhők magasságában vonul el az övé fölött.
+
+A Chopin-est után bizonyossá lett előtte, amit eddig hinni nem mert: ő
+is lehetne még ember az emberek közt.
+
+Egy ilyen nő meg tudná váltani a bolygó hollandit. Egy mosolyával meg
+tudná oldani Milka szfinx-életének minden fájó rejtélyét.
+
+Odafenn már is megmozdultak a néma havasok. Amit eddig örök jégnek hitt
+Milka, az tavaszi virágzássá változott át.
+
+És minden, amiben eddig nem mert hinni: az élet, az ifjúság, az erő, a
+nő, a szerelem: bódító illatú viráglavinaként siklik feléje.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A Chopinnek szentelt est után Kata lefekvéshez vetkőzött.
+
+Egy pillanatra megállott az öltözőszoba nagy tükre előtt és ekkor
+bensejében egy pajkos hang azt kérdezte: vajjon tudja-e a nagy katona,
+hogy milyen csinosak vagyunk mi?
+
+A hang egy valakié volt, aki Kata iskolás leánykora óta ott tanyázott
+lelkének hetedik kamrájában és aki ma is szakasztott olyan kotnyeles
+volt még, mint tiz esztendővel ezelőtt.
+
+A fő-Kata azonban csendre intette a mellék-Katát, ő ma merengő kedvében
+volt, nem szerette az efféle léhaságokat.
+
+Annyi bánatos méltósággal, amennyi egy hálóingben levő, mezítlábas
+uriasszonytól kitelik, átment a kék bársonyszobába és sóhajtva bemászott
+özvegyi ágyának paplanja alá. A hableány barlangja ma különben hideg
+volt.
+
+Nem volt még álmos, de azért rögtön eloltotta a lámpát, a nyakszirtje
+alatt összefonta két karját és várta rendes éjjeli látogatóit…
+
+Éjjeli látogatói: Milka kapitány gondolatai. Ebben a csendes órában
+mindig odatalálnak az asszonyhoz, mint Bacchus isten szelíd párdúcai
+Ariadnehoz.
+
+Ezuttal a Nocturne forró fuvallatának szárnyán érkeznek, az éjféli
+égbolton vonuló fellegekkel. Aranyfényű, lágy hullámzással magukhoz
+emelik és magukkal usztatják az ellenállásra képtelen asszonyt.
+
+Szóval: Arató István felesége a széles Jacaranda-ágyban, mit egy székely
+ezermesterrel faragtatott neki az ura, egy bakakapitányról ábrándozott…
+
+Katalin asszony ezúttal önmagának játszott az arany-hegedün:
+
+Ez a legtisztább, leggyönyörűbb emberi érzés, ami valaha nő szívét
+megdobbantotta. De nem! Más nő, közönséges asszony, akinek udvarláson,
+mulatságon jár az esze, ilyet sohasem képes érezni.
+
+Mert őt valami titkos lelki anyaság szálai fűzték ehhez az emberhez.
+Milka az ő teremtménye, az ő nevelése, az ő tulajdona volt.
+
+Látta a kapitányt mint növényi életet élő, hangtalan embriót; látta mint
+gügyögő, botorkáló gyermeket; a gyógyulás későbbi fokán mint
+szégyenkezve bújkáló kamaszt; ma pedig mint egész férfit látta viszont a
+fölépült embert.
+
+Csoda-e, ha most a nagy gyerek szőke feje gyöngéden és melegen
+tükröződött Kata lelkében?
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A valóságban azonban még sokkal nevezetesebb dolog történt, mint Katalin
+maga is hitte volna.
+
+Az történt, hogy a szép Zolky leánya új szerepkörbe lépett át.
+
+Eddig csak a szerepeit cserélgette az élet színpadján. A jelmezei
+változtak és változtak a nóták, miket elpengetett arany hegedűjén, de a
+szerepköre mindig a régi maradt: ő volt a híres ember kicsi Katókája.
+
+Ezúttal azonban új és magasabbrendű szerepkörbe lépett át. A bájos kis
+Senkiből Valaki lett. Egyéniség. Ember, akinek feje fölött egy emberi
+sors fellegei gyülekeznek.
+
+A sok Katalin közül, aki egymásután már előlibbent fantáziájának
+függönye mögül, egyik sem volt olyan újszerű, olyan ingerlően érdekes,
+olyan komoly és nagyszabású, mint az, akinek képét most Milka kapitány
+szemtükre verte vissza.
+
+Ez nem volt többé a bájos és jelentéktelen szubrettpofácska, hanem a
+heroina nemes, erélyes és megragadóan emberi profilja.
+
+Milka századosban most megtalálta az ő legmegértőbb közönségét és így
+meg volt róla győződve, hogy megtalálta önmagát és életének igazi
+célját.
+
+Proteus leánya mostani alakjában aratta legnagyobb sikereit és
+ennélfogva most élte legigazibb életét.
+
+
+
+
+Az Aratók
+
+Egy hónapig nem látta Kata az urát, a nagy zűrzavarban a híradásai is
+rendetlenül érkeztek az északkeleti országhatár különböző pontjairól, de
+azután egyszerre táviratot küldött Kassáról.
+
+_Mind a két fiú megsebesült. Sebesülésük nem veszedelmes. Aggodalomra
+nincs ok. Kérek számukra helyet a kórházadban. Holnap délben érkezem
+velük a máltai vonaton._
+
+Katában megdermedt a lélek.
+
+Ő csodálatosképpen sohasem gondolt még arra, hogy a fiúkat valami komoly
+baj érhetné. A szive legmélyén az a gyermekes babona élt, hogy őket,
+Aratóékat, kivételes elbánás illeti meg a sors részéről.
+
+Kádár professzor tőle telhetőleg vigasztalgatta. Ha nincs komolyabb baj
+– Arató mondja, és igy nincs is – akkor még inkább örülni lehet az
+esetnek. Egy időre legalább szárazra kerülnek a fiúk és az sem fog nekik
+ártani, ha rendesen kialusszák magukat.
+
+Késő este lett, mire a máltai vonat megérkezett. Katalin és az
+asszisztens a pályaudvaron várták a három Aratót és autón vitték őket a
+kórházba.
+
+A gyerekeknek igazán nem lehetett komoly bajuk, mert útközben
+szakadatlanul járt a szájuk. Jól is esett nekik, de restelték is a nagy
+feltűnést; azt mondták, szót sem érdemel, ostobaság az egész. Csupa
+szerénységből igen hangosak voltak.
+
+A villamfényben úszó hófehér kötözőben maga Kádár szedte le róluk a régi
+kötést.
+
+Ezek a fiúk a születésük pillanatától fogva szinte babonás
+következetességgel osztoztak egymás sorsában. Kanyarójuk is együtt volt,
+a kolozsvári gimnáziumból is együtt tessékelte ki őket a tanári
+értekezlet és most is ugyanegy orosz gépfegyver tüzében sebesültek meg.
+
+Péternek a felső karcsontján, Pálnak a vállizmán szaladt keresztül a
+golyó.
+
+– Mikor kaptátok a lövést? – kérdezte Kádár.
+
+– Hat nappal ezelőtt.
+
+– Ebcsont! – mondta a főorvos, aki szerette a goromba doktort adni. –
+Köszönjétek apátoknak, hogy ilyen jó vért hagyott rátok!
+
+Megfürösztötték és ágyba fektették őket. Kissé lesoványodtak, míg oda
+voltak, talán meg is nőttek, az arcuk megbarnult, a vonásaik
+megkeményedtek.
+
+Katalin, mielőtt hazament volna az urával, még benézett a különszobába.
+Egy-egy sztaniolba csomagolt töltött csokoládét vitt a fiúknak. A
+nyakukon, a nyitott hálóing alatt, ott látta Szent Katalin érmét.
+
+– Mit üzentek Kántor mesternek? – kérdezte.
+
+– Tiszteltetjük és holnapra várjuk a látogatását.
+
+Péter és Pál azután magukra maradtak. Kiszámított lassúsággal ették a
+csokoládét, közben hangosan örvendeztek, mint a vakációra hazaszabadult
+iskolás fiúk.
+
+– Hűj, de finom ágy!
+
+– Holnap kilencig alvás.
+
+– Reggelire kávé, kifli.
+
+– Két tojással. Nekem két tojással. A hálás haza nekem két lágy tojással
+adósom…
+
+– Ahogy én ezt a Kádár professzort nézem, hat-nyolc hétnél előbb nem
+ereszt vissza a csapathoz.
+
+– A hatból négyet István bácsiéknál töltünk, mint magánáponcok.
+
+– Jó lesz megint egyszer a diványon hasalni és Kárpáthy Zoltánt olvasni.
+
+Azután édesen elaludtak, mint egykor édesanyjuk ölében. Az orosz nehéz
+ütegek pergőtüze, a támadó szibirjákok urrá-kiáltása, a mult heti
+szuronyharc vad képei nem zavarták őket.
+
+Álmukban is élvezték a szoba enyhe melegét és a ruganyos ágyat. Mind a
+ketten valami egészen halk és kimondhatatlanul kedves zenét hallottak: a
+vérük zsongott és muzsikált a fülükben.
+
+Az idő már éjfélre járt, midőn Arató és Katalin a lakásukba érkeztek.
+
+István útközben elmondta, hogy a fiukat a harctérről először Kassára
+szállították. Ők a család előtt el akarták titkolni sebesülésüket, de a
+kassai kórházparancsnok, midőn megtudta, hogy a két önkéntes Arató tanár
+öccse, távirati értesítést küldött Istvánnak.
+
+A tanár különben szokatlanul nyomott kedvében volt. A tifusz-járvány
+robbanó erővel terjed az északi hadseregnél, a védő-oltások pedig lassan
+haladnak… A hajnali vonattal maga siet a frontra, hogy gyorsabb ütemet
+vigyen bele a munkába…
+
+Mindjárt lefeküdt és két perc mulva már mélyen aludt.
+
+Hajnalban csizmásan, kardosan Katóka ágyához lépett, hogy megcsókolja.
+Az asszony érezte a bőrszagot, pillái közül látta az aranygallér
+csillogását, de annyira fáradt volt, hogy csak halk nyöszörgéssel
+terjesztette szét a két karját, midőn arcán érezte az ura száját,
+beszélni nem tudott.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Péter és Pál jól érezték magukat a kórházban.
+
+Megengedték nekik, hogy naponta néhány órát fennjárjanak és ők fölfedező
+utakra indultak a termeken végig és hamarosan összebarátkoztak a
+doktorokkal, ápolónőkkel és betegekkel.
+
+Midőn megtudták, hogy Milka százados úr is a kórházban van, egy gyors,
+ijedt pillantást váltottak egymással… Midőn pedig véletlenül
+összetalálkoztak vele a folyosón, valósággal megdermedtek nagy
+zavarukban.
+
+A kapitány azt hitte, hogy a nagy tisztelet bántja őket, pedig a fiúk
+csak szégyelték magukat, mivel olyasmit képzeltek, hogy a Milkának kínos
+lehet a velük való találkozás.
+
+Annál nagyobb volt örömük, hogy fölfedezték Ijjártó káplárt. Vidám
+üvöltéssel rohanták meg és azontúl idejük egy részét a hármas számban
+töltötték. Úgy látszott, hogy ezt a parasztembert nagyon a szívükbe
+zárták.
+
+Háborús élményeket nem tudtak mesélni, hiába faggatta őket egy
+csúcshurutos önkéntes, aki még nem járt a fronton. Olyanformán voltak a
+háborúval, mint a hazaszabadult diák az iskolával: untak rá
+visszagondolni.
+
+Csak jelentéktelen epizódok foglalkoztatták őket, a háború arabeszkjei.
+A barna kis kutya, mely a zászlóaljhoz szegődött; a gólya, mely az égő
+parasztház fölött keringett; a Botlik őrmester kiégett nadrágja.
+
+Azzal hamar tisztába jöttek, hogy Katalinnal valami baj van. Hármuk közt
+azelőtt valami szabadkőmüves-egyetértés volt, amely főleg abban
+érvényesült, hogy más emberfia előtt érthetetlen okból olykor a
+pukkadásig tudtak kacagni.
+
+Most azonban hiába dobálták apró arany horgaikat a sógornő felé, azok
+lesiklottak az asszony zárkózott lelkén.
+
+– Dehát a háború! – vigasztalták egymást.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Sárréthy főhadnagy, a pótzászlóalj segédtisztje, a kórházba jött, hogy
+meglátogassa a lófő Stowassert.
+
+Ott véletlenül meglátta az Arató-fiúkat.
+
+– No nézd, hát ti itt vagytok? Az ezred meg mindenütt kurrentál… Éppen
+most írtam át a kassai kórháznak, hogy mi van veletek.
+
+– Mi baj? Történt valami? – kérdezték a megszeppent fiúk.
+
+– Az történt, hogy mind a ketten soronkívül zászlósok lettetek. Egyiktek
+azonfelül megkapta az arany vitézségit, a másik a nagy ezüstöt. De hogy
+melyiket kapta Péter és melyiket Pál, azt már nem tudom, talán maga a
+honvédminiszter sem tudja.
+
+– Lóvá akarsz tenni, főhadnagy úr?
+
+– Becsületszóra! – mondta Sárréthy szigorúan.
+
+– Tiszti becsületszóra?
+
+– Az én felelősségemre felvarrhatjátok az aranysávot. Az érmeket pedig
+délig ideküldöm.
+
+Valami kitüntetést ugyan vártak, tudták, hogy fölterjesztették őket, de
+ennyit még sem reméltek. Nem is műveltek ők valami különös dolgot. A
+visszavonulás alkalmával parancsot kapott a századjuk, hogy a luznai
+hídfőt tartani kell, tartani minden áron, mig át nem kelt az utolsó
+trénkocsi a tulsó partra.
+
+Ők hát tartották. Akkor is, mikor már mind a két tisztjük és a legénység
+kétharmada az árokban feküdt. Az alezredes parancsolta, hát hogy mert
+volna engedetlen lenni a két fiu?
+
+Hanem ebből most már nagyszerű meglepetés lesz Katalin és Ijjártó
+számára…
+
+Este a fiúk zászlósi díszben, a vitézségivel a mellükön – Pál kapta az
+aranyat, Péter a nagy ezüstöt, bár fordítva is eshetett volna –
+beosontak a fehérnemű-raktárba.
+
+Ez volt a Katalin saját külön birodalma. Egy kis íróasztala volt az
+ablak mellett, az asztalon két szál rózsa virított a pohárban.
+
+Péter és Pál elbújtak a fehérneműs polcok közt és türelmesen vártak.
+
+Jó ideig tartott, míg végül megnyílt az ajtó. A fiúk igen ravasz arcot
+csináltak… Valóban Katalin jött. De nem egyedül! Valaki vele volt: Milka
+százados úr…
+
+A fiúk visszafojtott lélegzettel lapultak meg búvóhelyükön, azok ketten
+pedig beszélgetve mentek végig a polcok között.
+
+Azaz csak a kapitány beszélt…
+
+A terem végén kinyílt a másik ajtó, mely a kötözőbe vezetett, majd
+becsukódott megint a távozó pár mögött…
+
+Az ikrek még most is ott állottak a búvóhelyükön… Krétafehér arccal
+néztek össze. A lábuk remegett, meg kellett kapaszkodniok a polcokban,
+hogy el ne vágódjanak…
+
+Mit mondott az az ember Katalinnak? Mit merészelt –? Katókának, az
+István bácsi feleségének! És a sógornő némán hallgatta… Nem ütötte
+arcul, nem szaladt el, nem kiáltott segítségért!
+
+Ez annyira monstruózusnak tetszett előttük, hogy meg sem merték érteni…
+
+Katalin! Az ő Katókájuk! István bácsi felesége!
+
+Hiszen ők is láttak már valamit az életből. Tudtak egyet-mást a nőkről.
+De abban a szent hitben nőttek fel, hogy van a nőknek egy osztálya,
+amely csillagok magasságában fölötte van minden gyanúnak és
+gyöngeségnek, fölötte talán a természet rendjének is, azok nem is
+emberek, azoknak nincs is nemük, édes, tiszta, szent és jóságos semleges
+lények: ők az Arató-család asszonyai.
+
+A két fiú valósággal rosszul lett… A gyomruk émelygett… Levették
+mellükről az érmet, zsebükbe gyűrték és a szégyentől betegen
+visszabújtak a szobájukba.
+
+Katalin, mielőtt hazament volna a kórházból, egy percre még benézett az
+ikrekhez. Azok már ágyban voltak.
+
+– Éppen most beszéltem Kádár professzorral, – mondta a sógornő. – Jövő
+héten meglesz az engedély, háziápolásba mehettek és akkor nálunk fogtok
+lakni.
+
+Hosszú szünet. Végül megszólalt Péter. Csendesen és szárazan mondta:
+
+– Jövő héten mi már nem leszünk itt.
+
+– Nem? Hát hol lesztek?
+
+– A fronton. Holnap reggel szolgálattételre jelentkezünk.
+
+Kata meglepetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.
+
+– Elment az eszetek? Mért akartok most egyszerre visszamenni?
+
+– Ott jobb nekünk, – válaszolt Palkó szárazon.
+
+– Jobb mint itt?
+
+– Jobb!
+
+Az asszonynak feltünt, hogy egyikük sem viseli már nyakán az ő Szent
+Katalin-érmét…
+
+A szájuk körül az a bizonyos kemény vonás vonaglott, amellyel Arató
+István szokta leplezni a felindulását. Az oltvai mosoly! Most valóban
+meglepően hasonlítanak az Álarcos Szűz trónja mellett álló ifjú
+trombitásokhoz…
+
+Katalint elfutotta a hirtelen méreg. Vállat vont és faképnél hagyta
+őket. Úgylátszik, a sihedereknek fejükbe szállott az általános
+kényeztetés! Nos, holnapig talán megjön az eszük…
+
+De azoknak nem jött meg az eszük. Komor elszántsággal, dühös
+türelmetlenséggel mentek előre, amerre a rögeszméjük hajtotta őket.
+
+Jártak, keltek, fölebbvalóiknál jelentkeztek, folyamodásokat írtak,
+protekciót kerestek, könyörögtek és ravaszkodtak, csak küldjék őket már
+az ezredükhöz.
+
+A pesti levegő méreg nekik, sem enni, sem aludni nem tudnak már itt,
+minden lélegzetvétel kín.
+
+Katalin növekedő nyugtalansággal figyelte őket. A szíve fájt. És mit
+szól majd ehhez István?
+
+Milka százados, akinek elpanaszolta baját, magára vállalta, hogy beszél
+velük. Bizott benne, hogy fölebbvalói tekintélyével megpuhíthatja a
+gyerekeket.
+
+Alkonyatkor föl is kereste őket a szobájukban. Csukaszürkében voltak
+már, lábszárvédővel, sárga pisztolytokkal az oldalukon. Melegen és
+bizalmasan, az apai jóbarát rezgő basszus-hangján szólott hozzájuk.
+Tegezte őket.
+
+Azon kezdte, hogy a Kárpátokban most véres harcok dúlnak, ecsetelte a
+téli hadjárat borzalmait, elismeréssel emlékezett meg eddigi
+magatartásukról, egyszersmind azonban óva intette őket attól, hogy
+fiatalos buzgalmukban túlzásokra ragadtassák magukat… Mert hiszen két
+emberen úgy sem fordul meg a háború sorsa!
+
+A fiúk némán hallgatták. Feszes vigyázz-állásban voltak, de mind a
+kettőnek arcán kaján gúnymosoly jelent meg.
+
+Milkát ez némi zavarba hozta… Úgy gondolta, hogy jószándékú buzgalmában
+talán békésebb nézeteket is talált vallani, mint katonához és
+fölebbvalóhoz illik és igyekezett kimagyarázni szavait. Hogy ő nagyon
+lelkesedik a személyes bátorságért, szépnek találja a hősi halált is, de
+persze csak úgy, ha azzal valami magasabb célt szolgálunk…
+
+Az ikrek gúnyos mosolyából most már gőgös és megvető vigyorgás lett.
+Ifjú arcukon olyan különös volt a kegyetlenség kifejezése, mint májusi
+hó a muskátli-ágyakon.
+
+Milka megsejtette, hogy azok most mire gondolnak. A saját arca
+forróságából érezte, hogy elpirult… Tovább beszélt, közbe mind nagyobb
+zavarba jött, mert érezte, hogy már csupa sületlenséget fecseg.
+
+Egy pillanatra fölágaskodott benne a hajdani Milka százados, az
+irgalmatlan vasember. Hiszen majd ráncba szedi ő ezt a két elbizakodott
+fajankót!
+
+De amint közeledett a feszesen álló ikrekhez, a sötét szobában két
+gonosz, acélkemény, a gyűlölettől szikrázó szempárba tekintett.
+
+A kapitány nem értette a féktelen gyűlölet okát, de érezte, hogy ez a
+két megvadult farkaskölyök most mindenre képes.
+
+Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, mint a zaklikovi
+éjszakán…
+
+Zavartan hebegte:
+
+– Hát tegyenek, amit akarnak…
+
+És kiment a szobából.
+
+Péter és Pál egész idő alatt egyetlen szót sem beszéltek.
+
+A kapitány akkor háborgott csak igazán, mikor már a fehérnemű-raktárban
+beszámolt a küldetésével. Biztos volt benne, hogy a két arrogáns
+kölyöknek az ő idegsokja ellen van kifogása, de ezt persze nem mondta
+meg Katának, aki egyébként maga is ilyesmit gondolt.
+
+– Oh, azok az Aratók! Hallatlan, hogy mit merészeltek velem! Úgylátom,
+teljesen megbódította őket a vitézségi érmük… Szóba sem állottak velem,
+hátat fordítottak, a szemem közé nevettek!
+
+Katalin ijedten kapott a százados keze után, mintha meg akarná védeni…
+
+Milka folytatta:
+
+– Soha életemben nem bántak velem ilyen sértően, mondhatnám: ilyen
+megvetően… Mintha nem is a fölebbvalójuk, hanem valami egészen
+közönséges – mintha a legutolsó nemtudommicsoda volnék… Ha nem
+tekinteném, hogy az ön rokonai –!
+
+Abba hagyta és lemondóan legyintett. A hangja egyszerre nagyon mélyen
+zengett, amint azt mondta:
+
+– Legyen nyugodt, semmit sem fogok ellenük tenni. Semmit. Mindent
+eltűrök tőlük. Mindent. Ők azt a nevet viselik, mint ön!
+
+Katalin szeme könnyes volt, a szíve teli volt keserűséggel.
+
+– Köszönöm, – mondta – köszönöm és bocsánatot kérek öntől… Mindennek én
+vagyok oka. Sejtenem kellett volna – hiszen ismerem az Aratókat!
+
+Óh, azok az Aratók! Most már nagy távolságból nézte őket, mint valami
+idegen fajt. Minden Arató hideg, gőgös és gúnyolódó. Mind azt hiszi,
+hogy az emberek feje fölött járhat. Egy kicsinylő mosollyal akarnak
+végezni az élettel és a halállal… Az ikrek is ilyenek, István is…
+
+Kata fejében megfoghatatlan sebességgel rajzottak a gondolatok… És
+egyszerre felbukkant előtte a keserű kérdés: Vajjon szereti-e a
+feleségét István?
+
+Vajjon tud-e egyáltalában szeretni? Szüksége nincs az asszonyra, annyi
+bizonyos. Épp oly kevéssé, mint a templomtoronynak nincs szüksége a
+fecskére, mely az eresze alatt fészkel.
+
+De erről beszélni sem lehet István előtt. Mert mindjárt megjelenik az
+arcán az a bizonyos Arató-mosoly… Oh, hogy fázott Katalin az oltvai
+bikaölők kaján mosolyától!
+
+– Milka, – mondta a síró nők édes és puha hangján, – felejtsük ezt el…
+És ha jó akar lenni hozzám, ha nagyon jó akar lenni, akkor hozassa most
+át gordonkáját. Ma Schumannt szeretném hallani. Ő meg fog gyógyítani…
+
+Katalin eddigelé nem sokat értett a zenéhez, de Milka művészete
+megnyitotta előtte a harmóniák kapuját.
+
+Ezt a zenét megértette, ez olyan volt, mint a forró fürdő, melyben a
+fázó lelke kéjesen alámerülhet, ennek ingerét minden csöpp vérével
+szomjazta.
+
+Valahányszor a gordonka szólott, elszabadult gondolataik párhuzamos
+szárnycsapásokkal kalandoztak és ha Milka végül letette a vonót, szinte
+különös volt, hogy akkor megint a hétköznapok közömbös nyelvén tudtak
+egymással beszélni…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Péter és Pál már útrakészen voltak.
+
+Ijjártó, aki ugyanazzal a menetzászlóaljjal indult a Kárpátokba,
+előrement a vasútra a podgyásszal, azok ketten pedig még sietve búcsút
+mondtak a kórháznak.
+
+Az orvosok és ápolónők szidták őket és mindenki sajnálta őket.
+
+Katalintól is el kellett búcsúzniok. Kezet csókolnak neki, egy szót sem
+szólnak, mennek…
+
+A raktár előtt egy sárgaképű apácával találkoztak össze.
+
+– Benn van a sógornő? – kérdezte Pál.
+
+– Benn van.
+
+– Ki van vele?
+
+– Ki volna? A kapitány! – sziszegte a szürke néni. Egy szúrós pillantást
+vetett reájuk és elment, a sokráncú szoknyáját suhogtatva.
+
+A fiúk leforrázottan állottak az ajtó előtt. Odabenn fülledt csönd volt.
+Pedig ha beszélnének, kihallatszanék a hangjuk… Miért nem beszélnek?
+
+Péter és Pál nem mertek egymás szemébe nézni. Szégyelték magukat és ifjú
+szívüket keserű féltékenység marcangolta.
+
+Egyszerre hangot adott a csönd. Odabenn megszólalt a gordonka.
+Vontatott, forró, buján remegő hangon… A szfinx-kandúr miákolt az
+esthomályban.
+
+A fiúk visszafojtott lélegzettel füleltek. De aztán az egyik is, a másik
+is lerázta magáról a hanghinár langyos ölelését.
+
+– Gyerünk!
+
+És istenhozzád nélkül elmentek.
+
+Az utcán azt mondta Pál, hogy Kántor kutyától mégis el kellene búcsúzni.
+Péter ezt rendjében valónak találta. Ha az ember háborúba megy, akkor
+azt akarja, hogy valaki sajnálja egy kissé.
+
+Kántor nem mutatta magát érdemtelennek a fiúk rokonszenvére, mindenáron
+velük akart menni a harctérre és még akkor is szűkölve kaparta az
+előszoba ajtaját, mikor távozó jóbarátjai már lenn jártak az utcán.
+
+Katalin igen elkeseredett, midőn megtudta, hogy a sógorai búcsu nélkül
+ugrottak meg.
+
+– Óh, azok az Aratók! Szíve egyiknek sincs! De ezt majd el fogja
+panaszolni Istvánnak.
+
+Péter és Pál azalatt egy bérkocsiban ültek, amely elé igen nagy, sovány
+pej volt fogva. A pej furcsa ugrásokban haladt előre, közben mindig bal
+felé rázta a nagy fejét.
+
+A körúton, amelyen végigmentek, vakítóan ragyogtak a mulatók lámpái.
+Egy-egy fényárban úszó kapu előtt csoportosan állottak a föltűrt gallérú
+urak és a kurtaszoknyás, magascipős hölgyek…
+
+Végre – végre benn ültek a homályos, szivarfüstös másodosztályú fülkében
+és a vonat csikorogva, döcögve megindult alattuk…
+
+Még hat tiszt volt velük a fülkében és mind a hat már javában aludt. Ki
+jobbra, ki balra dőlve az ülésén, némelyik gőgösen horkolva, a többi
+szerényen szuszogva.
+
+Jó volt, hogy aludtak az urak, így a két Aratónak nem kellett
+restelkednie a forró gyermekkönnyek miatt, amelyek addig peregtek a
+szemükből, míg végül álomba nem sírták magukat.
+
+
+
+
+Tavasz a kórházban
+
+Az asszisztens egy orvosnövendék kíséretében gyors zergeugrásokkal
+vágtatott le a földszintre.
+
+A medikus, aki borotvált képével és elszánt arckifejezésével a
+magyar-amerikai tipus képviselője volt, a pesti nyelvhumor szándékosan
+éneklő hangsulyozásával mondta:
+
+– Úgylátszik tavaszodik, „mamuska“ szerelmes.
+
+A lépcsőfordulón a két fiatalember majd hogy bele nem ütközött az
+emeletre fölhaladó aranygalléros katonaorvosba.
+
+Az asszisztens belesápadt nagy zavarába, amint meghajolva köszöntötte.
+
+Odalenn a földszinten halkan és dühösen hördült rá a növendékre:
+
+– Tudja maga, ki volt az? Arató professzor!
+
+A medikus öklével a homlokára ütött és fojtott hangon hörögte vissza:
+
+– Látott már ilyen állatot, mint én vagyok?
+
+Arató István időközben fölért a lépcsőház hatalmas ablakához. Onnan le
+lehetett látni a kórház udvarára.
+
+A tanár szeme idillikus kis jeleneten akadt meg.
+
+Az udvaron vadgesztenyefa áll. A fa fekete váza könnyed elegánciával
+nyújtja ágait ég felé. A délutáni verőfényben izzó rügyek – ezer kis
+arany ököl – remegő erőlködéssel szorongatják markukban a feszülő,
+bontakozó tavaszt.
+
+Holnap szétrobbannak az öklök és aranyzöld lombbal szórják teli az
+ágakat.
+
+A fa alatt heverőszék áll, a székben egy délceg, szőke katonatiszt
+pihen. Sebkötése nincs, de szenvedőnek látszik. Mellette fehér-főkötős,
+karcsú ápolónő ül és édes komolysággal olvas a piros kötésű könyvből.
+
+Ilyenféle képes levelező-lapokat tíz fillérért árulnak a szerényebb
+igényű közönségnek. „Tavasz a kórházban“.
+
+De nini, hiszen az ápolónő Katóka!
+
+Arató, aki ebben az órában érkezett vissza a fővárosba, egy pillanatig
+habozva állott az ablakban, de azután mégis úgy határozott, hogy előbb
+Kádár kollegájával fog beszélni.
+
+Az talán meg tudja neki magyarázni, mit jelent Péter és Pál
+elhamarkodott bevonulása, amiről csak elkésetten értesült Katóka
+panaszos leveléből.
+
+Kádárt azonban hiába faggatta.
+
+A fiúk eleinte ugyancsak élvezték a kórházi vakációt, de aztán egyszerre
+olyan szilaj türelmetlenséggel rohantak vissza a harctérre, mintha
+angyalok szólongatnák őket aranytrombitákkal.
+
+Ennyit István is tudott.
+
+Katalinnal a lépcsőn találkozott. Fáradtan vonszolta fel magát és szó
+nélkül csókra nyújtotta hideg homlokát.
+
+– Azt hiszem, egypár napig itthon maradhatok most, – köszöntötte a
+tanár. – Addig te is szabadságot kapsz a kórháztól.
+
+Az asszony meghökkenve emelte föl komoly arcát.
+
+– Lehetetlen, István! Nekem itt annyi a dolgom, – annyi a dolgom… És ha
+az ember valamit elvállalt –
+
+Az éretlen fanatizmusával már szinte idegessé tette Aratót.
+
+– Éppen most beszéltem Kádárral… Azt mondja, semmi olyan dolgod nincs
+most, amit helyetted akármelyik nővér el nem végezhetne… Rád fér már egy
+kis pihenés, – fáradtnak látszol.
+
+Katalin megadással csüggesztette le fejét.
+
+Egypár dolgát azonban mégis el kellene még intéznie. A raktárkulcsokat
+is át kell valakinek adni… Szóval, István menjen csak előre, estebéd
+előtt ő is otthon lesz.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Arató szobája mellett volt a fiúk egykori tanyája.
+
+Most is teli volt még az ő tartalékba került civil holmijukkal: furcsa
+szabású sportruhákkal, vívókeztyükkel, tennisz-ütőkkel, tornázó,
+lovagló, csónakázó és fürdő ifjak és leányok képeivel.
+
+István szimatolva állott a küszöbön, mintha itt keresne választ a
+kérdésre, amely mindjobban nyugtalanította.
+
+Mi történt a fiúkkal? Azelőtt minden apró-cseprő ügyükben ki szokták
+kérni bátyjuk véleményét, – még golyvás galambot is dehogy vettek volna
+az ő hozzászólása nélkül! – ezúttal azonban úgy viselkedtek, mintha
+éppen ő előle szöknének.
+
+Kató azt mondja: „fejükbe ment a vitézségi érem.“
+
+Ez azonban semmiképpen sem vall Péterre és Pálra, sőt a mondás maga nem
+vall Katókára.
+
+Az asztalon fekete bőrdoboz áll. Ez is egyik fiúé. A zára megromlott és
+a gazdája fiatalos feledékenységében elmulasztotta megcsináltatni.
+
+A dobozban lepecsételt nagy boriték van: „Végrendeletünk, – csak
+halálunk után bontandó föl.“
+
+Az ünnepiesen lendülő íráson látszik, mennyire hízelgett a fiúk
+önérzetének, hogy ők végrendeletet írhatnak…
+
+Igaz azonban, hogy mikor első ízben vonultak hadba: kisebb gondjuk is
+nagyobb volt a végrendelet írásnál.
+
+Kerek kis gyógyszerész-skatulya indult meg zörögve István ujjai alatt.
+
+Kinyitja: vékony láncon egy-egy aranypénz, – a Katalin-érmek, miket a
+sógornőtől kaptak.
+
+Itthon hagyták?
+
+A tanár visszaemlékezett rá, hogy milyen mélységes örömet szerzett a
+fiúknak az amulett… A Mária Terézia-rendért sem lelkesedhettek volna
+jobban és azzal a szilárd eltökéltséggel akasztották nyakukba, hogy a
+halál sem fogja leoldani onnan.
+
+És most mégis önként levetették… Péter és Pál már nem akarják viselni
+Katóka emlékét.
+
+Itt valami fájó titok lappang… Száz kérdés rajzott fel István fejében,
+de a fiúk alkalmasint éppen azért szöktek meg, hogy ne kelljen
+válaszolniok ezekre a kérdésekre.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A lakás végében megcsendült Katalin hangja.
+
+Úgylátszik, már az imént hazajött, de nem jött be Istvánhoz, hanem a
+konyhában érdeklődött az estebéd iránt.
+
+A tanár nagysietve civilbe öltözött. Cipőgombolóra volt szüksége, de nem
+találta meg és csöngetésére nem jelentkezett senki.
+
+Egy idő óta mintha bomladozóban volna az egész háztartás. A cselédek
+hatásköri összeütközéseket rendeznek és igen önérzetesek lettek, az
+örökké fáradt Katóka pedig hallgat és nem törődik semmivel.
+
+A tanár a magára hagyott férfi ügyefogyottságával jár-kel és keresgél a
+szobákban.
+
+Olykor egy gyöngéden érdeklődő szempár tekintetét érzi: Kántor kutya
+mindenütt a nyomában van. Óh, csak tudott volna segíteni, szegény
+Kántor, milyen édes-örömest megtette volna!
+
+A kutya az asszony kék-szobájába is követte gazdáját, aki ott
+férfiszokás szerint a legvalószínűtlenebb helyeken kereste a
+cipőgombolót.
+
+Még a Katóka éjjeli szekrényének fiókjába is belenyúlt. Gombolót ott sem
+talált, ahelyett egy fotográfia akadt a kezébe: Milka százados képe.
+
+Ez mit keres itt?
+
+Kétszer-háromszor fogott kezet a kapitánnyal és mindíg azt a csendes és
+titokzatos kis undort érezte, amellyel az ő természete bizonyos emberi
+fizikumokkal szemben tiltakozni szokott.
+
+Tudta azonban, hogy Katóka kedveli a századost, aki „neki köszönheti
+életét“ és azért leküzdötte idegrendszerének előítéletét.
+
+De mégis – mit keres Milka a felesége fiókjában?
+
+Egyszerre valami förtelmes gyanú vicsorgatta rá a pofáját, – hirtelen
+jött, mint a skatulyából kipattanó ördög… De ő rögtön elnyomta megint.
+
+Még csak az kellene! – Milyen komiszak is vagyunk mi férfiak
+tulajdonképpen. A legtisztességesebb közülünk is annyi mocskot látott
+már életében, hogy nehéz hinnie a tisztaságban.
+
+Katalin! Katóka! Az ő felesége!
+
+Alapjában véve István is, bár sok mindent látott már az életben, úgy
+osztályozta a nőket, mint az Arató-fiúk: a miénk és a másé. Ember- és
+nőismeretünk szabályai csak a más asszonyára nézve érvényesek.
+
+Később a dolgozóban találta a feleségét.
+
+Bolyhos nagy kendőjébe burkolózva, fázékonyan, magába süppedve ült a
+karosszékben.
+
+Most is szórakozottnak és levertnek látszott, mint ujabban mindíg.
+(Szegény gyermeket hogy kimerítette a kórházi munka!)
+
+Ideges ujjai körül egy ezüstláncot forgatott, a láncon olló és fehér kis
+írótábla kalimpált. A kórházi ruhája övén szokta ezeket viselni.
+
+A tanár szándékosan nem vett tudomást a felesége rossz kedvéről, hanem a
+jövő kilátásairól kezdett beszélni. Közbe azonban Milkára és az
+Arató-fiúkra is gondolt.
+
+A jövő kilátásai nem voltak valami verőfényesek.
+
+Ha az ellenség, aki véres csökönyösséggel ostromolja a határszorosokat,
+fel tud jutni a rahói hágóra, akkor ki kell üríteni a hármas számú nagy
+barakkórházat…
+
+– Imádkozzál, Kató, hogy ne jöjjön távirat, – fejezte be halkan Arató. –
+Ötezer beteget a hegyeken keresztül költöztetni: hátborzongató gondolat!
+
+Katóka azonban szót sem értett abból, amit az ura mondott.
+
+Mozdulatlanul gunnyasztott, a szeme üresen bámult maga elé, a szájára
+valami idegen mosoly fagyott rá – csak a kínos redőkbe vont homloka
+árulta el, mennyire unja István hangját és mennyire terhére van az
+örökös járkálása…
+
+Arató meghökkenve mérte végig. Ilyennek még sohasem látta… Katóka most
+olyan, mint egy üres színpad, amelyről elhordtak minden dekorációt. „Itt
+ma nincs előadás, a társulat másutt vendégszerepel“.
+
+Igen, Katalin abbahagyta a játékot. Nem akart tetszeni. Nem bánta, ha
+István üresnek, fakónak, közönségesnek találja is.
+
+Ez az ellenséges nemtörődömség meglátszott az arcán, amely elvesztette
+mosolygó szeretetreméltóságát, a haján, amely rendetlenül lógott
+homlokába, a nőietlen testtartásán, meglátszott még a szoknyája félszeg
+gyűrődésén is…
+
+Arató lelkén hirtelen villámfénnyel keresztül cikázott a meggyőződés,
+hogy ez az asszony most egy férfira gondol. Egy idegen férfira.
+
+Férfivágyak fluidumja hizelgi körül az ő feleségét és az
+kéjes-tehetetlenül viteti magát a langyos árral…
+
+Szinte érezte orrában az ellenség gyűlöletes szagát, – rémület, düh,
+undor fagyasztotta meg szívét!
+
+Az ő különös intuiciójával, amely olykor néhány parányi elmosódó
+foltból, mit a górcső alatt látott, egész nemzedékek bűneit és
+bünhődését tudta kiolvasni, egyszerre megértett mindent, ami körülötte
+történik.
+
+… Katalin szerelmes… Abba az emberbe, akivel ma is látta a
+vadgesztenyefa alatt… Akinek képét az éjjeli szekrényében őrzi… Régebben
+nagyon sokat írt róla a leveleiben, újabban nagyon sokat hallgat róla…
+
+A gondolatai villámgyors cikázással rajzottak a fejében… Eszébe jutott a
+borotváltképű medikus ordináre pesti mondása: „mamuska szerelmes…“
+
+István a fogait csikorgatta – mit csinált ez az asszony az ő nevével?!
+
+És most már világos volt előtte Péter és Pál dolga is! A fiúk megtudtak
+valamit, talán megláttak valamit a kórházban… Elmentek, István elől
+szöktek, vádolni nem akartak, hallgatni nem tudtak… Vérző szívvel,
+hitüket vesztve, büszkén hallgatva és halálra szántan mentek vissza oda,
+ahol az ágyúk mennydörögnek.
+
+Igen, ez a „kibuvó“ rávallott az Arató-fiúkra!
+
+De hát kivel élt ő együtt öt esztendeig?
+
+István szembe ült a mitsem sejtő asszonnyal és egy ujságlapot vett a
+kezébe. Katalin is ujságba temetkezett.
+
+Egyikük sem olvasott azonban. A feleség meredt szemekkel nézte a
+hirdetéseket és a kapitányára gondolt, a férj gondolatai pedig
+leselkedve követték a magasból, mint vércse a vonuló fürjet.
+
+A tanár kutató tekintete megtalálta Katalin kis írótábláját, melyet az
+imént az asztalra dobott. Idegen kéz furcsa, önmagukba visszakunkorodó
+vonásokkal betűket és számokat írt rá:
+
+Szt. Ján. I. l. IV. 18.
+
+A hirtelen undorból, amit érzett, tudta, hogy ki irta.
+
+Letette kezéből az ujságot, fölkelt és lassan a könyves-polcokhoz
+lépett, hogy megkeresse az új testámentumot, de nem találta a helyén.
+
+Erőt vett magán, cigarettára gyújtott és sétálva cserkészett a lakásban.
+
+A fekete kis könyv ott feküdt a zongorán, ahol Katalin felejtette.
+
+János apostol első levelében ilyen szavakat talált:
+
+„A rettegés nincsen a szeretetben, hanem a teljes szeretet kirekeszti a
+rettegést: mert a rettegésnek gyötrelme vagyon: aki pedig retteg, nem
+tökéletes a szeretetben.“
+
+Katalin tehát még fél és a szentírásban járatos kapitány az apostol
+szavaival bátorítja!
+
+Istvánt ugyanaz a fizikai rosszúllét környékezte, amely néhány nappal
+ezelőtt gyomorémelygést okozott a fiúknak.
+
+Miféle asszony ez?
+
+Öt esztendeig éjjel-nappal együtt voltak, akkoriban Katalinnak minden
+gondolata az övé volt… Most először hagyta magára és az első ember, aki
+az utcán jött, fölnyalábolta és magával vitte, mint valami gazdátlan
+jószágot.
+
+Ez volt Arató Istvánné? Kántor kutyával sohasem lehetett volna ilyet
+tenni!
+
+Kivel élt ő együtt annyi ideig?
+
+Perzselő kiváncsisággal nézte a feleségét, mintha most látná életében
+először. Bátran nézhette, az asszony oly mélyen alámerült langymeleg
+ábrándjaiban, hogy semmit sem vett észre abból, ami körülötte történik.
+
+Aratónak valami furcsa, babonás ötlete támadt:
+
+Az ő Katókája meghalt. Aki szemben ül vele, egy idegen asszonyszemély,
+gonosz komédiából vette magára Kató lárváját…
+
+Hiszen a két nő külső hasonlatossága sem valami nagy… Hová lett az igazi
+Katóka arany mosolya, amely még álmában is ott világított arcán? Hová a
+gyermekded szerénysége, a kecses méltósága?
+
+Az arcot, amelyet most maga előtt látott, valami édeskés, fülledt
+melanchólia, valami éretlen fontoskodás vonásai torzították furcsává…
+
+Egyszerre az a keserű gyanúja támadt, hogy a régi Katóka sem volt soha
+az övé. Katóka bájos alakját talán csak ő álmodta meg és az ő játszó
+fantáziája vetítette reá egy idegen asszonyi testre…
+
+Hiszen valahányszor bele akart nézni, mindig csak a maga képét látta
+Katóban, más semmit. A Kató lelke tele volt Arató gondolataival, a szíve
+Arató érzéseivel, a szája Arató szavaival, a homlokán Arató büszkesége
+világított… De hol volt maga Katóka?
+
+Lehet, hogy nem is igazi ember, csak egy üres tükörkeret, amelyben
+minden férfi, aki akarja, önmagát találja meg.
+
+De azért Arató mégis tüzes dühre lobbant, ha arra gondolt, hogy ez a nő
+az ő férfilelkének intimitásait odavitte és odaajándékozta egy idegen
+himnek.
+
+Mert mindaz, amit Milka megkivánt az asszonyban, nem a Gráczián-, hanem
+az Arató-faj tulajdona volt. Ennek a furcsa és fajtalan keveredésnek
+gondolata fölháborította és lealázta.
+
+Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ráijesszen az alvajáróra. Vajjon
+fölébred-e? Ha durva kézzel megérinti szívét, vajjon fölsír-e?
+
+– Mondd csak, sok betegetek van még? – kérdezte.
+
+Katalin csodálkozva bukkant föl álmainak mélységéből és szomorúan nézett
+rá üres szemével. Jó ideig tartott, míg megértette, hogy válaszolnia
+kell.
+
+– Nem sok, nem nagyon sok, – mondta mély, fátyolos hangon.
+
+– Az a szimuláns kapitány ott van még nálatok? – kérdezte István gonosz
+nyugalommal.
+
+Katalin fölneszelt.
+
+– Miféle szimuláns –?
+
+– Milka kapitány…
+
+Az asszony elfehéredett. Mozgatta a száját, de jó ideig nem beszélt.
+Később keserű és kihivó kis mosoly torzította el sápadt ajkát.
+
+– Szimuláns! – sziszegte. – Hogy beszél maga az emberekről! Persze –
+csak maga! Csak maga –!
+
+A megvető mosoly oda ragadt a szája széléhez. Az orrcimpája vonaglott. A
+szíve pedig forrt és reszketett a lázadó rabszolga alattomos
+gyűlöletétől.
+
+Egy másodpercig csodálkozva farkasszemet néztek a szakadáson keresztül,
+amely köztük támadt.
+
+A tanár nem tudta tovább nézni. Fölkelt, átment a szomszéd szobába.
+
+Valaki utána osont: Kántor kutya. Ő a gazdája pártjára állott…
+
+István úgy érezte magát, mint valaki, akit orvul belöktek egy hideg,
+fekete mocsárba, ahonnan nincs többé szabadulás.
+
+A társa lökte le, akivel az imént még kart karba öltve, bizalmasan,
+boldogan jártak. Micsoda gyalázat!
+
+A feje szédült, a szíve fájt és zakatolt…
+
+A könnyfátyolon keresztül, mely a szemét takarta, egy méla önhittséggel
+mosolygó, szőke férfifejet látott.
+
+És ekkor régóta elporladt őseinek, a hirhedt zsoldos katonáknak vére
+pezsdült meg ereiben.
+
+A bosszú, a botrány, az erőszak, a vérontás vágya lobogott benne, mint
+sűrű éjjeli villámlások a sötét hegyhátak mögött.
+
+
+
+
+Talita Kumi
+
+Amitől félni kellett, az bekövetkezett.
+
+Távirat érkezett. A kárpáti nagy barakokat sietve ki fogják üríteni, az
+ellenség megszállotta már a rahói hágót.
+
+Hajnalban autók indulnak a határra, Arató velük fog menni.
+
+Zsebre gyűrte a táviratot. Katalin a szobában volt, de nem kérdezett
+semmit. Bánta is ő most a rahói hágót, bánta is ő az egész háborút!
+
+Megint fülig beágyazta magát a puha ábrándiszapba, édesen és bágyadtan
+sütkérezett, amellett azonban kész maradt arra, hogy az első ellenséges
+érintésre mérgesen fölhorkanjon.
+
+Az ura azonban nem akarta már bántani.
+
+Az üvegerkélyen állott, elnézett a Dunára.
+
+Miféle világ ez? A tavaszi levegő teli van vészharangok kongásával, egy
+egész világrész fölött állandó véreső permetezik, a barakokban ötezer
+csontvázzá aszott férfi fekszik és lázban égő szemmel hallgatja a
+közeledő ágyúzengést, – itt pedig gondtalan urak cigarettáznak a
+Dunaparton, vidám nők mutogatják nekik a lábszárukat, a szobában meg egy
+asszony ül, aki az ajkát harapdálja és aki meg van róla győződve, hogy a
+világ minden fájdalma nem ér föl az édes kis borzongással, amit ő most
+az idegeiben érez.
+
+Ki tud kiigazodni ebben az összevisszaságban?
+
+Odaát, magasan a királyi vár fölött, fényes tavaszi felhők sétálnak a
+menny acélkék rétjén.
+
+Nyolc-tíz egyforma alakú felhőfoszlány, a kisebbek elől, az öregek
+hátul, szelíden és illedelmesen, mint egy túlvilági leánynevelő
+növendékei.
+
+Arató elnézte őket. Úgy tetszett neki, hogy régi jó ismerősei. Egyszer
+már látta őket, talán kisfiú korában. Akkor is tavasz volt a
+Harkály-hegy fölött, akkor is ilyen békésen vonultak és szerényen
+örvendeztek a rózsaszínű ruhájuknak.
+
+Lehet, hogy akkor éppen iskolába mentek és a leckeórájuk most ért véget.
+Lehet, hogy a felhő-iskolában harminc esztendeig tart egy óra.
+
+Sokáig nézte a levegő leányainak tündöklő játékát és ekkor megint az
+történt vele, amit a lelki ernyedés óráiban már többször is tapasztalt…
+
+A felhők fölismerték az erkélyen álló halandóban az ő garabonciás
+játszótársukat és alattomos süldőleány-gyöngédséggel fölszívták
+magukhoz, a napfényes magasságokba.
+
+A tavasz gigantikus folyamából, amely láthatatlanul áramlott végig az
+égboltozaton, egy hullám átcsapott Arató lelkébe. Az egész ember
+egyszerre megtelt kristálytiszta nyugalommal.
+
+Ugyanaz a természeti erő emelte a magasba, amely a felhők vonulását
+szabályozta. A felhők: az ő édes hugai.
+
+A kuszált és kicsinyes hangzavar, amely az imént még remegésben tartotta
+idegeit, eltompult, elhalkult, elhalt a mélységben.
+
+Arató most már csak azt a grandiózus és szomorú szimfóniát hallotta,
+amelyben ötezer beteg ember halálfélelme lüktetett.
+
+Ötezer ember várta őt a barakokban.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+István már ágyában feküdt. Katalin még az öltözőjében motoszkált.
+
+Vajjon átjön-e jóéjszakát mondani?
+
+Most megroppant odaát az ágy… Lefeküdt! Nem jön át. A hableány barlangja
+elsötétedett. Hát így is jól van!
+
+Csendesen feküdtek, de egyikük sem aludt, mindegyikük visszafojtott
+lélegzettel fülelt át a szomszédszobába…
+
+Tavaszi éjszaka volt és mégis nehéz, őszi ködök ereszkedtek le reájuk.
+Novemberi szél zizegett végig a hálószobákon.
+
+Ez a búcsú éjszakája, a fonnyadásé, az őszé, a halálé.
+
+A mi tegnap még virágzott és illatozott Arató lelkében, az ma száraz
+lombesőként hulladozott körülötte.
+
+A múlt emlékei, a jövő reménységei, gyönyörű napok, mosolygó percek
+fáradt libegéssel szállottak az árnyékos mélységbe.
+
+Kinek fognak most már nyiladozni a harkályvári fehér orgonák? Ki fogja
+etetni a pávagalambokat?
+
+Kató türkizszínű kimonója, amelyet a reggeli szél dagasztott az oltvai
+málna-bokrok közt, fonnyadt nagy virágként merült el a homályban…
+
+A harkályvári zenélő-óra dallama, amelyet oly gyerekes áhítattal
+hallgatott, egy rút díszakkorddal kettészakadt…
+
+Tájékok, melyeket együtt láttak, könyvek, melyeket együtt olvastak,
+érzések, melyeket együtt éreztek: elhervadtak, lehullottak, meghaltak…
+
+Füstté lett a rozsdavörös Róma is, az ametisztszínű Páris, a
+gyöngykagylófényű Velence, hol együtt jártak a múltban és párává lett
+Athén elefántcsontsárga dicsősége, párává az arany Bizánc, a hová együtt
+akartak elmenni a jövőben…
+
+Minden eltünt az őszi árnyékban.
+
+Az enyészet melanchóliája betöltötte az éjszakát és ránehezedett Katalin
+szívére is. És egy percre fölébredt benne a forró honvágy az elmúlt nyár
+után.
+
+Egy ideig küzködött ellene, de a múlt erősebb volt, legyőzte, rabul
+ejtette, magával hurcolta az asszonyt. És István egyszerre neszt hallott
+a kék szobából: engedelmes kis lábak közeledtek feléje meztelen
+topogással…
+
+Gyöngyvirágszagot érzett – az asszony ott állott ágya mellett.
+
+Megkereste az ura kezét, kissé viaskodott vele, azután hirtelen ráborult
+és elkezdett keservesen sírni.
+
+Az éjszaka és a távolság ködén keresztül egy ismerős arc világított:
+Katóka régi, bájos arca. Katóka ámulva ismert önmagára és az urára. Mi
+történt itt?
+
+Arató nem szólt hozzá egy szót sem, csak szeliden magához vonta. A
+nyakán egymásután szaladtak végig az asszony forró könnyei.
+
+Bizonyos, hogy visszaveheti, ha akarja. Holnap reggel magával viszi és
+nem ereszti többet maga mellől… Kató meg fogja vele osztani a
+veszedelmeket és nélkülözéseket. Kolerásokat, tifuszbetegeket fog ápolni
+– igen, tegye meg, hiszen azért az ő felesége…
+
+Egy hónap múlva elfelejti azt az embert. Két hónap múlva sírva csókol
+kezet az urának: köszönöm, hogy nem voltál büszke, köszönöm, hogy
+megmentettél magamtól…
+
+És három hónap múlva? Három hónap múlva Katóka olykor minden érthető ok
+nélkül el fogja magát nevetni, a világért sem fogja megmondani, miért, –
+de István tudni fogja, hogy most arra a furcsa, pudvás Milka százados
+úrra gondol.
+
+Óh igen, visszaveheti, ha akarja…
+
+Katalin szepegve és forrón bújt az urához.
+
+A tanár valami kis fájdalmat érzett a nyakán. Az amulett volt, mit a
+keblén viselt az asszony.
+
+De nem a régi Szent Katalin-arany, hanem valami új amulett: egy
+zománcozott kis kereszt.
+
+No lám, a harmadik, az utolsó Szent Katalin is lekerült a gazdája
+nyakáról!
+
+– Nem viseled már a Katalin-aranyat? – kérdezte halkan.
+
+Az asszonyban egyszerre megdermedt a lélek. Szinte érezni lehetett, mint
+hül ki a teste.
+
+– Nem viseled már?
+
+– Elszakadt – a lánca elszakadt, – hazudta.
+
+– Ezt a keresztet hol vetted?
+
+– Ezt a keresztet –?
+
+– Hol vetted?
+
+– Kaptam.
+
+– Kitől?
+
+– Az – az apáca főnöknőtől…
+
+Tudta, hogy az ura nem hisz neki.
+
+Jó ideig mozdulatlanul, mereven és hidegen maradt István mellett. A
+lélegzetét is visszafojtotta, csak a szíve tétova kopácsolása
+hallatszott nagy távolságból.
+
+Az alexandriai veretű régi Katalin-aranyat pedig még leánykorában kapta
+Istvántól. Már akkor tisztában volt vele, hogy az ajándék után az
+ajándékozó is az övé lesz.
+
+Az aranyból a székely ezermester medaillont csinált és Kata az ura
+arcképét őrizte benne.
+
+A hátsó lapjára, parányi betűkkel, ezt a bibliai mondást vésette reá
+István:
+
+_„Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.“_
+
+Katának az a babonája fűződött hozzá, hogy addig lesz csak szerencséje,
+míg nyakában hordja. Egyszer elvesztette a tengeri fürdőben és akkor két
+napig beteg volt az izgalomtól, míg csodamódon meg nem került a kincse.
+
+Akkor kijelentette, hogy az aranyat vele együtt kell majd eltemetni.
+Illetőleg _velük_ együtt, Katalin ragaszkodott ötletéhez, hogy ő és az
+ura egy napon fognak meghalni.
+
+És most levetette a medaillont egy kereszt kedvéért. Egy zománcos kis
+keresztért, mit hosszas alkudozás után Ruzicska régiségkereskedőnél vett
+meg Milka százados.
+
+És különösen: a hűtlenségnek ez a szimbóluma szinte jobban fájt
+Aratónak, mint maga a hűtlenség!
+
+Nem, igy mégsem lehet!
+
+Visszalopni a feleségét a tolvajtól –? Nem! Az ilyen esthomályban orzott
+szerelemben több volna a lealázás, mint a boldogság.
+
+Nem tudná többet a magáénak tekinteni. Nem tudna többet a szemébe nézni.
+
+Vagy van lelke Katónak, vagy nincs.
+
+Ha van, akkor határozzon a maga eszével és menjen a maga lábán oda,
+ahová mennie kell. Ahhoz, hogy István ölben hozza vissza, már nagyon is
+messzire elkóborolt hazulról.
+
+Ha pedig nincs lelke, akkor – –
+
+Amit az ember ilyen könnyen elveszíthet, azt nem érdemes megtartania…
+
+Ez tiszta számadás!
+
+– Holnap korán kell kelnünk, – mondta István.
+
+Katalin megértette. Azonnal fölkelt és szó nélkül áttopogott a zománcos
+keresztjével a kék barlangba.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Korán reggel Arató már útra készen volt.
+
+Midőn benézett Katalin ajtaján, az asszony erősen lehunyt pillákkal
+feküdt ágyában.
+
+A kék függönyön beszűrődő hideg reggeli fényben makacsul összeszorította
+a száját.
+
+A szeme alja karikás volt, tehát ő sem aludt az éjjel…
+
+Nem mozdult, pedig biztosan ébren volt! Az egész márványfehér asszonyi
+test csupa makacsság, csupa tiltakozás és visszautasítás volt.
+
+Nem akart már visszaemlékezni arra a Katalinra, aki az éjjel mezítláb
+kelt ki ágyából.
+
+Megint állig beburkolózott büvös köntösébe, mely kifelé jéghideggé
+tette, befelé pedig édes tűzzel sütötte tagjait.
+
+István jó ideig elnézte…
+
+Nekik nem voltak gyermekeik. De mennyi szellemi magzatnak adtak életet!
+Azok most halva hevertek a hálószoba szőnyegén, megtört szemmel,
+rémülten kitátva kicsi szájukat. Édes anyjuk meggyilkolta őket, mint
+Medea a gyermekeit.
+
+Édes anyjuk, aki most alattomosan lehúnyt szemmel, a hazugságtól
+megfertőzött ajakkal, sápadtan és csökönyösen feküdt ágyában.
+
+Gonoszság ez? Óh dehogy! Arató rajtakapta magát, hogy Katalint még
+jobban sajnálja, mint önmagát.
+
+– Isten veled, Gráczián Katóka! – mondta halkan.
+
+Midőn keresztülment a dolgozószobán, az asztalon látta Kata kis
+írótábláját.
+
+Kezébe vette és az ő energikus kardvágás-betűivel két szót írt a Milka
+kapitány írása alá:
+
+Talita Kumi!
+
+Aki szereti a jámbor idézeteket, ezt is megkeresheti Márk
+evangéliumában. Aram nyelven van, magyarul annyit jelent, hogy: Leányzó
+kelj föl!
+
+Tulajdonképpen csak azért írta oda, mert restelte már a bujkálást.
+Csodában azonban nem hitt, érezte, hogy Jairus leánya ezúttal nem
+alszik, hanem megholt.
+
+Egyedül ment ki az előszobába.
+
+Ott azonban már várta és megrohanta valaki, valaki, akit nagyon
+boldogtalanná tett a búcsú gondolata.
+
+Kántor kutya.
+
+És milyen különös az emberi szív! – Arató Istvánnak jól esett a tudat,
+hogy mégis van valaki a házában, aki sajnálja a távozását.
+
+Lehajolt Kántorhoz, megveregette a nyakát és mosolyogva mondta:
+
+– Igen, Kántor, tudom: azért van hűség a világon!
+
+Katalin még akkor sem mozdult meg ágyában, midőn ablaka alatt már
+fölzúgott az induló gépkocsi.
+
+A szemét sem nyitotta ki, a pillái közül azonban nehéz könnycsepp
+szivárgott elő.
+
+
+
+
+Katica
+
+Míg István itthon volt, a felesége mindig valami rohamra kész, bősz és
+tehetetlen ellenségeskedést érzett, mint a rab a börtönrács láttára.
+
+Amióta távol járt, Katalin már minden harag nélkül, sőt bizonyos
+kegyeletes részvéttel tudott rá visszagondolni, akár valami
+tiszteletreméltó, idegen halottra.
+
+Arató két hétig nem adott magáról életjelt, de az asszonynak ez jóformán
+föl sem tünt, olyan édes, olyan nagyszerű, olyan valószínűtlen
+holdvilágkedvében volt ő mostanában.
+
+A szavakat, melyeket Milka mondott neki, a pillantásokat, melyekkel
+megsímogatta, úgy hordta az emlékezetében, mint az eleven parazsat.
+
+Estebéd előtt, ha a kapitány bejött a fehérneműraktárba, tündökölve
+föllángolt benne minden, ami addig csendes izzásban volt.
+
+Arany ködben ültek. Semmit sem láttak, csak egy-egy szempárt, amelybe
+gyöngéden beleszédült a lelkük.
+
+A fiatal medikusok, ha ilyenkor elmentek a raktár ajtaja előtt, gonoszul
+elfintorgatták arcukat. Pedig nem volt igazuk, – Milka még meg sem
+csókolta az asszonyt!
+
+Ők csak beszélgettek. Igaz azonban, hogy egyes szavak úgy hullottak a
+zenétől elpuhult lelkükbe, mint remegő csókok.
+
+A szerelem pünkösdi csodája megihlette és ékesszólókká tette őket.
+Fantáziájuk a szavak szivárványos szárnyán csodálatos magasságokba
+lendült és ott fönn édes ámulattal szemlélték egymást.
+
+Jók, nemesek, egyszerűek és egymáshoz méltóak akartak lenni.
+
+Milka, a hazugságok betege, az igazságot és tisztaságot imádta az
+asszonyban, Katalin pedig a kapitányban a megfékezett erőt szerette, az
+erőt, amely engedelmesen jár utána selyempórázon, mint az oroszlán Erosz
+után.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Milka föltünően sokat foglalkozott Katalin elmult házaséletével. Úgy
+látszott, mintha szerelmes telhetetlenségében az asszony jövőjével
+együtt magába akarná szürcsölni a multját is.
+
+De tulajdonképpen ebben is csak az ő kisértet- és vámpir-természete
+nyilvánult meg. Szeretni csak úgy tudott, hogy magába szívta más ember
+szerelmének vérét.
+
+– Őszinte lesz, ha kérdezek magától valamit?
+
+– Tudja, hogy maga előtt nincs titkom, Károly.
+
+– Ugy-e, magát kényszerítették, hogy Aratóhoz menjen?
+
+– Nem, nem kényszerítettek, önként mentem hozzá.
+
+Egy édes, mélabús és kissé gúnyos Leonardo-mosoly görbítette fölfelé az
+asszony ajkát. (Milyeneket kérdezel tőlem, – pedig tudod, engem csak
+_egy_ dolog érdekel!)
+
+A kapitány azonban kéjesen tovább ásta magát a Katóka multjába, mint a
+rózsabogár a virágban.
+
+– Én nem beszélek fizikai kényszerről. Egy szóval sem mondom, hogy magát
+erőszakkal hurcolták oltár elé… Egy tapasztalatlan fiatal leánnyal
+szemben azonban száz módja van az erkölcsi kényszernek…
+
+– Hogy érti ezt, Károly?
+
+– Grácziánék nagyon rosszul bántak magával.
+
+Bágyadt kis martir-mosoly világította meg Katalin arcát.
+
+– Szomorú ifjúságom volt, nem tagadom. Sokat szenvedtem. Hiszen tudja: a
+születésem –!
+
+Erről már többször szó esett köztük és idővel Gráczián nagyapó, a
+nagyhíd-utcai potrohos háziúr, afféle kevély és kegyetlen ballada-apává
+nőtte ki magát, egy újabb Tankred herceggé, aki képes volna arra, hogy
+elküldje az oltvai Ghismondának a kolozsvári Guiscardo véres szívét.
+
+Milka szeme forró részvéttel símogatta Katalint.
+
+– Gyakran imádkoztam, bár halnék meg, – susogta az asszony, aki
+roppantul szerette, ha sajnálják.
+
+Lélekharang jajongott a szívükben, de azért ez a szomorúság is olyan
+édes volt!
+
+– Szegény Katicám…
+
+Katicának nevezte és Aratóné szerette ezt a nevet, mellyel eddig még
+senki sem illette.
+
+– Mikor Arató megkérte a kezemet, a szabadítómat láttam benne.
+
+– Pedig nem szerette, nem szerette!
+
+– Hát tudtam én akkor, mi a szerelem? Én csak annyit tudtam, hogy
+elpusztulok, ha tovább is a nagyszüleimnél kell maradnom… Én akkor még
+igazi gyermek voltam, az életről csak annyit tudtam, hogy – fáj!…
+
+Ezzel a mondásával úgy meghatotta önmagát, hogy könnybe borult a
+pillája. De a kapitány világos nagy szeme is gyanús fényben úszott.
+
+– Ez az, amit én erkölcsi kényszernek nevezek, – mormogta megilletődve.
+
+– Nem szeretem ezt a szót, Károly! – kérlelte Katalin-Katica szelid
+komolysággal. – Az uram mindig jól bánt velem, megérdemli, hogy
+tisztelettel beszéljünk róla.
+
+Milkának tetszett ez az előkelő fölfogás. Sőt ezt el is várta Katicától.
+
+Az is tetszett neki, hogy Aratóné tegnap óta már nem viseli ujján a
+jegygyűrűjét… Azzal az ürüggyel, hogy akadályozza a szükséges kórházi
+mosakodásoknál, levetette az aranykarikát.
+
+– Én nem vádolom az urát, csak Grácziánékat, – mondta előzékenyen, –
+Arató Istvánt nálam senki jobban nem tiszteli.
+
+Gyöngéden összemosolyogtak: így már megértették egymást.
+
+– Arról nem tehet Arató, hogy nem tudta magát boldoggá tenni, – szólt
+később a kapitány.
+
+– Én nem tudtam még akkor, mi a boldogság… hiszen gyermek voltam, –
+válaszolt Katica.
+
+Milka keserűen mosolygott:
+
+– Csodálatos, hogyan kötik nálunk a házasságokat! Egy fiatal leányt, aki
+sem az életet, sem önmagát nem ismeri, kiszolgáltatnak egy idegen
+embernek!
+
+Ez ellen semmit sem lehetett fölhozni, mert hiszen sajnos, igaz volt.
+
+Katalin-Katica azonban szükségét érezte, hogy ma kiváltképpen nagylelkű
+legyen az urával szemben.
+
+– Mint Aratóné egy nagy nevet viseltem, ezért áldozatokat kellett
+hoznom.
+
+– A maga szempontjából igaza is volt, Katica, de Aratónak nem volt
+igaza, hogy elfogadta az ilyen áldozatot…
+
+Milka jól tudott, szeretett is beszélni. Most nemes tűz lobogott a
+hangjában
+
+– Egyik emberi élet annyit ér, mint a másik és minden embernek joga és
+kötelessége, hogy egyéni életet éljen… Maga gazdag és erős egyéniség, de
+Arató oldalán nem érvényesülhetett… Mi volt maga az ura házában, Katica?
+Virágtő, amely a szobát ékesítette, drágakő, amely István úr kezén
+fénylett – egyéb semmi! Ha keserű akarnék lenni, rosszabbat is
+mondhatnék… (Cselédet is mondhatna.) De elég ennyi: a maga élete nem
+volt emberhez méltó, a maga házassága nem volt házasság!
+
+Az asszony fölemelte a fejét.
+
+– Engem senki sem hallott panaszkodni! – mondta halk méltósággal.
+
+– Senki, mert maga büszke és előkelő természet.
+
+Gyakran bonyolódtak bele ilyenféle beszélgetésekbe.
+
+Milka időközönkint szükségét érezte, hogy exhumálja Katica meghalt
+házasságát és hogy összemérje a maga eleven erejét Arató porladó
+csontjaival.
+
+A halottal szemben valóban nagyon elevennek érezhette magát.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A verőfény azonban addig sütött csak a szívükbe, míg a multban
+kalandoztak. Amint első ízben szóba került köztük a jövő, már fekete
+lett fölöttük az ég.
+
+Ime, itt van egy asszony, akit a törvény egy idegen férfihoz láncol.
+Katica természetesen nem szereti az urát, sohasem lehet boldog az
+oldalán, de az igazi nő gyönyörű rövidlátásával azt mondja: inkább
+meghal, semhogy megsértse a hálát és a tiszteletet, amellyel Aratónak
+tartozni vél.
+
+Ha csak róla magáról volna szó, akkor önkezével megfojtaná a vágyat,
+mely benne a boldogság után sír, – eddigi életében már eléggé beletanult
+a lemondásba! – de neki Milkával szemben is vannak kötelességei…
+
+Mert hiszen bizonyos, hogy a nagy gyermek nem tud már megélni Katicája
+nélkül. Ha most magára hagyja, talán megint összeroskad és
+visszahanyatlik a sötétségbe, ahonnan kivezette.
+
+Ez tragikus helyzet!
+
+A kapitány igen komolyan kérte Katicát, hogy ő reá egyáltalában ne
+legyen tekintettel. Ha ő nem bírja el egyedül az életet, akkor majd
+talál férfihoz illő megoldást, tessék reá bízni! De őróla ne legyen szó,
+csak Katicáról.
+
+Ő ismeri az asszonyt, a ritka agave-félék közül való, amelynek életükben
+csak egyszer nyilnak és akkor halálos a virágzásuk… Kérdés: szabad-e
+megengedni, hogy ilyen nő elsenyvedjen egy szeretetlen férfi oldalán?
+
+Szabad-e megengedni? Ezen fordul minden!
+
+Halálos szomorúsággal a szívükben valóságos doktori disszertációkat
+rendeztek „a boldogság kötelessége“ és „az egyéni élethez való jog“
+témájáról.
+
+Az önzetlenség csillagos magasságaiban kalandozó párbeszédük rendesen
+azzal ért véget, hogy Milka százados két térde közé fogta a gordonkáját
+és eljátszotta az „Es waren zwei Königskinder“ című balladát.
+
+A dalt ő maga szerezte Heine költeményére, helyesebben: akarta szerezni,
+mert eddig még csak nyolc taktus volt meg belőle, de ez annyira dallamos
+és édes, olyan lágy és szomorú volt, hogy az embernek akaratlanul is
+Mendelssohn-Bartholdy jutott eszébe.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A jövő!
+
+Katica otthon volt és átöltözött…
+
+A jövő! Nyugtalan lelke hiába kereste a kivezető ajtót: mindenütt sötét
+gránitfalakba ütközött…
+
+Félt Istvántól! Arató sohasem fog lemondani róla; ő legalább nem tudta
+elképzelni Istvánt az ő Katókája nélkül…
+
+Nem szerette a botrányt, sőt a föltünéstől is irtózott. Neki előkelő
+híre volt, a híres tudós jó géniuszát, hű kis társát, szelid házitücskét
+mindenki kedvelte… Istenem, mit szólnak majd berlini vén imádói, a nagy
+professzorok?
+
+Legjobb volna, ha minden úgy maradhatna, amint van – csak Arató István
+változnék át valami csoda folytán Milka századossá…
+
+Mialatt a nagy tükör előtt fésülködött, a lelke gyermekszobájában
+megszólalt egy szemérmetlen és éretlen kis hang: István haljon meg!
+
+Nem, nem, nem akarom!
+
+Összekulcsolta a két kezét és hadarva imádkozott: Ne hallgass reám, jó
+Istenem, nem én voltam, nem én mondtam!
+
+Meglátta saját ijedt arcát a tükörben és ekkor elmosolyodott… Gyerekség!
+
+Ki felelhet a buborékokért, melyek a lelkében fölvetődnek?
+
+Egy másik Katóka azalatt macskaléptekkel és áhitatos kandisággal
+körülsompolygott valami fantasztikus templomcsarnokban, ahol ezer és
+ezer kis mécses égett… Régi gyermekmesékből ismerte a titokzatos helyet:
+minden mécses egy-egy ember élete…
+
+És ez itt az Arató Istváné!
+
+Katóka a rózsás két tenyerével védően körülfogta a nyugodt, fehér
+lángot… Nem engedem bántani, – ő mindig jó volt hozzám, mindig
+szeretett!
+
+De valahonnan, egy gonosz kis szájból, jéghideg lehellet áradt a mécses
+felé… A láng libegett és sistergett, végül parányi kék fénnyé
+zsugorodott a kanóc körül…
+
+Nem, nem, nem akarom! Nem engedem –! Nem tehetek róla –!
+
+Megint meglátta magát a tükörben, amint ott ült ijedt nagy szemekkel,
+marékra fogva a vastag barna haját…
+
+Elnevette magát… Gyerekség!
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Másnap a rendesnél jóval később ment át a kórházba.
+
+A Dunapartot idegenarcú emberek lepték el. Ezüst óraláncos, külvárosi
+férfiak, fölemelt fejjel jártak és jókedvű hurrogással biztatták
+egymást.
+
+A beszélgetésükből minduntalan egy szó ütköződött ki: Gorlice – Gorlice!
+És ez úgy hangzott, mint a vidám dobpergés.
+
+Gorlice! Áttörve az ellenség vonala… Kergetik őket, verik, ölik őket… A
+honvédek tízezrével hajtják a foglyokat…
+
+Az aszfalt kongott energikus lépteiktől, a vidám ritmus betöltötte a
+tavaszi levegőt, mint egy lidércnyomásos álmából fölébredt óriás szív
+dobogása.
+
+Katica feje fölött egy virító nagy zászlót kapott szárnyára a dunai
+szél…
+
+Kádár tanár a szobája ajtajában állott és komor arccal, látható
+meglepetéssel nézte az asszonyt.
+
+– Hogyan, méltóságos asszony – eljött?
+
+– Mért ne jöttem volna? – csodálkozott Aratóné.
+
+– Hát nem tudja –? Semmit sem tud –?
+
+– Gorlice? – kérdezte Katica jókedvűen.
+
+De most vette csak észre, hogy Kádár arcát új, sötét redők torzítják el.
+
+– Nagy szerencsétlenség történt… Rettenetes szerencsétlenség, – mormogta
+a tanár.
+
+Intett, hogy jőjjön be a szobába, – le akarta ültetni.
+
+Katica Milkára gondolt… Valami alattomos, fájó hidegség terjedt szét a
+mellében… Nem mert szólni, visszafojtott lélegzettel, meredt szemmel és
+hófehér arccal állott a szoba közepén.
+
+– Az ön ura, Arató István tanár –
+
+Ah! Az asszony nagyot lélegzett. A tanár megfogta a szék támláját és
+odatolta.
+
+– Üljön le, kérem…
+
+– Beteg? – kérdezte Katica. – István beteg?
+
+S miközben az uráról beszélt, a hangjában még az a félelem remegett,
+melyet az imádójáért érzett.
+
+– Nagy szerencsétlenség, borzasztó nagy szerencsétlenség…
+
+Mélységes csend lett. Aratóné rettegve figyelte önmagát. A mécses
+sistergett és lobogott… Egy gonosz kis száj fújta, fújta…
+
+Katica fölemelte a két kezét: nem, nem, nem – édes jó Istenem, nem, nem!
+
+De mialatt ezt hadarta, a szúrós szeme mohón fúródott a jövőbe…
+
+Kádár úgy gondolta, legjobb lesz, ha fejest ugrik a hideg vízbe.
+
+– Meghalt.
+
+Igen, a hihetetlen, az elképzelhetetlen megtörtént…
+
+Nagy csapás az országnak, az egész tudománynak…
+
+A tanár leültette Aratónét és vizet adott neki. Sajnálta az asszonyt. Az
+utóbbi időben ugyan elég haszontalanul viselkedett – Kádárt mód fölött
+bosszantotta a kórházi flirtjével, – de most mindent megbocsátott neki,
+sajnálta.
+
+– Nem igaz! Nem hiszem! Nem lehet igaz! – hajtogatta Katica csökönyösen.
+A fejét rázta, egyszer el is mosolyodott kissé: – Óh dehogy – én nem
+hiszem!
+
+Pedig biztos volt benne, hogy igaz.
+
+– Sajnos, nem lehet benne már kételkedni…
+
+Édes, jó Istenem, te tudod, hogy én nem akartam. Hiszen imádkoztam is
+érte, – mondta magában az asszony.
+
+A professzor örült, hogy Katalin ilyen erős. Ő semmitől sem félt
+annyira, mint az asszonykönnyektől. Részleteket kezdett mondani. Aratóné
+csak fél füllel hallgatta…
+
+A sok Katalin, aki a lelkében lakott, az összes Katák, Katókák és
+Katicák, szárnyra keltek, izgatottan szétrajzottak, mint a galambok,
+mikor az ölyv fekete árnyéka ráesik a dúcra. Vissza a multba – előre a
+jövőbe! Hogy volt eddig – hogy lesz ezután?
+
+Csak egyik Kató lapult meg gonoszul és gyáván a gyerekszobában, mintha
+veréstől félne.
+
+Kádár pedig a megindulástól el-elfulladó hangon beszélt.
+
+Már tegnap este távirat jött, de nem akarták elhinni, a dolog annyira
+hihetetlen és mostanában sok rémhír kering az országban… Most azonban
+már bizonyos… Ma hajnalban érkezett meg dr. Ember Sándor, egy fiatal
+ezredorvos, ő egyenesen a megboldogult ravatala mellől jött… Arató az
+oltvavölgyi barakban halt meg… Tifuszban! Megfoghatatlan, hogyan
+inficiálhatta magát… Ő, aki a védekezés módját jobban ismerte, mint
+bárki más… Már akkor is beteg volt, mikor a kárpáti nagy kórházat
+költöztette… Útközben állandó láza volt, de nem törődött vele, erőt vett
+magán, mindenáron biztonságba akarta hozni a betegeit… Az út fárasztó és
+izgalmas volt, a hegyek közt egy ízben meg is támadták őket holmi
+csatangoló oroszok… Úgy látszik, ezzel az útjával végleg tönkretette
+magát… A betegség szokatlan erővel lépett föl és rövidesen végzett vele…
+Ideiglenes sírba tették, később majd méltóbb nyugvóhelyet fognak neki
+keresni…
+
+Még a kormányról és a sajtóról is mondott valamit a tanár.
+
+Végül egy hideg kis tárgyat adott Aratóné kezébe:
+
+– Ezt az ezredorvos hozta… A többi holmiját is elküldik majd a
+méltóságos asszonynak, most még minden a fertőtlenítőben van…
+
+Egy arany karika feküdt Katica tenyerében: Arató István jegygyűrűje.
+
+A magáét nem viselte már az asszony, de ezt most az ujjára húzta.
+
+– Hazakísérem, ha megengedi…
+
+A tanár ráadta a hosszú galléros köpenyt a fehér ruhája fölé.
+
+Aratóné úgy ment le a lépcsőn, mint az alvajáró.
+
+– Özvegy! Özvegy! – ismételgette magában és kíváncsi borzongással
+körültapogatta a furcsa szót. – Özvegy!
+
+Néha rácsapott valami, egy gonosz, ellenséges fantóm, de ő
+visszahessegette: Én nem tehetek róla! Én nem akartam!
+
+Kádárral egész uton egy szót sem beszéltek.
+
+A Dunán nagy fehér gőzös sistergett… Apró hullámokon arany fénypontok
+szikráztak… A város teli volt zászlókkal… Valahol zene szólt… Gorlice!
+
+És az egész tavaszi szín- és hangszimfóniát felséges orgonazugás és ezer
+harang kongása nyomta el.
+
+De ezt csak ő hallotta – az özvegy!
+
+Babonás áhítattal figyelte önmagát. Mindig sejtette, hogy a végzet
+titokzatos erői egyengetik az ő útját – hiszen minden sikerült neki
+életében! – de most elszédült és megrettent a felséges kíméletlenségtől,
+amellyel az ő ismeretlen pártfogói a munkájukat végezték!
+
+
+
+
+Kántor az eb
+
+Elmúlt télen, miközben a tanár a határszélen járt, az asszony pedig a
+kórházban felejtette magát, az Arató-házban a családi élet
+folytonosságát csak az egy Kántor tartotta fenn.
+
+A szakácsnő neki főzött, a konyhaleány őt kefélgette, a szobaleány őt
+sétáltatta.
+
+Ha pedig a személyzet összeült a konyhában nyelvelni, mostanában nem az
+uraságot, hanem Kántort szapulták, hogy mennyi dolog van azzal a döggel!
+
+Kántor, mint tudjuk, fehér nagy komondor volt.
+
+A göndör fürtös subájában olyan tekintélyes és jómódú benyomást tett,
+mint az Esterházy számadó juhásza.
+
+Ősei valóban juhászmesterségen is éltek és mindenkor becsülettel
+megállták helyüket mindenféle kétlábú és négylábú birkatolvajokkal
+szemben.
+
+Az Arató-házban is megmaradt erősszívű pusztai kutyának, bár
+tagadhatatlan, hogy az úri módban kissé tempóssá lett.
+
+Barátait a rokonszenv valamely titokzatos törvénye szerint válogatta meg
+és voltak emberek, akikkel semmikép sem tudott megférni.
+
+Megvesztegetni nem lehetett. Egyik fiatal asszisztens, akit nem kedvelt,
+egyszer egy igen szép sonkacsontot hozott neki, Kántor megette ugyan a
+csontot, de az asszisztenst azontúl is megmorogta. Egy szegény
+komondortól ennyi következetesség is szép.
+
+Paraszti módon konzervatív volt, szívéből gyülölt mindent, ami izgága,
+rikító és csélcsap, a macskanépség bársonytalpon járó alattomosságától
+pedig undorodott.
+
+Sok ízetlenség lett abból, hogy nem akart megbarátkozni a Katalin
+asszony kedves cicájával, de végül csak kitünt, hogy ezuttal is
+Kántornak volt igaza, mert a szendepofájú kis macska kanárimadarakra
+vadászott, a tavasszal pedig végleg megszökött egy csavargó vörös
+kandúrral.
+
+A gorlicei győzelmet követő éjszakán Kántor kutyát az a tisztesség érte,
+hogy asszonya behívta magához a kék hálószobába és megengedte neki, hogy
+ágya mellé feküdjék.
+
+Katalin ugyanis nem mert egyedül maradni özvegységének első éjszakáján.
+Amint eloltotta a lámpát, már látta Istvánt, aki besüppedt szemhéjakkal,
+összekulcsolt sárga kezekkel fekszik koporsójában…
+
+Kántor azonban nem volt jó kísértetűző.
+
+Félni ugyan nem félt, de valami baja neki is lehetett, mert akkorákat
+sóhajtott a sötétségben, mint a parasztember a patikában.
+
+Katalin most már Kántortól kezdett félni és megint meggyújtotta a
+lámpát.
+
+A kutya ott feküdt a szőnyegen, kerek nagy komondorfejét két első lába
+közé fogta, mint a búsúló medvebocs, vérrel erezett, borostyánkőszínű
+szeme pedig mereven nézte Katalint, mintha kérdezni akarna tőle valamit.
+
+Az asszony eddig még sohasem törődött a nagy titokkal, mely az állat
+szeméből az ember elé mered, most azonban hirtelen fölvillant benne a
+kérdés: nem érez ez valamit? nem gondol valamit? nem tud valamit?
+
+Eszébe jutott, hogy ennek a négylábon járó életnek is megvan a maga
+külön akarata és sorsa, neki is vannak emlékei és vágyai, az ő szeretete
+és gyűlölete együtt haladhat vagy szembekerülhet az emberével és ettől a
+gondolattól szédülni kezdett, mintha egy ismeretlen világ mélységei
+nyilnának meg előtte.
+
+Félénk kiváncsisággal figyelte Kántort: vajjon mért olyan szomorú?
+
+Majd valami furcsa dolog jutott eszébe: mi lenne, ha Kántor most
+elkezdene emberi nyelven beszélni?
+
+Hiszen lehet, hogy az állatok olykor valóban meg is szólalnak, de ezt
+lehetetlen rájuk bizonyítani, mert aki hallja őket, az szörnyet hal
+félelmében, vagy az őrültek házába kerül… Vagy pedig megöli a beszélő
+bestiát, mert az állatok szörnyű titkok tudói…
+
+Katalin azon vette észre magát, hogy minden lélegzetvétele ijedt
+könyörgés: jaj, csak meg ne szólaljon!
+
+Kántor nem szólalt meg. Csak feküdt mozdulatlanul, nézte az asszonyt a
+szomorú, kérdő tekintetével.
+
+Az özvegynek olykor úgy rémlett, mintha Faust fekete úszkárjaként
+elefánttá dagadna, mintha betöltené az egész teret és köddé akarna
+szétoszlani…
+
+Az asszony szíve hol viharosan lüktetett, hol meg bágyadtan kopácsolt,
+mintha végleg el akarna aludni.
+
+Végül odalenn a Dunaparton fölzúgott az első villamoskocsi.
+
+Az első villamos azért száguld végig a fővároson, hogy a hajnali
+kakasszót pótolja és visszakergesse sírjukba az éjszaka rémeit.
+
+Katalin Kántorra nézett: annak kutyafejéről már lefoszlott a sötét
+glória, nem volt már egy idegen világ démoni küldöttje, csak egy szegény
+parasztkuvasz volt, amely nagyon búsúlt a gazdája után.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Arany verőfény áradt a szobába, édes melegség szívárgott a fiatal özvegy
+szívébe. Napvilágnál minden egészen máskép fest. Nincs itt semmi baj!
+
+István –? Ő mindíg jó és szerető ura volt és ha ott, ahol ő most van,
+emlékezni és gondolkozni szokás, akkor most is jósággal és szeretettel
+gondol az ő Katókájára. Tehát minek félni?
+
+De Milka százados? Óh Istenem, hiszen nem is történt semmi komoly dolog,
+meg sem csókolták egymást… Sokat fecsegtek a hosszú téli estéken, igaz,
+de csak fecsegtek és muzsikáltak… Milyeneket engednek meg maguknak más
+asszonyok!
+
+István nem tudott semmit… Katalin visszagondolt az utolsó napra: kissé
+idegesek voltak mind a ketten, de István nem tudott semmit.
+
+Talita kumi! Eszébe jutott a két szó, mit ura _akkor_ a kis táblára írt.
+De két-három akkordot kellett csak fognia az arany hegedűn és már ez is
+rendbe jött.
+
+Leányzó kelj fel! – ez tréfás megrovás is lehet, mely a későnkelőnek
+szól. Igaz is, Katóka akkor elaludta az ura indulását…
+
+Mennyire örült most, hogy mindvégig olyan tartózkodó volt a szerelmes
+kapitánnyal szemben! Meg sem csókolták egymást…
+
+Fájó szívvel, de tiszta lélekkel és büszkén tekintett vissza elmúlt
+házaséletére. Ha az ember elgondolja, hogy milyen dolgok esnek meg más
+házasságokban –!
+
+Öltözködés közben gondolta el ezeket és a két szeme megtelt könnyel.
+Forró és fájdalmas, de egyszersmind tiszta és édes könnyek voltak.
+
+A szíve pedig megtelt bánatos hálával a múlt és sok jószándékkal a
+jövendő iránt.
+
+Halk kopogás az ajtón… A szobaleány! A szabótól meghozták a
+gyász-kosztümöt.
+
+Katalin vidám kis kiáltást hallatott.
+
+Máris? Pedig csak délre igérték… Na hát ez nagyszerű –!
+
+De azután eszébe jutott minden és mire ajtót nyitott, már megint bánatos
+özvegy volt.
+
+A ruha különben jól sikerült. Ha illenék észrevenni, akkor azt lehetne
+mondani, remekül sikerült.
+
+Katalin hosszan farkasszemet nézett a fekete asszonnyal, aki kíváncsian
+leselkedett a tükör arany mélységében.
+
+Ez megint egészen új, egészen más Katalin volt, ez a „híres ember
+özvegye“ volt. Egy meghatóan bánatos, fenkölt és érdekes Katalin.
+
+Midőn felpróbálta a kalapot, a krepfátyollal együtt egy pillanatra a
+fekete szomorúság felhője is ráborult a homlokára és ekkor elsírta
+magát: jaj, szegény Gráczián Kata, hát igazán özvegységre jutottál?
+
+De ez csak afféle átöröklött gondolattársulás volt, rokon vénasszonyok
+hagyatékából való, azok az özvegyi állapotot nem tudták elképzelni
+sopánkodás és síránkozás nélkül.
+
+Egy Arató Istvánt azonban másképpen kell meggyászolni.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A sötét és nehéz hullámok ünnepélyesen fölemelték és magukkal úsztatták
+az özvegy sajkáját.
+
+Ismerős arcú és teljesen idegen emberek találkoztak össze a dunaparti
+lakás lépcsőházában.
+
+Akik beszéltek az özveggyel, azok megteltek rokonszenvvel és részvéttel.
+
+Milyen erős ez a fiatal asszony az ő nagy bánatában, mennyi természetes
+méltósággal viseli gyászát! Pedig mindenki tudja, hogy az urával
+mindenét elvesztette.
+
+Amit Katalin azokban a nehéz napokban tett és mondott, az méltó volt
+Aratóhoz.
+
+A modora megint egészen az ura egyéniségének hatása alá került.
+
+István mindíg gyűlölte a színészi páthoszt és Katóka viselkedése maga
+volt a kristály egyszerűség.
+
+Talán soha életében nem volt annyira Arató Istvánné, mint most, mikor
+Arató István már két méternyire a föld alatt feküdt.
+
+Kádár is eljött még egyszer. A tanár igen levert volt, maga is most
+tudta csak meg, mennyire ragaszkodott híres kollégájához.
+
+Azt kérdezte az özvegytől, mikor megy haza Oltvára.
+
+Oltvára –? Majd ha végleges pihenő helyére viszik a megboldogultat. Most
+még nem lehet, azon a vonalon megszünt a polgári forgalom.
+
+– Azt hittem, a nagyszüleinél fog lakni, – jegyezte meg Kádár szárazon.
+
+Grácziánéknál? Katalin csendesen rázta a fejét. Őt kötelességei a
+fővárosban marasztalják. Sok dolga lesz még a hagyaték rendezésével is.
+Följegyzések maradtak szegény István után, azokhoz nem szabad idegen
+kéznek nyúlnia, maga Katalin akarja átnézni…
+
+Kádár elment és az özvegy megállapította, hogy nem szereti ezt az
+embert.
+
+Még aznap váratlanul egy igen nagyúr látogatta meg Aratónét.
+
+A nagyúr a szalonban egy daliás termetű kapitányt talált, aki
+táviratokat, leveleket, névjegyeket rakosgatott az asztalon.
+
+– A megboldogult rokona? – kérdezte a látogató, midőn a kapitány feszes
+eleganciával bemutatkozott neki.
+
+– Nem rokon, de nagyrabecsültem és igen szerettem Arató Istvánt…
+
+– Tehát jóbarátja, – mondta a nagyúr és meleg részvéttel megrázta Milka
+százados jobbját.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Meg kell engedni, hogy Milka százados akkoriban igen jól viselkedett.
+Csak egy talpig lovagias férfi viselkedhetik így.
+
+Részvétlátogatást tett atillában és fehér keztyűben (feltűnő is lett
+volna, ha nem jön el), de egy másodperc századrészével sem fogta tovább
+az özvegy kezét, mint bármely más közömbös látogatója.
+
+Midőn pedig összetalálkozott a pillantásuk, Katalin a barátja szeméből
+csak mély és gyöngéd részvétet olvasott ki, egyéb semmit.
+
+A százados nem is hazudott annak a bizonyos nagyúrnak, ő valóban mindíg
+nagyon rokonszenvezett Arató Istvánnal, és most csak azt sajnálta, hogy
+olyan keveset találkozhatott vele életében. Ha többet lettek volna
+együtt, bizonyára meleg barátság fejlődött volna köztük…
+
+Most tehát szerényen a háttérbe vonult és Katicát egy lovagias
+gesztussal teljesen átengedte halott urának.
+
+Nem ugyan szóval, de minden pillantásával biztatta: sírjon, édes
+barátnőm, sírjon, az a férfi igazán megérdemli, engem pedig nem bánt
+vele.
+
+És Katica sírt… Ah, oly édes a bánat, ha a fekete felhőfalon már
+hasadozik az arany rés, ahol ki fog megint sütni a nap…
+
+Milka az első látogatása után talán el sem jön többet, ha észre nem
+veszi, hogy az özvegynek szüksége van az ő szolgálataira.
+
+Katica azonban egészen elhagyottan állott az országos gyász hullámverése
+közepett és a rengeteg levelezésével sem tudott megbirkózni.
+
+A házban mindenki kedvelte a délceg katonát, a cselédleányok sugárzó
+arccal nyitottak neki ajtót, csak Kántor makacs és kevély kutyaszíve nem
+akart előtte megnyílni.
+
+A jó ég tudná, miféle titokzatos, ősi fajgyűlölet emléke forrt fel
+benne, de bizonyos, hogy a komondor keserű ellenségeskedést mutatott a
+kapitánnyal szemben.
+
+Mindjárt első találkozásuk alkalmával úgy kellett lefogni, hogy meg ne
+rohanja Milka századost.
+
+– Ezt pedig urakkal nem is szokta, csak macskákkal, kezit csókolom, –
+állapította meg a konyhaleány, aki szerette Kántort, maga is alföldi
+születésű lévén.
+
+De később is, valahányszor a kapitány a közelébe jött, rögtön morogni
+kezdett és a felhúzott ajka alul kivillantak hófehér fogai.
+
+Különben is nevetnivaló volt, hogy miféle zsarnoki hajlamok ébredeztek
+ebben a dögben.
+
+Már azelőtt is féltékenységi rohamai voltak, ha valaki megfogta Katalin
+asszony kezét, de most ne adj’ Isten, hogy Milka közeledhetett volna az
+özvegyhez.
+
+Az előszobában pedig még ma is ott függ szegény Arató István
+esőköpenyege, mert a kutya nem engedi, hogy elrakják onnan. Ha valaki
+hozzányúl a kabáthoz, akkor olyan zenebona támad, hogy az utcára is
+kihallatszik.
+
+Szemmel látható volt, Kántor kétségbeesetten ragaszkodik a régi rendhez
+és nem akarja eltűrni, hogy valami megváltozzék a házban.
+
+– Ilyen nagy kutya nem való városi lakásba, – vélekedett Milka százados.
+– Nem gondolt még arra, hogy odaajándékozza az állatkertnek? Ott
+tenyésztik a magyar fajebeket.
+
+Katica azonban nem akart erről hallani.
+
+– Nem, hiszen ott rács mögött tartanák szegény Kántort!
+
+A kutya most is ott hevert rendes helyén, a fűtetlen kandalló előtt.
+Meghallotta a nevét és Katalin felé fordította komor tekintetét.
+
+Nevetséges, de való, az asszonynak terhére volt a tekintete és
+elfordította a fejét…
+
+Milka tovább beszélt fojtott hangon, mintha attól tartana, hogy Kántor
+megérthetné:
+
+– Van nekem egy jóbarátom, vidéki földbirtokos, bolondja az ilyen
+kutyáknak… Ott nagyon jó dolga lenne…
+
+Katalin lopva pillantott a kandalló felé.
+
+Ő is halkan beszélt:
+
+– Nem, nem adom oda senkinek… Nem adhatom… De majd leküldöm Oltvára… A
+Harkályvárba… Ott nagyon szeret lenni… Majd ha feljön valaki Oltváról,
+az elviszi…
+
+Amit Katalin mondott, az hamarabb teljesedett, mint maga is hitte volna.
+
+Valaki feljött Oltváról és elvitte a kutyát.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Hat hét telt el vagy nyolc hét… Ki beszél ma még Arató Istvánról?
+
+A végzet kráterje szakadatlanul hányja ki magából a lángoló eseményeket
+és aki tegnap meghalt, annak sírja fölött ma már izzó hegyrétegek
+rakódnak le.
+
+Kárpátok, Lemberg, Ivangorod, Varsó, Breszt-Litovszk – ki beszél ma még
+Arató Istvánról?
+
+Más nevek jöttek forgalomba.
+
+Nevek, amelyek olyan mennydörgő fénnyel robbannak bele a lelkekbe, mint
+a világító bombák.
+
+Nevek, amelyek harsogásától az ellenséges Jerichók acélkupolái
+széthasadnak és felgöngyölődnek, mint a megpörkölt papir.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Milka századost egy ideig az a veszedelem fenyegette, hogy vissza kell
+mennie a harctérre.
+
+De azután szerencsés fordulatot vett az ügye, miután több orvosi
+fölülvizsgálaton keresztül esett, végül is az ujonckiképzésnél
+alkalmazták.
+
+Ez éppen neki való szolgálat. Az ő vaskeze meg tudja fegyelmezni a
+háborútól megmámorosodott ifjú vért. Ő rendet tud teremteni azok közt,
+akik szabályellenesen félrevágott sapkával akarnak a halálba menni.
+
+Katica akkoriban sokat volt magában. Nem akart még emberek közt
+mutatkozni (úgy gondolta, ezzel tartozik Arató nevének), de az örökös
+otthonülésnek az lett a kellemetlen következménye, hogy erősen hízni
+kezdett.
+
+Ezért minden alkonyatkor nagy gyalogsétát kellett tennie. A kapitány
+természetesen elkísérte.
+
+Ma a budai külvárosokban jártak és mire nagykésőn visszakerültek, már
+zárva találták Katica kapuját.
+
+Most tehát már mindegy, félórát még elsétálhatnak a néptelen
+Belvárosban. Olyan édes együtt lenni és olyan nehéz elválni!
+
+Összevágó, nesztelen léptekkel kalandoztak a szűk utcákon. Egy eleven
+lelket nem láttak.
+
+Milka a megboldogultról beszélt és közben Katica hóna alá fűzte kezét.
+
+– Az ő élete szép volt… Az emberi életet nem évek, hanem élmények
+szerint kell megmérni… Az ő életében több volt az alkotás, a siker és az
+élvezet, mint más tíz életben összevéve… Mindent elért, amire
+vágyakozott, minden képességét érvényesíthette, minden termését
+learathatta… Még emelkedőben volt, mikor elment… Az ilyen halálért nem
+sajnálni, hanem irigyelni kell Arató Istvánt…
+
+Ujra és ujra visszatért erre a tárgyra, mintha csak végleg meg akarna
+telepedni a tanár sírján.
+
+Katica nem szólt semmit, de valahogyan eszébe jutottak az oltvai sirató
+nénik, a fekete kis mormotaasszonykák, akik minden koporsónál azt
+sipogják: Neki jó, ő már túl van rajta!
+
+Melegen összekapaszkodva egy régi, szük utcába kanyarodtak.
+
+Ezek a lapos házacskák, melyek olyan bágyadtan sorakoznak a
+félhomályban, valamikor visszaverték Petőfi Sándor és a Pilvax-ifjak
+dübörgő hangját, mikor azok éjféltájban véget nem érő szónoklatok közt
+kisérgették egymást a szállásukra.
+
+Valahol tücsök cirpel… Valahol meg pitypalatty hallatja a buzgó hangját…
+Biztosan a házmesteri lakásban.
+
+Dohos és mégis édes álomhangulat ömlik el az utcán, a házacskák olyan
+furán-titokzatosak, mintha nem is emberek, hanem elmúlt századok emlékei
+laknának a sötétzöld zsaluk mögött.
+
+Katica idegesen megnyomta a kapitány karját… Valaki utánuk jött… Valaki
+a sarkukban volt… Az asszony közelebb simult kísérőjéhez, hogy helyet
+adjon a keskeny gyalogjárón… Valaki eléjük került és most ismerős,
+nyugodt léptekkel ment tovább…
+
+Katonatiszt volt… Botjára támaszkodva járt…
+
+Halk, ritmikus csörgés táncolt az asszony fülében. Ismerős hang: a
+szaladó kutya láncos örvének csörgése.
+
+Nagy, fehér állat volt. Egészen olyan, mint Kántor. A katonatiszthez
+tartozott… Most utól is érte a gazdáját és elégedetten trapolt mellette,
+mint olyan kutya, amely a maga helyén tudja magát… Néha negédes
+gyöngédséggel fölkapott orrával a lóbáló kéz után…
+
+De aztán egyszerre megtorpadt és bősz morgással kergetőbe vett egy
+macskát, amely nesztelenül surrant a házak mellett.
+
+A macska szerencsésen beosont a pinceablakon, a kutya pedig majd hogy
+meg nem lökte Milka századost.
+
+– De hiszen ez Kántor! Igen, Kántor!
+
+– Az az ember – Jézus Mária! Jézus Mária!
+
+A kutyás ember már eltünt a sarkon…
+
+Katalin és Milka farkasszemet néztek. A nagy csendességben szinte
+hallották egymás szívének fájdalmas dobogását.
+
+Látta? Látta? Igen… De hiszen ez lehetetlen! Képtelenség! Tévedés lesz…
+Tévedésnek kell lennie!
+
+Az asszony leszakadt a kapitány karjáról. Megindult, mint az alvajáró,
+ment a sarok felé… Neki látnia kell azt az embert, azt a katonát, a
+szemébe kell néznie! Mert ha nem sül ki rögtön, hogy tévedés volt,
+akkor… akkor neki nem lesz több nyugodt perce az életben…
+
+Katóka szaladt a meghalt ura után…
+
+Álom ez? Igen, ez egy régi, mélységes szomorúsággal telt álom
+folytatása… A halottak nem halnak meg, csak elbújdosnak az élők elől.
+Elbújdosnak, emésztő, soha meg nem gyógyuló keserűséggel a szívükben.
+Valami titokzatos gyülekező helyeken tanyáznak, ahol mindig, mindig az
+élőkre gondolnak. S ha néha összetalálkozik velük az ember, akkor
+hidegen elfordítják arcukat és sietve befordulnak a sarkon, mert nem
+tudják nekünk megbocsájtani, hogy olyan hamar megfeledkeztünk róluk.
+
+De minden halottnak van egy bizalmasa az élők közt, akit beavat a
+titkába: az, aki hű tud lenni a siron túl is. És van valaki, aki
+mindvégig hű maradt Arató Istvánhoz: Kántor kutya.
+
+És Katóka fájó szívvel szaladt a meghalt ura után…
+
+Elérte már a sarkot. Az utca, amelybe belelátott, végig üres volt. Se
+ember, se kutya, csak fehér holdvilág.
+
+Azután egy fekete nagy autó suhant el mellette. A kocsi már messze járt,
+midőn Katalin egy férfiarc tükörképét találta meg magában.
+
+Rettenetesen sápadt, beesett, körszakállas arc… Idegen arc. – De az a
+különös, merev mosoly – az oltvai bikaölő mosolya!
+
+– Gyerekség, képzelődés, – szólt zengő basszus-hangján Milka százados,
+mikor már utolérte az asszonyt. – Mert vannak hasonlatosságok… Ember és
+ember közt vannak megdöbbentő hasonlatosságok… Fehér kutya pedig sok van
+a világon… Fogadni mernék, ha most hazamegy, otthon találja Kántor
+kutyát és akkor jót fogunk nevetni.
+
+Igen, persze, minden azon fordul, hogy otthon van-e a kutya…
+
+Katalin hazasietett.
+
+– Itt maradok a ház előtt, – szólt Milka. – Ha lesz valami
+mondanivalója, szóljon le az ablakon.
+
+Az asszony nagyon sokáig nem jelentkezett. A kapitány talán
+húszszor-harmincszor megtette az utat a két gázlámpa között.
+
+Ő nem fél. Mitől is félne? Arató István meghalt. Ujságírók látták a
+sírját, le is fotografálták, ki is adták a képes lapokban… Kísértetekben
+pedig nem hisz! Kísértetekben nem, – vannak azonban rejtelmes
+jelenségek, melyek a telepathia körébe vágnak… Ő olvasott már
+egyet-mást… Egy szavahihető ember éjjel hazajött és önmagát látta az
+ágyában feküdni… Ha Milkával ilyesmi megesnék, akkor ő megőrülne.
+
+Fenn az emeleten megzördült az ablak. A kapitány fölnézett, Katalin
+lenézett és a gázlámpa fényénél látták egymáson, hogy nagyon sápadtak.
+
+– Holnap Oltvára utazom, – szólt le csodálatos mély hangon az asszony.
+
+– És a kutya? – kérdezte szokatlanul magas hangon a kapitány.
+
+– Nincs a házban…
+
+– Ki vitte el?
+
+– Senki sem tud róla.
+
+Valaki feljött Oltváról és elvitte…
+
+Milka százados megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, a
+zaklikovi zsibbadást.
+
+Jó ideig mozdulatlanul állott, majd hirtelen szalutált, elment.
+
+Előrehajolva, nyurga lépésekkel ment. Nem a lakása, hanem a kaszárnya
+felé. Ma a segédtiszt diványán fog aludni.
+
+Az asszony sokáig nézett utána.
+
+Soha életében még nem volt ilyen egyedül, mint most.
+
+És csodálatos, hogy nagy elhagyatottságában éppen őnála keresett
+menedéket, őnála, akitől olyan nagyon félt: Arató Istvánnál.
+
+Azt mondta magában:
+
+– Akármi legyen is, engem nem fog bántani. Engem ő nem bánt.
+
+
+
+
+Az asszony, a forróláz és a kozák
+
+Arató István életben volt.
+
+Halála hírének elterjedését ő maga kívánta. Úgy hitte, ehhez oka és joga
+van.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Tiz héttel ezelőtt, egy májusi hajnalon, a tanár otthagyta budapesti
+szállását, miután előbb két szót hagyott hátra annak a kis
+embertársának, akit öt esztendeig a feleségének nevezett: Talita kumi.
+
+A kapu előtt autóba szállott, hogy elsiessen oda, ahol már nagyon
+várták: a kárpáti barakokba.
+
+Arató utitársai azt találták, hogy a tanár ma élénkebb kedvű, mint
+máskor. Terveket sző, megbeszéli velük a teendőket, térképeket tereget
+ki, szóbaáll a szembejövő katonákkal.
+
+Minden gondolatával a holnap felé törtet, a tegnapra rácsapta már az
+ajtót. Az ajtó mögött egy holttest bomladozik, agyonvert házasságának
+holtteste, de most ő nem ér rá családi temetést rendezni, az izgatott
+emberek ezrei várják a barakokban.
+
+Az autó ész nélkül vágtat előre, bömbölve rohanja meg a dombokat és
+simán iramodik le a lejtőkön.
+
+Arató energiája azonban előtte repül és ha egy-egy pillanatra
+visszatántorodik és megroskad: rögtön sarkantyúba kapja, előre
+ostorozza…
+
+Hanem könnyű azt mondani: agyonverték – meghalt! Valami mindig túléli a
+halált.
+
+A szerelem meghalt, de az asszony gyűlölete, mely akkor villogtatta
+Istvánra a méregfogát, mikor az szimulánsnak nevezte Milka századost, a
+gyűlölete most is él.
+
+Katóka nem is tud róla, új boldogsága megint békülékennyé tette, nem is
+tud róla, hogy a gyűlölete elszakadt tőle, önálló vampiréletet él, síron
+túli harcokat vív, mint Csaba vezér kísértet-hada.
+
+Katóka nem is tud róla, de Arató érzi, hogy egy ellenséges energia
+üldözi, hozzátapad, a vérét szívja, fájó sebeket tép rajta…
+
+A tanár most is beszélget még, utasításokat ad az autóból, de mindezt
+már csak gépiesen teszi, lassankint hideg, bénító fáradság kúszik a
+lelkébe, mint a kígyó a gyermekbölcsőbe.
+
+Az urak arra számítottak, hogy estére célhoz érnek, azonban a hegyi
+utakon beláthatatlan trénoszlopok közé keveredtek és a gépkocsik ezután
+már csak szakgatott ugrásokban tudtak előre surranni.
+
+Előszedték az ennivalót. István velük tartott.
+
+– Errefelé most megint sok a hastifusz, – mondta egyikük teli szájjal.
+
+Bort töltöttek, de Arató elutasította, vizet akart. Életében nem volt
+még ilyen szomjas.
+
+Egy lovaskatona, aki az autó mellett léptetett, odahajolt a
+bádogkulacsával, tessék víz. Szláv ember lehetett, tiszta helyett azt
+mondta: csiszta víz.
+
+Különben furcsa és ijesztően sovány legény volt. Egész alsó arca csupa
+rettenetes nagy fog, mit petyhüdten vonagló ajkai nem tudnak eltakarni.
+
+Ilyen helyen csak forralt vizet szabad inni… Aratónak, miközben a
+kulacsból az aluminium poharába töltött, eszébe jutott, hányszor óvta ő
+az embereket a „könnyelmű“ ivástól… Lelki ernyedtségén – életében talán
+először – most egy idegen akarat vett erőt: a nagyfogú katona akarata.
+
+Valami különös álszeméremből, hogy meg ne sértse ezt az embert,
+leküzdötte undorát és szájához emelte a poharat.
+
+A víz poshadt volt – maga is csodálkozott magán – de azért lenyelte…
+Mindegy! Egy vállvonogatással elintézte a saját tudományát…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Csak másnap estére érkeztek meg.
+
+A nagy baraktábor fölött fojtó, fekete füstfelhőként ült a félelem.
+
+A betegek és az ápolók, akármit beszéltek vagy tettek is, mindig a
+messzeségbe füleltek, ahol szívet szorongatóan morogtak az ágyúk.
+
+A határszéli vasutat nem lehet már használni, a rahói viadukt tegnap óta
+darabokban hever a mélységben. A háború kalapácsa összezúzta íveit.
+
+Meg kell mászni a szentpáli nyerget, azon túl elérjük az oltvavölgyi
+szárnyvasutat, – határozta el Arató.
+
+De három napig is el fog tartani, míg együtt lesznek a rekvirált
+szekerek…
+
+A második estén István azt tapasztalta, hogy enyhe láza van.
+
+A nagyfogú lovas!
+
+Furcsa lenne, ha a híres patkányirtót megrágnák a patkányai…
+
+Akárhogy lesz is: egypár napig még talpon lehet, addig elvégezheti
+minden dolgát. Egyébként pedig valami értelmetlen és keserű kárörömet
+érzett önmagával szemben, mint a gazda, aki cséphadaróval segít a
+jégverésnek.
+
+Másnap reggel katonai csapat érkezett a barakokhoz. Az eszkort, melyet
+útjokra kértek.
+
+István azt hitte, a láz-boszorkányok ingerkednek vele, midőn
+megpillantotta a két öccse arcát.
+
+De nem volt álom, valóban ők jöttek, Péter és Pál.
+
+A honvédek parancsnoka a székely Stowasser volt, időközben már hadnaggyá
+lépett elő.
+
+A testvérek nem sokat társalogtak egymással, mindegyikük el volt
+foglalva a maga embereivel.
+
+Katalinról nem esett szó közöttük, de meglátták egymás arcán, azon a kis
+redőn egyforma vágású szájuk mellett, hogy az édes Katalin mindhármukra
+nézve keserű Katalinná lett.
+
+Alkonyatkor úgy ahogy befejezték az úti készülődést. Haladéktalanul el
+kellene inditani a betegeket…
+
+De Aratóra megint rátámadt a láz, erősebben mint tegnap és ő köpenyével
+a vállán, álmos egykedvűen ült valamelyik iroda diványán. A fiatal
+orvosok jobb szerettek volna reggel indulni és a tanár vállat vont –
+mindegy! – indulhatunk reggel is…
+
+Sötét hajnalon azonban fölverték: egypár kilométernyire innen kozák
+lappang az erdőn!
+
+Senki sem értette, honnan vette magát az ellenség. Ha nem jár szárnyas
+lovon, akkor titkos csempészutakon hozták át a havason.
+
+Lám, a sírontúli nagy gyűlölet most már a férfiak ezrei után nyújtogatja
+karmait!
+
+A tanár talpraszökött. Mi ez? Arató István, így sülyed el a te életed a
+sötétségben?!
+
+Szilaj erővel tépdeste le magáról a fásultság kényszerzubbonyát…
+
+Induljunk! Induljunk!
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Napfölkeltekor a szenvedés és a nyomorúság álomszerűen groteszk folyama
+ömlött ki a zöldelő hegyek közé.
+
+A félelem kisöpörte a barakok homályos zugait és ami napfényre került,
+az szörnyű volt. Az emberi ocsú, mit a háború cséplőgépe összezúzott
+tagokkal vetett ki magából.
+
+A súlyos betegek úgy lepték el a nyikorgó szekereket, mint a meghaltak
+lelkei Charon hajóját. Sárgán, értelmetlenül hunyorgó bagolyszemmel
+nézték a vakító tavaszt.
+
+A „könnyebb esetek“ gyalog csoszogtak, szekérlőcsökbe kapaszkodva,
+egymást vonszolva. A tarka kórházi rongyaikkal, a vállukra vetett
+paplanokkal és a sebkötéseikkel szörnyű farsangi menetbe sorakoztak.
+
+Ha ez a gyászos sereg a hadüzenet éjszakáján keresztül defilált volna
+Európa királyainak álmain, másnap talán némák maradnak az ágyúk…
+
+Halálkirály seregének kapitánya, Arató István, lovon ült; a gépkocsiját
+megrakta betegekkel.
+
+A hadserege úgy nézett fel rá, mint megváltójára és senki sem látta a
+sárgaszemű rémet, mely a vezér nyerge mögött kuporodott.
+
+Valaki szólott hozzá.
+
+Stowasser hadnagy kampós bottal a karján, cigarettázva gyalogolt a lovas
+mellett.
+
+– A kutyák a sarkunkban vannak… Biztos, hogy belénk kapnak… Egyet
+nyeregből lőtt a hátvéd: kaukázusi kozák volt…
+
+A cigarettájával mérgelődött, disznóság, hogy elázott minden holmija!
+
+Egy ideig szó nélkül, kedvetlenül bandukolt tovább, majd azt mondta:
+
+– Üsse kő! Lesz, ami lesz, Attila apánk majd megsegít!
+
+Azzal a dacos öniróniával mondta, mely mindig kicsendült a hangjából,
+valahányszor a maga székely voltára célzott.
+
+És úgy látszott, Attila máris segített: a hadnagy fölemelte a fejét és
+kemény gerinccel, acélos katonaléptekkel ment vissza a hátvédhez.
+
+Mire a hosszan kigyózó karaván előhada a szentpáli hágó alá ért, hátul,
+nagy messziségből, puskalövések hallatszottak.
+
+Elől kiáltozva és sűrű ostorcsattogással ösztökélték a fáradt gebéket.
+Az ijedtség hulláma robogott végig a seregen.
+
+A lövöldözés mind szaporább lett. Egy géppuska is elkezdett mohón és
+mérgesen hebegni. Ott hátul vad verekedés folyt.
+
+Később egy sebesültet vittek el a tanár mellett.
+
+István az arcába tekintett, valami becsületes, borostyánkő színű kutya
+szeme volt, egészen olyan, mint Kántoré…
+
+– Ijjártó őrmester, – mondta valaki a közelben. És halkabban hozzátette:
+– Szegény ördög gerinclövést kapott.
+
+Egy másik sebesült a maga lábán jött bicegve és olyasmit mondott, hogy
+az oroszok sokan vannak.
+
+– Géppuskájuk van, nekünk nincs… Stowasser hadnagy úr azt mondja,
+elszedi tőlük, ha addig él is…
+
+Ott hátul a honvédek ellentámadásra indultak, a harci kiáltásuk olyan
+izgatottan zsivajlott a messziségből, mint a rablósdit játszó diákok
+lármája.
+
+Megint hoztak egy sebesültet. Tiszt volt. De mire kötözni akarták, már
+lemondott tiszti és emberi rangjáról – halott volt. Stowasser hadnagy
+most kapta második és utolsó fejlövését.
+
+Ez a derék fiú valahogyan belejutott a székelység vonzókörébe,
+törvénytelen ősapjaként tisztelte Attila királyt és a rettenetes harci
+gőgnek, mely valaha lónyergekből máglyát rakott magának a katalauni
+mezőn, egyik cseppje ott tüzelt az ő ereiben is. Egy csepp volt csak, de
+elegendő arra, hogy Stowassert nekiuszítsa az orosz gépfegyvernek.
+
+Ez a holttest is a posthumus gyülölet ajándéka: ha Arató tegnap este
+indul útnak, akkor sohasem ér nyomába az ellenség…
+
+– Ki vezeti most a csapatot? – tudakolta a segédorvos.
+
+Az emberek közül, akik a hadnagyot hozták, egyik azt mondta:
+
+– Arató Péter zászlós…
+
+– De mi van Arató Pállal? – kérdezte tovább a fiatal doktor.
+
+– Róla nem tudunk… Nem láttuk…
+
+Róla nem tudnak… A tanár szeme előtt hirtelen nagy fekete folt pattant
+szét a levegőben, mintha lyuk támadt volna a semmiben.
+
+Alkonyatkor még dühösebb lett a lövöldözés. A hátvédet erősen
+szorongatták. Az ellenség a vadászó farkas szemérmetlen szívósságával
+követte a sebesült vad nyomát.
+
+Arató egykedvűen, mint egy keleti bálványkép, vonultatta el maga előtt a
+betegek sorait. Azok a kőarcába néztek és megnyugodtak: nem lehet nagy
+baj.
+
+Neki pedig minden szívdobbanása fogadkozás és könyörgés volt: Csak
+fönnmaradni a nyeregben! Csak fönnmaradni!
+
+A láza óráról-órára fokozódik…
+
+A szekérnyikorgás, az ostorpattogás, a nyöszörgés és a távoli lövöldözés
+lármája zavaros felhőként gomolyog körülötte…
+
+Időnkint gyötrelmes tépelődésekbe bonyolódik… Valamit keres, bár maga
+sem tudja, hogy mit… De igen, tudja már: az összefüggést a gépfegyver
+gyülöletes kotyogása, a halántékában lüktető láz és a nagy szomorúság
+között, mely a szívét összesajtolja… Kutatáshoz nevelt elméje, mely most
+a láz tüzén forr, rendszert és törvényszerűséget keres az agyrémek
+játékában… Mert bizonyos, hogy az ellenséges energiák tervszerűen
+dolgoznak egymás kezére… Az asszony, a forróláz és a kozák… Ők egyek a
+gyűlöletben… A gyűlölet szót azonban nem kedveli Arató… Hát van gyűlölet
+a természetben? Egy elsárgult könyvből idézi: „a rombolás célja a
+teremtés…“ A gyűlölet lényege pedig a szeretet… Igen, most jó nyomon
+van! Katóka gyűlöli az urát, mert ösztöne hajtja, hogy családot
+alapítson azzal, akit jobban szeret… Az orosz azért ontja a tenger vért,
+hogy elterjessze a saját nemzetét, amelyet mindeneknél jobban szeret… És
+a mikróba is azért vette be magát Arató beleibe, hogy elszaporítsa a
+maga fajtáját… Ime, az asszony, a forró láz és a kozák egyek a
+szeretetben…
+
+Ezt eddig szépen kibogozta, de csak egy pillanatig tartott, akkor megint
+összekuszálódott minden és ő megint tépelődve kereshette a szálakat…
+
+A himbálva poroszkáló hátaslova mindenképpen el akarta vele hitetni,
+hogy tengeren jár… Olykor hallotta is a hajógép ritmikus lihegését, a
+forró gőz sistergését, a hajókazánok tüze pedig a homlokát sütötte…
+
+De aztán rögtön vállon ragadta, fölrázta magát… Hohó, semmi tenger,
+semmi hajó! A vörös tűz, ami a szemébe csillog, az alkonyi ég alja…
+
+Ő lovon ül és embereket vezet… Olykor úgy érzi, mintha egymaga vonszolná
+előre ezt a céltalanul bolyongó fekete sokaságot, mint egy hámba fogott
+üstökös, és olyankor rettenetes fáradságot érez… De rákiált önmagára:
+Csak fönnmaradni a nyeregben!
+
+A sereg az ezer fokú sziklalépcsőhöz érkezett… Fájdalmasan meggörnyedt,
+sötétkék árnyékok tántorognak föl a magasba, bele a pirosan lángoló
+égbe… Golgota! Ezer ember Golgotája!
+
+De nem csak emberek mennek föl, hórihorgas fantómok is belekeverednek a
+tömegbe… Strucnyakú rémek, sarlós-karmú, hordóvá püffedt
+szörnyszülöttek, csontvázhuszárok denevérszárnyú lovakon…
+
+Arató jól tudja, kicsodák azok: a tifuszbetegek álomképei vetnek ilyen
+furcsa árnyékot… El azokkal! Vissza velük! Különben nem lehet nyeregben
+maradni…
+
+A forró ködöt, mely körülötte gomolyog, szilaj hangok hasítják át.
+
+Valaki örül, valaki győzött, valaki meg fut és attól elvettek valamit:
+egy gépfegyvert…
+
+És egy kedves, ismert név: Péter, Arató Péter…
+
+Üde szellő bontogatja szárnyait… Egy percre kettétépi a ködöt – hohó,
+hiszen ez nem tenger, hanem országút…
+
+De aztán megint vízzé sűrűsödik a pára és Arató hajója magányosan
+bolyong a hullámos sivatagban és ami akarata van, azt megfeszíti, hogy
+fönn maradhasson a kapitányi hídon…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Mozdonyok haragos pöfögése, jelzőharangok kondulása, lónyerítés,
+sípolás, káromkodás… Vasúti sinek, a hajnali fénybe belepislogó piros és
+zöld lámpák, ponyvával letakart sok vaggon, katonák és megint katonák…
+Gulába rakott fegyverek, faládák nagy rakásban, ágyúk a rakodó hídon…
+Egy óriás szedi össze elszórt tagjait.
+
+Szürke, józan reggel volt, hűvös eső csepegett.
+
+Hajnalra megint megcsappant Arató láza. A betegség macska egér-játékot
+játszott vele. Most megint futni engedte egy darabig, de szakadatlanul
+rajta tartotta szúrós, sárga szemét.
+
+István a vasúti kocsi ajtajában állott és egy tábornokkal beszélgetett.
+
+Köpcös kis úr volt, szellemes és gonosz varangyszemekkel,
+emberevő-állkapocscsal. Valami fényes kelméből készült esőköpenyeget
+viselt.
+
+– Tegnap jelentették nekem a betörést… Katonailag jelentéktelen… Önnek
+persze kellemetlen lehetett, – teringettét, annyi beteggel! Különben
+hallom, a honvédek jól tartották magukat… Két tiszt odaveszett – persze,
+persze! Az üres vonatok most már elviszik önöket az oltvavölgyi
+barakokba… Mi pedig per pedes apostolorum megyünk a rahói hágóra…
+Meglássuk, mit kezdhetünk ott fönn… De ön is betegnek látszik, tanár úr…
+Vagy talán csak az éjjeli izgalom? Na, reméljük, nem komoly dolog!
+Szerencsés utat, főtörzsorvos úr!
+
+A vonat keserves zökkenések között megindult.
+
+Többen is voltak még a szakaszban. Péterke a bal kezén formátlan fehér
+pólyát viselt, a jobbjával óvatosan alátámasztotta. Nagyon halvány volt,
+az ajka széle meg-megremegett, ami azelőtt nem volt szokása.
+
+Ha a sebét kérdezték, vállat vont – semmi.
+
+István mereven nézte…
+
+– Hol a másik? – támadt rá hirtelen.
+
+(Ezt mindig kérdik, ha egyedül látnak egy Arató-fiút.)
+
+Péter sokáig bámult a bátyjára. Különös, ügyefogyott, kegyelmet kérő
+tekintettel… Az ajka megint erősen remegett.
+
+– Nem tudjuk, mi lett vele, – hebegte halkan. – Egy önkéntes csapattal
+megkerülte a muszkát, hogy elszedje tőle a gépfegyvert… Kézitusára
+mentek – és kevesen voltak – és…
+
+Más valaki folytatta helyette, egy nagyorrú, erélyes képű, hosszú
+hadapród.
+
+– Látták elbukni – sok kozák volt körülötte… A rohamunk később sikerült,
+– Péter vezette – akkor mindenütt kerestük, de már nem volt ott…
+Biztosan fogságba esett, elvitték – biztosan…
+
+Péter újra megszólalt. Rettenetes keserűség fojtogatta.
+
+– Mély szakadás van arra, sebes hegyi víz…
+
+– Ott is kerestük, – szólt buzgón a hadapród, – most is keresik még…
+
+A kocsiban mély csend lett.
+
+Olyan árva, olyan suta volt szegény Péter így egyedül. Maga is
+olyanformán érezte magát, mintha kétfelé vágták volna.
+
+A komoly és okos Péterke itt maradt, de ami tűz, könnyedség és báj volt
+az Arató-családban, annak nyoma veszett Palkóval.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A vonat az Oltva partján szalad.
+
+A víz malachitszínű; ahol nagyon siet, ott fehér csipkefátyolt
+himbálgat.
+
+Később elhalkul a folyó és kecses ünnepélyességgel, mint a templomba
+menő szűz, lejt végig a széles, napsugaras síkságon.
+
+Köröskörül, széles ívben, zöldelő hegyek emelkednek. Ez egy gigantikus
+sztadion. A gyöpön furcsa, kalandos fák állanak rendetlen csapatokban, a
+bokájuktól kezdve lombosak és mind egy irányba hajolnak, mint a futó
+bajnokok, akik a verseny kezdetét várják.
+
+Ebéd után rengeteg sok kátrányos tetejű faház közeledik katonás négyes
+sorokban.
+
+Tüskés drótok közt egy csecsemőkorát élő kert mutogatja lombosodó
+seprőnyeleit és naiv jácintágyait.
+
+A drótkapu fölött a vöröskeresztes lobogó alszik a délutáni napfényben.
+
+Ez az oltvavölgyi barakkórház.
+
+
+
+
+A vágyak szigetén
+
+Néhány percnyire a baraktábor alatt lombos nagy sziget sötétlik a folyó
+hátán.
+
+Valaha Asszonykertnek nevezték, akkoriban az erdélyi fejedelemasszonyok
+híres rózsalugasokat neveltek itt, később kiszáradtak az erdélyi
+rózsafák és a hely neve is Kamara-szigetté száradt.
+
+Arató Istvánnak, midőn most a szigetre vezető új fahidra lépett, eszébe
+jutott, mennyire vágyódott ő egykor ide.
+
+Kisfiú korában nem egyszer elszaladt hazulról – Oltva városa ide
+háromórai gyalogút, – hogy félnapon át elüldögélhessen a folyópart
+színes kövei között és nézhesse vágyainak szigetét.
+
+Odaát hatalmas jegenyefák állottak őrségen. Olykor ünnepélyesen
+megzúgtak, mint az Uristen orgonája. Néha magányos vércse vont íveket a
+szélben ingó facsúcsok fölött.
+
+Egyszer naplementekor egy alvó pávát látott a tulsó parton. Mohlepte
+kőfalon ült, a vadkomló buja indái közt, fejét a szárnya alá dugta.
+
+A kisfiút akkor olyan édes és mesés honvágy vonzotta a sziget felé,
+aminőt addig csak a szivárvány és az alkonyi égen tündöklő felhőkapu
+láttára érzett.
+
+Ez ma is a vágyak szigete még, de az iránytű most már fordítva mutat és
+a szigeten lakók azok, akiket vágy emészt a külső világ után. Mert az
+Asszonyszigeten vannak ma a katonai járványbarakok.
+
+Tavaly ősszel a járványos betegségek gigantikus sárkányokká dagadva
+bontogatták szárnyukat az ország fölött; szerencsére megint
+visszatöpörödtek és ma apró mérges kigyókként lappanganak a határon. A
+baraktábor fölszabadult tőlük, a betegek elférnek a szigeten.
+
+Arató István az őrségnél Mária nővér után tudakozódott. Egy katonát
+elszalasztottak a kolerabarakokhoz.
+
+A tanár is arra vette útját. A sűrűségben sok vadgalamb búgott és a
+mélyen gyöngyöző hangjuk olyan volt, mintha a lombrostélyban bujdosó
+nyári napsugár szólalna meg.
+
+Valami áhitatos érzés vett erőt Aratón. Most szent helyen jár: az
+ünnepélyes jegenyefák alatt bírói széket ül a Természet.
+
+Akit jobbkéz felé állít, az aludni mehet az Anya ölébe. Aki balra kerül,
+annak még egyszer vissza kell mennie a fahídon, vissza az életnek
+nevezett furcsa csődületbe.
+
+Amint fáradt léptekkel haladt a lombalagútban, a sziget üde békessége
+belevette magát a szívébe. Jó volna elfelejteni mindent, jó volna megint
+lombbá, vadgalambbá, napsugárban táncoló porszemmé lenni.
+
+A kavics gyors és könnyű lépések alatt csikorgott; jött Uzonné, Ember
+Mária.
+
+Amint közelebb jött a faóriások alatt, megint azt a benyomást tette a
+tanárra, mintha nagyon messziről jönne és mintha ezer esztendő óta
+mindíg egyedül járna.
+
+Mária nővér rögtön felismerte Aratót. És különös, hogy ebben a
+pillanatban ő is valami hasonlót gondolt magában: milyen egyedül jár az
+az ember a nagy fák alatt!
+
+– Hallottam, meghozta a kárpáti betegeket, – köszöntötte az asszony.
+
+István bólintott. Igen, azokkal most már rendben volna.
+
+– Beszélhetek Frobisherrel? – kérdezte.
+
+– A főorvos most éppen az Oltvában fürdik az asszisztenssel… De ha
+sürgős a dolog –
+
+– Nem sürgős. Most már igazán ráérek.
+
+A szigeten mostanában csak két orvos volt, mind a kettő amerikai:
+Frobisher és a segédje. Őket véletlenül Magyarországon érte a háború –
+éppen Perzsiából jöttek vissza – és mivel úgy vélekedtek, hogy az
+emberiséget Magyarországon is szolgálhatják, mindjárt itt is maradtak.
+
+– Meg fogja vizsgálni a kórházunkat? – kérdezte az asszony.
+
+Arató mosolyogva rázta a fejét.
+
+– Beteg? – kérdezte Mária nővér, aki egy pillanatra sem vette le
+tekintetét Arató arcáról.
+
+– Azért jöttem…
+
+– A járványkórházba?
+
+– Öt napja, hogy tifuszban vagyok… És szeretnék mindjárt leküdni, fáradt
+vagyok…
+
+Az asszony nagy szeme még nagyobb lett.
+
+– A kerti pavillonban, – mondta csendesen.
+
+A pavillon a folyó partján állott. Ősrégi, formátlan, mégis kecses
+kőház, a sziget aranykorából maradt meg és egykor fejedelmi dámáknak
+vetettek ott jószagú nyoszolyát.
+
+Végigmentek a nyolcszögű téglákkal kirakott, fehérre meszelt folyosón és
+Mária nővér kinyitott egy keskeny tölgyfaajtót:
+
+– Szakács úr, most már szükség van a szobára!
+
+Kicsi, hegyes szakállú, vörös-sárga ember nézett ki az ajtón. Egy
+Mefisztó, akit megszelídített a betegség. Hihetetlen sovány volt, az
+elálló füle áttetsző.
+
+Mária nővér azt mondta neki:
+
+– A raktárba megyek, addig csomagoljon. Mire visszajövök, késznek kell
+lennie, Szakács úr.
+
+A halkbeszédű asszony egyszerre nagyon határozott lett.
+
+Szakács úr kicsinylően legyintett a kezével – ez neki kedvenc gesztusa
+volt – majd elővette a hátizsákját és mérgesen beledobált mindent, ami
+kezeügyébe került.
+
+– Nagyon megszoktam már itt – morogta – mégis elküldenek… Igazán
+kellemetlen! Én olyan ember vagyok, hogy szeretek egyhelyben maradni…
+Sajnos, nem találtam még olyan helyet, ahol békében hagytak volna…
+
+Közlegény volt, de ügyet sem vetett Arató aranygallérjára, talán mert
+már megszimatolta benne bajtársát a betegségben.
+
+Amint meghajoltan állott, a válla fölött visszanézett a tanárra.
+
+– Tifusz? – kérdezte bizalmasan vigyorogva. – Nekem is az volt… Nem
+rossz betegség. Az ember csak alszik és furcsákat álmodik, különben
+semmi dolga vele, magától meghal vagy meggyógyul…
+
+Megint legyintett a kezével, hogy erről nem érdemes beszélni – vajjon
+miről érdemes? – azután egy vázlatkönyvet és rajzeszközöket dugott a
+zsákjába.
+
+– Művész? – kérdezte Arató, aki ezt a vörös embert semmivel sem találta
+valószínűbbnek, mint az elmúlt éjszakák akármelyik álomalakját.
+
+Szakács úr válasz helyett megint kihalászta vázlatkönyvét a zsákból,
+kettőt lapozott benne és odatartotta István szeme elé.
+
+– Ezt nézze meg uraságod! (Uraságodnak szólította a főtörzsorvost.)
+
+Ceruzarajz volt. Ember Mária arcképe. Puritán egyszerűséggel,
+megdöbbentő jellemző erővel rajzolt fej. Arató az ifjú Holbein
+windsor-castlei arcképtanulmányaira gondolt.
+
+Különös volt, hogy a kép, bár magas gallérral és divatosan fésült hajjal
+ábrázolta Uzonnét, csalhatatlanul a Madonna-fej benyomását tette.
+
+Szakács úr maga is látható élvezettel szemlélte művét és naiv
+fesztelenséggel kezdte magasztalni. Most már nem legyintett a kezével,
+erről úgy látszik érdemes volt beszélnie…
+
+– Ezt nem csinálja utánam sok ember… Egyáltalában senki sem csinálja ma
+utánam. Pedig nem is ült hozzá, nem is tudja, hogy lerajzoltam… Megnézte
+kegyed Mária nővér arcát? Jól megnézte? Nagyon különös arc. Mélységei
+vannak, mint a – mint a – szóval: mélységei vannak… Eltitkolja önmagát,
+mintha szégyelné, hogy olyan, amilyen… Rendszerint olyan, mintha fátyolt
+vagy álarcot viselne – fátyolt, amit szemérmetességből, vagy talán
+büszkeségből, vagy micsodából szőtt magának… De én kilestem minden
+titkát. Előttem föllebbent a fátyol, megnyilatkozott az arc. Láttam
+sírni és imádkozni, – aludni is láttam… Értem imádkozott, mikor azt
+hitte, el fogok patkolni… Éjszakákon át néztem, tulajdonomba vettem
+minden egyes vonását és most már könyv nélkül tudom… A legnőiesebb, a
+legemberibb arc, mit életemben láttam. Mondja, kérem, látta kegyed
+nevetni Mária nővért? Ez külön lapra tartozik: napfölkelte a harmatos
+rét fölött… Az ő nevetése ozontartalmú… De a nevető Máriának én nem
+tudnám hasznát venni, nekem a szomorú Mária kell. Majd akkor nézze meg
+uraságod, ha megcsinálom színben, oltárképnek! Én egyelőre nem is fogok
+egyebet festeni, csak Madonnákat… Ez lesz az igazi Boldogasszony, az
+asszonyok asszonya, királynő és szolgáló egy személyben: a Mater
+perfecta!
+
+Arató kezében tartotta a vázlatkönyvet.
+
+Ez a Szakács úr, vagy minek hivták, egyike volt az Uristen geniális
+majmainak, telve utánzó ösztönnel, amely már szinte teremtő erő számba
+mehetett.
+
+Ő meglátta és visszaadta azt, amit Arató eddig csak megsejtett Uzonné
+arcán: a lelket. A tiszta és mégis rajongó, a büszke de alázatos, az
+erős és amellett nőies lelket.
+
+Kívül lépések kondultak a téglapadlón. Kórházi szolgák jöttek seprőkkel,
+ágyneművel.
+
+Szakács úr kivette a könyvet Arató kezéből, hátára lódította a zsákját,
+köszönt úgy, ahogyan soha még semmiféle nemzetbeli katona nem köszönt a
+fölebbvalójának, elment.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Szakács úr megállapítása egészben helyes volt: a tifusz nem rossz
+betegség, a betegnek nincs vele semmi dolga.
+
+Az ember ráér gondolkozni, igaz, hogy a gondolatai hétmérföldes
+csizmában járnak, ha pedig emelkedik a láz, akkor a Sarkcsillagtól az
+Orionig csak egy macskaugrás.
+
+A láz azonban időnkint le is lohad, az ember az Orionról lecsúszik a
+földre, mint a parasztgyerek a boglya tetejéről, és ennek is megvannak a
+maga kellemetlen következményei: ha régi földi életében sebei voltak,
+azok megint vérezni kezdenek.
+
+Valahányszor a beteg hazaérkezett a Föld bolygóra, rögtön Katókával
+állott szemben. A láz ködéből úgy bukkant ki az asszony alakja, mint
+valami kegyetlen rejtély.
+
+Az ura mindent tudott róla, de semmit sem értett meg. Ki volt ez az
+asszony?
+
+A kínai Kirin jutott eszébe… A Kirin démoni állat, amely emberi alakot
+tud fölvenni… Valaki feleségül vesz egy szép leányt, akit az erdőben
+talált… Évekig békességben élnek, egyszer aztán, amint a házaspár együtt
+sétál az erdőn, az asszony visszaváltozik megint állattá és hahotázva
+elvágtat a bozótba… Nem asszony volt, hanem Kirin.
+
+És az esztendők, miket a férj boldogan töltött a Kirinnel, sokkal
+borzalmasabb és lealázóbb emlékeivé lesznek, mint maga a kiábrándulás…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Arató fölébredt ágyában.
+
+Mária nővér a nyitott ablakban állott, a látóhatár mögött delelő sötét
+felhőket nézte és talán a vadgalambok egyhangú búgását is hallgatta.
+
+Amint megmozdult a betege, megfordult és nesztelen léptekkel odavitte
+neki a hőmérőt.
+
+– Közelebb fogjuk tolatni az ágyat az ablakhoz, – inditványozta Arató. –
+A vidékből akkor sem látok sokat, de annál többet az égből.
+
+Mária nővér ismerte a beteg vonzódását a felhőkhöz. Mosolyogva mondta:
+
+– Ma nincs az égen semmi ujság. Csak a hegyek mögött heverésznek még a
+tegnapi felhő-ichthyosaurusok…
+
+A hőmérő ebben a pillanatban alig mutatott valami kis lázat.
+
+A tanár elkérte a láztáblát. Egy pillantást vetett a hullámvonalra,
+melyet az asszony nagy gonddal vezetett tovább, és azt mondta:
+
+– Nőnek a havasok. Ma vagy holnap kezdődik az én nagyhetem.
+
+Mária nővér ekkor váratlanul így szólt:
+
+– Mikor érkezik meg a felesége?
+
+– Nem fog idejönni, – válaszolt szárazon a beteg.
+
+– Tehát nem tud a betegségéről?
+
+– Nem tud.
+
+Mária nővér kis ideig hallgatott, majd halkan kérdezte:
+
+– Küldjek neki táviratot?
+
+– Nem, ne küldjön.
+
+Az asszony az ablakhoz ment, de aztán megint csak visszajött.
+
+– Azt hiszi, tanár úr, van jogunk ezt eltitkolni előtte?
+
+– Igen, azt hiszem.
+
+Mária megigazította a párnát a beteg feje alatt. Szelíden, szinte
+alázatosan szólt:
+
+– Ne tartson indiszkrétnek, kérem, de – de ez nincs jól így! Attól
+félek, ön csupa gyöngédségből nagyon meg fogja bántani Katalint… Vannak
+időszakok, amelyeket házastársaknak együtt kell átélniök – az ön élete
+most ilyen időszakhoz érkezett…
+
+– Házastársaknak – igen. De én és Katalin, mi nem vagyunk házastársak, –
+válaszolt a tanár lehúnyt szemmel.
+
+Mária nővér érzékeny arcbőre hófehérré vált.
+
+Arató megint kinyitotta a szemét.
+
+– Jobb, ha őszintén beszélünk. Az életem most heteken át a maga kezében
+lesz, – nincs értelme, hogy eltitkoljam azt, ami nagyobb betegségem a
+tifusznál… Igen: az én házasságom darabokra tört… Katalin mást szeret, –
+ennyi az igazság.
+
+Mária nővér rémülten és tehetetlenül nézett a tanár szemébe. De azután
+hirtelen megrázta a fejét:
+
+– Ez hihetetlen! Nem tudom elhinni! Katalinnak lehetnek irigyei,
+lehetnek ellenségei –
+
+István a szavába vágott:
+
+– Amit tudok, azt a magam szemével láttam.
+
+Mária összekulcsolta két kezét a mellén.
+
+– Sohasem fogom megérteni! Soha! – mormogta.
+
+– Öt esztendeig együtt éltem egy nővel, aki idegenebb hozzám, mint bárki
+azok közül, akik köszönés nélkül mennek el az utcán, – válaszolt Arató.
+– Keresem a magyarázatot, de csak szavakat találok. „Háborús hóbort.“ Ez
+is milyen léha szó! A háború megrázza a világot és fölkavar mindent, ami
+nagyszerű és gyalázatos az ember lelkében… De amit fölszínre vet, az
+azelőtt is benn lappangott már a lelkekben!
+
+– Kegyetlen dolgok ezek! – mormogta Mária nővér.
+
+Olyan reménytelen fájdalom tükröződött vissza a vonásain, mintha a sok
+keserűség, amit megcsalt férfiak valaha éreztek, most mind az ő szívére
+nehezednék.
+
+Arató a szenvedő asszonnyal szemben mindíg fegyvertelen volt.
+
+– Hagyjuk ezt! – mondta. – A betegségem ingerlékennyé tesz. Talán nincs
+is hozzá jogom, hogy bíróként ítéljek… Az igazság relativ valami és
+meglehet, hogy Katalinnak is megvan a maga egyéni igazsága… Meglehet –
+de én nem értem meg. Én semmit sem értek az egészből.
+
+Most vette csak észre, hogy Mária szeme könnyes.
+
+– Maga sír? De hiszen alig ismerte Katalint! Alig ismert minket…
+
+– Nem akarok a fájdalmába tolakodni, – válaszolt Uzonné halkan. – Nem is
+önt, nem is az ön elveszett boldogságát siratom, hanem más valamit,
+valamit, amit én vesztettem el.
+
+– Mit vesztett el –?
+
+– Ezt nem volna könnyű megmagyaráznom… Mi alig láttuk egymást, de azért
+én a távolból sokat gondoltam önökre – sokat gondoltam Katalinra…
+Különösen hangzik, tudom, de mégis úgy van: az önök házassága volt
+egyike a kevés szilárd pontoknak, melyek egyensúlyban tartottak engem…
+Megnyugvást és erőt adott a gondolat, hogy eszes és jó emberek boldoggá
+tudják tenni életüket… Ezért szerettem Katalint és örültem a
+boldogságának… Ez a hit az, amit most elvesztettem… Azt hiszem, velem
+együtt minden más nő is vesztessé lett… Megint a gonosz véletlen, megint
+az, ami kiszámíthatatlan és érthetetlen, amitől én olyan nagyon félek,
+megint az győzött az életen… Az élet megint nehezebb és szomorúbb lett…
+
+Az ablakhoz lépett, hogy megszárítsa könnyeit. De aztán meghallotta a
+tanár fáradt lihegését és ijedten és szégyenkezve sietett vissza az
+ágyhoz.
+
+– Óh, milyen rossz betegápoló vagyok én! Megengedtem, hogy így
+felizgassa magát –!
+
+Arató intett neki, jőjjön még közelebb, üljön melléje.
+
+– Ezzel most már le kell számolnunk, – mondta. – Mert van valami, ami
+jobban fölzaklat a láznál is.
+
+Az asszony aggódva nézett reá.
+
+– Mit fog tenni Katalin, ha hírét veszi a betegségemnek? – kérdezte
+István, mereven Uzonnéra tekintve.
+
+– Ide fog jönni, minden bizonnyal ide fog sietni, – mondta Mária nővér.
+
+– Én is azt hiszem… Lehet, hogy megsajnál, mert hiszen ő jószívű, de
+lehet, hogy a közvélemény nyomása alatt jön, mert hiszen ő hiú… Ide fog
+jönni és akkor egy új, idegen erő avatkozik bele a groteszk harcba, mely
+a férj és az udvarló közt folyik: az asszony nagylelkűsége!
+
+A tanár arca sötétvörös lett, folytatta:
+
+– Mária nővér, én az Úr angyalával viaskodom, – nem akarom, hogy a
+hazugság virrasszon az ágyamon, hogy a képmutatás imádkozzék értem!
+
+– Iszonyú dolgokat beszél, – rebegte az asszony.
+
+– Mária nővér, segítsen rajtam!
+
+– Mit tehetek én?
+
+– Tudassa vele, hogy meghaltam. Vele és az egész világgal. Én most a
+halál palotájának előcsarnokában ülök… Életem hitelezői és adósai ide ne
+jőjjenek utánam…
+
+Kis szünet után tovább beszélt:
+
+– A sziget zár alatt van… Engem senki sem lát, csak maga és Frobisher… A
+tanár nem tud magyarul, nem olvas lapokat, sohasem megy ki a partra…
+Minden értesítés, ami kijut a külső világba, a maga kezén megy
+keresztül, Mária nővér… Ha élve kikerülök innen, mindent megmagyarázok
+azoknak odakünn… Ha pedig végleg itt maradok, akkor nem lesz mit
+magyarázni…
+
+– A halál nagyúr, hiába ne vegyük az ő nevét ajkunkra, – szólt Uzonné.
+
+– A halál nagyúr… Csak ő védhet meg a gyalázat, a kétségbeesés ellen.
+
+Arató valamit az ágya mellett álló asztalra tett. Valami kerek kis
+tárgyat, amely most végigszaladt az asztalon, leugrott a padlóra és
+Mária nővér lába elé gördült.
+
+Az aranykarika volt, melyet öt esztendő óta ma vett le először.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A beteg figyelmesen nézett ki a boltíves ablakon.
+
+Az ablakkeret egy tájképet foglalt be, amely szinte valószínűtlen módon
+festői volt, mint azok a tájak, amelyeket régi olasz szentképek ablak-
+és ajtónyílásain keresztül látni.
+
+Ezüstködös távolságban magányos nagy hegy ágaskodik ég felé, a lejtőit
+sötét erdőségek lepik el, a tetején meredeken feltörő, széles
+sziklakorona fekszik. Egy kősziget a levegő kristály-óceánjában,
+partjait lombhullámok ostromolják.
+
+– Nem látom már a Harkály-hegyet, fekete köd takarja el, – mondta a
+beteg.
+
+Odakünn pedig ragyogva sütött a nap…
+
+– A Harkály-erdőben most sok a bölény, nagyon sok a bölény, – kezdte
+megint.
+
+Félrebeszélt. Izzó szemmel nézett körül a szobában.
+
+– Hol a bikafej, mit a múlt héten hoztam –? Itt kell lennie – a
+barlangban!
+
+– Maradjon csendben! – könyörgött Mária nővér.
+
+A beteg tétova tekintete megakadt egy régi nagy bőrszéken, melynek
+liraalakú támlája volt… Elmosolyodott.
+
+– Ott van, látom… Hatalmas szarva van – úgy-e?
+
+Felkönyökölt ágyában.
+
+– De a fekete nagy bika, amelyet tegnap nyomoztam ki az erdőben, nagyobb
+volt, sokkal nagyobb!
+
+Visszaroskadt és nehezen lihegett.
+
+– A bestia megöklelt… Minden csontom összetörte…
+
+– Maradjon nyugton! – könyörgött Mária nővér.
+
+
+
+
+Bikaölő
+
+Valaki fölriadt mély álmából…
+
+Olyan feneketlen, forró mélységekből bukkant föl, mintha a teremtés
+ősködéből jönne.
+
+Keresni kezdett a vak homályban és fölfedezte önmagát, a pihegő rejtélyt
+az élet partján.
+
+Megdöbbent örömmel fogadta a prédát, mit a sötétség tengere dobott az
+ölébe… Óvatosan vizsgálgatta, ravaszul megleste.
+
+Ki vagy te, mi vagy te, mélységek gyermeke?
+
+Semmi válasz.
+
+Tépelődve összeszedegette az emlékeket, melyeket magával hozott az
+ezeréves álomtengerből.
+
+Tíz emberélet emlékeit találta magában, vadul összedobálva… Melyek az
+igaziak?
+
+A tudós, a zsoldos katona, a szántóvető, a tengerész, a kalandor, a
+bölényvadász – melyik vagyok én?
+
+Vigyázat! El ne tévedjünk az évszázadok rétegei között!
+
+Egyszerre tüzes fájdalom villámlott át a tagjain…
+
+A bölény – a fekete bölény!
+
+Most már tudta: ő a bikaölő.
+
+Egészen ébren volt, mindenre visszaemlékezett…
+
+Tegnap volt, hogy a hegyekben az öreg bikát nyomozta, a legnagyobbat,
+mit valaha bölénycsordából kivertek.
+
+Szellő nem mozdult az őszi alkonyban, az erdő fekete lombrostélya mögött
+sárgán lángolt az ég és ekkor a kristályos csöndet hirtelen szilánkokra
+zúzta valami rettenetes, mélyen hörgő bömbölés.
+
+A bika jött! Nem látta, de érezte: a föld úgy dobogott alatta, mint egy
+megrémült szív…
+
+Ekkor megnyiltak a bokrok és egy menekülő emberpár perdült el a bikaölő
+mellett.
+
+A felesége volt, Talita, és egy idegen férfi.
+
+El nem eresztették egymás kezét, összefogózva, egyetlen sápadt
+felhőfoszlánnyá olvadva libegtek a vastag fák között, lefelé a lejtőn…
+
+A bikaölő dermedten tekint utánuk. A dárda reszket kezében – életében
+először.
+
+A bika pedig jön… A bőgése tengermorajlássá nő, a fák, a levegő, a
+sziklák hörögnek és a bikaölő ereiben is bömbölni kezd a vér…
+
+Dühöngve fölugrik – a bárdomat!
+
+De valaki átkarolja, szelid erővel lefogja.
+
+Valaki könyörögve csitítja.
+
+– Talita, te vagy –?
+
+– Mária nővér van itt…
+
+Talita többé nem jön vissza.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Itt fekszik összetörve, legyőzötten, a fájdalomtól vonagló tagokkal, a
+gyalázattól hörögve… A letiport bikaölő.
+
+Bordás sziklaboltozatot lát a feje fölött, a fekete boltozaton vörös
+tűzfény hullámzik, – a tűzfénytől cinóbervörös bölényszarvakat lát, régi
+diadaljeleket…
+
+Ez az ő tanyája, a bikaölők barlangvára, tegnap még hangos volt Talita
+nevetésétől.
+
+Most már látja egész életét, mely tarka gömbként fogja körül…
+
+… A bölényvadászok fönn laknak a Harkálykő tetején. Ezt mindenki tudja.
+Arany felhők között laknak, ezüst sziklák fölött, magasan a kéklő erdők,
+a ködszínű völgy fölött. Kevély magányban az élet feje fölött.
+
+Vagy talán csak álom mindez? Csak mese? – Lehet, hogy egy beteg ember
+forrongó vére, rég elporlott apák öröksége, emlékszik elmúlt
+évezredekre.
+
+… Hajdan a bölényvadászoké volt minden hatalom.
+
+De idegen nép tört rájuk, szapora, falánk, visító vándorpatkány-emberek,
+nem vadászok, csak hurokvetők, – azok fölfalták a hatalmukat.
+
+Az északi széllel jöttek, mint az őszi köd, százan voltak egy ellen.
+
+A föld a hurokvetőké lett, de a felhők a bölényvadászoknak maradtak.
+Azóta csak egy szabad sziget van a levegő azuros oceánjában: a hegytető.
+
+De azt is kerülgeti már a szürke patkánynép.
+
+Ha rájuk tekint a beteg: furfangosan meglapulnak, kővé, fagyökérré
+merednek, – ha elfordul: ütemre fölemelik lábukat, egy lépéssel följebb
+kúsznak…
+
+Hahó, bikaölők, fegyverre!
+
+A beteg ordít, – egy hüvös kis tenyér fekszik a forró homlokára –
+megnyugszik…
+
+– Hagyd itt a kezed, Talita!
+
+– Mária van itt, tanár úr…
+
+„Tanár úr.“ Csillagok messziségéből valami ismerős kis fény dereng…
+„Tanár úr.“ De a fény megint elalszik.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+… Talita a hurokvető leánya… Édesapja öt juhot kért érte, de a hurokvető
+ifjak drágálták.
+
+A völgyben veszik, adják, elcserélik a leányokat, a szepegő, fehér
+állatokat… A völgyben nincs ára az asszonynépnek, – aki tizet akar,
+tizet is vehet…
+
+És fönn, a hegytetőn, egy férfiélettel fizetnek minden asszonyért.
+
+Fullasztó meleg van!
+
+A hurokvetők máglyát raktak a völgyben, virágos hajú leányaik táncolnak
+a tűz körül…
+
+A tűzfény messzire csillog az éjszakában, lecsalja, leszédíti hegyeikről
+az ifjú vadászokat…
+
+Ha hurokra kerül a bölényvadász, a hurokvetők karóra ütik a fejét. Aki
+hegyormon lakik s egy asszony kedvéért leszáll a völgybe: karót érdemel!
+
+És mégis lejönnek az ifjú vadászok. Némán ereszkednek alá, mint éjjeli
+felhőfoszlányok…
+
+A tavaszi éj teli van forró illatokkal. A völgy teli van virággal,
+asszonnyal – fönn, a sziklákon, egyik sem terem.
+
+Lengő hajú leányok szökdelnek át a fölcsapó lángon… A fekete bozótból a
+férfivágy száz izzó szemmel nézi a lágyan és acélosan repülő ifjú
+testeket.
+
+Most Talita száll a máglya felé… A láng fölcsap, – hosszú haja lobogó
+tűzcsóva…
+
+Segítség! Megég!
+
+De nem, – bolond álom volt!
+
+A beteg fölébredt… De jó, hogy fölébredt! Nincs itt máglyatűz – a
+tavaszi verőfény villog a lomb között… Ezüsthangú tücsökkórus muzsikál
+és az erdei forrás üdén zúg…
+
+A beteg fölébredt…
+
+És egyszerre édes asszonyi kacagás gyöngyözik a bikaölő szívébe,
+belefonódik a vízzúgásba, mint hárfahang a tülökszóba.
+
+Lenn, a sziklakatlanban, meztelen nő áll, dideregve és kacagva kinálja
+oda ifjú testét a forrás kristálysugarának.
+
+A fekete báránybőre, mit leoldott csipőjéről s a potrohos agyagkorsója
+ott hevernek a parton…
+
+Egyedül van az erdőn. Piros virágot tart a fogai közt, két karját
+magasra emeli, a teste kecsesen vonaglik a hideg vízben.
+
+A tavaszi nap keresztül ragyog a zöldarany kupolán, zöld sziklából zöld
+selyemvíz folyik és a karcsú leánytest márványán zöldarany fényfoltok
+remegnek.
+
+– Óh, hogy szomjazom! – sóhajtja a beteg.
+
+Egy puha kar vigyázva felöleli forró fejét, ő hosszan iszik.
+
+– Köszönöm Talita!
+
+– Nem Talita, – Mária van itt.
+
+A lázfüggönyök megritkulnak, gyöngyszínű fény dereng – egy jólismert arc
+hajlik az ágy fölé.
+
+– Hogy jöttél te az erdőbe, Mária?
+
+– Szobában vagyunk, nem erdőn.
+
+– Hát nem hallod az erdei tücsköket?
+
+– A tücskök a nyitott szobaablak alatt cirpelnek… De most már aludnia
+kell!
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Aludni kell!
+
+A vén bikaölő azonban ott guggol a betegágy mellett… A haja hófehér, a
+szeme hideg, az arca olyan, mintha vörösrézből kovácsolták volna – erős,
+gonosz. És mégis úgy hasonlít az ifjú beteghez, olykor azt hiszi, ő maga
+az.
+
+A völgyből ne hozzál asszonyt a hegytetőre. Hiába hozod: a légies teste
+feljő, de az agyaglelke lenn marad. A völgy egyszer visszaveszi tőled a
+leányát s ha gyökeret bocsájtott a szívedbe: vérezni fogsz. A völgy
+örökké fölfelé sandít, azt hiszi közelebb jut a hegyormokhoz, ha lehúzza
+magához, ami odafönn van… A völgyben öt juh egy asszony ára, de ha egyik
+följutott a hegytetőre, érte tizet is megadnak… Ha sugárkoronát teszel
+asszonyod fejére: leviszi a völgybe: – lám, én tíz juhot is megérek! A
+büszkeséged biborpalástjával söpri majd a völgy porát, hadd írigyeljék
+érte a hurokvető asszonyok!
+
+A beteg elhessegeti a gonosz öreget – aludni kell!
+
+Fülére húzza az éjszakát, mint valami takarót és ekkor újabb és újabb
+felhőtakarók ereszkednek le reá, – ő mélyen benn fekszik a bársony
+éjszakában.
+
+Tőle messzire kékezüst köd világít szeliden: a hold besüt a barlang
+száján.
+
+És ekkor ráborul a bikaölők szent és rettenetes magánya…
+
+De hallgasd csak –! A vas csendben szelid, meleg, lágy, ritmikus
+kopácsolás válaszol a férfiszívnek… Egy édes, fáradt árnyék remeg
+mellette… Egy forró, alázatos hang susogja:
+
+– A nevem Talita, a völgyben születtem, a hegyekbe vágytam és ha akarod,
+uram, a szolgálód leszek!
+
+Az éjszaka száz tücsök-hangja ezüstös zsolozsmába kezd:
+
+  Nekiindult az úttalan útnak,
+  Keresztül törtetett tüskés bozótokon,
+  Átlopta magát az őserdő medvetanyáin,
+  Sápadtan, makacsan fölkúszott a felhőbe nyúló falon,
+  Alvajáróként lépdelt a szédítő mélységek fölött,
+  Vérző lábbal, roskadó inakkal, szakadó szívvel –
+  Följutott a hegytetőre!
+
+… A beteg hirtelen belehahotázik a sötétségbe.
+
+De hiszen ezek mind együgyüségek – gyermekes agyrémek!
+
+Én Arató István vagyok, doktor Arató… a járványkórházban fekszem, –
+tifuszom van és lázálmok gyötörnek…
+
+Egyetemi tanár vagyok, a huszadik században élek – semmi közöm a
+bikaölőkhöz, a hurokvetőkhöz!
+
+Semmi közöm hozzájuk, – de mégis jönnek a hurokvetők, megint jönnek a
+szürke lázemberek.
+
+Ha rájuk toppantok: ijedten lebuknak, fakó görönggyé mállanak; – ha
+elfordítom a fejemet: vihogva fölpislognak, egy ugrást előre ugranak…
+
+A völgyben öt juh az asszony ára, de ha egyik följutott a hegytetőre,
+érte tizet is megadnak.
+
+… Most ott guggolnak széles sarlóban a posványparton és Talitára
+meresztik a buja szemüket…
+
+Tőlem mereszthetik, tőlem ugyan kuruttyolhatják nászdalukat, az
+emberpofájú varangyok – én Arató István vagyok, én tudom: mindez csak
+álom!
+
+De ha álom is, ha százszor álom is: Talita mért bámul le mindig a
+völgybe?
+
+Ott függ a hegygerincen, mint útra kész felhő feszíti a vitorláit…
+Délben még aranyfelhő volt, estére fakó vándorfelhővé halványodott…
+
+… Valami közeledik… Valami névtelen, alaktalan, fekete rémület ágaskodik
+a ködtengerben… Nagypúpú, óriás felhőbika torpad ki a mélységből…
+
+A szeme vérben izzik, farkával a szügyét vágja, öklelve leereszti
+rengeteg fejét…
+
+A fekete végzet jön…
+
+A bikaölő szoborrá dermedten áll… A szíve vadul zakatol… A sziklák
+súlyos ütemben rengenek… Valami bősz, fenyegető, harsogva növekedő
+kalapálás tölti be az egész mindenséget…
+
+Ekkor egy édes, lágy kis kéz simít végig a beteg lüktető halántékán. Az
+éj minden tüzes rémülete ellobban, párává lesz.
+
+– Ki van itt? – kérdi.
+
+– Mária… Nem ismer rám?
+
+– Te vagy Mária, Álarcos Mária, a bikaölők patronája…
+
+Nehezen liheg, majd újra beszél:
+
+– Amíg erősek és ifjak voltunk, elrejtetted arcodat… De ha egyet
+közülünk megöklel a fekete bika, leveted álarcodat…
+
+Az asszony nem szól semmit.
+
+– Most már mindig itt maradsz a barlangban? – nyughatatlankodik a beteg.
+
+– Itt maradok. De ez nem barlang, hanem pavillon.
+
+Pavillon! A beteg tépelődve forgatja, feszegeti a különös szót. Úgy
+sejti, valami mesés magja van, – ha ki tudná hámozni, sokat nyerne vele…
+De a kerek, sima szó kiugrik ügyetlen kezéből, elmerül az álomtengerben…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Egyszer aztán – egy óra vagy egy hónap múlva – kinyitja a szemét.
+
+Valami szelíd, tündéries ragyogásban gyönyörködik.
+
+Sokáig figyelemmel nézi, mi lehet, – végül megérti: az ablaküveg kis
+szivárványt vet a meszelt falra.
+
+A fény eltünik, egy jólismert fej hajlik az ágy fölé.
+
+– Aludt, tanár úr?
+
+– Aludtam, köszönöm… De maga megint egész éjszaka virrasztott?
+
+– Óh dehogy, – közbe én is aludtam a székben – kevés alvással beérem…
+Különben hogy érzi magát ma?
+
+– Azt hiszem, alig van lázam… Hanem vad éjszakánk volt, Mária nővér!
+
+Uzonné a reggeli tejet készíti.
+
+– Nyugtalan volt…
+
+– Sok sületlenséget beszéltem, – képzelem!
+
+– A fekete bikával volt baja, – a hurokvetőkkel… És egy nevet
+emlegetett: Talita.
+
+– Felhőkkel álmodtam.
+
+– Az jó, – hiszen ön szereti a felhőket.
+
+A tanár megint a kis szivárványt nézi a falon.
+
+– A hurokvetők felhők… foszladozó, szürke felhőiszap az ég alján… a
+fekete bika is felhő… aranyperemű zivataros felhő…
+
+Mária nővér magasan az ablak felé emeli a poharat és beletölti a tejet.
+
+– Talita is felhő? – kérdezi.
+
+A beteg bágyadtan bólint, inkább a szemével, mint a fejével.
+
+– Felhő… Reggel rózsaszínű volt, délben aranyfényű –
+
+– És este –?
+
+– Este már semilyen sem volt… Föloszlott a szürke felhőiszapban…
+
+Mária nővér az asztalra teszi az üres poharat, most a mosdótálat hozza.
+
+– Mondok valamit, Mária nővér, – kezdi megint a beteg, – de el ne
+áruljon, mert ez a hegylakók nagy titka…
+
+Uzonné kérdően tekint rá, – vajjon még most is félrebeszél?
+
+– Nem fogom elárulni.
+
+Arató István megmondja neki a titkát:
+
+– A vonuló felhők fölött örökké kék az ég.
+
+Mária nővér kissé elgondolkozik, nem szól semmit, de valami nagyon szép
+vidámság világítja meg az arcát, az egész szobát.
+
+
+
+
+A vonuló felhők fölött
+
+Néhányszor még ijesztően felszökött a láza, a visszavonuló ellenség
+egyszer-másszor még sarkon fordult és rávicsorította a fogát, de a
+támadásai már bágyadtabbak lettek és egy nap a sötét erő, amely
+nemrégiben egy bádogkulacs nyilásán bukkant ki, hirtelen elsülyedt
+megint valami ismeretlen mélységben.
+
+Arató szervezete győztesen került ki a mérkőzésből.
+
+A „győző“ ott állott az élet hídján, sovány, szomorú, öreges ember lett
+belőle, a feje szédült, a szeme káprázott, szinte sajnálta, hogy vissza
+kell megint térnie az életbe.
+
+Az élet nem vonzotta, veszedelmesen temetőhöz hasonlított, teli volt
+rejtelmes fölirású nagy kövekkel és ő nem sietett megtudni, mi fekszik
+alattuk.
+
+Majd holnap! Ma még itt marad a szigeten…
+
+Az ünnepélyes jegenyefasor, amelyen botjával végigtapogatta magát, olyan
+volt, mint az alvilági árnyékok sétahelye.
+
+Fakó kis katonák, akik nem kellettek sem a kolerának, sem a tifusznak,
+sütkéreztek méla csöndben.
+
+Csak a vadgalambok búgtak olyan forrón és fájdalmasan, mint az életre
+szomjazó szegény lelkek.
+
+Mária nővér egy régebben érkezett levelet mutatott a tanárnak.
+
+Katalin írása… A kórház tekintetes parancsnokságához címezte, szíves
+értesítést kért, mikor menjen le szeretett jó ura sírjához, hogy
+végleges és méltó temetéséről gondoskodjék.
+
+Arató átfutotta és szó nélkül visszaadta. Az írása furcsán megváltozott
+– és ugyan kitől tanulta ezt a kezét dörzsölő, üzleti udvariasságot?
+
+– De most el kell velem jönnie a régi toronyromhoz, – mondta Mária
+nővér, – nem fogja megbánni.
+
+Virágzó bodzafa-bokrok közt bujkáltak, ezer méh döngött a fülükbe.
+
+Odaát, a túlsó parton, ifjú katona ült; épp oly magába merült epedéssel
+nézett át a sziget lombfalára, mint hajdanában a kis Arató Istók.
+
+A tanáron, amint széthajtotta a lombot, egyszerre fölindulás vett erőt.
+
+– Péter!
+
+Ő olyasmire emlékezett, hogy a fiút visszavitték megint a harctérre…
+Vagy ezt is csak úgy álmodta, mint annyi mást?
+
+– Tudja ő, hogy élek? – kérdezte halkan.
+
+Uzonné bólintott.
+
+– Neki megmondtam. De csak neki.
+
+Ha eszénél lett volna Arató, maga is erre kérte volna.
+
+Péter eleinte meg sem ismerte a bátyját. Midőn azonban meghallotta a
+hangját, kigyúlt az arca.
+
+– István!
+
+Mosolygó meghatottsággal nézett át a csöndesen és szélesen zúgó vizen.
+
+Fehér keztyűt viselt a bal kezén, ujjai olyan furcsán-merevek voltak,
+mint egy kirakatbabáéi.
+
+– Hogy vagy a kezeddel? – kérdezte a tanár gyanakodva.
+
+– Egészen jól… Most már csak a műkezet várom…
+
+István sárgás arca zöldesre vált.
+
+– Levágták? – kérdezte bizonytalan hangon.
+
+A fiú zavart mosollyal bólintott, – hát igen.
+
+Nem volt még húsz esztendős… Arató István a meghalt édesanyjára gondolt…
+Nagyot nyelt és azt mondta:
+
+– Nem baj, Péterke, félkézzel is egész ember vagy. És mi ketten együtt a
+három kezünkkel majd csak elbánunk valahogyan az élettel, – nem igaz?
+
+Péter lehajtott fővel, vékonyan és hosszú árnyékot vetve állott odaát a
+hanyatló napfényben.
+
+A tanárnak úgy tetszett, mintha már látná arcán a szelíd és ügyefogyott
+vonást, amelyet oly gyakran látni nyomorékok arcán.
+
+Egy finom kézre volna most szükség, egy okos kézre, amely félig az
+édesanyáé, félig a jó pajtásé, az talán visszavezethetné az ifjúság
+verőfényes magaslatára, ahonnan lecsúszott…
+
+Ha az Úr egy angyala női alakot öltene, magához méltó föladatot
+találhatna.
+
+De milyen jó szimatja volt Katókának, hogy idejében megugrott onnan,
+ahol a fekete bika jár!
+
+Hallgatagon néztek egymásra a zöld vizen át, mind a kettőjüknek a
+harmadik jutott eszükbe. És egymás hallgatásából megértették, hogy még
+mindig nem jött hír Palkóról.
+
+– Van még valaki, aki sehogy sem akar hinni a halálodban, – szólt később
+Péterke.
+
+– Ugyan ki az?
+
+– Ijjártó őrmester.
+
+– Ijjártó… Én azt hittem, szegény embert gerincen lőtték… Vagy ezt is
+csak úgy álmodtam?
+
+– Fájdalom igaz… Hetek óta vívódik a halállal.
+
+– És rólam beszél?
+
+– Mindig emleget… Hogy neki beszédje van veled… A négyes barakban
+fekszik…
+
+Arató emlékezett rá, hogy az ikrek mennyire szívükbe zárták az
+őrmestert.
+
+– Menjünk Ijjártóhoz!
+
+Most már nem várhatott holnapig, rögtön átkelt az élet hídján.
+
+A négyes barakban már díszőrség állott szegény Ijjártó őrmester ágya
+fejénél és a láthatatlan őr kaszát tartott a vállán.
+
+De az őrmester azért még nyitva tartotta eszes sárga szemét és tüstént
+megismerte a főtörzsorvos urat.
+
+– Jókor tetszett jönni, – mondta bágyadt mosollyal, – vacsorára már nem
+tetszett volna itt találni.
+
+Arató tudta, ez nem az az ember, akit jámbor hazugságokkal lehetne
+áltatni.
+
+– A kis fiamért van, kérem, – kezdte újra. – Nem igen tudom, mi lesz az
+árvámmal…
+
+– Hát az édesanyja?
+
+– Nincs édesanyja, csak mostohája… A fiú az elsőtől való… Jó asszony a
+második is, de magával is elég baja lesz és szeretném levenni nyakáról
+ezt a nyügöt… Arra gondoltam, megkérem a méltóságos urat, mint országos
+férfiút, talán beszerezné valami árvaházba, hiszen katonai árva…
+
+Miféle emberismerő volt Ijjártó őrmester, hogy az urak közül éppen Arató
+Istvánra gondolt?
+
+– Gondomba veszem a gyereket, – mondta a tanár habozás nélkül.
+
+És hogy még nagyobb súlyt adjon a szavainak, mindjárt Péterhez fordult:
+Reggel utazol, elhozod a fiút.
+
+Ijjártó homályosuló szeme figyelmesen nézte Arató arcát, mintha magával
+akarná vinni a vonásait, hogy egyszer majd megismerje megint.
+
+A takaró alól kibújt a keze, – jaj, de leromlott a kemény, szép
+parasztkeze! – a két férfikéz egymásba kulcsolódott, egy pufókképű kis
+fiú apát cserélt.
+
+Most már rendben volt Ijjártó szénája. Péterhez szólott:
+
+– Irjon levelet, zászlós úr kérem!
+
+– Kinek, Ijjártó?
+
+– Csak a falu bírájának. Nincs senki atyámfia, talált gyerek vagyok…
+Hogy tiszteltetem az embereket és hogy meghaltam… Negyvenhét koronám van
+az irodában, azt a bíró úr adja oda a feleségemnek.
+
+– A feleségének mit írjak?
+
+– Semmit, – válaszolt Ijjártó kurtán.
+
+– Nem is üzen neki?
+
+– Semmit.
+
+– Hát nem volt jó asszony? – kérdezte Arató.
+
+– Jó asszony volt, kérem, el kell ösmerni…
+
+Egy kicsit hallgatott, majd azt mondta:
+
+– Fiatal asszony, – hadd felejtsen!
+
+Arató fölkapta a fejét. Ez a parasztember, aki kőkemény, meztelen
+becsületességgel lépked a halál elé, micsoda kegyetlen megszégyenítése a
+selymes csőcseléknek, amely most is ott lebzsel az élet utcasarkain és
+élvezeteket koldul!
+
+De az ő álomkóros lelkét is fölrázta… Fölkapta a fejét és érezte, mint
+pattog le róla a betegség utolsó iszaprétege.
+
+Ijjártó, mint életében mindig, ezúttal is beváltotta szavát. Mire a
+hosszú tálalódeszkán behozták a sorba állított csajkákat a vacsorával, ő
+már nem kért a szalonnás kelkáposztából, halott volt.
+
+Nyugodt méltósággal feküdt ott, barnán és mereven a fehér kórházi
+párnán, mint saját magának bronzszobra.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+– Holnap Budapestre utazom, – mondta a tanár, midőn a nagy nyárfák
+homályában meglátta Mária fehéren világító alakját.
+
+– Elbírja az utat?
+
+– Elég volt a lappangásból. De ha elvégeztem odafönn a dolgomat,
+visszajövök megint. Erőhöz kell jutnom… A lábbadozásom idejét a
+Harkályvárban töltöm.
+
+Uzonné megértette a lelkiállapotát: ennek az embernek megint munkára,
+föladatokra, kötelességekre, gondokra, harcokra van szüksége.
+
+– Ember Sándor el szeretné kisérni, – mondta csöndesen. Majd hozzátette:
+
+– Péterke az Ijjártó-gyerekért megy? Jó volna, ha asszonyt vinne útjára…
+Mert ha a gyerek elkezd bőgni, akkor Péter zászlós meghúzza a vészféket…
+A barakok hál’ Istennek kezdenek üresedni, nekem itt már alig akad
+dolgom…
+
+– Maga eltalálja az emberek titkos gondolatait, – szólt a tanár.
+
+– Én csak azon töröm a fejemet, hogyan hitethetném el magammal, hogy nem
+vagyok fölösleges a világon.
+
+Enyhe kis szélroham zúgatta meg fejük fölött az alvó fákat. Az asszony
+egyszerre megállott és szelíden és bátran mondta:
+
+– Nem volna rá mód, hogy Katalint magával hozza a Harkályvárba?
+
+Úgy dobta feléje ezt a kérdést, mint a kötélvéget a parthoz közeledő
+hajó felé, – hátha ki akar kötni?
+
+Arató egy fehér kis csillagot nézett, mely magányosan sziporkázott a
+faágak közt.
+
+– Katalin ma közelebb van a Kanopusz-csillaghoz, mint a Harkályvárhoz, –
+mondta csöndesen.
+
+A kötél vízbe esett. Mária nővér kissé szégyenkezve gombolyította
+vissza.
+
+– Ne vegye rossz néven, hogy erről beszélek, – de egyszer beavatott a
+bizalmába…
+
+– Magának előttem teljes szólásszabadsága van, magának és a
+lelkiismeretemnek, – nyugtatta meg Arató.
+
+– Én csak arra kérem, – kezdte újra Mária nővér, – beszéljen vele. És
+addig is ne zárja el az ajtókat… Biztos vagyok benne: egy új Katalint
+fog találni, egy Katalint, akit talán nem is lehet felelőssé tenni
+mindenért, ami tegnap történt… Ő tegnap még gyermek volt, de azóta
+komoly fordulatot vett az ő sorsa is… Hetek óta abban a hitben él, hogy
+özvegy, a lelke a halál gondolatával van teli… Holnap pedig viszont
+fogja látni azt, akit halottnak hitt… Biztos vagyok benne: egy új
+Katalint fog találni. De maga sem a régi Arató István már… Úgy fog vele
+szemben állani, mint valaki, aki saját szavai szerint Halál király
+előcsarnokából jött vissza… Valaki, aki tudja, mi van a vonuló felhők
+fölött… Én nem tudok magának tanácsot adni… Ki vagyok én? Én csak azt
+tudom, hogy az élet rövid és szomorú és hogy sok szegény ember az
+igazság nevében kegyetlenkedik magával és másokkal… Én csak egy asszony
+vagyok, maga azonban megérti az érthetetlent is, jó sorsa tud lenni egy
+nőnek, vezetni tudja, – szükség esetén a saját akarata ellenére is…
+
+Mialatt Mária nővér beszélt, István közel volt hozzá, hogy elmosolyodjék
+a homályban.
+
+Lám, soha még két nő nem állott egymástól távolabb, mint Uzonné és
+Aratóné, de azért őket is valamely asszonyi szolidaritás szálai fűzik
+egymáshoz!
+
+Hirtelen elkomolyodott azonban: a csillagfény mellett egy könnycseppet
+látott Mária pilláján. Pedig ezt az asszonyt nem öntötték könnyen olvadó
+ércekből.
+
+De ez is kárba veszett könny volt, mint annyi más a csillagok alatt; a
+könnyek egész oceánja sem tudná elmosni a sziklát, amelyen Arató most
+lakott.
+
+Amilyen szent igaz, hogy a szabadság, melyet neki a Halál engedett, egy
+nap le fog megint járni, olyan biztos az is, hogy neki nem felesége már
+Gráczián Katalin.
+
+Ebben a dimenzióban nem találkozhatnak össze többé a szétfutó sugarak.
+
+A láz éjszakáin egy vulkánlánc tornyosult fel köztük, azon nem repül át
+semmiféle énekes madárka.
+
+A csonkakezü Péter, Palkó sorsának komor talánya, Ijjártó, a nagy háború
+minden tüzes és megrendítő fájdalma, – azon nem repül át semmiféle
+madárka.
+
+Hallgatott, nem akarta megszomorítani Uzonnét. De ez a hallgatásból is
+tudott érteni.
+
+– Legalább egyet tegyen meg: menjen el hozzá, beszéljen vele… Nehogy
+másoktól tudja meg, amit öntől kell hallania, – könyörgött az asszony.
+
+– Óh igen, beszélni fogok vele. Megmondom neki, hogy nem tévedett: ő
+igazán özveggyé lett.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Annak idején Ember Sándor vitte föl Budapestre Arató István halálának
+hírét.
+
+A fiatal ezredorvos akkor maga is hitt a tudós halálában; unokahúga
+előkelő maradt a hazugságban is, és úgy intézte a dolgát, hogy maga
+viselje a hamis hír elterjesztésének minden felelősségét.
+
+Doktor Ember boldog volt, hogy most az eleven Arató Istvánt viheti föl.
+
+Meglehetős késésük volt és már esteledett, midőn a gépkocsi megállott a
+tanár budapesti szállása előtt.
+
+Arató előre küldte fiatal barátját, hogy előkészítse Katalint a
+találkozásra.
+
+Ember izgatottan sietett föl az emeleti lépcsőn, félt, hogy a váratlan
+öröm nagyon fölzaklathatná az asszony idegeit.
+
+Gyöngéd aggodalmai azonban kárba vesztek: senkit sem talált a lakásban.
+
+A kis házmesterleány azt mondta neki, ilyen időben az özvegy méltóságos
+asszony sétálni szokott a kapitány úrral. Zárás előtt azonban mindig
+hazajön. A cselédek meg valahol a szomszédságban mulatnak.
+
+Arató megnézte óráját. Három látogatást kell ma még tennie, – tehát
+előre!
+
+Az orvosi fakultás dékánját és Kádár kollégát nem lelte otthon, azoknak
+egy-egy előre megírt levelet hagyott vissza, a miniszterét azonban a
+lakásán találta, ott nagy meglepetés, csodálkozás, öröm köszöntötte a
+halottaiból föltámadtat.
+
+Tíz óra előtt ott volt megint a Dunaparton. Ezúttal ketten mentek föl az
+emeletre.
+
+Hiába csöngettek, sem az asszony, sem a cselédjei nem jöttek még haza.
+
+Valaki azonban mégis mozgott az előszobában. Valaki, aki az ajtón
+keresztül megérezte, hogy az emberek és állatok teremtője teljesítette
+egy együgyü kutyaszív hő vágyát és meghozta a gazdát. Kántor az eb a
+boldog izgalomtól őrjöngve ostromolta belülről az ajtót…
+
+És Kántornak szerencséje volt: a gazdája megtalálta zubbonya zsebében az
+előszoba aluminiumkulcsát…
+
+Most már akár betelepedhettek volna a lakásba, de Aratót valami
+visszatartotta: ez már nem az ő szállása.
+
+Azt vitte csak magával, ami igazán az övé volt: Kántor kutyát.
+
+Megint lementek az utcára. Kétszer-háromszor föl-alájártak a gázlámpák
+alatt, akkor a házmester becsapta előttük a kaput.
+
+– Hogy is volna, ha az éjjeli vonattal hazamennénk Oltvára? – mondta
+Arató.
+
+Ember Sándor lassankint sejteni kezdte a dolgok összefüggését és
+mélységesen elszomorodott.
+
+Magára vállalta, hogy előre kimegy a pályaudvarra és hálókocsi-jegyekről
+gondoskodik.
+
+Arató az autót a szomszéd utca sarkára állította, ő maga Kántor
+társaságában folytatta kisérteties sétáját az élet kapuja előtt.
+
+Meghalni azonban könnyebb, mint föltámadni: odafönn a sötét ablakok csak
+nem akartak megvilágosodni.
+
+Hogy föltűnővé ne tegye magát a Dunaparton, a Belváros felé került.
+
+Már nagyon fáradt volt, egy kihalt utcán bandukolt végig, midőn
+egyszerre ismerős gyöngyvirágillatot érzett…
+
+Gyászruhás nő ment előtte, melegen összekapaszkodva kisérőjével, a
+délceg katonatiszttel…
+
+Arató Istvánné és Milka százados!
+
+Összesimulva mentek, Milka az asszony hóna alá fűzte a kezét, a két
+fekete árnyékalak könyöktől vállig egymásba olvadt…
+
+Az esti szél enyhén játszadozott a fekete krepfátyollal, mintha
+menyasszonyi fátyol volna…
+
+A tanár kissé meggyorsította lépéseit, utólérte, elhagyta a szerelmes
+párt. Nem nézett rájuk, csak ment előre, kőnyugalommal a maga útján.
+
+A sarkon megtalálta az autót, beszállott, Kántort is fölugratta, – a
+pályaudvarra!
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Miféle asszony volt ez tulajdonképpen?
+
+Úgy kell lenni, hogy valami öntudatlan gondolkodási folyamat ment végbe
+Arató agyában, mert egyszerre kész és biztos eredményekkel találta magát
+szemben.
+
+A nagy rejtélyről, mely tegnap még oly nagyon gyötörte, most már tudta,
+hogy sohasem volt rejtély.
+
+A megoldása megszégyenítően egyszerű.
+
+Gonoszság, bűn?
+
+Óh Istenem, hát gonosz a vadgalamb, mely a Kamara-sziget berkeiben búg,
+– bűnös a tücsök, mely az Oltva partján cirpel?
+
+Ugyanaz a fölséges erő, mely tavaszi estéken vadgalambszárnyakon vonul
+el a nyárfák fölött, kényszerítette Katókát is, hogy elhagyja régi
+fészkét.
+
+Hiszen igaz, vannak nők, – óh igen, vannak! – akik a fejlődés útján
+néhány százezer esztendővel előbbre jutottak, mint a vadgalamb és a
+tücsök, de Katóka nem közülök való.
+
+Az emberi lélek erejét és méltóságát nála öt éven át az ura sugalló
+ereje pótolta. Amint első ízben megszünt rá hatni az erő: Katalin
+visszaroskadt önmagába.
+
+Mindez kegyetlenül egyszerű volt.
+
+Szövevényesnek, rejtelmesnek Arató egy időben azért látta az asszonyt,
+mivel nem találta meg benne a jellemvonásokat, melyeket ő eszelt ki és
+fogott rá.
+
+Gráczián Katalinnak azonban soha semmiféle belső köze nem volt Arató
+István Katókájához, azt ő csak átvette az urától, mint valami idegen,
+művészeti motivumot, amelyre azután öt esztendőn át virtuoz változatokat
+játszott arany hegedűjén.
+
+Ezekkel a variációkkal, – Változatok Arató István Katókájára – hódította
+meg a jó Milka kapitányt is.
+
+Ez volt az ő bájos és együgyü tücsökdala.
+
+Arató István most már harag és keserűség nélkül, azzal a higgadt, sőt
+szinte már derült kiváncsisággal szemlélte az asszonyt, amellyel
+kisebbrendű természeti jelenségeket szokás megfigyelni.
+
+De mikor már egyszer ilyen szemmel látta, nem időzhetett nála tovább.
+
+Türelmetlen kezek már kidobálták léghajójából a homokzsákokat és ő
+elhagyta a lapályt, ahol oly sokáig horgonyzott.
+
+Üdítő szél süvöltött és egyéb lengén gomolygó párázattal együtt elhordta
+Katóka ködalakját is a láthatárról.
+
+Világító üresség maradt a helyén.
+
+S ha az utas szívét mégis finom dérként ellepte valami őszi melanchólia:
+a búcsúzó integetése már nem Gráczián Katókának szólt, hanem Arató
+István ifjúságának, amelynek oly nagy volt az aranytartalma, hogy súlyt
+és fényt juttatott Gráczián Katókának is.
+
+
+
+
+Álarcos Mária
+
+Katica korán reggel útra kelt Oltva felé.
+
+Most úgy sem lesz már nyugta, míg ki nem sírta magát István sírján.
+
+Az elhagyatottság érzése, a lelki tériszony, még akkor is szédítette,
+mikor a pályaudvaron már a hajnali utasok mogorva sokasága közt járt.
+
+De azután jóleső melegség szivárgott a szívébe: a váróteremben
+megpillantotta Milka százados magas alakját.
+
+A kapitány érezte, hogy ideges sietsége, amellyel az este magára hagyta
+Katicát, gonosz félreértésekre adhatna alkalmat, azért hirtelen
+elhatározással szabadságot vett és kivágtatott a pályaudvarra, hogy
+fölajánlja kiséretét az útra.
+
+Maga is örült férfias szereplésének és mivel nála a lelki hullámok addig
+szoktak dagadni, míg ellenszél nem kerekedik: a beszállásnál már
+huszárosan félrevágta a sapkáját és olyan erősnek és józannak érezte
+magát, amilyen egy hat láb magas katona hajnalban egyáltalában csak
+lehet.
+
+Nappali világítás mellett a kutyás ember alakja különben sem festett már
+olyan rémesen.
+
+Mindenki hallott már ilyenféle rejtelmes históriákat, a végén mindig
+kisült, hogy valami együgyüség lappang mögöttük.
+
+Hogy Arató életben lehetne, arra Katica sem gondolt. A gyász és a
+részvét mozgalmas ideje olyan erős, befejezett benyomásokat hagyott
+vissza benne, hogy akarva sem tudta volna már szegény jó Istvánt élő
+embernek elképzelni.
+
+Azt mondta, Oltván Grácziánékhoz fog szállani.
+
+– Mért nem a Harkályvárba? – kérdezte Milka, aki az öreg Gráczián urat,
+Katica adatai alapján, még mindig összetévesztette a salernoi Tankred
+herceggel.
+
+A Harkályvárban most nem főznek. Az igazi okot azonban elhallgatta
+őméltósága: a Harkályvár bútorai nagyon is az István nyelvén beszélnek
+és neki nincs kedve hozzá, hogy disputába bocsájtkozzék egy
+állótükörrel, vagy szemrehányásokat fogadjon el egy bőrkanapétól.
+
+Gráczián úr azzal a kérdéssel üdvözölte unokáját, hogy mikor megy vissza
+Budapestre?
+
+Arató halála körülményeiről ő semmit sem tudott, ezzel összefüggésben
+csak az a kérdés érdekelte volna, hogy mi van a tanár úr
+végrendeletével?
+
+Fél óra múlva látogatóba jött Milka százados. Ezen mind a két részről
+túl kellett esniök.
+
+Még a vasúton magára vállalta, hogy kocsit szerez holnapra, – reggel
+korán ki fognak menni a járványkórházba – és most jelenteni jött, hogy
+kocsi nincs, az oltvai fiakkeresek nem vállalnak egész napos fuvart.
+
+– Elsétálunk a kertek felé, az öreg Bágyihoz, ha magam kérem, ide adja a
+lovait, – mondta Katica.
+
+És mindjárt föl is csillant szemében a régi, győzedelmes
+Katóka-pillantás, amellyel valamikor arra csábította Vikus boltost, hogy
+a lemért mazsolaszőlőre még rádobjon egy félkanállal.
+
+Gráczián úr kissé furcsának találta, hogy a gyászfátyolos özvegy egy
+ekkora nagy darab katonával fog a városba csörtetni, de amióta Katóka a
+maga feje szerint méltóságos asszony lett, azóta az öreg úrnak már nem
+volt szava etikett-kérdésekben.
+
+Megelégedett tehát azzal, hogy Pilátus módjára mossa a kezét, neki semmi
+köze a Kata dolgaihoz, – akárcsak az alibijét készítené elő egy
+esetleges főtárgyalás napjára.
+
+Grácziánné viszont az unokájával szemben Bonaparte anyjának enyhén
+szkeptikus álláspontjára helyezkedett: Istenem, csak aztán jó vége
+legyen mindennek!
+
+Ilyen megfigyelései arra ösztönözték Milka századost, hogy beszéd közben
+egészen mellékesen, minden dicsekvés nélkül, inkább bizonyos
+szeretetreméltó huszáros léhaság hangján, odavesse, hogy az ő édesapja
+fehérneműt szállított a hadseregnek, – gondolom egypár százezer
+garnitúrát…
+
+Ezzel el is érte, amit akart: Gráczián, aki katonákról és színészekről
+egyformán keveset tartott, a kapitányban tisztelni kezdte az érdemes
+apát.
+
+Katica útközben megmutatta Milkának Oltva nevezetességeit.
+
+Most egyszerre olyan meghatott, gyermekes rajongás hangján beszélt a
+szülővárosáról, mintha Budapesten egyébről sem álmodott volna, mint az
+oltvai köcsögkalaposokról.
+
+A régi fahidon kezdte, melyet Szent Nepomuk még mindig olyan életunt
+ábrázattal őrzött, mintha sokért nem adná, ha itthagyhatná ezt az
+istentelen fuvarosbandát, amely reggeltől estig káromkodik a meredek
+följárón.
+
+Útba ejtették a főutcát is és Katica fölhívta a barátja figyelmét a
+Gondviselés krokodilusára.
+
+Szombat este van, a kapuk alól patakokban folyik a szappanos víz, a
+sötét udvarokon meztelen karu, vékony bokájú leányok végeznek
+erőmutatványokat vödrökkel és kefékkel, közbe igen sokat beszélnek és
+hirtelen kővé dermednek, amint egy krepfátyolos nőt vagy egy szőke
+kapitányt pillantanak meg a kapu előtt.
+
+Holnap ezek a kis pesztonkák spanyol infánsnőknek öltöznek és elsuhognak
+a nagytemplomba.
+
+Oltvának különben határozottan jó napja volt.
+
+A főutcán még virágoztak az öreg hársfák, a vén lábasházak alatt úgy
+zümmögtek a polgárok, mint a becsípett darazsak, a csúcsos háztetők
+alatt óriás drágakövekként tündököltek az ablakok az alkonyi fényben, az
+egész város fölébredt százesztendős álmából, megfiatalodott, mintha
+valami szép, belső tűz világítana az ereiben.
+
+Ez a fészek sohasem tudta, mi a háború, vagy ha tudta, már megint
+elfelejtette.
+
+Milka kapitány el volt ragadtatva. Ő különben is mindenért lelkesült,
+ami régi; egy hasadozó brokátdarab, egy sokfiókú, dohosszagú szekrény,
+egy omladozó ház fekete bolthajtása titokzatos, szinte érzékies
+gyönyörűséget szerzett neki.
+
+Szenvedélyes műbarát volt, de a régi holmihoz akkor is vonzódott, ha
+annak nem volt semmi köze a művészethez.
+
+Az ő vampirtermészete elmúlt nemzedékek életatomjaival szeretett
+táplálkozni.
+
+A nyers élettel nem tudott mit kezdeni, élvezni csak azt tudta, amit
+mások már megemésztettek előtte.
+
+A művészetet, az irodalmat is azért kedvelte.
+
+Ő Goldmarkkal szeretett, Schumannal imádkozott, Shaw-val nevetett,
+Chopin-nel sírt, Nordauval mérgelődött, Wilde Oszkárral elménckedett,
+Nietzschevel megőrült.
+
+A madárfüttyöt csak akkor értette meg, ha Wagner már kottára szedte és a
+természetet csak másolataiban csodálta, ha aranykeretbe foglalva szögön
+függött.
+
+Idegrendszerének szivattyúszerkezete volt, úgy uszkált a világban, mint
+a meduza a tengerben és tulajdonképpeni életműködése az volt, hogy
+hápogva magába nyelte idegen életek törmelékeit.
+
+Oltva városa olyan melegen fogadta magába, mint a laguna bomladozó
+szervezetekkel telített, évszázados iszapja.
+
+Katica büszke volt a sikerre, melyet a szülővárosa aratott, kacéran
+drapirozta magát vele, mint egy ócska, szép selyemköntössel, amely jól
+illett fiatal arcához.
+
+Hanem a nagytemplom már zárva volt.
+
+Sebaj, holnap úgyis erre kocsiznak, akkor megállanak egy pillanatra,
+Álarcos Máriát azonban föltétlenül látnia kell Milkának, az éppen neki
+való.
+
+Az öreg Bágyi a kertek alatt lakott, a kolozsvári kapun kívül.
+
+A kertek között valami igen különös dolgot láttak a budapestiek.
+
+Megnyilt valahol egy kapu, csak egy pillanatra, – a rózsaszínű esti
+felhő alatt, méregzöld domblejtőn, egy csapat fekete apáca táncolt.
+
+Egymás kezét fogták, kecses és ügyetlen bárányugrásokkal szökdeltek
+körbe. (Az utolsó tánc, amit ezek tanultak, a kis gyerekek
+körbe-körbe-játéka volt.)
+
+A következő pillanatban megint becsapódott a kapu…
+
+– Ez olyan, mint egy szép és szomorú nyári álom, – mondta Milka.
+
+Katica mindent tudott, ami Oltván történt, azt is tudta, miért van
+táncos kedvük a Notre-Dame-nővéreknek.
+
+A régi apácakolostor hozzá volt építve a nagytemplomhoz. Ősrégi, fekete
+kőodu volt, a nap sohasem érte, mert a nagytemplom árnyékában állott, –
+kertjük nem volt a tisztelendő nővéreknek, az oltvai várban már száz
+évvel ezelőtt olyan zsúfoltan laktak, mint a vadméh-fészekben.
+
+Az apácák emberemlékezet óta mindig rövidéletüek voltak, a huszonöt
+esztendőt nem sok érte meg közülök.
+
+Ők szegények jámbor együgyüségükben belenyugodtak abba, hogy az Úr korán
+szólítja magához a mátkáit, az oltvai közönség pedig megszokta a gyakori
+apácatemetéseket, melyeknek érdekességét emelte, hogy a nővéreket fehér
+menyasszonyi ruhában szokták ravatalra tenni.
+
+Oltván a tüdővészt romantikusan apácahalálnak nevezték…
+
+Változás akkor történt, midőn Arató István egyszer a nagytemplomban volt
+és az apácakórus rácsa mögül többször halk, száraz köhécselést hallott.
+
+A lelki szeme előtt ekkor függöny lebbent meg és ő a maga egészében
+látta a szegény leányok tragédiáját. Ez a tudatlanság és a közömbösség
+szomorújátéka. Mindenki bűnös benne, maga Arató is.
+
+A kolostor száz esztendő óta meg van fertőztetve. A tüdővész gyalázatos
+sárkánya ott gunnyaszt az ősi bolthajtások nyirkos homályában és ifjú
+szűzek vérét szívja.
+
+Még aznap fölkereste a püspököt. Az emberszerető és erőskezű férfi volt
+és haladéktalanul kiköltöztette a jámbor szűzeket.
+
+Az apácák most a kertek közt laknak, míg föl nem épül új kolostoruk, a
+régi rendházból pedig városi múzeum lesz.
+
+Az apácatánc, melyhez a napsugár és a hársfavirág adta a zenét, a
+legyőzött szörnyeteg, az agyonvert Halál holtteste körül folyt. Az Urat
+dicsőitette – és ha az Úrnak kedve telik jámbor leányzók énekében, miért
+ne szerethetné a táncukat is?
+
+– Kolumbus tojása, – szólt Milka, miután Katica végigmondta bús kis
+meséjét.
+
+Nevezetes volt, hogy a megjegyzése fájt Katicának.
+
+Újabban, amióta már az a gyanuja támadt, hogy az Arató név fénye
+halványodni kezd a homloka körül, olyasmit szeretett volna, hogy
+mindenki boruljon térdre, ha kiejtik a megboldogult nevét.
+
+Viszont Milka mostanában úgy viselkedett, mintha emancipálni akarná
+magát Arató tekintélye alól.
+
+Az ő posthumus viszonyuk már különféle virágokat hajtott. Nemrégiben
+rákapott, hogy egyszerűen csak Istvánnak nevezze és mint bizalmas
+jóbarátját emlegesse Aratót. Legújabban megint meghidegült vele szemben,
+talán ráunt…
+
+Katica kívánságára a kapitánynak Grácziánék tisztesség- és
+petroleumszagú otthonában kellett elköltenie estebédjét.
+
+Útközben egy vén parasztemberrel találkoztak, aki budapesti déli
+ujságokat hozott a vasútról. A százados egyet zsebre tett. Lefekvéskor
+majd elolvassa a fogadóban.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A Bágyi kocsisának azt mondták: amilyen korán csak lehet! – és a székely
+komolyan vette a sarkalást és Katica nagy bosszúságára virradatkor már
+megkopogtatta a Gráczián-ház ablakát.
+
+Most már ráküldték a Milka százados nyakára is és harmatos hajnalon az
+özvegy és a jóbarát megkezdték zarándokútjokat a szeretett halott
+sírjához.
+
+– Egészen kedves kirándulás lesz, – gondolta magában Milka, midőn
+rácsavarta a takarót az özvegy térdére.
+
+A nagytemplom kapuja már nyitva volt és Katica a napernyőjével megdöfte
+a korán kelő székely hátát.
+
+Azt mondta a kapitánynak, imádkoznia kell Álarczos Mária oltára előtt.
+
+Az ő vallásossága tulajdonképpen azon a kártyás babonáján épült föl,
+hogy titokzatos hatalmak őrködnek az ő szerencséjén és a jótékony erők
+szimbólumává újabban Álarczos Máriát tette meg.
+
+Az ősrégi templom pincehomályába aranyvörös és ezüstkék ferde
+fénygerendákat vetettek a festett ablakok.
+
+A távoli oszlopok közt, az oldalhajó nagy ablakrózsájának szelid
+fényében, állott a szárnyas oltár.
+
+Az asszony meglepetten fölszisszent… Csoda történt! Mária levetette
+fekete álarcát!
+
+A szive elkezdett dobogni… Otthagyta Milkát, előre szaladt.
+
+Igen, csoda történt.
+
+Liliomfehér homlokkal, tiszta és rajongó tekintettel, édes, fájdalmas,
+mindent megértő és mindent megbocsátó mosollyal, büszkén és mégis
+gyermekded alázattal, ült felhőtrónusán az álarc nélküli Mária.
+
+Hogyan lehetséges ez? Mi történt itt?
+
+Katica azon vette észre magát, hogy egy titkos gondolatát vette
+kergetőbe, egy gondolatát, amely úgy bujdosott-lappangott a lelke
+mélységeiben, mint a hal a patak kövei közt.
+
+Ő egyszer régen, – talán álmában volt? – egyszer már gyanította, hogy a
+Boldogasszony egy nap le fogja vetni fekete álarcát és akkor ez a
+fájdalmasan mosolygó arc fog megjelenni alatta…
+
+És most azt is tudta már, amit eddig hiába keresett, hogy kire
+emlékezteti ez az arc: – Ember Máriára.
+
+Ember Mária… Jobbra-balra tőle vasfegyverrel, aranytrombitával a három
+bikaölő áll, lágy tekintetét és kevély férfiszáját a Védőasszony felé
+fordítva.
+
+Mért szomorodott el úgy Katóka? Úgy elszomorodott, mintha elvesztett
+volna valamit, ami sohasem volt az övé és ami mégis többet ér neki,
+többet az életénél is.
+
+Milka századosnak tetszett a kép. Ő értett régi festményekhez és
+megmagyarázta a barátnőjének, hogy nemcsak az ecsetkezelés, hanem a Szűz
+arckifejezése után is meg lehet állapítani a kép korát.
+
+– Ezt az arcot mindenesetre az urbinói Ráfael előtti időkben festették,
+– maga emlékszik, ugyebár édes, Filippo Lippi és Fra Angelico Madonnáira
+–?
+
+Aratóné nem válaszolt semmit; bár igen levert volt, a szája szélén mégis
+egy kaján kis mosoly jelent meg, amely olyan volt, mintha a
+Boldogasszony jobbján álló bikaölőtől tanulta volna el.
+
+Odaintette a sekrestyést és megkérdezte:
+
+– Ki festette meg Álarczos Mária arcát?
+
+A restaurálás egy Szakács nevű festő munkája, az oltvavölgyi kórházból
+jött és máig itt felejtette magát a plébánián…
+
+Tulajdonképpen csak a facsillár aranyozását bízták reá, de ő egy délután
+bezárkózott a templomba, nekiesett az oltárnak és eltüntette Mária
+arcáról a fekete álarcot.
+
+Némelyek szidják érte, de a népnek nagyon tetszik a fehér szép
+Boldogasszony.
+
+Mialatt a sekrestyés beszélt, Milka százados a festett ablak felé emelte
+fejét. Az arcát nem lehetett látni, de a füle paprikavörös volt… Most
+már tudta, mit jelentett Katica gonosz mosolya!
+
+– Mehetünk, – mondta az asszony.
+
+A kocsijuk keresztül döcögött a felső kapu alagútján, szinte szédültek a
+nagy világosságban, amint kijutottak a középkori rókalyukból.
+
+Maguk előtt látták a nagy Harkályhegyet. A lejtőt borító sötét erdőből,
+mint sziget a viharosan hullámzó tengerből, meredeken és keményen
+tornyosult ég felé a sziklaorom.
+
+Az ezüstszürke falakra éles, sötétkék árnyékokat vetettek a régi
+vízrovások.
+
+– Ott fönn sok barlang van, – mondta Katica. – Némelyikben nagy
+bölényszarvakat találtak…
+
+Az Oltva vize fölött, alacsony gerincen, soktetejű régi ház állott. A
+fazsindelyes tetők egyik síkja fekete volt, a másikat ezüstfehérre
+festette a fölkelő nap.
+
+A kerti fák sötét koronáját is remegő ezüst sarló szegélyezte kelet
+felől.
+
+Milka százados azon gondolkozott, hogy miféle festőtől látott hasonló
+tájképet, midőn Katica különös, megindult hangon azt mondta: A
+Harkályvár!
+
+A százados azonban nem felelt. Még fájt neki a barátnője gúnyos mosolya
+a templomban…
+
+A székely megállította a lovakat, majd óvatosan letért a gyepre.
+
+– Megvárom, míg azok elmennek, – mondta.
+
+Egy éneklő emberhullám közeledett dobogó ütemben az úton. Katonák.
+
+Katóka azonban csak a Harkályvárat látta… Az ablakok nyitva, – a vén
+Mikulás talán megtudta, hogy ő Oltvára érkezett?
+
+A tetőgerincen galambok röpködnek és búgnak. Egy rozsdafoltos nagy páva
+távol ül a többitől, az mindig úgy tesz, mintha titkos bánata volna…
+
+És Katókának egyszerre eszébe jutott Arató-nagyapa kék thékája és az
+Arany Hegedű… Hányszor törte már a fejét, hogy mi lehet Alvajáró
+királykisasszony meséjének vége!
+
+Azt mondta Milkának:
+
+– Fölmegyek egy percre, – egy könyvet hozok – tüstént itt leszek megint…
+Megvár, ugye?
+
+Már le is mászott a kocsiról és sietve bement az alsó kerti ajtón.
+
+Milka némán utána nézett, látta a fekete ruháját, amint eltünt a
+málnabokrok mögött és megint fölbukkant a lejtős úton.
+
+Különösnek találta Katica viselkedését, szinte sértőnek… Fölmegyek egy
+percre! – Azt is mondhatta volna: nincs kedve velem jönni?
+
+Egy ujságot vett ki a zsebéből és férfi-szokás szerint rosszkedvűen
+beletemetkezett. Ezt a lapot tegnap este vette, de elfelejtette
+megnézni.
+
+Egyszerre remegni kezdett az ujság a kezében, a ködfátyol mögött, mely a
+szemére borult, rajzani kezdtek a fekete betűk…
+
+Arató István tanár él… A halála híre megfoghatatlan tévedésből került
+forgalomba… Tifusza volt, az oltvavölgyi járványkórházban feküdt… Tegnap
+este a fővárosban járt, hogy személyesen megcáfolja a hamis hírt… Az
+éjjel megint visszautazott Oltvára… A felesége ma hajnalban utána
+utazott…
+
+Milka százados szeme Katicát kereste. Az éppen most ment föl a széles
+lépcsőn, most ért a Harkályvár oszlopos pitvara alá.
+
+Ott fönn egy halott várja! Ha kiáltana neki, még megállíthatná,
+visszatéríthetné…
+
+Nem kiáltott. Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, a
+zaklikovi zsibbadást… Magába süppedten, rettenetes egykedvüséggel ült a
+kocsiban és nézte, nézte, mint lép be a feketeruhás asszony egy zöld
+ajtón…
+
+Katóka belépett a zöld ajtón, végigment a folyosón, benyitott a
+nappaliba és átment a könyvtárba.
+
+Egy eleven lélekkel nem találkozott – nos, a derék Mikulástól ugyan
+ellophatnák az egész házat!
+
+Egy földig érő nagy tükör mellett suhant el, ott megpillantotta magát a
+fekete ruhájában és megijedt: Jézus, hogy meghízott megint! Neki dupla
+baj a hízás, az arca könnyen valami közönséges, ellenszenves kifejezést
+kap, – igazán tenni kellene valamit!
+
+A könyvtárban egyenesen a polchoz ment, ahol Arató-nagyapó füzetei
+sorakoztak. Az Arany Hegedűt azonban nem találta helyén.
+
+Ez bosszantó! Pedig biztosan tudta, hogy ő annak idején visszatette…
+
+Körülszaglászott, – óh, de jó szag van itt! Soha nem tudta kisütni, hogy
+mitől: de sehol a világon nem volt olyan jó szag, mint a Harkályvárban.
+
+Körülnézett, – a nagy tölgyfaasztalon egyéb írások közt egy kékfedelü
+thékát látott… Kezébe vette: nagyapó lendületes és cikornyás írása: Az
+Arany Hegedű.
+
+Találomra lapozott benne és gépies sietséggel olvasta:
+
+„Alvajáró királykisasszony künn ült a vizek partján és megszólaltatta
+arany hegedűjét.
+
+„Ekkor egy szürke hajó jött a vizen és a hajóból egy szürke asszony
+lépett partra.
+
+„A szürke asszony így szólott a királyleányhoz: Ismersz-e, Alvajáró?
+
+„A királyleány megijedt, mert az asszony hangja úgy kongott, mintha mély
+pincéből szólna.
+
+„A szürke asszony megint szólott: Ha nem ismersz még, Alvajáró, meg
+fogsz ismerni, mert ezentúl mindig veled maradok…“
+
+A mesekút még tovább folydogált volna, Katalin figyelme azonban már
+másfelé kalandozott: a szeme egy kék, finom füstkarikán függött, amely
+csöndes billenésekkel keresve az egyensúlyt, lebegett a függőlámpa
+alatt.
+
+Égő cigaretta feküdt a bronzcsésze szélén… István szokott ilyen
+cigarettát szívni, félig titokban olykor Katóka is.
+
+Halálos csönd volt köröskörül, az asszony szíve hangosan és szakgatottan
+vert…
+
+Egészen biztos: még valaki van a szobában! Talán elbújt a függönyök
+mögött, vagy a szekrény mellett lapul, gonosz kárörömmel leselkedik, – a
+következő pillanatban elő fog ugrani, vagy egy ismerős hang, amely
+szándékosan elváltoztatja magát, megszólal valamelyik sarokból: Kata –
+Kató – Katóka!
+
+De azután végigsimított az arcán – gyerekség! Megijedni egy égő
+cigarettától! Kata, Kató – tán homo sapiens volnál, vagy mi?!
+
+Összeszedte magát és nagy energiával kutatni kezdett a könyvtárban…
+Minden sarokba benézett, – de sehol semmi!
+
+A kandalló párkányán kerek kis bronzkeret állott, azelőtt Katóka
+leánykori arcképe volt a keretben, de most Arató Palkó arca mosolygott
+ki belőle különös szomorúsággal… Ki cserélte el a képeket? Mért tette?
+
+A tekintete az íróasztalra esett és ekkor hófehér lett az arca… Félig
+teliírt papirlap, – az utolsó sorban még nedvesen fénylik a ténta… Az ő
+írása, Istváné!
+
+Odalépett, ráhajolt, meredt szemmel nézte. A lap fején:
+Mikroorganizmusok, kétszer aláhúzva. Alatta latin számok, fejezetcímek.
+Egy könyv első terve.
+
+Igen, mindig azt mondta, ezt a könyvet meg kell még írnia. Sokszor bele
+akart fogni, de nem haladt a munka, tréfásan panaszkodott is, hogy a
+házasélet ellustította…
+
+Most belefogott!
+
+Katóka szíve úgy fájt, mint akkor éjjel, mikor a régi Belvárosban
+kereste a meghalt urát.
+
+Most megint kereste, végig a szobákon. Az ebédlőbe lépett.
+
+Már közel volt hozzá, hogy türelmetlenül fölsírjon, hogy elkiáltsa
+magát: István, hát ne bujkáljon, – én vagyok, Katóka!
+
+De aztán hirtelen szoborrá dermedt, arccal a veranda-ajtónak fordulva.
+
+Emberek voltak künn, az Oltvára nyíló erkélyen.
+
+Az ebédlő homályos volt, Katóka az üvegajtó selyemfüggönyén keresztül
+figyelte őket, mintha fénylő fehér ködben ülnének.
+
+A fölkelő nap fényében meglátta őt, az ő urát.
+
+Péterke is ott volt.
+
+És egy nő – Ember Mária! – egy kis fiút tartott ölében, azt oktatta,
+hogyan fogja a kanalat… Amint mosolyogva föléje hajolt, egészen olyan
+volt, mint képmása az oltvai nagytemplomban.
+
+Kié volt az a gyerek? Olyan erős volt, mint egy kis bikaborjú, a
+szemében ötven eljövendő nemzedék életereje csillogott…
+
+Katóka megindultan kereste arcán a családi hasonlatosságot – kié volt az
+a gyerek?
+
+Még valaki volt ott: Kántor kutya. Mária mellett állott, fejét a térdére
+tette és komoly figyelemmel nézte, hogyan tanul enni a gyerek… Őt nagyon
+érdekelte minden, ami az evési szakmába vágott.
+
+Katónak különös ötlete támadt.
+
+Ő, Gráczián Kata, a kis iskolakerülő, belopta magát egy idegen házba, a
+híres Arató-házba, ott vakmerően sorra járta a szobákat és most meglesi
+a családi reggelit.
+
+Hogy ő volna Arató István felesége? Haha! Egyszer már egy főherceg is
+volt az ura, egyszer meg egy angol miniszter… Neki voltak ilyen fura
+álomkalandjai.
+
+De azok odakünn az erkélyen nem ismerték őt, ő sem azokat. Azok
+összetartoztak, közös gondolatok és közös fájdalmak családi bélyeget
+nyomtak az arcukra.
+
+Katóka nem ismerte a gondolataikat és semmit sem tudott a fájdalmaikról.
+
+Olyan idegennek érezte magát itt, mint soha életében sehol másutt.
+
+Ebben a pillanatban Kántor kutya fölemelte a fejét és halkan morogni
+kezdett az ajtó felé… Idegent szimatolt!
+
+Nem, Katóka nem akarta, hogy meglássák a gyászruhájában… El innen,
+gyorsan el!
+
+Lábujjhegyen visszasurrant a nappaliba, ki a folyosóra, – előrehajolva,
+a ruháját összefogva, le a kertbe…
+
+Senki sem látta, csak egy nagyfejű rigó szaladt ijedt csörrenéssel a
+málnabokrok alá.
+
+Már közel volt a kiskapuhoz, akkor hirtelen eszébe jutott ő, aki odakünn
+várakozik: Milka százados.
+
+Azzal most már mi lesz? Annak valamit mondani kell… Mit mondjon neki?
+
+Megállott a málnabokrok közt, ott senki sem látta, kissé rendbehozta a
+ruháját és a gondolatait.
+
+Sírjon vagy nevessen, tagadjon le mindent, vagy mondjon el némely
+dolgokat?
+
+Legyen jéghideg a megvetéstől, lángoljon a fölháborodástól, reszkessen a
+fájdalomtól?
+
+Lépdeljen büszkén vagy megtörten, beszéljen félvállról, vagy legyen erős
+nő, erős a szerelmében: lássa, drágám, ezt magáért tettem, ezt magáért
+viselem, de nem bánom, örülök, legalább látja, a magáé vagyok…
+
+A szép Zolky leánya ott állott a málnabokrok közt és sebes kapkodással
+vette sorra lelki ruhatárának egyes darabjait, kezébe vette, megnézte,
+megint visszadobta a különböző Katákat, Katókat, Katókákat, Katalinokat
+és Katicákat, hogy melyiket vegye magára erre az alkalomra.
+
+Miközben szemlét tartott önmaga fölött, az arcán, – mint alig
+észrevehető ködös áramlások a tenger tükre alatt, – ellentétes
+kifejezések váltakoztak: az öröm, a félelem, a szerelem, a szűzies
+szigorúság, a vágy és a lemondás halkan jelzett kifejezése.
+
+Odalenn az úton még mindig vonultak a katonák.
+
+A harmatosan tündöklő nyári reggelen egy szomorú, szép katonadal
+hangzott föl:
+
+  Édesanyám rózsafája,
+  Én voltam a legszebb ága…
+
+VÉGE
+
+
+
+
+TARTALOM
+
+  Felhők  5
+  Katalin  15
+  Valaha vagy soha  33
+  A hegedűs királyleány  48
+  Zaklikov  60
+  Goldmark Suite-je  72
+  A szfinksz és a nő  83
+  Az Aratók  91
+  Tavasz a kórházban  105
+  Talita Kumi  117
+  Katica  126
+  Kántor az eb  138
+  Az asszony, a forróláz és a kozák  153
+  A vágyak szigetén  166
+  Bikaölő  179
+  A vonuló felhők fölött  189
+  Álarcos Mária  202
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75819 ***
diff --git a/75819-h/75819-h.htm b/75819-h/75819-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..1939624
--- /dev/null
+++ b/75819-h/75819-h.htm
@@ -0,0 +1,6033 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Az arany hegedű by Ferenc Herczeg | Project
+Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+hr.tb {width: 25%;}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.right {
+ text-align: right;
+ margin-right: 1.5em;
+}
+
+em.gesperrt {
+ font-style: normal;
+/*  font-weight: normal; */
+ letter-spacing: 0.2em;
+ padding-left: 0.2em;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.poem {
+/* margin-left: 1.5em; */
+/* width: 90%; */
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.figcenter, .figcenter img {
+ max-width: 100%;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.poem span.i4 {
+ display: block;
+ margin-left: 2em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+/*  text-indent: 0; */
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75819 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=
+"" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption">AZ ARANY HEGEDŰ</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<h1>AZ ARANY HEGEDŰ</h1>
+<p class="center"><span class="caption">REGÉNY IRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">HERCZEG
+FERENC</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+BPEST</span></p>
+<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk</i></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">Budapesti Hirlap
+nyomdája – 14489</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Felhők</h2>
+</div>
+<p>A királyi palota barokkupolái feketén és súlyosan sorakoztak az
+ég alján, mint az útra kész elefántkaraván.</p>
+<p>A budai várhegy fölött széles, aranysárga tűzfolyam ömlött végig
+az alkonyi égen. A tűzfolyamon sötétkék felhőgályák vonúltak föl.
+Némán és komoran, alattomos sietséggel vitorláztak egymás nyomában.
+A fedélzeten bikaszarvú, oroszlánsörényű felhőemberek kuporodtak.
+Vajjon miféle vészes rakományt hoztak?</p>
+<p>A tanár a Dunára nyíló széles ablakban állott és a vajudó
+felhőket nézte.</p>
+<p>Egyszerre megint visszaemlékezett arra, amire már régóta nem
+gondolt: hogy őt gyerekkorában valami különös, szinte személyes
+viszony fűzte az égen uszkáló felhőkhöz.</p>
+<p>Hajdanában a felhők voltak az ő játszótársai, mint az ég
+angyalai az árva gyerekéi. A képzelete addig gyúrta, formálta őket,
+míg fehér asszonyokká, furcsa törpékké, aranyhasú sárkányokká,
+emberfejű paripákká nem lettek. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p>
+<p>Voltak neki jóbarátai és voltak ádáz ellenségei az égen. A
+szelid felhőasszonyok mosolyogva köszöntötték a kisfiút, ha
+meglátták a szülei ház kertjében, a törpék gonoszul fintorgatták le
+rá a pofájukat.</p>
+<p>De később is, küzdelmes ifjúságában, ha föléje akart emelkedni
+az élet porkörének és izzadtságszagának, garabonciás módjára
+megnyergelte a felhőket. A ragyogó végtelenségben áramló természeti
+erők titokzatos képe egy-kettőre fölemelte őt oda, ahonnan derűs
+közömbösséggel nézhette a lenn nyüzsgő liliputiak vásárát.</p>
+<p>A tűzfolyamot időközben már egészen ellepték a fekete gályák.
+Vajjon miféle rakománnyal terhesek? Lehet, hogy egy új végzetet
+hoznak az emberiségnek.</p>
+<p>Nagy messziségből halk, egészen halk, mély zengésű hördülés
+hallatszott. Éhes felhőoroszlánok követelő szava. A Dunapart
+palotái meglapulva néztek farkasszemet a közeledő
+veszedelemmel.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A tanár háta mögött, a nagy függőlámpa fénykörében, az asszony
+beszélgetett két kis sógorával. Békés és bájos családi kép
+volt.</p>
+<p>Katalin egy macskakölyköt tartott ölében. Ebben a házban, ahol
+nem volt gyermek, szerették az állatot és a virágot. A cica
+villámgyors mozdulatokkal viaskodott az asszony illatos kezével,
+olykor szeliden megharapta rózsás ujját.</p>
+<p>A kandalló mellett nagy fehér kutya feküdt elnyujtózva. Alvást
+színlelt, de azért irigyen szemmel tartotta a cicát, amelynek
+viselkedését egyenesen botrányosnak találhatta.</p>
+<p>A két fiú egyenruhában volt – ők most szolgálták <span class=
+"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> önkéntes
+évüket, – jelenleg éppen kaszárnyai kalandokkal mulattatták
+sógornőjüket.</p>
+<p>– Himmelreich önkéntes házi telefont hozott édesapja gyárából és
+azt fölszerelte az őrszobában, – mesélte Palkó káplár.</p>
+<p>– Ne mondjad! És minek a telefon? – kérdezte Kata, mintha az
+eset roppantul érdekelné.</p>
+<p>Péter káplár furfangosan nevetett.</p>
+<p>– Arra kell, hogy figyelmeztessék az osztályt, ha Milka százados
+belép a kapun.</p>
+<p>– No nézd! – mosolygott a sógornő megértően.</p>
+<p>– A százados úr persze észrevette a telefont, rapportra rendelte
+az egész társaságot és mindenkit lecsukatott…</p>
+<p>– De mi nem adtuk ám be a derekunkat, – kapta el a szót a másik
+fiú, – mi fényjelzést adtunk az osztálynak…</p>
+<p>– Fényjelzést? – csodálkozott Katalin.</p>
+<p>– Igen, egy villamos lámpával, amit Himmelreich hozott… Sárkány
+Guszti tudja a Morse-jeleket… De Milka százados ezt is megtudta és
+megint lecsukatta az egész társaságot…</p>
+<p>– A százados csomót keres minden kákán, – mondta Pál, örvendve a
+népies szólásnak.</p>
+<p>– A múlt héten megtudta az álarcos bálunkat is, – folytatta
+Péter.</p>
+<p>– Hajhaj! Hát álarcosbál is volt a kaszárnyában? – érdeklődött a
+sógornő.</p>
+<p>– Igen, az önkéntesek hálótermében. Robek Kornél kimaszkírozta
+magát Milka századosnak és lóháton díszszemlét tartott az
+osztállyal.</p>
+<p>– Ki volt a ló? – kérdezte Kata.</p>
+<p>– Én, – vallotta be Palkó szerényen. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p>
+<p>– Egypár bundás is feljött a földszintről, azok kifordították az
+egyenruhájukat és kócbajuszt ragasztottak… Azt hitték, lesz
+innivaló. A mulatság vége nagy pokróccsata volt. Persze, ennek is
+becsukás lett a vége.</p>
+<p>– Mondok valamit, – szólt Pál káplár ravasz arccal, – de ez még
+titok, mert szigorúan tilos: holnap teát főzünk a hálóban.</p>
+<p>– Gyerekek, – mondta Kata, – fogadjunk, hogy én már tudom a
+teaestély végét. Milka százados le fogja csukatni az egész
+zsúrtársaságot. Hiszen ez már olyan, mint a skót balladákban a
+refrén.</p>
+<p>A két fiú kiábrándultan mosolygott, Péter a kezével legyintett.
+Most egyszerre megértették – hiszen ők eszes fiúk voltak, – hogy
+milyen éretlenek ők tulajdonképpen.</p>
+<p>Az egész fecsegés különben csak arra való volt, hogy jobban
+teljék az idő. Péter, Pál és Kata sógornő esze másutt járt, ott,
+ahol a hallgatag tanáré. Valami rettenetes izgalom erjedt a
+szívükben, ugyanaz az izgalom, melynek magját az idő elvetette már
+egész Európában.</p>
+<p>– Miféle vadállat az a Milka százados? – kérdezte rövid
+hallgatás után Katalin.</p>
+<p>A fiúk csodálatosképpen védelmükbe vették a kaszárnyarémet.</p>
+<p>– Nem érti a tréfát, az már szent igaz, de jó katona, ideális
+katona.</p>
+<p>– Vasember! A fél kezével fölemel egy bakát, bornyústul,
+mannlicherestül! – mondta Pál áhítattal.</p>
+<p>– Geniális ember! – toldotta meg Péter a rajongás hangján.
+<span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
+"Page_9">-9-</a></span></p>
+<p>– Azért, mert fölemeli a bakát és a bornyút? – kérdezte
+Katalin.</p>
+<p>– Geniális muzsikus. Mesésen gordonkázik. Mikor terepfölvételt
+csináltunk, egy budai korcsmában ebédeltünk, ott zongora is volt…
+Zongorázni is tud. És nem cigányosan, hanem Beethovent, Bachot,
+Wagnert, mindent…</p>
+<p>Mikor már itt tartott a társalgás, Katalin egy kulcsra járó
+dobozból három töltött csokoládét vett elő. Komoly arccal kettőt
+odaadott a fiúknak, egyet megtartott magának. Mély csendesség lett,
+amint áhítatos gonddal hámozni kezdték a sztaniolt, mert a
+nyalánkságot mind a hárman imádták.</p>
+<p>A fehér kutya fölkelt a kandalló mellől, érdeklődve, de tempósan
+az asszonyához lépett és térdére tette okos nagy fejét. Szalonebbé
+átkefélt parasztkuvasz volt, a Kántor névre hallgatott, talán
+azért, mert falusi szokás szerint meg szokta énekelni a teli
+holdat.</p>
+<p>Komolyan és figyelmesen nézte, mit művel Katalin, (nagyon
+érdekelte minden, ami összefüggésben volt az evéssel,) közbe
+bizalmatlan, sőt rosszaló pillantásokat vetett a ficánkodó cicára
+is. Az pedig megszeppent és hirtelen iramodással az asszony hóna
+alá menekült. Egészen eltünt a házi kimono kék selymében, csak a
+kerek kis feje látszott ki, amint ijedten és mégis hihetetlen
+impertinenciával farkasszemet nézett Kántorral. A kuvasz annyira
+szemérmetlennek találta a viselkedését, hogy bosszúsan
+elvakkantotta magát.</p>
+<p>A három gyermek – hisz Kata csak négy esztendővel volt öregebb
+az ikreknél – ezen úgy elkezdett kacagni, hogy a jókedvük odacsalta
+a tanárt is.</p>
+<p>A fiúk egy gyors pillantást váltottak egymással: megkérdezzük
+tőle? – Eddig nem merték háborgatni <span class="pagenum"><a name=
+"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> gondolataiba merült
+bátyjukat, de most a nyelvükre kivánkozott, ami a szívüket nyomta
+és ami jobban izgatta és érdekelte őket a kis macskánál és Kántor
+kutyánál, sőt jobban még a töltött csokoládénál is.</p>
+<p>Lesz-e háború? A háború hetek óta ott függött a szivek fölött,
+mint a zivatar a város háztetői fölött.</p>
+<p>Péter igen nagyon félt, hogy „megint csak mi leszünk az
+okosabbak“, ami Pál nézete szerint „nagy kárára volna a monarchia
+tekintélyének“.</p>
+<p>Ők ketten már hetek óta olyan epedő türelmetlenséggel várták a
+hadüzenetet, mint gyerekkorukban a karácsonyestét és egyáltalában
+mindent, ami új és szokatlan, ami meglepetésekkel, felfordulással
+és izgalmakkal jár. És valljuk meg: háborúpártivá tette az ikreket
+az a sejtelmük is, hogy az ágyúk dörgése kellemesen félbe fogja
+szakítani a tanulást az önkéntesi iskolában.</p>
+<p>De mielőtt még kimagyarázhatták volna magukat, egy felsőbb
+hatalom kért szót: a zivatar.</p>
+<p>Olyan rettenetes égzengés támadt, hogy a ház megrendült
+alapjaiban. Gyémántos villámkardok százai szabdalták a fekete
+éjszakát és harsogó özönvíz szakadt a háború forró lázában álmodozó
+város nyakába.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Néhány szót az ikrekről. Mert Péter és Pál ikrek. Féltestvérei a
+tanárnak – nekik más édesanyjuk volt – és tizenöt esztendővel
+fiatalabbak a bátyjuknál.</p>
+<p>Igen hasonlítanak egymáshoz. Ha valamelyiküket külön kapja az
+ember, akkor nem könnyű kisütni, hogy Péterrel vagy Pállal van-e
+dolga, ha azonban együtt vannak, akkor szembetünő, hogy Péter
+valamivel izmosabb, barnább és komolyabb, Pál pedig egy
+szikrányival <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span> leányosabb, mozgékonyabb és éretlenebb
+is, mint a másik.</p>
+<p>Nem tudnak ellenni egymás nélkül, bár állandó torzsalkodás
+folyik köztük. Ha Pál valami sületlenséget mond, akkor Péter
+lesujtó pillantása arcába kergeti a vért; ha meg Péter kissé
+nagyképűen viselkedik, ami olykor ugyancsak megesik, akkor Pál
+pukkadozik a nevetéstől, ami viszont Péter arcára festi a szégyen
+biborát. Szóval ők ketten igen jól kiegészítik egymást.</p>
+<p>Különben feltünően csinos fiúk. Két karcsú Cherubin. A
+természetes kecsességük azonban még némi vizslakölyök-esetlenséggel
+párosul. Alapjában véve igen szerény fiúk, de mivel néhanapján
+attól félnek, hogy valaki mulyáknak tarthatná őket, tehát a
+szerénységük olykor minden bevezetés és átmenet nélkül hajmeresztő
+vakmerőségbe csap át. A viselkedésük így igen különös vegyüléke a
+szerzetesnövendék és Bussy d’Amboise modorának.</p>
+<p>A szemük egészen egyforma: nagy, lelkesen ragyogó, tiszta
+gyermekszem. Ez a két szempár állandóan meleg hódolattal mosolyogja
+körül a sógornőt, akibe a két önkéntes, anélkül, hogy maga is
+sejtené, a férfiasság első tavaszi zsendülésével beleszeretett.</p>
+<p>Ez az érzés kimondhatatlanul gyöngéden és édesen muzsikál a
+vérükben és lehelletszerűen finomszövésű csipkeszőnyegként borul
+Katalin asszony keskeny lába elé.</p>
+<p>A tanár, aki minden emberi dologban fatálisan éleslátó, oda is
+ellát, ahová sohasem néz és jobban megérti ezt a különös dolgot,
+mint akár Katalin, akár maguk az ikrek, de nem tartja szükségesnek,
+hogy beszéljen róla. Vannak gyöngéd, opálfényű tengeri <span class=
+"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> állatkák,
+amelyek szomorú és rút halált szenvednek, ha hozzájuk nyul az
+ember.</p>
+<p>A sógornőjükért csak rajonganak, de a bátyjukat szinte már
+istenítik az ikrek. Ami jóban részük volt eddigi életükben, azt
+körülbelül mind a tanárnak köszönhetik. Amióta Arató István, a
+járványos betegségekről kiadott híres tanulmányaival, megnyerte a
+Nobel-díjat, azóta a fiúk szemében a szellem birodalmának királyi
+trónusán ül. Ők maguk a rokonság révén, egyelőre hercegi méltóságra
+emelnek igényt.</p>
+<p>Szóval, minden jól volna úgy, ahogy van: István bácsi a világ
+legkülönb embere, Katalin a földkerekség legfinomabb sógornője, a
+fehér kutya igen derék állat, a kis macska, mely Kata ölében
+hentereg, roppantul helyes cica, és egyáltalában, élni és nevetni
+igen kellemes foglalkozás.</p>
+<p>Minden jól volna úgy, ahogy van, csak az a bizonyos nyomás
+enyhülne már az emberek szivén…</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A szél üvöltésén, a mennydörgés és a vízcsobogás lármáján valami
+érces hang akart keresztül furakodni. A zivatar dörgése tízszer is
+elnyelte, de éles zengésével újra és újra keresztül ásta magát,
+előbukkant az éjszakából, mint a mesebeli gödölyék a farkas
+gyomrából.</p>
+<p>Az ikrek fülelni kezdtek. Egy ezerszer hallott, ősrégi és mégis
+új, meglepő, álomszerűen idegen, mély, súlyos és fájdalmas zengésű
+szó remegtette meg és nyügözte le a várost: Háború!</p>
+<p>Fekete embertömeg szaladt végig a Dunasoron, a vízben gázolva, a
+szélviharral viaskodva, mintha maga is alkotórésze volna a
+zivatarnak. <span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span></p>
+<p>Rézkürtök harsogása, rekedt ordítozás kelt versenyre az
+égzengéssel.</p>
+<p>Az ikrek villogó szemmel néztek össze, majd felpattantak és
+kirohantak a nyitott erkélyajtón.</p>
+<p>Odalenn a katonazenekar a Rákóczi-indulót játszotta. A
+vérforraló hangok kevélyen, panaszosan és fenyegetően üvöltöttek a
+harsogó éjszakában, fölverve az ázott házfalak visszhangját. Ez a
+magyarság igazi himnusza! Vad és szomorú hangjai mellett hány
+kétségbeesett attak tört már össze a kemény kőfalon, mely
+rabságában tartja ezt az országot!</p>
+<p>Az induló szól és a fölkavart levegőben, mint delfinek a
+hajócsapásban, sápadt árnyéklégiók úsznak: a fejedelem kurucai, a
+vörössapkások és mind ők, a dicsőséges legyőzöttek, akik Rákóczi
+zenekísérete mellett mentek a halálba.</p>
+<p>Éljen a háború! Valami imponáló vadság és makacsság volt ebben a
+tüntetésben, amelynek tűzével nem bírt sem a szélvész, sem az
+özönvíz.</p>
+<p>A háború! A békében felnőtt nemzedék tegnap még nem értette meg,
+nem is hitt benne. De most, midőn súlyos góliát-lépésekkel
+csörömpölt végig az utcán, most minden ablak és minden szív
+megnyílt előtte, az emberek fölismerték és mámoros ujjongással
+köszöntötték. Ezer esztendős csatamezők gyepe alatt korhadó ősök
+vére pezsdült meg az emberek ereiben.</p>
+<p>A háború! Az ikrek eszeveszetten táncoltak és rikoltoztak künn
+az erkélyen, a szakadó esőben. Katalin pedig lázas sietséggel
+összeszedett minden virágot, ami a szobában volt, és kiszórta az
+ablakon, a tüntető tömeg fejére, a bevonuló háború vaspatkós lába
+elé.</p>
+<p>A zene elvonult, beleolvadt a tomboló orkánba és a fiúk bőrig
+ázottan polkáztak be az erkélyről. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span></p>
+<p>– Hamar, hamar! A kaszárnyába! Készülődni kell! Éles töltést
+kapunk! Holnap indulunk! Talán még az éjjel!</p>
+<p>Lángoltak és ragyogtak, boldogak és szépek voltak.
+Elsiettek.</p>
+<p>Most már tudta István, hogy miféle rakományt hoztak az égen úszó
+felhőgályák. Új végzetet hoztak az emberiségnek. Egynéhány embernek
+hírt és dicsőséget, ezreknek gazdagságot, százezreknek halált,
+millióknak gyászt és szenvedést. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Katalin</h2>
+</div>
+<p>A zivatar elvonult és éjszakára elcsendesedett a város is. Sok
+fiatal asszony még álmában is görcsösen fogta a katonaköteles
+urának kezét, de kívül az utcán erélyesen kilépő szöges talpak
+csattantak meg, olykor pedig duhaj nótázás hallatszott: a helyőrség
+legényei rajzottak a városban, a hadüzenet következtében
+megnövekedett önérzettel.</p>
+<p>A budai hegyek fölött hosszan elnyúló, sápadt felhők pihentek
+mozdulatlanul a holdfényben; az ember azt hihette volna, hogy az
+égiháború halottjai.</p>
+<p>Arató hálószobája elsötétedett, a tanár ágyában feküdt, midőn
+Katalin megjelent a küszöbön.</p>
+<p>A kecses árnyékképe mögött világos volt a másik háló. Kék
+bársonyfészek volt az asszonyé, a lámpa fénye is kék selymen
+szűrődött keresztül, miért is a szoba kissé hűvös és méla benyomást
+tett, akár a hableány kristálybarlangja.</p>
+<p>Katalin tétován állott az ajtóban.</p>
+<p>– Nem alszom, – biztatta az ura.</p>
+<p>A selyemkimono megsuhant és az asszony odaült <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> az ágy
+szélére. Rögtön utána parányi gombolyag galopozott be a világító
+ajtókereten; Katalin kis macskája volt, mely púpos háttal és
+fölnyujtott farkkal iramodott az asszony nyomában.</p>
+<p>Katalin jóideig hallgatagon ült, majd halkan és panaszosan
+mondta:</p>
+<p>– Nagyon szomorú vagyok.</p>
+<p>A háborús mámorra már elkövetkezett a kijózanodás… Amióta
+asszony volt, annyira elszokott minden szenvedéstől, hogy ez úgy
+hatott reá, mint valami nagy igazságtalanság.</p>
+<p>– Szomorú vagyok, félek attól, ami jönni fog… Eddig olyan jó
+volt élni! Most tudom csak, hogy milyen jó volt! De most már úgy
+érzem magamat, mintha egy rettenetes kéz leemelte volna fejem
+fölött a háztetőt…</p>
+<p>Egy forró könnycsepp hullott Arató István nyakára. Lám, ez tehát
+komoly? Magához ölelte a feleségét. A gyöngyvirágszagú kimonó
+vékony selymén keresztül érezte ifjú szívének dobogását.</p>
+<p>– Tudja, mit kellene tenni? – susogta az asszony. – Hazamenni a
+Harkályvárba, összebújni és aludni és ki nem jönni többet, míg
+véget nem ér a háború.</p>
+<p>Ezt a mesélő gyermek hangján mondta.</p>
+<p>Harkályvárnak nevezték az ő oltvai házukat, ahol házaséletük
+első hónapjait töltötték.</p>
+<p>István lecsókolta a felesége könnyeit. Eddig még sohasem látta
+sírni – de igen, egyszer, de akkor is a boldogságtól – és az
+asszonyi könnyek most hulló szikraesőként égették a szívét.</p>
+<p>Hát igaz, eddig nyár volt és a közös útjok virágos kerteken
+kanyarodott végig. Tegnapról mára ősz <span class=
+"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> lett. És
+mi lesz holnap? Holnap talán már havas pusztákon fogunk járni.</p>
+<p>– Okosnak kell lenni, Kató, okosnak és bátornak…</p>
+<p>Katalin dacosan rázta meg a fejét.</p>
+<p>– Könnyű maguknak, könnyű a férfiaknak! A férfiaknak a háború
+egy vad sport… Aki elesik, az ottmarad és nincs tovább. De aki
+itthon marad, de az asszony –!</p>
+<p>– Igazad lehet, a háború tulajdonképpen az asszonyszívek
+csatája, – mondta elgondolkozva a tanár. – Minden katonát, aki a
+harctérre megy, egy anya, egy feleség szíve kíséri. És minden
+golyó, amely talál, egy asszonyt sebez meg. Elgondolni is
+rettenetes, hogy milyen tömege a fájdalomnak fog itt
+fölhalmozódni!</p>
+<p>Ezzel ugyan nem vigasztalta meg Katalint…</p>
+<p>– Dehát az élet nem majális, – folytatta István, – te pedig,
+hál’ Istennek, nem vagy afféle ruhás baba, hanem homo sapiens.
+Nemcsak a nemesség, az értelem is kötelez… És minden anyától lett
+embernek, legyen him vagy nőstényke, az a kötelessége, hogy
+tisztességgel viselje el az élet bajait és hogy méltósággal nézzen
+szemébe az elkerülhetetlen végnek, a halálnak.</p>
+<p>A halál! Katalin megborzongott… Nem, a halál gondolatával ő
+sohasem fog megbékülni, a halált ő sohasem fogja megérteni. Ha arra
+gondolt, hogy ő, Katalin, egyszer ott fog feküdni, mereven és
+hidegen, égő viaszgyertyák közt a koporsóban, akkor sírni és
+sikoltozni tudott volna, akkor úgy érezte, hogy az egész életnek
+semmi értéke és semmi értelme nincs.</p>
+<p>Katalin hirtelen átölelte István nyakát és odaszorította nedves
+és forró kis arcát az uráéhoz.</p>
+<p>A tanár ekkor egy kis fájdalmat érzett a mellén, az aranyérem
+szorította, mit felesége a nyakában hordott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> A régi
+érmet, amely az asszony védőszentjét, alexandriai Szent Katalint
+ábrázolta, még leánykorában ajándékozta neki.</p>
+<p>– És maga – maga mit fog csinálni? – kérdezte az asszony.</p>
+<p>Arató megértette a kérdést, de jó ideig nem válaszolt. Katalin
+karjának szorítása azonban mind görcsösebb lett.</p>
+<p>– Holnap fogom megtudni, hogy mikor kell bevonúlnom, – mondta
+később Arató.</p>
+<p>A nyomás a nyakán hirtelen engedett. Ijedt csendesség lett a
+szobában.</p>
+<p>– De hiszen magának nem kell bevonúlnia! – tört ki Katalin. –
+Maga egyetemi tanár – csak egy szavába kerül és fölmentik!</p>
+<p>– Abban állapodtam meg a miniszterrel, hogy felügyelője leszek a
+határszéli járványkórházaknak. Ott talán hasznomat vehetik.</p>
+<p>Katalin egyébként magázni szokta az urát, de most tegezte,
+miközben panaszosan mondta:</p>
+<p>– El akarsz hagyni? Amióta a tied vagyok, egy napig sem voltam
+még magamra.</p>
+<p>A tanár megsímogatta az arcát.</p>
+<p>– Kata, Kató, hát nem szégyelled magadat? Ilyen komoly időkben
+nem illik, hogy akkora kázust csináljunk magunkból.</p>
+<p>Katalin némán ült az ágy szélén. Az agya azonban erős munkában
+volt. Végül odahajolt az urához és különös, szinte kárörvendő
+hangon mondta:</p>
+<p>– István, nekem van ám valamim!</p>
+<p>– Micsodád van?</p>
+<p>– Mérgem van. <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span></p>
+<p>– Mérged? Miféle mérged?</p>
+<p>– Jó, finom mérgem, – gyorsan és biztosan ölő, fájdalom nélkül
+ölő.</p>
+<p>– Minek az neked? És hol szerezted?</p>
+<p>– Loptam – a laboratoriumból… És azt előre is mondom: hiába
+követeled vissza, nem adom! És megtalálni sem fogod soha, olyan jó
+helyen rejtegetem!</p>
+<p>– Dehát mit jelent ez? Minek neked a méreg?</p>
+<p>– Azt jelenti: ha te meghalsz, én utánad megyek!</p>
+<p>– Kata! – korholta bosszúsan, de alapjában véve meghatottan a
+tanár, – miféle gyerekes beszéd ez?</p>
+<p>Az asszony fölemelte jobbik karját, amelyről lecsúszott a bő
+ruhaujja, úgy, hogy a karcsú karja fehéren világított a
+félhomályban.</p>
+<p>– Utánad megyek, Isten engem úgy segéljen!</p>
+<p>A tanár ijedelme láthatólag örömet szerzett az asszonynak.
+Ragyogott és lángolt a jókedvtől, amint boldog ficánkodással
+odavetette magát melléje.</p>
+<p>– Megesküdtem, most már rendben vagyunk, barátom.</p>
+<p>– Csakhogy az ilyen gyerekes esküdözéseket nem könyvelik ám el a
+mennyországban!</p>
+<p>– Hát nem te mondtad: tisztességgel viselni az élet bajait és
+méltósággal szembenézni a halállal? Hát nem te mondtad?</p>
+<p>– Az a halál, amelyről te beszélsz, nem méltó Arató Istvánnéhoz;
+az öngyilkosság a zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.</p>
+<p>Katalin nem haragudott meg, hanem egészen közel bújt urához és
+forró susogással kérdezte:</p>
+<p>– Hát mondja: maga tudna nélkülem élni?</p>
+<p>Erre nem akart válaszolni a tanár, csak erősen magához
+<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span> szorította Katalint. Az pedig szárnyukra
+eresztette fantáziájának színes sólymait.</p>
+<p>– A mérget nem adom vissza… És hidd el, ha téged valami baj ér,
+akkor a legokosabb dolog, amit egyáltalában tehetek, ha utánad
+megyek… Nem is a fájdalom fog megölni, én egyszerűen csak azért
+fogok meghalni, mert nélküled semmi alapja, semmi célja és semmi
+jogosultsága az életemnek…</p>
+<p>Mint máskor gyakran, úgy most is elragadták és meghatották a
+saját szavai. Azt mondta:</p>
+<p>– Én csak azóta élek, amióta a tiéd vagyok és csak addig
+élhetek, amíg a tiéd maradhatok… Azt hiszem, egészen bátran
+visszaadhatnám a mérget, mert abban a percben, amikor te meghalsz,
+nekem méreg nélkül is végem lesz… Én a te árnyékod vagyok, melyet a
+te profilod vetített bele az életbe. Ha elalszik a fény, akkor nem
+kell az árnyékot külön megölni, magától is elmúlik.</p>
+<p>Remegett az indulattól, egészen megmámorosodott a saját
+szavaitól.</p>
+<p>– Nem is házasság, ami köztünk van, sokkal több annál, sokkal
+szentebb, mélyebb, szorosabb valami… – susogta elragadtatással. –
+Minket nemcsak pap esketett, minket a természet szánt egymásnak és
+az Úristen áldott meg…</p>
+<p>Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta a szavát.</p>
+<p>István mondani akart valamit, de az asszony a szájára
+tapasztotta kis tenyerét, hogy most ne beszéljen és édesen sírt
+tovább a nyakán.</p>
+<p>Azután hirtelen fölkelt. Érezte, hogy most már csak egy szót
+mondhat még, ami méltó ahhoz, amit már elmondott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p>
+<p>– Szeretlek! – suttogta és kiosont a szobából.</p>
+<p>István elgondolkozva bámult a sötétségbe.</p>
+<p>Egyszerre valami halk és szelid dorombolást hallott maga
+mellett. A Katalin kis macskája volt, amely gombolyaggá csavarodva
+feküdt a paplanon.</p>
+<p>– Kató! – kiáltotta a tanár, – itt felejtetted a macskádat!</p>
+<p>Katalin, akinek vetkőződése már előrehaladott stádiumban volt,
+egy vidám és meglepett kis sikoltást hallatott a szomszédból, majd
+a szobaleánynak csöngetett, hogy vigye ki a cicát.</p>
+<p>Közbe nevettek és így a hadüzenet napja elég vidáman
+végződött.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Volt valami igazság abban, ha Katalin azt mondta, hogy ő csak
+azóta él, amióta Arató felesége.</p>
+<p>Ő is Oltván, abban az erdélyi kis városban született, amelynek a
+honfoglalás óta Arató István volt a legnevezetesebb fia.</p>
+<p>Oltva ősrégi, zeg-zúgos, álmos és bájos fészek. A főutcáját
+árkádos régi házacskák szegélyezik.</p>
+<p>A sebesfolyású Oltva folyón átvezető fedett régi fahíd mellett
+áll a Gráczián-ház. Az öreg Gráczián – ifjabb éveiben némi szerepet
+vitt az oltvai takarékpénztár életében – a mi időnkben pufók,
+sárgaképű, dülledtszemű ember volt. Keveset beszélt, mindig fekete
+selyemsapkát viselt a fején és ritkán ment ki az utcára. A felesége
+nevetségesen hasonlított hozzá és elhízott árnyékként tett-vett a
+házban, amelyre örökké fülledt, szinte kisérteties csend
+borult.</p>
+<p>Ebben a házban nőtt fel Katalin. Az öreg Gráczián a nagyapja
+volt. A szüleit nem igen emlegette senki, ha <span class=
+"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> azonban
+történetesen mégis szóba került Kata édesanyja, akkor Grácziánné
+asszony sírva fakadt, ha meg Kata édesapját hozták szóba, akkor
+Gráczián uram azt mondta: a gazember!</p>
+<p>Katalin édesapja Zolky Elemér volt, a szép Zolky, a kolozsvári
+színház szerelmes színésze.</p>
+<p>A művész egyszer ott nyaralt Oltván, amelynek természeti
+szépségeit és klimáját valaki nagyon földicsérte előtte. Zolky jól
+érezte magát a városkában, de ebben a főérdem nem a klimáé, hanem
+Grácziánék Emilia leányáé volt.</p>
+<p>Emilia kisasszony akkoriban már nem volt egészen fiatal leányzó,
+a duzzadt és viruló szájával, a gyöngéd nézésű szemével, a gömbölyű
+termetével inkább asszony benyomását tette.</p>
+<p>Mondanom sem kell talán, hogy Emilia rajongott a művészetekért,
+hogy ügyesen festett, jól zongorázott, hogy szépen énekelte a Si
+vous n’avez rien à me dire-t és a Hét csillagból áll a göncöl
+szekeré-t, hogy emlékalbuma volt, amelyben a városban megforduló
+hírességek megörökítették a nevüket és hogy gőgös
+visszavonúltságban töltötte napjait, mivel az oltvai aranyifjúság
+képtelennek mutatta magát arra, hogy kövesse szellemének magasabb
+röptét.</p>
+<p>Zolky Elemér beírta nevét Emilia emlékkönyvébe. Többször is
+elment még a Gráczián-házba, később mindennapos vendég lett ott,
+végül már éjnek idején is látták a fahíd tájékán. Szóval, a baj
+megtörtént.</p>
+<p>A télen Gráczián uram Kolozsvárra utazott, hogy „komolyan
+beszéljen“ a művésszel. A művész azonban meglehetős alávalóan
+viselkedett. Hogy ő igazán nem érti, mit akarnak tőle, Emilia
+kisasszony elvégre nem iskolásleány már és tudhatta, mit csinál… Az
+<span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span> öreg úr birsalmaszínű arca ekkor
+céklavörös lett, szó nélkül sarkon fordult megint és hazautazott
+Oltvára.</p>
+<p>Áprilisban megszületett a gyermek, az anya azonban meghalt.
+Pedig a nagytapasztalatú asszonyság, aki az eseményeket intézte,
+éppen fordítva tervezte a dolgot…</p>
+<p>Mire kis Katóka három esztendős lett, a szép Zolky megint
+megfordult a városban. Valószínű, hogy megfeledkezett a régi
+kalandjáról, különben talán mégsem ment volna Oltvára
+vendégszerepelni.</p>
+<p>Valaki emlékeztette reá, hogy neki itt egy kisleánya van és a
+művész a színházi próba után, szokott szelességével, betoppant
+Grácziánékhoz.</p>
+<p>Mikor meglátta Katókát, letérdepelt előtte, megölelte, nevetett
+és sírt, miközben valódi könnyeket hullatott, majd bocsánatot kért
+Katókától és az egész világtól, és azt követelte, hogy a gyermek
+szólítsa őt apukának, mert, mint mondá, a vér nem válik vízzé… Azt
+is mondta, hogy most új korszaka kezdődik az ő életének.</p>
+<p>Este Bánk bánt játszotta, a babérkoszorút pedig, mit a nőegylet
+adatott föl a színpadra, kivitte a temetőbe, Emilia sírjára, miután
+előbb leszedte róla a selyemszalagot. Födetlen fővel állott a
+sírnál és azt mondta: Emiliám, drága, jó Emiliám!</p>
+<p>Az oltvaiak úgy találták, hogy ez kegyeletes, szép cselekedet
+volt, Zolky pedig azt mondta a kávéházban, hogy ezzel egy erkölcsi
+adósságot rótt le a megboldogulttal szemben.</p>
+<p>Másnap megint elment Grácziánékhoz és kijelentette, hogy a
+jövőben ő fog gondoskodni Katóka nevelésének költségeiről, ez neki
+nemcsak szent kötelessége, de apai joga is. Oly szívhezszólóan
+kért, könyörgött <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> és követelődzött, hogy végül is meg
+kellett vele egyezni húsz forint havi tartásdíjban.</p>
+<p>A művész másnap elutazott és elsején pontosan meg is küldte a
+húsz forintot. Két hónapig még rendesen fizetett, de azután megúnta
+a dolgot, abbahagyta és Gráczián uram sürgető leveleire sem
+hederített.</p>
+<p>Katóka nem látta többet édesapját. Később az arcát is
+tökéletesen elfelejtette; amire máig is élénken visszaemlékszik
+még, az egy aranygombos, égszínkék selyemmellény, amelyet a szép
+Zolky a látogatása alkalmával viselt.</p>
+<p>Az öreg Gráczián minden komolyabb ok nélkül olyasmit képzelt,
+hogy a világ állandóan szemmel tartja az ő családját és hogy
+tisztesség és fedhetlenség dolgában a Grácziánoknak fokozottabb
+kötelességeik vannak más közönséges halandóknál. Ezért Emilia
+leányának bűnbeesése annyira lesújtotta, hogy holta napjáig kerülte
+az embereket. Valóságos kriptaéletet élt a vén feleségével együtt
+és Katóka lett a kripta harmadik lakója.</p>
+<p>Az öreg úr titokban azt remélte, hogy a jó Isten idejében
+magához veszi majd a kis árvát. Mivel azonban a jó Istennek
+láthatólag más egyéb tervei voltak Katókával, Gráczián uram
+melanchóliája elkeseredéssé fajúlt.</p>
+<p>Annyit mégis elvárhatott volna, hogy a kisleány alázatos és
+mintegy bűnbánó magaviseletével igyekezzék enyhíteni
+exisztenciájának szégyenét. Katóka azonban úgy viselkedett, mintha
+a szénája legjobb rendben volna.</p>
+<p>Ha a lépcsőn ugrándozott, vagy ha sohasem hallott nótákat dudolt
+az udvaron, akkor Gráczián szemrehányóan nézett a feleségére.
+Hallod ezt, hallod? <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
+"Page_25">-25-</a></span></p>
+<p>Ha kis Kató tarka pántlikát kötött a vékony varkocsára, akkor
+nagyapó fájdalmasan fölmordult: Még ezt is?</p>
+<p>És mikor a kisleány egy nap kijelentette, hogy szeretne táncolni
+tanulni, táncolni, mint a többi kisleány: az öreg úr nem talált a
+fölháborodása számára méltóbb kifejezést, mint hogy elkezdett
+rémesen hahotázni.</p>
+<p>Nem volt szívtelen ember Gráczián, csak rendes polgár volt és
+nem tudta elviselni, hogy olyan rendhagyó módon lett nagyapává.</p>
+<p>Szegény Katóka úgy élt az ódon házban, mint a molypille a
+pókfészekben. Ha megrezdült a szárnya, már kaptak utána a vén
+pókok. Még a kályhalyuk is úgy tátotta reá a száját, mintha el
+akarná nyelni.</p>
+<p>Ez persze nem akadályozta meg a kisleányt abban, hogy szép, erős
+nagyleánnyá ne legyen. A csillogó szemével és a kreolos, barnapiros
+színeivel olyan volt akkoriban, mint egy sötét La France-rózsa
+bimbója.</p>
+<p>Tizenhat esztendős korától fogva, amióta már édesbús sejtések
+zsongtak a vérében, elkezdett várni. Várta Élet királyfit, aki el
+fog érte jönni, hogy kiemelje a kriptájából.</p>
+<p>És a tündérmesének megint egyszer igaza lett az élettel szemben,
+a romantika megbuktatta a matematikát. Az Élet valóban eljött
+Katókáért Arató István személyében.</p>
+<p>Senki sem értette, Oltván alkalmasint ma is törik még rajta a
+fejüket, hogy a hírneves fiatal tudós, „aki talán a kolozsvári
+kontesszek közt is válogathatott volna“, mért vette feleségül éppen
+Grácziánék Katókáját. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span></p>
+<p>Dehát feleségül vette.</p>
+<p>Néhány hónapig a fiatal házasok még ott laktak Oltván, a
+Harkály-várban. (A Harkályvár egyébként nem vár, csak afféle
+becsületes vidéki kuria. Arató István nagyapja épitette a
+Harkály-hegy lejtőjén, valamelyik erdélyi fejedelem elpusztult kis
+várkastélya helyén, amelytől a nagyzoló nevét is örökölte.)</p>
+<p>Később a fiatalok Berlinben laktak, onnan csak nyári vakációra
+jöttek haza, míg aztán Istvánt meg nem hívták a budapesti
+egyetemre.</p>
+<p>A szép Zolky törvénytelen leányából előkelő asszonyság lett.
+Együtt emelkedett az urával, akinek dicsőségében úgy fürdött, mint
+a repülő kócsag a napfényben.</p>
+<p>És hálát adott Istennek, mert úgy érezte, hogy ő áldott az
+asszonyok közt.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Ő, aki áldott az asszonyok közt, ebben a pillanatban ott fekszik
+a pehelykönnyű paplanja alatt és nyitott szemmel bámul bele a
+hálószoba kék homályába.</p>
+<p>A szenvedélyes szavak, miket egy órával ezelőtt az urának
+mondott, még remegésben tartották idegeit, agyában még egyre
+forogtak a kerekek…</p>
+<p>Tiszta dolog: ha István meghal, akkor ő sem élhet tovább. Mérge
+ugyan nincs, – hogy lopott volna a laboratóriumból, azt <i>csak úgy
+mondta</i>, mivel éppen eszébe jutott, – de ez nem is fontos dolog,
+– ha az ember meg akar halni, akkor mindig talál rá módot…</p>
+<p>A halál! A képzelőtehetsége, amely hihetetlen mozgékony volt,
+akár a patak vize, mohón rávetette magát erre a fekete lyukra.</p>
+<p>Máskor rémülten menekült előle, de most megbűvölten <span class=
+"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> és remegő
+kíváncsisággal sompolygott közelebb.</p>
+<p>És mint mindig, most is látta önmagát, kritikus szemmel, hűvös
+távolságból…</p>
+<p>A hátán feküdt, a mellén összekulcsolt kezekkel, merev
+viaszbáb-mosollyal a száján… Fekete draperiák, gyertyák,
+virágok…</p>
+<p>Érezte a tubarózsák és a tömjén bódító szagát, olyan jól érezte,
+hogy elfúlladt tőle a lélegzete…</p>
+<p>Hallotta a pap zümmögő és kissé hamis énekét és hallotta az
+egyes latin szavakat…</p>
+<p>Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt
+me…</p>
+<p>Az ajtóban feketeruhás emberek szoronganak. Furcsa! Katalin is
+köztük áll és könnyes szemmel látja önmagát a ravatalon… Halk
+susogás, mormogás van körülötte:</p>
+<p>– Szép halott… Szegény asszony, milyen szép! Olyan szelid,
+fehér, mint egy szent… Ez az asszony szent volt! Szerette az urát,
+a nagy Arató Istvánt és nem tudta túlélni…</p>
+<p>Egy nagyszakállú tanár, akit Katalin látásból ismert, fojtott
+basszushangon magyarázta szomszédjának, hogy a megboldogultnak nagy
+érdemei vannak a tudomány körül is, mert együtt dolgozott az urával
+és nem egy fölfedezéshez, amely ma Arató István dicsőségét hirdeti,
+az asszony adta meg az ötletet…</p>
+<p>– Közös emléket fogunk nekik állítani, – mondta a nagyszakállú.
+– A szoborbizottság már megalakult… Ha együtt voltak életükben,
+legyenek együtt a halálban is… Mert ez az asszony méltó volt az
+urához…</p>
+<p>Katalin érezte a szivarszagot és látta, hogy egy könnycsepp
+szalad le a tanár hosszú szakállába. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p>
+<p>Az persze nem volt igaz, hogy a laboratóriumban dolgozott volna,
+de azért a nagyszakállú úr elismerése meghatotta.</p>
+<p>A szíve nagyon fájt, sajnálta magát, hogy ilyen fiatalon kellett
+meghalnia.</p>
+<p>És egyszerre odaroskadt a saját ravatala elé és kitört belőle a
+hangos zokogás.</p>
+<p>István meghallotta a nyitott ajtón keresztül és rákiáltott.</p>
+<p>– Halló! Katóka! Fordulj a másik oldalra!</p>
+<p>Azt hitte a jámbor, hogy a feleségének lidércnyomása van.</p>
+<p>Katalin valami halk, nyöszörgő hangot adott, mintha ebben a
+pillanatban ébredne fel mély álmából, pedig soha még éberebb nem
+volt. Vajjon minek alakoskodott?</p>
+<p>Az ura erélyes hangja azonban már uj medret vágott a pataknak és
+az most arrafele zuhogott.</p>
+<p>Ni, hiszen nincs is semmi baj! István ott ásítozik a szomszéd
+szobában, erős és egészséges mint a medve, nem is gondol a halálra.
+Nem fog a harctérre menni, csak barakkórházakat fog építeni…</p>
+<p>Egyszerre világosság derengett az asszony szívében, a tagjait
+édes melegség futotta át.</p>
+<p>Jókedve lett és nevetett magában, mint az iskolásleány. És
+megint látta önmagát messziről, amint vihogva fekszik a
+sötétségben, a szomszéd szobában pedig az urát, amint aggódva fülel
+az ajtó felé…</p>
+<p>Ekkor már pukkadozni kezdett a jókedvtől. És hogy meg ne hallja
+a szigorú tanító bácsi a másik szobában, a szájára tapasztotta a
+tenyerét és az orrára húzta a paplant.</p>
+<hr class="tb" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span></p>
+<p>Talán édesapjától, a szép Zolkytól, örökölte azt a képességét,
+hogy örökké látta és figyelte önmagát.</p>
+<p>Ez furcsa volt, mert életének fontos és szomorú pillanataiban is
+maradt benne valami, vagy helyesebben valaki, aki közömbös és éber
+volt, mintha mindaz, ami Katalint megijesztette vagy könnyekre
+fakasztotta, nem is tartoznék ő reá.</p>
+<p>Állandóan szemmel tartotta magát és gyakran az az érzése támadt,
+hogy nem is egy, hanem tíz, száz Katalin van a világon. Ezek a
+különböző Katák, mindmegannyi lehetőség alakjában, el vannak
+raktározva a lelkében, mint a kosztűmök a szinpadi ruhatárban. Azt
+veheti magára, amelyiket akarja, amely legjobban illik neki.</p>
+<p>Egyik jó, a másik rossz, van szűzies és van szemérmetlen,
+nyughatatlan és tunya, őszinte és hazug. Van mindenféle.</p>
+<p>De melyik ő maga? Egyik sem, vagy mindegyik. Ha magára veszi az
+egyiket, akkor nem ismeri a másik Katát.</p>
+<p>Tizenöt esztendős süldőleány korában egyszer az ablak függönye
+mögül kileste két oltvai kamasz bizalmas beszélgetését. Az ő
+édesanyjáról meg róla magáról beszélgettek. Oda lyukadtak ki, hogy
+„tisztességes úriember“ nem veheti feleségül Katókát.</p>
+<p>Kató akkor igen elkeseredett és tüstént elhatározta, hogy „rossz
+nő“ lesz, csakhogy bosszút állhasson a férfiakon. És mikor ezt
+elvégezte magában, akkor már át is alakult egész valójában.</p>
+<p>Egyetlen fogással magára öltötte a kokott jellemét, mint valami
+színpadi jelmezt. Kacér, gonosz, hideg és számító lett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span></p>
+<p>Az arcátlanságával kétségbeejtette a nagyanyját és
+felháborította a vén Grácziánt.</p>
+<p>Ez addig tartott, míg az oltvai nagytemplomban egyszer a Notre
+Dame-nővérek énekét nem hallgatta. Az üvegtiszta, hidegen és mégis
+fanatikusan szárnyaló hangok meggyőzték, hogy neki is a Jézus
+menyasszonyává kell lennie.</p>
+<p>Az orgonazúgásból édes hangokat hallott, amelyek a nevén
+szólították. Egy tömjénfüst-karika odaszállott és a feje fölött
+lebegett…</p>
+<p>Mire hazajött a templomból, maga volt az édes szemérmetesség, a
+szűzies alázatosság.</p>
+<p>Sokat imádkozott akkoriban, egyszerűen öltözködött, szófogadó és
+dolgos lett és ami kevés cicomás holmija volt, azt mind
+elajándékozta.</p>
+<p>Abban az időben, ha önmagára gondolt, mindig fehér apáca képében
+látta magát. A kép azonban lassan elhalványodott, végül egészen
+eltünt, mint a fotografia a napfényben, hogy egy újabb jelenésnek
+adjon helyet.</p>
+<p>Midőn Arató Istvánt első ízben meglátta az oltvai templomtéren,
+megmosolyogta a furcsa szabású angol kabátját. Igaz, hogy akkor még
+nem tudta, ki a sokzsebű raglan tulajdonosa; azt hitte, valami
+kereskedelmi ügynök. Ő akkor még az arisztokratikusan karcsú és
+sápadt regényhősöknél tartott.</p>
+<p>Később meghallotta, hogy a híres Arató tanár hazaérkezett és
+ekkor a Szentháromság-szobor és a Vikus boltja közt
+beleszeretett.</p>
+<p>A tanár régen a berlini laboratóriumban dolgozott megint,
+alkalmasint a nevét is elfelejtette már a vidéki fruskának, aki
+Oltván olyan különös pillantásokkal üldözte, Katalinnak azonban
+forró rögeszméje lett a <span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span> szerelme és a nagy távolságon át egyre
+Berlin felé küldözgette vágyainak delejes hullámait.</p>
+<p>Persze, más gondja nem is volt a pókfészkében.</p>
+<p>Ha a nagyanyja akkoriban elküldte a városba, nagy kerülőutakon a
+Harkályvár felé sietett, hogy könnybe borúlt szemmel lássa a
+kőküszöböt, melyet Arató István lába érintett…</p>
+<p>Nem költött többet nyalánkságokra, a megtakarított pénzén
+meghozatta Arató könyveit és bár keveset értett belőlük, fél
+éjszakákat olvasva töltött.</p>
+<p>Rákövetkező nyáron, midőn a fiatal tudós megint hazajött
+vakációra, Oltván már bizonyos híre volt Katóka hóbortos
+Arató-kultuszának.</p>
+<p>István is hallott róla, nevetett is rajta, de midőn a véletlen
+összehozta a leánnyal, nem volt kedve nevetni, annyira meglepte a
+forró és követelő energia, amely Katóka szeméből áradt.</p>
+<p>Katókában akkor erős elhatározás élt, hogy meg fog halni, ha nem
+kell a tanárnak. És lehet, hogy meg is halt volna.</p>
+<p>István kiváncsi lett a leányra, ki akarta tanulni, de semmit sem
+talált benne, csak a maga tükörképét.</p>
+<p>Olybá lehetett venni, hogy Kató egyénisége belefúlladt,
+szétfoszlott és elolvadt szenvedélyének mindent betöltő
+tengerébe.</p>
+<p>Lassan, észrevétlenül, Katóka szerelmes rögeszméjének sugalló
+hatása alatt, egy gondolat rügyezett, lombosodott és
+terebélyesedett a tanár lelkében, mint a datolyamag a hindú bűvész
+kosarában: ennél jobb, ennél inkább neked való feleséget sehol sem
+fogsz találni a föld kerekségén!</p>
+<p>A leány útját a nászszoba felé három buzgó segítőtársa
+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span> egyengette: a férfi büszkesége, hiúsága
+és asszonyi dolgokban való tudatlansága.</p>
+<p>Mert Arató is, mint annyi nagy gyerek, már régen megkötötte
+magát, hogy maga fog asszonyt választani, nem törődve a világgal,
+olyan asszonyt, aki neki köszönheti mindenét és aki rajta kívül nem
+imád semmiféle faragott istent…</p>
+<p>Midőn Katókából feleség lett, egy új szereplő jelent meg az élet
+színpadán: Katalin, a híres ember hitvese. Ebben a szerepében
+tökéletes volt, mert boldog volt és boldoggá tette az urát.</p>
+<p>A csalhatatlan ösztöneivel eltalálta, hogy milyen köntös illik
+egy-egy szerepéhez. Most nemes szerénységgel kell öltözködnie és
+minden mozdulata igazodjék az édes és tiszta komolyság ritmusához…
+Az ura sokat dolgozik és nem szívesen jár társaságba… Katalin
+sem!</p>
+<p>– Hol találhatnék magamnak jobb társaságot az uraménál? –
+kérdezte kevély alázattal.</p>
+<p>Tökéletes volt és most már érdemes is volt remekelnie, mert az
+intimus közönsége már nemcsak az oltvai naplopókból, hanem a német
+egyetemek világhírű korifeusaiból telt.</p>
+<p>Az ezüstsörényű egyetemi oroszlánok észrevették a szelid és
+rajongó pillantásokat, melyekkel Aratóné több évi házasélet után is
+állandóan körülhizelegte az urát, és lemondó sóhajjal gondoltak a
+saját, tisztességben elhizott és megrezesedett arcú
+professzornéjukra… <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Valaha vagy soha</h2>
+</div>
+<p>Súlyos kerekek dübörögtek az utakon.</p>
+<p>Az Atlanti-tengertől a Csendes-oceánig hadseregek vonultak,
+komor és baljós sietséggel, mint az égen gyülekező
+viharfellegek.</p>
+<p>A készülődő nagy förgeteg egyik csukaszürke kis felhőfoszlánya,
+egy honvédszázad, éppen most trombitált végig vidáman és hetykén a
+budapesti Körúton, Arató Péter és Pál közös vezénylete alatt.</p>
+<p>A Rákosról igyekeztek vissza a kaszárnyának lefoglalt iskolába,
+a főhadnagy útközben átadta a csapatot a hadnagynak, az viszont a
+zászlósnak, míg végül a század sorsa az immár
+hadapródjelölt-őrmesterekké előléptetett ikrek kezébe került.</p>
+<p>A század élén lépkedtek és rózsás arcukon szinte meglátszott,
+hogy mennyire megvetik Pasicsot és mennyire nem félnek Nikolajevics
+nagyhercegtől.</p>
+<p>Úgy vélekedtek, hogy igen növelné személyes tekintélyüket, ha
+minél több ismerősük látná őket, azért meglehetős kacskaringós
+utakon vezették vidékről jött és a fővárosi utcalabirintusban
+járatlan tartalékosaikat. <span class="pagenum"><a name="Page_34"
+id="Page_34">-34-</a></span></p>
+<p>Egy szűk utcában az a nevezetes dolog történt, hogy egy
+tábornokkal találkoztak. Igazi tábornok volt és olyan váratlanul
+kanyarodott be a sarkon, hogy összeütközött Péterkével.</p>
+<p>Péter szikrázó szemekkel kardot rántott, mintha embert akarna
+ölni, és egy arasznyira a tábornok orrától olyan rettenetes
+bömbölésel vezényelte a tisztelgést, hogy az öreg úr ijedten
+visszahőkölt.</p>
+<p>Szerencsére nyugdijas tábornok volt és így már fölemelkedett az
+emberi humor olyan magaslatára, ahol mosolyogni lehet az ilyen
+kalandon.</p>
+<p>A tartalékosoknak azonban több sem kellett, ők a mosolyon
+felbátorodva, harsogó nevetésre fakadtak és így megesett a katonai
+fegyelem szempontjából sajnálatos és aggasztó eset, hogy egy m.
+kir. hadapródjelöltet saját legénysége kinevethetett egy
+altábornagy védnöksége alatt.</p>
+<p>Péter különben azt nézte csak, hogy mit csinál Pál. Az jó
+testvérhez illően szolidaritást vállalt vele és ha Péter arca
+rákvörös volt a szégyentől, akkor Pálé paprikavörös volt.</p>
+<p>A sors, mintha csak érezte volna, hogy ezek után valami
+elégtétellel tartozik az Arató-fiuknak, útjokba hozta az Angol
+kisasszonyok sétáló növendékeit.</p>
+<p>A honleányi rajongás, mely a matrózkalapok alul feléjük
+csillogott, visszaadta nekik önbecsülésüket.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Az izgalmas várakozás és készülődés napjaiban nem várt
+látogatója érkezett Arató tanárnak.</p>
+<p>A dolgozó-szobában voltak éppen és Katalin fölolvasta urának a
+déli lap táviratait.</p>
+<p>Kántor a gazdája lábainál heverészett és mogorva <span class=
+"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> megadással
+tűrte, hogy a kis cica, amellyel valahogyan mégis kiegyezett,
+megtépázza a fehér fürtös gubáját.</p>
+<p>A szobaleány egy névjegyet hozott be.</p>
+<p>– Uzon Csabáné, született Ember Mária, – olvasta Katalin.</p>
+<p>– Ki az? Ismeri? – kérdezte.</p>
+<p>– Egy boldogtalan asszony, – válaszolt a tanár.</p>
+<p>– Vajjon mit akar?</p>
+<p>– Ember Mária nem akar semmit. Lehet azonban, hogy más valakinek
+kell valami…</p>
+<p>A különös elüljáró beszéd után maga ment ki, hogy bevezesse a
+vendéget.</p>
+<p>Egy feketeruhás nő lépett a dolgozóba.</p>
+<p>Katalin egy villámgyors asszonypillantással végigmérte és
+fölbecsülte.</p>
+<p>A ruhája nagyon egyszerű, de jószabású, a cipője, keztyűje
+finom… Arca feltűnően keskeny, nagyon fehér; termete túlságosan
+karcsú… Szép csak a szeme, de az nagyon szép. Az egyiptomi
+piramisokban pihenő királylányoknak lehetett ilyen szemük:
+valószínűtlenül nagy, szelid tűzű, barna. És telve van mélységes,
+leküzdött fájdalommal.</p>
+<p>Katalin tudja, hogy a férfiakat az ilyen asszonyi szem
+megmagyarázhatatlan részvéttel szokta eltölteni. Ez talán
+visszhangja a régi bűnöknek, miket meghalt férfiak követtek el
+régóta elporlott nőkkel szemben.</p>
+<p>Kántor, az egyébként oly bizalmatlan parasztkuvasz, fellódult a
+szőnyegről és nyájas farkcsóválással Uzonné elé lépett. Úgy
+fogadta, mint a legjobb barátait szokta, pedig biztos, hogy sohasem
+látta még.</p>
+<p>Uzonnén meglátszott, hogy keveset forog emberek közt. Olyan
+különösen és idegenszerűen hatott Arató dolgozószobájában, mint az
+éjjeli madár, ha déli <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span> napfényben végig száll a kerteken.
+Teljesen hiányoztak modorából a társas ember tapasztalatai, a
+társalgás aprólékos fogásai és szabadkőművesjelei, amelyeket az
+avatottak horogként szoktak egymás felé kivetni.</p>
+<p>Olyan messziről érkezett és olyan egyedül álló benyomást tette,
+mintha valóban a piramis alul jött volna.</p>
+<p>Most is, miután meghajolt Katalin előtt és megsímogatta Kántor
+fejét, mindjárt a végén kezdte a dolgát.</p>
+<p>– Tanácsért jöttem, tanár úr. Úgy hallottam, hogy
+járványkórházakat fognak felállítani. Szeretném tudni, hová kell
+fordulnia annak, aki ápolónő akar lenni?</p>
+<p>István azt hitte, Uzonné valami pártfogoltja érdekében beszél és
+kivette a jegyzőkönyvét.</p>
+<p>– A járványkórházba könnyű bejutni, oda nem törik magukat. Én is
+bejelenthetem az illetőt, ha megmondja a nevét.</p>
+<p>– A neve Uzon Csabáné, – válaszolt csendes mosollyal az
+asszony.</p>
+<p>A tanár meghökkenve nézett a szemébe.</p>
+<p>– Ha járványt mondunk, akkor kolerára, tifuszra, himlőre
+gondolunk.</p>
+<p>Katalin megborzadt, Uzonné azonban csendesen bólintott a
+fejével, igen, tudja.</p>
+<p>– Szomorú foglalkozás, – mondta István elboruló arccal.</p>
+<p>– Valakinek azonban mégis el kell végeznie…</p>
+<p>– És veszedelmes.</p>
+<p>Az asszony szeliden lehajtotta a fejét.</p>
+<p>– Miféle veszedelemről van szó? A halálról? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> Istenem,
+most annyian fognak meghalni, annyian, akik fiatalok és
+boldogok…</p>
+<p>Hirtelen elhallgatott, láthatólag restelte, hogy ennyit is
+mondott.</p>
+<p>A tanár, aki az asszony szelid nyugalma mögött már megérezte
+sziklaszilárd elszántságát, még egy kisérletet tett, hogy eltérítse
+útjáról.</p>
+<p>– Nem gondolja, hogy az urának szüksége lehet önre?</p>
+<p>Mária most fölemelte a fejét és a tanár szemébe nézett.</p>
+<p>– Már nincs rám szüksége. Az uram három nappal ezelőtt
+meghalt.</p>
+<p>Katalin, aki eddig szó nélkül hallgatta a beszélgetést, egy
+rémült tekintetet vetett Istvánra, az pedig jó ideig néma maradt,
+mintha a gondolataival viaskodnék, majd mély és lágy hangon
+mondta:</p>
+<p>– Azt hiszem, nincs jogom hozzá, hogy önt távol tartsam a
+szenvedő emberektől. Legyen akarata szerint. Meg fogják önt bízni
+egyik járványkórház vezetésével.</p>
+<p>Mária arcán verőfényes mosoly futott végig. Kissé várt még, majd
+zavartan kérdezte:</p>
+<p>– Nem írja föl a nevemet?</p>
+<p>A tanár akaratlanul elmosolyodott.</p>
+<p>– Azt hiszi, hogy azt el lehet felejteni?</p>
+<p>Katalin észrevette, hogy Mária fehér arca rózsás lesz. (Ez tudna
+szép is lenni! – állapította meg magában.) A látogató meghajolt és
+elment, anélkül, hogy kezet fogott volna valakivel.</p>
+<p>Kántor utána ment az ajtóig s miután az becsukódott az orra
+előtt, leült a hátsó lábaira és figyelmesen nézte a küszöböt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span></p>
+<p>– Jaj de különös asszony! – kiáltotta Kata helyéről
+felszökve.</p>
+<p>– A sorsa is különös volt, – válaszolt István.</p>
+<p>– Maga régóta ismeri?</p>
+<p>– Iskolásleány kora óta. Kolozsvárra való és ha nem csalódom,
+távoli atyafiság is volna köztünk.</p>
+<p>– Engem nagyon érdekel… Mért mondja, hogy a sorsa különös?</p>
+<p>És Arató elmondta a feleségének, amit Uzon Csabáné, született
+Ember Mária múltjából tudott.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Mária szegény leány volt és fiatalon, talán egy-két hónappal a
+mi esküvőnk után, ment férjhez Uzon Csabához, – kezdte István.</p>
+<p>Uzonék előkelő földbirtokosok az Oltva-völgyében. Mindig azt
+állították magukról, hogy hunutódok és különös neveket viseltek.
+Csaba édesapját Budának hívták…</p>
+<p>Az Uzon név huszonöt esztendővel ezelőtt sokat szerepelt az
+ujságokban. Te persze erről semmit sem hallottál? Az történt akkor,
+hogy az öreg Uzon Buda, Csaba édesapja, őrjöngési rohamában
+kiirtotta a családját és végül megölte önmagát is…</p>
+<p>A sokfejű családból csak a kis Csaba menekült meg, aki a
+gyilkoláskor Marosvásárhelyen járt iskolába…</p>
+<p>Az Uzonoknak különben mindíg az volt a hírük, hogy rigolyás
+emberek. Isten tudná, miféle ősi bűnök és gonosz titkok emléke
+zakatolt a vérükben… Az öreg Buda is éveken át igen feltünően
+viselkedett, az emberek azonban megszokták a bogarait, néha
+nevettek is rajta, de veszedelmesnek nem tartották…</p>
+<p>Rendesen hajadonfőtt járt a mezőkön, sokat fájlalta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> a fejét,
+ha meg kivételesen beszédbe ereszkedett valakivel, akkor mindjárt
+Jan Mayen szigetére terelte a szót.</p>
+<p>Ifjabb éveiben a különcsége abban nyilvánult, hogy örökké
+külföldön utazgatott, és egy izlandi útja alkalmával meglátta Jan
+Mayen szigetét…</p>
+<p>A kis sziget, az öreg Buda előadása szerint, egyetlen süveg
+formájú hegy és elhagyatottan emelkedik ki az örökké zajongó északi
+tengerből… Az arra cirkáló hajók ritkán látják, mert rendszerint
+ködbe szokott burkolódzni.</p>
+<p>Ha azonban ketté szakad a felhőfüggöny, akkor Jan Mayen
+megragadó látványt ad. Napos időben úgy tündöklik, mint egy óriás
+gyémánt; ha borús az ég, akkor rengeteg szmaragddá lesz… Mert az
+egész szigetet jég borítja.</p>
+<p>Az öreg Uzon az éjféli nap fényében látta, akkor izzó vörös volt
+Jan Mayen, mint az olvadt vas…</p>
+<p>Élete végén Uzon Buda mindíg arról beszélt, hogy ő Jan Mayenbe
+fog telepedni. Szegény embert sokat gyötörte a főfájás és olyasmit
+képzelt, hogy a poláris hideg enyhíteni fogja az agyában lüktető
+tüzet, a nagy csend pedig meg fogja gyógyítani idegeit.</p>
+<p>Leveleket is írt különböző európai kormányoknak a sziget
+megvétele dolgában, választ persze sehonnan sem kapott.</p>
+<p>Végül már másról nem tudott beszélni, csak Jan Mayenről. Közbe
+egyre növekedő bizalmatlanságot és ellenszenvet érzett a családja
+iránt, mert azzal gyanúsította, hogy útját szegi a terveinek. Ebben
+persze igaza is volt.</p>
+<p>Egyszer aztán elfogott egy levelet, amit a felesége egyik
+kolozsvári orvostanárhoz írt. Most már biztos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> volt, hogy
+összeesküdtek ellene, elárúlták. Az ingerültsége őrjöngésbe csapott
+át és akkor elkövette a szörnyű vérontást.</p>
+<p>Az öngyilkos életben maradt fiát, Csabát, magam is ismertem.
+Feltünően nemes arcú, szép termetű fiú volt.</p>
+<p>A családi tragédia emléke melancholikus árnyékként borult reá,
+de ez csak annál érdekesebbé tette a nők előtt. Emlékszem, hogy egy
+időben nagy szerepet játszott a kolozsvári farsangon.</p>
+<p>Körülbelül hat esztendővel ezelőtt beleszeretett Ember Máriába.
+Vagyontalan leány volt és mindenki csodálkozott, sokan meg is
+botránkoztak rajta, midőn Mária mégis kikosarazta a gazdag
+kérőt.</p>
+<p>Úgylátszik azonban, hogy Uzon kitartó hűsége hatással volt
+Máriára, mert egy esztendővel később, egy-két hónappal azután, hogy
+mi összekeltünk, mégis Uzon felesége lett.</p>
+<p>Jó ideig semmit nem hallottam róluk, nem is igen törődtem velük,
+de azután egyik kolozsvári kollegámtól különös híreket kaptam.</p>
+<p>Csaba hihetetlen durvasággal bánt a feleségével. Elzárta az
+emberek elől, minden érthető ok nélkül féltékenységi jeleneteket
+rendezett, sőt annyira ment, hogy éheztette és verte a fiatal
+asszonyt…</p>
+<p>Katalin itt félbeszakította az urát.</p>
+<p>– És volt valami oka a féltékenységre? – kérdezte.</p>
+<p>Arató erélyesen megrázta a fejét.</p>
+<p>– Ember Mária élete olyan tiszta, mint az égen járó felhőé…</p>
+<p>(Ha valami szépet akart mondani, mindjárt a felhőire gondolt.)
+<span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
+"Page_41">-41-</a></span></p>
+<p>Uzon Csabának az volt a rögeszméje, hogy a felesége nem mer a
+szemébe nézni, mert egy idegen férfi alakja tükröződik a
+pupilláján. Úgy okoskodott, hogy a képet, amit a szem fölvesz, a
+látóideg vetíti bele az agyba; ha tehát valakinek állandóan egy
+ember jár a fejében, akkor annak képe megjelenik a pupillán.</p>
+<p>Ha a megijedt asszony lehúnyta a pilláit Uzon rettenetes, kutató
+tekintete előtt, akkor erőszakos és förtelmes jelenetek
+következtek.</p>
+<p>Mária jó ideig a családja előtt is titkolta szégyenletes
+helyzetét, végül azonban nem birta tovább, megszökött az urától,
+hazament Kolozsvárra.</p>
+<p>Uzon az asszony szökése folytán igazolva látta a gyanúját és ez
+annyira fölingerelte, hogy most már nyilvánvalóvá lett az egyszerű
+igazság: ez egy szegény őrült, csak olyan, mint volt az
+édesapja.</p>
+<p>A családja el akarta választani Máriát az urától. Bizonyos, hogy
+a betegsége benne lappangott már az esküvője napján is és így
+könnyen érvényteleníteni lehetett volna a házasságot.</p>
+<p>Mária azonban, amint megtudta, hogy az ura elmebeteg, nem akart
+hallani a válásról. Ellenkezőleg, visszament a házába és ápolójává
+szegődött.</p>
+<p>Szerelmet talán sohasem érzett iránta, de most valami nagyszerű
+és fájdalmas anyai gyöngédség vonzotta feléje. Most már nem a
+férjét, hanem szerencsétlen beteg gyermekét látta benne.</p>
+<p>Amióta nem kereste már a maga igazát, megtanulta, hogyan kell
+bánni a beteggel. Hogy lecsillapítsa a féltékenységét, elzárkózott
+az emberek elől, egyszerűen öltözködött és tőle telhetően
+alkalmazkodott Csaba szeszélyeihez.</p>
+<p>Életének utolsó esztendejében a szerencsétlen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> Uzont
+kúsza vágyai a sziget felé vonzották, ahol édesapja oly irtózatos
+hajótörést szenvedett; a fiú is Jan Mayen jégszirtjére
+kivánkozott.</p>
+<p>Az ő fantáziájában úgy jelent meg az északi fényben ragyogó
+kristályhegy, mintha édesapjának tulajdona volna.</p>
+<p>Az öreg Buda ott lakik, arra járt utasok állítólag látták is,
+amint csibukozva sétál a parton és várja a fiát. A feje nem fáj már
+és Csaba feje sem fog fájni, ha odaköltözik, mert ott nincs senki,
+aki tőrt vethetne Mária hűségének.</p>
+<p>Uzonné látszólag beleegyezett az utazásba és az utolsó hónapokat
+örökös készülődésekkel, tervezgetésekkel, jóformán úti ládák közt
+töltötték.</p>
+<p>Én akkoriban láttam őket a kertjük kerítésén keresztül. A
+megtört szemű Antinous és a fehérarcú asszony karonfogva sétáltak a
+fasorban… Talán a legszomorúbb kép, amit életemben láttam…</p>
+<p>Uzon Csaba azonban egyedül utazott édesapja után, a mesés Jan
+Mayen szigetére.</p>
+<p>Az asszonyt, akit oly nagyon szeretett és akivel oly rettenetes
+rosszúl bánt, itt kellett hagynia.</p>
+<p>Gondolatnak is különös, hogy a szomorú sziget a hullámzó oceán
+közepén, odafenn az északi fény régióiban, olyan démoni erővel
+tudta vonzani a két hunutód beteg lelkét.</p>
+<p>Arató elhallgatott és Katalin is sokáig csendben maradt. Sápadt
+arccal, fázékonyan gunnyasztott a karosszékében és elgondolkozva
+bámult maga elé.</p>
+<p>Végül mégis megszólalt.</p>
+<p>– Szomorú dolgok vannak a világon… Mért vannak ilyenek? Jobb
+volna nem tudni róluk… <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span></p>
+<p>Fölkelt, odalépett az urához és hevesen a melléhez szorította a
+fejét. Később a nyakába kapaszkodott.</p>
+<p>– Nézzen a szemembe, kérem, – mondta sápadt mosollyal.</p>
+<p>A pupillájukban azonban csak egymás arca tükröződött.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Elérkezett a nap, midőn az ikrek ezrede útra kelt Galicia
+felé.</p>
+<p>Ah, soha még táncos ifjak nem örültek annyira a báli-teremnek,
+mint a honvédek a csatatérnek!</p>
+<p>Olyan szépnek képzelték a háborút! Egy nagyszerű, szilaj rohamra
+gondoltak, amely halomra dönt, pozdorjává tör mindent, ami útjokba
+áll… Azután majd megszólalnak a trombiták, megkondulnak a harangok
+– virág- és babéreső hull – a dicsőséges zászlók pedig tisztelegve
+meghajolnak a hősök sírja fölött.</p>
+<p>A sógornő egy-egy vékony nyakláncon függő Szent Katalint
+ajándékozott az ikreknek, ahhoz hasonlót, amit maga viselt keblén.
+Neki szerencsét hozott Szent Katalin és úgy érezte, hogy az ő
+kedvéért ki fogja terjeszteni protekcióját a két fiúra is.</p>
+<p>Máskor, ha szóba került a felesége védőszentje, István tréfás
+célzást szokott tenni az alexandriai szűz csodálatos disputáló
+képességére, amellyel egymásután ötven pogány filozófust át tudott
+téríteni a keresztény hitre.</p>
+<p>Most azonban nem volt kedve gunyolódni. Végül is ki tudja
+megmondani, hogy miféle láthatatlan szálon függhet az ember sorsa?
+Az pedig legkevésbbé sem árt, ha a táborban valami arra is
+emlékezteti az ifjúságot, hogy van még jóság és szeretet a világon…
+<span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span></p>
+<p>A tanár és Katalin természetesen kimentek a pályaudvarra, hogy
+végignézzék a fiúk indulását.</p>
+<p>A honvédek föl voltak pántlikázva, akár a falusi vőfélyek; az
+ikrek is; ezek azt mondták, hogy a legénység kedvéért, de látható
+volt, hogy maguknak is kedvük telik a rikító díszben.</p>
+<p>Palika a tábori-konyhák szállítását intézte. Hogy észrevette a
+tanárt, az ő tiszteletére fölemelt hangon adott a legénységnek
+teljesen fölösleges utasításokat.</p>
+<p>A rakodásnál azonban valami fennakadás támadt és a katonák ekkor
+az Ijjártó nevet kezdték kiabálni, hogy az majd rendbe hoz
+mindent.</p>
+<p>– Ő mindenhez ért, valóságos ezermester, pedig csak tartalékos
+káplár, – magyarázta Palika a sógornőjének.</p>
+<p>– Úgylátszik, a háború új sarzsikat teremtett, az okos
+emberekét, – mondta István.</p>
+<p>Ijjártó előkerült és egy-kettőre rendbe is hozta a bajt. De
+akkor már a hosszú vonat tulsó végéről kiabálták a nevét.</p>
+<p>Inas, száraz, igazi kubikos termetü magyar volt, mélyen fekvő,
+okos, sárga kutyaszemekkel a bozontos szemöldökei alatt.</p>
+<p>Péter a sógornőjét egy parasztasszonykára figyelmeztette, aki a
+búcsúzóra idegyülekezett fehérnép sorában álldogált.</p>
+<p>Fehér arcú, fiatal asszony volt, háromnegyed részben matyó,
+egynegyedben tót divat szerint öltöztetve, a fején valami furcsa
+díszt hordott, ami a Budha-szobrok sugárkoronájára emlékeztette az
+embert, a virágos selyemviganója pedig olyan kurta volt, hogy
+látható volt az izmos, formás lábszára.</p>
+<p>A parasztszépségek kedves és áhitatos méltóságával <span class=
+"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> viselte a
+jelmezét, amely mindenütt széles a világon, kivéve talán két-három
+matyófalut, nevetségesnek tetszett volna.</p>
+<p>– Az Ijjártó felesége, – magyarázta Péterke.</p>
+<p>Az asszony egy arasznyi kis kölyköt fogott a kezén. A gyerek
+olyan zömök volt, mint a medvebocs. Haragosan forgatta a szemét,
+amely szakasztott az Ijjártó káplár szeme volt, közbe hihetetlenül
+erőlködött, hogy öklét a szájába dugja.</p>
+<p>Katalin, aki már maga is érezni kezdte Ijjártó tekintélyének
+hatását, beszédbe ereszkedett a menyecskével. Megtudta, hogy a
+kisfiú neki mostoha gyereke, lévén ő Ijjártó második asszonya.</p>
+<p>Azután egyszerre nagy futkosás és ijedelem támadt. Egy atléta
+termetű, szép szál katonatiszt robbant haragosan az ácsorgó
+legénység közé.</p>
+<p>– A százados! Milka százados!</p>
+<p>Gyalogos tiszt volt, de volt valami az öltözködésében és egész
+viselkedésében, ami magyaros, sőt huszáros benyomást tett.</p>
+<p>Haragudott, hogy a legények még nincsenek a kocsikban és suhogó
+pálcával zavarta őket a helyükre. Közbe jóízü, magyaros
+káromkodásokat hallatott, amivel meg is ijesztette, föl is
+vidámította az embereket.</p>
+<p>– Goromba ember, de arany szíve van és ideális katona, –
+magyarázta Palika. És fontoskodva hozzátette: Ilyen parancsnokkal
+öröm az ellenségre menni!</p>
+<p>De azután vérvörös lett a fiú arca, a százados mennydörgő
+haraggal csapott le reá.</p>
+<p>– Önkéntes, takarodjék a kocsijába, mert bizony mondom, önkéntes
+ide, önkéntes oda –</p>
+<p>Hirtelen elharapta a szót, megpillantva Aratót, akit látásból
+alighanem ismert. És ekkor kitünt, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> hogy Milka százados tud
+nagyon finom is lenni, ha éppen akar.</p>
+<p>Katonásan meghajolt, majd arra kérte Pált, hogy mutassa be a
+kedves családjának.</p>
+<p>És rögtön bocsánatot kért Katalintól a rettenetes
+kiabálásáért.</p>
+<p>– A méltóságos asszonynak gyalázatos lehet ez a kaszárnyai hang,
+de mi nem tudunk meglenni nélküle. Kiabálunk, nem mintha
+haragudnánk, hanem hogy időt takarítsunk meg. A kiabálás útját
+vágja a felesleges okoskodásnak, rögtön beleviszi az embert a
+teljes aktivitásba… Az én kedves Palkó öcsém ezt tudja és nem is
+veszi rossz néven, ha olykor neki is kijut.</p>
+<p>Azzal rátette kezét Pál vállára és a fiú újra elpirult, de
+ezuttal örömében. Igen, ilyen parancsnokkal öröm az ellenségre
+menni!</p>
+<p>A százados még egyszer visszatért a kiabálás témájára, de azután
+észrevette, hogy ez izetlenség és másra terelte a szót. Egyébként
+eszes ember volt, ezt maga is tudta és szerette volna, ha megtudja
+Arató is, akinek értékével ő teljesen tisztában volt.</p>
+<p>Sokat és gyorsan beszélt, közben eszébe jutott, hogy Arató őt
+fecsegőnek fogja tartani és ekkor nagyon szeretett volna már
+megugrani, de nem tudta a módját.</p>
+<p>Végre úgy tett, mintha valami fontos dolga jutott volna eszébe,
+bocsánatot kért és elsietett.</p>
+<p>Kész! – Katalin könnyes szemmel csókolta meg a két fiút. Azok
+fülig elpirultak, mikor arcukon érezték a sógornő illatos, meleg
+ajkát.</p>
+<p>A vonat lassan megindult…</p>
+<p>Az ikrek ott álltak a 6 ló vagy 40 ember felirásu kocsi
+ajtajában, Pali egy nemzetiszínű zászlót lengetett, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> Péter egy
+kurtaszárú pipát tartott a fogai között, ami kétségkívül férfias
+kifejezést adott az arcának.</p>
+<p>Aratóék mosolyogva integettek utánuk, a fiúk visszanevettek
+reájuk és nem látták már, hogy Katalin könnyei patakokban folynak
+és nem tudták, hogy István szívét éles fájdalom marcangolja.</p>
+<p>– Jézusom, – mondta Katalin hirtelen támadt rémülettel, – hát ez
+a két iskolásfiú igazán háborúba megy?!</p>
+<p>Azok pedig repültek észak felé, telve büszke elszántsággal és
+fantasztikus reményekkel, boldogan és hálásan, hogy a halál
+közelsége mélységet, bájt és méltóságot adott ifjú életüknek.</p>
+<p>A mozdony lihegésébe, a kerekek dübörgésébe belevegyült a
+csukaszürke legények éneke.</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ne sírjatok, budapesti
+lyányok,<br /></span> <span class="i0">Visszajövünk még
+hozzátok,<br /></span> <span class="i4">Valaha, valaha vagy
+soha.<br /></span></div>
+</div>
+<p>A szélroham, melyet a vágtató vonat fölkavart, az anyai szívek
+százait sodorta maga után. Láthatatlanul suhantak, szárnyaltak az
+ordítozó legények nyomában, mint az ijedt galambraj.</p>
+<p>Valamennyit az Élet és a Halál rettenetes nagy kérdése kergette
+előre: valaha – vagy soha? <span class="pagenum"><a name="Page_48"
+id="Page_48">-48-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A hegedüs királyleány</h2>
+</div>
+<p>„A drótszakállú királynak volt egy leánya, azt Alvajárónak
+hívták.</p>
+<p>„Alvajáró kisasszony olyan tündérszép volt, hogy télen is
+virágozni kezdtek a cseresznyefák, ha végigsétált a kerten.</p>
+<p>„A drótszakállú királynak azonban nem telhetett öröme a
+leányában, mert Alvajárónak, valahányszor csak szóra nyitotta a
+száját, piros kis kígyók siklottak ki a száján.</p>
+<p>„A király igen restelte, hogy az ő gyermekének ilyen
+beszédhibája legyen és egyszer s mindenkorra eltiltotta Alvajárót a
+szótól. Hogy egészen néma ne legyen, egy arany hegedűt ajándékozott
+neki.</p>
+<p>„Ettől fogva senki sem hallotta többé a királyleány szavát és
+piros kígyók sem jöttek többé a szájából.</p>
+<p>„De reggeltől estig szólt az Alvajáró hegedűje.</p>
+<p>„Ha éhes volt, ha szomjas volt, csak játszott az aranyhegedűjén
+és az udvari szolgák már szaladtak és ezüst tányéron ételt,
+kristálypohárban italt hoztak neki. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p>
+<p>„Ha reggel fölébredt, hegedűszóval köszöntötte a napot és ha
+este elálmosodott, hegedűszóval kívánt jóéjszakát.</p>
+<p>„A templomban is hegedülve mondta el imádságát.</p>
+<p>„Néha leült a királyi trónus lépcsőjére és a gyermeki hűségről
+muzsikált, a drótszakállú királynak ilyenkor megeredtek a könnyei
+és igen nagyon szerette az ő leányát…“</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A mese-kút még tovább folydogált volna, de Katalinnak abba
+kellett hagynia az olvasást, mert az öreg Mikulás beszólt az ajtón,
+hogy künn a kocsi.</p>
+<p>Egy kékfedelű thékában találta meg az aranyhegedű meséjét, egyéb
+ócska thékák társaságában, amelyek egész rekeszt töltöttek be a
+Harkályvár nagy könyvtárában.</p>
+<p>Ezeket a füzeteket egykor Arató István nagyapja írta teli
+lendületes és kissé cikornyás kezeírásával.</p>
+<p>Az öreg úr a maga idejében széplelkű honfi és irodalombarát
+volt, akinek sok gondot szerzett a hazai nyelv pallérozása; ha egy
+mese, egy vers, vagy akár egy regényfejezet megtetszett neki, azt
+menten lemásolta és eltette, „hogy kárba ne vesszen“.</p>
+<p>Annyi dolga volt a körmöléssel, hogy holtáig sem ért rá újra
+elolvasni, amit leírt.</p>
+<p>Az öreg Mikulás, egy személyben házmestere és kertésze a
+Harkályvárnak, jelentette a kocsit, Katalin pedig visszarakta a kék
+thékát a helyére és sietve belebujt úti bundájába.</p>
+<p>Egy napra rándult csak le Oltvára, hogy összekeresse ura némely
+jegyzeteit meg téliholmiját. (Mikulásra ezt nem lehetett bízni,
+Arató maga pedig mostanában nem ért rá semmire.) <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p>
+<p>Katalinnal most történt meg első ízben, hogy távolt volt az
+urától, és egész nap nagyon furcsán érezte magát a lakásban. A ház
+olyan volt, mintha halálos álomba merült volna. Hiába próbálta
+költögetni a dermedt bútorokat. Végül rajta is valami lelki
+zsibbadás vett erőt, megadta magát a nagy csendnek és lábujjhegyen
+járt-kelt az öblös nagy szobákban.</p>
+<p>Délután, miután már elkészült minden dolgával, olvasnivalót
+keresett a könyvtárban, hogy vonatindulásig gyorsabban teljék az
+idő. És mialatt ott feküdt az alkonyba boruló szobában és Alvajáró
+meséjét olvasgatta, a fél fülével az őszi szélre ügyelt, amely
+elszabadult őrültként rázta az ablakokat és olykor beüvöltött a
+kéményen is.</p>
+<p>Közbe egy-egy félénk pillantást vetett az íróasztal felé, hogy
+nem jelenik-e meg az ura hazajáró lelke. Barna házikabátban, angol
+pipával a szájában, írásai fölé hajolva…</p>
+<p>Ez mindenképpen ostobaság volt, mert hiszen tudta, hogy István
+hál’ Istennek ép és egészséges és hogy most a rákosi új
+laboratóriumában dolgozik, de azért, bárhogyan korholta is magát
+érte, a szíve mégis úgy fájt, mintha halottas házban volna.</p>
+<p>Végül kocsiba szállhatott.</p>
+<p>Alkonyatra megnövekedett a szél ereje. A háborgó levegőoceán
+kristályhullámai távoli erdők zúgását, vergődő fák sikongását és
+nyöszörgését sodorták magukkal.</p>
+<p>Ez a hangzavar fölizgatta és elszomorította Katalint. Amióta a
+háború megtanította rá, hogy a világ teli van a láncukról szabadult
+gigantikus rémekkel, amelyek embereket és országokat taposnak el,
+azóta gyáva lett. <span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
+"Page_51">-51-</a></span></p>
+<p>Kihajolt a kocsi ablakán és még egyszer visszanézett a házra. A
+Harkályvárnak tulajdonképpen csak a mohától zöld, fazsindelyes
+teteje volt látható, a többit eltakarta a sűrű vadszőlő-bunda.</p>
+<p>A háztető körül ezer karminpiros kis madár röpdösött az alkonyi
+fényben, – ez meglepő és kedves látvány volt, – de csakhamar
+kitünt, hogy a szél a vadszőlő meghalt leveleit forgatja
+kisérteties táncban és ez megint szomorú volt.</p>
+<p>A tető ormán magányos pávagalamb ült. Abból a galambcsaládból
+való volt, melyet öt évvel ezelőtt Péter és Pál adtak a sógornőnek
+„nászajándékul“. Kata ismerte ezt a rozsdafoltos madarat, ez mindig
+külön ült a többitől.</p>
+<p>A kocsi az oltvai régi városkapu bolthajtása alá ért, amely
+olyan fekete és üres volt, mint a kémény belseje.</p>
+<p>Hogy elérje a pályaudvart, végig kellett mennie az egész
+városon.</p>
+<p>Jobbról-balról ősrégi, szűkmellű házacskák állanak, megrogyott
+árkádlábakkal, félrecsapott csúcsos tetővel, és álmosan meresztik
+ablakszemüket a döcögő kocsi után.</p>
+<p>Az árkádodukban, a kietlen kis boltokban, már pislognak a
+lámpák. Ott szigorú, fakóképű emberkék motoszkálnak, ugyanolyan
+arccal és ugyanolyan gesztusokkal folytatják a mesterséget, miként
+eleik azt hatszáz esztendővel ezelőtt megkezdték.</p>
+<p>Úgy élnek az örök félhomályban, mint remeterákok a tenger
+fenekén.</p>
+<p>A Gondviselés-patika előtt Katalin kinézett az ablakon, kiváncsi
+volt, hogy ott lóg-e még a bolthajtás alatt a kitömött krokodilus,
+amelyet kisleánykorában <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span> olyan jóleső borzongással nézegetett.
+Akkoriban – Isten bűnéül ne rójja! – azt hitte, ilyen a
+Gondviselés.</p>
+<p>A Vikus boltja előtt termetes polgárok állottak, azok két kézzel
+nyomták fejükbe a kalapot, a szél tiszteletlenül emelgette a
+kabátjuk szárnyait és ők megdöbbenve nézték a szokatlan formájú
+nagy uti-ládát, mely a kocsi bakján ágaskodott…</p>
+<p>A nagytemplomnál Kata megállította a kocsit.</p>
+<p>A kapu nyitva ásítozott és vonatindulásig jó egy órája volt még…
+Elmondhatna egy imádságot az Álarcos Szűz oltára előtt.</p>
+<p>Három-négy lépcsőfokon le kellett lépnie, midőn bemerészkedett
+az ősrégi templom tömjén- és dohszagú homályába.</p>
+<p>Balkézfelől, fekete oszlopok mögött, keskeny magas ablakon
+szentek, virágfonadékok és legendás állatok ragyogtak.</p>
+<p>A festett üvegen áttündöklő esti fényben elhagyottan állott az
+Álarcos Szűz oltára.</p>
+<p>Ezért a templomért valaha elkeseredett harcok folytak
+katolikusok és protestánsok közt.</p>
+<p>A képrombolás jégverése is végigkopogott a kis városon és
+akkoriban valaki égő fáklyával támadta meg az oltárképet. A kép nem
+gyúlladt meg, de a Boldogasszony arca megfeketedett és azóta olyan
+volt, mintha álarcot viselne.</p>
+<p>A régi katolikusok nem engedték kijavítani a képet, – a félig
+eretnekké lett Oltva nem méltó rá, hogy lássa a Szűz arcát! –
+mondták. Az új nemzedék pedig azt hitte, annak már úgy kell lennie,
+hogy Oltván fekete álarcot viseljen Isten anyja. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span></p>
+<p>Katalin letérdepelt az oltár előtt. Egyedül volt a sötét nagy
+templomban.</p>
+<p>Az oltár jobboldali szárnyára páncélos férfi volt festve, aki
+bikafejes címert viselt a mellén. Széles karimájú vaskalap volt a
+fején és fegyvernek valami rettenetes bárdot szorongatott öklében.
+A balszárnyon két ifjú állott, ők is bikafejet viseltek a
+dalmatikájukon és hosszú trombitát tartottak a kezükben.</p>
+<p>A hagyomány azt tartotta, hogy az oltárt a városi mészáros céh
+alapította és a mellékalakok az egykori céhmestert és a két fiát
+ábrázolják. Volt azonban kolozsvári tudós, aki azt állította, ez az
+erdélyi bölényvadászok ősrégi és titokzatos conventiculumának
+oltára.</p>
+<p>Katalinnak az volt a kedves rögeszméje, hogy a bárdos ember
+hasonlít az ő urához. Ezt más oltvai asszony is ráfoghatta volna a
+maga férjére, mert hiszen a félreeső völgyben évszázadok óta
+bizonyos tipikus vonások öröklődtek tovább.</p>
+<p>A józanság szinte világított a bikaölő sisakkarimája alól, a
+keményvágású ajkát pedig ugyanaz a férfiasan fanyar mosoly
+görbítette meg, amely főleg olyankor szokott megjelenni Arató
+István arcán, mikor a lelki megindulását akarja palástolni.</p>
+<p>És Kata meglepetten vette észre, hogy Péter és Pál, amióta nagy
+fiúkká lettek, a két trombitás legényre kezdenek hasonlítani. Az ő
+ajkukon is fölcsillant néha az „oltvai mosoly“, amelyet a régi
+mester esetlen keze talán csak véletlenül örökített meg a szent
+képen.</p>
+<p>A három bikaölő archaikus vigyorgásában nem volt egyébként semmi
+bántó. Ha az ember elszánt testtartásukat és a Boldogasszonyon
+csüngő hű és okos tekintetüket <span class="pagenum"><a name=
+"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> látta, akkor azt a jóleső
+benyomást kapta, hogy a szent asszony trónusa jó őrizet alatt
+van.</p>
+<p>És Katalin büszke szeretettel és forró hálával gondolt a három
+emberre, aki úgy állotta körül az ő életét, mint a három bikaölő
+Álarcos Máriát.</p>
+<p>Imádkozott. Az ég tartsa védő kezét az ő fészke fölé, hogy meg
+ne tépje a nagy zivatar.</p>
+<p>A szélvihar azalatt démoni dühvel rázta a nagy templomablakot,
+odafenn pedig, a csúcsives bolthajtások sötétségében, tengerek
+morajlása visszhangzott. Közbe valami különös hang is hallatszott,
+mintha az alvó orgona fölsikoltott volna álmában.</p>
+<p>Katalin megszeppent és olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy
+homlokával közel járt a kőlépcsőhöz. Félt a vihartól, ettől is,
+amely cserepeket dobott le a háztetőkről és a másiktól is, amely
+cserepestől, házastól söpört el városokat.</p>
+<p>Az idő múlott, Kata keresztet vetett magára és kopogó léptekkel
+kisietett a templomból.</p>
+<p>Mikor kocsijával a régi fedett fahídhoz érkezett, megpillantotta
+Grácziánék házát. A bolthajtásos kapujával és fölötte a két kerek
+kis ablakszemével, olyan pofája volt, mint egy ásítozó embernek.
+Katának is ásítania kellett.</p>
+<p>Eszébe sem jutott, hogy megnézze az öregeket. Az ő családja:
+Arató. Azonkívül senkihez semmi köze. Grácziánék meg örüljenek,
+hogy megszabadultak tőle.</p>
+<p>Az állomásfőnök már várta és arról értesítette, hogy István
+hálófülkét foglaltatott a számára. Katát kissé elérzékenyítette az
+ura gyöngédsége. Lám, az Álarcos Máriát sem őrzik jobban, mint
+őt!</p>
+<p>Beszállott a kivilágított és fűtött kocsiba és úgy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> érezte,
+hogy otthon van megint. Az elhagyottság érzése már nem nyomta a
+szívét.</p>
+<p>A vasuton nem sokat aludt és így nem is bizonyos, vajjon ébren,
+vagy álmában jött-e a különös ötlete, hogy Oltva városa,
+megbecsülvén nagy fiát, Arató Istvánt, ráfesteti Katalin fejét az
+Álarcos Mária vállára…</p>
+<p>Vajjon el lehetne-e ezt képzelni? A renaissance-időkben
+történtek ilyenféle esetek…</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A tanár akkoriban egész nap a rákosi új laboratóriumban
+foglalatoskodot, ahol nagy tömegét gyártotta a kolera, a tifusz és
+a himlő elleni oltóanyagoknak.</p>
+<p>Arató sohasem folytatott tulajdonképpeni orvosi gyakorlatot.</p>
+<p>A harc, amit a belgyógyász kénytelen egy-egy elvénült, vagy
+megromlott emberi szervezetben végigvívni a természet ellen, a
+bekötött szemű tudós párviadala a logikával, egyáltalában nem
+vonzotta.</p>
+<p>Őt a nagy egész, annak is a kezdete érdekelte: a betegségek ősi
+forrása, az emberi szenvedések nagy reservoirja, amelynek forró
+mérge láthatatlan boszorkánykonyhákban fő és százezer titkos résen
+keresztül szivárog bele az életbe.</p>
+<p>Megkeresni, elrekeszteni és elpusztítani a csatornarendszer
+vezetékeit, az élet és a halál közé állani, arccal a halálnak
+fordulva: ez volt az ő hivatása.</p>
+<p>S ha voltak sikerei a járványos betegségek ellen folyó
+küzdelemben, azt elsősorban általános emberi képességeinek
+köszönhette. Képességeknek, amelyek, ha a véletlen nem tereli
+Aratót az orvosi pályára, talán nagy katonát, híres művészt vagy
+fényes kereskedőt csinálnak belőle. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span></p>
+<p>– Tudja maga, hogyan végződik az arany hegedű meséje? – kérdezte
+estebéd után Katalin.</p>
+<p>– Miféle arany hegedű? – csodálkozott a tanár.</p>
+<p>– Nagyapa füzetei közt találtam, odahaza.</p>
+<p>(Bár évenkint tíz hónapot éltek Budapesten, azért a fővárosban
+csak <i>szállást</i> tartottak, <i>otthon</i> a Harkályvárban
+voltak.)</p>
+<p>István emlékezett ugyan nagyapa kék thékáira, de az arany
+hegedűt sohasem olvasta.</p>
+<p>– Ha érdekel, miért nem hoztad magaddal a füzetet? –
+kérdezte.</p>
+<p>Katalin hevesen rázta a fejét.</p>
+<p>– Nagyapa thékáját a waggon litsbe? Alvajáró kisasszonyt a
+Ferenc József-rakpartra? Gondolatnak is szörnyű! Nem, azok csak
+aludjanak szépen a Harkályvárban, míg le nem megyünk hozzájuk.
+Akkor majd végigolvasom. De, Istenem, mikor lesz az!</p>
+<p>– Lehet, hogy a jövő héten magamnak is le kell utaznom Erdélybe,
+– mondta később István.</p>
+<p>– Oltvára? A Harkályvárba?</p>
+<p>– Oltván csak keresztül utazom… Arról van szó, hogy nagyobb
+barakot állítunk az Oltva völgyében. A bukovinai betegek egy részét
+oda fogjuk terelni.</p>
+<p>– Engem is magával visz? – kérdezte Katalin felcsillanó
+szemekkel.</p>
+<p>– Nem lehet, szivem. Férfiakkal leszek, katonákkal. Isten tudja,
+hol hálunk, mit eszünk… Egyáltalában meg kell szoknod a gondolatot,
+hogy ezentúl sokat leszel magadban… Nekem állandóan szemmel kell
+tartanom a kórházaimat, azok pedig jó messzire vannak egymástól az
+országhatáron.</p>
+<p>István a hálószobájába ment, Kata pedig szokása szerint még
+elmotoszkált öltözőjében. <span class="pagenum"><a name="Page_57"
+id="Page_57">-57-</a></span></p>
+<p>Egy fehér törülközőt tartott a kezében és midőn hosszúkarú
+hálóingében egy pillanatra megállott a nagytükör előtt, – miért,
+miért nem – a hajára borította a kendőt, a két végét pedig
+hátravetette a vállán.</p>
+<p>Ekkor eszébe jutott Mária, Ember Mária, aki most valahol
+tifuszbetegeket ápol és alkalmasint ilyenféle fehér főkötőt
+visel…</p>
+<p>Úgy találta, hogy a saját barna-piros arcához és csillogó
+szeméhez nagyon jól illik a fehér főkötő.</p>
+<p>Anélkül, hogy maga is sejtette volna az okozati összefüggést,
+csak ápolónőnek kellett magát képzelnie és a szíve már kéjesen
+olvadozott az emberi irgalom szelíd tüzében.</p>
+<p>Átszaladt az urához.</p>
+<p>– István! Valamit akarok magának mondani.</p>
+<p>– Mi az, szívem?</p>
+<p>– Szeretnék kórházba menni. Betegeket ápolni.</p>
+<p>– Ez most jutott eszedbe? – csodálkozott az ura.</p>
+<p>– Dehogy! – védekezett Katalin bosszusan. – Már régóta töröm
+rajta a fejemet… Sokat gondolkoztam Oltván, mikor magamban voltam…
+és a vasuton…</p>
+<p>Két perccel előbb még eszében sem volt, de most egy csapásra
+megtelt vele a feje és a szíve, most már maga is azt hitte, hogy ez
+neki régi vágya.</p>
+<p>Leült az ágy szélére. Halkan és szemérmetesen beszélt, mintha a
+bűneit vallaná be.</p>
+<p>– Oltván bementem egy percre a régi templomba… Imádkoztam az
+Álarcos Mária előtt és – ne nevessen ki, kérem! – fogadalmat
+tettem… Arra kértem a Boldogasszonyt, védje meg magát a háború
+veszedelmei ellen… Ezzel szemben fölajánlottam magamat, hogy
+betegápoló leszek… <span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span></p>
+<p>A tanár nem nevetett. Két tenyerébe fogta Kata forró kis arcát
+és gyöngéden mondta:</p>
+<p>– Nagyon szeretem az elhatározásodat, bárhonnan fakadt is. Ilyen
+időkben az én feleségem nem ülhet a kandalló mellett…</p>
+<p>– No úgy-e? Úgy-e? – kiáltotta Kata diadalmasan.</p>
+<p>– Tegnap beszéltem Kádárral, – folytatta a tanár. – Talán
+emlékszel reá? A legtehetségesebb a fiatal sebészek között…
+Elmondta, hogy kórházat fog állítani itt a közeli szomszédunkban,
+huszadik szám alatt… Az Illésházy-alapítvány viseli a költségeket…
+Modern, szép kórház lesz… Azt mondta Kádár, szüksége volna valami
+úriasszony segítségére, aki a felügyeletet vállalná… Főleg a
+konyhára és a raktárakra kellene ügyelni… Én tereád gondoltam.</p>
+<p>– Vállalom! Vállalom! – kiáltotta Kata elragadtatással.</p>
+<p>– Akkor tehát megállapodtunk. Holnap telefonálunk Kádárnak…</p>
+<p>A boldog izgalom jó ideig még ébren tartotta az asszonyt.</p>
+<p>Hogy örült ennek a dolognak! Mindig boldoggá tette, ha új
+alakban láthatta önmagát…</p>
+<p>De ugyan honnan vette az oltvai fogadalom meséjét?</p>
+<p>Mikor elmondta Istvánnak, magát is meglepte vele; de mivel úgy
+tapasztalta, hogy örömet szerez vele az ő imádott, jó urának, tehát
+maga is megörült a talált kincsnek.</p>
+<p>Alvajáró! Az arany hegedű…</p>
+<p>Egyszerre megint eszébe jutott nagyapó kék thékája <span class=
+"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> és most
+már úgy rémlett neki, hogy megérti a mesét.</p>
+<p>Igen, persze, minden nő, aki szeret, mindegyik, aki igazi
+asszony, az arany hegedű édes és puha hangjával beszél az ő
+drótszakállú királyához. A valóság hidegen sziszegő, harapós kis
+kigyóit nem ereszti ki a száján.</p>
+<p>Ez nem hazugság, ez költészet. Az asszony bája, a férfi
+boldogsága, az élet költészete.</p>
+<p>A legkülönösebb az, hogy Katalin is Istvántól kapta az arany
+hegedűjét, mint Alvajáró a királytól.</p>
+<p>Midőn először találkozott jövendő urával, szegényen, üresen,
+puszta kézzel állott előtte.</p>
+<p>De rögtön és ösztönszerüen megértette, hogy milyen az asszony,
+aki ennek a férfinak való és azóta akarva, nem akarva, mindig
+István asszonyának dalát játszotta.</p>
+<p>Vagy nem ez a nő szerelme: olyannak látszani, aminőnek a férfi
+látni akarja? <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Zaklikov</h2>
+</div>
+<p>Az ikrek szorgalmasan küldözgették harctéri tudósításaikat. Már
+a hatvani pályaudvaron kezdték és Miskolcon folytatták.</p>
+<p>Később izgatott boldogsággal jelentették valami kimondhatatlan
+nevű lengyel helyről, hogy hallják a távoli ágyúzengést.</p>
+<p>Egy ellenséges repülő, aki bombákat dobált a vonatjukra,
+láthatóan igen megörvendeztette őket… Ezt sokért nem adták volna,
+hiszen ez egy megvalósult gimnazista-álmuk volt!</p>
+<p>Azután néhány napi fülledt csend következett… És jött a hír:
+tűzben voltak.</p>
+<p>Nekik nem esett bajuk, de szegény Robek Kornél, az osztály
+humoristája, aki olyan jól tudta utánozni Milka századost, hősi
+halált halt… (A mult esztendőben Hankó tanár úr, akinek
+papir-galacsint lőtt az orrára, azt jövendölte neki, hogy
+fegyházban fogja végezni.)</p>
+<p>Ettől fogva megváltozott a tábori levelezőlapok hangja.
+<span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span></p>
+<p>Ezentúl is hetyke condottiere-stilusban írták még – „Zaklikovnál
+szuronyheggyel piszkáltuk ki a moszkálit az iskolaépületből…“ – a
+sorok közül azonban valahogyan ki lehetett olvasni, hogy a
+rettenetes csontkirály, akit semmiképpen sem akartak komolyan
+venni, dermesztő közelségben áll a hátuk mögött és rejtelmes
+mosollyal néz bele az írásukba…</p>
+<p>Borzalmas dolgok történhettek odafenn a vigasztalan lengyel ég
+alatt!</p>
+<p>A Pruttól a Fehér-tengerig megindultak a szláv hegyek és
+dübörögve vánszorogtak a magyar határ felé.</p>
+<p>Az ország pedig viruló, ifjú embertestekből emelt ellenük gátat.
+Magyar anyák szemefényének testéből.</p>
+<p>Sápadt arccal, a titáni erőlködésben görnyedő tagokkal, szakadó
+inakkal feszültek neki a nagyszerű fiúk a szörnyű tehernek.</p>
+<p>A hörgő lélegzetük párává lett és az emberi szenvedés
+rettenetes, vérszínű felhőjeként kavargott ég felé…</p>
+<p>S ha egy-egy pillanatra ráértek hazagondolni, akkor mosolyogtak,
+hogy megnyugodjanak az otthon valók.</p>
+<p>És jónevelésű fiúkhoz illően csókoltatták a sógornő kezét,
+tiszteltették István bácsit és Kántor kutya hogyléte iránt is
+érdeklődtek…</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Vasúti vonatok érkeztek Budapestre.</p>
+<p>Csontokba hasító fájdalommal, föld alá vágyódó fásultsággal,
+kuszált forró lázképekkel telt vonatok. A halál illatát árasztották
+és vértől csepegtek.</p>
+<p>A barnaarcú falusi vasgyurókat, akik néhány héttel <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> ezelőtt
+még virágosan és dalolva vonultak végig a városon, mint fakó
+vázakat emelték ki a kocsikból. Némelyik hordágy olyan lapos volt,
+hogy az ember megdöbbent, ha az üres takarók közül egy szempár
+szegeződött reá.</p>
+<p>A tekintetük meredt és üres volt, mintha a szörnyű dolgok után,
+miket a csatamezőkön láttak, képtelenek volnának újabb képek
+fölvételére.</p>
+<p>Elhasznált, üres ember-hüvelyek voltak. Ami ifjúság, erő, tűz
+volt bennük, az belefolyt a háború rettenetes kohójába, ahol egy új
+világot öntenek formába.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Az Illésházy-kórház termeit is hamar megtöltötte a
+beteg-áradat.</p>
+<p>A kórház lelke Katalin volt.</p>
+<p>A rejtelmes kéz, mely sorra nyitogatta a lelkekben a
+bestia-ketreceket, a titokzatos erő, mely arra kényszerítette a
+népeket, hogy akaratuk ellenére tűzbe, vérbe gázoljanak: mellékesen
+magával sodorta Arató István kis feleségét is, mint forgószél a
+toronytetővel együtt az árva falevelet.</p>
+<p>Katalin egyszerre új utakon és új alakban látta viszont
+önmagát.</p>
+<p>Eddig kissé kényelemszerető, változó kedvű, gyáva kis asszony
+volt. Hogyan volt az, hogy most mégis reggeltől estig kemény és
+bátor munkában törte magát?</p>
+<p>Mint mindig, most is emésztő kiváncsisággal figyelte, és mint
+mindig, most is kívülről, a közönség szemével, mustrálta
+önmagát</p>
+<p>Ez a szép, nyulánk, barna asszony, akinek arcára olyan jól
+illett az édes apácaszigor, mint testére a hófehér, síma
+szamaritánus ruha a hollandus főkötővel, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> – ez az
+asszony jobban tetszett neki, mint az összes Katalinok, akikkel
+eddigi életében megismerkedett volt.</p>
+<p>A háború leánya volt ez, nem méltatlan a nagy időkhöz, amelyek
+nemzették.</p>
+<p>Csodálatos könnyedséggel találta meg gazdag lelki ruhatárában a
+kellékeket, melyek új alakját tökéletessé tehették.</p>
+<p>De nem is kellett keresgélnie: az ismeretlenségből új érzések,
+új gondolatok, új gesztusok meteorraja szállott feléje és merült a
+lelkébe.</p>
+<p>Midőn fakó arcú, aszott tagú férfiak ágya fölé hajolt,
+megtalálta magában a szent és forró anyai részvétet. Megtalálta az
+idegerőt, amellyel véres és kegyetlen műtéteknél segédkezett.</p>
+<p>Aki azelőtt vacogó fogakkal gondolt a halálra, most képes volt
+rá, hogy hűsítő kezét rátegye a haldokló lázas homlokára.</p>
+<p>A passzivitásából kilépett nő olthatatlan tettvágya és mindent
+merő bátorsága lüktetett benne.</p>
+<p>A kórház minden férfiának ugyanaz a tiszta és gyöngéd tűz
+csillant meg a szemében, ha „Katalin nővér“ pikészoknyája
+végigsuhogott a termeken. Ez volt az ő nagy sikerének külső
+elismerése.</p>
+<p>Tudta, hogy ezek mind szerelmesek belé, de úgy, ahogyan a
+felhőkön trónoló ideálba szokás, ahogyan a latin népek a
+Madonnába.</p>
+<p>Katalin azt is tudta, hogy Arató István hitvesének ennyi férfi
+között egy pillanatra sem szabad levetnie az apáca-fejedelemnő
+szelíd, hideg büszkeségét. Ezt elvárták tőle maguk az imádók.</p>
+<p>– Nem tudtam, becsületemre mondom, nem tudtam, hogy ilyen
+asszony is van a világon, – mondta <span class="pagenum"><a name=
+"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> egyízben a főorvos, Kádár
+tanár, aki egyébként csökönyös agglegény volt.</p>
+<p>Maga Katalin sem tudta… Eddig az urának planétája volt, a nagy
+Arató tanár kicsi felesége; most azonban a maga útján járt, a maga
+fényével világított.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Arató István, miután hetekig távol járt a fővárosból, egy este
+váratlanul hazaérkezett. A félvárosba telefonált a felesége után,
+végül eszébe jutott a kórház és ott meg is találta.</p>
+<p>– Itt vagyok szivem, holnap délig maradok… Oltváról jövök és
+Ungvárra kell mennem… Mikor jösz haza?</p>
+<p>– Jaj, szivem, éppen most érkezett új betegtranszportunk…
+Feltétlenül meg kell várnom, míg ágyban lesznek mind… De egy óra
+múlva otthon leszek… Nem haragszol, ugye?</p>
+<p>Ez a katonai kötelességérzet meglepte és szinte büszkévé tette
+Istvánt.</p>
+<p>Egyelőre mag kellett azonban elégednie Kántor társaságával. A
+kutya magánkívül volt örömében. Szobáról-szobára követte a
+gazdáját; ha leült István, a lába elé feküdt és le nem vette volna
+róla vérrel erezett, megdöbbentően okos, sárga szemét.</p>
+<p>Kántornak különben némi sznob hajlamai voltak: nem kedvelte a
+cselédek társaságát és az uraság távollétében igen elhagyottnak
+érezte magát.</p>
+<p>Az egy órából kettő is lett, mire Kata végül az ura nyakába
+repült. Aether- és karbol-szaggal kombinált kórházi illatot hozott
+magával, a hajdan selyemlágy kis keze kemény és kissé cserepes lett
+a deszinficiáló szappantól és a körömkefétől. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Fáradt volt, alig tudott állani a lábán, de azért beszédesnek és
+jókedvűnek mutatta magát.</p>
+<p>Egy-két kérdést intézett csak Istvánhoz és miután az elmondta
+neki, hogy az oltvavölgyi szigetkórházban összetalálkozott Ember
+Máriával, aki ott a felügyeletet viszi, rögtön a maga kórházára
+terelte a szót.</p>
+<p>Akkor is beszélt még a szomszéd szobából, mikor az ura már
+lefeküdt. Később még átjött hozzá és szokása szerint leült az ágya
+szélére.</p>
+<p>A betegekről beszélt, a doktorokról, sőt a kórházi szolgákról
+is. Az ember azt hihette volna, hogy az Illésházy-kórház
+Magyarország legeredetibb embereinek gyűjtőhelye.</p>
+<p>– Van ott például egy öreg népfölkelő, aki délután elbuvik a
+padláson, aludni…</p>
+<p>Kata az egész kórházat valami bűvös, meleg világításban látta,
+mely mindent és mindenkit érdekessé és vonzóvá tett.</p>
+<p>Alapjában véve nagyon örült, hogy eldicsekedhetik valakinek a
+sikereivel. A kórházban ő előkelően szerény hölgy volt, de
+Istvánnál nem bánta, ha egy kicsit bele is lát a kulisszái
+mögé.</p>
+<p>Arató némi iskolásfiús kajánsággal hallgatta.</p>
+<p>Tessék, ez az asszonyka is azt hiszi, hogy új erőket fedezett
+föl magában, pedig amit fölfedezett magában, az megint csak a
+háború. Aki itt késő éjjel kedves izgalommal fecseg István fülébe,
+az nem is Katóka, hanem a világra szóló nagy szélvész, amely
+mostanában annyi nagy és kis malmot kelepeltet.</p>
+<p>Valami parányi kis változást azonban mégis talált a feleségén,
+idegen ujjlenyomatokat a könnyen mintázható lelkén, – ez
+elkedvetlenítette. Alig észrevehető, új és idegen vonásokat.
+Megérzett rajta, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
+"Page_66">-66-</a></span> egy új clan-hoz tartozik, egy társadalmi
+közösséghez, amely Istvánnak idegen.</p>
+<p>Megérzett a mosolyán, mely a kórházi doktorok közt divatos élcek
+visszfénye volt, némely újonnan szerzett szaván, egy-egy kis
+gesztusán.</p>
+<p>Dehát a háború! A polyvát örökre szétszórja a szél, az embernek
+azonban azért van lába, hogy megint megtalálja egymást, ha elült a
+nagy vihar.</p>
+<p>István megjelenése különben némileg kizökkentette az asszonyt új
+szerepéből. Miután egy éjszakán át egy levegőt szívtak, reggel
+megint mint a régi Kató ébredt.</p>
+<p>Nem szeretett fölkelni és titokban kissé unta a kórházát. De ez
+csak rövid visszaesés volt. A kórházban a rendületlen
+kötelességtudás hírében állott és ezt a hírét nem merte kockára
+tenni. Fölkelt tehát és elszántan belelépett a hideg vízbe.</p>
+<p>Délben kikisérte Istvánt a pályaudvarra és midőn megölelték
+egymást, az asszony kissé ellágyult, mintha honvágyat érezne valami
+után.</p>
+<p>– Tudja, mi volna jó? – kérdezte nedves fényben csillogó
+szemekkel.</p>
+<p>– Ha most magammal vihetnélek, ugye?</p>
+<p>– Úgy, úgy!</p>
+<p>– Nem lehet, szivem. De hiszen majd eljön egyszer a kettőnk
+külön békéjének ideje!</p>
+<hr class="tb" />
+<p>– A tegnapi transzporttal két tiszti beteget kaptunk, – mondta
+Kádár tanár, miközben Katalin és a segédorvos társaságában
+végigment a kórtermeken.</p>
+<p>– Súlyosak? – kérdezte hivatalos érdeklődés hangján az asszony.
+<span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span></p>
+<p>– Az egyiknek, a zászlósnak, fejlövése van, de könnyebb fajtájú.
+Ő maga kutyába se veszi.</p>
+<p>– Mert, azt mondja, lófőszékely… A neve Stowasser, – magyarázta
+mosolyogva az asszisztens.</p>
+<p>– A másikból nem tudok még kiokosodni. Idegsokja van.</p>
+<p>– Milkának hívják, – jegyezte meg az asszisztens.</p>
+<p>– Milka? Talán a kis sógoraim kapitánya, – vélekedett
+Katalin.</p>
+<p>– Kapitány, honvédkapitány… Hosszú, derék ember.</p>
+<p>– Idegsokja van?</p>
+<p>– Csúnya dolgokon mehetett keresztül, szegény ember. A
+beszélőképességét is elvesztette.</p>
+<p>– Tud az beszélni, kérem, – vetette közbe az asszisztens. – A
+kérdéseinkre ugyan nem válaszol, de azért nem néma.</p>
+<p>– Mért gondolja?</p>
+<p>– Olykor mond egy szót. Mindig ugyanazt: Zaklikov.</p>
+<p>– Ezek igen furcsa dolgok, – vélekedett Kádár tanár. – Valaki
+éppen egy mozdulatot tesz, egy szót mond, mikor lecsap előtte a
+mennykő vagy a gránát… Később magához tér megint és akkor ugyanazt
+a gesztust, azt a bizonyos szót ismételgeti… Van a klinikán egy
+idegbeteg ember, aki a jobb kezével a levegőbe szokott kapkodni… A
+gránát nyomása akkor vágta földhöz, mikor éppen fát vágott.</p>
+<p>– Zaklikov tótul vagy lengyelül lehet…</p>
+<p>– Vagy oroszul…</p>
+<p>Mialatt az urak ezen tanakodtak, a szomszédos betegágyban egy
+mély basszushang szólalt meg. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span></p>
+<p>– Zaklikov orosz-lengyelországi falu, ha meg nem sértem vele az
+uraságokat…</p>
+<p>Az asszisztens egy jóképű magyarhoz fordult, aki csendesen
+szívta ágyában a kurta angol pipáját.</p>
+<p>– Ni, maga az, Ijjártó? Hogy van a karjával?</p>
+<p>Az imént rakták gipszbe a tört karját és fájdalomcsillapitóul
+megengedték neki, hogy időnkívül rágyujtson.</p>
+<p>Ijjártó? Ezt a nevet már hallotta Katalin…</p>
+<p>– Nem ismerjük mi egymást?</p>
+<p>A sebesült komoly arccal bólintott.</p>
+<p>– Én ismerem a méltóságát. A vasuton meg tetszett tisztelni a
+feleségemet és a gyerekemet.</p>
+<p>Katalinnak eszébe jutott a csinos matyómenyecske, Budha
+sugárkoronájával a fején… Hiszen ez az ikrek híres
+parasztkáplárja!</p>
+<p>– Együtt volt a két kis sógorommal, ugye?</p>
+<p>– Ezt a fapipát is Arató Péter úrfitól kaptam. Ő nem tudta
+szívni, igen csípte a nyelvét, – mondta elnéző mosollyal a
+beteg.</p>
+<p>Kádár tanár megint Milkára terelte a szót. A százados esete
+érdekelte… És ekkor kitünt, hogy Ijjártó mindenről tud, mindvégig a
+százados oldalán volt.</p>
+<p>Az idegsok előzményeit így mondta el az ő higgadt és kissé
+tempós modorában.</p>
+<p>– Mi, kérem szépen, 22-ikén voltunk első tűzben… Éjjeli
+menetelés volt és keresztül vonultunk Zaklikov községén… Nekünk úgy
+mondták, hogy húsz kilométernyire tőlünk nincs ellenség… De hát a
+muszka kifogott rajtunk… A hosszú fahíd közepén gépfegyvertüzet
+kaptunk… A kutyák elbujtak az iskolában, ennek tetejére szerelték a
+géppuskájukat… Vak sötétség volt, – ember és ló összetorlódot a
+hídon, – se <span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span> előre, se hátra, – hát nagy zavar volt,
+kérem szépen… Sok jó emberünk ott veszett… Hogy ott ne haljunk mind
+egy szálig, összeröffentünk vagy huszan és megrohantuk az
+iskolát…</p>
+<p>Ijjártó ekkor csodálatos gyöngédséggel mosolygott Katalin felé
+és így folytatta:</p>
+<p>– A két Arató úrfi is velünk jött… Betörtük az ajtót,
+szobáról-szobára vertük a muszkákat, föl a padlásra, az akkor már
+javában égett, végül mind elnyomtuk őket… Robek önkéntes úr a
+padlás-lépcsőn kapta a haslövést…</p>
+<p>Katalin egész testében remegett, arca hófehérré vált, mikor
+ezeket a vad dolgokat hallotta.</p>
+<p>– A fiainknak nem esett bajuk? – kérdezte fátyolos hangon.</p>
+<p>– Semmi, kezét csókolom. Utána megettünk még egy rúd szalámit,
+amit Palkó úrfi rekvirált a papnál.</p>
+<p>– És mi történt Milka századossal? – kérdezte a tanár.</p>
+<p>– Az éjjeli harcon nem láttuk. Akkor nem is esett baja… De
+másnap hajnalban az orosz lőni kezdte a falut… öreg ágyúkkal…
+Parancsunk volt: törik-szakad, ki kell tartani! A százados úr a
+fedezékben volt és engem valami jelentéssel küldtek hozzá… Már
+akkor is beteg lehetett, az arca igen fakó volt. Azt kérdezte
+tőlem: Mi is a neve ennek a cudar helynek? – Jelentem alássan:
+Zaklikov! Akkor történt, hogy a gránát szétvetette a fedezéket és
+mind a hármunkat eltemetett… A harmadik a százados úr legénye volt…
+Ő szegény járt legrosszabbul, a földomlás agyonnyomta… Nekem csak a
+karom törött… És a százados úrban akkor némult meg a lélek…
+<span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>Kádár tanár most már tudta azt, amire kiváncsi volt.</p>
+<p>Katalin elvált az orvosoktól és egyedül folytatta körútját. Már
+visszajött Istvántól, szívvel-lélekkel itthon volt megint.</p>
+<p>Szerette ezt a miliőt: a fehér párnákon pihegő sötét
+férfi-fejeket, a csendesen motoszkáló ápolónőket, a hosszú
+folyosókon elhagyottan izzó lámpákat. Még az aether hideg és
+ellenséges szagát is szerette.</p>
+<p>És tudta, hogy az ő karcsú, fehér alakja, amint nesz nélkül
+végigszálldos a termeken, szelíden visszatükröződik a láztól
+elhomályosult szemekben…</p>
+<p>A kórház jó angyala! Úgy szerette ezt a miliőt, mint a művész
+sikereinek színpadját.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A véletlen úgy akarta, hogy Kata még az este meglássa Milka
+századost.</p>
+<p>Midőn elment a tiszti-szoba előtt, az ajtó éppen nyitva volt, a
+szolgák bútorokat hordtak.</p>
+<p>A százados a szoba közepén ült. A szálas szép férfi, aki az
+ikrek szerint „mannlicherestül emeli föl a bakát“, megroppant,
+megfakult, megöregedett azóta, hogy a pályaudvaron összeverte a két
+sarkát Katalin előtt.</p>
+<p>Az állát kéthetes szakáll verte föl, a ruhája rendetlen volt, a
+szeme, ez a szomorú vakablak, apathikusan bámult a semmibe.</p>
+<p>Kisfiú korában egyszer véletlenül a padlóra fordította édesanyja
+varró-asztalának fiókját. Amint a szanaszét guruló sok gombot,
+kapcsot, gombolyagot, üveggyöngyöt, tűt, ollót elnézte, nagyon
+megijedt és az a reménytelen érzése támadt, hogy ezt soha többé nem
+lehet összeszedni. <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
+"Page_71">-71-</a></span></p>
+<p>Most majdnem hasonló helyzetben volt.</p>
+<p>A háború egy mennydörgő csapással földhöz vágta az ő életének
+tartalmát. A borzalmak után, amiket átélt, csak nem lehet többet
+kávéházba járni, adomákat mondani, vasalt nadrágban sétálni?</p>
+<p>Ő elvesztette magát, lemondott magáról, le az életről.
+Hidegséget és sötétséget érzett magában; semmi akarat, önérzet,
+vágy, remény nem tüzelt a vérében.</p>
+<p>Ott ült egy helyben és óriás távolságból nézte életének sok
+cifra és haszontalan törmelékét. A homályosuló értelme azalatt
+valami titokzatos kis szörnyeteggel viaskodott, amely belefúródott
+az agyába, amely döfködte, szívta, gyötörte.</p>
+<p>Nem tudta, hogy mi az, honnan jön, miért kínozza. Csak a nevét
+tudta és most is ismételgette, halkan, kérdően, fájó
+töprengéssel:</p>
+<p>– Zaklikov! <span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Goldmark Suite-je</h2>
+</div>
+<p>A zólyomi temetőben van egy sarok, melyet a gyöngébb idegzetű
+temetőlátogatók szándékosan kerülni szoktak. Ha valaki mégis
+odatéved, összeszorul a szíve, mert nyolc egyforma kis sírkő áll
+egymás mellett, szép egyenes sorban, mint az engedelmes
+kisfiúk.</p>
+<p>Milka Tódor, a gazdag tót vászonkereskedő, oda temette nyolc
+fiát. A legnagyobbik tizenhárom esztendős, a legkisebbik hathónapos
+korában került a vaskarikás nagy kőlap alá.</p>
+<p>A természet szent irgalmatlansággal kimondta ítéletét, hogy nem
+óhajtja fenntartani ezt a fajt, amelynek vérét valami átöröklött
+átok apasztotta.</p>
+<p>Milka Tódor kilencedik gyereke azonban mégis kegyelmet kapott. A
+kis Károlyt ki tudta könyörögni, el tudta lopni édesanyja a halál
+elől. Úgy látszik, az anya-szív néhanapján mégis meg tudja
+fordítani a természet rendjét.</p>
+<p>De Kari olyan hitványka volt, olyan pityergős és reménytelen,
+mint az októberi költésű csibe. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p>
+<p>Jóformán vattában nevelték és hatéves korában már kész kis
+hipokonder volt. Maga nézegette a hegyes nyelvét a tükörben,
+asztalnál pedig gyakran letette a kanalat, hogy anyukám, nem fog ez
+nekem megártani?</p>
+<p>A szomszéd gyerekek ordítozva kergetőztek a hegyen és
+kalapszámra falták az éretlen gyümölcsöt, Milka Kari pedig
+gondterhes pofácskával ült a kályha mellett és pedáns pontossággal
+szedegette a vasport meg a csukamájolajat.</p>
+<p>Mindig asszonyokkal volt és asszonyos hajlamai fejlődtek.
+Szeretett főzőcskét játszani a konyhában, női kézimunkát készíteni
+és hiú volt a hosszú, göndör hajára.</p>
+<p>Iskolatársai ezért megpofozták és Karola kisasszonynak
+csúfolták.</p>
+<p>Az is nőies vonás számba ment nála, hogy olyan forró és fülledt
+szeretettel kívánta a muzsikát. Maga is játszott, majd minden
+hangszerrel megpróbálkozott, de a tehetsége mindvégig csak vadul
+burjánzott, mert a rendszeres tanulást, a fárasztó gyakorlatot, nem
+birta volna a vézna gyerek.</p>
+<p>Nagy szívszorongások között várta tizennegyedik születésnapját.
+A családban az a babona tartotta magát, hogy ez a Milka-gyerekek
+kritikus napja. Aki túléli, abból akár Matuzsálem is lehet, de a
+Tódor gyerekei közül még egyik sem próbálta meg.</p>
+<p>A veszedelmes nap elmult. Miután az öreg óra elütötte az
+éjfelet, a hálószoba csendjében egy boldog és csodálkozó hang
+szólalt meg:</p>
+<p>– Anyukám, én még élek!</p>
+<p>A halál angyala visszafordult a küszöbön.</p>
+<p>Kari, mintha csak valami titokzatos veremből <span class=
+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> szabadult
+volna, a napfényen váratlanul nőni és izmosodni kezdett. Még pedig
+oly rohamosan, oly nagyszerűen, mintha a végleg megbékült természet
+elégtételt akarna neki adni a múltakért is.</p>
+<p>Tizenhét esztendős korában már egész fejjel nagyobb volt
+tulajdon édesapjánál.</p>
+<p>Ilyet még sohasem láttak a Milkák manó-családjában: hatalmas
+tagú, piros arcú, fényes szemű ifjúóriás lett belőle.</p>
+<p>Most már egészen más szemmel nézték a városban. A szülei büszke
+imádattal csüngtek rajta, (ha együtt látta őket az ember, a
+kuvasz-anya oroszlánfiára gondolt,) – a pajtásai tisztelettel
+tekintettek föl hozzá, de még a zólyomi tótleányok is, ha elmentek
+mellette az utcán, elpirultak és szendén riszálták a derekukat.</p>
+<p>A különös az volt, hogy az egész nagy változás csak külsőséges
+maradt, bensejében az óriásgyerek megmaradt annak, aki volt:
+töprenkedő, gyöngéd és bágyadt kis törpének – Karola
+kisasszonynak.</p>
+<p>Úgy hurcolta a saját hatalmas fizikumát, mint Hőköm Mátyás az
+öregapja subáját. Csibelélek maradt a sas-testben.</p>
+<p>De ez az ő félve őrzött titka volt. A világ szeme elé mint nyilt
+tekintetű, büszke tartású, egyenes és kissé goromba beszédű legény
+lépett. Nagy gonddal és sok színészi tehetséggel mimelte a
+robusztus izomembert.</p>
+<p>A nőkhöz sohasem vonzódott valami különösen, de
+kötelességérzetből mégis úgy viselkedett, mint afféle javíthatatlan
+szoknyavadász. A bort sem szerette, nem is birta, de azért sokat
+korhelykedett katonatisztek <span class="pagenum"><a name="Page_75"
+id="Page_75">-75-</a></span> társaságában. A mulatozása annyiban
+volt, hogy kivette a cigány kezéből a hegedűt és szilaj nótákat
+játszott a pajtásainak.</p>
+<p>Hogy gyávának ne tartsák, ok nélkül kihívó és erőszakos volt.
+Úgy járt-kelt a városban, mint a túltáplált ifjú tenyészbika. Ennek
+azonban megvoltak a maga veszedelmei, a rossz idegeivel és elpuhult
+izmaival állandóan attól kellett rettegnie, hogy egy nap szembe
+kerül a maga Dávidjával, aki leszedi róla a Góliát-vértet.</p>
+<p>Szerencséje volt, hogy a külseje nagyon imponált az embereknek
+és az utolsó próbára sohasem került a sor.</p>
+<p>Későbbi éveiben megértette, hogy valamint az ereje nem igazi
+erő, hanem csak vágyakozás az erő után: úgy egész élete is csak
+honvágy az élet után.</p>
+<p>A legzajosabb társaságban is elhagyottnak érezte magát, nem
+tudott ember lenni emberek közt, mindig csak emberi alakban járó
+kísértet volt. Pedig hogy szerette, hogy kereste az embereket!</p>
+<p>A bolygó hollandi… A hajója vágyakozva kerülgette az élet
+virágos partjait, de kikötni nem tudott.</p>
+<p>Az ő dőzsölései, kalandozásai, barátkozásai, az ő fájdalmai és
+élvezetei nem igaziak, csak reflexérzések, miket nagy távolságból
+szuggerál neki az élet. A galvanizált békacomb élete volt ez.</p>
+<p>Az epedő vágy, mely a Milka-családban az erő után élt, a
+katonasághoz vitte Karit. Olyasmit remélt, hogy magára kell csak
+vennie a tiszti dolmányt és az ő felemás élete egyszerre meg fog
+telni büszke erővel, forró valósággal. Az izomparvenű az erő
+arisztokratájává szeretett volna lenni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>A puha szívén erőt véve, arra kényszerítette magát, hogy szigorú
+fölebbvaló legyen. És ekkor úgy járt, mint a gyönge emberek
+szoktak: erős nem, csak kegyetlen tudott lenni.</p>
+<p>A hadüzenet hírét látható örömmel fogadta. A háború brutális
+valósága talán mégis össze fogja törni az ő mozgó börtönének vastag
+kristályfalait és a résen át ki fog szabadulni az életbe. A nagy
+halál meg fogja neki hozni a teljes életet. Ő mindig külső
+eseményektől várta a maga megváltását.</p>
+<p>De midőn a borús lengyel ég alatt meghallotta a közeledő
+ágyúmorajt, elszorult a szíve és sejteni kezdte, hogy most bírói
+szék elé kerül életének minden hazugsága.</p>
+<p>Midőn pedig a zaklikovi éjszakában mennydörögve megnyílt előtte
+a véres és tüzes pokol, már tisztában volt vele, hogy ő ezt nem
+bírja.</p>
+<p>Ez nem volt gyávaság – hiszen minden lélegzetvétele imádság
+volt: bár jönne már a szabadító halál! – az idegei egyszerűen csak
+kidőltek, elfeküdtek, mint az agyonhajszolt igásállatok.</p>
+<p>Mások birták. A főhadnagya az égő házak tűzfénye mellett
+jelentést tudott írni az ezredeshez… És látta Ijjártó káplárt,
+amint pipával agyarában töltögette fegyverét… Az Arató-fiúk pedig,
+ezek a leányos képű suhancok, szuronyt szegezve, démoni üvöltéssel
+szaladtak neki az ellenségnek, csak úgy, mint egy pár évvel ezelőtt
+Oltván a nyelvüket öltögető oláh gyerekeknek…</p>
+<p>De ő ezt nem birta, ő ezt nem értette.</p>
+<p>Tompa aggyal, hüledező szívvel, dermedt tagokkal állott az
+orkánban. Tétlenül és tehetetlenül. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p>
+<p>Hajnalban végül jött a nagy ütés, a gránátrobbanás. Minden
+összeomlott és szilánkokra tört.</p>
+<p>Az erő komédiája véget ért. Eloltották a lámpákat. Milka
+százados egyedül maradt a sötétségben és nem törődött többé az
+emberek tapsával. Nem akarta már, hogy erős embernek tartsák.</p>
+<p>Annak az embernek, akit kihúztak a fedezék romjai közül és aki
+most itt ült a kórház tiszti szobájában, alig volt már valami köze
+a délceg és hetyke kapitányhoz.</p>
+<p>Ez megint a Milka Tódorné félénk, szegény kis fia volt, akit
+egykor Karola kisasszonynak csúfoltak pajtásai…</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Édes jó uram!</p>
+<p>A fiúk dolgában magam vagyok a hibás. Ők rendesen írnak, de én a
+nagy elfoglaltságom miatt nem jutottam hozzá, hogy Maga után
+küldjem a tábori lapjaikat. Nem haragszik, ugy-e?</p>
+<p>Többször voltak már tűzben, szegény, vitéz gyerekeink, de
+úgylátszik, azért jól érzik magukat, legalább mindig jókedvvel
+írnak. Azt írják, hogy az én Szent Katalinom szerencsét hoz
+nekik.</p>
+<p>Én jól vagyok, bár nagyon sok a dolgom. A kórház reggeltől estig
+elfoglal, sokszor éjjeli transzportunk is van.</p>
+<p>Az oltvai Álarcos Szűz a tanúm, hogy Magának és Magáért
+dolgozom, miként minden cselekedetem és gondolatom különben is a
+Magáé.</p>
+<p>Milka százados – a fiúk kapitánya, hiszen megírtam, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> hogy
+idegsokkal került hozzánk – búskomorság jeleit mutatja. Ha látná,
+mi lett ebből a hatalmas szál emberből! Borzasztó, borzasztó a
+háború!</p>
+<p>Lássa, már megint hivnak a műtőbe! Nem írhatok többet. De talán
+sikerül, hogy az éjjel Magával álmodjam. Gondoljon reám és
+szeressen.</p>
+<p>Sokszor csókolja</p>
+<p class="right"><i>szegény fáradt Katája.</i></p>
+<hr class="tb" />
+<p>Zaklikov: oroszlengyelországi falu a Szanna partján…</p>
+<p>Egypár hét múlva Milka százados is tisztába jött ezzel az
+igazsággal és ekkor már nem is ismételgette a falu nevét.</p>
+<p>De beszélgetést most sem lehetett még vele kezdeni és arra sem
+volt rávehető, hogy elhagyja a szobáját.</p>
+<p>Mert amint előbújik odujából, csattogó fogú fenevadként ráveti
+magát és maga alá teperi a szégyen érzése.</p>
+<p>Rettenetesen, kimondhatatlanul, halálosan szégyelte magát!</p>
+<p>A fogait csikorgatva tapogatta körül szobájának falait… Hogyan
+menjen ő ki innen? Hogyan menjen most már emberek közé? Hogyan
+játsza megint a régi Milka százados szerepét?</p>
+<p>Inkább beásná magát a padló alá, a földbe. Jó volna beleolvadni,
+eltűnni az örök sötétségbe, a csendbe… Megnémulni, megvakulni… Hogy
+ne nézzen a szemébe senki, ne kérdezzenek tőle semmit… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p>
+<p>Kádár tanár megsejtette, hogy mi baja a századosnak.</p>
+<p>– Ezt nem lesz könnyű visszacsalni az életbe… Valami hídat
+kellene neki verni, egy Ariadne-fonalat vetni… Akkor – talán…</p>
+<p>– A zene! A zene hatalma! – mondta Katalin.</p>
+<p>Hallott egyszer egy betegről, akit a muzsika fáklyája vezetett
+ki az örök éjszakából… Milka nagy muzsikus, az ikrek gyakran
+emlegették.</p>
+<p>– El kell hozatni a kisbőgőjét! – indítványozta Stowasser, a
+lófőszékely, aki fehér sisakba pólyált fejével lebzselt a
+folyosókon.</p>
+<p>A zászlós azt mondta, hogy Milka minden hangszerrel tud bánni,
+legszívesebben mégis a gordonkáján játszik.</p>
+<p>Katalin már intézkedett. Némi utánjárással megkerült a százados
+violoncellója, melyet a bútoraival együtt valami raktárban
+őriztek.</p>
+<p>Estebéd idején egyik kórházi népfelkelő bevitte a százados
+szobájába és utasításához híven szó nélkül a sarokba állította a
+fekete-lakkos hangkoporsót.</p>
+<p>Azután valamennyien lesbe feküdtek, belekap-e a hal a
+csalétekbe?</p>
+<p>Jó ideig hiába vártak. De azután egyszerre –</p>
+<p>Egy bűvös hang zendült meg az éjszaka csendjében. Messziről és
+mélyről jött, mint a bányában daloló tündér hangja.</p>
+<p>Halkan, a zokogását elfojtva, bátortalanul tapogatózva jött
+közelebb, mintha kételkednék benne, hogy van-e joga az élethez.</p>
+<p>Azután hízelegve, forró, édes könyörgéssel kúszott még közelebb…
+<span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span></p>
+<p>Egyszerre mohón és szomjasan fölemelte a fejét…</p>
+<p>– Goldmark Suitejét játssza, – mondta az asszisztens, aki értett
+valamit a zenéhez.</p>
+<p>Valami egészen különös muzsika volt az. Vadul buggyant ki a
+Milka szláv véréből és sok tarka kavicsot sodort magával, mit
+ismeretlen mélységekben elterülő kőzetekből mosott ki.</p>
+<p>A kapitány idegrostjain átszűrődve minden zenei gondolat
+hihetetlenül lágy, édes, tüzes és érzékies lett.</p>
+<p>Az ő vonója minden sarkot legömbölyített és minden szögletet
+lecsiszolt.</p>
+<p>A zeneszerzők közül szerette a nagyokat, mindegyiket követni
+tudta röptében, de csak úgy, mint az elhízott vadruca a fennszálló
+gémet: lábát a békanyálban húzva.</p>
+<p>Nála még Bach is édes lett, Beethoven is ellágyult. Ő a
+titánokból, akik világgömböket emelnek vállukon, hájizmú, barok
+virághordókat csinált. A zengő kathedrálisokat megtöltötte
+művirággal, selyemmel és pézsmaszaggal.</p>
+<p>Neki a zene bűnös szenvedélye volt, narkotikum, hasis, melyet
+mohón és pirulva szítt magába.</p>
+<p>A zene tüzében kiolvadt a lelkéből minden, ami erős és férfias
+volt és csak Karola maradt vissza, Karola, aki lágyan remegve
+csuklott össze régen elhamvadt zeneheroszok energiája előtt.</p>
+<p>A zene földalatti, titkos üregeket vájt a lelkébe, ahol különös,
+színtelen, álomszerűen valószínűtlen lények csíráztak.</p>
+<p>Tisztkorában, midőn Budapesten volt állomáson, oda tudott
+férkőzni a művészek, főleg a festők és szobrászok tanyáira. A
+„fiúk“ szívesen látták, nekik <span class="pagenum"><a name=
+"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> egyáltalában gyöngéjük az
+ilyen „pompásan buta tenyészember“.</p>
+<p>Néhanapján játszott is nekik és a művészek nyugtalanítóan
+érdekesnek találták a muzsikáját és azt mondták, ez egy magyar
+genie.</p>
+<p>Egy ilyen alkalommal a nagy szobrász, aki a hallgatói között
+volt, valami torzképet rajzolt a márványasztalra.</p>
+<p>Milka később, miután a mester már otthagyta a társaságot,
+megnézte a rajzot és megdöbbenve ismert önmagára.</p>
+<p>A kép egy szfinxet ábrázolt, amelynek puha nőstény-oroszlán
+testén Milka feje ül. A szfinx meredek sziklaobeliszk tetején áll,
+ahonnan nem tud lejönni, és előrehajolva, mint macska a háztetőn,
+ábrándos epedéssel sandít le a mélységbe.</p>
+<p>Mit keresett odalenn, – a halált, az életet?</p>
+<p>Vajjon a szeszélyes véletlen vezette a mester kezét, vagy Milka
+muzsikájának géniusza materiálizálódott benne?</p>
+<p>Most tehát a kórház tiszti szobájában szólt a százados
+gordonkája…</p>
+<p>A szfinx édes üvöltése felhangzott az éj csendjében.</p>
+<p>Katalin a folyosón állott, az ajtófának támaszkodva. Két karját
+a mellén összefonva, áhítattal hallgatta a zenét.</p>
+<p>Úgy érezte, hogy odabenn valami nagy és szent dolog történik.
+Egy emberi lélek lerázta magáról a sötétség békóit és boldogan
+szárnyal a világosság felé…</p>
+<p>De a muzsika hirtelen megszakadt és Katalinnak az az ijesztő kép
+villámlott el a szeme előtt, hogy odabenn a küzködő ember fejjel
+visszazuhant a sötétségbe. <span class="pagenum"><a name="Page_82"
+id="Page_82">-82-</a></span></p>
+<p>Gondolkodás nélkül benyitott a szobába.</p>
+<p>Milka százados az asztalnál ült, homlokát tenyerébe hajtva, a
+könnyei patakokban folytak. Ezek a könnyek imádságszámba mentek: a
+partravetett hajótörött édes könnyei voltak.</p>
+<p>És Katalin szeme is megtelt könnyekkel.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Drága, édes, egyetlen Istvánom, nekem jó uram! Hűséges
+szeretettel köszöntöm Kegyelmedet és örömmel jelentem, hogy Milka
+kapitányt, akit olyan súlyosan meglátogatott az Úr, sikerült
+megmentenünk.</p>
+<p>Azaz, hogy tréfa és szerénytelenség nélkül mondhatom: nekem
+sikerült megmentenem!</p>
+<p>A tudós doktorok nem boldogultak véle, de nekem, szegény együgyű
+asszonyi állatnak, egy ötletem támadt és az fényesen bevált. Majd
+ha Maga hazajön, részletesen elmondom az egész esetet, tudom,
+érdekelni fogja.</p>
+<p>Láthatja tehát, a Maga szegény kis oldalbordája nem lopja a
+napot a kórházban.</p>
+<p>Komolyan mondom: igazán boldog vagyok, hogy a nagy
+nyomorúságból, mit ez a rettenetes háború reánk hozott, egy
+parányit nekem is sikerült enyhítenem.</p>
+<p>Kádár azt mondja, a csodakúra után díszdoktornak fog
+előterjeszteni az egyetemen. Azt válaszoltam neki, beérem vele, ha
+nem jelent föl kuruzslás miatt.</p>
+<p>A fiúk levelezőlapjait itt küldöm. A kozákok rémei csokoládét
+kérnek. Különben jól vagyok és Kántorral ketten hű szeretettel
+gondolunk a mi jó gazdánkra. És azon felül még százezer csókot is
+küld</p>
+<p class="right"><i>Katóka.</i> <span class="pagenum"><a name=
+"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A szfinx és a nő</h2>
+</div>
+<p>Minél jobban elmaradoztak a multban a zaklikovi emlékek, annál
+nehezebben tudta Milka önmagának elhinni, hogy ő valóban beteg
+volt.</p>
+<p>Később már csak úgy volt, mint a kis fiú, aki merő makacsságból
+nem akar előjönni a sötét kamarából, ahová büntetésül zárták.</p>
+<p>Csak abba ne hagyja! – gondolta magában, midőn Katalin megkezdte
+mentő kisérleteit.</p>
+<p>De effelől ugyan nyugodt lehetett: a fiatal asszony annyira
+büszke volt a harcra, mit a sötétség szellemei ellen indított, hogy
+nem engedte ki többet a prédát rózsás karmaiból.</p>
+<p>A szőke óriás pedig engedelmes gyermek volt és bágyadt
+megadással engedte át magát „Katalin nővér“ vezetésének. Az ő
+rendeletére evett, ivott, pihent és sétált, szedte az orvosságot és
+játszott a gordonkáján.</p>
+<p>Senki sem kérdezte, honnan szerezte szokatlan hatalmát az
+asszony: idegbetegnél a legszokatlanabb dolog is megszokott.</p>
+<p>Katalin mindennap, ha már elvégezte körútját a kórtermeken
+végig, bement még az ő külön betegéhez. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p>
+<p>Többnyire a doktorok társaságában, néhanapján egyedül. (Arató
+István felesége megengedheti ezt magának!)</p>
+<p>Folytatták a muzsikális gyógymódot és a kapitány az asszony egy
+szavára már térdei közé fogta a gordonkáját.</p>
+<p>Ma megint Chopinnál időzött igen hosszasan.</p>
+<p>A Nocturne forró áradásába a százados beleolvasztott egy
+hordónyi cukrot a magáéból és most, mint saját művészetének
+áldozata, kifordult szemekkel úsztatott a muzsikális
+puncsléban.</p>
+<p>Az asszony, ha négyszemközt voltak, sohasem ült le, hanem az
+ajtó mellett állva hallgatta a zenét, miközben a doktoroktól
+eltanult kutató tekintetét a beteg arcán tartotta.</p>
+<p>Ez az arc ma játékközben mindjobban elváltozott. A szemét erősen
+lehunyta, a duzzadt ajka meg-megvonaglott…</p>
+<p>Katalin már tudta, hogy mi fog most történni: Milka százados
+keble annyira megtelt érzelmekkel, hogy az erőszakos kirobbanás
+elkerülhetetlen.</p>
+<p>Már fel is ugrott és hangos szóval vágta el a mélabús
+párbeszédet, amit Chopin szellemével folytatott.</p>
+<p>– De hát minek élni? Igen – minek?</p>
+<p>A beteg egy-egy pillanatra visszaesik megint régi idegességébe;
+az ilyen szakadékon szelid kézzel kell átsegíteni…</p>
+<p>És talán éppen a szelíd kéz érintése az, amit a beteg efféle
+összecsuklásaival el akar érni.</p>
+<p>– Hagyjuk mára a zenét, százados úr. Elég volt. Kissé fel is
+izgatta magát, – mondja Katalin. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>
+<p>– Amint parancsolja, – válaszol Milka tompán.</p>
+<p>– Holnap megint eljövök, akkor folytatjuk. Jó lesz? – kérdi
+Katalin jóságosan.</p>
+<p>Milka fölriad – a gondolatai elkalandoztak valahol…</p>
+<p>– Óh, nagyon jó lesz!</p>
+<p>Az asszony keze már az ajtókilincsen van, de újra megszólal.</p>
+<p>– Ami pedig azt a kérdést illeti: minek élni… Én Istenem! Az
+embernek vagy van valamije, amiért érdemes élnie, vagy nincs
+semmije…</p>
+<p>– Nekem semmim sincs! A világon semmim sincs! – morogja Milka
+keserűen.</p>
+<p>Katalin komolyan tekint reá.</p>
+<p>– Nos, ha nekem semmim sem volna, akkor is volna valamim.
+Megvolna az a tudatom, hogy homo sapiens vagyok, nem ruhás baba…
+Nem a nemesség, hanem az értelem kötelez. Arra kötelez minket, hogy
+viseljük el tőlünk telhető méltósággal az élet nyomorúságait… Mert
+az élet nem majális!</p>
+<p>– Milyen erős ön! Hogy irigylem! – csodálkozik Milka és a
+világos nagy szemével úgy nézi Katalint, mintha most látná életében
+először.</p>
+<p>Valamit akar még mondani, de hirtelen megrázza a fejét: eh,
+minek? – és a fantáziája fáradtan, mint a hulló falevél, libeg a
+mélység felé:</p>
+<p>– Esküszöm önnek, méltóságos asszonyom, a legokosabb, amit
+tehetnék, az volna, ha egy Frommer-golyót lőnék a koponyámba.</p>
+<p>Katalin nővér összevonja fekete szemöldökét a fehér főkötője
+alatt.</p>
+<p>– És én esküszöm önnek, százados úr, ha nem tudnám, hogy ez az
+életuntság is betegségi szimptóma, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> akkor most egy kicsit
+lenézném érte. Öngyilkosság? A zavaros fejű, félművelt emberek
+kibúvója.</p>
+<p>Milka szőke nagy koponyája bűnbánóan lekonyul.</p>
+<p>– Milyen erős! – mormogja fanatikusan.</p>
+<p>Katalin arcát ekkor egy meleg kismama-mosoly világítja meg.</p>
+<p>– Tudja mit, kapitány? Feküdjék le szépen, aludjék reggelig. Ha
+nyolc órát aludt – de nem szabad csalni! – akkor megengedem, hogy
+reggeli után meglátogasson a fehérnemű-raktáromban.</p>
+<p>Menni akart, de Milka összekulcsolta a két kezét és forró
+könyörgéssel nézett reá.</p>
+<p>– Egy szóra még! Engedjen meg egy kérdést… Régóta küzködöm már
+ezzel, de végül meg kell kérdeznem… Mondja, nem vet meg engem?</p>
+<p>Megvetni? Kata enyhén mosolygott, mint a fiatal anya, mikor a
+kisfiú valami nagy ostobaságot kérdez. Ez a mosoly igazán széppé
+tette arcát.</p>
+<p>– Megvetni? És miért? Mert egy gránát, amely egy templomtornyot
+is le tudna dönteni, leütötte a lábáról? Kedves százados úr, én még
+a templomtornyot sem vetem meg, pedig az szilárdabb anyagból
+készült, mint ön.</p>
+<p>Megfogta Milka kezét és így folytatta:</p>
+<p>– A tornyot újra fel lehet építeni, az embert pedig talpra kell
+állítani! És az embernek azért van esze és akaratereje, hogy ő is
+segítsen nekünk kissé a talpraállításnál… Nem gondolja?</p>
+<p>Fölemelt fejjel, kedvesen fölényes mosollyal állott előtte a
+fehér ruhájában.</p>
+<p>Olyan erős, olyan tiszta és büszke volt, mint a márványszikla a
+hegytetőn.</p>
+<p>A kapitány nem emelte ajkához, hanem mélyen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> meghajolva
+csókolta meg megmentőjének aetherszagú kis kezét.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Milka különben már a vasuti találkozás után is sűrűn gondolt
+Aratónéra. A gondolatai akkoriban valami furcsa, töprenkedő
+kíváncsisággal tipegték körül karcsú alakját.</p>
+<p>Az asszonyt senki sem ismerte a fővárosban – Aratóék
+visszavonultan éltek, – de azért előkelő és vonzó híre volt. Egy
+nő, aki annyira le tudja kötni Arató Istvánt, maga is egy női
+kiadású Arató lehet.</p>
+<p>A jó híre hófehér gyöngykoronaként fénylik okos homlokán.</p>
+<p>Midőn most az irgalmasság lágy és komoly gesztusával lehajolt az
+egyszerű katonatiszthez, Milka egyszerre ráismert. Ő, aki egyébként
+olyan idegenül állott szemben a nőkkel, most megtalálta önmagában
+Katalin képét, mint ifjúkori álmainak édes ismerősét.</p>
+<p>Micsoda asszony ez!</p>
+<p>Olyan igaz és egy darabból való, olyan drága, mintha egyetlen
+nagy kristályból faragták volna. Megérzik már a teste üde illatán
+is, hogy a hazugság szennyje sohasem érintette.</p>
+<p>Mindaz, ami után Milka vágyódik és amiről már-már azt hitte,
+hogy csak álomképekben van meg a csillagok alatt, mindaz mint szent
+valóság izzik és világít az asszony lelkében.</p>
+<p>Milyen jó, hogy mégis vannak ilyen nők a rikácsoló nősténypávák
+seregében! Ők azok, akik meleggé, illatossá és otthoniassá tudják
+tenni ezt a nyomorúságos, rosszszagú életet.</p>
+<p>Az élet! Milka most már nem is tudott volna jobbat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> kezdeni
+visszanyert életével, mint hogy odarakja Katalin keskeny fehér
+cipője elé.</p>
+<p>Oda rakja áldozati ajándékképpen, hálából azért, hogy Katalin a
+világon van. Odarakja remény nélkül, mert hiszen tudja, hogy
+Katalin élete felhők magasságában vonul el az övé fölött.</p>
+<p>A Chopin-est után bizonyossá lett előtte, amit eddig hinni nem
+mert: ő is lehetne még ember az emberek közt.</p>
+<p>Egy ilyen nő meg tudná váltani a bolygó hollandit. Egy
+mosolyával meg tudná oldani Milka szfinx-életének minden fájó
+rejtélyét.</p>
+<p>Odafenn már is megmozdultak a néma havasok. Amit eddig örök
+jégnek hitt Milka, az tavaszi virágzássá változott át.</p>
+<p>És minden, amiben eddig nem mert hinni: az élet, az ifjúság, az
+erő, a nő, a szerelem: bódító illatú viráglavinaként siklik
+feléje.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A Chopinnek szentelt est után Kata lefekvéshez vetkőzött.</p>
+<p>Egy pillanatra megállott az öltözőszoba nagy tükre előtt és
+ekkor bensejében egy pajkos hang azt kérdezte: vajjon tudja-e a
+nagy katona, hogy milyen csinosak vagyunk mi?</p>
+<p>A hang egy valakié volt, aki Kata iskolás leánykora óta ott
+tanyázott lelkének hetedik kamrájában és aki ma is szakasztott
+olyan kotnyeles volt még, mint tiz esztendővel ezelőtt.</p>
+<p>A fő-Kata azonban csendre intette a mellék-Katát, ő ma merengő
+kedvében volt, nem szerette az efféle léhaságokat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p>
+<p>Annyi bánatos méltósággal, amennyi egy hálóingben levő,
+mezítlábas uriasszonytól kitelik, átment a kék bársonyszobába és
+sóhajtva bemászott özvegyi ágyának paplanja alá. A hableány
+barlangja ma különben hideg volt.</p>
+<p>Nem volt még álmos, de azért rögtön eloltotta a lámpát, a
+nyakszirtje alatt összefonta két karját és várta rendes éjjeli
+látogatóit…</p>
+<p>Éjjeli látogatói: Milka kapitány gondolatai. Ebben a csendes
+órában mindig odatalálnak az asszonyhoz, mint Bacchus isten szelíd
+párdúcai Ariadnehoz.</p>
+<p>Ezuttal a Nocturne forró fuvallatának szárnyán érkeznek, az
+éjféli égbolton vonuló fellegekkel. Aranyfényű, lágy hullámzással
+magukhoz emelik és magukkal usztatják az ellenállásra képtelen
+asszonyt.</p>
+<p>Szóval: Arató István felesége a széles Jacaranda-ágyban, mit egy
+székely ezermesterrel faragtatott neki az ura, egy bakakapitányról
+ábrándozott…</p>
+<p>Katalin asszony ezúttal önmagának játszott az arany-hegedün:</p>
+<p>Ez a legtisztább, leggyönyörűbb emberi érzés, ami valaha nő
+szívét megdobbantotta. De nem! Más nő, közönséges asszony, akinek
+udvarláson, mulatságon jár az esze, ilyet sohasem képes érezni.</p>
+<p>Mert őt valami titkos lelki anyaság szálai fűzték ehhez az
+emberhez. Milka az ő teremtménye, az ő nevelése, az ő tulajdona
+volt.</p>
+<p>Látta a kapitányt mint növényi életet élő, hangtalan embriót;
+látta mint gügyögő, botorkáló gyermeket; a gyógyulás későbbi fokán
+mint szégyenkezve bújkáló kamaszt; ma pedig mint egész férfit látta
+viszont a fölépült embert. <span class="pagenum"><a name="Page_90"
+id="Page_90">-90-</a></span></p>
+<p>Csoda-e, ha most a nagy gyerek szőke feje gyöngéden és melegen
+tükröződött Kata lelkében?</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A valóságban azonban még sokkal nevezetesebb dolog történt, mint
+Katalin maga is hitte volna.</p>
+<p>Az történt, hogy a szép Zolky leánya új szerepkörbe lépett
+át.</p>
+<p>Eddig csak a szerepeit cserélgette az élet színpadján. A
+jelmezei változtak és változtak a nóták, miket elpengetett arany
+hegedűjén, de a szerepköre mindig a régi maradt: ő volt a híres
+ember kicsi Katókája.</p>
+<p>Ezúttal azonban új és magasabbrendű szerepkörbe lépett át. A
+bájos kis Senkiből Valaki lett. Egyéniség. Ember, akinek feje
+fölött egy emberi sors fellegei gyülekeznek.</p>
+<p>A sok Katalin közül, aki egymásután már előlibbent fantáziájának
+függönye mögül, egyik sem volt olyan újszerű, olyan ingerlően
+érdekes, olyan komoly és nagyszabású, mint az, akinek képét most
+Milka kapitány szemtükre verte vissza.</p>
+<p>Ez nem volt többé a bájos és jelentéktelen szubrettpofácska,
+hanem a heroina nemes, erélyes és megragadóan emberi profilja.</p>
+<p>Milka századosban most megtalálta az ő legmegértőbb közönségét
+és így meg volt róla győződve, hogy megtalálta önmagát és életének
+igazi célját.</p>
+<p>Proteus leánya mostani alakjában aratta legnagyobb sikereit és
+ennélfogva most élte legigazibb életét. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Az Aratók</h2>
+</div>
+<p>Egy hónapig nem látta Kata az urát, a nagy zűrzavarban a
+híradásai is rendetlenül érkeztek az északkeleti országhatár
+különböző pontjairól, de azután egyszerre táviratot küldött
+Kassáról.</p>
+<p><i>Mind a két fiú megsebesült. Sebesülésük nem veszedelmes.
+Aggodalomra nincs ok. Kérek számukra helyet a kórházadban. Holnap
+délben érkezem velük a máltai vonaton.</i></p>
+<p>Katában megdermedt a lélek.</p>
+<p>Ő csodálatosképpen sohasem gondolt még arra, hogy a fiúkat
+valami komoly baj érhetné. A szive legmélyén az a gyermekes babona
+élt, hogy őket, Aratóékat, kivételes elbánás illeti meg a sors
+részéről.</p>
+<p>Kádár professzor tőle telhetőleg vigasztalgatta. Ha nincs
+komolyabb baj – Arató mondja, és igy nincs is – akkor még inkább
+örülni lehet az esetnek. Egy időre legalább szárazra kerülnek a
+fiúk és az sem fog nekik ártani, ha rendesen kialusszák
+magukat.</p>
+<p>Késő este lett, mire a máltai vonat megérkezett. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> Katalin és
+az asszisztens a pályaudvaron várták a három Aratót és autón vitték
+őket a kórházba.</p>
+<p>A gyerekeknek igazán nem lehetett komoly bajuk, mert útközben
+szakadatlanul járt a szájuk. Jól is esett nekik, de restelték is a
+nagy feltűnést; azt mondták, szót sem érdemel, ostobaság az egész.
+Csupa szerénységből igen hangosak voltak.</p>
+<p>A villamfényben úszó hófehér kötözőben maga Kádár szedte le
+róluk a régi kötést.</p>
+<p>Ezek a fiúk a születésük pillanatától fogva szinte babonás
+következetességgel osztoztak egymás sorsában. Kanyarójuk is együtt
+volt, a kolozsvári gimnáziumból is együtt tessékelte ki őket a
+tanári értekezlet és most is ugyanegy orosz gépfegyver tüzében
+sebesültek meg.</p>
+<p>Péternek a felső karcsontján, Pálnak a vállizmán szaladt
+keresztül a golyó.</p>
+<p>– Mikor kaptátok a lövést? – kérdezte Kádár.</p>
+<p>– Hat nappal ezelőtt.</p>
+<p>– Ebcsont! – mondta a főorvos, aki szerette a goromba doktort
+adni. – Köszönjétek apátoknak, hogy ilyen jó vért hagyott
+rátok!</p>
+<p>Megfürösztötték és ágyba fektették őket. Kissé lesoványodtak,
+míg oda voltak, talán meg is nőttek, az arcuk megbarnult, a
+vonásaik megkeményedtek.</p>
+<p>Katalin, mielőtt hazament volna az urával, még benézett a
+különszobába. Egy-egy sztaniolba csomagolt töltött csokoládét vitt
+a fiúknak. A nyakukon, a nyitott hálóing alatt, ott látta Szent
+Katalin érmét.</p>
+<p>– Mit üzentek Kántor mesternek? – kérdezte.</p>
+<p>– Tiszteltetjük és holnapra várjuk a látogatását.</p>
+<p>Péter és Pál azután magukra maradtak. Kiszámított lassúsággal
+ették a csokoládét, közben hangosan <span class="pagenum"><a name=
+"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> örvendeztek, mint a
+vakációra hazaszabadult iskolás fiúk.</p>
+<p>– Hűj, de finom ágy!</p>
+<p>– Holnap kilencig alvás.</p>
+<p>– Reggelire kávé, kifli.</p>
+<p>– Két tojással. Nekem két tojással. A hálás haza nekem két lágy
+tojással adósom…</p>
+<p>– Ahogy én ezt a Kádár professzort nézem, hat-nyolc hétnél előbb
+nem ereszt vissza a csapathoz.</p>
+<p>– A hatból négyet István bácsiéknál töltünk, mint
+magánáponcok.</p>
+<p>– Jó lesz megint egyszer a diványon hasalni és Kárpáthy Zoltánt
+olvasni.</p>
+<p>Azután édesen elaludtak, mint egykor édesanyjuk ölében. Az orosz
+nehéz ütegek pergőtüze, a támadó szibirjákok urrá-kiáltása, a mult
+heti szuronyharc vad képei nem zavarták őket.</p>
+<p>Álmukban is élvezték a szoba enyhe melegét és a ruganyos ágyat.
+Mind a ketten valami egészen halk és kimondhatatlanul kedves zenét
+hallottak: a vérük zsongott és muzsikált a fülükben.</p>
+<p>Az idő már éjfélre járt, midőn Arató és Katalin a lakásukba
+érkeztek.</p>
+<p>István útközben elmondta, hogy a fiukat a harctérről először
+Kassára szállították. Ők a család előtt el akarták titkolni
+sebesülésüket, de a kassai kórházparancsnok, midőn megtudta, hogy a
+két önkéntes Arató tanár öccse, távirati értesítést küldött
+Istvánnak.</p>
+<p>A tanár különben szokatlanul nyomott kedvében volt. A
+tifusz-járvány robbanó erővel terjed az északi hadseregnél, a
+védő-oltások pedig lassan haladnak… A hajnali vonattal maga siet a
+frontra, hogy gyorsabb ütemet vigyen bele a munkába… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span></p>
+<p>Mindjárt lefeküdt és két perc mulva már mélyen aludt.</p>
+<p>Hajnalban csizmásan, kardosan Katóka ágyához lépett, hogy
+megcsókolja. Az asszony érezte a bőrszagot, pillái közül látta az
+aranygallér csillogását, de annyira fáradt volt, hogy csak halk
+nyöszörgéssel terjesztette szét a két karját, midőn arcán érezte az
+ura száját, beszélni nem tudott.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Péter és Pál jól érezték magukat a kórházban.</p>
+<p>Megengedték nekik, hogy naponta néhány órát fennjárjanak és ők
+fölfedező utakra indultak a termeken végig és hamarosan
+összebarátkoztak a doktorokkal, ápolónőkkel és betegekkel.</p>
+<p>Midőn megtudták, hogy Milka százados úr is a kórházban van, egy
+gyors, ijedt pillantást váltottak egymással… Midőn pedig véletlenül
+összetalálkoztak vele a folyosón, valósággal megdermedtek nagy
+zavarukban.</p>
+<p>A kapitány azt hitte, hogy a nagy tisztelet bántja őket, pedig a
+fiúk csak szégyelték magukat, mivel olyasmit képzeltek, hogy a
+Milkának kínos lehet a velük való találkozás.</p>
+<p>Annál nagyobb volt örömük, hogy fölfedezték Ijjártó káplárt.
+Vidám üvöltéssel rohanták meg és azontúl idejük egy részét a hármas
+számban töltötték. Úgy látszott, hogy ezt a parasztembert nagyon a
+szívükbe zárták.</p>
+<p>Háborús élményeket nem tudtak mesélni, hiába faggatta őket egy
+csúcshurutos önkéntes, aki még nem járt a fronton. Olyanformán
+voltak a háborúval, mint a hazaszabadult diák az iskolával: untak
+rá visszagondolni. <span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
+"Page_95">-95-</a></span></p>
+<p>Csak jelentéktelen epizódok foglalkoztatták őket, a háború
+arabeszkjei. A barna kis kutya, mely a zászlóaljhoz szegődött; a
+gólya, mely az égő parasztház fölött keringett; a Botlik őrmester
+kiégett nadrágja.</p>
+<p>Azzal hamar tisztába jöttek, hogy Katalinnal valami baj van.
+Hármuk közt azelőtt valami szabadkőmüves-egyetértés volt, amely
+főleg abban érvényesült, hogy más emberfia előtt érthetetlen okból
+olykor a pukkadásig tudtak kacagni.</p>
+<p>Most azonban hiába dobálták apró arany horgaikat a sógornő felé,
+azok lesiklottak az asszony zárkózott lelkén.</p>
+<p>– Dehát a háború! – vigasztalták egymást.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Sárréthy főhadnagy, a pótzászlóalj segédtisztje, a kórházba
+jött, hogy meglátogassa a lófő Stowassert.</p>
+<p>Ott véletlenül meglátta az Arató-fiúkat.</p>
+<p>– No nézd, hát ti itt vagytok? Az ezred meg mindenütt kurrentál…
+Éppen most írtam át a kassai kórháznak, hogy mi van veletek.</p>
+<p>– Mi baj? Történt valami? – kérdezték a megszeppent fiúk.</p>
+<p>– Az történt, hogy mind a ketten soronkívül zászlósok lettetek.
+Egyiktek azonfelül megkapta az arany vitézségit, a másik a nagy
+ezüstöt. De hogy melyiket kapta Péter és melyiket Pál, azt már nem
+tudom, talán maga a honvédminiszter sem tudja.</p>
+<p>– Lóvá akarsz tenni, főhadnagy úr?</p>
+<p>– Becsületszóra! – mondta Sárréthy szigorúan.</p>
+<p>– Tiszti becsületszóra?</p>
+<p>– Az én felelősségemre felvarrhatjátok az aranysávot. Az érmeket
+pedig délig ideküldöm.</p>
+<p>Valami kitüntetést ugyan vártak, tudták, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span>
+fölterjesztették őket, de ennyit még sem reméltek. Nem is műveltek
+ők valami különös dolgot. A visszavonulás alkalmával parancsot
+kapott a századjuk, hogy a luznai hídfőt tartani kell, tartani
+minden áron, mig át nem kelt az utolsó trénkocsi a tulsó
+partra.</p>
+<p>Ők hát tartották. Akkor is, mikor már mind a két tisztjük és a
+legénység kétharmada az árokban feküdt. Az alezredes parancsolta,
+hát hogy mert volna engedetlen lenni a két fiu?</p>
+<p>Hanem ebből most már nagyszerű meglepetés lesz Katalin és
+Ijjártó számára…</p>
+<p>Este a fiúk zászlósi díszben, a vitézségivel a mellükön – Pál
+kapta az aranyat, Péter a nagy ezüstöt, bár fordítva is eshetett
+volna – beosontak a fehérnemű-raktárba.</p>
+<p>Ez volt a Katalin saját külön birodalma. Egy kis íróasztala volt
+az ablak mellett, az asztalon két szál rózsa virított a
+pohárban.</p>
+<p>Péter és Pál elbújtak a fehérneműs polcok közt és türelmesen
+vártak.</p>
+<p>Jó ideig tartott, míg végül megnyílt az ajtó. A fiúk igen ravasz
+arcot csináltak… Valóban Katalin jött. De nem egyedül! Valaki vele
+volt: Milka százados úr…</p>
+<p>A fiúk visszafojtott lélegzettel lapultak meg búvóhelyükön, azok
+ketten pedig beszélgetve mentek végig a polcok között.</p>
+<p>Azaz csak a kapitány beszélt…</p>
+<p>A terem végén kinyílt a másik ajtó, mely a kötözőbe vezetett,
+majd becsukódott megint a távozó pár mögött…</p>
+<p>Az ikrek még most is ott állottak a búvóhelyükön… Krétafehér
+arccal néztek össze. A lábuk remegett, meg <span class=
+"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> kellett
+kapaszkodniok a polcokban, hogy el ne vágódjanak…</p>
+<p>Mit mondott az az ember Katalinnak? Mit merészelt –? Katókának,
+az István bácsi feleségének! És a sógornő némán hallgatta… Nem
+ütötte arcul, nem szaladt el, nem kiáltott segítségért!</p>
+<p>Ez annyira monstruózusnak tetszett előttük, hogy meg sem merték
+érteni…</p>
+<p>Katalin! Az ő Katókájuk! István bácsi felesége!</p>
+<p>Hiszen ők is láttak már valamit az életből. Tudtak egyet-mást a
+nőkről. De abban a szent hitben nőttek fel, hogy van a nőknek egy
+osztálya, amely csillagok magasságában fölötte van minden gyanúnak
+és gyöngeségnek, fölötte talán a természet rendjének is, azok nem
+is emberek, azoknak nincs is nemük, édes, tiszta, szent és jóságos
+semleges lények: ők az Arató-család asszonyai.</p>
+<p>A két fiú valósággal rosszul lett… A gyomruk émelygett… Levették
+mellükről az érmet, zsebükbe gyűrték és a szégyentől betegen
+visszabújtak a szobájukba.</p>
+<p>Katalin, mielőtt hazament volna a kórházból, egy percre még
+benézett az ikrekhez. Azok már ágyban voltak.</p>
+<p>– Éppen most beszéltem Kádár professzorral, – mondta a sógornő.
+– Jövő héten meglesz az engedély, háziápolásba mehettek és akkor
+nálunk fogtok lakni.</p>
+<p>Hosszú szünet. Végül megszólalt Péter. Csendesen és szárazan
+mondta:</p>
+<p>– Jövő héten mi már nem leszünk itt.</p>
+<p>– Nem? Hát hol lesztek?</p>
+<p>– A fronton. Holnap reggel szolgálattételre jelentkezünk.
+<span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span></p>
+<p>Kata meglepetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.</p>
+<p>– Elment az eszetek? Mért akartok most egyszerre
+visszamenni?</p>
+<p>– Ott jobb nekünk, – válaszolt Palkó szárazon.</p>
+<p>– Jobb mint itt?</p>
+<p>– Jobb!</p>
+<p>Az asszonynak feltünt, hogy egyikük sem viseli már nyakán az ő
+Szent Katalin-érmét…</p>
+<p>A szájuk körül az a bizonyos kemény vonás vonaglott, amellyel
+Arató István szokta leplezni a felindulását. Az oltvai mosoly! Most
+valóban meglepően hasonlítanak az Álarcos Szűz trónja mellett álló
+ifjú trombitásokhoz…</p>
+<p>Katalint elfutotta a hirtelen méreg. Vállat vont és faképnél
+hagyta őket. Úgylátszik, a sihedereknek fejükbe szállott az
+általános kényeztetés! Nos, holnapig talán megjön az eszük…</p>
+<p>De azoknak nem jött meg az eszük. Komor elszántsággal, dühös
+türelmetlenséggel mentek előre, amerre a rögeszméjük hajtotta
+őket.</p>
+<p>Jártak, keltek, fölebbvalóiknál jelentkeztek, folyamodásokat
+írtak, protekciót kerestek, könyörögtek és ravaszkodtak, csak
+küldjék őket már az ezredükhöz.</p>
+<p>A pesti levegő méreg nekik, sem enni, sem aludni nem tudnak már
+itt, minden lélegzetvétel kín.</p>
+<p>Katalin növekedő nyugtalansággal figyelte őket. A szíve fájt. És
+mit szól majd ehhez István?</p>
+<p>Milka százados, akinek elpanaszolta baját, magára vállalta, hogy
+beszél velük. Bizott benne, hogy fölebbvalói tekintélyével
+megpuhíthatja a gyerekeket.</p>
+<p>Alkonyatkor föl is kereste őket a szobájukban. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span>
+Csukaszürkében voltak már, lábszárvédővel, sárga pisztolytokkal az
+oldalukon. Melegen és bizalmasan, az apai jóbarát rezgő
+basszus-hangján szólott hozzájuk. Tegezte őket.</p>
+<p>Azon kezdte, hogy a Kárpátokban most véres harcok dúlnak,
+ecsetelte a téli hadjárat borzalmait, elismeréssel emlékezett meg
+eddigi magatartásukról, egyszersmind azonban óva intette őket
+attól, hogy fiatalos buzgalmukban túlzásokra ragadtassák magukat…
+Mert hiszen két emberen úgy sem fordul meg a háború sorsa!</p>
+<p>A fiúk némán hallgatták. Feszes vigyázz-állásban voltak, de mind
+a kettőnek arcán kaján gúnymosoly jelent meg.</p>
+<p>Milkát ez némi zavarba hozta… Úgy gondolta, hogy jószándékú
+buzgalmában talán békésebb nézeteket is talált vallani, mint
+katonához és fölebbvalóhoz illik és igyekezett kimagyarázni
+szavait. Hogy ő nagyon lelkesedik a személyes bátorságért, szépnek
+találja a hősi halált is, de persze csak úgy, ha azzal valami
+magasabb célt szolgálunk…</p>
+<p>Az ikrek gúnyos mosolyából most már gőgös és megvető vigyorgás
+lett. Ifjú arcukon olyan különös volt a kegyetlenség kifejezése,
+mint májusi hó a muskátli-ágyakon.</p>
+<p>Milka megsejtette, hogy azok most mire gondolnak. A saját arca
+forróságából érezte, hogy elpirult… Tovább beszélt, közbe mind
+nagyobb zavarba jött, mert érezte, hogy már csupa sületlenséget
+fecseg.</p>
+<p>Egy pillanatra fölágaskodott benne a hajdani Milka százados, az
+irgalmatlan vasember. Hiszen majd ráncba szedi ő ezt a két
+elbizakodott fajankót! <span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
+"Page_100">-100-</a></span></p>
+<p>De amint közeledett a feszesen álló ikrekhez, a sötét szobában
+két gonosz, acélkemény, a gyűlölettől szikrázó szempárba
+tekintett.</p>
+<p>A kapitány nem értette a féktelen gyűlölet okát, de érezte, hogy
+ez a két megvadult farkaskölyök most mindenre képes.</p>
+<p>Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, mint a
+zaklikovi éjszakán…</p>
+<p>Zavartan hebegte:</p>
+<p>– Hát tegyenek, amit akarnak…</p>
+<p>És kiment a szobából.</p>
+<p>Péter és Pál egész idő alatt egyetlen szót sem beszéltek.</p>
+<p>A kapitány akkor háborgott csak igazán, mikor már a
+fehérnemű-raktárban beszámolt a küldetésével. Biztos volt benne,
+hogy a két arrogáns kölyöknek az ő idegsokja ellen van kifogása, de
+ezt persze nem mondta meg Katának, aki egyébként maga is ilyesmit
+gondolt.</p>
+<p>– Oh, azok az Aratók! Hallatlan, hogy mit merészeltek velem!
+Úgylátom, teljesen megbódította őket a vitézségi érmük… Szóba sem
+állottak velem, hátat fordítottak, a szemem közé nevettek!</p>
+<p>Katalin ijedten kapott a százados keze után, mintha meg akarná
+védeni…</p>
+<p>Milka folytatta:</p>
+<p>– Soha életemben nem bántak velem ilyen sértően, mondhatnám:
+ilyen megvetően… Mintha nem is a fölebbvalójuk, hanem valami
+egészen közönséges – mintha a legutolsó nemtudommicsoda volnék… Ha
+nem tekinteném, hogy az ön rokonai –!</p>
+<p>Abba hagyta és lemondóan legyintett. A hangja egyszerre nagyon
+mélyen zengett, amint azt mondta: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span></p>
+<p>– Legyen nyugodt, semmit sem fogok ellenük tenni. Semmit.
+Mindent eltűrök tőlük. Mindent. Ők azt a nevet viselik, mint
+ön!</p>
+<p>Katalin szeme könnyes volt, a szíve teli volt keserűséggel.</p>
+<p>– Köszönöm, – mondta – köszönöm és bocsánatot kérek öntől…
+Mindennek én vagyok oka. Sejtenem kellett volna – hiszen ismerem az
+Aratókat!</p>
+<p>Óh, azok az Aratók! Most már nagy távolságból nézte őket, mint
+valami idegen fajt. Minden Arató hideg, gőgös és gúnyolódó. Mind
+azt hiszi, hogy az emberek feje fölött járhat. Egy kicsinylő
+mosollyal akarnak végezni az élettel és a halállal… Az ikrek is
+ilyenek, István is…</p>
+<p>Kata fejében megfoghatatlan sebességgel rajzottak a gondolatok…
+És egyszerre felbukkant előtte a keserű kérdés: Vajjon szereti-e a
+feleségét István?</p>
+<p>Vajjon tud-e egyáltalában szeretni? Szüksége nincs az asszonyra,
+annyi bizonyos. Épp oly kevéssé, mint a templomtoronynak nincs
+szüksége a fecskére, mely az eresze alatt fészkel.</p>
+<p>De erről beszélni sem lehet István előtt. Mert mindjárt
+megjelenik az arcán az a bizonyos Arató-mosoly… Oh, hogy fázott
+Katalin az oltvai bikaölők kaján mosolyától!</p>
+<p>– Milka, – mondta a síró nők édes és puha hangján, – felejtsük
+ezt el… És ha jó akar lenni hozzám, ha nagyon jó akar lenni, akkor
+hozassa most át gordonkáját. Ma Schumannt szeretném hallani. Ő meg
+fog gyógyítani…</p>
+<p>Katalin eddigelé nem sokat értett a zenéhez, de Milka művészete
+megnyitotta előtte a harmóniák kapuját. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>Ezt a zenét megértette, ez olyan volt, mint a forró fürdő,
+melyben a fázó lelke kéjesen alámerülhet, ennek ingerét minden
+csöpp vérével szomjazta.</p>
+<p>Valahányszor a gordonka szólott, elszabadult gondolataik
+párhuzamos szárnycsapásokkal kalandoztak és ha Milka végül letette
+a vonót, szinte különös volt, hogy akkor megint a hétköznapok
+közömbös nyelvén tudtak egymással beszélni…</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Péter és Pál már útrakészen voltak.</p>
+<p>Ijjártó, aki ugyanazzal a menetzászlóaljjal indult a Kárpátokba,
+előrement a vasútra a podgyásszal, azok ketten pedig még sietve
+búcsút mondtak a kórháznak.</p>
+<p>Az orvosok és ápolónők szidták őket és mindenki sajnálta
+őket.</p>
+<p>Katalintól is el kellett búcsúzniok. Kezet csókolnak neki, egy
+szót sem szólnak, mennek…</p>
+<p>A raktár előtt egy sárgaképű apácával találkoztak össze.</p>
+<p>– Benn van a sógornő? – kérdezte Pál.</p>
+<p>– Benn van.</p>
+<p>– Ki van vele?</p>
+<p>– Ki volna? A kapitány! – sziszegte a szürke néni. Egy szúrós
+pillantást vetett reájuk és elment, a sokráncú szoknyáját
+suhogtatva.</p>
+<p>A fiúk leforrázottan állottak az ajtó előtt. Odabenn fülledt
+csönd volt. Pedig ha beszélnének, kihallatszanék a hangjuk… Miért
+nem beszélnek?</p>
+<p>Péter és Pál nem mertek egymás szemébe nézni. Szégyelték magukat
+és ifjú szívüket keserű féltékenység marcangolta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p>
+<p>Egyszerre hangot adott a csönd. Odabenn megszólalt a gordonka.
+Vontatott, forró, buján remegő hangon… A szfinx-kandúr miákolt az
+esthomályban.</p>
+<p>A fiúk visszafojtott lélegzettel füleltek. De aztán az egyik is,
+a másik is lerázta magáról a hanghinár langyos ölelését.</p>
+<p>– Gyerünk!</p>
+<p>És istenhozzád nélkül elmentek.</p>
+<p>Az utcán azt mondta Pál, hogy Kántor kutyától mégis el kellene
+búcsúzni. Péter ezt rendjében valónak találta. Ha az ember háborúba
+megy, akkor azt akarja, hogy valaki sajnálja egy kissé.</p>
+<p>Kántor nem mutatta magát érdemtelennek a fiúk rokonszenvére,
+mindenáron velük akart menni a harctérre és még akkor is szűkölve
+kaparta az előszoba ajtaját, mikor távozó jóbarátjai már lenn
+jártak az utcán.</p>
+<p>Katalin igen elkeseredett, midőn megtudta, hogy a sógorai búcsu
+nélkül ugrottak meg.</p>
+<p>– Óh, azok az Aratók! Szíve egyiknek sincs! De ezt majd el fogja
+panaszolni Istvánnak.</p>
+<p>Péter és Pál azalatt egy bérkocsiban ültek, amely elé igen nagy,
+sovány pej volt fogva. A pej furcsa ugrásokban haladt előre, közben
+mindig bal felé rázta a nagy fejét.</p>
+<p>A körúton, amelyen végigmentek, vakítóan ragyogtak a mulatók
+lámpái. Egy-egy fényárban úszó kapu előtt csoportosan állottak a
+föltűrt gallérú urak és a kurtaszoknyás, magascipős hölgyek…</p>
+<p>Végre – végre benn ültek a homályos, szivarfüstös másodosztályú
+fülkében és a vonat csikorogva, döcögve megindult alattuk…
+<span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span></p>
+<p>Még hat tiszt volt velük a fülkében és mind a hat már javában
+aludt. Ki jobbra, ki balra dőlve az ülésén, némelyik gőgösen
+horkolva, a többi szerényen szuszogva.</p>
+<p>Jó volt, hogy aludtak az urak, így a két Aratónak nem kellett
+restelkednie a forró gyermekkönnyek miatt, amelyek addig peregtek a
+szemükből, míg végül álomba nem sírták magukat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Tavasz a kórházban</h2>
+</div>
+<p>Az asszisztens egy orvosnövendék kíséretében gyors
+zergeugrásokkal vágtatott le a földszintre.</p>
+<p>A medikus, aki borotvált képével és elszánt arckifejezésével a
+magyar-amerikai tipus képviselője volt, a pesti nyelvhumor
+szándékosan éneklő hangsulyozásával mondta:</p>
+<p>– Úgylátszik tavaszodik, „mamuska“ szerelmes.</p>
+<p>A lépcsőfordulón a két fiatalember majd hogy bele nem ütközött
+az emeletre fölhaladó aranygalléros katonaorvosba.</p>
+<p>Az asszisztens belesápadt nagy zavarába, amint meghajolva
+köszöntötte.</p>
+<p>Odalenn a földszinten halkan és dühösen hördült rá a
+növendékre:</p>
+<p>– Tudja maga, ki volt az? Arató professzor!</p>
+<p>A medikus öklével a homlokára ütött és fojtott hangon hörögte
+vissza:</p>
+<p>– Látott már ilyen állatot, mint én vagyok?</p>
+<p>Arató István időközben fölért a lépcsőház hatalmas <span class=
+"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span>
+ablakához. Onnan le lehetett látni a kórház udvarára.</p>
+<p>A tanár szeme idillikus kis jeleneten akadt meg.</p>
+<p>Az udvaron vadgesztenyefa áll. A fa fekete váza könnyed
+elegánciával nyújtja ágait ég felé. A délutáni verőfényben izzó
+rügyek – ezer kis arany ököl – remegő erőlködéssel szorongatják
+markukban a feszülő, bontakozó tavaszt.</p>
+<p>Holnap szétrobbannak az öklök és aranyzöld lombbal szórják teli
+az ágakat.</p>
+<p>A fa alatt heverőszék áll, a székben egy délceg, szőke
+katonatiszt pihen. Sebkötése nincs, de szenvedőnek látszik.
+Mellette fehér-főkötős, karcsú ápolónő ül és édes komolysággal
+olvas a piros kötésű könyvből.</p>
+<p>Ilyenféle képes levelező-lapokat tíz fillérért árulnak a
+szerényebb igényű közönségnek. „Tavasz a kórházban“.</p>
+<p>De nini, hiszen az ápolónő Katóka!</p>
+<p>Arató, aki ebben az órában érkezett vissza a fővárosba, egy
+pillanatig habozva állott az ablakban, de azután mégis úgy
+határozott, hogy előbb Kádár kollegájával fog beszélni.</p>
+<p>Az talán meg tudja neki magyarázni, mit jelent Péter és Pál
+elhamarkodott bevonulása, amiről csak elkésetten értesült Katóka
+panaszos leveléből.</p>
+<p>Kádárt azonban hiába faggatta.</p>
+<p>A fiúk eleinte ugyancsak élvezték a kórházi vakációt, de aztán
+egyszerre olyan szilaj türelmetlenséggel rohantak vissza a
+harctérre, mintha angyalok szólongatnák őket aranytrombitákkal.</p>
+<p>Ennyit István is tudott.</p>
+<p>Katalinnal a lépcsőn találkozott. Fáradtan vonszolta
+<span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
+"Page_107">-107-</a></span> fel magát és szó nélkül csókra
+nyújtotta hideg homlokát.</p>
+<p>– Azt hiszem, egypár napig itthon maradhatok most, – köszöntötte
+a tanár. – Addig te is szabadságot kapsz a kórháztól.</p>
+<p>Az asszony meghökkenve emelte föl komoly arcát.</p>
+<p>– Lehetetlen, István! Nekem itt annyi a dolgom, – annyi a
+dolgom… És ha az ember valamit elvállalt –</p>
+<p>Az éretlen fanatizmusával már szinte idegessé tette Aratót.</p>
+<p>– Éppen most beszéltem Kádárral… Azt mondja, semmi olyan dolgod
+nincs most, amit helyetted akármelyik nővér el nem végezhetne… Rád
+fér már egy kis pihenés, – fáradtnak látszol.</p>
+<p>Katalin megadással csüggesztette le fejét.</p>
+<p>Egypár dolgát azonban mégis el kellene még intéznie. A
+raktárkulcsokat is át kell valakinek adni… Szóval, István menjen
+csak előre, estebéd előtt ő is otthon lesz.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Arató szobája mellett volt a fiúk egykori tanyája.</p>
+<p>Most is teli volt még az ő tartalékba került civil holmijukkal:
+furcsa szabású sportruhákkal, vívókeztyükkel, tennisz-ütőkkel,
+tornázó, lovagló, csónakázó és fürdő ifjak és leányok képeivel.</p>
+<p>István szimatolva állott a küszöbön, mintha itt keresne választ
+a kérdésre, amely mindjobban nyugtalanította.</p>
+<p>Mi történt a fiúkkal? Azelőtt minden apró-cseprő ügyükben ki
+szokták kérni bátyjuk véleményét, – még <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> golyvás
+galambot is dehogy vettek volna az ő hozzászólása nélkül! – ezúttal
+azonban úgy viselkedtek, mintha éppen ő előle szöknének.</p>
+<p>Kató azt mondja: „fejükbe ment a vitézségi érem.“</p>
+<p>Ez azonban semmiképpen sem vall Péterre és Pálra, sőt a mondás
+maga nem vall Katókára.</p>
+<p>Az asztalon fekete bőrdoboz áll. Ez is egyik fiúé. A zára
+megromlott és a gazdája fiatalos feledékenységében elmulasztotta
+megcsináltatni.</p>
+<p>A dobozban lepecsételt nagy boriték van: „Végrendeletünk, – csak
+halálunk után bontandó föl.“</p>
+<p>Az ünnepiesen lendülő íráson látszik, mennyire hízelgett a fiúk
+önérzetének, hogy ők végrendeletet írhatnak…</p>
+<p>Igaz azonban, hogy mikor első ízben vonultak hadba: kisebb
+gondjuk is nagyobb volt a végrendelet írásnál.</p>
+<p>Kerek kis gyógyszerész-skatulya indult meg zörögve István ujjai
+alatt.</p>
+<p>Kinyitja: vékony láncon egy-egy aranypénz, – a Katalin-érmek,
+miket a sógornőtől kaptak.</p>
+<p>Itthon hagyták?</p>
+<p>A tanár visszaemlékezett rá, hogy milyen mélységes örömet
+szerzett a fiúknak az amulett… A Mária Terézia-rendért sem
+lelkesedhettek volna jobban és azzal a szilárd eltökéltséggel
+akasztották nyakukba, hogy a halál sem fogja leoldani onnan.</p>
+<p>És most mégis önként levetették… Péter és Pál már nem akarják
+viselni Katóka emlékét.</p>
+<p>Itt valami fájó titok lappang… Száz kérdés rajzott fel István
+fejében, de a fiúk alkalmasint éppen <span class="pagenum"><a name=
+"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> azért szöktek meg, hogy
+ne kelljen válaszolniok ezekre a kérdésekre.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A lakás végében megcsendült Katalin hangja.</p>
+<p>Úgylátszik, már az imént hazajött, de nem jött be Istvánhoz,
+hanem a konyhában érdeklődött az estebéd iránt.</p>
+<p>A tanár nagysietve civilbe öltözött. Cipőgombolóra volt
+szüksége, de nem találta meg és csöngetésére nem jelentkezett
+senki.</p>
+<p>Egy idő óta mintha bomladozóban volna az egész háztartás. A
+cselédek hatásköri összeütközéseket rendeznek és igen önérzetesek
+lettek, az örökké fáradt Katóka pedig hallgat és nem törődik
+semmivel.</p>
+<p>A tanár a magára hagyott férfi ügyefogyottságával jár-kel és
+keresgél a szobákban.</p>
+<p>Olykor egy gyöngéden érdeklődő szempár tekintetét érzi: Kántor
+kutya mindenütt a nyomában van. Óh, csak tudott volna segíteni,
+szegény Kántor, milyen édes-örömest megtette volna!</p>
+<p>A kutya az asszony kék-szobájába is követte gazdáját, aki ott
+férfiszokás szerint a legvalószínűtlenebb helyeken kereste a
+cipőgombolót.</p>
+<p>Még a Katóka éjjeli szekrényének fiókjába is belenyúlt. Gombolót
+ott sem talált, ahelyett egy fotográfia akadt a kezébe: Milka
+százados képe.</p>
+<p>Ez mit keres itt?</p>
+<p>Kétszer-háromszor fogott kezet a kapitánnyal és mindíg azt a
+csendes és titokzatos kis undort érezte, amellyel az ő természete
+bizonyos emberi fizikumokkal szemben tiltakozni szokott.</p>
+<p>Tudta azonban, hogy Katóka kedveli a századost, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> aki
+„neki köszönheti életét“ és azért leküzdötte idegrendszerének
+előítéletét.</p>
+<p>De mégis – mit keres Milka a felesége fiókjában?</p>
+<p>Egyszerre valami förtelmes gyanú vicsorgatta rá a pofáját, –
+hirtelen jött, mint a skatulyából kipattanó ördög… De ő rögtön
+elnyomta megint.</p>
+<p>Még csak az kellene! – Milyen komiszak is vagyunk mi férfiak
+tulajdonképpen. A legtisztességesebb közülünk is annyi mocskot
+látott már életében, hogy nehéz hinnie a tisztaságban.</p>
+<p>Katalin! Katóka! Az ő felesége!</p>
+<p>Alapjában véve István is, bár sok mindent látott már az életben,
+úgy osztályozta a nőket, mint az Arató-fiúk: a miénk és a másé.
+Ember- és nőismeretünk szabályai csak a más asszonyára nézve
+érvényesek.</p>
+<p>Később a dolgozóban találta a feleségét.</p>
+<p>Bolyhos nagy kendőjébe burkolózva, fázékonyan, magába süppedve
+ült a karosszékben.</p>
+<p>Most is szórakozottnak és levertnek látszott, mint ujabban
+mindíg. (Szegény gyermeket hogy kimerítette a kórházi munka!)</p>
+<p>Ideges ujjai körül egy ezüstláncot forgatott, a láncon olló és
+fehér kis írótábla kalimpált. A kórházi ruhája övén szokta ezeket
+viselni.</p>
+<p>A tanár szándékosan nem vett tudomást a felesége rossz kedvéről,
+hanem a jövő kilátásairól kezdett beszélni. Közbe azonban Milkára
+és az Arató-fiúkra is gondolt.</p>
+<p>A jövő kilátásai nem voltak valami verőfényesek.</p>
+<p>Ha az ellenség, aki véres csökönyösséggel ostromolja a
+határszorosokat, fel tud jutni a rahói hágóra, akkor ki kell
+üríteni a hármas számú nagy barakkórházat… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p>
+<p>– Imádkozzál, Kató, hogy ne jöjjön távirat, – fejezte be halkan
+Arató. – Ötezer beteget a hegyeken keresztül költöztetni:
+hátborzongató gondolat!</p>
+<p>Katóka azonban szót sem értett abból, amit az ura mondott.</p>
+<p>Mozdulatlanul gunnyasztott, a szeme üresen bámult maga elé, a
+szájára valami idegen mosoly fagyott rá – csak a kínos redőkbe vont
+homloka árulta el, mennyire unja István hangját és mennyire terhére
+van az örökös járkálása…</p>
+<p>Arató meghökkenve mérte végig. Ilyennek még sohasem látta…
+Katóka most olyan, mint egy üres színpad, amelyről elhordtak minden
+dekorációt. „Itt ma nincs előadás, a társulat másutt
+vendégszerepel“.</p>
+<p>Igen, Katalin abbahagyta a játékot. Nem akart tetszeni. Nem
+bánta, ha István üresnek, fakónak, közönségesnek találja is.</p>
+<p>Ez az ellenséges nemtörődömség meglátszott az arcán, amely
+elvesztette mosolygó szeretetreméltóságát, a haján, amely
+rendetlenül lógott homlokába, a nőietlen testtartásán, meglátszott
+még a szoknyája félszeg gyűrődésén is…</p>
+<p>Arató lelkén hirtelen villámfénnyel keresztül cikázott a
+meggyőződés, hogy ez az asszony most egy férfira gondol. Egy idegen
+férfira.</p>
+<p>Férfivágyak fluidumja hizelgi körül az ő feleségét és az
+kéjes-tehetetlenül viteti magát a langyos árral…</p>
+<p>Szinte érezte orrában az ellenség gyűlöletes szagát, – rémület,
+düh, undor fagyasztotta meg szívét!</p>
+<p>Az ő különös intuiciójával, amely olykor néhány parányi elmosódó
+foltból, mit a górcső alatt látott, egész nemzedékek bűneit és
+bünhődését tudta kiolvasni, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> egyszerre megértett
+mindent, ami körülötte történik.</p>
+<p>… Katalin szerelmes… Abba az emberbe, akivel ma is látta a
+vadgesztenyefa alatt… Akinek képét az éjjeli szekrényében őrzi…
+Régebben nagyon sokat írt róla a leveleiben, újabban nagyon sokat
+hallgat róla…</p>
+<p>A gondolatai villámgyors cikázással rajzottak a fejében… Eszébe
+jutott a borotváltképű medikus ordináre pesti mondása: „mamuska
+szerelmes…“</p>
+<p>István a fogait csikorgatta – mit csinált ez az asszony az ő
+nevével?!</p>
+<p>És most már világos volt előtte Péter és Pál dolga is! A fiúk
+megtudtak valamit, talán megláttak valamit a kórházban… Elmentek,
+István elől szöktek, vádolni nem akartak, hallgatni nem tudtak…
+Vérző szívvel, hitüket vesztve, büszkén hallgatva és halálra
+szántan mentek vissza oda, ahol az ágyúk mennydörögnek.</p>
+<p>Igen, ez a „kibuvó“ rávallott az Arató-fiúkra!</p>
+<p>De hát kivel élt ő együtt öt esztendeig?</p>
+<p>István szembe ült a mitsem sejtő asszonnyal és egy ujságlapot
+vett a kezébe. Katalin is ujságba temetkezett.</p>
+<p>Egyikük sem olvasott azonban. A feleség meredt szemekkel nézte a
+hirdetéseket és a kapitányára gondolt, a férj gondolatai pedig
+leselkedve követték a magasból, mint vércse a vonuló fürjet.</p>
+<p>A tanár kutató tekintete megtalálta Katalin kis írótábláját,
+melyet az imént az asztalra dobott. Idegen kéz furcsa, önmagukba
+visszakunkorodó vonásokkal betűket és számokat írt rá:</p>
+<p>Szt. Ján. I. l. IV. 18. <span class="pagenum"><a name="Page_113"
+id="Page_113">-113-</a></span></p>
+<p>A hirtelen undorból, amit érzett, tudta, hogy ki irta.</p>
+<p>Letette kezéből az ujságot, fölkelt és lassan a
+könyves-polcokhoz lépett, hogy megkeresse az új testámentumot, de
+nem találta a helyén.</p>
+<p>Erőt vett magán, cigarettára gyújtott és sétálva cserkészett a
+lakásban.</p>
+<p>A fekete kis könyv ott feküdt a zongorán, ahol Katalin
+felejtette.</p>
+<p>János apostol első levelében ilyen szavakat talált:</p>
+<p>„A rettegés nincsen a szeretetben, hanem a teljes szeretet
+kirekeszti a rettegést: mert a rettegésnek gyötrelme vagyon: aki
+pedig retteg, nem tökéletes a szeretetben.“</p>
+<p>Katalin tehát még fél és a szentírásban járatos kapitány az
+apostol szavaival bátorítja!</p>
+<p>Istvánt ugyanaz a fizikai rosszúllét környékezte, amely néhány
+nappal ezelőtt gyomorémelygést okozott a fiúknak.</p>
+<p>Miféle asszony ez?</p>
+<p>Öt esztendeig éjjel-nappal együtt voltak, akkoriban Katalinnak
+minden gondolata az övé volt… Most először hagyta magára és az első
+ember, aki az utcán jött, fölnyalábolta és magával vitte, mint
+valami gazdátlan jószágot.</p>
+<p>Ez volt Arató Istvánné? Kántor kutyával sohasem lehetett volna
+ilyet tenni!</p>
+<p>Kivel élt ő együtt annyi ideig?</p>
+<p>Perzselő kiváncsisággal nézte a feleségét, mintha most látná
+életében először. Bátran nézhette, az asszony oly mélyen alámerült
+langymeleg ábrándjaiban, hogy semmit sem vett észre abból, ami
+körülötte történik. <span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
+"Page_114">-114-</a></span></p>
+<p>Aratónak valami furcsa, babonás ötlete támadt:</p>
+<p>Az ő Katókája meghalt. Aki szemben ül vele, egy idegen
+asszonyszemély, gonosz komédiából vette magára Kató lárváját…</p>
+<p>Hiszen a két nő külső hasonlatossága sem valami nagy… Hová lett
+az igazi Katóka arany mosolya, amely még álmában is ott világított
+arcán? Hová a gyermekded szerénysége, a kecses méltósága?</p>
+<p>Az arcot, amelyet most maga előtt látott, valami édeskés,
+fülledt melanchólia, valami éretlen fontoskodás vonásai torzították
+furcsává…</p>
+<p>Egyszerre az a keserű gyanúja támadt, hogy a régi Katóka sem
+volt soha az övé. Katóka bájos alakját talán csak ő álmodta meg és
+az ő játszó fantáziája vetítette reá egy idegen asszonyi
+testre…</p>
+<p>Hiszen valahányszor bele akart nézni, mindig csak a maga képét
+látta Katóban, más semmit. A Kató lelke tele volt Arató
+gondolataival, a szíve Arató érzéseivel, a szája Arató szavaival, a
+homlokán Arató büszkesége világított… De hol volt maga Katóka?</p>
+<p>Lehet, hogy nem is igazi ember, csak egy üres tükörkeret,
+amelyben minden férfi, aki akarja, önmagát találja meg.</p>
+<p>De azért Arató mégis tüzes dühre lobbant, ha arra gondolt, hogy
+ez a nő az ő férfilelkének intimitásait odavitte és odaajándékozta
+egy idegen himnek.</p>
+<p>Mert mindaz, amit Milka megkivánt az asszonyban, nem a
+Gráczián-, hanem az Arató-faj tulajdona volt. Ennek a furcsa és
+fajtalan keveredésnek gondolata fölháborította és lealázta.</p>
+<p>Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ráijesszen az alvajáróra.
+Vajjon fölébred-e? Ha durva kézzel megérinti szívét, vajjon
+fölsír-e? <span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span></p>
+<p>– Mondd csak, sok betegetek van még? – kérdezte.</p>
+<p>Katalin csodálkozva bukkant föl álmainak mélységéből és
+szomorúan nézett rá üres szemével. Jó ideig tartott, míg
+megértette, hogy válaszolnia kell.</p>
+<p>– Nem sok, nem nagyon sok, – mondta mély, fátyolos hangon.</p>
+<p>– Az a szimuláns kapitány ott van még nálatok? – kérdezte István
+gonosz nyugalommal.</p>
+<p>Katalin fölneszelt.</p>
+<p>– Miféle szimuláns –?</p>
+<p>– Milka kapitány…</p>
+<p>Az asszony elfehéredett. Mozgatta a száját, de jó ideig nem
+beszélt. Később keserű és kihivó kis mosoly torzította el sápadt
+ajkát.</p>
+<p>– Szimuláns! – sziszegte. – Hogy beszél maga az emberekről!
+Persze – csak maga! Csak maga –!</p>
+<p>A megvető mosoly oda ragadt a szája széléhez. Az orrcimpája
+vonaglott. A szíve pedig forrt és reszketett a lázadó rabszolga
+alattomos gyűlöletétől.</p>
+<p>Egy másodpercig csodálkozva farkasszemet néztek a szakadáson
+keresztül, amely köztük támadt.</p>
+<p>A tanár nem tudta tovább nézni. Fölkelt, átment a szomszéd
+szobába.</p>
+<p>Valaki utána osont: Kántor kutya. Ő a gazdája pártjára
+állott…</p>
+<p>István úgy érezte magát, mint valaki, akit orvul belöktek egy
+hideg, fekete mocsárba, ahonnan nincs többé szabadulás.</p>
+<p>A társa lökte le, akivel az imént még kart karba öltve,
+bizalmasan, boldogan jártak. Micsoda gyalázat! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span></p>
+<p>A feje szédült, a szíve fájt és zakatolt…</p>
+<p>A könnyfátyolon keresztül, mely a szemét takarta, egy méla
+önhittséggel mosolygó, szőke férfifejet látott.</p>
+<p>És ekkor régóta elporladt őseinek, a hirhedt zsoldos katonáknak
+vére pezsdült meg ereiben.</p>
+<p>A bosszú, a botrány, az erőszak, a vérontás vágya lobogott
+benne, mint sűrű éjjeli villámlások a sötét hegyhátak mögött.
+<span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Talita Kumi</h2>
+</div>
+<p>Amitől félni kellett, az bekövetkezett.</p>
+<p>Távirat érkezett. A kárpáti nagy barakokat sietve ki fogják
+üríteni, az ellenség megszállotta már a rahói hágót.</p>
+<p>Hajnalban autók indulnak a határra, Arató velük fog menni.</p>
+<p>Zsebre gyűrte a táviratot. Katalin a szobában volt, de nem
+kérdezett semmit. Bánta is ő most a rahói hágót, bánta is ő az
+egész háborút!</p>
+<p>Megint fülig beágyazta magát a puha ábrándiszapba, édesen és
+bágyadtan sütkérezett, amellett azonban kész maradt arra, hogy az
+első ellenséges érintésre mérgesen fölhorkanjon.</p>
+<p>Az ura azonban nem akarta már bántani.</p>
+<p>Az üvegerkélyen állott, elnézett a Dunára.</p>
+<p>Miféle világ ez? A tavaszi levegő teli van vészharangok
+kongásával, egy egész világrész fölött állandó véreső permetezik, a
+barakokban ötezer csontvázzá aszott férfi fekszik és lázban égő
+szemmel hallgatja a közeledő ágyúzengést, – itt pedig gondtalan
+<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> urak cigarettáznak a Dunaparton, vidám
+nők mutogatják nekik a lábszárukat, a szobában meg egy asszony ül,
+aki az ajkát harapdálja és aki meg van róla győződve, hogy a világ
+minden fájdalma nem ér föl az édes kis borzongással, amit ő most az
+idegeiben érez.</p>
+<p>Ki tud kiigazodni ebben az összevisszaságban?</p>
+<p>Odaát, magasan a királyi vár fölött, fényes tavaszi felhők
+sétálnak a menny acélkék rétjén.</p>
+<p>Nyolc-tíz egyforma alakú felhőfoszlány, a kisebbek elől, az
+öregek hátul, szelíden és illedelmesen, mint egy túlvilági
+leánynevelő növendékei.</p>
+<p>Arató elnézte őket. Úgy tetszett neki, hogy régi jó ismerősei.
+Egyszer már látta őket, talán kisfiú korában. Akkor is tavasz volt
+a Harkály-hegy fölött, akkor is ilyen békésen vonultak és szerényen
+örvendeztek a rózsaszínű ruhájuknak.</p>
+<p>Lehet, hogy akkor éppen iskolába mentek és a leckeórájuk most
+ért véget. Lehet, hogy a felhő-iskolában harminc esztendeig tart
+egy óra.</p>
+<p>Sokáig nézte a levegő leányainak tündöklő játékát és ekkor
+megint az történt vele, amit a lelki ernyedés óráiban már többször
+is tapasztalt…</p>
+<p>A felhők fölismerték az erkélyen álló halandóban az ő
+garabonciás játszótársukat és alattomos süldőleány-gyöngédséggel
+fölszívták magukhoz, a napfényes magasságokba.</p>
+<p>A tavasz gigantikus folyamából, amely láthatatlanul áramlott
+végig az égboltozaton, egy hullám átcsapott Arató lelkébe. Az egész
+ember egyszerre megtelt kristálytiszta nyugalommal.</p>
+<p>Ugyanaz a természeti erő emelte a magasba, amely <span class=
+"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> a
+felhők vonulását szabályozta. A felhők: az ő édes hugai.</p>
+<p>A kuszált és kicsinyes hangzavar, amely az imént még remegésben
+tartotta idegeit, eltompult, elhalkult, elhalt a mélységben.</p>
+<p>Arató most már csak azt a grandiózus és szomorú szimfóniát
+hallotta, amelyben ötezer beteg ember halálfélelme lüktetett.</p>
+<p>Ötezer ember várta őt a barakokban.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>István már ágyában feküdt. Katalin még az öltözőjében
+motoszkált.</p>
+<p>Vajjon átjön-e jóéjszakát mondani?</p>
+<p>Most megroppant odaát az ágy… Lefeküdt! Nem jön át. A hableány
+barlangja elsötétedett. Hát így is jól van!</p>
+<p>Csendesen feküdtek, de egyikük sem aludt, mindegyikük
+visszafojtott lélegzettel fülelt át a szomszédszobába…</p>
+<p>Tavaszi éjszaka volt és mégis nehéz, őszi ködök ereszkedtek le
+reájuk. Novemberi szél zizegett végig a hálószobákon.</p>
+<p>Ez a búcsú éjszakája, a fonnyadásé, az őszé, a halálé.</p>
+<p>A mi tegnap még virágzott és illatozott Arató lelkében, az ma
+száraz lombesőként hulladozott körülötte.</p>
+<p>A múlt emlékei, a jövő reménységei, gyönyörű napok, mosolygó
+percek fáradt libegéssel szállottak az árnyékos mélységbe.</p>
+<p>Kinek fognak most már nyiladozni a harkályvári fehér orgonák? Ki
+fogja etetni a pávagalambokat?</p>
+<p>Kató türkizszínű kimonója, amelyet a reggeli szél <span class=
+"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span>
+dagasztott az oltvai málna-bokrok közt, fonnyadt nagy virágként
+merült el a homályban…</p>
+<p>A harkályvári zenélő-óra dallama, amelyet oly gyerekes áhítattal
+hallgatott, egy rút díszakkorddal kettészakadt…</p>
+<p>Tájékok, melyeket együtt láttak, könyvek, melyeket együtt
+olvastak, érzések, melyeket együtt éreztek: elhervadtak,
+lehullottak, meghaltak…</p>
+<p>Füstté lett a rozsdavörös Róma is, az ametisztszínű Páris, a
+gyöngykagylófényű Velence, hol együtt jártak a múltban és párává
+lett Athén elefántcsontsárga dicsősége, párává az arany Bizánc, a
+hová együtt akartak elmenni a jövőben…</p>
+<p>Minden eltünt az őszi árnyékban.</p>
+<p>Az enyészet melanchóliája betöltötte az éjszakát és ránehezedett
+Katalin szívére is. És egy percre fölébredt benne a forró honvágy
+az elmúlt nyár után.</p>
+<p>Egy ideig küzködött ellene, de a múlt erősebb volt, legyőzte,
+rabul ejtette, magával hurcolta az asszonyt. És István egyszerre
+neszt hallott a kék szobából: engedelmes kis lábak közeledtek
+feléje meztelen topogással…</p>
+<p>Gyöngyvirágszagot érzett – az asszony ott állott ágya
+mellett.</p>
+<p>Megkereste az ura kezét, kissé viaskodott vele, azután hirtelen
+ráborult és elkezdett keservesen sírni.</p>
+<p>Az éjszaka és a távolság ködén keresztül egy ismerős arc
+világított: Katóka régi, bájos arca. Katóka ámulva ismert önmagára
+és az urára. Mi történt itt?</p>
+<p>Arató nem szólt hozzá egy szót sem, csak szeliden magához vonta.
+A nyakán egymásután szaladtak végig az asszony forró könnyei.
+<span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span></p>
+<p>Bizonyos, hogy visszaveheti, ha akarja. Holnap reggel magával
+viszi és nem ereszti többet maga mellől… Kató meg fogja vele
+osztani a veszedelmeket és nélkülözéseket. Kolerásokat,
+tifuszbetegeket fog ápolni – igen, tegye meg, hiszen azért az ő
+felesége…</p>
+<p>Egy hónap múlva elfelejti azt az embert. Két hónap múlva sírva
+csókol kezet az urának: köszönöm, hogy nem voltál büszke, köszönöm,
+hogy megmentettél magamtól…</p>
+<p>És három hónap múlva? Három hónap múlva Katóka olykor minden
+érthető ok nélkül el fogja magát nevetni, a világért sem fogja
+megmondani, miért, – de István tudni fogja, hogy most arra a
+furcsa, pudvás Milka százados úrra gondol.</p>
+<p>Óh igen, visszaveheti, ha akarja…</p>
+<p>Katalin szepegve és forrón bújt az urához.</p>
+<p>A tanár valami kis fájdalmat érzett a nyakán. Az amulett volt,
+mit a keblén viselt az asszony.</p>
+<p>De nem a régi Szent Katalin-arany, hanem valami új amulett: egy
+zománcozott kis kereszt.</p>
+<p>No lám, a harmadik, az utolsó Szent Katalin is lekerült a
+gazdája nyakáról!</p>
+<p>– Nem viseled már a Katalin-aranyat? – kérdezte halkan.</p>
+<p>Az asszonyban egyszerre megdermedt a lélek. Szinte érezni
+lehetett, mint hül ki a teste.</p>
+<p>– Nem viseled már?</p>
+<p>– Elszakadt – a lánca elszakadt, – hazudta.</p>
+<p>– Ezt a keresztet hol vetted?</p>
+<p>– Ezt a keresztet –?</p>
+<p>– Hol vetted?</p>
+<p>– Kaptam.</p>
+<p>– Kitől? <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
+"Page_122">-122-</a></span></p>
+<p>– Az – az apáca főnöknőtől…</p>
+<p>Tudta, hogy az ura nem hisz neki.</p>
+<p>Jó ideig mozdulatlanul, mereven és hidegen maradt István
+mellett. A lélegzetét is visszafojtotta, csak a szíve tétova
+kopácsolása hallatszott nagy távolságból.</p>
+<p>Az alexandriai veretű régi Katalin-aranyat pedig még
+leánykorában kapta Istvántól. Már akkor tisztában volt vele, hogy
+az ajándék után az ajándékozó is az övé lesz.</p>
+<p>Az aranyból a székely ezermester medaillont csinált és Kata az
+ura arcképét őrizte benne.</p>
+<p>A hátsó lapjára, parányi betűkkel, ezt a bibliai mondást vésette
+reá István:</p>
+<p><i>„Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek
+koronáját.“</i></p>
+<p>Katának az a babonája fűződött hozzá, hogy addig lesz csak
+szerencséje, míg nyakában hordja. Egyszer elvesztette a tengeri
+fürdőben és akkor két napig beteg volt az izgalomtól, míg
+csodamódon meg nem került a kincse.</p>
+<p>Akkor kijelentette, hogy az aranyat vele együtt kell majd
+eltemetni. Illetőleg <i>velük</i> együtt, Katalin ragaszkodott
+ötletéhez, hogy ő és az ura egy napon fognak meghalni.</p>
+<p>És most levetette a medaillont egy kereszt kedvéért. Egy
+zománcos kis keresztért, mit hosszas alkudozás után Ruzicska
+régiségkereskedőnél vett meg Milka százados.</p>
+<p>És különösen: a hűtlenségnek ez a szimbóluma szinte jobban fájt
+Aratónak, mint maga a hűtlenség!</p>
+<p>Nem, igy mégsem lehet!</p>
+<p>Visszalopni a feleségét a tolvajtól –? Nem! Az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> ilyen
+esthomályban orzott szerelemben több volna a lealázás, mint a
+boldogság.</p>
+<p>Nem tudná többet a magáénak tekinteni. Nem tudna többet a
+szemébe nézni.</p>
+<p>Vagy van lelke Katónak, vagy nincs.</p>
+<p>Ha van, akkor határozzon a maga eszével és menjen a maga lábán
+oda, ahová mennie kell. Ahhoz, hogy István ölben hozza vissza, már
+nagyon is messzire elkóborolt hazulról.</p>
+<p>Ha pedig nincs lelke, akkor – –</p>
+<p>Amit az ember ilyen könnyen elveszíthet, azt nem érdemes
+megtartania…</p>
+<p>Ez tiszta számadás!</p>
+<p>– Holnap korán kell kelnünk, – mondta István.</p>
+<p>Katalin megértette. Azonnal fölkelt és szó nélkül áttopogott a
+zománcos keresztjével a kék barlangba.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Korán reggel Arató már útra készen volt.</p>
+<p>Midőn benézett Katalin ajtaján, az asszony erősen lehunyt
+pillákkal feküdt ágyában.</p>
+<p>A kék függönyön beszűrődő hideg reggeli fényben makacsul
+összeszorította a száját.</p>
+<p>A szeme alja karikás volt, tehát ő sem aludt az éjjel…</p>
+<p>Nem mozdult, pedig biztosan ébren volt! Az egész márványfehér
+asszonyi test csupa makacsság, csupa tiltakozás és visszautasítás
+volt.</p>
+<p>Nem akart már visszaemlékezni arra a Katalinra, aki az éjjel
+mezítláb kelt ki ágyából.</p>
+<p>Megint állig beburkolózott büvös köntösébe, mely kifelé
+jéghideggé tette, befelé pedig édes tűzzel sütötte tagjait.
+<span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span></p>
+<p>István jó ideig elnézte…</p>
+<p>Nekik nem voltak gyermekeik. De mennyi szellemi magzatnak adtak
+életet! Azok most halva hevertek a hálószoba szőnyegén, megtört
+szemmel, rémülten kitátva kicsi szájukat. Édes anyjuk meggyilkolta
+őket, mint Medea a gyermekeit.</p>
+<p>Édes anyjuk, aki most alattomosan lehúnyt szemmel, a hazugságtól
+megfertőzött ajakkal, sápadtan és csökönyösen feküdt ágyában.</p>
+<p>Gonoszság ez? Óh dehogy! Arató rajtakapta magát, hogy Katalint
+még jobban sajnálja, mint önmagát.</p>
+<p>– Isten veled, Gráczián Katóka! – mondta halkan.</p>
+<p>Midőn keresztülment a dolgozószobán, az asztalon látta Kata kis
+írótábláját.</p>
+<p>Kezébe vette és az ő energikus kardvágás-betűivel két szót írt a
+Milka kapitány írása alá:</p>
+<p>Talita Kumi!</p>
+<p>Aki szereti a jámbor idézeteket, ezt is megkeresheti Márk
+evangéliumában. Aram nyelven van, magyarul annyit jelent, hogy:
+Leányzó kelj föl!</p>
+<p>Tulajdonképpen csak azért írta oda, mert restelte már a
+bujkálást. Csodában azonban nem hitt, érezte, hogy Jairus leánya
+ezúttal nem alszik, hanem megholt.</p>
+<p>Egyedül ment ki az előszobába.</p>
+<p>Ott azonban már várta és megrohanta valaki, valaki, akit nagyon
+boldogtalanná tett a búcsú gondolata.</p>
+<p>Kántor kutya.</p>
+<p>És milyen különös az emberi szív! – Arató Istvánnak jól esett a
+tudat, hogy mégis van valaki a házában, aki sajnálja a távozását.
+<span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span></p>
+<p>Lehajolt Kántorhoz, megveregette a nyakát és mosolyogva
+mondta:</p>
+<p>– Igen, Kántor, tudom: azért van hűség a világon!</p>
+<p>Katalin még akkor sem mozdult meg ágyában, midőn ablaka alatt
+már fölzúgott az induló gépkocsi.</p>
+<p>A szemét sem nyitotta ki, a pillái közül azonban nehéz
+könnycsepp szivárgott elő. <span class="pagenum"><a name="Page_126"
+id="Page_126">-126-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Katica</h2>
+</div>
+<p>Míg István itthon volt, a felesége mindig valami rohamra kész,
+bősz és tehetetlen ellenségeskedést érzett, mint a rab a börtönrács
+láttára.</p>
+<p>Amióta távol járt, Katalin már minden harag nélkül, sőt bizonyos
+kegyeletes részvéttel tudott rá visszagondolni, akár valami
+tiszteletreméltó, idegen halottra.</p>
+<p>Arató két hétig nem adott magáról életjelt, de az asszonynak ez
+jóformán föl sem tünt, olyan édes, olyan nagyszerű, olyan
+valószínűtlen holdvilágkedvében volt ő mostanában.</p>
+<p>A szavakat, melyeket Milka mondott neki, a pillantásokat,
+melyekkel megsímogatta, úgy hordta az emlékezetében, mint az eleven
+parazsat.</p>
+<p>Estebéd előtt, ha a kapitány bejött a fehérneműraktárba,
+tündökölve föllángolt benne minden, ami addig csendes izzásban
+volt.</p>
+<p>Arany ködben ültek. Semmit sem láttak, csak egy-egy szempárt,
+amelybe gyöngéden beleszédült a lelkük.</p>
+<p>A fiatal medikusok, ha ilyenkor elmentek a raktár ajtaja előtt,
+gonoszul elfintorgatták arcukat. Pedig nem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> volt
+igazuk, – Milka még meg sem csókolta az asszonyt!</p>
+<p>Ők csak beszélgettek. Igaz azonban, hogy egyes szavak úgy
+hullottak a zenétől elpuhult lelkükbe, mint remegő csókok.</p>
+<p>A szerelem pünkösdi csodája megihlette és ékesszólókká tette
+őket. Fantáziájuk a szavak szivárványos szárnyán csodálatos
+magasságokba lendült és ott fönn édes ámulattal szemlélték
+egymást.</p>
+<p>Jók, nemesek, egyszerűek és egymáshoz méltóak akartak lenni.</p>
+<p>Milka, a hazugságok betege, az igazságot és tisztaságot imádta
+az asszonyban, Katalin pedig a kapitányban a megfékezett erőt
+szerette, az erőt, amely engedelmesen jár utána selyempórázon, mint
+az oroszlán Erosz után.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Milka föltünően sokat foglalkozott Katalin elmult házaséletével.
+Úgy látszott, mintha szerelmes telhetetlenségében az asszony
+jövőjével együtt magába akarná szürcsölni a multját is.</p>
+<p>De tulajdonképpen ebben is csak az ő kisértet- és
+vámpir-természete nyilvánult meg. Szeretni csak úgy tudott, hogy
+magába szívta más ember szerelmének vérét.</p>
+<p>– Őszinte lesz, ha kérdezek magától valamit?</p>
+<p>– Tudja, hogy maga előtt nincs titkom, Károly.</p>
+<p>– Ugy-e, magát kényszerítették, hogy Aratóhoz menjen?</p>
+<p>– Nem, nem kényszerítettek, önként mentem hozzá.</p>
+<p>Egy édes, mélabús és kissé gúnyos Leonardo-mosoly görbítette
+fölfelé az asszony ajkát. (Milyeneket <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span>
+kérdezel tőlem, – pedig tudod, engem csak <i>egy</i> dolog
+érdekel!)</p>
+<p>A kapitány azonban kéjesen tovább ásta magát a Katóka multjába,
+mint a rózsabogár a virágban.</p>
+<p>– Én nem beszélek fizikai kényszerről. Egy szóval sem mondom,
+hogy magát erőszakkal hurcolták oltár elé… Egy tapasztalatlan
+fiatal leánnyal szemben azonban száz módja van az erkölcsi
+kényszernek…</p>
+<p>– Hogy érti ezt, Károly?</p>
+<p>– Grácziánék nagyon rosszul bántak magával.</p>
+<p>Bágyadt kis martir-mosoly világította meg Katalin arcát.</p>
+<p>– Szomorú ifjúságom volt, nem tagadom. Sokat szenvedtem. Hiszen
+tudja: a születésem –!</p>
+<p>Erről már többször szó esett köztük és idővel Gráczián nagyapó,
+a nagyhíd-utcai potrohos háziúr, afféle kevély és kegyetlen
+ballada-apává nőtte ki magát, egy újabb Tankred herceggé, aki képes
+volna arra, hogy elküldje az oltvai Ghismondának a kolozsvári
+Guiscardo véres szívét.</p>
+<p>Milka szeme forró részvéttel símogatta Katalint.</p>
+<p>– Gyakran imádkoztam, bár halnék meg, – susogta az asszony, aki
+roppantul szerette, ha sajnálják.</p>
+<p>Lélekharang jajongott a szívükben, de azért ez a szomorúság is
+olyan édes volt!</p>
+<p>– Szegény Katicám…</p>
+<p>Katicának nevezte és Aratóné szerette ezt a nevet, mellyel eddig
+még senki sem illette.</p>
+<p>– Mikor Arató megkérte a kezemet, a szabadítómat láttam
+benne.</p>
+<p>– Pedig nem szerette, nem szerette!</p>
+<p>– Hát tudtam én akkor, mi a szerelem? Én csak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> annyit
+tudtam, hogy elpusztulok, ha tovább is a nagyszüleimnél kell
+maradnom… Én akkor még igazi gyermek voltam, az életről csak annyit
+tudtam, hogy – fáj!…</p>
+<p>Ezzel a mondásával úgy meghatotta önmagát, hogy könnybe borult a
+pillája. De a kapitány világos nagy szeme is gyanús fényben
+úszott.</p>
+<p>– Ez az, amit én erkölcsi kényszernek nevezek, – mormogta
+megilletődve.</p>
+<p>– Nem szeretem ezt a szót, Károly! – kérlelte Katalin-Katica
+szelid komolysággal. – Az uram mindig jól bánt velem, megérdemli,
+hogy tisztelettel beszéljünk róla.</p>
+<p>Milkának tetszett ez az előkelő fölfogás. Sőt ezt el is várta
+Katicától.</p>
+<p>Az is tetszett neki, hogy Aratóné tegnap óta már nem viseli
+ujján a jegygyűrűjét… Azzal az ürüggyel, hogy akadályozza a
+szükséges kórházi mosakodásoknál, levetette az aranykarikát.</p>
+<p>– Én nem vádolom az urát, csak Grácziánékat, – mondta
+előzékenyen, – Arató Istvánt nálam senki jobban nem tiszteli.</p>
+<p>Gyöngéden összemosolyogtak: így már megértették egymást.</p>
+<p>– Arról nem tehet Arató, hogy nem tudta magát boldoggá tenni, –
+szólt később a kapitány.</p>
+<p>– Én nem tudtam még akkor, mi a boldogság… hiszen gyermek
+voltam, – válaszolt Katica.</p>
+<p>Milka keserűen mosolygott:</p>
+<p>– Csodálatos, hogyan kötik nálunk a házasságokat! Egy fiatal
+leányt, aki sem az életet, sem önmagát nem ismeri, kiszolgáltatnak
+egy idegen embernek! <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span></p>
+<p>Ez ellen semmit sem lehetett fölhozni, mert hiszen sajnos, igaz
+volt.</p>
+<p>Katalin-Katica azonban szükségét érezte, hogy ma kiváltképpen
+nagylelkű legyen az urával szemben.</p>
+<p>– Mint Aratóné egy nagy nevet viseltem, ezért áldozatokat
+kellett hoznom.</p>
+<p>– A maga szempontjából igaza is volt, Katica, de Aratónak nem
+volt igaza, hogy elfogadta az ilyen áldozatot…</p>
+<p>Milka jól tudott, szeretett is beszélni. Most nemes tűz lobogott
+a hangjában</p>
+<p>– Egyik emberi élet annyit ér, mint a másik és minden embernek
+joga és kötelessége, hogy egyéni életet éljen… Maga gazdag és erős
+egyéniség, de Arató oldalán nem érvényesülhetett… Mi volt maga az
+ura házában, Katica? Virágtő, amely a szobát ékesítette, drágakő,
+amely István úr kezén fénylett – egyéb semmi! Ha keserű akarnék
+lenni, rosszabbat is mondhatnék… (Cselédet is mondhatna.) De elég
+ennyi: a maga élete nem volt emberhez méltó, a maga házassága nem
+volt házasság!</p>
+<p>Az asszony fölemelte a fejét.</p>
+<p>– Engem senki sem hallott panaszkodni! – mondta halk
+méltósággal.</p>
+<p>– Senki, mert maga büszke és előkelő természet.</p>
+<p>Gyakran bonyolódtak bele ilyenféle beszélgetésekbe.</p>
+<p>Milka időközönkint szükségét érezte, hogy exhumálja Katica
+meghalt házasságát és hogy összemérje a maga eleven erejét Arató
+porladó csontjaival. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
+"Page_131">-131-</a></span></p>
+<p>A halottal szemben valóban nagyon elevennek érezhette magát.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A verőfény azonban addig sütött csak a szívükbe, míg a multban
+kalandoztak. Amint első ízben szóba került köztük a jövő, már
+fekete lett fölöttük az ég.</p>
+<p>Ime, itt van egy asszony, akit a törvény egy idegen férfihoz
+láncol. Katica természetesen nem szereti az urát, sohasem lehet
+boldog az oldalán, de az igazi nő gyönyörű rövidlátásával azt
+mondja: inkább meghal, semhogy megsértse a hálát és a tiszteletet,
+amellyel Aratónak tartozni vél.</p>
+<p>Ha csak róla magáról volna szó, akkor önkezével megfojtaná a
+vágyat, mely benne a boldogság után sír, – eddigi életében már
+eléggé beletanult a lemondásba! – de neki Milkával szemben is
+vannak kötelességei…</p>
+<p>Mert hiszen bizonyos, hogy a nagy gyermek nem tud már megélni
+Katicája nélkül. Ha most magára hagyja, talán megint összeroskad és
+visszahanyatlik a sötétségbe, ahonnan kivezette.</p>
+<p>Ez tragikus helyzet!</p>
+<p>A kapitány igen komolyan kérte Katicát, hogy ő reá egyáltalában
+ne legyen tekintettel. Ha ő nem bírja el egyedül az életet, akkor
+majd talál férfihoz illő megoldást, tessék reá bízni! De őróla ne
+legyen szó, csak Katicáról.</p>
+<p>Ő ismeri az asszonyt, a ritka agave-félék közül való, amelynek
+életükben csak egyszer nyilnak és akkor halálos a virágzásuk…
+Kérdés: szabad-e megengedni, hogy ilyen nő elsenyvedjen egy
+szeretetlen férfi oldalán? <span class="pagenum"><a name="Page_132"
+id="Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>Szabad-e megengedni? Ezen fordul minden!</p>
+<p>Halálos szomorúsággal a szívükben valóságos doktori
+disszertációkat rendeztek „a boldogság kötelessége“ és „az egyéni
+élethez való jog“ témájáról.</p>
+<p>Az önzetlenség csillagos magasságaiban kalandozó párbeszédük
+rendesen azzal ért véget, hogy Milka százados két térde közé fogta
+a gordonkáját és eljátszotta az „Es waren zwei Königskinder“ című
+balladát.</p>
+<p>A dalt ő maga szerezte Heine költeményére, helyesebben: akarta
+szerezni, mert eddig még csak nyolc taktus volt meg belőle, de ez
+annyira dallamos és édes, olyan lágy és szomorú volt, hogy az
+embernek akaratlanul is Mendelssohn-Bartholdy jutott eszébe.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A jövő!</p>
+<p>Katica otthon volt és átöltözött…</p>
+<p>A jövő! Nyugtalan lelke hiába kereste a kivezető ajtót:
+mindenütt sötét gránitfalakba ütközött…</p>
+<p>Félt Istvántól! Arató sohasem fog lemondani róla; ő legalább nem
+tudta elképzelni Istvánt az ő Katókája nélkül…</p>
+<p>Nem szerette a botrányt, sőt a föltünéstől is irtózott. Neki
+előkelő híre volt, a híres tudós jó géniuszát, hű kis társát,
+szelid házitücskét mindenki kedvelte… Istenem, mit szólnak majd
+berlini vén imádói, a nagy professzorok?</p>
+<p>Legjobb volna, ha minden úgy maradhatna, amint van – csak Arató
+István változnék át valami csoda folytán Milka századossá…</p>
+<p>Mialatt a nagy tükör előtt fésülködött, a lelke
+gyermekszobájában megszólalt egy szemérmetlen és éretlen kis hang:
+István haljon meg! <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span></p>
+<p>Nem, nem, nem akarom!</p>
+<p>Összekulcsolta a két kezét és hadarva imádkozott: Ne hallgass
+reám, jó Istenem, nem én voltam, nem én mondtam!</p>
+<p>Meglátta saját ijedt arcát a tükörben és ekkor elmosolyodott…
+Gyerekség!</p>
+<p>Ki felelhet a buborékokért, melyek a lelkében fölvetődnek?</p>
+<p>Egy másik Katóka azalatt macskaléptekkel és áhitatos kandisággal
+körülsompolygott valami fantasztikus templomcsarnokban, ahol ezer
+és ezer kis mécses égett… Régi gyermekmesékből ismerte a titokzatos
+helyet: minden mécses egy-egy ember élete…</p>
+<p>És ez itt az Arató Istváné!</p>
+<p>Katóka a rózsás két tenyerével védően körülfogta a nyugodt,
+fehér lángot… Nem engedem bántani, – ő mindig jó volt hozzám,
+mindig szeretett!</p>
+<p>De valahonnan, egy gonosz kis szájból, jéghideg lehellet áradt a
+mécses felé… A láng libegett és sistergett, végül parányi kék
+fénnyé zsugorodott a kanóc körül…</p>
+<p>Nem, nem, nem akarom! Nem engedem –! Nem tehetek róla –!</p>
+<p>Megint meglátta magát a tükörben, amint ott ült ijedt nagy
+szemekkel, marékra fogva a vastag barna haját…</p>
+<p>Elnevette magát… Gyerekség!</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Másnap a rendesnél jóval később ment át a kórházba.</p>
+<p>A Dunapartot idegenarcú emberek lepték el. Ezüst óraláncos,
+külvárosi férfiak, fölemelt fejjel jártak és jókedvű hurrogással
+biztatták egymást. <span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span></p>
+<p>A beszélgetésükből minduntalan egy szó ütköződött ki: Gorlice –
+Gorlice! És ez úgy hangzott, mint a vidám dobpergés.</p>
+<p>Gorlice! Áttörve az ellenség vonala… Kergetik őket, verik, ölik
+őket… A honvédek tízezrével hajtják a foglyokat…</p>
+<p>Az aszfalt kongott energikus lépteiktől, a vidám ritmus
+betöltötte a tavaszi levegőt, mint egy lidércnyomásos álmából
+fölébredt óriás szív dobogása.</p>
+<p>Katica feje fölött egy virító nagy zászlót kapott szárnyára a
+dunai szél…</p>
+<p>Kádár tanár a szobája ajtajában állott és komor arccal, látható
+meglepetéssel nézte az asszonyt.</p>
+<p>– Hogyan, méltóságos asszony – eljött?</p>
+<p>– Mért ne jöttem volna? – csodálkozott Aratóné.</p>
+<p>– Hát nem tudja –? Semmit sem tud –?</p>
+<p>– Gorlice? – kérdezte Katica jókedvűen.</p>
+<p>De most vette csak észre, hogy Kádár arcát új, sötét redők
+torzítják el.</p>
+<p>– Nagy szerencsétlenség történt… Rettenetes szerencsétlenség, –
+mormogta a tanár.</p>
+<p>Intett, hogy jőjjön be a szobába, – le akarta ültetni.</p>
+<p>Katica Milkára gondolt… Valami alattomos, fájó hidegség terjedt
+szét a mellében… Nem mert szólni, visszafojtott lélegzettel, meredt
+szemmel és hófehér arccal állott a szoba közepén.</p>
+<p>– Az ön ura, Arató István tanár –</p>
+<p>Ah! Az asszony nagyot lélegzett. A tanár megfogta a szék
+támláját és odatolta.</p>
+<p>– Üljön le, kérem…</p>
+<p>– Beteg? – kérdezte Katica. – István beteg? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p>
+<p>S miközben az uráról beszélt, a hangjában még az a félelem
+remegett, melyet az imádójáért érzett.</p>
+<p>– Nagy szerencsétlenség, borzasztó nagy szerencsétlenség…</p>
+<p>Mélységes csend lett. Aratóné rettegve figyelte önmagát. A
+mécses sistergett és lobogott… Egy gonosz kis száj fújta,
+fújta…</p>
+<p>Katica fölemelte a két kezét: nem, nem, nem – édes jó Istenem,
+nem, nem!</p>
+<p>De mialatt ezt hadarta, a szúrós szeme mohón fúródott a
+jövőbe…</p>
+<p>Kádár úgy gondolta, legjobb lesz, ha fejest ugrik a hideg
+vízbe.</p>
+<p>– Meghalt.</p>
+<p>Igen, a hihetetlen, az elképzelhetetlen megtörtént…</p>
+<p>Nagy csapás az országnak, az egész tudománynak…</p>
+<p>A tanár leültette Aratónét és vizet adott neki. Sajnálta az
+asszonyt. Az utóbbi időben ugyan elég haszontalanul viselkedett –
+Kádárt mód fölött bosszantotta a kórházi flirtjével, – de most
+mindent megbocsátott neki, sajnálta.</p>
+<p>– Nem igaz! Nem hiszem! Nem lehet igaz! – hajtogatta Katica
+csökönyösen. A fejét rázta, egyszer el is mosolyodott kissé: – Óh
+dehogy – én nem hiszem!</p>
+<p>Pedig biztos volt benne, hogy igaz.</p>
+<p>– Sajnos, nem lehet benne már kételkedni…</p>
+<p>Édes, jó Istenem, te tudod, hogy én nem akartam. Hiszen
+imádkoztam is érte, – mondta magában az asszony.</p>
+<p>A professzor örült, hogy Katalin ilyen erős. Ő semmitől sem félt
+annyira, mint az asszonykönnyektől. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> Részleteket kezdett
+mondani. Aratóné csak fél füllel hallgatta…</p>
+<p>A sok Katalin, aki a lelkében lakott, az összes Katák, Katókák
+és Katicák, szárnyra keltek, izgatottan szétrajzottak, mint a
+galambok, mikor az ölyv fekete árnyéka ráesik a dúcra. Vissza a
+multba – előre a jövőbe! Hogy volt eddig – hogy lesz ezután?</p>
+<p>Csak egyik Kató lapult meg gonoszul és gyáván a gyerekszobában,
+mintha veréstől félne.</p>
+<p>Kádár pedig a megindulástól el-elfulladó hangon beszélt.</p>
+<p>Már tegnap este távirat jött, de nem akarták elhinni, a dolog
+annyira hihetetlen és mostanában sok rémhír kering az országban…
+Most azonban már bizonyos… Ma hajnalban érkezett meg dr. Ember
+Sándor, egy fiatal ezredorvos, ő egyenesen a megboldogult ravatala
+mellől jött… Arató az oltvavölgyi barakban halt meg… Tifuszban!
+Megfoghatatlan, hogyan inficiálhatta magát… Ő, aki a védekezés
+módját jobban ismerte, mint bárki más… Már akkor is beteg volt,
+mikor a kárpáti nagy kórházat költöztette… Útközben állandó láza
+volt, de nem törődött vele, erőt vett magán, mindenáron biztonságba
+akarta hozni a betegeit… Az út fárasztó és izgalmas volt, a hegyek
+közt egy ízben meg is támadták őket holmi csatangoló oroszok… Úgy
+látszik, ezzel az útjával végleg tönkretette magát… A betegség
+szokatlan erővel lépett föl és rövidesen végzett vele… Ideiglenes
+sírba tették, később majd méltóbb nyugvóhelyet fognak neki
+keresni…</p>
+<p>Még a kormányról és a sajtóról is mondott valamit a tanár.</p>
+<p>Végül egy hideg kis tárgyat adott Aratóné kezébe: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p>
+<p>– Ezt az ezredorvos hozta… A többi holmiját is elküldik majd a
+méltóságos asszonynak, most még minden a fertőtlenítőben van…</p>
+<p>Egy arany karika feküdt Katica tenyerében: Arató István
+jegygyűrűje.</p>
+<p>A magáét nem viselte már az asszony, de ezt most az ujjára
+húzta.</p>
+<p>– Hazakísérem, ha megengedi…</p>
+<p>A tanár ráadta a hosszú galléros köpenyt a fehér ruhája
+fölé.</p>
+<p>Aratóné úgy ment le a lépcsőn, mint az alvajáró.</p>
+<p>– Özvegy! Özvegy! – ismételgette magában és kíváncsi
+borzongással körültapogatta a furcsa szót. – Özvegy!</p>
+<p>Néha rácsapott valami, egy gonosz, ellenséges fantóm, de ő
+visszahessegette: Én nem tehetek róla! Én nem akartam!</p>
+<p>Kádárral egész uton egy szót sem beszéltek.</p>
+<p>A Dunán nagy fehér gőzös sistergett… Apró hullámokon arany
+fénypontok szikráztak… A város teli volt zászlókkal… Valahol zene
+szólt… Gorlice!</p>
+<p>És az egész tavaszi szín- és hangszimfóniát felséges orgonazugás
+és ezer harang kongása nyomta el.</p>
+<p>De ezt csak ő hallotta – az özvegy!</p>
+<p>Babonás áhítattal figyelte önmagát. Mindig sejtette, hogy a
+végzet titokzatos erői egyengetik az ő útját – hiszen minden
+sikerült neki életében! – de most elszédült és megrettent a
+felséges kíméletlenségtől, amellyel az ő ismeretlen pártfogói a
+munkájukat végezték! <span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kántor az eb</h2>
+</div>
+<p>Elmúlt télen, miközben a tanár a határszélen járt, az asszony
+pedig a kórházban felejtette magát, az Arató-házban a családi élet
+folytonosságát csak az egy Kántor tartotta fenn.</p>
+<p>A szakácsnő neki főzött, a konyhaleány őt kefélgette, a
+szobaleány őt sétáltatta.</p>
+<p>Ha pedig a személyzet összeült a konyhában nyelvelni, mostanában
+nem az uraságot, hanem Kántort szapulták, hogy mennyi dolog van
+azzal a döggel!</p>
+<p>Kántor, mint tudjuk, fehér nagy komondor volt.</p>
+<p>A göndör fürtös subájában olyan tekintélyes és jómódú benyomást
+tett, mint az Esterházy számadó juhásza.</p>
+<p>Ősei valóban juhászmesterségen is éltek és mindenkor becsülettel
+megállták helyüket mindenféle kétlábú és négylábú birkatolvajokkal
+szemben.</p>
+<p>Az Arató-házban is megmaradt erősszívű pusztai kutyának, bár
+tagadhatatlan, hogy az úri módban kissé tempóssá lett.</p>
+<p>Barátait a rokonszenv valamely titokzatos törvénye <span class=
+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> szerint
+válogatta meg és voltak emberek, akikkel semmikép sem tudott
+megférni.</p>
+<p>Megvesztegetni nem lehetett. Egyik fiatal asszisztens, akit nem
+kedvelt, egyszer egy igen szép sonkacsontot hozott neki, Kántor
+megette ugyan a csontot, de az asszisztenst azontúl is megmorogta.
+Egy szegény komondortól ennyi következetesség is szép.</p>
+<p>Paraszti módon konzervatív volt, szívéből gyülölt mindent, ami
+izgága, rikító és csélcsap, a macskanépség bársonytalpon járó
+alattomosságától pedig undorodott.</p>
+<p>Sok ízetlenség lett abból, hogy nem akart megbarátkozni a
+Katalin asszony kedves cicájával, de végül csak kitünt, hogy
+ezuttal is Kántornak volt igaza, mert a szendepofájú kis macska
+kanárimadarakra vadászott, a tavasszal pedig végleg megszökött egy
+csavargó vörös kandúrral.</p>
+<p>A gorlicei győzelmet követő éjszakán Kántor kutyát az a
+tisztesség érte, hogy asszonya behívta magához a kék hálószobába és
+megengedte neki, hogy ágya mellé feküdjék.</p>
+<p>Katalin ugyanis nem mert egyedül maradni özvegységének első
+éjszakáján. Amint eloltotta a lámpát, már látta Istvánt, aki
+besüppedt szemhéjakkal, összekulcsolt sárga kezekkel fekszik
+koporsójában…</p>
+<p>Kántor azonban nem volt jó kísértetűző.</p>
+<p>Félni ugyan nem félt, de valami baja neki is lehetett, mert
+akkorákat sóhajtott a sötétségben, mint a parasztember a
+patikában.</p>
+<p>Katalin most már Kántortól kezdett félni és megint meggyújtotta
+a lámpát.</p>
+<p>A kutya ott feküdt a szőnyegen, kerek nagy komondorfejét két
+első lába közé fogta, mint a búsúló <span class="pagenum"><a name=
+"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> medvebocs, vérrel
+erezett, borostyánkőszínű szeme pedig mereven nézte Katalint,
+mintha kérdezni akarna tőle valamit.</p>
+<p>Az asszony eddig még sohasem törődött a nagy titokkal, mely az
+állat szeméből az ember elé mered, most azonban hirtelen fölvillant
+benne a kérdés: nem érez ez valamit? nem gondol valamit? nem tud
+valamit?</p>
+<p>Eszébe jutott, hogy ennek a négylábon járó életnek is megvan a
+maga külön akarata és sorsa, neki is vannak emlékei és vágyai, az ő
+szeretete és gyűlölete együtt haladhat vagy szembekerülhet az
+emberével és ettől a gondolattól szédülni kezdett, mintha egy
+ismeretlen világ mélységei nyilnának meg előtte.</p>
+<p>Félénk kiváncsisággal figyelte Kántort: vajjon mért olyan
+szomorú?</p>
+<p>Majd valami furcsa dolog jutott eszébe: mi lenne, ha Kántor most
+elkezdene emberi nyelven beszélni?</p>
+<p>Hiszen lehet, hogy az állatok olykor valóban meg is szólalnak,
+de ezt lehetetlen rájuk bizonyítani, mert aki hallja őket, az
+szörnyet hal félelmében, vagy az őrültek házába kerül… Vagy pedig
+megöli a beszélő bestiát, mert az állatok szörnyű titkok tudói…</p>
+<p>Katalin azon vette észre magát, hogy minden lélegzetvétele ijedt
+könyörgés: jaj, csak meg ne szólaljon!</p>
+<p>Kántor nem szólalt meg. Csak feküdt mozdulatlanul, nézte az
+asszonyt a szomorú, kérdő tekintetével.</p>
+<p>Az özvegynek olykor úgy rémlett, mintha Faust fekete
+úszkárjaként elefánttá dagadna, mintha betöltené az egész teret és
+köddé akarna szétoszlani…</p>
+<p>Az asszony szíve hol viharosan lüktetett, hol meg bágyadtan
+kopácsolt, mintha végleg el akarna aludni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p>
+<p>Végül odalenn a Dunaparton fölzúgott az első villamoskocsi.</p>
+<p>Az első villamos azért száguld végig a fővároson, hogy a hajnali
+kakasszót pótolja és visszakergesse sírjukba az éjszaka rémeit.</p>
+<p>Katalin Kántorra nézett: annak kutyafejéről már lefoszlott a
+sötét glória, nem volt már egy idegen világ démoni küldöttje, csak
+egy szegény parasztkuvasz volt, amely nagyon búsúlt a gazdája
+után.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Arany verőfény áradt a szobába, édes melegség szívárgott a
+fiatal özvegy szívébe. Napvilágnál minden egészen máskép fest.
+Nincs itt semmi baj!</p>
+<p>István –? Ő mindíg jó és szerető ura volt és ha ott, ahol ő most
+van, emlékezni és gondolkozni szokás, akkor most is jósággal és
+szeretettel gondol az ő Katókájára. Tehát minek félni?</p>
+<p>De Milka százados? Óh Istenem, hiszen nem is történt semmi
+komoly dolog, meg sem csókolták egymást… Sokat fecsegtek a hosszú
+téli estéken, igaz, de csak fecsegtek és muzsikáltak… Milyeneket
+engednek meg maguknak más asszonyok!</p>
+<p>István nem tudott semmit… Katalin visszagondolt az utolsó napra:
+kissé idegesek voltak mind a ketten, de István nem tudott
+semmit.</p>
+<p>Talita kumi! Eszébe jutott a két szó, mit ura <i>akkor</i> a kis
+táblára írt. De két-három akkordot kellett csak fognia az arany
+hegedűn és már ez is rendbe jött.</p>
+<p>Leányzó kelj fel! – ez tréfás megrovás is lehet, mely a
+későnkelőnek szól. Igaz is, Katóka akkor elaludta az ura
+indulását…</p>
+<p>Mennyire örült most, hogy mindvégig olyan tartózkodó
+<span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span> volt a szerelmes kapitánnyal szemben!
+Meg sem csókolták egymást…</p>
+<p>Fájó szívvel, de tiszta lélekkel és büszkén tekintett vissza
+elmúlt házaséletére. Ha az ember elgondolja, hogy milyen dolgok
+esnek meg más házasságokban –!</p>
+<p>Öltözködés közben gondolta el ezeket és a két szeme megtelt
+könnyel. Forró és fájdalmas, de egyszersmind tiszta és édes könnyek
+voltak.</p>
+<p>A szíve pedig megtelt bánatos hálával a múlt és sok jószándékkal
+a jövendő iránt.</p>
+<p>Halk kopogás az ajtón… A szobaleány! A szabótól meghozták a
+gyász-kosztümöt.</p>
+<p>Katalin vidám kis kiáltást hallatott.</p>
+<p>Máris? Pedig csak délre igérték… Na hát ez nagyszerű –!</p>
+<p>De azután eszébe jutott minden és mire ajtót nyitott, már megint
+bánatos özvegy volt.</p>
+<p>A ruha különben jól sikerült. Ha illenék észrevenni, akkor azt
+lehetne mondani, remekül sikerült.</p>
+<p>Katalin hosszan farkasszemet nézett a fekete asszonnyal, aki
+kíváncsian leselkedett a tükör arany mélységében.</p>
+<p>Ez megint egészen új, egészen más Katalin volt, ez a „híres
+ember özvegye“ volt. Egy meghatóan bánatos, fenkölt és érdekes
+Katalin.</p>
+<p>Midőn felpróbálta a kalapot, a krepfátyollal együtt egy
+pillanatra a fekete szomorúság felhője is ráborult a homlokára és
+ekkor elsírta magát: jaj, szegény Gráczián Kata, hát igazán
+özvegységre jutottál?</p>
+<p>De ez csak afféle átöröklött gondolattársulás volt, rokon
+vénasszonyok hagyatékából való, azok az özvegyi állapotot nem
+tudták elképzelni sopánkodás és síránkozás nélkül. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p>
+<p>Egy Arató Istvánt azonban másképpen kell meggyászolni.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A sötét és nehéz hullámok ünnepélyesen fölemelték és magukkal
+úsztatták az özvegy sajkáját.</p>
+<p>Ismerős arcú és teljesen idegen emberek találkoztak össze a
+dunaparti lakás lépcsőházában.</p>
+<p>Akik beszéltek az özveggyel, azok megteltek rokonszenvvel és
+részvéttel.</p>
+<p>Milyen erős ez a fiatal asszony az ő nagy bánatában, mennyi
+természetes méltósággal viseli gyászát! Pedig mindenki tudja, hogy
+az urával mindenét elvesztette.</p>
+<p>Amit Katalin azokban a nehéz napokban tett és mondott, az méltó
+volt Aratóhoz.</p>
+<p>A modora megint egészen az ura egyéniségének hatása alá
+került.</p>
+<p>István mindíg gyűlölte a színészi páthoszt és Katóka viselkedése
+maga volt a kristály egyszerűség.</p>
+<p>Talán soha életében nem volt annyira Arató Istvánné, mint most,
+mikor Arató István már két méternyire a föld alatt feküdt.</p>
+<p>Kádár is eljött még egyszer. A tanár igen levert volt, maga is
+most tudta csak meg, mennyire ragaszkodott híres kollégájához.</p>
+<p>Azt kérdezte az özvegytől, mikor megy haza Oltvára.</p>
+<p>Oltvára –? Majd ha végleges pihenő helyére viszik a
+megboldogultat. Most még nem lehet, azon a vonalon megszünt a
+polgári forgalom.</p>
+<p>– Azt hittem, a nagyszüleinél fog lakni, – jegyezte meg Kádár
+szárazon.</p>
+<p>Grácziánéknál? Katalin csendesen rázta a fejét. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> Őt
+kötelességei a fővárosban marasztalják. Sok dolga lesz még a
+hagyaték rendezésével is. Följegyzések maradtak szegény István
+után, azokhoz nem szabad idegen kéznek nyúlnia, maga Katalin akarja
+átnézni…</p>
+<p>Kádár elment és az özvegy megállapította, hogy nem szereti ezt
+az embert.</p>
+<p>Még aznap váratlanul egy igen nagyúr látogatta meg Aratónét.</p>
+<p>A nagyúr a szalonban egy daliás termetű kapitányt talált, aki
+táviratokat, leveleket, névjegyeket rakosgatott az asztalon.</p>
+<p>– A megboldogult rokona? – kérdezte a látogató, midőn a kapitány
+feszes eleganciával bemutatkozott neki.</p>
+<p>– Nem rokon, de nagyrabecsültem és igen szerettem Arató
+Istvánt…</p>
+<p>– Tehát jóbarátja, – mondta a nagyúr és meleg részvéttel
+megrázta Milka százados jobbját.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Meg kell engedni, hogy Milka százados akkoriban igen jól
+viselkedett. Csak egy talpig lovagias férfi viselkedhetik így.</p>
+<p>Részvétlátogatást tett atillában és fehér keztyűben (feltűnő is
+lett volna, ha nem jön el), de egy másodperc századrészével sem
+fogta tovább az özvegy kezét, mint bármely más közömbös
+látogatója.</p>
+<p>Midőn pedig összetalálkozott a pillantásuk, Katalin a barátja
+szeméből csak mély és gyöngéd részvétet olvasott ki, egyéb
+semmit.</p>
+<p>A százados nem is hazudott annak a bizonyos nagyúrnak, ő valóban
+mindíg nagyon rokonszenvezett Arató Istvánnal, és most csak azt
+sajnálta, hogy olyan keveset találkozhatott vele életében. Ha
+többet <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span> lettek volna együtt, bizonyára meleg
+barátság fejlődött volna köztük…</p>
+<p>Most tehát szerényen a háttérbe vonult és Katicát egy lovagias
+gesztussal teljesen átengedte halott urának.</p>
+<p>Nem ugyan szóval, de minden pillantásával biztatta: sírjon, édes
+barátnőm, sírjon, az a férfi igazán megérdemli, engem pedig nem
+bánt vele.</p>
+<p>És Katica sírt… Ah, oly édes a bánat, ha a fekete felhőfalon már
+hasadozik az arany rés, ahol ki fog megint sütni a nap…</p>
+<p>Milka az első látogatása után talán el sem jön többet, ha észre
+nem veszi, hogy az özvegynek szüksége van az ő szolgálataira.</p>
+<p>Katica azonban egészen elhagyottan állott az országos gyász
+hullámverése közepett és a rengeteg levelezésével sem tudott
+megbirkózni.</p>
+<p>A házban mindenki kedvelte a délceg katonát, a cselédleányok
+sugárzó arccal nyitottak neki ajtót, csak Kántor makacs és kevély
+kutyaszíve nem akart előtte megnyílni.</p>
+<p>A jó ég tudná, miféle titokzatos, ősi fajgyűlölet emléke forrt
+fel benne, de bizonyos, hogy a komondor keserű ellenségeskedést
+mutatott a kapitánnyal szemben.</p>
+<p>Mindjárt első találkozásuk alkalmával úgy kellett lefogni, hogy
+meg ne rohanja Milka századost.</p>
+<p>– Ezt pedig urakkal nem is szokta, csak macskákkal, kezit
+csókolom, – állapította meg a konyhaleány, aki szerette Kántort,
+maga is alföldi születésű lévén.</p>
+<p>De később is, valahányszor a kapitány a közelébe jött, rögtön
+morogni kezdett és a felhúzott ajka alul kivillantak hófehér fogai.
+<span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span></p>
+<p>Különben is nevetnivaló volt, hogy miféle zsarnoki hajlamok
+ébredeztek ebben a dögben.</p>
+<p>Már azelőtt is féltékenységi rohamai voltak, ha valaki megfogta
+Katalin asszony kezét, de most ne adj’ Isten, hogy Milka
+közeledhetett volna az özvegyhez.</p>
+<p>Az előszobában pedig még ma is ott függ szegény Arató István
+esőköpenyege, mert a kutya nem engedi, hogy elrakják onnan. Ha
+valaki hozzányúl a kabáthoz, akkor olyan zenebona támad, hogy az
+utcára is kihallatszik.</p>
+<p>Szemmel látható volt, Kántor kétségbeesetten ragaszkodik a régi
+rendhez és nem akarja eltűrni, hogy valami megváltozzék a
+házban.</p>
+<p>– Ilyen nagy kutya nem való városi lakásba, – vélekedett Milka
+százados. – Nem gondolt még arra, hogy odaajándékozza az
+állatkertnek? Ott tenyésztik a magyar fajebeket.</p>
+<p>Katica azonban nem akart erről hallani.</p>
+<p>– Nem, hiszen ott rács mögött tartanák szegény Kántort!</p>
+<p>A kutya most is ott hevert rendes helyén, a fűtetlen kandalló
+előtt. Meghallotta a nevét és Katalin felé fordította komor
+tekintetét.</p>
+<p>Nevetséges, de való, az asszonynak terhére volt a tekintete és
+elfordította a fejét…</p>
+<p>Milka tovább beszélt fojtott hangon, mintha attól tartana, hogy
+Kántor megérthetné:</p>
+<p>– Van nekem egy jóbarátom, vidéki földbirtokos, bolondja az
+ilyen kutyáknak… Ott nagyon jó dolga lenne…</p>
+<p>Katalin lopva pillantott a kandalló felé.</p>
+<p>Ő is halkan beszélt: <span class="pagenum"><a name="Page_147"
+id="Page_147">-147-</a></span></p>
+<p>– Nem, nem adom oda senkinek… Nem adhatom… De majd leküldöm
+Oltvára… A Harkályvárba… Ott nagyon szeret lenni… Majd ha feljön
+valaki Oltváról, az elviszi…</p>
+<p>Amit Katalin mondott, az hamarabb teljesedett, mint maga is
+hitte volna.</p>
+<p>Valaki feljött Oltváról és elvitte a kutyát.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Hat hét telt el vagy nyolc hét… Ki beszél ma még Arató
+Istvánról?</p>
+<p>A végzet kráterje szakadatlanul hányja ki magából a lángoló
+eseményeket és aki tegnap meghalt, annak sírja fölött ma már izzó
+hegyrétegek rakódnak le.</p>
+<p>Kárpátok, Lemberg, Ivangorod, Varsó, Breszt-Litovszk – ki beszél
+ma még Arató Istvánról?</p>
+<p>Más nevek jöttek forgalomba.</p>
+<p>Nevek, amelyek olyan mennydörgő fénnyel robbannak bele a
+lelkekbe, mint a világító bombák.</p>
+<p>Nevek, amelyek harsogásától az ellenséges Jerichók acélkupolái
+széthasadnak és felgöngyölődnek, mint a megpörkölt papir.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Milka századost egy ideig az a veszedelem fenyegette, hogy
+vissza kell mennie a harctérre.</p>
+<p>De azután szerencsés fordulatot vett az ügye, miután több orvosi
+fölülvizsgálaton keresztül esett, végül is az ujonckiképzésnél
+alkalmazták.</p>
+<p>Ez éppen neki való szolgálat. Az ő vaskeze meg tudja fegyelmezni
+a háborútól megmámorosodott ifjú vért. Ő rendet tud teremteni azok
+közt, akik szabályellenesen félrevágott sapkával akarnak a halálba
+menni.</p>
+<p>Katica akkoriban sokat volt magában. Nem akart még emberek közt
+mutatkozni (úgy gondolta, ezzel <span class="pagenum"><a name=
+"Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> tartozik Arató nevének),
+de az örökös otthonülésnek az lett a kellemetlen következménye,
+hogy erősen hízni kezdett.</p>
+<p>Ezért minden alkonyatkor nagy gyalogsétát kellett tennie. A
+kapitány természetesen elkísérte.</p>
+<p>Ma a budai külvárosokban jártak és mire nagykésőn
+visszakerültek, már zárva találták Katica kapuját.</p>
+<p>Most tehát már mindegy, félórát még elsétálhatnak a néptelen
+Belvárosban. Olyan édes együtt lenni és olyan nehéz elválni!</p>
+<p>Összevágó, nesztelen léptekkel kalandoztak a szűk utcákon. Egy
+eleven lelket nem láttak.</p>
+<p>Milka a megboldogultról beszélt és közben Katica hóna alá fűzte
+kezét.</p>
+<p>– Az ő élete szép volt… Az emberi életet nem évek, hanem
+élmények szerint kell megmérni… Az ő életében több volt az alkotás,
+a siker és az élvezet, mint más tíz életben összevéve… Mindent
+elért, amire vágyakozott, minden képességét érvényesíthette, minden
+termését learathatta… Még emelkedőben volt, mikor elment… Az ilyen
+halálért nem sajnálni, hanem irigyelni kell Arató Istvánt…</p>
+<p>Ujra és ujra visszatért erre a tárgyra, mintha csak végleg meg
+akarna telepedni a tanár sírján.</p>
+<p>Katica nem szólt semmit, de valahogyan eszébe jutottak az oltvai
+sirató nénik, a fekete kis mormotaasszonykák, akik minden
+koporsónál azt sipogják: Neki jó, ő már túl van rajta!</p>
+<p>Melegen összekapaszkodva egy régi, szük utcába kanyarodtak.</p>
+<p>Ezek a lapos házacskák, melyek olyan bágyadtan sorakoznak a
+félhomályban, valamikor visszaverték <span class="pagenum"><a name=
+"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> Petőfi Sándor és a
+Pilvax-ifjak dübörgő hangját, mikor azok éjféltájban véget nem érő
+szónoklatok közt kisérgették egymást a szállásukra.</p>
+<p>Valahol tücsök cirpel… Valahol meg pitypalatty hallatja a buzgó
+hangját… Biztosan a házmesteri lakásban.</p>
+<p>Dohos és mégis édes álomhangulat ömlik el az utcán, a házacskák
+olyan furán-titokzatosak, mintha nem is emberek, hanem elmúlt
+századok emlékei laknának a sötétzöld zsaluk mögött.</p>
+<p>Katica idegesen megnyomta a kapitány karját… Valaki utánuk jött…
+Valaki a sarkukban volt… Az asszony közelebb simult kísérőjéhez,
+hogy helyet adjon a keskeny gyalogjárón… Valaki eléjük került és
+most ismerős, nyugodt léptekkel ment tovább…</p>
+<p>Katonatiszt volt… Botjára támaszkodva járt…</p>
+<p>Halk, ritmikus csörgés táncolt az asszony fülében. Ismerős hang:
+a szaladó kutya láncos örvének csörgése.</p>
+<p>Nagy, fehér állat volt. Egészen olyan, mint Kántor. A
+katonatiszthez tartozott… Most utól is érte a gazdáját és
+elégedetten trapolt mellette, mint olyan kutya, amely a maga helyén
+tudja magát… Néha negédes gyöngédséggel fölkapott orrával a lóbáló
+kéz után…</p>
+<p>De aztán egyszerre megtorpadt és bősz morgással kergetőbe vett
+egy macskát, amely nesztelenül surrant a házak mellett.</p>
+<p>A macska szerencsésen beosont a pinceablakon, a kutya pedig majd
+hogy meg nem lökte Milka századost.</p>
+<p>– De hiszen ez Kántor! Igen, Kántor!</p>
+<p>– Az az ember – Jézus Mária! Jézus Mária!</p>
+<p>A kutyás ember már eltünt a sarkon… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span></p>
+<p>Katalin és Milka farkasszemet néztek. A nagy csendességben
+szinte hallották egymás szívének fájdalmas dobogását.</p>
+<p>Látta? Látta? Igen… De hiszen ez lehetetlen! Képtelenség!
+Tévedés lesz… Tévedésnek kell lennie!</p>
+<p>Az asszony leszakadt a kapitány karjáról. Megindult, mint az
+alvajáró, ment a sarok felé… Neki látnia kell azt az embert, azt a
+katonát, a szemébe kell néznie! Mert ha nem sül ki rögtön, hogy
+tévedés volt, akkor… akkor neki nem lesz több nyugodt perce az
+életben…</p>
+<p>Katóka szaladt a meghalt ura után…</p>
+<p>Álom ez? Igen, ez egy régi, mélységes szomorúsággal telt álom
+folytatása… A halottak nem halnak meg, csak elbújdosnak az élők
+elől. Elbújdosnak, emésztő, soha meg nem gyógyuló keserűséggel a
+szívükben. Valami titokzatos gyülekező helyeken tanyáznak, ahol
+mindig, mindig az élőkre gondolnak. S ha néha összetalálkozik velük
+az ember, akkor hidegen elfordítják arcukat és sietve befordulnak a
+sarkon, mert nem tudják nekünk megbocsájtani, hogy olyan hamar
+megfeledkeztünk róluk.</p>
+<p>De minden halottnak van egy bizalmasa az élők közt, akit beavat
+a titkába: az, aki hű tud lenni a siron túl is. És van valaki, aki
+mindvégig hű maradt Arató Istvánhoz: Kántor kutya.</p>
+<p>És Katóka fájó szívvel szaladt a meghalt ura után…</p>
+<p>Elérte már a sarkot. Az utca, amelybe belelátott, végig üres
+volt. Se ember, se kutya, csak fehér holdvilág.</p>
+<p>Azután egy fekete nagy autó suhant el mellette. A <span class=
+"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> kocsi
+már messze járt, midőn Katalin egy férfiarc tükörképét találta meg
+magában.</p>
+<p>Rettenetesen sápadt, beesett, körszakállas arc… Idegen arc. – De
+az a különös, merev mosoly – az oltvai bikaölő mosolya!</p>
+<p>– Gyerekség, képzelődés, – szólt zengő basszus-hangján Milka
+százados, mikor már utolérte az asszonyt. – Mert vannak
+hasonlatosságok… Ember és ember közt vannak megdöbbentő
+hasonlatosságok… Fehér kutya pedig sok van a világon… Fogadni
+mernék, ha most hazamegy, otthon találja Kántor kutyát és akkor jót
+fogunk nevetni.</p>
+<p>Igen, persze, minden azon fordul, hogy otthon van-e a kutya…</p>
+<p>Katalin hazasietett.</p>
+<p>– Itt maradok a ház előtt, – szólt Milka. – Ha lesz valami
+mondanivalója, szóljon le az ablakon.</p>
+<p>Az asszony nagyon sokáig nem jelentkezett. A kapitány talán
+húszszor-harmincszor megtette az utat a két gázlámpa között.</p>
+<p>Ő nem fél. Mitől is félne? Arató István meghalt. Ujságírók
+látták a sírját, le is fotografálták, ki is adták a képes lapokban…
+Kísértetekben pedig nem hisz! Kísértetekben nem, – vannak azonban
+rejtelmes jelenségek, melyek a telepathia körébe vágnak… Ő olvasott
+már egyet-mást… Egy szavahihető ember éjjel hazajött és önmagát
+látta az ágyában feküdni… Ha Milkával ilyesmi megesnék, akkor ő
+megőrülne.</p>
+<p>Fenn az emeleten megzördült az ablak. A kapitány fölnézett,
+Katalin lenézett és a gázlámpa fényénél látták egymáson, hogy
+nagyon sápadtak.</p>
+<p>– Holnap Oltvára utazom, – szólt le csodálatos mély hangon az
+asszony. <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span></p>
+<p>– És a kutya? – kérdezte szokatlanul magas hangon a
+kapitány.</p>
+<p>– Nincs a házban…</p>
+<p>– Ki vitte el?</p>
+<p>– Senki sem tud róla.</p>
+<p>Valaki feljött Oltváról és elvitte…</p>
+<p>Milka százados megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve
+körül, a zaklikovi zsibbadást.</p>
+<p>Jó ideig mozdulatlanul állott, majd hirtelen szalutált,
+elment.</p>
+<p>Előrehajolva, nyurga lépésekkel ment. Nem a lakása, hanem a
+kaszárnya felé. Ma a segédtiszt diványán fog aludni.</p>
+<p>Az asszony sokáig nézett utána.</p>
+<p>Soha életében még nem volt ilyen egyedül, mint most.</p>
+<p>És csodálatos, hogy nagy elhagyatottságában éppen őnála keresett
+menedéket, őnála, akitől olyan nagyon félt: Arató Istvánnál.</p>
+<p>Azt mondta magában:</p>
+<p>– Akármi legyen is, engem nem fog bántani. Engem ő nem bánt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
+"Page_153">-153-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Az asszony, a forróláz és a kozák</h2>
+</div>
+<p>Arató István életben volt.</p>
+<p>Halála hírének elterjedését ő maga kívánta. Úgy hitte, ehhez oka
+és joga van.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Tiz héttel ezelőtt, egy májusi hajnalon, a tanár otthagyta
+budapesti szállását, miután előbb két szót hagyott hátra annak a
+kis embertársának, akit öt esztendeig a feleségének nevezett:
+Talita kumi.</p>
+<p>A kapu előtt autóba szállott, hogy elsiessen oda, ahol már
+nagyon várták: a kárpáti barakokba.</p>
+<p>Arató utitársai azt találták, hogy a tanár ma élénkebb kedvű,
+mint máskor. Terveket sző, megbeszéli velük a teendőket, térképeket
+tereget ki, szóbaáll a szembejövő katonákkal.</p>
+<p>Minden gondolatával a holnap felé törtet, a tegnapra rácsapta
+már az ajtót. Az ajtó mögött egy holttest bomladozik, agyonvert
+házasságának holtteste, de most ő nem ér rá családi temetést
+rendezni, az izgatott emberek ezrei várják a barakokban.
+<span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
+"Page_154">-154-</a></span></p>
+<p>Az autó ész nélkül vágtat előre, bömbölve rohanja meg a dombokat
+és simán iramodik le a lejtőkön.</p>
+<p>Arató energiája azonban előtte repül és ha egy-egy pillanatra
+visszatántorodik és megroskad: rögtön sarkantyúba kapja, előre
+ostorozza…</p>
+<p>Hanem könnyű azt mondani: agyonverték – meghalt! Valami mindig
+túléli a halált.</p>
+<p>A szerelem meghalt, de az asszony gyűlölete, mely akkor
+villogtatta Istvánra a méregfogát, mikor az szimulánsnak nevezte
+Milka századost, a gyűlölete most is él.</p>
+<p>Katóka nem is tud róla, új boldogsága megint békülékennyé tette,
+nem is tud róla, hogy a gyűlölete elszakadt tőle, önálló
+vampiréletet él, síron túli harcokat vív, mint Csaba vezér
+kísértet-hada.</p>
+<p>Katóka nem is tud róla, de Arató érzi, hogy egy ellenséges
+energia üldözi, hozzátapad, a vérét szívja, fájó sebeket tép
+rajta…</p>
+<p>A tanár most is beszélget még, utasításokat ad az autóból, de
+mindezt már csak gépiesen teszi, lassankint hideg, bénító fáradság
+kúszik a lelkébe, mint a kígyó a gyermekbölcsőbe.</p>
+<p>Az urak arra számítottak, hogy estére célhoz érnek, azonban a
+hegyi utakon beláthatatlan trénoszlopok közé keveredtek és a
+gépkocsik ezután már csak szakgatott ugrásokban tudtak előre
+surranni.</p>
+<p>Előszedték az ennivalót. István velük tartott.</p>
+<p>– Errefelé most megint sok a hastifusz, – mondta egyikük teli
+szájjal.</p>
+<p>Bort töltöttek, de Arató elutasította, vizet akart. Életében nem
+volt még ilyen szomjas.</p>
+<p>Egy lovaskatona, aki az autó mellett léptetett, odahajolt
+<span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span> a bádogkulacsával, tessék víz. Szláv
+ember lehetett, tiszta helyett azt mondta: csiszta víz.</p>
+<p>Különben furcsa és ijesztően sovány legény volt. Egész alsó arca
+csupa rettenetes nagy fog, mit petyhüdten vonagló ajkai nem tudnak
+eltakarni.</p>
+<p>Ilyen helyen csak forralt vizet szabad inni… Aratónak, miközben
+a kulacsból az aluminium poharába töltött, eszébe jutott, hányszor
+óvta ő az embereket a „könnyelmű“ ivástól… Lelki ernyedtségén –
+életében talán először – most egy idegen akarat vett erőt: a
+nagyfogú katona akarata.</p>
+<p>Valami különös álszeméremből, hogy meg ne sértse ezt az embert,
+leküzdötte undorát és szájához emelte a poharat.</p>
+<p>A víz poshadt volt – maga is csodálkozott magán – de azért
+lenyelte… Mindegy! Egy vállvonogatással elintézte a saját
+tudományát…</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Csak másnap estére érkeztek meg.</p>
+<p>A nagy baraktábor fölött fojtó, fekete füstfelhőként ült a
+félelem.</p>
+<p>A betegek és az ápolók, akármit beszéltek vagy tettek is, mindig
+a messzeségbe füleltek, ahol szívet szorongatóan morogtak az
+ágyúk.</p>
+<p>A határszéli vasutat nem lehet már használni, a rahói viadukt
+tegnap óta darabokban hever a mélységben. A háború kalapácsa
+összezúzta íveit.</p>
+<p>Meg kell mászni a szentpáli nyerget, azon túl elérjük az
+oltvavölgyi szárnyvasutat, – határozta el Arató.</p>
+<p>De három napig is el fog tartani, míg együtt lesznek a rekvirált
+szekerek… <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span></p>
+<p>A második estén István azt tapasztalta, hogy enyhe láza van.</p>
+<p>A nagyfogú lovas!</p>
+<p>Furcsa lenne, ha a híres patkányirtót megrágnák a patkányai…</p>
+<p>Akárhogy lesz is: egypár napig még talpon lehet, addig
+elvégezheti minden dolgát. Egyébként pedig valami értelmetlen és
+keserű kárörömet érzett önmagával szemben, mint a gazda, aki
+cséphadaróval segít a jégverésnek.</p>
+<p>Másnap reggel katonai csapat érkezett a barakokhoz. Az eszkort,
+melyet útjokra kértek.</p>
+<p>István azt hitte, a láz-boszorkányok ingerkednek vele, midőn
+megpillantotta a két öccse arcát.</p>
+<p>De nem volt álom, valóban ők jöttek, Péter és Pál.</p>
+<p>A honvédek parancsnoka a székely Stowasser volt, időközben már
+hadnaggyá lépett elő.</p>
+<p>A testvérek nem sokat társalogtak egymással, mindegyikük el volt
+foglalva a maga embereivel.</p>
+<p>Katalinról nem esett szó közöttük, de meglátták egymás arcán,
+azon a kis redőn egyforma vágású szájuk mellett, hogy az édes
+Katalin mindhármukra nézve keserű Katalinná lett.</p>
+<p>Alkonyatkor úgy ahogy befejezték az úti készülődést.
+Haladéktalanul el kellene inditani a betegeket…</p>
+<p>De Aratóra megint rátámadt a láz, erősebben mint tegnap és ő
+köpenyével a vállán, álmos egykedvűen ült valamelyik iroda
+diványán. A fiatal orvosok jobb szerettek volna reggel indulni és a
+tanár vállat vont – mindegy! – indulhatunk reggel is… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span></p>
+<p>Sötét hajnalon azonban fölverték: egypár kilométernyire innen
+kozák lappang az erdőn!</p>
+<p>Senki sem értette, honnan vette magát az ellenség. Ha nem jár
+szárnyas lovon, akkor titkos csempészutakon hozták át a
+havason.</p>
+<p>Lám, a sírontúli nagy gyűlölet most már a férfiak ezrei után
+nyújtogatja karmait!</p>
+<p>A tanár talpraszökött. Mi ez? Arató István, így sülyed el a te
+életed a sötétségben?!</p>
+<p>Szilaj erővel tépdeste le magáról a fásultság
+kényszerzubbonyát…</p>
+<p>Induljunk! Induljunk!</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Napfölkeltekor a szenvedés és a nyomorúság álomszerűen groteszk
+folyama ömlött ki a zöldelő hegyek közé.</p>
+<p>A félelem kisöpörte a barakok homályos zugait és ami napfényre
+került, az szörnyű volt. Az emberi ocsú, mit a háború cséplőgépe
+összezúzott tagokkal vetett ki magából.</p>
+<p>A súlyos betegek úgy lepték el a nyikorgó szekereket, mint a
+meghaltak lelkei Charon hajóját. Sárgán, értelmetlenül hunyorgó
+bagolyszemmel nézték a vakító tavaszt.</p>
+<p>A „könnyebb esetek“ gyalog csoszogtak, szekérlőcsökbe
+kapaszkodva, egymást vonszolva. A tarka kórházi rongyaikkal, a
+vállukra vetett paplanokkal és a sebkötéseikkel szörnyű farsangi
+menetbe sorakoztak.</p>
+<p>Ha ez a gyászos sereg a hadüzenet éjszakáján keresztül defilált
+volna Európa királyainak álmain, másnap talán némák maradnak az
+ágyúk… <span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span></p>
+<p>Halálkirály seregének kapitánya, Arató István, lovon ült; a
+gépkocsiját megrakta betegekkel.</p>
+<p>A hadserege úgy nézett fel rá, mint megváltójára és senki sem
+látta a sárgaszemű rémet, mely a vezér nyerge mögött
+kuporodott.</p>
+<p>Valaki szólott hozzá.</p>
+<p>Stowasser hadnagy kampós bottal a karján, cigarettázva gyalogolt
+a lovas mellett.</p>
+<p>– A kutyák a sarkunkban vannak… Biztos, hogy belénk kapnak…
+Egyet nyeregből lőtt a hátvéd: kaukázusi kozák volt…</p>
+<p>A cigarettájával mérgelődött, disznóság, hogy elázott minden
+holmija!</p>
+<p>Egy ideig szó nélkül, kedvetlenül bandukolt tovább, majd azt
+mondta:</p>
+<p>– Üsse kő! Lesz, ami lesz, Attila apánk majd megsegít!</p>
+<p>Azzal a dacos öniróniával mondta, mely mindig kicsendült a
+hangjából, valahányszor a maga székely voltára célzott.</p>
+<p>És úgy látszott, Attila máris segített: a hadnagy fölemelte a
+fejét és kemény gerinccel, acélos katonaléptekkel ment vissza a
+hátvédhez.</p>
+<p>Mire a hosszan kigyózó karaván előhada a szentpáli hágó alá ért,
+hátul, nagy messziségből, puskalövések hallatszottak.</p>
+<p>Elől kiáltozva és sűrű ostorcsattogással ösztökélték a fáradt
+gebéket. Az ijedtség hulláma robogott végig a seregen.</p>
+<p>A lövöldözés mind szaporább lett. Egy géppuska is elkezdett
+mohón és mérgesen hebegni. Ott hátul vad verekedés folyt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_159" id=
+"Page_159">-159-</a></span></p>
+<p>Később egy sebesültet vittek el a tanár mellett.</p>
+<p>István az arcába tekintett, valami becsületes, borostyánkő színű
+kutya szeme volt, egészen olyan, mint Kántoré…</p>
+<p>– Ijjártó őrmester, – mondta valaki a közelben. És halkabban
+hozzátette: – Szegény ördög gerinclövést kapott.</p>
+<p>Egy másik sebesült a maga lábán jött bicegve és olyasmit
+mondott, hogy az oroszok sokan vannak.</p>
+<p>– Géppuskájuk van, nekünk nincs… Stowasser hadnagy úr azt
+mondja, elszedi tőlük, ha addig él is…</p>
+<p>Ott hátul a honvédek ellentámadásra indultak, a harci kiáltásuk
+olyan izgatottan zsivajlott a messziségből, mint a rablósdit játszó
+diákok lármája.</p>
+<p>Megint hoztak egy sebesültet. Tiszt volt. De mire kötözni
+akarták, már lemondott tiszti és emberi rangjáról – halott volt.
+Stowasser hadnagy most kapta második és utolsó fejlövését.</p>
+<p>Ez a derék fiú valahogyan belejutott a székelység vonzókörébe,
+törvénytelen ősapjaként tisztelte Attila királyt és a rettenetes
+harci gőgnek, mely valaha lónyergekből máglyát rakott magának a
+katalauni mezőn, egyik cseppje ott tüzelt az ő ereiben is. Egy
+csepp volt csak, de elegendő arra, hogy Stowassert nekiuszítsa az
+orosz gépfegyvernek.</p>
+<p>Ez a holttest is a posthumus gyülölet ajándéka: ha Arató tegnap
+este indul útnak, akkor sohasem ér nyomába az ellenség…</p>
+<p>– Ki vezeti most a csapatot? – tudakolta a segédorvos.</p>
+<p>Az emberek közül, akik a hadnagyot hozták, egyik azt mondta:
+<span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
+"Page_160">-160-</a></span></p>
+<p>– Arató Péter zászlós…</p>
+<p>– De mi van Arató Pállal? – kérdezte tovább a fiatal doktor.</p>
+<p>– Róla nem tudunk… Nem láttuk…</p>
+<p>Róla nem tudnak… A tanár szeme előtt hirtelen nagy fekete folt
+pattant szét a levegőben, mintha lyuk támadt volna a semmiben.</p>
+<p>Alkonyatkor még dühösebb lett a lövöldözés. A hátvédet erősen
+szorongatták. Az ellenség a vadászó farkas szemérmetlen
+szívósságával követte a sebesült vad nyomát.</p>
+<p>Arató egykedvűen, mint egy keleti bálványkép, vonultatta el maga
+előtt a betegek sorait. Azok a kőarcába néztek és megnyugodtak: nem
+lehet nagy baj.</p>
+<p>Neki pedig minden szívdobbanása fogadkozás és könyörgés volt:
+Csak fönnmaradni a nyeregben! Csak fönnmaradni!</p>
+<p>A láza óráról-órára fokozódik…</p>
+<p>A szekérnyikorgás, az ostorpattogás, a nyöszörgés és a távoli
+lövöldözés lármája zavaros felhőként gomolyog körülötte…</p>
+<p>Időnkint gyötrelmes tépelődésekbe bonyolódik… Valamit keres, bár
+maga sem tudja, hogy mit… De igen, tudja már: az összefüggést a
+gépfegyver gyülöletes kotyogása, a halántékában lüktető láz és a
+nagy szomorúság között, mely a szívét összesajtolja… Kutatáshoz
+nevelt elméje, mely most a láz tüzén forr, rendszert és
+törvényszerűséget keres az agyrémek játékában… Mert bizonyos, hogy
+az ellenséges energiák tervszerűen dolgoznak egymás kezére… Az
+asszony, a forróláz és a kozák… Ők egyek a gyűlöletben… A gyűlölet
+szót azonban nem kedveli Arató… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> Hát van gyűlölet a
+természetben? Egy elsárgult könyvből idézi: „a rombolás célja a
+teremtés…“ A gyűlölet lényege pedig a szeretet… Igen, most jó
+nyomon van! Katóka gyűlöli az urát, mert ösztöne hajtja, hogy
+családot alapítson azzal, akit jobban szeret… Az orosz azért ontja
+a tenger vért, hogy elterjessze a saját nemzetét, amelyet
+mindeneknél jobban szeret… És a mikróba is azért vette be magát
+Arató beleibe, hogy elszaporítsa a maga fajtáját… Ime, az asszony,
+a forró láz és a kozák egyek a szeretetben…</p>
+<p>Ezt eddig szépen kibogozta, de csak egy pillanatig tartott,
+akkor megint összekuszálódott minden és ő megint tépelődve
+kereshette a szálakat…</p>
+<p>A himbálva poroszkáló hátaslova mindenképpen el akarta vele
+hitetni, hogy tengeren jár… Olykor hallotta is a hajógép ritmikus
+lihegését, a forró gőz sistergését, a hajókazánok tüze pedig a
+homlokát sütötte…</p>
+<p>De aztán rögtön vállon ragadta, fölrázta magát… Hohó, semmi
+tenger, semmi hajó! A vörös tűz, ami a szemébe csillog, az alkonyi
+ég alja…</p>
+<p>Ő lovon ül és embereket vezet… Olykor úgy érzi, mintha egymaga
+vonszolná előre ezt a céltalanul bolyongó fekete sokaságot, mint
+egy hámba fogott üstökös, és olyankor rettenetes fáradságot érez…
+De rákiált önmagára: Csak fönnmaradni a nyeregben!</p>
+<p>A sereg az ezer fokú sziklalépcsőhöz érkezett… Fájdalmasan
+meggörnyedt, sötétkék árnyékok tántorognak föl a magasba, bele a
+pirosan lángoló égbe… Golgota! Ezer ember Golgotája!</p>
+<p>De nem csak emberek mennek föl, hórihorgas fantómok is
+belekeverednek a tömegbe… Strucnyakú <span class="pagenum"><a name=
+"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> rémek, sarlós-karmú,
+hordóvá püffedt szörnyszülöttek, csontvázhuszárok denevérszárnyú
+lovakon…</p>
+<p>Arató jól tudja, kicsodák azok: a tifuszbetegek álomképei vetnek
+ilyen furcsa árnyékot… El azokkal! Vissza velük! Különben nem lehet
+nyeregben maradni…</p>
+<p>A forró ködöt, mely körülötte gomolyog, szilaj hangok hasítják
+át.</p>
+<p>Valaki örül, valaki győzött, valaki meg fut és attól elvettek
+valamit: egy gépfegyvert…</p>
+<p>És egy kedves, ismert név: Péter, Arató Péter…</p>
+<p>Üde szellő bontogatja szárnyait… Egy percre kettétépi a ködöt –
+hohó, hiszen ez nem tenger, hanem országút…</p>
+<p>De aztán megint vízzé sűrűsödik a pára és Arató hajója
+magányosan bolyong a hullámos sivatagban és ami akarata van, azt
+megfeszíti, hogy fönn maradhasson a kapitányi hídon…</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Mozdonyok haragos pöfögése, jelzőharangok kondulása, lónyerítés,
+sípolás, káromkodás… Vasúti sinek, a hajnali fénybe belepislogó
+piros és zöld lámpák, ponyvával letakart sok vaggon, katonák és
+megint katonák… Gulába rakott fegyverek, faládák nagy rakásban,
+ágyúk a rakodó hídon… Egy óriás szedi össze elszórt tagjait.</p>
+<p>Szürke, józan reggel volt, hűvös eső csepegett.</p>
+<p>Hajnalra megint megcsappant Arató láza. A betegség macska
+egér-játékot játszott vele. Most megint futni engedte egy darabig,
+de szakadatlanul rajta tartotta szúrós, sárga szemét. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p>
+<p>István a vasúti kocsi ajtajában állott és egy tábornokkal
+beszélgetett.</p>
+<p>Köpcös kis úr volt, szellemes és gonosz varangyszemekkel,
+emberevő-állkapocscsal. Valami fényes kelméből készült
+esőköpenyeget viselt.</p>
+<p>– Tegnap jelentették nekem a betörést… Katonailag jelentéktelen…
+Önnek persze kellemetlen lehetett, – teringettét, annyi beteggel!
+Különben hallom, a honvédek jól tartották magukat… Két tiszt
+odaveszett – persze, persze! Az üres vonatok most már elviszik
+önöket az oltvavölgyi barakokba… Mi pedig per pedes apostolorum
+megyünk a rahói hágóra… Meglássuk, mit kezdhetünk ott fönn… De ön
+is betegnek látszik, tanár úr… Vagy talán csak az éjjeli izgalom?
+Na, reméljük, nem komoly dolog! Szerencsés utat, főtörzsorvos
+úr!</p>
+<p>A vonat keserves zökkenések között megindult.</p>
+<p>Többen is voltak még a szakaszban. Péterke a bal kezén formátlan
+fehér pólyát viselt, a jobbjával óvatosan alátámasztotta. Nagyon
+halvány volt, az ajka széle meg-megremegett, ami azelőtt nem volt
+szokása.</p>
+<p>Ha a sebét kérdezték, vállat vont – semmi.</p>
+<p>István mereven nézte…</p>
+<p>– Hol a másik? – támadt rá hirtelen.</p>
+<p>(Ezt mindig kérdik, ha egyedül látnak egy Arató-fiút.)</p>
+<p>Péter sokáig bámult a bátyjára. Különös, ügyefogyott, kegyelmet
+kérő tekintettel… Az ajka megint erősen remegett.</p>
+<p>– Nem tudjuk, mi lett vele, – hebegte halkan. – Egy önkéntes
+csapattal megkerülte a muszkát, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> hogy elszedje tőle a
+gépfegyvert… Kézitusára mentek – és kevesen voltak – és…</p>
+<p>Más valaki folytatta helyette, egy nagyorrú, erélyes képű,
+hosszú hadapród.</p>
+<p>– Látták elbukni – sok kozák volt körülötte… A rohamunk később
+sikerült, – Péter vezette – akkor mindenütt kerestük, de már nem
+volt ott… Biztosan fogságba esett, elvitték – biztosan…</p>
+<p>Péter újra megszólalt. Rettenetes keserűség fojtogatta.</p>
+<p>– Mély szakadás van arra, sebes hegyi víz…</p>
+<p>– Ott is kerestük, – szólt buzgón a hadapród, – most is keresik
+még…</p>
+<p>A kocsiban mély csend lett.</p>
+<p>Olyan árva, olyan suta volt szegény Péter így egyedül. Maga is
+olyanformán érezte magát, mintha kétfelé vágták volna.</p>
+<p>A komoly és okos Péterke itt maradt, de ami tűz, könnyedség és
+báj volt az Arató-családban, annak nyoma veszett Palkóval.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A vonat az Oltva partján szalad.</p>
+<p>A víz malachitszínű; ahol nagyon siet, ott fehér csipkefátyolt
+himbálgat.</p>
+<p>Később elhalkul a folyó és kecses ünnepélyességgel, mint a
+templomba menő szűz, lejt végig a széles, napsugaras síkságon.</p>
+<p>Köröskörül, széles ívben, zöldelő hegyek emelkednek. Ez egy
+gigantikus sztadion. A gyöpön furcsa, kalandos fák állanak
+rendetlen csapatokban, a bokájuktól kezdve lombosak és mind egy
+irányba hajolnak, mint a futó bajnokok, akik a verseny kezdetét
+várják. <span class="pagenum"><a name="Page_165" id=
+"Page_165">-165-</a></span></p>
+<p>Ebéd után rengeteg sok kátrányos tetejű faház közeledik katonás
+négyes sorokban.</p>
+<p>Tüskés drótok közt egy csecsemőkorát élő kert mutogatja
+lombosodó seprőnyeleit és naiv jácintágyait.</p>
+<p>A drótkapu fölött a vöröskeresztes lobogó alszik a délutáni
+napfényben.</p>
+<p>Ez az oltvavölgyi barakkórház. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A vágyak szigetén</h2>
+</div>
+<p>Néhány percnyire a baraktábor alatt lombos nagy sziget sötétlik
+a folyó hátán.</p>
+<p>Valaha Asszonykertnek nevezték, akkoriban az erdélyi
+fejedelemasszonyok híres rózsalugasokat neveltek itt, később
+kiszáradtak az erdélyi rózsafák és a hely neve is Kamara-szigetté
+száradt.</p>
+<p>Arató Istvánnak, midőn most a szigetre vezető új fahidra lépett,
+eszébe jutott, mennyire vágyódott ő egykor ide.</p>
+<p>Kisfiú korában nem egyszer elszaladt hazulról – Oltva városa ide
+háromórai gyalogút, – hogy félnapon át elüldögélhessen a folyópart
+színes kövei között és nézhesse vágyainak szigetét.</p>
+<p>Odaát hatalmas jegenyefák állottak őrségen. Olykor ünnepélyesen
+megzúgtak, mint az Uristen orgonája. Néha magányos vércse vont
+íveket a szélben ingó facsúcsok fölött.</p>
+<p>Egyszer naplementekor egy alvó pávát látott a tulsó parton.
+Mohlepte kőfalon ült, a vadkomló buja indái közt, fejét a szárnya
+alá dugta. <span class="pagenum"><a name="Page_167" id=
+"Page_167">-167-</a></span></p>
+<p>A kisfiút akkor olyan édes és mesés honvágy vonzotta a sziget
+felé, aminőt addig csak a szivárvány és az alkonyi égen tündöklő
+felhőkapu láttára érzett.</p>
+<p>Ez ma is a vágyak szigete még, de az iránytű most már fordítva
+mutat és a szigeten lakók azok, akiket vágy emészt a külső világ
+után. Mert az Asszonyszigeten vannak ma a katonai
+járványbarakok.</p>
+<p>Tavaly ősszel a járványos betegségek gigantikus sárkányokká
+dagadva bontogatták szárnyukat az ország fölött; szerencsére megint
+visszatöpörödtek és ma apró mérges kigyókként lappanganak a
+határon. A baraktábor fölszabadult tőlük, a betegek elférnek a
+szigeten.</p>
+<p>Arató István az őrségnél Mária nővér után tudakozódott. Egy
+katonát elszalasztottak a kolerabarakokhoz.</p>
+<p>A tanár is arra vette útját. A sűrűségben sok vadgalamb búgott
+és a mélyen gyöngyöző hangjuk olyan volt, mintha a lombrostélyban
+bujdosó nyári napsugár szólalna meg.</p>
+<p>Valami áhitatos érzés vett erőt Aratón. Most szent helyen jár:
+az ünnepélyes jegenyefák alatt bírói széket ül a Természet.</p>
+<p>Akit jobbkéz felé állít, az aludni mehet az Anya ölébe. Aki
+balra kerül, annak még egyszer vissza kell mennie a fahídon, vissza
+az életnek nevezett furcsa csődületbe.</p>
+<p>Amint fáradt léptekkel haladt a lombalagútban, a sziget üde
+békessége belevette magát a szívébe. Jó volna elfelejteni mindent,
+jó volna megint lombbá, vadgalambbá, napsugárban táncoló porszemmé
+lenni. <span class="pagenum"><a name="Page_168" id=
+"Page_168">-168-</a></span></p>
+<p>A kavics gyors és könnyű lépések alatt csikorgott; jött Uzonné,
+Ember Mária.</p>
+<p>Amint közelebb jött a faóriások alatt, megint azt a benyomást
+tette a tanárra, mintha nagyon messziről jönne és mintha ezer
+esztendő óta mindíg egyedül járna.</p>
+<p>Mária nővér rögtön felismerte Aratót. És különös, hogy ebben a
+pillanatban ő is valami hasonlót gondolt magában: milyen egyedül
+jár az az ember a nagy fák alatt!</p>
+<p>– Hallottam, meghozta a kárpáti betegeket, – köszöntötte az
+asszony.</p>
+<p>István bólintott. Igen, azokkal most már rendben volna.</p>
+<p>– Beszélhetek Frobisherrel? – kérdezte.</p>
+<p>– A főorvos most éppen az Oltvában fürdik az asszisztenssel… De
+ha sürgős a dolog –</p>
+<p>– Nem sürgős. Most már igazán ráérek.</p>
+<p>A szigeten mostanában csak két orvos volt, mind a kettő
+amerikai: Frobisher és a segédje. Őket véletlenül Magyarországon
+érte a háború – éppen Perzsiából jöttek vissza – és mivel úgy
+vélekedtek, hogy az emberiséget Magyarországon is szolgálhatják,
+mindjárt itt is maradtak.</p>
+<p>– Meg fogja vizsgálni a kórházunkat? – kérdezte az asszony.</p>
+<p>Arató mosolyogva rázta a fejét.</p>
+<p>– Beteg? – kérdezte Mária nővér, aki egy pillanatra sem vette le
+tekintetét Arató arcáról.</p>
+<p>– Azért jöttem…</p>
+<p>– A járványkórházba?</p>
+<p>– Öt napja, hogy tifuszban vagyok… És szeretnék mindjárt
+leküdni, fáradt vagyok… <span class="pagenum"><a name="Page_169"
+id="Page_169">-169-</a></span></p>
+<p>Az asszony nagy szeme még nagyobb lett.</p>
+<p>– A kerti pavillonban, – mondta csendesen.</p>
+<p>A pavillon a folyó partján állott. Ősrégi, formátlan, mégis
+kecses kőház, a sziget aranykorából maradt meg és egykor fejedelmi
+dámáknak vetettek ott jószagú nyoszolyát.</p>
+<p>Végigmentek a nyolcszögű téglákkal kirakott, fehérre meszelt
+folyosón és Mária nővér kinyitott egy keskeny tölgyfaajtót:</p>
+<p>– Szakács úr, most már szükség van a szobára!</p>
+<p>Kicsi, hegyes szakállú, vörös-sárga ember nézett ki az ajtón.
+Egy Mefisztó, akit megszelídített a betegség. Hihetetlen sovány
+volt, az elálló füle áttetsző.</p>
+<p>Mária nővér azt mondta neki:</p>
+<p>– A raktárba megyek, addig csomagoljon. Mire visszajövök,
+késznek kell lennie, Szakács úr.</p>
+<p>A halkbeszédű asszony egyszerre nagyon határozott lett.</p>
+<p>Szakács úr kicsinylően legyintett a kezével – ez neki kedvenc
+gesztusa volt – majd elővette a hátizsákját és mérgesen beledobált
+mindent, ami kezeügyébe került.</p>
+<p>– Nagyon megszoktam már itt – morogta – mégis elküldenek… Igazán
+kellemetlen! Én olyan ember vagyok, hogy szeretek egyhelyben
+maradni… Sajnos, nem találtam még olyan helyet, ahol békében
+hagytak volna…</p>
+<p>Közlegény volt, de ügyet sem vetett Arató aranygallérjára, talán
+mert már megszimatolta benne bajtársát a betegségben.</p>
+<p>Amint meghajoltan állott, a válla fölött visszanézett a tanárra.
+<span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span></p>
+<p>– Tifusz? – kérdezte bizalmasan vigyorogva. – Nekem is az volt…
+Nem rossz betegség. Az ember csak alszik és furcsákat álmodik,
+különben semmi dolga vele, magától meghal vagy meggyógyul…</p>
+<p>Megint legyintett a kezével, hogy erről nem érdemes beszélni –
+vajjon miről érdemes? – azután egy vázlatkönyvet és rajzeszközöket
+dugott a zsákjába.</p>
+<p>– Művész? – kérdezte Arató, aki ezt a vörös embert semmivel sem
+találta valószínűbbnek, mint az elmúlt éjszakák akármelyik
+álomalakját.</p>
+<p>Szakács úr válasz helyett megint kihalászta vázlatkönyvét a
+zsákból, kettőt lapozott benne és odatartotta István szeme elé.</p>
+<p>– Ezt nézze meg uraságod! (Uraságodnak szólította a
+főtörzsorvost.)</p>
+<p>Ceruzarajz volt. Ember Mária arcképe. Puritán egyszerűséggel,
+megdöbbentő jellemző erővel rajzolt fej. Arató az ifjú Holbein
+windsor-castlei arcképtanulmányaira gondolt.</p>
+<p>Különös volt, hogy a kép, bár magas gallérral és divatosan
+fésült hajjal ábrázolta Uzonnét, csalhatatlanul a Madonna-fej
+benyomását tette.</p>
+<p>Szakács úr maga is látható élvezettel szemlélte művét és naiv
+fesztelenséggel kezdte magasztalni. Most már nem legyintett a
+kezével, erről úgy látszik érdemes volt beszélnie…</p>
+<p>– Ezt nem csinálja utánam sok ember… Egyáltalában senki sem
+csinálja ma utánam. Pedig nem is ült hozzá, nem is tudja, hogy
+lerajzoltam… Megnézte kegyed Mária nővér arcát? Jól megnézte?
+Nagyon különös arc. Mélységei vannak, mint a – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> mint a
+– szóval: mélységei vannak… Eltitkolja önmagát, mintha szégyelné,
+hogy olyan, amilyen… Rendszerint olyan, mintha fátyolt vagy álarcot
+viselne – fátyolt, amit szemérmetességből, vagy talán büszkeségből,
+vagy micsodából szőtt magának… De én kilestem minden titkát.
+Előttem föllebbent a fátyol, megnyilatkozott az arc. Láttam sírni
+és imádkozni, – aludni is láttam… Értem imádkozott, mikor azt
+hitte, el fogok patkolni… Éjszakákon át néztem, tulajdonomba vettem
+minden egyes vonását és most már könyv nélkül tudom… A legnőiesebb,
+a legemberibb arc, mit életemben láttam. Mondja, kérem, látta
+kegyed nevetni Mária nővért? Ez külön lapra tartozik: napfölkelte a
+harmatos rét fölött… Az ő nevetése ozontartalmú… De a nevető
+Máriának én nem tudnám hasznát venni, nekem a szomorú Mária kell.
+Majd akkor nézze meg uraságod, ha megcsinálom színben, oltárképnek!
+Én egyelőre nem is fogok egyebet festeni, csak Madonnákat… Ez lesz
+az igazi Boldogasszony, az asszonyok asszonya, királynő és szolgáló
+egy személyben: a Mater perfecta!</p>
+<p>Arató kezében tartotta a vázlatkönyvet.</p>
+<p>Ez a Szakács úr, vagy minek hivták, egyike volt az Uristen
+geniális majmainak, telve utánzó ösztönnel, amely már szinte
+teremtő erő számba mehetett.</p>
+<p>Ő meglátta és visszaadta azt, amit Arató eddig csak megsejtett
+Uzonné arcán: a lelket. A tiszta és mégis rajongó, a büszke de
+alázatos, az erős és amellett nőies lelket.</p>
+<p>Kívül lépések kondultak a téglapadlón. Kórházi szolgák jöttek
+seprőkkel, ágyneművel.</p>
+<p>Szakács úr kivette a könyvet Arató kezéből, hátára lódította a
+zsákját, köszönt úgy, ahogyan soha <span class="pagenum"><a name=
+"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> még semmiféle nemzetbeli
+katona nem köszönt a fölebbvalójának, elment.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Szakács úr megállapítása egészben helyes volt: a tifusz nem
+rossz betegség, a betegnek nincs vele semmi dolga.</p>
+<p>Az ember ráér gondolkozni, igaz, hogy a gondolatai hétmérföldes
+csizmában járnak, ha pedig emelkedik a láz, akkor a Sarkcsillagtól
+az Orionig csak egy macskaugrás.</p>
+<p>A láz azonban időnkint le is lohad, az ember az Orionról
+lecsúszik a földre, mint a parasztgyerek a boglya tetejéről, és
+ennek is megvannak a maga kellemetlen következményei: ha régi földi
+életében sebei voltak, azok megint vérezni kezdenek.</p>
+<p>Valahányszor a beteg hazaérkezett a Föld bolygóra, rögtön
+Katókával állott szemben. A láz ködéből úgy bukkant ki az asszony
+alakja, mint valami kegyetlen rejtély.</p>
+<p>Az ura mindent tudott róla, de semmit sem értett meg. Ki volt ez
+az asszony?</p>
+<p>A kínai Kirin jutott eszébe… A Kirin démoni állat, amely emberi
+alakot tud fölvenni… Valaki feleségül vesz egy szép leányt, akit az
+erdőben talált… Évekig békességben élnek, egyszer aztán, amint a
+házaspár együtt sétál az erdőn, az asszony visszaváltozik megint
+állattá és hahotázva elvágtat a bozótba… Nem asszony volt, hanem
+Kirin.</p>
+<p>És az esztendők, miket a férj boldogan töltött a Kirinnel,
+sokkal borzalmasabb és lealázóbb emlékeivé lesznek, mint maga a
+kiábrándulás…</p>
+<hr class="tb" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_173" id=
+"Page_173">-173-</a></span></p>
+<p>Arató fölébredt ágyában.</p>
+<p>Mária nővér a nyitott ablakban állott, a látóhatár mögött delelő
+sötét felhőket nézte és talán a vadgalambok egyhangú búgását is
+hallgatta.</p>
+<p>Amint megmozdult a betege, megfordult és nesztelen léptekkel
+odavitte neki a hőmérőt.</p>
+<p>– Közelebb fogjuk tolatni az ágyat az ablakhoz, – inditványozta
+Arató. – A vidékből akkor sem látok sokat, de annál többet az
+égből.</p>
+<p>Mária nővér ismerte a beteg vonzódását a felhőkhöz. Mosolyogva
+mondta:</p>
+<p>– Ma nincs az égen semmi ujság. Csak a hegyek mögött heverésznek
+még a tegnapi felhő-ichthyosaurusok…</p>
+<p>A hőmérő ebben a pillanatban alig mutatott valami kis lázat.</p>
+<p>A tanár elkérte a láztáblát. Egy pillantást vetett a
+hullámvonalra, melyet az asszony nagy gonddal vezetett tovább, és
+azt mondta:</p>
+<p>– Nőnek a havasok. Ma vagy holnap kezdődik az én nagyhetem.</p>
+<p>Mária nővér ekkor váratlanul így szólt:</p>
+<p>– Mikor érkezik meg a felesége?</p>
+<p>– Nem fog idejönni, – válaszolt szárazon a beteg.</p>
+<p>– Tehát nem tud a betegségéről?</p>
+<p>– Nem tud.</p>
+<p>Mária nővér kis ideig hallgatott, majd halkan kérdezte:</p>
+<p>– Küldjek neki táviratot?</p>
+<p>– Nem, ne küldjön.</p>
+<p>Az asszony az ablakhoz ment, de aztán megint csak visszajött.
+<span class="pagenum"><a name="Page_174" id=
+"Page_174">-174-</a></span></p>
+<p>– Azt hiszi, tanár úr, van jogunk ezt eltitkolni előtte?</p>
+<p>– Igen, azt hiszem.</p>
+<p>Mária megigazította a párnát a beteg feje alatt. Szelíden,
+szinte alázatosan szólt:</p>
+<p>– Ne tartson indiszkrétnek, kérem, de – de ez nincs jól így!
+Attól félek, ön csupa gyöngédségből nagyon meg fogja bántani
+Katalint… Vannak időszakok, amelyeket házastársaknak együtt kell
+átélniök – az ön élete most ilyen időszakhoz érkezett…</p>
+<p>– Házastársaknak – igen. De én és Katalin, mi nem vagyunk
+házastársak, – válaszolt a tanár lehúnyt szemmel.</p>
+<p>Mária nővér érzékeny arcbőre hófehérré vált.</p>
+<p>Arató megint kinyitotta a szemét.</p>
+<p>– Jobb, ha őszintén beszélünk. Az életem most heteken át a maga
+kezében lesz, – nincs értelme, hogy eltitkoljam azt, ami nagyobb
+betegségem a tifusznál… Igen: az én házasságom darabokra tört…
+Katalin mást szeret, – ennyi az igazság.</p>
+<p>Mária nővér rémülten és tehetetlenül nézett a tanár szemébe. De
+azután hirtelen megrázta a fejét:</p>
+<p>– Ez hihetetlen! Nem tudom elhinni! Katalinnak lehetnek irigyei,
+lehetnek ellenségei –</p>
+<p>István a szavába vágott:</p>
+<p>– Amit tudok, azt a magam szemével láttam.</p>
+<p>Mária összekulcsolta két kezét a mellén.</p>
+<p>– Sohasem fogom megérteni! Soha! – mormogta.</p>
+<p>– Öt esztendeig együtt éltem egy nővel, aki idegenebb hozzám,
+mint bárki azok közül, akik köszönés nélkül mennek el az utcán, –
+válaszolt Arató. – Keresem a magyarázatot, de csak szavakat
+találok. „Háborús <span class="pagenum"><a name="Page_175" id=
+"Page_175">-175-</a></span> hóbort.“ Ez is milyen léha szó! A
+háború megrázza a világot és fölkavar mindent, ami nagyszerű és
+gyalázatos az ember lelkében… De amit fölszínre vet, az azelőtt is
+benn lappangott már a lelkekben!</p>
+<p>– Kegyetlen dolgok ezek! – mormogta Mária nővér.</p>
+<p>Olyan reménytelen fájdalom tükröződött vissza a vonásain, mintha
+a sok keserűség, amit megcsalt férfiak valaha éreztek, most mind az
+ő szívére nehezednék.</p>
+<p>Arató a szenvedő asszonnyal szemben mindíg fegyvertelen
+volt.</p>
+<p>– Hagyjuk ezt! – mondta. – A betegségem ingerlékennyé tesz.
+Talán nincs is hozzá jogom, hogy bíróként ítéljek… Az igazság
+relativ valami és meglehet, hogy Katalinnak is megvan a maga egyéni
+igazsága… Meglehet – de én nem értem meg. Én semmit sem értek az
+egészből.</p>
+<p>Most vette csak észre, hogy Mária szeme könnyes.</p>
+<p>– Maga sír? De hiszen alig ismerte Katalint! Alig ismert
+minket…</p>
+<p>– Nem akarok a fájdalmába tolakodni, – válaszolt Uzonné halkan.
+– Nem is önt, nem is az ön elveszett boldogságát siratom, hanem más
+valamit, valamit, amit én vesztettem el.</p>
+<p>– Mit vesztett el –?</p>
+<p>– Ezt nem volna könnyű megmagyaráznom… Mi alig láttuk egymást,
+de azért én a távolból sokat gondoltam önökre – sokat gondoltam
+Katalinra… Különösen hangzik, tudom, de mégis úgy van: az önök
+házassága volt egyike a kevés szilárd pontoknak, melyek
+egyensúlyban tartottak engem… Megnyugvást és erőt adott a gondolat,
+hogy eszes és jó emberek <span class="pagenum"><a name="Page_176"
+id="Page_176">-176-</a></span> boldoggá tudják tenni életüket…
+Ezért szerettem Katalint és örültem a boldogságának… Ez a hit az,
+amit most elvesztettem… Azt hiszem, velem együtt minden más nő is
+vesztessé lett… Megint a gonosz véletlen, megint az, ami
+kiszámíthatatlan és érthetetlen, amitől én olyan nagyon félek,
+megint az győzött az életen… Az élet megint nehezebb és szomorúbb
+lett…</p>
+<p>Az ablakhoz lépett, hogy megszárítsa könnyeit. De aztán
+meghallotta a tanár fáradt lihegését és ijedten és szégyenkezve
+sietett vissza az ágyhoz.</p>
+<p>– Óh, milyen rossz betegápoló vagyok én! Megengedtem, hogy így
+felizgassa magát –!</p>
+<p>Arató intett neki, jőjjön még közelebb, üljön melléje.</p>
+<p>– Ezzel most már le kell számolnunk, – mondta. – Mert van
+valami, ami jobban fölzaklat a láznál is.</p>
+<p>Az asszony aggódva nézett reá.</p>
+<p>– Mit fog tenni Katalin, ha hírét veszi a betegségemnek? –
+kérdezte István, mereven Uzonnéra tekintve.</p>
+<p>– Ide fog jönni, minden bizonnyal ide fog sietni, – mondta Mária
+nővér.</p>
+<p>– Én is azt hiszem… Lehet, hogy megsajnál, mert hiszen ő
+jószívű, de lehet, hogy a közvélemény nyomása alatt jön, mert
+hiszen ő hiú… Ide fog jönni és akkor egy új, idegen erő avatkozik
+bele a groteszk harcba, mely a férj és az udvarló közt folyik: az
+asszony nagylelkűsége!</p>
+<p>A tanár arca sötétvörös lett, folytatta:</p>
+<p>– Mária nővér, én az Úr angyalával viaskodom, – nem akarom, hogy
+a hazugság virrasszon az ágyamon, hogy a képmutatás imádkozzék
+értem! <span class="pagenum"><a name="Page_177" id=
+"Page_177">-177-</a></span></p>
+<p>– Iszonyú dolgokat beszél, – rebegte az asszony.</p>
+<p>– Mária nővér, segítsen rajtam!</p>
+<p>– Mit tehetek én?</p>
+<p>– Tudassa vele, hogy meghaltam. Vele és az egész világgal. Én
+most a halál palotájának előcsarnokában ülök… Életem hitelezői és
+adósai ide ne jőjjenek utánam…</p>
+<p>Kis szünet után tovább beszélt:</p>
+<p>– A sziget zár alatt van… Engem senki sem lát, csak maga és
+Frobisher… A tanár nem tud magyarul, nem olvas lapokat, sohasem
+megy ki a partra… Minden értesítés, ami kijut a külső világba, a
+maga kezén megy keresztül, Mária nővér… Ha élve kikerülök innen,
+mindent megmagyarázok azoknak odakünn… Ha pedig végleg itt maradok,
+akkor nem lesz mit magyarázni…</p>
+<p>– A halál nagyúr, hiába ne vegyük az ő nevét ajkunkra, – szólt
+Uzonné.</p>
+<p>– A halál nagyúr… Csak ő védhet meg a gyalázat, a kétségbeesés
+ellen.</p>
+<p>Arató valamit az ágya mellett álló asztalra tett. Valami kerek
+kis tárgyat, amely most végigszaladt az asztalon, leugrott a
+padlóra és Mária nővér lába elé gördült.</p>
+<p>Az aranykarika volt, melyet öt esztendő óta ma vett le
+először.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A beteg figyelmesen nézett ki a boltíves ablakon.</p>
+<p>Az ablakkeret egy tájképet foglalt be, amely szinte
+valószínűtlen módon festői volt, mint azok a tájak, amelyeket régi
+olasz szentképek ablak- és ajtónyílásain keresztül látni.
+<span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
+"Page_178">-178-</a></span></p>
+<p>Ezüstködös távolságban magányos nagy hegy ágaskodik ég felé, a
+lejtőit sötét erdőségek lepik el, a tetején meredeken feltörő,
+széles sziklakorona fekszik. Egy kősziget a levegő
+kristály-óceánjában, partjait lombhullámok ostromolják.</p>
+<p>– Nem látom már a Harkály-hegyet, fekete köd takarja el, –
+mondta a beteg.</p>
+<p>Odakünn pedig ragyogva sütött a nap…</p>
+<p>– A Harkály-erdőben most sok a bölény, nagyon sok a bölény, –
+kezdte megint.</p>
+<p>Félrebeszélt. Izzó szemmel nézett körül a szobában.</p>
+<p>– Hol a bikafej, mit a múlt héten hoztam –? Itt kell lennie – a
+barlangban!</p>
+<p>– Maradjon csendben! – könyörgött Mária nővér.</p>
+<p>A beteg tétova tekintete megakadt egy régi nagy bőrszéken,
+melynek liraalakú támlája volt… Elmosolyodott.</p>
+<p>– Ott van, látom… Hatalmas szarva van – úgy-e?</p>
+<p>Felkönyökölt ágyában.</p>
+<p>– De a fekete nagy bika, amelyet tegnap nyomoztam ki az erdőben,
+nagyobb volt, sokkal nagyobb!</p>
+<p>Visszaroskadt és nehezen lihegett.</p>
+<p>– A bestia megöklelt… Minden csontom összetörte…</p>
+<p>– Maradjon nyugton! – könyörgött Mária nővér. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Bikaölő</h2>
+</div>
+<p>Valaki fölriadt mély álmából…</p>
+<p>Olyan feneketlen, forró mélységekből bukkant föl, mintha a
+teremtés ősködéből jönne.</p>
+<p>Keresni kezdett a vak homályban és fölfedezte önmagát, a pihegő
+rejtélyt az élet partján.</p>
+<p>Megdöbbent örömmel fogadta a prédát, mit a sötétség tengere
+dobott az ölébe… Óvatosan vizsgálgatta, ravaszul megleste.</p>
+<p>Ki vagy te, mi vagy te, mélységek gyermeke?</p>
+<p>Semmi válasz.</p>
+<p>Tépelődve összeszedegette az emlékeket, melyeket magával hozott
+az ezeréves álomtengerből.</p>
+<p>Tíz emberélet emlékeit találta magában, vadul összedobálva…
+Melyek az igaziak?</p>
+<p>A tudós, a zsoldos katona, a szántóvető, a tengerész, a
+kalandor, a bölényvadász – melyik vagyok én?</p>
+<p>Vigyázat! El ne tévedjünk az évszázadok rétegei között!</p>
+<p>Egyszerre tüzes fájdalom villámlott át a tagjain…</p>
+<p>A bölény – a fekete bölény! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p>
+<p>Most már tudta: ő a bikaölő.</p>
+<p>Egészen ébren volt, mindenre visszaemlékezett…</p>
+<p>Tegnap volt, hogy a hegyekben az öreg bikát nyomozta, a
+legnagyobbat, mit valaha bölénycsordából kivertek.</p>
+<p>Szellő nem mozdult az őszi alkonyban, az erdő fekete
+lombrostélya mögött sárgán lángolt az ég és ekkor a kristályos
+csöndet hirtelen szilánkokra zúzta valami rettenetes, mélyen hörgő
+bömbölés.</p>
+<p>A bika jött! Nem látta, de érezte: a föld úgy dobogott alatta,
+mint egy megrémült szív…</p>
+<p>Ekkor megnyiltak a bokrok és egy menekülő emberpár perdült el a
+bikaölő mellett.</p>
+<p>A felesége volt, Talita, és egy idegen férfi.</p>
+<p>El nem eresztették egymás kezét, összefogózva, egyetlen sápadt
+felhőfoszlánnyá olvadva libegtek a vastag fák között, lefelé a
+lejtőn…</p>
+<p>A bikaölő dermedten tekint utánuk. A dárda reszket kezében –
+életében először.</p>
+<p>A bika pedig jön… A bőgése tengermorajlássá nő, a fák, a levegő,
+a sziklák hörögnek és a bikaölő ereiben is bömbölni kezd a vér…</p>
+<p>Dühöngve fölugrik – a bárdomat!</p>
+<p>De valaki átkarolja, szelid erővel lefogja.</p>
+<p>Valaki könyörögve csitítja.</p>
+<p>– Talita, te vagy –?</p>
+<p>– Mária nővér van itt…</p>
+<p>Talita többé nem jön vissza.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Itt fekszik összetörve, legyőzötten, a fájdalomtól vonagló
+tagokkal, a gyalázattól hörögve… A letiport bikaölő. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span></p>
+<p>Bordás sziklaboltozatot lát a feje fölött, a fekete boltozaton
+vörös tűzfény hullámzik, – a tűzfénytől cinóbervörös
+bölényszarvakat lát, régi diadaljeleket…</p>
+<p>Ez az ő tanyája, a bikaölők barlangvára, tegnap még hangos volt
+Talita nevetésétől.</p>
+<p>Most már látja egész életét, mely tarka gömbként fogja
+körül…</p>
+<p>… A bölényvadászok fönn laknak a Harkálykő tetején. Ezt mindenki
+tudja. Arany felhők között laknak, ezüst sziklák fölött, magasan a
+kéklő erdők, a ködszínű völgy fölött. Kevély magányban az élet feje
+fölött.</p>
+<p>Vagy talán csak álom mindez? Csak mese? – Lehet, hogy egy beteg
+ember forrongó vére, rég elporlott apák öröksége, emlékszik elmúlt
+évezredekre.</p>
+<p>… Hajdan a bölényvadászoké volt minden hatalom.</p>
+<p>De idegen nép tört rájuk, szapora, falánk, visító
+vándorpatkány-emberek, nem vadászok, csak hurokvetők, – azok
+fölfalták a hatalmukat.</p>
+<p>Az északi széllel jöttek, mint az őszi köd, százan voltak egy
+ellen.</p>
+<p>A föld a hurokvetőké lett, de a felhők a bölényvadászoknak
+maradtak. Azóta csak egy szabad sziget van a levegő azuros
+oceánjában: a hegytető.</p>
+<p>De azt is kerülgeti már a szürke patkánynép.</p>
+<p>Ha rájuk tekint a beteg: furfangosan meglapulnak, kővé,
+fagyökérré merednek, – ha elfordul: ütemre fölemelik lábukat, egy
+lépéssel följebb kúsznak…</p>
+<p>Hahó, bikaölők, fegyverre!</p>
+<p>A beteg ordít, – egy hüvös kis tenyér fekszik a forró homlokára
+– megnyugszik…</p>
+<p>– Hagyd itt a kezed, Talita! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p>
+<p>– Mária van itt, tanár úr…</p>
+<p>„Tanár úr.“ Csillagok messziségéből valami ismerős kis fény
+dereng… „Tanár úr.“ De a fény megint elalszik.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>… Talita a hurokvető leánya… Édesapja öt juhot kért érte, de a
+hurokvető ifjak drágálták.</p>
+<p>A völgyben veszik, adják, elcserélik a leányokat, a szepegő,
+fehér állatokat… A völgyben nincs ára az asszonynépnek, – aki tizet
+akar, tizet is vehet…</p>
+<p>És fönn, a hegytetőn, egy férfiélettel fizetnek minden
+asszonyért.</p>
+<p>Fullasztó meleg van!</p>
+<p>A hurokvetők máglyát raktak a völgyben, virágos hajú leányaik
+táncolnak a tűz körül…</p>
+<p>A tűzfény messzire csillog az éjszakában, lecsalja, leszédíti
+hegyeikről az ifjú vadászokat…</p>
+<p>Ha hurokra kerül a bölényvadász, a hurokvetők karóra ütik a
+fejét. Aki hegyormon lakik s egy asszony kedvéért leszáll a
+völgybe: karót érdemel!</p>
+<p>És mégis lejönnek az ifjú vadászok. Némán ereszkednek alá, mint
+éjjeli felhőfoszlányok…</p>
+<p>A tavaszi éj teli van forró illatokkal. A völgy teli van
+virággal, asszonnyal – fönn, a sziklákon, egyik sem terem.</p>
+<p>Lengő hajú leányok szökdelnek át a fölcsapó lángon… A fekete
+bozótból a férfivágy száz izzó szemmel nézi a lágyan és acélosan
+repülő ifjú testeket.</p>
+<p>Most Talita száll a máglya felé… A láng fölcsap, – hosszú haja
+lobogó tűzcsóva…</p>
+<p>Segítség! Megég!</p>
+<p>De nem, – bolond álom volt! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p>
+<p>A beteg fölébredt… De jó, hogy fölébredt! Nincs itt máglyatűz –
+a tavaszi verőfény villog a lomb között… Ezüsthangú tücsökkórus
+muzsikál és az erdei forrás üdén zúg…</p>
+<p>A beteg fölébredt…</p>
+<p>És egyszerre édes asszonyi kacagás gyöngyözik a bikaölő szívébe,
+belefonódik a vízzúgásba, mint hárfahang a tülökszóba.</p>
+<p>Lenn, a sziklakatlanban, meztelen nő áll, dideregve és kacagva
+kinálja oda ifjú testét a forrás kristálysugarának.</p>
+<p>A fekete báránybőre, mit leoldott csipőjéről s a potrohos
+agyagkorsója ott hevernek a parton…</p>
+<p>Egyedül van az erdőn. Piros virágot tart a fogai közt, két
+karját magasra emeli, a teste kecsesen vonaglik a hideg vízben.</p>
+<p>A tavaszi nap keresztül ragyog a zöldarany kupolán, zöld
+sziklából zöld selyemvíz folyik és a karcsú leánytest márványán
+zöldarany fényfoltok remegnek.</p>
+<p>– Óh, hogy szomjazom! – sóhajtja a beteg.</p>
+<p>Egy puha kar vigyázva felöleli forró fejét, ő hosszan iszik.</p>
+<p>– Köszönöm Talita!</p>
+<p>– Nem Talita, – Mária van itt.</p>
+<p>A lázfüggönyök megritkulnak, gyöngyszínű fény dereng – egy
+jólismert arc hajlik az ágy fölé.</p>
+<p>– Hogy jöttél te az erdőbe, Mária?</p>
+<p>– Szobában vagyunk, nem erdőn.</p>
+<p>– Hát nem hallod az erdei tücsköket?</p>
+<p>– A tücskök a nyitott szobaablak alatt cirpelnek… De most már
+aludnia kell!</p>
+<hr class="tb" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
+"Page_184">-184-</a></span></p>
+<p>Aludni kell!</p>
+<p>A vén bikaölő azonban ott guggol a betegágy mellett… A haja
+hófehér, a szeme hideg, az arca olyan, mintha vörösrézből
+kovácsolták volna – erős, gonosz. És mégis úgy hasonlít az ifjú
+beteghez, olykor azt hiszi, ő maga az.</p>
+<p>A völgyből ne hozzál asszonyt a hegytetőre. Hiába hozod: a
+légies teste feljő, de az agyaglelke lenn marad. A völgy egyszer
+visszaveszi tőled a leányát s ha gyökeret bocsájtott a szívedbe:
+vérezni fogsz. A völgy örökké fölfelé sandít, azt hiszi közelebb
+jut a hegyormokhoz, ha lehúzza magához, ami odafönn van… A völgyben
+öt juh egy asszony ára, de ha egyik följutott a hegytetőre, érte
+tizet is megadnak… Ha sugárkoronát teszel asszonyod fejére: leviszi
+a völgybe: – lám, én tíz juhot is megérek! A büszkeséged
+biborpalástjával söpri majd a völgy porát, hadd írigyeljék érte a
+hurokvető asszonyok!</p>
+<p>A beteg elhessegeti a gonosz öreget – aludni kell!</p>
+<p>Fülére húzza az éjszakát, mint valami takarót és ekkor újabb és
+újabb felhőtakarók ereszkednek le reá, – ő mélyen benn fekszik a
+bársony éjszakában.</p>
+<p>Tőle messzire kékezüst köd világít szeliden: a hold besüt a
+barlang száján.</p>
+<p>És ekkor ráborul a bikaölők szent és rettenetes magánya…</p>
+<p>De hallgasd csak –! A vas csendben szelid, meleg, lágy, ritmikus
+kopácsolás válaszol a férfiszívnek… Egy édes, fáradt árnyék remeg
+mellette… Egy forró, alázatos hang susogja:</p>
+<p>– A nevem Talita, a völgyben születtem, a hegyekbe <span class=
+"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> vágytam
+és ha akarod, uram, a szolgálód leszek!</p>
+<p>Az éjszaka száz tücsök-hangja ezüstös zsolozsmába kezd:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nekiindult az úttalan
+útnak,<br /></span> <span class="i0">Keresztül törtetett tüskés
+bozótokon,<br /></span> <span class="i0">Átlopta magát az őserdő
+medvetanyáin,<br /></span> <span class="i0">Sápadtan, makacsan
+fölkúszott a felhőbe nyúló falon,<br /></span> <span class=
+"i0">Alvajáróként lépdelt a szédítő mélységek fölött,<br /></span>
+<span class="i0">Vérző lábbal, roskadó inakkal, szakadó szívvel
+–<br /></span> <span class="i0">Följutott a
+hegytetőre!<br /></span></div>
+</div>
+<p>… A beteg hirtelen belehahotázik a sötétségbe.</p>
+<p>De hiszen ezek mind együgyüségek – gyermekes agyrémek!</p>
+<p>Én Arató István vagyok, doktor Arató… a járványkórházban
+fekszem, – tifuszom van és lázálmok gyötörnek…</p>
+<p>Egyetemi tanár vagyok, a huszadik században élek – semmi közöm a
+bikaölőkhöz, a hurokvetőkhöz!</p>
+<p>Semmi közöm hozzájuk, – de mégis jönnek a hurokvetők, megint
+jönnek a szürke lázemberek.</p>
+<p>Ha rájuk toppantok: ijedten lebuknak, fakó görönggyé mállanak; –
+ha elfordítom a fejemet: vihogva fölpislognak, egy ugrást előre
+ugranak…</p>
+<p>A völgyben öt juh az asszony ára, de ha egyik följutott a
+hegytetőre, érte tizet is megadnak.</p>
+<p>… Most ott guggolnak széles sarlóban a posványparton és Talitára
+meresztik a buja szemüket…</p>
+<p>Tőlem mereszthetik, tőlem ugyan kuruttyolhatják nászdalukat, az
+emberpofájú varangyok – én Arató István vagyok, én tudom: mindez
+csak álom!</p>
+<p>De ha álom is, ha százszor álom is: Talita mért bámul le mindig
+a völgybe? <span class="pagenum"><a name="Page_186" id=
+"Page_186">-186-</a></span></p>
+<p>Ott függ a hegygerincen, mint útra kész felhő feszíti a
+vitorláit… Délben még aranyfelhő volt, estére fakó vándorfelhővé
+halványodott…</p>
+<p>… Valami közeledik… Valami névtelen, alaktalan, fekete rémület
+ágaskodik a ködtengerben… Nagypúpú, óriás felhőbika torpad ki a
+mélységből…</p>
+<p>A szeme vérben izzik, farkával a szügyét vágja, öklelve
+leereszti rengeteg fejét…</p>
+<p>A fekete végzet jön…</p>
+<p>A bikaölő szoborrá dermedten áll… A szíve vadul zakatol… A
+sziklák súlyos ütemben rengenek… Valami bősz, fenyegető, harsogva
+növekedő kalapálás tölti be az egész mindenséget…</p>
+<p>Ekkor egy édes, lágy kis kéz simít végig a beteg lüktető
+halántékán. Az éj minden tüzes rémülete ellobban, párává lesz.</p>
+<p>– Ki van itt? – kérdi.</p>
+<p>– Mária… Nem ismer rám?</p>
+<p>– Te vagy Mária, Álarcos Mária, a bikaölők patronája…</p>
+<p>Nehezen liheg, majd újra beszél:</p>
+<p>– Amíg erősek és ifjak voltunk, elrejtetted arcodat… De ha egyet
+közülünk megöklel a fekete bika, leveted álarcodat…</p>
+<p>Az asszony nem szól semmit.</p>
+<p>– Most már mindig itt maradsz a barlangban? – nyughatatlankodik
+a beteg.</p>
+<p>– Itt maradok. De ez nem barlang, hanem pavillon.</p>
+<p>Pavillon! A beteg tépelődve forgatja, feszegeti a különös szót.
+Úgy sejti, valami mesés magja van, – ha ki tudná hámozni, sokat
+nyerne vele… De a kerek, <span class="pagenum"><a name="Page_187"
+id="Page_187">-187-</a></span> sima szó kiugrik ügyetlen kezéből,
+elmerül az álomtengerben…</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Egyszer aztán – egy óra vagy egy hónap múlva – kinyitja a
+szemét.</p>
+<p>Valami szelíd, tündéries ragyogásban gyönyörködik.</p>
+<p>Sokáig figyelemmel nézi, mi lehet, – végül megérti: az ablaküveg
+kis szivárványt vet a meszelt falra.</p>
+<p>A fény eltünik, egy jólismert fej hajlik az ágy fölé.</p>
+<p>– Aludt, tanár úr?</p>
+<p>– Aludtam, köszönöm… De maga megint egész éjszaka
+virrasztott?</p>
+<p>– Óh dehogy, – közbe én is aludtam a székben – kevés alvással
+beérem… Különben hogy érzi magát ma?</p>
+<p>– Azt hiszem, alig van lázam… Hanem vad éjszakánk volt, Mária
+nővér!</p>
+<p>Uzonné a reggeli tejet készíti.</p>
+<p>– Nyugtalan volt…</p>
+<p>– Sok sületlenséget beszéltem, – képzelem!</p>
+<p>– A fekete bikával volt baja, – a hurokvetőkkel… És egy nevet
+emlegetett: Talita.</p>
+<p>– Felhőkkel álmodtam.</p>
+<p>– Az jó, – hiszen ön szereti a felhőket.</p>
+<p>A tanár megint a kis szivárványt nézi a falon.</p>
+<p>– A hurokvetők felhők… foszladozó, szürke felhőiszap az ég
+alján… a fekete bika is felhő… aranyperemű zivataros felhő…</p>
+<p>Mária nővér magasan az ablak felé emeli a poharat és beletölti a
+tejet. <span class="pagenum"><a name="Page_188" id=
+"Page_188">-188-</a></span></p>
+<p>– Talita is felhő? – kérdezi.</p>
+<p>A beteg bágyadtan bólint, inkább a szemével, mint a fejével.</p>
+<p>– Felhő… Reggel rózsaszínű volt, délben aranyfényű –</p>
+<p>– És este –?</p>
+<p>– Este már semilyen sem volt… Föloszlott a szürke
+felhőiszapban…</p>
+<p>Mária nővér az asztalra teszi az üres poharat, most a mosdótálat
+hozza.</p>
+<p>– Mondok valamit, Mária nővér, – kezdi megint a beteg, – de el
+ne áruljon, mert ez a hegylakók nagy titka…</p>
+<p>Uzonné kérdően tekint rá, – vajjon még most is félrebeszél?</p>
+<p>– Nem fogom elárulni.</p>
+<p>Arató István megmondja neki a titkát:</p>
+<p>– A vonuló felhők fölött örökké kék az ég.</p>
+<p>Mária nővér kissé elgondolkozik, nem szól semmit, de valami
+nagyon szép vidámság világítja meg az arcát, az egész szobát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
+"Page_189">-189-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A vonuló felhők fölött</h2>
+</div>
+<p>Néhányszor még ijesztően felszökött a láza, a visszavonuló
+ellenség egyszer-másszor még sarkon fordult és rávicsorította a
+fogát, de a támadásai már bágyadtabbak lettek és egy nap a sötét
+erő, amely nemrégiben egy bádogkulacs nyilásán bukkant ki, hirtelen
+elsülyedt megint valami ismeretlen mélységben.</p>
+<p>Arató szervezete győztesen került ki a mérkőzésből.</p>
+<p>A „győző“ ott állott az élet hídján, sovány, szomorú, öreges
+ember lett belőle, a feje szédült, a szeme káprázott, szinte
+sajnálta, hogy vissza kell megint térnie az életbe.</p>
+<p>Az élet nem vonzotta, veszedelmesen temetőhöz hasonlított, teli
+volt rejtelmes fölirású nagy kövekkel és ő nem sietett megtudni, mi
+fekszik alattuk.</p>
+<p>Majd holnap! Ma még itt marad a szigeten…</p>
+<p>Az ünnepélyes jegenyefasor, amelyen botjával végigtapogatta
+magát, olyan volt, mint az alvilági árnyékok sétahelye.
+<span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
+"Page_190">-190-</a></span></p>
+<p>Fakó kis katonák, akik nem kellettek sem a kolerának, sem a
+tifusznak, sütkéreztek méla csöndben.</p>
+<p>Csak a vadgalambok búgtak olyan forrón és fájdalmasan, mint az
+életre szomjazó szegény lelkek.</p>
+<p>Mária nővér egy régebben érkezett levelet mutatott a
+tanárnak.</p>
+<p>Katalin írása… A kórház tekintetes parancsnokságához címezte,
+szíves értesítést kért, mikor menjen le szeretett jó ura sírjához,
+hogy végleges és méltó temetéséről gondoskodjék.</p>
+<p>Arató átfutotta és szó nélkül visszaadta. Az írása furcsán
+megváltozott – és ugyan kitől tanulta ezt a kezét dörzsölő, üzleti
+udvariasságot?</p>
+<p>– De most el kell velem jönnie a régi toronyromhoz, – mondta
+Mária nővér, – nem fogja megbánni.</p>
+<p>Virágzó bodzafa-bokrok közt bujkáltak, ezer méh döngött a
+fülükbe.</p>
+<p>Odaát, a túlsó parton, ifjú katona ült; épp oly magába merült
+epedéssel nézett át a sziget lombfalára, mint hajdanában a kis
+Arató Istók.</p>
+<p>A tanáron, amint széthajtotta a lombot, egyszerre fölindulás
+vett erőt.</p>
+<p>– Péter!</p>
+<p>Ő olyasmire emlékezett, hogy a fiút visszavitték megint a
+harctérre… Vagy ezt is csak úgy álmodta, mint annyi mást?</p>
+<p>– Tudja ő, hogy élek? – kérdezte halkan.</p>
+<p>Uzonné bólintott.</p>
+<p>– Neki megmondtam. De csak neki.</p>
+<p>Ha eszénél lett volna Arató, maga is erre kérte volna.</p>
+<p>Péter eleinte meg sem ismerte a bátyját. Midőn azonban
+meghallotta a hangját, kigyúlt az arca. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span></p>
+<p>– István!</p>
+<p>Mosolygó meghatottsággal nézett át a csöndesen és szélesen zúgó
+vizen.</p>
+<p>Fehér keztyűt viselt a bal kezén, ujjai olyan furcsán-merevek
+voltak, mint egy kirakatbabáéi.</p>
+<p>– Hogy vagy a kezeddel? – kérdezte a tanár gyanakodva.</p>
+<p>– Egészen jól… Most már csak a műkezet várom…</p>
+<p>István sárgás arca zöldesre vált.</p>
+<p>– Levágták? – kérdezte bizonytalan hangon.</p>
+<p>A fiú zavart mosollyal bólintott, – hát igen.</p>
+<p>Nem volt még húsz esztendős… Arató István a meghalt édesanyjára
+gondolt… Nagyot nyelt és azt mondta:</p>
+<p>– Nem baj, Péterke, félkézzel is egész ember vagy. És mi ketten
+együtt a három kezünkkel majd csak elbánunk valahogyan az élettel,
+– nem igaz?</p>
+<p>Péter lehajtott fővel, vékonyan és hosszú árnyékot vetve állott
+odaát a hanyatló napfényben.</p>
+<p>A tanárnak úgy tetszett, mintha már látná arcán a szelíd és
+ügyefogyott vonást, amelyet oly gyakran látni nyomorékok arcán.</p>
+<p>Egy finom kézre volna most szükség, egy okos kézre, amely félig
+az édesanyáé, félig a jó pajtásé, az talán visszavezethetné az
+ifjúság verőfényes magaslatára, ahonnan lecsúszott…</p>
+<p>Ha az Úr egy angyala női alakot öltene, magához méltó föladatot
+találhatna.</p>
+<p>De milyen jó szimatja volt Katókának, hogy idejében megugrott
+onnan, ahol a fekete bika jár!</p>
+<p>Hallgatagon néztek egymásra a zöld vizen át, mind a kettőjüknek
+a harmadik jutott eszükbe. És egymás <span class="pagenum"><a name=
+"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> hallgatásából
+megértették, hogy még mindig nem jött hír Palkóról.</p>
+<p>– Van még valaki, aki sehogy sem akar hinni a halálodban, –
+szólt később Péterke.</p>
+<p>– Ugyan ki az?</p>
+<p>– Ijjártó őrmester.</p>
+<p>– Ijjártó… Én azt hittem, szegény embert gerincen lőtték… Vagy
+ezt is csak úgy álmodtam?</p>
+<p>– Fájdalom igaz… Hetek óta vívódik a halállal.</p>
+<p>– És rólam beszél?</p>
+<p>– Mindig emleget… Hogy neki beszédje van veled… A négyes
+barakban fekszik…</p>
+<p>Arató emlékezett rá, hogy az ikrek mennyire szívükbe zárták az
+őrmestert.</p>
+<p>– Menjünk Ijjártóhoz!</p>
+<p>Most már nem várhatott holnapig, rögtön átkelt az élet
+hídján.</p>
+<p>A négyes barakban már díszőrség állott szegény Ijjártó őrmester
+ágya fejénél és a láthatatlan őr kaszát tartott a vállán.</p>
+<p>De az őrmester azért még nyitva tartotta eszes sárga szemét és
+tüstént megismerte a főtörzsorvos urat.</p>
+<p>– Jókor tetszett jönni, – mondta bágyadt mosollyal, – vacsorára
+már nem tetszett volna itt találni.</p>
+<p>Arató tudta, ez nem az az ember, akit jámbor hazugságokkal
+lehetne áltatni.</p>
+<p>– A kis fiamért van, kérem, – kezdte újra. – Nem igen tudom, mi
+lesz az árvámmal…</p>
+<p>– Hát az édesanyja? <span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
+"Page_193">-193-</a></span></p>
+<p>– Nincs édesanyja, csak mostohája… A fiú az elsőtől való… Jó
+asszony a második is, de magával is elég baja lesz és szeretném
+levenni nyakáról ezt a nyügöt… Arra gondoltam, megkérem a
+méltóságos urat, mint országos férfiút, talán beszerezné valami
+árvaházba, hiszen katonai árva…</p>
+<p>Miféle emberismerő volt Ijjártó őrmester, hogy az urak közül
+éppen Arató Istvánra gondolt?</p>
+<p>– Gondomba veszem a gyereket, – mondta a tanár habozás
+nélkül.</p>
+<p>És hogy még nagyobb súlyt adjon a szavainak, mindjárt Péterhez
+fordult: Reggel utazol, elhozod a fiút.</p>
+<p>Ijjártó homályosuló szeme figyelmesen nézte Arató arcát, mintha
+magával akarná vinni a vonásait, hogy egyszer majd megismerje
+megint.</p>
+<p>A takaró alól kibújt a keze, – jaj, de leromlott a kemény, szép
+parasztkeze! – a két férfikéz egymásba kulcsolódott, egy pufókképű
+kis fiú apát cserélt.</p>
+<p>Most már rendben volt Ijjártó szénája. Péterhez szólott:</p>
+<p>– Irjon levelet, zászlós úr kérem!</p>
+<p>– Kinek, Ijjártó?</p>
+<p>– Csak a falu bírájának. Nincs senki atyámfia, talált gyerek
+vagyok… Hogy tiszteltetem az embereket és hogy meghaltam…
+Negyvenhét koronám van az irodában, azt a bíró úr adja oda a
+feleségemnek.</p>
+<p>– A feleségének mit írjak?</p>
+<p>– Semmit, – válaszolt Ijjártó kurtán.</p>
+<p>– Nem is üzen neki?</p>
+<p>– Semmit.</p>
+<p>– Hát nem volt jó asszony? – kérdezte Arató.</p>
+<p>– Jó asszony volt, kérem, el kell ösmerni… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span></p>
+<p>Egy kicsit hallgatott, majd azt mondta:</p>
+<p>– Fiatal asszony, – hadd felejtsen!</p>
+<p>Arató fölkapta a fejét. Ez a parasztember, aki kőkemény,
+meztelen becsületességgel lépked a halál elé, micsoda kegyetlen
+megszégyenítése a selymes csőcseléknek, amely most is ott lebzsel
+az élet utcasarkain és élvezeteket koldul!</p>
+<p>De az ő álomkóros lelkét is fölrázta… Fölkapta a fejét és
+érezte, mint pattog le róla a betegség utolsó iszaprétege.</p>
+<p>Ijjártó, mint életében mindig, ezúttal is beváltotta szavát.
+Mire a hosszú tálalódeszkán behozták a sorba állított csajkákat a
+vacsorával, ő már nem kért a szalonnás kelkáposztából, halott
+volt.</p>
+<p>Nyugodt méltósággal feküdt ott, barnán és mereven a fehér
+kórházi párnán, mint saját magának bronzszobra.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>– Holnap Budapestre utazom, – mondta a tanár, midőn a nagy
+nyárfák homályában meglátta Mária fehéren világító alakját.</p>
+<p>– Elbírja az utat?</p>
+<p>– Elég volt a lappangásból. De ha elvégeztem odafönn a dolgomat,
+visszajövök megint. Erőhöz kell jutnom… A lábbadozásom idejét a
+Harkályvárban töltöm.</p>
+<p>Uzonné megértette a lelkiállapotát: ennek az embernek megint
+munkára, föladatokra, kötelességekre, gondokra, harcokra van
+szüksége.</p>
+<p>– Ember Sándor el szeretné kisérni, – mondta csöndesen. Majd
+hozzátette:</p>
+<p>– Péterke az Ijjártó-gyerekért megy? Jó volna, ha asszonyt vinne
+útjára… Mert ha a gyerek elkezd <span class="pagenum"><a name=
+"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> bőgni, akkor Péter
+zászlós meghúzza a vészféket… A barakok hál’ Istennek kezdenek
+üresedni, nekem itt már alig akad dolgom…</p>
+<p>– Maga eltalálja az emberek titkos gondolatait, – szólt a
+tanár.</p>
+<p>– Én csak azon töröm a fejemet, hogyan hitethetném el magammal,
+hogy nem vagyok fölösleges a világon.</p>
+<p>Enyhe kis szélroham zúgatta meg fejük fölött az alvó fákat. Az
+asszony egyszerre megállott és szelíden és bátran mondta:</p>
+<p>– Nem volna rá mód, hogy Katalint magával hozza a
+Harkályvárba?</p>
+<p>Úgy dobta feléje ezt a kérdést, mint a kötélvéget a parthoz
+közeledő hajó felé, – hátha ki akar kötni?</p>
+<p>Arató egy fehér kis csillagot nézett, mely magányosan
+sziporkázott a faágak közt.</p>
+<p>– Katalin ma közelebb van a Kanopusz-csillaghoz, mint a
+Harkályvárhoz, – mondta csöndesen.</p>
+<p>A kötél vízbe esett. Mária nővér kissé szégyenkezve
+gombolyította vissza.</p>
+<p>– Ne vegye rossz néven, hogy erről beszélek, – de egyszer
+beavatott a bizalmába…</p>
+<p>– Magának előttem teljes szólásszabadsága van, magának és a
+lelkiismeretemnek, – nyugtatta meg Arató.</p>
+<p>– Én csak arra kérem, – kezdte újra Mária nővér, – beszéljen
+vele. És addig is ne zárja el az ajtókat… Biztos vagyok benne: egy
+új Katalint fog találni, egy Katalint, akit talán nem is lehet
+felelőssé tenni mindenért, ami tegnap történt… Ő tegnap még gyermek
+volt, de azóta komoly fordulatot vett az ő sorsa is… Hetek óta
+abban a hitben él, hogy özvegy, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> a lelke a halál
+gondolatával van teli… Holnap pedig viszont fogja látni azt, akit
+halottnak hitt… Biztos vagyok benne: egy új Katalint fog találni.
+De maga sem a régi Arató István már… Úgy fog vele szemben állani,
+mint valaki, aki saját szavai szerint Halál király előcsarnokából
+jött vissza… Valaki, aki tudja, mi van a vonuló felhők fölött… Én
+nem tudok magának tanácsot adni… Ki vagyok én? Én csak azt tudom,
+hogy az élet rövid és szomorú és hogy sok szegény ember az igazság
+nevében kegyetlenkedik magával és másokkal… Én csak egy asszony
+vagyok, maga azonban megérti az érthetetlent is, jó sorsa tud lenni
+egy nőnek, vezetni tudja, – szükség esetén a saját akarata ellenére
+is…</p>
+<p>Mialatt Mária nővér beszélt, István közel volt hozzá, hogy
+elmosolyodjék a homályban.</p>
+<p>Lám, soha még két nő nem állott egymástól távolabb, mint Uzonné
+és Aratóné, de azért őket is valamely asszonyi szolidaritás szálai
+fűzik egymáshoz!</p>
+<p>Hirtelen elkomolyodott azonban: a csillagfény mellett egy
+könnycseppet látott Mária pilláján. Pedig ezt az asszonyt nem
+öntötték könnyen olvadó ércekből.</p>
+<p>De ez is kárba veszett könny volt, mint annyi más a csillagok
+alatt; a könnyek egész oceánja sem tudná elmosni a sziklát, amelyen
+Arató most lakott.</p>
+<p>Amilyen szent igaz, hogy a szabadság, melyet neki a Halál
+engedett, egy nap le fog megint járni, olyan biztos az is, hogy
+neki nem felesége már Gráczián Katalin.</p>
+<p>Ebben a dimenzióban nem találkozhatnak össze többé a szétfutó
+sugarak.</p>
+<p>A láz éjszakáin egy vulkánlánc tornyosult fel köztük, azon nem
+repül át semmiféle énekes madárka. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p>
+<p>A csonkakezü Péter, Palkó sorsának komor talánya, Ijjártó, a
+nagy háború minden tüzes és megrendítő fájdalma, – azon nem repül
+át semmiféle madárka.</p>
+<p>Hallgatott, nem akarta megszomorítani Uzonnét. De ez a
+hallgatásból is tudott érteni.</p>
+<p>– Legalább egyet tegyen meg: menjen el hozzá, beszéljen vele…
+Nehogy másoktól tudja meg, amit öntől kell hallania, – könyörgött
+az asszony.</p>
+<p>– Óh igen, beszélni fogok vele. Megmondom neki, hogy nem
+tévedett: ő igazán özveggyé lett.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Annak idején Ember Sándor vitte föl Budapestre Arató István
+halálának hírét.</p>
+<p>A fiatal ezredorvos akkor maga is hitt a tudós halálában;
+unokahúga előkelő maradt a hazugságban is, és úgy intézte a dolgát,
+hogy maga viselje a hamis hír elterjesztésének minden
+felelősségét.</p>
+<p>Doktor Ember boldog volt, hogy most az eleven Arató Istvánt
+viheti föl.</p>
+<p>Meglehetős késésük volt és már esteledett, midőn a gépkocsi
+megállott a tanár budapesti szállása előtt.</p>
+<p>Arató előre küldte fiatal barátját, hogy előkészítse Katalint a
+találkozásra.</p>
+<p>Ember izgatottan sietett föl az emeleti lépcsőn, félt, hogy a
+váratlan öröm nagyon fölzaklathatná az asszony idegeit.</p>
+<p>Gyöngéd aggodalmai azonban kárba vesztek: senkit sem talált a
+lakásban.</p>
+<p>A kis házmesterleány azt mondta neki, ilyen időben az özvegy
+méltóságos asszony sétálni szokott a kapitány úrral. Zárás előtt
+azonban mindig hazajön. A cselédek meg valahol a szomszédságban
+mulatnak. <span class="pagenum"><a name="Page_198" id=
+"Page_198">-198-</a></span></p>
+<p>Arató megnézte óráját. Három látogatást kell ma még tennie, –
+tehát előre!</p>
+<p>Az orvosi fakultás dékánját és Kádár kollégát nem lelte otthon,
+azoknak egy-egy előre megírt levelet hagyott vissza, a miniszterét
+azonban a lakásán találta, ott nagy meglepetés, csodálkozás, öröm
+köszöntötte a halottaiból föltámadtat.</p>
+<p>Tíz óra előtt ott volt megint a Dunaparton. Ezúttal ketten
+mentek föl az emeletre.</p>
+<p>Hiába csöngettek, sem az asszony, sem a cselédjei nem jöttek még
+haza.</p>
+<p>Valaki azonban mégis mozgott az előszobában. Valaki, aki az
+ajtón keresztül megérezte, hogy az emberek és állatok teremtője
+teljesítette egy együgyü kutyaszív hő vágyát és meghozta a gazdát.
+Kántor az eb a boldog izgalomtól őrjöngve ostromolta belülről az
+ajtót…</p>
+<p>És Kántornak szerencséje volt: a gazdája megtalálta zubbonya
+zsebében az előszoba aluminiumkulcsát…</p>
+<p>Most már akár betelepedhettek volna a lakásba, de Aratót valami
+visszatartotta: ez már nem az ő szállása.</p>
+<p>Azt vitte csak magával, ami igazán az övé volt: Kántor
+kutyát.</p>
+<p>Megint lementek az utcára. Kétszer-háromszor föl-alájártak a
+gázlámpák alatt, akkor a házmester becsapta előttük a kaput.</p>
+<p>– Hogy is volna, ha az éjjeli vonattal hazamennénk Oltvára? –
+mondta Arató.</p>
+<p>Ember Sándor lassankint sejteni kezdte a dolgok összefüggését és
+mélységesen elszomorodott. <span class="pagenum"><a name="Page_199"
+id="Page_199">-199-</a></span></p>
+<p>Magára vállalta, hogy előre kimegy a pályaudvarra és
+hálókocsi-jegyekről gondoskodik.</p>
+<p>Arató az autót a szomszéd utca sarkára állította, ő maga Kántor
+társaságában folytatta kisérteties sétáját az élet kapuja
+előtt.</p>
+<p>Meghalni azonban könnyebb, mint föltámadni: odafönn a sötét
+ablakok csak nem akartak megvilágosodni.</p>
+<p>Hogy föltűnővé ne tegye magát a Dunaparton, a Belváros felé
+került.</p>
+<p>Már nagyon fáradt volt, egy kihalt utcán bandukolt végig, midőn
+egyszerre ismerős gyöngyvirágillatot érzett…</p>
+<p>Gyászruhás nő ment előtte, melegen összekapaszkodva kisérőjével,
+a délceg katonatiszttel…</p>
+<p>Arató Istvánné és Milka százados!</p>
+<p>Összesimulva mentek, Milka az asszony hóna alá fűzte a kezét, a
+két fekete árnyékalak könyöktől vállig egymásba olvadt…</p>
+<p>Az esti szél enyhén játszadozott a fekete krepfátyollal, mintha
+menyasszonyi fátyol volna…</p>
+<p>A tanár kissé meggyorsította lépéseit, utólérte, elhagyta a
+szerelmes párt. Nem nézett rájuk, csak ment előre, kőnyugalommal a
+maga útján.</p>
+<p>A sarkon megtalálta az autót, beszállott, Kántort is fölugratta,
+– a pályaudvarra!</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Miféle asszony volt ez tulajdonképpen?</p>
+<p>Úgy kell lenni, hogy valami öntudatlan gondolkodási folyamat
+ment végbe Arató agyában, mert egyszerre kész és biztos
+eredményekkel találta magát szemben. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_200" id="Page_200">-200-</a></span></p>
+<p>A nagy rejtélyről, mely tegnap még oly nagyon gyötörte, most már
+tudta, hogy sohasem volt rejtély.</p>
+<p>A megoldása megszégyenítően egyszerű.</p>
+<p>Gonoszság, bűn?</p>
+<p>Óh Istenem, hát gonosz a vadgalamb, mely a Kamara-sziget
+berkeiben búg, – bűnös a tücsök, mely az Oltva partján cirpel?</p>
+<p>Ugyanaz a fölséges erő, mely tavaszi estéken vadgalambszárnyakon
+vonul el a nyárfák fölött, kényszerítette Katókát is, hogy elhagyja
+régi fészkét.</p>
+<p>Hiszen igaz, vannak nők, – óh igen, vannak! – akik a fejlődés
+útján néhány százezer esztendővel előbbre jutottak, mint a
+vadgalamb és a tücsök, de Katóka nem közülök való.</p>
+<p>Az emberi lélek erejét és méltóságát nála öt éven át az ura
+sugalló ereje pótolta. Amint első ízben megszünt rá hatni az erő:
+Katalin visszaroskadt önmagába.</p>
+<p>Mindez kegyetlenül egyszerű volt.</p>
+<p>Szövevényesnek, rejtelmesnek Arató egy időben azért látta az
+asszonyt, mivel nem találta meg benne a jellemvonásokat, melyeket ő
+eszelt ki és fogott rá.</p>
+<p>Gráczián Katalinnak azonban soha semmiféle belső köze nem volt
+Arató István Katókájához, azt ő csak átvette az urától, mint valami
+idegen, művészeti motivumot, amelyre azután öt esztendőn át virtuoz
+változatokat játszott arany hegedűjén.</p>
+<p>Ezekkel a variációkkal, – Változatok Arató István Katókájára –
+hódította meg a jó Milka kapitányt is.</p>
+<p>Ez volt az ő bájos és együgyü tücsökdala.</p>
+<p>Arató István most már harag és keserűség nélkül, azzal a
+higgadt, sőt szinte már derült kiváncsisággal <span class=
+"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span>
+szemlélte az asszonyt, amellyel kisebbrendű természeti jelenségeket
+szokás megfigyelni.</p>
+<p>De mikor már egyszer ilyen szemmel látta, nem időzhetett nála
+tovább.</p>
+<p>Türelmetlen kezek már kidobálták léghajójából a homokzsákokat és
+ő elhagyta a lapályt, ahol oly sokáig horgonyzott.</p>
+<p>Üdítő szél süvöltött és egyéb lengén gomolygó párázattal együtt
+elhordta Katóka ködalakját is a láthatárról.</p>
+<p>Világító üresség maradt a helyén.</p>
+<p>S ha az utas szívét mégis finom dérként ellepte valami őszi
+melanchólia: a búcsúzó integetése már nem Gráczián Katókának szólt,
+hanem Arató István ifjúságának, amelynek oly nagy volt az
+aranytartalma, hogy súlyt és fényt juttatott Gráczián Katókának is.
+<span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
+"Page_202">-202-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Álarcos Mária</h2>
+</div>
+<p>Katica korán reggel útra kelt Oltva felé.</p>
+<p>Most úgy sem lesz már nyugta, míg ki nem sírta magát István
+sírján.</p>
+<p>Az elhagyatottság érzése, a lelki tériszony, még akkor is
+szédítette, mikor a pályaudvaron már a hajnali utasok mogorva
+sokasága közt járt.</p>
+<p>De azután jóleső melegség szivárgott a szívébe: a váróteremben
+megpillantotta Milka százados magas alakját.</p>
+<p>A kapitány érezte, hogy ideges sietsége, amellyel az este magára
+hagyta Katicát, gonosz félreértésekre adhatna alkalmat, azért
+hirtelen elhatározással szabadságot vett és kivágtatott a
+pályaudvarra, hogy fölajánlja kiséretét az útra.</p>
+<p>Maga is örült férfias szereplésének és mivel nála a lelki
+hullámok addig szoktak dagadni, míg ellenszél nem kerekedik: a
+beszállásnál már huszárosan félrevágta a sapkáját és olyan erősnek
+és józannak érezte magát, amilyen egy hat láb magas katona
+hajnalban egyáltalában csak lehet. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span></p>
+<p>Nappali világítás mellett a kutyás ember alakja különben sem
+festett már olyan rémesen.</p>
+<p>Mindenki hallott már ilyenféle rejtelmes históriákat, a végén
+mindig kisült, hogy valami együgyüség lappang mögöttük.</p>
+<p>Hogy Arató életben lehetne, arra Katica sem gondolt. A gyász és
+a részvét mozgalmas ideje olyan erős, befejezett benyomásokat
+hagyott vissza benne, hogy akarva sem tudta volna már szegény jó
+Istvánt élő embernek elképzelni.</p>
+<p>Azt mondta, Oltván Grácziánékhoz fog szállani.</p>
+<p>– Mért nem a Harkályvárba? – kérdezte Milka, aki az öreg
+Gráczián urat, Katica adatai alapján, még mindig összetévesztette a
+salernoi Tankred herceggel.</p>
+<p>A Harkályvárban most nem főznek. Az igazi okot azonban
+elhallgatta őméltósága: a Harkályvár bútorai nagyon is az István
+nyelvén beszélnek és neki nincs kedve hozzá, hogy disputába
+bocsájtkozzék egy állótükörrel, vagy szemrehányásokat fogadjon el
+egy bőrkanapétól.</p>
+<p>Gráczián úr azzal a kérdéssel üdvözölte unokáját, hogy mikor
+megy vissza Budapestre?</p>
+<p>Arató halála körülményeiről ő semmit sem tudott, ezzel
+összefüggésben csak az a kérdés érdekelte volna, hogy mi van a
+tanár úr végrendeletével?</p>
+<p>Fél óra múlva látogatóba jött Milka százados. Ezen mind a két
+részről túl kellett esniök.</p>
+<p>Még a vasúton magára vállalta, hogy kocsit szerez holnapra, –
+reggel korán ki fognak menni a járványkórházba – és most jelenteni
+jött, hogy kocsi nincs, az oltvai fiakkeresek nem vállalnak egész
+napos fuvart. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
+"Page_204">-204-</a></span></p>
+<p>– Elsétálunk a kertek felé, az öreg Bágyihoz, ha magam kérem,
+ide adja a lovait, – mondta Katica.</p>
+<p>És mindjárt föl is csillant szemében a régi, győzedelmes
+Katóka-pillantás, amellyel valamikor arra csábította Vikus boltost,
+hogy a lemért mazsolaszőlőre még rádobjon egy félkanállal.</p>
+<p>Gráczián úr kissé furcsának találta, hogy a gyászfátyolos özvegy
+egy ekkora nagy darab katonával fog a városba csörtetni, de amióta
+Katóka a maga feje szerint méltóságos asszony lett, azóta az öreg
+úrnak már nem volt szava etikett-kérdésekben.</p>
+<p>Megelégedett tehát azzal, hogy Pilátus módjára mossa a kezét,
+neki semmi köze a Kata dolgaihoz, – akárcsak az alibijét készítené
+elő egy esetleges főtárgyalás napjára.</p>
+<p>Grácziánné viszont az unokájával szemben Bonaparte anyjának
+enyhén szkeptikus álláspontjára helyezkedett: Istenem, csak aztán
+jó vége legyen mindennek!</p>
+<p>Ilyen megfigyelései arra ösztönözték Milka századost, hogy
+beszéd közben egészen mellékesen, minden dicsekvés nélkül, inkább
+bizonyos szeretetreméltó huszáros léhaság hangján, odavesse, hogy
+az ő édesapja fehérneműt szállított a hadseregnek, – gondolom
+egypár százezer garnitúrát…</p>
+<p>Ezzel el is érte, amit akart: Gráczián, aki katonákról és
+színészekről egyformán keveset tartott, a kapitányban tisztelni
+kezdte az érdemes apát.</p>
+<p>Katica útközben megmutatta Milkának Oltva nevezetességeit.</p>
+<p>Most egyszerre olyan meghatott, gyermekes rajongás hangján
+beszélt a szülővárosáról, mintha Budapesten <span class=
+"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span>
+egyébről sem álmodott volna, mint az oltvai köcsögkalaposokról.</p>
+<p>A régi fahidon kezdte, melyet Szent Nepomuk még mindig olyan
+életunt ábrázattal őrzött, mintha sokért nem adná, ha itthagyhatná
+ezt az istentelen fuvarosbandát, amely reggeltől estig káromkodik a
+meredek följárón.</p>
+<p>Útba ejtették a főutcát is és Katica fölhívta a barátja
+figyelmét a Gondviselés krokodilusára.</p>
+<p>Szombat este van, a kapuk alól patakokban folyik a szappanos
+víz, a sötét udvarokon meztelen karu, vékony bokájú leányok
+végeznek erőmutatványokat vödrökkel és kefékkel, közbe igen sokat
+beszélnek és hirtelen kővé dermednek, amint egy krepfátyolos nőt
+vagy egy szőke kapitányt pillantanak meg a kapu előtt.</p>
+<p>Holnap ezek a kis pesztonkák spanyol infánsnőknek öltöznek és
+elsuhognak a nagytemplomba.</p>
+<p>Oltvának különben határozottan jó napja volt.</p>
+<p>A főutcán még virágoztak az öreg hársfák, a vén lábasházak alatt
+úgy zümmögtek a polgárok, mint a becsípett darazsak, a csúcsos
+háztetők alatt óriás drágakövekként tündököltek az ablakok az
+alkonyi fényben, az egész város fölébredt százesztendős álmából,
+megfiatalodott, mintha valami szép, belső tűz világítana az
+ereiben.</p>
+<p>Ez a fészek sohasem tudta, mi a háború, vagy ha tudta, már
+megint elfelejtette.</p>
+<p>Milka kapitány el volt ragadtatva. Ő különben is mindenért
+lelkesült, ami régi; egy hasadozó brokátdarab, egy sokfiókú,
+dohosszagú szekrény, egy omladozó ház fekete bolthajtása
+titokzatos, szinte érzékies gyönyörűséget szerzett neki.
+<span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
+"Page_206">-206-</a></span></p>
+<p>Szenvedélyes műbarát volt, de a régi holmihoz akkor is
+vonzódott, ha annak nem volt semmi köze a művészethez.</p>
+<p>Az ő vampirtermészete elmúlt nemzedékek életatomjaival szeretett
+táplálkozni.</p>
+<p>A nyers élettel nem tudott mit kezdeni, élvezni csak azt tudta,
+amit mások már megemésztettek előtte.</p>
+<p>A művészetet, az irodalmat is azért kedvelte.</p>
+<p>Ő Goldmarkkal szeretett, Schumannal imádkozott, Shaw-val
+nevetett, Chopin-nel sírt, Nordauval mérgelődött, Wilde Oszkárral
+elménckedett, Nietzschevel megőrült.</p>
+<p>A madárfüttyöt csak akkor értette meg, ha Wagner már kottára
+szedte és a természetet csak másolataiban csodálta, ha aranykeretbe
+foglalva szögön függött.</p>
+<p>Idegrendszerének szivattyúszerkezete volt, úgy uszkált a
+világban, mint a meduza a tengerben és tulajdonképpeni életműködése
+az volt, hogy hápogva magába nyelte idegen életek törmelékeit.</p>
+<p>Oltva városa olyan melegen fogadta magába, mint a laguna
+bomladozó szervezetekkel telített, évszázados iszapja.</p>
+<p>Katica büszke volt a sikerre, melyet a szülővárosa aratott,
+kacéran drapirozta magát vele, mint egy ócska, szép
+selyemköntössel, amely jól illett fiatal arcához.</p>
+<p>Hanem a nagytemplom már zárva volt.</p>
+<p>Sebaj, holnap úgyis erre kocsiznak, akkor megállanak egy
+pillanatra, Álarcos Máriát azonban föltétlenül látnia kell
+Milkának, az éppen neki való.</p>
+<p>Az öreg Bágyi a kertek alatt lakott, a kolozsvári kapun kívül.
+<span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
+"Page_207">-207-</a></span></p>
+<p>A kertek között valami igen különös dolgot láttak a
+budapestiek.</p>
+<p>Megnyilt valahol egy kapu, csak egy pillanatra, – a rózsaszínű
+esti felhő alatt, méregzöld domblejtőn, egy csapat fekete apáca
+táncolt.</p>
+<p>Egymás kezét fogták, kecses és ügyetlen bárányugrásokkal
+szökdeltek körbe. (Az utolsó tánc, amit ezek tanultak, a kis
+gyerekek körbe-körbe-játéka volt.)</p>
+<p>A következő pillanatban megint becsapódott a kapu…</p>
+<p>– Ez olyan, mint egy szép és szomorú nyári álom, – mondta
+Milka.</p>
+<p>Katica mindent tudott, ami Oltván történt, azt is tudta, miért
+van táncos kedvük a Notre-Dame-nővéreknek.</p>
+<p>A régi apácakolostor hozzá volt építve a nagytemplomhoz. Ősrégi,
+fekete kőodu volt, a nap sohasem érte, mert a nagytemplom
+árnyékában állott, – kertjük nem volt a tisztelendő nővéreknek, az
+oltvai várban már száz évvel ezelőtt olyan zsúfoltan laktak, mint a
+vadméh-fészekben.</p>
+<p>Az apácák emberemlékezet óta mindig rövidéletüek voltak, a
+huszonöt esztendőt nem sok érte meg közülök.</p>
+<p>Ők szegények jámbor együgyüségükben belenyugodtak abba, hogy az
+Úr korán szólítja magához a mátkáit, az oltvai közönség pedig
+megszokta a gyakori apácatemetéseket, melyeknek érdekességét
+emelte, hogy a nővéreket fehér menyasszonyi ruhában szokták
+ravatalra tenni.</p>
+<p>Oltván a tüdővészt romantikusan apácahalálnak nevezték…
+<span class="pagenum"><a name="Page_208" id=
+"Page_208">-208-</a></span></p>
+<p>Változás akkor történt, midőn Arató István egyszer a
+nagytemplomban volt és az apácakórus rácsa mögül többször halk,
+száraz köhécselést hallott.</p>
+<p>A lelki szeme előtt ekkor függöny lebbent meg és ő a maga
+egészében látta a szegény leányok tragédiáját. Ez a tudatlanság és
+a közömbösség szomorújátéka. Mindenki bűnös benne, maga Arató
+is.</p>
+<p>A kolostor száz esztendő óta meg van fertőztetve. A tüdővész
+gyalázatos sárkánya ott gunnyaszt az ősi bolthajtások nyirkos
+homályában és ifjú szűzek vérét szívja.</p>
+<p>Még aznap fölkereste a püspököt. Az emberszerető és erőskezű
+férfi volt és haladéktalanul kiköltöztette a jámbor szűzeket.</p>
+<p>Az apácák most a kertek közt laknak, míg föl nem épül új
+kolostoruk, a régi rendházból pedig városi múzeum lesz.</p>
+<p>Az apácatánc, melyhez a napsugár és a hársfavirág adta a zenét,
+a legyőzött szörnyeteg, az agyonvert Halál holtteste körül folyt.
+Az Urat dicsőitette – és ha az Úrnak kedve telik jámbor leányzók
+énekében, miért ne szerethetné a táncukat is?</p>
+<p>– Kolumbus tojása, – szólt Milka, miután Katica végigmondta bús
+kis meséjét.</p>
+<p>Nevezetes volt, hogy a megjegyzése fájt Katicának.</p>
+<p>Újabban, amióta már az a gyanuja támadt, hogy az Arató név fénye
+halványodni kezd a homloka körül, olyasmit szeretett volna, hogy
+mindenki boruljon térdre, ha kiejtik a megboldogult nevét.</p>
+<p>Viszont Milka mostanában úgy viselkedett, mintha emancipálni
+akarná magát Arató tekintélye alól. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p>
+<p>Az ő posthumus viszonyuk már különféle virágokat hajtott.
+Nemrégiben rákapott, hogy egyszerűen csak Istvánnak nevezze és mint
+bizalmas jóbarátját emlegesse Aratót. Legújabban megint meghidegült
+vele szemben, talán ráunt…</p>
+<p>Katica kívánságára a kapitánynak Grácziánék tisztesség- és
+petroleumszagú otthonában kellett elköltenie estebédjét.</p>
+<p>Útközben egy vén parasztemberrel találkoztak, aki budapesti déli
+ujságokat hozott a vasútról. A százados egyet zsebre tett.
+Lefekvéskor majd elolvassa a fogadóban.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A Bágyi kocsisának azt mondták: amilyen korán csak lehet! – és a
+székely komolyan vette a sarkalást és Katica nagy bosszúságára
+virradatkor már megkopogtatta a Gráczián-ház ablakát.</p>
+<p>Most már ráküldték a Milka százados nyakára is és harmatos
+hajnalon az özvegy és a jóbarát megkezdték zarándokútjokat a
+szeretett halott sírjához.</p>
+<p>– Egészen kedves kirándulás lesz, – gondolta magában Milka,
+midőn rácsavarta a takarót az özvegy térdére.</p>
+<p>A nagytemplom kapuja már nyitva volt és Katica a napernyőjével
+megdöfte a korán kelő székely hátát.</p>
+<p>Azt mondta a kapitánynak, imádkoznia kell Álarczos Mária oltára
+előtt.</p>
+<p>Az ő vallásossága tulajdonképpen azon a kártyás babonáján épült
+föl, hogy titokzatos hatalmak őrködnek az ő szerencséjén és a
+jótékony erők szimbólumává újabban Álarczos Máriát tette meg.</p>
+<p>Az ősrégi templom pincehomályába aranyvörös és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span>
+ezüstkék ferde fénygerendákat vetettek a festett ablakok.</p>
+<p>A távoli oszlopok közt, az oldalhajó nagy ablakrózsájának szelid
+fényében, állott a szárnyas oltár.</p>
+<p>Az asszony meglepetten fölszisszent… Csoda történt! Mária
+levetette fekete álarcát!</p>
+<p>A szive elkezdett dobogni… Otthagyta Milkát, előre szaladt.</p>
+<p>Igen, csoda történt.</p>
+<p>Liliomfehér homlokkal, tiszta és rajongó tekintettel, édes,
+fájdalmas, mindent megértő és mindent megbocsátó mosollyal, büszkén
+és mégis gyermekded alázattal, ült felhőtrónusán az álarc nélküli
+Mária.</p>
+<p>Hogyan lehetséges ez? Mi történt itt?</p>
+<p>Katica azon vette észre magát, hogy egy titkos gondolatát vette
+kergetőbe, egy gondolatát, amely úgy bujdosott-lappangott a lelke
+mélységeiben, mint a hal a patak kövei közt.</p>
+<p>Ő egyszer régen, – talán álmában volt? – egyszer már gyanította,
+hogy a Boldogasszony egy nap le fogja vetni fekete álarcát és akkor
+ez a fájdalmasan mosolygó arc fog megjelenni alatta…</p>
+<p>És most azt is tudta már, amit eddig hiába keresett, hogy kire
+emlékezteti ez az arc: – Ember Máriára.</p>
+<p>Ember Mária… Jobbra-balra tőle vasfegyverrel, aranytrombitával a
+három bikaölő áll, lágy tekintetét és kevély férfiszáját a
+Védőasszony felé fordítva.</p>
+<p>Mért szomorodott el úgy Katóka? Úgy elszomorodott, mintha
+elvesztett volna valamit, ami sohasem volt az övé és ami mégis
+többet ér neki, többet az életénél is.</p>
+<p>Milka századosnak tetszett a kép. Ő értett régi festményekhez
+<span class="pagenum"><a name="Page_211" id=
+"Page_211">-211-</a></span> és megmagyarázta a barátnőjének, hogy
+nemcsak az ecsetkezelés, hanem a Szűz arckifejezése után is meg
+lehet állapítani a kép korát.</p>
+<p>– Ezt az arcot mindenesetre az urbinói Ráfael előtti időkben
+festették, – maga emlékszik, ugyebár édes, Filippo Lippi és Fra
+Angelico Madonnáira –?</p>
+<p>Aratóné nem válaszolt semmit; bár igen levert volt, a szája
+szélén mégis egy kaján kis mosoly jelent meg, amely olyan volt,
+mintha a Boldogasszony jobbján álló bikaölőtől tanulta volna
+el.</p>
+<p>Odaintette a sekrestyést és megkérdezte:</p>
+<p>– Ki festette meg Álarczos Mária arcát?</p>
+<p>A restaurálás egy Szakács nevű festő munkája, az oltvavölgyi
+kórházból jött és máig itt felejtette magát a plébánián…</p>
+<p>Tulajdonképpen csak a facsillár aranyozását bízták reá, de ő egy
+délután bezárkózott a templomba, nekiesett az oltárnak és
+eltüntette Mária arcáról a fekete álarcot.</p>
+<p>Némelyek szidják érte, de a népnek nagyon tetszik a fehér szép
+Boldogasszony.</p>
+<p>Mialatt a sekrestyés beszélt, Milka százados a festett ablak
+felé emelte fejét. Az arcát nem lehetett látni, de a füle
+paprikavörös volt… Most már tudta, mit jelentett Katica gonosz
+mosolya!</p>
+<p>– Mehetünk, – mondta az asszony.</p>
+<p>A kocsijuk keresztül döcögött a felső kapu alagútján, szinte
+szédültek a nagy világosságban, amint kijutottak a középkori
+rókalyukból.</p>
+<p>Maguk előtt látták a nagy Harkályhegyet. A lejtőt borító sötét
+erdőből, mint sziget a viharosan hullámzó tengerből, meredeken és
+keményen tornyosult ég felé a sziklaorom. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span></p>
+<p>Az ezüstszürke falakra éles, sötétkék árnyékokat vetettek a régi
+vízrovások.</p>
+<p>– Ott fönn sok barlang van, – mondta Katica. – Némelyikben nagy
+bölényszarvakat találtak…</p>
+<p>Az Oltva vize fölött, alacsony gerincen, soktetejű régi ház
+állott. A fazsindelyes tetők egyik síkja fekete volt, a másikat
+ezüstfehérre festette a fölkelő nap.</p>
+<p>A kerti fák sötét koronáját is remegő ezüst sarló szegélyezte
+kelet felől.</p>
+<p>Milka százados azon gondolkozott, hogy miféle festőtől látott
+hasonló tájképet, midőn Katica különös, megindult hangon azt
+mondta: A Harkályvár!</p>
+<p>A százados azonban nem felelt. Még fájt neki a barátnője gúnyos
+mosolya a templomban…</p>
+<p>A székely megállította a lovakat, majd óvatosan letért a
+gyepre.</p>
+<p>– Megvárom, míg azok elmennek, – mondta.</p>
+<p>Egy éneklő emberhullám közeledett dobogó ütemben az úton.
+Katonák.</p>
+<p>Katóka azonban csak a Harkályvárat látta… Az ablakok nyitva, – a
+vén Mikulás talán megtudta, hogy ő Oltvára érkezett?</p>
+<p>A tetőgerincen galambok röpködnek és búgnak. Egy rozsdafoltos
+nagy páva távol ül a többitől, az mindig úgy tesz, mintha titkos
+bánata volna…</p>
+<p>És Katókának egyszerre eszébe jutott Arató-nagyapa kék thékája
+és az Arany Hegedű… Hányszor törte már a fejét, hogy mi lehet
+Alvajáró királykisasszony meséjének vége!</p>
+<p>Azt mondta Milkának:</p>
+<p>– Fölmegyek egy percre, – egy könyvet hozok – tüstént itt leszek
+megint… Megvár, ugye? <span class="pagenum"><a name="Page_213" id=
+"Page_213">-213-</a></span></p>
+<p>Már le is mászott a kocsiról és sietve bement az alsó kerti
+ajtón.</p>
+<p>Milka némán utána nézett, látta a fekete ruháját, amint eltünt a
+málnabokrok mögött és megint fölbukkant a lejtős úton.</p>
+<p>Különösnek találta Katica viselkedését, szinte sértőnek…
+Fölmegyek egy percre! – Azt is mondhatta volna: nincs kedve velem
+jönni?</p>
+<p>Egy ujságot vett ki a zsebéből és férfi-szokás szerint
+rosszkedvűen beletemetkezett. Ezt a lapot tegnap este vette, de
+elfelejtette megnézni.</p>
+<p>Egyszerre remegni kezdett az ujság a kezében, a ködfátyol
+mögött, mely a szemére borult, rajzani kezdtek a fekete betűk…</p>
+<p>Arató István tanár él… A halála híre megfoghatatlan tévedésből
+került forgalomba… Tifusza volt, az oltvavölgyi járványkórházban
+feküdt… Tegnap este a fővárosban járt, hogy személyesen megcáfolja
+a hamis hírt… Az éjjel megint visszautazott Oltvára… A felesége ma
+hajnalban utána utazott…</p>
+<p>Milka százados szeme Katicát kereste. Az éppen most ment föl a
+széles lépcsőn, most ért a Harkályvár oszlopos pitvara alá.</p>
+<p>Ott fönn egy halott várja! Ha kiáltana neki, még megállíthatná,
+visszatéríthetné…</p>
+<p>Nem kiáltott. Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve
+körül, a zaklikovi zsibbadást… Magába süppedten, rettenetes
+egykedvüséggel ült a kocsiban és nézte, nézte, mint lép be a
+feketeruhás asszony egy zöld ajtón…</p>
+<p>Katóka belépett a zöld ajtón, végigment a folyosón, benyitott a
+nappaliba és átment a könyvtárba. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_214" id="Page_214">-214-</a></span></p>
+<p>Egy eleven lélekkel nem találkozott – nos, a derék Mikulástól
+ugyan ellophatnák az egész házat!</p>
+<p>Egy földig érő nagy tükör mellett suhant el, ott megpillantotta
+magát a fekete ruhájában és megijedt: Jézus, hogy meghízott megint!
+Neki dupla baj a hízás, az arca könnyen valami közönséges,
+ellenszenves kifejezést kap, – igazán tenni kellene valamit!</p>
+<p>A könyvtárban egyenesen a polchoz ment, ahol Arató-nagyapó
+füzetei sorakoztak. Az Arany Hegedűt azonban nem találta
+helyén.</p>
+<p>Ez bosszantó! Pedig biztosan tudta, hogy ő annak idején
+visszatette…</p>
+<p>Körülszaglászott, – óh, de jó szag van itt! Soha nem tudta
+kisütni, hogy mitől: de sehol a világon nem volt olyan jó szag,
+mint a Harkályvárban.</p>
+<p>Körülnézett, – a nagy tölgyfaasztalon egyéb írások közt egy
+kékfedelü thékát látott… Kezébe vette: nagyapó lendületes és
+cikornyás írása: Az Arany Hegedű.</p>
+<p>Találomra lapozott benne és gépies sietséggel olvasta:</p>
+<p>„Alvajáró királykisasszony künn ült a vizek partján és
+megszólaltatta arany hegedűjét.</p>
+<p>„Ekkor egy szürke hajó jött a vizen és a hajóból egy szürke
+asszony lépett partra.</p>
+<p>„A szürke asszony így szólott a királyleányhoz: Ismersz-e,
+Alvajáró?</p>
+<p>„A királyleány megijedt, mert az asszony hangja úgy kongott,
+mintha mély pincéből szólna.</p>
+<p>„A szürke asszony megint szólott: Ha nem ismersz még, Alvajáró,
+meg fogsz ismerni, mert ezentúl mindig veled maradok…“</p>
+<p>A mesekút még tovább folydogált volna, Katalin <span class=
+"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span>
+figyelme azonban már másfelé kalandozott: a szeme egy kék, finom
+füstkarikán függött, amely csöndes billenésekkel keresve az
+egyensúlyt, lebegett a függőlámpa alatt.</p>
+<p>Égő cigaretta feküdt a bronzcsésze szélén… István szokott ilyen
+cigarettát szívni, félig titokban olykor Katóka is.</p>
+<p>Halálos csönd volt köröskörül, az asszony szíve hangosan és
+szakgatottan vert…</p>
+<p>Egészen biztos: még valaki van a szobában! Talán elbújt a
+függönyök mögött, vagy a szekrény mellett lapul, gonosz kárörömmel
+leselkedik, – a következő pillanatban elő fog ugrani, vagy egy
+ismerős hang, amely szándékosan elváltoztatja magát, megszólal
+valamelyik sarokból: Kata – Kató – Katóka!</p>
+<p>De azután végigsimított az arcán – gyerekség! Megijedni egy égő
+cigarettától! Kata, Kató – tán homo sapiens volnál, vagy mi?!</p>
+<p>Összeszedte magát és nagy energiával kutatni kezdett a
+könyvtárban… Minden sarokba benézett, – de sehol semmi!</p>
+<p>A kandalló párkányán kerek kis bronzkeret állott, azelőtt Katóka
+leánykori arcképe volt a keretben, de most Arató Palkó arca
+mosolygott ki belőle különös szomorúsággal… Ki cserélte el a
+képeket? Mért tette?</p>
+<p>A tekintete az íróasztalra esett és ekkor hófehér lett az arca…
+Félig teliírt papirlap, – az utolsó sorban még nedvesen fénylik a
+ténta… Az ő írása, Istváné!</p>
+<p>Odalépett, ráhajolt, meredt szemmel nézte. A lap fején:
+Mikroorganizmusok, kétszer aláhúzva. Alatta latin számok,
+fejezetcímek. Egy könyv első terve. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_216" id="Page_216">-216-</a></span></p>
+<p>Igen, mindig azt mondta, ezt a könyvet meg kell még írnia.
+Sokszor bele akart fogni, de nem haladt a munka, tréfásan
+panaszkodott is, hogy a házasélet ellustította…</p>
+<p>Most belefogott!</p>
+<p>Katóka szíve úgy fájt, mint akkor éjjel, mikor a régi
+Belvárosban kereste a meghalt urát.</p>
+<p>Most megint kereste, végig a szobákon. Az ebédlőbe lépett.</p>
+<p>Már közel volt hozzá, hogy türelmetlenül fölsírjon, hogy
+elkiáltsa magát: István, hát ne bujkáljon, – én vagyok, Katóka!</p>
+<p>De aztán hirtelen szoborrá dermedt, arccal a veranda-ajtónak
+fordulva.</p>
+<p>Emberek voltak künn, az Oltvára nyíló erkélyen.</p>
+<p>Az ebédlő homályos volt, Katóka az üvegajtó selyemfüggönyén
+keresztül figyelte őket, mintha fénylő fehér ködben ülnének.</p>
+<p>A fölkelő nap fényében meglátta őt, az ő urát.</p>
+<p>Péterke is ott volt.</p>
+<p>És egy nő – Ember Mária! – egy kis fiút tartott ölében, azt
+oktatta, hogyan fogja a kanalat… Amint mosolyogva föléje hajolt,
+egészen olyan volt, mint képmása az oltvai nagytemplomban.</p>
+<p>Kié volt az a gyerek? Olyan erős volt, mint egy kis bikaborjú, a
+szemében ötven eljövendő nemzedék életereje csillogott…</p>
+<p>Katóka megindultan kereste arcán a családi hasonlatosságot – kié
+volt az a gyerek?</p>
+<p>Még valaki volt ott: Kántor kutya. Mária mellett állott, fejét a
+térdére tette és komoly figyelemmel nézte, hogyan tanul enni a
+gyerek… Őt nagyon érdekelte minden, ami az evési szakmába vágott.
+<span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
+"Page_217">-217-</a></span></p>
+<p>Katónak különös ötlete támadt.</p>
+<p>Ő, Gráczián Kata, a kis iskolakerülő, belopta magát egy idegen
+házba, a híres Arató-házba, ott vakmerően sorra járta a szobákat és
+most meglesi a családi reggelit.</p>
+<p>Hogy ő volna Arató István felesége? Haha! Egyszer már egy
+főherceg is volt az ura, egyszer meg egy angol miniszter… Neki
+voltak ilyen fura álomkalandjai.</p>
+<p>De azok odakünn az erkélyen nem ismerték őt, ő sem azokat. Azok
+összetartoztak, közös gondolatok és közös fájdalmak családi
+bélyeget nyomtak az arcukra.</p>
+<p>Katóka nem ismerte a gondolataikat és semmit sem tudott a
+fájdalmaikról.</p>
+<p>Olyan idegennek érezte magát itt, mint soha életében sehol
+másutt.</p>
+<p>Ebben a pillanatban Kántor kutya fölemelte a fejét és halkan
+morogni kezdett az ajtó felé… Idegent szimatolt!</p>
+<p>Nem, Katóka nem akarta, hogy meglássák a gyászruhájában… El
+innen, gyorsan el!</p>
+<p>Lábujjhegyen visszasurrant a nappaliba, ki a folyosóra, –
+előrehajolva, a ruháját összefogva, le a kertbe…</p>
+<p>Senki sem látta, csak egy nagyfejű rigó szaladt ijedt
+csörrenéssel a málnabokrok alá.</p>
+<p>Már közel volt a kiskapuhoz, akkor hirtelen eszébe jutott ő, aki
+odakünn várakozik: Milka százados.</p>
+<p>Azzal most már mi lesz? Annak valamit mondani kell… Mit mondjon
+neki?</p>
+<p>Megállott a málnabokrok közt, ott senki sem látta, kissé
+rendbehozta a ruháját és a gondolatait. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p>
+<p>Sírjon vagy nevessen, tagadjon le mindent, vagy mondjon el
+némely dolgokat?</p>
+<p>Legyen jéghideg a megvetéstől, lángoljon a fölháborodástól,
+reszkessen a fájdalomtól?</p>
+<p>Lépdeljen büszkén vagy megtörten, beszéljen félvállról, vagy
+legyen erős nő, erős a szerelmében: lássa, drágám, ezt magáért
+tettem, ezt magáért viselem, de nem bánom, örülök, legalább látja,
+a magáé vagyok…</p>
+<p>A szép Zolky leánya ott állott a málnabokrok közt és sebes
+kapkodással vette sorra lelki ruhatárának egyes darabjait, kezébe
+vette, megnézte, megint visszadobta a különböző Katákat, Katókat,
+Katókákat, Katalinokat és Katicákat, hogy melyiket vegye magára
+erre az alkalomra.</p>
+<p>Miközben szemlét tartott önmaga fölött, az arcán, – mint alig
+észrevehető ködös áramlások a tenger tükre alatt, – ellentétes
+kifejezések váltakoztak: az öröm, a félelem, a szerelem, a szűzies
+szigorúság, a vágy és a lemondás halkan jelzett kifejezése.</p>
+<p>Odalenn az úton még mindig vonultak a katonák.</p>
+<p>A harmatosan tündöklő nyári reggelen egy szomorú, szép katonadal
+hangzott föl:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Édesanyám
+rózsafája,<br /></span> <span class="i0">Én voltam a legszebb
+ága…<br /></span></div>
+</div>
+<p class="center"><em class="gesperrt">VÉGE</em></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_219" id=
+"Page_219">-219-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TARTALOM</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>Felhők <span class="ralign"><a href="#Page_5">5</a></span></li>
+<li>Katalin <span class="ralign"><a href=
+"#Page_15">15</a></span></li>
+<li>Valaha vagy soha <span class="ralign"><a href=
+"#Page_33">33</a></span></li>
+<li>A hegedűs királyleány <span class="ralign"><a href=
+"#Page_48">48</a></span></li>
+<li>Zaklikov <span class="ralign"><a href=
+"#Page_60">60</a></span></li>
+<li>Goldmark Suite-je <span class="ralign"><a href=
+"#Page_72">72</a></span></li>
+<li>A szfinksz és a nő <span class="ralign"><a href=
+"#Page_83">83</a></span></li>
+<li>Az Aratók <span class="ralign"><a href=
+"#Page_91">91</a></span></li>
+<li>Tavasz a kórházban <span class="ralign"><a href=
+"#Page_105">105</a></span></li>
+<li>Talita Kumi <span class="ralign"><a href=
+"#Page_117">117</a></span></li>
+<li>Katica <span class="ralign"><a href=
+"#Page_126">126</a></span></li>
+<li>Kántor az eb <span class="ralign"><a href=
+"#Page_138">138</a></span></li>
+<li>Az asszony, a forróláz és a kozák <span class="ralign"><a href=
+"#Page_153">153</a></span></li>
+<li>A vágyak szigetén <span class="ralign"><a href=
+"#Page_166">166</a></span></li>
+<li>Bikaölő <span class="ralign"><a href=
+"#Page_179">179</a></span></li>
+<li>A vonuló felhők fölött <span class="ralign"><a href=
+"#Page_189">189</a></span></li>
+<li>Álarcos Mária <span class="ralign"><a href=
+"#Page_202">202</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75819 ***</div>
+</body>
+</html>
+
diff --git a/75819-h/images/cover.jpg b/75819-h/images/cover.jpg
new file mode 100644
index 0000000..1e6a0f8
--- /dev/null
+++ b/75819-h/images/cover.jpg
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..b5dba15
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This book, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this book outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..99d5998
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for
+book #75819 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75819)