diff options
| author | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-22 03:58:00 -0800 |
|---|---|---|
| committer | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-22 03:58:00 -0800 |
| commit | d2eee1b981442982ae972c573d287a80df10ca0c (patch) | |
| tree | 4012eee890fb108b066f4b5739de00c9de53c95d | |
| parent | 4e5772c183f0af372934956d7f88f6308fb7acf1 (diff) | |
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/67525-0.txt | 8908 | ||||
| -rw-r--r-- | old/67525-0.zip | bin | 173559 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/67525-h.zip | bin | 183600 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/67525-h/67525-h.htm | 8090 |
7 files changed, 17 insertions, 16998 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..ea3655f --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #67525 (https://www.gutenberg.org/ebooks/67525) diff --git a/old/67525-0.txt b/old/67525-0.txt deleted file mode 100644 index 7f5c269..0000000 --- a/old/67525-0.txt +++ /dev/null @@ -1,8908 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Az élet, by István Petelei - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Az élet - Történetek, képek - -Author: István Petelei - -Release Date: February 28, 2022 [eBook #67525] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Hungarian Electronic Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÉLET *** - - -MAGYAR IRÓK - -ARANY KÖNYVTÁRA. - -XXV. KÖTET. - -PETELEI ISTVÁN. - -AZ ÉLET. - -BUDAPEST, 1908. - -GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA - -IV. Veres Pálné-utcza 16. - -PETELEI ISTVÁN - -* - -AZ ÉLET - -TÖRTÉNETEK, KÉPEK - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -A nagyapó. - -Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára? - -Tornáczos úgy-e? s a grádics felett tölgyfaoszlopos pipázóhely van, -melynek oldalait hajnalkával futtatta be a néni? A szegletben áll, -úgy-e, a nagy hárs-karosszék, melynek a környéke ronda, minthogy ott -szívja a bácsi napestig a fehér krajczáros pipáját (persze ezt a -szortyogó szerszámot nem szabad bevinni a tiszta szobába). - -Szakasztott ilyen a Márton bácsié. - -Oda járt audiencziára, a tornáczra mindenki, a kinek dolga volt a -bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, a ki nagy ok nélkül senki -kedvéért se sétifikál. – Itt leste meg a bácsi a barátistákat, a kik -tizenegy órakor értek hazafelé az abc-és könyvükkel. Ekkor a bácsi -beinti a gyermekeket az utczáról, némi gyümölcsöt ad nekik s így szól: -«Mondjátok ki háromszor sebesen e szót: Nabukodonozor s akkor a tietek -lesz ez a Máriás». De ezt nem tudták kimondani elég gyorsan s a Máriás -visszakerült a lajbizsebbe. S a bácsi jól mulatott. – Jöttek aztán a -mészárosok a székből. Megállította őket ily szóval: «Quomodo valet -amice?» Azok pedig nem tudtak diákul s elévődött velük egy pohár pálinka -mellett. – Ott helyben végezte a délelőtti falatozását is. Egy pohár -gugyi, egy falat ösztövéres, paprikás szalonna s tán egy ujjnyi -káskával… A néni unszolta: «Nézze, Márton, még ezt a falat száraz -bélpecsenyét, vagy ezt a finom szelet zsabonyiczát, nézze meg, a mit -magának egy gyergyói örménytől vettem, ha nem fél, hogy az ebédjét -elrontaná». - -Mikor délben be kellett mennie az ebédlőbe, akkor megmozdult az egész -ház. A vén szolga már erőtelen («de a gyomra, ne félj! igen jó, pedig -drága időket élünk»), hanem segíthetnek a szolgaleánykák (két szürke -csipogó verébfiók), a néni pedig hátul úgy kiterjeszti a karjait, mintha -ő is segítene. Arra mind nagyon szuszognak és megkönnyebbülve sóhajtanak -föl, ha a hüvös, tiszta szobába leülhet az asztal mellé Márton bácsi. -No! keress ott egy szem port, vagy pókhálót akármelyik szegeletben, vagy -akár csak legyet! Zöld szőrfirhang lóg a széles, törpe ablakokon és -lépbe mártott nyirágvesszők az ablakpárkányon, a mikre a legyek -ráragadnak. Efféléket mindenütt: a veres kasztenen, a tükör felett, -mindenfelé kaphatsz. A legyek biztosan rováson tartották e szobát. - -A nagy cserfaasztal szegletén jól elfértek a bácsi a nénivel, de a tálak -alig a tetején. Ebben egy kis turó, fenyőfa-kéregben; odább egy tál -újmódi koránérő fekete szőlő; egy kis mézzel főtt retek, üvegfedél -alatt, mandulával a jó szájíz végett; és hónapos retkek, a miket a -fogások között rág az ember, hogy ne unja el magát. A kövér, forró leves -párolog a tányérban. A néni alig mer hozzá nyulni. «De Márton! az -Istenért, mind lesüti a szájpadlását.» A bácsi hunyorog, de egy szót se -szól, csak kanalazza mohón. Aztán jön a főtt hús, «olyan kövér, mint a -tapasz», erős tormával. Gyorsan gyúrja a bácsi, ravaszul nézve a nénit, -a mint könyezik a haragos növénytől. «De mi búra gondol, Czicza? Tán a -fiatalságát siratja?» És jóízűen köhécsel hozzá. Az ételt csak úgy -trappban nyeli le s a néni alig ehetik a nagy sietségtől, hogy ne -várakoztassa a bácsit. A sültből nagyokat fal a bácsi. «De nézze a -lájbiját, Márton, melyre rácsepeg a zsír». «Ne sajnálja tőle, Czicza! -szegénytől». - -Aztán jönnek minden egyéb jó falatok, a miknek nincsen vége. «Tán egy -morzsa kalácsot kóstolna meg Márton! a mit magam elegyítettem magának; -elfujhatja, mint a pehelyt. Vagy tán egy harapás irós-tésztát ízlelhetne -meg? szétszedheti, mint a papirost. Vagy tán egy falat kiszit nyalhatna? -a mi élénkíti a vérét.» A bácsi hamisan megfenyegeti: «Mit borsolja már -a véremet, Czicza?» A néni szégyenlősen elfordul, nehogy valami illetlen -beszéd következzék utána. – Az aranyszinű bort a gyűszűnyi poharakból -csak csinján szopogatja a bácsi, mert a guta künn leselget a kapu előtt. -«Vajjon, Czicza, férjhez menne maga ismét, ha özvegyen maradna?» «Oh, mi -bolondokat beszél, Márton! A halállal nem szabad tréfálni, Márton! -csapjon a szájára, az Isten bocsássa meg a bűnét.» - -Aztán igen szuszogós lesz a bácsi s azon ülőhelyében el-elszundít. -Minden azon módon marad az asztalon és senki meg se mer mocczanni a -házban. - -Az Isten igazán bocsássa meg! Mert a halál gondolatával nem szabad -tréfálni. A néni mindjárt sírva fakad, ha rágondol, mennyi kedvese -pusztult el körülötte. Csak ketten maradtak már. Annyi gyermekük volt, -hogy se szeri, se száma. Kereszteltek, temettek. Mi költség! Csak -győzzön eleget keresni az ember! A szép nagy fiát: a pelyhedző ajakú -Istvánt elcsalta Bardócz, a barát, a forradalomkor. Ott a Besén mentek -ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajjon ki fogta be a szemeit?… A -feketeszemű Rózsika, a ki a néni ölébe ülve, lehelte ki beteg torkán a -lelkét… Az okos kis Miklós, a kinek a testén nem akart kiütni a himlő… -És oh! a menyecske leánya: Mari, a ki megszökött a forradalom után egy -kvietált német őrmesterrel. Oh! Néha sírva gondol a néni az egyetlen -unokájára, a leányának a fiúcskájára, de Márton előtt nem szabad -beszélni róla… - -És oda lettek a szomszédok mind… A kikkel kereskedtek, a kikkel -czivódtak, szeretkeztek. A tutajos szomszéd,… a ki alkonyatkor -átdöczögött az utcza túlsó feléről s leült az ő házuk elé s akkorákat -hazudott, hogy majd leszédültek… A bivalykereskedő, a zsíroskabátú vén -rácz. Hol vannak mind? És hol a liszt-lopó molnár, a ki érzékeny, rebegő -vékony hangján énekelgette: - - – Nem minden szép, a mi szép, - Az szép, a mit szeretünk… - -és pengette hozzá a gitárját… A gyerekek pedig cziczáztak az utcza -közepén, keringőket játsztak, farkas-bárányt, kántálva, hogy belekábult -az ember… Hol vannak mind; a gyerekek kedve, az öregek élete? Istenem, -beh kihalt a világ! Oh, nem kell az elmulásról beszélni. Nem jó! Ne -kisértse a bácsi az Istent. - -A bácsi pedig nagyokat bólongatott jobbra-balra a karosszéken és horkant -egyet-egyet. A néni ijedten szökik fel, hogy megfogja a fejét. «Megüti -magát, Márton.» - -– Dehogy, Czicza, hiszen nem aludtam. Nem, mert mindent tudok, csak -behunyom a szememet. Bár tudnék aludni, Czicza, de kerüli az álom a -szememet. - -Igy hazudozott a bácsi, a mi pedig vétek az Isten parancsolata ellen. - -A jó Isten ellen… a kit pedig boldogan féltek. A bácsi igen jóba volt -Vele. Kompanizált vele s minden ügyes bajában egyezkedett vele. Mikor a -tutajokkal megindult Gyergyóból, szépen megbeszélte vele a dolgot. -Rendesen el is ért Aradig szerencsésen a terhével (persze Márton bácsi -is jól nyitva tartotta a szemét) és akkor viaszgyertyákat gyujtott a -tiszteletére… Ha valami csalfaságon járatta az eszét az üzletben, avagy -egy-egy húsos fehérnépet csipkedett volna meg valamely homályos -szegletben, nem evett Márton bácsi két szeredán húst s így vezekelt. S -azzal rendben volt. Viszont, ha valami ügye rosszul ütött volna ki -(minek utána kidühöngte magát), megcsinálta a mérleget: «Én vétkeztem -ezt, Ő megcsapott úgy… jó… kvitt». Azonban vénségére nagymisére is -eljárt mindennap (ingujjban azokban a nagy melegekben) s buzgón dicsérte -a Véghetetlent, mert megigérte vala neki, hogy jó dolga lesz a -másvilágon, ha tisztességesen viseli magát e földi életén… - -Az ebéd után ismét kitelepítették a bácsit a virágos tornáczra és -pöfékelt valameddig, mikor nyughatatlanul fordult vissza: «Jár-e az óra, -Czicza?» - -A néni mindjárt megértette. - -– Négy mindjárt az óra, Márton! a kávét várja már, úgy-e, fiam? Jó forró -lesz, magam ügyelek reá, ne féljen. – S ismét ettek kávét, brassai -czvibakkal, mert ebben nincsen élesztő s igen könnyű az emésztése s tán -valami haszontalanságot: valami kis tojásos pereczet, vagy egy picziny -kaviárt, olajbogyót, vagy tán egy csepp sós halat, avagy száraz sonkát, -a mit a néni páczolt corianderrel, salétrommal és egy parányi -fokhagymával. - -Senkivel se volt koczódásuk. A bácsi nem adott pénzt kölcsön, nem kért -senkitől, így barátságban élt az egész világgal… Öregségére faneműt vett -a szovátai székelyektől (kerékfalat, lajtorját, lapoczkát, mi -egyet-mást), hogy éppen valami dolga legyen, de erről a kis üzletéről -nem vezetett főkönyvet: «Veszem egy sustákért, eladom két sustákért s -punktum. Kár nincs benne». Ez volt az egész üzleti politikája. - -Szép egyformaságban éltek így, hacsak valami forradalmi harczos -kollégája nem vetődött a portájára. Akkor megelevenedett a bácsi. A -harczos pajtásainak odaadta akár a lelkét. A kikkel jártak Gálfalva -mellett (ott, igaz, futottak), de a piski hídnál, Segesvártt, a vizaknai -lankásokon. A fia ott veszett el valahol. A haza vette el. Az Isten neve -legyen dicsőséges… - -– Adja ide, Czicza – mondta, ha valami régi kollégája vetődött be – azt -a karabint, nem azt a kovást, de az aczéllal kivert duplát – és -czélozgatott a bácsi, bárha a fegyvernek nem volt magja és behunyta a -félszemét s a száját félrehúzta és kifeszített karja úgy reszketett, -mint egy gyenge faág, a mit a szél rebegtet. Czicza ijedten nézett reá. - -– Felizgatja magát, Márton; nem jó komédiázni a pisztolylyal, még -elsülhet; az Isten őrizzen tőle. - -– Csak hadd szóljon, mint a mennydörgős ménkő… – felelte és igen -zordonul nézett a nénire. - -– Nem, nem szenvedhetem, nem szeretem a kezében látni, még valami bajt -szerezhet magának. - -– Gyáva asszony, – boszantotta a nénit. – Csak jönne, jönne, jönne a -német ismét, hogy még egyszer lássam őket szemtől-szemben. Mert -elmegyek, úgy tudja meg, Czicza! - -– De Márton, ki is veresedett egészen. Ha szeret, tegye le a kezéből. A -nyakán is megdagadt az ere. Ne kiabáljon, az Isten szent nevére… - -A bácsi akkor sunyorgott alattomosan és meg volt elégedve magával, hogy -ráriaszthatott Cziczára… - -A magyar nadrágját soha se vetette le a bácsi _azóta_; aranyrojtos -nyakravalót s zsinóros, gombos kitliket viselt, bárha nem illett nagy, -csúf potrohán. - -Igy éldegélve a bácsi (mindennap egy nap telvén el) egy éjszakán átszólt -a szomszéd kis ágyban forgolódó Cziczához: - -– Nem alszik, Czicza? - -– Nem, Márton. Valami megfeküdte a gyomrát?… - -– Nem, Czicza. - -Aztán elhallgattak s később ismét újra kezdte Czicza: - -– Tán a lelkét nyomja valami? - -– Az, Czicza. A Mari fiáról álmodtam. - -Azután mindjárt utána tette: - -– De ne beszéljen róla, Czicza. Nem akarom, hogy beszéljen róla. Nem, -egy szót se szóljon róla… - -Ez a Mari egy tekergő némettel szökött el a forradalom után a Márton -bácsi házából. Valami peczkes őrmester csalta el. Soha se akart tudni -felőle a bácsi. Megszökött vele… Mikor a fia megszületett, Mari is -meghalt. Jó. Megszökött vele. Jó. Senki se emlegesse őt. Jó. Elveszett… -Jó… jó… - -– Vajjon mi lett a fiucskából? - -– _Én_ tudom, hol van… - -– Maga tud róla, Czicza? Az én hátam megett trafikál vele, Czicza? Van-e -lelke? - -– Az unokánk ő mégis, Márton. Egyetlen unokánk, Márton! Bár a mindenható -Isten venné le azt a kérget, a mi a maga szivén van. A szegény fiú -mesterlegény Pesten, Márton! míg mi itt jó módban élünk. - -Aztán nem beszéltek többet, de egy napon vörös nyakravalós, -kifoszladozott aljú szűk nadrágban s feszes, kis begombolt szürke -kabátban felment egy legény a tornáczra, Márton bácsi elejébe. - -– Ön azon Márton úr, – kérdezte az idegen ficzkó – a ki a mamám apja? - -Ühm. Ez az «ön» mintha megütötte volna a bácsit. Kellemetlen ábrázatú -ficzkó volt, valami gyér, vöröses szálakkal vékony ajaka felett. A Mari -fia volt vajjon? ki «mamá»-nak nevezi őt? A bácsi oldalvást nézett a -ficzkóra s nagy füstfelhőt fújt felé a pipájából. - -– Én vagyok: Dagobert – folytatta a nyurga, nyavalyás legényke – s a -tisztelt neje hívott önökhöz. Az írásaimat van szerencsém bemutatni… - -S oda adta a Czicza néni nagybetűs, reszkető kézzel írott levelét. - -– S mi czélból jött hozzánk, barátom? - -– Ez sajátságos! A felvilágosítással önök tartoznak s meglepő valóban, -hogy ön kérdi tőlem: miért jöttem? Remélem a meghivó az ön hirével -történt? - -Ez mind azon a helyen folyt, a hol a délelőtti pipálást szokta végezni -Márton bácsi. Az arczátlan legyek ingerkedtek a bácsival. Márton így -szólt: - -– Tessék helyet foglalni. - -A néni szaporán a konyhából tipegett a vendég elé. Kedvesen megölelgette -a jövevényt, eltolta magától, visszahúzta, hogy jól, jól megnézze. Az -unokája volt, oh, be szivesen megcsókolgatta volna mindenfelől. Azonban -a ficzkó mereven megszegte a derekát az egész komédia alatt. - -Az utczán elmenők a nyilt kapun át barátságosan köszöntötték Márton -bácsit. A bácsi morgott valamit s mély tekintettel vizsgálta az -unokáját. - -– Valami mestersége van az öcsémnek? – kérdezte a bácsi. - -– Mindenesetre. A Schultz és Weber czég alkalmazottja vagyok, a -fölszerelő-osztálynál. Az írásokkal szivesen szolgálhatok. - -– Ú-úgy, szerel uraságod? - -A néni leült a grádicsra és szeretetteljesen hordozta szelid kék szemeit -az uráról az unokájára. De egy szót se szólt, mert remegett. Ő ezt -egészen másképen képzelte. - -– De tán nem is reggeliztél, édes fiam? – És elfutott a kávéért. - -Dagobert úr keresztbe tette lábait az asztal mellett s így szólt: - -– Kávé? Ez a puha burzsoá csemegéje. Mi, ha szabad mondanom, -tartalmasabb eledelekkel erősítjük az izmainkat. - -– S mivel erősítik az izmaikat uraságtok? - -– Hússal, szolgálatára. - -A néni aggódó igyekezettel mindjárt közbe vágott: - -– Igaz, édes fiam, igaz. Hol is van az eszem? Húst, persze. Ebben a -perczben. - -Oh, édes jó Isten, akár a testéből odaadott volna egy darab húst, csak -hogy összebékéljenek. - -– «Mi» azt mondta uraságod «mi». Kik azok? - -– Mi? A szoczialisták, a jog előharczosai, kérem alásan. - -És a hidegsültet nyelve, mohón koczogtatva állkapcsát, barátságosabban, -oktatólag elegyedett szóba Márton bácsival. - -– A szoczialisták: a kik harczolnak a franczia forradalom nagy -vivmányaiért: a szabadságért… egyenlőségért… testvériségért… - -A pofája kifeszülve a nagy falatoktól akadozva folytatta: - -– Egy mindegyikért; mind egyért… A szoczialisták… - -A nap enyhén sütött. A bácsi kétfelé terpesztette a lábait, hogy jó -biztosan üljön. Azt hiszem, attól tartott, hogy leesik. - -– S _ezt_ mívelik uraságtok? - -– Ne úgy mondja, szivem, hogy «uraságod». Hiszen ez az unokája. - -– De azért mégis csak uraság, Czicza! Mi egyformán uraságok vagyunk. - -Dagobert savanyúan mosolygott. Ugy látszott, jól érezte magát és a -széken hintáztatta magát. - -– _Ezt_ míveljük. Az én föladatom az, hogy fölvilágosítsam a vidéki -népet, a párt megbízásából. Bizalmas körben hajlandó vagyok írásaimat -megmutatni… - -A reggelit néhány pohár itallal öntötte le. Oly kihivó volt, hogy a -bácsinak kedve kezdett telni benne. - -– És már rendben vannak uraságtok mindennel? - -– Mivel? - -– Az állammal például? - -– Mi az? A népakarat az állam. Mi alkotjuk, a törvény az, a mit mi -szabunk. - -– Valóság… De ha ütni talál az állam? - -– Visszaütjük. Kik hozzák a törvényt? A hízott emberek. Nekünk is van -jogunk, hogy meghízzunk, hogy mind egyformák legyünk. - -– Vagy mind soványak egyformán. Valóságos igaz. Segítse reá az Isten. - -– Az Isten? Azt tartsák meg maguknak. Van elég erőnk nála nélkül is. - -– S nem Ő adja azt is? - -A bácsi hangja bizonytalanabb lett. A ficzkó gúnyosan mosolygott. - -– Eh! mi meghagyjuk aztat önöknek. Mi a valósággal foglalkozunk. Az a -henye embereknek való… - -– Az Isten? fiam… fiam… - -A bácsi rebegett. Nem! semmi csoda se történt. A föld se nyilt meg, hogy -elnyelje e semmiházit. A hangja megtagadta a szolgálatot, csak Czicza -nénire függesztette táskás, vörösszélű szemeit. A ficzkó nekibátorodott -a biztatástól: - -– Az ócska fölfogást tartsák meg az urak. A miénk a jövő. Testvériség az -egész világon. Egy nép, egy nemzet, egy világ… - -A néni oktalanul rebegte: - -– Egy nemzet? Te magyar vagy, úgy-e? - -– Én? Én szoczialista vagyok. Ott a hazám, a hol jól megy dolgom. A -többi ostobaság és sifli… - -Márton bácsi lassan, segítség nélkül fölemelkedett. Valósággal -félelmesen meredt a ficzkóra. Mily nagy lett! A pipát kiejtette a -kezéből s kivörösödött az orczája. A néni önkénytelenül melléje simult s -a kezét a vén ember homlokára szorította. Az erek lüktettek mind. Az -ajaka szederjes lett. - -– A haza… a haza… – rebegte Márton bácsi. A mellét kifeszítette s a -fejét fölvetette. Valósággal félelmes és daliás lett egy perczig. - -Egy perczig csak. Aztán összeesett s a néni segített, míg a székbe -beültethette. A bácsi hangtalanul rebegte: - -– A haza… A haza is… - -Aztán mintha nem is tudna semmit az unokájáról, bizalmasan Cziczához -fordult: - -– Látja a bűnöm büntetését? látja-e, Czicza? - -És kifeszített karral a nyitott ajtóra mutatott s oly mélyen és erővel -tekintett a ficzkóra, hogy lehetetlen volt félreérteni őt. - -S kisérte, kisérte a szemével, a míg Dagobert vissza-visszafordulva, -lustán kisompolygott a kapun… - -S mikor kihaladt, a bácsi szemeiből két kövér csepp buggyant ki. A néni -eltakarta az arczát. - -De egy szót se szólt többet felőle. - -A bácsi eltolta később a pipáját is, a mit Czicza alázatosan átnyújtott -Márton bácsinak. - -– Nem beteg maga, Márton? – kérdezte. - - - - -A gyehenna. - -Már elment szegény Kis Farkas. - -A világ észre se veszi, hogy a föld az ő híjával forog a tengelye körül. -És itt a körülötte valók, mi is, egy igen könnyűt sóhajtunk utána s -megyünk tovább, mintha mi se történt volna. Mert egy oly ártatlan ember, -ki másnak az útjába sohase állott – akár van, akár nincsen. - -Elment… minthogy egyszer vén fejével valami oly nagy dologba elegyedett, -a mihez igen gyengének született. - -Ő a német nyelv rejtelmeit magyarázgatta az iskolában; szeliden, -magánosan élt; szerette a gyermekeket, a virágokat és gyümölcsfákat; -sovány, gyérszakállú, gyengehangú ember volt s úgy látszott, hogy soha -szenvedély nem fogja felborzolni érzéseinek a tükrét… Soha nem bántott -senkit s a gyermekek is a haszontalankodásaikat némi pártfogói -jóindulattal mívelték vele szemben, minthogy rá haragudni nem lehetett. -Az utczán a tanitványai virágszállal ajándékozták meg hunczutságból s a -nevenapján az egész csorda reá szállt verssel, énekkel, hogy -kifacsarjanak tőle egy szónoklatot (a mit Farkas évről-évre el szokott -mondani, a miben «Ádám apánk s Éva anyánk» előfordult) s egy kosár -almát. Az almát megették s a magvát visszavitték, minthogy tudvavaló -volt, hogy Farkas gyümölcsész ember, ki a jövő nemzedék -almaszükségletének ügyét viseli a szivén! – s áldásos voltát szóban s -kis nyomtatványokban hirdeti. Ezért minden időben marokszámmal hordták -hozzá a gyermekek az almamagokat, hogy vesse el és valamit ha csinált is -e teménytelen maggal Farkas, ha nem – bizonyos az, hogy kertész híre -terjedt, a gazdák respektussal emlegették nevét s a gazdasági -gyüléseikből ki nem felejtették. Nem, sőt az idevaló ujság nem is -emlegette másként, mint «jeles természettudósunk»-at… a mi jól esett Kis -Farkasnak, s efféle ártatlan örömök között éldegélve, úgy látszott, hogy -Farkas minden nagyobb háborgást kikerülve, békés egyedülségben, nagyobb -rázkódás, kegyetlenebb keserüség nélkül fog besimulni az örök -feledékenységbe – mikor a Kis Farkas által imádott német mitológiából -való Nornák észrevették szelid hívüket – s visszaterelték a mi kis, -csendes városunkba Pintyi Ottiliát. - -Pintyi Ottiliát… és jöttére Kis Farkas kilépett a világ küzdterére, míg -csak le nem tört… - -Mily impozáns hölgy volt ez az Otti! Innen a szurdékból, a Kis Farkas -tőszomszédságából vitte el feleségül egy gazdag brassai oláh pénzváltó, -szép, nyílóbimbó korában (hányszor simogatta Farkas e kékes-fekete erős -hajat s hányszor e rózsaszínnel belehelt üde gyermekarczot) s teljes -virágában került vissza, a gazdag oláh megtérvén apáihoz, egy halom -pénzt hagyva az özvegyére. - -Visszatérvén pedig Otti, észre lehetett venni, hogy Kis Farkas -professzor úr nyakkendőt, keztyűt kezdett viselni s egy kis pálczát nem -átalt lógatni a kezében… Észre lehetett venni, hogy a szerény Farkas -egyenesebb, rátartibb kezdett lenni s érintkezéseiben, köszöntéseiben -nyájasabb, leereszkedőbb lett. Észre lehetett venni, hogy Farkas nem -csupán a mindenki által tudott időben az utczán, de rendetlen -időszakokban is sétálgat, nevezetesen a piacztéren, közel azon házhoz, -hol Pintyi Otti lakik… Sőt látható lett, mint gombolja be ilyenkor a -kabátját és mily mély gondban elmerültnek látszólag lépdel, kire se -nézve, kit se köszöntve. És főképen csakhamar mindenki észrevette, hogy -Farkas magyar nadrágját bugyogóval cserélte fel s magyarkáját gombos -gérokkal. - -Világos volt, hogy valamit akar a professzor úr. «Czivilizálódik» – -mondták a gúnyolók. - -Ő, ki kerülte a haszontalan szóbeszédet, ekkoriban fecsegőnek árulta -magát a piacztéren; hozzácsatlakozott a sétálókhoz s hajlongott, -mosolygott, mint más jóízű legényember szokott. «Megpendült» – jegyezték -meg a jóakarói. Sőt dörzsölődni kezdett az úriemberekhez Farkas, azzal a -világos igyekezéssel, hogy őt mindenki észrevegye, – s egyszer a -nőegyesület nagygyülésén is megjelent (a hol azelőtt soha senki se -látta), az elnöknő háta mellé állva, hangosan éljenezve, tapsolva a -beszédre. - -Ekkor persze Otti is észrevette Farkast s ismerősként mosolyogva -köszöntötte a fejével s a gyűlés végén meg is szólította, így: - -– Emlékezik-e még rám, kedves Farkas úr? - -Mint szeretett volna Farkas valami igen szépet felelni! – azonban a -végzete az volt, hogy sohase jutott az eszébe a legjobb felelet a -leghelyesebb időben, hanem a mit felelnie kellett volna, az csak odahaza -ötlött az agyába s ezt hangosan a kopasz falaknak szavalta el. Ottinak -így felelt volna (meleg pátoszszal): - -– Hogy lehetne elfelejteni egy ilyen szépséges hölgyet, Otti! de hogy -mernék én emlékezni magára édes! Csak visszasóhajtok a fiatal korom -után, melynek maga volt a napfénye, mikor együtt eregettük le az árkon a -papircsónakokat; mikor a berekben barabolyt ástunk a nyíló tavaszon; -mikor együtt énekeltük nagypénteken a passiót; mikor bujósdit játszva, a -Fésüs néni roszszagú szine sarkán csókolóztunk… oh Otti; szabad-e -emlékeznem reá? - -És így felborzolva magát, szégyenkezve elhallgatott s leeresztette a -karjait. Azonban egy kis séta után nekibuzdult ismét: - -– Sohase is felejtem el, Otti… sőt méltó szeretnék lenni arra, hogy -észrevegyen engemet. Nem hogy valamim… izé… legyen, hogy valamiképen -hozzám volna csatolva… izé… mert én arra méltó nem vagyok… de szeretném, -hogy észrevegyen s egyszer így szóljon: ezen Kis Farkas egy férfiú… egy -izé… én ezen Farkasra nagyon büszke vagyok – és a többi és a többi… - -Igyen szólott volna, ha tehette volna, de bárha csak a falaknak szólott, -úgy tetszett neki, mintha kis beszédét személyesen elszavalta volna -Ottinak s ekkor egy ideig nem mert arrafelé járni, a hol a szépséges -hölgy lakott, nehogy a szeme elé kerüljön. Kerülte… de az eszét -elfoglalta teljesen az a gondolat, hogy valami oly nevezetes dolgot -kellene kitalálnia, a mit Otti észrevegyen. Valami jeles, az országot, a -világot betöltő dolgot; – egy híres dolgot, a miért a Farkas neve -szárnyra keljen s melyről egyszer, ha értesülne Otti, így szóljon: -Farkas, Farkas… te mégis nagy vagy, nevezetes vagy… én szeretlek, -Farkas! - -Ily híres dolgot azonban nehéz találni. Az emberek már mindent -föltaláltak. Az egész élet a jelentéktelen, unalmas esetkék lánczolata. - -Néha megizzadt Farkas a törekvésében. Mit találjon fel? - -Egy gondolatot, Istenem! Egy nagy, jó gondolatot! a miben feltünni, -kiemelkedni lehet, mint a hogy a nap fölkel az égbolton… - -Az étvágya elveszett a küzködésben s álmatlan éjszakái meghosszabbodtak. -Az almamagvak garmadába gyűltek a tányérokon s a német diktándókat por -lepte a polczon. Keserű, türelmetlen lett, kötődő az iskolában s -kiveresedve vitatkozott semmiségekért a kollegáival. Egy gondolat!… - -Az Otti sötét ablakait nézve, éjjel, rótta a piaczteret. -Kiállhatatlannak találta a foglalkozását s kicsinyeseknek azokat, a -mikben eddig örömét lelte. Képes lett volna valami nagy gazemberséget -elkövetni, csakhogy feltűnjön, ha hozzá tudott volna kezdeni – a mit -észrevegyen Otti. Ah! Otti a ki oly messze, távol vagy és oly szép vagy! - -A gyermekek kikerülték az indulatos embert az utczán s az ismerősei -elhuzódtak tőle: «Valami különös változás van Farkason, – mondták, – mi -leli?» - -A nőegyleti gyűlésen így szólt Otti: «Emlékezik-e még reám?» Mintha -bátoritotta volna valamire Farkast… - -Az életének a nyugalma fel volt dulva. Félhangon forró szavakat súgott a -falaknak és megölelgette a karosszékeket. Néha merészeket álmodozott -ébren. Néha vasszegekkel kivert bundában maga dulakodott az erdő -fenevadjaival, véres tetemeiket lerázva a bundájáról, mint a legyeket… -máskor tűzi szerszámokkal maga nekimegy az ellenségnek és hadseregeket -perzsel le egy lehelletével… Az emberek ezt látván, álmélkodnak, -mondván: «Oh! ez a Farkas mégis rettenetes ember… egy rettenetes izé…» - -Egy őszi napon nem ment el Farkas az iskolába. - -A direktor (egy jókedvű kövér pap) a szurdékba maga ment el alkonyatkor, -hogy meglátogassa Farkast, ki a hámból máskor sohasem szokott kirúgni. A -régi ház (még a Farkas apjáé volt) csendes volt s a pitvarban a kemencze -padkáján, gondban gunnyasztva találta Farkast. Az ajtónyilás zajára -Farkas felugrott s egy izromban a direktor nyakába szökött: - -– Megvan! – így kiáltott fel. - -– Megvan? Ki? - -– Megtaláltam… Egy sugallat, egy, mondhatnám egy kinyilatkoztatás, egy… -izé… Megtaláltam. - -– El volt veszve valami? - -A szegény Farkasnak az arcza égett s a szeme fénylett, mint a madárra -leső macskáé. A direktor kedvtelve nézett reá: «részeg lévén ezen -magyar». Farkas a kezét a kövér ember vállára tette s pártfogóan, -fenhéjázólag ismételte: - -– Meg-ta-lál-tam… Hallani fognak rólam. A város, az ország, a világ… egy -izé… egy forradalom. Az iskola meg lesz elégedve velem. Én, (hangosan -ismételte), én meg-ta-lál-tam. - -A kövér pap némi kényelmetlenséggel feszelgett. Egy így nekibuzdult -emberről nem lehet tudni: mit tesz a következő pillanatban? – Farkas -megszorította a pap kövér kezét. - -– Egy háború… egy irtóháború… egy izé… a rettenetes ellenség ellen. Az -irtózatos kártevő ellen, a fegyver a kezemben van… a fegyver. Ő megtámad -minket; nem az országot, de az egész világot… még a hol nyájasabban is -mosolyog az isteni nap. Én ellene megyek… mi ellenébe megyünk, mi -legyőzzük; mi megsemmisítjük. Én megyek elől, országok kelnek a -nyomomba… - -– Jó, barátom uram! Jó, menjünk, de nem ebben a pillanatban. Addig -leülhetnénk s egy pohár vizet megihatna barátom uram! - -– Ő megtámad minket s a világ tehetetlenül áll. Nézi, mint tarolja le az -emberek verejtékének árát. A közvagyon rablója, alattomosan, a föld -mélyén turkálva jön és halál, pusztulás jelöli az útját! Hadd jőjjön!… -Itt vagyunk mi, magyarok! Itt van Kis Farkas. Egy jó fiú… egy ártatlan… -izé… egy porfi… De e férfiú ellene megy a tudomány fegyverével. Az Úr őt -választotta ki eszközéül. Véghetetlen az ő bölcsesége és ereje… - -Valami lázas felmagasztaltsággal emelte fel a karjait. A pap megzavarva -nézett rá: Részeg-e, bolond-e? oh, Uram! – Farkas egyszerre leeresztett -hangon folytatta: - -– Most hagyjon el, barátom… nem vagyok képes elbeszélni, a mi elmémet -foglalkoztatja. Most hagyjon el, legyen nyugodt. Én virrasztok a közjó -felett. Értse meg: a fegyvert én fogom… a fegyvert Kis Farkas a kezében -tartja… Néha elmaradok az iskolából, mert a közjó hív. De azért -hálátlanul nem hagyom el az iskolát, melyen egykor Anteus-képen -megvetettem a lábaimat… Ne féljen. Visszatérek még. Én írni fogok. Elég… - -És barátságosan kituszkolta az alkalmatlan férfiút s ekkor mind a két -karját merően az égre szegezve, felkiáltott: - -– Látsz-e engemet, Otti… Otti… s boldog mosolyra húzódott vértelen -keskeny ajka. - -* - -«Megbolondult», azt mondták Farkasról, mikor kibujt odujából. Oly -határozott és kurtán felelő lett, hogy alig merték megszólítani. - -A járása keményebb lett s mintha megnőtt volna. Az iskolát csak ritkán -kereste fel s az óra alatt az ablakból a messze hegyeket vizsgálgatta. A -gyerekek tartózkodással ügyelték s egy tiszteletlen ficzkót megvert a -botjával. A feleletei kurták, tömörek lettek s a kérdezősködőkön -végignézve, elfordult. - -Magával az igazgatóval is rövidesen bánt s arra a kérdésére, hogy -«említett dolgozatát mikor fogják élvezhetni?» azt felelte: «A -magamegtartóztatás ékíti a komoly férfiakat». A méltatlankodóknak a pap -azt felelte: «Ne bántsuk! Ki tudja, mi lakik benne?» - -Egyszer a pedellussal egy őszirózsa-csokrot küldött Farkas a szépséges -Ottinak. - -A félváros tudott róla. - -Mindenki foglalkozott vele. - -Mióta titok vette körül Kis Farkast, nagy arányokban nőtt meg az emberek -szemében. Mindenki tudta, hogy a földmívelésügyi miniszternek nagy -paksamétát küldött. - -– Miért éppen oda? - -– Mert «természettudós», mondták s persze a mit kitalált, oda küldi. - -A postamester reggelenkint a piacztéren sétálva a város elejével, első -dolga az volt, hogy rejtelmesen, tagadólag intett. Mindenki megértette. -Még semmi se érkezett a minisztertől. Valami roppant nagy dologra volt -elkészülve mindenki. - -Mi lehet az? - -A boltosok kiállottak a bizonyos időben, mikor Farkas haza szokott menni -az iskolából s egy oldallökéssel figyelmeztették az idegent: «Ez ő.» - -A postán mi se érkezett s ekkor a gazdasági egyesület évzáró -közgyűlésére egyszerre rövid levélben jelentette be Farkas, hogy -«nevezetes ügyben előterjesztést lesz teendő». «Előterjesztés», oly -megrázó nagynak tetszett e szó. – Farkas előterjeszt… Mégis a -természettudós a gazdákhoz szól először… Ime, a férfi! mindenki gőgös -volt reá… - -A városháza nagytermét megostromolták. A tél betakarta fehér bundájával -a várost, mégis a terem ajtait nyitva kellett hagyni, hogy a -kinnrekedtek is hallhassanak valamit az előterjesztésből. A karzatot -hölgyek töltötték meg s a tanulóifjúságot durván kiutasította egy hajdú. - -Kis Farkas izgatottan, sápadtan ült a padsor közepén. - -A döntő percz közeledése felizgatta. Az ajaka reszketett s az -orrczimpája lihegett az izgalomtól. Mikor rákerült a sor, alig érthették -a szavát. - -– … Az alattomos gyilkos ellenében, – így szólt – mely nemzeti -vagyonunkat pusztítja, harczot hirdetek e helyről. Harczot, uraim!… -harczot… - -A néhány szóra elfult. A karzaton valaki kiabált: «ne szoríts»; némelyek -kaczagtak, mások pisszegtek. - -– Valósággal – szólt fontoskodva a direktor – a harczról már beszélt -nekem a kollega úr… - -– «Halljuk! halljuk!» recsegte egy borízű hang. - -– … A rettenetes vész ellenében illetékes helyen már kopogtattam… De míg -az ádáz ellenség folytatja gyilkos munkáját éjjel és nappal: szómra -illetékes helyről választ eddig még nem vettem s ezért… - -– Az átkos kormány… kiáltotta egy keserű hang. «Halljuk!» recsegte a -borízű, mire halk nevetés kelt… - -– Nem hát a tárgy fontosságához képest, csak néhány szóval akarom inkább -tájékozni a közönséget s az érdeklődést ébreszteni: -teljterjedelmességében előterjesztésemet már úgy is benyujtván az -illetékes helyre. A vész, uraim! naponkint szőlleinkben terjed. - -– Hol a fenében terjed, mondja, polgártárs? – kérdezte a bús hang. - -– Szőlleinkben, uraim… - -– Van ott valaki? - -Farkas erősebben kiáltotta: - -– A _filloxera_ dúl szőlleinkben… - -– _Ez_ dúl? – kérdezte a direktor… - -– A filloxera? – kérdezte csodálkozva, a publikumban csalódottan -mindenfelől. – «A filloxera?» A szót egyik a másiknak adta. Mindenki -összenéz csodálkozva… _Csak_ a filloxera? A szót tovább adták, míg kiér -a folyosóra. Künn is hallatszott: «csak a filloxera? Csak a filloxera?» - -A beszélgetés általános lesz. - -Csalódottan kérdezik: Csakugyan? - -Egy erős hang kérdi: «Csak ezt találta ki, tisztelt úr?» «Ez ellen -menjünk?» kiáltja öklét rázva egy mészáros. - -Az elnök csengetni kezd. - -Az igazgató malmot csinál a gyomrán a két hüvelykjéből és csodálkozva -néz Farkasra. - -Farkas kigyúlva néz szét és haragosan kiált: - -– Rossz hazafi, a ki kicsinyli vagyoni erőnk ellenét. A kinek nincsen -vagyona… - -– Az szegény… – szakítja félbe a bús hang. – Farkas haraggal rákiált: - -– Ez nem komédia… Menjen ki innen, a kinek nincsen helyén a szive. - -Egyszerre tíz torok zúg fel. «Menjen maga ki!» «Szamár». «Nézze meg a -kolontost»… «Mi menjünk ki?» Erős pisszegés süvít át a termen. - -Farkas pogány tekintettel nézett át a termen és daczosan leült. Arra -egyszerre csend lett. - -Az igazgató jóízűen hozzászólt: «Mondja már végig, barátom, ha -belékezdett. A kinek nem tetszik, ne hallgassa.» - -Farkas gyorsan peregtette, kedvetlenül: - -– Milliók vesznek el a földben. Erőnk elvész s előterjesztésem bőven -tárgyalja: mi a kárunk? mi a védekezés módja? mondhatnám, mi a fegyver a -támadás ellen? - -– Halljuk, halljuk! – riadt a zúgásba a borizű hang. - -– Ellenében megyek, uraim: a tűzzel… Mi a tűz? - -– Halljuk, halljuk, mi a tűz? – kiáltják mindenfelől jókedvűen. - -– Röviden végzem… A tűz… Mondhatnám… A védekezés, szerény véleményem -szerint, a következő: A szőlő alján ássunk egy nagy, nagy gödröt… egy -igen nagy gödröt. Az innen kiemelendő földet hordjuk fel a tábla -szélére. A gödörben most csináljunk egy nagy, nagy tüzet. Most jönnek a -munkások többnyire lenge öltözetben, mely elégetendő lesz. A gödör után -következő pászmából óvatosan ássuk ki a beteg tőkéket és dobjuk be a -tűzbe… Innen fennebb megyünk… Itt egy gödör képződött már azalatt. Ez új -gödörben új tüzet élesztünk. A most következő pászmából óvatosan -kiszedjük a beteg tőkéket s az eleven lobogó tűzbe beledobjuk. Most egy -új gödör képződött s ebben… - -Egyszerre mindenfelől kiabáltak a teremben, mintha a kórus szólana: - -«Ebbe új tüzet élesztünk… és a felette való pászmából… óvatosan… kiássuk -a beteg tőkéket… a lobogó tűzbe beledobjuk… a beteg tőkéket…» Egy -harsány hang belekiált a zajba: - -– Hisz ez a «Gyehenna». «A gyehenna» – hangzott fel egyszerre -mindenfelől. - -A gyehenna. - -Az emberek kétrétbe hajolva a kaczagástól, tagolják a «gye-hen-na» szót -és egymásra dőlnek. - -Az elnök fájdalmas tekintete irgalmat kér és az alelnökre hull. Valaki -röhögve kérdezte: «Hát a lenge munkásokat a végén hova dobjuk?» - -A kórus kiáltotta: A gyehennába… S elfáradva, újból kezdik a kaczagást. - -A gyűlés feloszlott. - -* - -Minden bizonynyal Pintyi Ottiliának is a karzaton kellett lennie. Nem -látta Farkas, de érezte. A hőség ellepte e gondolatra és összeborzongott -mindjárt. A teremből kivonulók zajongásából ki-kihallszott: a gyehenna… -szó. - -Farkas körültekintett. Csak egy gomolygó ködöt látott. Egyszerre igen -kicsinyes dolognak talált mindent: a filloxerát és a tüzet. Egyszerre -elveszítette a bizalmát és egyszerre mintha mély sötétből világosságra -nyitna, elvakultan nézett körül, kábulva. Egy-egy élesebb kaczagás -emléke belenyilalt az agyába. «A gyehenna». - -A terem kiürült. Az elnök is kivonult, a tanártársai is s egy szóval se -közeledett Farkashoz egyik is. A szolgák az ajtó sarka mellett -várakoztak: - -– Itt méltóztatik maradni? – kérdezték. - -Az elhagyatottság érzése hatotta át, mintha egy hangtalan rengeteg -közepén magára maradt volna Farkas… Oh nem!… Mintha egy nagy magasságból -mélységes gödörbe hullott volna le. Fájt is minden tagja, kivált a feje… -A szemét megdörzsölte, hogy lásson. - -Egyszerre idegennek látott magán mindent: a kezét, a lábát. S magát a -termet, mintha sohase látta volna. - -Vajjon nem álom-e mindez? Nem bírt egyenesen menni. A durva hajdú, ki a -deákokat kidobta, Farkas mellé állott: - -– Fel se vegye, téns úr, a lelketleneket! Ügyeljen a lábára, téns úr, -mert itt grádics van… - -Ez a vígasztaló szó kissé felébresztette. – «Köszönöm» – dadogta s -megemberelte magát. - -Az utczát azonban ismét idegennek találta s violaszínben látta a -szemközti házsort. - -Hova menjen? Nagyon erőtlennek érezte magát. A plébánia előtt a -feszületbe beleütődött. Megállott, levette a kalapját s a kocsiútra -tért, minthogy úgy tetszett neki: hogy a gyalogjárón tán emberek járnak? -Még azt találja mondani valaki, hogy: «gyehenna». - -Alkonyodott, a hó szállongott, a hideg pihék a Farkas gyér hajjal fedett -búbját ellepték. Ez kijózanította. - -Erre a szégyenérzés töltötte el. Nevetségesen csekélynek ítélte az egész -ellenséget; a filloxerát s a tüzes gödröt. - -A hosszú utcza szegletén valaki pipára gyujtott. A gyujtó lángja láttára -azt hitte, hogy őt gúnyolja valaki s egy kis közbe fordult be, hogy -kikerülje. A kapualjában a szolgálók vihogtak… Mintha megütötte volna -Farkast a kaczagás. Nem neki szól-e vajjon? - -A szurdék elején egy kövér varga levette a kalapját a professzor úr -előtt alássan: - -– Megtörtént, téns úr? – kérdezte bizalmasan. - -Farkas igent intett. - -– Jól történt, téns úr? A Maros-árkon voltunk a bőrökkel s nem mehettem -el a gyűlésre. Mit talált fel a téns úr? Nagy tisztesség az utczánkra, -téns úr… - -Farkas sietve haladt hazafelé. A szurdék vége felé egy csomó gyerek -havazódott. Visító torok kiáltotta «gyehenna», erre karban ismételték: -Gyehenna, gyehenna… - -Farkas ijedten tekintett szét s gyorsan berántotta a kaput és bezárta. -Magára volt… - -Az udvaron leült a küszöbre csüggedten és a fejét mélyen lehajtotta. Tán -nem vették észre, a míg haza jött… - -Istenem! egy egész világ omlott össze benne. Most eltagadja, hogy itthon -van, jó; de holnap az iskolába kell mennie. A holnapra rettegve gondolt. -Holnap végig kell mennie az utczán. Az emberek szembekaczagják. Megöli. -Kit? Mindenkit? A gyermekeket is az iskolában… - -És a piaczi emeletes ház előtt is elmegy Farkas holnap, a hova -őszirózsa-csokrot vitt a pedellus? Valaki behúzódik az ablakból, ha -Farkas arra téved és a selyem karosszékbe leroskadva, nevet, nevet… És -Farkas belemarkolt a mellényébe görcsösen… - -A hópihék belepték a Farkas czipőjét. Bután nézte s kijebb nyujtotta a -lábait. A sötétség csendesen ránehezedett az udvarra. A színek fekete -üregéből mintha ismerős alakok néznének Farkasra. Édes apja pipával a -szájában a gerenda végén ül… odább arra az ajtófélre kötöttek hintát. -Ottit felhajtotta Farkas magasra a hintán s a kis leány kaczagva -kiáltotta: «még magasabbra, még… mily messze látok». A szkumpiás zsákok -ott állottak s azon tanulták a leczkét… ott volt egy meszes gödör, a -melyben elbujtak. A «gödör» szó eszébe jutván, Farkas egyébre fordította -gondolatát. Hátul a kert, a hova az almamagvakat vetette el sorba… Az -első könyet ez a gondolat facsarta ki a szeméből… - -Utálatos keserűséggel telt meg a szája. A havazodó gyerekek visongtak az -utczán. Mintha «gyehennát» kiáltottak volna. Farkas fölkelt a küszöbről. -Magára volt. Mégis megnézte a kaput, jól be van-e zárva? - -Az apja? Miért jutott az eszébe? Mennyit kinlódott a sok rossz adóssal, -csaló baráttal… Milyen boldog az örökös pihenésben s elfelejtésben… -Odább ment, botorkázva a sötétben. - -Az jutott az eszébe, hogy ő alszik most. Megcsípte a karját… kábult -volt. A fáskamara ajtajába beleütődött. Felkiáltott, mert úgy érezte, -mintha meglökte volna valaki. Odább lépett s a kút kávájához tántorgott. -A gerenda vége nagyon megütötte a térdét. Hozzákapott s a kút peremére -leült. Valami lágy, penészes levegő csapta meg az arczát a mélységből. - -Ez a langyos lég jól esett az arczának. Ezért a víz felé fordult. - -A holnap… Istenem! Eszébe jutott a holnap… Egészen kábult volt. - -Átölelte a kút pereme gerendáját s mindjobban szorította, mintha valami -édes derékhoz vonta volna magát. - -A mélységből mintha halk morgás hallatszana; mintha domborolna egy -boldog megelégedésben élő czicza… mintha álmatagon sóhajtana valaki -alulról… - -Farkas mind jobban hajtotta le a fejét s tátott szájjal itta az enyhe -levegőt. A hó belepte a nyakát s Farkas összerázkódott. - -Arra gyors elhatározással eleresztette a kút káváját s eszméletlenül -terült el a havas földön… - - - - -A kis Gáspárovics. - -A kis Gáspárovics a tanuló fiúcskákkal barátkozott. Az volt a -főfoglalkozása. - -A nénje masamód-boltot tartott s a Gáspárovics kötelessége az lett -volna, hogy a kalapos-skatulyákat hazaszállítsa a vásárlókhoz. Ám -Gáspárovics e kötelességét lanyhán teljesítette, mert ritkán volt a -boltban található. Ő inkább a kollégium környékén tekergett s -barátkozott a fiúcskákkal. - -Barátkozott a kicsi fiucskákkal, minthogy a nagyobbak fenhéjázók s -derogált nekik a Gáspárovics barátsága. Gáspárovics ugyanis -jelentéktelen, parányi púpos férfiú volt, bárha a szive nagy és -mélyérzésű vala. A fiúcskák még álmélkodni s lelkesedni tudtak; ezért -Gáspárovics (hogy hathasson reájuk) gyönyörű skatulyákat csinált nekik, -oly kis, szép aranyos papirral bevont skatulyákat, hogy azokkal akármit -lehetett kezdeni. Nekik felajánlva az ily csinos holmikat, a barátságát -ráadásul odaadta. Néha kis csiga-házakat csirizelt a tetejére, vagy -lángban égő szivet (a melyeket a pogácsákról áztatott le) a jelesebb -fiúk részére, jelesebbnek tartva a jobb szavaló, szebb nevű (mint -Alfréd, Elemér stb.) fiúkat s az ily barátaiért akár a tűzbe is elment -volna. - -Az ily fiúkat megleste az utczán, átsegítette őket a vizesárkokon vagy a -könyvestáskájukat czipelte utánuk. «Barátom»-nak nevezte őket, -megvastagitva a hangját, fejét hátraszegve. A gyermekek mindezt kedvesen -fogadták, minthogy Gáspárovicsnak némi bajusza is volt s a skatulyái -igen szemrevalók valának. - -Ily ártatlan élvezetekben dúskálódva Gáspárovics, maga is nyugodt, -boldog ember vala. Ekkor a sors meglegyintette Gáspárovicsot, egy -asszonyt vetve az útjába. Nem az útjába, de sőt éppen az udvarukba, a -hol Szent György-napjára két kis szobát vettek bérbe a nénjétől; – -inkább persze az ura (egy durva rendőr), a kivel különben nagyon kevés -bajunk lesz. - -E rendőr egy szombat este megverte a feleségét. Ebből Gáspárovics mit se -látott, de hallotta Ágnest, (így hívták a rendőr feleségét), a mint -hangosan sírt. Ezért Gáspárovics arrafelé sündörgött és odaadta volna -összes skatulyáit, ha megkérdezhette volna a szép nagy asszonyt: «Mi a -baja, lelkem?» Ő sohase hallott ekkora megtermett fehérnépet sírni s a -szivét meghatotta a szepegése. Járván, Gáspárovics indulatosan -összeszorította az öklét. Azon éjjel Ágnesről álmodott s egy bikát -látott, mely vadállatot Gáspárovics gyűrt le. Meg is izzadt belé. - -A következő szombaton Gáspárovics (a rendőr ablaka alatt járván, Ágnesre -gondolt) ismét siránkozást hallott. A kis ember úgy fölindult, hogy -benyitott a rendőr ajtaján. - -– No, mi az? – rontott Gáspárovicsra a vad ember. - -– Semmi, semmi, instálom… rebegte Gáspárovics s szaporán becsapta az -ajtót. E visszavonulás szégyene okán még mérgesebb lett s nagy lépéssel -méregette az udvart sötétig, gyötrődve, míg csak a rendőr el nem ment a -posztjára. - -Ekkor kopogtatott az Ágnes ablakán. Annyi lelkes mondanivalója volt, -hogy mikor az asszony kinyitotta a táblát, egy okos szót se volt képes -kiejteni. Beszéd helyett az öklével befenyegetett Ágnesre és kegyetlen -tekintettel kisérte a mozdulatait. - -Az asszony (egy nagy, lágy, fehérbőrű, kékszemű szőke) a sötétben alig -látta Gáspárovicsot. - -– Mi kell? – kérdezte csodálkozva. - -– Mi? (a Gáspárovics torka össze volt szorulva). Mi? nem akarom hagyni -kegyedet. Ha valaki bántotta kegyedet, mondja meg nekem. Itt van egy -férfikar, a mely megvédelmezi s a mely megbosszulja. Mondja csak meg; -szólnia kell. - -Ágnes egészen nyugodt és derült volt. Az ura kabátját kefélgette. -Szelíden korholta: - -– Menjen haza, fiam, – mondta s bezárta az ablakot. - -«Fiam!» Nagyon megszúrta e szó Gáspárovicsot, mint a tövis; keserűen -nyelt, lehúzta a kalapját a szemére; legyintett s a fal mellett -hazahúzódott s féléjszakáig skatulyákat épített szótlanul. Másnap -fölkereste a barátait s bosszúsan nézett meg minden fehérnépet, a kit az -útjába hozott a sors. Serkedző néhány szál bajuszát simogatta, gyér -haját turkálta vékony ujjaival, oly rátartóan lépegetett, mint egy -szarka. «Fiam?» És nagyon vastag hangon beszélt a barátaival. - -A következő szombat estén (akkor kapta a fizetését a rendőr) ismét -nyöszörgő, panaszos hangok szűrődtek ki a rendőr szobájából. Gáspárovics -hallotta, azonban fölnézett a csillagos égre, fütyörészve, részvétlenül -s gangosan ellépegetett az ablak alatt. «Fiam?» Hát hadd szenvedjen, ha -sértegeti a barátait! Bement a kamarájába és belekönyökölt az öklébe s -szigorúan nézett maga elé. - -Mégis… mégis… Némelyek vacsorálnak; lefeküsznek puha ágyukba; kezüket az -orczájuk alá téve, mosolyogva alusznak. Mások sírnak; falatuk keserű; -álmuk zaklatott, föl-fölriadva: nem vágódik-e egy döng a hátukba? vagy -szőke hajukat nem rángatja-e egy paraszti marok? - -Gáspárovics nézegette a szobáját tünődve. A gyertyája leégett s egy-egy -köny serkedt ki a pillája alól. Ez az Ágnes egy «dolorosa Mater», mint a -diákok mondják, bárha gyermeke egy csöpp sincs neki. És miért tűr és -szenved? Mert nem férfiú. E szót fönhangon így mondta: «fér-fi-ú», hogy -hatásosabb legyen. Egy fér-fi-ú, a ki fölemeli az öklét arra, a ki öklét -reá meri emelni. De Ágnes? - -És ábrándozva gondolt az Ágnes fehér bőrére, kék szemeire, széles, erős -derekára, gömbölyű csipőire… Csipőire? És erre elpirult, megszégyenelve -magát. - -Másnap egy virágos szalagot emelt el a nénje fiókjából, csokrot kötve az -álla alá s kemény pomádéval réczefarokszerű kacskaringot fésült a füle -mellé. A konyha kis tükre előtt elmenve, benézett s kesernyésen -belemosolygott. A fiúcskák ok nélkül várhattak ez nap, ha szívszorongva -is: Gáspárovics, a kis figura ember e nap érezte először, hogy ő -másfajta nembeli, mint az általán szoknyát viselő fajták és különösebben -Ágnes, a rendőr felesége. - -Ágnest – felbuzdult érzésével tiszta, szenvedő angyalnak látva ábrándos -szunnyadásában – reggel némi csalódással látta meg, a mint viseltes, -színehagyott ruhában, kosárral a karján a piaczra ballagott ki nagy -talpán. Nyugtalanul kisérte messziről s mikor szinte elérte, (beszélni -akart vele), átcsapott egy mellékutczába, hogy ne találkozzék vele. A -másik sikátoron mégis elejébe került facsarosan s rámosolygott a nagy -asszonyra. Köszönt neki s arra elvörösödött és úgy eliramlott, hogy hogy -szinte futott előle. - -Messziről megleste, míg haza ér és később nyughatatlanul benyitott a -konyhájába. - -– Mit vett a piaczon? – kérdezte akadozva. - -A fehérnép szeliden felelt: - -– Murkot. - -– Szereti? – kérdezte. - -Az asszony csodálkozva nézett reá. - -– Én mindent szeretnék tudni, a mit maga tesz. Én mindennap látom magát. -Az ablakomból ide lehet látni. És én az este is idehaza voltam. - -– Ide lát – és? - -– Én hallottam az este is a sírását. Nem akarja, hogy én lássam -kegyedet? - -Az asszony vakargatva a veteményt, fölrántotta a vállát, mintha azt -mondaná: «bánom is én!» Aztán befordult a szobájába. - -Gáspárovics gondolkozva fölkelt és hazament; azonban délután ismét -benézett a szép asszonyhoz. - -– Ne féljen tőlem, Ágnes – így kezdte bátrabban – és bízzék bennem. Én -olyan vagyok, hogy a ki reám bízza magát, azt én el nem hagyom. Hiszi-e? - -– Valamire szüksége van-e? - -– Nekem? Sőt én hozom a segítséget (mondta kissé sértődve). Azt hiszi -tán, hogy én nem látok? Én látok. Én mindent látok. Én hallok. Én -mindent hallok. Én tudom a szenvedését. - -Az asszony szárazon mondta: - -– Nekem nincs szenvedésem. - -– Ohó! Olyanokat ne mondjon nekem. Hát nem érti, én mindent tudok. Én -láttam kihulló könyeit, én hallottam sóhaját és a szivem majd meghasadt. -Bárha (igazán legyen mondva) nem láttam a szemeimmel, de mintha látnám, -a mint szép hajfonadékait egy durva kéz fölcsavarja s egy másik kéz -ütést mér fehér testére s haját eleresztve, megszorítja e kart, oly -szorosan, hogy vörös stráf támad rajta. - -Ágnes csöndesen mondta: - -– Menjen el, lelkem és ne bolondozzék itt. - -– Én menjek el? Én, a ki a szivemet odaadnám? Én, a ki sírok, ha tudom, -hogy szenved. Oh, bízzék bennem. E kar védelmezi meg, a ki a kebelemre -menekszik. E kar, a mely oly szilárd, mint az aczél… - -Ágnes hangosan fölkaczagott: - -– Valami baja van, fiacskám? Csak nincs tán _itt_ valami baja? – -kérdezte és a homlokára mutatott. - -Gáspárovics vadul nézett szét. Az asszony e tekintetre jobbindulatulag -folytatta: - -– Maga véd meg, fiacskám? Mitől szivem? Az uram reám üt? Ez a baja? Jól -teszi, hát tegye… Onnan láthatja, hogy szeret az uram. Azt szeretném, -hogy ne is érjen hozzám. Akkor szépen volnánk. De csak üssön, ha szeret. -Attól aludjék, fiacskám s ne ténferegjék ilyen beszédekkel, nehogy -meghallja az uram. No, hallja! Azt szeretem, a mit mond. Ugyan menjen, -fiam, a merre lát s ne kaczagtassa ki magát. - -Aztán rátette a kezét a Gáspárovics kis vállára s tréfásan -megtaszította. - -Gáspárovics úgy ment ki, mintha ittas lett volna. A keserűség -eltöltötte. Mintha a gégéjét a görcs szorította volna. Valósággal alig -látott s attól félt, hogy kiabálni fog. Tehetetlennek érezte magát, -mintha összetörték volna. - -Tapogatózva kapta meg a kilincsét s az ágyára vetette magát. Később -sírt. Aztán éktelen düh lepte el. A megaláztatás, a szégyen érzete -került a fekete keserűség fölé. - -Ő vele… ő vele… Gáspárovicscsal bántak így, Gáspárovicscsal, ki a szivét -ajánlta föl? Mi történt vele? Gáspárovicscsal, a ki száz halállal -szivesen halt volna meg érte? - -Nem… ő nem mehet soha a napvilág elé. Mindenki meglátná a szégyent -rajta, a melyet rámértek, mint egy ocsmány sebet, a mely soha sem -gyógyul meg. - -Hánytorgott és vonaglott, fenteregve a derekalján, a mely mindjárt forró -lett. Mit tegyen? Soha emberszem elé nem léphet, nem, soha. Fejét üsse-e -vajjon a falba? hogy szétlocscsanjon az agya? - -Erre a gondolatra kissé megremegett. Vér, vízzel elegyes agy folyna a -padimentumon akkor. A cseléd bejönne. Kezét összecsapná és nagyot -sikoltana. Nem… ez igen fertelmes lesz. - -– Nem. - -A pisztoly? Ágyán meleg vére lefolyna, le… le a derekaljon csepeg… -kopp-kopp, aztán csorogni kezd és a kis veres csermely megindul az ajtó -felé, a merre lejt a deszka. - -Nem… erre felült. Kissé megfázott és megtörülte a homlokát. Ott van a -víz… ott suhog le a Maros. A víz úgy felpuffasztja a testet. Mily csúf. -A homlokát megtörülte és felállott. - -Kiverte a fejéből a fertelmes képeket. A feneketlen keserűség maradt -csak a szivében… Akkor egy benső sugalom szólalt meg benne: - -– Nem eszem, mondta félhangon. - -Nem, egy falatot se eszik Gáspárovics, míg csak vázzá összeaszik. -Mindenki eljön és búval néz reá… Eljön a nénje és így szól: «Egyél». A -szemén köny lesz bezzeg ekkor és málna befőttet hoz magával. Nem! Ha a -lelkét váltaná meg a kárhozattól, nem, Gáspárovics nem fog enni, nem fog -inni… ő halni akar… És eljön Ágnes: a zsebkendőjét a szemére fogja -szorítani és a szegletbe ül. Nézi, nézi Gáspárovicsot, keservesen -sóhajtozni fog, kezeit tördelve. - -Gáspárovics pedig aszik, aszik, mint egy szilvaszem a tüzes kemenczében… -s akkor végre, mint egy nesztelen levegőcske, puh! kilebben a lelke a -száján. - -Igy lesz. Gáspárovics így költözik el az örökkévalóságba, siratva -mindenektől. - -Keményen megállott. Igy lesz… és toppintott. - -Azalatt besötétedett egészen. Az elhatározására egyszerre mintha sokkal -éhesebb lett volna, sokkal éhesebb, mint a hogy volt valaha. - -Bezárkózott. Az egész valóját áthatotta az elhatározása. Ha egy pakli -czukor édességet hajítana be valaki az ablakon, ki… kihajítaná azonnal. -Ha egy hosszú rúd piros kolbász ereszkedne le a padlóról egy kerek -lyukon… nem… kidobná a kutyáknak. Az elhatározása megingathatatlan volt. -Járt le s fel a sötétben. A fiókjában egy fél zsemlye volt. Eszébe -jutott. Kivette s földhöz csapta dühvel. A szemével kisérte, hogy -kikerülje, ha arra tévedne. - -Az a darab zsemlye kissé megzavarta. Álom nélkül forgolódott. A -zsemlyedarab mind nőtt, nőtt vizíójában s oly nagy lett, hogy betöltötte -a sötét szegeletet. A nyál meggyűlt a szájában. Behunyta a szemeit s a -körmét bevágta az ágyékába, hogy erősítse magát. - -Azonban valamikor éjjel így gondolkozott: - -– Az elhatározásom megváltozhatatlan. Azonban miért kezdjem meg ma? -miért ne holnap? Egy éjjel hamarább, egy éjjel később dobjon el magától -egy utált életet egy fér-fi-ú: nem mindegy-e ez? - -Nem; és fölkelt. Szégyelt volna gyertyát gyújtani, de fölkelt s a -sötétben négykézláb végigmászott a szegletig, a hol a zsemlye kajánul -vigyorgott szegény Gáspárovicsra. - -Másnap reggel bús arczczal kezdett kínos koplalására. - -Akkor egy éles hang kiáltott be a konyhából: - -– Mit váratod magadat (a nénje beszélt), mint egy méltsás úr? Elaludtad -a reggelt ismét, lajhár. Azt várod, hogy még egyszer mondjam? - -Erre Gáspárovics vontatva kilépett. Egy csésze kávé gőzölgött az -asztalon. - -– No, riadt rá a nénje. - -Az öngyilkosságát egy nappal ismét kénytelen elhalasztani. Egy nappal -csak… - -Napközben fekete papirral bevont skatulyákat csirizelt, halálfejeket -vágva ki fehér papirosból reá. - -Este egy kis barátjával találkozott az utczán. Neki adta. A kis vitéz -így szólt: - -– Nem kell ily csúf skatulya. Edd meg. - -Gáspárovics vastagon így szólt: - -– Barátom, így veted meg az ajándékomat? Akarod, hogy holnapra egy -fehéret készítsek, barátom! rózsákkal a tetején. Barátom. Az élet sem -egyforma, hát a skatulyák! - - - - -Elítélve. - -Mikor Klemi háromhónapos üdülése után visszatért a tűzhelyéhez, kedvesen -átölelte az urát s megcsókolgatta. – Roszkedvűen váltak meg egymástól, -mikor elment. Az ura szófukar, a feleségénél jóval idősebb, a -gazdaságban keményen elfoglalt ember volt; s a házat – a gyerekes testű -s lelkű asszony – tömlöcznek találta. Egynéhány hónapos kis leányát -elvesztve, a házuk felett teljesen elsötétedett az ég s sok -kedvetlenkedés után hazament anyjához, azt mondva, hogy megtámadott -egészsége helyreállításáért megy. - -A viszontlátáskor Balási a felesége ölelése elől kissé visszahúzódott. – -Miért ölel ilyen melegen? – kérdezte magától. – Mit jelent ez a mohó -öröm? – S eltartotta magától a szép kicsi asszonyt, apróra -végigvizsgálva. A szemét bágyadtnak találta, leányos testét kissé -meghúzódottnak. Puha, piros ajkát, ragyogó fehér fogainak mennyei -sövényét kivánatosabbnak találta, mint valaha, de valami ösztönszerű, -névtelen gyanú okán nem csókolta vissza. «Miért ily kedves?» Zajos -kedveskedése idegenkedést keltett benne. - -A felesége anyját nem szerette. Heje-huja vérű, lármás, mulatós -asszonynak ismerte s távol tartotta magát tőle. «A leánya vajjon tisztán -jött-e vissza tőle?» - -Kézen vezette be. Klemi gyönyörűnek talált mindent a szobában: a -bársonyosan játszó napsugarat, a bútorok álmos fényét, a virágos -kaktuszokat. Balási erőltetettnek képzelte a dicséreteket s csodálkozva -ügyelte. Az asszony, mintha az ura szemének kérdését megértette volna, -elpalástolhatatlan zavarában még zajosabb lett. - -– Jobban érzi magát idehaza? – kérdezte Balási, de mintha gúny volna a -hangjában. - -Az asszony kissé fellengősen felelt, bárha az ajaka remegett. Egészen -gyerekes módon hintázta magát zavartan a szűk diványon s az urát maga -mellé csalta. Balási bizalmatlanul kiegyenesedett az ölelés elől s kissé -mereven mondta: - -– Ha unatkozott az anyjánál, miért váratott magára oly sokáig? - -– Hosszúnak találta az időt? Kedves érte. Búsult utánam? - -– Tán a régi barátai tartóztatták ott? - -Igen elevenen tiltakozott: - -– Nem találkoztam ott senkivel. - -– Senkivel?… Az unokatestvérével se? a régi széptevőjével? Bakóval?… - -– Ne–e–m találkoztam vele… Magára vágyakoztam. - -Balási lesütötte a fejét: «Hazudik», gondolta. A gyanúja mind erősödött. -«Miért hazudik?…» Merően megnézte (mint a vadászkutya, mely a szomszéd -bokorban tudja a fürjet) s az asszony érezte, hogy figyeli őt. Feszes -hallgatás után az ura ülébe csötörködött s átölelte a kedvetlen férfi -nyakát. Balási felállott. - -– Mit gondol? Az én koromban nevetséges ez az édelgés! - -Felragyogó szeme, melylyel átölelte a szépséges kicsi asszony testét, -meghazudtolta a szavát, de mégis kisietett a szobából, mintha valami -sürgős gazdasági dolog hívta volna ki. Az asszony végigkisérte a -szemével, a mint az ura nagy lépéssel ment át az udvaron az istálló felé -tartva, aztán hosszasan felsóhajtott s gondolkozva bontogatta ki -útiruháját. Az arczáról letünt a derű. - -Csak alkonyatkor tért vissza. A ló, melyen járt, egészen habos volt. - -– Messze járt? - -– Érdeklődni kezd a dolgaim után? - -Este ki nem fogyott az asszony a kedveskedésből. A rövid válaszok -szárazságát nem látszott észrevenni. Régi érzékenykedését, -sértékenységét mintha elvesztette volna. _Akart_ kedves lenni s ez a -szándékossága szembeötlő. Egy kis kartonköntöst vett fel s fehér -nyakánál kitürte a szövetet. A mint a falu alant elsötétedett, -fel-felnyujtózkodott s félig összehúzott szempillái alól kéjes -bágyadtsággal, mosolyogva nézte Balásit. Egy-egy szem epret -kettéharapva, a másik felét az ura ajaka közé erőltette s az ebédlőben -készítgette magát a lepihenésre. A mellén kikapcsolta a gombokat s -babrált a résen kitünő finom hímzés szélével. - -Balási hátradőlt a medvebőrrel betakart diványon, a szemeit behunyta s -egy-egy morgásszerű hang tolult a szájára, röviden, akadozva felelt az -asszony fecsegésére: «Mért kötöd be a szememet ügyetlen? – gondolta. – -Mit nem szabad látnom?» - -Szép nyáreleji éjszaka volt s valami madár nyughatatlankodott az ablak -alatt való bokron, halkan pityegve. A hold sovány sarlója s a rebegő -csillagok elenyészni készültek a vak sötétben. - -– Már késő az éjszaka, én uram… és mezítelen karjával átölelte. - -A nagy ember összerázkódott, mintha megütötték volna. Erős fogással -felkapta a feleségét, mint a pelyhet, azután lecsúsztatta, hogy testének -minden ízét érezze; felzaklatva, heves lépéssel vitte el a hálószoba -ajtajáig – s ott megrántotta a csengetyű zsinórját. - -A belépő szobaleányhoz töredezetten így szólt: - -– Asszonya fáradt… Legyen segítségére. - -A leány meghajolt és előre lépett be. - -Klemi bágyadtan rebegte: - -– Elhagy? - -* - -Mert mindinkább megizmosodott a Balási gyanúja. Valami bűnét takarja el -Klemi a kedvességével. Házasságának a mézesheteiben se volt ily odaadó, -csábító. «Mily oktalan»… Zajosan becsukta az ajtaját és vetkezetlenül -heveredett le. «Mily oktalan. Oly ügyetlenül leplez el valamit, hogy -többet kell képzelnem, mint a mennyi tán van. Mert valami van. Mi az?» -Leánykori kalandjai elevenednek meg az eszében. Az udvarlója az -unokatestvére volt. Mily bizalmasak voltak… mindenki tudta… Fiatal, léha -ficzkó volt, négy csengős lóval járt s czigánynyal muzsikáltatta magát -az utczákon végig s mikor eltünt a csengős ló, a mulatós fiú a -szemhatárról, akkor tette a bús leány kis kezét az anyja a Balási -kezébe. Oh! a kis Klemi kedve most virágzott csak ki. Akkor: fátyolt -vont szép szemére a soha fel nem száradó köny… Most megtanult -mosolyogni… Titka van… Mi az? A széptevő gavallér ismét előkerült s -valami kis hivatalt nyomorít a városban… s Balási mind a két kezével -rácsapott a diványra, hánykolódva. - -A Klemi kedvessége jelent valamit, engedékenysége jelent valamit. Hogy -hazatért hívás nélkül, megalázkodva, hízelegve: jelent valamit… - -Mintha látná, mint sürgölődött a léha gazficzkó a felesége mellett; a -régi parázs mint lobogott lángra ismét s mint omlottak egymás karjába s -ajkuk mint forrt össze. - -Ah! kiköpött Balási, minthogy azt a szájat ő is megcsókolta. - -Egészen átizzadva, minden ízében reszketve hevert. Már sugarak ragyogták -be a bolthajtásos nagy szobát s alant a gazdasági udvarban neszeltek a -cselédek, mikor a hálószoba ajtaját kinyitni hallotta. Mindjárt rá a -Balási legénykori szobájának kilincsét nyomta meg valami bátortalan kéz. - -Az asszony nézett be vonakodva. Éjjeli köntösét csak egy kis szoknya -fogta át, lábának rózsaszínje mosolygott ki alóla; gömbölyű karját -magasra fentartva, kezével ernyőt képezve a napsugár ellen. Félve -megállott, csak féltestével nyulva be a szobába, tétován nézve körül. - -– Már késő az idő? – rebegte. – Hány az óra, Elek? - -Balási rekedten, durván kiáltott rá: - -– Szerencsétlen… - -Tehát éppen Balásira van szüksége Kleminek, hogy elrejthesse valami -szégyenét. Egyszerre eltöltötte az eszét ez a meggyőződése. Az asszony -mégis sietve besurrant a szobába, féltestével az ajtóhoz dőlve: - -– Rosszul aludt, uram? Istenem, le se feküdt. Beteg? - -– Menjen… menjen… mondta mély hangon s tenyerét szembe fordította vele. -Aztán lassan fölemelkedett, keményen megsúrolta a homlokát és mint a ki -egyszerre elhatározta magát valamire, csendesen folytatta: «Nem vagyok -jól. Igy megfázik» s könnyen átölelte a remegő asszonykát, (a kezét -égette az asszony meleg teste), lassan átvezette a nagy ebédlőn a -hálószobáig. Az asszonyt beeresztette, aztán kalapot vett s kiment. Az -udvaron mindjárt rendelkező hangja hallatszott. - -A mint a csűrkerten túl a mezőre ért, lassan, halkan, meggondolva -mondta: - -– Megcsaltál… _Elitéllek_, mert szégyent hoztál reám. _Az idő felelni -fog_ a kérdésemre… Várjunk… - -És ettől fogva – erős meggyőződéssel eltelten – ép oly figyelmes és -szeretetreméltó lett, mint a felesége hozzá. A heves, kemény úr: -méltóságos, figyelmes udvarló lett. - -A felesége kedvéhez igazodott, kedvességeit alássan vette; megköszönve -ma egy szál virággal, új ékszerrel holnap. A mulatságairól figyelmesen -gondoskodott. Csábította a vígságra. Maga megfiatalodott az -igyekezésben. El nem fáradt a gavallériában egész nap. Lovat idomított -alája, mellette járván, tartva a nyeregben a kezét s kezet csókolt neki, -ha egy-egy kis dallal szórakoztatta este a zongora mellett. Ilyenkor -karbafogva vitte a hálószoba ajtajáig. - -– Ma igen kedves napot szerzett nekem, édesem. Köszönöm. Fogadjon az -álmába. - -Az asszony mosolyogva hajolt meg és a mint belépett, remegve, csüggedten -roskadt le az ágya szélére és éjfélig gondban ügyelt az ura szobájából -jövő neszre. A kemény ember el nem fáradva, éjfélig egyforma lépéssel -mérte a szobáját. - -Másnap aztán remegve kezdte ismét a játékát az asszony – az életeért. -Leánykorában így, homlokára simítva a haját, szerette az ura; oleander -virágát odatűzi, a hova rég, egyszer tűzte volt az ura és hosszasan -elügyeli a tükörben: illik-e? A ruháit újból és újból ékesíti, mindennap -másképen, hogy eltalálja: mint kivánatos igazában… Fedetlen nyakára azt -az aranykeresztet tűzi; s karpereczeit az urával kapcsoltatja tökéletes -formájú karjára, melyeket ő adott egyszer… És aggódva, félve, csábító, -gyönyöröket igérő tekintettel, félig nyitott ajakkal, tétován lépett ki -az ura elé. - -Balási komolyan, szinte bánatosan lát meg egyszerre mindent. - -– Nem találsz már csinosnak? - -– Ah! mindig újból igézel meg. - -– Mégis van valami közöttünk. Mondd meg: mi az? Elválva élsz mégis -tőlem. Az ajtómig kisérsz s bezárod a tiédet. Miért, ha nem lettem már -csúf? ha meg nem untál? - -E leplezetlen csalogatásra aztán egyszerre kitisztul a Balási szeme, -ragyogó, józan és ügyelő lesz s Klemi tudja, hogy aznapra ismét -elvesztette a játékot. - -Ilyenkor köny gyül a szemébe, elfordul, tehetetlen düh forr a szivében s -elbújik valahová sírni a kert mélyében, remegve vizsgálva testét, nem -_erősödik-e_ még? Kétségbeesve, félve a futó időtől, mely bűne titkát -könyörület nélkül világgá kiáltja. Néha elcsüggedve a gyötrődéstől, a -mint messziről az urát jönni látja, a kétségbeesés merészségével elejébe -ront, hogy elmondjon neki mindent s meggyónjon mindent. És ha megöli, -hát jó… legalább egyszerre vége lesz mindennek… és futván, a mint már -majd eléri az urát, a remény egy gyenge sugara hatol be félelmének -éjszakájába – s akkor mosolyt erőszakol az arczára és az ura mellére -dől. - -… «Az enyém vagy (mondta a csábító ficzkó az anyja házában), én értelek -meg csak és engemet értesz meg. Vágyakozom utánad – és te vágyakozol -utánam. Ne félj szeretni, az Isten oltotta belénk e vágyakozást.» - -S mikor a kábulásból felocsúdott és sírt, az anyja nevetve mondta: - -– Hiszen már nem vagy leányka; – asszony vagy. A te vad zsarnokod, urad, -nem ért meg tégedet s elzár, mint egy rabot. Fiatal vagy, élvezd az -örömet, ne félj… már asszony vagy. - -És az anyja, ki útálja Balásit, suttogva oktatgatta: mit kell tennie, ha -visszatér az urához… - -– – És jaj! a tanács gaz és rossz volt… és el fogja a játékot veszíteni -Klemi. Félelemmel és csodálattal nézi az urát. Ez az egész ember, ez az -erős, nagy férfiú az apró kis cselfogásokon felül van. Érzi az erejét -Klemi – s elpirul és sír. A kaczérkodás fegyverei nem fogják őt. Ma még -nem veszett el Klemi, holnap elvész bizonyosan. A mint meglátja a Klemi -bűnét, jaj, tán szétzúzza vagy megveti. A lábához ha borulna sírva, -bűnbánattal, – ki tarthatja ki az ő kemény, lenéző tekintetét? És bárha -remeg tőle, szertelen megnőtt a szemében. - -Mindennap kevesebb bátorsággal s reménységgel indult útra, az ura -meghódítására. Mind megadóbb lesz, a mint veszti a diadalra való -reményt. Szelídebb, alázatosabb lesz s Balási látja, a mint reggelenkint -a felesége a kis falusi templomba fut. Megölelgeti az úton ődöngő apró -gyermekeket s a vén, rongyos asszonyok között az oltárlépcsőig hajtja -meg a homlokát. A falusi recsegő orgona kiált s a gyermekek a padok -szélén nyujtják a nótákat. Klemi mit se hall belőle, hanem megragadja a -felfeszített Ur lábát, könyörögve nézve a meghajtott fejre. - -– Oh, nagyságos asszony… mit tesz? – kérdezik a vénasszonyok s -támogatják Klemit és vezetik ki az ajtón… Nem jó megfeledkezni magáról, -kedves… - -A falu első fordulójánál az ura várja a feleségét. Nyájasan szólítja meg -és a karját nyújtja: - -– Véletlenül találom itt – mondja csendesen. – Régebben nem szokott -errefelé járni. (Klemi azt hiszi, hogy átlát a testén erős szeme.) Aztán -csendesen, szinte szomorúan folytatja: – Boldog a hitével… Kibékült az -Istenével? - -– Ő megbocsájt, ha megbánjuk a vétkeinket. - -– Ő megteheti, mert Isten, de mit csináljunk mi, szegény emberek? – S -hirtelen könnyebb hangba csap át: – Mily nagy szavakkal dobálózunk e -derült, szép napon, kedvesem! mintha szavalnánk… Simuljon inkább hozzám. -Tán nem aludt jól, mert igen bágyadt? Pedig a színe kitünő, kedvesem. Jó -néven veszi-e, ha bókolok a színének? A falusi levegő jót tesz magának, -kedvesem. Egészen kitelt… - -Klemi erősen megkapaszkodik az ura karjába hogy el ne essék. «Látszik-e -már rajtam?» nyilallik át a fején a félelmes kérdés. Mintha az ítéletét -olvasta volna fel a birája. - -Úgy érzi, mintha nemcsak a torkát szorítaná a szó, de mintha a ruháját -is szorosabbnak érezné s oly fáradt lesz, hogy majd elesik. A szemét -behunyja s lezárt szemhéján át is érzi az ura szigorú nézését. Nyögés -szakadt fel a melléből és akkor a kert korlátján át valaki átszól: -«Leütöttem.» - -Klemi rémülten kérdi: «Mit? mit?» - -– Semmit, kedves. Egy méhfarkas garázdálkodik a méhesben. Lesik hajnal -óta – a rablót… Egy nagy darázs az, kedvesem, semmi más. Egy karcsu -dereku zsivány, ki maga nem tart háztüzet, hanem lesi a csendes, dolgos -méheket, kik gyermeket ápolnak és nevelnek – és elfogja őket az útban, a -mint hazatérnek. És elveszi a mézüket… - -– Egy méhfarkas… - -– A sorsa érte el… nem üthettem én agyon. - -Klemi ijedten kérdezte. Azt se tudta mit mond: - -– És megölte volna őt? - -– Irgalmatlanul. Az álnokot… zsiványt. Mit is kérdez, kedves? - -Azon este Klemi szórakozott és nyomott volt. A harczot feladta. A szót -Balási vitte és a régi családi képekről mesélt, kik rámáikból az -ebédlőasztal mellett ülőkre derülten a falakról néztek le. Szép, -zsinóros derékvállas, gyöngyökkel átfont hajú barna hölgyek azok: bárány -az egyiknek a lábánál, a másiknak karja kávéscsészés asztalkán pihen. - -– A nagyanyám tiszta szép szemét nem láthatja, kedvesem, mert a képe a -homályos szegletben áll; – de én látom. Mind féltünk a szemétől, a mikor -kicsik voltunk, ha hibáztunk valamit. Már mankóra szorult, de ő átlátott -rajtunk, mint az üvegen s ha szigorúan nézett reánk, úgy sírtunk, mintha -megfenyített volna. Ily tiszta és igaz volt. A homályos szegletből ő -reánk néz, Klemi. Nincsen-e bűne? - -Az asztal mellől Klemi csendesen, eszméletlenül lesimult a földre. - -Balási mozdulatlanul, komoran nézte, lustán. Az arcza elborult, -eltakarva egy kegyetlen vonást, mely a szája körül képződött. - -Aztán fölemelte az elalélt asszonyt, az ölében bevitte az ágyára és -csengetett a szolgáló után… - -Reggel lóhátra ült és csak későre tért haza. - -A cseléd levéllel várta. - -… «Ha eszébe jutna, hogy kerestessen, édes Uram, oh hagyja el. Sohase -fog látni, jobb, ha híremet se hallja. Legyen kegyelmes az emlékemhez, -mint a hogy az Isten meg fogja bocsájtani a bűnömet, mert megbántam, a -szivemből… Ha tudná, mint szeretem magát… A sors ért el… jobb, hogy nem -a te kezed ért el… A sorsom ért el… oh jobb, mint hogy a te tiszta és -becsületes szemed elé kerüljek. A nagyanyádtól örökölted a szemedet, -melytől féltél gyermekkorodban, ha hibáztál… Édes uram»… - -Balási lehajtotta a fejét s nehéz, forró könyek peregtek alá az arczára. - -Aztán az ökle összeszorult; puskát vetett a vállára és kemény lépéssel -kiment a kapun, a város felé vezető útra térvén. - - - - -Jer édes, a karomba… - -Csendes nyugalomban éltek: Annamária néni és Justin. - -Annamária néni vén leány, egy jólelkű, mindennel megelégedő, ártatlan -lélek; Justin pedig az urától elválva élő, gyámoltalan, még ifjú -fehérnép volt. - -Csak egy, napkeletre néző ablakos szobácskát és egy parányi konyhát -nevezhettek magukénak, de az egészen elég volt nekik, minthogy nem is -vágyakoztak egyébre. Ott úgy eltöltötték a napjaikat, hogy észre se -vették, hogy éltek. Napestig takarítottak, stoppoltak, foltoztak újból -és újból kezdve, minthogy azt sohase is lehet bevégezni, mindenük már -régi holmi lévén. - -A háztartás az Annamária nénié volt. Ő valami csekély tőkét forgatott -(zabbal, koczkás moldonnal, sóshallal, kaviárral mivel spekulált) s -abból éltek. Nekik igen kevés kellett, (még a morzsákkal is spóroltak), -hiábavaló hiúskodásokra, világi mulatságokra soha se gondolva. - -Annamária néni tán sohase volt fiatal s Justin elfelejtette mellette a -fiatalságát. - -Egész életében se tett Annamária néni mást, mint hogy szolgált és -szeretett. Előbb az apja keze alatt verejtékezett, mert az öreg úr -bosszús, elégedetlen ember volt s idegen arczot nem szenvedhetett maga -körül; – aztán az öcscsének szolgált, ki rendetlen életet élt (komédiás -volt) s időtöltött korában kompanizált össze egy penészes, tisztátlan -nőcskével, ki azonban a kis Justinnel ajándékozta meg őket. Öcscsét -pedig az ital a sírba vivén: Annamária az özvegyet szolgálta s aztán az -édes kis babát kényeztette mindaddig, míg férjhez nem adta. Érthető -tehát, hogy Annamáriának sohase volt érkezése arra, hogy magára -gondoljon, de talán kedve se volt reá. Ő bizonyosan úgy született, ama -szelid szemekkel; csontos, barna arczczal; vértelen, keskeny ajakkal; -kemény pomádéval símára leragasztott, közbül elválasztott szürke hajjal; -munkától bogos ujjakkal; ama kávészinű, minden divatot megtagadó -feszesen álló ruhával; – és ily külső díszek nélkül szükölködvén, más se -vette észre s ő se tudhatta, hogy neki valami neme volna és ah! -bizonyára vágyó szemmel soha se méregette végig őt vágyó férfiszem s ama -dolgos kezet férfiujj nem érintette szerelmes indulattal… - -Justin, mint mondtam, mellette nőtt fel akarat nélkül, istenfélésben, -engedelmességben hozzátámaszkodva Annamária nénihez, valamint egy gyenge -növény, melyet a szél ereje ellen egy gyámolító karóhoz kötöttek. -Felnőtt, óva a széltől, esőtől, égető napfénytől, dermesztő hidegtől, -minden nehéz munkától; megtöltve ábrándos mesékkel, a miket a -színdarabokból tanult a néni és belecsepegtetett a leányába. Justin ily -törékeny testtel, érzékeny lélekkel felnővén, jött egyszer egy borotvált -arczú, ifjú, kóborló komédiás (az Annamária öcscse is ily mesterségben -élt, halt) s az ő első epedő tekintetétől, virágos szavától -megzavarodott Justin és hamarosan odadobta magát neki, megesküdvén vele. -A komédiás, míg csak tartott az ételneműkből a spajzban, itókából a -pinczében, sóhajtozott Justin mellett, de nemsokára: tán nyughatatlan -vérétől is űzetve – egy nap, bucsú nélkül, minden érthető ok nélkül, -otthagyta az imádságos hölgyeket, úgy eltünve a nagy világban, hogy -hírét is alig-alig hallották. - -E katasztrófa után Justin hozzátámaszkodott ismét az öreg nénihez s két -csigabigára hasonlóan, bebújtak ismét a házukba, csak Isten hírével -élve; kissé unalmasan, de mindig dolgozva; szükségek hijával, de örömek -nélkül is; imádkozva, álmodozva – e két nő egy őszi reggel így járt: - -Ugyanis a hét órás reggeli misére a barátok templomába menve, az ő -rendes kis padjukban (a Mária-oltár kis fülkéjében) egy virágos -oleanderágat találtak. Látván a virágot, zavartan összenéztek és -körültekintettek: - -– Valaki itt felejtette – súgta Annamária. - -– Valaki ide tette tán… – rebegte Justin és elpirult. - -– Éretted tette volna ide valaki? – kérdezte szigorúbban a néni, a mire -Justin leborult a térdeplőre és fejét mélyen meghajtva, valami névtelen -vágytól megborzongva, mondá: - -– Miért ne én érettem… édes néni? - -Félve is a virágos ágtól, vonzódva is hozzá, fölemelte és kesernyés -illatát belélegzette s igazán nem is tudott valamiért imádkozni azon a -napon… - -Egész nap ama virággal a kezében, gondolkozóan járkálva, szórakozottan -tett-vett és késő estig, a szeme előtt tartva a hamar megfonnyadt -szirmokat, kötött harisnyát egy magányos szegeletben, de oly telhetetlen -dühvel, mintha az egész mezitláb járó világ éppen a Justin munkájára -várna. Másnap a templomba menvén, a padon viszont egy szál oleanderágat -találtak. - -Keresztet vetettek, félrehúzódtak s úgy téve, mintha elmerülnének az -imádságba, (az eszük erre-arra kalandozva), egyszer önkéntelen egymásra -néztek. – Annamária így szólt: - -– Hiszen te sírsz, Justin…? - -– Én sírnék, néni? – rebegte Justin és aztán dideregve, (hüvös is volt -az idő a templomban), alig hallhatóan súgta: «_Reá_, az uramra -gondoltam» – és arczán leperegtek a könyűk… - -Reá, az urára gondol… az istenházában; ama tekergő, rongyos komédiásra? -– Annamária keserűket nyelt erre… Istenkáromlást követve el a leánya… ez -elfordult tőle… Elfordult, de észrevett mégis a homályos szegeletben egy -kopott, rongyos, sovány fiút a szentelttartó mellett, erre hevesen kézen -fogta Justint és magával czipelte haza… - -Az utczán ezt kérdezte: «Láttál tán valamit?» de Justin mit sem felelt, -hanem oly rendetlenül baktatott a sáros úton a nénje mellett, mintha -álmában járna. «Megfázol – mondta Annamária néni – gombold be a -reklidet, hiszen reszketsz»… és karonfogva őt, vezette, minthogy az apró -pocsolyákat, mintha szándékosan kereste volna fel a leánya; s otthon -dióhajas pálinkát itatott vele. - -Későn, délfelé, fel se nézve ülőhelyéből, így szólt Justin: - -– A menyasszonyi köntösömre (te varrtad, lelkem néni!) emlékezel? te -tűzted fel ide a mellemre az oleanderágomat… - -– Sohase szerettem a kesernyés szagát, – vetette oda ridegen a néni. - -– Akkor nem mondtad, lelkem! Igen, de ő hozta volt… - -– Ki tudja, honnan lopta? – mondta rosszlelkűen a néni és nagyokat -csapott egy zörgős faággal a falra, hogy kizaklassa a tapadó legyeket. - -Az ebéd alatt alig ettek valamit. Egy szót se szóltak; de Justin -nyugtalanul kitekintett az ablakon, mintha keresne, várna valamit. Erre -Annamária a morzsákat összegyűjtve az abroszról és gyúrva bogos ujjai -között, így szól: - -– Adtál-e hálát annak, a kitől minden jó jön, hogy a mai darab -kenyerünket is kirendelte az ő szent kegyelme, érdemünk felett? Senkire -se szorulunk, látod! csak ő reá… az ő oltalmában élünk; rossz emberek -szándéka ellen ő védelmez minket… Gondolsz-e hálával rá (az egyszerű, -szürke vén leány egészen fellengezve beszélt), mint halmoz el jóval -minket: – meleg házzal, ruhával, kenyérrel… és békességgel… - -Justin – tán nem is hallgatva a nénire – közbeszólott: - -– Láttad-e _őtet_ a szenteltviz-medencze mellett, az uramat? Félek, -nagybeteg… Vajjon honnan került haza? - -– Észrevetted-e őt? - -– Az arcza beesett… a szeme, mintha megnőtt volna… - -– A ruhája rongyos… Mi, látod! jól megélünk… meleg, tiszta szobában… - -– Tán beteg volt… és senkije sincsen szegénynek… - -– Emlékezzél, mily durva, istentelen volt… kikaczagta a szegénységünket, -foltos ruháinkat, imádságunkat… Egyszer mégis el akart vinni tőlem, hogy -vele menj a bizonytalanságba, nyomorúságba s reám kiáltott, mikor -elleneztem és tégedet a karodnál fogva elrántott. Azt hittem, megver… -«Miből akarja a lányomat eltartani?» – kérdeztem. – Emlékezzél, mennyit -sírtunk… És másnap itt hagyott minket a szégyenben… - -Fölemelkedett az asztaltól s átölelte a Justin fejét. - -– … Azóta a sebeink begyógyultak. Ne gondolj te többet reá… Mit adhat ő -neked? A szégyent, a nyomorúságot… Egyszer az útfélen ott hagyna -tégedet, hogy meghalj ijedtedben, mig ő festett kóristánékkal kikaczagna -tégedet… És én is elvesznék itt egyedül, öregségemben, -elhagyatottságomban… Nem sajnálnál itt hagyni engemet?… Mert (és -keményen nézett rá), mert ide nem jön be hozzám többet… Nem, nem… még az -örökkévalóság árán se, nem… nem, de soha… a szemeim elé soha se lépjen… -azt tudd meg… - -Justin oly merően rákapcsolta a szemét a szelid nénire, kétséggel és -félelemmel, hogy csak a szeme fehérsége látszott, aztán átölelte -Annamáriát és a fejét a néni vállára hajtotta. Remegett, de nem sírt… - -A míg a néni a konyhára kihúzódott, hogy mosogasson és félbeszakítsa a -kínos beszélgetést – Justin kinyitotta a bimbózó violákkal megrakott -ablakot és szavakat váltott valakivel, a ki ott állingált valakire várva -és mire Annamária néni visszatért, (a rövid őszi délután gyorsan -lehaladó nap ragyogó sugarai terültek el a sáros utczára), Justint az -almáriom nyitott ajtaja előtt találta, a mint a meleg, őszi felöltő -gombjával babrált gondolkozva. - -– Mit akarsz ott? - -– Elmegyek, néni – rebegte lehajolt fejjel. - -– Elmégysz?… hova? – hangosan, ijedten és indulatosan kiáltotta… - -– Elmegyek, néni… Elhívott _ő_… az uram. - -– Itt hagynál engemet? - -– Itt volt az ablak alatt az uram, míg te künn voltál. - -– Elmennél?… tőlem? a nyomorúságba? - -– Azt mondta az uram: «jer édes, a karomba…» - -És átölelte az Annamária fejét, zokogva csókolgatva a szemét, homlokát, -pomádés ősz haját, bogos kezét s így szólt: - -– Elmegyek vele… oh lelkem! Mondta-e neked valaha valaki ezt: «jer a -karomba, édes?» - -És föltette a kalapját is… - -Annamária leroskadt egy székre. A keménység elmult az arczáról, a szeme -könynyel telt meg… - -Pergett egyik sóscsepp a másik után és Annamária eltakarta az arczát a -kezével. - -Mit siratott vajjon?… - -Elmenő leányát?… vagy magát, kit ily gyöngéd szóval sohase illetett -férfiajak?… - - - - -Apró képek. - - -I. Csifó frájter és a lova. - -Anton Csifó frájtert szabadságolták a betegsége okán. Hitvány, köhögős, -keszeg ficzkó volt. A szüleit nem ismerte s sokat vetődött a falujában -kegyelemkenyeren, míg katonasorba nőtt. Minthogy lángoló szemmel ügyelte -a testét tapogató doktort s untalanul unszolta, hogy: «ne tessék -vizitálni a bordáimat, mert az jó itt is, ott is», a német «tauglich»-ot -mondott rá, bárha szűkmellűnek találta. Mint mondom, nem volt neki -senkije odahaza. - -Jó, tüzes huszár lett Csifóból; merész, rendes, engedelmes. A lovát -(Lármásnak hívták) roppantul szerette; a szerei (a bőrátvetői, csákója, -bundája, szíjai, sapkája) az ágya fölött a polczon tökéletes rendben -állottak éjjel-nappal; puskája, kardja ragyogtak; a pajtásai – mint jó -székely fiúk – igazszivű, füttyös, jóbeszédű ficzkók valának, a tiszt -urak nagyon megkedvelték, úgy hogy Anton Csifó oly boldog, elégedett -volt ebben az ő új familiájában, a nagy kaszárnyában, mint egy kis -isten. Mégis Csifó a tavaszra úgy lehitványkodott, mint egy leperzselt -mező száraz kánikula után. - -Köhögött, fuladozott, de akármint kimélgették a tiszt urak, (ha valami -zákányos őszi szél zörgette tán a lombokat, ki-kihagyták a -gyakorlatból), a német doktor egyszer, mintha csak esetleg jutott volna -az eszébe, kedélyesen megtaszította Csifót s így szólt hozzá: «Te -huszár, menjél te haza és szedjed össze magadat, mert nem jól kinézel.» -«Én? én? dehogy, instálom, – dadogta Csifó s elborult a szeme, – itt -hagyjam én? a kaszárnyát? én?»… Azonban itt nincsen szó, se jobbra, se -balra… kimondatván a szó, Anton Csifó frájter hazament, hogy szedje -össze magát, mint az parancsoltatott. - -Hazament a szovátai sóhegyek felé. A kankalinok már le voltak akkor -virágozva; a selymékes Szakadát-ban az aranysárga mocsárvirággal -behimezte már a mezőt a nyár eleje… a tavalyi cserfaleveleket már -letaszította a ragadós, fényes új lomb… fecskék tojtak a sósziklák -ernyője alatt; a lágy, andalító tavaszi levegőt a búzát érlelő meleg -váltotta fel a madárdalos völgyekben… Anton Csifó elkeseredve, mi -szépet, mi kedvest észre nem vett, – idegenül, fáradtan ődöngött s igen -sínylette a kaszárnyát. - -Nem barátkozott, nem beszélgetett a parasztokkal; nem, Csifó a város -felé vezető országút mellett való berekben lógott egész nap; egy-egy -cserfa tövére lekuporodva, nagy tüzeket rakott s nézett arra felé, a hol -a kaszárnya fekszik… álmodozott és igyekezett, hogy összeszedje magát, a -mint az parancsoltatott. - -… Ott benn a kaszárnyából már mennek ki a gyakorlatra a huszárok, a -trombitaszó szárnyal a mezőn a Maros mellett… a nap játszik a ragyogó -szerszámokon, lovak szőrén… egyformán dobognak a patkós lábak, aztán -hajrá! hegyek ellenében, a föld is reszket örömében, a mint a huszárok -száguldanak át a testén… a menték lebegnek… oh, Anton Csifó kitátott -szájjal lélekzett, aztán köhögött és igen fázott, daczára a lobogó nagy -tűznek, mely a lába előtt égett. - -Aztán hazamennek… «Lármást» valaki megcsutakolja (ki? vajjon ki?); a -csajkákban hozzák már a párolgó lét; a fiúk lehevernek a fehér -pokróczokra; pucczolják az egyet-másokat, míg valamelyik kaczagva -beszéli el, mint fogták el a mezőn az őgyelgő vén huszárt nagy -derendocziával… oh, mindez oly rendes, kedvderítő dolog… - -A tűz Csifó előtt hamvába fullad lassankint; a zsarátnok halk neszszel -omlik szét… csak nézi, nézi s nyögve sóhajt fel és hallja, a mint -alkonyatban éneklik a kaszárnyában a szerelmes nótákat az ágyak tetején -heverő fiúk: a kedvesnek édes csókjáról; vagy anyjuk meleg öleléséről, -kakastejjel gyúrt kalácsáról… - -Anton Csifónak senkije sincsen, se anyja, se szeretője… Neki minden -gyönyörűsége ott a kaszárnyában bimbózott, virágzott ki… A faluban, -idehaza, kutyába se veszik; ezek a házas gazdák, kik a kegyelemkenyeren -felnőtt fiút ismerik… a leányok félvállról néznek rá – ha százszor is -huszár! – mert egy pászmát ki nem tud kapálni velük a törökbúzás -oldalon; s a fiúk, ezek az izmos, tömzsi, kemény, veszekedő székely -legények lenézik, oh!… egy cseppet se szedheti össze magát Csifó -idehaza, hanem idegenképen csatangol mezőn, oldalokon; és a meleg -ájerben úszó szűk völgyekben didereg, visszasírva a hangos kaszárnyára, -a párás, langyos istállóra; vágyik a trombitaszóra; a pajtásokra; -virzsinia szivarokra, promenádokra és romlik mind jobban-jobban, már -csak árnyéka annak a Csifónak, a kit parancsszóra haza küldtek, hogy -szedje össze magát. - -És a mint így a zabföldek már sárgulva hajladoznak a szellő libegésén; a -kukoricza szakálla barnulva fityeg a cső száján; a völgyön, a mint -szállong a fenyves szurkos illata… egyszer egy délután hosszú sorban -kígyózik fel egy nagy csapat a remetei úton, az emelkedőn. Zörgő -szekerek jönnek elől, utánuk fényes huszártiszti csapat és mellettük és -utánuk ficzánkoló huszárlegények, rendetlen csomóban. - -Anton Csifó ránézett a látományra. Reszketett s törülgette a szemét, -hogy megtudja: ébren van-e? A patkók kattogása már hallszik a köves -úton… tehát felszökött esze nélkül Csifó és rohant a berken át, az -országút felé. - -Oh… tán megbotlott, tán elfulladt a futásban, megtámaszkodott egy öreg -eperfához s így szólt: «Még megbolondulok… hiszen az a tarka kancza ott -tán a Magyaros… a deres, túl: a Nőhang… mellette a Lator, a Mendel, a -Kényes… tán csak nem az én századom az, oh, teremtő Jézus atyám, a ki -ott jön?» - -Ismét összeszedte magát s idejében az országútig érkezett: «Hova mentek, -fiúk? hova?» – rebegte és fölemelte mind a két karját. - -A katonák ránéztek, de csak mentek tovább, mert nem ismerték meg… Csifó -rekedten kiáltotta: «Hova, hova mentek?» – Berontott a lovak közé… Egy -privatdiner poroszkált leghátul két vezetéklóval s odadobott néhány -szót. - -Valami gyakorlatot készítenek elő a tiszt urak… s az első stáczió ott a -faluban lesz, míg a lovak kipihennek… «Hé… hé!» – kiáltotta Csifó s -lobogtatta a karjait a feje fölött. Oh Istenem! Hátul, egészen hátul egy -fekete ló ballag lesütött fejjel… Mintha egy hegyes tűvel szúrták volna -meg Csifót. Üvölteni kezdett: «Oh a Lármás… a Lármás, az én lovam, az én -édes lovam»… - -A katonák megállottak. - -– Te vagy az, Csifó? – kérdezte az egyik. - -– Te, Csifó? mit keressz itt. Élsz-e még? - -Ebből mit se hallott. A fekete ló visszanézett az ismerős hangra és -halkan felröhögött: - -– Én… én, lelkem, én vagyok! – kiáltotta – édes lovam, én vagyok -egyedül. – S ilyfajta szamárságokat rebegve, megtelt mind a két szeme és -odaugrott és átölelte a ló nagy fejét. - -A huszár mindjárt leszállt a Lármásról, a többiek körülvették a -mezitlábos paraszt fiút. Még a tiszt urak is megállottak, de senki egy -szót sem szólt. - -– Te, lelkem – rebegte és czirógatta a barmot, veregette, ölelgette és -Lármás odanyomta a kobakját a fuladozó ember melléhez. A köny csak -buggyant a Csifó szeméből és végigcsorgott lesoványodott arczán. - -Aztán így szólt: «Felülhetek, úgy-e? Felülhetek rá még egyszer? -Utoljára.» - -– A ló nincs megcsutakolva – mondta félhangon egy kevély tekintetű -hadnagy, de azért ő se szólott többet, mert oly mélységes vágy sugárzott -ki a Csifó szeméből, oly félénk, alázatos, egyszerre rimánkodó és -követelő lélek ült ki az arczán, hogy annak nem lehet ellentmondani. - -– Miket beszélsz? Mért utoljára? – kérdezte durva hangon egy huszár és -tizen is szöktek oda, hogy felsegítsék Csifót a lóra. De Csifó egy -ugrásra a Lármás hátára szállt föl. - -Lármás pedig halkan nyerített fel s kényesen megszegte a nyakát, a mint -Csifót megérezte a nyeregben és úgy lépegetett, mintha tojáson járna. - -Mindenki odanézett. - -Száz lépést előre tett vele és százat vissza. Tátott szájjal lélekzett -Csifó és kigyúlt az orczája. Arra valami az eszébe jutott, egyet -csettintett, megszorította a ló vékonyát, nagyot kiáltott, megragadta a -kantárszíjat – s azzal hajrá! nekivágtatott a dombos oldalnak. - -Hogy rohant a Lármás! Mint a szélvész. A kavicsok röpültek a lába alól. - -– Mit csinál az a bolond? – kérdezte mosolyogva a tiszt. - -– Fogjátok el, – mondta egy második tiszt, de harag nélkül. - -Mindenkinek jó kedve szottyant. - -Négyen is utána iramodtak. - -Mily futás volt az! Lármás szállt, mint a madár. Aligha érintette is a -gyepet. - -A legények kiáltottak. A Csifó inge lobogott a szélben, az arcza égett. - -Aztán az élen fogták el. Csak úgy lefordult a lóról Csifó. Igen -lihegett… azután vér bugygyant ki az ajakán. Köhögött, de mosolygott. - -– Szép volt, – rebegte bágyadtan… - -A ló a fiú felé hajolt, meleg párát fujt rá s kaparta a gyepet. - - -II. A tavasz. - -Időtöltött úriember lóháton, gondolkozva megy át a nagy erdő fensíkján. -A ló baktat lehorgasztott orral, mintha a föld illatát iszogatná; a -lovasa, mintha gond ülne rajta, messzire elnéz, – láthatólag semmit se -lát – mintha a tavaszi langyos, puha levegő álmosítaná el. - -Pedig nyughatatlan az erdő körülbé mindenfelé. A virágok illatát -csalogatja ki a szelid napfény; a füvek nődögélnek; a színtelen ifjú -falevelek rezegnek az élés boldogságában s taszigálóznak a szunnyadónak, -pihegőnek látszó nedves levegőn. Minden kászolódik, sürög, mosolyog -bizakodva. Egy kicsi eső volt azelőtt való napon. A marhahajtó úton -kicsillog a mélyedésekből egy kanálnyi rezgő víz; a cserebokrok piros -ághegyein mintha eleven vér serkedne ki. - -A rengeteg nagy ürességen valami titkos nesz uralkodik. Egy nagy tátott -száj lélekzik és liheg. Apró perczegés itt; lágy sóhajtás túl; – a -szülés igyekezésében kiserkedő verejték gyöngyének a kipergése; a -születés gyönyörében kipattanó rügy megrázkódása; a szálló legyek -szárnyának a suhogása; a férgek kicsúszása a téli mély sötétbőli a -pillangók ágyára szőtt selymes takarónak a feszülése, elpattanása… -összefogva: mindez valami halk, sejtelmes, zűrzavaros, méla hangokból -nagy szimfónia szövődik össze. Az árok alján lezuhanó viz mély morgása -képezi pedig az orgona-pontot hozzá. - -Az élet aztán ott van még az igazi: a mély útban. A kövér, lucskos -oldalán tobzódik az élet. A füvek meghajolnak; tátott szájjal lélekzik a -virágkelyhek a langyos levegőt; a bokrok nyers hajtásai, aléltan a -boldogságtól, ölelgetik össze a lábuknál remegve feligyekvő sötétzöld -burjánokat… - -A mint baktat az időtöltött úriember, – mit se látva, hallva abból, a mi -él és zajong körülötte, – egyszerre felüti a fejét, mert valami -megzavarja a fensík isteni pompáját. A mellette elvonuló mély út -oldalából két emberi fej bukkan fel. Egy silimán hitvány leányka az -egyik. Sovány, csontos, fejletlen fej; nem is szép. Viseltes, -színehagyott keszkenyő takarja el a borzas hajat s köríti a színtelen, -csak egy pár égő szem fényétől besugárzott arczot. A másik fej egy nagy -brontes, szőrös, rusnya ficzkóé. Minden nagy e barmon: az arcza, az -ajaka, a fogai; a vállai olyanok, mint egy hegyhát. - -A leányka így szól a baromhoz: - -– Menj el te orczátlan, te szégyentelen… úgy utállak, de úgy utállak, -mint a bűnt… - -Hatalmaskodva, élesen így kiált a leányka s hadonásznak a levegőn a -karjai. «Hozzám mersz nyulni? – kiált a legényre – mert kikaparom a két -rossz szemedet, te undok, irtózom tőled»… s úgy csapja innen is, túl is -a barom durva pofáját a kezével, hogy csattanásán van mit hallaniok a -virágoknak s lomboknak. Ám a ficzkó csak vigyorog ezen; minden foga -látszik örömében, nem is védekezik, mintha jól esnék neki a pofozás. A -leányka pedig fáradhatatlanul csapkodja a nagy melák legényt, a -tarkóját, a hátát. Puff, puff, még csattan. - -Az időtöltött úriember a lóháton morog megelégedetten: «ez aztán a derék -kis leányka, jól teszi, jól teszi, ha bírja» s bárha maga is mosolyog, -mégis elfordítja a fejét a jelenettől. Mert nem szeretjük valahogyan, ha -megalázottnak látjuk a magunk fajtáját. A barom, látszik, csak most -veszi észre, hogy egy idegen tekintet téved oda az ő kis történetéhez s -mindjárt (mit tesz a brutális barom?) egy fogással lefogja a leányka -hadonászó karjait; mind a kettőt, bizony egyszerre; s átkarolja a -leányka derekát úgy, hogy meg se tud mozdulni, akármennyire kapálózna. - -Az időtöltött úriember erre megszorítja a lova vékonyát egy kissé s -gyenge poroszkálásra unszolja a csodálkozó lovacskát. Kopp, kopp… a -patkók kattognak odább. Mindenfelé hallszik a csattanás, de néhány -gyorsabb lépés után ismét viszont óvatosan, csendesen lépdegél a csendes -tavaszi délután az állatocska. - -… Oh, mindjárt meg is áll teljesen, mert a gazdája megfogja a gyeplőt. A -mély útból (onnan a dombról már be lehet látni) fájdalmas nyöszörgés éri -utól a fülét. Mi történik? Ama barom, ott alant, magához kapcsolja a -leánykát s ropogtatja a derekát. Az úriembernek vissza kell fordulnia. - -A leányka vergődik a ficzkó karjában; sikolt, fájdalmasan, ijedten -jajgat s vergődik, mint egy madár a macska szájában. - -Az időtöltött úriember agyvelőjébe nyilalik ez a segélyt hívó, félig -síró hang s mindjárt megfordítja a lovát, rácsap s visszatér gondolkozás -nélkül, hogy megmentse a szegény gyereket a gazficzkó karmaiból. - -Ott terem. A leányka térdre hullva, magából kikelve, szenvedve; – a -ficzkó lihegve, a brutális erő lobogva ki a szemén. – «Mi lesz, te -rabló?» – kiált rá nyersen. - -A küzdelem abban a perczben megszűnik, a rabló karja leleng a leányka -derekáról s szégyenkezve egy lépéssel odább áll. - -– Mit akarsz, te zsivány?… elereszted rögtön azt a szegény gyereket! - -Egy perczig a csendben ismét hallszik a havasi patak dörömbölése a -mélyben. A következőben a leányka, mintha az álmából zavarták volna fel, -kerek szemmel rátekint a megmentőjére s így szól: - -– Maga ki, bácsi? Magának mi a dolga itt? Magát ki hívta ide? - -A hangja mind élesebb, biztosabb lesz. - -– Mit elegyedik maga a más dolgába? No nézzék, a bolond vén embert, mi -mindenbe üti bele az orrát? Hát maga ki? Menjen innen, hallja! - -A leányka felemelkedik. Lesimítja összegyűrt fersingjét, megköti -lecsúszott fejkendőjét az álla alatt s csipőjére akasztva mind a két -kezét, kihívóan vágja oda: - -– Nézd, a vén tekergőjét! Látja, hol az országút? Arra menjen. - -Az időtöltött úriember gyengén felrántja a vállát. «Igaza van», mondja -halkan, megrántja a kantárszíjat s trapp… trapp… futva iramodik meg a ló -az országúton, mely előtte kígyózik fel az erdőbe… - - -III. Az uram. - -A falu végén a vándorköves, szakadékos mezőn tanyázó czigánysátorból egy -rongyos, mezitlábos, fekete czigányleány (a papsajtlegeléssel betelve) -az utolsó, graniczerrel fedett házikó kerítésére rákönyököl és benéz az -elhagyott udvarra. Ott egy viseltes, beteges formájú ifjú -paraszt-fehérnép a küszöbön ülve ránéz a czigányleányra s rászól: - -– Mi kell? - -– Hát… semmi. - -– Hova valók vagytok? A sátorral vagy? - -– Ühüm… Messziről, a gyergyai havasokból valók vagyunk. - -– Te rongyos! – vontatva, nagysokára folytatja – leány vagy? - -– Láthatod tán. - -– Nem látom. Gyere be. Adok valamit. - -Végigméri lustán s gyors elhatározással így szól: - -– Szeretnéd, ha csíkos strimpflid volna? Szeretnéd, ha gombos topánkád -lenne? Gyere be… - -A parasztasszony befordul a házba s kiczipel egy tarka kendőbe bekötött -batyut. - -– Ülj le oda. Nem is bő a lábszáradra a strimpfli. Úgy… A topánkában -kotyog a lábad, de sarjúval kitöltheted. És ti nem szoktatok erre felénk -jönni? Mi? Felöltöztetnélek, ha tudnám, hogy elmentek innen és nem -látlak többet. - -– Nekem adnád a czipőt? Dugva? - -– Az enyém. Kisasszonyok viselnek a városon ilyen stráfos harisnyát. -Drága… Vedd el. Neked adom, te rongyos; kösd meg kóczczal a térdeden -felül. Van még egy köntösöm, a minek bő az ujja. - -– Bő az ujja? Oh na! S nekem adod? - -– Egy szót se szólj. Tedd be a kaput. Vedd fel. Állj az eperfa alá. -Siess. Hogy hivnak? - -– Aniko… - -– Aniko… Engemet: Sebesnének hívnak. Én asszony vagyok. Az uram a -városban van. Szolgálatban van az uram… - -S erre kibuggyan (miért? miért nem?) a köny a szemén s betakarja az -orczáját mind a két kezével… Zokogásában a lapos melle zilál… De -lefojtja a sírását és szürkén folytatja: - -– Vedd fel, Aniko. Nem is igen bő rajtad az a köntös. Kisasszonyok -viselnek efféle czafatot a városon. Szép-e? De még egy szalmakalapom is -van. Kisasszony-félék viselik azt is. Ne. De gombold be a köntösödet. -Neked adom, de úgy, hogy mindjárt elviszed innen s ne lássam meg többet. -Neked adom a kalapot is. - -– Mi lelt? - -– Mi a bajod vele? Várj, kihozom. Egy borjúnak az ára van ezekben a -rongyokban. Vidd el. A városon a rosszfajta kisasszonyok viselik az -ilyen holmikat. Az Isten verje meg őket. - -A mint a virágos szalmakalapot kihozza, úgy megmarkolja, hogy összetörik -a markában. - -– Nem baj… Úgy is kaczagás eféle piszkot viselni kiöltözött -parasztleánynak a városon… Ott (s messze hely felé int) e féle kalappal -csavarják el az ifjú paraszt embereknek a fejét a rossz fehérnépek… - -És keserű dühvel rongygyá tépi a czifra kalapot; kitörli az öklével a -szemét és hevesen folytatja: - -– Menj… menj. Nincs egyebem. Menj vele sietve. Ne is merj errefelé -nézni. Fuss. Jaj, nem bírom. - -A czigányleány a mint kiódalog, a kapunál visszafordul: - -– Aztán mit mondjak, – ravasz tekintettel vigyázva az asszonyra – mit -mondjak? ha kérdezik, hogy hol kaptam ezeket a szép holmikat? Nem -loptad? - -– Nem… Én becsületes asszony vagyok… Asszony. Az uram a városon szolgál -már két esztendeje, de nem jöhet vissza… mert nem akar, vagy nem jöhet -haza. Viheted… Tedd be a kaput. - -… S maga is belép a házikó ajtaján. Bezárja, neki dől és hangos -fuldoklás között sírja: - -– S mondd meg, hogy mindent megvettem… úgy öltöztem fel… a milyeneket ő -szeret a városon – s még se… még se… engemet szeret… az uram… - - -IV. Honvágy. - -Egy bakát temettek a városban. Valamiért nekibúsult erősen (mit -firtassam már, hogy miért?) a szivének fordította a puskáját egy baka és -azzal vége lett… Nagyon szép parádéval temették el. Egy kényes -szakaszvezető dirigálta a csapatot a koporsó előtt és a katonabanda fujt -keserves nótákat. A cselédlányok mind kiálltak a kapuba és a járókelők -megállottak a komédián, bárha pogány hideg idő járt. - -Topp… topp… egyformán lépegettek a bakák s a posztóval betakart dob -rekedten dübörgött. Az oláh templomban a hegyoldalon, sírdogáltak a -harangocskák s a hosszúszakállú pópa dörzsölgette a kezeit, fázva -topogva. Az egész piacz elcsendesedett, míg áthaladt a temetés. - -A kút előtt haladt már a menet. Ott a havasról jött szántalpas -szekeresek, kik fenyőágakat hoztak a havasból, hogy karácsonyfát -csináljanak belőlük a jó gyermekeknek, állanak. A katonák a havasi -szántalpokhoz oly közel marsiroznak, hogy majdnem surolják a faágakat – -s egy komisz baka, ime, a sor szélén igen elkomorul. - -Elkomorul… valami jutván az eszébe. Egy tömzsi, vállas, kemény, törpe -legény az. _Onnan_ vala ő, a honnan valók a faágak. A havasról való. Rá -van írva a formájára. Nehéz, otromba, czammogó járású, szőrös ficzkó – -van benne valami a medvéből – nagy állkapcsa, lobogó, mélyen benn fekvő -szemei vannak. Megy, nézi, nézi meredten a fenyőágakat és egy friss -havasi leánykát ügyel, ki a szántalp mellett áll, kozsókkal a derekán, -rojtos, csíkos keszkenyőbe bebonyálva. A baka reámered s eltéveszti erre -a lépését… Eltéveszti a lépését. - -– Te marha, – morog rá a szomszédja – mit teszel?… - -– Mi–i? - -Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke azonban -odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi katlanban a -rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából összerótt csatornájában -omlik ki a kék víz a jégcsapokkal kicsipkézett kerékre. A házikóban egy -öklömnyi ablaküvegen bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges, -sápadt leányka, (a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő -szerelmes bakájára gondolva… - -A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek keményen a -bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény lehajlik a sorból s -beleharap a fenyőágba, mely a havasi szántalp felett zöldül… - -Beleharap a fenyőágba… és rágja, őrli fehér fogaival a keserű ágat s -nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz? - -– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz? - - -V. Az anya kicsiben. - -A dugáson ereszkedünk le egy tutaj hátán. A havasi patak köves, üres -ágya megtelik a dugásból lezúgó vízzel (a kövér, piros keserűlapuk a -marton mohón lebzselik) és morgó zajjal az egész szűk völgy. A madarak -mind leszállnak a fenyves sűrűjéből a víz suhogására s csippenve, őrült -kedvvel szántják a vízpárás levegőt. Megébred a búsan magábazárkózott, -mély havas. A tutaj inog, mintha rángatnák; alig értjük egymás szavát. - -A kanyargó patakágyban úgy száguld az előrezúduló víz, mint egy -megveszett állat. A kormányzórúdnál álló oláhnak a szeme majd kiugrik, -hogy elég gyorsan forgassa a tutaj orrát. Mégis valahol egy sziklakar -keresztbe taszítja a gerendákat és míg a víz dühödten tovább száguld, -átcsapva a tutaj tetején, alatta, a tutaj recsegve megáll. - -A havas – a mint a víz megszökik alólunk – csöndesedik fokozatosan. -Egy-egy káromkodás, aztán csüggedt szóbeszéd s mi kikászolódunk a bokáig -érő jéghideg vizen a partra. A mint nekivágok az ösvénynek, – hogy -valami emberlakta fészket keressek, a honnan alkalmatosságot kapjak a -továbbhaladásra – belezavarodom a havasba. - -Sehol senki. Egy hang sincs, hacsak rám nem visít egy-egy havasi -tarka-barka madár, vagy a fahajat kopácsoló harkály. Messze az oldalból -vékony füst szállong fel a fák koronája felé. Arrafelé törtetek. Ott -vagy szuszéknak való deszkát szárítanak, vagy szenet égetnek. Úgy! Egy -fekete kunyhó (mint egy szőrös sümölcs valami banya képén) kuporog egy -tisztás szélén. - -– Hé, ki van ott? – kiáltom; ki se felel. Egy összerótt szolgafán lógó -üst alatt lángol a tűz. – Senki sincs itt? - -– Na! – szól vontatva valaki. Éretlen gyermekhang ez. Közelebb megyek s -a mint egy bokornál kifordulok a tisztásra, szemrehányó, bosszús -leánykahang rivall rám: - -– Ügyeljen!… hát ügyeljen; mire lép? - -Odanézek a lábam alá. Egy rongycsomó hever a földön, egy halom havasi -letépett virág tetején. - -– Mi ez? - -– Hát egy gyermek van a földön. Nem látja? Hiszen letapossa! - -– Egy gyermek? - -Keresem, hol van. - -– Ott ni! – mondja az elkeseredett képű leányka, a mint a kunyhó mellől -kilép és ama rongycsomóra mutat. - -Érdeklődve nézek oda, a hova mutat: - -– Nincs gyermek – mondom. - -– Oh, Jézusom, Jézusom… hát nem látja? - -Jobban megnézem. Egy szokmány rongyai hevernek összegömbölyítve ott. A -csupja át van kötve faháncscsal, úgy, mintha egy baba feje volna. Még -piros bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal odaragasztva; és -szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja is van; a szokmány -karjából, mohával kitöltve. Tehát jobban megnézem. - -– Ez gyermek, te leányka? - -– Hát nem látja? - -– Aztán te csináltad, leányka? - -– Én hát, egyedül, – dünnyögi – csak nem is apó. - -– Az apó nem is tudna ilyet csinálni? - -– Hogy tudna? Ő nagyon öreg ember már. - -– S te csak vele élsz? - -– Csak? Hát nem elég az apó? - -Aztán fecsegő lesz: «Maga ki? Maga mért jön? Ide senki se jön, -(közeledik hozzám) bárha mi örökre itt lakunk». - -– Örökké? Hát akkor ki tanított meg tégedet leányka, ilyen szép -gyermeket csinálni? - -– Szép, úgy-e? Ki tanítana meg? Senki. Hát kell is azt tanulni? Azt -hogyne csinálna az ember. Akkor kit ölelhetne meg az ember? - -– Igaz. Azért csináltad, hogy megölelhess valakit? - -– Hát hogyne! Még azt se tudja? - -S azzal felemeli a ruhacsomót. A karjaira fekteti gyöngéden, aztán a -kebléhez szorítja mosolyogva, boldogan. - -Hogyne: Az anya ébred meg ebben a leánykában. A mély havasban nő; embert -se lát; anya nélkül, testvér, pajtás nélkül él; ez a leányka kitalálja -ismét a babát. Vágyik a gyermekre… valamire, a mit ölelhessen… - - -VI. Levele érkezett a kisasszonynak. - -Őszül az idő. Fenyeget a felhő mindenfelől. A tejfehér köd felhúzódik a -sötét erdős hegyek derekáig. Míg az ormok fehérednek már a hótól (a -fenyők úgy merednek fel, mint egy roppant fűrész fogai), alant, a rohanó -havasi víz partján az égerbokrok még zöldek, a megpuffadt, -összegömbörödött, megszáradt veres cserebokrok között. A sziklás úton, -mely a szomszéd faluba visz, egy úrileány lépked tünődve. Áthalad a mi -falunkon (az asszonyok mind szelíden köszöntik) egészen a postáig. - -A postamester kiszól az ablakon át: «Nincsen levele, kedves kisasszony». - -«Igen köszönöm, – feleli a kisasszony, lehajtja a fejét megadóan – -köszönöm» és megfordulva, ismét visszaballag a falun; az úton, mely a -kősziklák között a mély víz partján vezet. - -A falu útján a kisasszonyra tapadó szemek is mind ezt kérdezik: «S -nincsen-e még levele, kedves?» A kuvaszok kiállanak az útjából, leülnek -az út szélére; a szekerek kitérnek előtte, hogy ne zavarják, mintha azt -mondanák: «Baj, hogy nincsen még levele!» A víz, a mint az egyik hullám -leloccsan a másikra, mintha sóhajtana; a sár, melyből kiemelkedik az -apró láb, mintha feljajdulna: «Oh, miért is nincsen még levele -szegénynek!» - -Széllel, ha ébred a reggel; hóval, ha elegyesen csorog a felhő: -mindennap az urileány a szomszéd faluból jön a postahivatalig és megy -vissza, tünődve… tünődve. - -Azon a nyáron került a kisasszony a szomszéd, eldugott havasi falucskába -tanítónénak, valami messze való városból. Szelíd és szomorú; a gyermekek -nagyon bátrak vele. Valahonnan vár valamit, ugyan vár; mi mind -nyughatatlankodunk azért: hogy miért nem érkezik már meg az, a mire ő -várakozik? Mi lehet az? Ki se kérdezősködik tőle felőle, de azzal a -Semmivel fekszünk és kelünk. A szénacsinálók a havasi kaszálókon, este, -a tűz világa mellett arról beszélnek; a templom pitvarában -istentisztelet végén azon tünődnek; a guzsalylyal le és fel utczázó -vénasszonyok, pergetve az orsót, arról zuvatolnak: «Még meddig vár a -szegény, arra a levélre?» - -S csak nem jön… nem jön. - -A mezőre leszáll a téli takaró; vékony kukoriczaszárak merednek ki az -egyforma hó alól: a víz martjain nyalja a csillogó jégrámát a suhanó kék -ár; a bocskorok alatt csikorog, rikoltozik a ropogó hó – a tanító -kisasszony mindennap bejön, hogy kérdező szemmel ránézzen a -postamesterre. «Nincsen; semmije sincs még, kedves kisasszony» – feleli -a postamester. - -Oh Istenem! Mily gonosz lélek kell, hogy legyen az, a ki így -várakoztatja őtet! Levelek pedig jönnek feles számmal a postahivatalra. -Szerelmes leányok hoznak ki onnan szaporázva valami írástudó vénhez, -hogy kedves izenetet betűzzön ki belőle; – nyomorú szegények, kik -segítséget várnak a betűktől – és annyian kapnak írt, vigasztalódást a -levelekből, csak a szegény tanítókisasszony megy ki onnan árván -lehajtott fejjel. «Féljen – bátorkodik egy öreg asszony hozzá közeledve -– a rossz emberek szándékától, útonálló vad fogától, a mint azon -félelmes útakon egyedül jár…» «Vad fogától, rossz emberek szándékától -miért féljek?» – kérdi vissza szelíden, búsan, mintha azt mondaná: «Más -szerencsétlenségtől félek én». Mindenki érti. Ah, nincsen levele -szegénynek. - -Pogány, csikorgó tél hatalmasodik el a szűk völgyön. A Bucsinból -leszálló farkasok kórust üvöltenek az éhségtől, a falut gyűrűző -berekben; a verebek felfúvódva dideregnek a szalmafedelek eresze alatt, -s kicsípi magát puha fehér köntösében – mint egy koporsóba fektetett -menyasszonyt a halál – minden fa, minden bokor… Egy nap: honnan? mi -úton? senki se tudja – az a hír suhan át az elcsendesedett falun, hogy a -kisasszony levelet kapott. - -A jégvirágos ablakocskákon a meleg szájak akkora lyukat olvasztanak fel -legalább, hogy lássák a kisasszonyt, kezében ama papirkával; a -sövénykerítéseken át arrafelé fordulnak a vigyázó legények: «Levele van -szegénynek». - -Egyszerre elevenebb lesz a falu. Mintha egy súlyos tehertől -megszabadulna, fellélekzik: «Levele van neki!» Egy szót se szólnak, de -egy kéz, ha megszorítja a másikat: mindenki tudja, miért; valahol ha -elcsattan egy csók: mindenki érti, miért: «Levele érkezett a -kisasszonynak». A kiragyogó szemek végigkisérik, valamíg csak kiér a -faluból a kisasszony, hogy a mély, kanyargó víz mellett elhaladó sziklás -úton hazatérjen. - -A levél még a kezében van. Mintha félne kibontani; vagy mintha csak az -emberszemek előtt nem akarná kinyitni az édes, várt levelet. De -gyorsabban igyekszik előre… A ropogós tél sietteti tán csak. - -Átlép a határkővel kijegyzett falu végén. Puha, nagy hópihék -szállingóznak; az ég elszürkűl s varjúk kárognak valahol… - -… S másnap várják a kisasszonyt és mindennap várják. Nem jön. Hiányzik a -falunak. «Nem tudtok róla?» kérdezik. «Miért? Megkapta a levelét» -felelik. - -Megkapta… - -… Egy czigány hozta be a sziklás útról a levelet. A sziklás vízmartba -kapaszkodó galagonyabokor tövisein akadt fel. Finom a formája, piros a -pecsétje, mint egy vércsepp. Belül csak egy-két sor van bele írva: - -«Ne várjon hiába. Nem megyek… A mi volt, elmult; álom volt. Ma esküszöm -azzal, a kit szeretek…» - -A kisasszony aztán jött hozzánk. A víz felénk hozta, mert mi szerettük -őt. A molnár fogta ki. - - -VII. A tudatlan madár. - -Nyár derekán, a Mező-havas tetején, a fenyőkéreggel fedett sátorban, -hajnalban ébreszt fel a napsugár. - -Az égtől földig vetett levegő-ágyon rózsaszinű meleg por piheg, mely -messze, a hegyhát fenyőlombdunyhája csupján lilába játszik s zöldesbe -olvad. Az éji gyász elbúvik a tömött, nehéz erdő sűrű aljába a felkelő -világosság elől. A hajnalra rebeg minden, kéjes kinyujtózkodása közben -ébredezve. A bábakalácsok üvegszerű, pattogó rózsaszín szirmai élednek; -a légyölő-galóczák vérpiros pofája vigyorog a szárnyaló legyekre; a -zsályák balzsamos lehelete leng a mozgó levegőn; a mályvák, az idétlen, -borzas gyalogfenyők szurkos illata terül el a rettenetes nagy havason. -Éles szél borzolja fel a nyavalyás perjét, tánczoltatja a kokojza -bogyóit, az eprek pehelyszerű virágszirmait. A lomha nagy test: a havas, -mozgolódik, lélekzik; fénylik a harmattól, suhog a széltől. - -Felkelek s végigbotorkázom a harmattól csúszós köveken. Az a rejtelmes -erő, mely felébresztette körülöttem az életet, engemet is megmozdulni -kényszerít. - -Egy nyílegyenes fenyőfasor szegi el az utamat. A sor szélén egy dús, -össze-visszanőtt ifjú fenyő sátorából két fényes csepp ragyog reám. - -Közelebb megyek: «Mi villog ott?» – Nézem. - -Mintha két kicsiszolt gyémánt fénylene ki. Még közelebb megyek. Egy -parányi madárfejből ragyog ki két szem. Egy hitvány madáré. A dolmánya -zöldeskékes, a szárnya szürke, fehérrel csipkézve a szélén. - -– Pi-pi… a parányi czinke reám ügyel egy cseppet s a földre is ügyel egy -cseppet. Tán ott a fészke. – Pi-pi… elevenen, kedvesen bókol, himbál, -hajlong: jó reggelt mondva mindennek. - -Egyszerre igen derültnek látom az egész hideg havast, sziklákat, mohos -fákat és még közelebb megyek a beszédes madárhoz. - -A czinke felém fordítja egészen apró fehérfoltos pofáját és valamit -vigan – tudom is én mit – locsog. - -De engemet is csak úgy néz, mint a többi tárgyakat körülötte és nem -merem fogadni a köszöntését, mint a többi egyet-másnak. - -Mégis bólintok feléje. Meg se rebben a czinke. Tovább egyre bátrabban, -bizalmasan mondja: «pi-pi…» és visít vigan. - -Egészen mellé lépek. Tovább csippen a sűrűben, félelem nélkül. - -– – Ah! Egyszerre eszembe jut: ez egy tudatlan madár; mely azért nem fél -tőlem, mert itt született a Mező-havas-tetején, itt is nőtt fel és _nem -ismeri az embert_. Ezért bízik bennem. - - -VIII. Az irgalmas ember. - -Két ifjú liba élt egy virágos udvaron, egy gunár és egy tojó. Szép, -fehér, fodros, libegő tollakkal ékes szerelmes pár voltak s minthogy -mindenük megvolt, a mi csak kellett nekik, nagyon jókedvűek voltak. -Örökké egymást bujták; együtt sétálgattak; fürdögéltek; s ha -szembeállva, elkezdtek halkan tereferélni bizalmasan, öröm volt őket -nézni. - -Egy nap a könnyűvérű fráter, a gunár (a tavasz borzolta a vérét tán fel) -átbujt valahol valahova, a hova más libahangok csalogatták, hihetőleg -könnyű kalandra. Meghallgatta s meghallván a becstelen: – elfelejtette -családi köteles hűségét, szép párját; békés, jó életét; pázsitját, -vizét, magját s megszökött; ürt és mély bánatot hagyva maga után. - -A tojó járván, kelvén magára, bokrok mélyén, árnyékos színek sarkán, -árkokban, kutatva kedves párját – megbizonyosodván árvaságán: kiállt az -udvar közepére és hegyesen, élesen elkiáltotta magát, mondván: «Jőjj, -jőjj! szerelmes társam! hé!» Odább tipeg ekkor és minden világtájék felé -fájdalmasan rikolt: «Hé, hé, párom! jőjj…» Előre szalad és -visszaszárnyal mind hevesebben, rikolt a hűtelen után: «Jaj, jőjj, hé!» -Nem eszik, nem iszik, nézdegél; lebegteti a szárnyait, sürög-forog, -rikolt, sikoltozik; ah, még egy nyugodalmas percze sincs, jajgat, -sikoltozik és kesereg. - -A bús tojó asszonya pedig, – egy ifjú, érzékeny szivű menyecske, – -hallván a sirámot, így szól: «A szegény liba! A hűtelen párja megcsalta -őtet. Nem lehet élni e zajban, melyet az udvaron a nyomorult csap. A -lelketlen gunár megrepeszti a szegény tojó szivét. Oh, csak tenne így -velem az én férjem, majd adnék én neki». És később meg így szól: «Jőjj… -úgy sajnálom az árvát, jőjj, szakácsné! úgy megesett a szivem a búján. -Jőjj, vesd végét a boldogtalan bújának!» - -A szakácsné pedig jött és másnap megették az árvát, uborkasalátával és -makarónival… - -A Végzet ezt látva, az ismét következő napon talált csak rá a hűtelen -gunárra a harmadik szomszédban és a gunár, a Végzettől űzetve, -váratlanul visszabuvik valahonnan valahogy ismét a virágos udvarra s a -mint megérkezik, körülnéz szaporán az ismerős tájékon. Megjárván pedig, -a bokrok mélyét, árnyékos színek sarkait, eszébe jut keservesen -itthagyott szép párja és kiállván az udvar közepére, hegyesen, élesen, -parancsolóan így kiált: «Szép társam, jőjj, jőjj!» Tipeg, kiált, előre -szalad, visszaszárnyal, mind hegyesebben üvölt, sikolt, nem eszik, nem -iszik, nézgelődik, ah! egy nyugodalmas perczet nem hagy se magának, se -az udvarnak, (az önvád furiái furkálván a keblét), az ifjú menyecske, a -gunár gazdasszonya, az érzékeny szívű hölgy, így szól a szakácsnéhoz: -«Oh jőjj, mesd el a nyakát e boldogtalannak. Láthatod, mily nagyon -szenved a boldogtalan, nem hallhatom a nyögéseit!» - -És oly nagyon megesett a szive rajta, hogy a jövő héten megették a -gunárt is uborkasalátával és makarónival… - -Eddegélvén pedig a libát, az urával, így szóltak: «Ez igen sok libahús -egymásután». És ennyi volt a gyászbeszéd a tragédia felett… - - -IX. A kigyó a paradicsomban. - -Egy nagyon szép köntösös, czifra fehérnép állingál a zúgó vásárban, -szemmeltartva egy paraszt párocskát, mely a falujából benézett a -városba, csodát látni. A parasztlegény kézen vezette az ő serdülő, -sugár, kékszemű párját és untalanul boldogan össze-vissza néznek. Egy -sátorból virágos pántlikákat lobogtat feléjük egy vén nyigoczás. «Szép -holmi» mondja a legényke. «Gyönyörű – sóhajtja vissza a leányka – és még -csipkék is vannak.» A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez -odasimul – és összemosolyognak. «Nagyon drága portékák ezek nekünk» -súgja a leányka. «Menjünk, – feleli a legény – mert megkivánod». - -A sátrak végében kihimzett fodros főkötők mosolyognak rájuk egy -asztalról: «Illenék a fejedre – mondja a legény – a főkötő!» «Úgy? – -feleli a leányka – hogy illenék leány fejére a főkötő?» «De hát te nem -is akarsz menyecske lenni?» kérdezi vidáman a legényke és megtaszítja a -leányt. «Hát mondjam?» csippen vissza ártatlan hamiskodással a lány és -visszataszítja a legényt. - -Ezen is kaczagva, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép közeledik az -évődő párocskához és látszik, szinte szívja be a locsogásukat, mint akár -a virágillatos levegőt. - -A párocska őgyelegvén odább, elérkeznek valami falusi asztalos -portékájához s ott mindjárt letelepednek, szorosan egymás mellé, egy -tulipános láda tetejére. «Mennyi minden fér el egy ilyen ládában, – -mondja a leányka és megsimogatja gyöngéden a gyöngyszinű láda tetejét – -ilyen lesz nekem, úgy-e?» «Hát annak a kanapénak a fiókjában még!» mutat -a legény egy festett falóczára. «Oh, te buksi – kaczag a leányka – annak -a fiókjában csak ágynemű áll.» A legény megcsípi a leánykát és kaczagó -szemmel perzsel rá: «S hát az ágyneműben mi van?» A leányka ártatlanul -felel: «Abban semmi sincsen, az csak áll, dísznek, buksi.» - -A legényke arcza nekimelegedik a beszélgetésbe és mindjárt egy ringó -bölcsőre mutat, mely a fadiván mellett áll. A vállával meglöki a -leánykát s megfogja a kezét forró kezével. «Hát az ott, lelkem – kérdezi -és rámutat a bölcsőre – mi lesz abban?» - -A leányka, megértve valamit, kipirul egészen a hajáig, feláll a ládáról -és megsértődve, kedvetlenül így szól: «Csúfakat beszélsz, ez nem szép» s -kirántja a kezét a legényéből. - -«Én semmit se szóltam» – mondja restelkedve a legényke és át akarja -ölelni a leánykát. «Nem szeretem, a ki orczátlan» – feleli a leányka s -kisiklik az ölelés elől. A legényke zavarodottan áll meg. - -A beszélgetés megszakad közöttük. A nagyon szép köntösös, czifra -fehérnép mindezt irigykedéssel nézi félszemmel. A vásáros nép tolong -körülöttük, gyerekek sipolnak; koldusok harmonikát nyomorgatnak; -boltosok rikoltoznak; kocsisok káromkodnak; czigányok ordítva alkudoznak -– a czifra fehérnép, mintha nem látna mást, nem hallana egyebet, mint -amaz ártatlan párocska szelíd évődését. A maga ártatlan leánykorának rég -bezárt ajtaja pattant fel tán s oda lát be. Irigyen ügyeli őket; -kesernyés tekintettel. - -A legényke odább sompolyog a leányka mellett, restelkedve. A pogácsás -sátor előtt megáll s egy szép, nagy szivet vesz a kezébe: «Nézd lelkem – -mondja engesztelődve – ezt megveszem neked, ha szereted?» A leányka -visszafordul s mindjárt mosolyog szépen. «Megveszed nekem? – kérdezi – -szép portéka, ott fog állani a kaszten tetején, ha lesz kasztenünk…» -«Jó, ne haragudjál reám.» «Én nem haragszom reád.» És mindjárt kezébe -veszi a pogácsát. «Vers is van rajta», mondja a leányka és betűzni kezdi -a szép szavakat. A bosszúsága megolvadván a gyönyörüségben, bizalmasan -átnyúl a legényke keze után, a szép szivet pedig boldogan a kebléhez -szorítja a másik kezével. Igy menve odább boldog egyetértésben a zúgó -vásárban, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép éppen a boldog párocska -háta mögé kerül. A legényke ekkor észreveszi az idegen, szép, czifra -fehérnépet, szemét rajta felejti. Még a szája is egy kissé tátva marad, -úgy rámered. A czifra fehérnép pedig megáll előttük s ezt kérdi: - -– Mit vettetek? - -– Mi? – kérdi idegenül a leányka. - -A czifra fehérnép – a csúf irígység, az ajakán mintha egy kelés fakadt -volna fel – nem tudva egyebet mondani a visszautasító szócskára, -vigyorogva, kicsinylőleg ennyit kérdez: - -– Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova valók -vagytok? Falusiak? - -A leányka kipirul ismét bosszúságában. - -– Menjen el, – mondja indulatosan. – Mi köze velünk? Azt veszünk, a mi -tetszik nekünk. - -A czifra fehérnép csúfondárosan felkaczag. «De po-gá-csát…» mondja s -szótagonkint hámlik le az ajakáról a lenéző, bosszantó kérdés. És azzal -tovább megy. - -A legényke a szép fehérnép után néz. - -A leányka restelli a pogácsát vinni. Oly nevetségesnek tartja a szép -pogácsát a kezében. A szó megakad a szájukon. - -A mint elkedvetlenedve tovább mennek, egyszer elfordulva a párjától, -átnyujtja a pogácsát a legénykének: - -– Vigye maga is – mondja. - -– Vigye a kinek kell, – mondja vissza gyorsan, durván – én nem. - -– Hát akkor mért vette? - -A legényke felrántja a vállát s mogorván ballagnak odább. - - - - -Az édes anya. - -Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett. Tán egy -derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette Kádárt, a -bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők szerelemből -házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk (egy hétesztendős, -szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy óráig se tudott volna -ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban úgy tett, mintha észre sem -venné az ellene mondókat, lecsoszogott előre az ismeretlenbe és Kádár -erőtlenül utána hanyatlott. - -Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis Jánoska -így szólt dicsekedve az édes anyjának: - -– Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor bácsitól! – -és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy felvidítsa az -anyját, ki akkor nagyon bánatos vala. - -Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a kétségbeesett -anyának: - -– Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy megtudja az apja halálát. A -gyermek igen eszes és érzékeny s a szívbajos fiúcskára végzetes lehetne, -ha megtudná, hogy az apját sohase fogja látni. - -Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az anyja -mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos szegletben, -bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok járókelőtől. - -– Valami ünnepre készülnek tán odakinn? – kérdezte Jánoska az anyjától. - -S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: «El tudok én játszani -magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának.» Bizonytalanabbul tette -azonban hozzá: «Hanem ha az apa jöhetne be tán hozzám, mert ma nem is -volt nálam», minthogy nem szeretné megbántani az anyját az által, hogy -inkább az apját áhítja. - -– Nem, – rebegte az anya, – az apának vendége vagyon, és arra kicsordult -a köny mind a két szeméből. - -– Egy bogár repült a szemembe, – magyarázta. - -– Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra mindjárt -kimegy belőle a bogár… - -A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse ment ki -a szeméből. - -A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy asztalt -az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni kövekből, de úgy -reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az építmény. - -– Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két szemed -pillája alól szivárog egy-egy csepp – s előre nyujtotta a fejecskéjét s -megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár bántotta. - -Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz ünnepség -mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak az öreg dada -maradt mellette azon délutánra. - -– Tán a király nevenapja van? – kérdezte a kis ember, – minthogy úgy -harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen félek. - -Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy -töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan -mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az érzékeivel. -Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély kongása, mintha -libegni látszott volna a vastag levegőn. - -– Ó, hogy vártalak, piczikém, – rebegte, a mint az anyja későn belépett. -– Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a kezem! De talán, ha -gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál velem, vagy ha énekelnél -nekem, vagy… vagy… - -– Vagy? - -– Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám. - -– Az apád elment. - -– Elment?… Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt jön? - -– Nem. - -– Tán csak reggel? - -– Reggel sem. - -– Estére, azt hiszed? - -Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza. De -megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az ajakát -összeszorította és nem sírt. - -– Apád csak későbben jön vissza. - -– Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra -maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e? - -Merően kutatva nézett az anyjára. - -– Akkor sírtam, de akkor még kicsi voltam. Mi, meglátod, jól megleszünk -magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a sóhegyekig -felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a Sándor János bá’ -szekerét, a melyen az apa jön. Jó?… - -Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így felbátorította -az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és keservesen sírni -kezdett. A vén dada megérintette a gyermek vállát. - -– Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az apja épen -bányász. - -– De én nem sírok, tudod, Klári!… az nem is igaz… Én csak gondolkozom, -úgy-e, piczikém, te is tudod. - -S titokban letörölte kicsordult könyét, szepegve visszafordult és valami -várjátékot kezdett meg a táblán, a miben a piczikéje kedvét lelhesse. És -hogy felvidítsa, szándékosan hibásan lépett, de mindjárt megértette, -hogy kedveskedésével rossz időt választott és eltolta a táblát. - -Azon este igen nehezen telt az idő. A gyermek önkéntelenül tartózkodott -a kérdezősködéstől, az anya erőszakosan kereste az okot, hogy beszéljen. -Mikor azonban a vén dada megigazította az ágyat az éjjeli nyugalomra, a -fiucska odahúzta a Klári ránczos fejét s rebegve ezt súgta: - -– Hát meggyógyúlt apa? Ő beteg volt, tudod. - -Az aszott, öreg fej gyengén igenelve bólintott a kérdésre, minthogy az -édesanya rájuk nézett. Arra Jánoska a fal felé fordult s egészen a -paplan alá bujt. Azonban az apjával foglalkozott, mert a mint a nehéz -ködből kibontakozott a hosszú, hideg reggel, ezt kérdezte: - -– A felülvizsgálatra ment el apa, piczikém? - -– Igen, kedvesem. - -– Pedig itt felejtette a kofferét. Én már az este láttam a szegeletben, -hogy itt felejtette. - -Azon nap azonban többé nem tudakolta az apját. - -Délfelé felkelt s kezét a nadrágzsebébe dugva, katonásan, peczkesen -lépett s félhangon mondta: «egy-kettő, egy-kettő», a hogy az apja -kommandirozni szokta tréfásan. Csak innen látszott, hogy az apjával -foglalkozott. - -– Már írtál apának? – kérdezte este. – Irtál, piczikém, rólam is? Ő -mikor fog írni neked? - -Minthogy valami titkot érzett, a mit előle rejtegetnek (s mindazt jól -lehetett olvasni kutató, okos szemeiből), az anya másnap azt a szép -virágos köntöst vette fel a fekete helyett, melyet a kis ember felettébb -csecsésnek talált és a félhomályban énekelni kezdett az anya a gitár -mellett, hogy szórakoztassa a kis fiát. Valami ócska nóta volt az, a -miben egy bárányról volt szó, mely a hímes mezőn bégetve keresi az -anyját… furulyaszó leng az illatos levegőn… - -És arra elfuladt az anyja hangja, a kis fiú pedig hangosan felsírt. De a -mint szorosan átölelték egymást, mindjárt abbahagyták a sirást s a kis -ember szilárdnak készült hangon kérdezte: - -– És meg is találta az anyját a bárányka, piczikém? - -– Hogyne, kedvesem… hogyne! - -Aztán elfáradtak mind a ketten és a fiúcska rosszul aludt az egész -éjjel. Azért másnap reggel mindjárt levél is érkezett az apától, a -melyet ujjongva fogadott a kis ember. - -– Rólam is ír, piczikém? – kérdezte mohón. Úgy vártam, hogy írjon már, -csak nem akartam mondani neked. - -Ó, hiszen abban a levélben csak Jánoskáról volt szó. Hogy igen jó fiú -legyen Jánoska és nagyon szeresse az anyját és aztán karácsonyra minden -jó dolgokat fog küldeni azon messzi helyről, a hol ő van. - -Azt a levelet aztán sokszor is kellett elolvasni. A fiúcska untalan -nyüzsgölődött, mert hol az egyik, hol a másik szót elfelejtette az -ismétlésnél olvasni az anya: «Ó, bár csak én tudnám elolvasni, mert te -igazán nem tudsz jól olvasni, piczikém». És élesen kiabált a vén Klári -után, hogy ő olvassa jobban. De ő se tudta jobban s azért ismét és ismét -az anya kellett, hogy elolvassa, de könyezve. - -– Nagyon megkínoztalak, úgy-e, piczikém? de úgy vágytam, hogy apa írjon -nekem, igazán. - -Ez okon mindennap reggel tehát a postalegény levelet hozott az apától. A -kis fiú az ablakból leste, a mint a havas úton ballagott a házuk felé a -postalegény: «Oh mily lomha ember», mondta s tapsolva, sikoltozva küldte -a piczikéjét, hogy elejébe menjen és elvegye a levelet tőle. Ő mindjárt -választ is iratott az anyjával s megüzent mindent, hogy mi történik itt; -mi hiányzik, mit hozzon karácsonyra és szapora levélváltásba elegyedett -a képzelhetetlen messze útjában bujdosó szegény emberrel, ki a János -édesapja volt. - -Derültebb és nyugodtabb lévén a levelek jöttével, azt kérdezte: - -– Miért nem tánczolsz velem, úgy mint régebben, piczikém? - -– Mert beteg voltál, kedves. - -– Igen, de már nem vagyok az… az apa sem beteg már? - -S akkor végig tánczolták a szobát mind a ketten, de akkor a vén dada -gunnyasztott búsan a szegeletben. «De te is. Klári, te is tánczolj -velünk», – lihegte. - -Az idő hidegebbre válván, visszaköltöztek az utczai szobába s látta, -mint ereszkednek le a Bucsinról szekeresek fenyőfákkal megrakva. - -– Tán karácsonyra hozzák? – kérdezte Jánoska. – Az angyal jön tán, -piczikém, s azért hozzák a fenyőfákat az erdőből? - -A hegyek ormai fehérek lettek s jégvirágokkal szőtte be az ablaküvegeket -a tél. - -– Vajjon apa tudja-e, hogy mi készül nálunk, piczikém? Az angyal -bizonyosan tudja. – És egy alkonyatkor valósággal látta az angyalt, (egy -fényes sugár), a mint átsuhant a ködös levegőn, elvillanva, eltűnve a -fatornyú templom mellett. A fiú sápadt arcza kipirosodott egészen s -megilletődve, rebegő ajakkal beszélte el piczikéjének. Az angyal után -súgott aztán, hogy beszéljen az apjával ott, a hol van, s mondja el -neki, hogy mit küldjön a fiának. De titokban mondta, hogy senki más ne -tudja, még piczikéje se. Ha el fogja küldeni apa, a mit Jánoska kiván, -akkor tudni fogja, hogy csakugyan megérti őt. - -S ideges türelmetlenséggel várta a karácsony napját. Ah! üzenetet akkor -vesz az édesapjától, ki oly nagyon elment, hogy nem is köszönt az édes -fiának, a mikor elment. - -A karácsony előtt való nap délelőttjén az anya otthagyta az őrködő -helyet, a melyet soha egy perczig el nem hagyott addig, hogy -csecsebecséket vásároljon halott ura nevében a kis fia karácsonyfájára. - -A vén dada roskadó lépéssel topogott a gyeplőszár végén, lovat játszva a -kis fiúval, míg sírva ékítette az édesanya a másik szobában a gyökérből -kivágott fenyőfát a fagyos föld alatt romló édesura nevében beteg kis -fia örömére. - -Aznap délután se térhetett vissza az anya a gyermek szobájába. Egy -szegény mázsatiszt temetésére harangoztak, kit éppen ezen a napon -kisértek ki a temetőkertbe, hát fekete köntösét ismét felvette az -özvegyasszony, s az ő drága halottját siratva, kikisérte az ura -bányásztársát. - -A harangok kongva ringtak a ködös levegőn s messziről a fa tóka -csattogása hallatszott a bányatelepről. Onnan hozták a halottat a -bányászok komor pompájával. Az izmos karok könnyen emelték a költöző -szegény ember örökös házát; oldalt mellette kis bányász-mécsesek -csillámpoltak s előtte mély búgással omlottak a rézhangszerek torkából a -gyászos nóták. És katonai rendben, csendesen lépkedtek a buggyos újjú -bekecses munkások oly egyformán, hogy lépésük szabályos dübörgése -messzire elhallszott. - -A kis fiú szorongva nézett ki az ablakon, a mint a fekete tömeg elvonult -az ablakuk előtt, felkígyózva az oldalon, kőkeresztekkel kihímezett -temetőre. A zúgás megijesztette. Majdnem sírt, maga se tudta, miért, -félve rebegett. - -Hangos szóval hívta a vén dadát. Nem volt sehol. Tán a temetés zaja -csalta ki. Élesen kiáltotta a nevét. Senki. Az ajtót reszketve nyitotta. -Sírni kezdett. Idegesen a másik ajtóig szaladt. A karácsonyfa -gyertyával, aranyos papirossal felpiperézve a szoba közepén állott. -Rémülten csapta be az ajtót. Az ütődés csattanásától úgy megrémült, hogy -majd elesett. Hajadonfővel kifutott a folyosóra. - -– Ó! Istenem! - -A ház földszintjén a csizmadia-műhely nyitott ajtajában egy kis fiú -babrált egy olajos papirosú csillaggal, melylyel az este kántálni fog -menni. - -– Gábor, Gábor – sikoltott rémületesen a kis csizmadiainasra. - -– No! - -– Én igen félek. - -– Hát élsz még, János? - -– Jőjj fel mindjárt. - -– Ne–e–m. Dolgom van. - -– Inkább hozd fel, Gábor, a csillagodat is. - -– Mit adsz? - -– A mit akarsz. - -– Négy töltött bányászgomb? Jó. Megadod mindjárt? - -A mint együtt mentek be a szobába, így szólt: - -– Milyen jó meleg van itt. Aztán mégis sírsz? - -– Én igen félek. Itt senki sincs. - -– Hát aztán! Megijesztett valaki! - -Aztán az ablakhoz lépett. - -– Én itt sohase voltam, milyen gyönyörű innen. Adod meg a gombjaimat? -Nézd, a mázsatiszt temetése már a hegyre ért. - -Jánoska meghúzódott az ajtó mellett. - -– Nem akarod megnézni innen az ablakból a temetést? A mécsesek mind az -oldalútra tértek, látod! a _ti sírotok_ mellé. - -– A _mi_ sírunk mellé? Nekünk nincs sírunk. - -– Nincs? Beszélj nekem. A mázsatiszt sírját az apádé mellé ásták, -láthatod innen, az a legszebb hely… - -– Az apám sírja? Mit mondsz? Az apám nincs is ott. - -– Nincs? Szamár. Hiszen ő meghalt. Hogy mondhatsz nekem ilyet? - -– Az apám? - -– Az apád! Hiszen azért nem eresztett el most a mester a temetésre, mert -az apád temetésére megszöktem volt. Talán bolond vagy? Hiszen én csak -tudom. - -S erővel odakényszerítette Jánoskát az ablakhoz, hogy megmutassa neki a -helyet a temetőben. - -A kopár oldalon nyüzsgött a sok ember. Az új sír mellől oszladoztak már. -Jánoska rémülten meresztette a szemeit a temetőkertre. Oly fehér volt, -mint a hideg hó kinn. - -– Az apám? az apám? – rebegte. - -Akkor siető lépéssel futott fel a lépcsőn az anyja. - -A gyermekek összebujtak, az ablaktól félrehúzódva. - -Jánoska felsikoltott élesen, a mint meglátta az anyját. - -Egészen elváltozott s rekedt, nyers hangon szólt: - -– Hallod, ez mit mond? Hol van az apám? Mondd meg neki. Az apám… - -Az anya lehajtotta a fejét és hangosan felsírt. - -Az engedelmes, szelíd fiú magánkívül, durván megrántotta az anyja -köntösét s fuldokolva kérdezte: - -– Hát miért hazudtál, jaj nekem! - - - - -Mayer, a zsidó suszter. - -Az utczám megbotránykozott azon a hangon, a mint Mayer, a suszter, -Baranyai Katiczával mert beszélni. - -– Papot ide ne hozzon többet, kisasszony! Ide be ne, gyóntató papot -hozzám, mert leütöm a derekát… Az Adolfot nem kell előre készíteni a -halálra. Azt szépen előkészítette a maga Istene… Hagyjanak nekem békét. - -Hősködött a figura kis ember, hadonázva a fiakkeres előtt. - -– Az Adolf nem is tud arról, hogy neki vége van. Ő a tavaszra kadétnak -készül… Oh, oh, micsoda garnizonban fog szolgálni ő a tavaszon. Nem -viszi be hozzá kisasszony a papot, hogy elkeserítse őtet. - -A kisasszony kiszállott a sáros útra; a papot beszorította a kocsiba a -megháborodott zsidó. - -Mily időket élünk! - -– Mit akar velünk még a kisasszony? Volt egy feleségem, egy jó asszony, -egy szép asszony. A Jehova elfordult tőle, mert maga kikereszteltette -őtet… Akkor idejött a gyóntató pap… Elment Máli… Volt egy szép kis -leánykám… kikereszteltette őtet… Elment… Menjen el a papjával. Jaj, -menjen el a papjával, jaj! Most jön az Adolf, a kit maga -kikereszteltetett. Elveszi őtet a maga Istene. Jaj, jaj nekünk. - -A kiváncsi szomszédok a kocsi felé szállingóztak. A keserű hang -átszárnyalt a ködös levegőn. - -A Katicza familiájának a tisztelete hagyományos volt az utczámban. A -«Baranyai major» idefarkallott és az öreg itt lógott (dőlingéző járású, -száraz, kedvetlen úr volt s gémnek csúfolták) közöttünk, leereszkedő, -nyájas beszédével ölve az embereket, a mi csak azóta nem kellett -senkinek, mióta a Baranyaiak vagyonilag leromlottak. «Szép napos időnk -van», szólította meg így az első járókelőt (mintha most is hallanám). -«Szép napos időnk van», magyarázta a másodiknak s végig az utczán -mindenkinek elmondja a köztudomású tényt, hogy az emberek az utcza végén -be is riglizik a kaput, nehogy bekiáltsa, hogy «szép napos időnk van»… -«Részeg tán?» kérdezik. «Nem – felelték – még a szoptató anyja tejétől -csipett be (valami bolond báróné volt) s ki se józanodik holtig…» - -A «gém»… Azért csúfolták így, mert hajdan erős nemzetségéből utolsónak -maradt: hosszúlábúnak, soványnak, magában élőnek, mint ama, a mocsár -szélén mélázó madár… - -A leánya megható szeretettel gyámolította. Titokban varrt – azt beszélik -– a boltosoknak, hogy szükséget ne lásson a gém… Sétáltatta napfényes -délutánonkint az utczám végén zöldülő berekben; tatarozta kívül-belül; -szüntelen fecsegve, ha észrevett valakit az utczán. Máskor bizony már ő -is fáradtan vonszolgatta magát; a szegény Katicza ajaka hamar -megkeskenyedett; az orra konturja éles lett; az arczbőre időelőtt -elfakult s elevenfényű szemei körül finom barázdákat szántott – tán a -gond? vagy valami szenvedelem? Ki tudja azt. Ők ide költöztek, a régi -nagy «major» szegeletén megmaradt házacskába s a bezárt ajtón nem tudja -kinézni az ember, megvan-e nekik mindenük az életre, a mi kell… Csak a -papok jártak ki s be untalanul… - -Az unokaöcscse – egy sovány, szigorú tekintetű káplán – került a -plébániára, a ki mindennapos volt nálunk. A nevét sokszor hallottuk a -«Baranyai-major» lombos végéből, a mint gyermekkorukban, hintázás közt, -kiáltotta Katicza a fiucskára: «Ne harapj, Ágoston», a miért is köznéven -mopszlinak neveztük a szép, szőke göndörhajú urficskát. Mire visszatért -Ágoston, már elhullatta valahol göndör haját, harapós kedvét… Hosszú, -testhez szoruló reverendájában oly kimért, gyászos volt, mint egy -temetésrendező. Ha magára jött, valami imát mormolt s igazán valami -hüvösséget terjesztett maga körül, hogy kedvünk jött a kabátunkat -begombolni láttára. - -Hárman mentek, a vén méltsást vezetve a templomba, akár porban, akár -fagyban azon egy rozoga kocsiban, három aszalt szem szilvára hasonlítva -egy fazék fenekén, melyről lefogyott a lé. Úgy megszoktuk, hogy ki se -tekintettünk a kocsizörgésre… - -Másfelé nem jártak, a mi annál feltünőbb volt, mert az öreg Baranyait -nem valami istenes életet szerető embernek ismertük. Sőt uras -könnyelműséggel, borral, lóval, szeretővel verte el ősi vagyona -maradékát s keresztet ha vetett egy s más kincsére, mikor elprédálta, – -de magára nem igen vetett. A leánya mit akart vele a templomával? Nem -lehetett megérteni. «Az Istenhez fordítja vissza» – mondták… - -Csak akkor világosodtunk ki, mikor az öreg úr, sok fuldokló köhögés -végén, egy nyirkos télen, a sovány gém elkezdett vastagodni lábában, -karjában; a doktor kocsisa – várakozva a gazdájára – kiváncsi -asszonyokat hírekkel traktálva, búsan bólingatott, mondván: «végünk van, -lelkem… végünk van…» egy nap, hogy kinyitották az ablaktáblákat, nem -félve már a hideg ájertől… s a vén Baranyai visszatért övéihez, fuldokló -sírás közben ily beszédet hallottunk az ablak alatt: - -– Hát soha, sohase látom már többet az édes, édes apámat? Hát még a -másvilágban se nézhetek az ő szerető szép szemébe? Óh, mily -szerencsétlenség… szerencsétlenség… - -– Hol a hited, Katicza? – az Ágoston pap hangja volt ez. – Az égben -viszontlátod… - -– Oda jut-e ő? – hallottuk, de feleletet sokáig ki se felelt erre a -kérdésre. - -Nagy későre hallatszott az Ágoston mély hangja: - -– Érdemeket szerezz arra, hogy láthassad őt ismét, a mivel megváltsad -őtet… - -Érdemeket?… Nem értettük, de aztán jött a nagyszerű temetés; a sok -kocsi; a fáklyák; a püspök beszéde; a dalárda éneke; s elfeledtük -tudakozódni: mily érdemeket kell szerezni Katiczának, hogy ismét -láthassa az apját az égben?… - -Mily beteges, görcsös, fuldokló kétségbeeséssel siratta az apját! Nem -természetes dolog volt ez. Többet volt az eszméletén kívül, mint -imétten. - -S tavaszra, hogy – mindig úgy járva, mint egy álomlátó – ráesett Katicza -a kis zsidó házára s keserves sírással, pénzbeli segítséggel, hogy -szertelen kéréssel, rábeszéléssel arra kényszerítette Mayert, hogy -keresztelkedjék ki az egész háza népével – akkor kezdtük megérteni: mért -járatta az öreg urat a templomba s mit tesz az a szó, mikor a pap arra -tanította: «Szerezz érdemeket arra, hogy apádat ismét feltalálhasd az -igazak házában»… Az érdem az volt, hogy kereszteltessen ki egy tévelygő -familiát Katicza. - -Valami igazságnak kellett lennie ebben a feltételben, mert csakugyan -dühösen rájárt a kis zsidóra. A Baranyai-major végében levő másik -(megmaradt) házikójába költöztette be ingyen. Egy szép megmaradt ékszert -adott Mayernek, hogy adja el és rendezze be a műhelyét az árával. -Szentkönyveket vitt nekik, imádkozott velük, énekelt velük, ruházta őket -s egy nap eljött Ágoston pap és szépen kikeresztelte őket. - -No… olyan lett, mint mi… de a keresztvízzel, nem sok jót szerzett vele. -Az ember nem járhat annak a végére, hogy tulajdonképen: mi a jó. - -Mayernek nem volt jó. A familiája elkezdett mindjárt nyavalyáskodni. -Előbb a felesége kezdett fonnyadozni (köhögős, hitvány fehérnép volt -azelőtt is, igaz) s azon esztendő végén kikisértük őt a mi temetőnkbe. A -zsidó nagyon elkomorodott. Az atyafiai megszakították vele az -összeköttetést s a mint a feleségét eltette a kis zsidó: tőlünk vonult -el ő, oly harapós, lesütött fejű kutyára hasonlítva, a milyennek a -veszettet rajzolják. - -Azután a kis leánykája, az égő szemű, gyönyörű szőke gyerek kezdett -fonnyadozni, az anyja után. Köhögött, összeesett az orczácskája, óh!… a -kis zsidó mind szótalanabb, morgóbb lett a szelid szóra is, ha illettük, -úgy-úgy felpattant, hogy figura volt ránézni. - -Ha a pap (szép leereszkedés volt tőle) benézett Mayerhez, a bolond ember -felcsapta a zsidódos sapkáját s vadul nekiment a bereknek, mint egy -kivert bika s ott ődöngött komoran, míg csak Ágoston ki nem húzódott a -nekikeseredett házból… - -… No és hát – rosszul esik beszélnem róla – az lett, hogy a kis szőke -bogárkát is eltettük a zöld pázsit alá; kék szemére, csepp piros ajakára -földet hánytunk s bárha keresztvíz érte, szép, meleg fejére is… Óh, -csúf, csúf a halál. - -* - -– Menjenek – hősködött a kis Mayer – nem adom a harmadikat, az Adolfot, -ne gyóntassák el őt, ha nem akarja, hogy botrányt csináljak. - -Már meg volt a botrány; a szomszédság mind ott ácsorgott a kocsi körül; -csendesen szemelgetni kezdett az ég is. Katicza ijedt szemmel nézett rá -s rebegő hangon mondá: - -– Az Isten magára néz, Mayer. - -– Nem volt az _igazi_, tudja, nem volt az igazi. A kivel az apáink -éltek, ma megütött minket, holnap megsimogatott, mint egy igazi apa, de -megtartott minket. De a kit maga nekünk hozott, csak üt… üt… Köszönöm -alásan. Előbb a feleségemet, aztán az én kis fecskémet, az én kis szálló -madaramat… szép, szép, hogy egy ily gyermekkel kezd ki. Hát üssön -engemet, ha kell. Én itt vagyok, én… én. Ide csapjon, de gyávaság, hogy -most az Adolfba kezd, az Adolfba. Óh, már több nincsen, egy csepp fiam -sincs, csak egy kis leánykám van. Nehogy meglássa azt is. Óh, Ábrahám -istene… - -A hátát megvetette a kapuhoz s az égre szegezte nekivadult szemeit. – -Katicza a suszter keze után nyúlt, hogy csendesítse. Mayer kikapta a -kezét és hadonázott. - -– Ide be nem mennek. A maga háza ez? Jó… Kifizettem a házbérét, ah drága -árt adtam érte. A lelkem üdvösségét adtam érte… a feleségemet adtam -érte; a gyermekemet adtam érte. Mi kell még maguknak valami? Most -Adolfot akarják előkészíteni? Gyóntatni? Ezt? Jaj, fogjanak meg, hogy ne -verjek agyon valakit. - -– Ugyan, szomszéd (egy tudós csizmadia, névleg Pataki, ki minden lében -kanálkodik, így szólt Mayerhez) mi ütött hozzád? Állj el onnan, a míg -jól megy a dolgod – s elrántotta Mayert az állóhelyéből s megnyitotta a -kaput. - -– Tessék, nagysága, – mondta finom meghajlással, de a következő -pillanatban a földön volt a galáns csizmadia, mert Mayer belekapott a -polgár torkába s bizonyosan megharapta volna, ha el nem választják. - -A finom pap hüvösen, mintha csak egyes-egyedül volna az egész utczában, -kire se tekintve, kilépett a kocsiból s kézenfogta Katiczát s belépett -az udvarra. - -Megfogta a kezét, mert látszott, hogy a kisasszony alig-alig állott. - -– Jaj a botránykoztatónak, – hallszott, a mint betették az ajtót. – -Szerencsétlen. Nem tudja, mit beszél… A földi veszteségekért jajongva -koczkáztatja az örökkévaló életet. Szerencsétlen, tudja-e, mit beszél? - -Mayert kimerítette a szertelen nekihevülése s hozzádőlt a falhoz. -Ágoston színtelen hangon – az eső is kopogott csendesen – folytatta: - -– El kell őt készíteni, szegény ember!… a gyermeket. Útravalóval el kell -őt látni a nagy útra, mely a hatalmas Istenhez vezeti őtet. Ettől akarja -megfosztani őtet? Hol a lelke, szerencsétlen, hol a lelke? - -Mayer a kisasszonyhoz fordult és feléje hajlott, oly hangon, mintha a -föld alól beszélne ki: - -– S maga, kisasszony is helyesnek tartja mindezt? Hiszen maga is -szenvedett, pedig csak az apját adta oda a gödörnek. Maga látja, a mi -itt történik? Most az Adolfot készítik elé. Hallja? Meghal. Azt akarja, -hogy a pap menjen be hozzá és rémítse el, óh, a szegény gyermeket… Hogy -sírjon és kétségbeessék. Pedig ő tele van a reménységgel. Hallja: ő a -tavaszon kadét akar lenni. Kadét a császár regimentjében. Akarja, hogy -bemenjen a pap hozzá? Én vagyok az apja, lássa. Az utolsó fiam, az -Adolf… - -Aztán így szólt Ágostonhoz: - -– Hát menjen, menjen. Óh, farkasok vagytok, vad farkasok vagytok; kő van -a szivetek helyén. A Jehova verjen meg titeket… - -Úgy tetszett nekünk, hogy Mayer nem egyedül zokogott benn az udvaron. A -házikó ajtaja megnyílt s valaki betette maga után. A pap lépett be a -szobába a szent kehelylyel, az udvaron pedig lezuhant valami és arra -elcsendesedett minden egy kevés ideig. Csak az esőcsöppek hullottak -konokul… Emlékezem, hogy az eszterhajról tán valami pléhdarabra -cseppenhetett a víz, mert oly élesen pattant, mintha apró sikoltozásból -lánczot fonna valaki. - -– Hát hallja meg a kisasszony… halljon meg engemet – kezdte ismét Mayer -– törülje ki a szemét, mert én egy nagy dolgot akarok mondani magának… -Én, tudja meg, itt hagyom magát. Hátat fordítok a maga istenének. -Elmegyek innen. Van egy kis leánykám, él, elmegyek a rabbihoz. Én nem -vagyok keresztény. Én Ben-berisz vagyok, az ég fia gyermeke, vagyok… Én -zsidó vagyok, én meg vagyok jegyezve. A tenger vize se mossa le rólam -ezt a jelet, nem a keresztvíz. Én megyek a leánykámmal vissza… - -– Figyeljen reám! A kis leánykám el van jegyezve a szent tekercsek -előtt, az ősanyák nevében. Mi visszamegyünk a szent rabbihoz. -Visszaviszem a szent szekrény elé Ábrahám, Jákob, Izsák, Jehovának az -oltalma alá. Menekedem… - -– Maga érdemeket akar szerezni az Istene előtt, hogy kikeresztelt -minket… hallottam, mind jól hallottam. Megvett minket. Elrontom a -gseftjét, hallja. Nem kell az Istene… Megkínozott engemet, -megszenvedtetett engemet. Nem kell az Istene. Elszököm tőle és a nagy -Jehova kegyelmébe futok. Ellopom a leánykámat a maga Istenétől és -letörlöm a keresztvízet róla. Oh, jaj, jaj… nekem, szegény fejemnek… - -Azt hiszem, valamit rebegett Katicza, de mit? nem érthettük meg. A -fiakkeros is mérgesen pattintott az ostorával, a mint ott állott és -álmélkodva állottunk mind egy helyben, miközben áztatott minket az ég -könye. Senki se mozdult a helyéből. Úgy tetszett nekünk, mintha valami -gyermeksírás szűrődött volna ki a házikóból. - -Később aztán az udvar fenekében beszélt ismét Mayer, a leánykájára -kiáltva: - -– Menjünk innen, Rüfke. Vedd a keszkenyődet, te semmiség. A keszkenyődet -vedd elé. Menjünk. Pestises ez a hely. A keszkenyődet keresd meg. -Menekedünk. A rabbi elejébe megyünk, aztán az édesanyámhoz viszlek. -Menjünk. Hamar keresd meg a keszkenyődet. Ha benn van az Adolfnál, hagyd -ott. Oda csak én megyek még be, de most viszlek. Ez a hely rossz hely. -Átok van rajta. - -És mindjárt kinyilt a kapu s szinte vonszolva hozta a hitvány, sovány -kis férget, kézenfogva. Aztán visszakiáltott a kisasszonyra: - -– Visszajövök az Adolfhoz. Ügyeljen reá… - -Beszélt, de azt hiszem, a levegőégnek beszélt csak. Mert Katicza ott -hevert egy hang nélkül az eszterhaj alatt, eszméletlenül. Az ajtót -erősen becsapta maga után… - -Senki se mert belépni. - -Később a házikó ajtaja nyílt ki s mozgás támadt az udvaron. A pap -gyertyát hozott ki s rávilágított a kisasszonyra. Egészen kábultan -hallottunk egy éles, vad kaczagást. - -Mit jelent ez? - -Katicza röhögött hiszterikus rohamában. - -Aztán ezt hallottuk, édesgető hangon, tréfásan mondta valaki: - -– Ne harapj, Ágoston… Ágoston… - - - - -Görög Trátyi és az apja. - -Nehezen bírtak a betűk olvasásával. Belebujtak a piszkos levélbe; az -asszony betűzte: - -… «Istentől minden jókat kivánok neked, fiam Trátyi! És tudatni -kivánlak, hogy az apád a tegnap meghalt, mivel egy harcsaszálka a -torkára ment. Minekutána hogy a mészárszék üresen se maradjon és a -temetésre is szükséges, hogy eljőjj, holnap délig várunk tégedet, -minthogy meleg idők járnak…» - -– Harcsaszálka? – morgott Görög Trátyi, a bérkocsis. – Nem harcsa volt -az, hanem csuka. Az öreg asszony nem mond igazat. A harcsát eladta -volna, de komisz szálkás csukát adott az öregnek. - -A vasvillát bedobta mérgesen a szénatartóba – az istálló ajtajában -állottak Sofronikával, a feleségével – s folytatta mogorván: - -– Nem, még a csukát se hiszem. Azok a fene újborok ették meg az öreget. -Örökké mondtam neki: «Igyék öreg óbort, nem azokat a kutya savanyú -újborokat». No, ott van… Hát kellett neki a savanyú újbor? - -Az asszony (Sofronika) a levelen járatva a szemét, így szólt: «Mi lesz -most a temetéssel, Trátyi?» - -– Mi? Hát eltemetik, ha meghalt! – szólt nagy szájjal, de az ajaka -rebegett s restelvén kezdődő ellágyulását, a ló felé rúgott. (A szürke -félrefartalt, mert ismerte a Trátyi durva tempóit s görbén nézett rá.) -Akár ott leszek a temetésen, akár nem leszek ott, mégis csak bedugják az -öreget a föld alá… - -Sofronika egy szót se szólt, de Trátyi később komoran így folytatta: -«Jó, hát nem bánom, hát bánom is én, ha már csakugyan akarod: hát -menjünk el a temetésre. A mészárszék is magára van… Mert az asszonyoknak -is örökké a flangirozáson jár az esze. Jó, ha okvetetlenül akarod, hát -menjünk. Felelj aztán a kárért… Jó – dohogott és elfordult, megfogva a -vasvilla nyelét – hát menjünk.» - -– Ételt akar adni a lovaknak, Trátyi? - -– Én? Nekem mondod? Azért se kapnak. Én az ő belükért éljek? Azért -izzadjak, hogy az ő bendőjüket töltsem? Gyehenna belé… gyehenna, – -kiáltotta és kidobta a villát az udvarra s belehevert a szénatartóba, -kaján tekintettel ügyelve a lovakra. - -Estére azonban mégis kihozta Trátyi a lovakat s befogta a kicsi kocsiba. -Nagyon haragos volt s ügyelve nézdegélt körül: hogy mibe kössön? De egy -szót se szólt. Bezárták a házat, mert nem volt gyermekük s az istálló -ajtaja elé keresztbe fektették a seprőt. Trátyi bérkocsis volt: «Úri -mesterség – mondta néha – mert akkor állok dologba, mikor nekem -tetszik.» E mián alig tudott megélni a mesterségéből. Zsarnok volt a -népeivel, (a lovaival s a feleségével), döngette őket és koplaltatta -őket. - -Szelíd, szép őszi este volt. Száradó sarjúk illatoztak az álmos mezőn; a -szellő is lepihent a szunnyadó bús oldal puha lombsátorára, mert a -bojtorján megszáradt tollbokrétája is csak úgy lelengett a megszáradt -földre. Csillagszemek nyíltak ki az ég homlokán s a görgényi hegyek -mögül a hold kidugta a fejét, bő bibor nyakravalóval betakarva. A -kerekek kattogtak, a szentgyörgyi kaptatón fel, Trátyi nagyokat rántva a -lovak gyeplőjén. - -– Tizenhét esztendeje, hogy itt együtt jártunk, Trátyi – szólalt meg az -asszony meghatva a szelid est bájától – mikor csengettyűs lovakkal -hozott volt az esküvőmről. - -– Ühöm… Miért mondod? – rácsapott a lovakra – két kesével hoztalak. -Megdöglöttek. - -– Sokat űzte őket. - -– Hát én húzzam a szekeret? Mi? Azután két szürkém volt. - -– Bicskot vert beléjük… - -– Rosszfajták voltak. Azután a dereseket vettem; az egyiknek csillag -volt a homlokán… - -– A szőre hosszúra megnőtt, mert szomjaztatta őket. - -Trátyi felemelte az ujjait. Sötéten megnézte a feleségét s hangtalanul -számolta, hogy: hány lova volt azután? Az erdők, mint valami -ördögköpenyeggel betakart légió, feketéltek a káli hegy ormain. Rájuk -meredt s félhangon mondott valamit az ujjainak s bólintott feléje. - -– Jó ember volt az öreg – mondta váratlanul. - -– Az apja? - -– Hát ki? Muszáj, hogy reája gondoljak… Olyan szagot érzek, mintha az ő -pipájának a szagát érezném. - -– Mocsaras az út árka… - -– A szuszogását mintha hallanám. - -– Nyárfák lengedeznek a domb tetején… - -– De én se vagyok rossz ember… Az igaz… az igaz… a lovakat űzöm… na… De -lók azok… - -Egy falu mellett rohantak el. Mégis rájuk húzott az ostornyéllel. -Bántotta, hogy gyengének, szelídebbnek látszott, meghalt apját -emlegetve. A lovak elényujtották a fejüket s a futásuk megcsendesedett. - -– A szentpéteri kutat érzik – mondta kérve az asszony. – Itatni akar -tán, Trátyi? - -– Én? Hogy dajkálja a farkasfene őket! Víz kell nektek? Szoptasd meg -őket, Sofronika, ha sajnálod őket… Né… A mámitok a kocsiban uzsukál -érettetek… Azért se kaptok vizet, kutyabelűk. Előre… gyüh, csak azért -is. Beléndek a beletekbe… - -A lovak – feltartott orral – rohantak tovább a vízpárákkal tele völgyből -fel. Nehezen lihegtek. Alig bírták már a hegyet. A csonka-bonka fűzfák -kimeredő ágai, mintha figyelmeztető felmeredő ujjak lettek volna, azt -mondva: «Hó, Trátyi! ne űzd a szegény lovakat…» Hídkarfák, mint annyi -kiterjesztett kar hivogatták: «Trátyi! pihenj!» Csendesedő lágy lehelet -simogatta Trátyit s rebegtek a csillagok rá, mint a búlátott szem. A -mélységes csend nyugalomra hívta. Oh, mintha el is fáradt volna a Trátyi -korbácsot tartó keze. Egyszerre csak ismét így szólt: - -– Mert jó ember volt mégis az öreg… - -– Az apja? - -– Hát ki? A szegény ember, ha elment a húsvágó széke előtt, egy-egy -csontot odadobott neki s így szólt: «trágyán nő a burján, csonton a -hús.» De azon mindig volt lerágni való is… Ilyen volt az apám… Ilyen -szive volt az öregnek. Mindig volt a csonton hús is egy-egy kicsi. -Elhallgatott s lehúnyta a szemét, mintha aludna. - -– Sofronika, mondok neked valamit. Nem tudom, mért is jut az eszembe. -Lassan hé! ló! Ide ügyelj. Hát egyszer egy fényes délben elbólintgatott -a székben az apám ifjúkoromban. Hát az anyám azt mondja neki: -«elaludtál, öreg?» De ő azt mondja: «nem aludtam én, fiam; én nem -álmodtam… Nekem valósággal egy öreg ember jelent meg. Mellig ért a fehér -szakálla. - -Az én szemem nyitva volt – azt mondja az öreg. – Én láttam a füstölt -hájakat a fogason és a hólyagokat, oltókat a hüvös szegletben a -húskamara ajtaja mellett. Akkor – azt mondja – az az öreg ember elém -állott, tiszta fehér lepedőbe betakarva, de egyéb nem is volt rajta és -megfogja a kezemet, hogy menjek vele. - -… No és megyünk, megyünk – azt mondja – mert muszáj volt… Megyünk, húzza -a kezemet az öreg ember… s belépünk azzal a mennyországba egyenest… Ott -vagyunk egy nagy ámbituson és benyit az öreg egy kamrába – oda fenn – de -a napba is benézhetsz, de oda ne… oly dicsőséges volt… S aztat mondja az -öreg: «Ez a te kamarád, Görög Bonifácz… itt a te tulajdon kamarád ez.» – -«Nem az enyém, azt mondom, instálom, én Köszvényesen lakom és meg vagyok -elégedve a házammal.» De ő azt mondja: «fogd be a szádat, Bonifácz… ím, -megterített asztal vár reád; lakomázzál, fiam, míg csak jól esik -tenéked…» - -… És ekkor – azt mondja – kereken nézek. «Megehültél?» – kérdezi tőlem -az öreg… «Hogyne, te Isten embere, én mindig éhes vagyok.» – «Hát -egyél», így szól… De mi van a megterített asztalon? Mi? A tálban hever -egy máglya csont, csont… egy nagy halom marhacsont, a kis lapoczka, -lábszárcsont… kis bordacsont. Ez volt a tálban csupán… Egyél, – azt -mondja az öreg – ha megehültél, egyél… - -– Mit egyek én ezen a csonton, – kérdeztem tőle, hiszen én nem vagyok -kutya. De az öreg ember reám vigyorog s azt mondja: - -– Lásd, Bonifácz, tulajdon ezek azon csontok, valamiket te adtál vala a -szegényeknek… Egyél belőle a mennyországban… Lakjál jól… - -Oh, ekkor úgy megborzadtam nyomban és így mondtam: «Csúfság. Csúfság ez, -Isten embere, ezen nincs hús». «Te se adtál a szegényeknek húst», így -szólt és azzal a feleségem odajött hozzám, de már a székben és megrázta -a karomat (de ezt már éreztem jól) és így szól: «Mit lát kend a -levegőben?» – «Én?» mondok. S attól fogva húst is adott az apám a -szegényeknek és a kutyáknak vetette pedig a csontokat. - -Ilyen volt is az apám, ilyen…» - -A lovak lusta lépésben vonszolták fel a kocsit a Deménháza síkjára a -cserék közé. Mily teméntelenek e cserefák; már sok századot láttak e vén -fák, át se ölelheted a törzsét s csak úgy búsulnak az ősznek, -örvendeznek a rügyfakasztó tavasznak, mintha ifjak volnának. Rezgeteg -sátorukon átjár a holdvilág sugara, a selymes gyepet fényes ezüstpénzzel -szórva be. - -Trátyi belebámult a titokzatos árnyékokba s bólintgatott. Az apja… A -lelke nem kóvályog-e itt a deménházi síkság cserefái fölött?… A lombokon -át levillanó fény egyike, tán Trátyi apja szemének szúrós sugara az -egyik? Íme: tegnap még rá se gondolt Trátyi az apjára, mert tudta, hogy -csendesen méri a húst az öreg… ma látja: minthogy tudja, hogy nem -láthatja többé soha… - -A lovak alig baktattak. A Trátyi borostos durva képén egy vonás se -mozdult; bogos, csúf keze pihent a gyeplőszáron. Valami halk nesz kel -néha és oszlik szét mindjárt a semmiségbe. Olyan az, mintha titkot sugna -az éjnek egy rettenetes nagy száj… óh, még a meleg lehelete is érzik… -Sofronika nesztelenül nézte az urát; a lovak megálltak a sötétben -hallhatólag zihálva. - -Trátyinak a szája kinyilott; a szeme fehére felmeredt. Így szólt valami -rekedt, mély hangon valakihez: - -– Te vagy az, apám, Bonifácz? - -Arra behunyta szemét, mind a két kezét előreszegezte, mintha elűzni -akart volna valamit. És folytatta: - -– Te! jöjj csak, apám… Tégedet nem féllek, de mond meg: miféle lovak -azok ott a hátad megett, a melyek reám akarnak rohanni? Mily soványak -mind… óh! a bordájukat mind megszámlálhatnám. A szájuk hasonló a -karácsonyi turkáséhoz, a fogai olyanok, mint a kovácskalapácsé… -hallod-e, mint csattognak? Jaj! hiszen a szőrük oly hosszú, mint a -kecskék bundája őszön… Lovak-e azok valóban, Bonifáczius apám? - -– Lovak? (S ijedten felkiáltott.) Lovak? Az én régi lovaim ezek -lennének? Tulajdon azon lovak-e, melyeket én halálra űztem, vertem, -kergettem – és nem adtam nekik abrakot, itató vizet?… Óh, attól nőtt -meg, úgy-e a szőrük, a szomjúságtól? a foguk csattognak-e az -étlenségtől? És most jönnek reám, hogy széttépjenek engemet?… hogy -bosszút álljanak rajtam. Kegyetlen voltam én! azok lesznek ők? - -– Hát ne hagyd őket, apám, Bonifácz! hogy széttépjenek… Ne hagyj el, -hiszen fiad vagyok, a tulajdon véred: Görög Trátyi, a bérkocsis vagyok, -ne hagyj engemet, apám. Bűnös, gonosz voltam. Ne hagyj, hogy -megjavuljak. Óh, vén ember apám, Bonifácz… Bonifácz, ne hagyj engem a -büdüben. - -Valahol egy madár felvijjogott messze; a havasi patak loccsant az -ágyában, éles hanggal odább rohanva kőről-kőre. - -Trátyi megrázta a fejét és öklével kitörülte a szemeit. Megnézte a -lovait, az ostorhoz kapott, de leejtette mindjárt; aztán a feleségére -tekintett valami lágy, bús nézéssel s a Sofronika keze után nyult s -meggyőződéssel így szólt: - -– Az apám csakugyan meghalt. - -Elhallgatott és későbben folytatta: - -– Találkozásom volt vele az imént. Ő megintett engemet. Rosszul bántam -az állatokkal. Mi? Miért hagytad, Sofronika eztet, ha láttad? Te is -hibás vagy. Az imént láttam az apámat. Nagyon megnőtt a szakálla és csak -oly lepedőbe volt betakarva, mint amaz ember, ki nekie megjelent egyszer -a mennyországban… Szerencse, hogy nem hideg az ájer. Meghülhetne az -öreg… - -Aztán leugrott Trátyi a bakról, megtörülte a homlokát és megsimogatta a -lovait. - -– Mily furcsán érzem magamat. Jöjj Sofronika, jöjj, itassuk meg a -lovakat. Szomjasok lehetnek. Légy jó szívvel az oktalan állatokhoz, -miket hatalmunk alá adott az Isten. - -Az Isten… - -Csak káromkodás közben szokta emlegetni Trátyi ő szent felségét, minek -okáért Sofronika félénken, halkan ismételte: - -«Az Isten, az Isten…» - -S megitatták a lovakat. - -Aztán csendesen tovább ballagtak az éjszakában. - -A szép, enyhefényű hold besugarazta őket. - - - - -Az óra. - -Bárha azon nap meszelni akart Veronika, mégis elment reggel a kismisére. -Mindent az Ő nevével kezdjünk, hogy jól végezhessük. Nyájasan köszönt -mindenkinek; a kereszt előtt pedig néhány igét sóhajtott fel a boldog -kimulásért. Egy reszketős vén pap mondta a misét, szép leptiben. -Veronika minden világbeli dolgát elfelejtve, végezte imádságát s nagyon -megkönnyebbülve, mindjárt haza sietett. - -A meszeléshez való kipakkolás nehezen ment. Minden bútordarabjához -valami emlék köti. Ez az apjáé volt! az a meghalt fivéreé. A tükörben a -bátyja tanulta a predikácziót; a vaskereszt előtt rebegte el az anyja a -mindennapi imádságát. - -A mint megfogta valamelyik darabot, elgondolkozott egy perczig. Az -«andenken» vörös, metszett poharak az asztalon állottak, mikor Veronika -jegyváltását tartották… egy rézserpenyős kompon tulajdon az a szerszám, -melylyel felmérte az apja az arany-ezüst marhát az utolsó huszasig, -mikor a hitelező németeket kellett kifizetnie. Legnagyobb -vagyonkereskedő embernek: a tiszta, szeplőtelen neve! Odaadott mindent s -akkor persze összement a Veronika kézfogása is a vőlegényével. Óh! az -ember élettörténete mint meg van írva egy ilyen kis szoba egyet-másában… -Az ágy, az asztal, a findzsák, a kávészemekből, faszegekből, mohából -összerakott kép, mind elmult jó időkről beszélnek, ki verejtékes -napokról, ki nyugalmas estékről, ki derüről, ki boruról… - -Szerencse, hogy minél kevesebb ideje van egy magában élő vén leánynak az -efféle tátogásra. Annyi por szállong egy ily szobában; annyi lyuk vár a -foltozásra, hogy csak elég időt szakíthasson reá. Egyiket végzi, a -másikat kezdi… Az ábrándozás csak gazdag embernek való luxus. - -Szép, derűs nyárutó nap volt. Veronika összehúzott mindent a szoba -közepére s betakarta rongyokkal, nehogy a mész beprecskelje. Mindez -nehezen ment. A takaró alatt az óra ütött. Veronika megállott. Kissé -megilletődött. Tik-tak… ütött nyolczig. Mintha az emlékeket őrző agyán -kopogtatott volna. Ezt az órát jegyesétől kapta valaha. A kis -rézszerszám tetején, egy kuporgó angyal mutat előre, kifeszített szárnyú -pillangók között. Szépen kivette Veronika a takaró alól az órát s -óvatosan, gyöngéden kitette a fényesen sütő napra, a virágzó violák -közé, a belső ablakot betette, nehogy valami érje a meszelés alatt. - -Aztán nekivetköződött, őszülő lesimított haját bekötötte és hozzá fogott -a munkához. - -Békeséges lelkét kissé megzavarta a sok emlék, a mint a házbeli -holmikkal bibelődött. Valamikor nem gondolta, hogy a szobáját maga fogja -meszelgetni. A keresztelésen többen voltak, mint a mennyien lesznek a -temetésén. - -Uff! A fal stráfos lesz, ha az ember esze nem jár a meszelője mellett. -Megrázta a fejét s jobban neki látott. - -… Formás, jókedvű ficzkó volt, az igaz – a jegyese. Ő vezette az apja -boltját, mikor már Lukács bácsi (a Veronika apja) öreg és ügyetlen lett. -Nem volt móka a társaságban, ha ő hiányzott volna. A kötőtűket ő szedte -ki a nénikék kötéseiből, táncz nem ért semmit, ha nem ő kezdte s a kezét -szorongatták a barátai úton-útfélen. Így szerette mindenki, vigan éltek, -mikor egyszerre tönkrement Lukács bácsi. A boltot bezárták s ő így szólt -Lukács bácsinak: «Rám kell bízni, bátyám, a németeket; majd könyeznek -utána, a míg egy sustákot fognak látni a pénzükből». «Vajjon nagyobb -lesz a becsülete, ha semmije se lesz?» perelt így tovább. Veronika -kipirult az emlékre, (tán csak a munkában), mert ekkor kergette ki -jegyesét a szobából az apja… - -Veronika megállott és megtörülte a homlokát. Az óra kinn egyforma -tik-takban hirdette az időt. Soha se tudott haragudni reá eléggé. De -senkire se tudott haragudni egész életében, csak szeretni, szeretni, -szolgálni, tűrni, tűrni. Megtörülte a homlokát, de mindjárt megfeddte -magát feltolakodó keserűségeért. Belecsapta a meszelőt a cseberbe, hogy -szétfreccsent. Valami neszelést hallott az utczáról s oda ügyelt. - -Egy mezítelen, sovány, fekete gyermekkar nyúlt föl a violák közé az -ablakra s egy kis kezecske megfogta a babás rézórát óvatosan. - -Veronika odaugrott. De míg az ablakot felnyitotta s a violák fölött -kinézhetett, a kis leány eliramodott az órával az utczán föl. - -– Hej… hej, – sikoltott utána. A gyermek egy pillanatra visszatekintett -s rohant odább. - -Veronika lecsapta a meszelőt, hogy utána fusson. Azonban az ajtónál -megállott. - -A gyermeket megismerte. - -– A leányka… a leányka… rebegte. - -Ott maradt s reszketett. - -A leányka… minden gyerek közül csak egy mozdulatára is megismerte volna. -Köny szivárgott a szemébe. A régi jegyese leánya volt ez az elhanyagolt, -sovány gyermek. Keserűen, félhangon mondta: «Az apja leánya… Az apámat -meglopta az apja… a leánya meglop engemet.» Én jó Istenem! Egy ekkora -semmiség. Tán imádkozni se tud. Lopni igen. A vérében van. A könyek -meggyűltek a szemében, s leperegtek az arczán. - -A szemben lakó csizmadia polgár, Pataki felháborodva rohant át az -utczán: - -– Kára van, kisasszony! Ellopták az óráját. Láttam a tolvaj kölyköt. Itt -oldalog egy idő óta az ablaka alatt. Látom s mondom a fiamnak: Te Misi… - -… A gyerek… a gyerek… Ha szól Veronika, megfogják és megkötve hozzák -vissza a leánykát; gyalázatra, reszketve. - -– Nem, szomszéd, nem lopta; köszönöm. Én adtam az órát neki. - -– A kisasszony adta? Az ablakból? Nem volt ott a kisasszony, mikor -elcsipte a gyermek. A kisasszony adta? Hát úgy is jó… - -– Köszönöm, köszönöm, szomszéd, figyelmét, de neki én adtam az órát… -Nagyon szerette a bubákat rajta. A bubákat. - -– Úgy? A czudar csavargó kölyköt mi sokszor látjuk. A városszolga -megverte most a hetivásárkor is, mert murkot lopott. A kisasszony adta -az órát? Az apja is nagy betyár s azt se tudja az ember, miből él? Pedig -ő viszi vasárnaponként a szót a korcsmában s urasan költ. De ha a -kisasszony ajándékozta? Az más. - -És a polgár megcsóválta a fejét és rávigyorgott Veronika kisasszonyra. -Aztán némi közönyös megjegyzést tett a meszelés felől s hazasétált, -elnéző kegyességgel. «Hazudik – morogta s bevágta bosszúsan az utcza -kapuját. – Csinos esetke! Az ember így tegyen szívességet a -szomszédainak». - -Ha följelentené Veronika?… A városszolga ismét megverné a leánykát és -beledugnák egy piszkos lyukba a szegényt. A haragján mindjárt -felülkerekedett a sajnálkozása. Hányszor látta a nyomorultat. A -tekintete egészen az apjáé, a milyen volt fiatal korában; és az ajaka is -tisztán az apjáé… Istenem! Egészen haszontalan holmi az egész óra! A -meszelő nyelét tartva, nézett messzire a berek fölött elvonult hegyek -kékjére… Fekete, gyenge karjait összeszorítanák lánczczal, megrugdosnák -sovány testét s a gyerekek lepöknék az úton, a mint vinnék. És mindez -egy óráért… egy akármilyen óráért… és ismét megtelt a szeme könnyel. -Gondolkozva járatta a meszelőt, mintha álmában tenné. - -A déli időt elharangozták s így mind piszkált fáradtan a meszelőjével. -Elfelejtette az ebédjét teljesen. Délután a szegény czigányné felsúrolta -a padimentumot. Ő is tudta a híres eseményt az órával és mind az egész -utcza. Mindenki tudott a lopásról is, a gyermekről is. Délután begyűltek -a Veronika házába. «A szarkafióka nyakát ki kell tekerni…» mondták a -gyermekről. A kisasszony beszédét nem hitték el. «Tolvaj az; tolvaj az -apja, tolvaj az anyja… Nekik ne beszélje az effélét senki!»… Az apjától -tanult. Tán ő is tanította rá, hogy a kisasszonyt rabolja ki. Munka -között mind a leányka tekergő apját rágták. Az már mindenféle volt. Nagy -halász s a mesterembereknek vág reszelőt, de csak akkor, ha éhes volt. -Különben a czigánymezőkbe húzódott meg s onnan vett feleséget is. Ki -tudja, mi is lett vele? De nemrégiben valami ujságokat kezd árulni a vár -mellett lakó szegény mesterembereknek. Dugva hordja az ujságait, s hol -egyiknél, hol a másiknál gyűlnek össze, hogy felolvassa nekik az -ujságait. Azóta jól él. Mindég jóbeszédű ember volt fiatal korában. -Veronika csendesen törülgette a bútorokat s úgy tett, mintha nem is -hallotta volna. - -A nehezebb munkákat kivették a Veronika kezéből s emelgették, -tisztítgatták, csakhogy beszélhessenek s szidhassák a haszontalan -embert. A gyermeket ruhával (beszélték) itt-ott irgalomból látják el, -mert az apja nem is tud róla. Mégis láttad! hogy jár azután a gazember -után, mint egy kutyakölyök. Ha látjuk az apját, a mint a szomszéd -falvakba megy az országúton, néhány lépéssel baktat utána a kis czófra; -– ha a mesterembereknél befészkelődött (vacsora idején), szépen besurran -a gyermek utána, soh’se hajthatod, ne félj! Lekuporodik egy szegletbe, -mint valami piszok… Igazi czigánytermészet és ragadály, mint a -bojtorján… - -Estefelé egy kis kávét melegített Veronika magának. Nagyon le volt -verve. Csendesen vizsgálgatta magát: mi bűnt követett el mostanában, -hogy az Isten büntetésképen annyi megpróbálást mért reá ez egyetlen -napon? Szenet tett a vas szélkemenczébe és a tej mellé ült, nehogy -kifusson. A findzsát az ölébe tette s élesztgette a szenet. Halkan nyilt -meg az utcza kapuja. Jól hallotta, de (a tej miatt) meg se mozdult. A -pitvarajtó is csikorgott, halkan nyomogatta valaki a szoba kilincsét. -Félrehúzta a tejet s felkelt. Már alkonyat volt a pitvarban. A riglit -eléhúzta s kinyitotta az ajtót. - -A homályban jól meg kellett néznie a jövevényt. - -A gyermek volt, a kezében a rézórával. - -Be se lépett, csak a küszöbről nyujtotta Veronika felé az órát. A vén -kisasszony felugrott: - -– Lépj be hát. - -– N–e–m. Csak visszaküldték az órát. - -– Vissza? Ki küldte? - -– Ő. Az apám. - -– Küldte? tőled? - -– Parancsolta, hogy hozzam vissza. - -Veronika megfogta az egyik kezével az órát, a másikkal pedig besegítette -a reszkető gyermeket a vállánál fogva s leültette a tűz előtt való -székre. Maga elejébe állott. - -– Tán magad akartad hazahozni az órát? - -– Nem… Ő küldte, az apám. Megparancsolta, hogy megmondjam magának, hogy -ő küldte. - -Azonban remegve folytatta: - -– De tegye le a kezéből az órát már. Nem szeretem látni. - -– Mert én tegnap óta semmit sem ettem, azért vettem el az órát. S az -apám nem volt akkor odahaza, hogy adjon ennem. Azért elmentem valamit -keresni s megláttam a maga óráját az ablakban… De jaj, mikor az órát -meglátta az apám… Látja! Azt hittem, meg fog ölni! - -– És két nap óta nem ettél? - -Ez fogta meg legelőször. Az anya szólalt meg leghamarább Veronikában. -Szép lágyan letette az órát, (elfordulva megcsókolta), a gyermeket nézve -szüntelenül; a tejet visszatette a kemenczére. A gyermek sirni kezdett. - -– Haragudott érte az apád? - -– Megvert érte, de nem fájt. Mégis megcsókolta az órát apám, úgy, mint a -hogy maga megcsókolta az elébb titokban. De ő megsimogatta és -megcsókolta és akkor megvert engemet. - -– És megvert? - -– De otthon maradt egész nap. Pedig máskor sohase ül otthon. A fejét -letette a karjaira az asztalra és reám se nézett. Most alkonyatkor ismét -megvert és borzasztóan kiáltott: hogy mindjárt vigyem vissza. Igen, de -én féltem, hogy maga is megver. De maga, úgy-e, nem ver meg? - -Veronika halkan rebegte: «Dehogy, dehogy» és lehajolt a tejhez, pedig -nem is főtt még, hanem fujta a szenet és köhögni kezdett és elfordult, -hogy a gyermek ne lássa; de félkezét a gyermek felé nyujtotta: - -– Ne félj… csak fogd meg jól erősen a kezemet. - -De a gyermek azt nem merte megtenni, kivált, hogy a kisasszony olyan -furcsa hangon beszélt, mintha a pinczéből szólt volna fel. Azonban egy -kissé bátrabb lett mégis. Veronika a tálasig ment s a legszebb aranyos -findzsáját vette elő. A gyermek azalatt bátorságosabban fecsegett: - -– Pedig én mit tettem? úgy-e? Az apám azt mondja, hogy minden a mienk, a -mit látunk, csak a gazdagok lopták el tőlünk. Úgy-e? Maga gazdag pedig? -Aztán az óra künn volt az utczán, úgy-e? Hátha az nem is a magáé? nekünk -pedig semmink sincs és az apámnak sincs, mert ha neki volna, adna nekem. -Úgy-e? - -A tej felfőtt s Veronika mind a két csészét teletöltötte. A kenyeret -kétfelé törte s a nagyobbat a gyermeknek adta. - -A gyermek vonakodva vette el. Azonban mindjárt nagyokat harapott a -kenyérből. - -– Milyen jó maga… Már nem is haragszik? Miért jó maga? Mondja? -Megcsókoljam a kezét érte? - -Elhallgatott s ismét mondta: - -– Azt mondta az apám, hogy egyszer minden a mienk lesz. Akkor én is adok -magának mindent, mert maga nem is vert meg, még kávét is adott… - -És hátradőlt háziasabban a széken és hintáztatta mezítelen lábait s -hizelgően mondta: - -– Milyen jó itt magánál… Milyen szép és tiszta. Maga meszelte, úgy-e? -mert láttam a reggel. Nem hagyja, hogy én itt lakjam? - -– Mit mondsz? - -– Mert hova menjek én most? Én máskor is háltam kinn az erdőben az -agyagdombon, a hol a gödrökben nem is fuj a szél, se az eső nem veri meg -az embert. De örökké ott nem lehet lakni, pedig az apám, mikor elkisért -idáig a berek széléig, (hogy lássa, behozom-e a maga óráját), azt -mondta, többet ne jöjj haza, mert én nem lakom ott többet. Hát akkor én -hol lakjam? - -A Veronika szive szorongott s leült a földre a gyermek széke mellé s -megfogta a kezét. - -– De ne fogja meg a kezemet, mert én többet nem csinálok rosszat, ne -féljen. Ezt is azért vittem el, hogy eladjam a zsidónak kenyérért, mert -nem volt kenyerünk… - -– S elment az apád? - -– De én tudom, hol kapom meg őtet. Ő ilyenkor elmegy az oláh faluba s -ott a dászkállal beszél, de akkor engemet elkergetnek, hogy ne halljam. -Pedig én tudom, hogy mit akarnak ők; hogy mindent elvegyünk az uraktól, -a kik ellopták tőlünk a mi pénzünket. - -Már teljesen besötétedett. A szén villogott a kályhában, mint az ördög -szeme. - -– Én elhálnék a földön szépen s nem köhögnék éjjel. Maga is haragszik, -ha köhögnék? «Úgy ugatsz, mint az anyád», mindig azt mondja az apám, ha -köhögök. Pedig csak a kutyák ugatnak, úgy-e? S az anyám rég meg is halt. -És nekem semmi se kell s én magát szépen betakarnám, mint a hogy az -anyám betakart engemet, mikor kicsi voltam, ha lerugtam a paplant… - -S élénkebben folytatta: - -– De maga nem is ügyel reám? - -– És az apád hol van? - -Arra a gyermek nesztelenül felkelt, szépen letette a csészét s a -Veronika kezét lopva megcsókolta a kávéért. A vén leány megfogta a -gyermek fejét s megölelte. A gyermek megütődve nézett rá. - -– Mit csinál? – kérdezte. Miért ölel meg? - -– S hol az apád? - -– Az apám? idáig kisért el a berek széléig, a nagy görbe fűzfáig. Nem -jön? hogy nézzük meg őt? - -Veronika csodálkozva nézett a gyerekre, de (tán azt se tudta, mit tesz) -kézen fogta s bezárta maguk után az utcza kapuját. - -A gyermek előre szaladt, mint a szél. - -– Itt volt, itt (kiáltotta), az apám. - -És fényes szemeivel meglátta, hogy a görbe fűzfán túl egy fekete alak -mozog s arra élesen visítani kezdett: - -– Apám, apám! - -Akkorra Veronika a gyermekig érkezett. A fekete alak megmozdult a -berekben és sebesen eliramodott a nagy Maros felé. A gyermek utána -futott. Az alak dühösen rohant az éjbe. A száraz fák recsegtek a talpa -alatt. - -A gyermek csüggedten tért vissza. - -– Elfutott… Pedig ő volt, pedig ő volt, én tudom azt… - -Veronika kezén fogta a gyermeket. - -– Visszavisz engemet magához? – rebegte. – Én most úgy félek, nem is -tudom miért… - -A kapunál azonban mégis így szólt: - -– De reggel utána megyünk, úgy-e? úgy-e? Mert maga beh jó! És én nagyon -szeretem magát. - -És ismét megcsókolta a Veronika kezét alázatosan. - -Aztán beléptek a szép, tiszta szobába mind a ketten. - - - - -Levél haza. - -Anyó lelkem! - -Nagy bajba estem. Félek, hogy ki se lábalok belőle. Meg tudnád mondani: -mit tegyek? - -Én ugy tettem, a mint te meghagytad. Eljöttem, látod, hazulról, hogy a -városi zajban elverjem emésztő búmat, vágyakozásomat, az én elpártolt -édes leánykám után. Nagyon egyedül vagyok, ha te nem vagy itt, anyó. - -Megírom neked, mi történt. - -Megutáltam a magányt az emberek sokasága között és kijártam a Maros -mellé a búm nagy társaságában – egy halászbottal a kezemben; s egy nap -(úgy vélem, vagy 10 nap előtt, ha nem zavarodtam össze a számításban) -úgy alkonyatban a «nagy bolygó» partján valami ok nélkül való szorongás -fogta el a szivemet: – a veszedelemnek előérzete. - -Ekkor, ülvén a homályosodó parton elmélyedve, néhány ölnyi távolságban a -lábamtól: egy maszatos, fekete tömeg került ki a vizből a fövényre. - -Azt hittem, valami nagy nyálkás, hináros faág vetődött ki s mert -oktalanul ideges voltam, elfordultam tőle. De mintha csipős hangyák -mászkáltak volna a gerinczemen, úgy izgatott a fekete holmi a fövényes -parton a hátam megett, hogy visszafordultam feléje. Mély sóhajtást -véltem hallani. Nem sóhajtott senki, csak a kiloccsanó víz, a Maros -nyálas szája, nyalt ki partramosott áldozata után. Ismét visszakaptam a -tekintetemet s felkeltem, felsodortam a halász-zsinóromat, hogy -elmenjek. Nem tudtam. A szemem ama fekete holmira visszatévedt, pedig a -homály omolva ereszkedett le és alig lehetett megismerni: mi hever ott. - -Féltem. Mégis közeledtem. Nem tudtam elmenni onnan. A honnan, láthatod: -a Sors kiszemelt a szerencsétlenségre és erőszakkal sodort a bűnbe. - -Mert abba estem. - -Egy holttest hevert a fövényen. Nagyon csúf volt. A szeme nyitva; a -teste felpuffadva. Ekkor a várbeli toronyban éppen hatot kongott az óra. -Ráfeledkeztem a halottra – míg ütött lustán az óra. A gyomrán az -óraláncza megfeszült. Aranyláncz volt, fényesen villogva ki a mocsokból. -Siket, félelmes csend volt, csak a fülemben zizegett a rohanó vér. - -Vajjon ki lehet e lepecsételt titok? Elkeseredettség, vagy a bűn -áldozata? Reszkettem, alig állottam a lábamon s elesem, ha hozzám ütődik -egy hajló fűszál. Felemeltem a lábamat, hogy odább sompolyogjak, de nem -mertem ismét letenni, nehogy zajt okozzak. Tudom, hogy a hideg verejték -lepergett a kalapom alatt a homlokomról, s végigfolyt forró orczámon. - -Mindig kissé gyámoltalan voltam, – minthogy gyenge voltam testben, – -aztán sokat is bánkódtam az én édes leánykám után. Ej no! hát akkor -sirtam, sirtam és tudom, hogy a doktor mennyit csóválta a fejét a -betegágyam mellett… - -A növekedő homály azonban mintha megtaszított volna. Fuss. Az ösvény -vége vaksötét volt. Megembereltem magamat, megtörültem a homlokomat. Egy -pillanatig úgy tetszett nekem, hogy ama holmi ott alant megmozdult volna -s a halott összehúzódó, kidagadó gyomrán az arany-óraláncz felcsúszott -és leesett volna… és arra megiramodtam. - -Igen, futni kezdtem. - -Egy göröngyben azonban mindjárt megbotoltam, féltérdre estem s -megütöttem magamat. Arra felszöktem s boszuság fogott el a fizikai -fájdalom mián. Káromkodtam. - -Nevetséges. – Hiszen nem vagyok én már gyermek. Huszonkét esztendőt -töltöttem el, mikor a betegágyamból keltem fel. Csak azért is. Most -vissza fogok térni a partramosotthoz és megnézem, hogy hírt vihessek -róla – a rendőrségnek, ha a városba térek. - -A halott idős ember volt. Azt hiszem. De nem mertem megnézni jól az -arczát. Valami mészárosféle ember lehetett, mert kövér volt és nagyon -vastag óralánczot viselt. - -Az óralánczát néztem, úgy hogy egyebet ne is lássak belőle. Abba -kapcsoltam a szememet. - -Valaki jönni fog. És elviszi a lánczot. Bánom is én? Mi közöm nekem egy -arany-óralánczhoz? Van nekem. Tőled kaptam az órámat anyó! az -érettségimre. De a halott óraláncza megzavart. Valami unszolt arra, hogy -vegyem el. Én? Megundorodtam a gondolattól. A belém nevelt becsület -megémelygett tőle. Azonban a ragadozó vad, mely akkor is hozzákap egy -darab prédához, ha már jóllakott is – megmozdult bennem. - -Ragadd meg azt a drága holmit. - -Alkudozni kezdett a bennem nösző facsarosság a tisztességemmel. Fogd -meg. Az az érték. És a senkié. Mire ott veszni hagyni? Valami jót -lehetne csinálni vele. Például egy szegény embernek adhatom, a ki -megalapíthatja vele az életét. Átsuhant az agyamon csak ez a hazugság. -Mit se akarok vele kezdeni… Nem. A terhes asszony halálos, emésztő -vágyakozása borított el. Reszkettem a kivánságomban. A halottat is -elfelejtettem, óh, hidd el, anyó. - -Az ördög suttogott a fülembe ama nehéz sötétségből, mely mind -ereszkedett inkább le. Összerázkódtam. Egy gonosz eltökéltség… s a -következő pillanatban hozzáértem a lánczhoz, a nélkül, hogy látnám a -halottat. Gyűlöltem a szerencsétlent. - -Mily hideg volt az arany! - -A láncz engedett. Aranyóra volt a végében. Elhajítottam messze, a mint -kirántottam a zsebéből. Az ösvényre esett. Egy vízcsepp pergett le róla -a kezem fejére… Égetett. Futva menekültem, szinte ráhágtam az órára az -ösvényen. Átszöktem rajta, mint egy kigyón. - -Azt se tudom, mit tettem. Hirtelen visszafordultam, a földre hajoltam s -felkaptam az órát és végignyargaltam a berken. A lélekzetem elfogyott a -vámház előtt és lerogytam a padra. - -Valaki megszólított. A vámos volt. - -– Szép az este – mondta… - -Összerázkódtam a hangjától s erőt véve magamon, beiramodtam a városba. - -Egyszerre ez jutott az eszembe: Miért futok? Mindenki gyanusnak fogja -találni a futásomat. Tán ki is találja mindenki, hogy menekszem, hogy -loptam… loptam… Otthon bezártam az ajtómat és kétszer is megvizsgáltam -az ajtó erősségét. - -Az ágyra dobtam magamat. Az utczáról behangzó zaj a fejembe nyilalott. -Meg fogják-e tudni a tettemet? Kitalálják. A Maros mellett horgásztam. -Ez bizonyos. A halott láncza hiányzik. Ez kétségtelen. Ki vitte el? Ki -volt ott? - -Bebujtam a paplan alá. Újjal fognak mutatni reám. Tolvaj… Egy halottat -lopott meg. - -Miért? Az éhség vitte e lépésre? Nem. Rothadt belül… Nagyon hitványul -éreztem magamat. Forgolódtam a fekvőhelyemen s a testem savanyú -izzadtsága undorral töltött el. Émelyegtem. Menekedem hazúlról. -Felkeltem s ki akartam lopózni a szobámból a Maros mellé, hogy -visszateszem az órát. De csillagtalan, vágható, nehéz éjszaka volt künn. -Nem mertem megfogni a kilincset. - -Hajnalra iszonyú nyomorúan voltam. Akkor elnyomott a bágyadtság s arra -nyitottam ki a szememet, hogy egy óra ketyeg valahol. - -Szorongva hallgattam. Tik-tak… tik-tak. Ügyelek: honnan jön a hang? Óra -nincs a szobában. Óh. Ez ugyanazon óra. A halotté. - -A kabátom zsebéből jön. A fülemet közel tartottam a ruhadarabhoz. Szól… -szól… - -A szoba tulsó felébe húzódom. Ketyeg. Mit tegyek? Ki akarom venni a -kabátból, hogy hajítsam a benyíló kamarába. Nem birom megfogni. Tik-tak. -Mind élesebben lármázik. - -Kimenekedem a szobából. A kabátot az órával együtt behajítom a -benyilóba. Mégis szól. Ráhajigálom az ágynemüt mind, a párnákat, a -derékaljakat. Rá is taposok. Egy hegyet hajigálok rá, rongyból. Mégis -szól. - -Ekkor kiosonok a szobából s a kulcsot a zsebembe dugom, nehogy -bemehessen valaki. - -Egész nap kóboroltam. A város másik felén tekeregtem, természetesen az -erdőben. A Marost meg nem közelítettem volna a világért sem. Óh, ha -találkozom valakivel, a ki rám mutat. A harkály kopogása is megriaszt. - -Az éhség űzött be estére és a város végén egy kis korcsma veresabroszos -asztala mellett adattam valamit magamnak. Fuvaros emberek ittak s egy -részeg csizmadia siratta a hazát. Rám se néztek. De mind elmentek később -és a korcsmárosné csípőre tett karokkal néz kérdőleg reám. Az éjjelt a -kávéházban töltöttem, itatva a czigányokat, hogy a pirkadásig legalább -legyenek a társaim. Ekkor buta fejjel botorkáltam haza. - -Úgy ruhástól kuporogtam a divány szegeletébe. A szemem majd leragadt. Az -ágynemű odabenn van egy élő órán. Minden ijedtségem visszatér erre a -gondolatra. Nem tudok elaludni. Ekkor az óra üt. - -Üt. - -Hatot egymásután, leppegve, tompán. Ennyit ütött akkor, mikor a halottat -kidobta a Maros. Honnan jön az ütés? Az ágyneműk alól beszél. Egy… -kettő… három… hat. Éppen: hat. - -Eszem nélkül vettem a kalapomat s nekivágtam az utczának ismét. Már -éled. Egy rendőr az utczasarkon végigmér. Tán reám teszi a kezét: «Hol -az óra? Hallja!…» Besurrantam a szegeleten és futva iramodtam meg. - -Azon nap a szomszéd falu határában aludtam egy boglya mellett. Egy -kuvasz ugatott elébb, de a szemem leragadott a fáradtságtól s arra a -lábam mellé heveredett. Egészen kóczos lettem. Azért bemenekedtem a -falusi korcsmába, ott maradtam. Senki se ismer. Ott is aludtam. - -De másnap csendőrörs közeledett az országuton. A falusi ravaszképű -fogadós rejtelmesen hozzám hajolt: - -– Fusson – lehelte. – Csendőrök jönnek az úton. - -Meg voltam bolondulva. Felugrottam. A hátulsó kapun tuszkolt ki a -fogadós s én eszeveszetten rohantam végig a berek ösvényén a város felé. - -Azóta, anyó, éhezem és futok. A lábszáram reszket, a fejem zúg s -összerázkódom, ha egy légy reám száll. - -Megpróbáltam, hogy korhelyek közé ülök s iszom reggelig velük. Akkor -ettől félek: hogy kifecsegem ocsmány titkomat részeg fejjel, hogy -megloptam egy halottat; s elszököm a kompániától. - -Elhitványkodtam. Lerongyosodtam. Nem merek haza térni. - -Ott ketyeg az óra a szobámban és üt hatot… épen hatot! - -Egy nap lopva odahúzódtam a Maros felé, a hol halásztam. Mint remegtem! -Bokortól-bokorig bujkálva odáig, csúszva. - -A fövényes mart üres volt. - -Tán elvitték. Tán eltemették. Az óra azonban él és üt. - -Mit tegyek? - -Kezdem megszeretni a vizet itt a bolygó mellett. - -Oly lusta, lágy, puha itt a Maros vize. Nagyon mély. Alig mozog a víz -színe. - -Csábit a mélységes nyugalom. - -Bár jönnél utánam, anyó! Félek ettől a viztől. - -Vonz… - - - - -A fehér ház. - -– Ibolyák! Erzsi mama, egy csokor ibolya, – kiáltotta Mariska, szőke -feje fölött lobogtatva az illatos virágot és végigtánczolta a szobát. Az -ablakpárkányra tette a virágcserepek közé valaki. De én megláttam a puha -kalapját s polyhos keztyüjét. De nem lehetett kinyitni az ablaktáblákat -a cserepek mián. Várj, várj, kiszaladok a kapuba, hogy lássam, ki hozta? - -– Nem, nem, lelkem. Mit gondolsz? Illetlen lennél. - -– Eressz, Erzsi mama! Ne öltsd fel a szigorúbb képedet. De látni akarom: -ki hozta az én ibolyáimat? Azt hiszed, lelkem, hogy nekem hozta? - -– Hát kinek másnak? - -– Óh, én édes anyókám! Süsd le csak a szép szemedet, te édes szentem. -Nagyon illik neked… Persze, akkor mindjárt nem is hiheti senki, hogy -neked hozta volna… Hány esztendővel vagy is vénebb, mint én? Lássuk. Öt… -hat. Hat, csakugyan, édes anyókám. De várj, várj… a virágos gavallér -eltünik a látóhatárról, míg te dulakodsz velem. - -Nevető, finom kis arczát kitúrta a virágos czineráriák között, hogy -kilásson. Még reggel volt; az utcza néptelen. A tavaszi napfény -elöntötte az apró házakat. A nyugtalan leányka derekát átölelte a «kis -mama», hogy visszahúzza az ablakból. A leányka duzzogva rákoppantott az -ölelő fehér kézre. - -– Irígy vagy, látom, irígy vagy. Nem akarod, hogy lássam a gavalléromat… -Vagy tán a te gavallérodat félted tőlem, nehogy elszeressem előled? Óh, -Isten. Eltűnt. Senki sincs az utczán. - -Az ajakát összecsúcsorította s így szólt: «Mú! te csúf mama», – de mégis -nagyon derült volt. Az ibolyacsokrot megszagolta, egy szirmát lecsípte -fehér fogával, aztán okoskodva feltartotta kék szeme elé. - -– Nem tűzöm a mellemre, lelkem; nem is tűzöm a tiedre, mert nem tudom -kié? A pohár semleges terület… Odateszem a dolgozóasztalra, kettőnk -közé. De ne vesszünk össze felette, lelkem, látod, nagyon szép reggel -van. - -Messze valahol harang hangja ringott át a langyos levegőn, de oly -tisztán, hogy az ütés után való zúgás is hallatszott. A leányka -felemelte a fejét és elnézett a virágos cserepek fölött. - -Erzsi volt a ház feje. Árván maradtak s a nagyobbik beállott -édesanyának, az igazi anya helyett, ki elment örök útjára s az ő -gondjára hagyta a kis Mariskát. Ahhoz képest ő a komoly, a csendes, a -dolgos, a zsörtölődő, a kényeztető mama. Sugarabb volt, mint a huga; a -haját a homlokára simítva viselte s ha ruhát varrattak, a diszítés -dolgában adta a meglett hölgyet, míg a bájos kis Mariskát elhalmozta -piperével. Kívülük még csak a vén Rebi néni lakta a kis fehér házat. Az -anyjuktól örökölték őtet is: a stájfpomádés, fehérhajú, hosszúderekú, -bogosujjú, áldott jó öreg leányt s hárman csendesen, zajos örömök, nagy -bánatok híján, tán álmok nélkül is szűkölködve, úgy éltek, hogy észre se -vették, hogy élnek. - -Egy ibolyacsokor… Úgy belecseppent az életükbe, mintha egy szines -pillangó hullott volna le a magasból a szunnyadó tavacskába. A Mariska -fejében egy csokor névtelen ábránd rajzott fel, míg babrált a varrásán; -a kis mama pedig minduntalan csörgött, az apró porczellánsemmiségeket -törülgetve a finom állványocskán. Egy kis üveggalamb szárnyát le is -törte. Megállott előtte s elborult a szeme. Édes kis emléke volt. Egy -tanulófiu lakott náluk még az anyja életében. Mily rég volt! Távolról -atyafiak is voltak. Kis, tömzsi, szótalan, szelíd fiu. Akkor -feleségesdit játszott vele. «Kálmán néninek» nevezte őt, mert az ő kis -szeretőjét Nagy Kálmánnak hívták. Rég volt. Mennyi minden történt azóta. -A kis fiú elkerült tőlük s kispap lett. Nem is hallottak többet felőle. -Ez a ma letört kis galamb az ő ajándéka volt. Az Erzsi ajaka egészen -ellágyult. Mint megelevenedik a szeme előtt az ő kis ura! S kifordult a -szobából, nehogy észrevegye az elborulását a leánya. - -Nagyon elfoglalták a fejét a reggelen esett semmiségek s úgy eltöltötte -kinn az idejét, hogy a tizet is elütött az óra, mire benézett ismét a -szobába. Akkor csengetett valaki a kapun. Egy sugár, selymes-szakállú, -barna fiatal ember lépett be rajta. Figyelve nézett szét az udvaron, -aztán bátran belépett. - -A kis Mariska felugrott és gyorsan súgta: - -– Erzsi! Ez ő. Ismerem a kalapját. Az ibolyát ő tette az ablakba. - -Aztán a csodálkozásban megnőtt szemmel kisérve a jövevény mozdulatait, -tapsolva mondta: - -– Hiszen ez Nagy Kálmán, a te kis szeretőd, Erzsi! Az én játszótársam. -Nézd csak, nézd! Milyen szép legény lett belőle. - -Az ajtó megnyílt. A kis Erzsi mama fölemelkedett, elpirult a homlokáig -és halkan rebegte: - -– Kálmán… - -Egy pillanatig megállottak mind. - -– Erzsi, – szólt a fiatal ember s feléje lépett. - -A kis Mariska a fiatalember elejébe szaladt, de hirtelen megütődve, -megállott félútban, a kezei lehullottak. Egy perczig merőn megnézte, -aztán lehunyta a szemhéjait, mélyebben fellélegzett és visszalépett. - -A vén Rebi néni csendesen benyitott az ajtón s megtörte a csendet: - -– Te vagy az, Kálmán? Mit keressz te itt? - -A fiatal ember mind a két kezét a vén leány elé nyujtotta: - -– Én itthon vagyok itt, Rebi néni. Ide neveztek ki. Jegyző vagyok a -törvényszéknél. De azt hittem, hogy örvendeni fognak rajtam és most -vágytam látni a meglepetésüket. - -– De hát a reverendád? Kispapnak indultál. Az anyád álmának vége? A -primiczián nem csókolunk kezet neked? - -Aztán kedvesen hozzátette: - -– De így is jól van. Az Isten hozott. - -Ő hozta s mégis nehezen melegedtek össze. A kis mama zavara oszlott el -leghamarább, de a kis Mariska nem is ült közéjük, hanem távolabbról -kelletlenül ügyelte váltakozva a nénjét s a fiatalembert. - -– Semmi se változott meg itt, – mondta lágy hangján a fiatalember, – -csak mi. A kis Mariska, az én játszópajtásom, az eleven, kaczagó, -hunczfut leánykám kivált, mert ő idegenül néz reám. - -– Miért? – felelte szárazon, de kissé fátyolozott hangon. – De hiszen én -még igen kicsi voltam, mikor magát utóljára láttam. Most már nagy leány -vagyok… - -Ez a látogatás nem is tartott sokáig. A fiatal ember fölemelkedett és -nem marasztották. A kis mama ránézett a leányára és nem merte -marasztani; a kis Mariska szinte idegenül ügyelte a nénjét, ha vajjon ez -nem marasztja-e? És a fiatalember leverten hajtotta meg magát, mert nem -marasztották. A szemét egy perczig csodálkozva felejtette a leányka -kigyúlt arczán. Aztán elment. - -A kis leány az ablak felé fordult, a mint a fiatal ember betette maga -után az utczakaput. Aztán visszafordult s valami kicsinylő hangon szólt: - -– Nem szeretem a Kálmánodat, Erzsi! Merev és csúf. Tetszik-e neked? - -Azonban a kis mama mit se felelt, hanem leült az asztalka mellé, -lehajolt a fiókokra, hogy kikerülje a huga ügyelő tekintetét és turkált -benne zajosan. - -* - -Másnap kedvetlenül ébredtek meg. Rosszul aludtak. A házidolgok végzése -közben kerülték egymást, s nem találtak beszélő tárgyat. Az ibolyacsokor -megfonnyadt az asztalkán. Egyik se nyúlt hozzá. - -Gondosabban öltöztek föl s erős, kritikus szemmel ügyelték meg az egymás -piperéjét. Bizalmatlanabbak és szótlanabbak lettek. - -Az idő elborult. Az eső szemelgetett s az eszterhaj alól egy házépítő -fecskepár szüntelen locsogott. A nyitott ablakon át hallgatták, a -varrásukat az ölükbe hullatva. Az álmodozásukat azonban restelték s nem -magyarázgatták kedvetlenségük okát. - -A kaput ügyelték s felriadtak, ha valaki benyitott. Ilyenkor lopva -egymást nézték s elpirultak. Valakit vártak. Nem jött. - -A mint alkonyatra hajolt a nap, a kis leány kilopózott a vén Rebi -nénihez. Hízelegve dörzsölődött hozzá. - -– Te mindent tudsz nálunk, lelkem… - -– Valami kell neked, te macska, hogy így ölelgetsz? Mit kivánsz? - -– Semmi, igazán, lelkem. Csak nagyon szeretlek. Hanem, lelkem, (a hangja -suttogóvá vált), mondd meg nekem, mikor megy _hozzá_ igazán Erzsi? - -– Kihez, te? - -– Óh, hiszen te tudod. - -– Ez a bajod? Félsz kimondani a Kálmán nevét? No nézd ezt a csitri -fruskát. Gyanús vagy. Nagyon megnézted Kálmánt s megriadtál tőle. Csinos -fiú… Nem nyilalt valami a szivedbe? Miért menjen Erzsi férjhez hozzá? - -– Hát hozzá készül. Látod! Te tudod!… - -Az estét szótlanul töltötték el s mikor behúzódtak az ágyasházukba, -Erzsi észrevette, a mint a leánya kilop néhány fonnyadt ibolyaszálat a -pohárból és a párnája alá rejtette. - -Az éjjelre kifénylett a hold. A friss, nedves lomb nehéz illata lengett -a lágy, álmos levegőn, a kert fenekén egy madár csattogott. Csábító, -kérő, imádó beszédét Erzsi mind jól megértette. Nesztelenül -felkönyökölt. Felindulásában az ajaka rebegett. Ezüstszálak rezegtek át -az ablaktábla hasadékán s a futó sugár a kis leánya bánatos arczára -tévedt, mely síróra állott. A szeme le volt hunyva. Mintha csak -örökálmát álmodná. A szivébe nyilalt ez a kép. Valami névtelen félelem -riasztotta meg. Aztán egy csepp köny buggyant ki az álmodó Mariska -szemehéja alól, s mire a holdfény elszállt, a homályon nehéz, keserves -sóhaj kelt át. Erzsike megriadva bujt a takarója alá, hogy ne hallja. -Mégis hallotta. Minden öröme ez a kis leány. Az édesanyjuk halóágyán az -ő gondjába hagyta. Ölében játszatta; ő vigasztalta kis bújában s az -örömeiben vidult meg. - -Kétségtelenül Kálmánnal álmodik, a kivel gyerekkorában játszott s most a -szivébe szállt. Kétség, keserűség gyötri. Félti… félti attól, a kire úgy -nézett, mintha az anyja volna. Ezért húzódott el tőle… - -Hát vajjon nem félti-e ő is Kálmánt épen a leányától: Kálmánt, ki az ő -titkolt ábrándja is volt. Jó. Erzsike arra született, hogy szeressen és -feláldozza magát azokért, a kiket szeret. Mégis… Mit tegyen? - -A kezét átnyujtotta a leánya ágyáig s gyöngéden megérintette a könyben -úszó arczot. Keserűen felsóhajtott. - -Másnap félve ölelte meg egy szó nélkül. - -A leánykában mintha felolvadt volna ez ölelésben valamely kéreg, a nénje -mellére dőlt és halkan sirdogálta: - -– Én igen szerencsétlen vagyok. - -– Bánt valami? Eltitkolod előlem az okát? - -– Hát tudom is én, lelkem. Lehet-e valami bánatom nekem? De óh! mint -szeretnék meghalni. Nem tudom, miért, anyám… - -Később így szólt Erzsi: - -– Sírtál az éjszaka. - -A leányka sértődötten csippent fel hirtelen: - -– Utánam kémlelsz? - -Az egész napon át hánykolódott a szélsőségekben. Mindjárt visszautasító -lett az ellágyulása után. Az udvar virágágyaiban babrált, mely az -utczakapuhoz közel esett. Mert várt… várt valakit emésztő vágygyal. -Estére ennek a kivánságának betege lett. Az ajakát égette egy név, -melyet szeretett volna kimondani. Most kigyúlt és elsápadt mindjárt. Ha -a nénje rátette kezét forró homlokára, felvetette különös fényben égő -szemét s aztán durczásan elfordította fejét. - -Aznap se jött senki hozzájuk és másnap se. Istenem! - -A kis mama eszében, aggodalmában minden képtelen terv fogamzott meg. -Elfelejtette a maga szorongását, minthogy a leánya búja foglalta el a -szivét. Óh, mindent feláldozna azért, hogy ismét nyugodtnak, vidámnak -lássa. A maga ábrándját elborította az aggodalom. Képes volna arra, hogy -elmenjen Kálmán után s odavonszolja lázban égő leányához, ha -megalázkodva rimánkodna is neki. - -Egy pillanatra öntetsző mosoly suhant át az arczán. Hátha semmit se érne -az áldozata, mert hátha Kálmán még mindig és egyedül Erzsikéért ég, úgy, -mint gyermekkorában… Megsimította a homlokát, hogy elűzze a kisértő, -hivalkodó gondolatot. Mire se gondoljon, csak a leányára, az édes kis -leányára. Ha csúffá tehetné magát, útálatossá tehetné magát, hogy -elfelejtse őtet. Vagy ha eltűnne az útjokból? Nem. A leányát tenné -szerencsétlenné… - -Az álmatlan éjszaka után a hajnali derű valami világosságot keltett föl -a fejében. - -Lábujjhegyen a leányához lépett, nesztelenül. Ráhajolt és megcsókolta: - -– Nagyon szeretlek, lelkem! – rebegte és összeölelte a fejét. - -Határozott. - -* - -A negyedik napon bátortalanul tette valaki a kezét a kapukilincsre. - -A két leány mégis meghallotta s egyszerre fel-felugrottak. - -– Valaki jön… rebegte nyugtalanul Erzsi. - -A kis leány felcsippent, mint egy kelepczébe esett madár. - -– Menj elejébe Mariska. Ő mindig ilyen tartózkodó volt. S mi nem -bátorítottuk fel a minap. Menj szivesen elejébe. - -A leányka megriadva rebegte: - -– Te menj elejébe. Tégedet akar látni. - -– Nem, az nem igaz. Éretted jön. Akarom. Menj elejébe. - -A fiatalember tétován lépett előre a napfényes ösvényen. A tornáczról -kedélyesen szólott reá a vén Rebi néni: - -– Úgy jösz, mint a bűnös. A volt kispap, a ki gyónni jön. Rég várunk. - -– Nem csak maga várt, Rebi néni? - -– Óh, bolond te… Hát miattam jösz most? - -A kis leány tartózkodó fejbicczentéssel köszöntötte s a keze remegett, a -mint a fiatalember kezébe tette. Mind a hárman körülnéztek, mintha -Erzsikét várnák. «Miért nincs itt» – gondolta a fiatal ember. «Őtet -keresi!» – gondolta keserűen a leányka. - -Jókedvű, fényes tavaszi nap volt. A jáczintok fürödtek a napsugár -fényében s a ragyogó, friss füvek közül a férfihűség könnyű, szálló -pelyhei szállingóztak az illatos levegőn. - -A verandán állottak meg. A vén leány vitte a szót, de alig hallgattak -rá. Némi zavarodottság ült közéjük s a ház ajtaját ügyelték, melyen -belül késlekedett Erzsike. - -– Megvárakoztattalak? – csippent valaki reájuk. - -Erzsike volt. - -Egészen megváltozott. Tiszta homlokát néhány hajtincscsel takarta el s -könnyű, virágos, nyitott karú pongyolát öltött fel, melyből gömbölyű -karja fehérlett ki s melyen át teste igéző vonalai áttetszettek. - -Derülten lépett közéjük. - -– Tetszeni szeretnék magának, Kálmán! A maga kedvéért csinosítottam ki -magamat. Jóízűnek talál-e? Virágom nincs, ez csak a maga -figyelmetlensége, édes, aluszékony, gyerekkori lovagom. - -És kecsesen bókolt s ragyogó szemmel nézett rá. - -– De milyen fonnyadt kedvben talállak titeket. Hogy van, Kálmán? Vártuk. -Olyan derülten kopogtatott be az ablakunk párkányán az ibolyacsokrával, -hogy azt hittem, megváltozott maga is, mint én. De az nem igaz. Maga a -régi «néni». Emlékszik, «Kálmán néninek» hívtuk, mert úgy tudott -pirulni, mint egy félénk kisasszony. Megtelepedett-e már? - -A világias dáma mozdulatával helyet mutatott maga mellett s elnyúlt egy -hintaszéken. Keskeny, nyerges lábacskájával meglóbálta, úgy, hogy formás -bokái is kilátszottak szoknyái alól. A fecsegni vágyó könnyű hölgy -módján, beszédes szemét ügyelve járatta szerteszét. - -– Annyit kérdezek, hogy – látja – nincs idejük felelniök. Mi elvonulva -élünk s belénk reked a szó, mint a szénsav a zárt borospalaczkba. Ha -aztán kinyitják az üveget, habzik, forr ki az édes lé. Maga az, Kálmán, -a ki a szánkat kinyitja. Csúnyának találja-e a lányomat, Kálmán? Ízes -falat, úgy-e? Nem? Tizennyolcz esztendős. A tavasz eleje. Az én -tanítványom, de rossz tanuló… Olyan szótalan, majdnem félénk, mint… mint -maga, Kálmán, a «néni». Erre nem én tanítottam. Élni, ah, élni, hogy -érezzük, hogy élünk… ő nem tud. Tánczolni, kaczagni… ki tanítaná meg? -Tőlem nem tanulta meg. - -A kis Mariska leplezetlen csodálkozással nézte meg a nénjét. A vén Rebi -néni felállott és az ő édes, komoly, okos úrnője mellé lépett és -elsimította a homlokáról a haját. - -Erzsike tréfás duzzogással utasította vissza. - -– Elrontod a frizurámat. Irígyeled tán, ha csinos vagyok, vén Rebi néni? -Csinos fiatalember van nálunk s irígyeled a sikeremet. Te is Mariskát -kényezteted. Várj. Ti unalmasak vagytok. Kálmán az én régi lovagom… -Megmutatom neki a búvóhelyeket, a hol csókolóztunk gyermekkorunkban… -Akarja-e? A liczeumbokor még azon a helyen áll. Dúsabb lett s mélyén -szerelmes madár fészkel benne most is. Az én kis leányom epedve -hallgatta a szavát az este is. Nem félne tőlem, Kálmán, ha velem jönne? - -S felkelve, kezét a fiatal ember karjába öltötte és a leányára -tekintett: - -– Velünk tartasz-e? – kérdezte s azzal megindult az ösvényen gyorsan. - -Az első fordulónál elfulva megállt. - -– Kigyúltam. Ez a tavaszi levegő megmozdította az én lázongó véremet, -mely rendetlenül buzog föl az ereimben. Várjon, – mondta. – Maga, a -szemérmes «néni», nem botránkozik-e meg, ha könnyítek magamon? - -És leroskadt a hajlós kerti székbe s néhány gombot kapcsolt ki a mellén -s kitűrte a puha nyakánál a szövetet. - -Aztán érzékenyebb hangba csapott: - -– Sokat vártam magát, Kálmán! A gyerek sóvárgásával gondoltam magára. -Még játszani szerettem volna tovább gyerekkori játékainkat. De maga nem -jött. A sóvárgásban elfonnyadtak bennem a naiv, leánykás ábrándok. Az -élés vágya buzgott fel bennem. Néha nem ismerek magamra. Szeretem a -világi zajt, az izgató örömöket. Már nem elégedném meg a maga kis -bókjaival, a miket hajdan elrebegett… Adja a kezét, Kálmán, legyünk jó -barátok. Maga volt az első szerelmem. Ki lesz az utolsó? - -S aztán felemelte az ujját figyelmeztetőleg. - -– Ügyeljen! A gyerek jön utánunk az úton. Félek megmutatni neki a -valóságos élet útját. Szeretem és irígylem; a gyermekségét, imádandó -szelídségét. Nézze, nem hasonlít-e ama liliomágra, melyet az őrzőangyal -tart a kezében az imádságos könyv első lapján. - -A fiatalember elvonta a szemét az Erzsike telt, fehér, ragyogó, izgató -melle vonalairól s a sugár, ártatlan leánykán pihentette meg. - -A vénleány a veranda oszlopához támaszkodva, kimeresztett szemmel -ügyelte a leányát. - -– Mi leli? – rebegte félhangon. – Oly nagyon szereti-e Kálmánt, hogy -ismét el akarja kábítani? Vagy oly nagyon szereti-e a leányát, hogy -megutáltatni akarja magát érette Kálmán előtt… - -Megsimogatta a homlokát s a szeme, a mint az egyenes úton végignézett, -könynyel telt meg. «Óh, édes, bátor kis mártirom», rebegte és feléjük -indult. Onnan halk, víg dalocska töredékei szálltak feléje. - -A liczeum bokra előtt állottak, a hol a fészekrakó fülemüle lakik. -Nesztelenül közelítette meg őket… - -A kis Mariska észrevette a vénleányt és hozzásimult megzavarva. - -– Mily csúnya lett az én édes mamám, – mondta s szégyenlősen fordult el. - -– Ne szólj… Mily nagyon szeret ő tégedet… azt megmérni se tudod most. - -S a kis mama derülten fecsegett a megzavart ifjú emberrel. A szeme -ragyogott. Mezítelen, szépséges, gömbölyű karjával szántotta a levegőt, -a mint csintalan szókat sugdosott a fülébe. - - - - -Nehéz éjszaka. - -Nyughatatlanná tett az út, a mint leereszkedtünk az erdős hegyháton, a -kanyargós úton. Deszkát szállító szekeresek kapaszkodtak felfelé, -rendetlenűl kiabálva, ki nem térve a lejövőnek. Homályosodott már az -idő, a mint találkoztunk velük és besötétedett, míg leértünk s -kerülgettük szakadatlan sorukat. Vártam, mikor ütődünk beléjük, hogy -befordítsanak a mélységbe. - -Az eső csak szemelgetett, de hullott szüntelenül, konokul, mint a -búlátott szem. A megszínesedett lombok lucskosan meghajoltak. Az eső -halk suhogásával, (mintha lágy madárszárnyak légiója rebbent volna), -versenyre kelt az Olt zúgásával, mely a hegy talpán omlott le a -mederben. - -A sötét kis falucskán csúf sárban döczögtünk át; még a gyertyaláng is -mintha unta volna a pislankodást a kis putrikban… A szekeres a vasúti -váróházhoz közel vitt (hogy éjfél után a továbbutazásra közel találjam a -vasutat) egy nagy, magánosan álló korcsmába, a hol nagy szinek voltak s -olcsón mérték a szénát s italt. - -Egy nagy, savanyúszagú ivón vezettek át a dohos vendégszobába, melynek -az ajtaja a mezőre nyílt. Fáztam s igen nyomorúltan éreztem magamat, -mintha egy penészes gödörbe taszított volna le valaki. Egy kövér kerek -asszony, (hasonlított egy mosogatásra váró nagy cserépfazékra), -szótlanul tett világot a koczkás, ragadós tapintatú asztaltakaróra s az -egyik zsíros, kövér karjával az asztalvégre támaszkodott, mintha -kérdezte volna: «He! kell-e valami?» - -Egészen idegennek tetszett nekem a saját hangom, a mint egyet-mást -kértem a vacsorához. Egyedülvalóságomban körülnézve, néhány képet láttam -meg előbbször: a vadásztemetést, (a medvék a halottvivők, rókák, -farkasok a siratók s egy szarvas a temetésvezető), egy mocskos, fanyalgó -szüzet, ki a tavaszt ábrázolta s egy szakállas vént, a tél képviselőjét. -Azt képzeltem, hogy a szobámon túl valaki elfojtottan zokog s arra -felálltam, hogy végigjárjam a szobát. Lépegetve, a kemencze görbén álló -füstvezető pléhcsövét megigazítottam, mire az egész alkotmány nagy -zajjal összeomlott s a száján keserű füstöt okádott ki. Kitártam az -ajtót. Nehéz, fekete sötétség súlyosodott az esővel tele levegőre künn. -A kerek asszony, mialatt a pléhcsővel bajlódott volna, benyitott az én -szobám után következő lyukba s durván bekiáltott: «csend»… Aztán morogva -fölemelte a szoknyáját, hogy megfoghassa a meleg csövet s mérgesen -zörgött vele. Azalatt egy gyolcsnadrágú, csizmás, zöldszegélyű, -szürkeruhás polgártárs lépett be a szobába az útról s a nyügölődő -asszonyhoz szólott: «Leesett?» – kérdezte a csőre mutatva «Leverték!» – -felelte komor szemrehányással végigméregetve engemet. A polgártárs az -asztal mellé telepedett, szivarkára gyújtott, lekönyökölt s mikor -magunkra maradtunk, apróra végigvizsgált bizalmasan. - -– Csúf utazó-időnk van, – mondta, – ha fedeletlen szekérben jár az -ember… Honnan tetszik jönni? – kérdezte. - -Aztán az utazó-ládám tetejéről eltaszítva a plédet, így szólt: - -– Szép portéka… Idegen országbeli munka… A disznóbőrt így nem tudják -kikészíteni nálunk… A kapcsolat kétségtelenül angol mív… Hiában! -Nyomorúak az ipari viszonyok hazánkban… Hova tetszik utazni? - -Azt hiszem, ismét szekeresek érkeztek a szinek alá az udvarra, mert a -rúdra erősített petróleumlámpa lángja végignyúlni lászott a vaksötéten. -A kerék zörgése alig hallszott a mély sárban. A szoba rosszul záró -ajtaját betettem. A rothadó anyag keserű füstje még ott úszott a nehéz -levegőn… Az ivóban a szekeresek lármásan telepedtek le. - -– E kendő (a vendégem zavartalanul tapogatta a holmimat) jó drága -lehetett. Mikor a vasutunkat építették, viseltek az angol mérnökök ily -koczkás portékát. Skót színek, ha nem csalódom… Csodálom (a fejét mind a -két öklébe támasztotta, mintha nagyon nehéz volna), hogy uraságod nem a -nagyvendéglőbe szállt meg. Ide csak a szekeresek járnak. Nyomorú fészek… -de a bora tiszta, szászvidéki. Nem tetszik? – kérdezte és egy megtöltött -poharat tolt felém. - -A bizalmaskodása untatott, de mivel magányosan lenni még unalmasabb, az -asztal felé közeledtem. - -– Nagy esemény történt a községünkben. Mi elfelejtve élünk itt, uram, de -ez az esemény az ujságba kerül; majd meg tetszik látni. S előrehajolva, -vizsgálgatva a mellényemet, váratlanul kérdezte: «Azon óraláncz -velenczei munka? Arany… biztosan. Nagyon jelesen dolgoznak aranyból azon -emberek, taliánok, ha nem tévedek…» - -Begomboltam a kabátomat. Váratlan érdeklődése felvert kedélyállapotomban -egyenesen gyanúsnak tetszett. Itt egy mező szélén nem szeretem, ha az -óralánczom iránt ismeretlen emberek érdeklődnek. A kiváncsi barátságos -idegen kedvetlenül vette észre a mozdulatomat és elhallgatott. Fölkelt s -ajtót nyitott ismét. Az eső nekiereszkedett; hallszott, mint csobog a -pocsolyákban. A füst a vizes levegőre nehezen húzódott ki. Az éjszaka -oly nehéz, fekete volt, mint egy gyilkos lelkiismerete. Visszatért s még -az útban folytatta: - -– Nevezetes eset… A földbirtokosunk: Sötér, főbelőtte magát tegnap -délután… - -– Úgy-e? - -– Maustodt, uram! Egy lövés s pász, punktum. Nevezetes familia… -Nagyságos úr! Ilyen eset a világon mindenütt feltűnést keltene. - -Akkor hozta be a fogadósné a vacsorámat… A mondatait a háborgatás mián -szakgatta meg s gyorsan végezte be, az ujját figyelmeztetve emelve fel, -míg a fogadósné a szobám után következő sötét lyukba belenézett. - -– Átment valaki itt a szobán? – kérdezte tőlem. - -– Senki, asszonynéni, – felelte helyettem az idegen. - -A fogadósné megfogta az asztalon pislánkoló gyertyát s bevitte magával a -sötét lyukba, azonban hamar kihozta, lecsapta a gyertyatartót s -terített. Hátrább állott, a virágos poharakkal, fotografiákkal megrakott -kasztenhez dőlt s várt, a míg ettem. Az én barátom erősen szivarozott, -míg a szekeresek az ivóban hangosan röhögtek s koczintottak. - -– Hogy alszom én itt az éjjel? – kérdeztem a fogadósnétól, hogy szóra -bírjam. Nem felelt, hanem felrántotta a vállát. Később odavetette: «A -kinek jó a lelkiismerete, a kövön is elalszik.» - -A barátom unalmában a holmimat fogogatta: - -– Válogatott portékák, – mondta, – nálunk ritkán fordulnak meg -ilyesfélék… Mi becsületes emberek vagyunk, uram! de szegények… Az -istenadta paraszt ki se mozdul a falu határából, akár a csorda… A -skatulyában kalap van, uram? Nem veszi rossz néven, ha felpróbálom? -Köcsögkalap? - -A fogadósné kivitte a teritéket és arra a barátom, mint a hogy egy -elzárt palaczkból kirántott dugó után habzik a jóféle lé – nyomban -folytatta a siralmas esetet a nagyságos úrról, ki halva fekszik valahol. - -– Nem is gyaníthattuk, hogy mire készült. A tegnapelőtt itt, e helyen, -uram, itt ülünk ketten s én azt mondom neki: «szépen keltek ki az -ősziek». Egy szót se felelt, mert igaz is. «Csak – mondtam – a ki -megkésett a vetéssel, nézheti a szántást», mert már akkor kezdett ez az -istenverte eső. «A lucsokba csak nem akasztja az ekét»… No, úgy-e, uram? -Így szóltam. És másnap főbelőtte magát… Oka volt, uram… nem mondom, de -mindjárt pisztolyhoz nyulni, hát ilyet tegyen keresztyén magyar? Egy -mogyorófapálczát fogjon a kezébe a magyar s azzal csináljon rendet a -feleségénél… de nem pisztolylyal, uram! Mert az igaz, hogy nagy -háborúság volt, mikor a Sötér felesége megkorbácsolta a fogadósné -leányát. Nem mondom! ez kurucz dolog volt, de hát ujság-e az a világon, -hogy egy férfi elfeledkezik magáról… Megkorbácsolta az ura kedvesét, a -fogadósné leányát s ezzel végezzék be az ügyet, uram! Na, úgy-e? - -– … Ő már ezzel se végezte be… Az urát biztosan nem bántotta, mert azt -még se merhette… hanem felpakolt s ott hagyta az urát… Pedig, uram! a -birtok tulajdonképen az asszonyé; ő váltotta ki, mikor az urához ment és -jól éltek rajta. Mégis, uram, otthagyta az urát… a birtokban, uram! -otthagyta s elvitte a fiát is… bárha egyebet esküdött az oltár előtt az -urának. - -– … Pedig már nem mai csirkék ők se. Sötér őszül… és a mult hónapban azt -mondom neki: pajti! őszülünk. S ekkor jön az ördög s megcsapja a -lapátjával Sötért. Akkor tért haza a fogadósné leánya. Szép perszona, -uram… Igen szép perszona. Én nem tudom, mi történt köztük, én nem láttam -uram! én nem hallottam. De szép dolog, uram, hogy őszülő embernek ily -buzogó vére vagyon… Azt inkább magasztalni kellene, mint korholni… A -Sötér felesége azonban vesz egy korbácsot, megveri a fogadósné leányát -és megvan a baj. Egy német asszony, uram! ilyen esetben sirna… egy -franczia hölgy perelne és visszacsalná az urát – a Sötér felesége -korbácsot vesz… (én korholom érte, uram!…) és aztán elmegy… - -– … Hát ha már elégtételt vett, miért ment el mégis, otthagyván az -urát?… Logika ez? A logika pedig első dolog a világon… Otthagyta és – -Sötér… ott fekszik a legszebb szobájukban… a golyó keresztülment az -agyán… Hát ezzel el van igazítva a kérdés? Ő, tessék elhinni mindent -elkövetett Sötér; utánament a feleségének… kérte… megalázkodott… Nem… S -akkor daczból s keserűségében még egyszer, tegnapelőtt, idejött, uram… -együtt voltunk az asztal mellett itt… és most ott fekszik… - -Valaki bekiáltott az ajtóból: «Kilenczet elütött az óra»… A fogadósné -hangja volt. Azt hiszem, hallgatózott künn… - -A barátom abbahagyta a gesztikulálásait, kihörpenté a borát s felállott… - -– Az embernek felesége is van, uram s ha szekereket küld utánam az -asszony, nem jó várakoztatni a lovakat künn ilyen időben… mert kár -eshetik az állatokban… De én azért, uram, eljárok a fogadóba csúf időben -is, ha utazó idegen úriember száll meg a községünkben. Én, uram, nem -akarok elmaradni a világtól… én szeretek szép portékákat látni… én -szeretek tanulni. A reggeli vonattal tetszik elutazni, vagy az 1 óra 25 -perczessel? De veszett büdösséget csinál a szobában, uram, egy rossz -kemencze… Vajjon mit éget benne a fogadósné?… - -– – – Csak akkor becsültem meg a barátomat, mikor elment. A szoba -barátságtalan félhomályát, piszkosságát… elhagyatottságát, rossz szagát… -csak akkor értékeltem, mikor magamra maradtam benne… a tapaszolt falat, -a rosszlábú ingó asztalt… - -A magányosság egy idő mulva úgy lenyomott, mint valami teher a vállamon. -Az ivóban is kifogytak a szóból a szekeresek, egy-egy szót pottyantva -ki, hogy annál nagyobbakat hallgassanak. Az esővíz csurgott le az -eszterhajról, s a hangokból kivált egy éles cseppenés, mely bizonyosan -valami pléhdarabra koppant, s mely apró sikoltozásra hasonlott és más -vastag, kongó cseppenések, a miket megzavart néha egy súlyos talp -csoszogása, mely időközönként az ivóból hallszott… Az utánam következő -lyukból, mintha elfojtott sírást hallottam volna. Tán csak a szél -beszélgetett. Azt hiszem, csak az érzékeimmel hallottam. - -… Egy halott a faluban. Mi közöm hozzá? Ravatalon, részeg virrasztók -felett… rettenetesen hallgatva. Egy fejjel kevesebb, melyből gondolatot, -érzést, szenvedést kiűzött egy golyó… ismeretlen faluban… ismeretlen -házban. Mennyi haszontalan fej ágaskodik felfelé… mi közöm azon egyhez, -mely a «legszebb szobájában» örök álomba merült. - -Felkeltem űlőhelyemből, végigjártam a ketreczemet. Valamiért a lépésem -zaja bántott és lábujjhegyen tértem vissza a keshedt divány szegletébe. -A mint óvatosan leereszkedtem az ülésre, megfogtam az asztalt, s az úgy -megreccsent, mintha fájdalmában sírt volna fel. - -Izgatott voltam. Nesztelenül az ágyig lopóztam, de mindjárt elkaptam a -kezemet, a mint a hideg, nedves párnahajhoz értem. Mintha halotthoz -értem volna. Nem… nem tudnám érinteni az orczámmal. Miért?… Tudom is -miért? de féltem… s egy nagy lépéssel – a hideg falhoz támaszkodva – az -ajtóig ugortam, hogy bezárjam. Nem lehetett. Rossz volt a zárja. - -Mintha a nehéz levegő simogatta volna a bőrömet, hogy elkábítson. Addig -súroltam a homlokomat, a míg fájt… Valami nehéz tárgyat ügyeltem, a -mivel eltorlaszszam az ajtót. De zajjal járna, ha az ágyat az ajtó elé -hurczolnám. Elviselhetetlennek képzeltem valami nagyobb lármát. Egy vas -tűzpiszkáló hevert a kemencze mellett. Ravasz örömmel eszeltem ki, hogy -azt nesztelenül odatámasztom s az majd zajjal le fog esni s engemet -figyelmeztet, ha majd jön az a bizonyos valaki… Nagy gonddal, nehéz -egyensúlyozással, állóhelyemben levetettem a czipőmet, hogy zaj nélkül -térhessek vissza a divány szegeletéig. - -Az ivóban hangosan horkolt fel egy szekeres. Mily félelmes és ocsmány -volt. Arra egyszerre az utánam következő lyukból mintha szepegést -hallottam volna s mintha ablakot nyitott volna ki valaki s zárt volna -be. Kivettem az órámat. Csak egy óra telt el, hogy egyedül maradtam. -Gyorsan visszadugtam az órát a zsebembe. Egyszer: a fényes tárgy -mutogatásának oktalansága ötlött az eszembe; másszor: nem mertem -felhúzni, mert a perczegése zaját elviselhetetlennek képzeltem. - -A tárczámat kivettem a zsebemből, ráültem; és átnyúltam bátortalanul az -asztalon, hogy a táskából kivegyem a revolvert, melynek minden -töltőlyukában egy-egy golyó gunnyasztott, munkára készen. A divány -szegeletébe húzódtam, a «skót szinű» keszkenyővel betakartam a térdemet. -Valósággal fáztam. - -Egy-egy talp csoszogása, egy-egy horkanás; valami perczegés, suhogás -vált ki az egyhangú morgásból, a mit az eső okozott künn. Nagyon -elhagyatottnak éreztem magamat és keserű nyál gyűlt meg a számban minden -pillanatban. Ama fej, melyen kis fekete csatornát vert egy buta golyó, -akkora pont alakjában jelent meg a félhomályban, mint egy mákszem… aztán -nőtt… nőtt, természetfeletti nagyra szélesedett, puffadt és akkorára -nőtt, mint az a gyűrű, a mi egy bedobott kő után az állóvízben képződik -– s végre elenyészik a semmiségben… - -Ismét kinyitottam a szememet, hogy ne lássam a növő csatornát, mely -akkora lesz minden perczben, mint egy feneketlen barlang… A lélegzetemet -visszatartottam, mert hallottam a zaját… valósággal hallottam. A gyertya -perczegését és valami szomorú sóhajtást és a kezemet felemeltem -védelemül, hogy a nedves levegőn szálló füst ne érjen hozzám. - -Azt hiszem, éjfél felé járt az idő, mikor az ivó felől való ajtón -benyitott valaki. Felugrottam, mintha feldobott volna valaki. Az egész -testem remegett, a forróság ömlött át rajtam. - -– Ki az? – kiáltottam és megragadtam a revolvert. - -A fogadósné volt. - -Reám se nézett. Megfogta a gyertyát s elvitte. - -– Ne vigye el a gyertyát – kiáltottam. – Megfizetem az árát. Ne vigye -el… Én azt akarom, hogy égjen. - -Vissza se nézett, hanem belépett a tulsó lyukba és mindjárt erős zörgést -hallottam, mintha a bútorokat taszigálná, valamit keresve: «Tudtam, -tudtam» – kiáltotta, mintha mélységből üvöltött volna fel és kirontott a -gyertyával. - -– Senki se ment át a szobán? – kiáltotta reám. – Bizonyosan tudja? Akkor -az ablakon át szökött ki a bitang leányom – kiáltotta. – Tudtam, tudtam, -– de mintha síróba fuladt volna a hangja. - -S mindjárt kirohant az ivóba s rettentően üvöltötte: - -– Hej… hej! Mind meg vagytok dögölve? A leányom megszökött az ablakon. -Hé… hé… meg vagytok-e halva? - -– A berek felé menjen kend… A töltés felé a másik… lámpással a kezedben… -Te túl… az Olt felé… az Olt felé a híd felé, a hol mély a víz… Jaj… jaj… -Hát gyorsabban, ha lélek van bennetek… Isten… Isten… Jaj… - -Azt hiszem, megdermedtem. Alig tudtam fölemelkedni, a félkezemben tartva -a revolvert, a másban a kuffert, a nélkül, hogy sejtettem volna, mit -teszek? - -A szobámon egy vállas, lomha ember törtetett át s kivágta a mezőre néző -ajtót, melynek előtte úgy állott a vak sötét, mint egy áthatolhatatlan -fal. - -Ott tétován megállott. - -Messziről a vasuti lámpák pislankodtak. - -Magasra emeltem a kufferemet s nekivágtam a rettenetes éjszakának, -lucskos mezőnek és átbotorkáltam gödrökön és árkokon… előre a piros -lámpa felé, mely mindjobban látható lett. - -Ah! egy félóra mulva, ülve egy jól fütött, tiszta, puha pamlag ölében -egy vasúti kupéban, a mint a gép vidáman sikkantott – mily könnyűnek, -szabadnak éreztem magamat… - - - - -A Demmel felesége. - -Az utczánkat megzavarta Demmel az ő czigányképű szenvedélyes -feleségével. - -Valahonnan a vidékről hozta, nagy nyomorúságból mentve meg. Az apja (egy -hitvány tanító) tömlöczben senyvedt, mert izgága ember volt, a -csendőrökre uszította a parasztokat. Demmel vásáron járt, pokróczot -árulva, ott hamarosan összebarátkozott a leánynyal és oltár elejébe -vezette. Mari erre így szólt: - -– Jó! Ha tetszem magának, vegyen el, de miért elegyiti bele a dolgunkba -a papokat? Náluk nélkül is lehetek a felesége. - -Demmel, a ki azelőtt, hogy boltos lett, csendőr volt, úgy gondolkozott, -hogy az efféle beszédeket (a mit az apjától tanulhatott) majd kiveri ő -belőle, ha felesége lesz. Mert különben oly kivánatos, tűzről pattant -szépséges perszona volt Mari, hogy tán az elkárhozása árán is megvette -volna, ha nem adták volna olcsóbban. - -Az utczában Mari mindjárt nagy barátságba elegyedett a szomszédokkal; -egy hét alatt mindenki szerette. Nyájas, szives volt a szegényekkel s -lélekkel résztvett minden bajukban. – Demmellel jól élt Mari, kivált az -első hónapokban, a míg berendezkedtek; szépen megfértek egymással, bárha -nem igen találtak, mert Demmel elnehezedett, negyven esztendős ember -volt. - -Az asszony mián az egész utcza hozzájuk járt sóért, borsóért s Demmel -szivesen hallgatta, mint barátkozott a felesége a szegény asszonyokkal. - -– Nagy kereszt a szegénység, lelkem! – így szólt hozzájuk a menyecske – -de hurczolják, ha nem tudják ledobni magukról. - -– Jaj, ha lehetne azt, lelkem! - -– Jajgatással persze nem lehet. - -Az utcza szegletén levő sülyedt ház elején egy esztergályosnak volt a -műhelye. Hofman (így hívták) át-átjárt Demmelhez, mert jól tudott a Mari -nyelvén beszélni. Összeültek s úgy szidták a gazdag embereket az -asszonynyal, hogy belemelegedtek mind a ketten. Az esztergályos nem -szeretett dolgozni, mert elégedetlen volt a mostani világrenddel s azért -nem volt kedve fárasztani magát; hanem értett a fuvolázáshoz s -alkonyatkor mindig elhozta Demmelhez a hangszerét. Ha pedig ellustultak -volna a társadalom szidásában, elővette a fuvoláját és fujta a -Marseillaiset, igen szigorú tekintettel meredve a levegőbe. Az utczabeli -iparosok ilyenkor letették szerszámaikat és átnéztek Demmelhez, hogy -hallgassák, s az asszonyok is, ölükben a gyermekekkel, a bolt elejébe -gyűltek egy csomóba. - -A miket ilyenkor beszéltek, míg az összes tolvajokat és vérszopókat -néven nevezték, a kik rontják a nyomorult embert, azt Demmel nem -hallgatta szívesen. - -– Jó volna, ha elmennél esztergályos a magad boltja elé, mert nem -szeretnék bajba kerülni az ostobaságaid miatt. - -Mari a régi szenvedélyességével vágott közbe: - -– De igazat beszél, de a tiszta igazságot. - -– Ordítsa belé az igazát akárhol, (míg hurkot nem vetnek a nyakába), de -nem az én boltom előtt, punktum! - -– Hát én? Ki vagyok én? – kiáltotta Mari s a mint Hofman elvonult s -utána az iparosok, Mari is felkészülődött, hogy velük menjen. Arra -Demmel megszorította a Mari kezecsuklóját s rákiáltott: «Itt maradsz!» -Mari fölemelkedett: - -– Nekem akar parancsolni? Nekem? Hát mi jogon? kinek fizette le az -áramat? A papjának? Vegye vissza, mert én nem adom oda magamat. - -– De itt maradsz! - -– Az? Egye meg a házasságát, ha tömlöcz ez. Én nem ismerem el. Én maga -mellé állottam; nem parancsolok magának, ne parancsoljon nekem se. Ki -adott el magának? A törvény? Én nem ismerem. A pap? Nem ismerem. Az -Istene tán? - -– Belédfojtom a káromkodásodat. - -Mari kikelt magából s a Demmel szemének szökött a körmeivel. A hajdani -csendőr mellbelökte a megveszett némbert. Mari a pudlihoz tántorodott. -Egy szót se szólt, de ökölbe szorította a kezét s sírt. - -Demmel becsapta a boltajtót s bezárta kulcscsal. - -A szomszédok másnap így szóltak hozzá: - -– Az esztergályos nem beszél rosszul. A szegény ember baját csak ő tudja -igazán. Mi éhen döglünk; a zsidó féderes kocsin jár, négy tál ételt -eszik. Hát igazság ez? Azt meghallgathatta volna szomszéd is. - -– Nem tudjátok, mit beszéltek. Mikor majd nekibőszít titeket a -puskagolyó elé, ne féljetek! ő az utolsó lesz. - -– Örökké úgy se élünk, szomszéd! - -A mi csendes, dolgos utczánkban ekkor sok beszélnivalójuk akadt. A -csizmadia szomszéd, a ki egész nap s még este is üveggolyó mellett verte -a talpat addig, minduntalan átment a kőmíves szomszédhoz egy pár -bizalmas szóra, s a fazekas szomszéd azon sáros kézzel odabujt a -beszélgetőkhöz s mindjárt egy pár asszony került melléjük. És az afféle -beszélnivalókból, a mit idegeneknek (mint Demmelnek) hallania nem kell, -ki nem fogytak. Mari, csak azért is, mindig köztük volt s Hofman alig -űlt a műhelyében, hogy segítsenek a szegényeken. - -Sok kedvetlenség s elégedetlenség támadt ekkor az utczákban, mióta -észrevették a szegénységüket. Régebben a munka után esténkint a házaik -elé a padokra ültek ki. Dudoltak a fiatalok; a gyermekek helytelenkedtek -a porban; s a tegnapi nap történetét s a holnapi reményét beszélték meg -az öregek. Már keserűséggel beszéltek a szüntelen verejtékezésről, míg a -tolvajok ellopják munkájuk gyümölcsét. Nem érdemes dolgozni, törekedni -ok nélkül. És oly időket élünk, hogy bátran, szabadon nem is nyöghet a -nyomorú ember, mert most innen-onnan gaz spion ügyelhet a beszédükre. -Ezért összegyűltek egyik-másiknál s estére világot se gyujtottak és egy -titkos intéssel elhívták Marit a boltból s Hofmant a fuvolájával. - -– Hová czékálsz? – kérdezte mogorván Demmel a feleségétől. - -Mari megrántotta a vállait daczosan s elment. Ellenségül tekintették -egymást (Demmel bizonyosan az urakkal tart!) s ha délben, este az asztal -mellett magukra maradtak, elfordultak egymástól s egy szót se beszéltek. -A szomszédok is elkerülték a boltot s hogy keserítsék Demmelt, titokban, -kerülő utakon kerítették össze Marit Hofmannal valamelyikükhöz. Ezek -aztán tudják is a szegény ember baját! - -Hofmannak mindig volt jó tanácsa: mint kell visszacsalni a vagyonába -belefuló gazdagtól az elherdált kincset; a ravaszság az egyetlen -orvosság; nem dolgozni nekik, meglopni ott, a hol lehet… megkárosítani -minden lépésnél, a míg egyforma szegények leszünk mind. Mari csak -kaczagta az efféle beszédet. Neki semmi se kell! Semmi, a mi csak van. -Se törvény, se templom, se kaszárnya, se haza, se vagyon. Szakgass, tépj -most el mindent. Ezt ő mind az apjától tanulta, a ki mindenféle -könyveket olvasott. Lerontani mindent, hogy a romokból új támadjon. Mert -lánczon tartja lelkedet a pap; ne merj szeretni se; lánczon tart a haza, -mely odakötöz egy darab földhöz, akár kapsz rajta kenyeret, akár nem, ha -éhen pusztulsz is el rajta; ne merj szólani, ne merj jajgatni, ne merj -reményleni, míg óngolyóbis csak van a katona puskájában. Leigázva, -lenyomva dögölj meg – ez a parancsolat s ti leteszitek a nyakatokat a -tipró sarok alá. - -A férfiak lehajtották a fejüket s morogtak sötéten. Hofman -felmagasztalódva, átölelte a kigyúlt asszonyt s ölébe kapta és -megcsókolta. Mind fel voltak lelkesedve; az asszonyok sírtak. - -Marinak az arczára piros rózsák gyúltak ki, hevesen visszaölelte -Hofmant, a ki megérti őtet. A fehérnépek mosolyogva néztek rájuk az -öregek, a kik nem értették még meg eléggé az új időket, elfordították a -fejüket tisztességérzésből. - -Ilyen estéken az asszonyok hazakisérték Demmelhez Marit, meggyőzni őt, -hogy asszonytársaival volt. - -– Szégyenlem a hazugságot, mondta az úton Mari – mert én nem titkolom -el, hogy utálom őt. Szeretném megmondani neki. De ha már vele éltem -eddig, tűrnöm kell egy darabig még. Eljön az ideje, hogy otthagyjam… - -Egy napon az esztergályos rongyos, alázatos, sovány felesége este, míg -Mari rótta az utczát, besurrant Demmelhez. - -– Szerencsétlenek lettünk – mondta rebegve – s elveszünk, ha nem segít -rajtunk. Ne haragudjék reám, mert én csak alázatosan tudok kérni. Mert -mi meghalunk a szégyentől s a nyomoruságtól. Már nem bírjuk tovább. - -S megfogta a Demmel kezét s megcsókolta, hogy lássa az alázatosságát. - -– Eddig még reánk gondolt az uram, kenyeret keresett nekünk. De már alig -látjuk, s a szerszámait a por lepi meg, mióta ez a szép asszony itt van, -a kit maga hozott. A gyermekeit szerette eddig az uram, de már nem ismer -senkit a világon, csak az asszonyságot, a szomszéd úr feleségét. Oh, -segitsen rajtunk, az Isten nevében. - -Demmel félelmesen meredt rá, megragadta a hitvány asszony vállát: - -– Bolondokat hazudik. - -– Már nem fáj semmi, csak az uram. Ha megöl, mit ér vele? Mi úgy is -elveszünk, mert az uram nem tud rólunk. Nappal azt az asszonyt lesi s a -mint bealkonyodik, utána megy. Valahol összekerülnek; mikor hazajön, -felrúg engemet, ha hozzá szólok. Én nem félek már semmitől. Én tudom, -hogy az asszonyság szebb, mint én, de nekem gyermekem van. Már mit -csináljunk? Oh ne engedje meg a feleségének, hogy elvegye az uramat! -Akkor mi elveszünk, ha nem segít rajtunk… - -Demmel befödte a fejét a tenyerével, aztán lustán megtaszította a -hitvány asszonyt s rámordult: - -– Menjen el… menjen el… el. - -A mint kitolta, a boltajtót bezárta mindjárt, hogy ne hallják, a mint -fölordított. A parasztvér fölzúdult benne. Az ökle görcsösen -összehúzódott, hogy az egész karja reszketett bele. Megfojtja egy hang -nélkül a rossz fajtát. A halántéka lüktetett. Meg se hallgatja, mert a -féktelen nyelvét félte. Ah! mennyi sokat viaskodott Demmel, míg -felvergődött s öreg fejjel ért a révbe… Házikót szerzett. Maga tatarozta -ki s mert egész életében a tolvajokkal dulakodott, jól megerősítette a -házát vasrácsokkal, ajtait, ablakait. Mily boldog volt, hogy egy talpnyi -földet szerzett, a mi az övé! Nyugalmas, boldog öregség néz reá. Fel is -ékítette házát egy szépséges feleséggel, a kiben gyönyörűsége lesz; a -ki, ha nem szerelemből, de hálából lesz jó iránta, mert nyomorúságból -váltotta meg. Egyik térdén hintálja majd a feleségét, a másikon a -gyermekét, s így öregségére boldog érzéssel dől be majd egyszer a -semmiségbe. Ime, rosszul lépett. Az asszony az átka lett… Megfojtja! -Otromba teste rángatódzott. Nem tudott járni s leroskadt egy padra. - -Akkor ez ötlött az agyába: hátha nem is igaz mindez? A bolond, -féltékeny, hitvány fehérnép álmodozik tán. Alkudozik magával Demmel, -minthogy az életéről volt szó. Hátha nem igaz? - -A mint a felesége hazatért, egy jószívű kisérője ránézett Demmelre s azt -kérdezte: «Beteg tán, szomszéd?» - -Demmel nemet intett s kinézett az udvarra, hogy ne kelljen beszélnie. - -Másnap így szólt: - -– Elmegyek a bonyhádi vásárra portékával, s csak két nap mulva térek -vissza. - -A csendőr ébredt meg benne. Meg akart győződni, ha bűnös-e az asszony? -Meg fogja lesni őt. - -Hogy elhatározta magát, nyugodtabbnak látszott, pedig fel-felgyúlt a -szeme, ha az asszony fehér nyakát látta meg. Ah, ha megszorítaná dologra -szokott erős ujjaival, míg kiszederjesedik a piros, duzzadt ajaka -szorítása alatt. Nem! Előbb látnia kell. Tőrbe csalja s jaj neki s jaj -mindenkinek, ha bűnösnek találja! - -Már délután felpakolta a szekeret s mielőtt fellépett a felhérczre, -mogorván így búcsúzott el Maritól: - -– Vigyázz a házra… és a… és a becsületedre. - -Mari elfordult. - -* - -Csak éjjel akart visszatérni, de alkonyatkor már otthon volt… A szekerét -a város végén hagyta s kerülő úton a berekbe ment, a hová a mi utczánk -kertjei kirúgnak. Demmel a megkoppadt égerbokrok mellett húzódott végig -a kertjéig s átszökött a korláton. - -Legelőbb a fuvola hangját hallotta meg. Tehát az asszonynál volt a gaz. -Reszketett és lehúzódott egy liczeumbokor mellé; beléharapott az ág -száraz leveleibe s sírt. - -Az udvaron farakás lángolt. Körülötte egy csomó szomszéd ült a kis -padokon. Az asszonyok a láng körűl forgolódtak s az egyik vasrostát -forgatott a tűz felett. Kukoriczát pattogtattak. Az esztergályos fujta a -Marseillaiset. Úgy látszott, már kissé belefáradtak a beszélgetésbe, -Mari mellette ült. - -Az éj sietve szállt le s az emberek kisértetszerűleg suhantak el a tűz -libegő világa mellett. Hang alig ért Demmelig egyéb, mint a fuvola, az -is, mint a tűszúrás, fúródott a fülébe. - -Nem sokkal azután kihúzódtak a szomszédok az udvarból és a fuvola is -elhallgatott. Egyszerre mély csönd borult az egész udvarra s az utczára. -A Demmel szobájában gyönge világ gyúlt ki. - -Elébb felhúzódott Demmel a színek mellett. Szeretett volna benézni az -ablakon. A fal mellé húzódott és lefeküdt az ablak alá. Nyitva volt, -csak a csipkefüggöny libegett az esti szellőben. - -– Nem, nem igaz! Nem szeretlek, – így szólt az asszony az -esztergályoshoz, – nem tudom, mi a szerelem. Éhes vagy te a testemre és -én tűrhetlek, ez az; a többi hazugság. De azért neked adom magamat. - -A hang félig enyelgő, félig ingerlő volt. A férfihang így szólt: «Nagyon -szeretlek!» félig lihegve. A Hofman hangja volt. - -– Hazugság, nem szeretsz… Vágysz reám, de nem érzel semmit irántam -egyebet. Fiatal vagy és én is az vagyok és áhítsz arra, a mit még nem -birtál… Tán megútálsz és én meg foglak útálni egyszer. Most kivánjuk -egymást. - -Demmel vonaglott a földön. Mély keserves nyögés hagyta el a száját. Az -ablakot bezárta egy kéz és Demmel azon helyben maradt, mintha elkábult -volna egy erős ütéstől. - -A mint fetrengett, a keze a revolveréhez ért. Négykézláb húzódott odább. -Akkor a világ kialudt a szobában. Mit tegyen? Fölverje az ocsmány -vétkezőket. Egyik tán megmenekedik a körmeiből. Pedig neki mind a kettő -kell. Tán ordítani fognak és visszatérnek a szomszédból és megkötözik -Demmelt és lánczra verik; még édelegnek a gazok és kaczagnak majd a -kínján. - -A lábával beleütődött a szénrakásba, a melyet az udvaron hagytak. A szén -megelevenedett, a mint megrúgta s a fejében is kegyetlen gondolat -világosodott meg. Mikor megcsendesednek majd… rájuk gyujtja a házat. -Mire is már neki a kínnal szerzett házikó? mire már az élet is? Hadd -perzselje fel őket; és míg ordítva, kétségbeesve, véresre vergődnek a -vasrácsok mellett, Demmel a tűz világa mellett nézni fogja őket és -éledni és ujjongani fog rettenetes gyönyörűségében. - -Erre a gondolatra, régi mesterségében szerzett ügyességével s -ravaszságával, kihúzódott a bolt ajtaja elé. A kését bedugta a zár -kulcslyukába, hogy ki ne nyithassa valaki. Aztán a kukoriczapattogtatta -vasrosta drótszálait felszakgatta. A vér felserkedt a kezéből, de tépte, -hogy a dróttal jól, sokszorosan meghurkolja a kilincset. - -Akkor a szenet felszedte az udvarról és tüzet élesztett a kis ház mind a -négy szegletén. Igen lassan éledett meg; fujta, mint egy őrült, minden -oldalán. Ah! Demmel lihegett szörnyű örömében, mintha elfáradt volna. S -mikor mind a négy oldalon felcsapott a láng, a zsindelybe kapaszkodva, -az oromig felfutva, Demmel az ablakhoz ment, bezúzta az üveget az -öklével s orditott: - -– Nem fáztok-e? - -* - -Az utcza egyszerre megébredt… Az emberek alig szunnyadtak még el. A -világosságra megnépesedett az utcza mindjárt. A harangok csak későn -kondultak meg, a fedél már lángolt, mikor a tűzoltók nagy zajjal -robogtak elő. - -Nagy sípolás, kiabálás támadt össze-vissza. Az asszonyok sikoltozva -száguldoztak az utczán, kiáltva «tűz, tűz!» Mindenki a portékáját -mentette, a gyermekek jajgattak és az ólakban bőgtek az állatok -rémületökben. - -A tűzoltók beverték a kaput. Valaki ezt kiáltotta: «A lakószoba ajtaja -be van hurkolva dróttal. Valaki sikolt benn.» - -Valaki a kútból akart meríteni a tűzi fecskendőbe. A veder megakadt. -Ijedten mondta: - -– A kútban van valami. - -Erre a zenebona egy perczig megállott. Az a gyönge szó áthatott az egész -tömegen. - -– Valaki a kútban van. - -Ezt mindenki meghallotta és egyszerre huszan hajoltak be a kút karfáján. - -Az ajtó szakgatása is abbamaradt egy perczig. A tűz dühösen lángolt a -fedelen. A szomszédok hordták ki a bútoraikat: a maguk bajával törődtek. - -A mély vizből rettentő erőlködéssel czipelték ki Demmelt. - -Még rángatódzott a teste, a mint a földre fektették. Csak akkor vethette -be magát a kútba, mikor zaj támadt a háza körül. - -Akkor beverték a szoba ajtaját a tűzoltók. - -Néhány bátor ember rontott be. A pitvar tele volt keserű füsttel s -omlott le a mennyezet. - -Marit egy szegletből rántották ki. Az esztergályos vadul rontott ki az -ajtón s végigvágódott a küszöbön túl. - -A tömeg utat nyitott Marinak. Az asszonyok iszonyattal húzódtak el a -támolygó asszony mellől. - -A Demmel teste a kút mellett, a mozdulatlan hideg test, szétvetett -karjaival, mintha lefogta volna a hangok erejét s a bűnös asszony iránt -való irgalmat. Rémülten csak Demmelt vették körül és csendesen beszéltek -egy-egy szót, oly tompán, hogy a víz freccsenése hallatszott, a mint a -falhoz verődött. A tüzes gerendák is lesimultak hangtalanul. - -Mari magára maradt egy üres hely közepén. - -A tűzoltó így szólt: - -– Valaki segítsen e nyomorult asszonyon s vegye magához az éjszakára… - -Senki se mozdult. Az asszonyok elszéledtek körülötte. - -Jajgatva vették körül Demmelt s sírtak. - -Mari, mint egy kivert kutya, megindult magában az éjszakába. - - - - -Egy kis fiú története. - -Jóskát boltosinasnak állította be az apja a városba. A kis fiú nagyon -búsult ezen, mert ő jól tanult a falusi iskolában s azon ábrándozott, -hogy egyszer vagy czukrász, vagy pap lesz. De az apjától (ez durva, -mérges ember volt) nagyon félt s nem ellenkezett, mikor a szekér elé -járt, melyen beindították. Az édesanyja sírván, titokban így szólt hozzá -a szekér mellett: «Én imádkozom érted; te se felejtsd el, hogy kívüled -senkim sincsen a világon. Jól viseld magadat és keress, hogy öregségemre -nálad meghúzódhassam…» A lovacska ekkor nagyot ugrott, mert a Jóska -durva apja reásózott. «Az ördög vigye el, a mennyi nyavalygó vén asszony -van a világon» kiáltott s azzal így vitték ki Jóskát a szülői házból, a -hol boldog vala. - -Jóska hitvány fiú lévén, a városi boltos kis beteg leánykája -szolgálatára rendelték ki. E leánykát Marinak hivták s azt beszélték, -hogy egyszer játékközben megütötte a térdét s azóta, (már esztendők óta) -aszott, aszott a betegágyban, mert nem tudott többet a lábára állani. A -betegségben megvénült jó kis leány kegyébe vette az új inast s Jóska -boldogan vonzódott a patrónájához. - -E háznál mindenkinek teméntelen dolga volt napestig s nagy izzadtsággal -a gazda és nagy ordibálással az asszony, keresték a kenyerüket, de így -volt is aztán kenyerük, a mennyi csak kellett és drága köntöseik, arany, -ezüst, marháik feles számban. Sok dolguk lévén, így szívesen vették, -hogy Jóska jól összefért a kis leánykájukkal. - -Mari mindjárt tegezte is Jóskát s anyáskodni kezdett vele, holott -majdnem egykorúak valának. Az édes tésztákat, a miket a betegnek -küldtek, ha senkise látta, megfelezte vele s jól elbeszélgettek -mindenféle dologról a hűvös, orvosságos szagú szobában; sőt észrevevén -egyszer Mari, hogy a kis fiú egy falat tésztát a zsebébe csúsztatott, -rászólt: - -– Kinek dugod el? - -– Az anyámra gondolok… felelte. - -Attól fogva tehát, mind a ketten, most egy czukrot, egy-egy szál -virágot, máskor egy lehúzóképet, egy színesebb rongyot félretettek egy -iskatulyába, mely a Mari lábánál a paplan alatt állott a Jóska anyja -részére. «Nagyon szeret az anyád téged?» - -Jóska sóhajtott s lehajtotta a fejét. «Én fogom eltartani őt.» - -– Én is szeretem az anyádat – mondta Mari és ennyiben maradtak. - -Azután egy holdvilágos éjjel, tudom, pénteki nap volt, (már akkor télre -fordult volt az idő), Jóska minden ok nélkül fölriadt az álmából s habár -nyitott szemmel, de még mindig aludva, az inasok szobájából kisuhant s a -havas ereszfedélre felmászott a létrán s lekuporodva ott, keservesen, -hangosan kezdett bőgni, a kutyák nagy bosszúságára. A kocsis fölriadván, -fölrázta Jóskát az álmából s bevitte a didergő gyermeket, hogy az első -segéd úr fenyítse meg a haszontalan kölyköt. - -A beteg leányka reggel vigasztalta az ő hű pajtását, minthogy bántották -a csendháborításért, Jóska azonban makacsúl állította, hogy ő mi hibát -se követett el, hogy ő az ágyában csendesen aludt s dühvel szidta az -első segéd urat; nehány nap mulva azonban egy sárostalpú falusi paraszt -keresvén Jóskát, így szólt: - -– Ne búsuljon, fiam s ne ijedjen meg, lelkem, mert az anyja bizony -meghalt, lelkem, odahaza, pénteken éjjel – azt izenteti az édesapja. - -A gyermek felsikoltott, de a paraszt mindjárt megmagyarázta, hogy ilyen -pogány hideg időben csak nem is vitethette Jóskát az apja haza – a sok -költségről nem is beszélvén – az anyja mellé minthogy ő nem is -segíthetett volna rajta… Jóska kapta a kalapját, megiramodott, hogy -mindjárt haza fusson, falvak, folyók, hegyek ellenében… de a paraszt -elfogta a makacs gyereket, hiszen a szegény asszonyt már napok óta -elföldelték… azon péntek éjjelén hunyván le a szemeit, a mikor Jóskát a -névtelen félelem verte fel álmából, csukló zokogásával zavarván fel -állatot s embert. - -Ez eset után vén kis ember lett Jóskából. Előbb teljesen elborult, -jajgatott, de mikor az első segéd úr bebizonyította neki, hogy ilyen -úriházban pisszenni se szabad egy tökéletlen kölyöknek – Jóska elfásult -s mint egy gép járt (csak homályos zugokban sírva), álmatagon végezte a -rábízott dolgokat, gyermeki hiábavaló vigasságokról s hiábavaló -sirdogálásról teljesen lemondva… Már ekkor Jóskát ki is vitték a boltba -a pudli mellé s ott oly komoly illedelemmel, száraz kereskedői -udvariassággal szolgált, hogy a gazdája nem győzte eléggé dicsérni. Este -azonban Jóska beteglábú kis pártfogója mellé kuporodott s mikor más nem -látta, jajdult fel az anyjáért. Ilyenkor így szólt a kis Marihoz: - -– Milyen jó itt lenni melletted… rebegte, megfeketedett kis kezével a -fehér ágynemű szélét simogatva, – egyedül nálad jó lenni. - -– Én is vártalak, Jóska – súgta a leányka – vártam az egész napon az -estét, hogy jőjj már. - -Egy kis széket tétetett éppen a leányka párnája irányába, hogy oda üljön -a kis fiu és a fejük szinte összeért: «Reád gondoltam, Jóska…» így szólt -és egy fél körtét, egy narancsszeletet húzott elő a párnája alól, melyet -neki hagyott meg az ebédről. A kezük összeért, az óra pedig ketyegett s -oly komolyan ütött… Egy ily estén így szólt Mari: - -– Ezután én leszek anyád az anyád helyett, Jóska… Mikor öreg leszek, -engemet fogsz eltartani… Jó?… Akkor nekem bot kellene, hogy járhassak, -de te ott leszel, reád támaszkodom. Akarod-e? Lesz kocsid, én azon fogok -járni a templomba, de te az ajtónál lesegítsz, mint a hogy a sekrestyés -leveszi a plebános urat a kocsijából. Akkor te, Jóska, mindenütt ott -leszel, a hová én megyek, mert én már akkor nálad nélkül semmit se -csinálok. - -Milyen gyönyörű gondolat volt ez. - -– De – rebegte a fiú – mit mondana az apám? - -Mari hevesebben mondta: - -– Az apád? Akkor te gazdag leszel és azt teszszük, a mit akarunk… Csak -te légy már gazdag, Jóska! Légy, kérlek, már hamar gazdag és akkor én -nem is leszek többet beteg, ha sietsz… - -… De siessen… Azon este és aztán minden este arról beszéltek: mikor -Jóskának sok pénze lesz. Egy kis kertjük is lesz, a milyen a Jóska -anyjának volt, melyben mályvák és muskátlik virítanak… A kocsisuknak -sipkája lesz és a Mari beteg lábát olyan tigrisszőr formájú -bársonytakaró fogja fedni, a milyen a plebánosnak van… Csak siessen -Jóska… - -Siessen, mert a mint az idő telt, a kis leányka teste mind hitványabb -lett a csipkés ágyban… A másik lába is beteg lett, éppen a térdénél, -bárha azt játékközben nem ütötte volt meg; a rózsás pir pedig lemaradt -az arczáról és oly fakósárga lett, a milyen az almalevél őszszel. - -Siessen… Ez a gondolat nagyon elfoglalta Jóskát. Ők ketten… Mari és ő. -Éppen mint az anyja, Jóskának ismét van valakije, a kiért legyen. Az -apjától rettenetesen félt. Szólni se mert előtte, ránézni se mert. A -gazdájától is félt Jóska és a hirtelenkezű első segéd úrtól is. Mari a -csónak, mely a félelem tengerén fuldokló előtt megjelenik… Mari. - -Az a mag, a mit vetett az eszébe Mari: kikelt s lombos fája elborította -Jóskát. A pénz… Az utczán robogó kocsikból válogatott, a milyen az övé -lesz… «Add a kezedet, Jóska», így szólt álmában Mari, a mint leszáll a -kocsiból s az emberek félreállanak. – Mosolygott… Muskátlit árulnak a -piaczon; Jóska elcsen egy pár levelet és rágja boldogan. A napok ekkor -jól teltek. Este annyi beszélnivalójuk volt a betegágy mellett s nappal -arra az időre gondolnak, mikor sok pénze lesz Jóskának. «Valamit -gondoltam», – mondta Mari, egy új kis szobára bukkanva az ő jövendőbeli -házukban. «Én mondjam el előbb», így vágott közbe Jóska, mert neki még -szebb gondolata volt. Már ekkor úgy beszéltek, mint két pajtás, habár -Mari a gazda édesleánya vala. Sőt sovány kezét a leányka a paplan -tetejére fektette szántszándékkal, hogy Jóska hozzá érhessen. - -Annak az érzésnek a lehellete érintette a gyermekeket, a mely nagy -embereken erőt vesz, kit felemelve, kit kétségbeejtve. A paradicsomban -andalogtak, a nélkül, hogy tudtak volna róla. A paradicsomban… óh! a -tudás-fáján a kígyó megirigyelte az örömüket s egy rossz gondolatot -sugalt a Jóska gyermeki fejébe. S ezt kérdezte Maritól: - -– Hogy kezdjek ahhoz, Mari! hogy gazdag legyek? - -Hogyan? Ezen nagyon eltöprengtek az estéken. Mert a dolgot meg kell -kezdeni, de mint kezdjen hozzá Jóska? Mari nem tudott semmi bizonyos jó -tanácsot adni, pedig ő okos leányka. Éjjel hánykolódtak egy darabig, de -holnap majd fog találni Jóska. - -A pénz… A hol éltek, az úr a pénz. Mindent ő ad. A pénz: díszt, -kényelmet, tisztességet ad… Rossz, kegyetlen azért a Jóska apja, mert -nincsen neki; azért vigadoznak és öltöznek szép ruhákba a Mari apjánál, -mert pénze vagyon… - -A pudli fiókjában halomban hevernek az ezüst forintok. De az a másé… -Keserűséggel, bosszúsággal gondolt reá. Esténkint szótalanabbak lesznek -és Jóska ismét elveszti az étvágyát, mint a mikor az anyja meghalt és -megsápadt. Egy-egy perczig neki-nekibőszül… Majd keres ő pénzt… -Semmiség! Gyereki hányivetiséggel kicsinyli az érte járó fáradságot -most. Elcsügged és elkeseredik miatta azután mindjárt… Azonban -szüntelenül vele foglalkozik… A pénz… Azzal fekszik, azzal kel. A -kedvüket megmérgezte. Az ábrándjaikat széttördelte. Jóska tartaná el -Marit, mikor öreg lesz? Mivel? Csöndesebbek lettek és csupa -gyöngédségből a leányka nem szőtte selymes álmait hangosan és Jóska -komoran hallgatva, nem mer a leánykához érni, csakhogy Mari kedves -kedvében álmait ismét szövögesse. - -A pénz? Az a sok holmi a boltban; a portéka, mely a polczokon szép -sorban áll, mind rengeteg pénzt ér, a stelázsi a seprőtől a lámpáig, -mind pénzt ér; hol szerezzen Jóska, hogy mindent vegyen s abból kocsit -tartson Marinak? Pénz… pénz… Senkinek sincsen. A ki vesz, annak a -hiányát panaszolja és a ki elad. Az adós és a hitelező utána jajgat. És -mind panaszol és szerencsétlen… Honnan vegyen Jóska? Oh… Betege lesz. - -– Hanem ha megelégedne… én tudnék valamit, Mari… igazán. Lássa… mondta -egy este szorongva Jóska a kis fehér ágy mellett. - -– Tudsz valamit, Jóska? Mit? - -Ekkor már kissé fáradtak voltak a tervelgésben, a töprengésben is. - -– Előbb valami rosszat gondoltam, Mari, mikor a boltban azt a sok pénzt -láttam s nekünk nincsen… lopni akartam s úgy kihevültem, hogy azt -hittem, mindjárt leesem… de aztán egyebet gondoltam, mert az anyám -jutott az eszembe, a ki lát engemet. - -Felpirult a hajáig, aztán bizonytalanul folytatta: - -– Hanem azt gondoltam, nem kell nekünk a pénz, Mari, ha maga nem bánja. -Akkor én nem lennék boltos. Ahhoz nagyon sok pénz kell, de nekem -nincsen. Azt hiszem, ezt az édesanyám súgta meg az álmomban az éjjel. - -Mari fölemelkedett félkönyökre. - -– Mi kell hozzá, ha maga megelégszik, Mari? Egy olló kell, Mari, és -valami kefék; ennyi az egész. Akkor én lennék borbély s ehhez semmi se -kell, se portéka, se stelázsi. Egy-két olló, egy kis pénzt gyűjtünk, -hogy vegyünk effélét és akkor… - -Mari visszadőlt a párnára. Egy perczig hallgattak. Jóska is szégyelte -tovább mondani. Aztán a leányka hegyesen felkaczagott: - -– Nyírni fogsz te, Jóska? Nyírni? Borbély leszel? Menj el… - -Nevetését abbahagyta és megvetően hozzátette: - -– És azt akarod, hogy én szeresselek tégedet, óh, te ostoba! Borbély?… -Hogy te borbély légy? - -Aztán ismét felkaczag kegyetlenül s vihogva, fuldokolva, majd elkomorul -mindjárt és szigorúan rival Jóskára: - -– Menj ki innen; bolond – mondta. - -Jóska félve nézett rá. - -– Menj ki, borbély… Ki nem állhatlak. - -A kis fiú szemébe köny szökkent. - -– Menj ki; ha nem mégysz ki, kiáltok az apám után… - -– Igazán kimenjek? - -– Bolond… Te borbély… - -A kalapját is benhagyta Jóska, míg vonakodva kiment, azt várva, hogy tán -az ajtótól visszahivják, hanem az udvaron megiramodott, mint egy -valóságos bolond. - -Mintha kést forgattak volna meg elkínzott kis szivében. Az anyja is oda -van… Mari is… Senkije sincs. Nem tudta, mit tesz. Keservesen nyögött. A -szín ajtaja előtt a földre vetette magát s a kőhöz verte a fejét. -Fuldoklott, mert szégyenében nem bírt sírni. Aztán felugrott és -zsebkendőjét a torkára hurkolta. Szorosan ráhurkolta, gyorsan a szín -küszöbére állva, a kendő göbjét a kilincsre akasztotta. Aztán leugrott. - -Egy perczig csüngött. - -… – Oh nézd, nézd a gaz kölyköt, mennyi bajt okoz nekem… így kiabált a -kocsis, de a többit már nem hallotta Jóska. - -Mikor a kocsis ölbe kapta, úgy rángatódzott, mint egy veszett s -hentergett a földön. Gyűlölettel nézett a körülötte állókra s egyáltalán -nem bánta, a mikor megértette, a mint valaki így szólt: - -– Haza kell küldeni holnap hajnalban a gaz kölykit, hogy kösse fel magát -az apjánál az ebadta! Csak lesz vagy egy száraz ág odahaza, a mi -megbírja. - -Jóska behunyta a szemét. Nagyon bágyadt volt. - - - - -Játék. - -Derült júniusvégi délután, a mint kutyával, puskával ballagok fel a -vízmosáson, egy kis parasztleány ér utól. - -Mezitlábos, nagyon felpakkolt utas volt; karján lógatva a csizmáját; -átalvető a hátán; széles szalmakalap a keszkenője felett; csinos, kissé -szeplősarczú; fényesszemű; elég erőstestű, de leányosan lágy, hajlékony, -jóízű fehérnép. Gyorsan elcsapva mellettem, megállítottam: - -– Hova, leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz? - -– Dehogy, – vetette oda – haza megyek. - -– Elfulsz, ha így sietsz a hegynek fel. - -– Hát aztán? (A vállát könnyen megrántotta.) Jó dolga van annak, a ki -sétálhat. - -– De úgy futsz, mintha kergetnének. - -Mosolyogva az incselkedő hangra, meglassítja a lépését és félszemet -vetve reám, így szól: - -– Szököm is. - -Szép búzavirág-szeme, ragyogó fogai, könnyen ringó, üde, tiszta fiatal -teste szinte kihív arra, hogy folytassam a szót. - -– Szöksz? Haza? - -– Haza az édes apámhoz; – hazulról, az uramtól. - -– Mit tesz az? Otthagytad az uradat? Előle szöksz? - -Megállott s halkabban mondta: - -– Meg… vert. - -– Meg-e? Az hiba. Rászolgáltál tán? - -– Én? - -Megindult és könnyen legyintett. - -– Bolond, hogy kezét tette rám. Hát mivel szolgáltam volna rá? - -– Vagy tán megunt? - -Gyorsan visszafordult s hegyesen vetette oda: - -– Hogy engemet megunt volna? Hiszen csak a tavaszon hüteltünk meg. Tán -megcsúfultam volna azóta? Nem. Tiszta bolond volt. Aztán most lássa ő. - -– Nézd csak. Haza mégysz. (Megállott.) Az apád odahaza a kapu előtt -meglát s igy kiált reád: «Te, Kati»… Igy hívnak? - -– Nem… Jusztin a nevem. - -– Tehát: «Jusztin, mit tekeregsz itt? Hol az urad? Itt a helyed?» És ő -keme is meg talál czibálni. Mit mondsz akkor az apádnak? - -Egy rigó fütyölt valahol a szeretőjének a cserefák közt, unszoló, -csalogató hangon, mely élesen csengett a csendben. Jusztin messzire -elnézett gondolkozva s így szólt: - -– Nincs időm az ácsorgásra. Én sietek, mert elsötétedem, ha nem -igyekszem. Itt marad maga? - -Gyönyörű idő volt. A vízmosás bokrai megszínesedtek. A kövér sötétzöld -lomb felett, az ágak hegyén, égő piros színben sütkéreztek a friss -levelek. Vadrózsa elnyílt szirmai szállongtak le a finom gyepre. A -borsvirág édes illata lengett a meleg szellőn s a lóhere meggyszín -bojtja ittasan hajolt le a jószagú demukára. A harangvirágok bólintanak -hosszasan, a mint a siető menyecske fersingje szelet ver rájuk. Utána -kiáltok, hogy megállítsam: - -– Nem talált valami hamisságon az urad, Jusztin? Nem néztél-e félre? Az -urad tán azért bántott… - -Megállott s csengve riad rám: - -– Miket beszél? Hogy mer affélét beszélni? Miféle hamisságon talált -volna? Az nem igaz, tudja. - -Azalatt beérem csendesen az ösvényen. - -– Ne haragudj leányom… ok nélkül; ha tiszta a szived. - -– Az aztán tiszta, tudja… De a mennyi férfi, az mind lelketlen. Rosszat -szeret mondani az árva fehérnépről. Igen, de magának már több esze -lehetne, mert őszül a haja. Az én szivem tiszta… tudja… S ő ma reggel -mégis azt mondja nekem: «A tegnap a tánczban ugyan megropogtatta a -derekadat Sándor Pista; jól esett neked?…» «Jól esett» – azt mondom -trucczból vissza, pedig nem is volt igaz. Arra kiment a házból és úgy -becsapta az ajtót, hogy a gerendáról leesett a biblia. S látom, mint -sétál a bolond az udvaron. Én se mentem ki… csak nem vagyok bolond. - -… De aztán későn bejön, hogy ismét belém kössön… Reám se néz, de azt -mondja: «Adtál-e vizet a tehénnek?» «Adjon – azt mondom – a kié.» Arra -elém szökik. «Igy beszél velem itt valaki?» azt kiáltja. «Igy én, a ki -így beszél velem.» «Úgy-e?» azt mondja és szidta a Krisztust ok nélkül, -mert ő káplár volt, tudja… a 62-eseknél. De itt nincsenek sárzsik… -tudja… - -A Jusztin ajaka ellágyult s a hangja rebegni kezdett. A kutyám leült a -hangváltozásra, felnézett a menyecskére s megtaszította első lábával. - -– Menj el – kiáltott a kutyára Jusztin – most nincs kedvem… Arra nem -szólt hozzám az uram délig, hanem dúl-ful, mint egy farkas. Akkor bejön, -felkönyököl a terített asztalra s azt mondja: «Mikor dőlsz ismét a -Sándor Pistára?» Én mit szóljak? hanem mérgesen elfordultam s felkelek -az asztal mellől. Erre ő rácsap az asztalra s a nagy poharat el is -törte, a mit az én édesanyám vett a vásárhelyi vásáron egy ezüst -forintért. «Szégyelje magát» – mondom – s arra odaszökött hozzám és meg… -megütött en… ge… met… Oh, milyen utálatos, milyen gyalázatos. Soha… -soha, sohase szóljon hozzám. Aztán, most itt vagyok, lássa. Hát nem -gyalázatos ő? – mondja? Sírt. Illett neki a sírás. A könnyet kitörülte -az öklével. A melle úgy hullámzott, mint a tömött búzamező, ha a szél -bolygatja. - -– Megvert… de soha én többet a lábamat a házába nem teszem. Nem. Még ha -térden kérlelne is. Ugy utálom, tudja, mint a bűnt. Igy bánni egy -szegény árva asszonynyal, hát van-e lelke az olyannak? - -– Hát árva vagy, Jusztin? - -– Én, – megállott s mindjárt kiragyogott a szeme, mosolygott és ártatlan -kaczérkodással megtaszította a vállamat – én? nem vagyok én árva, de -azt, tudja, úgy szokták mondani. Hanem maga, látom, nem tudja: mily -gyalázatos dolgot tett az uram… - -És mintha restelkedett volna az elbúsúlásán, bizalmaskodva megfogta a -puskaszíjamat és sürgetni kezdett: - -– Menjünk, menjünk… siessünk odább… Nem akarom, hogy utólérjen _valaki_ -az útban. A szégyen megölne, ha nem érnék előbb haza, mielőtt valaki… -utolérhetne az útban… - -És a bennelakó logika szerint, ledobta a csizmáját, átalvetőjét, -keszkenyőjét és leült hirtelen egy nagy vándorkőre a vízmosásban. - -– Nagyon elfáradtam – mondta magyarázólag… Estére úgy is haza érkezem. -Maga csak idevaló valahonnan? úgy-e? aztán maga elmarad tőlem s én -tovább megyek az utamon. - -Mintha e kegyes elbocsájtásban egy adag hamiskás meghívás volna. - -– Félj az alkonyattól, Jusztin. - -Mosolyogva nézett rám: - -– Tőlem nem fél senki sem, tudja… - -A hangyák lótottak-futottak a lábánál; a kutyám melléje telepedett. - -– Menjetek a dolgotokra, – mondta duzzogva, fölvetette a fejét és -felugrott. - -– Mintha ismerős szekérzörgést hallanék, – csippent fel és kutatva -nézett ki a bokrok közül, a völgyre ügyelve. A kacskaringós út alján -csakugyan egy kis parasztszekér gurult felfelé. - -Elnyujtva, hosszasan felsóhajtott, felpirult egészen a homlokáig. -Hirtelen megigazitotta a keszkenyőjét, föltette a tetejébe a kalapját, -megsimította a haját, felkapta az átalvetőjét s felrántotta a csizmáját… - -– Az uram… – rebegte. – Ni… hogy űzi a lovakat. Nézze… Úgy-e, bolond?… -Az uram szekere. Futhatsz, bolond… Én meghúzódom a tetőn a sűrűben… -Aztán, ő hadd menjen tovább s fussa a bolondját… - -Reám nézett, mintha e perczben vett volna észre s így szólt: - -– Maga menjen el. Az uram bolond ember, még ki tudja, mit gondolna: ha -meglátná magát… - -S míg ő előre sietett, a kezével visszaintett reám. A szekeret sebes -iramban hozták a lovacskák felfelé és mire Jusztin az élén sötétlő -cseréig felért, az alkalmatosság is a hegytetőn volt. - -Jusztin megvonult egy öreg cserfa dereka mellett és kikukucskált a fehér -útra. A lovak zihálva állottak meg; a gyeplő a hátukon hevert. - -A nagy csendben – a levegő reszketett a nagy melegben – egy gyenge -koppanás hallatszott. A szekéren ülő ifjú férfi fölemelte a fejét. Egy -tavalyi makkszem pattant vissza a sáros kerékről. A férfi a sűrűség felé -fordult. Egy makk ismét egyenesen az arczát érte. - -Mogorván mondta: «ki az?» de arra mindjárt elfordult és a könyökére -támasztva a fejét, a tulsó oldalra facsarodott. Akkor egy egész marok -makk csapódott a fejéhez. A kalapja meglebbent. A ficzkó meg se mozdult. -A lovak megindultak magukra. A ficzkó hirtelen megkapta a gyeplőt: – -«Ho, no, hova a farkasokba mentek?» – morgott a lovakra. - -Még a falevelek is mozdulatlanul ügyelni látszottak. Egy hang se volt. - -Nagykésőn egy mély szó hallatszott: «Van-e tán ott valaki?» Senki se -mozdult. - -A ficzkó lustán lemászott a szekérről. A sűrűségtől elfordulva, a lovak -mellé állott és simogatta megizzadt szőrüket. - -A csendben egyszer egy szalmakalap sirült át a levegőn, mint egy nagy -madár. A Jusztin virágos kalapja volt. A férfi megfordult: - -– Te vagy ott, Jusztin – mondta komoran. - -Választ nem kapva, a ficzkó néhány lépéssel a sűrűség felé fordult. - -Messziről hallom a szót. - -– Miért jött ide? - -– Te vagy ott? - -– Nem én vagyok. Hívta ide valaki magát? - -Akkor a kutyám, az idegen szóra, ugatva iramodott meg a lábam mellől. - -– Csiba nye, – hallom, – hát nem is egyedül vagy ott, Jusztin? Vadász -valaki reád? Ismét fogtál valakit magadnak? - -Éles szó cseng fel: - -– Ismét! – kiáltja Jusztin, – ismét?… Utánam jösz, bolond és már -mocskolsz? - -A férfi erre áttört a bokrok sűrűjén és kutatva nézett köröl. A kutyám -morogva vonult a lábam mellé. - -– Valaki van veled… te, – kiáltja érdesen. - -– Oh te! mily utálatos ember vagy! mily szégyen nélkül való vagy!… Igy -beszélsz te hozzám? – S a következő perczben – látom – a mint -felemelkedik a cserefa dereka mellől a menyecske, nekiugrik az urának s -csatt, csatt… pattog a tenyere az arczán… - -– Ismét? – lihegte – … ismét… Hát így bántasz engemet? Nézd meg. Egy -öreg vadász bácsi… a ki az útban talált reám, az kisér s te így beszélsz -velem? Oh te buksi – buksi… Ezért kaptad a pofont. - -De ott a szemem előtt a férfi derékon kapja a feleségét; lefogja mind a -két kezét s végigcsókolja kaczagva a kipirult arczot s magasra emelve a -könnyű édes terhet, nagy lépéssel kiviszi az útra és mint egy pelyhet, -feldobja az ülésbe. - -Aztán mindjárt utána szökött ő is, átszorítva tartja a menyecske derekát -– bizonyosan azért, hogy el ne fusson – megfordítja a szekeret és rácsap -a lovacskákra. - -Aztán rohant lefelé a szekér… Az aljban már szépen ültek egymás mellett. - -A vén vadász bácsi… Füttyentek kedvetlenül a kutyának s fáradtan -ballagok visszafelé… Ah! mint eltelik az idő. - - - - -Egy asszony története. - -Egy nap a pompás városi kert ajtaján ifjú paraszt fehérnép lépett be. -Virágos keszkenyőt viselt, egy átspárgált csomagot tartott a kezében, -csizmát lógatott a karján és bátortalanul belépvén, megállott az ajtó -mellett végigügyelve a kert árnyas utait. - -Valahonnan a bokrok mellől egy dolgos, ifjú parasztférfiúnak kezében a -kapa megáll az ajtónyikorgásra s a fehérnéphez fordul: - -– Hát te hol jársz itt, Zsuzsa? - -– Idejöttem. - -– Miért, te? - -A férfinép a hang irányába tartván, belép a gyepre. A férfi érdesen -rászól: - -– Nem látod, hol van az út? Nincs szemed? - -– Hozzád jöttem, Pál… a városba. Nagyon meguntam odahaza az -egyedülvalóságot. - -– De magára hagytad a házunkat? - -A fehérnép letette a fűre a csomagját és melléje letelepedett. A férfi -lassan végigméregette. Szegényes látnivaló volt. A keszkenyő lecsúszott -lenszerű, gyenge, felborzolt hajáról; csíkos, háziszőttes fersingje -gyűrött és poros volt s mezítelen lába felcserepesedett az út -doroncsaitól. - -– Nem képzeled, Pál, milyen nehéz egyedül élni odahaza. - -– Hát nincsen dolgod? - -– Dolgom? Van. De a törökbúza első kapálását elvégeztem magamra, (pedig -a sok eső mián szivályos volt a föld), a kertet is beültettem, de azt -nem képzeled el: milyen nehéz meglenni, ha nincs kihez szóljon az ember. - -A férfi kelletlenül hozzákezdett a kapáláshoz ismét. - -– De miért jöttél hát be? - -– A törökbúzát kiadtam harmadába Minya bá’nak, neki nincsen is egyéb -dolga úgy is. A kertet meggyomlálja az ángyó, – hát aztán én mit -csináljak ott nálad nélkül, Pál? A míg izentél levélben egyszer-másszor, -– még jó. Mindennap elolvasgathattam s az ember azt hiszi ilyenkor, hogy -nincs is egyedül. De mióta nem is írtál, azt mondom: «Pálnak valami baja -van». Hát eljöttem. De látom, nincsen bajod, úgy-e? - -Kissé félénken ügyelte a férfi mogorva tekintetét és a mint látta, hogy -hiában várja a választ, zavartan megigazítgatta a keszkenyőjét, a -réklijét, s erőltetett kedveskedéssel szólt: - -– Nem is mondod, Pál egy szóval se, hogy örvendeznél nekem. Hát nem -vágytál reám? Hát mondd… - -A férfi még szorgalmasabban vájta a gyepesedő utat a kapával és mély, -bosszús hangon mondta: - -– Ki a mennykő gondolt volna arra, hogy te otthagyod a házunkat? - -– Én annyit türtőztettem magamat, mert féltem tőled, de már nem lehetett -többet, Pál. Ne haragudj reám érette. Mondtam neked, hogy én nem élhetek -meg nélküled. - -– Hát tán megszöktem tőled, mikor eljöttem? - -– Nem. Tudtam. De tudtam akkor is, hogy elfonnyadok nélküled. Te mindig -azt mondtad: «el kell menni, el kell menni, hogy jobban megéljünk, mert -kevés a módunk». No látod, hát jobban lehet így megélni? Nem lehet -megélni. Én meghalok egyedül. - -– Megszokod s annyi, Zsuzsa. Ne légy élhetetlen. - -– Ne szidjál, Pál. Én eleget búsulok, hogy nem vagyok ügyesebb, de már -mit tegyek? Az lesz, hogy beállok itt szolgálni s legalább melletted -lehetek… na, mit szólsz? - -A férfi konokul daraszolt odább egy szó nélkül. Az asszonyka -lehorgasztott fejjel kuporgatott a gyepen, csak loppal nézve az urára. A -napságos nap nyájasan simogatta gondterhes, félénk arczát. - -– Engemet itt ne strázsálj, Zsuzsa. Én megélek magamban. Itt az udvarban -nem kell több cseléd. Hát mit akarsz? - -– Azt még jobban szeretném, ha te jönnél haza velem, Pál. Szeretném, ha -te megelégednél velem; akkor kicsiből jól megélnénk ketten. Van -fedelünk, egy darab kenyerünk. Az Isten felettünk s még azonfelül a te -pénzeddel s az én pénzemmel vehetünk egy pár tejelő tehenet. Már akkor -ne is féljünk semmitől. No, mit mondsz? - -– Hogy én elmenjek innen? Tán megbolondultál, Zsuzsa? - -– Szépen eldolgoznánk egymás mellett. Egyszer vagy egy jó szót vetnél -nekem s én soha se fáradnék el abban, hogy tégedet szolgáljalak. Óh, -lelkem, lelkem, gyere haza. Ne haragudj reám, de én meghalok nálad -nélkül. Mit csináljak én, ha te nem vagy ott? Akárcsak, ha a pusztában -élnék. Nézzed… - -A férfi haragosan félbeszakította: - -– Bolond beszéd. Nem restelled? - -A kapát egykedvűen csapkodta s előre haladt. Az asszony felvette a -csomagját, csizmáját s az ura után húzódott és lekuporodott egy másik -bokor tövébe. Nagyokat nyelt, hogy más tárgyba kaphasson. - -– Nagyon szép helyt laksz, Pál. Jófajta ember a gazdád? - -A férfi megrángatta a vállát s mit se felelt. - -– Van egy csomó csirkém, Pál, odahaza s húsz pipém füvez a mezőn… A -tisztelendő úr beszólt a kapun a minap, s azt mondja: «csak nem váltál -el az uradtól?» «Mi – azt mondom, – mi a világért se, tisztelendő úr; mi -nagyon szeretjük egymást.» «Hát – azt mondja – akkor miért nem segíttek -egymásnak?…» - -A kapun egy formás, ifjú cseléd-fehérnép lépett be ekkor s nem ment fel -a háznak, hanem egyenest Pál felé tartott. Egy kis bőrtáskát lógatott a -keztyűs kezén; virágos kalapja és csíkos kartonköntöse volt. - -– Pali te, – csengett feléje – megrendeltem a szenet a zsidótól. – -Hozzák. Nyiss hamar kaput a szekeresnek. Szervusz lelkem. Hogy vagy? - -Azonban megállott és az idegen asszonyra mutatva, csodálkozva kérdezte: - -– Hát az ki ott a földön? - -Pál elveresedett. - -– Egy falusi asszony – felelte. - -– Látom. De ismerősöd? - -– Hogyne. Mindent rendeltél, Regina, a piaczon? - -– Mindent (görbén nézte meg a falusi asszonyt). Gyere no. A szekeret már -hallom, nyiss kaput… hamar. Várj. Lehúzom a keztyűmet, mert földes a -kezed, nem érhetek hozzád. Egy-kettő. - -Vidáman tánczolt előre. Átszállt a féltett gyepen s minthogy még kissé -harmatos volt a fű, felemelte a szoknyáját. Kivágott félczipőt viselt és -csíkos harisnyát. Pál utána ment. - -Az asszony merőn kisérte a tekintetével őket, aztán mind lennebb -horgasztotta a fejét, egy csepp köny szivárgott le a szempilláján. - -… Eltagadta őtet Pál, így szólván: «egy falusi asszony ez»… Ha nem -szégyelte volna őtet, így felelt volna az utálatos, czifra -kisasszonynak: «ez a feleségem»… Eltagadta. Körülnézett magán és -egyszerre mindent nagyon rongyosnak, hitványnak talált magán s -mezitlábát restelkedve, behúzta a fersingje alá. - -Eltagadta őtet. Hát már megelégelte őtet? Hirtelen fellobbant és -felugrott. Hozzá fog szaladni s számonkérni tőle az eltagadtatását… Ott -haladnak fel a lépcsőn; Pál egy lépcsőfokkal alább. De az utolsó fokon -az utálatos személy visszafordul és kaczagva meglöki Pált… Cseléd az… -Utánuk fog szaladni. De mit mondjon nekik? Tán megsérti Pált s akkor a -felbőszülő ura ki fogja kergetni őtet a kertből… Nem… Csendesen -visszaereszkedett a fűre; de felhúzta a csizmáját. - -Keserű lé gyűlt a szájába. Ez az utálatos személy kétségtelenül -elcsavarta a Pál fejét. Látja a tekintetükből. Kétségtelenül az ura -szeretője. Óh! A köny bővebben omlik le a szeméből. Hát ezért nem írt -Pál a feleségének?… Ezért nem akar hazamenni?… - -Jó. Azok odafent elválnak egymástól. Pál tán a szekeresnek nyit ajtót… -vagy tán szerelmeskednek… A keze összeszorul. Ha közelérhetné azokat az -utálatos macskaszemeket. Egészen kimelegedett ebben a gondolatban. - -Mily sok ideig marad oda Pál. Pedig tudja, hogy a felesége vár rá… -Dehogy… dehogy… és békéletlen türelmetlenségében tépegeti a szoknyája -szélét. - -A kert kapuján minduntalan jönnek-mennek idegen emberek. Az asszonyka -elvonul a bokrok árnyékába, nehogy valaki észrevegye. Már halad a nap s -valahol harangoznak, mikorra Pál visszakerül a kertbe. A kapáját -megkeresi és egykedvűen hozzákezd félbehagyott munkájához. - -– Te itt vagy még, Zsuzsi? – szólt a feleségére. - -– Hát hol legyek? Nagyon elszoktál tőlem, Pál, el is felejtettél, hogy -itt vagyok. Azt szeretnéd, hogy ne legyek itt? Hát hol legyek? Hiszen -miattad jöttem be. - -– Miattam akár hazamehetsz is. Itt nem szabad idegen embert tartani a -kertben. - -– Igen, de én nem vagyok ott idegen, a hol te vagy. Én a feleséged -vagyok, bárha eltagadtál. Hallottam. - -A férfi megáll komoran. - -– Mi lel? Veszekedni akarsz? Azt akarod, hogy az első szavadra fussak a -szoknyád után? - -– Az első szómra… de ha itt ülnék és szépen, sokáig kérnélek, lelkem… -jönnél? - -– Nem. Nekem jó dolgom van itt. Mit akarsz? - -Az asszony indulattal felugrott. - -– Nem jönnél? Tudok én mindent… A szeretődet nem akarod itthagyni. Ez a -bajod neked? - -A férfi megfenyegette. - -– Ne merj lármázni itt. - -– Azt hiszed, félek tőled? Nehogy azt hidd. Nem megyek el innen… tudd -meg. Szeretnél lerázni a nyakadról, hogy élj a szeretőddel? Ne félj. Az -nem úgy megy. Fenyegetsz? Gyere, verj meg, no, verj meg. Ha kimegyek is -innen… nem megyek haza, míg ki nem tudom, miféle legény vagy. Tudd meg, -nem megyek haza. S ennyi. - -És felkapta a csomagját, megkötötte a keszkenyőjét s a mint kiment, úgy -becsapta az ajtót, hogy csattant. - -* - -Nem ment messze. A városnak ama részén, a hol az ura szolgált, nagy -kertek zöldültek, a hegy oldalában egy-egy kaczér villa körül. A korlát -mellett egy nagy kőrisfa árnyékába telepedett le, hogy szemmel tarthassa -azt a helyet, a hol az ura él. Nem tudta, mit akar… de ügyelni fogja az -urát. - -Egy kissé kicsinosította magát s várt. Ama czifra személyre éhezett, a -ki az urát babonázta meg. Fel volt indulva ellene és kipirult abban a -vágyában, hogy a körme közé kapja. Az utczán járókelők belenéztek a -kigyúlt, kívánatos arczocskába s így szóltak: - -– Kire vársz, babám? - -A bosszús asszonyka hegyesen felelte: «Nem magára, úrfi.» - -Lassankint, a várás közben, elernyedt az indulata s kissé -megcsendesedett. Nem tudott gondolkozni egyfolytában, de egyet tudott: -azt, hogy nem távozik onnan. Látnia kell az urát. Megkérlelni tán, vagy -megszidni… Mindjárt már védeni kezdte Pált… Hátha nem is a szeretője? És -hát otthagyhatja-e a szolgálatát mindjárt a felesége első szavára? - -Az a perszóna bolonditja Pált. Az kétségtelen. Savószínű szemét mint -meresztette rá s vigyorgott az arczába. A fajtalan… Elkeseredett ellene -s gyűlölte. Mint vágyott megcsípni őt, számonkérni tőle az urát, így -viaskodva az indulatával, a mint rámeredt a kert ajtajára, egy -pillanatban látja, mint fordul meg az óvatosan a sarkában s figyelve, -mint dugja ki madárarczát a kisasszony, hogy dologtalan cselédképen -időtöltésül kilépjen állingálni az utczára. - -Az asszonyka sietve felugrott s az ajtóhoz szökött. - -– Én a Pál felesége vagyok, – mondta gyorsan. - -A leány megijedt a támadástól s beugrott az ajtón. Az asszonyka a lábát -a nyilásba dugta s megragadta a menekedő leány karját. - -– Ne fusson el, kisasszony, – mondta, – ne féljen. Én semmit se akarok. -De én a Pál felesége vagyok. Rosszul mondta Pál, hogy én egy idegen -asszony vagyok, mert én az ő felesége vagyok. - -– Hagyjon békén engemet. Bánom is én, akárkinek a felesége… - -– Jó, ha nem bánja. De hát akkor miért fél tőlem? Hiszen maga nagyobb -is, mint én. Én voltam az előbb odabenn a kertben. - -– Jó, hát mit akar velem? - -– Én beszélni akartam magával. Egész nap vártam magára. Látja! ott ültem -az utczán és magára vártam. - -– Reám? - -– Hát kire? Én láttam, a mint Pál szerelmesen magára nézett. Mondja: -maga is szereti őtet? - -A leány kirántotta a ruháját az égőszemű asszony kezéből és nyersen -rákiáltott: - -– Maga, azt hiszem, megbolondult. - -– Tán megbolondultam, – felelte hevesen, de hirtelen összeszedte magát -és rebegőbe csapott át a hangja. – De ne menjen el azért, óh, ne menjen -el, kisasszony, az Isten megáldja érte. Én már nem akarom magát -megbántani, mert az úgyse ér semmit. Ha megbolondultam volna, az nem -volna csoda. Látja, Pál odahagyott engemet. Egyedül hagyott, pedig mi -jól éltünk odahaza. Aztán mikor bejöttem utána, – mert én meghalok nála -nélkül, – akkor már reám se nézett, de magával elment a kertből. Óh, -várjon… várjon. Nem is tudom: mit akarok mondani. - -– Hát én csaltam el tán magától? - -– Hiszen maga nem is szeretheti őtet. Maga gyönyörű és gyönyörű -köntösöket visel, de Pál csak egy parasztember. A míg ő katona volt, reá -vártam, mert ő nekem való, éppen. Nekem mindenem volt, de maga minden -ujjára tizet is kap olyat, úgy-e? Ő nem olyan finom fajta, tudja, de -nekem az egész világom… - -A hangja el-elcsuklott s a mély keserűség, mely beszédén kiomlott, -megkötötte egy helyben a czifra leányt. - -– Maga nagyon szép leány. Óh, ne kivánja el tőlem Pált, ne vegye el -tőlem. Mit is csinálna maga egy ilyen együgyű parasztemberrel, a milyen -ő? Úgy-e, na? Miért tegyen koldussá egy szegény asszonyt, a ki sohase -vétett magának. Mulatságul miért választaná éppen ezt az egyet, a ki nem -is magához való. Mulatságra annyit kap, a mennyit kiván, egy ilyen szép -leány. Tán csak ezt akartam mondani. Én nem is tudom. Ugy vártam magát, -hogy idejőjjön. Nagyon haragudtam magára, de már szeretem magát, mert -látom, meghallgat engemet. Én úgy fordulok magához, mint a jó Istenhez… - -A leány keze után kapott, megragadta és megcsókolta. - -– Ne vonja vissza a kezét tőlem, én tudom, hogy maga visszaadja Pált -nekem. Mert ő meg van kábulva egy kicsit. Látom. Nem is csodálom. Én -megfonnyadtam a Pál után való vágyakozásban. Úgy-e, már csúf lettem? De -ha maga akarja, ismét virágzom és ismét boldogan élhetünk. Maga azt -mondhatja Pálnak: «Menj el, te parasztember; nekem nem kellesz». Akkor -ő, tudom, visszatér hozzám és én sohase mulasztok el egy imádkozást se, -hogy magáért ne imádkozzak. Mert egyebem nincs a világon, a mivel -megfizethessem a jóságát. - -Ez a megalázkodás hizelgett a leánynak. De a csók égette a keze fejét s -elkedvetlenítette a könyörgés, mely megillette. Hogy a meghatottságát -elleplezze, tettetett haragos szóval támadta meg: - -– Menjen el. Hát azt hiszi; hogy én a maga rongyos ura után kapkodok? -Süsse meg. Semmi közöm hozzá. Hát elkergetem, jó, ha hozzám fog szólni… - -Az asszony ismét megragadta a leány kezét s félig kaczagva, félig sírva -mondta: - -– S nem is lesz köze hozzá? Ugy-e? Ne beszéljen ilyen érdesen hozzám. Én -már tudom, hogy a maga szive jó. Az Isten megáldja érette… - -Az úton egy zajos társaság törtetett fel a hegyen. A parasztasszony -kiugrott a kert ajtaján, betette, letörülte a könyeit és csendesen, -boldogan ballagott be a városba. - -* - -Mégis másnap – vasárnap volt – a cselédszerzőhöz indult. A -nyughatatlansága, a czifra kisasszony igérete daczára, nem akart -elmulni. A mellében szüntelen rebegést érzett s valami szerencsétlenség -előérzete zavarta. Itt kell maradnia a városban, hogy szemmel tartsa -őket. - -Az éjjel egy falujabelije cselédleánynál húzódott meg s be se hunyta a -szemét. Nagyon összetörődött és jó reggel mindjárt kiindult az útjára. - -Még alig járt valaki az utczán. A tejesleányok siettek a kandéraikkal s -vízvezető csapja mellett sokadozott egy csorda cselédnép vihánczolva. Az -a leány, a kinél hált Zsuzsa, kikisérte egy darabon. Az utcza szegeletén -így szólt hozzá: - -– Szedd össze magadat, Zsuzsa, mert ott látom a gombolyagban Gábort, az -unokabátyádat, a ki annyit forgolódott körülötted leánykorodban. Ő itt -szolgál a szomszédomban. A hogy te férjhez mentél Pálhoz, mindjárt -bejött a városba szolgálni. «Nem tudom nézni őket odahaza», ezt mondta -búsan. S nézd… nézd a tűzrevaló! Hát nem vett észre már tégedet. - -Egy csontos, nagyorrú, himlőhelyes, erős legény nagy lépéssel igyekezett -feléjük s hangosan messziről kiáltotta: - -– Hol jársz itt, Zsuzska, a hol a madár se jár? - -– Hát… szolgálni jöttem. - -– Szolgálni? Elfogyott a boldogságod otthon, hogy a városra szorultál? - -– Miért? Az uram is itt szolgál. - -– De nem veled, Zsuzska. Meg vagy hitványkodva, lelkem. A rózsákat -leperzselte az orczádról a nagy boldogság. - -A cselédleány közbeszólott: - -– Rosszul aludt Zsuzsi az éjszaka. Csak tegnap jött be gyalog a városba. - -– Rosszul alszik ő azóta, hogy Sebes Pál bekötötte a fejét. Rosszul -beszélek, Zsuzska? Az Isten hozott különben, lelkem. Helyet keressz? Hát -nem az uraddal egy helyre mégysz? - -Az asszony arczát az indulat kigyujtotta: - -– Ne bajlódj velem, Gábor. Örvendj, hogy nincs bajod velem, ha úgy -lehitványkodtam. - -– Én bizony búsulok érte most is, lelkem. Mert azért, hogy elpártoltál -tőlem Sebes Pálért, csak a legszebb kicsi fehérnépnek maradtál nekem -ezen a világon. - -– Ne legyek másnak már… - -– De az nem vagy másnak, csak nekem egyes-egyedül, látom. Az urad mással -járja a bolondját, egy strimflis, papucsos leánynyal. Nem ismered még? -Az a szeretője. Aztán van-e helyed már itt, Zsuzska? - -Az asszony szó nélkül elfordult a legénytől és megfogta a cselédleány -kezét. - -– Az nem igaz, tudod, Gábor, – mondta rá se nézve. – Itthagylak, mert -hazug vagy. - -A legény elejébe került. - -– Ne haragudjál rám, Zsuzska, ha megbántottalak. Tán hazudtam? Hiszen -majd meglátod, hogy én ámítlak-e vagy más. De ha keserítlek is, Zsuzska, -szeretetből teszem. És azt ne felejtsd el, hogy még a véremet se -sajnálnám érted most is. Én nem hazudok. Rosszul szóltam? Ne utálj meg -érette, Zsuzska. - -Az asszonyka unva legyintett: «Nem, – felelte – nem bántottál, Gábor, de -dologba megyek. Hagyj békén az utamra». - -A legény a két kezét nyujtotta: «Ha nem haragszol, – mondta – gyere -velem délután, Zsuzska. Legalább megjárod a várost velem. Hol leszel -délután? Mi?» - -– Nem tudom – felelte és sietve menekedett el. - -Majd megfúladt. Tehát mindenki tudja, hogy Pál elfordult tőle? A -keserűség ismét elborította. A czifra leány hazudott. A sírás fojtogatta -s az ökle összeszorult bosszúvágyában. Mintha csak rátaposott volna -valaki s szeretné megharapni a lábat, mely eltiporja őtet. De kiét? -Mindenki erősebb mint ő. Az ura elkergetheti őtet; a czifra, hazug -kisasszony se mutatósabb, mint ő. Csak a sírás… a sírás marad meg neki -egyedül. Mindenki tud az ő gyalázatáról. - -Czéltalanul barangolt. A cselédszerzőt elfelejtette. Valamit tennie kell -azonban, de mindjárt; mert meghal, ha nem tehet valamit. Szembe tudna -nézni az eleven fergeteggel is gyilkos keserűségében. A fekete -ürességből az unokabátyja csontos, nagy, erős teste válik ki a szeme -elé. Vele bosszúlhatná meg magát. De kin? Az ő édes urán? És melegség -áradt át rajta. Dehogy… Az életét is odaadná azért, hogy megmentse Pált, -ha veszedelem fenyegetné. - -Az unokabátyja. Valamikor Pál felindulva látta, ha Zsuzska körül -forgolódott: «Nem akarom, – kiáltotta Pál, mikor a katonaságtól -hazakerült, – hogy valaki nézzen reád s a Gábor fejét széthasítom, ha -meglátom, hogy hozzád szól; mert én tégedet egyedül magamnak akarlak -megtartani». Ez akkor volt, mikor megesküdtek egy egész életre. Féltette -Gábortól s ez őt akkor oly boldoggá tette. - -Hátha ismét feltámadna Paliban ez az érzés, ha látná, hogy Gábor el -akarja venni őt tőle. Hátha erre Pál otthagyná a várost -féltékenységében. - -Óh ez a reménység egyszerre kizöldűlt és kivirágzott benne. Mosolygott. -A megelevenedett városban taszigálták a járdán Zsuzskát. Nem is érezte -elmélyedésében. Ha ő szépen kicsinosítaná magát s Gáborral kézenfogva -járulna Pál elejébe: vajjon nem lobbanna-e fel az urában a régi -kivánság? Óh, ha megverné Zsuzskát… Mily boldogság lenne. Ha megverné… -Egészen kipirult ebben a boldog reménységben. Azt jelentené, hogy még -szereti őtet az ura… - -Nem tudta, mit tegyen? Hirtelen megfordult, hogy ismét megkeresse -Gábort. Szinte futva érkezett oda. - -Az utcza szegelete már üres volt. A cselédek hazaszéledtek. Mit tegyen? -végigment az utczasoron s benézett minden udvarra Gábor után. Nem -találta meg. Nem volt szerencséje. Azonban megbátorodott ebben a -hitében. Csintalanul nézgelődött szerteszét. - -A város végén való kis putrik soráig ért el tervelgésében. Ott megehült -s bement egy kis kocsmába. Egészen megfrissült. Nagyon bízott ebben a -tervben. Kicsinosította magát. A csomagjából kisimította összegyűrt -ruháját, fehér gallérját, kézelőjét: megigazította szép szőke haját s -boldog izgalomban megpirult. Meg volt elégedve magával. - -Valahol harangoztak a templomban. A keze imádságra összekulcsolódott -önkéntelenül. Szaporán elsietett a templomba s a boldogtalan, szenvedő -asszonyok édes, örökös patronája oltára elé borult. Szinte nyögésben -szakadt fel a fohász a lelkéből a dicsőséges Szűz Máriához. Ő meg fogja -segíteni őtet. - -A délelőtten a városon túl, egy görbe fűzfa tövében álmodozott. Nagyon -bizonyos volt a dolgában s a délutánra nyugodt volt az iránt, hogy -Gábort meg fogja találni. Meg is találta. Ezt egészen természetes -dolognak tartotta. Mosolyogva közeledett feléje: - -– Tégedet kerestelek, Gábor, – mondta mosolyogva, – te kívántál s én jó -szívvel megyek veled, hogy járjam veled végig a várost ma délután. S -kezet nyujtott neki s hozzásimult. - -A kezét a nagy, otromba ember kezében hagyta s kaczéran nézett rá. - -– Nem igaz, – mondta a boldog, erős ember, – nem igaz, a mit a reggel -mondtam neked. Te nem hitványkodtál le, hanem megszépültél, Zsuzska! -Mintha valami jó dolog történt volna veled. Még sugárzik a képed. Gyere -no. - -A piacztér tele volt a sétáló cselédnépekkel, taszigálózva, kaczagva -járkálva le és fel. Ez az ő szabadnapjuk. Némelyik megszólította Gábort: - -– De szép szeretőt szereztél magadnak. Most csípted? - -– Én neveltem magamnak, – mondta vigyorgó dicsekedéssel. - -Zsuzska kissé tartózkodva távolodott el szégyenlősen Gábortól: «Én a -másé vagyok», súgta. - -– Igen, de azt ezek nem tudják, – felelte Gábor s megszorította az -asszony karját. - -Mindegy. Az a reménysége, hogy visszaszerzi az ura szeretetét, a -szemérmességet legyőzte s kaczér féltekintettel nézett a Gábor fénylő -szemébe. A piacztér szegeletén a hegyoldalnak felindult valaki. - -– Ügyelj, Zsuzska, az urad ebben az udvarban lakik. - -– Csak hagy lakjék. Mi közöm hozzá? - -– Nincs közöd hozzá? Akkor vivát, – mondta diadalmasan és félkarjával -átkapta az asszonyka derekát. - -Zsuzska egészen elsápadt, de nem viaskodott, hogy kiszabadítsa a -derekát. A szemét azon a kerten járatta, a hol az ura lakik. Vajjon nem -látnák-e meg őtet?… Messziről látta, hogy az a kis ajtó – a honnan -szégyennel menekedett – nyitva van. Szinte szédelegve botorkázott -felfelé. - -A kertben, az ajtó mellett, két széken ott ül az ura és a czifra városi -leány, közel egymáshoz hajolva. Az ereje elhagyni készült. A szemét -lesütötte és hozzásímult Gáborhoz. - -A czifra leány ujjal mutatott reájuk és valamit kérdezett Páltól. Arra -mind a ketten hangosan felkaczagtak. Oh, egyenesen a Zsuzsika szivébe -nyilalt ez a kaczagás. A lépését meglassította. Egy szót se szólottak -hozzá. Gábor lustán tovább vitte édes terhét a hegy ellenében. - -– Azok jól értik egymást, – mondotta. - -Az asszonyka torkán valami nyögésféle bugyborékolt fel, de nem tudott -felelni. - -– Nem is titkolóznak a világ előtt, te magad is láthatod, hogy én nem -hazudok… - -Az asszonyka visszafordult és közeledett a nyitott ajtóhoz. Gábor -húzakodott. Az asszonyka megállott az ajtó előtt és mintha csak álmában -tenné, így szólt mély sóvárgással a tekintetében: - -– Látod… látod, Sebes Pál, megtaláltam Gábort, az unokabátyámat. - -Pál felrántotta a vállát: - -– Bánom is én, – felelte közönyösen. - -A czifra leány csúfolkodva tette hozzá: - -– Kapós fehérnép. Sokan szeretik… - -Gábor elrántotta Zsuzsikát az ajtó elől. - -«Bánom is én», – ezt mondta. Mintha fejbevágta volna. A derekát kihúzta -a Gábor karjából. - -– Menj, – mondta kábulva. - -Vége mindennek. Egy szót se szólt többet, hanem megfutamodott lefelé. Az -utcza szegeletén annak a városvégi kocsmának tartott, a hol a csomagját -hagyta s bárha szürkületbe hajlott már az idő, felragadta a bespárgált -holmit s nekivágott az országutnak, mely hazafelé visz. - -* - -Már nem kell ő Pálnak. Miért? Megcsúfult-e? Rosszabb lett? Mást miért -kiván inkább, mint őt, a kit kényeztetett, ölelgetett, csókolgatott -annyit? - -A háza vaksötétben bujt el, mikorra hazaért. Valami szekeres-emberek -vették fel Zsuzsikát egy darabon: «Nagyon nehéz lehet a lelked», -mondták, «nehogy valami kárt tégy az életedben s vele a mennyei -jussodban». Mert sötéten meredt maga elé Zsuzska és egy emberséges szót -se váltott a szekeresekkel. - -A kapuján odahaza bebotorkált. Egy lélek se várta, csak a kuvasz, -vakkanva és nyalogatva a kezét. - -Miért unta meg őtet Pál? A pitvar ajtajával bajlódva, félhangon beszélt -magának: «Nem vagyok elég finom neki. Itt minden szegényes és csúf. Ő -szebbre vágyik». Egyszerre ez ötlött az eszébe: «A ruhám a hibás, a -hitvány paraszti gunyám.» - -Belépett. Hideg és penészes minden. A suhogó fersingek, a gombos czipők, -a tarka-barka harisnyák babonázták meg az urát. Sírva borúlt az ágyára s -a nehéz csendesség takargatta be. Oh, minden utálatos körülötte és -koldusos. A csizmája kopogós, a fersingje tapintata durva, a keszkenyője -szúrós és savanykás szagú. - -A reggel a hideg padkára kuporogva találta. A szégyene égette. Minden -undok lett körülötte a szemében. A kotyogós, bányai veresre mázolt ajtó, -az öklömnyi ablakok, a rongyos bútorok. Ezek idegenítették el Pált. A -füves udvartól a sárral tapasztott padlásig: gyalázatos mind. A házat az -apjától jussolta, de ők ketten csinosgatták kedves reménységgel. Még -bölcsőt is szereztek. Az sem kellett. A torka kiszikkadt a vágyában. Ha -odaküldött volna a kegyelmes Isten egy parányi, pislogó babát, – ah, -akkor itt ringatná halk dudoló szóval Pál a bölcsőt… - -Senkije, semmije immár. - -Csak a karton-köntös csábította el… Babát nyujthatna még a kegyelem, de -a paraszti holmit, ezt – utálta meg Pál. Ha itt megváltozna minden -hirtelen, ha Zsuzsika olyan virágos kalapot viselne, keztyűs kezében egy -fényesnyelű napernyőt hordana és szemében, ha mosoly ragyogna, a -helyett, hogy köny buggyanjon ki rajta, – Pál holnap itt lenne -szégyenkezve a multért, szerelmes szóval a száján. - -A szomszédjait ostobáknak és rongyosoknak találta. Mintha egy más, szebb -világból esett volna le ebbe a nyomorúságba. Apró kis történeteiket -unta, tanácsaikat lenézte. Éjjeleken át emésztette magát, forgolódva -hideg ágyán. Ha ő azt akarja, hogy ne úgy veszszen el, mint egy eldobott -rongy: tennie kell valamit. Változtatnia kell az életén. Újból kell -megformálnia az életét; olyanná kell tennie, a hogy Pál szereti. - -Az ura… az ura. A vérének minden cseppje tele volt vele. Mindent, a mit -látott, hallott, hozzá kötötte. Érte szeret, érte utál. A miből -hiányzott Pál, feneketlenül üres az. - -Egyszer vissza kell térítenie őtet. Úgy öltözködnie, a hogy ő szereti, -úgy kell viselkednie, a hogy ő kivánja. - -Elhanyagolja a házi dolgait s sepertelen pitvarában szövögeti álmait. -Vágyában ezer terv születik meg az agyában és mindenikre kész, csakhogy -még egyszer magához visszacsalja őt. Ha e minden holmi árában, – a mit -édes reménységgel csínosgatott, építgetett – visszatéríthetné még -egyszer, óh, be szívesen eldobná. - -Eldöntötte: eladja mindenét és annak az árában kicsinosítja magát úgy, a -hogy Pál szereti és úgy fog élni, a hogy Pál kivánja. - -Előbb tervezgetett csendesen: miképen tudja értékesíteni mindenét, aztán -mint kaczérkodja vissza Pált? a karton-köntösöket már látja, a miket -felölt; fersingjét fel-felkapkodja, hogy megtanulja, mily mozdulattal -kell megrészegítenie Pált és tenyérnyi tükrén próbálgatja a mosolyt, -mely megigézi őt. Aztán beköltözik a városba, melléje. Ringva járja -végig tapaszos háza szobáját, a hogy a városi rossz leány hintáztatja -magát; s durva ingjét a mellénél kifűzi, hogy megsoványkodott vállának -az állását vizsgálgassa. - -Aztán minden portán bekopogtat és ajánlgatja a házi egyet-másait. -Egészen betege annak, hogy nem sietnek eléggé a ravasz parasztok a -vásárra. A ki jön, az is leszólja, lekicsinyli, a mit ajánl nekik, hogy -majd ingyen kaphassa meg. Zsuzsika szinte félálomban jár-kel. Alkudozik, -ajánl, rimánkodik: «El akarsz kerülni tőlünk?» kérdezik tettetett -részvéttel. «Az uram kivánja így», felel s tán hiszi ő maga is. - -A nyár melege már perzseli a sárguló búzát a mezőn. És még mind -sokadoznak a parasztok. Szinte sírva köti rájuk a házbelijeit, földjeit. -Ő csak egyet lát; Pált, odabenn a városban, a ki egy gonosz, fajtalan -fehérnéppel szeretkezik. A pusztulás, mely körölötte támad, mind -derűltebbé teszi s a kiürülő szobában mind szabadabban gyakorolja magát -a kaczér járásban, cziczázó futkosásban. Ha valaki látná, azt mondaná, -hogy az eszét vesztette el. - -El… bizonyosan elvesztette, mert csaknem vidám, a mint egy ünnepnapon -felülhet a szekérre, sok pénzzel a zsebében, – otthagyva az áldott -fészket, melyben felnőtt, a hol boldog volt, – hogy elmehessen az ura -után. Ő tudja már a módját: mint fogja visszaédesgetni őt… - -Egyenesen abba a kis, városvégi boltba megy, melyről annyit álmodozott. -Ott ékesítik ki Zsuzsikát. Mindent adjanak neki, a mit a városi leányok -viselnek. Tetőtől talpig öltözködik át egy homályos szegeletben. -Kiváncsi vásárlók odatekintgetnek tréfás szóval bosszantva. Zsuzsa -szigorúan utasítja vissza az incselkedőket: «Én tisztességes asszony -vagyok», mondja és elpirul, azért, hogy bizonykodnia kell ezt. -Fel-felkél mégis, hogy a tükörben illegesse magát s félszeg mosolylyal -kérdi a gyérszakállú, vén boltost: «Szép vagyok-e bácsi?»… - -A viseltes falusi holmit összeköti egy csomóba, a karjára veszi, -szétálló, kemény karton-köntösét magasra felfogja, hogy gombos czipőit -láttassa s kényes lépéssel kiindul az utczára. Virágos kalapja -minduntalan le készül esni a fejéről, magas sarkú czipőivel majd elesik. - -A kis kocsma előtt elmegy, a hol egyszer már csinosítgatta magát és -benéz, hogy a csomagját ott helyezze el. A mint belép, a homályos, -borszagú szegeletből egy rekecses hang dől ki: - -– Hát visszajöttél, galambom. Zsuzsikám?… - -Gábor volt, az unokabátyja. Meg sem mozdul; a feje a tenyerébe volt -támasztva; ittas tekintettel, bután néz a czifra menyecskére. - -– Tudtam, – mondja – hogy visszakerülsz ide… Innen indultál el, mikor -másodszor is csalfán elhagytál engemet. Azóta iszogatok, mert azóta -búsulok. Nagyon kedves vagy te nekem. - -A mint felkel, alig áll meg a lábán s megtámaszkodik a mocskos falhoz. A -mint pedig közeledik Zsuzsika felé kiterjesztvén a karjait, keresztbe -esik egy keskeny, borban ázó asztalra. Indulatosan ráordít Zsuzsikára: - -– Ne menj el, ne félj tőlem, a miért czifra lettél. Óh, be czifra -lettél. Tán eladtad a testedet, hogy így meggazdagodtál. Ne tarts tőlem. -Nem ölellek meg, mert látom, hogy kicsípted magadat… Tán az urad -kedvéért? Annak nem kellesz. Nekem pedig már nincs pénzem. Elittam. -Sokat búsultam utánad. - -Feltápászkodik s az ajtó elé áll. - -– Csúffá tettél, – recsegi, – szégyenbe hagytál. Azóta iszom. Miért -tetted? Óh, miért cselekedted velem ezt? A szivemet miért vetetted meg… -Az Isten hát azzal áldjon meg, a ki jobb, mint én s jobban szeret -tégedet… Lelkem… - -Aztán hirtelen félreáll. - -– Látom, – dadogja, – látom, félsz tőlem már. Egyszer ellőttem egy -szegény nyúl hátulsó lábait és az így nézett rám, mint te most. Menj. Én -még sohasem vétettem neked. Ezután se bántlak. De valakin számon veszem -az életem keserűségét. Egy szót se szólok. De valakin… egyszer, csak -kerüljön a kezembe… Menj, fuss, Zsuzsika… fuss előlem. - -Zsuzsika rémülten simult ki a nyitott ajtón. Reszketett. Az ajaka -remegett s a szeme könynyel telt meg. Hirtelen megiramodott. Hátha utána -ront Gábor. - -Az utcza egészen néptelen volt. A kapuk előtt egy-egy cseléd támasztotta -a falat és a mint Zsuzsika menekedett el előttük, kiváncsi szemmel -méregették végig s mosolyogva mutogattak rá. A boltok mind be voltak -zárva s a piacztérről gyenge zúgás hallatszott, a hol az élet pezsgett. - -A mint azon ház elé jutott, a hol aludt egy éjjel: a cselédleány -Zsuzsika elé rontott. - -– Hol jársz, te? De mi történt veled? Ki csúfított el így? Alig ismerek -reád. Hisz ez a ruha mind bő rajtad és furcsa. Hol jársz? -Elszabadítottak valahonnan? No, állj meg, hogy nézzelek meg. Uram Isten, -valaki megtréfált tégedet. - -Tettetett félénkséggel megérintette. - -– Alig merek hozzád nyúlni. Hová mégysz? Tán a bálba? Lelkem! Az a -gonosz ember, az urad, az megbolondított tégedet. Tán ő kivánta, hogy -így csúfitsd el magadat… - -Zsuzsika megállott. - -– Azt gondolod? – rebegte. - -Vajjon tudja-e az a parasztleány, hogy mit mond? Mintha álmában meglökné -valaki őtet s most költögetné. Nehezen összeszedte magát és hogy -leplezze feltámadó félénkségét, gyorsan, nyersebben mondta: - -– Táncz van ma? Éppen odakészülök. Hol van a táncz? Szervusz. Majd -odatalálok magamra is. - -– Nem, nem eresztlek. Menjünk együtt. - -* - -Ez nem talált a Zsuzsika tervébe. Ő másnapra készült Pál elébe. De -erőtelen volt arra, hogy ellentmondjon a parasztleánynak. Nagyon bágyadt -is volt. Az úttól, az emésztő izgalomtól is, melyben élt. A lába alig -bírta. - -A parasztleány szüntelenül kábította. Gáborról beszélt: a ki eláradott -azóta, hogy Zsuzsika elkerült a városból. Az uráról: a ki posztóruhába -öltözött már s mátyástollas kalapot visel. A szeretőjéről: a ki már el -se marad Páltól. Mindezt mintha csak álmában hallotta volna Zsuzsika. - -– Hová megyünk? – kérdezte zavartan. - -– Hová? Hiszen te készülsz a tánczba. Beléelegyedsz? Hiszen alig -támolyogsz csak… Egészen színtelen vagy s lesoványodtál. Nem ilyen -voltál, mikor még odahaza ismertelek. - -Akkor hirtelen felkiáltott: - -– Jaj, nézd, észrevett Gábor. A hátunk mögött jön. Jőjj, fussunk… mikor -ittas, rettenetes. Meneküljünk… – s kézenfogta Zsuzsikát és befordult -egy sikátorba, mely a vasárnapi tánczhoz vezetett. - -A kapu nyitva volt ott. Benn a nagy színben dübörögtek a -parasztlegények, kiveresedett, izzadt leányaikat eszeveszetten forgatva. -Az emelvényen egy pár czigánylegény reszelte a hegedűt fáradtan és a -tánczoló szín előtt egy csomó katona és bámészkodó városi ember nézte a -mulatságot. - -A Zsuzsika bátorsága mindinkább elszállott. Ha elmenekedhetne. Mintha -valami szerencsétlenség előérzete ijesztené meg… - -A locsogó cselédleány megragadta a kapuban a Zsuzsika libegő köntöse -karját. - -– Egy tapodtat se… Az ördög idehozta Pált, az uradat, látod. Ott… ott -benn van a gombolyagban. A szeretőjével, persze, a gyalázatossal. Te, -tudom, nem is akarod látni már őtet. Nem tánczolni jön Pál, mert ő már -szégyenel minket, hanem csudát látni hozza a fajtalan czafráját. Gyere, -menjünk innen. - -Nem. Látni akarja Zsuzsika az urát. Hogy futhasson el a nélkül, hogy bár -egyszer a szemébe ne nézzen. Hiszen Zsuzsika is úgy van öltözve, mint az -ő szeretője. Mennyit ábrándozott ő ezen a perczen… Másképen tán, máshol, -könynyel a szemén, kérő szóval a száján, – de ha már itt van, hogy -futhasson el előle Zsuzsika?… - -– Nem… nem… rebegte, de egy pár önkéntelen lépést tett mégis – mintha -megigézték volna – a gombolyag felé, a hol az ura állt. - -A táncz vége felé járt. A legények izzadt homlokukat törülgetve, -törtettek a pálinkamérő asztalka felé. A nézőközönséget szétzavarták -kiméletlenül; s a kényesebb urasnépek elszéledtek. Akkor a Pál czifra -szeretője észrevette Zsuzsikát a kapu mellett. Egyenesen feléje ment. - -– Hát te hol jársz, te czinege? – kiáltotta. – Gyere, Pali, nézz ide, -ide nézz. Ez mulatságos… - -Megragadta a Pál kezét: - -– Ilyet sohase láttál! Nézd ezt a maskarát. Óh, jaj, jaj, az ember -megpukkad a kaczagástól. Hát te mit csináltál magadból? Az mind a tied, -a mi rajtad van? Hol kaptad? - -Mindenki odanézett. Nem tudták, mi történik, de gyülekeztek mindenfelől. - -Pál megfogta a szeretője kezét: - -– Gyere el innen, Regina. Mi bajod vele? Menjünk el, hagyd el a -szerencsétlent. - -– De láttál-e ilyet? Még kalapja is van. Óh, nézd… mondta és csapkodta a -czombját jókedvében. - -Zsuzsika mélyen lehorgasztotta a fejét. Halálosan sápadt lett s -haragosan felsírt. A paraszt cseléd átkarolta, mert látta, hogy elesik. - -A kapunál valaki nyakonragadta Pált. - -– Híres… Gyere, rég várlak. Számadásom van veled. A Zsuzsika sírásaiért… - -Gábor volt. Megrázta a kiskabátos Pált. - -– Adósod vagyok… az életemért, úrfi. - -S fejbevágta. - -A megtámadott ficzkóban feltámadott a parasztvirtus s egy fogásban szó -nélkül átkapcsolta a nagy ember derekát, mintha vaskapocsba szorította -volna és megrázta. - -– Ragyás kutya, – lihegte. – Én is adósod vagyok. Az utamban vagy -örökké. - -Az emberek gyűrűbe álltak egy pillanat alatt. - -A részeg ember megrázta magát s két rettenetes kezével belémarkolt az -ellenfele torkába. - -– Hó, – üvöltötte – bandita. Belém kapaszkodol? Itt az utolsó perczed. - -A félkezével keményen tartotta a küzdő ember torkát, a másikkal -csapkodta a koponyáját, kiáltva: - -– Ezt magamért… ezt a mást Zsuzsikáért, a többit gyalázatos, hazug -életedért. - -A czifra leány az embergyűrűn kívül húzódott meg szepegve. A remegő -Zsuzsika éles sikoltással tört be a küzködőkig s megragadta Gábort: - -– Ne bántsd… nem… nem… nem engedem. Gyilkos… Hát nem látják, hogy megöli -az uramat? - -Pál kiugrott abban a pillanatban a Gábor kezéből. A feje vérzett. De -dühében veszettül ráugrott mindjárt Gáborra és homlokon vágta. - -A nagy, brontes ember megszédült az ütéstől, de mint a gondolat, derékon -ragadta Pált, felüvöltött, megrázta s legyűrte és rátérdepelt a mellére, -elvakultan csapkodta a fejét, míg csak mozgott. - -Akkor a legények felrángatták róla. - -* - -– Hol lakik ez a fehérnép? – kérdezték a Zsuzsika körül állók. – Hiszen -ez odavan. Mi a baja? - -– Az ura hever a földön, – mondta a paraszt cseléd, – nem látjátok? - -A mint felszedték a földről, a Pál vérétől elmocskolt czifra köntösével, -a két karja lelógott. A legény, a ki ölbekapta, vigyorogva szólott a -társaihoz: «Hű be czudar könnyű»… - -A korcsmában, a hol lefektették Zsuzsikát egy rongyos pokróczra: a -cseléd, a mint ráhajolt, ijedten szólott a gazdához: - -– Nem érzem a lélekzetét. - -– Szent Isten, csak nem? – mondta komoran a vén ember. - -– Az lenne az ő szerencséje, – rebegte meghatottan, – ha nem ébredne -meg. - -A korcsma előtt mély, erős mellből zokog valaki. - - - - -Az ördög. - -– Mit néz rajtam, István? - -– Csak a mohokat nézem, a szikla oldalán. - -– Harangvirág az ott az ormon? - -A sugár, izmos, szép parasztfiú megállította a lovakat s nekirohant a -darabos vén kőnek. Szinte dühös mohósággal kapaszkodott fel a sziklán az -oromra a bikkek elnyúlt, görbe gyökerein, a virág után. - -– Megvérezi magát értem, István! - -A parasztfiú leugrott merészen az oromról s a virágot az úrimenyecske -ölébe tette. - -A lovakat megindította, szorosan a szekér mellett gyalogolva. Az asszony -lesütött, rebegő szemhéja alól lopva rá-ránézett s így szólt: «bágyaszt -a melegség» és kigombolta s kitürte finom csipkésruháját a nyakánál. A -harangvirág szára eltünt a telt fehér mell domborodásai között. - -Félelmes, fenséges nagy némaság ült a havason. A mélységben az Aranyász -pataka suhogott, de annak a nesze nem hallszik ide a meredek, bikkel -benőtt oldal derekáig, a hol a szekérút szalad. A sziklák pedig csak -azon felül meredeznek az égre, egy-egy görcsös fenyőfával kicsipkézve… -Felette mindjárt az Isten. - -– Ez-e a «veres bércz», István, a mit megmutatni igérkezett? - -A legény érthetetlen mély hangon babogott valamit. - -– Valamitől tán megszédült, István? Nem a meleg miatt? – kérdezte, -mintha ingerkedett volna. - -A lovacskák tapogatták finom patáikkal az ingó köveket s belekapaszkodva -vonták föl az otromba szekeret. A gyertyánfa erezetes levelei közül -valami kis, apró, ártatlan madarak néztek le barátságosan a szekérre, de -nem is féltek egy cseppet se, minthogy a havasi madarak nem ismerősök az -emberekkel. A szekér féloldalosan dőlve emelkedett. Az asszony gyengén -fölsikoltott: - -– Félek – csippent fel, de mosolyogva – lefordulunk a mélységbe, a -halálba, István. Megsiratna-e? Fogja meg a kezemet, mert maga erős és -nem fél, úgy-e? - -Kezét a szekér lajtorjára fektette, de hirtelen egyebet gondolva, -lehúzta finom selyemkeztyűjét és majdnem a parasztlegény piros, barna -arczát érintette: de hirtelen visszavonta a kezét és szétnézett. - -– Nem követi valaki a szekerünket, ott az élen? – kérdezte s fölmutatott -az oromra. Mintha árnyékot látnék, el-elsuhanva a fenyők között… - -A legény csak fölpillantott s a finom női kezet nézte. - -– Valamiért rebegek, István, nem tudom miért? Szokott-e ott járni -valaki? - -Az út egy-egy fordulójánál jó messze lehet látni a havas rengetegei -közé. A finom fehér kéz puha ujjai szórakozottan babráltak a kék -harangvirággal. - -– Már hetek óta ott alant lakunk a fürdőn – mondta – én nem győztem -hallgatni magát, István! Az énekét hallgattam este, kinn valahol az -ablakunk alatt és hallgattam a szavát, ha valamerre mentünk: a -tündérkirálynőről, ki a Sebes vizében mosdott meg minden hajnalban és a -kolozsvári templomba a reggeli misére elsuhant mégis a levegőégen; – és -a szakadékok szegényeiről, kik sorvasztó vágygyal ássák az aranyat – és -tudom én miről? – S maholnap, hogy elmegyek innen, az utolsó napokat -arra szánom, hogy kóborlom magával a havast, megnézve a maga hegyeit – -és itt vagyok a maga szekerén és maga egy szót se felel, még ha kérdezem -is… Mi lelte?… - -– Nem tudom… nem tudok, – mondta a parasztlegény. Az arcza ki volt -gyúlva és rebegett az ajaka, mintha fázott volna. - -A lovacskák óvatosan kapaszkodnak a csupasz kő-úton egy füstös, -bikkfa-lapoczkákból összerótt kalyiba felé. - -– Mi az? lakik ott valaki? – kérdezte az asszony. - -– Senki se lakik ott – erőszakolta magát a beszédre – a faragó emberek -kalyibája az, de senki se lakik ott ilyenkor. Csak mi vagyunk ketten a -havason… Ez a forrás itt van az aljban, a hol megállani szokás a -lovakkal. - -– Megállunk itt? - -– Egy órája jövünk már. A málnáshely fenn van – és felmutatott. Aztán -nyujtotta a karját, hogy lesegítse az asszonyt a szekérről. Azonban -csalódottan elfordult, mert az asszony könnyen leszökött magára a -szekérről. A legény lelépett a hegy derekára, letakarta a meggyülemlett -régi vizes faleveleket a földön, kivájta alóla a havasi forrást, aztán -kifogta a lovakat, a kenderkötőfékeket megerősítve a nyakukon, hogy -válogassák a vékony fűszálakat. - -– A málnás fenn van, – ismételte s a zörgős zöld lapuk között utat -taposott, hogy az asszony követhesse. Az asszony parányi sárgagombos -czipőit nézte, lobogó szemmel. - -Az asszony rá se nézve szólt: – Fáradt vagyok, István. Tán itt maradok -az úton… - -– Nem, nem. Az árnyék ott fenn van a fenyő aljában. - -– Vajjon járja-e az, hogy én itt magával buvóhelyet keressek, István s -itt hagyjam a bátorságos utat? - -– Az út? Nincs út. Ki jár itt? Senki. – És merészebben unszolta a -vonakodó mosolygó asszonyt. Magasabban állva, a hófehér nyakra meredt -mentében és remegett. - -Az egész erdő bágyadt volt a nap meleg lehelletére. A falevelek mintha -aludtak volna: s a szerelemre vágyó virágkelyhek lehajoltak. Fény -rezgett a meredek oldal lombjai között s a gyík úgy osont odább meleg -kőpárnájáról, hogy előbb apró kerek szemeivel megnézte a háborítókat. - -– Milyen üde a fű, – mondta elevenen az asszony s lehevert egy fenyő -főldrehajló ága alá, koszorút fonva karjaiból a feje fölé s mély -lélegzetet vett. – Mily boldog vagyok. Sohase éreztem magamat ilyen -kicsinynek. Mintha csak egy hangya volnék, a kit észre se vesz a világ. -Mily rettenetes szép! Nem fél velem itt egyedül lenni, István? - -A legény megnagyobbodott szemmel nézte és hallhatóan lélegzett. - -– Nem is látszik ide a falu, se a világból semmi se látszik sehol. Csak -a borzasztó szép természet, a titoktartó hegyek, mélységek, egy ember -sincs sehol… Óh, igen boldog vagyok. Harapni, harapni, tépni szeretnék -valamit. - -És kiragyogó fehér fogaival beleharapott a fenyő lehulló ágába s játszva -kapkodott a hintázó ágak után, – összecsapva a kezeit, kitörő kedvében -sikoltozva, s henteregve a zöld gyepen, féktelenül s megrúgott egy -heverő követ, mely dübörögve indult meg lefelé a meredeknek. - -A legény letérdepelt a fűre és bátortalanul hozzáért az asszonyhoz… Nem -is tudta: mit tesz. Az asszony eltaszította s rácsapott a kezére. A -szeme kivillant: «Mit akar? – kiáltotta – szemtelen. Hogy mer érinteni?» -Majdnem sikoltott, de a következő pillanatban kaczagva nézett rá: «Málna -az ott igazán, fenn? Imádom a málnát. Szedjen nekem hamar egy hamvas -levelen, István s tegye ide az ölembe…» Hízelegve nézett rá s összetette -a kezét, mint egy gyermek. - -A következő perczben azonban felugrott és előre szaladt, mert valami zaj -riasztotta meg, körülnézett. A legény ostobán állott egy málnalevéllel a -tenyerén. - -A lovak kapálóztak a forrás mellett alant. Előbb felrúgott mind a két -állat dühösen. - -Az asszony zavartan kiáltott a legényre: «Hát jöjjön, jöjjön… nézze, a -lovakat nézze… megbolondultak.» - -A lovak fölemelkedtek a hátulsó lábaikra, vadon rázták a fejüket, -felhorkantak – aztán nagy zajjal, robogva iramodtak vissza az útra, -lecsapva az erdő sűrűjébe őrülten, kapálózva. - -A legény, mintha valami kábulásból ébredt volna meg, az állatok után -orditott és káromkodott. Aztán a kalapját a földhöz csapta és -nekiiramodott a messzejáró lovak után. - -Az egész oly váratlanul és hirtelen történt, mint a villámütés. Az -asszony ijedten nézett utánuk. Azonban mindjárt a háta mellől egy -ismeretlen hang így szólt: - -– Lesheti asszonyság… A lovaknak a fülébe égő taplót én dugtam és azokat -ma nem látja meg. A gazdáját se… Lesheti… - -Egy erős, kigyúlt arczú, magas parasztleány bujt ki a fenyőfa lombjai -alól. - -– Én vagyok, Jusztin… pedig úgy néz reám asszonyság, mintha sohase -látott volna… én Jusztin vagyok, a Domokos István szeretője. Én vagyok, -egyedül, én várok arra már rég, hogy egyszer ketten legyünk -szemtől-szemben. Csak én vagyok, Jusztin. - -Az asszony visszalépett remegve: – Mit akar tőlem? – kérdezte. - -– Mit akarok? Semmit… Látni akarom szemtől-szemben azt a híres -asszonyságot, a ki elveszi a szeretőmet s jó parasztos úton kimódoltam, -hogy egyedül kapjam magát. De hát ne remegjen úgy. A szeretőmmel nem -félt egyedül lenni, hát miért fél tőlem? Hiszen maga az erősebb, mert -őtet elvette tőlem. - -Az asszony átfogta a fenyőfa derekát. Az arcza vonaglott ijedtében: – -Mit akar? – rebegte. - -– A _kezem_ erősebb. Én kaszáltam versenyt a szeretőmmel a Szakadátban… -de a maga szeme erősebb. Mégis most lehánthatom azt a szép fehér bőrét -az arczáról, hogy örökké jel maradjon rajta és kivájhatom a rossz -szemét, hogy ne rontson meg többet senkit, de nem azért jöttem csak. Ott -az élen futva kisértem a szekeret, a merre jöttek, majd kiszakadt a -lelkem… lássa, rongygyá tépte a gunyámat a tövis s felvérezte a kő a -lábamat. De nem fáj! Itt kapom egyszer, végre, szemtől-szemben… azt a -híres úriasszonyt, a ki elvette a szeretőmet… - -A leány melle emelkedett, tán a fáradtságtól, tán az indulattól. A -hangja mély, durva, szakgatott volt. A levegőt a fogai között szívta s a -karmait bevágta a tenyerébe. - -– Szemtől-szemben… csak ketten… a hol egyformák vagyunk, az Úristen -színe előtt. Nem… én nagyobb vagyok, mint maga és fiatalabb. Maga nem is -fiatal már… Maga nem is szép. Mivel rontotta meg Istvánt? Ezzel a -tejarczával? Hiszen a szeme kicsi is… Nem is közénk való. Mit akar itt? -Mi kell itt magának? - -Élesen kiáltott. A visszhang visszaadta egy-egy szótagját. A szeme -égett, mint egy furiáé. Előre lépett indulatosan s megragadta dühvel az -uriasszony virágos köntösét s megrázta durván: «Csuf vagy, undok vagy… -az ördög vagy» kiáltotta. - -Azonban mégis megállott. - -Megállott… a keze lehullott s az indulatban kimerülve, bizonytalanul -pislogott; félig elfordult s egy csukló, tagolatlan hang szakadt ki a -torkából. A dühe csak eddig tartott. Az idegei ellankadtak s egyszerre a -szeméből kibuggyant a köny. - -A rettenetes némaságban, az indulatban kimerültek lábai alatt perczegő -halott falevelek nesze hallatszott. Az úriasszony lehajtotta fejét s a -parasztleány ifjú testét megrázta a feltörő zokogás. - -– Nem igaz – fuldokolta, – nem igaz, hogy csúf volna… Maga szép és -minden gyönyörű, a mit visel… A mi kezünket feltöri a munka, az -orczánkat lesüti a nap… Magának mindene finom, puha s jószagú a levegő, -a merre jár… Mit is akarunk mi? De maga miért jött ide? Mit keres itt? - -– Mi igen jól voltunk itt, a míg maga nem jött… Ő megelégedett velem s -én megvártam őtet, a míg a katonaságnál volt. Csak azt vártam, hogy -kiszabaduljon s akkor… a ház is az enyém… a lovak is az enyéim s a -földek is az enyéimek… Neki sincs senkije, csak az anyja s nekem senkim -sincsen, csak ő. Együtt dolgoztuk volna földünket. A pap is tudott már -róla s az István öreg anyja is odaköltöztette az ágybelijét hozzám. És -akkor maga idejön, hogy meggyógyuljon a sósvizen – és aztán vége lett -egyszerre mindennek. - -– Még ő hozta ki a maga portékáit a városból az én lovaimmal. Egy kevés -pénz mindig elfér a szegény embernél… de azóta egy jó szavát se -hallottuk… Mert ő minket durvának talál, mióta magát meglátta… Mondott -valamit maga neki? Mondja meg… Mondja meg az üdvösségére, mit adott be -neki? Elmegy hazulról és hazajár egy jó szó nélkül… Éjjel elbogarzik -valamerre s ha azt kérdezem: «Hova mégysz?» utálattal néz reám. Nem -fogja a dolog, se az étel, se az ital… Az István anyja azt mondta: «Itt -asszony lesz a dologban… ügyeljük meg…» Maga volt az… maga… - -Indulatosan a homlokára húzta a fejkendőjét s állán bogra ránczigálta. - -– Az úriasszony… maga volt az… a ki unta magát nálunk s mulatságot -keresett a szeretőmben… Ellopta az úriasszony, elcsalta egy kisség… Ha -István felkelt, a maga lakásának a nagy kertjében bujt el a füzek -között, hogy meglássa magát, mikor felkelt; az ösvényen messziről magát -kisérte, messziről, ha a vízre ment, és éjjel… ah, hallottam – magához -beszélt, mikor énekelt az eger-bokros berekben… - -Előremerengve panaszolta el a kis martiromságát s nekikeseredve -folytatta: - -– És láttuk, hogy maga észreveszi a parasztlegényt unalmában… Néha -szólott neki. Miért nem hagyott neki békét? Tán megszerette őtet? Hát -mondja meg s akkor nincs mit egyebet tennünk, mint hogy elmenjünk a maga -útjából… Néha kinyitotta a tábláját éjjel, a míg ő énekelt… s -kikönyökölt. Mit akar vele? Hiszen magának van odahaza magához valója… s -ez csak egy szegény parasztfiú, a ki éppen jó nekem, én meghalok, lássa, -ha elveszi tőlem… - -S szenvedélyesen szembe fordult vele. - -– Óh, hagyja békén őtet… az Isten megjutalmazza érte. - -A sírás ismét elfogta; az ajaka ellágyúlt és az arczáról patakzott a -köny. - -– Hagyjon békét neki… én már nem tudok segíteni, ha maga nem segít -rajtam. Oh, menjen el már innen… menjen el már hamar… Azért futottam a -szekere után, hogy széttépjem ezt a szép orczáját s már sírok, lássa, és -rimánkodom… Én igen szerencsétlen vagyok s ő is szerencsétlen lesz, -mikor maga eldobja őtet… mert el fogja hajítani őtet, minthogy ő csak -egy szegény parasztfiú… Egy kis mulatságért miért öljön meg minket; -pedig én sohase bántottam magát… - -A kezét alázatosan, lágyan végig vonta az úriasszony virágos ruháján s -hizelegve nézett, könnyein át a szemébe. - -– Egy kis mulatságért miért szenvedjen annyi ember… na, úgy-e, na? Aztán -jó lenne ismét minden, ha maga akarná… s öregségünkre is áldani fogjuk -magát… - -S szenvedélyes örömmel felkiáltott egyszerre: - -– Hiszen maga is sír… Látom a szemét… óh ne forduljon el, én látom, -látom a könyét… Hiszen maga nem gonosz… én ismerem már a szivét, de ne -féljen sírni… senki se látja a világon, csak az Isten. - -És kaczagva, sírva, átölelte a szép úriasszony térdeit. - -– Én elvezetem magát szépen haza az ösvényen… semmi baja sem lesz, ne -féljen… Aztán elfelejtjük mind a ketten ezt a napot… óh nem… Ezt az -egyet nem felejtjük el, hogy maga sírt… sírt és megment minket… - -Valami havasi füttyös madarak diadalmasan sikoltottak a bikkek ágain; s -az áldott békés nap fényesen beragyogta az élet, a hol összeölelkezve -két asszony állott, egymásra nézve, mosolyogva. - - - - -Az utolsó levél. - -«Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni hozzád. - -Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a kezembe -tette a pap az oltár előtt – és elmegyek mégis valahová és elkeveredem -valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se gonosznak, se -bolondnak ne láss… mielőtt elfutok a boldogságom elől – szólanom kell -hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon megértesz-e? - -A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig láttam -még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes koponyájára, -ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint rovom e sorokat, -hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz – és sírok. - -Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én? - -E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor mellőled -elhívtak az operáló asztal mellé – és félek magamtól. - -Emlékszel-e? - -… Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem csordultig volt -veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak, téged hallottalak, -benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a levegőt, mely reád sugárzik. A -páholynyitogató asszony a felvonás között bejött s így szólt hozzám: -«Doktor úr, sietve hívják… egy haldokló gyermek anyja vár idekinn». - -Alig értettem még a szót, de te azt mondtad: «Miért nem megy?» Valamit -szerettem volna éppen akkor súgni neked… a mi azért akart kivirágozni az -ajakomon, mert a te biztató mosolyod melegitett rá… Ezért vonakodtam a -hívó szóra mindjárt elmenni s így szóltam: «Egy beteg gyermek anyja -keres? Miért nem vár? Honnan való?» «A kórházból való asszony, – így -felelt. – Oh, megfulad a gyermeke… azt mondja.» «Hát miért nem siet?» -Így szóltál te reám és én felugrottam a te szemrehányó tekintetedre s -kalap, kabát nélkül rohantam le a lépcsőn. - -– Oh, megfúlad a leánykám, megfúlad mindjárt a leánykám! – nyöszörögte -egy keszkenyős asszony a színház előtt s megragadta a kezemet. Fussunk, -fussunk, mindjárt meghal. Az ápoló mondta, hogy a doktor urat itt a -színházban találom meg. Fussunk… meghal mindjárt… - -Éles hideg szántott át a hajadon fejemen. «Várjon, – mondtam, – a -kalapomért futok fel s megyünk rögtön…» - -De a mint visszarohantam hozzád, Ilona – a helyemen ült egy úr, a kit -utáltam. Tán csak akkor lépett be a páholyba, – de te rámosolyogtál és a -kezed az ő kezében pihent. Mintha gyilkos kés sikkadt volna be az -agyamba. «Bocsánat», hebegtem. A lélekzetem elakadt, valamit akartam -mondani és lekaptam a kalapot a fogasról és kirohantam. Tudom, hogy -elhomályosodott a folyosó előttem s alig bírtam lebotorkázni a lépcsőn. - -A kétségbeesett anya megragadta a kezemet, és a mint hurczolt a végtelen -sikátorokon, támolyogtam, mintha fejbevágtak volna. A kórterem ajtaja -előtt már hallottam a sípoló, kínos, éles hangot, mely a fuladozó gyerek -torkából sikolt ki. - -Mind el kell mondanom e részleteket, hogy megérts, Ilona! Félek, hogy -belezavarodom e dologba… - -Csak benéztem az ajtón. Az ágyon hentereg a beteg gyermek. Az arcza -színe szederjes kék; a szeme bágyadt, beesett s a mint rápillantok, -látom (óh most is látom) behúzódó, emelkedő, vonagló mellét és hideg -verejtéktől gyöngyös homlokát. Oh! a másvilágból való harmat ez már… Nem -sír, és hangot se ad, csak sípol, sípol a torka és hánykolódik egy -vánkos tetején. - -– Mindjárt – mondtam. Megfogtam a kezét. A fejem egyszerre kijózanodott. -A csipeszekért, a késért, a canul után fel kell futnom az emeletre, hogy -megnyissam a gyerek porczgyűrűit. «Ne féljen, – szóltam az anyához – ne -féljen… megmentem őtet… Várjanak, egy percz sincs veszteni való.» - -Az ápoló künn csavargott valahol. «Fogja meg a gyermeket, – mondtam az -anyának – ne féljen.» És egy ugrással voltam fenn, hogy megkeressem az -eszközöket. - -Az anya kétségbeesetten borult a gyermekre. Erőszakkal kellett felemelni -róla. Görcsösen belekapaszkodott, mintha azt hinné, hogy semmiféle halál -nem férhet az ő gyermekéhez, míg ő öleli őt… - -Világos fejjel, biztos kézzel nyultam a gyerekhez. Egy percz az egész -operáczió. Bemetszettem. Ekkor így szóltam: «A canult adja ide…» - -– Mit? – kérdezte az anya meredt, értelmetlen tekintettel s szorítja a -karomat: «Mit?» – kérdezte. – «Az Istenért – kiáltottam, – a kezemben -fulad meg a gyerek.» Kifeszítettem a vágást a csipeszszel. Tudtam… -tudtam, hogy megmentettem őt… «A canult, – kiáltottam, – siessen.» A -szederjes arczból kérdezve néz reám két fájdalmas gyermekszem… - -– Nem tudom, mi kell, – dadogta az anya s mind a tíz körmét -belekapcsolta a karomba. - -– Oh! A fejem szédülni kezdett. Mit tegyek? Ekkor így szóltam: «Tartsa e -fogócskát… tartsa, elmegyek… megkeresem a canult.» - -Hol lehet? Tán fenn feledtem az asztalon. A fejem meg volt kínozva. Az -anya eszeveszetten kapaszkodott belém: «Hova megy? – sikoltotta. – Nem -eresztem… nem, nem… meghal, ha itthagyja.» - -– Ereszszen, – riadtam rá, – nincs veszteni való időnk. S kiszakítottam -magamat a kezéből és rohanok fel… A canul az asztalon nincsen… a -szekrényben nincsen… - -És ekkor a kapkodásban egy világos, puha kalapra téved a szemem. Ah, -minden ördög ellenem szegül. A kalapot kicseréltem a színházban… Azon -emberé ez a kalap, a kit gyűlölök s a kire te mosolyogtál, Ilona. -Elcseréltem a kalapot a zavarban. És ő ott maradt melletted… míg én -viaskodom a rettenetes halállal. Hozzád szól… füledbe suttog… érinti az -ujjadat… Minden vérem az agyamra szökkent. Vajjon nem kicsinált gazság-e -az, hogy éppen engemet hívnak ide? S míg én emésztődöm itt, – tégedet a -mézes szók nyálával burkol be úgy, mint a pók a hálóba kerített legyet. -Óh, gazság… gazság… Azt hiszem, felordítottam kínomban. Mit tegyek? -Odarohanjak-e, hogy megfojtsam a gazt? Nem tudtam gondolkozni. A -kórterem csontvázai rámvigyorogtak. Nem. Kijózanodtam. A gyermek halódik -ott lenn. Mentsük meg előbb. - -Végre. - -Ott állott a canul az asztal közepén egy üvegtálczán. Megdörzsöltem a -szememet, hogy lássak. Felragadtam és rohantam le. - -Az anya az ágy mellett állott. Odaléptem. Akkor az anya megfordult, mint -egy őrült s reám rohant. - -– Gazember! – ordította. – Megölted a gyermekemet… Te gaz, gaz… – -sikoltotta. – Az Isten verjen meg minden szenvedéssel. Gyilkos vagy, -gyilkos… - -A gyermek mozdulatlanul pihent. A szeme felakadt. Mintha üvegből fújták -volna. Az ajaka félig nyitva. A nyakán finom vérerecske szivárog le. Míg -fenn tétováztam… megfuladt… - -* - -Ekkor hagytam ott a kórházat, Ilona, s menekedtem a falura. Nem tudtam -volna folytatni a mesterségemet. Leszek paraszt, szántok-vetek. A hogy -elfelejtett engemet a kegyelem, akképen elfelejtem a tanult -mesterségemet, melylyel öltem. Elbúvok az emberek elől, a bűnbevivő -szerelem elől… - -De lehet-e felejteni? - -Azt az üvegből fújt gyermekszemet; egy kétségbeesett anya sikoltozását – -el lehet-e felejteni? Éjjel és nappal környékeznek. A pacsirta énekében -is az anya sikoltozását hallom s a nyiló vadvirágban is ama szemet -látom. Minden erősebb szó összerázkódtat s minden sóhaj elérzékenyít. A -kandalló-tűz duruzsolása, a nap perzselésére perczegő búzamező… őket -juttatja az eszembe. - -Tudtam, hogy össze fogok zavarodni. - -Vizsgáltam magamat; rendetlen érverésemet, összezavarodó agyműködésemet. -Könnyen felejtek; mindenért felizgódom; és mindjárt sírni tudok, ha -félek, ha elbúsulok… Erőtelen leszek most és kifeszül minden idegem a -következő perczben, hogy meg tudnék fojtani egy bikát. Éreztem, hogy el -fogok veszni, el kell vesznem. - -Orvosságot kerestem. - -Mint a hogy a fuladozó kapkod a mentődeszka után, szinte öntudatlanul, -elkezdtem görcsösen keresni a kiutat és – óh, ne utálj meg, Ilona – így -nyujtottam ki a kezemet ismét utánad… - -Nem a szerelmes szív sóvárgása vitt vissza hozzád ismét, hanem a -rettenetes félés… az iszonyú sötét semmitől való ijedelem. Ez vitt -vissza hozzád. - -De csak addig, Ilona, a míg megláttalak. Ekkor a régi érzés lobbant fel -ismét bennem, mint a hogy a hamuval betakart senyvedő üszök az első -érintésre. - -Te reám mosolyogtál. A régi mosolylyal, – úgy láttam. Lehet, hogy -csalódások, lemondások árán ereszkedtél le hozzám: elfonnyadt, szegény, -szenvedő emberhez. Mi hozott vissza tégedet? Én kerestem-e a feleletet -erre? - -És miért keressem? Hiszen boldogultam. Édes melegség járta át ismét a -szivemet; a vérem megpezsdült s úgy láttam, hogy benned minden bú, -félelem, kétség és fájdalom felolvad… Ilona! te vagy a bátorság, a -feledés, az élet. - -Elvittelek magamhoz. Az én vén házamba, a hol az apáim megelégedetten, -boldogan éltek annyi időkön át. - -Szorítottam a kezedet, ha a torkomat fojtogatta az alattomos ijedelem és -megbátorodtam; megérintettem a köntösöd libegő fodrát, ha szorongtam, -hogy sírni fogok – és megvigasztalódtam; és hadarva, hangosan fecsegtem, -ha azt éreztem, hogy lenyűgöz a csendesség. - -És kiláboltam volna a betegségemből. Én tudom, hogy kigyógyultam volna. - -De akkor jött ama gyerek. - -Az enyém. - -És a mint jött a világra, panaszos, síró hangjával, – óh – tudtam, hogy -végem van. - -A bábaasszony behozta hozzám. - -– Fiú – így szólt. - -A gyermek ősszecsucsorította az ajakát, a szeme körül ránczok képződtek, -a gégéje megmozdult és felsírt. - -Rettenetes. - -Láttam ama gyermeket a kórházban, a ki megfulladt. - -És elrohantam hazulról. Megőrülnék, ha hallanám a sírását tovább. - -Az életösztön űzött el mellőled hazulról. Sírj érettem. - -Sohase fogsz hallani rólam. Neveld a gyermekünket a kötelességtudásra. -Én abba vesztem el, hogy mikor kötelességem lett volna egy gyerek -életére ügyelni – tégedet szerettelek…» - - - - -A bibliás ember. - -Egyszer egy nagyszakállú paraszt telepedett le a sétatéren nálunk a -padra. Nagy zsákot helyezett el maga mellé. - -– Mit árul, bátya? - -– Bibliát, uram. - -– Azt-e? Papi ember maga? - -– Én aztán nem, uram. - -Valami kántoros, éneklő, ártatlan hangja volt, mely semmiképen se -harmonizált trabális nagy testével. - -– Ösmerős a beszéde, bátya. - -– Balognak hívnak, uram, Balog Jób a nevem, innen a víz mellől. - -– A szekeres Balog… az út hajlásánál, a kereszt mellől. Tudom, bátya… De -akkor nem eresztette ki a szakállát, Jób bátya… - -– Most más a kenyerem, uram. Egy baptista papnak a pakkját hordoztam… -bibliákkal jártunk, a ki elment… el… az igazak örömébe. Azóta járok -magam a szent könyvekkel s hirdetem az Ur igaz igéit… - -A sétatér a koppadt kis poros fák alatt egészen üres volt. Emlékszem, -hetivásár előtt való napon voltunk, mert a boltosok sátrakat vertek a -piaczon. Csak a vízerecske csorgott az árokban, a sétatéren a kutyák -játszadoztak. - -– Szegény kenyér, bátya. - -– Gazdag kereset az üdvösségre, uram. - -Kenetesen mondta, fölfelé facsarta apró szemeit, úgy, hogy csak a fehére -látszott. Leültem mellé. - -– Azután, mégis csak a maga házában lakik, a kereszt mellett, Balog Jób? - -– Én? Nem. - -– Hanem? - -Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést és a fejem fölött -elnézett. Látszott, hogy nem akart haszontalan szót szaporítani. Néhány -bibliát és összegyűrt nyomtatványt szedett ki a zsákból és kirakosgatta -a padra. - -Egyet a kezembe vettem. Verses, nagybetűs füzet volt felül. Az istenes -Jób erre a mozdulatra mindjárt érdeklődni kezdett irántam. Elékotorászta -a pápaszemét, föltette s egy csíkos fedelü fűzetet vett a kezébe. - -– Lélekhez szóló szép versek, – mondta, reszkedő hangon olvasva: - - «Csodáktévő nagy Isten - Bűnbocsátó kedvedben - Végy minket szerelmedben - Lakatolás köziben». - -– Veszek a könyveiből, – mondtam. - -Megnyálazta az ujját, lapozgatott s kedvetszerző rábeszélő hangon -reczitált belőle. Az üzletember ébredt föl benne s mindjárt beszédes -lett. - -– Aztán veszik-e a könyveit? - -– Itt, uram, nem. A Háromszék megromlott. Az kételkedik mindenekben; -mókázik a lelkiüdvösségével is. Minél zsírosabb föld, annál szárazabb -lélek. (Lemondóan legyintett.) Nem féli ez azt a «kopár legelőt», a -melyre vettetik a menybéli mezőn. A biblia se kell neki, a lelkitáplálék -se, csak kirakom, uram (rendezgette a bibliát), berakom. Meg se -tekintik. Mit csináljak? - -Valami régi öregbetűs papirosokat (mintha felettébb jóízű falatot -kinálgatna) meggörbített nyakkal, mosolyogva mutogatott. - -– Az Udvarhelyszék… óh… ott még odahaza van az Úr… Kivánja-e, uram -(lehelt rám bizalmas kedveskedéssel), hogy bőrtáblájú szentkönyvet -szedjek elő a zsák fenekéről. Igen gyönyörű… de itt nem szoktam -kipakkolni… Nem érdemes… Ott Udvarhelyszéken, ott jószándékkal nem ok -nélkül terjeszti elé az igaz igét az ember. Ott kirakom a lelkemet is; -ott kipakkolom a legszebb könyvet a legszebb helyre… Ott megnézik, -megcsókolják és… megveszik, uram. Az Úr kegyére érdemes nép. Onnan -(dicsekedő, hangosabb szóval folytatta), onnan három embert vittünk el -az elmult esztendőben a püspök elé, Hódmezővásárhelyre, hogy -megkeresztelje őket. Az olyan nép aztán, uram… - -– Embert? - -– Még egy asszonyt is, uram, (a hangja bizonytalanabb lett), még -_szinte_ egy asszonyt is. - -– Szinte? Hogy lehet az? - -– Bús történet az, uram… az ördög elegyedett a dologba… A Jób otromba -nagy teste mintha összezsugorodott volna a szörnyű fekete úr -emlegetésére; meggörbült és elhallgatott. - -Körülnézett; levette a pápaszemét, lassan belehelyezte a tokjába, -becsomagolta egy koczkás kendőbe; összegyűjtötte a fölöslegesen kirakott -bibliákat, berakta a zsákba, nehezen, bizonytalanabb hangon mondta: - -– Szinte… megkereszteltük. Egy menyecske volt az, uram, Etédről. -Ismerős-e arrafelé, uram? Szép, lenszínű hajú, kékszemű árva fehérnép -volt; kőháza, birtoka, kertje, marhája és olyan szép az ábrázata, mint -egy kép… a ki megindult az igaz útra. Sóhajtozva, sírva bűnein; rálépett -a mennybevezető ösvényre; levetette haszontalan czifraságait, eldobta -világi vagyonát – s akkor beleelegyedett az ördög a dologba. - -– Az ördög? - -Némi gyanakodással nézett rám: ha nem figurálok-e? mélyen lélegzett, -megsimogatta a hosszú szakállát s meggyőződéssel mondta: - -– Valósággal… egy ifjú legény képében. - -– S elvitte? - -– Gonosz csel volt az, uram. A fehérnép egyedül való volt. Az Isten, -mért, miért nem? megsujtotta. A makfalvi vásárból ment haza az urával -szekéren, – mert elfelejtettem mondani, hogy egy derék, szegény, jódolgu -legénynyel esküdött vala össze, nem is sokkal azelőtt… s olyan szépen -éltek, hogy még az ég is kaczagott rájuk, – hát, a mint mentek hazafelé -a makfalvi vásárból, tán egy kissé boros is lehetett az ember, a -szolokmai fertelmes oldalon feldőltek, fel, az Úr sujtoló keze így érte -utól őket; miért? azt az ő véghetetlen bölcsesége tudja… - -Feldőltek… s a míg a férfiú legurult a meredek oldalon a patakágyig, -rongy lett az ő ép teste az asszony szeme előtt. Az asszony nézte… -nézte, míg az ura gurult kőről-kőre s azt hiszem, akkor hibázott meg egy -kissé az esze. Eltemették az urát és az asszony attól fogva csak sírt, -sírt. Nem kellett annak se az étel, uram! se az ital csak a bú, csak -átkozódás, csak tépte, kinozta magát s akkor vitt az Úr engemet arra -felé. «Nézd, Kalári… térj magadba, – mondom neki, – emeld föl a szemedet -az Úrhoz, kinél vagyon a kegyelem és a békesség…» - -Rendeltetve voltam (az égre nézett mély meggyőződéssel), hogy mellette -maradjak, olvastam neki a szentírás igéit, ezer példázásait, -történeteit… tanítván méltóságos, istendícsérő versekre, orvosságot -szerezve így bánatos szivére. Egy este ott maradtam s a másik napon, a -harmadikon is és a negyediken nemkülönben. Igen megszerettem, mert -áldott jó lélek volt. Ekkor mások is gyűltek be: az ismerősök, a -szomszédok s azon túl valók is és a mint énekeltük a szépséges régi -nótákat: «Óh nyitsd meg Uram, nyitsd meg, Irgalmad ajtaját…» Kalári -szipogott, sóhajtozott, de megadta magát s ő is fujta velünk alázatos -szívvel. - -A kiről elvégeztetett, hogy visszatérjen az Úr örömébe, azután ne -dörömböljön az Ég kapuján, ne vívja az Úr határozatát erőtelen emberi -száj… úgy-e bár, uram? Csendesen megnyugodott, bárha csak szótlan -fonnyadó lett, mert nem tudta egyenesen fölemelni a szemét az égre, -hanem mind azt a kőről-kőre hulló testet látta a szolokmai oldalon… - -A nyáron mégis egyszer így szólított meg: «Nem tudok itt ülni többet -idehaza, Jób bácsi! mindenfelé őt látom, a mint ahajt ül a -csűröskertben, a kézvonó padján; vagy a mezőn vasvillával a kezében, -akármerre fordítom a szememet, őtet látom a házban, a széken, a kanapé -szegeletén… és a mint esteledik, hallom a hívó szavát: kiáltja a -nevemet… elmegyek innen, magával, a hová parancsolja…» Igy mondta, uram: -«Eladom, – mondta, – mindenemet Etéden, más életet kezdek, más emberek -között, nehogy elveszítsem az eszemet…». - -«Eladom a házamat, – azt mondja, – hogy ne kongjam benne egyedül; el a -földemet, hogy ne járogassam egyedül; eladok az utolsó szuszékig -mindent, hogy ne emlékezzem rá. Jó a nagy Isten kegyelme. Elmegyek -magával, Jób bácsi, oda, a hová hív, elmegyek a maga új testvérei közé, -odahajtom bús fejemet a püspök keze alá, hogy kereszteljen meg újból, ha -visszaadja a lelkem nyugodalmát…» - -És aztán elvesztegette, elprédálta, uram, mindenét. Azt mondtam: -«Kicsalják a szemedet, Kalári, ezek a lelketlenek, kik csak a maguk -hasznát nézik». De ő azt mondta: «Mit bánom én? Csak a lelkem nyugalmát -nézem… Azt keresem». - -És az lett, uram, hogy mikor összeszedtünk mindeneket és elbarangoltunk -Brassóig s ráülni készültünk a vasútra, hogy elvigyen minket -Hódmező-Vásárhelyig, a keresztelő püspök elé: hát a mint fölrakodunk, -hallom a Kalári sikoltását, mintha igen megijedt volna. Egy sugár legény -nézett ki a vaskocsi ablakából, egy fekete bajuszú, villogó szemű ifjú -ember forma: az ördög; ő volt maga, uram. - -«Mi lel, Kalári?» kérdeztem. «Hát nem látja-e kend? – kérdezte de -könyezve, de kaczagva; – hogy az uram tért vissza». «Miket beszélsz?» -kérdeztem. «Hiszen kend nem ismerte az én lelkem uramat; íme, nézze, -amott ül a vaskocsiban a padon s kinéz a kocsi ablakán… Tulajdon az uram -szeme, az ő beszédes szája, az ő széles válla, még a bajusza is… az -uram, az édes uram…» - -Fölhágok a kocsiba, de meg voltam zavarodva. «Ki vagy?» kérdeztem. -«Munkába induló asztaloslegény vagyok», feleli. Nem hiszem, gondoltam -magamban, de egy szót se szólok. De akkor jön Kalári a nyomomban és -fölül a kocsi ablaka mellé, vágyakozó, csalogató szemmel tekintve a -kisértő felé s az orczája kigyult, mint a láng. - -De a legény is behálózza a szemefényével a Kalári orczáját; és én -imádságot szerettem volna elmondani, mert tudtam, hogy a sátán kerülget -minket. De nem bírtam szólani. «Egy úton megyünk?» kérdezte Kalári. -«Menjünk akár a világ végeig együtt», felelte a legény, de olyan -gyönyörű volt is a Kalári a napsütésben, mintha nem is e világból való -volna; és olyanok voltak, mintha örökké ismerték volna egymást. - -«Én most előbbször megyek ki az országomból», mondta a legény. «És én se -jártam soha a gőzösön», felelte Kalári. «Ez gyönyörű», mondta a legény a -mezőt látva és ezt mondta Kalári is. «Már látom, hogy szerencsés -leszek», így szólott a legény. «Az Isten rendelte, hogy éppen most -induljak meg», mondta Kalári és mosolygott. «Az Isten… a nagy Isten», -mondtam én is halkan, mert azt reményeltem, hogy egyszerre eltünik erre -a kisértet. De nem tünt el, sőt egészen Kalári mellé ült, hogy jobban -lássanak ki a búzavirágos vetésre. - -Akkor csöngettek kint a vasutasok és egy leányka virágot kinált a -megállóhelyen s a legény csak kiszökik, hogy virágot vegyen. Arra Kalári -mellé húzódtam, hogy megtudja, miféle veszedelemben van: «Tudod-e ki ez? -– kérdeztem. – Ez az ördög maga, ő a kisértet, ki az örökkévaló lángra -csábít tégedet, szerencsétlen; hát nem látod-e?» «Az uram ez, – rebegte, -– tulajdon az édes uram…» és láttam, hogy reszketett. «Az urad képét -vette föl, hogy elkárhoztasson tégedet, hát nem tudod-e? Már nem -emlékszel-e az igazi uradra, a mint gurult le kőről-kőre. S ott -eltemetted. Tudod, hogy meghidegedett a teste, érezted a halálszagját s -mégis azt hiszed, hogy feljött a föld alól, a hova letetted a magad -kezeddel… Szerencsétlen… az ördög ez. Jaj a testednek, jaj a lelkednek…» - -A legény visszatért és egy szót se szólt, mert Kalári félve a szegletbe -húzódott, reszketett és a szeméből patakzott a köny. Így mentünk végig, -hegyek lábánál, a hűvös völgyekben s mind hallgattunk. A legény merően -nézte a menyecskét, de nem merte a praktikáit kezdeni. Mert hangosan -imádkoztam egyedül és egy dicsérő éneket énekeltem: «Szólj velem az -Urhoz», kértem Kalárit. De oly üres szemmel nézett rám, mintha nem -látott volna, csak hallgatott, hallgatott. - -Egyszer valahol a legény egy szál virágot Kalári felé nyujtott: «Nézze, -be szép…» mondta, mire Kalári összerázkódott. «Az ő szava, fordult -Kalári felém, ez az uram hangja…» mondta nekem. De a legény elejébe -tette a virágot és Kalári elvette: «Szép», mondta, de mintha álmot -álmodott volna. A legény hozzáfordult: «Tán beteg?» kérdezte -résztvevően. «Az», felelte remegve Kalári, «az, igazán… beteg vagyok…» -«Ne féljen semmitől, szorítsa meg a kezemet», felelte a legény és a -kezét feléje nyujtotta. «Nem… nem», rebegte Kalári és ismét kigyult -megsápadt orczája, «mert félek is»; de oly mohó, boldog tekintettel -méregette a fejétől a lábáig a legényt, mintha félt volna, hogy mindjárt -eltünik előle. Arra a legény közelebb ült hozzá és halkan beszélt hozzá, -valamit a mezőről beszélve, az édesanyjáról és a mesterségéről, de oly -halkan, hogy alig hallottam valamit. A Kalári orczája ismét kilángolt és -láttam, oh láttam, hogy bárha egész testében reszketett, még se tudta -levenni a tekintetét róla és úgy elmerült nézésébe, hogy mikor a gőzös -nagyot füttyentett egyszer, egészen fölugrott ijedtségében és élesen -sikoltott. - -– Vigyázz, vigyázz, – mondottam – és akkor csattogni kezdtek a gőzös -kerekei s hirtelen egyszerre a világosságot kizárta a kocsiból a föld -alatt járó út s elsötétedett félelmesen körülöttünk minden. A gőzös -bement a fekete alagútba. - -A legény egészen Kalári mellé húzódott. Én láttam, én láttam, a -félhomályban még, hogy megfogta a Kalári kezét… s tudom, hogy -megszorította a derekát is… és akkor berohant a gőzös az alagútba -egészen… És akkor rettenetesen kétségbeesve sikoltotta Kalári: «Az -ördög, az ördög (azt hittem szétvagdossa a sikoltása a fejemet, mint egy -éles kard), az ördög visz, visz a gyehenára… Ne hagyjanak, jaj, jaj, ne -hagyjanak». - -Mind jobban belemerültünk a nehéz, rettenetes sötétségbe… a sikoltás -megcsendesedett egy pillanatig, újból kezdődött… óh mily borzasztó -perczek voltak azok… a panaszszó, jaj, nyilalott át a sötéten… óh és -mikor világosság öntötte el ismét a kocsit, Kalári össze volt rogyva, -pihegett egy szegeletben és esze nélkül nézett szét maga körűl. - -Az emberek jöttek segítségre… fölrázták, de Kalári csak kaczagott, -kaczagott, kaczagott, mondván: «Az uram, az uram», kaczagott… megfogta a -fejét és sírva leborult a padra… - -Így volt… - -Ez az egész… - -Aztán sem lehetett megkeresztelni Kalárit, mert sohase józanodott ki -egészen az esze. - - - - -Őszi éjszaka. - -Az ősz nálunk Szovátán belemarkolt az erdőbe s a tölgyfák lombja -foltonként megveresedett, mintha vért eresztett volna rajta. Az útszéli -vadvirágok színtelenek lettek és a bokrok piros bogyós ágai ledőltek a -száradó gyepre. Az oldal megsárgult; a közeledő halál gondolata mintha -megijesztette volna a bikkeket, gyűrött s sápadt lett, mint a vén ember -arcza. Oly nagy lett az egész kép és csendes. - -A hegyháton felül, a havas fenyves elein, halvány szürke köd ül s miatta -a rajza belevesz az égboltba. Az ormon leszálló erek, patakok símábbak, -csendesebbek lettek; elbujnak a selymékes sások közé, loppal csorranva a -fekete mederbe… halkan loholva tovább. Egyetlen szörnyű nagy száj ez a -rengeteg erdővel szegett kép, mely utolsókat lélekzik. - -Az erdő nem néma nyáron, a míg él és nő. Valami titkos roppanások; a -levelek szerelmes sóhajtása; a bokrok mélyében nyughatatlan -mozgolódások; egy madár csippenése itt; odább egy magját szétvető -virágfej; egy sikló, mely a keserű lapuk szárai alatt átcsúszik; egy -rigó, mely a familiájával a holnapi napról töprengve beszél; egy hab, -mely zajjal versenyezve az előtte menőt megelőzni igyekszik; – óh az -erdőnek ezer a hangja! - -De őszszel megcsendesedik egyszerre az erdőnk. Az eldőlő perjék, a -lekonyúló virágszárak; a leomló lombok; a messze elnyúló békanyálak; a -szállongó szárnyas magvak: a kifejezhetetlen mélaság, mely elterül -hegyoldalon, patakmedren, oly lágygyá, szelíddé és bússá tesz mindent, -oly csendes, lemondó lesz a tájék, hogy megértjük a bucsúzását. Úgy -elereszti magát ez az erdő, úgy megtrottyan. - -Mulóban lévén, félelmesebb is lesz. A lehullott levelek pusszogását a -lábunk alatt; az összeálló sár nyiszogását jobban meghalljuk, mint -nyáron a béka-brekegést. Egyszerre észreveszszük a kép nagyságát és -észreveszszük, hogy milyen csekélyek vagyunk benne. - -A nagy sóstó oldalán a csupasz sóhegyek fehére bágyadtabb, mint nyáron -volt. Az alkonyat legelőbb a fehér hegy talpát takarja be gyászfekete -fátylával. Az orma felett pedig akkora helyt, mint az asztal lapja, -álmatag fény bukkan ki. A Szakadát ciheresein gyenge köd suhan át, a -Bekecs lábánál kezdve, kúszik fel a meredek oldalra. Az égerek a patakok -partján beledőlnek lágyan ebbe a drága puha takaróba. Esteledvén, a -bágygyadt fény a sóhegy felett elevenedik. A hold ágya ez melyből kikel. -Pompásan, méltóságteljesen jön mindez s akkor postástrombita harsan fel -a túlsó oldalon. Valami gyermek fúj belé, a kukoriczást őrizve a -vaddisznótól! Ah! mily idegen és csúf e mohó recsegős hang ebben a nagy -némaságban. - -A hold nemsokára kiemeli fehér homlokát. Minden árnyba borul, de az első -sugár két vékony puskaszuronyra a tűz a bokrok között a hegytetőn. - -Két vékony aczélpenge, puskahegyén s a rengeteg lombjából úgy -kiágaskodik, hogy lehetetlenség nem látni. - -A két éles, vékony aczél megigéz. A szemünket vonzza. Akármilyen sugár -és csekély e penge ebben a nagy hallgató rengetegben – ezt kell, hogy -lássuk. A sóstó nagy tükre; az oldalak fehér sziklái; a messze feltűnő -ragyogó csillag; mind elvesznek a két éles, hegyes aczél mellett, mely -ott felmered mozdulatlanul. - -Valahol az aljban a leveli béka gurgurizál. Összerezzenünk. Lovak -dubognak a köves úton, melyeket gyerekek hajszolnak ki éjjeli legelőre. -Bánt a zaja. Az éles szuronyél ragyogása a holdvilágban kellemetlenné -teszi a csendességet. - -A sósziklák tűhegyes fehérkövein kopog a kecske gömbölyű palája. S a -tarka hetyke barom figyelve néz a hegyélre, hol egy asszony siránkozva -szól két egyenesen álló férfihez, a két zsandárhoz, kik a szuronyt -tartják fel magasra: - -– Ne higyjen rosszat felőlünk, csendőr úr! A mi történt, tiszta -szerencsétlenség, tessék elhinni, csupán tiszta szerencsétlenség. - -A fekete-tó felől a kukoriczák szárai zörögnek, a mint egy szürkés, apró -havasi tehén törtet át rajta, az emberi szó felé igyekezve. - -– Tiszta szerencsétlenség, csendőr úr! akármit mondanak is. Akár őrzi -azt a szegény halott fiút ott, csendőr úr! a bokor mellett, abból már -ember nem lesz soha, s mi haszna lesz valakinek abból, ha miatta a -tömlöczben rothad az uram? Nem ütötte ő agyon azt a szegény fiút, higyje -el, csendőr úr! A fa rádőlt magától, csendőr úr, a fiúra… magamagától… -Ne hallgasson az ellenségeinkre. - -A két katona pedig áll mereven, mintha abból a hideg sóhegyből vágták -volna ki őket; a puskájuk a vállán, a szuronyát beragyogva a hold -világa. Egy pirosbogyós kecskerágó bokor választja el őket _valamitől_, -a mit az alkonyatban nem lehet jól látni. A fű az ott heverő tárgy körül -letaposott és barna… de hát ilyenkor este minden sőtét… Egy kis fekete -mozdulatlan holmi hever ott a fűben: s a tetején egy szálfa keresztben. - -Az asszonyi szó szüntelenül pereg egyhangúan, mint az őszi eső, vagy -mint a könnyező szem. - -– Hogy az uram fektette volna azt a szálfát a Gyuri mellére, mikor már -agyonütötte volna? Az nem igaz… Hogy mondhatnak ilyeneket, csendőr úr! -Ráesett Gyurira, tessék elhinni! Nem gyakorlott az uram az ilyen -gonosztevésben. Meg se járta volna az esze… Akkor tette volna rá, mikor -már halott volt volna? Dehogy! Meg se merte volna nézni… ha ő tette -volna. - -– Nem! Az uram nem ilyen fajta ember. Az uram jó ember, csendőr úr! s mi -jól éltünk, csendőr úr, habár bolond, indulatos ember is az uram. De -engemet úgy tartott, mint a galamb a fiókáját. Aztán már nem mai -gyerekek vagyunk, csendőr úr! Az uram már deres (de ki áll azonban vele -egy sorba munkában, mulatságban) s én is régecske mondtam el az esküt az -oltár előtt. Hát miért bolondulnának meg most, mi időtöltött emberek? -No, mondja! Ez tiszta szerencsétlenség! A szálfa magától dőlt a fiúra. -Az pusztította el Gyurit. - -Valami enyhe szellő suhant át a Cserepeskő felől s arra mind -megmozdultak a lombok. A hold fellépett a boltra. A szélének a rajza oly -éles volt, mintha ezüstös papirból ollóval vágták volna ki. Benézett a -bikkek tetején s azzal tovább suhant. Benézvén a Gyuri elváltozott, -vértől fekete arczára ott a bokor mellett, azért szaladt oly gyorsan -odább bizonyosan. - -Az asszony (erős, szép, húsos fehérnép, hólyagos szemekkel, duzzadt, -piros ajakkal, az ünnepi ruhájában) behunyta a szemeit, a mint a rebegő -holdvilág mellett meglátta a legényke hideg testét… tapogatózva -megkapaszkodott egy ifju fa derekába, – bárha sima helyen állott – és -elhallgatott. Mily rettenetes csendesség volt. A csendőrök meg se -mozdultak. - -– Járt utánam Gyuri, nem tagadom csendőr úr, jó! A mi igaz, nem tagadom -el. De nem az uram ütötte agyon. A szálfa esett rá. Mi itt lakunk fenn -az élen, s Gyuri errefelé járt nappal, éjjel… nem tagadom. Mert itt fenn -van a Gyuriék törökbúzásuk s azért járt fel éjjel, hogy ne mocskolják -meg a vaddisznók. Így esett rá a szálfa. Egy-két szót is szóltunk -egymáshoz, nem tagadom… de semmi rossz nem történt közöttünk, csendőr -úr… Hiszen gyerekember volt az, csendőr úr! Úgy nézhetném, mintha a fiam -lett volna, mert gyermekkorától fogva ismerem. Egyszerre, igaz! nagyon -megbátorodott, mintha vaskapocs szorította volna meg az ember derekát a -tánczban, – de azért embert nem ölünk, csendőr úr! - -A futó szellő még valami rút szagot is emelt ki a bokor mellől… Mintha -ketté vágta volna az asszony hangját ez a szag. Megdöbbenve hallgatott -el, a kötényét a szeme elé emelte és lerohant a gödörbe. A tehén -megijedt a lármától és nagy törtetéssel visszarohant a kukoriczásba. - -Az égboltot egymásután hímezte ki csillagokkal az éj. A medve-tóba -facsatornán vezetett édesvíz hangosan csorgott s fodrok szaladtak végig -a tükrön, a holdvilágtól beragyogva. Mély és rettenetes a csendesség! - -– Nem tudok elmenni innen, csendőr úr! látja, (csak úgy a gödörből -beszélt fel az asszony), elindulok haza, de visszatérek… Nem tudok -elmenni innen, pedig az a szag, mely onnan a bokor mellől jön, elveszi -az eszemet… Csendőr úr! Vigyék el már onnan Gyurit. Mit kivánnak tőlünk? -Már meghalt Gyuri! Mit akar még velünk a biróság, hogy nem engedi -eltemettetni? Vége van már annak egészen… Vigyék el innen, az élő Isten -irgalmára, azt a szegényt testet… hozzá nem nyúlnék a teremtett világ -minden kincséért, de ezzel a tíz körmömmel sírt kaparnék neki, csakhogy -eltegyék a föld szinéről… Ne tartsák itt, lelkem, hiszen nem érzik?… Nem -érzik a szagát, csendőr úr?… - -Fölemelte mind a két karját a feje fölé; az égre meredt s néhány -ugrásban a gödörből felrohanva, merészen a csendőrök elé toppant s -hangosabban, kiáltva, dühösen folytatta: - -– Az én bünös szemem!… az én bűnös szám. Oh, jaj nekem, jaj bűnös -testemnek. Ha megkivánok valakit, jaj nekem, jaj neki… Temessék már el -az élő Istenre. Vasárnap a tánczban megszorítottam a karját, éreztem, -hogy úgy reszket mint a nyárfa. «Elvesztél» – így szóltam magamhoz bűnös -örömmel… és elveszett… Lányok jártak utána, mert szép volt, erős volt, -de elfordult tőlük miattam. Egy hét óta üldögélt egy kövön a mi -házunkkal szemben… és éjszakán kóborolt az ablakom körűl, mint a rossz -lélek… «Mit nézel a falon, bolond» – kérdeztem. – «A falon keresztül is -látom, a mint levetkőzöl, Mári… a fehér testedet…» – így szólt. – Oh az -én bűnös lelkem, bűnös testem. Az élő Istenre, tegyék már a föld alá -szegényt… Csendőr úr… - -Az éjszakában körülte a hegyekben lángok gyúltak fel. Pásztorgyerekek -élesztgették a dúvadak ellen a tüzeket s az isteni csendességet -felverték elnyujtott kiáltásaikkal, mindenféle ütőszerszámok lármájával… -Hej ho… ho… A medve azért csendesen czammog le az ösvényen s megáll, -messziről nézve a tánczoló tüzeket… A hold békességesen szárnyal a -bársonyos bolton. Madarak rebegő szívvel neszelnek bokrok mélyén s ez -uhu felemeli tollas fejét. - -A békességet a sóőrök kutyái zavarják. A szemlész járja ott a -veszedelmes utat… Botjával kopogtatva az ösvényt a lába előtt. A -kuvaszok elejébe rontanak. - -Egy tiszta, áthatolhatlan fekete köpönyeg hever hegyen, völgyön, mezőn -és szakadékon… Oly rengeteg mindez, nagy, oly békességes, mint a halál. - -Valaki bele-belekiált az éjbe. - - - - -A folt. - -A Simai Gerő pályája azért tört ketté, mert nagyon jó fiú volt. - -A brassai Süsselmann boltjában inaskodott, a mikor Salgó volt ott a -premier. Salgó fain úriember volt, gyönyörű kisütött bajuszszal, -gyönyörű selyemnyakravalókkal, gyönyörű réczefarkszerű, felkunkorított -hajtincsekkel. Gerő pedig fiúcska volt, kevés beszédű, nehézkes, fekete -gyerek, a ki szörnyen tisztelte a gyönyörű első segédet. - -Salgó szerette a finom holmikat s esténként a gazdájuk boltjából -hazahordatta az inassal, a mi édes, jó és drága csak kapható volt ott. -Néha kis lakomákat szerzett, a hol az udvari legényt ábrázolta Gerő, -asztalt terítvén, puncsot főzvén és szardiniákat, pezsgőket bontogatván -ki. Nagyon boldog volt, hogy kiszolgálhatott egy ily gyönyörű segéd urat -s remegett örömében, ha Salgó úr így szólt hozzá: «Gergely, meg vagyok -elégedve veled», mert kevés örömben volt része addig. – Anya nélkül nőtt -fel. - -Elég az hozzá, egy rossz téli napon a másik inas irigységből beárulta -Gerőt Süsselmann úrnak s a főnök úr, ki gyakorlati ember volt, nem rakta -meg Gerőt, nem is csapta el Salgó urat, hanem hamar írt a gyerek -apjáért, hogy jöjjön, váltsa ki a fiát, mert lopott, sokat lopott, minek -okán sokat fizessen… - -Az öreg Simai bácsi (nagy, kövér, becsületes, hasas, mogorva ember volt) -felháborodva – kivált a fizetésért, – odautazott, nem tudakozódott -sokat, de eltángálta Gerőt s nagy kiáltozások között kifizette a -felszámított kárt és hazavitte télviz idején a fiát – s addig üvöltötte -az ő nagy-nagy szégyenét úton-útfélen, hogy a guta végre megütötte. - -A mint pedig Gerő sírdogált szipogva egy szegeletben az apja koporsója -mellett, a vénasszonyok aperte kimondták: «Te, ezt te csináltad, te -szégyentevő s a sírba te döntötted az édesapádat, a mit az Úr fel fog -jegyezni a nagy defterbe… te, apagyilkos…» Mert nálunk mindent aperte -kimondunk, ha nincs kárunk benne. - -Gerőnek persze nagyon lejárt a becsülete. Gyermektársai, a kikkel együtt -gombozott, félrehúzódtak tőle; anyák meg nem simogatták könyáztatta -orczáját. Az apja boltját átvette valami nagybátyja s bárha a kölyöknek -annyija maradott, hogy megélhetett belőle – csak irgalomból eresztette -be a pudlija mellé, mert tudvalevő, hogy ragadós a keze… «Ügyelek a -körmére» – mondta. - -Ügyelt is mindenki reá… Ha lesütött szemmel felelt valami kérdésre, azt -mondták: «rossz a lelkiismerete»; ha szembe nézett a kérdezővel, azt -mondták: «nagyon szégyentelen.» A gyermekek nem játszottak vele, «te -csaló vagy, Gerő» – mondták. Munkát nem bíztak rá a nagyok, «te -elfelejtkezel magadról» – mondták és az öregek jovialiter, ha egy új -kabát lógott tán a Gerő hátán, így szóltak: «ott volt-e a boltos, mikor -vetted ezt a kabátot?» - -És így lőn, hogy a kis Gerő szépen egyedül maradt a nagy világban, a min -a gyerek igen elkomorult. Barátságtalanul, szótlanul húzta az ő igáját s -oly bizalmatlan, sötét képet is öltött, hogy az ember azt hitte, hogy -haragszik. Az utczán a kerítések mellett járt s átallt köszönni az -ismerősöknek; de elbujt inkább s lompos, lusta lett a járása, mint egy -medvebocsnak. - -A mint nődögélt (szélesvállú, kemény, törpe legény lett), még mind -búsabb lett. A pajtásai táncziskolába jártak; vasárnap délutánonként -karonfogva, nagy zajjal, gyöngéd czérnanadrágokban sétáltak a piacz -napsorán… Gerő hátul kullogott valahol magára. Őtet is felszabadította -persze a nagybátyja és mint boltoslegény fizetésbe kerekedett, de annak -semmi értelme se volt. A táncziskolába nem is kérezkedett, nem is vették -volna be; a vasárnapi járó-kelők nem férhettek össze vele, mert minden -gyanús szóra vagy mosolyra már mutogatni kezdte a veres, nehéz ökleit. - -A dolgát úgy végezte mint egy gép, és roppant kevéssel elégedett meg. Az -ünnepe az volt, ha vásárra küldte a gazdája sátorral, kivált őszi, -mocskos időben. - -Mert ilyenkor úgy felfosztolódnak a vásáros fehérnépek a sáros -utczákon!… Némelyik topánkát visel fekete harisnyával… némelyik mezitláb -jár, igen fehér lábszárát villogtatva ki felemelt fersingje alól… Óh… -Gerő úgy rámered ilyenkor… elfelejtkezik, fekete szeme ég sűrű -szemöldöke alatt, – nehezen nyel – és a kézelőjét önkéntelenül húzogálja -előre. - -Néha otthon esténként magára nekivág a koromsötét utczának. Valami -sejtelmes vágy szorongatja a torkát ilyenkor, remeg az egész testében, -hallhatólag lélegzik; nagyokat lép és a mint hazatér, belefúrja a fejét -a párnába s nyögve rágja a paplan csücskét. - -Az évek egyforma forgásában annyi változást hozott a sors a Gerő -részére, hogy a Süsselmann hires, gyönyörű premierje, Salgó hazatért és -üzletet nyitott a piacztéren. - -Ő csak oly finom úriemberként jött vissza. Csinos poczakkal, ezüstgombos -bottal, vajszínű keztyűkkel, fecskefarkú kabátokkal, szép feleséggel és -gyermekekkel. - -A legszebb boltot rendezte be a piaczon s hamarosan oly tekintélyes úr -lett, mint akárki. Válogatott, mézes szavakkal tudott beszélni; pénzt -kölcsönzött a megszorúltaknak s így az urak paroláztak vele, a szegények -irigyelték. - -Gerő elmenvén a boltja előtt, többízben benézett. Valami bizonytalan -érzés borzolta a vérét arra, hogy megszólítsa, úgy érezve, hogy erre -neki több joga van, mint akárkinek. De Salgó maga előzte meg Gerőt. -Észrevette, kezet nyujtott neki, «kedves ifjú barátomnak» nevezte, -rámosolygott és így szólt hozzá: - -– Szerencséltessen, fiatal barátom, szerény házamban, hogy bemutathassam -nőmnek, serdülő leányomnak, – aztán dörzsölgette a kezét s elfecsegett -vele. - -Gerő szeretett volna felujongani. Megismerte őtet. Mégis derék ember. A -nyakát kihúzta a vállából és a segédszoba pipafüstös levegője -ábrándképekkel telt meg odahaza. A Salgó leánya… a Salgó felesége… - -A gazdag, tekintélyes Salgó úr szólt így hozzá. Egy új világ kapuja -tárult ki… Elevenebb, bátrabb lett s le tudott volna gyúrni egy bikát. - -Annyi nem futott ki a merszéből, hogy benyisson a Salgó erkélyes háza -kapuján, de beszélgetve Salgóval, fordította a szót és kispionolta a -Salgó-ház fekvését, szokásait, úgy érezte magát később, mintha már járt -volna ott és az esti fagylaltevésben ő is résztvett volna a többi -urakkal az erkélyen. Várt. Majd elhívják őtet. Nem hánytorgatta a -jogait, de a «barátja» az örvendetes, új, jobb életbe fogja bevezetni. - -Csak fel kell tűnnie valami jeles cselekedettel. Megmentenie a Salgó -leányát p. o. valami veszélyből; felfedeznie valami tolvajságot, mely -Salgót fenyegeti. Ah, a tolvajok… Egy perczre elkomorult. Oly rég volt -az a gyerekes lopás… Tán nem is igaz. - -Azon az őszön nagy kerületi tűzoltó díszgyakorlat volt nálunk. Nagyon -szép ünnepnek igérkezett. A piaczon dísz-mászóházat emelnek s eljönnek a -régeniek, a bándiak, sőt a tordaiak. A jelzőtrombitától hangos lett a -város; a sisakokat fényesítik szerteszét; a szivattyúkat próbálgatják -napestig a csurgókút előtt; s egy robusztus mészáros tűzoltómuzsikus már -hajnalban recsegtette a helikonját a szomszédomban. A díjakat a -díszgyakorlat végén a Salgó híres, szép leánya fogja kiosztani a -dísz-sátorban. Óh. Azt az első díjat Gerő fogja megnyerni. Meg. Ha a -nyakába kerülne is. Itt az alkalom, hogy feltűnjék. Fel fog tűnni… - -Éjjel titokban felkelt; felrohant a házhoz támasztott lajtorján és mint -egy szerelmes kandur mászott a fedeleken teljes risztungban, -karabinerrel, bőrtokos baltával, mászókötelekkel. A vér megpezsdült az -ereiben. Ki fog emelkedni. Érezni kezdte, hogy él. A társaságtól nem -idegenkedett; megnőtt. - -A díszgyakorlat előtt való napon eső esett. A díszmászóház fedele -megsíkosodott veszedelmesen. A lófarkas főparancsnok megparancsolta, -hogy gyantával hintsék be a deszkafedelet. Egyszer hátul egy erős hang -szólalt meg: «Nem kell a gyanta. Tiltakozom ellene. Én megyek elől, én -nem félek. Ki fél? Ki a gyáva?» Ez Gerő volt. Soha se hallották a szavát -annyi ember előtt. - -Reggel az ünnepélyen a tolólétra dobján valami konkurrens mászó tűzoltó -gonosz keze babrálhatott, mert a hajtókerék megtagadta a szolgálatot. - -Gerő sisakkal, csillogó szemmel állott a dob mellett izgatottan, -kipirulva. A piacztér tele volt. A dísz-sátorban a város szépei -dideregtek a virágos blouzokban. A banda recsegett kegyetlenül. - -– Állj! – kiáltotta Gerő. Megragadta a dob hajtókarját és vaderővel -feszitette ki a köteleket. A létra recscsent s felszökkent a levegőbe s -a másik pillanatban Gerő is az ingó szerszámon. A zene megállott. Minden -szem rámeredt a tolólétrán felfutó Gerőn. - -– Megállj! – kiáltott alúl valaki. A két utolsó fok el van törve. A -lélegzetét is visszafojtja mindenki. Gerő suhan fel és vakmerően átszöki -az eltört fokokat és átugrik a síkos fedélre. Már talpon áll. Mintha -szárnya volna. Most a fedél tetején áll; a gerenda végére beüti a -karabinier szegét. Messzire elcseng a néma téren. A következő perczben a -kötél végén himbál Gerő… már ereszkedik… ah, lenn van. - -Felsóhajt mindenki. - -A lófarkas parancsnok tapsol és tapsol mindenki. «Éljen!» kiáltottak és -a díszes férfi a kezén vezeti Gerőt a díszsátor elé. - -Egy szőke, szelíd tekintetű leányka átnyujt valamit Gerőnek. Abból ő mit -se lát. Fennebb hág a lépcsőn és a leányka mellett áll meg és úgy néz -rá, mint egy álomképre. - -A muzsika ismét szól. - -Más gyakorlatot kezdenek ismét. A vízvezetőcsövet hurczolják tizen is. - -Ekkor Salgó halkan a Gerő fülébe súg valamit. - -– Mit akar itt, barátom, tovább? – kérdi. - -– Mit? – dadogta Gerő s elpirul. - -– Miért nem áll a többi tűzoltók közé, ott alant? - -– Miért? - -– Hát miért? – kissé hevesebben suttogja. – Nem szeretem, hogy a leányom -mellett áll. - -A Gerő homloka összeránczosodik; a szeme fénye gyűlöletben villan fel s -az arcza elsápad. - -– Na, tudja… itt nyilvánosan nem jár egy tiszta leányka mellett állani. -Ha engemet szerencséltet odahaza, szívesen látom… de itt… de -nyilvánosan… - -– Miért? – rebegi. - -Salgó türelmetlenül, hangosabban vág közbe: - -– A foltért, barátom, tudja… a foltjáért, tudja… - -Valahogy letántorog Gerő és haza is ér. - -Lecsapja magát azon díszben az ágyába és felsír keservesen. - -Aztán felüvölt: - -– A folt… az _én foltom_… - -S fölemeli az öklét és megrázza: - -– Megölöm! – tagolta. - - - - -Bucsújárás. - -Jézus szent szive napján, Szovátán a bucsújárás élén a Mária-zászlót egy -formás, szép termetű menyecske vitte gangosan, könnyen. Utána az -atyhaiak, a mikháziak, a korondiak, parajdiak, a jobbik ruhájukban, de -csizmáikat a hátukon lógatva, hogy ne szakadjon, mert hosszú utat tettek -meg. Katonás rendben léptek, a férfiemberek hajadonfővel, a zekéjük -panyókára vetve az ingükre; utánuk a gyermekek, fehérnépek, ételneművel -az asztalkendőben s végül az öregek és sánták. Az út, kissé sáros a -tegnapi esőtől, azonban fényes a zöld miatta. A mogyoróbokrok a -tekervényes ösvényre bókolnak és egymásra borulnak jóllakottan a sűrűben -ág az ágra. A levegő is nedves, lágy. A füvek már magoznak s az eper -édes illata leng a levegőn. Mint a kígyó, úgy facsarog az ösvény. Egy -legény, kendővel befacsart kezében csengetyűt ráz, de a rigók nem is -ügyelik. Ők fütyülnek a szakadékok között kövérségben fuladozó bokrok -sötétén. Pi… pi… Azonban a dobost, ki se felejtse el! A dobot Marczi -veri a bucsújáróknak, de úgy zuhog a hang a verőpálczája alól, mint a -sebes zápor. A kántor énekelteti a litániát és utána apraja, örege: -Marczi perregheti az irhát, hogy szűk a szakadék a zajának. A kántor -persze az ösvény fordulóján túl fújja már az éneket; az asszonyok pedig -Marczi körül a proczesszió derekán czifrázzák és nyujtják a megkezdett -nótát. Mily önfeledten, boldogan fújják! «Elefántcsontból való torony». -A vén facsaros kurátor sírva nyögi: «Könyörögj érettem!» Egymásra se -néznek, csak az eget, a szürkés felhőkkel csíkozott eget, fölötte -keresve a mérhetetlen Urat angyalseregei közepette… - -A hallgató erdei nagy fekete tavak tetejét borzongatja a szellő s -alulról erős illatok szállanak föl a mélységes erdő széléből, hol -fonnyadó széna fekszik rendekben. - -A felső fordulónál a zászlós menyecske megáll, hogy bevárja az elmaradó -proczessziót. - -– Jól pergeted, Marczi, a dobodat, szólt rá kaczéron, de nem néz reá. - -A minek okáért perreg a dob ugyanvalóst, mint tíz mérges kuvasz. A -mellét Marczi kidülleszti s nyomában ballagó alázatos feleségére így -morog a fogai közül: - -– Hátrább, Kalári! Az ember karjának sincs helye miattad. - -Kalári még egy lépéssel hátrább áll s búsan czifrázza: - - Mária szűz anyám - Légy te én patrónám… - -A fehér tehenek csodálkozva állanak meg az ösvény mellett, a juhok -összebújnak félénken a sokaság zajára. Csak a kecskék csekélylik az -egész solemnitást, félszemmel pislantanak a zászlóra s ránczigálják -mindjárt a bokor ágát tovább. - -– Nem elég nagy a világ – nyughatatlankodik Marczi, a feleségére -sandítva – hogy éppen a fülembe kántálsz? - -Kalári alásan lesüti a fejét egy szó nélkül s elmaradozik az urától, -Marczi pedig bosszúsan felrántja a vállát s hogy a feleségétől -menekedik, előbbre nyomul a dobjával, kényesen pattantva a -verőpálczájával, a míg a zászlóvivő menyecskéig ér. A rend felbomlik -persze, de a kántor a strófák között rászól Marczira: - -– Dobos! a helyedre, hátra Marczi! - -A menyecske mosolyogva tekint vissza Marczira. - -Egy domb élén várakoznak a szovátaiak a proczesszióra. A pompás árnyékos -gyepről, a leeresztett zászlók mellől leánykák ugrálnak fel az idegen -bucsúsok jöttére. A csengetyűk mind a két csoportban élesen csengenek és -a dobok perregnek szünet nélkül… Alleluja… alleluja… s harsányabban zeng -fel az ének: «Oh Mária! Szűz patronánk.» Mind összekavarodnak s ellepik -a fiatal csereshegy élét. A szekerek előtt a lovacskák is izgatottan -kapálják lábaikkal a gyenge füvet s rázzák a csengetyűiket. A pap -felteszi sokszegletü selyemkalapját, rózsakoszorús keresztjét előre -nyujtja s megindulnak a lejtőre mind a kápolna felé. - -– Megszépültél, Rózsi, – mondja a dobos a zászlóvivő menyecskéhez s -hozzádörgölődik. - -– Mire már ügyelni azt? Marczi? - -– Az enyém vagy te most is, Rózsi, mint leánykorodban is, ha másnak a -nevét viseled is. - -– Csendesen, pszt… s magasra emeli a menyecske a Máriás-zászlót. - -A dob rendetlenül akadozik, mert Marczi rajtafelejti a szemét az előtte -ringó derékon s azon a két erős hajfonadékon, mely dús kontyot képez a -Rózsi szép fején. - -A nap hevesen néz le, játszva a hófehér sósziklák oldalain, kaczérul -nézegetve magát a mély tó tükrében. A mérgestövű gyüszüvirágok sárga -kelyhei lekonyúlnak. - -Marczi a menyecske mellé áll szorosan. Izgatja a csittítás. Azért is -kiönt mindent, a mi a begyében van. - -– Hát aztán jobb így, Rózsi? Öreg ember kellett neked helyettem, a ki -gazdag asszonnyá tegyen tégedet. Sok marha az istállóban… rosszkedvű -hallgatás a házban. Selyem a testeden, rongy kedv belül… Erőtelen öreg -kar kellett az enyim helyett… Jobb az neked?! Nem szeretnéd, ha még -egyszer én ropogtatnám meg a derekadat? - -Tán az utólját meg se értette a zászlótartó a szavából, hanem a szeméből -bizonyosan. Halkan így szólt kaczér alamuszisággal: - -– Azt aztán ugyan ne, Marczi!… - -A dob elhallgat egy kissé. - -– Az Északon a bikkest elfelejtetted már, Rózsi, a kápolna háta megett?… -Ott leszek, a mint a délebédhez ülnek a többiek… Te nem? Nem jösz-e oda -hozzám? - -Inkább durva követelődzés volt ez, mint sóvár csalogatás. Akkor egy -szelíd szó hallatszott. A Marczi felesége mondta: - -– Pogácsa-lovakat árulnak, apjuk! az asztalokon emitt… Nem veszünk, -uram, a kis fiunknak? - -Mert a kápolna kerítése előtt gyömbéres kalácsot tett ki az -árulóasztalokra a parajdi pékné; tojásos lepényt az etédi asszonyok, sőt -csíkbeli fűszeres pogácsát se restelt idáig elhozni a mestere. A -hangyáknak lesz jó dolguk majd a morzsákból. - -Marczi semmit se szól a kérdésre. Idegenül néz a feleségére, visszavonul -a tömeg közepébe és oly dörömbözést visz végbe, hogy félrevonulnak a -gyengébb fülű fehérnépek. - -A Marczi felesége pedig ott marad a Máriás-zászló mellett. Rózsi -kellemetlenül szorong mellette; azért lépett szaporábban, hogy ne lássa -a hitvány asszonyt. Kalári azonban utána megy s néhány lépéssel előbb -mennek a bucsúsoknál. Szemét lesütve, indulat nélkül való egyszínű -hangon szólt a szép menyecskéhez. - -– Mert két gyermekem van odahaza, Rózsi s a nagyobbik éppen fiú. Azoknak -kell a pogácsa, tudod! Szép, erős, vállas gyermek. Ugy hívják mint az -apját: Marczi… Marczi… Mártonka… Nekem azonfelül nincsen semmim a -világon. - -Rózsi végigméri a fonnyadt asszonykát, mintha azt kérdezné: «Mi közöm -hozzád?» - -– Egyebem semmi, csak a két gyermekem. Te szép vagy, erős vagy, Rózsi, -te gazdag vagy. Nekem csak az a két gyermekem. Az Isten megáldott vele… -Érette dolgozunk. - -Valamiért (az Isten tudja, mi forr egy asszony szivében) egy köny szökik -szelíd szemébe. Rózsi lágyabban tekint a gyenge fehérnépre. - -– Ha valaki elszeretné az uramat, elvesznénk a gyermekeimmel. Mert ő -keres reánk. És megelégszik velünk. Mert ő jó ember a világon. Ha valaki -meguntatna minket vele, földönfutók lennénk s a leánykám meghalna. Ezt -Rózsinak hívják, úgy, mint a hogy tégedet hívnak. Az uram kivánta, hogy -így kereszteljük. De reám hasonlít! Olyan hitvány is, mint én. Egy kis -szél már megárt neki. Most kezd járni, nem, nincs akkora, mint az a -vadrózsaszál ott. - -Rózsi meghajtotta a zászlót, mintha nehéznek találná. Kalári alázatosan, -de szüntelenül beszélt: - -– Miért vegye is el valaki tőlünk az uramat egy kis mulatságra? mikor mi -pedig elveszünk nélküle. Oh! bár Rózsi! bár a nagy Isten ajándékozna meg -tégedet egy gyermekkel… bár. Akarod, hogy én is imádkozzam érted? Akkor -te megtudod, mi az, mikor valakinek gyermeke van. Nem gondol az akkor -semmi másra, ha sír, ha kaczag a gyermeke. Senkinek a vagyonát nem -kivánja el… - -Az apró harangok megszólaltak a kápolna tornyában. A nap fényesen -özönlött át hegyeken, völgyeken. Az emberek tolongtak előre. A kápolna -léczes korlátja előtt megtorlódott a sokaság. A zászlók egy csomóba -gyűltek mind. A dobok elhallgattak és a csengetyűk mind. A kórus -megerősödött, harsányan, bátran szólt. - - … Mennyek királyné asszonya - Örülj, szép Szűz, Alleluja!… - -Egy mihaszna inges kölyök a Rózsi zászlaja mellett mindjárt (egy -mezitlábas, idegen falusi fiúcska) egy vöröshátú, pettyes gombát -fedezett fel az oldalban. Leszakította s szagolgatta vidáman. Rózsi a -gyermekhez szökött s rákiáltott: - -– Leteszed mindjárt… az mérges – s átölelte óvólag. - -Az alázatos Kalári szemmel kisérte a menyecskét s megfogta tulajdon azon -kezet, melylyel a gyermeket Rózsi megölelte. Megfogta bátran és a -szivéhez szorította. - -– Igy szereted te is a gyermekeket? Igy! Az Úr így szeressen tégedet is… -Rózsi. - -A dobos nyersen rárivalt a feleségére: - -– Mit csinálsz ott? - -Rózsi felelt helyette: - -– Imádkozik. - - - - -A tolvaj. - -A vizsgálóbiró – egy szelídszemű, sugár ifjú ember – felhozatta Madár -Márton favágót a tömlöczből s így szólt: - -– Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, a mint történt az a -szerencsétlen eset. - -– Igaz, tekintetes biró úr, szerencsétlenség volt az! Én nem vagyok -gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én soha se bántok mást… -Soha életemben sem volt dolgom a törvénynyel, pedig negyven felé járok s -csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok. Azelőtt, ha egy-egy szerencse -fehérszálat kaptak a hajamban a gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek, -mert két leánykám van, tekintetes biró úr és egy fiam! Már a barátokhoz -jár betűre. Úgy hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre s ne -engedje, hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja. - -De a szerencsétlenségbe nem a fiam miatt estem. Hanem a leánykámmal -karácsony estén mentünk ki a piaczra, hogy lássuk az angyaljárást. -Nálunk régebben az új esztendő éjjelén járt az angyal s odahaza ilyenkor -ébresztette fel a feleségem a gyermekeket, hogy egy kis diót, -aszaltszilvát, mit, egy-egy kis rongybubát rakjon ki az asztalra s -meggyujtsa a gyertyát, mikor harangoznak, – hogy örvendjenek. De most -karácsonykor járnak az angyalok s az embernek megáll az esze, oly -gyönyörű aranyos, fényes fenyőfák látszanak ki mindenfelé az ablakokból… -Azt mondják, hogy valami német eredetű angyal csinálja eztet a -változást… Ez volt a baj, instálom. - -Pedig nem is ácsoroghattunk sokat akkor karácsony estén, mert ropogott a -tél, irgalmatlanul. A kicsi Zsuzsikámat az ölemben vittem, hogy ne -fázzék meg, de Rózsika a fiamat vezette a kezén, mert ő a nagyobbik. Azt -mondom nekik: «Szaporázzatok, tapogjatok, Rózsika, mert megfagytok.» A -csillagok úgy ragyogtak, mint a csizmadia gyertyaellenző vizesüvegei s -az oláhvargák kórusa alig tudott kántálni a nagy didergésben. - -«Nem, – mégis azt mondja Rózsika, – ne menjünk el még innen, lelkem -apám. Oh, milyen gyönyörű». S megáll a szegeletboltos ablaka ettől – a -hol a szerencsétlenség történt – s úgy reszkettek mind a hárman. - -«Nem, – azt mondja s a szeme szinte kiült az orczájára, – nem, még ne -menjünk innen, lelkem apám. Ilyen gyönyörű nincs is a világon». S nézem: -hát köny pereg le az arczán. A hidegtől lesz ez, mondom. De nem – mert -az ablak alatt mind emelkedik a leányka lábújjára, hogy láthassa azt a -gyönyörű fenyőfát a szegletboltos első szobájában, a mi tele volt -akgatva aranyszálakkal, csillagokkal, édességekkel, drága játékokkal. A -boltosnak az unokája pedig egy olyan bubát ölelgetett, mintha lelke lett -volna és még egy másikat is rázogatott a karján… - -«Nézd, pislog a baba», suttogta Rózsika és kaczagott… - -«Menjünk», azt mondom, de nem mozdul Rózsika, pedig engedelmes gyerek, a -mióta van… - -El volt rontva az esténk, instálom. - -Rózsika nem is eszik, se nem szól, hanem felkuporodik a kemencze -padkájára, üldögél, aztán felugrik, jár le s fel, szinte futva. «Mi -lel?» azt mondom, de arra se szól, hanem sirdogál s reszket, mintha a -hideg rázná… «Ne búsulj, – azt mondom, – a mi angyalunk tudod, nem -karácsonyba jár, hanem újesztendőre; meglátod, még szebb bubát hoz -neked, mint a boltos unokájáé… csak várj, mert te jó gyermek vagy»… mert -tudtam, hogy az jár a fejében… az a pislogó baba… - -A feleségem (engedelmet kérek a szóért) nyersbeszédű asszony, de jó a -szíve, a-az… oda megy, meglöki a gyereket: «kötél a nyakadra – azt -mondja – te béka, nem hajas buba… vagy mi a nyavalya bánt?» ezt mondta, -olyan szemet vetett reám, mint a hegyes vasvilla. A gyermek csak -csippog, éjjel mind hánytorog; egész éjjel azzal a bubával viaskodik, -játszik a fenyőfa alatt «óh lelkem», suttog neki s úgy tesz, mintha -ringatná. - -– No, – azt mondja az asszony – annak a gyereknek szépen megtöltötted a -fejét a bolondsággal. - -– Kialuszsza – mondom… - -De reggel is olyan Rózsika, mint a váltott s a mint elmegyek a templomba -– mert karácsony ünnep első napja volt az – kiszökik a gyerek valamerre. -Az asszony megmérgelődik, utána megy, megkapja a szegletboltos ablaka -alatt, hazahozza. «Mi a kötél kell neked, béka?» így kiált reá s -megczibálja keményen, hogy elmenjen a kedve. Nagyon szomorú ünnep első -napunk volt, tekintetes úr. A gyermek úgy ül, mint egy fa, nem is sír, -csak sóhajtozik… Ha oda nem nézünk, mosolyog egy semminek s a karján azt -ringatja. Éjjel pedig álmában lassan énekel valami altató nótákat. «Ez a -boltos unokája babájának szól» – mondom a feleségemnek… «Az Isten -pusztítsa el a hitvány békáját», azt mondja, majd kiverem én belőle is, -(nem akarok rosszat mondani a feleségemről), de felvette Rózsikát az -ágyából és meg-ver te. Nem is aludtunk azon éjjel, másnap mind -rosszkedvűek voltunk… - -De ez mind igy… s Rózsika fonnyad rettenetes vágyában, mint a levágott -virág a víz után… Az anyja mind azt kiáltja: «kiverem én belőle, ki én a -békából»… s ha én közbe szólok, azt mondja nekem: «Hát lopja el kend azt -a fene bubát a leányának, mert nekem még kenyérre való pénzem sincs, -nemhogy bubára… se most, se újesztendőre». S ilyenkor ugy felpuffadt -mérgében, hogy majd kipattant… «Mit tegyek?» mondom… - -De az asszony szidása mégis bevette magát a fejembe. Nem tudtam kiverni -onnan. Ha eszembe jutott, megizzadtam: «Lopja el kend», ezt hallom, -mintha mondaná valaki. Én? Nem az én mesterségem, de éreztem, hogy akár -meg tudnék ölni valakit a leánykámért, mert az úgy megsárgult, mint a -lehulló falevél őszön. - -– Lopjam el?… «Mit tegyek veletek, édes bogaraim», kérdeztem tőlük, -sóhajtoztam s este – mert vége volt már az ünnepeknek – kézenfogtam őket -ismét, hogy járassam meg őket, mert tán a hideg kiveri a rossz -gondolatokat a fejemből, de a leányka, a mint kimegyek, arrafelé -ránczigál, a hol a hajasbaba lakik… A fiam szalad vele, oh, mert -áldottszívű jó gyerek az, tekintetes úr. Nem azért mondom, mert az én -fiam, de ő is sírt a nénjével a buba után. Pedig mi az egy fiúnak? -Ugy-e? – na? - -A bűnöm arra visz… hát nem gyujtották fel a boltosnál a gyertyákat a -fenyőfán? De a gyerekek mind ott ugráltak körülötte, a czukrokat -tépdesték le a fáról a meleg szobában s az én szegény kopott leánykám -ott künn a hóban úgy elgyengült, a mint benézett az ablakon, hogy nem -tudott megállani a lábán s az ölemben vittem haza, tekintetes úr… - -És azon éjjel történt tekintetes úr a szerencsétlenségem. - -És nem is tudom, hogy történt? Mert előbb még egyszer leheveredtem az -ágyba. A többiek már mind lepihentek… De én nem tudtam elaludni. Mintha -egy hangyabolyba feküdtem volna le s azok a nyüzsgő állatok a bőröm alá -is bebujtak volna. Forogtam, sóhajtoztam s az asszony reám rontott -mindjárt. «Megbolondult kend?» és kiáltott és káromkodott, mert azt is -tud ő, mint egy káplár, ha hozzá kezd. Nagyon veszedelmes fehérnép az… -csak én tudom. - -– Menj ki innen, – azt mondja, – ha nem tudsz csendesen lenni, a míg a -fejedhez nem csapok valamit. - -– Jó, azt mondom, mert félem az otthonvaló háborút s felkeltem, magamra -vetettem a szokmányt s kimentem az udvarra. - -Azt se tudtam, merre megyek; már nagy sötét volt és sehol egy lélek se s -azt se tudtam, mit tegyek… kiontottam volna a véremet jószívvel, -csakhogy eloltsam a leányom vágyának a tüzét vele. - -Mit tegyek? - -Soha se lesz pénzem ahhoz, hogy olyan bubát vegyek a leányomnak… S -nézzem: a míg hervad, leromlik – azért a gaz pénzért, a mi nincs… Az -asszony szava zúgott a fejemben s mintha az éjjel is azt kiáltotta volna -tátott szájjal: «lopd el, lopd el». Az ördög szája volt az… s ő -taszított előre a boltos háza felé s azon ablakon át láttam a fenyőfát s -alatta a leánya bubáját… pedig nehéz sötét volt mindenfelé. Sehol egy -lélek… legyen, a mi lesz. - -Egyet ugrottam a boltos kapuja tetejére. Egy ajtót megfogtam az udvaron. -Az be volt zárva. Tapogatózom s elhúzódom. Mit tegyek? Az ablak alá -állok. Mintha azt súgná valaki a fejembe: törd be az ablakot s nyúlj át -rajta… A tenyeremmel tapogatom a falat. Az ablak csak be volt támasztva. -Tán az isten is úgy akarja! Tán a gyertyavégek füstje miatt nyitották ki -az ablakot a gyermekek, elfelejtették bezárni… mindjárt kitártam az -ablak szárnyait s benn voltam a szobában. - -Oh mégis, tekintetes úr… megállottam s a szivem úgy dobogott, hogy -elkábultam. Mit se láttam, még egy szál gyufám se volt. El is feledtem, -miért jöttem. Tapogatózom s ekkor feldöntöttem valamit. Hogy zúgott a -fejembe az a zaj! Visszalépek, hogy kiugorjak az ablakon. De ismét -feldőlt valami. Az ablakot nem találom s a mint fogózom mindenfelé, -kinyílik az ajtó. Az öreg boltos jött gyertyával. - -Aztán nem is tudom: mi történt már. - -Elvakultam a világosságtól. Azt kiáltottam: «Hagyjon békén engemet, -tekintetes úr, én nem vagyok rabló.» «Te rabló vagy», azt kiáltotta és -megragadta a torkomat. «Nem… nem», dadogtam és reszkettem. De érzem, -hogy a lélekzetem elhagy, mert az öreg ember a gégémet szorította. Nem -tudom: mit tegyek? - -Nagyon meglökhettem, mert az öreg ember messzire elesett és a gyertya is -kialudt s ismét sötétben maradtunk; csak valami keserves nyögést -hallottam. Az öreg a fejét üthette meg. Akkor megtaláltam az ablakot s -kiugrottam. De az udvaron a boltoslegények megragadtak s a béresek -megkötöztek. - -Ez történt… A babáért estem a szerencsétlenségbe, tekintetes úr, de én -senkihez nem nyúltam… - -Azt mondják, hogy én agyonvertem az öreg boltost. - -Én? - -Hát én miért tettem volna? Nem is ismerem, csak a boltajtóban láttam egy -nagy pipával a szájában. Én nem bántok senkit. Csak Rózsikáért kellett -elmennem… a bubáért. Hát mit tehettem? Az Isten úgy segéljen… egyebet -semmit se akartam. - -Azután, azóta semmit se tudok én. A feleségem, tudom, megharagudott -reám, pedig ő mondta először a bubát… Mert nem is tud azóta rólam az -asszony, mióta itt vagyok, be se izent… oh, milyen újesztendőjük -lehetett! Egy falat kenyerük sincsen odahaza, ha én nem keresek. Ez a -tél rettenetes. Csupa jégvirág azon a kis ablaküvegen a tömlöczben, a -melyen hozzám bejár a világosság… Mit tehetnek odahaza? Tekintetes úr! -Mind elvesznek, ha én itt ülök… Hiszen én nem vittem el semmit, a mi a -másé lett volna… - -A biró felkelt az ülőhelyéből, elfordult a favágótól, az ablakhoz ment -elgondolkozva. Délidő volt, a házfödeleken ülő havat nyalogatta a nap -szája, a lecsüngő jégcsapok csepegtek, mintha könyeztek volna. - -Ott felejtkezett a biró úr egy darabig az ablak mellett s mikor -későcskén visszafordult Mártonhoz, rekedt volt a hangja: - -– A feleségét ide rendeltem, Márton. Várjon. Behívatom. - -– Miért? – dadogta Márton. – Be kell őt hivni ide? – rebegte félénken. - -Egy igen rongyos asszonyt hoztak be (kis nyári fejkendővel, -kartonrékliben), a ki megállott az ajtó nyilása mellett. - -– Hogy hivják? - -– Madár Mártonné. - -– Szóljon hangosabban. Hány éves? - -– Negyvenöt esztendős. - -– Beszéljen bátrabban. Vannak gyermekei? Hány? - -– Egy… - -Márton megfordult és lassan mondta a biróhoz fordulva: - -– Nem tudja, mit beszél. Három gyermeke van. - -Az asszony színtelen, bizonytalan hangon ismételte: - -– Egy gyermekem van. - -Márton nyersen rászólt. - -– Hazudsz… - -Az asszony lehajtotta a fejét mélyen s rebegte: «Nem hazudok… -Meghaltak…» - -– Kik? Az én gyermekeim? – s a biróhoz, a már ismerős emberhez bátrabban -fordulva, bizalmasabban mondta: «Valamiért eltagadja a gyermekeit a -feleségem… Sári! Itt nem szabad hazudni…» - -– Meghaltak… - -A favágó arcza kigyúlt, rámeredt az alázatos, csendes asszonyra s -hangosan kiáltotta: «Az én gyermekeim?» - -Az asszony álmatagon igenelve bólintott… - -– Mikor? Ki? - -S majdnem hörögve vadul rivall: «A leánykám? Rózsika? Az én édes -leányom?» - -– Azon este hűlt meg. Veled volt akkor… - -– Az én… édes, édes leányom? – és elfulladt. Reszketett. Alig állott a -lábán. – A buba után halt… Meghalt? Oh. Hát miért? S hagyta az Isten? -Meghalt? Eltemetted? Azért nincs nagykendőd? téli bundád? igaz… -Eltemetted… nálam nélkül… És még egy… egy… rajta kívül. Rettenetes… A -másik kis leánykám? A Zsuzsika?… a mióta ide be vagyok zárva… A kis -bogár?… a ki megfázott… - -És félve, várva leste a felesége minden mozdulatát. Egy lehellet is zajt -vert volna a szobában. - -Az asszony lassan felnézett és tagadólag intett: «Nem», rebegte -bágyadtan. - -– Oh nem? súgta Márton alig érthetően. Nem is beteg? Jó. De nem is -izented meg nekem, hogy baj van odahaza? Miért? Tán megvetettél engemet? -Hát elvetemedett vagyok már? Megutáltál engemet?… Csak rosszul -értettelek… Csak egy, de az: Rózsika… Vagy (s kételkedve rebegte) mintha -még valamit mondottál volna? Rosszul hallottam, úgy-e? A fiamat, az én… -én, kis fiamat, a kis Mártont, ide hoztad, úgy-e, magaddal? - -– Nem. - -– Hát. - -– Meghalt… - -S arra csak egy keserves, idomtalan vad hang torkollott ki a Márton -torkán, a karjai felemelkedtek az ég felé és a szegény ember összeesett, -mint egy összegyűrt rongy, a mit elejtett a magasból egy erős kéz. - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -15 |szorítottta |szorította - -24 |Részeg-e, bolond e? |Részeg-e, bolond-e? - -44 |Alom nélkül |Álom nélkül - -54 |oltottá |oltotta - -64 |védelmez miket |védelmez minket - -68 |jól kínézel |jól kinézel - -71 |ott jön? |ott jön?» - -74 |orgona-ponto |orgona-pontot - -79 |kítöltheted |kitöltheted - -85 |csináltád |csináltad - -86 |Athalad |Áthalad - -100 |mngam is |magam is - -121 |aházikóból |a házikóból - -123 |menjünk. |menjünk.» - -123 |kíáltotta |kiáltotta - -133 |s akkkor |s akkor - -148 |vissszafordultam |visszafordultam - -163 |ffatalember |fiatalember - -163 |féfirhűség |férfihűség - -163 |csíppent |csippent - -174 |elkövet tt |elkövetett - -184 |nem beészl |nem beszél - -185 |orvesság |orvosság - -189 |az assznny |az asszony - -190 |kíssé |kissé - -197 |haszontalalan |haszontalan - -206 |bolond vott |bolond volt - -209 |keszkenyőjet |keszkenyőjét - -215 |mint tátta |mint látta - -218 |egymásnak?… |egymásnak?…» - -219 |Cendesen |Csendesen - -226 |midnjárt |mindjárt - -227 |nem ígaz |nem igaz - -227 |haragudjál rem |haragudjál rám - -232 |húzakodolt |húzakodott - -239 |el magadt |el magadat - -244 |vírágot |virágot - -245 |patáikkkal |patáikkal - -247 |ra se |rá se - -249 |kábulálásból |kábulásból - -260 |kandalló-tőz |kandalló-tűz - -261 |fajdalom felolvad |fájdalom felolvad - -268 |parancsolja… |parancsolja…» - -271 |lelkednek… |lelkednek…» - -278 |s azzai |s azzal] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ÉLET *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/67525-0.zip b/old/67525-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 26cd56b..0000000 --- a/old/67525-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/67525-h.zip b/old/67525-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 946a01d..0000000 --- a/old/67525-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/67525-h/67525-h.htm b/old/67525-h/67525-h.htm deleted file mode 100644 index 930733e..0000000 --- a/old/67525-h/67525-h.htm +++ /dev/null @@ -1,8090 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Az élet by István -Petelei</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -p.i0 { - text-indent: 0; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.blockquot { - margin-left: 10%; - margin-right: 0%; - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.poem { - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Az élet</span>, by István Petelei</p> -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> -</div> - -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Az élet</span></p> -<p style='display:block; margin-left:2em; text-indent:0; margin-top:0; margin-bottom:1em;'><span lang='hu' xml:lang='hu'>Történetek, képek</span></p> -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: István Petelei</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: February 28, 2022 [eBook #67525]</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p> - <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library</p> -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>AZ ÉLET</span> ***</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p class="center"><span class="caption-150">MAGYAR IRÓK<br /> -ARANY KÖNYVTÁRA.</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">XXV. KÖTET.</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">PETELEI ISTVÁN.</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">AZ ÉLET.</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1908.</span></p> -<p class="center"><span class="caption">GRILL KÁROLY -KÖNYVKIADÓVÁLLALATA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">IV. Veres Pálné-utcza -16.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150">PETELEI -ISTVÁN</span></p> -<p class="center">*</p> -<h1>AZ ÉLET</h1> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">TÖRTÉNETEK, -KÉPEK</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> -<p class="center"><span class= -"caption">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET -ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<h2>A nagyapó.</h2> -<p>Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára?</p> -<p>Tornáczos úgy-e? s a grádics felett tölgyfaoszlopos pipázóhely -van, melynek oldalait hajnalkával futtatta be a néni? A szegletben -áll, úgy-e, a nagy hárs-karosszék, melynek a környéke ronda, -minthogy ott szívja a bácsi napestig a fehér krajczáros pipáját -(persze ezt a szortyogó szerszámot nem szabad bevinni a tiszta -szobába).</p> -<p>Szakasztott ilyen a Márton bácsié.</p> -<p>Oda járt audiencziára, a tornáczra mindenki, a kinek dolga volt -a bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, a ki nagy ok nélkül -senki kedvéért se sétifikál. – Itt leste meg a bácsi a -barátistákat, a kik tizenegy órakor értek hazafelé az abc-és -könyvükkel. Ekkor a bácsi beinti a gyermekeket az utczáról, némi -gyümölcsöt ad nekik s így szól: «Mondjátok ki háromszor sebesen e -szót: Nabukodonozor s akkor a tietek lesz ez a Máriás». De ezt nem -tudták kimondani elég gyorsan s a Máriás visszakerült a -lajbizsebbe. S a bácsi jól mulatott. – Jöttek aztán a mészárosok a -székből. <span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span> Megállította őket ily szóval: «Quomodo -valet amice?» Azok pedig nem tudtak diákul s elévődött velük egy -pohár pálinka mellett. – Ott helyben végezte a délelőtti -falatozását is. Egy pohár gugyi, egy falat ösztövéres, paprikás -szalonna s tán egy ujjnyi káskával… A néni unszolta: «Nézze, -Márton, még ezt a falat száraz bélpecsenyét, vagy ezt a finom -szelet zsabonyiczát, nézze meg, a mit magának egy gyergyói -örménytől vettem, ha nem fél, hogy az ebédjét elrontaná».</p> -<p>Mikor délben be kellett mennie az ebédlőbe, akkor megmozdult az -egész ház. A vén szolga már erőtelen («de a gyomra, ne félj! igen -jó, pedig drága időket élünk»), hanem segíthetnek a szolgaleánykák -(két szürke csipogó verébfiók), a néni pedig hátul úgy kiterjeszti -a karjait, mintha ő is segítene. Arra mind nagyon szuszognak és -megkönnyebbülve sóhajtanak föl, ha a hüvös, tiszta szobába leülhet -az asztal mellé Márton bácsi. No! keress ott egy szem port, vagy -pókhálót akármelyik szegeletben, vagy akár csak legyet! Zöld -szőrfirhang lóg a széles, törpe ablakokon és lépbe mártott -nyirágvesszők az ablakpárkányon, a mikre a legyek ráragadnak. -Efféléket mindenütt: a veres kasztenen, a tükör felett, mindenfelé -kaphatsz. A legyek biztosan rováson tartották e szobát.</p> -<p>A nagy cserfaasztal szegletén jól elfértek a bácsi a nénivel, de -a tálak alig a tetején. Ebben egy kis turó, fenyőfa-kéregben; odább -egy tál újmódi <span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span> koránérő fekete szőlő; egy kis mézzel főtt -retek, üvegfedél alatt, mandulával a jó szájíz végett; és hónapos -retkek, a miket a fogások között rág az ember, hogy ne unja el -magát. A kövér, forró leves párolog a tányérban. A néni alig mer -hozzá nyulni. «De Márton! az Istenért, mind lesüti a szájpadlását.» -A bácsi hunyorog, de egy szót se szól, csak kanalazza mohón. Aztán -jön a főtt hús, «olyan kövér, mint a tapasz», erős tormával. -Gyorsan gyúrja a bácsi, ravaszul nézve a nénit, a mint könyezik a -haragos növénytől. «De mi búra gondol, Czicza? Tán a fiatalságát -siratja?» És jóízűen köhécsel hozzá. Az ételt csak úgy trappban -nyeli le s a néni alig ehetik a nagy sietségtől, hogy ne -várakoztassa a bácsit. A sültből nagyokat fal a bácsi. «De nézze a -lájbiját, Márton, melyre rácsepeg a zsír». «Ne sajnálja tőle, -Czicza! szegénytől».</p> -<p>Aztán jönnek minden egyéb jó falatok, a miknek nincsen vége. -«Tán egy morzsa kalácsot kóstolna meg Márton! a mit magam -elegyítettem magának; elfujhatja, mint a pehelyt. Vagy tán egy -harapás irós-tésztát ízlelhetne meg? szétszedheti, mint a papirost. -Vagy tán egy falat kiszit nyalhatna? a mi élénkíti a vérét.» A -bácsi hamisan megfenyegeti: «Mit borsolja már a véremet, Czicza?» A -néni szégyenlősen elfordul, nehogy valami illetlen beszéd -következzék utána. – Az aranyszinű bort a gyűszűnyi poharakból csak -csinján szopogatja a bácsi, mert a guta künn leselget <span class= -"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> a kapu előtt. -«Vajjon, Czicza, férjhez menne maga ismét, ha özvegyen maradna?» -«Oh, mi bolondokat beszél, Márton! A halállal nem szabad tréfálni, -Márton! csapjon a szájára, az Isten bocsássa meg a bűnét.»</p> -<p>Aztán igen szuszogós lesz a bácsi s azon ülőhelyében -el-elszundít. Minden azon módon marad az asztalon és senki meg se -mer mocczanni a házban.</p> -<p>Az Isten igazán bocsássa meg! Mert a halál gondolatával nem -szabad tréfálni. A néni mindjárt sírva fakad, ha rágondol, mennyi -kedvese pusztult el körülötte. Csak ketten maradtak már. Annyi -gyermekük volt, hogy se szeri, se száma. Kereszteltek, temettek. Mi -költség! Csak győzzön eleget keresni az ember! A szép nagy fiát: a -pelyhedző ajakú Istvánt elcsalta Bardócz, a barát, a forradalomkor. -Ott a Besén mentek ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajjon ki fogta be -a szemeit?… A feketeszemű Rózsika, a ki a néni ölébe ülve, lehelte -ki beteg torkán a lelkét… Az okos kis Miklós, a kinek a testén nem -akart kiütni a himlő… És oh! a menyecske leánya: Mari, a ki -megszökött a forradalom után egy kvietált német őrmesterrel. Oh! -Néha sírva gondol a néni az egyetlen unokájára, a leányának a -fiúcskájára, de Márton előtt nem szabad beszélni róla…</p> -<p>És oda lettek a szomszédok mind… A kikkel kereskedtek, a kikkel -czivódtak, szeretkeztek. A tutajos szomszéd,… a ki alkonyatkor -átdöczögött <span class="pagenum"><a name="Page_7" id= -"Page_7">-7-</a></span> az utcza túlsó feléről s leült az ő házuk -elé s akkorákat hazudott, hogy majd leszédültek… A bivalykereskedő, -a zsíroskabátú vén rácz. Hol vannak mind? És hol a liszt-lopó -molnár, a ki érzékeny, rebegő vékony hangján énekelgette:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">– Nem minden szép, a mi -szép,<br /></span> <span class="i0">Az szép, a mit -szeretünk…<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">és pengette hozzá a gitárját… A gyerekek pedig -cziczáztak az utcza közepén, keringőket játsztak, farkas-bárányt, -kántálva, hogy belekábult az ember… Hol vannak mind; a gyerekek -kedve, az öregek élete? Istenem, beh kihalt a világ! Oh, nem kell -az elmulásról beszélni. Nem jó! Ne kisértse a bácsi az Istent.</p> -<p>A bácsi pedig nagyokat bólongatott jobbra-balra a karosszéken és -horkant egyet-egyet. A néni ijedten szökik fel, hogy megfogja a -fejét. «Megüti magát, Márton.»</p> -<p>– Dehogy, Czicza, hiszen nem aludtam. Nem, mert mindent tudok, -csak behunyom a szememet. Bár tudnék aludni, Czicza, de kerüli az -álom a szememet.</p> -<p>Igy hazudozott a bácsi, a mi pedig vétek az Isten parancsolata -ellen.</p> -<p>A jó Isten ellen… a kit pedig boldogan féltek. A bácsi igen jóba -volt Vele. Kompanizált vele s minden ügyes bajában egyezkedett -vele. Mikor a tutajokkal megindult Gyergyóból, szépen megbeszélte -vele a dolgot. Rendesen el is ért Aradig <span class= -"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> szerencsésen -a terhével (persze Márton bácsi is jól nyitva tartotta a szemét) és -akkor viaszgyertyákat gyujtott a tiszteletére… Ha valami -csalfaságon járatta az eszét az üzletben, avagy egy-egy húsos -fehérnépet csipkedett volna meg valamely homályos szegletben, nem -evett Márton bácsi két szeredán húst s így vezekelt. S azzal -rendben volt. Viszont, ha valami ügye rosszul ütött volna ki (minek -utána kidühöngte magát), megcsinálta a mérleget: «Én vétkeztem ezt, -Ő megcsapott úgy… jó… kvitt». Azonban vénségére nagymisére is -eljárt mindennap (ingujjban azokban a nagy melegekben) s buzgón -dicsérte a Véghetetlent, mert megigérte vala neki, hogy jó dolga -lesz a másvilágon, ha tisztességesen viseli magát e földi -életén…</p> -<p>Az ebéd után ismét kitelepítették a bácsit a virágos tornáczra -és pöfékelt valameddig, mikor nyughatatlanul fordult vissza: «Jár-e -az óra, Czicza?»</p> -<p>A néni mindjárt megértette.</p> -<p>– Négy mindjárt az óra, Márton! a kávét várja már, úgy-e, fiam? -Jó forró lesz, magam ügyelek reá, ne féljen. – S ismét ettek kávét, -brassai czvibakkal, mert ebben nincsen élesztő s igen könnyű az -emésztése s tán valami haszontalanságot: valami kis tojásos -pereczet, vagy egy picziny kaviárt, olajbogyót, vagy tán egy csepp -sós halat, avagy száraz sonkát, a mit a néni páczolt corianderrel, -salétrommal és egy parányi fokhagymával. <span class= -"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span></p> -<p>Senkivel se volt koczódásuk. A bácsi nem adott pénzt kölcsön, -nem kért senkitől, így barátságban élt az egész világgal… -Öregségére faneműt vett a szovátai székelyektől (kerékfalat, -lajtorját, lapoczkát, mi egyet-mást), hogy éppen valami dolga -legyen, de erről a kis üzletéről nem vezetett főkönyvet: «Veszem -egy sustákért, eladom két sustákért s punktum. Kár nincs benne». Ez -volt az egész üzleti politikája.</p> -<p>Szép egyformaságban éltek így, hacsak valami forradalmi harczos -kollégája nem vetődött a portájára. Akkor megelevenedett a bácsi. A -harczos pajtásainak odaadta akár a lelkét. A kikkel jártak Gálfalva -mellett (ott, igaz, futottak), de a piski hídnál, Segesvártt, a -vizaknai lankásokon. A fia ott veszett el valahol. A haza vette el. -Az Isten neve legyen dicsőséges…</p> -<p>– Adja ide, Czicza – mondta, ha valami régi kollégája vetődött -be – azt a karabint, nem azt a kovást, de az aczéllal kivert duplát -– és czélozgatott a bácsi, bárha a fegyvernek nem volt magja és -behunyta a félszemét s a száját félrehúzta és kifeszített karja úgy -reszketett, mint egy gyenge faág, a mit a szél rebegtet. Czicza -ijedten nézett reá.</p> -<p>– Felizgatja magát, Márton; nem jó komédiázni a pisztolylyal, -még elsülhet; az Isten őrizzen tőle.</p> -<p>– Csak hadd szóljon, mint a mennydörgős ménkő… – felelte és igen -zordonul nézett a nénire. <span class="pagenum"><a name="Page_10" -id="Page_10">-10-</a></span></p> -<p>– Nem, nem szenvedhetem, nem szeretem a kezében látni, még -valami bajt szerezhet magának.</p> -<p>– Gyáva asszony, – boszantotta a nénit. – Csak jönne, jönne, -jönne a német ismét, hogy még egyszer lássam őket szemtől-szemben. -Mert elmegyek, úgy tudja meg, Czicza!</p> -<p>– De Márton, ki is veresedett egészen. Ha szeret, tegye le a -kezéből. A nyakán is megdagadt az ere. Ne kiabáljon, az Isten szent -nevére…</p> -<p>A bácsi akkor sunyorgott alattomosan és meg volt elégedve -magával, hogy ráriaszthatott Cziczára…</p> -<p>A magyar nadrágját soha se vetette le a bácsi <i>azóta</i>; -aranyrojtos nyakravalót s zsinóros, gombos kitliket viselt, bárha -nem illett nagy, csúf potrohán.</p> -<p>Igy éldegélve a bácsi (mindennap egy nap telvén el) egy éjszakán -átszólt a szomszéd kis ágyban forgolódó Cziczához:</p> -<p>– Nem alszik, Czicza?</p> -<p>– Nem, Márton. Valami megfeküdte a gyomrát?…</p> -<p>– Nem, Czicza.</p> -<p>Aztán elhallgattak s később ismét újra kezdte Czicza:</p> -<p>– Tán a lelkét nyomja valami?</p> -<p>– Az, Czicza. A Mari fiáról álmodtam.</p> -<p>Azután mindjárt utána tette:</p> -<p>– De ne beszéljen róla, Czicza. Nem akarom, hogy beszéljen róla. -Nem, egy szót se szóljon róla… <span class="pagenum"><a name= -"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span></p> -<p>Ez a Mari egy tekergő némettel szökött el a forradalom után a -Márton bácsi házából. Valami peczkes őrmester csalta el. Soha se -akart tudni felőle a bácsi. Megszökött vele… Mikor a fia -megszületett, Mari is meghalt. Jó. Megszökött vele. Jó. Senki se -emlegesse őt. Jó. Elveszett… Jó… jó…</p> -<p>– Vajjon mi lett a fiucskából?</p> -<p>– <i>Én</i> tudom, hol van…</p> -<p>– Maga tud róla, Czicza? Az én hátam megett trafikál vele, -Czicza? Van-e lelke?</p> -<p>– Az unokánk ő mégis, Márton. Egyetlen unokánk, Márton! Bár a -mindenható Isten venné le azt a kérget, a mi a maga szivén van. A -szegény fiú mesterlegény Pesten, Márton! míg mi itt jó módban -élünk.</p> -<p>Aztán nem beszéltek többet, de egy napon vörös nyakravalós, -kifoszladozott aljú szűk nadrágban s feszes, kis begombolt szürke -kabátban felment egy legény a tornáczra, Márton bácsi elejébe.</p> -<p>– Ön azon Márton úr, – kérdezte az idegen ficzkó – a ki a mamám -apja?</p> -<p>Ühm. Ez az «ön» mintha megütötte volna a bácsit. Kellemetlen -ábrázatú ficzkó volt, valami gyér, vöröses szálakkal vékony ajaka -felett. A Mari fia volt vajjon? ki «mamá»-nak nevezi őt? A bácsi -oldalvást nézett a ficzkóra s nagy füstfelhőt fújt felé a -pipájából.</p> -<p>– Én vagyok: Dagobert – folytatta a nyurga, nyavalyás legényke – -s a tisztelt neje hívott önökhöz. Az írásaimat van szerencsém -bemutatni… <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span></p> -<p>S oda adta a Czicza néni nagybetűs, reszkető kézzel írott -levelét.</p> -<p>– S mi czélból jött hozzánk, barátom?</p> -<p>– Ez sajátságos! A felvilágosítással önök tartoznak s meglepő -valóban, hogy ön kérdi tőlem: miért jöttem? Remélem a meghivó az ön -hirével történt?</p> -<p>Ez mind azon a helyen folyt, a hol a délelőtti pipálást szokta -végezni Márton bácsi. Az arczátlan legyek ingerkedtek a bácsival. -Márton így szólt:</p> -<p>– Tessék helyet foglalni.</p> -<p>A néni szaporán a konyhából tipegett a vendég elé. Kedvesen -megölelgette a jövevényt, eltolta magától, visszahúzta, hogy jól, -jól megnézze. Az unokája volt, oh, be szivesen megcsókolgatta volna -mindenfelől. Azonban a ficzkó mereven megszegte a derekát az egész -komédia alatt.</p> -<p>Az utczán elmenők a nyilt kapun át barátságosan köszöntötték -Márton bácsit. A bácsi morgott valamit s mély tekintettel vizsgálta -az unokáját.</p> -<p>– Valami mestersége van az öcsémnek? – kérdezte a bácsi.</p> -<p>– Mindenesetre. A Schultz és Weber czég alkalmazottja vagyok, a -fölszerelő-osztálynál. Az írásokkal szivesen szolgálhatok.</p> -<p>– Ú-úgy, szerel uraságod?</p> -<p>A néni leült a grádicsra és szeretetteljesen hordozta szelid kék -szemeit az uráról az unokájára. De egy szót se szólt, mert -remegett. Ő ezt egészen másképen képzelte. <span class= -"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span></p> -<p>– De tán nem is reggeliztél, édes fiam? – És elfutott a -kávéért.</p> -<p>Dagobert úr keresztbe tette lábait az asztal mellett s így -szólt:</p> -<p>– Kávé? Ez a puha burzsoá csemegéje. Mi, ha szabad mondanom, -tartalmasabb eledelekkel erősítjük az izmainkat.</p> -<p>– S mivel erősítik az izmaikat uraságtok?</p> -<p>– Hússal, szolgálatára.</p> -<p>A néni aggódó igyekezettel mindjárt közbe vágott:</p> -<p>– Igaz, édes fiam, igaz. Hol is van az eszem? Húst, persze. -Ebben a perczben.</p> -<p>Oh, édes jó Isten, akár a testéből odaadott volna egy darab -húst, csak hogy összebékéljenek.</p> -<p>– «Mi» azt mondta uraságod «mi». Kik azok?</p> -<p>– Mi? A szoczialisták, a jog előharczosai, kérem alásan.</p> -<p>És a hidegsültet nyelve, mohón koczogtatva állkapcsát, -barátságosabban, oktatólag elegyedett szóba Márton bácsival.</p> -<p>– A szoczialisták: a kik harczolnak a franczia forradalom nagy -vivmányaiért: a szabadságért… egyenlőségért… testvériségért…</p> -<p>A pofája kifeszülve a nagy falatoktól akadozva folytatta:</p> -<p>– Egy mindegyikért; mind egyért… A szoczialisták…</p> -<p>A nap enyhén sütött. A bácsi kétfelé terpesztette a lábait, hogy -jó biztosan üljön. Azt hiszem, attól tartott, hogy leesik. -<span class="pagenum"><a name="Page_14" id= -"Page_14">-14-</a></span></p> -<p>– S <i>ezt</i> mívelik uraságtok?</p> -<p>– Ne úgy mondja, szivem, hogy «uraságod». Hiszen ez az -unokája.</p> -<p>– De azért mégis csak uraság, Czicza! Mi egyformán uraságok -vagyunk.</p> -<p>Dagobert savanyúan mosolygott. Ugy látszott, jól érezte magát és -a széken hintáztatta magát.</p> -<p>– <i>Ezt</i> míveljük. Az én föladatom az, hogy fölvilágosítsam -a vidéki népet, a párt megbízásából. Bizalmas körben hajlandó -vagyok írásaimat megmutatni…</p> -<p>A reggelit néhány pohár itallal öntötte le. Oly kihivó volt, -hogy a bácsinak kedve kezdett telni benne.</p> -<p>– És már rendben vannak uraságtok mindennel?</p> -<p>– Mivel?</p> -<p>– Az állammal például?</p> -<p>– Mi az? A népakarat az állam. Mi alkotjuk, a törvény az, a mit -mi szabunk.</p> -<p>– Valóság… De ha ütni talál az állam?</p> -<p>– Visszaütjük. Kik hozzák a törvényt? A hízott emberek. Nekünk -is van jogunk, hogy meghízzunk, hogy mind egyformák legyünk.</p> -<p>– Vagy mind soványak egyformán. Valóságos igaz. Segítse reá az -Isten.</p> -<p>– Az Isten? Azt tartsák meg maguknak. Van elég erőnk nála nélkül -is.</p> -<p>– S nem Ő adja azt is?</p> -<p>A bácsi hangja bizonytalanabb lett. A ficzkó gúnyosan -mosolygott. <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= -"Page_15">-15-</a></span></p> -<p>– Eh! mi meghagyjuk aztat önöknek. Mi a valósággal foglalkozunk. -Az a henye embereknek való…</p> -<p>– Az Isten? fiam… fiam…</p> -<p>A bácsi rebegett. Nem! semmi csoda se történt. A föld se nyilt -meg, hogy elnyelje e semmiházit. A hangja megtagadta a szolgálatot, -csak Czicza nénire függesztette táskás, vörösszélű szemeit. A -ficzkó nekibátorodott a biztatástól:</p> -<p>– Az ócska fölfogást tartsák meg az urak. A miénk a jövő. -Testvériség az egész világon. Egy nép, egy nemzet, egy világ…</p> -<p>A néni oktalanul rebegte:</p> -<p>– Egy nemzet? Te magyar vagy, úgy-e?</p> -<p>– Én? Én szoczialista vagyok. Ott a hazám, a hol jól megy -dolgom. A többi ostobaság és sifli…</p> -<p>Márton bácsi lassan, segítség nélkül fölemelkedett. Valósággal -félelmesen meredt a ficzkóra. Mily nagy lett! A pipát kiejtette a -kezéből s kivörösödött az orczája. A néni önkénytelenül melléje -simult s a kezét a vén ember homlokára szorította. Az erek -lüktettek mind. Az ajaka szederjes lett.</p> -<p>– A haza… a haza… – rebegte Márton bácsi. A mellét kifeszítette -s a fejét fölvetette. Valósággal félelmes és daliás lett egy -perczig.</p> -<p>Egy perczig csak. Aztán összeesett s a néni segített, míg a -székbe beültethette. A bácsi hangtalanul rebegte: <span class= -"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p> -<p>– A haza… A haza is…</p> -<p>Aztán mintha nem is tudna semmit az unokájáról, bizalmasan -Cziczához fordult:</p> -<p>– Látja a bűnöm büntetését? látja-e, Czicza?</p> -<p>És kifeszített karral a nyitott ajtóra mutatott s oly mélyen és -erővel tekintett a ficzkóra, hogy lehetetlen volt félreérteni -őt.</p> -<p>S kisérte, kisérte a szemével, a míg Dagobert -vissza-visszafordulva, lustán kisompolygott a kapun…</p> -<p>S mikor kihaladt, a bácsi szemeiből két kövér csepp buggyant ki. -A néni eltakarta az arczát.</p> -<p>De egy szót se szólt többet felőle.</p> -<p>A bácsi eltolta később a pipáját is, a mit Czicza alázatosan -átnyújtott Márton bácsinak.</p> -<p>– Nem beteg maga, Márton? – kérdezte.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span></p> -<h2>A gyehenna.</h2> -<p>Már elment szegény Kis Farkas.</p> -<p>A világ észre se veszi, hogy a föld az ő híjával forog a -tengelye körül. És itt a körülötte valók, mi is, egy igen könnyűt -sóhajtunk utána s megyünk tovább, mintha mi se történt volna. Mert -egy oly ártatlan ember, ki másnak az útjába sohase állott – akár -van, akár nincsen.</p> -<p>Elment… minthogy egyszer vén fejével valami oly nagy dologba -elegyedett, a mihez igen gyengének született.</p> -<p>Ő a német nyelv rejtelmeit magyarázgatta az iskolában; szeliden, -magánosan élt; szerette a gyermekeket, a virágokat és -gyümölcsfákat; sovány, gyérszakállú, gyengehangú ember volt s úgy -látszott, hogy soha szenvedély nem fogja felborzolni érzéseinek a -tükrét… Soha nem bántott senkit s a gyermekek is a -haszontalankodásaikat némi pártfogói jóindulattal mívelték vele -szemben, minthogy rá haragudni nem lehetett. Az utczán a -tanitványai virágszállal ajándékozták meg hunczutságból s a -nevenapján az egész csorda reá <span class="pagenum"><a name= -"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> szállt verssel, énekkel, -hogy kifacsarjanak tőle egy szónoklatot (a mit Farkas évről-évre el -szokott mondani, a miben «Ádám apánk s Éva anyánk» előfordult) s -egy kosár almát. Az almát megették s a magvát visszavitték, -minthogy tudvavaló volt, hogy Farkas gyümölcsész ember, ki a jövő -nemzedék almaszükségletének ügyét viseli a szivén! – s áldásos -voltát szóban s kis nyomtatványokban hirdeti. Ezért minden időben -marokszámmal hordták hozzá a gyermekek az almamagokat, hogy vesse -el és valamit ha csinált is e teménytelen maggal Farkas, ha nem – -bizonyos az, hogy kertész híre terjedt, a gazdák respektussal -emlegették nevét s a gazdasági gyüléseikből ki nem felejtették. -Nem, sőt az idevaló ujság nem is emlegette másként, mint «jeles -természettudósunk»-at… a mi jól esett Kis Farkasnak, s efféle -ártatlan örömök között éldegélve, úgy látszott, hogy Farkas minden -nagyobb háborgást kikerülve, békés egyedülségben, nagyobb rázkódás, -kegyetlenebb keserüség nélkül fog besimulni az örök feledékenységbe -– mikor a Kis Farkas által imádott német mitológiából való Nornák -észrevették szelid hívüket – s visszaterelték a mi kis, csendes -városunkba Pintyi Ottiliát.</p> -<p>Pintyi Ottiliát… és jöttére Kis Farkas kilépett a világ -küzdterére, míg csak le nem tört…</p> -<p>Mily impozáns hölgy volt ez az Otti! Innen a szurdékból, a Kis -Farkas tőszomszédságából vitte el feleségül egy gazdag brassai oláh -pénzváltó, <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= -"Page_19">-19-</a></span> szép, nyílóbimbó korában (hányszor -simogatta Farkas e kékes-fekete erős hajat s hányszor e -rózsaszínnel belehelt üde gyermekarczot) s teljes virágában került -vissza, a gazdag oláh megtérvén apáihoz, egy halom pénzt hagyva az -özvegyére.</p> -<p>Visszatérvén pedig Otti, észre lehetett venni, hogy Kis Farkas -professzor úr nyakkendőt, keztyűt kezdett viselni s egy kis pálczát -nem átalt lógatni a kezében… Észre lehetett venni, hogy a szerény -Farkas egyenesebb, rátartibb kezdett lenni s érintkezéseiben, -köszöntéseiben nyájasabb, leereszkedőbb lett. Észre lehetett venni, -hogy Farkas nem csupán a mindenki által tudott időben az utczán, de -rendetlen időszakokban is sétálgat, nevezetesen a piacztéren, közel -azon házhoz, hol Pintyi Otti lakik… Sőt látható lett, mint gombolja -be ilyenkor a kabátját és mily mély gondban elmerültnek látszólag -lépdel, kire se nézve, kit se köszöntve. És főképen csakhamar -mindenki észrevette, hogy Farkas magyar nadrágját bugyogóval -cserélte fel s magyarkáját gombos gérokkal.</p> -<p>Világos volt, hogy valamit akar a professzor úr. -«Czivilizálódik» – mondták a gúnyolók.</p> -<p>Ő, ki kerülte a haszontalan szóbeszédet, ekkoriban fecsegőnek -árulta magát a piacztéren; hozzácsatlakozott a sétálókhoz s -hajlongott, mosolygott, mint más jóízű legényember szokott. -«Megpendült» – jegyezték meg a jóakarói. Sőt dörzsölődni kezdett az -úriemberekhez Farkas, azzal a világos <span class= -"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> -igyekezéssel, hogy őt mindenki észrevegye, – s egyszer a -nőegyesület nagygyülésén is megjelent (a hol azelőtt soha senki se -látta), az elnöknő háta mellé állva, hangosan éljenezve, tapsolva a -beszédre.</p> -<p>Ekkor persze Otti is észrevette Farkast s ismerősként mosolyogva -köszöntötte a fejével s a gyűlés végén meg is szólította, így:</p> -<p>– Emlékezik-e még rám, kedves Farkas úr?</p> -<p>Mint szeretett volna Farkas valami igen szépet felelni! – -azonban a végzete az volt, hogy sohase jutott az eszébe a legjobb -felelet a leghelyesebb időben, hanem a mit felelnie kellett volna, -az csak odahaza ötlött az agyába s ezt hangosan a kopasz falaknak -szavalta el. Ottinak így felelt volna (meleg pátoszszal):</p> -<p>– Hogy lehetne elfelejteni egy ilyen szépséges hölgyet, Otti! de -hogy mernék én emlékezni magára édes! Csak visszasóhajtok a fiatal -korom után, melynek maga volt a napfénye, mikor együtt eregettük le -az árkon a papircsónakokat; mikor a berekben barabolyt ástunk a -nyíló tavaszon; mikor együtt énekeltük nagypénteken a passiót; -mikor bujósdit játszva, a Fésüs néni roszszagú szine sarkán -csókolóztunk… oh Otti; szabad-e emlékeznem reá?</p> -<p>És így felborzolva magát, szégyenkezve elhallgatott s -leeresztette a karjait. Azonban egy kis séta után nekibuzdult -ismét:</p> -<p>– Sohase is felejtem el, Otti… sőt méltó <span class= -"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> szeretnék -lenni arra, hogy észrevegyen engemet. Nem hogy valamim… izé… -legyen, hogy valamiképen hozzám volna csatolva… izé… mert én arra -méltó nem vagyok… de szeretném, hogy észrevegyen s egyszer így -szóljon: ezen Kis Farkas egy férfiú… egy izé… én ezen Farkasra -nagyon büszke vagyok – és a többi és a többi…</p> -<p>Igyen szólott volna, ha tehette volna, de bárha csak a falaknak -szólott, úgy tetszett neki, mintha kis beszédét személyesen -elszavalta volna Ottinak s ekkor egy ideig nem mert arrafelé járni, -a hol a szépséges hölgy lakott, nehogy a szeme elé kerüljön. -Kerülte… de az eszét elfoglalta teljesen az a gondolat, hogy valami -oly nevezetes dolgot kellene kitalálnia, a mit Otti észrevegyen. -Valami jeles, az országot, a világot betöltő dolgot; – egy híres -dolgot, a miért a Farkas neve szárnyra keljen s melyről egyszer, ha -értesülne Otti, így szóljon: Farkas, Farkas… te mégis nagy vagy, -nevezetes vagy… én szeretlek, Farkas!</p> -<p>Ily híres dolgot azonban nehéz találni. Az emberek már mindent -föltaláltak. Az egész élet a jelentéktelen, unalmas esetkék -lánczolata.</p> -<p>Néha megizzadt Farkas a törekvésében. Mit találjon fel?</p> -<p>Egy gondolatot, Istenem! Egy nagy, jó gondolatot! a miben -feltünni, kiemelkedni lehet, mint a hogy a nap fölkel az -égbolton…</p> -<p>Az étvágya elveszett a küzködésben s álmatlan <span class= -"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> éjszakái -meghosszabbodtak. Az almamagvak garmadába gyűltek a tányérokon s a -német diktándókat por lepte a polczon. Keserű, türelmetlen lett, -kötődő az iskolában s kiveresedve vitatkozott semmiségekért a -kollegáival. Egy gondolat!…</p> -<p>Az Otti sötét ablakait nézve, éjjel, rótta a piaczteret. -Kiállhatatlannak találta a foglalkozását s kicsinyeseknek azokat, a -mikben eddig örömét lelte. Képes lett volna valami nagy -gazemberséget elkövetni, csakhogy feltűnjön, ha hozzá tudott volna -kezdeni – a mit észrevegyen Otti. Ah! Otti a ki oly messze, távol -vagy és oly szép vagy!</p> -<p>A gyermekek kikerülték az indulatos embert az utczán s az -ismerősei elhuzódtak tőle: «Valami különös változás van Farkason, – -mondták, – mi leli?»</p> -<p>A nőegyleti gyűlésen így szólt Otti: «Emlékezik-e még reám?» -Mintha bátoritotta volna valamire Farkast…</p> -<p>Az életének a nyugalma fel volt dulva. Félhangon forró szavakat -súgott a falaknak és megölelgette a karosszékeket. Néha merészeket -álmodozott ébren. Néha vasszegekkel kivert bundában maga dulakodott -az erdő fenevadjaival, véres tetemeiket lerázva a bundájáról, mint -a legyeket… máskor tűzi szerszámokkal maga nekimegy az ellenségnek -és hadseregeket perzsel le egy lehelletével… Az emberek ezt látván, -álmélkodnak, mondván: «Oh! ez a Farkas mégis rettenetes ember… egy -rettenetes izé…» <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= -"Page_23">-23-</a></span></p> -<p>Egy őszi napon nem ment el Farkas az iskolába.</p> -<p>A direktor (egy jókedvű kövér pap) a szurdékba maga ment el -alkonyatkor, hogy meglátogassa Farkast, ki a hámból máskor sohasem -szokott kirúgni. A régi ház (még a Farkas apjáé volt) csendes volt -s a pitvarban a kemencze padkáján, gondban gunnyasztva találta -Farkast. Az ajtónyilás zajára Farkas felugrott s egy izromban a -direktor nyakába szökött:</p> -<p>– Megvan! – így kiáltott fel.</p> -<p>– Megvan? Ki?</p> -<p>– Megtaláltam… Egy sugallat, egy, mondhatnám egy -kinyilatkoztatás, egy… izé… Megtaláltam.</p> -<p>– El volt veszve valami?</p> -<p>A szegény Farkasnak az arcza égett s a szeme fénylett, mint a -madárra leső macskáé. A direktor kedvtelve nézett reá: «részeg -lévén ezen magyar». Farkas a kezét a kövér ember vállára tette s -pártfogóan, fenhéjázólag ismételte:</p> -<p>– Meg-ta-lál-tam… Hallani fognak rólam. A város, az ország, a -világ… egy izé… egy forradalom. Az iskola meg lesz elégedve velem. -Én, (hangosan ismételte), én meg-ta-lál-tam.</p> -<p>A kövér pap némi kényelmetlenséggel feszelgett. Egy így -nekibuzdult emberről nem lehet tudni: mit tesz a következő -pillanatban? – Farkas megszorította a pap kövér kezét.</p> -<p>– Egy háború… egy irtóháború… egy izé… a rettenetes ellenség -ellen. Az irtózatos kártevő <span class="pagenum"><a name="Page_24" -id="Page_24">-24-</a></span> ellen, a fegyver a kezemben van… a -fegyver. Ő megtámad minket; nem az országot, de az egész világot… -még a hol nyájasabban is mosolyog az isteni nap. Én ellene megyek… -mi ellenébe megyünk, mi legyőzzük; mi megsemmisítjük. Én megyek -elől, országok kelnek a nyomomba…</p> -<p>– Jó, barátom uram! Jó, menjünk, de nem ebben a pillanatban. -Addig leülhetnénk s egy pohár vizet megihatna barátom uram!</p> -<p>– Ő megtámad minket s a világ tehetetlenül áll. Nézi, mint -tarolja le az emberek verejtékének árát. A közvagyon rablója, -alattomosan, a föld mélyén turkálva jön és halál, pusztulás jelöli -az útját! Hadd jőjjön!… Itt vagyunk mi, magyarok! Itt van Kis -Farkas. Egy jó fiú… egy ártatlan… izé… egy porfi… De e férfiú -ellene megy a tudomány fegyverével. Az Úr őt választotta ki -eszközéül. Véghetetlen az ő bölcsesége és ereje…</p> -<p>Valami lázas felmagasztaltsággal emelte fel a karjait. A pap -megzavarva nézett rá: Részeg-e, bolond-e? oh, Uram! – Farkas -egyszerre leeresztett hangon folytatta:</p> -<p>– Most hagyjon el, barátom… nem vagyok képes elbeszélni, a mi -elmémet foglalkoztatja. Most hagyjon el, legyen nyugodt. Én -virrasztok a közjó felett. Értse meg: a fegyvert én fogom… a -fegyvert Kis Farkas a kezében tartja… Néha elmaradok az iskolából, -mert a közjó hív. De azért hálátlanul nem hagyom el az iskolát, -melyen egykor <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= -"Page_25">-25-</a></span> Anteus-képen megvetettem a lábaimat… Ne -féljen. Visszatérek még. Én írni fogok. Elég…</p> -<p>És barátságosan kituszkolta az alkalmatlan férfiút s ekkor mind -a két karját merően az égre szegezve, felkiáltott:</p> -<p>– Látsz-e engemet, Otti… Otti… s boldog mosolyra húzódott -vértelen keskeny ajka.</p> -<p class="center">*</p> -<p>«Megbolondult», azt mondták Farkasról, mikor kibujt odujából. -Oly határozott és kurtán felelő lett, hogy alig merték -megszólítani.</p> -<p>A járása keményebb lett s mintha megnőtt volna. Az iskolát csak -ritkán kereste fel s az óra alatt az ablakból a messze hegyeket -vizsgálgatta. A gyerekek tartózkodással ügyelték s egy tiszteletlen -ficzkót megvert a botjával. A feleletei kurták, tömörek lettek s a -kérdezősködőkön végignézve, elfordult.</p> -<p>Magával az igazgatóval is rövidesen bánt s arra a kérdésére, -hogy «említett dolgozatát mikor fogják élvezhetni?» azt felelte: «A -magamegtartóztatás ékíti a komoly férfiakat». A méltatlankodóknak a -pap azt felelte: «Ne bántsuk! Ki tudja, mi lakik benne?»</p> -<p>Egyszer a pedellussal egy őszirózsa-csokrot küldött Farkas a -szépséges Ottinak.</p> -<p>A félváros tudott róla.</p> -<p>Mindenki foglalkozott vele.</p> -<p>Mióta titok vette körül Kis Farkast, nagy arányokban -<span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span> nőtt meg az emberek szemében. Mindenki -tudta, hogy a földmívelésügyi miniszternek nagy paksamétát -küldött.</p> -<p>– Miért éppen oda?</p> -<p>– Mert «természettudós», mondták s persze a mit kitalált, oda -küldi.</p> -<p>A postamester reggelenkint a piacztéren sétálva a város -elejével, első dolga az volt, hogy rejtelmesen, tagadólag intett. -Mindenki megértette. Még semmi se érkezett a minisztertől. Valami -roppant nagy dologra volt elkészülve mindenki.</p> -<p>Mi lehet az?</p> -<p>A boltosok kiállottak a bizonyos időben, mikor Farkas haza -szokott menni az iskolából s egy oldallökéssel figyelmeztették az -idegent: «Ez ő.»</p> -<p>A postán mi se érkezett s ekkor a gazdasági egyesület évzáró -közgyűlésére egyszerre rövid levélben jelentette be Farkas, hogy -«nevezetes ügyben előterjesztést lesz teendő». «Előterjesztés», oly -megrázó nagynak tetszett e szó. – Farkas előterjeszt… Mégis a -természettudós a gazdákhoz szól először… Ime, a férfi! mindenki -gőgös volt reá…</p> -<p>A városháza nagytermét megostromolták. A tél betakarta fehér -bundájával a várost, mégis a terem ajtait nyitva kellett hagyni, -hogy a kinnrekedtek is hallhassanak valamit az előterjesztésből. A -karzatot hölgyek töltötték meg s a tanulóifjúságot durván -kiutasította egy hajdú.</p> -<p>Kis Farkas izgatottan, sápadtan ült a padsor közepén. -<span class="pagenum"><a name="Page_27" id= -"Page_27">-27-</a></span></p> -<p>A döntő percz közeledése felizgatta. Az ajaka reszketett s az -orrczimpája lihegett az izgalomtól. Mikor rákerült a sor, alig -érthették a szavát.</p> -<p>– … Az alattomos gyilkos ellenében, – így szólt – mely nemzeti -vagyonunkat pusztítja, harczot hirdetek e helyről. Harczot, uraim!… -harczot…</p> -<p>A néhány szóra elfult. A karzaton valaki kiabált: «ne szoríts»; -némelyek kaczagtak, mások pisszegtek.</p> -<p>– Valósággal – szólt fontoskodva a direktor – a harczról már -beszélt nekem a kollega úr…</p> -<p>– «Halljuk! halljuk!» recsegte egy borízű hang.</p> -<p>– … A rettenetes vész ellenében illetékes helyen már -kopogtattam… De míg az ádáz ellenség folytatja gyilkos munkáját -éjjel és nappal: szómra illetékes helyről választ eddig még nem -vettem s ezért…</p> -<p>– Az átkos kormány… kiáltotta egy keserű hang. «Halljuk!» -recsegte a borízű, mire halk nevetés kelt…</p> -<p>– Nem hát a tárgy fontosságához képest, csak néhány szóval -akarom inkább tájékozni a közönséget s az érdeklődést ébreszteni: -teljterjedelmességében előterjesztésemet már úgy is benyujtván az -illetékes helyre. A vész, uraim! naponkint szőlleinkben terjed.</p> -<p>– Hol a fenében terjed, mondja, polgártárs? – kérdezte a bús -hang.</p> -<p>– Szőlleinkben, uraim… <span class="pagenum"><a name="Page_28" -id="Page_28">-28-</a></span></p> -<p>– Van ott valaki?</p> -<p>Farkas erősebben kiáltotta:</p> -<p>– A <i>filloxera</i> dúl szőlleinkben…</p> -<p>– <i>Ez</i> dúl? – kérdezte a direktor…</p> -<p>– A filloxera? – kérdezte csodálkozva, a publikumban csalódottan -mindenfelől. – «A filloxera?» A szót egyik a másiknak adta. -Mindenki összenéz csodálkozva… <i>Csak</i> a filloxera? A szót -tovább adták, míg kiér a folyosóra. Künn is hallatszott: «csak a -filloxera? Csak a filloxera?»</p> -<p>A beszélgetés általános lesz.</p> -<p>Csalódottan kérdezik: Csakugyan?</p> -<p>Egy erős hang kérdi: «Csak ezt találta ki, tisztelt úr?» «Ez -ellen menjünk?» kiáltja öklét rázva egy mészáros.</p> -<p>Az elnök csengetni kezd.</p> -<p>Az igazgató malmot csinál a gyomrán a két hüvelykjéből és -csodálkozva néz Farkasra.</p> -<p>Farkas kigyúlva néz szét és haragosan kiált:</p> -<p>– Rossz hazafi, a ki kicsinyli vagyoni erőnk ellenét. A kinek -nincsen vagyona…</p> -<p>– Az szegény… – szakítja félbe a bús hang. – Farkas haraggal -rákiált:</p> -<p>– Ez nem komédia… Menjen ki innen, a kinek nincsen helyén a -szive.</p> -<p>Egyszerre tíz torok zúg fel. «Menjen maga ki!» «Szamár». «Nézze -meg a kolontost»… «Mi menjünk ki?» Erős pisszegés süvít át a -termen.</p> -<p>Farkas pogány tekintettel nézett át a termen és daczosan leült. -Arra egyszerre csend lett. <span class="pagenum"><a name="Page_29" -id="Page_29">-29-</a></span></p> -<p>Az igazgató jóízűen hozzászólt: «Mondja már végig, barátom, ha -belékezdett. A kinek nem tetszik, ne hallgassa.»</p> -<p>Farkas gyorsan peregtette, kedvetlenül:</p> -<p>– Milliók vesznek el a földben. Erőnk elvész s előterjesztésem -bőven tárgyalja: mi a kárunk? mi a védekezés módja? mondhatnám, mi -a fegyver a támadás ellen?</p> -<p>– Halljuk, halljuk! – riadt a zúgásba a borizű hang.</p> -<p>– Ellenében megyek, uraim: a tűzzel… Mi a tűz?</p> -<p>– Halljuk, halljuk, mi a tűz? – kiáltják mindenfelől -jókedvűen.</p> -<p>– Röviden végzem… A tűz… Mondhatnám… A védekezés, szerény -véleményem szerint, a következő: A szőlő alján ássunk egy nagy, -nagy gödröt… egy igen nagy gödröt. Az innen kiemelendő földet -hordjuk fel a tábla szélére. A gödörben most csináljunk egy nagy, -nagy tüzet. Most jönnek a munkások többnyire lenge öltözetben, mely -elégetendő lesz. A gödör után következő pászmából óvatosan ássuk ki -a beteg tőkéket és dobjuk be a tűzbe… Innen fennebb megyünk… Itt -egy gödör képződött már azalatt. Ez új gödörben új tüzet élesztünk. -A most következő pászmából óvatosan kiszedjük a beteg tőkéket s az -eleven lobogó tűzbe beledobjuk. Most egy új gödör képződött s -ebben…</p> -<p>Egyszerre mindenfelől kiabáltak a teremben, mintha a kórus -szólana: <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span></p> -<p>«Ebbe új tüzet élesztünk… és a felette való pászmából… óvatosan… -kiássuk a beteg tőkéket… a lobogó tűzbe beledobjuk… a beteg -tőkéket…» Egy harsány hang belekiált a zajba:</p> -<p>– Hisz ez a «Gyehenna». «A gyehenna» – hangzott fel egyszerre -mindenfelől.</p> -<p>A gyehenna.</p> -<p>Az emberek kétrétbe hajolva a kaczagástól, tagolják a -«gye-hen-na» szót és egymásra dőlnek.</p> -<p>Az elnök fájdalmas tekintete irgalmat kér és az alelnökre hull. -Valaki röhögve kérdezte: «Hát a lenge munkásokat a végén hova -dobjuk?»</p> -<p>A kórus kiáltotta: A gyehennába… S elfáradva, újból kezdik a -kaczagást.</p> -<p>A gyűlés feloszlott.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Minden bizonynyal Pintyi Ottiliának is a karzaton kellett -lennie. Nem látta Farkas, de érezte. A hőség ellepte e gondolatra -és összeborzongott mindjárt. A teremből kivonulók zajongásából -ki-kihallszott: a gyehenna… szó.</p> -<p>Farkas körültekintett. Csak egy gomolygó ködöt látott. Egyszerre -igen kicsinyes dolognak talált mindent: a filloxerát és a tüzet. -Egyszerre elveszítette a bizalmát és egyszerre mintha mély sötétből -világosságra nyitna, elvakultan nézett körül, kábulva. Egy-egy -élesebb kaczagás emléke belenyilalt az agyába. «A gyehenna».</p> -<p>A terem kiürült. Az elnök is kivonult, a tanártársai -<span class="pagenum"><a name="Page_31" id= -"Page_31">-31-</a></span> is s egy szóval se közeledett Farkashoz -egyik is. A szolgák az ajtó sarka mellett várakoztak:</p> -<p>– Itt méltóztatik maradni? – kérdezték.</p> -<p>Az elhagyatottság érzése hatotta át, mintha egy hangtalan -rengeteg közepén magára maradt volna Farkas… Oh nem!… Mintha egy -nagy magasságból mélységes gödörbe hullott volna le. Fájt is minden -tagja, kivált a feje… A szemét megdörzsölte, hogy lásson.</p> -<p>Egyszerre idegennek látott magán mindent: a kezét, a lábát. S -magát a termet, mintha sohase látta volna.</p> -<p>Vajjon nem álom-e mindez? Nem bírt egyenesen menni. A durva -hajdú, ki a deákokat kidobta, Farkas mellé állott:</p> -<p>– Fel se vegye, téns úr, a lelketleneket! Ügyeljen a lábára, -téns úr, mert itt grádics van…</p> -<p>Ez a vígasztaló szó kissé felébresztette. – «Köszönöm» – dadogta -s megemberelte magát.</p> -<p>Az utczát azonban ismét idegennek találta s violaszínben látta a -szemközti házsort.</p> -<p>Hova menjen? Nagyon erőtlennek érezte magát. A plébánia előtt a -feszületbe beleütődött. Megállott, levette a kalapját s a kocsiútra -tért, minthogy úgy tetszett neki: hogy a gyalogjárón tán emberek -járnak? Még azt találja mondani valaki, hogy: «gyehenna».</p> -<p>Alkonyodott, a hó szállongott, a hideg pihék a Farkas gyér -hajjal fedett búbját ellepték. Ez kijózanította. <span class= -"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span></p> -<p>Erre a szégyenérzés töltötte el. Nevetségesen csekélynek ítélte -az egész ellenséget; a filloxerát s a tüzes gödröt.</p> -<p>A hosszú utcza szegletén valaki pipára gyujtott. A gyujtó lángja -láttára azt hitte, hogy őt gúnyolja valaki s egy kis közbe fordult -be, hogy kikerülje. A kapualjában a szolgálók vihogtak… Mintha -megütötte volna Farkast a kaczagás. Nem neki szól-e vajjon?</p> -<p>A szurdék elején egy kövér varga levette a kalapját a professzor -úr előtt alássan:</p> -<p>– Megtörtént, téns úr? – kérdezte bizalmasan.</p> -<p>Farkas igent intett.</p> -<p>– Jól történt, téns úr? A Maros-árkon voltunk a bőrökkel s nem -mehettem el a gyűlésre. Mit talált fel a téns úr? Nagy tisztesség -az utczánkra, téns úr…</p> -<p>Farkas sietve haladt hazafelé. A szurdék vége felé egy csomó -gyerek havazódott. Visító torok kiáltotta «gyehenna», erre karban -ismételték: Gyehenna, gyehenna…</p> -<p>Farkas ijedten tekintett szét s gyorsan berántotta a kaput és -bezárta. Magára volt…</p> -<p>Az udvaron leült a küszöbre csüggedten és a fejét mélyen -lehajtotta. Tán nem vették észre, a míg haza jött…</p> -<p>Istenem! egy egész világ omlott össze benne. Most eltagadja, -hogy itthon van, jó; de holnap az iskolába kell mennie. A holnapra -rettegve gondolt. Holnap végig kell mennie az utczán. Az emberek -<span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span> szembekaczagják. Megöli. Kit? Mindenkit? -A gyermekeket is az iskolában…</p> -<p>És a piaczi emeletes ház előtt is elmegy Farkas holnap, a hova -őszirózsa-csokrot vitt a pedellus? Valaki behúzódik az ablakból, ha -Farkas arra téved és a selyem karosszékbe leroskadva, nevet, nevet… -És Farkas belemarkolt a mellényébe görcsösen…</p> -<p>A hópihék belepték a Farkas czipőjét. Bután nézte s kijebb -nyujtotta a lábait. A sötétség csendesen ránehezedett az udvarra. A -színek fekete üregéből mintha ismerős alakok néznének Farkasra. -Édes apja pipával a szájában a gerenda végén ül… odább arra az -ajtófélre kötöttek hintát. Ottit felhajtotta Farkas magasra a -hintán s a kis leány kaczagva kiáltotta: «még magasabbra, még… mily -messze látok». A szkumpiás zsákok ott állottak s azon tanulták a -leczkét… ott volt egy meszes gödör, a melyben elbujtak. A «gödör» -szó eszébe jutván, Farkas egyébre fordította gondolatát. Hátul a -kert, a hova az almamagvakat vetette el sorba… Az első könyet ez a -gondolat facsarta ki a szeméből…</p> -<p>Utálatos keserűséggel telt meg a szája. A havazodó gyerekek -visongtak az utczán. Mintha «gyehennát» kiáltottak volna. Farkas -fölkelt a küszöbről. Magára volt. Mégis megnézte a kaput, jól be -van-e zárva?</p> -<p>Az apja? Miért jutott az eszébe? Mennyit kinlódott a sok rossz -adóssal, csaló baráttal… Milyen <span class="pagenum"><a name= -"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> boldog az örökös pihenésben -s elfelejtésben… Odább ment, botorkázva a sötétben.</p> -<p>Az jutott az eszébe, hogy ő alszik most. Megcsípte a karját… -kábult volt. A fáskamara ajtajába beleütődött. Felkiáltott, mert -úgy érezte, mintha meglökte volna valaki. Odább lépett s a kút -kávájához tántorgott. A gerenda vége nagyon megütötte a térdét. -Hozzákapott s a kút peremére leült. Valami lágy, penészes levegő -csapta meg az arczát a mélységből.</p> -<p>Ez a langyos lég jól esett az arczának. Ezért a víz felé -fordult.</p> -<p>A holnap… Istenem! Eszébe jutott a holnap… Egészen kábult -volt.</p> -<p>Átölelte a kút pereme gerendáját s mindjobban szorította, mintha -valami édes derékhoz vonta volna magát.</p> -<p>A mélységből mintha halk morgás hallatszana; mintha domborolna -egy boldog megelégedésben élő czicza… mintha álmatagon sóhajtana -valaki alulról…</p> -<p>Farkas mind jobban hajtotta le a fejét s tátott szájjal itta az -enyhe levegőt. A hó belepte a nyakát s Farkas összerázkódott.</p> -<p>Arra gyors elhatározással eleresztette a kút káváját s -eszméletlenül terült el a havas földön…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_35" id= -"Page_35">-35-</a></span></p> -<h2>A kis Gáspárovics.</h2> -<p>A kis Gáspárovics a tanuló fiúcskákkal barátkozott. Az volt a -főfoglalkozása.</p> -<p>A nénje masamód-boltot tartott s a Gáspárovics kötelessége az -lett volna, hogy a kalapos-skatulyákat hazaszállítsa a vásárlókhoz. -Ám Gáspárovics e kötelességét lanyhán teljesítette, mert ritkán -volt a boltban található. Ő inkább a kollégium környékén tekergett -s barátkozott a fiúcskákkal.</p> -<p>Barátkozott a kicsi fiucskákkal, minthogy a nagyobbak fenhéjázók -s derogált nekik a Gáspárovics barátsága. Gáspárovics ugyanis -jelentéktelen, parányi púpos férfiú volt, bárha a szive nagy és -mélyérzésű vala. A fiúcskák még álmélkodni s lelkesedni tudtak; -ezért Gáspárovics (hogy hathasson reájuk) gyönyörű skatulyákat -csinált nekik, oly kis, szép aranyos papirral bevont skatulyákat, -hogy azokkal akármit lehetett kezdeni. Nekik felajánlva az ily -csinos holmikat, a barátságát ráadásul odaadta. Néha kis -csiga-házakat csirizelt a tetejére, vagy lángban égő szivet (a -melyeket a pogácsákról áztatott le) a jelesebb fiúk részére, -jelesebbnek <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span> tartva a jobb szavaló, szebb nevű (mint -Alfréd, Elemér stb.) fiúkat s az ily barátaiért akár a tűzbe is -elment volna.</p> -<p>Az ily fiúkat megleste az utczán, átsegítette őket a -vizesárkokon vagy a könyvestáskájukat czipelte utánuk. -«Barátom»-nak nevezte őket, megvastagitva a hangját, fejét -hátraszegve. A gyermekek mindezt kedvesen fogadták, minthogy -Gáspárovicsnak némi bajusza is volt s a skatulyái igen szemrevalók -valának.</p> -<p>Ily ártatlan élvezetekben dúskálódva Gáspárovics, maga is -nyugodt, boldog ember vala. Ekkor a sors meglegyintette -Gáspárovicsot, egy asszonyt vetve az útjába. Nem az útjába, de sőt -éppen az udvarukba, a hol Szent György-napjára két kis szobát -vettek bérbe a nénjétől; – inkább persze az ura (egy durva rendőr), -a kivel különben nagyon kevés bajunk lesz.</p> -<p>E rendőr egy szombat este megverte a feleségét. Ebből -Gáspárovics mit se látott, de hallotta Ágnest, (így hívták a rendőr -feleségét), a mint hangosan sírt. Ezért Gáspárovics arrafelé -sündörgött és odaadta volna összes skatulyáit, ha megkérdezhette -volna a szép nagy asszonyt: «Mi a baja, lelkem?» Ő sohase hallott -ekkora megtermett fehérnépet sírni s a szivét meghatotta a -szepegése. Járván, Gáspárovics indulatosan összeszorította az -öklét. Azon éjjel Ágnesről álmodott s egy bikát látott, mely -vadállatot Gáspárovics gyűrt le. Meg is izzadt belé. <span class= -"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p> -<p>A következő szombaton Gáspárovics (a rendőr ablaka alatt járván, -Ágnesre gondolt) ismét siránkozást hallott. A kis ember úgy -fölindult, hogy benyitott a rendőr ajtaján.</p> -<p>– No, mi az? – rontott Gáspárovicsra a vad ember.</p> -<p>– Semmi, semmi, instálom… rebegte Gáspárovics s szaporán -becsapta az ajtót. E visszavonulás szégyene okán még mérgesebb lett -s nagy lépéssel méregette az udvart sötétig, gyötrődve, míg csak a -rendőr el nem ment a posztjára.</p> -<p>Ekkor kopogtatott az Ágnes ablakán. Annyi lelkes mondanivalója -volt, hogy mikor az asszony kinyitotta a táblát, egy okos szót se -volt képes kiejteni. Beszéd helyett az öklével befenyegetett -Ágnesre és kegyetlen tekintettel kisérte a mozdulatait.</p> -<p>Az asszony (egy nagy, lágy, fehérbőrű, kékszemű szőke) a -sötétben alig látta Gáspárovicsot.</p> -<p>– Mi kell? – kérdezte csodálkozva.</p> -<p>– Mi? (a Gáspárovics torka össze volt szorulva). Mi? nem akarom -hagyni kegyedet. Ha valaki bántotta kegyedet, mondja meg nekem. Itt -van egy férfikar, a mely megvédelmezi s a mely megbosszulja. Mondja -csak meg; szólnia kell.</p> -<p>Ágnes egészen nyugodt és derült volt. Az ura kabátját -kefélgette. Szelíden korholta:</p> -<p>– Menjen haza, fiam, – mondta s bezárta az ablakot.</p> -<p>«Fiam!» Nagyon megszúrta e szó Gáspárovicsot, <span class= -"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> mint a -tövis; keserűen nyelt, lehúzta a kalapját a szemére; legyintett s a -fal mellett hazahúzódott s féléjszakáig skatulyákat épített -szótlanul. Másnap fölkereste a barátait s bosszúsan nézett meg -minden fehérnépet, a kit az útjába hozott a sors. Serkedző néhány -szál bajuszát simogatta, gyér haját turkálta vékony ujjaival, oly -rátartóan lépegetett, mint egy szarka. «Fiam?» És nagyon vastag -hangon beszélt a barátaival.</p> -<p>A következő szombat estén (akkor kapta a fizetését a rendőr) -ismét nyöszörgő, panaszos hangok szűrődtek ki a rendőr szobájából. -Gáspárovics hallotta, azonban fölnézett a csillagos égre, -fütyörészve, részvétlenül s gangosan ellépegetett az ablak alatt. -«Fiam?» Hát hadd szenvedjen, ha sértegeti a barátait! Bement a -kamarájába és belekönyökölt az öklébe s szigorúan nézett maga -elé.</p> -<p>Mégis… mégis… Némelyek vacsorálnak; lefeküsznek puha ágyukba; -kezüket az orczájuk alá téve, mosolyogva alusznak. Mások sírnak; -falatuk keserű; álmuk zaklatott, föl-fölriadva: nem vágódik-e egy -döng a hátukba? vagy szőke hajukat nem rángatja-e egy paraszti -marok?</p> -<p>Gáspárovics nézegette a szobáját tünődve. A gyertyája leégett s -egy-egy köny serkedt ki a pillája alól. Ez az Ágnes egy «dolorosa -Mater», mint a diákok mondják, bárha gyermeke egy csöpp sincs neki. -És miért tűr és szenved? Mert nem férfiú. E szót fönhangon így -mondta: «fér-fi-ú», hogy hatásosabb legyen. Egy fér-fi-ú, a ki -fölemeli <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= -"Page_39">-39-</a></span> az öklét arra, a ki öklét reá meri -emelni. De Ágnes?</p> -<p>És ábrándozva gondolt az Ágnes fehér bőrére, kék szemeire, -széles, erős derekára, gömbölyű csipőire… Csipőire? És erre -elpirult, megszégyenelve magát.</p> -<p>Másnap egy virágos szalagot emelt el a nénje fiókjából, csokrot -kötve az álla alá s kemény pomádéval réczefarokszerű kacskaringot -fésült a füle mellé. A konyha kis tükre előtt elmenve, benézett s -kesernyésen belemosolygott. A fiúcskák ok nélkül várhattak ez nap, -ha szívszorongva is: Gáspárovics, a kis figura ember e nap érezte -először, hogy ő másfajta nembeli, mint az általán szoknyát viselő -fajták és különösebben Ágnes, a rendőr felesége.</p> -<p>Ágnest – felbuzdult érzésével tiszta, szenvedő angyalnak látva -ábrándos szunnyadásában – reggel némi csalódással látta meg, a mint -viseltes, színehagyott ruhában, kosárral a karján a piaczra -ballagott ki nagy talpán. Nyugtalanul kisérte messziről s mikor -szinte elérte, (beszélni akart vele), átcsapott egy mellékutczába, -hogy ne találkozzék vele. A másik sikátoron mégis elejébe került -facsarosan s rámosolygott a nagy asszonyra. Köszönt neki s arra -elvörösödött és úgy eliramlott, hogy hogy szinte futott előle.</p> -<p>Messziről megleste, míg haza ér és később nyughatatlanul -benyitott a konyhájába.</p> -<p>– Mit vett a piaczon? – kérdezte akadozva. <span class= -"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p> -<p>A fehérnép szeliden felelt:</p> -<p>– Murkot.</p> -<p>– Szereti? – kérdezte.</p> -<p>Az asszony csodálkozva nézett reá.</p> -<p>– Én mindent szeretnék tudni, a mit maga tesz. Én mindennap -látom magát. Az ablakomból ide lehet látni. És én az este is -idehaza voltam.</p> -<p>– Ide lát – és?</p> -<p>– Én hallottam az este is a sírását. Nem akarja, hogy én lássam -kegyedet?</p> -<p>Az asszony vakargatva a veteményt, fölrántotta a vállát, mintha -azt mondaná: «bánom is én!» Aztán befordult a szobájába.</p> -<p>Gáspárovics gondolkozva fölkelt és hazament; azonban délután -ismét benézett a szép asszonyhoz.</p> -<p>– Ne féljen tőlem, Ágnes – így kezdte bátrabban – és bízzék -bennem. Én olyan vagyok, hogy a ki reám bízza magát, azt én el nem -hagyom. Hiszi-e?</p> -<p>– Valamire szüksége van-e?</p> -<p>– Nekem? Sőt én hozom a segítséget (mondta kissé sértődve). Azt -hiszi tán, hogy én nem látok? Én látok. Én mindent látok. Én -hallok. Én mindent hallok. Én tudom a szenvedését.</p> -<p>Az asszony szárazon mondta:</p> -<p>– Nekem nincs szenvedésem.</p> -<p>– Ohó! Olyanokat ne mondjon nekem. Hát nem érti, én mindent -tudok. Én láttam kihulló könyeit, én hallottam sóhaját és a szivem -majd meghasadt. Bárha (igazán legyen mondva) nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> láttam a -szemeimmel, de mintha látnám, a mint szép hajfonadékait egy durva -kéz fölcsavarja s egy másik kéz ütést mér fehér testére s haját -eleresztve, megszorítja e kart, oly szorosan, hogy vörös stráf -támad rajta.</p> -<p>Ágnes csöndesen mondta:</p> -<p>– Menjen el, lelkem és ne bolondozzék itt.</p> -<p>– Én menjek el? Én, a ki a szivemet odaadnám? Én, a ki sírok, ha -tudom, hogy szenved. Oh, bízzék bennem. E kar védelmezi meg, a ki a -kebelemre menekszik. E kar, a mely oly szilárd, mint az aczél…</p> -<p>Ágnes hangosan fölkaczagott:</p> -<p>– Valami baja van, fiacskám? Csak nincs tán <i>itt</i> valami -baja? – kérdezte és a homlokára mutatott.</p> -<p>Gáspárovics vadul nézett szét. Az asszony e tekintetre -jobbindulatulag folytatta:</p> -<p>– Maga véd meg, fiacskám? Mitől szivem? Az uram reám üt? Ez a -baja? Jól teszi, hát tegye… Onnan láthatja, hogy szeret az uram. -Azt szeretném, hogy ne is érjen hozzám. Akkor szépen volnánk. De -csak üssön, ha szeret. Attól aludjék, fiacskám s ne ténferegjék -ilyen beszédekkel, nehogy meghallja az uram. No, hallja! Azt -szeretem, a mit mond. Ugyan menjen, fiam, a merre lát s ne -kaczagtassa ki magát.</p> -<p>Aztán rátette a kezét a Gáspárovics kis vállára s tréfásan -megtaszította.</p> -<p>Gáspárovics úgy ment ki, mintha ittas lett volna. <span class= -"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> A -keserűség eltöltötte. Mintha a gégéjét a görcs szorította volna. -Valósággal alig látott s attól félt, hogy kiabálni fog. -Tehetetlennek érezte magát, mintha összetörték volna.</p> -<p>Tapogatózva kapta meg a kilincsét s az ágyára vetette magát. -Később sírt. Aztán éktelen düh lepte el. A megaláztatás, a szégyen -érzete került a fekete keserűség fölé.</p> -<p>Ő vele… ő vele… Gáspárovicscsal bántak így, Gáspárovicscsal, ki -a szivét ajánlta föl? Mi történt vele? Gáspárovicscsal, a ki száz -halállal szivesen halt volna meg érte?</p> -<p>Nem… ő nem mehet soha a napvilág elé. Mindenki meglátná a -szégyent rajta, a melyet rámértek, mint egy ocsmány sebet, a mely -soha sem gyógyul meg.</p> -<p>Hánytorgott és vonaglott, fenteregve a derekalján, a mely -mindjárt forró lett. Mit tegyen? Soha emberszem elé nem léphet, -nem, soha. Fejét üsse-e vajjon a falba? hogy szétlocscsanjon az -agya?</p> -<p>Erre a gondolatra kissé megremegett. Vér, vízzel elegyes agy -folyna a padimentumon akkor. A cseléd bejönne. Kezét összecsapná és -nagyot sikoltana. Nem… ez igen fertelmes lesz.</p> -<p>– Nem.</p> -<p>A pisztoly? Ágyán meleg vére lefolyna, le… le a derekaljon -csepeg… kopp-kopp, aztán csorogni kezd és a kis veres csermely -megindul az ajtó felé, a merre lejt a deszka.</p> -<p>Nem… erre felült. Kissé megfázott és megtörülte <span class= -"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> a -homlokát. Ott van a víz… ott suhog le a Maros. A víz úgy -felpuffasztja a testet. Mily csúf. A homlokát megtörülte és -felállott.</p> -<p>Kiverte a fejéből a fertelmes képeket. A feneketlen keserűség -maradt csak a szivében… Akkor egy benső sugalom szólalt meg -benne:</p> -<p>– Nem eszem, mondta félhangon.</p> -<p>Nem, egy falatot se eszik Gáspárovics, míg csak vázzá -összeaszik. Mindenki eljön és búval néz reá… Eljön a nénje és így -szól: «Egyél». A szemén köny lesz bezzeg ekkor és málna befőttet -hoz magával. Nem! Ha a lelkét váltaná meg a kárhozattól, nem, -Gáspárovics nem fog enni, nem fog inni… ő halni akar… És eljön -Ágnes: a zsebkendőjét a szemére fogja szorítani és a szegletbe ül. -Nézi, nézi Gáspárovicsot, keservesen sóhajtozni fog, kezeit -tördelve.</p> -<p>Gáspárovics pedig aszik, aszik, mint egy szilvaszem a tüzes -kemenczében… s akkor végre, mint egy nesztelen levegőcske, puh! -kilebben a lelke a száján.</p> -<p>Igy lesz. Gáspárovics így költözik el az örökkévalóságba, -siratva mindenektől.</p> -<p>Keményen megállott. Igy lesz… és toppintott.</p> -<p>Azalatt besötétedett egészen. Az elhatározására egyszerre mintha -sokkal éhesebb lett volna, sokkal éhesebb, mint a hogy volt -valaha.</p> -<p>Bezárkózott. Az egész valóját áthatotta az elhatározása. Ha egy -pakli czukor édességet hajítana be valaki az ablakon, ki… -kihajítaná azonnal. <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span> Ha egy hosszú rúd piros kolbász -ereszkedne le a padlóról egy kerek lyukon… nem… kidobná a -kutyáknak. Az elhatározása megingathatatlan volt. Járt le s fel a -sötétben. A fiókjában egy fél zsemlye volt. Eszébe jutott. Kivette -s földhöz csapta dühvel. A szemével kisérte, hogy kikerülje, ha -arra tévedne.</p> -<p>Az a darab zsemlye kissé megzavarta. Álom nélkül forgolódott. A -zsemlyedarab mind nőtt, nőtt vizíójában s oly nagy lett, hogy -betöltötte a sötét szegeletet. A nyál meggyűlt a szájában. Behunyta -a szemeit s a körmét bevágta az ágyékába, hogy erősítse magát.</p> -<p>Azonban valamikor éjjel így gondolkozott:</p> -<p>– Az elhatározásom megváltozhatatlan. Azonban miért kezdjem meg -ma? miért ne holnap? Egy éjjel hamarább, egy éjjel később dobjon el -magától egy utált életet egy fér-fi-ú: nem mindegy-e ez?</p> -<p>Nem; és fölkelt. Szégyelt volna gyertyát gyújtani, de fölkelt s -a sötétben négykézláb végigmászott a szegletig, a hol a zsemlye -kajánul vigyorgott szegény Gáspárovicsra.</p> -<p>Másnap reggel bús arczczal kezdett kínos koplalására.</p> -<p>Akkor egy éles hang kiáltott be a konyhából:</p> -<p>– Mit váratod magadat (a nénje beszélt), mint egy méltsás úr? -Elaludtad a reggelt ismét, lajhár. Azt várod, hogy még egyszer -mondjam?</p> -<p>Erre Gáspárovics vontatva kilépett. Egy csésze kávé gőzölgött az -asztalon. <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= -"Page_45">-45-</a></span></p> -<p>– No, riadt rá a nénje.</p> -<p>Az öngyilkosságát egy nappal ismét kénytelen elhalasztani. Egy -nappal csak…</p> -<p>Napközben fekete papirral bevont skatulyákat csirizelt, -halálfejeket vágva ki fehér papirosból reá.</p> -<p>Este egy kis barátjával találkozott az utczán. Neki adta. A kis -vitéz így szólt:</p> -<p>– Nem kell ily csúf skatulya. Edd meg.</p> -<p>Gáspárovics vastagon így szólt:</p> -<p>– Barátom, így veted meg az ajándékomat? Akarod, hogy holnapra -egy fehéret készítsek, barátom! rózsákkal a tetején. Barátom. Az -élet sem egyforma, hát a skatulyák!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_46" id= -"Page_46">-46-</a></span></p> -<h2>Elítélve.</h2> -<p>Mikor Klemi háromhónapos üdülése után visszatért a tűzhelyéhez, -kedvesen átölelte az urát s megcsókolgatta. – Roszkedvűen váltak -meg egymástól, mikor elment. Az ura szófukar, a feleségénél jóval -idősebb, a gazdaságban keményen elfoglalt ember volt; s a házat – a -gyerekes testű s lelkű asszony – tömlöcznek találta. Egynéhány -hónapos kis leányát elvesztve, a házuk felett teljesen elsötétedett -az ég s sok kedvetlenkedés után hazament anyjához, azt mondva, hogy -megtámadott egészsége helyreállításáért megy.</p> -<p>A viszontlátáskor Balási a felesége ölelése elől kissé -visszahúzódott. – Miért ölel ilyen melegen? – kérdezte magától. – -Mit jelent ez a mohó öröm? – S eltartotta magától a szép kicsi -asszonyt, apróra végigvizsgálva. A szemét bágyadtnak találta, -leányos testét kissé meghúzódottnak. Puha, piros ajkát, ragyogó -fehér fogainak mennyei sövényét kivánatosabbnak találta, mint -valaha, de valami ösztönszerű, névtelen gyanú okán nem csókolta -<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span> vissza. «Miért ily kedves?» Zajos -kedveskedése idegenkedést keltett benne.</p> -<p>A felesége anyját nem szerette. Heje-huja vérű, lármás, mulatós -asszonynak ismerte s távol tartotta magát tőle. «A leánya vajjon -tisztán jött-e vissza tőle?»</p> -<p>Kézen vezette be. Klemi gyönyörűnek talált mindent a szobában: a -bársonyosan játszó napsugarat, a bútorok álmos fényét, a virágos -kaktuszokat. Balási erőltetettnek képzelte a dicséreteket s -csodálkozva ügyelte. Az asszony, mintha az ura szemének kérdését -megértette volna, elpalástolhatatlan zavarában még zajosabb -lett.</p> -<p>– Jobban érzi magát idehaza? – kérdezte Balási, de mintha gúny -volna a hangjában.</p> -<p>Az asszony kissé fellengősen felelt, bárha az ajaka remegett. -Egészen gyerekes módon hintázta magát zavartan a szűk diványon s az -urát maga mellé csalta. Balási bizalmatlanul kiegyenesedett az -ölelés elől s kissé mereven mondta:</p> -<p>– Ha unatkozott az anyjánál, miért váratott magára oly -sokáig?</p> -<p>– Hosszúnak találta az időt? Kedves érte. Búsult utánam?</p> -<p>– Tán a régi barátai tartóztatták ott?</p> -<p>Igen elevenen tiltakozott:</p> -<p>– Nem találkoztam ott senkivel.</p> -<p>– Senkivel?… Az unokatestvérével se? a régi széptevőjével? -Bakóval?… <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= -"Page_48">-48-</a></span></p> -<p>– Ne–e–m találkoztam vele… Magára vágyakoztam.</p> -<p>Balási lesütötte a fejét: «Hazudik», gondolta. A gyanúja mind -erősödött. «Miért hazudik?…» Merően megnézte (mint a vadászkutya, -mely a szomszéd bokorban tudja a fürjet) s az asszony érezte, hogy -figyeli őt. Feszes hallgatás után az ura ülébe csötörködött s -átölelte a kedvetlen férfi nyakát. Balási felállott.</p> -<p>– Mit gondol? Az én koromban nevetséges ez az édelgés!</p> -<p>Felragyogó szeme, melylyel átölelte a szépséges kicsi asszony -testét, meghazudtolta a szavát, de mégis kisietett a szobából, -mintha valami sürgős gazdasági dolog hívta volna ki. Az asszony -végigkisérte a szemével, a mint az ura nagy lépéssel ment át az -udvaron az istálló felé tartva, aztán hosszasan felsóhajtott s -gondolkozva bontogatta ki útiruháját. Az arczáról letünt a -derű.</p> -<p>Csak alkonyatkor tért vissza. A ló, melyen járt, egészen habos -volt.</p> -<p>– Messze járt?</p> -<p>– Érdeklődni kezd a dolgaim után?</p> -<p>Este ki nem fogyott az asszony a kedveskedésből. A rövid -válaszok szárazságát nem látszott észrevenni. Régi érzékenykedését, -sértékenységét mintha elvesztette volna. <i>Akart</i> kedves lenni -s ez a szándékossága szembeötlő. Egy kis kartonköntöst vett fel s -fehér nyakánál kitürte a szövetet. <span class="pagenum"><a name= -"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> A mint a falu alant -elsötétedett, fel-felnyujtózkodott s félig összehúzott szempillái -alól kéjes bágyadtsággal, mosolyogva nézte Balásit. Egy-egy szem -epret kettéharapva, a másik felét az ura ajaka közé erőltette s az -ebédlőben készítgette magát a lepihenésre. A mellén kikapcsolta a -gombokat s babrált a résen kitünő finom hímzés szélével.</p> -<p>Balási hátradőlt a medvebőrrel betakart diványon, a szemeit -behunyta s egy-egy morgásszerű hang tolult a szájára, röviden, -akadozva felelt az asszony fecsegésére: «Mért kötöd be a szememet -ügyetlen? – gondolta. – Mit nem szabad látnom?»</p> -<p>Szép nyáreleji éjszaka volt s valami madár nyughatatlankodott az -ablak alatt való bokron, halkan pityegve. A hold sovány sarlója s a -rebegő csillagok elenyészni készültek a vak sötétben.</p> -<p>– Már késő az éjszaka, én uram… és mezítelen karjával -átölelte.</p> -<p>A nagy ember összerázkódott, mintha megütötték volna. Erős -fogással felkapta a feleségét, mint a pelyhet, azután lecsúsztatta, -hogy testének minden ízét érezze; felzaklatva, heves lépéssel vitte -el a hálószoba ajtajáig – s ott megrántotta a csengetyű -zsinórját.</p> -<p>A belépő szobaleányhoz töredezetten így szólt:</p> -<p>– Asszonya fáradt… Legyen segítségére.</p> -<p>A leány meghajolt és előre lépett be.</p> -<p>Klemi bágyadtan rebegte:</p> -<p>– Elhagy?</p> -<p class="center">*</p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span></p> -<p>Mert mindinkább megizmosodott a Balási gyanúja. Valami bűnét -takarja el Klemi a kedvességével. Házasságának a mézesheteiben se -volt ily odaadó, csábító. «Mily oktalan»… Zajosan becsukta az -ajtaját és vetkezetlenül heveredett le. «Mily oktalan. Oly -ügyetlenül leplez el valamit, hogy többet kell képzelnem, mint a -mennyi tán van. Mert valami van. Mi az?» Leánykori kalandjai -elevenednek meg az eszében. Az udvarlója az unokatestvére volt. -Mily bizalmasak voltak… mindenki tudta… Fiatal, léha ficzkó volt, -négy csengős lóval járt s czigánynyal muzsikáltatta magát az -utczákon végig s mikor eltünt a csengős ló, a mulatós fiú a -szemhatárról, akkor tette a bús leány kis kezét az anyja a Balási -kezébe. Oh! a kis Klemi kedve most virágzott csak ki. Akkor: -fátyolt vont szép szemére a soha fel nem száradó köny… Most -megtanult mosolyogni… Titka van… Mi az? A széptevő gavallér ismét -előkerült s valami kis hivatalt nyomorít a városban… s Balási mind -a két kezével rácsapott a diványra, hánykolódva.</p> -<p>A Klemi kedvessége jelent valamit, engedékenysége jelent -valamit. Hogy hazatért hívás nélkül, megalázkodva, hízelegve: -jelent valamit…</p> -<p>Mintha látná, mint sürgölődött a léha gazficzkó a felesége -mellett; a régi parázs mint lobogott lángra ismét s mint omlottak -egymás karjába s ajkuk mint forrt össze. <span class= -"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p> -<p>Ah! kiköpött Balási, minthogy azt a szájat ő is megcsókolta.</p> -<p>Egészen átizzadva, minden ízében reszketve hevert. Már sugarak -ragyogták be a bolthajtásos nagy szobát s alant a gazdasági -udvarban neszeltek a cselédek, mikor a hálószoba ajtaját kinyitni -hallotta. Mindjárt rá a Balási legénykori szobájának kilincsét -nyomta meg valami bátortalan kéz.</p> -<p>Az asszony nézett be vonakodva. Éjjeli köntösét csak egy kis -szoknya fogta át, lábának rózsaszínje mosolygott ki alóla; gömbölyű -karját magasra fentartva, kezével ernyőt képezve a napsugár ellen. -Félve megállott, csak féltestével nyulva be a szobába, tétován -nézve körül.</p> -<p>– Már késő az idő? – rebegte. – Hány az óra, Elek?</p> -<p>Balási rekedten, durván kiáltott rá:</p> -<p>– Szerencsétlen…</p> -<p>Tehát éppen Balásira van szüksége Kleminek, hogy elrejthesse -valami szégyenét. Egyszerre eltöltötte az eszét ez a meggyőződése. -Az asszony mégis sietve besurrant a szobába, féltestével az ajtóhoz -dőlve:</p> -<p>– Rosszul aludt, uram? Istenem, le se feküdt. Beteg?</p> -<p>– Menjen… menjen… mondta mély hangon s tenyerét szembe -fordította vele. Aztán lassan fölemelkedett, keményen megsúrolta a -homlokát és mint a ki egyszerre elhatározta magát valamire, -csendesen folytatta: «Nem vagyok jól. Igy megfázik» <span class= -"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> s könnyen -átölelte a remegő asszonykát, (a kezét égette az asszony meleg -teste), lassan átvezette a nagy ebédlőn a hálószobáig. Az asszonyt -beeresztette, aztán kalapot vett s kiment. Az udvaron mindjárt -rendelkező hangja hallatszott.</p> -<p>A mint a csűrkerten túl a mezőre ért, lassan, halkan, -meggondolva mondta:</p> -<p>– Megcsaltál… <i>Elitéllek</i>, mert szégyent hoztál reám. <i>Az -idő felelni fog</i> a kérdésemre… Várjunk…</p> -<p>És ettől fogva – erős meggyőződéssel eltelten – ép oly figyelmes -és szeretetreméltó lett, mint a felesége hozzá. A heves, kemény úr: -méltóságos, figyelmes udvarló lett.</p> -<p>A felesége kedvéhez igazodott, kedvességeit alássan vette; -megköszönve ma egy szál virággal, új ékszerrel holnap. A -mulatságairól figyelmesen gondoskodott. Csábította a vígságra. Maga -megfiatalodott az igyekezésben. El nem fáradt a gavallériában egész -nap. Lovat idomított alája, mellette járván, tartva a nyeregben a -kezét s kezet csókolt neki, ha egy-egy kis dallal szórakoztatta -este a zongora mellett. Ilyenkor karbafogva vitte a hálószoba -ajtajáig.</p> -<p>– Ma igen kedves napot szerzett nekem, édesem. Köszönöm. -Fogadjon az álmába.</p> -<p>Az asszony mosolyogva hajolt meg és a mint belépett, remegve, -csüggedten roskadt le az ágya szélére és éjfélig gondban ügyelt az -ura szobájából jövő neszre. A kemény ember el nem fáradva, éjfélig -egyforma lépéssel mérte a szobáját. <span class="pagenum"><a name= -"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span></p> -<p>Másnap aztán remegve kezdte ismét a játékát az asszony – az -életeért. Leánykorában így, homlokára simítva a haját, szerette az -ura; oleander virágát odatűzi, a hova rég, egyszer tűzte volt az -ura és hosszasan elügyeli a tükörben: illik-e? A ruháit újból és -újból ékesíti, mindennap másképen, hogy eltalálja: mint kivánatos -igazában… Fedetlen nyakára azt az aranykeresztet tűzi; s -karpereczeit az urával kapcsoltatja tökéletes formájú karjára, -melyeket ő adott egyszer… És aggódva, félve, csábító, gyönyöröket -igérő tekintettel, félig nyitott ajakkal, tétován lépett ki az ura -elé.</p> -<p>Balási komolyan, szinte bánatosan lát meg egyszerre mindent.</p> -<p>– Nem találsz már csinosnak?</p> -<p>– Ah! mindig újból igézel meg.</p> -<p>– Mégis van valami közöttünk. Mondd meg: mi az? Elválva élsz -mégis tőlem. Az ajtómig kisérsz s bezárod a tiédet. Miért, ha nem -lettem már csúf? ha meg nem untál?</p> -<p>E leplezetlen csalogatásra aztán egyszerre kitisztul a Balási -szeme, ragyogó, józan és ügyelő lesz s Klemi tudja, hogy aznapra -ismét elvesztette a játékot.</p> -<p>Ilyenkor köny gyül a szemébe, elfordul, tehetetlen düh forr a -szivében s elbújik valahová sírni a kert mélyében, remegve -vizsgálva testét, nem <i>erősödik-e</i> még? Kétségbeesve, félve a -futó időtől, mely bűne titkát könyörület nélkül világgá kiáltja. -Néha elcsüggedve a gyötrődéstől, a mint messziről <span class= -"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> az urát -jönni látja, a kétségbeesés merészségével elejébe ront, hogy -elmondjon neki mindent s meggyónjon mindent. És ha megöli, hát jó… -legalább egyszerre vége lesz mindennek… és futván, a mint már majd -eléri az urát, a remény egy gyenge sugara hatol be félelmének -éjszakájába – s akkor mosolyt erőszakol az arczára és az ura -mellére dől.</p> -<p>… «Az enyém vagy (mondta a csábító ficzkó az anyja házában), én -értelek meg csak és engemet értesz meg. Vágyakozom utánad – és te -vágyakozol utánam. Ne félj szeretni, az Isten oltotta belénk e -vágyakozást.»</p> -<p>S mikor a kábulásból felocsúdott és sírt, az anyja nevetve -mondta:</p> -<p>– Hiszen már nem vagy leányka; – asszony vagy. A te vad -zsarnokod, urad, nem ért meg tégedet s elzár, mint egy rabot. -Fiatal vagy, élvezd az örömet, ne félj… már asszony vagy.</p> -<p>És az anyja, ki útálja Balásit, suttogva oktatgatta: mit kell -tennie, ha visszatér az urához…</p> -<p>– – És jaj! a tanács gaz és rossz volt… és el fogja a játékot -veszíteni Klemi. Félelemmel és csodálattal nézi az urát. Ez az -egész ember, ez az erős, nagy férfiú az apró kis cselfogásokon -felül van. Érzi az erejét Klemi – s elpirul és sír. A kaczérkodás -fegyverei nem fogják őt. Ma még nem veszett el Klemi, holnap elvész -bizonyosan. A mint meglátja a Klemi bűnét, jaj, tán szétzúzza vagy -megveti. A lábához ha borulna sírva, bűnbánattal, <span class= -"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> – ki -tarthatja ki az ő kemény, lenéző tekintetét? És bárha remeg tőle, -szertelen megnőtt a szemében.</p> -<p>Mindennap kevesebb bátorsággal s reménységgel indult útra, az -ura meghódítására. Mind megadóbb lesz, a mint veszti a diadalra -való reményt. Szelídebb, alázatosabb lesz s Balási látja, a mint -reggelenkint a felesége a kis falusi templomba fut. Megölelgeti az -úton ődöngő apró gyermekeket s a vén, rongyos asszonyok között az -oltárlépcsőig hajtja meg a homlokát. A falusi recsegő orgona kiált -s a gyermekek a padok szélén nyujtják a nótákat. Klemi mit se hall -belőle, hanem megragadja a felfeszített Ur lábát, könyörögve nézve -a meghajtott fejre.</p> -<p>– Oh, nagyságos asszony… mit tesz? – kérdezik a vénasszonyok s -támogatják Klemit és vezetik ki az ajtón… Nem jó megfeledkezni -magáról, kedves…</p> -<p>A falu első fordulójánál az ura várja a feleségét. Nyájasan -szólítja meg és a karját nyújtja:</p> -<p>– Véletlenül találom itt – mondja csendesen. – Régebben nem -szokott errefelé járni. (Klemi azt hiszi, hogy átlát a testén erős -szeme.) Aztán csendesen, szinte szomorúan folytatja: – Boldog a -hitével… Kibékült az Istenével?</p> -<p>– Ő megbocsájt, ha megbánjuk a vétkeinket.</p> -<p>– Ő megteheti, mert Isten, de mit csináljunk mi, szegény -emberek? – S hirtelen könnyebb hangba csap át: – Mily nagy -szavakkal dobálózunk <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span> e derült, szép napon, kedvesem! mintha -szavalnánk… Simuljon inkább hozzám. Tán nem aludt jól, mert igen -bágyadt? Pedig a színe kitünő, kedvesem. Jó néven veszi-e, ha -bókolok a színének? A falusi levegő jót tesz magának, kedvesem. -Egészen kitelt…</p> -<p>Klemi erősen megkapaszkodik az ura karjába hogy el ne essék. -«Látszik-e már rajtam?» nyilallik át a fején a félelmes kérdés. -Mintha az ítéletét olvasta volna fel a birája.</p> -<p>Úgy érzi, mintha nemcsak a torkát szorítaná a szó, de mintha a -ruháját is szorosabbnak érezné s oly fáradt lesz, hogy majd elesik. -A szemét behunyja s lezárt szemhéján át is érzi az ura szigorú -nézését. Nyögés szakadt fel a melléből és akkor a kert korlátján át -valaki átszól: «Leütöttem.»</p> -<p>Klemi rémülten kérdi: «Mit? mit?»</p> -<p>– Semmit, kedves. Egy méhfarkas garázdálkodik a méhesben. Lesik -hajnal óta – a rablót… Egy nagy darázs az, kedvesem, semmi más. Egy -karcsu dereku zsivány, ki maga nem tart háztüzet, hanem lesi a -csendes, dolgos méheket, kik gyermeket ápolnak és nevelnek – és -elfogja őket az útban, a mint hazatérnek. És elveszi a mézüket…</p> -<p>– Egy méhfarkas…</p> -<p>– A sorsa érte el… nem üthettem én agyon.</p> -<p>Klemi ijedten kérdezte. Azt se tudta mit mond:</p> -<p>– És megölte volna őt?</p> -<p>– Irgalmatlanul. Az álnokot… zsiványt. Mit is kérdez, kedves? -<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= -"Page_57">-57-</a></span></p> -<p>Azon este Klemi szórakozott és nyomott volt. A harczot feladta. -A szót Balási vitte és a régi családi képekről mesélt, kik -rámáikból az ebédlőasztal mellett ülőkre derülten a falakról néztek -le. Szép, zsinóros derékvállas, gyöngyökkel átfont hajú barna -hölgyek azok: bárány az egyiknek a lábánál, a másiknak karja -kávéscsészés asztalkán pihen.</p> -<p>– A nagyanyám tiszta szép szemét nem láthatja, kedvesem, mert a -képe a homályos szegletben áll; – de én látom. Mind féltünk a -szemétől, a mikor kicsik voltunk, ha hibáztunk valamit. Már mankóra -szorult, de ő átlátott rajtunk, mint az üvegen s ha szigorúan -nézett reánk, úgy sírtunk, mintha megfenyített volna. Ily tiszta és -igaz volt. A homályos szegletből ő reánk néz, Klemi. Nincsen-e -bűne?</p> -<p>Az asztal mellől Klemi csendesen, eszméletlenül lesimult a -földre.</p> -<p>Balási mozdulatlanul, komoran nézte, lustán. Az arcza elborult, -eltakarva egy kegyetlen vonást, mely a szája körül képződött.</p> -<p>Aztán fölemelte az elalélt asszonyt, az ölében bevitte az ágyára -és csengetett a szolgáló után…</p> -<p>Reggel lóhátra ült és csak későre tért haza.</p> -<p>A cseléd levéllel várta.</p> -<div class="blockquot"> -<p>… «Ha eszébe jutna, hogy kerestessen, édes Uram, oh hagyja el. -Sohase fog látni, jobb, ha híremet se hallja. Legyen kegyelmes az -emlékemhez, mint a hogy az Isten meg fogja bocsájtani <span class= -"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> a bűnömet, -mert megbántam, a szivemből… Ha tudná, mint szeretem magát… A sors -ért el… jobb, hogy nem a te kezed ért el… A sorsom ért el… oh jobb, -mint hogy a te tiszta és becsületes szemed elé kerüljek. A -nagyanyádtól örökölted a szemedet, melytől féltél gyermekkorodban, -ha hibáztál… Édes uram»…</p> -</div> -<p>Balási lehajtotta a fejét s nehéz, forró könyek peregtek alá az -arczára.</p> -<p>Aztán az ökle összeszorult; puskát vetett a vállára és kemény -lépéssel kiment a kapun, a város felé vezető útra térvén.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span></p> -<h2>Jer édes, a karomba…</h2> -<p>Csendes nyugalomban éltek: Annamária néni és Justin.</p> -<p>Annamária néni vén leány, egy jólelkű, mindennel megelégedő, -ártatlan lélek; Justin pedig az urától elválva élő, gyámoltalan, -még ifjú fehérnép volt.</p> -<p>Csak egy, napkeletre néző ablakos szobácskát és egy parányi -konyhát nevezhettek magukénak, de az egészen elég volt nekik, -minthogy nem is vágyakoztak egyébre. Ott úgy eltöltötték a -napjaikat, hogy észre se vették, hogy éltek. Napestig takarítottak, -stoppoltak, foltoztak újból és újból kezdve, minthogy azt sohase is -lehet bevégezni, mindenük már régi holmi lévén.</p> -<p>A háztartás az Annamária nénié volt. Ő valami csekély tőkét -forgatott (zabbal, koczkás moldonnal, sóshallal, kaviárral mivel -spekulált) s abból éltek. Nekik igen kevés kellett, (még a -morzsákkal is spóroltak), hiábavaló hiúskodásokra, világi -mulatságokra soha se gondolva. <span class="pagenum"><a name= -"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p> -<p>Annamária néni tán sohase volt fiatal s Justin elfelejtette -mellette a fiatalságát.</p> -<p>Egész életében se tett Annamária néni mást, mint hogy szolgált -és szeretett. Előbb az apja keze alatt verejtékezett, mert az öreg -úr bosszús, elégedetlen ember volt s idegen arczot nem -szenvedhetett maga körül; – aztán az öcscsének szolgált, ki -rendetlen életet élt (komédiás volt) s időtöltött korában -kompanizált össze egy penészes, tisztátlan nőcskével, ki azonban a -kis Justinnel ajándékozta meg őket. Öcscsét pedig az ital a sírba -vivén: Annamária az özvegyet szolgálta s aztán az édes kis babát -kényeztette mindaddig, míg férjhez nem adta. Érthető tehát, hogy -Annamáriának sohase volt érkezése arra, hogy magára gondoljon, de -talán kedve se volt reá. Ő bizonyosan úgy született, ama szelid -szemekkel; csontos, barna arczczal; vértelen, keskeny ajakkal; -kemény pomádéval símára leragasztott, közbül elválasztott szürke -hajjal; munkától bogos ujjakkal; ama kávészinű, minden divatot -megtagadó feszesen álló ruhával; – és ily külső díszek nélkül -szükölködvén, más se vette észre s ő se tudhatta, hogy neki valami -neme volna és ah! bizonyára vágyó szemmel soha se méregette végig -őt vágyó férfiszem s ama dolgos kezet férfiujj nem érintette -szerelmes indulattal…</p> -<p>Justin, mint mondtam, mellette nőtt fel akarat nélkül, -istenfélésben, engedelmességben hozzátámaszkodva Annamária nénihez, -valamint egy gyenge <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span> növény, melyet a szél ereje ellen egy -gyámolító karóhoz kötöttek. Felnőtt, óva a széltől, esőtől, égető -napfénytől, dermesztő hidegtől, minden nehéz munkától; megtöltve -ábrándos mesékkel, a miket a színdarabokból tanult a néni és -belecsepegtetett a leányába. Justin ily törékeny testtel, érzékeny -lélekkel felnővén, jött egyszer egy borotvált arczú, ifjú, kóborló -komédiás (az Annamária öcscse is ily mesterségben élt, halt) s az ő -első epedő tekintetétől, virágos szavától megzavarodott Justin és -hamarosan odadobta magát neki, megesküdvén vele. A komédiás, míg -csak tartott az ételneműkből a spajzban, itókából a pinczében, -sóhajtozott Justin mellett, de nemsokára: tán nyughatatlan vérétől -is űzetve – egy nap, bucsú nélkül, minden érthető ok nélkül, -otthagyta az imádságos hölgyeket, úgy eltünve a nagy világban, hogy -hírét is alig-alig hallották.</p> -<p>E katasztrófa után Justin hozzátámaszkodott ismét az öreg -nénihez s két csigabigára hasonlóan, bebújtak ismét a házukba, csak -Isten hírével élve; kissé unalmasan, de mindig dolgozva; szükségek -hijával, de örömek nélkül is; imádkozva, álmodozva – e két nő egy -őszi reggel így járt:</p> -<p>Ugyanis a hét órás reggeli misére a barátok templomába menve, az -ő rendes kis padjukban (a Mária-oltár kis fülkéjében) egy virágos -oleanderágat találtak. Látván a virágot, zavartan összenéztek és -körültekintettek:</p> -<p>– Valaki itt felejtette – súgta Annamária. <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p> -<p>– Valaki ide tette tán… – rebegte Justin és elpirult.</p> -<p>– Éretted tette volna ide valaki? – kérdezte szigorúbban a néni, -a mire Justin leborult a térdeplőre és fejét mélyen meghajtva, -valami névtelen vágytól megborzongva, mondá:</p> -<p>– Miért ne én érettem… édes néni?</p> -<p>Félve is a virágos ágtól, vonzódva is hozzá, fölemelte és -kesernyés illatát belélegzette s igazán nem is tudott valamiért -imádkozni azon a napon…</p> -<p>Egész nap ama virággal a kezében, gondolkozóan járkálva, -szórakozottan tett-vett és késő estig, a szeme előtt tartva a hamar -megfonnyadt szirmokat, kötött harisnyát egy magányos szegeletben, -de oly telhetetlen dühvel, mintha az egész mezitláb járó világ -éppen a Justin munkájára várna. Másnap a templomba menvén, a padon -viszont egy szál oleanderágat találtak.</p> -<p>Keresztet vetettek, félrehúzódtak s úgy téve, mintha -elmerülnének az imádságba, (az eszük erre-arra kalandozva), egyszer -önkéntelen egymásra néztek. – Annamária így szólt:</p> -<p>– Hiszen te sírsz, Justin…?</p> -<p>– Én sírnék, néni? – rebegte Justin és aztán dideregve, (hüvös -is volt az idő a templomban), alig hallhatóan súgta: «<i>Reá</i>, -az uramra gondoltam» – és arczán leperegtek a könyűk…</p> -<p>Reá, az urára gondol… az istenházában; ama tekergő, rongyos -komédiásra? – Annamária keserűket <span class="pagenum"><a name= -"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> nyelt erre… Istenkáromlást -követve el a leánya… ez elfordult tőle… Elfordult, de észrevett -mégis a homályos szegeletben egy kopott, rongyos, sovány fiút a -szentelttartó mellett, erre hevesen kézen fogta Justint és magával -czipelte haza…</p> -<p>Az utczán ezt kérdezte: «Láttál tán valamit?» de Justin mit sem -felelt, hanem oly rendetlenül baktatott a sáros úton a nénje -mellett, mintha álmában járna. «Megfázol – mondta Annamária néni – -gombold be a reklidet, hiszen reszketsz»… és karonfogva őt, -vezette, minthogy az apró pocsolyákat, mintha szándékosan kereste -volna fel a leánya; s otthon dióhajas pálinkát itatott vele.</p> -<p>Későn, délfelé, fel se nézve ülőhelyéből, így szólt Justin:</p> -<p>– A menyasszonyi köntösömre (te varrtad, lelkem néni!) -emlékezel? te tűzted fel ide a mellemre az oleanderágomat…</p> -<p>– Sohase szerettem a kesernyés szagát, – vetette oda ridegen a -néni.</p> -<p>– Akkor nem mondtad, lelkem! Igen, de ő hozta volt…</p> -<p>– Ki tudja, honnan lopta? – mondta rosszlelkűen a néni és -nagyokat csapott egy zörgős faággal a falra, hogy kizaklassa a -tapadó legyeket.</p> -<p>Az ebéd alatt alig ettek valamit. Egy szót se szóltak; de Justin -nyugtalanul kitekintett az ablakon, mintha keresne, várna valamit. -Erre Annamária a morzsákat összegyűjtve az abroszról és gyúrva -bogos ujjai között, így szól: <span class="pagenum"><a name= -"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p> -<p>– Adtál-e hálát annak, a kitől minden jó jön, hogy a mai darab -kenyerünket is kirendelte az ő szent kegyelme, érdemünk felett? -Senkire se szorulunk, látod! csak ő reá… az ő oltalmában élünk; -rossz emberek szándéka ellen ő védelmez minket… Gondolsz-e hálával -rá (az egyszerű, szürke vén leány egészen fellengezve beszélt), -mint halmoz el jóval minket: – meleg házzal, ruhával, kenyérrel… és -békességgel…</p> -<p>Justin – tán nem is hallgatva a nénire – közbeszólott:</p> -<p>– Láttad-e <i>őtet</i> a szenteltviz-medencze mellett, az -uramat? Félek, nagybeteg… Vajjon honnan került haza?</p> -<p>– Észrevetted-e őt?</p> -<p>– Az arcza beesett… a szeme, mintha megnőtt volna…</p> -<p>– A ruhája rongyos… Mi, látod! jól megélünk… meleg, tiszta -szobában…</p> -<p>– Tán beteg volt… és senkije sincsen szegénynek…</p> -<p>– Emlékezzél, mily durva, istentelen volt… kikaczagta a -szegénységünket, foltos ruháinkat, imádságunkat… Egyszer mégis el -akart vinni tőlem, hogy vele menj a bizonytalanságba, nyomorúságba -s reám kiáltott, mikor elleneztem és tégedet a karodnál fogva -elrántott. Azt hittem, megver… «Miből akarja a lányomat eltartani?» -– kérdeztem. – Emlékezzél, mennyit sírtunk… És másnap itt hagyott -minket a szégyenben… <span class="pagenum"><a name="Page_65" id= -"Page_65">-65-</a></span></p> -<p>Fölemelkedett az asztaltól s átölelte a Justin fejét.</p> -<p>– … Azóta a sebeink begyógyultak. Ne gondolj te többet reá… Mit -adhat ő neked? A szégyent, a nyomorúságot… Egyszer az útfélen ott -hagyna tégedet, hogy meghalj ijedtedben, mig ő festett -kóristánékkal kikaczagna tégedet… És én is elvesznék itt egyedül, -öregségemben, elhagyatottságomban… Nem sajnálnál itt hagyni -engemet?… Mert (és keményen nézett rá), mert ide nem jön be hozzám -többet… Nem, nem… még az örökkévalóság árán se, nem… nem, de soha… -a szemeim elé soha se lépjen… azt tudd meg…</p> -<p>Justin oly merően rákapcsolta a szemét a szelid nénire, -kétséggel és félelemmel, hogy csak a szeme fehérsége látszott, -aztán átölelte Annamáriát és a fejét a néni vállára hajtotta. -Remegett, de nem sírt…</p> -<p>A míg a néni a konyhára kihúzódott, hogy mosogasson és -félbeszakítsa a kínos beszélgetést – Justin kinyitotta a bimbózó -violákkal megrakott ablakot és szavakat váltott valakivel, a ki ott -állingált valakire várva és mire Annamária néni visszatért, (a -rövid őszi délután gyorsan lehaladó nap ragyogó sugarai terültek el -a sáros utczára), Justint az almáriom nyitott ajtaja előtt találta, -a mint a meleg, őszi felöltő gombjával babrált gondolkozva.</p> -<p>– Mit akarsz ott?</p> -<p>– Elmegyek, néni – rebegte lehajolt fejjel. <span class= -"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> -<p>– Elmégysz?… hova? – hangosan, ijedten és indulatosan -kiáltotta…</p> -<p>– Elmegyek, néni… Elhívott <i>ő</i>… az uram.</p> -<p>– Itt hagynál engemet?</p> -<p>– Itt volt az ablak alatt az uram, míg te künn voltál.</p> -<p>– Elmennél?… tőlem? a nyomorúságba?</p> -<p>– Azt mondta az uram: «jer édes, a karomba…»</p> -<p>És átölelte az Annamária fejét, zokogva csókolgatva a szemét, -homlokát, pomádés ősz haját, bogos kezét s így szólt:</p> -<p>– Elmegyek vele… oh lelkem! Mondta-e neked valaha valaki ezt: -«jer a karomba, édes?»</p> -<p>És föltette a kalapját is…</p> -<p>Annamária leroskadt egy székre. A keménység elmult az arczáról, -a szeme könynyel telt meg…</p> -<p>Pergett egyik sóscsepp a másik után és Annamária eltakarta az -arczát a kezével.</p> -<p>Mit siratott vajjon?…</p> -<p>Elmenő leányát?… vagy magát, kit ily gyöngéd szóval sohase -illetett férfiajak?…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_67" id= -"Page_67">-67-</a></span></p> -<h2>Apró képek.</h2> -<h3>I.<br /> -Csifó frájter és a lova.</h3> -<p>Anton Csifó frájtert szabadságolták a betegsége okán. Hitvány, -köhögős, keszeg ficzkó volt. A szüleit nem ismerte s sokat vetődött -a falujában kegyelemkenyeren, míg katonasorba nőtt. Minthogy -lángoló szemmel ügyelte a testét tapogató doktort s untalanul -unszolta, hogy: «ne tessék vizitálni a bordáimat, mert az jó itt -is, ott is», a német «tauglich»-ot mondott rá, bárha szűkmellűnek -találta. Mint mondom, nem volt neki senkije odahaza.</p> -<p>Jó, tüzes huszár lett Csifóból; merész, rendes, engedelmes. A -lovát (Lármásnak hívták) roppantul szerette; a szerei (a -bőrátvetői, csákója, bundája, szíjai, sapkája) az ágya fölött a -polczon tökéletes rendben állottak éjjel-nappal; puskája, kardja -ragyogtak; a pajtásai – mint jó székely fiúk – igazszivű, füttyös, -jóbeszédű ficzkók valának, a tiszt urak nagyon megkedvelték, úgy -hogy Anton <span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span> Csifó oly boldog, elégedett volt ebben az -ő új familiájában, a nagy kaszárnyában, mint egy kis isten. Mégis -Csifó a tavaszra úgy lehitványkodott, mint egy leperzselt mező -száraz kánikula után.</p> -<p>Köhögött, fuladozott, de akármint kimélgették a tiszt urak, (ha -valami zákányos őszi szél zörgette tán a lombokat, ki-kihagyták a -gyakorlatból), a német doktor egyszer, mintha csak esetleg jutott -volna az eszébe, kedélyesen megtaszította Csifót s így szólt hozzá: -«Te huszár, menjél te haza és szedjed össze magadat, mert nem jól -kinézel.» «Én? én? dehogy, instálom, – dadogta Csifó s elborult a -szeme, – itt hagyjam én? a kaszárnyát? én?»… Azonban itt nincsen -szó, se jobbra, se balra… kimondatván a szó, Anton Csifó frájter -hazament, hogy szedje össze magát, mint az parancsoltatott.</p> -<p>Hazament a szovátai sóhegyek felé. A kankalinok már le voltak -akkor virágozva; a selymékes Szakadát-ban az aranysárga -mocsárvirággal behimezte már a mezőt a nyár eleje… a tavalyi -cserfaleveleket már letaszította a ragadós, fényes új lomb… fecskék -tojtak a sósziklák ernyője alatt; a lágy, andalító tavaszi levegőt -a búzát érlelő meleg váltotta fel a madárdalos völgyekben… Anton -Csifó elkeseredve, mi szépet, mi kedvest észre nem vett, – -idegenül, fáradtan ődöngött s igen sínylette a kaszárnyát.</p> -<p>Nem barátkozott, nem beszélgetett a parasztokkal; nem, Csifó a -város felé vezető országút mellett <span class="pagenum"><a name= -"Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> való berekben lógott egész -nap; egy-egy cserfa tövére lekuporodva, nagy tüzeket rakott s -nézett arra felé, a hol a kaszárnya fekszik… álmodozott és -igyekezett, hogy összeszedje magát, a mint az parancsoltatott.</p> -<p>… Ott benn a kaszárnyából már mennek ki a gyakorlatra a -huszárok, a trombitaszó szárnyal a mezőn a Maros mellett… a nap -játszik a ragyogó szerszámokon, lovak szőrén… egyformán dobognak a -patkós lábak, aztán hajrá! hegyek ellenében, a föld is reszket -örömében, a mint a huszárok száguldanak át a testén… a menték -lebegnek… oh, Anton Csifó kitátott szájjal lélekzett, aztán -köhögött és igen fázott, daczára a lobogó nagy tűznek, mely a lába -előtt égett.</p> -<p>Aztán hazamennek… «Lármást» valaki megcsutakolja (ki? vajjon -ki?); a csajkákban hozzák már a párolgó lét; a fiúk lehevernek a -fehér pokróczokra; pucczolják az egyet-másokat, míg valamelyik -kaczagva beszéli el, mint fogták el a mezőn az őgyelgő vén huszárt -nagy derendocziával… oh, mindez oly rendes, kedvderítő dolog…</p> -<p>A tűz Csifó előtt hamvába fullad lassankint; a zsarátnok halk -neszszel omlik szét… csak nézi, nézi s nyögve sóhajt fel és hallja, -a mint alkonyatban éneklik a kaszárnyában a szerelmes nótákat az -ágyak tetején heverő fiúk: a kedvesnek édes csókjáról; vagy anyjuk -meleg öleléséről, kakastejjel gyúrt kalácsáról…</p> -<p>Anton Csifónak senkije sincsen, se anyja, se <span class= -"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> szeretője… -Neki minden gyönyörűsége ott a kaszárnyában bimbózott, virágzott -ki… A faluban, idehaza, kutyába se veszik; ezek a házas gazdák, kik -a kegyelemkenyeren felnőtt fiút ismerik… a leányok félvállról -néznek rá – ha százszor is huszár! – mert egy pászmát ki nem tud -kapálni velük a törökbúzás oldalon; s a fiúk, ezek az izmos, -tömzsi, kemény, veszekedő székely legények lenézik, oh!… egy -cseppet se szedheti össze magát Csifó idehaza, hanem idegenképen -csatangol mezőn, oldalokon; és a meleg ájerben úszó szűk völgyekben -didereg, visszasírva a hangos kaszárnyára, a párás, langyos -istállóra; vágyik a trombitaszóra; a pajtásokra; virzsinia -szivarokra, promenádokra és romlik mind jobban-jobban, már csak -árnyéka annak a Csifónak, a kit parancsszóra haza küldtek, hogy -szedje össze magát.</p> -<p>És a mint így a zabföldek már sárgulva hajladoznak a szellő -libegésén; a kukoricza szakálla barnulva fityeg a cső száján; a -völgyön, a mint szállong a fenyves szurkos illata… egyszer egy -délután hosszú sorban kígyózik fel egy nagy csapat a remetei úton, -az emelkedőn. Zörgő szekerek jönnek elől, utánuk fényes -huszártiszti csapat és mellettük és utánuk ficzánkoló -huszárlegények, rendetlen csomóban.</p> -<p>Anton Csifó ránézett a látományra. Reszketett s törülgette a -szemét, hogy megtudja: ébren van-e? A patkók kattogása már hallszik -a köves úton… tehát felszökött esze nélkül Csifó és rohant a berken -át, az országút felé. <span class="pagenum"><a name="Page_71" id= -"Page_71">-71-</a></span></p> -<p>Oh… tán megbotlott, tán elfulladt a futásban, megtámaszkodott -egy öreg eperfához s így szólt: «Még megbolondulok… hiszen az a -tarka kancza ott tán a Magyaros… a deres, túl: a Nőhang… mellette a -Lator, a Mendel, a Kényes… tán csak nem az én századom az, oh, -teremtő Jézus atyám, a ki ott jön?»</p> -<p>Ismét összeszedte magát s idejében az országútig érkezett: «Hova -mentek, fiúk? hova?» – rebegte és fölemelte mind a két karját.</p> -<p>A katonák ránéztek, de csak mentek tovább, mert nem ismerték -meg… Csifó rekedten kiáltotta: «Hova, hova mentek?» – Berontott a -lovak közé… Egy privatdiner poroszkált leghátul két vezetéklóval s -odadobott néhány szót.</p> -<p>Valami gyakorlatot készítenek elő a tiszt urak… s az első -stáczió ott a faluban lesz, míg a lovak kipihennek… «Hé… hé!» – -kiáltotta Csifó s lobogtatta a karjait a feje fölött. Oh Istenem! -Hátul, egészen hátul egy fekete ló ballag lesütött fejjel… Mintha -egy hegyes tűvel szúrták volna meg Csifót. Üvölteni kezdett: «Oh a -Lármás… a Lármás, az én lovam, az én édes lovam»…</p> -<p>A katonák megállottak.</p> -<p>– Te vagy az, Csifó? – kérdezte az egyik.</p> -<p>– Te, Csifó? mit keressz itt. Élsz-e még?</p> -<p>Ebből mit se hallott. A fekete ló visszanézett az ismerős hangra -és halkan felröhögött:</p> -<p>– Én… én, lelkem, én vagyok! – kiáltotta – édes lovam, én vagyok -egyedül. – S ilyfajta szamárságokat <span class="pagenum"><a name= -"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> rebegve, megtelt mind a két -szeme és odaugrott és átölelte a ló nagy fejét.</p> -<p>A huszár mindjárt leszállt a Lármásról, a többiek körülvették a -mezitlábos paraszt fiút. Még a tiszt urak is megállottak, de senki -egy szót sem szólt.</p> -<p>– Te, lelkem – rebegte és czirógatta a barmot, veregette, -ölelgette és Lármás odanyomta a kobakját a fuladozó ember melléhez. -A köny csak buggyant a Csifó szeméből és végigcsorgott -lesoványodott arczán.</p> -<p>Aztán így szólt: «Felülhetek, úgy-e? Felülhetek rá még egyszer? -Utoljára.»</p> -<p>– A ló nincs megcsutakolva – mondta félhangon egy kevély -tekintetű hadnagy, de azért ő se szólott többet, mert oly mélységes -vágy sugárzott ki a Csifó szeméből, oly félénk, alázatos, egyszerre -rimánkodó és követelő lélek ült ki az arczán, hogy annak nem lehet -ellentmondani.</p> -<p>– Miket beszélsz? Mért utoljára? – kérdezte durva hangon egy -huszár és tizen is szöktek oda, hogy felsegítsék Csifót a lóra. De -Csifó egy ugrásra a Lármás hátára szállt föl.</p> -<p>Lármás pedig halkan nyerített fel s kényesen megszegte a nyakát, -a mint Csifót megérezte a nyeregben és úgy lépegetett, mintha -tojáson járna.</p> -<p>Mindenki odanézett.</p> -<p>Száz lépést előre tett vele és százat vissza. Tátott szájjal -lélekzett Csifó és kigyúlt az orczája. Arra valami az eszébe -jutott, egyet csettintett, <span class="pagenum"><a name="Page_73" -id="Page_73">-73-</a></span> megszorította a ló vékonyát, nagyot -kiáltott, megragadta a kantárszíjat – s azzal hajrá! nekivágtatott -a dombos oldalnak.</p> -<p>Hogy rohant a Lármás! Mint a szélvész. A kavicsok röpültek a -lába alól.</p> -<p>– Mit csinál az a bolond? – kérdezte mosolyogva a tiszt.</p> -<p>– Fogjátok el, – mondta egy második tiszt, de harag nélkül.</p> -<p>Mindenkinek jó kedve szottyant.</p> -<p>Négyen is utána iramodtak.</p> -<p>Mily futás volt az! Lármás szállt, mint a madár. Aligha -érintette is a gyepet.</p> -<p>A legények kiáltottak. A Csifó inge lobogott a szélben, az arcza -égett.</p> -<p>Aztán az élen fogták el. Csak úgy lefordult a lóról Csifó. Igen -lihegett… azután vér bugygyant ki az ajakán. Köhögött, de -mosolygott.</p> -<p>– Szép volt, – rebegte bágyadtan…</p> -<p>A ló a fiú felé hajolt, meleg párát fujt rá s kaparta a -gyepet.</p> -<h3>II.<br /> -A tavasz.</h3> -<p>Időtöltött úriember lóháton, gondolkozva megy át a nagy erdő -fensíkján. A ló baktat lehorgasztott orral, mintha a föld illatát -iszogatná; a lovasa, mintha gond ülne rajta, messzire elnéz, – -láthatólag <span class="pagenum"><a name="Page_74" id= -"Page_74">-74-</a></span> semmit se lát – mintha a tavaszi langyos, -puha levegő álmosítaná el.</p> -<p>Pedig nyughatatlan az erdő körülbé mindenfelé. A virágok illatát -csalogatja ki a szelid napfény; a füvek nődögélnek; a színtelen -ifjú falevelek rezegnek az élés boldogságában s taszigálóznak a -szunnyadónak, pihegőnek látszó nedves levegőn. Minden kászolódik, -sürög, mosolyog bizakodva. Egy kicsi eső volt azelőtt való napon. A -marhahajtó úton kicsillog a mélyedésekből egy kanálnyi rezgő víz; a -cserebokrok piros ághegyein mintha eleven vér serkedne ki.</p> -<p>A rengeteg nagy ürességen valami titkos nesz uralkodik. Egy nagy -tátott száj lélekzik és liheg. Apró perczegés itt; lágy sóhajtás -túl; – a szülés igyekezésében kiserkedő verejték gyöngyének a -kipergése; a születés gyönyörében kipattanó rügy megrázkódása; a -szálló legyek szárnyának a suhogása; a férgek kicsúszása a téli -mély sötétbőli a pillangók ágyára szőtt selymes takarónak a -feszülése, elpattanása… összefogva: mindez valami halk, sejtelmes, -zűrzavaros, méla hangokból nagy szimfónia szövődik össze. Az árok -alján lezuhanó viz mély morgása képezi pedig az orgona-pontot -hozzá.</p> -<p>Az élet aztán ott van még az igazi: a mély útban. A kövér, -lucskos oldalán tobzódik az élet. A füvek meghajolnak; tátott -szájjal lélekzik a virágkelyhek a langyos levegőt; a bokrok nyers -hajtásai, aléltan a boldogságtól, ölelgetik össze <span class= -"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> a lábuknál -remegve feligyekvő sötétzöld burjánokat…</p> -<p>A mint baktat az időtöltött úriember, – mit se látva, hallva -abból, a mi él és zajong körülötte, – egyszerre felüti a fejét, -mert valami megzavarja a fensík isteni pompáját. A mellette -elvonuló mély út oldalából két emberi fej bukkan fel. Egy silimán -hitvány leányka az egyik. Sovány, csontos, fejletlen fej; nem is -szép. Viseltes, színehagyott keszkenyő takarja el a borzas hajat s -köríti a színtelen, csak egy pár égő szem fényétől besugárzott -arczot. A másik fej egy nagy brontes, szőrös, rusnya ficzkóé. -Minden nagy e barmon: az arcza, az ajaka, a fogai; a vállai -olyanok, mint egy hegyhát.</p> -<p>A leányka így szól a baromhoz:</p> -<p>– Menj el te orczátlan, te szégyentelen… úgy utállak, de úgy -utállak, mint a bűnt…</p> -<p>Hatalmaskodva, élesen így kiált a leányka s hadonásznak a -levegőn a karjai. «Hozzám mersz nyulni? – kiált a legényre – mert -kikaparom a két rossz szemedet, te undok, irtózom tőled»… s úgy -csapja innen is, túl is a barom durva pofáját a kezével, hogy -csattanásán van mit hallaniok a virágoknak s lomboknak. Ám a ficzkó -csak vigyorog ezen; minden foga látszik örömében, nem is védekezik, -mintha jól esnék neki a pofozás. A leányka pedig fáradhatatlanul -csapkodja a nagy melák legényt, a tarkóját, a hátát. Puff, puff, -még csattan. <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span></p> -<p>Az időtöltött úriember a lóháton morog megelégedetten: «ez aztán -a derék kis leányka, jól teszi, jól teszi, ha bírja» s bárha maga -is mosolyog, mégis elfordítja a fejét a jelenettől. Mert nem -szeretjük valahogyan, ha megalázottnak látjuk a magunk fajtáját. A -barom, látszik, csak most veszi észre, hogy egy idegen tekintet -téved oda az ő kis történetéhez s mindjárt (mit tesz a brutális -barom?) egy fogással lefogja a leányka hadonászó karjait; mind a -kettőt, bizony egyszerre; s átkarolja a leányka derekát úgy, hogy -meg se tud mozdulni, akármennyire kapálózna.</p> -<p>Az időtöltött úriember erre megszorítja a lova vékonyát egy -kissé s gyenge poroszkálásra unszolja a csodálkozó lovacskát. Kopp, -kopp… a patkók kattognak odább. Mindenfelé hallszik a csattanás, de -néhány gyorsabb lépés után ismét viszont óvatosan, csendesen -lépdegél a csendes tavaszi délután az állatocska.</p> -<p>… Oh, mindjárt meg is áll teljesen, mert a gazdája megfogja a -gyeplőt. A mély útból (onnan a dombról már be lehet látni) -fájdalmas nyöszörgés éri utól a fülét. Mi történik? Ama barom, ott -alant, magához kapcsolja a leánykát s ropogtatja a derekát. Az -úriembernek vissza kell fordulnia.</p> -<p>A leányka vergődik a ficzkó karjában; sikolt, fájdalmasan, -ijedten jajgat s vergődik, mint egy madár a macska szájában.</p> -<p>Az időtöltött úriember agyvelőjébe nyilalik ez a segélyt hívó, -félig síró hang s mindjárt megfordítja <span class= -"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> a lovát, -rácsap s visszatér gondolkozás nélkül, hogy megmentse a szegény -gyereket a gazficzkó karmaiból.</p> -<p>Ott terem. A leányka térdre hullva, magából kikelve, szenvedve; -– a ficzkó lihegve, a brutális erő lobogva ki a szemén. – «Mi lesz, -te rabló?» – kiált rá nyersen.</p> -<p>A küzdelem abban a perczben megszűnik, a rabló karja leleng a -leányka derekáról s szégyenkezve egy lépéssel odább áll.</p> -<p>– Mit akarsz, te zsivány?… elereszted rögtön azt a szegény -gyereket!</p> -<p>Egy perczig a csendben ismét hallszik a havasi patak dörömbölése -a mélyben. A következőben a leányka, mintha az álmából zavarták -volna fel, kerek szemmel rátekint a megmentőjére s így szól:</p> -<p>– Maga ki, bácsi? Magának mi a dolga itt? Magát ki hívta -ide?</p> -<p>A hangja mind élesebb, biztosabb lesz.</p> -<p>– Mit elegyedik maga a más dolgába? No nézzék, a bolond vén -embert, mi mindenbe üti bele az orrát? Hát maga ki? Menjen innen, -hallja!</p> -<p>A leányka felemelkedik. Lesimítja összegyűrt fersingjét, megköti -lecsúszott fejkendőjét az álla alatt s csipőjére akasztva mind a -két kezét, kihívóan vágja oda:</p> -<p>– Nézd, a vén tekergőjét! Látja, hol az országút? Arra -menjen.</p> -<p>Az időtöltött úriember gyengén felrántja a vállát. <span class= -"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> «Igaza -van», mondja halkan, megrántja a kantárszíjat s trapp… trapp… futva -iramodik meg a ló az országúton, mely előtte kígyózik fel az -erdőbe…</p> -<h3>III.<br /> -Az uram.</h3> -<p>A falu végén a vándorköves, szakadékos mezőn tanyázó -czigánysátorból egy rongyos, mezitlábos, fekete czigányleány (a -papsajtlegeléssel betelve) az utolsó, graniczerrel fedett házikó -kerítésére rákönyököl és benéz az elhagyott udvarra. Ott egy -viseltes, beteges formájú ifjú paraszt-fehérnép a küszöbön ülve -ránéz a czigányleányra s rászól:</p> -<p>– Mi kell?</p> -<p>– Hát… semmi.</p> -<p>– Hova valók vagytok? A sátorral vagy?</p> -<p>– Ühüm… Messziről, a gyergyai havasokból valók vagyunk.</p> -<p>– Te rongyos! – vontatva, nagysokára folytatja – leány vagy?</p> -<p>– Láthatod tán.</p> -<p>– Nem látom. Gyere be. Adok valamit.</p> -<p>Végigméri lustán s gyors elhatározással így szól:</p> -<p>– Szeretnéd, ha csíkos strimpflid volna? Szeretnéd, ha gombos -topánkád lenne? Gyere be…</p> -<p>A parasztasszony befordul a házba s kiczipel egy tarka kendőbe -bekötött batyut. <span class="pagenum"><a name="Page_79" id= -"Page_79">-79-</a></span></p> -<p>– Ülj le oda. Nem is bő a lábszáradra a strimpfli. Úgy… A -topánkában kotyog a lábad, de sarjúval kitöltheted. És ti nem -szoktatok erre felénk jönni? Mi? Felöltöztetnélek, ha tudnám, hogy -elmentek innen és nem látlak többet.</p> -<p>– Nekem adnád a czipőt? Dugva?</p> -<p>– Az enyém. Kisasszonyok viselnek a városon ilyen stráfos -harisnyát. Drága… Vedd el. Neked adom, te rongyos; kösd meg -kóczczal a térdeden felül. Van még egy köntösöm, a minek bő az -ujja.</p> -<p>– Bő az ujja? Oh na! S nekem adod?</p> -<p>– Egy szót se szólj. Tedd be a kaput. Vedd fel. Állj az eperfa -alá. Siess. Hogy hivnak?</p> -<p>– Aniko…</p> -<p>– Aniko… Engemet: Sebesnének hívnak. Én asszony vagyok. Az uram -a városban van. Szolgálatban van az uram…</p> -<p>S erre kibuggyan (miért? miért nem?) a köny a szemén s betakarja -az orczáját mind a két kezével… Zokogásában a lapos melle zilál… De -lefojtja a sírását és szürkén folytatja:</p> -<p>– Vedd fel, Aniko. Nem is igen bő rajtad az a köntös. -Kisasszonyok viselnek efféle czafatot a városon. Szép-e? De még egy -szalmakalapom is van. Kisasszony-félék viselik azt is. Ne. De -gombold be a köntösödet. Neked adom, de úgy, hogy mindjárt elviszed -innen s ne lássam meg többet. Neked adom a kalapot is.</p> -<p>– Mi lelt?</p> -<p>– Mi a bajod vele? Várj, kihozom. Egy borjúnak <span class= -"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> az ára van -ezekben a rongyokban. Vidd el. A városon a rosszfajta kisasszonyok -viselik az ilyen holmikat. Az Isten verje meg őket.</p> -<p>A mint a virágos szalmakalapot kihozza, úgy megmarkolja, hogy -összetörik a markában.</p> -<p>– Nem baj… Úgy is kaczagás eféle piszkot viselni kiöltözött -parasztleánynak a városon… Ott (s messze hely felé int) e féle -kalappal csavarják el az ifjú paraszt embereknek a fejét a rossz -fehérnépek…</p> -<p>És keserű dühvel rongygyá tépi a czifra kalapot; kitörli az -öklével a szemét és hevesen folytatja:</p> -<p>– Menj… menj. Nincs egyebem. Menj vele sietve. Ne is merj -errefelé nézni. Fuss. Jaj, nem bírom.</p> -<p>A czigányleány a mint kiódalog, a kapunál visszafordul:</p> -<p>– Aztán mit mondjak, – ravasz tekintettel vigyázva az asszonyra -– mit mondjak? ha kérdezik, hogy hol kaptam ezeket a szép holmikat? -Nem loptad?</p> -<p>– Nem… Én becsületes asszony vagyok… Asszony. Az uram a városon -szolgál már két esztendeje, de nem jöhet vissza… mert nem akar, -vagy nem jöhet haza. Viheted… Tedd be a kaput.</p> -<p>… S maga is belép a házikó ajtaján. Bezárja, neki dől és hangos -fuldoklás között sírja:</p> -<p>– S mondd meg, hogy mindent megvettem… <span class= -"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> úgy -öltöztem fel… a milyeneket ő szeret a városon – s még se… még se… -engemet szeret… az uram…</p> -<h3>IV.<br /> -Honvágy.</h3> -<p>Egy bakát temettek a városban. Valamiért nekibúsult erősen (mit -firtassam már, hogy miért?) a szivének fordította a puskáját egy -baka és azzal vége lett… Nagyon szép parádéval temették el. Egy -kényes szakaszvezető dirigálta a csapatot a koporsó előtt és a -katonabanda fujt keserves nótákat. A cselédlányok mind kiálltak a -kapuba és a járókelők megállottak a komédián, bárha pogány hideg -idő járt.</p> -<p>Topp… topp… egyformán lépegettek a bakák s a posztóval betakart -dob rekedten dübörgött. Az oláh templomban a hegyoldalon, -sírdogáltak a harangocskák s a hosszúszakállú pópa dörzsölgette a -kezeit, fázva topogva. Az egész piacz elcsendesedett, míg áthaladt -a temetés.</p> -<p>A kút előtt haladt már a menet. Ott a havasról jött szántalpas -szekeresek, kik fenyőágakat hoztak a havasból, hogy karácsonyfát -csináljanak belőlük a jó gyermekeknek, állanak. A katonák a havasi -szántalpokhoz oly közel marsiroznak, hogy majdnem surolják a -faágakat – s egy komisz baka, ime, a sor szélén igen elkomorul. -<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span></p> -<p>Elkomorul… valami jutván az eszébe. Egy tömzsi, vállas, kemény, -törpe legény az. <i>Onnan</i> vala ő, a honnan valók a faágak. A -havasról való. Rá van írva a formájára. Nehéz, otromba, czammogó -járású, szőrös ficzkó – van benne valami a medvéből – nagy -állkapcsa, lobogó, mélyen benn fekvő szemei vannak. Megy, nézi, -nézi meredten a fenyőágakat és egy friss havasi leánykát ügyel, ki -a szántalp mellett áll, kozsókkal a derekán, rojtos, csíkos -keszkenyőbe bebonyálva. A baka reámered s eltéveszti erre a -lépését… Eltéveszti a lépését.</p> -<p>– Te marha, – morog rá a szomszédja – mit teszel?…</p> -<p>– Mi–i?</p> -<p>Ő semmi hibát nem követ el… Ő tán csak álmában lépdel… a lelke -azonban odahaza van… a kis, deszkavágó fűrészmalomban, ama parányi -katlanban a rohanó havasi patak mellett, melynek gerendából -összerótt csatornájában omlik ki a kék víz a jégcsapokkal -kicsipkézett kerékre. A házikóban egy öklömnyi ablaküvegen -bizonyosan a város felé néz egy sugár, szépséges, sápadt leányka, -(a szántalp mellett álló leányhoz hasonlít), az ő szerelmes -bakájára gondolva…</p> -<p>A bombardon recseg, dübörög… topp, topp… egyformán lépdelnek -keményen a bakák s a sor szélén járó kemény oláh legény lehajlik a -sorból s beleharap a fenyőágba, mely a havasi szántalp felett -zöldül… <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= -"Page_83">-83-</a></span></p> -<p>Beleharap a fenyőágba… és rágja, őrli fehér fogaival a keserű -ágat s nyeli boldogan… oh, bizonyosan azt se tudja, mit tesz?</p> -<p>– Barom, – morogja a társa, – abrakolsz?</p> -<h3>V.<br /> -Az anya kicsiben.</h3> -<p>A dugáson ereszkedünk le egy tutaj hátán. A havasi patak köves, -üres ágya megtelik a dugásból lezúgó vízzel (a kövér, piros -keserűlapuk a marton mohón lebzselik) és morgó zajjal az egész szűk -völgy. A madarak mind leszállnak a fenyves sűrűjéből a víz -suhogására s csippenve, őrült kedvvel szántják a vízpárás levegőt. -Megébred a búsan magábazárkózott, mély havas. A tutaj inog, mintha -rángatnák; alig értjük egymás szavát.</p> -<p>A kanyargó patakágyban úgy száguld az előrezúduló víz, mint egy -megveszett állat. A kormányzórúdnál álló oláhnak a szeme majd -kiugrik, hogy elég gyorsan forgassa a tutaj orrát. Mégis valahol -egy sziklakar keresztbe taszítja a gerendákat és míg a víz dühödten -tovább száguld, átcsapva a tutaj tetején, alatta, a tutaj recsegve -megáll.</p> -<p>A havas – a mint a víz megszökik alólunk – csöndesedik -fokozatosan. Egy-egy káromkodás, aztán csüggedt szóbeszéd s mi -kikászolódunk a bokáig <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= -"Page_84">-84-</a></span> érő jéghideg vizen a partra. A mint -nekivágok az ösvénynek, – hogy valami emberlakta fészket keressek, -a honnan alkalmatosságot kapjak a továbbhaladásra – belezavarodom a -havasba.</p> -<p>Sehol senki. Egy hang sincs, hacsak rám nem visít egy-egy havasi -tarka-barka madár, vagy a fahajat kopácsoló harkály. Messze az -oldalból vékony füst szállong fel a fák koronája felé. Arrafelé -törtetek. Ott vagy szuszéknak való deszkát szárítanak, vagy szenet -égetnek. Úgy! Egy fekete kunyhó (mint egy szőrös sümölcs valami -banya képén) kuporog egy tisztás szélén.</p> -<p>– Hé, ki van ott? – kiáltom; ki se felel. Egy összerótt -szolgafán lógó üst alatt lángol a tűz. – Senki sincs itt?</p> -<p>– Na! – szól vontatva valaki. Éretlen gyermekhang ez. Közelebb -megyek s a mint egy bokornál kifordulok a tisztásra, szemrehányó, -bosszús leánykahang rivall rám:</p> -<p>– Ügyeljen!… hát ügyeljen; mire lép?</p> -<p>Odanézek a lábam alá. Egy rongycsomó hever a földön, egy halom -havasi letépett virág tetején.</p> -<p>– Mi ez?</p> -<p>– Hát egy gyermek van a földön. Nem látja? Hiszen letapossa!</p> -<p>– Egy gyermek?</p> -<p>Keresem, hol van.</p> -<p>– Ott ni! – mondja az elkeseredett képű leányka, a mint a kunyhó -mellől kilép és ama rongycsomóra mutat. <span class= -"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p> -<p>Érdeklődve nézek oda, a hova mutat:</p> -<p>– Nincs gyermek – mondom.</p> -<p>– Oh, Jézusom, Jézusom… hát nem látja?</p> -<p>Jobban megnézem. Egy szokmány rongyai hevernek összegömbölyítve -ott. A csupja át van kötve faháncscsal, úgy, mintha egy baba feje -volna. Még piros bogyóból két szeme is van, nyilván szurokkal -odaragasztva; és szája is van, valami fahajból odacsirizelve. Karja -is van; a szokmány karjából, mohával kitöltve. Tehát jobban -megnézem.</p> -<p>– Ez gyermek, te leányka?</p> -<p>– Hát nem látja?</p> -<p>– Aztán te csináltad, leányka?</p> -<p>– Én hát, egyedül, – dünnyögi – csak nem is apó.</p> -<p>– Az apó nem is tudna ilyet csinálni?</p> -<p>– Hogy tudna? Ő nagyon öreg ember már.</p> -<p>– S te csak vele élsz?</p> -<p>– Csak? Hát nem elég az apó?</p> -<p>Aztán fecsegő lesz: «Maga ki? Maga mért jön? Ide senki se jön, -(közeledik hozzám) bárha mi örökre itt lakunk».</p> -<p>– Örökké? Hát akkor ki tanított meg tégedet leányka, ilyen szép -gyermeket csinálni?</p> -<p>– Szép, úgy-e? Ki tanítana meg? Senki. Hát kell is azt tanulni? -Azt hogyne csinálna az ember. Akkor kit ölelhetne meg az ember?</p> -<p>– Igaz. Azért csináltad, hogy megölelhess valakit?</p> -<p>– Hát hogyne! Még azt se tudja? <span class="pagenum"><a name= -"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p> -<p>S azzal felemeli a ruhacsomót. A karjaira fekteti gyöngéden, -aztán a kebléhez szorítja mosolyogva, boldogan.</p> -<p>Hogyne: Az anya ébred meg ebben a leánykában. A mély havasban -nő; embert se lát; anya nélkül, testvér, pajtás nélkül él; ez a -leányka kitalálja ismét a babát. Vágyik a gyermekre… valamire, a -mit ölelhessen…</p> -<h3>VI.<br /> -Levele érkezett a kisasszonynak.</h3> -<p>Őszül az idő. Fenyeget a felhő mindenfelől. A tejfehér köd -felhúzódik a sötét erdős hegyek derekáig. Míg az ormok fehérednek -már a hótól (a fenyők úgy merednek fel, mint egy roppant fűrész -fogai), alant, a rohanó havasi víz partján az égerbokrok még -zöldek, a megpuffadt, összegömbörödött, megszáradt veres -cserebokrok között. A sziklás úton, mely a szomszéd faluba visz, -egy úrileány lépked tünődve. Áthalad a mi falunkon (az asszonyok -mind szelíden köszöntik) egészen a postáig.</p> -<p>A postamester kiszól az ablakon át: «Nincsen levele, kedves -kisasszony».</p> -<p>«Igen köszönöm, – feleli a kisasszony, lehajtja a fejét megadóan -– köszönöm» és megfordulva, ismét visszaballag a falun; az úton, -mely a kősziklák között a mély víz partján vezet. <span class= -"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span></p> -<p>A falu útján a kisasszonyra tapadó szemek is mind ezt kérdezik: -«S nincsen-e még levele, kedves?» A kuvaszok kiállanak az útjából, -leülnek az út szélére; a szekerek kitérnek előtte, hogy ne -zavarják, mintha azt mondanák: «Baj, hogy nincsen még levele!» A -víz, a mint az egyik hullám leloccsan a másikra, mintha sóhajtana; -a sár, melyből kiemelkedik az apró láb, mintha feljajdulna: «Oh, -miért is nincsen még levele szegénynek!»</p> -<p>Széllel, ha ébred a reggel; hóval, ha elegyesen csorog a felhő: -mindennap az urileány a szomszéd faluból jön a postahivatalig és -megy vissza, tünődve… tünődve.</p> -<p>Azon a nyáron került a kisasszony a szomszéd, eldugott havasi -falucskába tanítónénak, valami messze való városból. Szelíd és -szomorú; a gyermekek nagyon bátrak vele. Valahonnan vár valamit, -ugyan vár; mi mind nyughatatlankodunk azért: hogy miért nem érkezik -már meg az, a mire ő várakozik? Mi lehet az? Ki se kérdezősködik -tőle felőle, de azzal a Semmivel fekszünk és kelünk. A -szénacsinálók a havasi kaszálókon, este, a tűz világa mellett arról -beszélnek; a templom pitvarában istentisztelet végén azon tünődnek; -a guzsalylyal le és fel utczázó vénasszonyok, pergetve az orsót, -arról zuvatolnak: «Még meddig vár a szegény, arra a levélre?»</p> -<p>S csak nem jön… nem jön.</p> -<p>A mezőre leszáll a téli takaró; vékony kukoriczaszárak -<span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span> merednek ki az egyforma hó alól: a víz -martjain nyalja a csillogó jégrámát a suhanó kék ár; a bocskorok -alatt csikorog, rikoltozik a ropogó hó – a tanító kisasszony -mindennap bejön, hogy kérdező szemmel ránézzen a postamesterre. -«Nincsen; semmije sincs még, kedves kisasszony» – feleli a -postamester.</p> -<p>Oh Istenem! Mily gonosz lélek kell, hogy legyen az, a ki így -várakoztatja őtet! Levelek pedig jönnek feles számmal a -postahivatalra. Szerelmes leányok hoznak ki onnan szaporázva valami -írástudó vénhez, hogy kedves izenetet betűzzön ki belőle; – nyomorú -szegények, kik segítséget várnak a betűktől – és annyian kapnak -írt, vigasztalódást a levelekből, csak a szegény tanítókisasszony -megy ki onnan árván lehajtott fejjel. «Féljen – bátorkodik egy öreg -asszony hozzá közeledve – a rossz emberek szándékától, útonálló vad -fogától, a mint azon félelmes útakon egyedül jár…» «Vad fogától, -rossz emberek szándékától miért féljek?» – kérdi vissza szelíden, -búsan, mintha azt mondaná: «Más szerencsétlenségtől félek én». -Mindenki érti. Ah, nincsen levele szegénynek.</p> -<p>Pogány, csikorgó tél hatalmasodik el a szűk völgyön. A Bucsinból -leszálló farkasok kórust üvöltenek az éhségtől, a falut gyűrűző -berekben; a verebek felfúvódva dideregnek a szalmafedelek eresze -alatt, s kicsípi magát puha fehér köntösében – mint egy koporsóba -fektetett menyasszonyt a halál <span class="pagenum"><a name= -"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> – minden fa, minden bokor… -Egy nap: honnan? mi úton? senki se tudja – az a hír suhan át az -elcsendesedett falun, hogy a kisasszony levelet kapott.</p> -<p>A jégvirágos ablakocskákon a meleg szájak akkora lyukat -olvasztanak fel legalább, hogy lássák a kisasszonyt, kezében ama -papirkával; a sövénykerítéseken át arrafelé fordulnak a vigyázó -legények: «Levele van szegénynek».</p> -<p>Egyszerre elevenebb lesz a falu. Mintha egy súlyos tehertől -megszabadulna, fellélekzik: «Levele van neki!» Egy szót se szólnak, -de egy kéz, ha megszorítja a másikat: mindenki tudja, miért; -valahol ha elcsattan egy csók: mindenki érti, miért: «Levele -érkezett a kisasszonynak». A kiragyogó szemek végigkisérik, valamíg -csak kiér a faluból a kisasszony, hogy a mély, kanyargó víz mellett -elhaladó sziklás úton hazatérjen.</p> -<p>A levél még a kezében van. Mintha félne kibontani; vagy mintha -csak az emberszemek előtt nem akarná kinyitni az édes, várt -levelet. De gyorsabban igyekszik előre… A ropogós tél sietteti tán -csak.</p> -<p>Átlép a határkővel kijegyzett falu végén. Puha, nagy hópihék -szállingóznak; az ég elszürkűl s varjúk kárognak valahol…</p> -<p>… S másnap várják a kisasszonyt és mindennap várják. Nem jön. -Hiányzik a falunak. «Nem tudtok róla?» kérdezik. «Miért? Megkapta a -levelét» felelik. <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span></p> -<p>Megkapta…</p> -<p>… Egy czigány hozta be a sziklás útról a levelet. A sziklás -vízmartba kapaszkodó galagonyabokor tövisein akadt fel. Finom a -formája, piros a pecsétje, mint egy vércsepp. Belül csak egy-két -sor van bele írva:</p> -<div class="blockquot"> -<p>«Ne várjon hiába. Nem megyek… A mi volt, elmult; álom volt. Ma -esküszöm azzal, a kit szeretek…»</p> -</div> -<p>A kisasszony aztán jött hozzánk. A víz felénk hozta, mert mi -szerettük őt. A molnár fogta ki.</p> -<h3>VII.<br /> -A tudatlan madár.</h3> -<p>Nyár derekán, a Mező-havas tetején, a fenyőkéreggel fedett -sátorban, hajnalban ébreszt fel a napsugár.</p> -<p>Az égtől földig vetett levegő-ágyon rózsaszinű meleg por piheg, -mely messze, a hegyhát fenyőlombdunyhája csupján lilába játszik s -zöldesbe olvad. Az éji gyász elbúvik a tömött, nehéz erdő sűrű -aljába a felkelő világosság elől. A hajnalra rebeg minden, kéjes -kinyujtózkodása közben ébredezve. A bábakalácsok üvegszerű, pattogó -rózsaszín szirmai élednek; a légyölő-galóczák vérpiros pofája -vigyorog a szárnyaló legyekre; a zsályák balzsamos lehelete leng a -mozgó levegőn; a mályvák, <span class="pagenum"><a name="Page_91" -id="Page_91">-91-</a></span> az idétlen, borzas gyalogfenyők -szurkos illata terül el a rettenetes nagy havason. Éles szél -borzolja fel a nyavalyás perjét, tánczoltatja a kokojza bogyóit, az -eprek pehelyszerű virágszirmait. A lomha nagy test: a havas, -mozgolódik, lélekzik; fénylik a harmattól, suhog a széltől.</p> -<p>Felkelek s végigbotorkázom a harmattól csúszós köveken. Az a -rejtelmes erő, mely felébresztette körülöttem az életet, engemet is -megmozdulni kényszerít.</p> -<p>Egy nyílegyenes fenyőfasor szegi el az utamat. A sor szélén egy -dús, össze-visszanőtt ifjú fenyő sátorából két fényes csepp ragyog -reám.</p> -<p>Közelebb megyek: «Mi villog ott?» – Nézem.</p> -<p>Mintha két kicsiszolt gyémánt fénylene ki. Még közelebb megyek. -Egy parányi madárfejből ragyog ki két szem. Egy hitvány madáré. A -dolmánya zöldeskékes, a szárnya szürke, fehérrel csipkézve a -szélén.</p> -<p>– Pi-pi… a parányi czinke reám ügyel egy cseppet s a földre is -ügyel egy cseppet. Tán ott a fészke. – Pi-pi… elevenen, kedvesen -bókol, himbál, hajlong: jó reggelt mondva mindennek.</p> -<p>Egyszerre igen derültnek látom az egész hideg havast, sziklákat, -mohos fákat és még közelebb megyek a beszédes madárhoz.</p> -<p>A czinke felém fordítja egészen apró fehérfoltos pofáját és -valamit vigan – tudom is én mit – locsog.</p> -<p>De engemet is csak úgy néz, mint a többi tárgyakat <span class= -"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> körülötte -és nem merem fogadni a köszöntését, mint a többi egyet-másnak.</p> -<p>Mégis bólintok feléje. Meg se rebben a czinke. Tovább egyre -bátrabban, bizalmasan mondja: «pi-pi…» és visít vigan.</p> -<p>Egészen mellé lépek. Tovább csippen a sűrűben, félelem -nélkül.</p> -<p>– – Ah! Egyszerre eszembe jut: ez egy tudatlan madár; mely azért -nem fél tőlem, mert itt született a Mező-havas-tetején, itt is nőtt -fel és <i>nem ismeri az embert</i>. Ezért bízik bennem.</p> -<h3>VIII.<br /> -Az irgalmas ember.</h3> -<p>Két ifjú liba élt egy virágos udvaron, egy gunár és egy tojó. -Szép, fehér, fodros, libegő tollakkal ékes szerelmes pár voltak s -minthogy mindenük megvolt, a mi csak kellett nekik, nagyon -jókedvűek voltak. Örökké egymást bujták; együtt sétálgattak; -fürdögéltek; s ha szembeállva, elkezdtek halkan tereferélni -bizalmasan, öröm volt őket nézni.</p> -<p>Egy nap a könnyűvérű fráter, a gunár (a tavasz borzolta a vérét -tán fel) átbujt valahol valahova, a hova más libahangok -csalogatták, hihetőleg könnyű kalandra. Meghallgatta s meghallván a -becstelen: – elfelejtette családi köteles hűségét, <span class= -"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> szép -párját; békés, jó életét; pázsitját, vizét, magját s megszökött; -ürt és mély bánatot hagyva maga után.</p> -<p>A tojó járván, kelvén magára, bokrok mélyén, árnyékos színek -sarkán, árkokban, kutatva kedves párját – megbizonyosodván -árvaságán: kiállt az udvar közepére és hegyesen, élesen elkiáltotta -magát, mondván: «Jőjj, jőjj! szerelmes társam! hé!» Odább tipeg -ekkor és minden világtájék felé fájdalmasan rikolt: «Hé, hé, párom! -jőjj…» Előre szalad és visszaszárnyal mind hevesebben, rikolt a -hűtelen után: «Jaj, jőjj, hé!» Nem eszik, nem iszik, nézdegél; -lebegteti a szárnyait, sürög-forog, rikolt, sikoltozik; ah, még egy -nyugodalmas percze sincs, jajgat, sikoltozik és kesereg.</p> -<p>A bús tojó asszonya pedig, – egy ifjú, érzékeny szivű menyecske, -– hallván a sirámot, így szól: «A szegény liba! A hűtelen párja -megcsalta őtet. Nem lehet élni e zajban, melyet az udvaron a -nyomorult csap. A lelketlen gunár megrepeszti a szegény tojó -szivét. Oh, csak tenne így velem az én férjem, majd adnék én neki». -És később meg így szól: «Jőjj… úgy sajnálom az árvát, jőjj, -szakácsné! úgy megesett a szivem a búján. Jőjj, vesd végét a -boldogtalan bújának!»</p> -<p>A szakácsné pedig jött és másnap megették az árvát, -uborkasalátával és makarónival…</p> -<p>A Végzet ezt látva, az ismét következő napon talált csak rá a -hűtelen gunárra a harmadik szomszédban és a gunár, a Végzettől -űzetve, váratlanul <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= -"Page_94">-94-</a></span> visszabuvik valahonnan valahogy ismét a -virágos udvarra s a mint megérkezik, körülnéz szaporán az ismerős -tájékon. Megjárván pedig, a bokrok mélyét, árnyékos színek sarkait, -eszébe jut keservesen itthagyott szép párja és kiállván az udvar -közepére, hegyesen, élesen, parancsolóan így kiált: «Szép társam, -jőjj, jőjj!» Tipeg, kiált, előre szalad, visszaszárnyal, mind -hegyesebben üvölt, sikolt, nem eszik, nem iszik, nézgelődik, ah! -egy nyugodalmas perczet nem hagy se magának, se az udvarnak, (az -önvád furiái furkálván a keblét), az ifjú menyecske, a gunár -gazdasszonya, az érzékeny szívű hölgy, így szól a szakácsnéhoz: «Oh -jőjj, mesd el a nyakát e boldogtalannak. Láthatod, mily nagyon -szenved a boldogtalan, nem hallhatom a nyögéseit!»</p> -<p>És oly nagyon megesett a szive rajta, hogy a jövő héten megették -a gunárt is uborkasalátával és makarónival…</p> -<p>Eddegélvén pedig a libát, az urával, így szóltak: «Ez igen sok -libahús egymásután». És ennyi volt a gyászbeszéd a tragédia -felett…</p> -<h3>IX.<br /> -A kigyó a paradicsomban.</h3> -<p>Egy nagyon szép köntösös, czifra fehérnép állingál a zúgó -vásárban, szemmeltartva egy paraszt párocskát, mely a falujából -benézett a városba, <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= -"Page_95">-95-</a></span> csodát látni. A parasztlegény kézen -vezette az ő serdülő, sugár, kékszemű párját és untalanul boldogan -össze-vissza néznek. Egy sátorból virágos pántlikákat lobogtat -feléjük egy vén nyigoczás. «Szép holmi» mondja a legényke. -«Gyönyörű – sóhajtja vissza a leányka – és még csipkék is vannak.» -A legény átkarolja a leányka derekát – örömében ez odasimul – és -összemosolyognak. «Nagyon drága portékák ezek nekünk» súgja a -leányka. «Menjünk, – feleli a legény – mert megkivánod».</p> -<p>A sátrak végében kihimzett fodros főkötők mosolyognak rájuk egy -asztalról: «Illenék a fejedre – mondja a legény – a főkötő!» «Úgy? -– feleli a leányka – hogy illenék leány fejére a főkötő?» «De hát -te nem is akarsz menyecske lenni?» kérdezi vidáman a legényke és -megtaszítja a leányt. «Hát mondjam?» csippen vissza ártatlan -hamiskodással a lány és visszataszítja a legényt.</p> -<p>Ezen is kaczagva, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép -közeledik az évődő párocskához és látszik, szinte szívja be a -locsogásukat, mint akár a virágillatos levegőt.</p> -<p>A párocska őgyelegvén odább, elérkeznek valami falusi asztalos -portékájához s ott mindjárt letelepednek, szorosan egymás mellé, -egy tulipános láda tetejére. «Mennyi minden fér el egy ilyen -ládában, – mondja a leányka és megsimogatja gyöngéden a gyöngyszinű -láda tetejét – ilyen lesz nekem, úgy-e?» «Hát annak a kanapénak -<span class="pagenum"><a name="Page_96" id= -"Page_96">-96-</a></span> a fiókjában még!» mutat a legény egy -festett falóczára. «Oh, te buksi – kaczag a leányka – annak a -fiókjában csak ágynemű áll.» A legény megcsípi a leánykát és -kaczagó szemmel perzsel rá: «S hát az ágyneműben mi van?» A leányka -ártatlanul felel: «Abban semmi sincsen, az csak áll, dísznek, -buksi.»</p> -<p>A legényke arcza nekimelegedik a beszélgetésbe és mindjárt egy -ringó bölcsőre mutat, mely a fadiván mellett áll. A vállával -meglöki a leánykát s megfogja a kezét forró kezével. «Hát az ott, -lelkem – kérdezi és rámutat a bölcsőre – mi lesz abban?»</p> -<p>A leányka, megértve valamit, kipirul egészen a hajáig, feláll a -ládáról és megsértődve, kedvetlenül így szól: «Csúfakat beszélsz, -ez nem szép» s kirántja a kezét a legényéből.</p> -<p>«Én semmit se szóltam» – mondja restelkedve a legényke és át -akarja ölelni a leánykát. «Nem szeretem, a ki orczátlan» – feleli a -leányka s kisiklik az ölelés elől. A legényke zavarodottan áll -meg.</p> -<p>A beszélgetés megszakad közöttük. A nagyon szép köntösös, czifra -fehérnép mindezt irigykedéssel nézi félszemmel. A vásáros nép -tolong körülöttük, gyerekek sipolnak; koldusok harmonikát -nyomorgatnak; boltosok rikoltoznak; kocsisok káromkodnak; czigányok -ordítva alkudoznak – a czifra fehérnép, mintha nem látna mást, nem -hallana egyebet, mint amaz ártatlan párocska szelíd <span class= -"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> évődését. -A maga ártatlan leánykorának rég bezárt ajtaja pattant fel tán s -oda lát be. Irigyen ügyeli őket; kesernyés tekintettel.</p> -<p>A legényke odább sompolyog a leányka mellett, restelkedve. A -pogácsás sátor előtt megáll s egy szép, nagy szivet vesz a kezébe: -«Nézd lelkem – mondja engesztelődve – ezt megveszem neked, ha -szereted?» A leányka visszafordul s mindjárt mosolyog szépen. -«Megveszed nekem? – kérdezi – szép portéka, ott fog állani a -kaszten tetején, ha lesz kasztenünk…» «Jó, ne haragudjál reám.» «Én -nem haragszom reád.» És mindjárt kezébe veszi a pogácsát. «Vers is -van rajta», mondja a leányka és betűzni kezdi a szép szavakat. A -bosszúsága megolvadván a gyönyörüségben, bizalmasan átnyúl a -legényke keze után, a szép szivet pedig boldogan a kebléhez -szorítja a másik kezével. Igy menve odább boldog egyetértésben a -zúgó vásárban, a nagyon szép köntösös czifra fehérnép éppen a -boldog párocska háta mögé kerül. A legényke ekkor észreveszi az -idegen, szép, czifra fehérnépet, szemét rajta felejti. Még a szája -is egy kissé tátva marad, úgy rámered. A czifra fehérnép pedig -megáll előttük s ezt kérdi:</p> -<p>– Mit vettetek?</p> -<p>– Mi? – kérdi idegenül a leányka.</p> -<p>A czifra fehérnép – a csúf irígység, az ajakán mintha egy kelés -fakadt volna fel – nem tudva egyebet mondani a visszautasító -szócskára, vigyorogva, kicsinylőleg ennyit kérdez: <span class= -"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p> -<p>– Csak pogácsát vettetek? És mit csinálsz vele? Megeszed? Hova -valók vagytok? Falusiak?</p> -<p>A leányka kipirul ismét bosszúságában.</p> -<p>– Menjen el, – mondja indulatosan. – Mi köze velünk? Azt -veszünk, a mi tetszik nekünk.</p> -<p>A czifra fehérnép csúfondárosan felkaczag. «De po-gá-csát…» -mondja s szótagonkint hámlik le az ajakáról a lenéző, bosszantó -kérdés. És azzal tovább megy.</p> -<p>A legényke a szép fehérnép után néz.</p> -<p>A leányka restelli a pogácsát vinni. Oly nevetségesnek tartja a -szép pogácsát a kezében. A szó megakad a szájukon.</p> -<p>A mint elkedvetlenedve tovább mennek, egyszer elfordulva a -párjától, átnyujtja a pogácsát a legénykének:</p> -<p>– Vigye maga is – mondja.</p> -<p>– Vigye a kinek kell, – mondja vissza gyorsan, durván – én -nem.</p> -<p>– Hát akkor mért vette?</p> -<p>A legényke felrántja a vállát s mogorván ballagnak odább.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_99" id= -"Page_99">-99-</a></span></p> -<h2>Az édes anya.</h2> -<p>Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett. -Tán egy derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette -Kádárt, a bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők -szerelemből házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk -(egy hétesztendős, szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy -óráig se tudott volna ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban -úgy tett, mintha észre sem venné az ellene mondókat, lecsoszogott -előre az ismeretlenbe és Kádár erőtlenül utána hanyatlott.</p> -<p>Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis -Jánoska így szólt dicsekedve az édes anyjának:</p> -<p>– Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor -bácsitól! – és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy -felvidítsa az anyját, ki akkor nagyon bánatos vala.</p> -<p>Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a -kétségbeesett anyának:</p> -<p>– Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> -megtudja az apja halálát. A gyermek igen eszes és érzékeny s a -szívbajos fiúcskára végzetes lehetne, ha megtudná, hogy az apját -sohase fogja látni.</p> -<p>Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az -anyja mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos -szegletben, bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok -járókelőtől.</p> -<p>– Valami ünnepre készülnek tán odakinn? – kérdezte Jánoska az -anyjától.</p> -<p>S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: «El tudok én -játszani magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának.» -Bizonytalanabbul tette azonban hozzá: «Hanem ha az apa jöhetne be -tán hozzám, mert ma nem is volt nálam», minthogy nem szeretné -megbántani az anyját az által, hogy inkább az apját áhítja.</p> -<p>– Nem, – rebegte az anya, – az apának vendége vagyon, és arra -kicsordult a köny mind a két szeméből.</p> -<p>– Egy bogár repült a szemembe, – magyarázta.</p> -<p>– Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra -mindjárt kimegy belőle a bogár…</p> -<p>A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse -ment ki a szeméből.</p> -<p>A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy -asztalt az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni -kövekből, de úgy reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az -építmény. <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span></p> -<p>– Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két -szemed pillája alól szivárog egy-egy csepp – s előre nyujtotta a -fejecskéjét s megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár -bántotta.</p> -<p>Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz -ünnepség mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak -az öreg dada maradt mellette azon délutánra.</p> -<p>– Tán a király nevenapja van? – kérdezte a kis ember, – minthogy -úgy harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen -félek.</p> -<p>Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy -töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan -mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az -érzékeivel. Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély -kongása, mintha libegni látszott volna a vastag levegőn.</p> -<p>– Ó, hogy vártalak, piczikém, – rebegte, a mint az anyja későn -belépett. – Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a -kezem! De talán, ha gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál -velem, vagy ha énekelnél nekem, vagy… vagy…</p> -<p>– Vagy?</p> -<p>– Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám.</p> -<p>– Az apád elment. <span class="pagenum"><a name="Page_102" id= -"Page_102">-102-</a></span></p> -<p>– Elment?… Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt -jön?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Tán csak reggel?</p> -<p>– Reggel sem.</p> -<p>– Estére, azt hiszed?</p> -<p>Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza. -De megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az -ajakát összeszorította és nem sírt.</p> -<p>– Apád csak későbben jön vissza.</p> -<p>– Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra -maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e?</p> -<p>Merően kutatva nézett az anyjára.</p> -<p>– Akkor sírtam, de akkor még kicsi voltam. Mi, meglátod, jól -megleszünk magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a -sóhegyekig felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a -Sándor János bá’ szekerét, a melyen az apa jön. Jó?…</p> -<p>Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így -felbátorította az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és -keservesen sírni kezdett. A vén dada megérintette a gyermek -vállát.</p> -<p>– Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az -apja épen bányász.</p> -<p>– De én nem sírok, tudod, Klári!… az nem is igaz… Én csak -gondolkozom, úgy-e, piczikém, te is tudod. <span class= -"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p> -<p>S titokban letörölte kicsordult könyét, szepegve visszafordult -és valami várjátékot kezdett meg a táblán, a miben a piczikéje -kedvét lelhesse. És hogy felvidítsa, szándékosan hibásan lépett, de -mindjárt megértette, hogy kedveskedésével rossz időt választott és -eltolta a táblát.</p> -<p>Azon este igen nehezen telt az idő. A gyermek önkéntelenül -tartózkodott a kérdezősködéstől, az anya erőszakosan kereste az -okot, hogy beszéljen. Mikor azonban a vén dada megigazította az -ágyat az éjjeli nyugalomra, a fiucska odahúzta a Klári ránczos -fejét s rebegve ezt súgta:</p> -<p>– Hát meggyógyúlt apa? Ő beteg volt, tudod.</p> -<p>Az aszott, öreg fej gyengén igenelve bólintott a kérdésre, -minthogy az édesanya rájuk nézett. Arra Jánoska a fal felé fordult -s egészen a paplan alá bujt. Azonban az apjával foglalkozott, mert -a mint a nehéz ködből kibontakozott a hosszú, hideg reggel, ezt -kérdezte:</p> -<p>– A felülvizsgálatra ment el apa, piczikém?</p> -<p>– Igen, kedvesem.</p> -<p>– Pedig itt felejtette a kofferét. Én már az este láttam a -szegeletben, hogy itt felejtette.</p> -<p>Azon nap azonban többé nem tudakolta az apját.</p> -<p>Délfelé felkelt s kezét a nadrágzsebébe dugva, katonásan, -peczkesen lépett s félhangon mondta: «egy-kettő, egy-kettő», a hogy -az apja kommandirozni szokta tréfásan. Csak innen látszott, hogy az -apjával foglalkozott. <span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span></p> -<p>– Már írtál apának? – kérdezte este. – Irtál, piczikém, rólam -is? Ő mikor fog írni neked?</p> -<p>Minthogy valami titkot érzett, a mit előle rejtegetnek (s -mindazt jól lehetett olvasni kutató, okos szemeiből), az anya -másnap azt a szép virágos köntöst vette fel a fekete helyett, -melyet a kis ember felettébb csecsésnek talált és a félhomályban -énekelni kezdett az anya a gitár mellett, hogy szórakoztassa a kis -fiát. Valami ócska nóta volt az, a miben egy bárányról volt szó, -mely a hímes mezőn bégetve keresi az anyját… furulyaszó leng az -illatos levegőn…</p> -<p>És arra elfuladt az anyja hangja, a kis fiú pedig hangosan -felsírt. De a mint szorosan átölelték egymást, mindjárt abbahagyták -a sirást s a kis ember szilárdnak készült hangon kérdezte:</p> -<p>– És meg is találta az anyját a bárányka, piczikém?</p> -<p>– Hogyne, kedvesem… hogyne!</p> -<p>Aztán elfáradtak mind a ketten és a fiúcska rosszul aludt az -egész éjjel. Azért másnap reggel mindjárt levél is érkezett az -apától, a melyet ujjongva fogadott a kis ember.</p> -<p>– Rólam is ír, piczikém? – kérdezte mohón. Úgy vártam, hogy -írjon már, csak nem akartam mondani neked.</p> -<p>Ó, hiszen abban a levélben csak Jánoskáról volt szó. Hogy igen -jó fiú legyen Jánoska és nagyon szeresse az anyját és aztán -karácsonyra minden jó dolgokat fog küldeni azon messzi helyről, a -hol ő van. <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= -"Page_105">-105-</a></span></p> -<p>Azt a levelet aztán sokszor is kellett elolvasni. A fiúcska -untalan nyüzsgölődött, mert hol az egyik, hol a másik szót -elfelejtette az ismétlésnél olvasni az anya: «Ó, bár csak én tudnám -elolvasni, mert te igazán nem tudsz jól olvasni, piczikém». És -élesen kiabált a vén Klári után, hogy ő olvassa jobban. De ő se -tudta jobban s azért ismét és ismét az anya kellett, hogy -elolvassa, de könyezve.</p> -<p>– Nagyon megkínoztalak, úgy-e, piczikém? de úgy vágytam, hogy -apa írjon nekem, igazán.</p> -<p>Ez okon mindennap reggel tehát a postalegény levelet hozott az -apától. A kis fiú az ablakból leste, a mint a havas úton ballagott -a házuk felé a postalegény: «Oh mily lomha ember», mondta s -tapsolva, sikoltozva küldte a piczikéjét, hogy elejébe menjen és -elvegye a levelet tőle. Ő mindjárt választ is iratott az anyjával s -megüzent mindent, hogy mi történik itt; mi hiányzik, mit hozzon -karácsonyra és szapora levélváltásba elegyedett a képzelhetetlen -messze útjában bujdosó szegény emberrel, ki a János édesapja -volt.</p> -<p>Derültebb és nyugodtabb lévén a levelek jöttével, azt -kérdezte:</p> -<p>– Miért nem tánczolsz velem, úgy mint régebben, piczikém?</p> -<p>– Mert beteg voltál, kedves.</p> -<p>– Igen, de már nem vagyok az… az apa sem beteg már?</p> -<p>S akkor végig tánczolták a szobát mind a ketten, de akkor a vén -dada gunnyasztott búsan a <span class="pagenum"><a name="Page_106" -id="Page_106">-106-</a></span> szegeletben. «De te is. Klári, te is -tánczolj velünk», – lihegte.</p> -<p>Az idő hidegebbre válván, visszaköltöztek az utczai szobába s -látta, mint ereszkednek le a Bucsinról szekeresek fenyőfákkal -megrakva.</p> -<p>– Tán karácsonyra hozzák? – kérdezte Jánoska. – Az angyal jön -tán, piczikém, s azért hozzák a fenyőfákat az erdőből?</p> -<p>A hegyek ormai fehérek lettek s jégvirágokkal szőtte be az -ablaküvegeket a tél.</p> -<p>– Vajjon apa tudja-e, hogy mi készül nálunk, piczikém? Az angyal -bizonyosan tudja. – És egy alkonyatkor valósággal látta az angyalt, -(egy fényes sugár), a mint átsuhant a ködös levegőn, elvillanva, -eltűnve a fatornyú templom mellett. A fiú sápadt arcza kipirosodott -egészen s megilletődve, rebegő ajakkal beszélte el piczikéjének. Az -angyal után súgott aztán, hogy beszéljen az apjával ott, a hol van, -s mondja el neki, hogy mit küldjön a fiának. De titokban mondta, -hogy senki más ne tudja, még piczikéje se. Ha el fogja küldeni apa, -a mit Jánoska kiván, akkor tudni fogja, hogy csakugyan megérti -őt.</p> -<p>S ideges türelmetlenséggel várta a karácsony napját. Ah! -üzenetet akkor vesz az édesapjától, ki oly nagyon elment, hogy nem -is köszönt az édes fiának, a mikor elment.</p> -<p>A karácsony előtt való nap délelőttjén az anya otthagyta az -őrködő helyet, a melyet soha egy perczig el nem hagyott addig, hogy -csecsebecséket <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= -"Page_107">-107-</a></span> vásároljon halott ura nevében a kis fia -karácsonyfájára.</p> -<p>A vén dada roskadó lépéssel topogott a gyeplőszár végén, lovat -játszva a kis fiúval, míg sírva ékítette az édesanya a másik -szobában a gyökérből kivágott fenyőfát a fagyos föld alatt romló -édesura nevében beteg kis fia örömére.</p> -<p>Aznap délután se térhetett vissza az anya a gyermek szobájába. -Egy szegény mázsatiszt temetésére harangoztak, kit éppen ezen a -napon kisértek ki a temetőkertbe, hát fekete köntösét ismét -felvette az özvegyasszony, s az ő drága halottját siratva, -kikisérte az ura bányásztársát.</p> -<p>A harangok kongva ringtak a ködös levegőn s messziről a fa tóka -csattogása hallatszott a bányatelepről. Onnan hozták a halottat a -bányászok komor pompájával. Az izmos karok könnyen emelték a -költöző szegény ember örökös házát; oldalt mellette kis -bányász-mécsesek csillámpoltak s előtte mély búgással omlottak a -rézhangszerek torkából a gyászos nóták. És katonai rendben, -csendesen lépkedtek a buggyos újjú bekecses munkások oly egyformán, -hogy lépésük szabályos dübörgése messzire elhallszott.</p> -<p>A kis fiú szorongva nézett ki az ablakon, a mint a fekete tömeg -elvonult az ablakuk előtt, felkígyózva az oldalon, kőkeresztekkel -kihímezett temetőre. A zúgás megijesztette. Majdnem sírt, maga se -tudta, miért, félve rebegett.</p> -<p>Hangos szóval hívta a vén dadát. Nem volt <span class= -"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> sehol. -Tán a temetés zaja csalta ki. Élesen kiáltotta a nevét. Senki. Az -ajtót reszketve nyitotta. Sírni kezdett. Idegesen a másik ajtóig -szaladt. A karácsonyfa gyertyával, aranyos papirossal felpiperézve -a szoba közepén állott. Rémülten csapta be az ajtót. Az ütődés -csattanásától úgy megrémült, hogy majd elesett. Hajadonfővel -kifutott a folyosóra.</p> -<p>– Ó! Istenem!</p> -<p>A ház földszintjén a csizmadia-műhely nyitott ajtajában egy kis -fiú babrált egy olajos papirosú csillaggal, melylyel az este -kántálni fog menni.</p> -<p>– Gábor, Gábor – sikoltott rémületesen a kis -csizmadiainasra.</p> -<p>– No!</p> -<p>– Én igen félek.</p> -<p>– Hát élsz még, János?</p> -<p>– Jőjj fel mindjárt.</p> -<p>– Ne–e–m. Dolgom van.</p> -<p>– Inkább hozd fel, Gábor, a csillagodat is.</p> -<p>– Mit adsz?</p> -<p>– A mit akarsz.</p> -<p>– Négy töltött bányászgomb? Jó. Megadod mindjárt?</p> -<p>A mint együtt mentek be a szobába, így szólt:</p> -<p>– Milyen jó meleg van itt. Aztán mégis sírsz?</p> -<p>– Én igen félek. Itt senki sincs.</p> -<p>– Hát aztán! Megijesztett valaki!</p> -<p>Aztán az ablakhoz lépett.</p> -<p>– Én itt sohase voltam, milyen gyönyörű innen. <span class= -"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> Adod -meg a gombjaimat? Nézd, a mázsatiszt temetése már a hegyre ért.</p> -<p>Jánoska meghúzódott az ajtó mellett.</p> -<p>– Nem akarod megnézni innen az ablakból a temetést? A mécsesek -mind az oldalútra tértek, látod! a <i>ti sírotok</i> mellé.</p> -<p>– A <i>mi</i> sírunk mellé? Nekünk nincs sírunk.</p> -<p>– Nincs? Beszélj nekem. A mázsatiszt sírját az apádé mellé -ásták, láthatod innen, az a legszebb hely…</p> -<p>– Az apám sírja? Mit mondsz? Az apám nincs is ott.</p> -<p>– Nincs? Szamár. Hiszen ő meghalt. Hogy mondhatsz nekem -ilyet?</p> -<p>– Az apám?</p> -<p>– Az apád! Hiszen azért nem eresztett el most a mester a -temetésre, mert az apád temetésére megszöktem volt. Talán bolond -vagy? Hiszen én csak tudom.</p> -<p>S erővel odakényszerítette Jánoskát az ablakhoz, hogy megmutassa -neki a helyet a temetőben.</p> -<p>A kopár oldalon nyüzsgött a sok ember. Az új sír mellől -oszladoztak már. Jánoska rémülten meresztette a szemeit a -temetőkertre. Oly fehér volt, mint a hideg hó kinn.</p> -<p>– Az apám? az apám? – rebegte.</p> -<p>Akkor siető lépéssel futott fel a lépcsőn az anyja.</p> -<p>A gyermekek összebujtak, az ablaktól félrehúzódva. <span class= -"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span></p> -<p>Jánoska felsikoltott élesen, a mint meglátta az anyját.</p> -<p>Egészen elváltozott s rekedt, nyers hangon szólt:</p> -<p>– Hallod, ez mit mond? Hol van az apám? Mondd meg neki. Az -apám…</p> -<p>Az anya lehajtotta a fejét és hangosan felsírt.</p> -<p>Az engedelmes, szelíd fiú magánkívül, durván megrántotta az -anyja köntösét s fuldokolva kérdezte:</p> -<p>– Hát miért hazudtál, jaj nekem!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_111" id= -"Page_111">-111-</a></span></p> -<h2>Mayer, a zsidó suszter.</h2> -<p>Az utczám megbotránykozott azon a hangon, a mint Mayer, a -suszter, Baranyai Katiczával mert beszélni.</p> -<p>– Papot ide ne hozzon többet, kisasszony! Ide be ne, gyóntató -papot hozzám, mert leütöm a derekát… Az Adolfot nem kell előre -készíteni a halálra. Azt szépen előkészítette a maga Istene… -Hagyjanak nekem békét.</p> -<p>Hősködött a figura kis ember, hadonázva a fiakkeres előtt.</p> -<p>– Az Adolf nem is tud arról, hogy neki vége van. Ő a tavaszra -kadétnak készül… Oh, oh, micsoda garnizonban fog szolgálni ő a -tavaszon. Nem viszi be hozzá kisasszony a papot, hogy elkeserítse -őtet.</p> -<p>A kisasszony kiszállott a sáros útra; a papot beszorította a -kocsiba a megháborodott zsidó.</p> -<p>Mily időket élünk!</p> -<p>– Mit akar velünk még a kisasszony? Volt egy feleségem, egy jó -asszony, egy szép asszony. A Jehova elfordult tőle, mert maga -kikereszteltette <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= -"Page_112">-112-</a></span> őtet… Akkor idejött a gyóntató pap… -Elment Máli… Volt egy szép kis leánykám… kikereszteltette őtet… -Elment… Menjen el a papjával. Jaj, menjen el a papjával, jaj! Most -jön az Adolf, a kit maga kikereszteltetett. Elveszi őtet a maga -Istene. Jaj, jaj nekünk.</p> -<p>A kiváncsi szomszédok a kocsi felé szállingóztak. A keserű hang -átszárnyalt a ködös levegőn.</p> -<p>A Katicza familiájának a tisztelete hagyományos volt az -utczámban. A «Baranyai major» idefarkallott és az öreg itt lógott -(dőlingéző járású, száraz, kedvetlen úr volt s gémnek csúfolták) -közöttünk, leereszkedő, nyájas beszédével ölve az embereket, a mi -csak azóta nem kellett senkinek, mióta a Baranyaiak vagyonilag -leromlottak. «Szép napos időnk van», szólította meg így az első -járókelőt (mintha most is hallanám). «Szép napos időnk van», -magyarázta a másodiknak s végig az utczán mindenkinek elmondja a -köztudomású tényt, hogy az emberek az utcza végén be is riglizik a -kaput, nehogy bekiáltsa, hogy «szép napos időnk van»… «Részeg tán?» -kérdezik. «Nem – felelték – még a szoptató anyja tejétől csipett be -(valami bolond báróné volt) s ki se józanodik holtig…»</p> -<p>A «gém»… Azért csúfolták így, mert hajdan erős nemzetségéből -utolsónak maradt: hosszúlábúnak, soványnak, magában élőnek, mint -ama, a mocsár szélén mélázó madár…</p> -<p>A leánya megható szeretettel gyámolította. Titokban <span class= -"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> varrt – -azt beszélik – a boltosoknak, hogy szükséget ne lásson a gém… -Sétáltatta napfényes délutánonkint az utczám végén zöldülő -berekben; tatarozta kívül-belül; szüntelen fecsegve, ha észrevett -valakit az utczán. Máskor bizony már ő is fáradtan vonszolgatta -magát; a szegény Katicza ajaka hamar megkeskenyedett; az orra -konturja éles lett; az arczbőre időelőtt elfakult s elevenfényű -szemei körül finom barázdákat szántott – tán a gond? vagy valami -szenvedelem? Ki tudja azt. Ők ide költöztek, a régi nagy «major» -szegeletén megmaradt házacskába s a bezárt ajtón nem tudja kinézni -az ember, megvan-e nekik mindenük az életre, a mi kell… Csak a -papok jártak ki s be untalanul…</p> -<p>Az unokaöcscse – egy sovány, szigorú tekintetű káplán – került a -plébániára, a ki mindennapos volt nálunk. A nevét sokszor hallottuk -a «Baranyai-major» lombos végéből, a mint gyermekkorukban, hintázás -közt, kiáltotta Katicza a fiucskára: «Ne harapj, Ágoston», a miért -is köznéven mopszlinak neveztük a szép, szőke göndörhajú urficskát. -Mire visszatért Ágoston, már elhullatta valahol göndör haját, -harapós kedvét… Hosszú, testhez szoruló reverendájában oly kimért, -gyászos volt, mint egy temetésrendező. Ha magára jött, valami imát -mormolt s igazán valami hüvösséget terjesztett maga körül, hogy -kedvünk jött a kabátunkat begombolni láttára.</p> -<p>Hárman mentek, a vén méltsást vezetve a templomba, <span class= -"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> akár -porban, akár fagyban azon egy rozoga kocsiban, három aszalt szem -szilvára hasonlítva egy fazék fenekén, melyről lefogyott a lé. Úgy -megszoktuk, hogy ki se tekintettünk a kocsizörgésre…</p> -<p>Másfelé nem jártak, a mi annál feltünőbb volt, mert az öreg -Baranyait nem valami istenes életet szerető embernek ismertük. Sőt -uras könnyelműséggel, borral, lóval, szeretővel verte el ősi -vagyona maradékát s keresztet ha vetett egy s más kincsére, mikor -elprédálta, – de magára nem igen vetett. A leánya mit akart vele a -templomával? Nem lehetett megérteni. «Az Istenhez fordítja vissza» -– mondták…</p> -<p>Csak akkor világosodtunk ki, mikor az öreg úr, sok fuldokló -köhögés végén, egy nyirkos télen, a sovány gém elkezdett vastagodni -lábában, karjában; a doktor kocsisa – várakozva a gazdájára – -kiváncsi asszonyokat hírekkel traktálva, búsan bólingatott, -mondván: «végünk van, lelkem… végünk van…» egy nap, hogy -kinyitották az ablaktáblákat, nem félve már a hideg ájertől… s a -vén Baranyai visszatért övéihez, fuldokló sírás közben ily beszédet -hallottunk az ablak alatt:</p> -<p>– Hát soha, sohase látom már többet az édes, édes apámat? Hát -még a másvilágban se nézhetek az ő szerető szép szemébe? Óh, mily -szerencsétlenség… szerencsétlenség…</p> -<p>– Hol a hited, Katicza? – az Ágoston pap hangja volt ez. – Az -égben viszontlátod… <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span></p> -<p>– Oda jut-e ő? – hallottuk, de feleletet sokáig ki se felelt -erre a kérdésre.</p> -<p>Nagy későre hallatszott az Ágoston mély hangja:</p> -<p>– Érdemeket szerezz arra, hogy láthassad őt ismét, a mivel -megváltsad őtet…</p> -<p>Érdemeket?… Nem értettük, de aztán jött a nagyszerű temetés; a -sok kocsi; a fáklyák; a püspök beszéde; a dalárda éneke; s -elfeledtük tudakozódni: mily érdemeket kell szerezni Katiczának, -hogy ismét láthassa az apját az égben?…</p> -<p>Mily beteges, görcsös, fuldokló kétségbeeséssel siratta az -apját! Nem természetes dolog volt ez. Többet volt az eszméletén -kívül, mint imétten.</p> -<p>S tavaszra, hogy – mindig úgy járva, mint egy álomlátó – ráesett -Katicza a kis zsidó házára s keserves sírással, pénzbeli -segítséggel, hogy szertelen kéréssel, rábeszéléssel arra -kényszerítette Mayert, hogy keresztelkedjék ki az egész háza -népével – akkor kezdtük megérteni: mért járatta az öreg urat a -templomba s mit tesz az a szó, mikor a pap arra tanította: «Szerezz -érdemeket arra, hogy apádat ismét feltalálhasd az igazak házában»… -Az érdem az volt, hogy kereszteltessen ki egy tévelygő familiát -Katicza.</p> -<p>Valami igazságnak kellett lennie ebben a feltételben, mert -csakugyan dühösen rájárt a kis zsidóra. A Baranyai-major végében -levő másik (megmaradt) házikójába költöztette be ingyen. Egy szép -megmaradt ékszert adott Mayernek, hogy adja el és rendezze be a -műhelyét az árával. Szentkönyveket <span class="pagenum"><a name= -"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> vitt nekik, imádkozott -velük, énekelt velük, ruházta őket s egy nap eljött Ágoston pap és -szépen kikeresztelte őket.</p> -<p>No… olyan lett, mint mi… de a keresztvízzel, nem sok jót -szerzett vele. Az ember nem járhat annak a végére, hogy -tulajdonképen: mi a jó.</p> -<p>Mayernek nem volt jó. A familiája elkezdett mindjárt -nyavalyáskodni. Előbb a felesége kezdett fonnyadozni (köhögős, -hitvány fehérnép volt azelőtt is, igaz) s azon esztendő végén -kikisértük őt a mi temetőnkbe. A zsidó nagyon elkomorodott. Az -atyafiai megszakították vele az összeköttetést s a mint a feleségét -eltette a kis zsidó: tőlünk vonult el ő, oly harapós, lesütött fejű -kutyára hasonlítva, a milyennek a veszettet rajzolják.</p> -<p>Azután a kis leánykája, az égő szemű, gyönyörű szőke gyerek -kezdett fonnyadozni, az anyja után. Köhögött, összeesett az -orczácskája, óh!… a kis zsidó mind szótalanabb, morgóbb lett a -szelid szóra is, ha illettük, úgy-úgy felpattant, hogy figura volt -ránézni.</p> -<p>Ha a pap (szép leereszkedés volt tőle) benézett Mayerhez, a -bolond ember felcsapta a zsidódos sapkáját s vadul nekiment a -bereknek, mint egy kivert bika s ott ődöngött komoran, míg csak -Ágoston ki nem húzódott a nekikeseredett házból…</p> -<p>… No és hát – rosszul esik beszélnem róla – az lett, hogy a kis -szőke bogárkát is eltettük a zöld pázsit alá; kék szemére, csepp -piros ajakára <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= -"Page_117">-117-</a></span> földet hánytunk s bárha keresztvíz -érte, szép, meleg fejére is… Óh, csúf, csúf a halál.</p> -<p class="center">*</p> -<p>– Menjenek – hősködött a kis Mayer – nem adom a harmadikat, az -Adolfot, ne gyóntassák el őt, ha nem akarja, hogy botrányt -csináljak.</p> -<p>Már meg volt a botrány; a szomszédság mind ott ácsorgott a kocsi -körül; csendesen szemelgetni kezdett az ég is. Katicza ijedt -szemmel nézett rá s rebegő hangon mondá:</p> -<p>– Az Isten magára néz, Mayer.</p> -<p>– Nem volt az <i>igazi</i>, tudja, nem volt az igazi. A kivel az -apáink éltek, ma megütött minket, holnap megsimogatott, mint egy -igazi apa, de megtartott minket. De a kit maga nekünk hozott, csak -üt… üt… Köszönöm alásan. Előbb a feleségemet, aztán az én kis -fecskémet, az én kis szálló madaramat… szép, szép, hogy egy ily -gyermekkel kezd ki. Hát üssön engemet, ha kell. Én itt vagyok, én… -én. Ide csapjon, de gyávaság, hogy most az Adolfba kezd, az -Adolfba. Óh, már több nincsen, egy csepp fiam sincs, csak egy kis -leánykám van. Nehogy meglássa azt is. Óh, Ábrahám istene…</p> -<p>A hátát megvetette a kapuhoz s az égre szegezte nekivadult -szemeit. – Katicza a suszter keze után nyúlt, hogy csendesítse. -Mayer kikapta a kezét és hadonázott.</p> -<p>– Ide be nem mennek. A maga háza ez? Jó… Kifizettem a házbérét, -ah drága árt adtam érte. A lelkem üdvösségét adtam érte… a -feleségemet <span class="pagenum"><a name="Page_118" id= -"Page_118">-118-</a></span> adtam érte; a gyermekemet adtam érte. -Mi kell még maguknak valami? Most Adolfot akarják előkészíteni? -Gyóntatni? Ezt? Jaj, fogjanak meg, hogy ne verjek agyon -valakit.</p> -<p>– Ugyan, szomszéd (egy tudós csizmadia, névleg Pataki, ki minden -lében kanálkodik, így szólt Mayerhez) mi ütött hozzád? Állj el -onnan, a míg jól megy a dolgod – s elrántotta Mayert az -állóhelyéből s megnyitotta a kaput.</p> -<p>– Tessék, nagysága, – mondta finom meghajlással, de a következő -pillanatban a földön volt a galáns csizmadia, mert Mayer belekapott -a polgár torkába s bizonyosan megharapta volna, ha el nem -választják.</p> -<p>A finom pap hüvösen, mintha csak egyes-egyedül volna az egész -utczában, kire se tekintve, kilépett a kocsiból s kézenfogta -Katiczát s belépett az udvarra.</p> -<p>Megfogta a kezét, mert látszott, hogy a kisasszony alig-alig -állott.</p> -<p>– Jaj a botránykoztatónak, – hallszott, a mint betették az -ajtót. – Szerencsétlen. Nem tudja, mit beszél… A földi -veszteségekért jajongva koczkáztatja az örökkévaló életet. -Szerencsétlen, tudja-e, mit beszél?</p> -<p>Mayert kimerítette a szertelen nekihevülése s hozzádőlt a -falhoz. Ágoston színtelen hangon – az eső is kopogott csendesen – -folytatta:</p> -<p>– El kell őt készíteni, szegény ember!… a gyermeket. Útravalóval -el kell őt látni a nagy útra, <span class="pagenum"><a name= -"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> mely a hatalmas Istenhez -vezeti őtet. Ettől akarja megfosztani őtet? Hol a lelke, -szerencsétlen, hol a lelke?</p> -<p>Mayer a kisasszonyhoz fordult és feléje hajlott, oly hangon, -mintha a föld alól beszélne ki:</p> -<p>– S maga, kisasszony is helyesnek tartja mindezt? Hiszen maga is -szenvedett, pedig csak az apját adta oda a gödörnek. Maga látja, a -mi itt történik? Most az Adolfot készítik elé. Hallja? Meghal. Azt -akarja, hogy a pap menjen be hozzá és rémítse el, óh, a szegény -gyermeket… Hogy sírjon és kétségbeessék. Pedig ő tele van a -reménységgel. Hallja: ő a tavaszon kadét akar lenni. Kadét a -császár regimentjében. Akarja, hogy bemenjen a pap hozzá? Én vagyok -az apja, lássa. Az utolsó fiam, az Adolf…</p> -<p>Aztán így szólt Ágostonhoz:</p> -<p>– Hát menjen, menjen. Óh, farkasok vagytok, vad farkasok -vagytok; kő van a szivetek helyén. A Jehova verjen meg titeket…</p> -<p>Úgy tetszett nekünk, hogy Mayer nem egyedül zokogott benn az -udvaron. A házikó ajtaja megnyílt s valaki betette maga után. A pap -lépett be a szobába a szent kehelylyel, az udvaron pedig lezuhant -valami és arra elcsendesedett minden egy kevés ideig. Csak az -esőcsöppek hullottak konokul… Emlékezem, hogy az eszterhajról tán -valami pléhdarabra cseppenhetett a víz, mert oly élesen pattant, -mintha apró sikoltozásból lánczot fonna valaki. <span class= -"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p> -<p>– Hát hallja meg a kisasszony… halljon meg engemet – kezdte -ismét Mayer – törülje ki a szemét, mert én egy nagy dolgot akarok -mondani magának… Én, tudja meg, itt hagyom magát. Hátat fordítok a -maga istenének. Elmegyek innen. Van egy kis leánykám, él, elmegyek -a rabbihoz. Én nem vagyok keresztény. Én Ben-berisz vagyok, az ég -fia gyermeke, vagyok… Én zsidó vagyok, én meg vagyok jegyezve. A -tenger vize se mossa le rólam ezt a jelet, nem a keresztvíz. Én -megyek a leánykámmal vissza…</p> -<p>– Figyeljen reám! A kis leánykám el van jegyezve a szent -tekercsek előtt, az ősanyák nevében. Mi visszamegyünk a szent -rabbihoz. Visszaviszem a szent szekrény elé Ábrahám, Jákob, Izsák, -Jehovának az oltalma alá. Menekedem…</p> -<p>– Maga érdemeket akar szerezni az Istene előtt, hogy -kikeresztelt minket… hallottam, mind jól hallottam. Megvett minket. -Elrontom a gseftjét, hallja. Nem kell az Istene… Megkínozott -engemet, megszenvedtetett engemet. Nem kell az Istene. Elszököm -tőle és a nagy Jehova kegyelmébe futok. Ellopom a leánykámat a maga -Istenétől és letörlöm a keresztvízet róla. Oh, jaj, jaj… nekem, -szegény fejemnek…</p> -<p>Azt hiszem, valamit rebegett Katicza, de mit? nem érthettük meg. -A fiakkeros is mérgesen pattintott az ostorával, a mint ott állott -és álmélkodva állottunk mind egy helyben, miközben áztatott minket -az ég könye. Senki se mozdult a <span class="pagenum"><a name= -"Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> helyéből. Úgy tetszett -nekünk, mintha valami gyermeksírás szűrődött volna ki a -házikóból.</p> -<p>Később aztán az udvar fenekében beszélt ismét Mayer, a -leánykájára kiáltva:</p> -<p>– Menjünk innen, Rüfke. Vedd a keszkenyődet, te semmiség. A -keszkenyődet vedd elé. Menjünk. Pestises ez a hely. A keszkenyődet -keresd meg. Menekedünk. A rabbi elejébe megyünk, aztán az -édesanyámhoz viszlek. Menjünk. Hamar keresd meg a keszkenyődet. Ha -benn van az Adolfnál, hagyd ott. Oda csak én megyek még be, de most -viszlek. Ez a hely rossz hely. Átok van rajta.</p> -<p>És mindjárt kinyilt a kapu s szinte vonszolva hozta a hitvány, -sovány kis férget, kézenfogva. Aztán visszakiáltott a -kisasszonyra:</p> -<p>– Visszajövök az Adolfhoz. Ügyeljen reá…</p> -<p>Beszélt, de azt hiszem, a levegőégnek beszélt csak. Mert Katicza -ott hevert egy hang nélkül az eszterhaj alatt, eszméletlenül. Az -ajtót erősen becsapta maga után…</p> -<p>Senki se mert belépni.</p> -<p>Később a házikó ajtaja nyílt ki s mozgás támadt az udvaron. A -pap gyertyát hozott ki s rávilágított a kisasszonyra. Egészen -kábultan hallottunk egy éles, vad kaczagást.</p> -<p>Mit jelent ez?</p> -<p>Katicza röhögött hiszterikus rohamában.</p> -<p>Aztán ezt hallottuk, édesgető hangon, tréfásan mondta -valaki:</p> -<p>– Ne harapj, Ágoston… Ágoston…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span></p> -<h2>Görög Trátyi és az apja.</h2> -<p>Nehezen bírtak a betűk olvasásával. Belebujtak a piszkos -levélbe; az asszony betűzte:</p> -<div class="blockquot"> -<p>… «Istentől minden jókat kivánok neked, fiam Trátyi! És tudatni -kivánlak, hogy az apád a tegnap meghalt, mivel egy harcsaszálka a -torkára ment. Minekutána hogy a mészárszék üresen se maradjon és a -temetésre is szükséges, hogy eljőjj, holnap délig várunk tégedet, -minthogy meleg idők járnak…»</p> -</div> -<p>– Harcsaszálka? – morgott Görög Trátyi, a bérkocsis. – Nem -harcsa volt az, hanem csuka. Az öreg asszony nem mond igazat. A -harcsát eladta volna, de komisz szálkás csukát adott az -öregnek.</p> -<p>A vasvillát bedobta mérgesen a szénatartóba – az istálló -ajtajában állottak Sofronikával, a feleségével – s folytatta -mogorván:</p> -<p>– Nem, még a csukát se hiszem. Azok a fene újborok ették meg az -öreget. Örökké mondtam neki: «Igyék öreg óbort, nem azokat a kutya -savanyú <span class="pagenum"><a name="Page_123" id= -"Page_123">-123-</a></span> újborokat». No, ott van… Hát kellett -neki a savanyú újbor?</p> -<p>Az asszony (Sofronika) a levelen járatva a szemét, így szólt: -«Mi lesz most a temetéssel, Trátyi?»</p> -<p>– Mi? Hát eltemetik, ha meghalt! – szólt nagy szájjal, de az -ajaka rebegett s restelvén kezdődő ellágyulását, a ló felé rúgott. -(A szürke félrefartalt, mert ismerte a Trátyi durva tempóit s -görbén nézett rá.) Akár ott leszek a temetésen, akár nem leszek -ott, mégis csak bedugják az öreget a föld alá…</p> -<p>Sofronika egy szót se szólt, de Trátyi később komoran így -folytatta: «Jó, hát nem bánom, hát bánom is én, ha már csakugyan -akarod: hát menjünk el a temetésre. A mészárszék is magára van… -Mert az asszonyoknak is örökké a flangirozáson jár az esze. Jó, ha -okvetetlenül akarod, hát menjünk. Felelj aztán a kárért… Jó – -dohogott és elfordult, megfogva a vasvilla nyelét – hát -menjünk.»</p> -<p>– Ételt akar adni a lovaknak, Trátyi?</p> -<p>– Én? Nekem mondod? Azért se kapnak. Én az ő belükért éljek? -Azért izzadjak, hogy az ő bendőjüket töltsem? Gyehenna belé… -gyehenna, – kiáltotta és kidobta a villát az udvarra s belehevert a -szénatartóba, kaján tekintettel ügyelve a lovakra.</p> -<p>Estére azonban mégis kihozta Trátyi a lovakat s befogta a kicsi -kocsiba. Nagyon haragos volt s ügyelve nézdegélt körül: hogy mibe -kössön? De egy szót se szólt. Bezárták a házat, mert nem volt -gyermekük s az istálló ajtaja elé keresztbe <span class= -"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> -fektették a seprőt. Trátyi bérkocsis volt: «Úri mesterség – mondta -néha – mert akkor állok dologba, mikor nekem tetszik.» E mián alig -tudott megélni a mesterségéből. Zsarnok volt a népeivel, (a -lovaival s a feleségével), döngette őket és koplaltatta őket.</p> -<p>Szelíd, szép őszi este volt. Száradó sarjúk illatoztak az álmos -mezőn; a szellő is lepihent a szunnyadó bús oldal puha -lombsátorára, mert a bojtorján megszáradt tollbokrétája is csak úgy -lelengett a megszáradt földre. Csillagszemek nyíltak ki az ég -homlokán s a görgényi hegyek mögül a hold kidugta a fejét, bő bibor -nyakravalóval betakarva. A kerekek kattogtak, a szentgyörgyi -kaptatón fel, Trátyi nagyokat rántva a lovak gyeplőjén.</p> -<p>– Tizenhét esztendeje, hogy itt együtt jártunk, Trátyi – szólalt -meg az asszony meghatva a szelid est bájától – mikor csengettyűs -lovakkal hozott volt az esküvőmről.</p> -<p>– Ühöm… Miért mondod? – rácsapott a lovakra – két kesével -hoztalak. Megdöglöttek.</p> -<p>– Sokat űzte őket.</p> -<p>– Hát én húzzam a szekeret? Mi? Azután két szürkém volt.</p> -<p>– Bicskot vert beléjük…</p> -<p>– Rosszfajták voltak. Azután a dereseket vettem; az egyiknek -csillag volt a homlokán…</p> -<p>– A szőre hosszúra megnőtt, mert szomjaztatta őket.</p> -<p>Trátyi felemelte az ujjait. Sötéten megnézte a <span class= -"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> -feleségét s hangtalanul számolta, hogy: hány lova volt azután? Az -erdők, mint valami ördögköpenyeggel betakart légió, feketéltek a -káli hegy ormain. Rájuk meredt s félhangon mondott valamit az -ujjainak s bólintott feléje.</p> -<p>– Jó ember volt az öreg – mondta váratlanul.</p> -<p>– Az apja?</p> -<p>– Hát ki? Muszáj, hogy reája gondoljak… Olyan szagot érzek, -mintha az ő pipájának a szagát érezném.</p> -<p>– Mocsaras az út árka…</p> -<p>– A szuszogását mintha hallanám.</p> -<p>– Nyárfák lengedeznek a domb tetején…</p> -<p>– De én se vagyok rossz ember… Az igaz… az igaz… a lovakat űzöm… -na… De lók azok…</p> -<p>Egy falu mellett rohantak el. Mégis rájuk húzott az -ostornyéllel. Bántotta, hogy gyengének, szelídebbnek látszott, -meghalt apját emlegetve. A lovak elényujtották a fejüket s a -futásuk megcsendesedett.</p> -<p>– A szentpéteri kutat érzik – mondta kérve az asszony. – Itatni -akar tán, Trátyi?</p> -<p>– Én? Hogy dajkálja a farkasfene őket! Víz kell nektek? Szoptasd -meg őket, Sofronika, ha sajnálod őket… Né… A mámitok a kocsiban -uzsukál érettetek… Azért se kaptok vizet, kutyabelűk. Előre… gyüh, -csak azért is. Beléndek a beletekbe…</p> -<p>A lovak – feltartott orral – rohantak tovább a vízpárákkal tele -völgyből fel. Nehezen lihegtek. <span class="pagenum"><a name= -"Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> Alig bírták már a hegyet. -A csonka-bonka fűzfák kimeredő ágai, mintha figyelmeztető felmeredő -ujjak lettek volna, azt mondva: «Hó, Trátyi! ne űzd a szegény -lovakat…» Hídkarfák, mint annyi kiterjesztett kar hivogatták: -«Trátyi! pihenj!» Csendesedő lágy lehelet simogatta Trátyit s -rebegtek a csillagok rá, mint a búlátott szem. A mélységes csend -nyugalomra hívta. Oh, mintha el is fáradt volna a Trátyi korbácsot -tartó keze. Egyszerre csak ismét így szólt:</p> -<p>– Mert jó ember volt mégis az öreg…</p> -<p>– Az apja?</p> -<p>– Hát ki? A szegény ember, ha elment a húsvágó széke előtt, -egy-egy csontot odadobott neki s így szólt: «trágyán nő a burján, -csonton a hús.» De azon mindig volt lerágni való is… Ilyen volt az -apám… Ilyen szive volt az öregnek. Mindig volt a csonton hús is -egy-egy kicsi. Elhallgatott s lehúnyta a szemét, mintha aludna.</p> -<p>– Sofronika, mondok neked valamit. Nem tudom, mért is jut az -eszembe. Lassan hé! ló! Ide ügyelj. Hát egyszer egy fényes délben -elbólintgatott a székben az apám ifjúkoromban. Hát az anyám azt -mondja neki: «elaludtál, öreg?» De ő azt mondja: «nem aludtam én, -fiam; én nem álmodtam… Nekem valósággal egy öreg ember jelent meg. -Mellig ért a fehér szakálla.</p> -<p>Az én szemem nyitva volt – azt mondja az öreg. – Én láttam a -füstölt hájakat a fogason és a hólyagokat, oltókat a hüvös -szegletben a húskamara <span class="pagenum"><a name="Page_127" id= -"Page_127">-127-</a></span> ajtaja mellett. Akkor – azt mondja – az -az öreg ember elém állott, tiszta fehér lepedőbe betakarva, de -egyéb nem is volt rajta és megfogja a kezemet, hogy menjek -vele.</p> -<p>… No és megyünk, megyünk – azt mondja – mert muszáj volt… -Megyünk, húzza a kezemet az öreg ember… s belépünk azzal a -mennyországba egyenest… Ott vagyunk egy nagy ámbituson és benyit az -öreg egy kamrába – oda fenn – de a napba is benézhetsz, de oda ne… -oly dicsőséges volt… S aztat mondja az öreg: «Ez a te kamarád, -Görög Bonifácz… itt a te tulajdon kamarád ez.» – «Nem az enyém, azt -mondom, instálom, én Köszvényesen lakom és meg vagyok elégedve a -házammal.» De ő azt mondja: «fogd be a szádat, Bonifácz… ím, -megterített asztal vár reád; lakomázzál, fiam, míg csak jól esik -tenéked…»</p> -<p>… És ekkor – azt mondja – kereken nézek. «Megehültél?» – kérdezi -tőlem az öreg… «Hogyne, te Isten embere, én mindig éhes vagyok.» – -«Hát egyél», így szól… De mi van a megterített asztalon? Mi? A -tálban hever egy máglya csont, csont… egy nagy halom marhacsont, a -kis lapoczka, lábszárcsont… kis bordacsont. Ez volt a tálban -csupán… Egyél, – azt mondja az öreg – ha megehültél, egyél…</p> -<p>– Mit egyek én ezen a csonton, – kérdeztem tőle, hiszen én nem -vagyok kutya. De az öreg ember reám vigyorog s azt mondja: -<span class="pagenum"><a name="Page_128" id= -"Page_128">-128-</a></span></p> -<p>– Lásd, Bonifácz, tulajdon ezek azon csontok, valamiket te adtál -vala a szegényeknek… Egyél belőle a mennyországban… Lakjál jól…</p> -<p>Oh, ekkor úgy megborzadtam nyomban és így mondtam: «Csúfság. -Csúfság ez, Isten embere, ezen nincs hús». «Te se adtál a -szegényeknek húst», így szólt és azzal a feleségem odajött hozzám, -de már a székben és megrázta a karomat (de ezt már éreztem jól) és -így szól: «Mit lát kend a levegőben?» – «Én?» mondok. S attól fogva -húst is adott az apám a szegényeknek és a kutyáknak vetette pedig a -csontokat.</p> -<p>Ilyen volt is az apám, ilyen…»</p> -<p>A lovak lusta lépésben vonszolták fel a kocsit a Deménháza -síkjára a cserék közé. Mily teméntelenek e cserefák; már sok -századot láttak e vén fák, át se ölelheted a törzsét s csak úgy -búsulnak az ősznek, örvendeznek a rügyfakasztó tavasznak, mintha -ifjak volnának. Rezgeteg sátorukon átjár a holdvilág sugara, a -selymes gyepet fényes ezüstpénzzel szórva be.</p> -<p>Trátyi belebámult a titokzatos árnyékokba s bólintgatott. Az -apja… A lelke nem kóvályog-e itt a deménházi síkság cserefái -fölött?… A lombokon át levillanó fény egyike, tán Trátyi apja -szemének szúrós sugara az egyik? Íme: tegnap még rá se gondolt -Trátyi az apjára, mert tudta, hogy csendesen méri a húst az öreg… -ma látja: minthogy tudja, hogy nem láthatja többé soha…</p> -<p>A lovak alig baktattak. A Trátyi borostos durva <span class= -"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> képén -egy vonás se mozdult; bogos, csúf keze pihent a gyeplőszáron. -Valami halk nesz kel néha és oszlik szét mindjárt a semmiségbe. -Olyan az, mintha titkot sugna az éjnek egy rettenetes nagy száj… -óh, még a meleg lehelete is érzik… Sofronika nesztelenül nézte az -urát; a lovak megálltak a sötétben hallhatólag zihálva.</p> -<p>Trátyinak a szája kinyilott; a szeme fehére felmeredt. Így szólt -valami rekedt, mély hangon valakihez:</p> -<p>– Te vagy az, apám, Bonifácz?</p> -<p>Arra behunyta szemét, mind a két kezét előreszegezte, mintha -elűzni akart volna valamit. És folytatta:</p> -<p>– Te! jöjj csak, apám… Tégedet nem féllek, de mond meg: miféle -lovak azok ott a hátad megett, a melyek reám akarnak rohanni? Mily -soványak mind… óh! a bordájukat mind megszámlálhatnám. A szájuk -hasonló a karácsonyi turkáséhoz, a fogai olyanok, mint a -kovácskalapácsé… hallod-e, mint csattognak? Jaj! hiszen a szőrük -oly hosszú, mint a kecskék bundája őszön… Lovak-e azok valóban, -Bonifáczius apám?</p> -<p>– Lovak? (S ijedten felkiáltott.) Lovak? Az én régi lovaim ezek -lennének? Tulajdon azon lovak-e, melyeket én halálra űztem, vertem, -kergettem – és nem adtam nekik abrakot, itató vizet?… Óh, attól -nőtt meg, úgy-e a szőrük, a szomjúságtól? a foguk csattognak-e az -étlenségtől? És most jönnek reám, hogy széttépjenek engemet?… hogy -<span class="pagenum"><a name="Page_130" id= -"Page_130">-130-</a></span> bosszút álljanak rajtam. Kegyetlen -voltam én! azok lesznek ők?</p> -<p>– Hát ne hagyd őket, apám, Bonifácz! hogy széttépjenek… Ne hagyj -el, hiszen fiad vagyok, a tulajdon véred: Görög Trátyi, a bérkocsis -vagyok, ne hagyj engemet, apám. Bűnös, gonosz voltam. Ne hagyj, -hogy megjavuljak. Óh, vén ember apám, Bonifácz… Bonifácz, ne hagyj -engem a büdüben.</p> -<p>Valahol egy madár felvijjogott messze; a havasi patak loccsant -az ágyában, éles hanggal odább rohanva kőről-kőre.</p> -<p>Trátyi megrázta a fejét és öklével kitörülte a szemeit. Megnézte -a lovait, az ostorhoz kapott, de leejtette mindjárt; aztán a -feleségére tekintett valami lágy, bús nézéssel s a Sofronika keze -után nyult s meggyőződéssel így szólt:</p> -<p>– Az apám csakugyan meghalt.</p> -<p>Elhallgatott és későbben folytatta:</p> -<p>– Találkozásom volt vele az imént. Ő megintett engemet. Rosszul -bántam az állatokkal. Mi? Miért hagytad, Sofronika eztet, ha -láttad? Te is hibás vagy. Az imént láttam az apámat. Nagyon megnőtt -a szakálla és csak oly lepedőbe volt betakarva, mint amaz ember, ki -nekie megjelent egyszer a mennyországban… Szerencse, hogy nem hideg -az ájer. Meghülhetne az öreg…</p> -<p>Aztán leugrott Trátyi a bakról, megtörülte a homlokát és -megsimogatta a lovait.</p> -<p>– Mily furcsán érzem magamat. Jöjj Sofronika, jöjj, itassuk meg -a lovakat. Szomjasok lehetnek. <span class="pagenum"><a name= -"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> Légy jó szívvel az -oktalan állatokhoz, miket hatalmunk alá adott az Isten.</p> -<p>Az Isten…</p> -<p>Csak káromkodás közben szokta emlegetni Trátyi ő szent felségét, -minek okáért Sofronika félénken, halkan ismételte:</p> -<p>«Az Isten, az Isten…»</p> -<p>S megitatták a lovakat.</p> -<p>Aztán csendesen tovább ballagtak az éjszakában.</p> -<p>A szép, enyhefényű hold besugarazta őket.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_132" id= -"Page_132">-132-</a></span></p> -<h2>Az óra.</h2> -<p>Bárha azon nap meszelni akart Veronika, mégis elment reggel a -kismisére. Mindent az Ő nevével kezdjünk, hogy jól végezhessük. -Nyájasan köszönt mindenkinek; a kereszt előtt pedig néhány igét -sóhajtott fel a boldog kimulásért. Egy reszketős vén pap mondta a -misét, szép leptiben. Veronika minden világbeli dolgát elfelejtve, -végezte imádságát s nagyon megkönnyebbülve, mindjárt haza -sietett.</p> -<p>A meszeléshez való kipakkolás nehezen ment. Minden -bútordarabjához valami emlék köti. Ez az apjáé volt! az a meghalt -fivéreé. A tükörben a bátyja tanulta a predikácziót; a vaskereszt -előtt rebegte el az anyja a mindennapi imádságát.</p> -<p>A mint megfogta valamelyik darabot, elgondolkozott egy perczig. -Az «andenken» vörös, metszett poharak az asztalon állottak, mikor -Veronika jegyváltását tartották… egy rézserpenyős kompon tulajdon -az a szerszám, melylyel felmérte az apja az arany-ezüst marhát az -utolsó huszasig, mikor a hitelező németeket kellett kifizetnie. -Legnagyobb vagyonkereskedő embernek: a tiszta, szeplőtelen -<span class="pagenum"><a name="Page_133" id= -"Page_133">-133-</a></span> neve! Odaadott mindent s akkor persze -összement a Veronika kézfogása is a vőlegényével. Óh! az ember -élettörténete mint meg van írva egy ilyen kis szoba egyet-másában… -Az ágy, az asztal, a findzsák, a kávészemekből, faszegekből, -mohából összerakott kép, mind elmult jó időkről beszélnek, ki -verejtékes napokról, ki nyugalmas estékről, ki derüről, ki -boruról…</p> -<p>Szerencse, hogy minél kevesebb ideje van egy magában élő vén -leánynak az efféle tátogásra. Annyi por szállong egy ily szobában; -annyi lyuk vár a foltozásra, hogy csak elég időt szakíthasson reá. -Egyiket végzi, a másikat kezdi… Az ábrándozás csak gazdag embernek -való luxus.</p> -<p>Szép, derűs nyárutó nap volt. Veronika összehúzott mindent a -szoba közepére s betakarta rongyokkal, nehogy a mész beprecskelje. -Mindez nehezen ment. A takaró alatt az óra ütött. Veronika -megállott. Kissé megilletődött. Tik-tak… ütött nyolczig. Mintha az -emlékeket őrző agyán kopogtatott volna. Ezt az órát jegyesétől -kapta valaha. A kis rézszerszám tetején, egy kuporgó angyal mutat -előre, kifeszített szárnyú pillangók között. Szépen kivette -Veronika a takaró alól az órát s óvatosan, gyöngéden kitette a -fényesen sütő napra, a virágzó violák közé, a belső ablakot -betette, nehogy valami érje a meszelés alatt.</p> -<p>Aztán nekivetköződött, őszülő lesimított haját bekötötte és -hozzá fogott a munkához.</p> -<p>Békeséges lelkét kissé megzavarta a sok emlék, <span class= -"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> a mint -a házbeli holmikkal bibelődött. Valamikor nem gondolta, hogy a -szobáját maga fogja meszelgetni. A keresztelésen többen voltak, -mint a mennyien lesznek a temetésén.</p> -<p>Uff! A fal stráfos lesz, ha az ember esze nem jár a meszelője -mellett. Megrázta a fejét s jobban neki látott.</p> -<p>… Formás, jókedvű ficzkó volt, az igaz – a jegyese. Ő vezette az -apja boltját, mikor már Lukács bácsi (a Veronika apja) öreg és -ügyetlen lett. Nem volt móka a társaságban, ha ő hiányzott volna. A -kötőtűket ő szedte ki a nénikék kötéseiből, táncz nem ért semmit, -ha nem ő kezdte s a kezét szorongatták a barátai úton-útfélen. Így -szerette mindenki, vigan éltek, mikor egyszerre tönkrement Lukács -bácsi. A boltot bezárták s ő így szólt Lukács bácsinak: «Rám kell -bízni, bátyám, a németeket; majd könyeznek utána, a míg egy -sustákot fognak látni a pénzükből». «Vajjon nagyobb lesz a -becsülete, ha semmije se lesz?» perelt így tovább. Veronika -kipirult az emlékre, (tán csak a munkában), mert ekkor kergette ki -jegyesét a szobából az apja…</p> -<p>Veronika megállott és megtörülte a homlokát. Az óra kinn -egyforma tik-takban hirdette az időt. Soha se tudott haragudni reá -eléggé. De senkire se tudott haragudni egész életében, csak -szeretni, szeretni, szolgálni, tűrni, tűrni. Megtörülte a homlokát, -de mindjárt megfeddte magát feltolakodó keserűségeért. Belecsapta a -meszelőt a cseberbe, <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= -"Page_135">-135-</a></span> hogy szétfreccsent. Valami neszelést -hallott az utczáról s oda ügyelt.</p> -<p>Egy mezítelen, sovány, fekete gyermekkar nyúlt föl a violák közé -az ablakra s egy kis kezecske megfogta a babás rézórát -óvatosan.</p> -<p>Veronika odaugrott. De míg az ablakot felnyitotta s a violák -fölött kinézhetett, a kis leány eliramodott az órával az utczán -föl.</p> -<p>– Hej… hej, – sikoltott utána. A gyermek egy pillanatra -visszatekintett s rohant odább.</p> -<p>Veronika lecsapta a meszelőt, hogy utána fusson. Azonban az -ajtónál megállott.</p> -<p>A gyermeket megismerte.</p> -<p>– A leányka… a leányka… rebegte.</p> -<p>Ott maradt s reszketett.</p> -<p>A leányka… minden gyerek közül csak egy mozdulatára is -megismerte volna. Köny szivárgott a szemébe. A régi jegyese leánya -volt ez az elhanyagolt, sovány gyermek. Keserűen, félhangon mondta: -«Az apja leánya… Az apámat meglopta az apja… a leánya meglop -engemet.» Én jó Istenem! Egy ekkora semmiség. Tán imádkozni se tud. -Lopni igen. A vérében van. A könyek meggyűltek a szemében, s -leperegtek az arczán.</p> -<p>A szemben lakó csizmadia polgár, Pataki felháborodva rohant át -az utczán:</p> -<p>– Kára van, kisasszony! Ellopták az óráját. Láttam a tolvaj -kölyköt. Itt oldalog egy idő óta az ablaka alatt. Látom s mondom a -fiamnak: Te Misi… <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span></p> -<p>… A gyerek… a gyerek… Ha szól Veronika, megfogják és megkötve -hozzák vissza a leánykát; gyalázatra, reszketve.</p> -<p>– Nem, szomszéd, nem lopta; köszönöm. Én adtam az órát neki.</p> -<p>– A kisasszony adta? Az ablakból? Nem volt ott a kisasszony, -mikor elcsipte a gyermek. A kisasszony adta? Hát úgy is jó…</p> -<p>– Köszönöm, köszönöm, szomszéd, figyelmét, de neki én adtam az -órát… Nagyon szerette a bubákat rajta. A bubákat.</p> -<p>– Úgy? A czudar csavargó kölyköt mi sokszor látjuk. A -városszolga megverte most a hetivásárkor is, mert murkot lopott. A -kisasszony adta az órát? Az apja is nagy betyár s azt se tudja az -ember, miből él? Pedig ő viszi vasárnaponként a szót a korcsmában s -urasan költ. De ha a kisasszony ajándékozta? Az más.</p> -<p>És a polgár megcsóválta a fejét és rávigyorgott Veronika -kisasszonyra. Aztán némi közönyös megjegyzést tett a meszelés felől -s hazasétált, elnéző kegyességgel. «Hazudik – morogta s bevágta -bosszúsan az utcza kapuját. – Csinos esetke! Az ember így tegyen -szívességet a szomszédainak».</p> -<p>Ha följelentené Veronika?… A városszolga ismét megverné a -leánykát és beledugnák egy piszkos lyukba a szegényt. A haragján -mindjárt felülkerekedett a sajnálkozása. Hányszor látta a -nyomorultat. A tekintete egészen az apjáé, a milyen volt fiatal -korában; és az ajaka is tisztán az <span class="pagenum"><a name= -"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> apjáé… Istenem! Egészen -haszontalan holmi az egész óra! A meszelő nyelét tartva, nézett -messzire a berek fölött elvonult hegyek kékjére… Fekete, gyenge -karjait összeszorítanák lánczczal, megrugdosnák sovány testét s a -gyerekek lepöknék az úton, a mint vinnék. És mindez egy óráért… egy -akármilyen óráért… és ismét megtelt a szeme könnyel. Gondolkozva -járatta a meszelőt, mintha álmában tenné.</p> -<p>A déli időt elharangozták s így mind piszkált fáradtan a -meszelőjével. Elfelejtette az ebédjét teljesen. Délután a szegény -czigányné felsúrolta a padimentumot. Ő is tudta a híres eseményt az -órával és mind az egész utcza. Mindenki tudott a lopásról is, a -gyermekről is. Délután begyűltek a Veronika házába. «A szarkafióka -nyakát ki kell tekerni…» mondták a gyermekről. A kisasszony -beszédét nem hitték el. «Tolvaj az; tolvaj az apja, tolvaj az -anyja… Nekik ne beszélje az effélét senki!»… Az apjától tanult. Tán -ő is tanította rá, hogy a kisasszonyt rabolja ki. Munka között mind -a leányka tekergő apját rágták. Az már mindenféle volt. Nagy halász -s a mesterembereknek vág reszelőt, de csak akkor, ha éhes volt. -Különben a czigánymezőkbe húzódott meg s onnan vett feleséget is. -Ki tudja, mi is lett vele? De nemrégiben valami ujságokat kezd -árulni a vár mellett lakó szegény mesterembereknek. Dugva hordja az -ujságait, s hol egyiknél, hol a másiknál gyűlnek össze, hogy -felolvassa nekik az ujságait. <span class="pagenum"><a name= -"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> Azóta jól él. Mindég -jóbeszédű ember volt fiatal korában. Veronika csendesen törülgette -a bútorokat s úgy tett, mintha nem is hallotta volna.</p> -<p>A nehezebb munkákat kivették a Veronika kezéből s emelgették, -tisztítgatták, csakhogy beszélhessenek s szidhassák a haszontalan -embert. A gyermeket ruhával (beszélték) itt-ott irgalomból látják -el, mert az apja nem is tud róla. Mégis láttad! hogy jár azután a -gazember után, mint egy kutyakölyök. Ha látjuk az apját, a mint a -szomszéd falvakba megy az országúton, néhány lépéssel baktat utána -a kis czófra; – ha a mesterembereknél befészkelődött (vacsora -idején), szépen besurran a gyermek utána, soh’se hajthatod, ne -félj! Lekuporodik egy szegletbe, mint valami piszok… Igazi -czigánytermészet és ragadály, mint a bojtorján…</p> -<p>Estefelé egy kis kávét melegített Veronika magának. Nagyon le -volt verve. Csendesen vizsgálgatta magát: mi bűnt követett el -mostanában, hogy az Isten büntetésképen annyi megpróbálást mért reá -ez egyetlen napon? Szenet tett a vas szélkemenczébe és a tej mellé -ült, nehogy kifusson. A findzsát az ölébe tette s élesztgette a -szenet. Halkan nyilt meg az utcza kapuja. Jól hallotta, de (a tej -miatt) meg se mozdult. A pitvarajtó is csikorgott, halkan -nyomogatta valaki a szoba kilincsét. Félrehúzta a tejet s felkelt. -Már alkonyat volt a pitvarban. A riglit eléhúzta s kinyitotta az -ajtót. <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span></p> -<p>A homályban jól meg kellett néznie a jövevényt.</p> -<p>A gyermek volt, a kezében a rézórával.</p> -<p>Be se lépett, csak a küszöbről nyujtotta Veronika felé az órát. -A vén kisasszony felugrott:</p> -<p>– Lépj be hát.</p> -<p>– N–e–m. Csak visszaküldték az órát.</p> -<p>– Vissza? Ki küldte?</p> -<p>– Ő. Az apám.</p> -<p>– Küldte? tőled?</p> -<p>– Parancsolta, hogy hozzam vissza.</p> -<p>Veronika megfogta az egyik kezével az órát, a másikkal pedig -besegítette a reszkető gyermeket a vállánál fogva s leültette a tűz -előtt való székre. Maga elejébe állott.</p> -<p>– Tán magad akartad hazahozni az órát?</p> -<p>– Nem… Ő küldte, az apám. Megparancsolta, hogy megmondjam -magának, hogy ő küldte.</p> -<p>Azonban remegve folytatta:</p> -<p>– De tegye le a kezéből az órát már. Nem szeretem látni.</p> -<p>– Mert én tegnap óta semmit sem ettem, azért vettem el az órát. -S az apám nem volt akkor odahaza, hogy adjon ennem. Azért elmentem -valamit keresni s megláttam a maga óráját az ablakban… De jaj, -mikor az órát meglátta az apám… Látja! Azt hittem, meg fog -ölni!</p> -<p>– És két nap óta nem ettél?</p> -<p>Ez fogta meg legelőször. Az anya szólalt meg leghamarább -Veronikában. Szép lágyan letette az órát, (elfordulva megcsókolta), -a gyermeket nézve <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span> szüntelenül; a tejet visszatette a -kemenczére. A gyermek sirni kezdett.</p> -<p>– Haragudott érte az apád?</p> -<p>– Megvert érte, de nem fájt. Mégis megcsókolta az órát apám, -úgy, mint a hogy maga megcsókolta az elébb titokban. De ő -megsimogatta és megcsókolta és akkor megvert engemet.</p> -<p>– És megvert?</p> -<p>– De otthon maradt egész nap. Pedig máskor sohase ül otthon. A -fejét letette a karjaira az asztalra és reám se nézett. Most -alkonyatkor ismét megvert és borzasztóan kiáltott: hogy mindjárt -vigyem vissza. Igen, de én féltem, hogy maga is megver. De maga, -úgy-e, nem ver meg?</p> -<p>Veronika halkan rebegte: «Dehogy, dehogy» és lehajolt a tejhez, -pedig nem is főtt még, hanem fujta a szenet és köhögni kezdett és -elfordult, hogy a gyermek ne lássa; de félkezét a gyermek felé -nyujtotta:</p> -<p>– Ne félj… csak fogd meg jól erősen a kezemet.</p> -<p>De a gyermek azt nem merte megtenni, kivált, hogy a kisasszony -olyan furcsa hangon beszélt, mintha a pinczéből szólt volna fel. -Azonban egy kissé bátrabb lett mégis. Veronika a tálasig ment s a -legszebb aranyos findzsáját vette elő. A gyermek azalatt -bátorságosabban fecsegett:</p> -<p>– Pedig én mit tettem? úgy-e? Az apám azt mondja, hogy minden a -mienk, a mit látunk, csak a gazdagok lopták el tőlünk. Úgy-e? Maga -gazdag <span class="pagenum"><a name="Page_141" id= -"Page_141">-141-</a></span> pedig? Aztán az óra künn volt az -utczán, úgy-e? Hátha az nem is a magáé? nekünk pedig semmink sincs -és az apámnak sincs, mert ha neki volna, adna nekem. Úgy-e?</p> -<p>A tej felfőtt s Veronika mind a két csészét teletöltötte. A -kenyeret kétfelé törte s a nagyobbat a gyermeknek adta.</p> -<p>A gyermek vonakodva vette el. Azonban mindjárt nagyokat harapott -a kenyérből.</p> -<p>– Milyen jó maga… Már nem is haragszik? Miért jó maga? Mondja? -Megcsókoljam a kezét érte?</p> -<p>Elhallgatott s ismét mondta:</p> -<p>– Azt mondta az apám, hogy egyszer minden a mienk lesz. Akkor én -is adok magának mindent, mert maga nem is vert meg, még kávét is -adott…</p> -<p>És hátradőlt háziasabban a széken és hintáztatta mezítelen -lábait s hizelgően mondta:</p> -<p>– Milyen jó itt magánál… Milyen szép és tiszta. Maga meszelte, -úgy-e? mert láttam a reggel. Nem hagyja, hogy én itt lakjam?</p> -<p>– Mit mondsz?</p> -<p>– Mert hova menjek én most? Én máskor is háltam kinn az erdőben -az agyagdombon, a hol a gödrökben nem is fuj a szél, se az eső nem -veri meg az embert. De örökké ott nem lehet lakni, pedig az apám, -mikor elkisért idáig a berek széléig, (hogy lássa, behozom-e a maga -óráját), azt mondta, többet ne jöjj haza, mert én nem lakom ott -többet. Hát akkor én hol lakjam? <span class="pagenum"><a name= -"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span></p> -<p>A Veronika szive szorongott s leült a földre a gyermek széke -mellé s megfogta a kezét.</p> -<p>– De ne fogja meg a kezemet, mert én többet nem csinálok -rosszat, ne féljen. Ezt is azért vittem el, hogy eladjam a zsidónak -kenyérért, mert nem volt kenyerünk…</p> -<p>– S elment az apád?</p> -<p>– De én tudom, hol kapom meg őtet. Ő ilyenkor elmegy az oláh -faluba s ott a dászkállal beszél, de akkor engemet elkergetnek, -hogy ne halljam. Pedig én tudom, hogy mit akarnak ők; hogy mindent -elvegyünk az uraktól, a kik ellopták tőlünk a mi pénzünket.</p> -<p>Már teljesen besötétedett. A szén villogott a kályhában, mint az -ördög szeme.</p> -<p>– Én elhálnék a földön szépen s nem köhögnék éjjel. Maga is -haragszik, ha köhögnék? «Úgy ugatsz, mint az anyád», mindig azt -mondja az apám, ha köhögök. Pedig csak a kutyák ugatnak, úgy-e? S -az anyám rég meg is halt. És nekem semmi se kell s én magát szépen -betakarnám, mint a hogy az anyám betakart engemet, mikor kicsi -voltam, ha lerugtam a paplant…</p> -<p>S élénkebben folytatta:</p> -<p>– De maga nem is ügyel reám?</p> -<p>– És az apád hol van?</p> -<p>Arra a gyermek nesztelenül felkelt, szépen letette a csészét s a -Veronika kezét lopva megcsókolta a kávéért. A vén leány megfogta a -gyermek fejét s megölelte. A gyermek megütődve nézett rá. -<span class="pagenum"><a name="Page_143" id= -"Page_143">-143-</a></span></p> -<p>– Mit csinál? – kérdezte. Miért ölel meg?</p> -<p>– S hol az apád?</p> -<p>– Az apám? idáig kisért el a berek széléig, a nagy görbe -fűzfáig. Nem jön? hogy nézzük meg őt?</p> -<p>Veronika csodálkozva nézett a gyerekre, de (tán azt se tudta, -mit tesz) kézen fogta s bezárta maguk után az utcza kapuját.</p> -<p>A gyermek előre szaladt, mint a szél.</p> -<p>– Itt volt, itt (kiáltotta), az apám.</p> -<p>És fényes szemeivel meglátta, hogy a görbe fűzfán túl egy fekete -alak mozog s arra élesen visítani kezdett:</p> -<p>– Apám, apám!</p> -<p>Akkorra Veronika a gyermekig érkezett. A fekete alak megmozdult -a berekben és sebesen eliramodott a nagy Maros felé. A gyermek -utána futott. Az alak dühösen rohant az éjbe. A száraz fák -recsegtek a talpa alatt.</p> -<p>A gyermek csüggedten tért vissza.</p> -<p>– Elfutott… Pedig ő volt, pedig ő volt, én tudom azt…</p> -<p>Veronika kezén fogta a gyermeket.</p> -<p>– Visszavisz engemet magához? – rebegte. – Én most úgy félek, -nem is tudom miért…</p> -<p>A kapunál azonban mégis így szólt:</p> -<p>– De reggel utána megyünk, úgy-e? úgy-e? Mert maga beh jó! És én -nagyon szeretem magát.</p> -<p>És ismét megcsókolta a Veronika kezét alázatosan.</p> -<p>Aztán beléptek a szép, tiszta szobába mind a ketten.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_144" id= -"Page_144">-144-</a></span></p> -<h2>Levél haza.</h2> -<p>Anyó lelkem!</p> -<p>Nagy bajba estem. Félek, hogy ki se lábalok belőle. Meg tudnád -mondani: mit tegyek?</p> -<p>Én ugy tettem, a mint te meghagytad. Eljöttem, látod, hazulról, -hogy a városi zajban elverjem emésztő búmat, vágyakozásomat, az én -elpártolt édes leánykám után. Nagyon egyedül vagyok, ha te nem vagy -itt, anyó.</p> -<p>Megírom neked, mi történt.</p> -<p>Megutáltam a magányt az emberek sokasága között és kijártam a -Maros mellé a búm nagy társaságában – egy halászbottal a kezemben; -s egy nap (úgy vélem, vagy 10 nap előtt, ha nem zavarodtam össze a -számításban) úgy alkonyatban a «nagy bolygó» partján valami ok -nélkül való szorongás fogta el a szivemet: – a veszedelemnek -előérzete. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id= -"Page_145">-145-</a></span></p> -<p>Ekkor, ülvén a homályosodó parton elmélyedve, néhány ölnyi -távolságban a lábamtól: egy maszatos, fekete tömeg került ki a -vizből a fövényre.</p> -<p>Azt hittem, valami nagy nyálkás, hináros faág vetődött ki s mert -oktalanul ideges voltam, elfordultam tőle. De mintha csipős hangyák -mászkáltak volna a gerinczemen, úgy izgatott a fekete holmi a -fövényes parton a hátam megett, hogy visszafordultam feléje. Mély -sóhajtást véltem hallani. Nem sóhajtott senki, csak a kiloccsanó -víz, a Maros nyálas szája, nyalt ki partramosott áldozata után. -Ismét visszakaptam a tekintetemet s felkeltem, felsodortam a -halász-zsinóromat, hogy elmenjek. Nem tudtam. A szemem ama fekete -holmira visszatévedt, pedig a homály omolva ereszkedett le és alig -lehetett megismerni: mi hever ott.</p> -<p>Féltem. Mégis közeledtem. Nem tudtam elmenni onnan. A honnan, -láthatod: a Sors kiszemelt a szerencsétlenségre és erőszakkal -sodort a bűnbe.</p> -<p>Mert abba estem.</p> -<p>Egy holttest hevert a fövényen. Nagyon csúf volt. A szeme -nyitva; a teste felpuffadva. Ekkor a várbeli toronyban éppen hatot -kongott az óra. Ráfeledkeztem a halottra – míg ütött lustán az óra. -A gyomrán az óraláncza megfeszült. Aranyláncz volt, fényesen -villogva ki a mocsokból. Siket, félelmes csend volt, csak a -fülemben zizegett a rohanó vér. <span class="pagenum"><a name= -"Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p> -<p>Vajjon ki lehet e lepecsételt titok? Elkeseredettség, vagy a bűn -áldozata? Reszkettem, alig állottam a lábamon s elesem, ha hozzám -ütődik egy hajló fűszál. Felemeltem a lábamat, hogy odább -sompolyogjak, de nem mertem ismét letenni, nehogy zajt okozzak. -Tudom, hogy a hideg verejték lepergett a kalapom alatt a -homlokomról, s végigfolyt forró orczámon.</p> -<p>Mindig kissé gyámoltalan voltam, – minthogy gyenge voltam -testben, – aztán sokat is bánkódtam az én édes leánykám után. Ej -no! hát akkor sirtam, sirtam és tudom, hogy a doktor mennyit -csóválta a fejét a betegágyam mellett…</p> -<p>A növekedő homály azonban mintha megtaszított volna. Fuss. Az -ösvény vége vaksötét volt. Megembereltem magamat, megtörültem a -homlokomat. Egy pillanatig úgy tetszett nekem, hogy ama holmi ott -alant megmozdult volna s a halott összehúzódó, kidagadó gyomrán az -arany-óraláncz felcsúszott és leesett volna… és arra -megiramodtam.</p> -<p>Igen, futni kezdtem.</p> -<p>Egy göröngyben azonban mindjárt megbotoltam, féltérdre estem s -megütöttem magamat. Arra felszöktem s boszuság fogott el a fizikai -fájdalom mián. Káromkodtam.</p> -<p>Nevetséges. – Hiszen nem vagyok én már gyermek. Huszonkét -esztendőt töltöttem el, mikor a betegágyamból keltem fel. Csak -azért is. Most vissza fogok térni a partramosotthoz és megnézem, -hogy <span class="pagenum"><a name="Page_147" id= -"Page_147">-147-</a></span> hírt vihessek róla – a rendőrségnek, ha -a városba térek.</p> -<p>A halott idős ember volt. Azt hiszem. De nem mertem megnézni jól -az arczát. Valami mészárosféle ember lehetett, mert kövér volt és -nagyon vastag óralánczot viselt.</p> -<p>Az óralánczát néztem, úgy hogy egyebet ne is lássak belőle. Abba -kapcsoltam a szememet.</p> -<p>Valaki jönni fog. És elviszi a lánczot. Bánom is én? Mi közöm -nekem egy arany-óralánczhoz? Van nekem. Tőled kaptam az órámat -anyó! az érettségimre. De a halott óraláncza megzavart. Valami -unszolt arra, hogy vegyem el. Én? Megundorodtam a gondolattól. A -belém nevelt becsület megémelygett tőle. Azonban a ragadozó vad, -mely akkor is hozzákap egy darab prédához, ha már jóllakott is – -megmozdult bennem.</p> -<p>Ragadd meg azt a drága holmit.</p> -<p>Alkudozni kezdett a bennem nösző facsarosság a tisztességemmel. -Fogd meg. Az az érték. És a senkié. Mire ott veszni hagyni? Valami -jót lehetne csinálni vele. Például egy szegény embernek adhatom, a -ki megalapíthatja vele az életét. Átsuhant az agyamon csak ez a -hazugság. Mit se akarok vele kezdeni… Nem. A terhes asszony -halálos, emésztő vágyakozása borított el. Reszkettem a -kivánságomban. A halottat is elfelejtettem, óh, hidd el, anyó.</p> -<p>Az ördög suttogott a fülembe ama nehéz sötétségből, mely mind -ereszkedett inkább le. Összerázkódtam. <span class= -"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> Egy -gonosz eltökéltség… s a következő pillanatban hozzáértem a -lánczhoz, a nélkül, hogy látnám a halottat. Gyűlöltem a -szerencsétlent.</p> -<p>Mily hideg volt az arany!</p> -<p>A láncz engedett. Aranyóra volt a végében. Elhajítottam messze, -a mint kirántottam a zsebéből. Az ösvényre esett. Egy vízcsepp -pergett le róla a kezem fejére… Égetett. Futva menekültem, szinte -ráhágtam az órára az ösvényen. Átszöktem rajta, mint egy -kigyón.</p> -<p>Azt se tudom, mit tettem. Hirtelen visszafordultam, a földre -hajoltam s felkaptam az órát és végignyargaltam a berken. A -lélekzetem elfogyott a vámház előtt és lerogytam a padra.</p> -<p>Valaki megszólított. A vámos volt.</p> -<p>– Szép az este – mondta…</p> -<p>Összerázkódtam a hangjától s erőt véve magamon, beiramodtam a -városba.</p> -<p>Egyszerre ez jutott az eszembe: Miért futok? Mindenki gyanusnak -fogja találni a futásomat. Tán ki is találja mindenki, hogy -menekszem, hogy loptam… loptam… Otthon bezártam az ajtómat és -kétszer is megvizsgáltam az ajtó erősségét.</p> -<p>Az ágyra dobtam magamat. Az utczáról behangzó zaj a fejembe -nyilalott. Meg fogják-e tudni a tettemet? Kitalálják. A Maros -mellett horgásztam. Ez bizonyos. A halott láncza hiányzik. Ez -kétségtelen. Ki vitte el? Ki volt ott?</p> -<p>Bebujtam a paplan alá. Újjal fognak mutatni reám. Tolvaj… Egy -halottat lopott meg. <span class="pagenum"><a name="Page_149" id= -"Page_149">-149-</a></span></p> -<p>Miért? Az éhség vitte e lépésre? Nem. Rothadt belül… Nagyon -hitványul éreztem magamat. Forgolódtam a fekvőhelyemen s a testem -savanyú izzadtsága undorral töltött el. Émelyegtem. Menekedem -hazúlról. Felkeltem s ki akartam lopózni a szobámból a Maros mellé, -hogy visszateszem az órát. De csillagtalan, vágható, nehéz éjszaka -volt künn. Nem mertem megfogni a kilincset.</p> -<p>Hajnalra iszonyú nyomorúan voltam. Akkor elnyomott a bágyadtság -s arra nyitottam ki a szememet, hogy egy óra ketyeg valahol.</p> -<p>Szorongva hallgattam. Tik-tak… tik-tak. Ügyelek: honnan jön a -hang? Óra nincs a szobában. Óh. Ez ugyanazon óra. A halotté.</p> -<p>A kabátom zsebéből jön. A fülemet közel tartottam a -ruhadarabhoz. Szól… szól…</p> -<p>A szoba tulsó felébe húzódom. Ketyeg. Mit tegyek? Ki akarom -venni a kabátból, hogy hajítsam a benyíló kamarába. Nem birom -megfogni. Tik-tak. Mind élesebben lármázik.</p> -<p>Kimenekedem a szobából. A kabátot az órával együtt behajítom a -benyilóba. Mégis szól. Ráhajigálom az ágynemüt mind, a párnákat, a -derékaljakat. Rá is taposok. Egy hegyet hajigálok rá, rongyból. -Mégis szól.</p> -<p>Ekkor kiosonok a szobából s a kulcsot a zsebembe dugom, nehogy -bemehessen valaki.</p> -<p>Egész nap kóboroltam. A város másik felén tekeregtem, -természetesen az erdőben. A Marost meg <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> nem -közelítettem volna a világért sem. Óh, ha találkozom valakivel, a -ki rám mutat. A harkály kopogása is megriaszt.</p> -<p>Az éhség űzött be estére és a város végén egy kis korcsma -veresabroszos asztala mellett adattam valamit magamnak. Fuvaros -emberek ittak s egy részeg csizmadia siratta a hazát. Rám se -néztek. De mind elmentek később és a korcsmárosné csípőre tett -karokkal néz kérdőleg reám. Az éjjelt a kávéházban töltöttem, -itatva a czigányokat, hogy a pirkadásig legalább legyenek a -társaim. Ekkor buta fejjel botorkáltam haza.</p> -<p>Úgy ruhástól kuporogtam a divány szegeletébe. A szemem majd -leragadt. Az ágynemű odabenn van egy élő órán. Minden ijedtségem -visszatér erre a gondolatra. Nem tudok elaludni. Ekkor az óra -üt.</p> -<p>Üt.</p> -<p>Hatot egymásután, leppegve, tompán. Ennyit ütött akkor, mikor a -halottat kidobta a Maros. Honnan jön az ütés? Az ágyneműk alól -beszél. Egy… kettő… három… hat. Éppen: hat.</p> -<p>Eszem nélkül vettem a kalapomat s nekivágtam az utczának ismét. -Már éled. Egy rendőr az utczasarkon végigmér. Tán reám teszi a -kezét: «Hol az óra? Hallja!…» Besurrantam a szegeleten és futva -iramodtam meg.</p> -<p>Azon nap a szomszéd falu határában aludtam egy boglya mellett. -Egy kuvasz ugatott elébb, de a szemem leragadott a fáradtságtól s -arra a lábam <span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span> mellé heveredett. Egészen kóczos -lettem. Azért bemenekedtem a falusi korcsmába, ott maradtam. Senki -se ismer. Ott is aludtam.</p> -<p>De másnap csendőrörs közeledett az országuton. A falusi -ravaszképű fogadós rejtelmesen hozzám hajolt:</p> -<p>– Fusson – lehelte. – Csendőrök jönnek az úton.</p> -<p>Meg voltam bolondulva. Felugrottam. A hátulsó kapun tuszkolt ki -a fogadós s én eszeveszetten rohantam végig a berek ösvényén a -város felé.</p> -<p>Azóta, anyó, éhezem és futok. A lábszáram reszket, a fejem zúg s -összerázkódom, ha egy légy reám száll.</p> -<p>Megpróbáltam, hogy korhelyek közé ülök s iszom reggelig velük. -Akkor ettől félek: hogy kifecsegem ocsmány titkomat részeg fejjel, -hogy megloptam egy halottat; s elszököm a kompániától.</p> -<p>Elhitványkodtam. Lerongyosodtam. Nem merek haza térni.</p> -<p>Ott ketyeg az óra a szobámban és üt hatot… épen hatot!</p> -<p>Egy nap lopva odahúzódtam a Maros felé, a hol halásztam. Mint -remegtem! Bokortól-bokorig bujkálva odáig, csúszva.</p> -<p>A fövényes mart üres volt.</p> -<p>Tán elvitték. Tán eltemették. Az óra azonban él és üt.</p> -<p>Mit tegyek?</p> -<p>Kezdem megszeretni a vizet itt a bolygó mellett. <span class= -"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p> -<p>Oly lusta, lágy, puha itt a Maros vize. Nagyon mély. Alig mozog -a víz színe.</p> -<p>Csábit a mélységes nyugalom.</p> -<p>Bár jönnél utánam, anyó! Félek ettől a viztől.</p> -<p>Vonz…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_153" id= -"Page_153">-153-</a></span></p> -<h2>A fehér ház.</h2> -<p>– Ibolyák! Erzsi mama, egy csokor ibolya, – kiáltotta Mariska, -szőke feje fölött lobogtatva az illatos virágot és végigtánczolta a -szobát. Az ablakpárkányra tette a virágcserepek közé valaki. De én -megláttam a puha kalapját s polyhos keztyüjét. De nem lehetett -kinyitni az ablaktáblákat a cserepek mián. Várj, várj, kiszaladok a -kapuba, hogy lássam, ki hozta?</p> -<p>– Nem, nem, lelkem. Mit gondolsz? Illetlen lennél.</p> -<p>– Eressz, Erzsi mama! Ne öltsd fel a szigorúbb képedet. De látni -akarom: ki hozta az én ibolyáimat? Azt hiszed, lelkem, hogy nekem -hozta?</p> -<p>– Hát kinek másnak?</p> -<p>– Óh, én édes anyókám! Süsd le csak a szép szemedet, te édes -szentem. Nagyon illik neked… Persze, akkor mindjárt nem is hiheti -senki, hogy neked hozta volna… Hány esztendővel vagy is vénebb, -mint én? Lássuk. Öt… hat. Hat, csakugyan, édes anyókám. De várj, -várj… a virágos <span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span> gavallér eltünik a látóhatárról, míg te -dulakodsz velem.</p> -<p>Nevető, finom kis arczát kitúrta a virágos czineráriák között, -hogy kilásson. Még reggel volt; az utcza néptelen. A tavaszi -napfény elöntötte az apró házakat. A nyugtalan leányka derekát -átölelte a «kis mama», hogy visszahúzza az ablakból. A leányka -duzzogva rákoppantott az ölelő fehér kézre.</p> -<p>– Irígy vagy, látom, irígy vagy. Nem akarod, hogy lássam a -gavalléromat… Vagy tán a te gavallérodat félted tőlem, nehogy -elszeressem előled? Óh, Isten. Eltűnt. Senki sincs az utczán.</p> -<p>Az ajakát összecsúcsorította s így szólt: «Mú! te csúf mama», – -de mégis nagyon derült volt. Az ibolyacsokrot megszagolta, egy -szirmát lecsípte fehér fogával, aztán okoskodva feltartotta kék -szeme elé.</p> -<p>– Nem tűzöm a mellemre, lelkem; nem is tűzöm a tiedre, mert nem -tudom kié? A pohár semleges terület… Odateszem a dolgozóasztalra, -kettőnk közé. De ne vesszünk össze felette, lelkem, látod, nagyon -szép reggel van.</p> -<p>Messze valahol harang hangja ringott át a langyos levegőn, de -oly tisztán, hogy az ütés után való zúgás is hallatszott. A leányka -felemelte a fejét és elnézett a virágos cserepek fölött.</p> -<p>Erzsi volt a ház feje. Árván maradtak s a nagyobbik beállott -édesanyának, az igazi anya helyett, ki elment örök útjára s az ő -gondjára hagyta a <span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span> kis Mariskát. Ahhoz képest ő a komoly, -a csendes, a dolgos, a zsörtölődő, a kényeztető mama. Sugarabb -volt, mint a huga; a haját a homlokára simítva viselte s ha ruhát -varrattak, a diszítés dolgában adta a meglett hölgyet, míg a bájos -kis Mariskát elhalmozta piperével. Kívülük még csak a vén Rebi néni -lakta a kis fehér házat. Az anyjuktól örökölték őtet is: a -stájfpomádés, fehérhajú, hosszúderekú, bogosujjú, áldott jó öreg -leányt s hárman csendesen, zajos örömök, nagy bánatok híján, tán -álmok nélkül is szűkölködve, úgy éltek, hogy észre se vették, hogy -élnek.</p> -<p>Egy ibolyacsokor… Úgy belecseppent az életükbe, mintha egy -szines pillangó hullott volna le a magasból a szunnyadó tavacskába. -A Mariska fejében egy csokor névtelen ábránd rajzott fel, míg -babrált a varrásán; a kis mama pedig minduntalan csörgött, az apró -porczellánsemmiségeket törülgetve a finom állványocskán. Egy kis -üveggalamb szárnyát le is törte. Megállott előtte s elborult a -szeme. Édes kis emléke volt. Egy tanulófiu lakott náluk még az -anyja életében. Mily rég volt! Távolról atyafiak is voltak. Kis, -tömzsi, szótalan, szelíd fiu. Akkor feleségesdit játszott vele. -«Kálmán néninek» nevezte őt, mert az ő kis szeretőjét Nagy -Kálmánnak hívták. Rég volt. Mennyi minden történt azóta. A kis fiú -elkerült tőlük s kispap lett. Nem is hallottak többet felőle. Ez a -ma letört kis galamb az ő ajándéka volt. Az Erzsi ajaka egészen -ellágyult. Mint megelevenedik a szeme <span class= -"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> előtt -az ő kis ura! S kifordult a szobából, nehogy észrevegye az -elborulását a leánya.</p> -<p>Nagyon elfoglalták a fejét a reggelen esett semmiségek s úgy -eltöltötte kinn az idejét, hogy a tizet is elütött az óra, mire -benézett ismét a szobába. Akkor csengetett valaki a kapun. Egy -sugár, selymes-szakállú, barna fiatal ember lépett be rajta. -Figyelve nézett szét az udvaron, aztán bátran belépett.</p> -<p>A kis Mariska felugrott és gyorsan súgta:</p> -<p>– Erzsi! Ez ő. Ismerem a kalapját. Az ibolyát ő tette az -ablakba.</p> -<p>Aztán a csodálkozásban megnőtt szemmel kisérve a jövevény -mozdulatait, tapsolva mondta:</p> -<p>– Hiszen ez Nagy Kálmán, a te kis szeretőd, Erzsi! Az én -játszótársam. Nézd csak, nézd! Milyen szép legény lett belőle.</p> -<p>Az ajtó megnyílt. A kis Erzsi mama fölemelkedett, elpirult a -homlokáig és halkan rebegte:</p> -<p>– Kálmán…</p> -<p>Egy pillanatig megállottak mind.</p> -<p>– Erzsi, – szólt a fiatal ember s feléje lépett.</p> -<p>A kis Mariska a fiatalember elejébe szaladt, de hirtelen -megütődve, megállott félútban, a kezei lehullottak. Egy perczig -merőn megnézte, aztán lehunyta a szemhéjait, mélyebben fellélegzett -és visszalépett.</p> -<p>A vén Rebi néni csendesen benyitott az ajtón s megtörte a -csendet:</p> -<p>– Te vagy az, Kálmán? Mit keressz te itt? <span class= -"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span></p> -<p>A fiatal ember mind a két kezét a vén leány elé nyujtotta:</p> -<p>– Én itthon vagyok itt, Rebi néni. Ide neveztek ki. Jegyző -vagyok a törvényszéknél. De azt hittem, hogy örvendeni fognak -rajtam és most vágytam látni a meglepetésüket.</p> -<p>– De hát a reverendád? Kispapnak indultál. Az anyád álmának -vége? A primiczián nem csókolunk kezet neked?</p> -<p>Aztán kedvesen hozzátette:</p> -<p>– De így is jól van. Az Isten hozott.</p> -<p>Ő hozta s mégis nehezen melegedtek össze. A kis mama zavara -oszlott el leghamarább, de a kis Mariska nem is ült közéjük, hanem -távolabbról kelletlenül ügyelte váltakozva a nénjét s a -fiatalembert.</p> -<p>– Semmi se változott meg itt, – mondta lágy hangján a -fiatalember, – csak mi. A kis Mariska, az én játszópajtásom, az -eleven, kaczagó, hunczfut leánykám kivált, mert ő idegenül néz -reám.</p> -<p>– Miért? – felelte szárazon, de kissé fátyolozott hangon. – De -hiszen én még igen kicsi voltam, mikor magát utóljára láttam. Most -már nagy leány vagyok…</p> -<p>Ez a látogatás nem is tartott sokáig. A fiatal ember -fölemelkedett és nem marasztották. A kis mama ránézett a leányára -és nem merte marasztani; a kis Mariska szinte idegenül ügyelte a -nénjét, ha vajjon ez nem marasztja-e? És a fiatalember leverten -hajtotta meg magát, mert nem <span class="pagenum"><a name= -"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> marasztották. A szemét -egy perczig csodálkozva felejtette a leányka kigyúlt arczán. Aztán -elment.</p> -<p>A kis leány az ablak felé fordult, a mint a fiatal ember betette -maga után az utczakaput. Aztán visszafordult s valami kicsinylő -hangon szólt:</p> -<p>– Nem szeretem a Kálmánodat, Erzsi! Merev és csúf. Tetszik-e -neked?</p> -<p>Azonban a kis mama mit se felelt, hanem leült az asztalka mellé, -lehajolt a fiókokra, hogy kikerülje a huga ügyelő tekintetét és -turkált benne zajosan.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Másnap kedvetlenül ébredtek meg. Rosszul aludtak. A házidolgok -végzése közben kerülték egymást, s nem találtak beszélő tárgyat. Az -ibolyacsokor megfonnyadt az asztalkán. Egyik se nyúlt hozzá.</p> -<p>Gondosabban öltöztek föl s erős, kritikus szemmel ügyelték meg -az egymás piperéjét. Bizalmatlanabbak és szótlanabbak lettek.</p> -<p>Az idő elborult. Az eső szemelgetett s az eszterhaj alól egy -házépítő fecskepár szüntelen locsogott. A nyitott ablakon át -hallgatták, a varrásukat az ölükbe hullatva. Az álmodozásukat -azonban restelték s nem magyarázgatták kedvetlenségük okát.</p> -<p>A kaput ügyelték s felriadtak, ha valaki benyitott. Ilyenkor -lopva egymást nézték s elpirultak. Valakit vártak. Nem jött. -<span class="pagenum"><a name="Page_159" id= -"Page_159">-159-</a></span></p> -<p>A mint alkonyatra hajolt a nap, a kis leány kilopózott a vén -Rebi nénihez. Hízelegve dörzsölődött hozzá.</p> -<p>– Te mindent tudsz nálunk, lelkem…</p> -<p>– Valami kell neked, te macska, hogy így ölelgetsz? Mit -kivánsz?</p> -<p>– Semmi, igazán, lelkem. Csak nagyon szeretlek. Hanem, lelkem, -(a hangja suttogóvá vált), mondd meg nekem, mikor megy <i>hozzá</i> -igazán Erzsi?</p> -<p>– Kihez, te?</p> -<p>– Óh, hiszen te tudod.</p> -<p>– Ez a bajod? Félsz kimondani a Kálmán nevét? No nézd ezt a -csitri fruskát. Gyanús vagy. Nagyon megnézted Kálmánt s megriadtál -tőle. Csinos fiú… Nem nyilalt valami a szivedbe? Miért menjen Erzsi -férjhez hozzá?</p> -<p>– Hát hozzá készül. Látod! Te tudod!…</p> -<p>Az estét szótlanul töltötték el s mikor behúzódtak az -ágyasházukba, Erzsi észrevette, a mint a leánya kilop néhány -fonnyadt ibolyaszálat a pohárból és a párnája alá rejtette.</p> -<p>Az éjjelre kifénylett a hold. A friss, nedves lomb nehéz illata -lengett a lágy, álmos levegőn, a kert fenekén egy madár csattogott. -Csábító, kérő, imádó beszédét Erzsi mind jól megértette. -Nesztelenül felkönyökölt. Felindulásában az ajaka rebegett. -Ezüstszálak rezegtek át az ablaktábla hasadékán s a futó sugár a -kis leánya bánatos arczára tévedt, mely síróra állott. A szeme le -volt hunyva. Mintha <span class="pagenum"><a name="Page_160" id= -"Page_160">-160-</a></span> csak örökálmát álmodná. A szivébe -nyilalt ez a kép. Valami névtelen félelem riasztotta meg. Aztán egy -csepp köny buggyant ki az álmodó Mariska szemehéja alól, s mire a -holdfény elszállt, a homályon nehéz, keserves sóhaj kelt át. -Erzsike megriadva bujt a takarója alá, hogy ne hallja. Mégis -hallotta. Minden öröme ez a kis leány. Az édesanyjuk halóágyán az ő -gondjába hagyta. Ölében játszatta; ő vigasztalta kis bújában s az -örömeiben vidult meg.</p> -<p>Kétségtelenül Kálmánnal álmodik, a kivel gyerekkorában játszott -s most a szivébe szállt. Kétség, keserűség gyötri. Félti… félti -attól, a kire úgy nézett, mintha az anyja volna. Ezért húzódott el -tőle…</p> -<p>Hát vajjon nem félti-e ő is Kálmánt épen a leányától: Kálmánt, -ki az ő titkolt ábrándja is volt. Jó. Erzsike arra született, hogy -szeressen és feláldozza magát azokért, a kiket szeret. Mégis… Mit -tegyen?</p> -<p>A kezét átnyujtotta a leánya ágyáig s gyöngéden megérintette a -könyben úszó arczot. Keserűen felsóhajtott.</p> -<p>Másnap félve ölelte meg egy szó nélkül.</p> -<p>A leánykában mintha felolvadt volna ez ölelésben valamely kéreg, -a nénje mellére dőlt és halkan sirdogálta:</p> -<p>– Én igen szerencsétlen vagyok.</p> -<p>– Bánt valami? Eltitkolod előlem az okát?</p> -<p>– Hát tudom is én, lelkem. Lehet-e valami <span class= -"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> bánatom -nekem? De óh! mint szeretnék meghalni. Nem tudom, miért, anyám…</p> -<p>Később így szólt Erzsi:</p> -<p>– Sírtál az éjszaka.</p> -<p>A leányka sértődötten csippent fel hirtelen:</p> -<p>– Utánam kémlelsz?</p> -<p>Az egész napon át hánykolódott a szélsőségekben. Mindjárt -visszautasító lett az ellágyulása után. Az udvar virágágyaiban -babrált, mely az utczakapuhoz közel esett. Mert várt… várt valakit -emésztő vágygyal. Estére ennek a kivánságának betege lett. Az -ajakát égette egy név, melyet szeretett volna kimondani. Most -kigyúlt és elsápadt mindjárt. Ha a nénje rátette kezét forró -homlokára, felvetette különös fényben égő szemét s aztán durczásan -elfordította fejét.</p> -<p>Aznap se jött senki hozzájuk és másnap se. Istenem!</p> -<p>A kis mama eszében, aggodalmában minden képtelen terv fogamzott -meg. Elfelejtette a maga szorongását, minthogy a leánya búja -foglalta el a szivét. Óh, mindent feláldozna azért, hogy ismét -nyugodtnak, vidámnak lássa. A maga ábrándját elborította az -aggodalom. Képes volna arra, hogy elmenjen Kálmán után s -odavonszolja lázban égő leányához, ha megalázkodva rimánkodna is -neki.</p> -<p>Egy pillanatra öntetsző mosoly suhant át az arczán. Hátha semmit -se érne az áldozata, mert hátha Kálmán még mindig és egyedül -Erzsikéért ég, úgy, mint gyermekkorában… Megsimította a -<span class="pagenum"><a name="Page_162" id= -"Page_162">-162-</a></span> homlokát, hogy elűzze a kisértő, -hivalkodó gondolatot. Mire se gondoljon, csak a leányára, az édes -kis leányára. Ha csúffá tehetné magát, útálatossá tehetné magát, -hogy elfelejtse őtet. Vagy ha eltűnne az útjokból? Nem. A leányát -tenné szerencsétlenné…</p> -<p>Az álmatlan éjszaka után a hajnali derű valami világosságot -keltett föl a fejében.</p> -<p>Lábujjhegyen a leányához lépett, nesztelenül. Ráhajolt és -megcsókolta:</p> -<p>– Nagyon szeretlek, lelkem! – rebegte és összeölelte a -fejét.</p> -<p>Határozott.</p> -<p class="center">*</p> -<p>A negyedik napon bátortalanul tette valaki a kezét a -kapukilincsre.</p> -<p>A két leány mégis meghallotta s egyszerre fel-felugrottak.</p> -<p>– Valaki jön… rebegte nyugtalanul Erzsi.</p> -<p>A kis leány felcsippent, mint egy kelepczébe esett madár.</p> -<p>– Menj elejébe Mariska. Ő mindig ilyen tartózkodó volt. S mi nem -bátorítottuk fel a minap. Menj szivesen elejébe.</p> -<p>A leányka megriadva rebegte:</p> -<p>– Te menj elejébe. Tégedet akar látni.</p> -<p>– Nem, az nem igaz. Éretted jön. Akarom. Menj elejébe.</p> -<p>A fiatalember tétován lépett előre a napfényes <span class= -"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> -ösvényen. A tornáczról kedélyesen szólott reá a vén Rebi néni:</p> -<p>– Úgy jösz, mint a bűnös. A volt kispap, a ki gyónni jön. Rég -várunk.</p> -<p>– Nem csak maga várt, Rebi néni?</p> -<p>– Óh, bolond te… Hát miattam jösz most?</p> -<p>A kis leány tartózkodó fejbicczentéssel köszöntötte s a keze -remegett, a mint a fiatalember kezébe tette. Mind a hárman -körülnéztek, mintha Erzsikét várnák. «Miért nincs itt» – gondolta a -fiatal ember. «Őtet keresi!» – gondolta keserűen a leányka.</p> -<p>Jókedvű, fényes tavaszi nap volt. A jáczintok fürödtek a -napsugár fényében s a ragyogó, friss füvek közül a férfihűség -könnyű, szálló pelyhei szállingóztak az illatos levegőn.</p> -<p>A verandán állottak meg. A vén leány vitte a szót, de alig -hallgattak rá. Némi zavarodottság ült közéjük s a ház ajtaját -ügyelték, melyen belül késlekedett Erzsike.</p> -<p>– Megvárakoztattalak? – csippent valaki reájuk.</p> -<p>Erzsike volt.</p> -<p>Egészen megváltozott. Tiszta homlokát néhány hajtincscsel -takarta el s könnyű, virágos, nyitott karú pongyolát öltött fel, -melyből gömbölyű karja fehérlett ki s melyen át teste igéző vonalai -áttetszettek.</p> -<p>Derülten lépett közéjük.</p> -<p>– Tetszeni szeretnék magának, Kálmán! A maga kedvéért -csinosítottam ki magamat. Jóízűnek talál-e? <span class= -"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> Virágom -nincs, ez csak a maga figyelmetlensége, édes, aluszékony, -gyerekkori lovagom.</p> -<p>És kecsesen bókolt s ragyogó szemmel nézett rá.</p> -<p>– De milyen fonnyadt kedvben talállak titeket. Hogy van, Kálmán? -Vártuk. Olyan derülten kopogtatott be az ablakunk párkányán az -ibolyacsokrával, hogy azt hittem, megváltozott maga is, mint én. De -az nem igaz. Maga a régi «néni». Emlékszik, «Kálmán néninek» -hívtuk, mert úgy tudott pirulni, mint egy félénk kisasszony. -Megtelepedett-e már?</p> -<p>A világias dáma mozdulatával helyet mutatott maga mellett s -elnyúlt egy hintaszéken. Keskeny, nyerges lábacskájával meglóbálta, -úgy, hogy formás bokái is kilátszottak szoknyái alól. A fecsegni -vágyó könnyű hölgy módján, beszédes szemét ügyelve járatta -szerteszét.</p> -<p>– Annyit kérdezek, hogy – látja – nincs idejük felelniök. Mi -elvonulva élünk s belénk reked a szó, mint a szénsav a zárt -borospalaczkba. Ha aztán kinyitják az üveget, habzik, forr ki az -édes lé. Maga az, Kálmán, a ki a szánkat kinyitja. Csúnyának -találja-e a lányomat, Kálmán? Ízes falat, úgy-e? Nem? Tizennyolcz -esztendős. A tavasz eleje. Az én tanítványom, de rossz tanuló… -Olyan szótalan, majdnem félénk, mint… mint maga, Kálmán, a «néni». -Erre nem én tanítottam. Élni, ah, élni, hogy érezzük, hogy élünk… ő -nem tud. Tánczolni, kaczagni… ki tanítaná meg? Tőlem nem tanulta -meg. <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= -"Page_165">-165-</a></span></p> -<p>A kis Mariska leplezetlen csodálkozással nézte meg a nénjét. A -vén Rebi néni felállott és az ő édes, komoly, okos úrnője mellé -lépett és elsimította a homlokáról a haját.</p> -<p>Erzsike tréfás duzzogással utasította vissza.</p> -<p>– Elrontod a frizurámat. Irígyeled tán, ha csinos vagyok, vén -Rebi néni? Csinos fiatalember van nálunk s irígyeled a sikeremet. -Te is Mariskát kényezteted. Várj. Ti unalmasak vagytok. Kálmán az -én régi lovagom… Megmutatom neki a búvóhelyeket, a hol csókolóztunk -gyermekkorunkban… Akarja-e? A liczeumbokor még azon a helyen áll. -Dúsabb lett s mélyén szerelmes madár fészkel benne most is. Az én -kis leányom epedve hallgatta a szavát az este is. Nem félne tőlem, -Kálmán, ha velem jönne?</p> -<p>S felkelve, kezét a fiatal ember karjába öltötte és a leányára -tekintett:</p> -<p>– Velünk tartasz-e? – kérdezte s azzal megindult az ösvényen -gyorsan.</p> -<p>Az első fordulónál elfulva megállt.</p> -<p>– Kigyúltam. Ez a tavaszi levegő megmozdította az én lázongó -véremet, mely rendetlenül buzog föl az ereimben. Várjon, – mondta. -– Maga, a szemérmes «néni», nem botránkozik-e meg, ha könnyítek -magamon?</p> -<p>És leroskadt a hajlós kerti székbe s néhány gombot kapcsolt ki a -mellén s kitűrte a puha nyakánál a szövetet.</p> -<p>Aztán érzékenyebb hangba csapott: <span class="pagenum"><a name= -"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p> -<p>– Sokat vártam magát, Kálmán! A gyerek sóvárgásával gondoltam -magára. Még játszani szerettem volna tovább gyerekkori játékainkat. -De maga nem jött. A sóvárgásban elfonnyadtak bennem a naiv, -leánykás ábrándok. Az élés vágya buzgott fel bennem. Néha nem -ismerek magamra. Szeretem a világi zajt, az izgató örömöket. Már -nem elégedném meg a maga kis bókjaival, a miket hajdan elrebegett… -Adja a kezét, Kálmán, legyünk jó barátok. Maga volt az első -szerelmem. Ki lesz az utolsó?</p> -<p>S aztán felemelte az ujját figyelmeztetőleg.</p> -<p>– Ügyeljen! A gyerek jön utánunk az úton. Félek megmutatni neki -a valóságos élet útját. Szeretem és irígylem; a gyermekségét, -imádandó szelídségét. Nézze, nem hasonlít-e ama liliomágra, melyet -az őrzőangyal tart a kezében az imádságos könyv első lapján.</p> -<p>A fiatalember elvonta a szemét az Erzsike telt, fehér, ragyogó, -izgató melle vonalairól s a sugár, ártatlan leánykán pihentette -meg.</p> -<p>A vénleány a veranda oszlopához támaszkodva, kimeresztett -szemmel ügyelte a leányát.</p> -<p>– Mi leli? – rebegte félhangon. – Oly nagyon szereti-e Kálmánt, -hogy ismét el akarja kábítani? Vagy oly nagyon szereti-e a leányát, -hogy megutáltatni akarja magát érette Kálmán előtt…</p> -<p>Megsimogatta a homlokát s a szeme, a mint az egyenes úton -végignézett, könynyel telt meg. «Óh, édes, bátor kis mártirom», -rebegte és feléjük indult. <span class="pagenum"><a name="Page_167" -id="Page_167">-167-</a></span> Onnan halk, víg dalocska töredékei -szálltak feléje.</p> -<p>A liczeum bokra előtt állottak, a hol a fészekrakó fülemüle -lakik. Nesztelenül közelítette meg őket…</p> -<p>A kis Mariska észrevette a vénleányt és hozzásimult -megzavarva.</p> -<p>– Mily csúnya lett az én édes mamám, – mondta s szégyenlősen -fordult el.</p> -<p>– Ne szólj… Mily nagyon szeret ő tégedet… azt megmérni se tudod -most.</p> -<p>S a kis mama derülten fecsegett a megzavart ifjú emberrel. A -szeme ragyogott. Mezítelen, szépséges, gömbölyű karjával szántotta -a levegőt, a mint csintalan szókat sugdosott a fülébe.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span></p> -<h2>Nehéz éjszaka.</h2> -<p>Nyughatatlanná tett az út, a mint leereszkedtünk az erdős -hegyháton, a kanyargós úton. Deszkát szállító szekeresek -kapaszkodtak felfelé, rendetlenűl kiabálva, ki nem térve a -lejövőnek. Homályosodott már az idő, a mint találkoztunk velük és -besötétedett, míg leértünk s kerülgettük szakadatlan sorukat. -Vártam, mikor ütődünk beléjük, hogy befordítsanak a mélységbe.</p> -<p>Az eső csak szemelgetett, de hullott szüntelenül, konokul, mint -a búlátott szem. A megszínesedett lombok lucskosan meghajoltak. Az -eső halk suhogásával, (mintha lágy madárszárnyak légiója rebbent -volna), versenyre kelt az Olt zúgásával, mely a hegy talpán omlott -le a mederben.</p> -<p>A sötét kis falucskán csúf sárban döczögtünk át; még a -gyertyaláng is mintha unta volna a pislankodást a kis putrikban… A -szekeres a vasúti váróházhoz közel vitt (hogy éjfél után a -továbbutazásra közel találjam a vasutat) egy nagy, magánosan álló -korcsmába, a hol nagy szinek voltak s olcsón mérték a szénát s -italt. <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= -"Page_169">-169-</a></span></p> -<p>Egy nagy, savanyúszagú ivón vezettek át a dohos vendégszobába, -melynek az ajtaja a mezőre nyílt. Fáztam s igen nyomorúltan éreztem -magamat, mintha egy penészes gödörbe taszított volna le valaki. Egy -kövér kerek asszony, (hasonlított egy mosogatásra váró nagy -cserépfazékra), szótlanul tett világot a koczkás, ragadós tapintatú -asztaltakaróra s az egyik zsíros, kövér karjával az asztalvégre -támaszkodott, mintha kérdezte volna: «He! kell-e valami?»</p> -<p>Egészen idegennek tetszett nekem a saját hangom, a mint -egyet-mást kértem a vacsorához. Egyedülvalóságomban körülnézve, -néhány képet láttam meg előbbször: a vadásztemetést, (a medvék a -halottvivők, rókák, farkasok a siratók s egy szarvas a -temetésvezető), egy mocskos, fanyalgó szüzet, ki a tavaszt -ábrázolta s egy szakállas vént, a tél képviselőjét. Azt képzeltem, -hogy a szobámon túl valaki elfojtottan zokog s arra felálltam, hogy -végigjárjam a szobát. Lépegetve, a kemencze görbén álló füstvezető -pléhcsövét megigazítottam, mire az egész alkotmány nagy zajjal -összeomlott s a száján keserű füstöt okádott ki. Kitártam az ajtót. -Nehéz, fekete sötétség súlyosodott az esővel tele levegőre künn. A -kerek asszony, mialatt a pléhcsővel bajlódott volna, benyitott az -én szobám után következő lyukba s durván bekiáltott: «csend»… Aztán -morogva fölemelte a szoknyáját, hogy megfoghassa a meleg csövet s -mérgesen zörgött vele. Azalatt egy gyolcsnadrágú, <span class= -"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> -csizmás, zöldszegélyű, szürkeruhás polgártárs lépett be a szobába -az útról s a nyügölődő asszonyhoz szólott: «Leesett?» – kérdezte a -csőre mutatva «Leverték!» – felelte komor szemrehányással -végigméregetve engemet. A polgártárs az asztal mellé telepedett, -szivarkára gyújtott, lekönyökölt s mikor magunkra maradtunk, apróra -végigvizsgált bizalmasan.</p> -<p>– Csúf utazó-időnk van, – mondta, – ha fedeletlen szekérben jár -az ember… Honnan tetszik jönni? – kérdezte.</p> -<p>Aztán az utazó-ládám tetejéről eltaszítva a plédet, így -szólt:</p> -<p>– Szép portéka… Idegen országbeli munka… A disznóbőrt így nem -tudják kikészíteni nálunk… A kapcsolat kétségtelenül angol mív… -Hiában! Nyomorúak az ipari viszonyok hazánkban… Hova tetszik -utazni?</p> -<p>Azt hiszem, ismét szekeresek érkeztek a szinek alá az udvarra, -mert a rúdra erősített petróleumlámpa lángja végignyúlni lászott a -vaksötéten. A kerék zörgése alig hallszott a mély sárban. A szoba -rosszul záró ajtaját betettem. A rothadó anyag keserű füstje még -ott úszott a nehéz levegőn… Az ivóban a szekeresek lármásan -telepedtek le.</p> -<p>– E kendő (a vendégem zavartalanul tapogatta a holmimat) jó -drága lehetett. Mikor a vasutunkat építették, viseltek az angol -mérnökök ily koczkás portékát. Skót színek, ha nem csalódom… -Csodálom (a fejét mind a két öklébe támasztotta, <span class= -"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> mintha -nagyon nehéz volna), hogy uraságod nem a nagyvendéglőbe szállt meg. -Ide csak a szekeresek járnak. Nyomorú fészek… de a bora tiszta, -szászvidéki. Nem tetszik? – kérdezte és egy megtöltött poharat tolt -felém.</p> -<p>A bizalmaskodása untatott, de mivel magányosan lenni még -unalmasabb, az asztal felé közeledtem.</p> -<p>– Nagy esemény történt a községünkben. Mi elfelejtve élünk itt, -uram, de ez az esemény az ujságba kerül; majd meg tetszik látni. S -előrehajolva, vizsgálgatva a mellényemet, váratlanul kérdezte: -«Azon óraláncz velenczei munka? Arany… biztosan. Nagyon jelesen -dolgoznak aranyból azon emberek, taliánok, ha nem tévedek…»</p> -<p>Begomboltam a kabátomat. Váratlan érdeklődése felvert -kedélyállapotomban egyenesen gyanúsnak tetszett. Itt egy mező -szélén nem szeretem, ha az óralánczom iránt ismeretlen emberek -érdeklődnek. A kiváncsi barátságos idegen kedvetlenül vette észre a -mozdulatomat és elhallgatott. Fölkelt s ajtót nyitott ismét. Az eső -nekiereszkedett; hallszott, mint csobog a pocsolyákban. A füst a -vizes levegőre nehezen húzódott ki. Az éjszaka oly nehéz, fekete -volt, mint egy gyilkos lelkiismerete. Visszatért s még az útban -folytatta:</p> -<p>– Nevezetes eset… A földbirtokosunk: Sötér, főbelőtte magát -tegnap délután…</p> -<p>– Úgy-e?</p> -<p>– Maustodt, uram! Egy lövés s pász, punktum. <span class= -"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> -Nevezetes familia… Nagyságos úr! Ilyen eset a világon mindenütt -feltűnést keltene.</p> -<p>Akkor hozta be a fogadósné a vacsorámat… A mondatait a -háborgatás mián szakgatta meg s gyorsan végezte be, az ujját -figyelmeztetve emelve fel, míg a fogadósné a szobám után következő -sötét lyukba belenézett.</p> -<p>– Átment valaki itt a szobán? – kérdezte tőlem.</p> -<p>– Senki, asszonynéni, – felelte helyettem az idegen.</p> -<p>A fogadósné megfogta az asztalon pislánkoló gyertyát s bevitte -magával a sötét lyukba, azonban hamar kihozta, lecsapta a -gyertyatartót s terített. Hátrább állott, a virágos poharakkal, -fotografiákkal megrakott kasztenhez dőlt s várt, a míg ettem. Az én -barátom erősen szivarozott, míg a szekeresek az ivóban hangosan -röhögtek s koczintottak.</p> -<p>– Hogy alszom én itt az éjjel? – kérdeztem a fogadósnétól, hogy -szóra bírjam. Nem felelt, hanem felrántotta a vállát. Később -odavetette: «A kinek jó a lelkiismerete, a kövön is elalszik.»</p> -<p>A barátom unalmában a holmimat fogogatta:</p> -<p>– Válogatott portékák, – mondta, – nálunk ritkán fordulnak meg -ilyesfélék… Mi becsületes emberek vagyunk, uram! de szegények… Az -istenadta paraszt ki se mozdul a falu határából, akár a csorda… A -skatulyában kalap van, uram? Nem veszi rossz néven, ha felpróbálom? -Köcsögkalap? <span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span></p> -<p>A fogadósné kivitte a teritéket és arra a barátom, mint a hogy -egy elzárt palaczkból kirántott dugó után habzik a jóféle lé – -nyomban folytatta a siralmas esetet a nagyságos úrról, ki halva -fekszik valahol.</p> -<p>– Nem is gyaníthattuk, hogy mire készült. A tegnapelőtt itt, e -helyen, uram, itt ülünk ketten s én azt mondom neki: «szépen keltek -ki az ősziek». Egy szót se felelt, mert igaz is. «Csak – mondtam – -a ki megkésett a vetéssel, nézheti a szántást», mert már akkor -kezdett ez az istenverte eső. «A lucsokba csak nem akasztja az -ekét»… No, úgy-e, uram? Így szóltam. És másnap főbelőtte magát… Oka -volt, uram… nem mondom, de mindjárt pisztolyhoz nyulni, hát ilyet -tegyen keresztyén magyar? Egy mogyorófapálczát fogjon a kezébe a -magyar s azzal csináljon rendet a feleségénél… de nem pisztolylyal, -uram! Mert az igaz, hogy nagy háborúság volt, mikor a Sötér -felesége megkorbácsolta a fogadósné leányát. Nem mondom! ez kurucz -dolog volt, de hát ujság-e az a világon, hogy egy férfi -elfeledkezik magáról… Megkorbácsolta az ura kedvesét, a fogadósné -leányát s ezzel végezzék be az ügyet, uram! Na, úgy-e?</p> -<p>– … Ő már ezzel se végezte be… Az urát biztosan nem bántotta, -mert azt még se merhette… hanem felpakolt s ott hagyta az urát… -Pedig, uram! a birtok tulajdonképen az asszonyé; <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> ő -váltotta ki, mikor az urához ment és jól éltek rajta. Mégis, uram, -otthagyta az urát… a birtokban, uram! otthagyta s elvitte a fiát -is… bárha egyebet esküdött az oltár előtt az urának.</p> -<p>– … Pedig már nem mai csirkék ők se. Sötér őszül… és a mult -hónapban azt mondom neki: pajti! őszülünk. S ekkor jön az ördög s -megcsapja a lapátjával Sötért. Akkor tért haza a fogadósné leánya. -Szép perszona, uram… Igen szép perszona. Én nem tudom, mi történt -köztük, én nem láttam uram! én nem hallottam. De szép dolog, uram, -hogy őszülő embernek ily buzogó vére vagyon… Azt inkább magasztalni -kellene, mint korholni… A Sötér felesége azonban vesz egy -korbácsot, megveri a fogadósné leányát és megvan a baj. Egy német -asszony, uram! ilyen esetben sirna… egy franczia hölgy perelne és -visszacsalná az urát – a Sötér felesége korbácsot vesz… (én -korholom érte, uram!…) és aztán elmegy…</p> -<p>– … Hát ha már elégtételt vett, miért ment el mégis, otthagyván -az urát?… Logika ez? A logika pedig első dolog a világon… Otthagyta -és – Sötér… ott fekszik a legszebb szobájukban… a golyó -keresztülment az agyán… Hát ezzel el van igazítva a kérdés? Ő, -tessék elhinni mindent elkövetett Sötér; utánament a feleségének… -kérte… megalázkodott… Nem… S akkor daczból s keserűségében még -egyszer, tegnapelőtt, <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> idejött, uram… együtt voltunk az asztal -mellett itt… és most ott fekszik…</p> -<p>Valaki bekiáltott az ajtóból: «Kilenczet elütött az óra»… A -fogadósné hangja volt. Azt hiszem, hallgatózott künn…</p> -<p>A barátom abbahagyta a gesztikulálásait, kihörpenté a borát s -felállott…</p> -<p>– Az embernek felesége is van, uram s ha szekereket küld utánam -az asszony, nem jó várakoztatni a lovakat künn ilyen időben… mert -kár eshetik az állatokban… De én azért, uram, eljárok a fogadóba -csúf időben is, ha utazó idegen úriember száll meg a községünkben. -Én, uram, nem akarok elmaradni a világtól… én szeretek szép -portékákat látni… én szeretek tanulni. A reggeli vonattal tetszik -elutazni, vagy az 1 óra 25 perczessel? De veszett büdösséget csinál -a szobában, uram, egy rossz kemencze… Vajjon mit éget benne a -fogadósné?…</p> -<p>– – – Csak akkor becsültem meg a barátomat, mikor elment. A -szoba barátságtalan félhomályát, piszkosságát… elhagyatottságát, -rossz szagát… csak akkor értékeltem, mikor magamra maradtam benne… -a tapaszolt falat, a rosszlábú ingó asztalt…</p> -<p>A magányosság egy idő mulva úgy lenyomott, mint valami teher a -vállamon. Az ivóban is kifogytak a szóból a szekeresek, egy-egy -szót pottyantva ki, hogy annál nagyobbakat hallgassanak. Az esővíz -csurgott le az eszterhajról, s a hangokból <span class= -"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> kivált -egy éles cseppenés, mely bizonyosan valami pléhdarabra koppant, s -mely apró sikoltozásra hasonlott és más vastag, kongó cseppenések, -a miket megzavart néha egy súlyos talp csoszogása, mely -időközönként az ivóból hallszott… Az utánam következő lyukból, -mintha elfojtott sírást hallottam volna. Tán csak a szél -beszélgetett. Azt hiszem, csak az érzékeimmel hallottam.</p> -<p>… Egy halott a faluban. Mi közöm hozzá? Ravatalon, részeg -virrasztók felett… rettenetesen hallgatva. Egy fejjel kevesebb, -melyből gondolatot, érzést, szenvedést kiűzött egy golyó… -ismeretlen faluban… ismeretlen házban. Mennyi haszontalan fej -ágaskodik felfelé… mi közöm azon egyhez, mely a «legszebb -szobájában» örök álomba merült.</p> -<p>Felkeltem űlőhelyemből, végigjártam a ketreczemet. Valamiért a -lépésem zaja bántott és lábujjhegyen tértem vissza a keshedt divány -szegletébe. A mint óvatosan leereszkedtem az ülésre, megfogtam az -asztalt, s az úgy megreccsent, mintha fájdalmában sírt volna -fel.</p> -<p>Izgatott voltam. Nesztelenül az ágyig lopóztam, de mindjárt -elkaptam a kezemet, a mint a hideg, nedves párnahajhoz értem. -Mintha halotthoz értem volna. Nem… nem tudnám érinteni az -orczámmal. Miért?… Tudom is miért? de féltem… s egy nagy lépéssel – -a hideg falhoz támaszkodva – az ajtóig ugortam, hogy bezárjam. Nem -lehetett. Rossz volt a zárja.</p> -<p>Mintha a nehéz levegő simogatta volna a bőrömet, <span class= -"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> hogy -elkábítson. Addig súroltam a homlokomat, a míg fájt… Valami nehéz -tárgyat ügyeltem, a mivel eltorlaszszam az ajtót. De zajjal járna, -ha az ágyat az ajtó elé hurczolnám. Elviselhetetlennek képzeltem -valami nagyobb lármát. Egy vas tűzpiszkáló hevert a kemencze -mellett. Ravasz örömmel eszeltem ki, hogy azt nesztelenül -odatámasztom s az majd zajjal le fog esni s engemet figyelmeztet, -ha majd jön az a bizonyos valaki… Nagy gonddal, nehéz -egyensúlyozással, állóhelyemben levetettem a czipőmet, hogy zaj -nélkül térhessek vissza a divány szegeletéig.</p> -<p>Az ivóban hangosan horkolt fel egy szekeres. Mily félelmes és -ocsmány volt. Arra egyszerre az utánam következő lyukból mintha -szepegést hallottam volna s mintha ablakot nyitott volna ki valaki -s zárt volna be. Kivettem az órámat. Csak egy óra telt el, hogy -egyedül maradtam. Gyorsan visszadugtam az órát a zsebembe. Egyszer: -a fényes tárgy mutogatásának oktalansága ötlött az eszembe; -másszor: nem mertem felhúzni, mert a perczegése zaját -elviselhetetlennek képzeltem.</p> -<p>A tárczámat kivettem a zsebemből, ráültem; és átnyúltam -bátortalanul az asztalon, hogy a táskából kivegyem a revolvert, -melynek minden töltőlyukában egy-egy golyó gunnyasztott, munkára -készen. A divány szegeletébe húzódtam, a «skót szinű» keszkenyővel -betakartam a térdemet. Valósággal fáztam.</p> -<p>Egy-egy talp csoszogása, egy-egy horkanás; <span class= -"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> valami -perczegés, suhogás vált ki az egyhangú morgásból, a mit az eső -okozott künn. Nagyon elhagyatottnak éreztem magamat és keserű nyál -gyűlt meg a számban minden pillanatban. Ama fej, melyen kis fekete -csatornát vert egy buta golyó, akkora pont alakjában jelent meg a -félhomályban, mint egy mákszem… aztán nőtt… nőtt, természetfeletti -nagyra szélesedett, puffadt és akkorára nőtt, mint az a gyűrű, a mi -egy bedobott kő után az állóvízben képződik – s végre elenyészik a -semmiségben…</p> -<p>Ismét kinyitottam a szememet, hogy ne lássam a növő csatornát, -mely akkora lesz minden perczben, mint egy feneketlen barlang… A -lélegzetemet visszatartottam, mert hallottam a zaját… valósággal -hallottam. A gyertya perczegését és valami szomorú sóhajtást és a -kezemet felemeltem védelemül, hogy a nedves levegőn szálló füst ne -érjen hozzám.</p> -<p>Azt hiszem, éjfél felé járt az idő, mikor az ivó felől való -ajtón benyitott valaki. Felugrottam, mintha feldobott volna valaki. -Az egész testem remegett, a forróság ömlött át rajtam.</p> -<p>– Ki az? – kiáltottam és megragadtam a revolvert.</p> -<p>A fogadósné volt.</p> -<p>Reám se nézett. Megfogta a gyertyát s elvitte.</p> -<p>– Ne vigye el a gyertyát – kiáltottam. – Megfizetem az árát. Ne -vigye el… Én azt akarom, hogy égjen. <span class="pagenum"><a name= -"Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p> -<p>Vissza se nézett, hanem belépett a tulsó lyukba és mindjárt erős -zörgést hallottam, mintha a bútorokat taszigálná, valamit keresve: -«Tudtam, tudtam» – kiáltotta, mintha mélységből üvöltött volna fel -és kirontott a gyertyával.</p> -<p>– Senki se ment át a szobán? – kiáltotta reám. – Bizonyosan -tudja? Akkor az ablakon át szökött ki a bitang leányom – kiáltotta. -– Tudtam, tudtam, – de mintha síróba fuladt volna a hangja.</p> -<p>S mindjárt kirohant az ivóba s rettentően üvöltötte:</p> -<p>– Hej… hej! Mind meg vagytok dögölve? A leányom megszökött az -ablakon. Hé… hé… meg vagytok-e halva?</p> -<p>– A berek felé menjen kend… A töltés felé a másik… lámpással a -kezedben… Te túl… az Olt felé… az Olt felé a híd felé, a hol mély a -víz… Jaj… jaj… Hát gyorsabban, ha lélek van bennetek… Isten… Isten… -Jaj…</p> -<p>Azt hiszem, megdermedtem. Alig tudtam fölemelkedni, a -félkezemben tartva a revolvert, a másban a kuffert, a nélkül, hogy -sejtettem volna, mit teszek?</p> -<p>A szobámon egy vállas, lomha ember törtetett át s kivágta a -mezőre néző ajtót, melynek előtte úgy állott a vak sötét, mint egy -áthatolhatatlan fal.</p> -<p>Ott tétován megállott.</p> -<p>Messziről a vasuti lámpák pislankodtak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> -<p>Magasra emeltem a kufferemet s nekivágtam a rettenetes -éjszakának, lucskos mezőnek és átbotorkáltam gödrökön és árkokon… -előre a piros lámpa felé, mely mindjobban látható lett.</p> -<p>Ah! egy félóra mulva, ülve egy jól fütött, tiszta, puha pamlag -ölében egy vasúti kupéban, a mint a gép vidáman sikkantott – mily -könnyűnek, szabadnak éreztem magamat…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span></p> -<h2>A Demmel felesége.</h2> -<p>Az utczánkat megzavarta Demmel az ő czigányképű szenvedélyes -feleségével.</p> -<p>Valahonnan a vidékről hozta, nagy nyomorúságból mentve meg. Az -apja (egy hitvány tanító) tömlöczben senyvedt, mert izgága ember -volt, a csendőrökre uszította a parasztokat. Demmel vásáron járt, -pokróczot árulva, ott hamarosan összebarátkozott a leánynyal és -oltár elejébe vezette. Mari erre így szólt:</p> -<p>– Jó! Ha tetszem magának, vegyen el, de miért elegyiti bele a -dolgunkba a papokat? Náluk nélkül is lehetek a felesége.</p> -<p>Demmel, a ki azelőtt, hogy boltos lett, csendőr volt, úgy -gondolkozott, hogy az efféle beszédeket (a mit az apjától -tanulhatott) majd kiveri ő belőle, ha felesége lesz. Mert különben -oly kivánatos, tűzről pattant szépséges perszona volt Mari, hogy -tán az elkárhozása árán is megvette volna, ha nem adták volna -olcsóbban.</p> -<p>Az utczában Mari mindjárt nagy barátságba <span class= -"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> -elegyedett a szomszédokkal; egy hét alatt mindenki szerette. -Nyájas, szives volt a szegényekkel s lélekkel résztvett minden -bajukban. – Demmellel jól élt Mari, kivált az első hónapokban, a -míg berendezkedtek; szépen megfértek egymással, bárha nem igen -találtak, mert Demmel elnehezedett, negyven esztendős ember -volt.</p> -<p>Az asszony mián az egész utcza hozzájuk járt sóért, borsóért s -Demmel szivesen hallgatta, mint barátkozott a felesége a szegény -asszonyokkal.</p> -<p>– Nagy kereszt a szegénység, lelkem! – így szólt hozzájuk a -menyecske – de hurczolják, ha nem tudják ledobni magukról.</p> -<p>– Jaj, ha lehetne azt, lelkem!</p> -<p>– Jajgatással persze nem lehet.</p> -<p>Az utcza szegletén levő sülyedt ház elején egy esztergályosnak -volt a műhelye. Hofman (így hívták) át-átjárt Demmelhez, mert jól -tudott a Mari nyelvén beszélni. Összeültek s úgy szidták a gazdag -embereket az asszonynyal, hogy belemelegedtek mind a ketten. Az -esztergályos nem szeretett dolgozni, mert elégedetlen volt a -mostani világrenddel s azért nem volt kedve fárasztani magát; hanem -értett a fuvolázáshoz s alkonyatkor mindig elhozta Demmelhez a -hangszerét. Ha pedig ellustultak volna a társadalom szidásában, -elővette a fuvoláját és fujta a Marseillaiset, igen szigorú -tekintettel meredve a levegőbe. Az utczabeli iparosok ilyenkor -letették szerszámaikat és átnéztek Demmelhez, hogy hallgassák, s az -asszonyok is, <span class="pagenum"><a name="Page_183" id= -"Page_183">-183-</a></span> ölükben a gyermekekkel, a bolt elejébe -gyűltek egy csomóba.</p> -<p>A miket ilyenkor beszéltek, míg az összes tolvajokat és -vérszopókat néven nevezték, a kik rontják a nyomorult embert, azt -Demmel nem hallgatta szívesen.</p> -<p>– Jó volna, ha elmennél esztergályos a magad boltja elé, mert -nem szeretnék bajba kerülni az ostobaságaid miatt.</p> -<p>Mari a régi szenvedélyességével vágott közbe:</p> -<p>– De igazat beszél, de a tiszta igazságot.</p> -<p>– Ordítsa belé az igazát akárhol, (míg hurkot nem vetnek a -nyakába), de nem az én boltom előtt, punktum!</p> -<p>– Hát én? Ki vagyok én? – kiáltotta Mari s a mint Hofman -elvonult s utána az iparosok, Mari is felkészülődött, hogy velük -menjen. Arra Demmel megszorította a Mari kezecsuklóját s -rákiáltott: «Itt maradsz!» Mari fölemelkedett:</p> -<p>– Nekem akar parancsolni? Nekem? Hát mi jogon? kinek fizette le -az áramat? A papjának? Vegye vissza, mert én nem adom oda -magamat.</p> -<p>– De itt maradsz!</p> -<p>– Az? Egye meg a házasságát, ha tömlöcz ez. Én nem ismerem el. -Én maga mellé állottam; nem parancsolok magának, ne parancsoljon -nekem se. Ki adott el magának? A törvény? Én nem ismerem. A pap? -Nem ismerem. Az Istene tán?</p> -<p>– Belédfojtom a káromkodásodat. <span class="pagenum"><a name= -"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span></p> -<p>Mari kikelt magából s a Demmel szemének szökött a körmeivel. A -hajdani csendőr mellbelökte a megveszett némbert. Mari a pudlihoz -tántorodott. Egy szót se szólt, de ökölbe szorította a kezét s -sírt.</p> -<p>Demmel becsapta a boltajtót s bezárta kulcscsal.</p> -<p>A szomszédok másnap így szóltak hozzá:</p> -<p>– Az esztergályos nem beszél rosszul. A szegény ember baját csak -ő tudja igazán. Mi éhen döglünk; a zsidó féderes kocsin jár, négy -tál ételt eszik. Hát igazság ez? Azt meghallgathatta volna szomszéd -is.</p> -<p>– Nem tudjátok, mit beszéltek. Mikor majd nekibőszít titeket a -puskagolyó elé, ne féljetek! ő az utolsó lesz.</p> -<p>– Örökké úgy se élünk, szomszéd!</p> -<p>A mi csendes, dolgos utczánkban ekkor sok beszélnivalójuk akadt. -A csizmadia szomszéd, a ki egész nap s még este is üveggolyó -mellett verte a talpat addig, minduntalan átment a kőmíves -szomszédhoz egy pár bizalmas szóra, s a fazekas szomszéd azon sáros -kézzel odabujt a beszélgetőkhöz s mindjárt egy pár asszony került -melléjük. És az afféle beszélnivalókból, a mit idegeneknek (mint -Demmelnek) hallania nem kell, ki nem fogytak. Mari, csak azért is, -mindig köztük volt s Hofman alig űlt a műhelyében, hogy segítsenek -a szegényeken.</p> -<p>Sok kedvetlenség s elégedetlenség támadt ekkor <span class= -"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> az -utczákban, mióta észrevették a szegénységüket. Régebben a munka -után esténkint a házaik elé a padokra ültek ki. Dudoltak a -fiatalok; a gyermekek helytelenkedtek a porban; s a tegnapi nap -történetét s a holnapi reményét beszélték meg az öregek. Már -keserűséggel beszéltek a szüntelen verejtékezésről, míg a tolvajok -ellopják munkájuk gyümölcsét. Nem érdemes dolgozni, törekedni ok -nélkül. És oly időket élünk, hogy bátran, szabadon nem is nyöghet a -nyomorú ember, mert most innen-onnan gaz spion ügyelhet a -beszédükre. Ezért összegyűltek egyik-másiknál s estére világot se -gyujtottak és egy titkos intéssel elhívták Marit a boltból s -Hofmant a fuvolájával.</p> -<p>– Hová czékálsz? – kérdezte mogorván Demmel a feleségétől.</p> -<p>Mari megrántotta a vállait daczosan s elment. Ellenségül -tekintették egymást (Demmel bizonyosan az urakkal tart!) s ha -délben, este az asztal mellett magukra maradtak, elfordultak -egymástól s egy szót se beszéltek. A szomszédok is elkerülték a -boltot s hogy keserítsék Demmelt, titokban, kerülő utakon -kerítették össze Marit Hofmannal valamelyikükhöz. Ezek aztán tudják -is a szegény ember baját!</p> -<p>Hofmannak mindig volt jó tanácsa: mint kell visszacsalni a -vagyonába belefuló gazdagtól az elherdált kincset; a ravaszság az -egyetlen orvosság; nem dolgozni nekik, meglopni ott, a hol lehet… -megkárosítani minden lépésnél, a míg egyforma <span class= -"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> -szegények leszünk mind. Mari csak kaczagta az efféle beszédet. Neki -semmi se kell! Semmi, a mi csak van. Se törvény, se templom, se -kaszárnya, se haza, se vagyon. Szakgass, tépj most el mindent. Ezt -ő mind az apjától tanulta, a ki mindenféle könyveket olvasott. -Lerontani mindent, hogy a romokból új támadjon. Mert lánczon tartja -lelkedet a pap; ne merj szeretni se; lánczon tart a haza, mely -odakötöz egy darab földhöz, akár kapsz rajta kenyeret, akár nem, ha -éhen pusztulsz is el rajta; ne merj szólani, ne merj jajgatni, ne -merj reményleni, míg óngolyóbis csak van a katona puskájában. -Leigázva, lenyomva dögölj meg – ez a parancsolat s ti leteszitek a -nyakatokat a tipró sarok alá.</p> -<p>A férfiak lehajtották a fejüket s morogtak sötéten. Hofman -felmagasztalódva, átölelte a kigyúlt asszonyt s ölébe kapta és -megcsókolta. Mind fel voltak lelkesedve; az asszonyok sírtak.</p> -<p>Marinak az arczára piros rózsák gyúltak ki, hevesen visszaölelte -Hofmant, a ki megérti őtet. A fehérnépek mosolyogva néztek rájuk az -öregek, a kik nem értették még meg eléggé az új időket, -elfordították a fejüket tisztességérzésből.</p> -<p>Ilyen estéken az asszonyok hazakisérték Demmelhez Marit, -meggyőzni őt, hogy asszonytársaival volt.</p> -<p>– Szégyenlem a hazugságot, mondta az úton Mari – mert én nem -titkolom el, hogy utálom őt. Szeretném megmondani neki. De ha már -vele <span class="pagenum"><a name="Page_187" id= -"Page_187">-187-</a></span> éltem eddig, tűrnöm kell egy darabig -még. Eljön az ideje, hogy otthagyjam…</p> -<p>Egy napon az esztergályos rongyos, alázatos, sovány felesége -este, míg Mari rótta az utczát, besurrant Demmelhez.</p> -<p>– Szerencsétlenek lettünk – mondta rebegve – s elveszünk, ha nem -segít rajtunk. Ne haragudjék reám, mert én csak alázatosan tudok -kérni. Mert mi meghalunk a szégyentől s a nyomoruságtól. Már nem -bírjuk tovább.</p> -<p>S megfogta a Demmel kezét s megcsókolta, hogy lássa az -alázatosságát.</p> -<p>– Eddig még reánk gondolt az uram, kenyeret keresett nekünk. De -már alig látjuk, s a szerszámait a por lepi meg, mióta ez a szép -asszony itt van, a kit maga hozott. A gyermekeit szerette eddig az -uram, de már nem ismer senkit a világon, csak az asszonyságot, a -szomszéd úr feleségét. Oh, segitsen rajtunk, az Isten nevében.</p> -<p>Demmel félelmesen meredt rá, megragadta a hitvány asszony -vállát:</p> -<p>– Bolondokat hazudik.</p> -<p>– Már nem fáj semmi, csak az uram. Ha megöl, mit ér vele? Mi úgy -is elveszünk, mert az uram nem tud rólunk. Nappal azt az asszonyt -lesi s a mint bealkonyodik, utána megy. Valahol összekerülnek; -mikor hazajön, felrúg engemet, ha hozzá szólok. Én nem félek már -semmitől. Én tudom, hogy az asszonyság szebb, mint én, de nekem -gyermekem van. Már mit csináljunk? Oh ne engedje <span class= -"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> meg a -feleségének, hogy elvegye az uramat! Akkor mi elveszünk, ha nem -segít rajtunk…</p> -<p>Demmel befödte a fejét a tenyerével, aztán lustán megtaszította -a hitvány asszonyt s rámordult:</p> -<p>– Menjen el… menjen el… el.</p> -<p>A mint kitolta, a boltajtót bezárta mindjárt, hogy ne hallják, a -mint fölordított. A parasztvér fölzúdult benne. Az ökle görcsösen -összehúzódott, hogy az egész karja reszketett bele. Megfojtja egy -hang nélkül a rossz fajtát. A halántéka lüktetett. Meg se -hallgatja, mert a féktelen nyelvét félte. Ah! mennyi sokat -viaskodott Demmel, míg felvergődött s öreg fejjel ért a révbe… -Házikót szerzett. Maga tatarozta ki s mert egész életében a -tolvajokkal dulakodott, jól megerősítette a házát vasrácsokkal, -ajtait, ablakait. Mily boldog volt, hogy egy talpnyi földet -szerzett, a mi az övé! Nyugalmas, boldog öregség néz reá. Fel is -ékítette házát egy szépséges feleséggel, a kiben gyönyörűsége lesz; -a ki, ha nem szerelemből, de hálából lesz jó iránta, mert -nyomorúságból váltotta meg. Egyik térdén hintálja majd a feleségét, -a másikon a gyermekét, s így öregségére boldog érzéssel dől be majd -egyszer a semmiségbe. Ime, rosszul lépett. Az asszony az átka lett… -Megfojtja! Otromba teste rángatódzott. Nem tudott járni s leroskadt -egy padra.</p> -<p>Akkor ez ötlött az agyába: hátha nem is igaz mindez? A bolond, -féltékeny, hitvány fehérnép álmodozik <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> tán. -Alkudozik magával Demmel, minthogy az életéről volt szó. Hátha nem -igaz?</p> -<p>A mint a felesége hazatért, egy jószívű kisérője ránézett -Demmelre s azt kérdezte: «Beteg tán, szomszéd?»</p> -<p>Demmel nemet intett s kinézett az udvarra, hogy ne kelljen -beszélnie.</p> -<p>Másnap így szólt:</p> -<p>– Elmegyek a bonyhádi vásárra portékával, s csak két nap mulva -térek vissza.</p> -<p>A csendőr ébredt meg benne. Meg akart győződni, ha bűnös-e az -asszony? Meg fogja lesni őt.</p> -<p>Hogy elhatározta magát, nyugodtabbnak látszott, pedig -fel-felgyúlt a szeme, ha az asszony fehér nyakát látta meg. Ah, ha -megszorítaná dologra szokott erős ujjaival, míg kiszederjesedik a -piros, duzzadt ajaka szorítása alatt. Nem! Előbb látnia kell. Tőrbe -csalja s jaj neki s jaj mindenkinek, ha bűnösnek találja!</p> -<p>Már délután felpakolta a szekeret s mielőtt fellépett a -felhérczre, mogorván így búcsúzott el Maritól:</p> -<p>– Vigyázz a házra… és a… és a becsületedre.</p> -<p>Mari elfordult.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Csak éjjel akart visszatérni, de alkonyatkor már otthon volt… A -szekerét a város végén hagyta s kerülő úton a berekbe ment, a hová -a mi utczánk <span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span> kertjei kirúgnak. Demmel a megkoppadt -égerbokrok mellett húzódott végig a kertjéig s átszökött a -korláton.</p> -<p>Legelőbb a fuvola hangját hallotta meg. Tehát az asszonynál volt -a gaz. Reszketett és lehúzódott egy liczeumbokor mellé; -beléharapott az ág száraz leveleibe s sírt.</p> -<p>Az udvaron farakás lángolt. Körülötte egy csomó szomszéd ült a -kis padokon. Az asszonyok a láng körűl forgolódtak s az egyik -vasrostát forgatott a tűz felett. Kukoriczát pattogtattak. Az -esztergályos fujta a Marseillaiset. Úgy látszott, már kissé -belefáradtak a beszélgetésbe, Mari mellette ült.</p> -<p>Az éj sietve szállt le s az emberek kisértetszerűleg suhantak el -a tűz libegő világa mellett. Hang alig ért Demmelig egyéb, mint a -fuvola, az is, mint a tűszúrás, fúródott a fülébe.</p> -<p>Nem sokkal azután kihúzódtak a szomszédok az udvarból és a -fuvola is elhallgatott. Egyszerre mély csönd borult az egész -udvarra s az utczára. A Demmel szobájában gyönge világ gyúlt -ki.</p> -<p>Elébb felhúzódott Demmel a színek mellett. Szeretett volna -benézni az ablakon. A fal mellé húzódott és lefeküdt az ablak alá. -Nyitva volt, csak a csipkefüggöny libegett az esti szellőben.</p> -<p>– Nem, nem igaz! Nem szeretlek, – így szólt az asszony az -esztergályoshoz, – nem tudom, mi a szerelem. Éhes vagy te a -testemre és én tűrhetlek, ez az; a többi hazugság. De azért neked -adom magamat. <span class="pagenum"><a name="Page_191" id= -"Page_191">-191-</a></span></p> -<p>A hang félig enyelgő, félig ingerlő volt. A férfihang így szólt: -«Nagyon szeretlek!» félig lihegve. A Hofman hangja volt.</p> -<p>– Hazugság, nem szeretsz… Vágysz reám, de nem érzel semmit -irántam egyebet. Fiatal vagy és én is az vagyok és áhítsz arra, a -mit még nem birtál… Tán megútálsz és én meg foglak útálni egyszer. -Most kivánjuk egymást.</p> -<p>Demmel vonaglott a földön. Mély keserves nyögés hagyta el a -száját. Az ablakot bezárta egy kéz és Demmel azon helyben maradt, -mintha elkábult volna egy erős ütéstől.</p> -<p>A mint fetrengett, a keze a revolveréhez ért. Négykézláb -húzódott odább. Akkor a világ kialudt a szobában. Mit tegyen? -Fölverje az ocsmány vétkezőket. Egyik tán megmenekedik a körmeiből. -Pedig neki mind a kettő kell. Tán ordítani fognak és visszatérnek a -szomszédból és megkötözik Demmelt és lánczra verik; még édelegnek a -gazok és kaczagnak majd a kínján.</p> -<p>A lábával beleütődött a szénrakásba, a melyet az udvaron -hagytak. A szén megelevenedett, a mint megrúgta s a fejében is -kegyetlen gondolat világosodott meg. Mikor megcsendesednek majd… -rájuk gyujtja a házat. Mire is már neki a kínnal szerzett házikó? -mire már az élet is? Hadd perzselje fel őket; és míg ordítva, -kétségbeesve, véresre vergődnek a vasrácsok mellett, Demmel a tűz -világa mellett nézni fogja őket és éledni és ujjongani fog -rettenetes gyönyörűségében. <span class="pagenum"><a name= -"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span></p> -<p>Erre a gondolatra, régi mesterségében szerzett ügyességével s -ravaszságával, kihúzódott a bolt ajtaja elé. A kését bedugta a zár -kulcslyukába, hogy ki ne nyithassa valaki. Aztán a -kukoriczapattogtatta vasrosta drótszálait felszakgatta. A vér -felserkedt a kezéből, de tépte, hogy a dróttal jól, sokszorosan -meghurkolja a kilincset.</p> -<p>Akkor a szenet felszedte az udvarról és tüzet élesztett a kis -ház mind a négy szegletén. Igen lassan éledett meg; fujta, mint egy -őrült, minden oldalán. Ah! Demmel lihegett szörnyű örömében, mintha -elfáradt volna. S mikor mind a négy oldalon felcsapott a láng, a -zsindelybe kapaszkodva, az oromig felfutva, Demmel az ablakhoz -ment, bezúzta az üveget az öklével s orditott:</p> -<p>– Nem fáztok-e?</p> -<p class="center">*</p> -<p>Az utcza egyszerre megébredt… Az emberek alig szunnyadtak még -el. A világosságra megnépesedett az utcza mindjárt. A harangok csak -későn kondultak meg, a fedél már lángolt, mikor a tűzoltók nagy -zajjal robogtak elő.</p> -<p>Nagy sípolás, kiabálás támadt össze-vissza. Az asszonyok -sikoltozva száguldoztak az utczán, kiáltva «tűz, tűz!» Mindenki a -portékáját mentette, a gyermekek jajgattak és az ólakban bőgtek az -állatok rémületökben.</p> -<p>A tűzoltók beverték a kaput. Valaki ezt kiáltotta: «A lakószoba -ajtaja be van hurkolva dróttal. Valaki sikolt benn.» <span class= -"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span></p> -<p>Valaki a kútból akart meríteni a tűzi fecskendőbe. A veder -megakadt. Ijedten mondta:</p> -<p>– A kútban van valami.</p> -<p>Erre a zenebona egy perczig megállott. Az a gyönge szó áthatott -az egész tömegen.</p> -<p>– Valaki a kútban van.</p> -<p>Ezt mindenki meghallotta és egyszerre huszan hajoltak be a kút -karfáján.</p> -<p>Az ajtó szakgatása is abbamaradt egy perczig. A tűz dühösen -lángolt a fedelen. A szomszédok hordták ki a bútoraikat: a maguk -bajával törődtek.</p> -<p>A mély vizből rettentő erőlködéssel czipelték ki Demmelt.</p> -<p>Még rángatódzott a teste, a mint a földre fektették. Csak akkor -vethette be magát a kútba, mikor zaj támadt a háza körül.</p> -<p>Akkor beverték a szoba ajtaját a tűzoltók.</p> -<p>Néhány bátor ember rontott be. A pitvar tele volt keserű füsttel -s omlott le a mennyezet.</p> -<p>Marit egy szegletből rántották ki. Az esztergályos vadul rontott -ki az ajtón s végigvágódott a küszöbön túl.</p> -<p>A tömeg utat nyitott Marinak. Az asszonyok iszonyattal húzódtak -el a támolygó asszony mellől.</p> -<p>A Demmel teste a kút mellett, a mozdulatlan hideg test, -szétvetett karjaival, mintha lefogta volna a hangok erejét s a -bűnös asszony iránt való irgalmat. Rémülten csak Demmelt vették -körül és csendesen beszéltek egy-egy szót, oly tompán, <span class= -"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> hogy a -víz freccsenése hallatszott, a mint a falhoz verődött. A tüzes -gerendák is lesimultak hangtalanul.</p> -<p>Mari magára maradt egy üres hely közepén.</p> -<p>A tűzoltó így szólt:</p> -<p>– Valaki segítsen e nyomorult asszonyon s vegye magához az -éjszakára…</p> -<p>Senki se mozdult. Az asszonyok elszéledtek körülötte.</p> -<p>Jajgatva vették körül Demmelt s sírtak.</p> -<p>Mari, mint egy kivert kutya, megindult magában az éjszakába.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_195" id= -"Page_195">-195-</a></span></p> -<h2>Egy kis fiú története.</h2> -<p>Jóskát boltosinasnak állította be az apja a városba. A kis fiú -nagyon búsult ezen, mert ő jól tanult a falusi iskolában s azon -ábrándozott, hogy egyszer vagy czukrász, vagy pap lesz. De az -apjától (ez durva, mérges ember volt) nagyon félt s nem -ellenkezett, mikor a szekér elé járt, melyen beindították. Az -édesanyja sírván, titokban így szólt hozzá a szekér mellett: «Én -imádkozom érted; te se felejtsd el, hogy kívüled senkim sincsen a -világon. Jól viseld magadat és keress, hogy öregségemre nálad -meghúzódhassam…» A lovacska ekkor nagyot ugrott, mert a Jóska durva -apja reásózott. «Az ördög vigye el, a mennyi nyavalygó vén asszony -van a világon» kiáltott s azzal így vitték ki Jóskát a szülői -házból, a hol boldog vala.</p> -<p>Jóska hitvány fiú lévén, a városi boltos kis beteg leánykája -szolgálatára rendelték ki. E leánykát Marinak hivták s azt -beszélték, hogy egyszer játékközben megütötte a térdét s azóta, -(már esztendők óta) aszott, aszott a betegágyban, mert nem tudott -többet a lábára állani. A betegségben megvénült <span class= -"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> jó kis -leány kegyébe vette az új inast s Jóska boldogan vonzódott a -patrónájához.</p> -<p>E háznál mindenkinek teméntelen dolga volt napestig s nagy -izzadtsággal a gazda és nagy ordibálással az asszony, keresték a -kenyerüket, de így volt is aztán kenyerük, a mennyi csak kellett és -drága köntöseik, arany, ezüst, marháik feles számban. Sok dolguk -lévén, így szívesen vették, hogy Jóska jól összefért a kis -leánykájukkal.</p> -<p>Mari mindjárt tegezte is Jóskát s anyáskodni kezdett vele, -holott majdnem egykorúak valának. Az édes tésztákat, a miket a -betegnek küldtek, ha senkise látta, megfelezte vele s jól -elbeszélgettek mindenféle dologról a hűvös, orvosságos szagú -szobában; sőt észrevevén egyszer Mari, hogy a kis fiú egy falat -tésztát a zsebébe csúsztatott, rászólt:</p> -<p>– Kinek dugod el?</p> -<p>– Az anyámra gondolok… felelte.</p> -<p>Attól fogva tehát, mind a ketten, most egy czukrot, egy-egy szál -virágot, máskor egy lehúzóképet, egy színesebb rongyot félretettek -egy iskatulyába, mely a Mari lábánál a paplan alatt állott a Jóska -anyja részére. «Nagyon szeret az anyád téged?»</p> -<p>Jóska sóhajtott s lehajtotta a fejét. «Én fogom eltartani -őt.»</p> -<p>– Én is szeretem az anyádat – mondta Mari és ennyiben -maradtak.</p> -<p>Azután egy holdvilágos éjjel, tudom, pénteki nap volt, (már -akkor télre fordult volt az idő), <span class="pagenum"><a name= -"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> Jóska minden ok nélkül -fölriadt az álmából s habár nyitott szemmel, de még mindig aludva, -az inasok szobájából kisuhant s a havas ereszfedélre felmászott a -létrán s lekuporodva ott, keservesen, hangosan kezdett bőgni, a -kutyák nagy bosszúságára. A kocsis fölriadván, fölrázta Jóskát az -álmából s bevitte a didergő gyermeket, hogy az első segéd úr -fenyítse meg a haszontalan kölyköt.</p> -<p>A beteg leányka reggel vigasztalta az ő hű pajtását, minthogy -bántották a csendháborításért, Jóska azonban makacsúl állította, -hogy ő mi hibát se követett el, hogy ő az ágyában csendesen aludt s -dühvel szidta az első segéd urat; nehány nap mulva azonban egy -sárostalpú falusi paraszt keresvén Jóskát, így szólt:</p> -<p>– Ne búsuljon, fiam s ne ijedjen meg, lelkem, mert az anyja -bizony meghalt, lelkem, odahaza, pénteken éjjel – azt izenteti az -édesapja.</p> -<p>A gyermek felsikoltott, de a paraszt mindjárt megmagyarázta, -hogy ilyen pogány hideg időben csak nem is vitethette Jóskát az -apja haza – a sok költségről nem is beszélvén – az anyja mellé -minthogy ő nem is segíthetett volna rajta… Jóska kapta a kalapját, -megiramodott, hogy mindjárt haza fusson, falvak, folyók, hegyek -ellenében… de a paraszt elfogta a makacs gyereket, hiszen a szegény -asszonyt már napok óta elföldelték… azon péntek éjjelén hunyván le -a szemeit, a mikor Jóskát a névtelen félelem verte fel álmából, -csukló zokogásával zavarván fel állatot s embert. <span class= -"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span></p> -<p>Ez eset után vén kis ember lett Jóskából. Előbb teljesen -elborult, jajgatott, de mikor az első segéd úr bebizonyította neki, -hogy ilyen úriházban pisszenni se szabad egy tökéletlen kölyöknek – -Jóska elfásult s mint egy gép járt (csak homályos zugokban sírva), -álmatagon végezte a rábízott dolgokat, gyermeki hiábavaló -vigasságokról s hiábavaló sirdogálásról teljesen lemondva… Már -ekkor Jóskát ki is vitték a boltba a pudli mellé s ott oly komoly -illedelemmel, száraz kereskedői udvariassággal szolgált, hogy a -gazdája nem győzte eléggé dicsérni. Este azonban Jóska beteglábú -kis pártfogója mellé kuporodott s mikor más nem látta, jajdult fel -az anyjáért. Ilyenkor így szólt a kis Marihoz:</p> -<p>– Milyen jó itt lenni melletted… rebegte, megfeketedett kis -kezével a fehér ágynemű szélét simogatva, – egyedül nálad jó -lenni.</p> -<p>– Én is vártalak, Jóska – súgta a leányka – vártam az egész -napon az estét, hogy jőjj már.</p> -<p>Egy kis széket tétetett éppen a leányka párnája irányába, hogy -oda üljön a kis fiu és a fejük szinte összeért: «Reád gondoltam, -Jóska…» így szólt és egy fél körtét, egy narancsszeletet húzott elő -a párnája alól, melyet neki hagyott meg az ebédről. A kezük -összeért, az óra pedig ketyegett s oly komolyan ütött… Egy ily -estén így szólt Mari:</p> -<p>– Ezután én leszek anyád az anyád helyett, Jóska… Mikor öreg -leszek, engemet fogsz eltartani… Jó?… Akkor nekem bot kellene, hogy -<span class="pagenum"><a name="Page_199" id= -"Page_199">-199-</a></span> járhassak, de te ott leszel, reád -támaszkodom. Akarod-e? Lesz kocsid, én azon fogok járni a -templomba, de te az ajtónál lesegítsz, mint a hogy a sekrestyés -leveszi a plebános urat a kocsijából. Akkor te, Jóska, mindenütt -ott leszel, a hová én megyek, mert én már akkor nálad nélkül semmit -se csinálok.</p> -<p>Milyen gyönyörű gondolat volt ez.</p> -<p>– De – rebegte a fiú – mit mondana az apám?</p> -<p>Mari hevesebben mondta:</p> -<p>– Az apád? Akkor te gazdag leszel és azt teszszük, a mit -akarunk… Csak te légy már gazdag, Jóska! Légy, kérlek, már hamar -gazdag és akkor én nem is leszek többet beteg, ha sietsz…</p> -<p>… De siessen… Azon este és aztán minden este arról beszéltek: -mikor Jóskának sok pénze lesz. Egy kis kertjük is lesz, a milyen a -Jóska anyjának volt, melyben mályvák és muskátlik virítanak… A -kocsisuknak sipkája lesz és a Mari beteg lábát olyan tigrisszőr -formájú bársonytakaró fogja fedni, a milyen a plebánosnak van… Csak -siessen Jóska…</p> -<p>Siessen, mert a mint az idő telt, a kis leányka teste mind -hitványabb lett a csipkés ágyban… A másik lába is beteg lett, éppen -a térdénél, bárha azt játékközben nem ütötte volt meg; a rózsás pir -pedig lemaradt az arczáról és oly fakósárga lett, a milyen az -almalevél őszszel.</p> -<p>Siessen… Ez a gondolat nagyon elfoglalta Jóskát. Ők ketten… Mari -és ő. Éppen mint az anyja, <span class="pagenum"><a name="Page_200" -id="Page_200">-200-</a></span> Jóskának ismét van valakije, a kiért -legyen. Az apjától rettenetesen félt. Szólni se mert előtte, -ránézni se mert. A gazdájától is félt Jóska és a hirtelenkezű első -segéd úrtól is. Mari a csónak, mely a félelem tengerén fuldokló -előtt megjelenik… Mari.</p> -<p>Az a mag, a mit vetett az eszébe Mari: kikelt s lombos fája -elborította Jóskát. A pénz… Az utczán robogó kocsikból válogatott, -a milyen az övé lesz… «Add a kezedet, Jóska», így szólt álmában -Mari, a mint leszáll a kocsiból s az emberek félreállanak. – -Mosolygott… Muskátlit árulnak a piaczon; Jóska elcsen egy pár -levelet és rágja boldogan. A napok ekkor jól teltek. Este annyi -beszélnivalójuk volt a betegágy mellett s nappal arra az időre -gondolnak, mikor sok pénze lesz Jóskának. «Valamit gondoltam», – -mondta Mari, egy új kis szobára bukkanva az ő jövendőbeli házukban. -«Én mondjam el előbb», így vágott közbe Jóska, mert neki még szebb -gondolata volt. Már ekkor úgy beszéltek, mint két pajtás, habár -Mari a gazda édesleánya vala. Sőt sovány kezét a leányka a paplan -tetejére fektette szántszándékkal, hogy Jóska hozzá érhessen.</p> -<p>Annak az érzésnek a lehellete érintette a gyermekeket, a mely -nagy embereken erőt vesz, kit felemelve, kit kétségbeejtve. A -paradicsomban andalogtak, a nélkül, hogy tudtak volna róla. A -paradicsomban… óh! a tudás-fáján a kígyó megirigyelte az örömüket s -egy rossz gondolatot <span class="pagenum"><a name="Page_201" id= -"Page_201">-201-</a></span> sugalt a Jóska gyermeki fejébe. S ezt -kérdezte Maritól:</p> -<p>– Hogy kezdjek ahhoz, Mari! hogy gazdag legyek?</p> -<p>Hogyan? Ezen nagyon eltöprengtek az estéken. Mert a dolgot meg -kell kezdeni, de mint kezdjen hozzá Jóska? Mari nem tudott semmi -bizonyos jó tanácsot adni, pedig ő okos leányka. Éjjel hánykolódtak -egy darabig, de holnap majd fog találni Jóska.</p> -<p>A pénz… A hol éltek, az úr a pénz. Mindent ő ad. A pénz: díszt, -kényelmet, tisztességet ad… Rossz, kegyetlen azért a Jóska apja, -mert nincsen neki; azért vigadoznak és öltöznek szép ruhákba a Mari -apjánál, mert pénze vagyon…</p> -<p>A pudli fiókjában halomban hevernek az ezüst forintok. De az a -másé… Keserűséggel, bosszúsággal gondolt reá. Esténkint -szótalanabbak lesznek és Jóska ismét elveszti az étvágyát, mint a -mikor az anyja meghalt és megsápadt. Egy-egy perczig -neki-nekibőszül… Majd keres ő pénzt… Semmiség! Gyereki -hányivetiséggel kicsinyli az érte járó fáradságot most. Elcsügged -és elkeseredik miatta azután mindjárt… Azonban szüntelenül vele -foglalkozik… A pénz… Azzal fekszik, azzal kel. A kedvüket -megmérgezte. Az ábrándjaikat széttördelte. Jóska tartaná el Marit, -mikor öreg lesz? Mivel? Csöndesebbek lettek és csupa gyöngédségből -a leányka nem szőtte selymes álmait hangosan és Jóska komoran -hallgatva, nem mer a <span class="pagenum"><a name="Page_202" id= -"Page_202">-202-</a></span> leánykához érni, csakhogy Mari kedves -kedvében álmait ismét szövögesse.</p> -<p>A pénz? Az a sok holmi a boltban; a portéka, mely a polczokon -szép sorban áll, mind rengeteg pénzt ér, a stelázsi a seprőtől a -lámpáig, mind pénzt ér; hol szerezzen Jóska, hogy mindent vegyen s -abból kocsit tartson Marinak? Pénz… pénz… Senkinek sincsen. A ki -vesz, annak a hiányát panaszolja és a ki elad. Az adós és a -hitelező utána jajgat. És mind panaszol és szerencsétlen… Honnan -vegyen Jóska? Oh… Betege lesz.</p> -<p>– Hanem ha megelégedne… én tudnék valamit, Mari… igazán. Lássa… -mondta egy este szorongva Jóska a kis fehér ágy mellett.</p> -<p>– Tudsz valamit, Jóska? Mit?</p> -<p>Ekkor már kissé fáradtak voltak a tervelgésben, a töprengésben -is.</p> -<p>– Előbb valami rosszat gondoltam, Mari, mikor a boltban azt a -sok pénzt láttam s nekünk nincsen… lopni akartam s úgy kihevültem, -hogy azt hittem, mindjárt leesem… de aztán egyebet gondoltam, mert -az anyám jutott az eszembe, a ki lát engemet.</p> -<p>Felpirult a hajáig, aztán bizonytalanul folytatta:</p> -<p>– Hanem azt gondoltam, nem kell nekünk a pénz, Mari, ha maga nem -bánja. Akkor én nem lennék boltos. Ahhoz nagyon sok pénz kell, de -nekem nincsen. Azt hiszem, ezt az édesanyám súgta meg az álmomban -az éjjel.</p> -<p>Mari fölemelkedett félkönyökre. <span class="pagenum"><a name= -"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span></p> -<p>– Mi kell hozzá, ha maga megelégszik, Mari? Egy olló kell, Mari, -és valami kefék; ennyi az egész. Akkor én lennék borbély s ehhez -semmi se kell, se portéka, se stelázsi. Egy-két olló, egy kis pénzt -gyűjtünk, hogy vegyünk effélét és akkor…</p> -<p>Mari visszadőlt a párnára. Egy perczig hallgattak. Jóska is -szégyelte tovább mondani. Aztán a leányka hegyesen -felkaczagott:</p> -<p>– Nyírni fogsz te, Jóska? Nyírni? Borbély leszel? Menj el…</p> -<p>Nevetését abbahagyta és megvetően hozzátette:</p> -<p>– És azt akarod, hogy én szeresselek tégedet, óh, te ostoba! -Borbély?… Hogy te borbély légy?</p> -<p>Aztán ismét felkaczag kegyetlenül s vihogva, fuldokolva, majd -elkomorul mindjárt és szigorúan rival Jóskára:</p> -<p>– Menj ki innen; bolond – mondta.</p> -<p>Jóska félve nézett rá.</p> -<p>– Menj ki, borbély… Ki nem állhatlak.</p> -<p>A kis fiú szemébe köny szökkent.</p> -<p>– Menj ki; ha nem mégysz ki, kiáltok az apám után…</p> -<p>– Igazán kimenjek?</p> -<p>– Bolond… Te borbély…</p> -<p>A kalapját is benhagyta Jóska, míg vonakodva kiment, azt várva, -hogy tán az ajtótól visszahivják, hanem az udvaron megiramodott, -mint egy valóságos bolond.</p> -<p>Mintha kést forgattak volna meg elkínzott kis szivében. Az anyja -is oda van… Mari is… <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= -"Page_204">-204-</a></span> Senkije sincs. Nem tudta, mit tesz. -Keservesen nyögött. A szín ajtaja előtt a földre vetette magát s a -kőhöz verte a fejét. Fuldoklott, mert szégyenében nem bírt sírni. -Aztán felugrott és zsebkendőjét a torkára hurkolta. Szorosan -ráhurkolta, gyorsan a szín küszöbére állva, a kendő göbjét a -kilincsre akasztotta. Aztán leugrott.</p> -<p>Egy perczig csüngött.</p> -<p>… – Oh nézd, nézd a gaz kölyköt, mennyi bajt okoz nekem… így -kiabált a kocsis, de a többit már nem hallotta Jóska.</p> -<p>Mikor a kocsis ölbe kapta, úgy rángatódzott, mint egy veszett s -hentergett a földön. Gyűlölettel nézett a körülötte állókra s -egyáltalán nem bánta, a mikor megértette, a mint valaki így -szólt:</p> -<p>– Haza kell küldeni holnap hajnalban a gaz kölykit, hogy kösse -fel magát az apjánál az ebadta! Csak lesz vagy egy száraz ág -odahaza, a mi megbírja.</p> -<p>Jóska behunyta a szemét. Nagyon bágyadt volt.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_205" id= -"Page_205">-205-</a></span></p> -<h2>Játék.</h2> -<p>Derült júniusvégi délután, a mint kutyával, puskával ballagok -fel a vízmosáson, egy kis parasztleány ér utól.</p> -<p>Mezitlábos, nagyon felpakkolt utas volt; karján lógatva a -csizmáját; átalvető a hátán; széles szalmakalap a keszkenője -felett; csinos, kissé szeplősarczú; fényesszemű; elég erőstestű, de -leányosan lágy, hajlékony, jóízű fehérnép. Gyorsan elcsapva -mellettem, megállítottam:</p> -<p>– Hova, leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz?</p> -<p>– Dehogy, – vetette oda – haza megyek.</p> -<p>– Elfulsz, ha így sietsz a hegynek fel.</p> -<p>– Hát aztán? (A vállát könnyen megrántotta.) Jó dolga van annak, -a ki sétálhat.</p> -<p>– De úgy futsz, mintha kergetnének.</p> -<p>Mosolyogva az incselkedő hangra, meglassítja a lépését és -félszemet vetve reám, így szól:</p> -<p>– Szököm is. <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= -"Page_206">-206-</a></span></p> -<p>Szép búzavirág-szeme, ragyogó fogai, könnyen ringó, üde, tiszta -fiatal teste szinte kihív arra, hogy folytassam a szót.</p> -<p>– Szöksz? Haza?</p> -<p>– Haza az édes apámhoz; – hazulról, az uramtól.</p> -<p>– Mit tesz az? Otthagytad az uradat? Előle szöksz?</p> -<p>Megállott s halkabban mondta:</p> -<p>– Meg… vert.</p> -<p>– Meg-e? Az hiba. Rászolgáltál tán?</p> -<p>– Én?</p> -<p>Megindult és könnyen legyintett.</p> -<p>– Bolond, hogy kezét tette rám. Hát mivel szolgáltam volna -rá?</p> -<p>– Vagy tán megunt?</p> -<p>Gyorsan visszafordult s hegyesen vetette oda:</p> -<p>– Hogy engemet megunt volna? Hiszen csak a tavaszon hüteltünk -meg. Tán megcsúfultam volna azóta? Nem. Tiszta bolond volt. Aztán -most lássa ő.</p> -<p>– Nézd csak. Haza mégysz. (Megállott.) Az apád odahaza a kapu -előtt meglát s igy kiált reád: «Te, Kati»… Igy hívnak?</p> -<p>– Nem… Jusztin a nevem.</p> -<p>– Tehát: «Jusztin, mit tekeregsz itt? Hol az urad? Itt a -helyed?» És ő keme is meg talál czibálni. Mit mondsz akkor az -apádnak?</p> -<p>Egy rigó fütyölt valahol a szeretőjének a cserefák közt, -unszoló, csalogató hangon, mely élesen <span class= -"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> -csengett a csendben. Jusztin messzire elnézett gondolkozva s így -szólt:</p> -<p>– Nincs időm az ácsorgásra. Én sietek, mert elsötétedem, ha nem -igyekszem. Itt marad maga?</p> -<p>Gyönyörű idő volt. A vízmosás bokrai megszínesedtek. A kövér -sötétzöld lomb felett, az ágak hegyén, égő piros színben -sütkéreztek a friss levelek. Vadrózsa elnyílt szirmai szállongtak -le a finom gyepre. A borsvirág édes illata lengett a meleg szellőn -s a lóhere meggyszín bojtja ittasan hajolt le a jószagú demukára. A -harangvirágok bólintanak hosszasan, a mint a siető menyecske -fersingje szelet ver rájuk. Utána kiáltok, hogy megállítsam:</p> -<p>– Nem talált valami hamisságon az urad, Jusztin? Nem néztél-e -félre? Az urad tán azért bántott…</p> -<p>Megállott s csengve riad rám:</p> -<p>– Miket beszél? Hogy mer affélét beszélni? Miféle hamisságon -talált volna? Az nem igaz, tudja.</p> -<p>Azalatt beérem csendesen az ösvényen.</p> -<p>– Ne haragudj leányom… ok nélkül; ha tiszta a szived.</p> -<p>– Az aztán tiszta, tudja… De a mennyi férfi, az mind lelketlen. -Rosszat szeret mondani az árva fehérnépről. Igen, de magának már -több esze lehetne, mert őszül a haja. Az én szivem tiszta… tudja… S -ő ma reggel mégis azt mondja nekem: «A tegnap a tánczban ugyan -megropogtatta <span class="pagenum"><a name="Page_208" id= -"Page_208">-208-</a></span> a derekadat Sándor Pista; jól esett -neked?…» «Jól esett» – azt mondom trucczból vissza, pedig nem is -volt igaz. Arra kiment a házból és úgy becsapta az ajtót, hogy a -gerendáról leesett a biblia. S látom, mint sétál a bolond az -udvaron. Én se mentem ki… csak nem vagyok bolond.</p> -<p>… De aztán későn bejön, hogy ismét belém kössön… Reám se néz, de -azt mondja: «Adtál-e vizet a tehénnek?» «Adjon – azt mondom – a -kié.» Arra elém szökik. «Igy beszél velem itt valaki?» azt kiáltja. -«Igy én, a ki így beszél velem.» «Úgy-e?» azt mondja és szidta a -Krisztust ok nélkül, mert ő káplár volt, tudja… a 62-eseknél. De -itt nincsenek sárzsik… tudja…</p> -<p>A Jusztin ajaka ellágyult s a hangja rebegni kezdett. A kutyám -leült a hangváltozásra, felnézett a menyecskére s megtaszította -első lábával.</p> -<p>– Menj el – kiáltott a kutyára Jusztin – most nincs kedvem… Arra -nem szólt hozzám az uram délig, hanem dúl-ful, mint egy farkas. -Akkor bejön, felkönyököl a terített asztalra s azt mondja: «Mikor -dőlsz ismét a Sándor Pistára?» Én mit szóljak? hanem mérgesen -elfordultam s felkelek az asztal mellől. Erre ő rácsap az asztalra -s a nagy poharat el is törte, a mit az én édesanyám vett a -vásárhelyi vásáron egy ezüst forintért. «Szégyelje magát» – mondom -– s arra odaszökött hozzám és meg… megütött en… ge… met… Oh, milyen -utálatos, milyen gyalázatos. Soha… soha, sohase szóljon hozzám. -Aztán, most itt vagyok, <span class="pagenum"><a name="Page_209" -id="Page_209">-209-</a></span> lássa. Hát nem gyalázatos ő? – -mondja? Sírt. Illett neki a sírás. A könnyet kitörülte az öklével. -A melle úgy hullámzott, mint a tömött búzamező, ha a szél -bolygatja.</p> -<p>– Megvert… de soha én többet a lábamat a házába nem teszem. Nem. -Még ha térden kérlelne is. Ugy utálom, tudja, mint a bűnt. Igy -bánni egy szegény árva asszonynyal, hát van-e lelke az -olyannak?</p> -<p>– Hát árva vagy, Jusztin?</p> -<p>– Én, – megállott s mindjárt kiragyogott a szeme, mosolygott és -ártatlan kaczérkodással megtaszította a vállamat – én? nem vagyok -én árva, de azt, tudja, úgy szokták mondani. Hanem maga, látom, nem -tudja: mily gyalázatos dolgot tett az uram…</p> -<p>És mintha restelkedett volna az elbúsúlásán, bizalmaskodva -megfogta a puskaszíjamat és sürgetni kezdett:</p> -<p>– Menjünk, menjünk… siessünk odább… Nem akarom, hogy utólérjen -<i>valaki</i> az útban. A szégyen megölne, ha nem érnék előbb haza, -mielőtt valaki… utolérhetne az útban…</p> -<p>És a bennelakó logika szerint, ledobta a csizmáját, átalvetőjét, -keszkenyőjét és leült hirtelen egy nagy vándorkőre a -vízmosásban.</p> -<p>– Nagyon elfáradtam – mondta magyarázólag… Estére úgy is haza -érkezem. Maga csak idevaló valahonnan? úgy-e? aztán maga elmarad -tőlem s én tovább megyek az utamon. <span class="pagenum"><a name= -"Page_210" id="Page_210">-210-</a></span></p> -<p>Mintha e kegyes elbocsájtásban egy adag hamiskás meghívás -volna.</p> -<p>– Félj az alkonyattól, Jusztin.</p> -<p>Mosolyogva nézett rám:</p> -<p>– Tőlem nem fél senki sem, tudja…</p> -<p>A hangyák lótottak-futottak a lábánál; a kutyám melléje -telepedett.</p> -<p>– Menjetek a dolgotokra, – mondta duzzogva, fölvetette a fejét -és felugrott.</p> -<p>– Mintha ismerős szekérzörgést hallanék, – csippent fel és -kutatva nézett ki a bokrok közül, a völgyre ügyelve. A kacskaringós -út alján csakugyan egy kis parasztszekér gurult felfelé.</p> -<p>Elnyujtva, hosszasan felsóhajtott, felpirult egészen a -homlokáig. Hirtelen megigazitotta a keszkenyőjét, föltette a -tetejébe a kalapját, megsimította a haját, felkapta az átalvetőjét -s felrántotta a csizmáját…</p> -<p>– Az uram… – rebegte. – Ni… hogy űzi a lovakat. Nézze… Úgy-e, -bolond?… Az uram szekere. Futhatsz, bolond… Én meghúzódom a tetőn a -sűrűben… Aztán, ő hadd menjen tovább s fussa a bolondját…</p> -<p>Reám nézett, mintha e perczben vett volna észre s így szólt:</p> -<p>– Maga menjen el. Az uram bolond ember, még ki tudja, mit -gondolna: ha meglátná magát…</p> -<p>S míg ő előre sietett, a kezével visszaintett reám. A szekeret -sebes iramban hozták a lovacskák <span class="pagenum"><a name= -"Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> felfelé és mire Jusztin -az élén sötétlő cseréig felért, az alkalmatosság is a hegytetőn -volt.</p> -<p>Jusztin megvonult egy öreg cserfa dereka mellett és kikukucskált -a fehér útra. A lovak zihálva állottak meg; a gyeplő a hátukon -hevert.</p> -<p>A nagy csendben – a levegő reszketett a nagy melegben – egy -gyenge koppanás hallatszott. A szekéren ülő ifjú férfi fölemelte a -fejét. Egy tavalyi makkszem pattant vissza a sáros kerékről. A -férfi a sűrűség felé fordult. Egy makk ismét egyenesen az arczát -érte.</p> -<p>Mogorván mondta: «ki az?» de arra mindjárt elfordult és a -könyökére támasztva a fejét, a tulsó oldalra facsarodott. Akkor egy -egész marok makk csapódott a fejéhez. A kalapja meglebbent. A -ficzkó meg se mozdult. A lovak megindultak magukra. A ficzkó -hirtelen megkapta a gyeplőt: – «Ho, no, hova a farkasokba mentek?» -– morgott a lovakra.</p> -<p>Még a falevelek is mozdulatlanul ügyelni látszottak. Egy hang se -volt.</p> -<p>Nagykésőn egy mély szó hallatszott: «Van-e tán ott valaki?» -Senki se mozdult.</p> -<p>A ficzkó lustán lemászott a szekérről. A sűrűségtől elfordulva, -a lovak mellé állott és simogatta megizzadt szőrüket.</p> -<p>A csendben egyszer egy szalmakalap sirült át a levegőn, mint egy -nagy madár. A Jusztin virágos kalapja volt. A férfi megfordult:</p> -<p>– Te vagy ott, Jusztin – mondta komoran. <span class= -"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span></p> -<p>Választ nem kapva, a ficzkó néhány lépéssel a sűrűség felé -fordult.</p> -<p>Messziről hallom a szót.</p> -<p>– Miért jött ide?</p> -<p>– Te vagy ott?</p> -<p>– Nem én vagyok. Hívta ide valaki magát?</p> -<p>Akkor a kutyám, az idegen szóra, ugatva iramodott meg a lábam -mellől.</p> -<p>– Csiba nye, – hallom, – hát nem is egyedül vagy ott, Jusztin? -Vadász valaki reád? Ismét fogtál valakit magadnak?</p> -<p>Éles szó cseng fel:</p> -<p>– Ismét! – kiáltja Jusztin, – ismét?… Utánam jösz, bolond és már -mocskolsz?</p> -<p>A férfi erre áttört a bokrok sűrűjén és kutatva nézett köröl. A -kutyám morogva vonult a lábam mellé.</p> -<p>– Valaki van veled… te, – kiáltja érdesen.</p> -<p>– Oh te! mily utálatos ember vagy! mily szégyen nélkül való -vagy!… Igy beszélsz te hozzám? – S a következő perczben – látom – a -mint felemelkedik a cserefa dereka mellől a menyecske, nekiugrik az -urának s csatt, csatt… pattog a tenyere az arczán…</p> -<p>– Ismét? – lihegte – … ismét… Hát így bántasz engemet? Nézd meg. -Egy öreg vadász bácsi… a ki az útban talált reám, az kisér s te így -beszélsz velem? Oh te buksi – buksi… Ezért kaptad a pofont.</p> -<p>De ott a szemem előtt a férfi derékon kapja a <span class= -"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> -feleségét; lefogja mind a két kezét s végigcsókolja kaczagva a -kipirult arczot s magasra emelve a könnyű édes terhet, nagy -lépéssel kiviszi az útra és mint egy pelyhet, feldobja az -ülésbe.</p> -<p>Aztán mindjárt utána szökött ő is, átszorítva tartja a menyecske -derekát – bizonyosan azért, hogy el ne fusson – megfordítja a -szekeret és rácsap a lovacskákra.</p> -<p>Aztán rohant lefelé a szekér… Az aljban már szépen ültek egymás -mellett.</p> -<p>A vén vadász bácsi… Füttyentek kedvetlenül a kutyának s fáradtan -ballagok visszafelé… Ah! mint eltelik az idő.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_214" id= -"Page_214">-214-</a></span></p> -<h2>Egy asszony története.</h2> -<p>Egy nap a pompás városi kert ajtaján ifjú paraszt fehérnép -lépett be. Virágos keszkenyőt viselt, egy átspárgált csomagot -tartott a kezében, csizmát lógatott a karján és bátortalanul -belépvén, megállott az ajtó mellett végigügyelve a kert árnyas -utait.</p> -<p>Valahonnan a bokrok mellől egy dolgos, ifjú parasztférfiúnak -kezében a kapa megáll az ajtónyikorgásra s a fehérnéphez -fordul:</p> -<p>– Hát te hol jársz itt, Zsuzsa?</p> -<p>– Idejöttem.</p> -<p>– Miért, te?</p> -<p>A férfinép a hang irányába tartván, belép a gyepre. A férfi -érdesen rászól:</p> -<p>– Nem látod, hol van az út? Nincs szemed?</p> -<p>– Hozzád jöttem, Pál… a városba. Nagyon meguntam odahaza az -egyedülvalóságot.</p> -<p>– De magára hagytad a házunkat?</p> -<p>A fehérnép letette a fűre a csomagját és melléje letelepedett. A -férfi lassan végigméregette. Szegényes látnivaló volt. A keszkenyő -lecsúszott lenszerű, <span class="pagenum"><a name="Page_215" id= -"Page_215">-215-</a></span> gyenge, felborzolt hajáról; csíkos, -háziszőttes fersingje gyűrött és poros volt s mezítelen lába -felcserepesedett az út doroncsaitól.</p> -<p>– Nem képzeled, Pál, milyen nehéz egyedül élni odahaza.</p> -<p>– Hát nincsen dolgod?</p> -<p>– Dolgom? Van. De a törökbúza első kapálását elvégeztem magamra, -(pedig a sok eső mián szivályos volt a föld), a kertet is -beültettem, de azt nem képzeled el: milyen nehéz meglenni, ha nincs -kihez szóljon az ember.</p> -<p>A férfi kelletlenül hozzákezdett a kapáláshoz ismét.</p> -<p>– De miért jöttél hát be?</p> -<p>– A törökbúzát kiadtam harmadába Minya bá’nak, neki nincsen is -egyéb dolga úgy is. A kertet meggyomlálja az ángyó, – hát aztán én -mit csináljak ott nálad nélkül, Pál? A míg izentél levélben -egyszer-másszor, – még jó. Mindennap elolvasgathattam s az ember -azt hiszi ilyenkor, hogy nincs is egyedül. De mióta nem is írtál, -azt mondom: «Pálnak valami baja van». Hát eljöttem. De látom, -nincsen bajod, úgy-e?</p> -<p>Kissé félénken ügyelte a férfi mogorva tekintetét és a mint -látta, hogy hiában várja a választ, zavartan megigazítgatta a -keszkenyőjét, a réklijét, s erőltetett kedveskedéssel szólt:</p> -<p>– Nem is mondod, Pál egy szóval se, hogy örvendeznél nekem. Hát -nem vágytál reám? Hát mondd… <span class="pagenum"><a name= -"Page_216" id="Page_216">-216-</a></span></p> -<p>A férfi még szorgalmasabban vájta a gyepesedő utat a kapával és -mély, bosszús hangon mondta:</p> -<p>– Ki a mennykő gondolt volna arra, hogy te otthagyod a -házunkat?</p> -<p>– Én annyit türtőztettem magamat, mert féltem tőled, de már nem -lehetett többet, Pál. Ne haragudj reám érette. Mondtam neked, hogy -én nem élhetek meg nélküled.</p> -<p>– Hát tán megszöktem tőled, mikor eljöttem?</p> -<p>– Nem. Tudtam. De tudtam akkor is, hogy elfonnyadok nélküled. Te -mindig azt mondtad: «el kell menni, el kell menni, hogy jobban -megéljünk, mert kevés a módunk». No látod, hát jobban lehet így -megélni? Nem lehet megélni. Én meghalok egyedül.</p> -<p>– Megszokod s annyi, Zsuzsa. Ne légy élhetetlen.</p> -<p>– Ne szidjál, Pál. Én eleget búsulok, hogy nem vagyok ügyesebb, -de már mit tegyek? Az lesz, hogy beállok itt szolgálni s legalább -melletted lehetek… na, mit szólsz?</p> -<p>A férfi konokul daraszolt odább egy szó nélkül. Az asszonyka -lehorgasztott fejjel kuporgatott a gyepen, csak loppal nézve az -urára. A napságos nap nyájasan simogatta gondterhes, félénk -arczát.</p> -<p>– Engemet itt ne strázsálj, Zsuzsa. Én megélek magamban. Itt az -udvarban nem kell több cseléd. Hát mit akarsz?</p> -<p>– Azt még jobban szeretném, ha te jönnél <span class= -"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> haza -velem, Pál. Szeretném, ha te megelégednél velem; akkor kicsiből jól -megélnénk ketten. Van fedelünk, egy darab kenyerünk. Az Isten -felettünk s még azonfelül a te pénzeddel s az én pénzemmel vehetünk -egy pár tejelő tehenet. Már akkor ne is féljünk semmitől. No, mit -mondsz?</p> -<p>– Hogy én elmenjek innen? Tán megbolondultál, Zsuzsa?</p> -<p>– Szépen eldolgoznánk egymás mellett. Egyszer vagy egy jó szót -vetnél nekem s én soha se fáradnék el abban, hogy tégedet -szolgáljalak. Óh, lelkem, lelkem, gyere haza. Ne haragudj reám, de -én meghalok nálad nélkül. Mit csináljak én, ha te nem vagy ott? -Akárcsak, ha a pusztában élnék. Nézzed…</p> -<p>A férfi haragosan félbeszakította:</p> -<p>– Bolond beszéd. Nem restelled?</p> -<p>A kapát egykedvűen csapkodta s előre haladt. Az asszony felvette -a csomagját, csizmáját s az ura után húzódott és lekuporodott egy -másik bokor tövébe. Nagyokat nyelt, hogy más tárgyba kaphasson.</p> -<p>– Nagyon szép helyt laksz, Pál. Jófajta ember a gazdád?</p> -<p>A férfi megrángatta a vállát s mit se felelt.</p> -<p>– Van egy csomó csirkém, Pál, odahaza s húsz pipém füvez a -mezőn… A tisztelendő úr beszólt a kapun a minap, s azt mondja: -«csak nem váltál el az uradtól?» «Mi – azt mondom, – mi a világért -se, tisztelendő úr; mi nagyon szeretjük <span class= -"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> -egymást.» «Hát – azt mondja – akkor miért nem segíttek -egymásnak?…»</p> -<p>A kapun egy formás, ifjú cseléd-fehérnép lépett be ekkor s nem -ment fel a háznak, hanem egyenest Pál felé tartott. Egy kis -bőrtáskát lógatott a keztyűs kezén; virágos kalapja és csíkos -kartonköntöse volt.</p> -<p>– Pali te, – csengett feléje – megrendeltem a szenet a zsidótól. -– Hozzák. Nyiss hamar kaput a szekeresnek. Szervusz lelkem. Hogy -vagy?</p> -<p>Azonban megállott és az idegen asszonyra mutatva, csodálkozva -kérdezte:</p> -<p>– Hát az ki ott a földön?</p> -<p>Pál elveresedett.</p> -<p>– Egy falusi asszony – felelte.</p> -<p>– Látom. De ismerősöd?</p> -<p>– Hogyne. Mindent rendeltél, Regina, a piaczon?</p> -<p>– Mindent (görbén nézte meg a falusi asszonyt). Gyere no. A -szekeret már hallom, nyiss kaput… hamar. Várj. Lehúzom a keztyűmet, -mert földes a kezed, nem érhetek hozzád. Egy-kettő.</p> -<p>Vidáman tánczolt előre. Átszállt a féltett gyepen s minthogy még -kissé harmatos volt a fű, felemelte a szoknyáját. Kivágott -félczipőt viselt és csíkos harisnyát. Pál utána ment.</p> -<p>Az asszony merőn kisérte a tekintetével őket, aztán mind lennebb -horgasztotta a fejét, egy csepp köny szivárgott le a -szempilláján.</p> -<p>… Eltagadta őtet Pál, így szólván: «egy falusi asszony ez»… Ha -nem szégyelte volna őtet, így <span class="pagenum"><a name= -"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> felelt volna az utálatos, -czifra kisasszonynak: «ez a feleségem»… Eltagadta. Körülnézett -magán és egyszerre mindent nagyon rongyosnak, hitványnak talált -magán s mezitlábát restelkedve, behúzta a fersingje alá.</p> -<p>Eltagadta őtet. Hát már megelégelte őtet? Hirtelen fellobbant és -felugrott. Hozzá fog szaladni s számonkérni tőle az eltagadtatását… -Ott haladnak fel a lépcsőn; Pál egy lépcsőfokkal alább. De az -utolsó fokon az utálatos személy visszafordul és kaczagva meglöki -Pált… Cseléd az… Utánuk fog szaladni. De mit mondjon nekik? Tán -megsérti Pált s akkor a felbőszülő ura ki fogja kergetni őtet a -kertből… Nem… Csendesen visszaereszkedett a fűre; de felhúzta a -csizmáját.</p> -<p>Keserű lé gyűlt a szájába. Ez az utálatos személy kétségtelenül -elcsavarta a Pál fejét. Látja a tekintetükből. Kétségtelenül az ura -szeretője. Óh! A köny bővebben omlik le a szeméből. Hát ezért nem -írt Pál a feleségének?… Ezért nem akar hazamenni?…</p> -<p>Jó. Azok odafent elválnak egymástól. Pál tán a szekeresnek nyit -ajtót… vagy tán szerelmeskednek… A keze összeszorul. Ha -közelérhetné azokat az utálatos macskaszemeket. Egészen -kimelegedett ebben a gondolatban.</p> -<p>Mily sok ideig marad oda Pál. Pedig tudja, hogy a felesége vár -rá… Dehogy… dehogy… és békéletlen türelmetlenségében tépegeti a -szoknyája szélét. <span class="pagenum"><a name="Page_220" id= -"Page_220">-220-</a></span></p> -<p>A kert kapuján minduntalan jönnek-mennek idegen emberek. Az -asszonyka elvonul a bokrok árnyékába, nehogy valaki észrevegye. Már -halad a nap s valahol harangoznak, mikorra Pál visszakerül a -kertbe. A kapáját megkeresi és egykedvűen hozzákezd félbehagyott -munkájához.</p> -<p>– Te itt vagy még, Zsuzsi? – szólt a feleségére.</p> -<p>– Hát hol legyek? Nagyon elszoktál tőlem, Pál, el is -felejtettél, hogy itt vagyok. Azt szeretnéd, hogy ne legyek itt? -Hát hol legyek? Hiszen miattad jöttem be.</p> -<p>– Miattam akár hazamehetsz is. Itt nem szabad idegen embert -tartani a kertben.</p> -<p>– Igen, de én nem vagyok ott idegen, a hol te vagy. Én a -feleséged vagyok, bárha eltagadtál. Hallottam.</p> -<p>A férfi megáll komoran.</p> -<p>– Mi lel? Veszekedni akarsz? Azt akarod, hogy az első szavadra -fussak a szoknyád után?</p> -<p>– Az első szómra… de ha itt ülnék és szépen, sokáig kérnélek, -lelkem… jönnél?</p> -<p>– Nem. Nekem jó dolgom van itt. Mit akarsz?</p> -<p>Az asszony indulattal felugrott.</p> -<p>– Nem jönnél? Tudok én mindent… A szeretődet nem akarod -itthagyni. Ez a bajod neked?</p> -<p>A férfi megfenyegette.</p> -<p>– Ne merj lármázni itt.</p> -<p>– Azt hiszed, félek tőled? Nehogy azt hidd. Nem megyek el innen… -tudd meg. Szeretnél lerázni <span class="pagenum"><a name= -"Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> a nyakadról, hogy élj a -szeretőddel? Ne félj. Az nem úgy megy. Fenyegetsz? Gyere, verj meg, -no, verj meg. Ha kimegyek is innen… nem megyek haza, míg ki nem -tudom, miféle legény vagy. Tudd meg, nem megyek haza. S ennyi.</p> -<p>És felkapta a csomagját, megkötötte a keszkenyőjét s a mint -kiment, úgy becsapta az ajtót, hogy csattant.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Nem ment messze. A városnak ama részén, a hol az ura szolgált, -nagy kertek zöldültek, a hegy oldalában egy-egy kaczér villa körül. -A korlát mellett egy nagy kőrisfa árnyékába telepedett le, hogy -szemmel tarthassa azt a helyet, a hol az ura él. Nem tudta, mit -akar… de ügyelni fogja az urát.</p> -<p>Egy kissé kicsinosította magát s várt. Ama czifra személyre -éhezett, a ki az urát babonázta meg. Fel volt indulva ellene és -kipirult abban a vágyában, hogy a körme közé kapja. Az utczán -járókelők belenéztek a kigyúlt, kívánatos arczocskába s így -szóltak:</p> -<p>– Kire vársz, babám?</p> -<p>A bosszús asszonyka hegyesen felelte: «Nem magára, úrfi.»</p> -<p>Lassankint, a várás közben, elernyedt az indulata s kissé -megcsendesedett. Nem tudott gondolkozni egyfolytában, de egyet -tudott: azt, hogy nem távozik onnan. Látnia kell az urát. -Megkérlelni tán, vagy megszidni… Mindjárt már védeni kezdte -<span class="pagenum"><a name="Page_222" id= -"Page_222">-222-</a></span> Pált… Hátha nem is a szeretője? És hát -otthagyhatja-e a szolgálatát mindjárt a felesége első szavára?</p> -<p>Az a perszóna bolonditja Pált. Az kétségtelen. Savószínű szemét -mint meresztette rá s vigyorgott az arczába. A fajtalan… -Elkeseredett ellene s gyűlölte. Mint vágyott megcsípni őt, -számonkérni tőle az urát, így viaskodva az indulatával, a mint -rámeredt a kert ajtajára, egy pillanatban látja, mint fordul meg az -óvatosan a sarkában s figyelve, mint dugja ki madárarczát a -kisasszony, hogy dologtalan cselédképen időtöltésül kilépjen -állingálni az utczára.</p> -<p>Az asszonyka sietve felugrott s az ajtóhoz szökött.</p> -<p>– Én a Pál felesége vagyok, – mondta gyorsan.</p> -<p>A leány megijedt a támadástól s beugrott az ajtón. Az asszonyka -a lábát a nyilásba dugta s megragadta a menekedő leány karját.</p> -<p>– Ne fusson el, kisasszony, – mondta, – ne féljen. Én semmit se -akarok. De én a Pál felesége vagyok. Rosszul mondta Pál, hogy én -egy idegen asszony vagyok, mert én az ő felesége vagyok.</p> -<p>– Hagyjon békén engemet. Bánom is én, akárkinek a felesége…</p> -<p>– Jó, ha nem bánja. De hát akkor miért fél tőlem? Hiszen maga -nagyobb is, mint én. Én voltam az előbb odabenn a kertben.</p> -<p>– Jó, hát mit akar velem? <span class="pagenum"><a name= -"Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p> -<p>– Én beszélni akartam magával. Egész nap vártam magára. Látja! -ott ültem az utczán és magára vártam.</p> -<p>– Reám?</p> -<p>– Hát kire? Én láttam, a mint Pál szerelmesen magára nézett. -Mondja: maga is szereti őtet?</p> -<p>A leány kirántotta a ruháját az égőszemű asszony kezéből és -nyersen rákiáltott:</p> -<p>– Maga, azt hiszem, megbolondult.</p> -<p>– Tán megbolondultam, – felelte hevesen, de hirtelen összeszedte -magát és rebegőbe csapott át a hangja. – De ne menjen el azért, óh, -ne menjen el, kisasszony, az Isten megáldja érte. Én már nem akarom -magát megbántani, mert az úgyse ér semmit. Ha megbolondultam volna, -az nem volna csoda. Látja, Pál odahagyott engemet. Egyedül hagyott, -pedig mi jól éltünk odahaza. Aztán mikor bejöttem utána, – mert én -meghalok nála nélkül, – akkor már reám se nézett, de magával elment -a kertből. Óh, várjon… várjon. Nem is tudom: mit akarok -mondani.</p> -<p>– Hát én csaltam el tán magától?</p> -<p>– Hiszen maga nem is szeretheti őtet. Maga gyönyörű és gyönyörű -köntösöket visel, de Pál csak egy parasztember. A míg ő katona -volt, reá vártam, mert ő nekem való, éppen. Nekem mindenem volt, de -maga minden ujjára tizet is kap olyat, úgy-e? Ő nem olyan finom -fajta, tudja, de nekem az egész világom… <span class= -"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span></p> -<p>A hangja el-elcsuklott s a mély keserűség, mely beszédén -kiomlott, megkötötte egy helyben a czifra leányt.</p> -<p>– Maga nagyon szép leány. Óh, ne kivánja el tőlem Pált, ne vegye -el tőlem. Mit is csinálna maga egy ilyen együgyű parasztemberrel, a -milyen ő? Úgy-e, na? Miért tegyen koldussá egy szegény asszonyt, a -ki sohase vétett magának. Mulatságul miért választaná éppen ezt az -egyet, a ki nem is magához való. Mulatságra annyit kap, a mennyit -kiván, egy ilyen szép leány. Tán csak ezt akartam mondani. Én nem -is tudom. Ugy vártam magát, hogy idejőjjön. Nagyon haragudtam -magára, de már szeretem magát, mert látom, meghallgat engemet. Én -úgy fordulok magához, mint a jó Istenhez…</p> -<p>A leány keze után kapott, megragadta és megcsókolta.</p> -<p>– Ne vonja vissza a kezét tőlem, én tudom, hogy maga visszaadja -Pált nekem. Mert ő meg van kábulva egy kicsit. Látom. Nem is -csodálom. Én megfonnyadtam a Pál után való vágyakozásban. Úgy-e, -már csúf lettem? De ha maga akarja, ismét virágzom és ismét -boldogan élhetünk. Maga azt mondhatja Pálnak: «Menj el, te -parasztember; nekem nem kellesz». Akkor ő, tudom, visszatér hozzám -és én sohase mulasztok el egy imádkozást se, hogy magáért ne -imádkozzak. Mert egyebem nincs a világon, a mivel megfizethessem a -jóságát. <span class="pagenum"><a name="Page_225" id= -"Page_225">-225-</a></span></p> -<p>Ez a megalázkodás hizelgett a leánynak. De a csók égette a keze -fejét s elkedvetlenítette a könyörgés, mely megillette. Hogy a -meghatottságát elleplezze, tettetett haragos szóval támadta -meg:</p> -<p>– Menjen el. Hát azt hiszi; hogy én a maga rongyos ura után -kapkodok? Süsse meg. Semmi közöm hozzá. Hát elkergetem, jó, ha -hozzám fog szólni…</p> -<p>Az asszony ismét megragadta a leány kezét s félig kaczagva, -félig sírva mondta:</p> -<p>– S nem is lesz köze hozzá? Ugy-e? Ne beszéljen ilyen érdesen -hozzám. Én már tudom, hogy a maga szive jó. Az Isten megáldja -érette…</p> -<p>Az úton egy zajos társaság törtetett fel a hegyen. A -parasztasszony kiugrott a kert ajtaján, betette, letörülte a -könyeit és csendesen, boldogan ballagott be a városba.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Mégis másnap – vasárnap volt – a cselédszerzőhöz indult. A -nyughatatlansága, a czifra kisasszony igérete daczára, nem akart -elmulni. A mellében szüntelen rebegést érzett s valami -szerencsétlenség előérzete zavarta. Itt kell maradnia a városban, -hogy szemmel tartsa őket.</p> -<p>Az éjjel egy falujabelije cselédleánynál húzódott meg s be se -hunyta a szemét. Nagyon összetörődött és jó reggel mindjárt -kiindult az útjára.</p> -<p>Még alig járt valaki az utczán. A tejesleányok siettek a -kandéraikkal s vízvezető csapja mellett <span class= -"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span> -sokadozott egy csorda cselédnép vihánczolva. Az a leány, a kinél -hált Zsuzsa, kikisérte egy darabon. Az utcza szegeletén így szólt -hozzá:</p> -<p>– Szedd össze magadat, Zsuzsa, mert ott látom a gombolyagban -Gábort, az unokabátyádat, a ki annyit forgolódott körülötted -leánykorodban. Ő itt szolgál a szomszédomban. A hogy te férjhez -mentél Pálhoz, mindjárt bejött a városba szolgálni. «Nem tudom -nézni őket odahaza», ezt mondta búsan. S nézd… nézd a tűzrevaló! -Hát nem vett észre már tégedet.</p> -<p>Egy csontos, nagyorrú, himlőhelyes, erős legény nagy lépéssel -igyekezett feléjük s hangosan messziről kiáltotta:</p> -<p>– Hol jársz itt, Zsuzska, a hol a madár se jár?</p> -<p>– Hát… szolgálni jöttem.</p> -<p>– Szolgálni? Elfogyott a boldogságod otthon, hogy a városra -szorultál?</p> -<p>– Miért? Az uram is itt szolgál.</p> -<p>– De nem veled, Zsuzska. Meg vagy hitványkodva, lelkem. A -rózsákat leperzselte az orczádról a nagy boldogság.</p> -<p>A cselédleány közbeszólott:</p> -<p>– Rosszul aludt Zsuzsi az éjszaka. Csak tegnap jött be gyalog a -városba.</p> -<p>– Rosszul alszik ő azóta, hogy Sebes Pál bekötötte a fejét. -Rosszul beszélek, Zsuzska? Az Isten hozott különben, lelkem. Helyet -keressz? Hát nem az uraddal egy helyre mégysz? <span class= -"pagenum"><a name="Page_227" id="Page_227">-227-</a></span></p> -<p>Az asszony arczát az indulat kigyujtotta:</p> -<p>– Ne bajlódj velem, Gábor. Örvendj, hogy nincs bajod velem, ha -úgy lehitványkodtam.</p> -<p>– Én bizony búsulok érte most is, lelkem. Mert azért, hogy -elpártoltál tőlem Sebes Pálért, csak a legszebb kicsi fehérnépnek -maradtál nekem ezen a világon.</p> -<p>– Ne legyek másnak már…</p> -<p>– De az nem vagy másnak, csak nekem egyes-egyedül, látom. Az -urad mással járja a bolondját, egy strimflis, papucsos leánynyal. -Nem ismered még? Az a szeretője. Aztán van-e helyed már itt, -Zsuzska?</p> -<p>Az asszony szó nélkül elfordult a legénytől és megfogta a -cselédleány kezét.</p> -<p>– Az nem igaz, tudod, Gábor, – mondta rá se nézve. – Itthagylak, -mert hazug vagy.</p> -<p>A legény elejébe került.</p> -<p>– Ne haragudjál rám, Zsuzska, ha megbántottalak. Tán hazudtam? -Hiszen majd meglátod, hogy én ámítlak-e vagy más. De ha keserítlek -is, Zsuzska, szeretetből teszem. És azt ne felejtsd el, hogy még a -véremet se sajnálnám érted most is. Én nem hazudok. Rosszul -szóltam? Ne utálj meg érette, Zsuzska.</p> -<p>Az asszonyka unva legyintett: «Nem, – felelte – nem bántottál, -Gábor, de dologba megyek. Hagyj békén az utamra».</p> -<p>A legény a két kezét nyujtotta: «Ha nem haragszol, – mondta – -gyere velem délután, <span class="pagenum"><a name="Page_228" id= -"Page_228">-228-</a></span> Zsuzska. Legalább megjárod a várost -velem. Hol leszel délután? Mi?»</p> -<p>– Nem tudom – felelte és sietve menekedett el.</p> -<p>Majd megfúladt. Tehát mindenki tudja, hogy Pál elfordult tőle? A -keserűség ismét elborította. A czifra leány hazudott. A sírás -fojtogatta s az ökle összeszorult bosszúvágyában. Mintha csak -rátaposott volna valaki s szeretné megharapni a lábat, mely -eltiporja őtet. De kiét? Mindenki erősebb mint ő. Az ura -elkergetheti őtet; a czifra, hazug kisasszony se mutatósabb, mint -ő. Csak a sírás… a sírás marad meg neki egyedül. Mindenki tud az ő -gyalázatáról.</p> -<p>Czéltalanul barangolt. A cselédszerzőt elfelejtette. Valamit -tennie kell azonban, de mindjárt; mert meghal, ha nem tehet -valamit. Szembe tudna nézni az eleven fergeteggel is gyilkos -keserűségében. A fekete ürességből az unokabátyja csontos, nagy, -erős teste válik ki a szeme elé. Vele bosszúlhatná meg magát. De -kin? Az ő édes urán? És melegség áradt át rajta. Dehogy… Az életét -is odaadná azért, hogy megmentse Pált, ha veszedelem -fenyegetné.</p> -<p>Az unokabátyja. Valamikor Pál felindulva látta, ha Zsuzska körül -forgolódott: «Nem akarom, – kiáltotta Pál, mikor a katonaságtól -hazakerült, – hogy valaki nézzen reád s a Gábor fejét széthasítom, -ha meglátom, hogy hozzád szól; mert én tégedet egyedül magamnak -akarlak megtartani». <span class="pagenum"><a name="Page_229" id= -"Page_229">-229-</a></span> Ez akkor volt, mikor megesküdtek egy -egész életre. Féltette Gábortól s ez őt akkor oly boldoggá -tette.</p> -<p>Hátha ismét feltámadna Paliban ez az érzés, ha látná, hogy Gábor -el akarja venni őt tőle. Hátha erre Pál otthagyná a várost -féltékenységében.</p> -<p>Óh ez a reménység egyszerre kizöldűlt és kivirágzott benne. -Mosolygott. A megelevenedett városban taszigálták a járdán -Zsuzskát. Nem is érezte elmélyedésében. Ha ő szépen kicsinosítaná -magát s Gáborral kézenfogva járulna Pál elejébe: vajjon nem -lobbanna-e fel az urában a régi kivánság? Óh, ha megverné Zsuzskát… -Mily boldogság lenne. Ha megverné… Egészen kipirult ebben a boldog -reménységben. Azt jelentené, hogy még szereti őtet az ura…</p> -<p>Nem tudta, mit tegyen? Hirtelen megfordult, hogy ismét -megkeresse Gábort. Szinte futva érkezett oda.</p> -<p>Az utcza szegelete már üres volt. A cselédek hazaszéledtek. Mit -tegyen? végigment az utczasoron s benézett minden udvarra Gábor -után. Nem találta meg. Nem volt szerencséje. Azonban megbátorodott -ebben a hitében. Csintalanul nézgelődött szerteszét.</p> -<p>A város végén való kis putrik soráig ért el tervelgésében. Ott -megehült s bement egy kis kocsmába. Egészen megfrissült. Nagyon -bízott ebben a tervben. Kicsinosította magát. A csomagjából -kisimította összegyűrt ruháját, fehér gallérját, kézelőjét: -<span class="pagenum"><a name="Page_230" id= -"Page_230">-230-</a></span> megigazította szép szőke haját s boldog -izgalomban megpirult. Meg volt elégedve magával.</p> -<p>Valahol harangoztak a templomban. A keze imádságra -összekulcsolódott önkéntelenül. Szaporán elsietett a templomba s a -boldogtalan, szenvedő asszonyok édes, örökös patronája oltára elé -borult. Szinte nyögésben szakadt fel a fohász a lelkéből a -dicsőséges Szűz Máriához. Ő meg fogja segíteni őtet.</p> -<p>A délelőtten a városon túl, egy görbe fűzfa tövében álmodozott. -Nagyon bizonyos volt a dolgában s a délutánra nyugodt volt az -iránt, hogy Gábort meg fogja találni. Meg is találta. Ezt egészen -természetes dolognak tartotta. Mosolyogva közeledett feléje:</p> -<p>– Tégedet kerestelek, Gábor, – mondta mosolyogva, – te kívántál -s én jó szívvel megyek veled, hogy járjam veled végig a várost ma -délután. S kezet nyujtott neki s hozzásimult.</p> -<p>A kezét a nagy, otromba ember kezében hagyta s kaczéran nézett -rá.</p> -<p>– Nem igaz, – mondta a boldog, erős ember, – nem igaz, a mit a -reggel mondtam neked. Te nem hitványkodtál le, hanem megszépültél, -Zsuzska! Mintha valami jó dolog történt volna veled. Még sugárzik a -képed. Gyere no.</p> -<p>A piacztér tele volt a sétáló cselédnépekkel, taszigálózva, -kaczagva járkálva le és fel. Ez az ő szabadnapjuk. Némelyik -megszólította Gábort: <span class="pagenum"><a name="Page_231" id= -"Page_231">-231-</a></span></p> -<p>– De szép szeretőt szereztél magadnak. Most csípted?</p> -<p>– Én neveltem magamnak, – mondta vigyorgó dicsekedéssel.</p> -<p>Zsuzska kissé tartózkodva távolodott el szégyenlősen Gábortól: -«Én a másé vagyok», súgta.</p> -<p>– Igen, de azt ezek nem tudják, – felelte Gábor s megszorította -az asszony karját.</p> -<p>Mindegy. Az a reménysége, hogy visszaszerzi az ura szeretetét, a -szemérmességet legyőzte s kaczér féltekintettel nézett a Gábor -fénylő szemébe. A piacztér szegeletén a hegyoldalnak felindult -valaki.</p> -<p>– Ügyelj, Zsuzska, az urad ebben az udvarban lakik.</p> -<p>– Csak hagy lakjék. Mi közöm hozzá?</p> -<p>– Nincs közöd hozzá? Akkor vivát, – mondta diadalmasan és -félkarjával átkapta az asszonyka derekát.</p> -<p>Zsuzska egészen elsápadt, de nem viaskodott, hogy kiszabadítsa a -derekát. A szemét azon a kerten járatta, a hol az ura lakik. Vajjon -nem látnák-e meg őtet?… Messziről látta, hogy az a kis ajtó – a -honnan szégyennel menekedett – nyitva van. Szinte szédelegve -botorkázott felfelé.</p> -<p>A kertben, az ajtó mellett, két széken ott ül az ura és a czifra -városi leány, közel egymáshoz hajolva. Az ereje elhagyni készült. A -szemét lesütötte és hozzásímult Gáborhoz.</p> -<p>A czifra leány ujjal mutatott reájuk és valamit <span class= -"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span> -kérdezett Páltól. Arra mind a ketten hangosan felkaczagtak. Oh, -egyenesen a Zsuzsika szivébe nyilalt ez a kaczagás. A lépését -meglassította. Egy szót se szólottak hozzá. Gábor lustán tovább -vitte édes terhét a hegy ellenében.</p> -<p>– Azok jól értik egymást, – mondotta.</p> -<p>Az asszonyka torkán valami nyögésféle bugyborékolt fel, de nem -tudott felelni.</p> -<p>– Nem is titkolóznak a világ előtt, te magad is láthatod, hogy -én nem hazudok…</p> -<p>Az asszonyka visszafordult és közeledett a nyitott ajtóhoz. -Gábor húzakodott. Az asszonyka megállott az ajtó előtt és mintha -csak álmában tenné, így szólt mély sóvárgással a tekintetében:</p> -<p>– Látod… látod, Sebes Pál, megtaláltam Gábort, az -unokabátyámat.</p> -<p>Pál felrántotta a vállát:</p> -<p>– Bánom is én, – felelte közönyösen.</p> -<p>A czifra leány csúfolkodva tette hozzá:</p> -<p>– Kapós fehérnép. Sokan szeretik…</p> -<p>Gábor elrántotta Zsuzsikát az ajtó elől.</p> -<p>«Bánom is én», – ezt mondta. Mintha fejbevágta volna. A derekát -kihúzta a Gábor karjából.</p> -<p>– Menj, – mondta kábulva.</p> -<p>Vége mindennek. Egy szót se szólt többet, hanem megfutamodott -lefelé. Az utcza szegeletén annak a városvégi kocsmának tartott, a -hol a csomagját hagyta s bárha szürkületbe hajlott már az idő, -felragadta a bespárgált holmit s nekivágott az országutnak, mely -hazafelé visz.</p> -<p class="center">*</p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_233" id= -"Page_233">-233-</a></span></p> -<p>Már nem kell ő Pálnak. Miért? Megcsúfult-e? Rosszabb lett? Mást -miért kiván inkább, mint őt, a kit kényeztetett, ölelgetett, -csókolgatott annyit?</p> -<p>A háza vaksötétben bujt el, mikorra hazaért. Valami -szekeres-emberek vették fel Zsuzsikát egy darabon: «Nagyon nehéz -lehet a lelked», mondták, «nehogy valami kárt tégy az életedben s -vele a mennyei jussodban». Mert sötéten meredt maga elé Zsuzska és -egy emberséges szót se váltott a szekeresekkel.</p> -<p>A kapuján odahaza bebotorkált. Egy lélek se várta, csak a -kuvasz, vakkanva és nyalogatva a kezét.</p> -<p>Miért unta meg őtet Pál? A pitvar ajtajával bajlódva, félhangon -beszélt magának: «Nem vagyok elég finom neki. Itt minden szegényes -és csúf. Ő szebbre vágyik». Egyszerre ez ötlött az eszébe: «A ruhám -a hibás, a hitvány paraszti gunyám.»</p> -<p>Belépett. Hideg és penészes minden. A suhogó fersingek, a gombos -czipők, a tarka-barka harisnyák babonázták meg az urát. Sírva -borúlt az ágyára s a nehéz csendesség takargatta be. Oh, minden -utálatos körülötte és koldusos. A csizmája kopogós, a fersingje -tapintata durva, a keszkenyője szúrós és savanykás szagú.</p> -<p>A reggel a hideg padkára kuporogva találta. A szégyene égette. -Minden undok lett körülötte a szemében. A kotyogós, bányai veresre -mázolt ajtó, az öklömnyi ablakok, a rongyos bútorok. Ezek -idegenítették el Pált. A füves udvartól a sárral <span class= -"pagenum"><a name="Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> -tapasztott padlásig: gyalázatos mind. A házat az apjától jussolta, -de ők ketten csinosgatták kedves reménységgel. Még bölcsőt is -szereztek. Az sem kellett. A torka kiszikkadt a vágyában. Ha -odaküldött volna a kegyelmes Isten egy parányi, pislogó babát, – -ah, akkor itt ringatná halk dudoló szóval Pál a bölcsőt…</p> -<p>Senkije, semmije immár.</p> -<p>Csak a karton-köntös csábította el… Babát nyujthatna még a -kegyelem, de a paraszti holmit, ezt – utálta meg Pál. Ha itt -megváltozna minden hirtelen, ha Zsuzsika olyan virágos kalapot -viselne, keztyűs kezében egy fényesnyelű napernyőt hordana és -szemében, ha mosoly ragyogna, a helyett, hogy köny buggyanjon ki -rajta, – Pál holnap itt lenne szégyenkezve a multért, szerelmes -szóval a száján.</p> -<p>A szomszédjait ostobáknak és rongyosoknak találta. Mintha egy -más, szebb világból esett volna le ebbe a nyomorúságba. Apró kis -történeteiket unta, tanácsaikat lenézte. Éjjeleken át emésztette -magát, forgolódva hideg ágyán. Ha ő azt akarja, hogy ne úgy -veszszen el, mint egy eldobott rongy: tennie kell valamit. -Változtatnia kell az életén. Újból kell megformálnia az életét; -olyanná kell tennie, a hogy Pál szereti.</p> -<p>Az ura… az ura. A vérének minden cseppje tele volt vele. -Mindent, a mit látott, hallott, hozzá kötötte. Érte szeret, érte -utál. A miből hiányzott Pál, feneketlenül üres az. <span class= -"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span></p> -<p>Egyszer vissza kell térítenie őtet. Úgy öltözködnie, a hogy ő -szereti, úgy kell viselkednie, a hogy ő kivánja.</p> -<p>Elhanyagolja a házi dolgait s sepertelen pitvarában szövögeti -álmait. Vágyában ezer terv születik meg az agyában és mindenikre -kész, csakhogy még egyszer magához visszacsalja őt. Ha e minden -holmi árában, – a mit édes reménységgel csínosgatott, építgetett – -visszatéríthetné még egyszer, óh, be szívesen eldobná.</p> -<p>Eldöntötte: eladja mindenét és annak az árában kicsinosítja -magát úgy, a hogy Pál szereti és úgy fog élni, a hogy Pál -kivánja.</p> -<p>Előbb tervezgetett csendesen: miképen tudja értékesíteni -mindenét, aztán mint kaczérkodja vissza Pált? a karton-köntösöket -már látja, a miket felölt; fersingjét fel-felkapkodja, hogy -megtanulja, mily mozdulattal kell megrészegítenie Pált és tenyérnyi -tükrén próbálgatja a mosolyt, mely megigézi őt. Aztán beköltözik a -városba, melléje. Ringva járja végig tapaszos háza szobáját, a hogy -a városi rossz leány hintáztatja magát; s durva ingjét a mellénél -kifűzi, hogy megsoványkodott vállának az állását vizsgálgassa.</p> -<p>Aztán minden portán bekopogtat és ajánlgatja a házi -egyet-másait. Egészen betege annak, hogy nem sietnek eléggé a -ravasz parasztok a vásárra. A ki jön, az is leszólja, lekicsinyli, -a mit ajánl nekik, hogy majd ingyen kaphassa meg. Zsuzsika szinte -félálomban jár-kel. Alkudozik, ajánl, rimánkodik: <span class= -"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> «El -akarsz kerülni tőlünk?» kérdezik tettetett részvéttel. «Az uram -kivánja így», felel s tán hiszi ő maga is.</p> -<p>A nyár melege már perzseli a sárguló búzát a mezőn. És még mind -sokadoznak a parasztok. Szinte sírva köti rájuk a házbelijeit, -földjeit. Ő csak egyet lát; Pált, odabenn a városban, a ki egy -gonosz, fajtalan fehérnéppel szeretkezik. A pusztulás, mely -körölötte támad, mind derűltebbé teszi s a kiürülő szobában mind -szabadabban gyakorolja magát a kaczér járásban, cziczázó -futkosásban. Ha valaki látná, azt mondaná, hogy az eszét vesztette -el.</p> -<p>El… bizonyosan elvesztette, mert csaknem vidám, a mint egy -ünnepnapon felülhet a szekérre, sok pénzzel a zsebében, – otthagyva -az áldott fészket, melyben felnőtt, a hol boldog volt, – hogy -elmehessen az ura után. Ő tudja már a módját: mint fogja -visszaédesgetni őt…</p> -<p>Egyenesen abba a kis, városvégi boltba megy, melyről annyit -álmodozott. Ott ékesítik ki Zsuzsikát. Mindent adjanak neki, a mit -a városi leányok viselnek. Tetőtől talpig öltözködik át egy -homályos szegeletben. Kiváncsi vásárlók odatekintgetnek tréfás -szóval bosszantva. Zsuzsa szigorúan utasítja vissza az -incselkedőket: «Én tisztességes asszony vagyok», mondja és elpirul, -azért, hogy bizonykodnia kell ezt. Fel-felkél mégis, hogy a -tükörben illegesse magát s félszeg mosolylyal kérdi a gyérszakállú, -vén boltost: «Szép vagyok-e bácsi?»… <span class="pagenum"><a name= -"Page_237" id="Page_237">-237-</a></span></p> -<p>A viseltes falusi holmit összeköti egy csomóba, a karjára veszi, -szétálló, kemény karton-köntösét magasra felfogja, hogy gombos -czipőit láttassa s kényes lépéssel kiindul az utczára. Virágos -kalapja minduntalan le készül esni a fejéről, magas sarkú czipőivel -majd elesik.</p> -<p>A kis kocsma előtt elmegy, a hol egyszer már csinosítgatta magát -és benéz, hogy a csomagját ott helyezze el. A mint belép, a -homályos, borszagú szegeletből egy rekecses hang dől ki:</p> -<p>– Hát visszajöttél, galambom. Zsuzsikám?…</p> -<p>Gábor volt, az unokabátyja. Meg sem mozdul; a feje a tenyerébe -volt támasztva; ittas tekintettel, bután néz a czifra -menyecskére.</p> -<p>– Tudtam, – mondja – hogy visszakerülsz ide… Innen indultál el, -mikor másodszor is csalfán elhagytál engemet. Azóta iszogatok, mert -azóta búsulok. Nagyon kedves vagy te nekem.</p> -<p>A mint felkel, alig áll meg a lábán s megtámaszkodik a mocskos -falhoz. A mint pedig közeledik Zsuzsika felé kiterjesztvén a -karjait, keresztbe esik egy keskeny, borban ázó asztalra. -Indulatosan ráordít Zsuzsikára:</p> -<p>– Ne menj el, ne félj tőlem, a miért czifra lettél. Óh, be -czifra lettél. Tán eladtad a testedet, hogy így meggazdagodtál. Ne -tarts tőlem. Nem ölellek meg, mert látom, hogy kicsípted magadat… -Tán az urad kedvéért? Annak nem kellesz. Nekem pedig már nincs -pénzem. Elittam. Sokat búsultam utánad. <span class= -"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span></p> -<p>Feltápászkodik s az ajtó elé áll.</p> -<p>– Csúffá tettél, – recsegi, – szégyenbe hagytál. Azóta iszom. -Miért tetted? Óh, miért cselekedted velem ezt? A szivemet miért -vetetted meg… Az Isten hát azzal áldjon meg, a ki jobb, mint én s -jobban szeret tégedet… Lelkem…</p> -<p>Aztán hirtelen félreáll.</p> -<p>– Látom, – dadogja, – látom, félsz tőlem már. Egyszer ellőttem -egy szegény nyúl hátulsó lábait és az így nézett rám, mint te most. -Menj. Én még sohasem vétettem neked. Ezután se bántlak. De valakin -számon veszem az életem keserűségét. Egy szót se szólok. De -valakin… egyszer, csak kerüljön a kezembe… Menj, fuss, Zsuzsika… -fuss előlem.</p> -<p>Zsuzsika rémülten simult ki a nyitott ajtón. Reszketett. Az -ajaka remegett s a szeme könynyel telt meg. Hirtelen megiramodott. -Hátha utána ront Gábor.</p> -<p>Az utcza egészen néptelen volt. A kapuk előtt egy-egy cseléd -támasztotta a falat és a mint Zsuzsika menekedett el előttük, -kiváncsi szemmel méregették végig s mosolyogva mutogattak rá. A -boltok mind be voltak zárva s a piacztérről gyenge zúgás -hallatszott, a hol az élet pezsgett.</p> -<p>A mint azon ház elé jutott, a hol aludt egy éjjel: a cselédleány -Zsuzsika elé rontott.</p> -<p>– Hol jársz, te? De mi történt veled? Ki csúfított el így? Alig -ismerek reád. Hisz ez a ruha mind bő rajtad és furcsa. Hol jársz? -Elszabadítottak <span class="pagenum"><a name="Page_239" id= -"Page_239">-239-</a></span> valahonnan? No, állj meg, hogy nézzelek -meg. Uram Isten, valaki megtréfált tégedet.</p> -<p>Tettetett félénkséggel megérintette.</p> -<p>– Alig merek hozzád nyúlni. Hová mégysz? Tán a bálba? Lelkem! Az -a gonosz ember, az urad, az megbolondított tégedet. Tán ő kivánta, -hogy így csúfitsd el magadat…</p> -<p>Zsuzsika megállott.</p> -<p>– Azt gondolod? – rebegte.</p> -<p>Vajjon tudja-e az a parasztleány, hogy mit mond? Mintha álmában -meglökné valaki őtet s most költögetné. Nehezen összeszedte magát -és hogy leplezze feltámadó félénkségét, gyorsan, nyersebben -mondta:</p> -<p>– Táncz van ma? Éppen odakészülök. Hol van a táncz? Szervusz. -Majd odatalálok magamra is.</p> -<p>– Nem, nem eresztlek. Menjünk együtt.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Ez nem talált a Zsuzsika tervébe. Ő másnapra készült Pál elébe. -De erőtelen volt arra, hogy ellentmondjon a parasztleánynak. Nagyon -bágyadt is volt. Az úttól, az emésztő izgalomtól is, melyben élt. A -lába alig bírta.</p> -<p>A parasztleány szüntelenül kábította. Gáborról beszélt: a ki -eláradott azóta, hogy Zsuzsika elkerült a városból. Az uráról: a ki -posztóruhába öltözött már s mátyástollas kalapot visel. A -szeretőjéről: a ki már el se marad Páltól. Mindezt mintha csak -álmában hallotta volna Zsuzsika. <span class="pagenum"><a name= -"Page_240" id="Page_240">-240-</a></span></p> -<p>– Hová megyünk? – kérdezte zavartan.</p> -<p>– Hová? Hiszen te készülsz a tánczba. Beléelegyedsz? Hiszen alig -támolyogsz csak… Egészen színtelen vagy s lesoványodtál. Nem ilyen -voltál, mikor még odahaza ismertelek.</p> -<p>Akkor hirtelen felkiáltott:</p> -<p>– Jaj, nézd, észrevett Gábor. A hátunk mögött jön. Jőjj, -fussunk… mikor ittas, rettenetes. Meneküljünk… – s kézenfogta -Zsuzsikát és befordult egy sikátorba, mely a vasárnapi tánczhoz -vezetett.</p> -<p>A kapu nyitva volt ott. Benn a nagy színben dübörögtek a -parasztlegények, kiveresedett, izzadt leányaikat eszeveszetten -forgatva. Az emelvényen egy pár czigánylegény reszelte a hegedűt -fáradtan és a tánczoló szín előtt egy csomó katona és bámészkodó -városi ember nézte a mulatságot.</p> -<p>A Zsuzsika bátorsága mindinkább elszállott. Ha elmenekedhetne. -Mintha valami szerencsétlenség előérzete ijesztené meg…</p> -<p>A locsogó cselédleány megragadta a kapuban a Zsuzsika libegő -köntöse karját.</p> -<p>– Egy tapodtat se… Az ördög idehozta Pált, az uradat, látod. -Ott… ott benn van a gombolyagban. A szeretőjével, persze, a -gyalázatossal. Te, tudom, nem is akarod látni már őtet. Nem -tánczolni jön Pál, mert ő már szégyenel minket, hanem csudát látni -hozza a fajtalan czafráját. Gyere, menjünk innen.</p> -<p>Nem. Látni akarja Zsuzsika az urát. Hogy futhasson <span class= -"pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241">-241-</a></span> el a -nélkül, hogy bár egyszer a szemébe ne nézzen. Hiszen Zsuzsika is -úgy van öltözve, mint az ő szeretője. Mennyit ábrándozott ő ezen a -perczen… Másképen tán, máshol, könynyel a szemén, kérő szóval a -száján, – de ha már itt van, hogy futhasson el előle Zsuzsika?…</p> -<p>– Nem… nem… rebegte, de egy pár önkéntelen lépést tett mégis – -mintha megigézték volna – a gombolyag felé, a hol az ura állt.</p> -<p>A táncz vége felé járt. A legények izzadt homlokukat törülgetve, -törtettek a pálinkamérő asztalka felé. A nézőközönséget -szétzavarták kiméletlenül; s a kényesebb urasnépek elszéledtek. -Akkor a Pál czifra szeretője észrevette Zsuzsikát a kapu mellett. -Egyenesen feléje ment.</p> -<p>– Hát te hol jársz, te czinege? – kiáltotta. – Gyere, Pali, nézz -ide, ide nézz. Ez mulatságos…</p> -<p>Megragadta a Pál kezét:</p> -<p>– Ilyet sohase láttál! Nézd ezt a maskarát. Óh, jaj, jaj, az -ember megpukkad a kaczagástól. Hát te mit csináltál magadból? Az -mind a tied, a mi rajtad van? Hol kaptad?</p> -<p>Mindenki odanézett. Nem tudták, mi történik, de gyülekeztek -mindenfelől.</p> -<p>Pál megfogta a szeretője kezét:</p> -<p>– Gyere el innen, Regina. Mi bajod vele? Menjünk el, hagyd el a -szerencsétlent.</p> -<p>– De láttál-e ilyet? Még kalapja is van. Óh, nézd… mondta és -csapkodta a czombját jókedvében. <span class="pagenum"><a name= -"Page_242" id="Page_242">-242-</a></span></p> -<p>Zsuzsika mélyen lehorgasztotta a fejét. Halálosan sápadt lett s -haragosan felsírt. A paraszt cseléd átkarolta, mert látta, hogy -elesik.</p> -<p>A kapunál valaki nyakonragadta Pált.</p> -<p>– Híres… Gyere, rég várlak. Számadásom van veled. A Zsuzsika -sírásaiért…</p> -<p>Gábor volt. Megrázta a kiskabátos Pált.</p> -<p>– Adósod vagyok… az életemért, úrfi.</p> -<p>S fejbevágta.</p> -<p>A megtámadott ficzkóban feltámadott a parasztvirtus s egy -fogásban szó nélkül átkapcsolta a nagy ember derekát, mintha -vaskapocsba szorította volna és megrázta.</p> -<p>– Ragyás kutya, – lihegte. – Én is adósod vagyok. Az utamban -vagy örökké.</p> -<p>Az emberek gyűrűbe álltak egy pillanat alatt.</p> -<p>A részeg ember megrázta magát s két rettenetes kezével -belémarkolt az ellenfele torkába.</p> -<p>– Hó, – üvöltötte – bandita. Belém kapaszkodol? Itt az utolsó -perczed.</p> -<p>A félkezével keményen tartotta a küzdő ember torkát, a másikkal -csapkodta a koponyáját, kiáltva:</p> -<p>– Ezt magamért… ezt a mást Zsuzsikáért, a többit gyalázatos, -hazug életedért.</p> -<p>A czifra leány az embergyűrűn kívül húzódott meg szepegve. A -remegő Zsuzsika éles sikoltással tört be a küzködőkig s megragadta -Gábort:</p> -<p>– Ne bántsd… nem… nem… nem engedem. Gyilkos… Hát nem látják, -hogy megöli az uramat? <span class="pagenum"><a name="Page_243" id= -"Page_243">-243-</a></span></p> -<p>Pál kiugrott abban a pillanatban a Gábor kezéből. A feje -vérzett. De dühében veszettül ráugrott mindjárt Gáborra és homlokon -vágta.</p> -<p>A nagy, brontes ember megszédült az ütéstől, de mint a gondolat, -derékon ragadta Pált, felüvöltött, megrázta s legyűrte és -rátérdepelt a mellére, elvakultan csapkodta a fejét, míg csak -mozgott.</p> -<p>Akkor a legények felrángatták róla.</p> -<p class="center">*</p> -<p>– Hol lakik ez a fehérnép? – kérdezték a Zsuzsika körül állók. – -Hiszen ez odavan. Mi a baja?</p> -<p>– Az ura hever a földön, – mondta a paraszt cseléd, – nem -látjátok?</p> -<p>A mint felszedték a földről, a Pál vérétől elmocskolt czifra -köntösével, a két karja lelógott. A legény, a ki ölbekapta, -vigyorogva szólott a társaihoz: «Hű be czudar könnyű»…</p> -<p>A korcsmában, a hol lefektették Zsuzsikát egy rongyos pokróczra: -a cseléd, a mint ráhajolt, ijedten szólott a gazdához:</p> -<p>– Nem érzem a lélekzetét.</p> -<p>– Szent Isten, csak nem? – mondta komoran a vén ember.</p> -<p>– Az lenne az ő szerencséje, – rebegte meghatottan, – ha nem -ébredne meg.</p> -<p>A korcsma előtt mély, erős mellből zokog valaki.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_244" id= -"Page_244">-244-</a></span></p> -<h2>Az ördög.</h2> -<p>– Mit néz rajtam, István?</p> -<p>– Csak a mohokat nézem, a szikla oldalán.</p> -<p>– Harangvirág az ott az ormon?</p> -<p>A sugár, izmos, szép parasztfiú megállította a lovakat s -nekirohant a darabos vén kőnek. Szinte dühös mohósággal -kapaszkodott fel a sziklán az oromra a bikkek elnyúlt, görbe -gyökerein, a virág után.</p> -<p>– Megvérezi magát értem, István!</p> -<p>A parasztfiú leugrott merészen az oromról s a virágot az -úrimenyecske ölébe tette.</p> -<p>A lovakat megindította, szorosan a szekér mellett gyalogolva. Az -asszony lesütött, rebegő szemhéja alól lopva rá-ránézett s így -szólt: «bágyaszt a melegség» és kigombolta s kitürte finom -csipkésruháját a nyakánál. A harangvirág szára eltünt a telt fehér -mell domborodásai között.</p> -<p>Félelmes, fenséges nagy némaság ült a havason. A mélységben az -Aranyász pataka suhogott, de annak a nesze nem hallszik ide a -meredek, bikkel benőtt oldal derekáig, a hol a szekérút szalad. -<span class="pagenum"><a name="Page_245" id= -"Page_245">-245-</a></span> A sziklák pedig csak azon felül -meredeznek az égre, egy-egy görcsös fenyőfával kicsipkézve… Felette -mindjárt az Isten.</p> -<p>– Ez-e a «veres bércz», István, a mit megmutatni igérkezett?</p> -<p>A legény érthetetlen mély hangon babogott valamit.</p> -<p>– Valamitől tán megszédült, István? Nem a meleg miatt? – -kérdezte, mintha ingerkedett volna.</p> -<p>A lovacskák tapogatták finom patáikkal az ingó köveket s -belekapaszkodva vonták föl az otromba szekeret. A gyertyánfa -erezetes levelei közül valami kis, apró, ártatlan madarak néztek le -barátságosan a szekérre, de nem is féltek egy cseppet se, minthogy -a havasi madarak nem ismerősök az emberekkel. A szekér féloldalosan -dőlve emelkedett. Az asszony gyengén fölsikoltott:</p> -<p>– Félek – csippent fel, de mosolyogva – lefordulunk a mélységbe, -a halálba, István. Megsiratna-e? Fogja meg a kezemet, mert maga -erős és nem fél, úgy-e?</p> -<p>Kezét a szekér lajtorjára fektette, de hirtelen egyebet -gondolva, lehúzta finom selyemkeztyűjét és majdnem a parasztlegény -piros, barna arczát érintette: de hirtelen visszavonta a kezét és -szétnézett.</p> -<p>– Nem követi valaki a szekerünket, ott az élen? – kérdezte s -fölmutatott az oromra. Mintha árnyékot látnék, el-elsuhanva a -fenyők között…</p> -<p>A legény csak fölpillantott s a finom női kezet nézte. -<span class="pagenum"><a name="Page_246" id= -"Page_246">-246-</a></span></p> -<p>– Valamiért rebegek, István, nem tudom miért? Szokott-e ott -járni valaki?</p> -<p>Az út egy-egy fordulójánál jó messze lehet látni a havas -rengetegei közé. A finom fehér kéz puha ujjai szórakozottan -babráltak a kék harangvirággal.</p> -<p>– Már hetek óta ott alant lakunk a fürdőn – mondta – én nem -győztem hallgatni magát, István! Az énekét hallgattam este, kinn -valahol az ablakunk alatt és hallgattam a szavát, ha valamerre -mentünk: a tündérkirálynőről, ki a Sebes vizében mosdott meg minden -hajnalban és a kolozsvári templomba a reggeli misére elsuhant mégis -a levegőégen; – és a szakadékok szegényeiről, kik sorvasztó -vágygyal ássák az aranyat – és tudom én miről? – S maholnap, hogy -elmegyek innen, az utolsó napokat arra szánom, hogy kóborlom -magával a havast, megnézve a maga hegyeit – és itt vagyok a maga -szekerén és maga egy szót se felel, még ha kérdezem is… Mi -lelte?…</p> -<p>– Nem tudom… nem tudok, – mondta a parasztlegény. Az arcza ki -volt gyúlva és rebegett az ajaka, mintha fázott volna.</p> -<p>A lovacskák óvatosan kapaszkodnak a csupasz kő-úton egy füstös, -bikkfa-lapoczkákból összerótt kalyiba felé.</p> -<p>– Mi az? lakik ott valaki? – kérdezte az asszony.</p> -<p>– Senki se lakik ott – erőszakolta magát a <span class= -"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span> -beszédre – a faragó emberek kalyibája az, de senki se lakik ott -ilyenkor. Csak mi vagyunk ketten a havason… Ez a forrás itt van az -aljban, a hol megállani szokás a lovakkal.</p> -<p>– Megállunk itt?</p> -<p>– Egy órája jövünk már. A málnáshely fenn van – és felmutatott. -Aztán nyujtotta a karját, hogy lesegítse az asszonyt a szekérről. -Azonban csalódottan elfordult, mert az asszony könnyen leszökött -magára a szekérről. A legény lelépett a hegy derekára, letakarta a -meggyülemlett régi vizes faleveleket a földön, kivájta alóla a -havasi forrást, aztán kifogta a lovakat, a kenderkötőfékeket -megerősítve a nyakukon, hogy válogassák a vékony fűszálakat.</p> -<p>– A málnás fenn van, – ismételte s a zörgős zöld lapuk között -utat taposott, hogy az asszony követhesse. Az asszony parányi -sárgagombos czipőit nézte, lobogó szemmel.</p> -<p>Az asszony rá se nézve szólt: – Fáradt vagyok, István. Tán itt -maradok az úton…</p> -<p>– Nem, nem. Az árnyék ott fenn van a fenyő aljában.</p> -<p>– Vajjon járja-e az, hogy én itt magával buvóhelyet keressek, -István s itt hagyjam a bátorságos utat?</p> -<p>– Az út? Nincs út. Ki jár itt? Senki. – És merészebben unszolta -a vonakodó mosolygó asszonyt. Magasabban állva, a hófehér nyakra -meredt mentében és remegett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span></p> -<p>Az egész erdő bágyadt volt a nap meleg lehelletére. A falevelek -mintha aludtak volna: s a szerelemre vágyó virágkelyhek lehajoltak. -Fény rezgett a meredek oldal lombjai között s a gyík úgy osont -odább meleg kőpárnájáról, hogy előbb apró kerek szemeivel megnézte -a háborítókat.</p> -<p>– Milyen üde a fű, – mondta elevenen az asszony s lehevert egy -fenyő főldrehajló ága alá, koszorút fonva karjaiból a feje fölé s -mély lélegzetet vett. – Mily boldog vagyok. Sohase éreztem magamat -ilyen kicsinynek. Mintha csak egy hangya volnék, a kit észre se -vesz a világ. Mily rettenetes szép! Nem fél velem itt egyedül -lenni, István?</p> -<p>A legény megnagyobbodott szemmel nézte és hallhatóan -lélegzett.</p> -<p>– Nem is látszik ide a falu, se a világból semmi se látszik -sehol. Csak a borzasztó szép természet, a titoktartó hegyek, -mélységek, egy ember sincs sehol… Óh, igen boldog vagyok. Harapni, -harapni, tépni szeretnék valamit.</p> -<p>És kiragyogó fehér fogaival beleharapott a fenyő lehulló ágába s -játszva kapkodott a hintázó ágak után, – összecsapva a kezeit, -kitörő kedvében sikoltozva, s henteregve a zöld gyepen, féktelenül -s megrúgott egy heverő követ, mely dübörögve indult meg lefelé a -meredeknek.</p> -<p>A legény letérdepelt a fűre és bátortalanul hozzáért az -asszonyhoz… Nem is tudta: mit tesz. Az asszony eltaszította s -rácsapott a kezére. A szeme kivillant: «Mit akar? – kiáltotta – -szemtelen. <span class="pagenum"><a name="Page_249" id= -"Page_249">-249-</a></span> Hogy mer érinteni?» Majdnem sikoltott, -de a következő pillanatban kaczagva nézett rá: «Málna az ott -igazán, fenn? Imádom a málnát. Szedjen nekem hamar egy hamvas -levelen, István s tegye ide az ölembe…» Hízelegve nézett rá s -összetette a kezét, mint egy gyermek.</p> -<p>A következő perczben azonban felugrott és előre szaladt, mert -valami zaj riasztotta meg, körülnézett. A legény ostobán állott egy -málnalevéllel a tenyerén.</p> -<p>A lovak kapálóztak a forrás mellett alant. Előbb felrúgott mind -a két állat dühösen.</p> -<p>Az asszony zavartan kiáltott a legényre: «Hát jöjjön, jöjjön… -nézze, a lovakat nézze… megbolondultak.»</p> -<p>A lovak fölemelkedtek a hátulsó lábaikra, vadon rázták a -fejüket, felhorkantak – aztán nagy zajjal, robogva iramodtak vissza -az útra, lecsapva az erdő sűrűjébe őrülten, kapálózva.</p> -<p>A legény, mintha valami kábulásból ébredt volna meg, az állatok -után orditott és káromkodott. Aztán a kalapját a földhöz csapta és -nekiiramodott a messzejáró lovak után.</p> -<p>Az egész oly váratlanul és hirtelen történt, mint a villámütés. -Az asszony ijedten nézett utánuk. Azonban mindjárt a háta mellől -egy ismeretlen hang így szólt:</p> -<p>– Lesheti asszonyság… A lovaknak a fülébe égő taplót én dugtam -és azokat ma nem látja meg. A gazdáját se… Lesheti… <span class= -"pagenum"><a name="Page_250" id="Page_250">-250-</a></span></p> -<p>Egy erős, kigyúlt arczú, magas parasztleány bujt ki a fenyőfa -lombjai alól.</p> -<p>– Én vagyok, Jusztin… pedig úgy néz reám asszonyság, mintha -sohase látott volna… én Jusztin vagyok, a Domokos István szeretője. -Én vagyok, egyedül, én várok arra már rég, hogy egyszer ketten -legyünk szemtől-szemben. Csak én vagyok, Jusztin.</p> -<p>Az asszony visszalépett remegve: – Mit akar tőlem? – -kérdezte.</p> -<p>– Mit akarok? Semmit… Látni akarom szemtől-szemben azt a híres -asszonyságot, a ki elveszi a szeretőmet s jó parasztos úton -kimódoltam, hogy egyedül kapjam magát. De hát ne remegjen úgy. A -szeretőmmel nem félt egyedül lenni, hát miért fél tőlem? Hiszen -maga az erősebb, mert őtet elvette tőlem.</p> -<p>Az asszony átfogta a fenyőfa derekát. Az arcza vonaglott -ijedtében: – Mit akar? – rebegte.</p> -<p>– A <i>kezem</i> erősebb. Én kaszáltam versenyt a szeretőmmel a -Szakadátban… de a maga szeme erősebb. Mégis most lehánthatom azt a -szép fehér bőrét az arczáról, hogy örökké jel maradjon rajta és -kivájhatom a rossz szemét, hogy ne rontson meg többet senkit, de -nem azért jöttem csak. Ott az élen futva kisértem a szekeret, a -merre jöttek, majd kiszakadt a lelkem… lássa, rongygyá tépte a -gunyámat a tövis s felvérezte a kő a lábamat. De nem fáj! Itt kapom -egyszer, végre, szemtől-szemben… azt a híres úriasszonyt, a ki -elvette a szeretőmet… <span class="pagenum"><a name="Page_251" id= -"Page_251">-251-</a></span></p> -<p>A leány melle emelkedett, tán a fáradtságtól, tán az indulattól. -A hangja mély, durva, szakgatott volt. A levegőt a fogai között -szívta s a karmait bevágta a tenyerébe.</p> -<p>– Szemtől-szemben… csak ketten… a hol egyformák vagyunk, az -Úristen színe előtt. Nem… én nagyobb vagyok, mint maga és -fiatalabb. Maga nem is fiatal már… Maga nem is szép. Mivel rontotta -meg Istvánt? Ezzel a tejarczával? Hiszen a szeme kicsi is… Nem is -közénk való. Mit akar itt? Mi kell itt magának?</p> -<p>Élesen kiáltott. A visszhang visszaadta egy-egy szótagját. A -szeme égett, mint egy furiáé. Előre lépett indulatosan s megragadta -dühvel az uriasszony virágos köntösét s megrázta durván: «Csuf -vagy, undok vagy… az ördög vagy» kiáltotta.</p> -<p>Azonban mégis megállott.</p> -<p>Megállott… a keze lehullott s az indulatban kimerülve, -bizonytalanul pislogott; félig elfordult s egy csukló, tagolatlan -hang szakadt ki a torkából. A dühe csak eddig tartott. Az idegei -ellankadtak s egyszerre a szeméből kibuggyant a köny.</p> -<p>A rettenetes némaságban, az indulatban kimerültek lábai alatt -perczegő halott falevelek nesze hallatszott. Az úriasszony -lehajtotta fejét s a parasztleány ifjú testét megrázta a feltörő -zokogás.</p> -<p>– Nem igaz – fuldokolta, – nem igaz, hogy csúf volna… Maga szép -és minden gyönyörű, a mit visel… A mi kezünket feltöri a munka, az -orczánkat lesüti a nap… Magának mindene <span class= -"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span> finom, -puha s jószagú a levegő, a merre jár… Mit is akarunk mi? De maga -miért jött ide? Mit keres itt?</p> -<p>– Mi igen jól voltunk itt, a míg maga nem jött… Ő megelégedett -velem s én megvártam őtet, a míg a katonaságnál volt. Csak azt -vártam, hogy kiszabaduljon s akkor… a ház is az enyém… a lovak is -az enyéim s a földek is az enyéimek… Neki sincs senkije, csak az -anyja s nekem senkim sincsen, csak ő. Együtt dolgoztuk volna -földünket. A pap is tudott már róla s az István öreg anyja is -odaköltöztette az ágybelijét hozzám. És akkor maga idejön, hogy -meggyógyuljon a sósvizen – és aztán vége lett egyszerre -mindennek.</p> -<p>– Még ő hozta ki a maga portékáit a városból az én lovaimmal. -Egy kevés pénz mindig elfér a szegény embernél… de azóta egy jó -szavát se hallottuk… Mert ő minket durvának talál, mióta magát -meglátta… Mondott valamit maga neki? Mondja meg… Mondja meg az -üdvösségére, mit adott be neki? Elmegy hazulról és hazajár egy jó -szó nélkül… Éjjel elbogarzik valamerre s ha azt kérdezem: «Hova -mégysz?» utálattal néz reám. Nem fogja a dolog, se az étel, se az -ital… Az István anyja azt mondta: «Itt asszony lesz a dologban… -ügyeljük meg…» Maga volt az… maga…</p> -<p>Indulatosan a homlokára húzta a fejkendőjét s állán bogra -ránczigálta.</p> -<p>– Az úriasszony… maga volt az… a ki <span class= -"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span> unta -magát nálunk s mulatságot keresett a szeretőmben… Ellopta az -úriasszony, elcsalta egy kisség… Ha István felkelt, a maga -lakásának a nagy kertjében bujt el a füzek között, hogy meglássa -magát, mikor felkelt; az ösvényen messziről magát kisérte, -messziről, ha a vízre ment, és éjjel… ah, hallottam – magához -beszélt, mikor énekelt az eger-bokros berekben…</p> -<p>Előremerengve panaszolta el a kis martiromságát s nekikeseredve -folytatta:</p> -<p>– És láttuk, hogy maga észreveszi a parasztlegényt unalmában… -Néha szólott neki. Miért nem hagyott neki békét? Tán megszerette -őtet? Hát mondja meg s akkor nincs mit egyebet tennünk, mint hogy -elmenjünk a maga útjából… Néha kinyitotta a tábláját éjjel, a míg ő -énekelt… s kikönyökölt. Mit akar vele? Hiszen magának van odahaza -magához valója… s ez csak egy szegény parasztfiú, a ki éppen jó -nekem, én meghalok, lássa, ha elveszi tőlem…</p> -<p>S szenvedélyesen szembe fordult vele.</p> -<p>– Óh, hagyja békén őtet… az Isten megjutalmazza érte.</p> -<p>A sírás ismét elfogta; az ajaka ellágyúlt és az arczáról -patakzott a köny.</p> -<p>– Hagyjon békét neki… én már nem tudok segíteni, ha maga nem -segít rajtam. Oh, menjen el már innen… menjen el már hamar… Azért -futottam a szekere után, hogy széttépjem ezt a szép orczáját s már -sírok, lássa, és rimánkodom… <span class="pagenum"><a name= -"Page_254" id="Page_254">-254-</a></span> Én igen szerencsétlen -vagyok s ő is szerencsétlen lesz, mikor maga eldobja őtet… mert el -fogja hajítani őtet, minthogy ő csak egy szegény parasztfiú… Egy -kis mulatságért miért öljön meg minket; pedig én sohase bántottam -magát…</p> -<p>A kezét alázatosan, lágyan végig vonta az úriasszony virágos -ruháján s hizelegve nézett, könnyein át a szemébe.</p> -<p>– Egy kis mulatságért miért szenvedjen annyi ember… na, úgy-e, -na? Aztán jó lenne ismét minden, ha maga akarná… s öregségünkre is -áldani fogjuk magát…</p> -<p>S szenvedélyes örömmel felkiáltott egyszerre:</p> -<p>– Hiszen maga is sír… Látom a szemét… óh ne forduljon el, én -látom, látom a könyét… Hiszen maga nem gonosz… én ismerem már a -szivét, de ne féljen sírni… senki se látja a világon, csak az -Isten.</p> -<p>És kaczagva, sírva, átölelte a szép úriasszony térdeit.</p> -<p>– Én elvezetem magát szépen haza az ösvényen… semmi baja sem -lesz, ne féljen… Aztán elfelejtjük mind a ketten ezt a napot… óh -nem… Ezt az egyet nem felejtjük el, hogy maga sírt… sírt és megment -minket…</p> -<p>Valami havasi füttyös madarak diadalmasan sikoltottak a bikkek -ágain; s az áldott békés nap fényesen beragyogta az élet, a hol -összeölelkezve két asszony állott, egymásra nézve, mosolyogva.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_255" id= -"Page_255">-255-</a></span></p> -<h2>Az utolsó levél.</h2> -<p>«Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni -hozzád.</p> -<p>Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a -kezembe tette a pap az oltár előtt – és elmegyek mégis valahová és -elkeveredem valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se -gonosznak, se bolondnak ne láss… mielőtt elfutok a boldogságom elől -– szólanom kell hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon -megértesz-e?</p> -<p>A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig -láttam még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes -koponyájára, ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint -rovom e sorokat, hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz -– és sírok.</p> -<p>Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én?</p> -<p>E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor -mellőled elhívtak az operáló asztal mellé – és félek magamtól. -<span class="pagenum"><a name="Page_256" id= -"Page_256">-256-</a></span></p> -<p>Emlékszel-e?</p> -<p>… Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem -csordultig volt veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak, -téged hallottalak, benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a -levegőt, mely reád sugárzik. A páholynyitogató asszony a felvonás -között bejött s így szólt hozzám: «Doktor úr, sietve hívják… egy -haldokló gyermek anyja vár idekinn».</p> -<p>Alig értettem még a szót, de te azt mondtad: «Miért nem megy?» -Valamit szerettem volna éppen akkor súgni neked… a mi azért akart -kivirágozni az ajakomon, mert a te biztató mosolyod melegitett rá… -Ezért vonakodtam a hívó szóra mindjárt elmenni s így szóltam: «Egy -beteg gyermek anyja keres? Miért nem vár? Honnan való?» «A -kórházból való asszony, – így felelt. – Oh, megfulad a gyermeke… -azt mondja.» «Hát miért nem siet?» Így szóltál te reám és én -felugrottam a te szemrehányó tekintetedre s kalap, kabát nélkül -rohantam le a lépcsőn.</p> -<p>– Oh, megfúlad a leánykám, megfúlad mindjárt a leánykám! – -nyöszörögte egy keszkenyős asszony a színház előtt s megragadta a -kezemet. Fussunk, fussunk, mindjárt meghal. Az ápoló mondta, hogy a -doktor urat itt a színházban találom meg. Fussunk… meghal -mindjárt…</p> -<p>Éles hideg szántott át a hajadon fejemen. «Várjon, – mondtam, – -a kalapomért futok fel s megyünk rögtön…» <span class= -"pagenum"><a name="Page_257" id="Page_257">-257-</a></span></p> -<p>De a mint visszarohantam hozzád, Ilona – a helyemen ült egy úr, -a kit utáltam. Tán csak akkor lépett be a páholyba, – de te -rámosolyogtál és a kezed az ő kezében pihent. Mintha gyilkos kés -sikkadt volna be az agyamba. «Bocsánat», hebegtem. A lélekzetem -elakadt, valamit akartam mondani és lekaptam a kalapot a fogasról -és kirohantam. Tudom, hogy elhomályosodott a folyosó előttem s alig -bírtam lebotorkázni a lépcsőn.</p> -<p>A kétségbeesett anya megragadta a kezemet, és a mint hurczolt a -végtelen sikátorokon, támolyogtam, mintha fejbevágtak volna. A -kórterem ajtaja előtt már hallottam a sípoló, kínos, éles hangot, -mely a fuladozó gyerek torkából sikolt ki.</p> -<p>Mind el kell mondanom e részleteket, hogy megérts, Ilona! Félek, -hogy belezavarodom e dologba…</p> -<p>Csak benéztem az ajtón. Az ágyon hentereg a beteg gyermek. Az -arcza színe szederjes kék; a szeme bágyadt, beesett s a mint -rápillantok, látom (óh most is látom) behúzódó, emelkedő, vonagló -mellét és hideg verejtéktől gyöngyös homlokát. Oh! a másvilágból -való harmat ez már… Nem sír, és hangot se ad, csak sípol, sípol a -torka és hánykolódik egy vánkos tetején.</p> -<p>– Mindjárt – mondtam. Megfogtam a kezét. A fejem egyszerre -kijózanodott. A csipeszekért, a késért, a canul után fel kell -futnom az emeletre, hogy megnyissam a gyerek porczgyűrűit. «Ne -féljen, – szóltam az anyához – ne féljen… megmentem <span class= -"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> őtet… -Várjanak, egy percz sincs veszteni való.»</p> -<p>Az ápoló künn csavargott valahol. «Fogja meg a gyermeket, – -mondtam az anyának – ne féljen.» És egy ugrással voltam fenn, hogy -megkeressem az eszközöket.</p> -<p>Az anya kétségbeesetten borult a gyermekre. Erőszakkal kellett -felemelni róla. Görcsösen belekapaszkodott, mintha azt hinné, hogy -semmiféle halál nem férhet az ő gyermekéhez, míg ő öleli őt…</p> -<p>Világos fejjel, biztos kézzel nyultam a gyerekhez. Egy percz az -egész operáczió. Bemetszettem. Ekkor így szóltam: «A canult adja -ide…»</p> -<p>– Mit? – kérdezte az anya meredt, értelmetlen tekintettel s -szorítja a karomat: «Mit?» – kérdezte. – «Az Istenért – kiáltottam, -– a kezemben fulad meg a gyerek.» Kifeszítettem a vágást a -csipeszszel. Tudtam… tudtam, hogy megmentettem őt… «A canult, – -kiáltottam, – siessen.» A szederjes arczból kérdezve néz reám két -fájdalmas gyermekszem…</p> -<p>– Nem tudom, mi kell, – dadogta az anya s mind a tíz körmét -belekapcsolta a karomba.</p> -<p>– Oh! A fejem szédülni kezdett. Mit tegyek? Ekkor így szóltam: -«Tartsa e fogócskát… tartsa, elmegyek… megkeresem a canult.»</p> -<p>Hol lehet? Tán fenn feledtem az asztalon. A fejem meg volt -kínozva. Az anya eszeveszetten kapaszkodott belém: «Hova megy? – -sikoltotta. – <span class="pagenum"><a name="Page_259" id= -"Page_259">-259-</a></span> Nem eresztem… nem, nem… meghal, ha -itthagyja.»</p> -<p>– Ereszszen, – riadtam rá, – nincs veszteni való időnk. S -kiszakítottam magamat a kezéből és rohanok fel… A canul az asztalon -nincsen… a szekrényben nincsen…</p> -<p>És ekkor a kapkodásban egy világos, puha kalapra téved a szemem. -Ah, minden ördög ellenem szegül. A kalapot kicseréltem a -színházban… Azon emberé ez a kalap, a kit gyűlölök s a kire te -mosolyogtál, Ilona. Elcseréltem a kalapot a zavarban. És ő ott -maradt melletted… míg én viaskodom a rettenetes halállal. Hozzád -szól… füledbe suttog… érinti az ujjadat… Minden vérem az agyamra -szökkent. Vajjon nem kicsinált gazság-e az, hogy éppen engemet -hívnak ide? S míg én emésztődöm itt, – tégedet a mézes szók -nyálával burkol be úgy, mint a pók a hálóba kerített legyet. Óh, -gazság… gazság… Azt hiszem, felordítottam kínomban. Mit tegyek? -Odarohanjak-e, hogy megfojtsam a gazt? Nem tudtam gondolkozni. A -kórterem csontvázai rámvigyorogtak. Nem. Kijózanodtam. A gyermek -halódik ott lenn. Mentsük meg előbb.</p> -<p>Végre.</p> -<p>Ott állott a canul az asztal közepén egy üvegtálczán. -Megdörzsöltem a szememet, hogy lássak. Felragadtam és rohantam -le.</p> -<p>Az anya az ágy mellett állott. Odaléptem. Akkor az anya -megfordult, mint egy őrült s reám rohant. <span class= -"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span></p> -<p>– Gazember! – ordította. – Megölted a gyermekemet… Te gaz, gaz… -– sikoltotta. – Az Isten verjen meg minden szenvedéssel. Gyilkos -vagy, gyilkos…</p> -<p>A gyermek mozdulatlanul pihent. A szeme felakadt. Mintha üvegből -fújták volna. Az ajaka félig nyitva. A nyakán finom vérerecske -szivárog le. Míg fenn tétováztam… megfuladt…</p> -<p class="center">*</p> -<p>Ekkor hagytam ott a kórházat, Ilona, s menekedtem a falura. Nem -tudtam volna folytatni a mesterségemet. Leszek paraszt, -szántok-vetek. A hogy elfelejtett engemet a kegyelem, akképen -elfelejtem a tanult mesterségemet, melylyel öltem. Elbúvok az -emberek elől, a bűnbevivő szerelem elől…</p> -<p>De lehet-e felejteni?</p> -<p>Azt az üvegből fújt gyermekszemet; egy kétségbeesett anya -sikoltozását – el lehet-e felejteni? Éjjel és nappal környékeznek. -A pacsirta énekében is az anya sikoltozását hallom s a nyiló -vadvirágban is ama szemet látom. Minden erősebb szó összerázkódtat -s minden sóhaj elérzékenyít. A kandalló-tűz duruzsolása, a nap -perzselésére perczegő búzamező… őket juttatja az eszembe.</p> -<p>Tudtam, hogy össze fogok zavarodni.</p> -<p>Vizsgáltam magamat; rendetlen érverésemet, összezavarodó -agyműködésemet. Könnyen felejtek; mindenért felizgódom; és mindjárt -sírni tudok, ha <span class="pagenum"><a name="Page_261" id= -"Page_261">-261-</a></span> félek, ha elbúsulok… Erőtelen leszek -most és kifeszül minden idegem a következő perczben, hogy meg -tudnék fojtani egy bikát. Éreztem, hogy el fogok veszni, el kell -vesznem.</p> -<p>Orvosságot kerestem.</p> -<p>Mint a hogy a fuladozó kapkod a mentődeszka után, szinte -öntudatlanul, elkezdtem görcsösen keresni a kiutat és – óh, ne -utálj meg, Ilona – így nyujtottam ki a kezemet ismét utánad…</p> -<p>Nem a szerelmes szív sóvárgása vitt vissza hozzád ismét, hanem a -rettenetes félés… az iszonyú sötét semmitől való ijedelem. Ez vitt -vissza hozzád.</p> -<p>De csak addig, Ilona, a míg megláttalak. Ekkor a régi érzés -lobbant fel ismét bennem, mint a hogy a hamuval betakart senyvedő -üszök az első érintésre.</p> -<p>Te reám mosolyogtál. A régi mosolylyal, – úgy láttam. Lehet, -hogy csalódások, lemondások árán ereszkedtél le hozzám: elfonnyadt, -szegény, szenvedő emberhez. Mi hozott vissza tégedet? Én kerestem-e -a feleletet erre?</p> -<p>És miért keressem? Hiszen boldogultam. Édes melegség járta át -ismét a szivemet; a vérem megpezsdült s úgy láttam, hogy benned -minden bú, félelem, kétség és fájdalom felolvad… Ilona! te vagy a -bátorság, a feledés, az élet.</p> -<p>Elvittelek magamhoz. Az én vén házamba, a hol az apáim -megelégedetten, boldogan éltek annyi időkön át.</p> -<p>Szorítottam a kezedet, ha a torkomat fojtogatta <span class= -"pagenum"><a name="Page_262" id="Page_262">-262-</a></span> az -alattomos ijedelem és megbátorodtam; megérintettem a köntösöd -libegő fodrát, ha szorongtam, hogy sírni fogok – és -megvigasztalódtam; és hadarva, hangosan fecsegtem, ha azt éreztem, -hogy lenyűgöz a csendesség.</p> -<p>És kiláboltam volna a betegségemből. Én tudom, hogy kigyógyultam -volna.</p> -<p>De akkor jött ama gyerek.</p> -<p>Az enyém.</p> -<p>És a mint jött a világra, panaszos, síró hangjával, – óh – -tudtam, hogy végem van.</p> -<p>A bábaasszony behozta hozzám.</p> -<p>– Fiú – így szólt.</p> -<p>A gyermek ősszecsucsorította az ajakát, a szeme körül ránczok -képződtek, a gégéje megmozdult és felsírt.</p> -<p>Rettenetes.</p> -<p>Láttam ama gyermeket a kórházban, a ki megfulladt.</p> -<p>És elrohantam hazulról. Megőrülnék, ha hallanám a sírását -tovább.</p> -<p>Az életösztön űzött el mellőled hazulról. Sírj érettem.</p> -<p>Sohase fogsz hallani rólam. Neveld a gyermekünket a -kötelességtudásra. Én abba vesztem el, hogy mikor kötelességem lett -volna egy gyerek életére ügyelni – tégedet szerettelek…»</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_263" id= -"Page_263">-263-</a></span></p> -<h2>A bibliás ember.</h2> -<p>Egyszer egy nagyszakállú paraszt telepedett le a sétatéren -nálunk a padra. Nagy zsákot helyezett el maga mellé.</p> -<p>– Mit árul, bátya?</p> -<p>– Bibliát, uram.</p> -<p>– Azt-e? Papi ember maga?</p> -<p>– Én aztán nem, uram.</p> -<p>Valami kántoros, éneklő, ártatlan hangja volt, mely semmiképen -se harmonizált trabális nagy testével.</p> -<p>– Ösmerős a beszéde, bátya.</p> -<p>– Balognak hívnak, uram, Balog Jób a nevem, innen a víz -mellől.</p> -<p>– A szekeres Balog… az út hajlásánál, a kereszt mellől. Tudom, -bátya… De akkor nem eresztette ki a szakállát, Jób bátya…</p> -<p>– Most más a kenyerem, uram. Egy baptista papnak a pakkját -hordoztam… bibliákkal jártunk, a ki elment… el… az igazak örömébe. -Azóta járok magam a szent könyvekkel s hirdetem az Ur igaz igéit… -<span class="pagenum"><a name="Page_264" id= -"Page_264">-264-</a></span></p> -<p>A sétatér a koppadt kis poros fák alatt egészen üres volt. -Emlékszem, hetivásár előtt való napon voltunk, mert a boltosok -sátrakat vertek a piaczon. Csak a vízerecske csorgott az árokban, a -sétatéren a kutyák játszadoztak.</p> -<p>– Szegény kenyér, bátya.</p> -<p>– Gazdag kereset az üdvösségre, uram.</p> -<p>Kenetesen mondta, fölfelé facsarta apró szemeit, úgy, hogy csak -a fehére látszott. Leültem mellé.</p> -<p>– Azután, mégis csak a maga házában lakik, a kereszt mellett, -Balog Jób?</p> -<p>– Én? Nem.</p> -<p>– Hanem?</p> -<p>Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést és a fejem fölött -elnézett. Látszott, hogy nem akart haszontalan szót szaporítani. -Néhány bibliát és összegyűrt nyomtatványt szedett ki a zsákból és -kirakosgatta a padra.</p> -<p>Egyet a kezembe vettem. Verses, nagybetűs füzet volt felül. Az -istenes Jób erre a mozdulatra mindjárt érdeklődni kezdett irántam. -Elékotorászta a pápaszemét, föltette s egy csíkos fedelü fűzetet -vett a kezébe.</p> -<p>– Lélekhez szóló szép versek, – mondta, reszkedő hangon -olvasva:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">«Csodáktévő nagy -Isten<br /></span> <span class="i0">Bűnbocsátó -kedvedben<br /></span> <span class="i0">Végy minket -szerelmedben<br /></span> <span class="i0">Lakatolás -köziben».<br /></span></div> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_265" id= -"Page_265">-265-</a></span></p> -<p>– Veszek a könyveiből, – mondtam.</p> -<p>Megnyálazta az ujját, lapozgatott s kedvetszerző rábeszélő -hangon reczitált belőle. Az üzletember ébredt föl benne s mindjárt -beszédes lett.</p> -<p>– Aztán veszik-e a könyveit?</p> -<p>– Itt, uram, nem. A Háromszék megromlott. Az kételkedik -mindenekben; mókázik a lelkiüdvösségével is. Minél zsírosabb föld, -annál szárazabb lélek. (Lemondóan legyintett.) Nem féli ez azt a -«kopár legelőt», a melyre vettetik a menybéli mezőn. A biblia se -kell neki, a lelkitáplálék se, csak kirakom, uram (rendezgette a -bibliát), berakom. Meg se tekintik. Mit csináljak?</p> -<p>Valami régi öregbetűs papirosokat (mintha felettébb jóízű -falatot kinálgatna) meggörbített nyakkal, mosolyogva -mutogatott.</p> -<p>– Az Udvarhelyszék… óh… ott még odahaza van az Úr… Kivánja-e, -uram (lehelt rám bizalmas kedveskedéssel), hogy bőrtáblájú -szentkönyvet szedjek elő a zsák fenekéről. Igen gyönyörű… de itt -nem szoktam kipakkolni… Nem érdemes… Ott Udvarhelyszéken, ott -jószándékkal nem ok nélkül terjeszti elé az igaz igét az ember. Ott -kirakom a lelkemet is; ott kipakkolom a legszebb könyvet a legszebb -helyre… Ott megnézik, megcsókolják és… megveszik, uram. Az Úr -kegyére érdemes nép. Onnan (dicsekedő, hangosabb szóval folytatta), -onnan három embert vittünk el az elmult esztendőben a püspök elé, -Hódmezővásárhelyre, hogy megkeresztelje őket. Az olyan nép aztán, -uram… <span class="pagenum"><a name="Page_266" id= -"Page_266">-266-</a></span></p> -<p>– Embert?</p> -<p>– Még egy asszonyt is, uram, (a hangja bizonytalanabb lett), még -<i>szinte</i> egy asszonyt is.</p> -<p>– Szinte? Hogy lehet az?</p> -<p>– Bús történet az, uram… az ördög elegyedett a dologba… A Jób -otromba nagy teste mintha összezsugorodott volna a szörnyű fekete -úr emlegetésére; meggörbült és elhallgatott.</p> -<p>Körülnézett; levette a pápaszemét, lassan belehelyezte a -tokjába, becsomagolta egy koczkás kendőbe; összegyűjtötte a -fölöslegesen kirakott bibliákat, berakta a zsákba, nehezen, -bizonytalanabb hangon mondta:</p> -<p>– Szinte… megkereszteltük. Egy menyecske volt az, uram, Etédről. -Ismerős-e arrafelé, uram? Szép, lenszínű hajú, kékszemű árva -fehérnép volt; kőháza, birtoka, kertje, marhája és olyan szép az -ábrázata, mint egy kép… a ki megindult az igaz útra. Sóhajtozva, -sírva bűnein; rálépett a mennybevezető ösvényre; levetette -haszontalan czifraságait, eldobta világi vagyonát – s akkor -beleelegyedett az ördög a dologba.</p> -<p>– Az ördög?</p> -<p>Némi gyanakodással nézett rám: ha nem figurálok-e? mélyen -lélegzett, megsimogatta a hosszú szakállát s meggyőződéssel -mondta:</p> -<p>– Valósággal… egy ifjú legény képében.</p> -<p>– S elvitte?</p> -<p>– Gonosz csel volt az, uram. A fehérnép egyedül való volt. Az -Isten, mért, miért nem? megsujtotta. <span class="pagenum"><a name= -"Page_267" id="Page_267">-267-</a></span> A makfalvi vásárból ment -haza az urával szekéren, – mert elfelejtettem mondani, hogy egy -derék, szegény, jódolgu legénynyel esküdött vala össze, nem is -sokkal azelőtt… s olyan szépen éltek, hogy még az ég is kaczagott -rájuk, – hát, a mint mentek hazafelé a makfalvi vásárból, tán egy -kissé boros is lehetett az ember, a szolokmai fertelmes oldalon -feldőltek, fel, az Úr sujtoló keze így érte utól őket; miért? azt -az ő véghetetlen bölcsesége tudja…</p> -<p>Feldőltek… s a míg a férfiú legurult a meredek oldalon a -patakágyig, rongy lett az ő ép teste az asszony szeme előtt. Az -asszony nézte… nézte, míg az ura gurult kőről-kőre s azt hiszem, -akkor hibázott meg egy kissé az esze. Eltemették az urát és az -asszony attól fogva csak sírt, sírt. Nem kellett annak se az étel, -uram! se az ital csak a bú, csak átkozódás, csak tépte, kinozta -magát s akkor vitt az Úr engemet arra felé. «Nézd, Kalári… térj -magadba, – mondom neki, – emeld föl a szemedet az Úrhoz, kinél -vagyon a kegyelem és a békesség…»</p> -<p>Rendeltetve voltam (az égre nézett mély meggyőződéssel), hogy -mellette maradjak, olvastam neki a szentírás igéit, ezer -példázásait, történeteit… tanítván méltóságos, istendícsérő -versekre, orvosságot szerezve így bánatos szivére. Egy este ott -maradtam s a másik napon, a harmadikon is és a negyediken -nemkülönben. Igen megszerettem, mert áldott jó lélek volt. Ekkor -mások is gyűltek <span class="pagenum"><a name="Page_268" id= -"Page_268">-268-</a></span> be: az ismerősök, a szomszédok s azon -túl valók is és a mint énekeltük a szépséges régi nótákat: «Óh -nyitsd meg Uram, nyitsd meg, Irgalmad ajtaját…» Kalári szipogott, -sóhajtozott, de megadta magát s ő is fujta velünk alázatos -szívvel.</p> -<p>A kiről elvégeztetett, hogy visszatérjen az Úr örömébe, azután -ne dörömböljön az Ég kapuján, ne vívja az Úr határozatát erőtelen -emberi száj… úgy-e bár, uram? Csendesen megnyugodott, bárha csak -szótlan fonnyadó lett, mert nem tudta egyenesen fölemelni a szemét -az égre, hanem mind azt a kőről-kőre hulló testet látta a szolokmai -oldalon…</p> -<p>A nyáron mégis egyszer így szólított meg: «Nem tudok itt ülni -többet idehaza, Jób bácsi! mindenfelé őt látom, a mint ahajt ül a -csűröskertben, a kézvonó padján; vagy a mezőn vasvillával a -kezében, akármerre fordítom a szememet, őtet látom a házban, a -széken, a kanapé szegeletén… és a mint esteledik, hallom a hívó -szavát: kiáltja a nevemet… elmegyek innen, magával, a hová -parancsolja…» Igy mondta, uram: «Eladom, – mondta, – mindenemet -Etéden, más életet kezdek, más emberek között, nehogy elveszítsem -az eszemet…».</p> -<p>«Eladom a házamat, – azt mondja, – hogy ne kongjam benne -egyedül; el a földemet, hogy ne járogassam egyedül; eladok az -utolsó szuszékig mindent, hogy ne emlékezzem rá. Jó a nagy Isten -kegyelme. Elmegyek magával, Jób bácsi, oda, a <span class= -"pagenum"><a name="Page_269" id="Page_269">-269-</a></span> hová -hív, elmegyek a maga új testvérei közé, odahajtom bús fejemet a -püspök keze alá, hogy kereszteljen meg újból, ha visszaadja a -lelkem nyugodalmát…»</p> -<p>És aztán elvesztegette, elprédálta, uram, mindenét. Azt mondtam: -«Kicsalják a szemedet, Kalári, ezek a lelketlenek, kik csak a maguk -hasznát nézik». De ő azt mondta: «Mit bánom én? Csak a lelkem -nyugalmát nézem… Azt keresem».</p> -<p>És az lett, uram, hogy mikor összeszedtünk mindeneket és -elbarangoltunk Brassóig s ráülni készültünk a vasútra, hogy -elvigyen minket Hódmező-Vásárhelyig, a keresztelő püspök elé: hát a -mint fölrakodunk, hallom a Kalári sikoltását, mintha igen megijedt -volna. Egy sugár legény nézett ki a vaskocsi ablakából, egy fekete -bajuszú, villogó szemű ifjú ember forma: az ördög; ő volt maga, -uram.</p> -<p>«Mi lel, Kalári?» kérdeztem. «Hát nem látja-e kend? – kérdezte -de könyezve, de kaczagva; – hogy az uram tért vissza». «Miket -beszélsz?» kérdeztem. «Hiszen kend nem ismerte az én lelkem uramat; -íme, nézze, amott ül a vaskocsiban a padon s kinéz a kocsi ablakán… -Tulajdon az uram szeme, az ő beszédes szája, az ő széles válla, még -a bajusza is… az uram, az édes uram…»</p> -<p>Fölhágok a kocsiba, de meg voltam zavarodva. «Ki vagy?» -kérdeztem. «Munkába induló asztaloslegény vagyok», feleli. Nem -hiszem, gondoltam magamban, de egy szót se szólok. De akkor jön -<span class="pagenum"><a name="Page_270" id= -"Page_270">-270-</a></span> Kalári a nyomomban és fölül a kocsi -ablaka mellé, vágyakozó, csalogató szemmel tekintve a kisértő felé -s az orczája kigyult, mint a láng.</p> -<p>De a legény is behálózza a szemefényével a Kalári orczáját; és -én imádságot szerettem volna elmondani, mert tudtam, hogy a sátán -kerülget minket. De nem bírtam szólani. «Egy úton megyünk?» -kérdezte Kalári. «Menjünk akár a világ végeig együtt», felelte a -legény, de olyan gyönyörű volt is a Kalári a napsütésben, mintha -nem is e világból való volna; és olyanok voltak, mintha örökké -ismerték volna egymást.</p> -<p>«Én most előbbször megyek ki az országomból», mondta a legény. -«És én se jártam soha a gőzösön», felelte Kalári. «Ez gyönyörű», -mondta a legény a mezőt látva és ezt mondta Kalári is. «Már látom, -hogy szerencsés leszek», így szólott a legény. «Az Isten rendelte, -hogy éppen most induljak meg», mondta Kalári és mosolygott. «Az -Isten… a nagy Isten», mondtam én is halkan, mert azt reményeltem, -hogy egyszerre eltünik erre a kisértet. De nem tünt el, sőt egészen -Kalári mellé ült, hogy jobban lássanak ki a búzavirágos -vetésre.</p> -<p>Akkor csöngettek kint a vasutasok és egy leányka virágot kinált -a megállóhelyen s a legény csak kiszökik, hogy virágot vegyen. Arra -Kalári mellé húzódtam, hogy megtudja, miféle veszedelemben van: -«Tudod-e ki ez? – kérdeztem. – Ez az ördög maga, ő a kisértet, ki -az örökkévaló lángra <span class="pagenum"><a name="Page_271" id= -"Page_271">-271-</a></span> csábít tégedet, szerencsétlen; hát nem -látod-e?» «Az uram ez, – rebegte, – tulajdon az édes uram…» és -láttam, hogy reszketett. «Az urad képét vette föl, hogy -elkárhoztasson tégedet, hát nem tudod-e? Már nem emlékszel-e az -igazi uradra, a mint gurult le kőről-kőre. S ott eltemetted. Tudod, -hogy meghidegedett a teste, érezted a halálszagját s mégis azt -hiszed, hogy feljött a föld alól, a hova letetted a magad kezeddel… -Szerencsétlen… az ördög ez. Jaj a testednek, jaj a lelkednek…»</p> -<p>A legény visszatért és egy szót se szólt, mert Kalári félve a -szegletbe húzódott, reszketett és a szeméből patakzott a köny. Így -mentünk végig, hegyek lábánál, a hűvös völgyekben s mind -hallgattunk. A legény merően nézte a menyecskét, de nem merte a -praktikáit kezdeni. Mert hangosan imádkoztam egyedül és egy dicsérő -éneket énekeltem: «Szólj velem az Urhoz», kértem Kalárit. De oly -üres szemmel nézett rám, mintha nem látott volna, csak hallgatott, -hallgatott.</p> -<p>Egyszer valahol a legény egy szál virágot Kalári felé nyujtott: -«Nézze, be szép…» mondta, mire Kalári összerázkódott. «Az ő szava, -fordult Kalári felém, ez az uram hangja…» mondta nekem. De a legény -elejébe tette a virágot és Kalári elvette: «Szép», mondta, de -mintha álmot álmodott volna. A legény hozzáfordult: «Tán beteg?» -kérdezte résztvevően. «Az», felelte remegve Kalári, «az, igazán… -beteg vagyok…» «Ne féljen <span class="pagenum"><a name="Page_272" -id="Page_272">-272-</a></span> semmitől, szorítsa meg a kezemet», -felelte a legény és a kezét feléje nyujtotta. «Nem… nem», rebegte -Kalári és ismét kigyult megsápadt orczája, «mert félek is»; de oly -mohó, boldog tekintettel méregette a fejétől a lábáig a legényt, -mintha félt volna, hogy mindjárt eltünik előle. Arra a legény -közelebb ült hozzá és halkan beszélt hozzá, valamit a mezőről -beszélve, az édesanyjáról és a mesterségéről, de oly halkan, hogy -alig hallottam valamit. A Kalári orczája ismét kilángolt és láttam, -oh láttam, hogy bárha egész testében reszketett, még se tudta -levenni a tekintetét róla és úgy elmerült nézésébe, hogy mikor a -gőzös nagyot füttyentett egyszer, egészen fölugrott ijedtségében és -élesen sikoltott.</p> -<p>– Vigyázz, vigyázz, – mondottam – és akkor csattogni kezdtek a -gőzös kerekei s hirtelen egyszerre a világosságot kizárta a -kocsiból a föld alatt járó út s elsötétedett félelmesen körülöttünk -minden. A gőzös bement a fekete alagútba.</p> -<p>A legény egészen Kalári mellé húzódott. Én láttam, én láttam, a -félhomályban még, hogy megfogta a Kalári kezét… s tudom, hogy -megszorította a derekát is… és akkor berohant a gőzös az alagútba -egészen… És akkor rettenetesen kétségbeesve sikoltotta Kalári: «Az -ördög, az ördög (azt hittem szétvagdossa a sikoltása a fejemet, -mint egy éles kard), az ördög visz, visz a gyehenára… Ne hagyjanak, -jaj, jaj, ne hagyjanak».</p> -<p>Mind jobban belemerültünk a nehéz, rettenetes <span class= -"pagenum"><a name="Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> -sötétségbe… a sikoltás megcsendesedett egy pillanatig, újból -kezdődött… óh mily borzasztó perczek voltak azok… a panaszszó, jaj, -nyilalott át a sötéten… óh és mikor világosság öntötte el ismét a -kocsit, Kalári össze volt rogyva, pihegett egy szegeletben és esze -nélkül nézett szét maga körűl.</p> -<p>Az emberek jöttek segítségre… fölrázták, de Kalári csak -kaczagott, kaczagott, kaczagott, mondván: «Az uram, az uram», -kaczagott… megfogta a fejét és sírva leborult a padra…</p> -<p>Így volt…</p> -<p>Ez az egész…</p> -<p>Aztán sem lehetett megkeresztelni Kalárit, mert sohase -józanodott ki egészen az esze.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_274" id= -"Page_274">-274-</a></span></p> -<h2>Őszi éjszaka.</h2> -<p>Az ősz nálunk Szovátán belemarkolt az erdőbe s a tölgyfák lombja -foltonként megveresedett, mintha vért eresztett volna rajta. Az -útszéli vadvirágok színtelenek lettek és a bokrok piros bogyós ágai -ledőltek a száradó gyepre. Az oldal megsárgult; a közeledő halál -gondolata mintha megijesztette volna a bikkeket, gyűrött s sápadt -lett, mint a vén ember arcza. Oly nagy lett az egész kép és -csendes.</p> -<p>A hegyháton felül, a havas fenyves elein, halvány szürke köd ül -s miatta a rajza belevesz az égboltba. Az ormon leszálló erek, -patakok símábbak, csendesebbek lettek; elbujnak a selymékes sások -közé, loppal csorranva a fekete mederbe… halkan loholva tovább. -Egyetlen szörnyű nagy száj ez a rengeteg erdővel szegett kép, mely -utolsókat lélekzik.</p> -<p>Az erdő nem néma nyáron, a míg él és nő. Valami titkos -roppanások; a levelek szerelmes sóhajtása; a bokrok mélyében -nyughatatlan mozgolódások; egy madár csippenése itt; odább egy -magját <span class="pagenum"><a name="Page_275" id= -"Page_275">-275-</a></span> szétvető virágfej; egy sikló, mely a -keserű lapuk szárai alatt átcsúszik; egy rigó, mely a familiájával -a holnapi napról töprengve beszél; egy hab, mely zajjal versenyezve -az előtte menőt megelőzni igyekszik; – óh az erdőnek ezer a -hangja!</p> -<p>De őszszel megcsendesedik egyszerre az erdőnk. Az eldőlő perjék, -a lekonyúló virágszárak; a leomló lombok; a messze elnyúló -békanyálak; a szállongó szárnyas magvak: a kifejezhetetlen mélaság, -mely elterül hegyoldalon, patakmedren, oly lágygyá, szelíddé és -bússá tesz mindent, oly csendes, lemondó lesz a tájék, hogy -megértjük a bucsúzását. Úgy elereszti magát ez az erdő, úgy -megtrottyan.</p> -<p>Mulóban lévén, félelmesebb is lesz. A lehullott levelek -pusszogását a lábunk alatt; az összeálló sár nyiszogását jobban -meghalljuk, mint nyáron a béka-brekegést. Egyszerre észreveszszük a -kép nagyságát és észreveszszük, hogy milyen csekélyek vagyunk -benne.</p> -<p>A nagy sóstó oldalán a csupasz sóhegyek fehére bágyadtabb, mint -nyáron volt. Az alkonyat legelőbb a fehér hegy talpát takarja be -gyászfekete fátylával. Az orma felett pedig akkora helyt, mint az -asztal lapja, álmatag fény bukkan ki. A Szakadát ciheresein gyenge -köd suhan át, a Bekecs lábánál kezdve, kúszik fel a meredek -oldalra. Az égerek a patakok partján beledőlnek lágyan ebbe a drága -puha takaróba. Esteledvén, a bágygyadt fény a sóhegy felett -elevenedik. A hold ágya ez <span class="pagenum"><a name="Page_276" -id="Page_276">-276-</a></span> melyből kikel. Pompásan, -méltóságteljesen jön mindez s akkor postástrombita harsan fel a -túlsó oldalon. Valami gyermek fúj belé, a kukoriczást őrizve a -vaddisznótól! Ah! mily idegen és csúf e mohó recsegős hang ebben a -nagy némaságban.</p> -<p>A hold nemsokára kiemeli fehér homlokát. Minden árnyba borul, de -az első sugár két vékony puskaszuronyra a tűz a bokrok között a -hegytetőn.</p> -<p>Két vékony aczélpenge, puskahegyén s a rengeteg lombjából úgy -kiágaskodik, hogy lehetetlenség nem látni.</p> -<p>A két éles, vékony aczél megigéz. A szemünket vonzza. Akármilyen -sugár és csekély e penge ebben a nagy hallgató rengetegben – ezt -kell, hogy lássuk. A sóstó nagy tükre; az oldalak fehér sziklái; a -messze feltűnő ragyogó csillag; mind elvesznek a két éles, hegyes -aczél mellett, mely ott felmered mozdulatlanul.</p> -<p>Valahol az aljban a leveli béka gurgurizál. Összerezzenünk. -Lovak dubognak a köves úton, melyeket gyerekek hajszolnak ki éjjeli -legelőre. Bánt a zaja. Az éles szuronyél ragyogása a holdvilágban -kellemetlenné teszi a csendességet.</p> -<p>A sósziklák tűhegyes fehérkövein kopog a kecske gömbölyű palája. -S a tarka hetyke barom figyelve néz a hegyélre, hol egy asszony -siránkozva szól két egyenesen álló férfihez, a két zsandárhoz, kik -a szuronyt tartják fel magasra:</p> -<p>– Ne higyjen rosszat felőlünk, csendőr úr! A <span class= -"pagenum"><a name="Page_277" id="Page_277">-277-</a></span> mi -történt, tiszta szerencsétlenség, tessék elhinni, csupán tiszta -szerencsétlenség.</p> -<p>A fekete-tó felől a kukoriczák szárai zörögnek, a mint egy -szürkés, apró havasi tehén törtet át rajta, az emberi szó felé -igyekezve.</p> -<p>– Tiszta szerencsétlenség, csendőr úr! akármit mondanak is. Akár -őrzi azt a szegény halott fiút ott, csendőr úr! a bokor mellett, -abból már ember nem lesz soha, s mi haszna lesz valakinek abból, ha -miatta a tömlöczben rothad az uram? Nem ütötte ő agyon azt a -szegény fiút, higyje el, csendőr úr! A fa rádőlt magától, csendőr -úr, a fiúra… magamagától… Ne hallgasson az ellenségeinkre.</p> -<p>A két katona pedig áll mereven, mintha abból a hideg sóhegyből -vágták volna ki őket; a puskájuk a vállán, a szuronyát beragyogva a -hold világa. Egy pirosbogyós kecskerágó bokor választja el őket -<i>valamitől</i>, a mit az alkonyatban nem lehet jól látni. A fű az -ott heverő tárgy körül letaposott és barna… de hát ilyenkor este -minden sőtét… Egy kis fekete mozdulatlan holmi hever ott a fűben: s -a tetején egy szálfa keresztben.</p> -<p>Az asszonyi szó szüntelenül pereg egyhangúan, mint az őszi eső, -vagy mint a könnyező szem.</p> -<p>– Hogy az uram fektette volna azt a szálfát a Gyuri mellére, -mikor már agyonütötte volna? Az nem igaz… Hogy mondhatnak -ilyeneket, csendőr úr! Ráesett Gyurira, tessék elhinni! Nem -gyakorlott az uram az ilyen gonosztevésben. Meg se <span class= -"pagenum"><a name="Page_278" id="Page_278">-278-</a></span> járta -volna az esze… Akkor tette volna rá, mikor már halott volt volna? -Dehogy! Meg se merte volna nézni… ha ő tette volna.</p> -<p>– Nem! Az uram nem ilyen fajta ember. Az uram jó ember, csendőr -úr! s mi jól éltünk, csendőr úr, habár bolond, indulatos ember is -az uram. De engemet úgy tartott, mint a galamb a fiókáját. Aztán -már nem mai gyerekek vagyunk, csendőr úr! Az uram már deres (de ki -áll azonban vele egy sorba munkában, mulatságban) s én is régecske -mondtam el az esküt az oltár előtt. Hát miért bolondulnának meg -most, mi időtöltött emberek? No, mondja! Ez tiszta -szerencsétlenség! A szálfa magától dőlt a fiúra. Az pusztította el -Gyurit.</p> -<p>Valami enyhe szellő suhant át a Cserepeskő felől s arra mind -megmozdultak a lombok. A hold fellépett a boltra. A szélének a -rajza oly éles volt, mintha ezüstös papirból ollóval vágták volna -ki. Benézett a bikkek tetején s azzal tovább suhant. Benézvén a -Gyuri elváltozott, vértől fekete arczára ott a bokor mellett, azért -szaladt oly gyorsan odább bizonyosan.</p> -<p>Az asszony (erős, szép, húsos fehérnép, hólyagos szemekkel, -duzzadt, piros ajakkal, az ünnepi ruhájában) behunyta a szemeit, a -mint a rebegő holdvilág mellett meglátta a legényke hideg testét… -tapogatózva megkapaszkodott egy ifju fa derekába, – bárha sima -helyen állott – és elhallgatott. Mily rettenetes csendesség volt. A -csendőrök meg se mozdultak. <span class="pagenum"><a name= -"Page_279" id="Page_279">-279-</a></span></p> -<p>– Járt utánam Gyuri, nem tagadom csendőr úr, jó! A mi igaz, nem -tagadom el. De nem az uram ütötte agyon. A szálfa esett rá. Mi itt -lakunk fenn az élen, s Gyuri errefelé járt nappal, éjjel… nem -tagadom. Mert itt fenn van a Gyuriék törökbúzásuk s azért járt fel -éjjel, hogy ne mocskolják meg a vaddisznók. Így esett rá a szálfa. -Egy-két szót is szóltunk egymáshoz, nem tagadom… de semmi rossz nem -történt közöttünk, csendőr úr… Hiszen gyerekember volt az, csendőr -úr! Úgy nézhetném, mintha a fiam lett volna, mert gyermekkorától -fogva ismerem. Egyszerre, igaz! nagyon megbátorodott, mintha -vaskapocs szorította volna meg az ember derekát a tánczban, – de -azért embert nem ölünk, csendőr úr!</p> -<p>A futó szellő még valami rút szagot is emelt ki a bokor mellől… -Mintha ketté vágta volna az asszony hangját ez a szag. Megdöbbenve -hallgatott el, a kötényét a szeme elé emelte és lerohant a gödörbe. -A tehén megijedt a lármától és nagy törtetéssel visszarohant a -kukoriczásba.</p> -<p>Az égboltot egymásután hímezte ki csillagokkal az éj. A -medve-tóba facsatornán vezetett édesvíz hangosan csorgott s fodrok -szaladtak végig a tükrön, a holdvilágtól beragyogva. Mély és -rettenetes a csendesség!</p> -<p>– Nem tudok elmenni innen, csendőr úr! látja, (csak úgy a -gödörből beszélt fel az asszony), elindulok haza, de visszatérek… -Nem tudok elmenni innen, pedig az a szag, mely onnan a bokor -<span class="pagenum"><a name="Page_280" id= -"Page_280">-280-</a></span> mellől jön, elveszi az eszemet… Csendőr -úr! Vigyék el már onnan Gyurit. Mit kivánnak tőlünk? Már meghalt -Gyuri! Mit akar még velünk a biróság, hogy nem engedi eltemettetni? -Vége van már annak egészen… Vigyék el innen, az élő Isten -irgalmára, azt a szegényt testet… hozzá nem nyúlnék a teremtett -világ minden kincséért, de ezzel a tíz körmömmel sírt kaparnék -neki, csakhogy eltegyék a föld szinéről… Ne tartsák itt, lelkem, -hiszen nem érzik?… Nem érzik a szagát, csendőr úr?…</p> -<p>Fölemelte mind a két karját a feje fölé; az égre meredt s néhány -ugrásban a gödörből felrohanva, merészen a csendőrök elé toppant s -hangosabban, kiáltva, dühösen folytatta:</p> -<p>– Az én bünös szemem!… az én bűnös szám. Oh, jaj nekem, jaj -bűnös testemnek. Ha megkivánok valakit, jaj nekem, jaj neki… -Temessék már el az élő Istenre. Vasárnap a tánczban megszorítottam -a karját, éreztem, hogy úgy reszket mint a nyárfa. «Elvesztél» – -így szóltam magamhoz bűnös örömmel… és elveszett… Lányok jártak -utána, mert szép volt, erős volt, de elfordult tőlük miattam. Egy -hét óta üldögélt egy kövön a mi házunkkal szemben… és éjszakán -kóborolt az ablakom körűl, mint a rossz lélek… «Mit nézel a falon, -bolond» – kérdeztem. – «A falon keresztül is látom, a mint -levetkőzöl, Mári… a fehér testedet…» – így szólt. – Oh az én bűnös -lelkem, bűnös testem. Az élő Istenre, tegyék már a föld alá -szegényt… Csendőr úr… <span class="pagenum"><a name="Page_281" id= -"Page_281">-281-</a></span></p> -<p>Az éjszakában körülte a hegyekben lángok gyúltak fel. -Pásztorgyerekek élesztgették a dúvadak ellen a tüzeket s az isteni -csendességet felverték elnyujtott kiáltásaikkal, mindenféle -ütőszerszámok lármájával… Hej ho… ho… A medve azért csendesen -czammog le az ösvényen s megáll, messziről nézve a tánczoló -tüzeket… A hold békességesen szárnyal a bársonyos bolton. Madarak -rebegő szívvel neszelnek bokrok mélyén s ez uhu felemeli tollas -fejét.</p> -<p>A békességet a sóőrök kutyái zavarják. A szemlész járja ott a -veszedelmes utat… Botjával kopogtatva az ösvényt a lába előtt. A -kuvaszok elejébe rontanak.</p> -<p>Egy tiszta, áthatolhatlan fekete köpönyeg hever hegyen, völgyön, -mezőn és szakadékon… Oly rengeteg mindez, nagy, oly békességes, -mint a halál.</p> -<p>Valaki bele-belekiált az éjbe.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_282" id= -"Page_282">-282-</a></span></p> -<h2>A folt.</h2> -<p>A Simai Gerő pályája azért tört ketté, mert nagyon jó fiú -volt.</p> -<p>A brassai Süsselmann boltjában inaskodott, a mikor Salgó volt -ott a premier. Salgó fain úriember volt, gyönyörű kisütött -bajuszszal, gyönyörű selyemnyakravalókkal, gyönyörű réczefarkszerű, -felkunkorított hajtincsekkel. Gerő pedig fiúcska volt, kevés -beszédű, nehézkes, fekete gyerek, a ki szörnyen tisztelte a -gyönyörű első segédet.</p> -<p>Salgó szerette a finom holmikat s esténként a gazdájuk boltjából -hazahordatta az inassal, a mi édes, jó és drága csak kapható volt -ott. Néha kis lakomákat szerzett, a hol az udvari legényt ábrázolta -Gerő, asztalt terítvén, puncsot főzvén és szardiniákat, pezsgőket -bontogatván ki. Nagyon boldog volt, hogy kiszolgálhatott egy ily -gyönyörű segéd urat s remegett örömében, ha Salgó úr így szólt -hozzá: «Gergely, meg vagyok elégedve veled», mert kevés örömben -volt része addig. – Anya nélkül nőtt fel.</p> -<p>Elég az hozzá, egy rossz téli napon a másik <span class= -"pagenum"><a name="Page_283" id="Page_283">-283-</a></span> inas -irigységből beárulta Gerőt Süsselmann úrnak s a főnök úr, ki -gyakorlati ember volt, nem rakta meg Gerőt, nem is csapta el Salgó -urat, hanem hamar írt a gyerek apjáért, hogy jöjjön, váltsa ki a -fiát, mert lopott, sokat lopott, minek okán sokat fizessen…</p> -<p>Az öreg Simai bácsi (nagy, kövér, becsületes, hasas, mogorva -ember volt) felháborodva – kivált a fizetésért, – odautazott, nem -tudakozódott sokat, de eltángálta Gerőt s nagy kiáltozások között -kifizette a felszámított kárt és hazavitte télviz idején a fiát – s -addig üvöltötte az ő nagy-nagy szégyenét úton-útfélen, hogy a guta -végre megütötte.</p> -<p>A mint pedig Gerő sírdogált szipogva egy szegeletben az apja -koporsója mellett, a vénasszonyok aperte kimondták: «Te, ezt te -csináltad, te szégyentevő s a sírba te döntötted az édesapádat, a -mit az Úr fel fog jegyezni a nagy defterbe… te, apagyilkos…» Mert -nálunk mindent aperte kimondunk, ha nincs kárunk benne.</p> -<p>Gerőnek persze nagyon lejárt a becsülete. Gyermektársai, a -kikkel együtt gombozott, félrehúzódtak tőle; anyák meg nem -simogatták könyáztatta orczáját. Az apja boltját átvette valami -nagybátyja s bárha a kölyöknek annyija maradott, hogy megélhetett -belőle – csak irgalomból eresztette be a pudlija mellé, mert -tudvalevő, hogy ragadós a keze… «Ügyelek a körmére» – mondta.</p> -<p>Ügyelt is mindenki reá… Ha lesütött szemmel <span class= -"pagenum"><a name="Page_284" id="Page_284">-284-</a></span> felelt -valami kérdésre, azt mondták: «rossz a lelkiismerete»; ha szembe -nézett a kérdezővel, azt mondták: «nagyon szégyentelen.» A -gyermekek nem játszottak vele, «te csaló vagy, Gerő» – mondták. -Munkát nem bíztak rá a nagyok, «te elfelejtkezel magadról» – -mondták és az öregek jovialiter, ha egy új kabát lógott tán a Gerő -hátán, így szóltak: «ott volt-e a boltos, mikor vetted ezt a -kabátot?»</p> -<p>És így lőn, hogy a kis Gerő szépen egyedül maradt a nagy -világban, a min a gyerek igen elkomorult. Barátságtalanul, -szótlanul húzta az ő igáját s oly bizalmatlan, sötét képet is -öltött, hogy az ember azt hitte, hogy haragszik. Az utczán a -kerítések mellett járt s átallt köszönni az ismerősöknek; de elbujt -inkább s lompos, lusta lett a járása, mint egy medvebocsnak.</p> -<p>A mint nődögélt (szélesvállú, kemény, törpe legény lett), még -mind búsabb lett. A pajtásai táncziskolába jártak; vasárnap -délutánonként karonfogva, nagy zajjal, gyöngéd czérnanadrágokban -sétáltak a piacz napsorán… Gerő hátul kullogott valahol magára. -Őtet is felszabadította persze a nagybátyja és mint boltoslegény -fizetésbe kerekedett, de annak semmi értelme se volt. A -táncziskolába nem is kérezkedett, nem is vették volna be; a -vasárnapi járó-kelők nem férhettek össze vele, mert minden gyanús -szóra vagy mosolyra már mutogatni kezdte a veres, nehéz ökleit.</p> -<p>A dolgát úgy végezte mint egy gép, és roppant <span class= -"pagenum"><a name="Page_285" id="Page_285">-285-</a></span> -kevéssel elégedett meg. Az ünnepe az volt, ha vásárra küldte a -gazdája sátorral, kivált őszi, mocskos időben.</p> -<p>Mert ilyenkor úgy felfosztolódnak a vásáros fehérnépek a sáros -utczákon!… Némelyik topánkát visel fekete harisnyával… némelyik -mezitláb jár, igen fehér lábszárát villogtatva ki felemelt -fersingje alól… Óh… Gerő úgy rámered ilyenkor… elfelejtkezik, -fekete szeme ég sűrű szemöldöke alatt, – nehezen nyel – és a -kézelőjét önkéntelenül húzogálja előre.</p> -<p>Néha otthon esténként magára nekivág a koromsötét utczának. -Valami sejtelmes vágy szorongatja a torkát ilyenkor, remeg az egész -testében, hallhatólag lélegzik; nagyokat lép és a mint hazatér, -belefúrja a fejét a párnába s nyögve rágja a paplan csücskét.</p> -<p>Az évek egyforma forgásában annyi változást hozott a sors a Gerő -részére, hogy a Süsselmann hires, gyönyörű premierje, Salgó -hazatért és üzletet nyitott a piacztéren.</p> -<p>Ő csak oly finom úriemberként jött vissza. Csinos poczakkal, -ezüstgombos bottal, vajszínű keztyűkkel, fecskefarkú kabátokkal, -szép feleséggel és gyermekekkel.</p> -<p>A legszebb boltot rendezte be a piaczon s hamarosan oly -tekintélyes úr lett, mint akárki. Válogatott, mézes szavakkal -tudott beszélni; pénzt kölcsönzött a megszorúltaknak s így az urak -paroláztak vele, a szegények irigyelték. <span class= -"pagenum"><a name="Page_286" id="Page_286">-286-</a></span></p> -<p>Gerő elmenvén a boltja előtt, többízben benézett. Valami -bizonytalan érzés borzolta a vérét arra, hogy megszólítsa, úgy -érezve, hogy erre neki több joga van, mint akárkinek. De Salgó maga -előzte meg Gerőt. Észrevette, kezet nyujtott neki, «kedves ifjú -barátomnak» nevezte, rámosolygott és így szólt hozzá:</p> -<p>– Szerencséltessen, fiatal barátom, szerény házamban, hogy -bemutathassam nőmnek, serdülő leányomnak, – aztán dörzsölgette a -kezét s elfecsegett vele.</p> -<p>Gerő szeretett volna felujongani. Megismerte őtet. Mégis derék -ember. A nyakát kihúzta a vállából és a segédszoba pipafüstös -levegője ábrándképekkel telt meg odahaza. A Salgó leánya… a Salgó -felesége…</p> -<p>A gazdag, tekintélyes Salgó úr szólt így hozzá. Egy új világ -kapuja tárult ki… Elevenebb, bátrabb lett s le tudott volna gyúrni -egy bikát.</p> -<p>Annyi nem futott ki a merszéből, hogy benyisson a Salgó erkélyes -háza kapuján, de beszélgetve Salgóval, fordította a szót és -kispionolta a Salgó-ház fekvését, szokásait, úgy érezte magát -később, mintha már járt volna ott és az esti fagylaltevésben ő is -résztvett volna a többi urakkal az erkélyen. Várt. Majd elhívják -őtet. Nem hánytorgatta a jogait, de a «barátja» az örvendetes, új, -jobb életbe fogja bevezetni.</p> -<p>Csak fel kell tűnnie valami jeles cselekedettel. Megmentenie a -Salgó leányát p. o. valami veszélyből; <span class= -"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span> -felfedeznie valami tolvajságot, mely Salgót fenyegeti. Ah, a -tolvajok… Egy perczre elkomorult. Oly rég volt az a gyerekes lopás… -Tán nem is igaz.</p> -<p>Azon az őszön nagy kerületi tűzoltó díszgyakorlat volt nálunk. -Nagyon szép ünnepnek igérkezett. A piaczon dísz-mászóházat emelnek -s eljönnek a régeniek, a bándiak, sőt a tordaiak. A -jelzőtrombitától hangos lett a város; a sisakokat fényesítik -szerteszét; a szivattyúkat próbálgatják napestig a csurgókút előtt; -s egy robusztus mészáros tűzoltómuzsikus már hajnalban recsegtette -a helikonját a szomszédomban. A díjakat a díszgyakorlat végén a -Salgó híres, szép leánya fogja kiosztani a dísz-sátorban. Óh. Azt -az első díjat Gerő fogja megnyerni. Meg. Ha a nyakába kerülne is. -Itt az alkalom, hogy feltűnjék. Fel fog tűnni…</p> -<p>Éjjel titokban felkelt; felrohant a házhoz támasztott lajtorján -és mint egy szerelmes kandur mászott a fedeleken teljes -risztungban, karabinerrel, bőrtokos baltával, mászókötelekkel. A -vér megpezsdült az ereiben. Ki fog emelkedni. Érezni kezdte, hogy -él. A társaságtól nem idegenkedett; megnőtt.</p> -<p>A díszgyakorlat előtt való napon eső esett. A díszmászóház -fedele megsíkosodott veszedelmesen. A lófarkas főparancsnok -megparancsolta, hogy gyantával hintsék be a deszkafedelet. Egyszer -hátul egy erős hang szólalt meg: «Nem kell a gyanta. Tiltakozom -ellene. Én megyek elől, én nem félek. Ki <span class= -"pagenum"><a name="Page_288" id="Page_288">-288-</a></span> fél? Ki -a gyáva?» Ez Gerő volt. Soha se hallották a szavát annyi ember -előtt.</p> -<p>Reggel az ünnepélyen a tolólétra dobján valami konkurrens mászó -tűzoltó gonosz keze babrálhatott, mert a hajtókerék megtagadta a -szolgálatot.</p> -<p>Gerő sisakkal, csillogó szemmel állott a dob mellett izgatottan, -kipirulva. A piacztér tele volt. A dísz-sátorban a város szépei -dideregtek a virágos blouzokban. A banda recsegett kegyetlenül.</p> -<p>– Állj! – kiáltotta Gerő. Megragadta a dob hajtókarját és -vaderővel feszitette ki a köteleket. A létra recscsent s -felszökkent a levegőbe s a másik pillanatban Gerő is az ingó -szerszámon. A zene megállott. Minden szem rámeredt a tolólétrán -felfutó Gerőn.</p> -<p>– Megállj! – kiáltott alúl valaki. A két utolsó fok el van -törve. A lélegzetét is visszafojtja mindenki. Gerő suhan fel és -vakmerően átszöki az eltört fokokat és átugrik a síkos fedélre. Már -talpon áll. Mintha szárnya volna. Most a fedél tetején áll; a -gerenda végére beüti a karabinier szegét. Messzire elcseng a néma -téren. A következő perczben a kötél végén himbál Gerő… már -ereszkedik… ah, lenn van.</p> -<p>Felsóhajt mindenki.</p> -<p>A lófarkas parancsnok tapsol és tapsol mindenki. «Éljen!» -kiáltottak és a díszes férfi a kezén vezeti Gerőt a díszsátor -elé.</p> -<p>Egy szőke, szelíd tekintetű leányka átnyujt valamit <span class= -"pagenum"><a name="Page_289" id="Page_289">-289-</a></span> -Gerőnek. Abból ő mit se lát. Fennebb hág a lépcsőn és a leányka -mellett áll meg és úgy néz rá, mint egy álomképre.</p> -<p>A muzsika ismét szól.</p> -<p>Más gyakorlatot kezdenek ismét. A vízvezetőcsövet hurczolják -tizen is.</p> -<p>Ekkor Salgó halkan a Gerő fülébe súg valamit.</p> -<p>– Mit akar itt, barátom, tovább? – kérdi.</p> -<p>– Mit? – dadogta Gerő s elpirul.</p> -<p>– Miért nem áll a többi tűzoltók közé, ott alant?</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Hát miért? – kissé hevesebben suttogja. – Nem szeretem, hogy a -leányom mellett áll.</p> -<p>A Gerő homloka összeránczosodik; a szeme fénye gyűlöletben -villan fel s az arcza elsápad.</p> -<p>– Na, tudja… itt nyilvánosan nem jár egy tiszta leányka mellett -állani. Ha engemet szerencséltet odahaza, szívesen látom… de itt… -de nyilvánosan…</p> -<p>– Miért? – rebegi.</p> -<p>Salgó türelmetlenül, hangosabban vág közbe:</p> -<p>– A foltért, barátom, tudja… a foltjáért, tudja…</p> -<p>Valahogy letántorog Gerő és haza is ér.</p> -<p>Lecsapja magát azon díszben az ágyába és felsír keservesen.</p> -<p>Aztán felüvölt:</p> -<p>– A folt… az <i>én foltom</i>…</p> -<p>S fölemeli az öklét és megrázza:</p> -<p>– Megölöm! – tagolta.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_290" id= -"Page_290">-290-</a></span></p> -<h2>Bucsújárás.</h2> -<p>Jézus szent szive napján, Szovátán a bucsújárás élén a -Mária-zászlót egy formás, szép termetű menyecske vitte gangosan, -könnyen. Utána az atyhaiak, a mikháziak, a korondiak, parajdiak, a -jobbik ruhájukban, de csizmáikat a hátukon lógatva, hogy ne -szakadjon, mert hosszú utat tettek meg. Katonás rendben léptek, a -férfiemberek hajadonfővel, a zekéjük panyókára vetve az ingükre; -utánuk a gyermekek, fehérnépek, ételneművel az asztalkendőben s -végül az öregek és sánták. Az út, kissé sáros a tegnapi esőtől, -azonban fényes a zöld miatta. A mogyoróbokrok a tekervényes -ösvényre bókolnak és egymásra borulnak jóllakottan a sűrűben ág az -ágra. A levegő is nedves, lágy. A füvek már magoznak s az eper édes -illata leng a levegőn. Mint a kígyó, úgy facsarog az ösvény. Egy -legény, kendővel befacsart kezében csengetyűt ráz, de a rigók nem -is ügyelik. Ők fütyülnek a szakadékok között kövérségben fuladozó -bokrok sötétén. Pi… pi… Azonban a dobost, ki se felejtse el! A -dobot Marczi veri a bucsújáróknak, de úgy <span class= -"pagenum"><a name="Page_291" id="Page_291">-291-</a></span> zuhog a -hang a verőpálczája alól, mint a sebes zápor. A kántor énekelteti a -litániát és utána apraja, örege: Marczi perregheti az irhát, hogy -szűk a szakadék a zajának. A kántor persze az ösvény fordulóján túl -fújja már az éneket; az asszonyok pedig Marczi körül a proczesszió -derekán czifrázzák és nyujtják a megkezdett nótát. Mily önfeledten, -boldogan fújják! «Elefántcsontból való torony». A vén facsaros -kurátor sírva nyögi: «Könyörögj érettem!» Egymásra se néznek, csak -az eget, a szürkés felhőkkel csíkozott eget, fölötte keresve a -mérhetetlen Urat angyalseregei közepette…</p> -<p>A hallgató erdei nagy fekete tavak tetejét borzongatja a szellő -s alulról erős illatok szállanak föl a mélységes erdő széléből, hol -fonnyadó széna fekszik rendekben.</p> -<p>A felső fordulónál a zászlós menyecske megáll, hogy bevárja az -elmaradó proczessziót.</p> -<p>– Jól pergeted, Marczi, a dobodat, szólt rá kaczéron, de nem néz -reá.</p> -<p>A minek okáért perreg a dob ugyanvalóst, mint tíz mérges kuvasz. -A mellét Marczi kidülleszti s nyomában ballagó alázatos feleségére -így morog a fogai közül:</p> -<p>– Hátrább, Kalári! Az ember karjának sincs helye miattad.</p> -<p>Kalári még egy lépéssel hátrább áll s búsan czifrázza:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Mária szűz anyám<br /></span> -<span class="i0">Légy te én patrónám…<br /></span></div> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_292" id= -"Page_292">-292-</a></span></p> -<p>A fehér tehenek csodálkozva állanak meg az ösvény mellett, a -juhok összebújnak félénken a sokaság zajára. Csak a kecskék -csekélylik az egész solemnitást, félszemmel pislantanak a zászlóra -s ránczigálják mindjárt a bokor ágát tovább.</p> -<p>– Nem elég nagy a világ – nyughatatlankodik Marczi, a feleségére -sandítva – hogy éppen a fülembe kántálsz?</p> -<p>Kalári alásan lesüti a fejét egy szó nélkül s elmaradozik az -urától, Marczi pedig bosszúsan felrántja a vállát s hogy a -feleségétől menekedik, előbbre nyomul a dobjával, kényesen -pattantva a verőpálczájával, a míg a zászlóvivő menyecskéig ér. A -rend felbomlik persze, de a kántor a strófák között rászól -Marczira:</p> -<p>– Dobos! a helyedre, hátra Marczi!</p> -<p>A menyecske mosolyogva tekint vissza Marczira.</p> -<p>Egy domb élén várakoznak a szovátaiak a proczesszióra. A pompás -árnyékos gyepről, a leeresztett zászlók mellől leánykák ugrálnak -fel az idegen bucsúsok jöttére. A csengetyűk mind a két csoportban -élesen csengenek és a dobok perregnek szünet nélkül… Alleluja… -alleluja… s harsányabban zeng fel az ének: «Oh Mária! Szűz -patronánk.» Mind összekavarodnak s ellepik a fiatal csereshegy -élét. A szekerek előtt a lovacskák is izgatottan kapálják lábaikkal -a gyenge füvet s rázzák a csengetyűiket. A pap felteszi sokszegletü -selyemkalapját, rózsakoszorús keresztjét előre nyujtja s -megindulnak a lejtőre mind a kápolna felé. <span class= -"pagenum"><a name="Page_293" id="Page_293">-293-</a></span></p> -<p>– Megszépültél, Rózsi, – mondja a dobos a zászlóvivő -menyecskéhez s hozzádörgölődik.</p> -<p>– Mire már ügyelni azt? Marczi?</p> -<p>– Az enyém vagy te most is, Rózsi, mint leánykorodban is, ha -másnak a nevét viseled is.</p> -<p>– Csendesen, pszt… s magasra emeli a menyecske a -Máriás-zászlót.</p> -<p>A dob rendetlenül akadozik, mert Marczi rajtafelejti a szemét az -előtte ringó derékon s azon a két erős hajfonadékon, mely dús -kontyot képez a Rózsi szép fején.</p> -<p>A nap hevesen néz le, játszva a hófehér sósziklák oldalain, -kaczérul nézegetve magát a mély tó tükrében. A mérgestövű -gyüszüvirágok sárga kelyhei lekonyúlnak.</p> -<p>Marczi a menyecske mellé áll szorosan. Izgatja a csittítás. -Azért is kiönt mindent, a mi a begyében van.</p> -<p>– Hát aztán jobb így, Rózsi? Öreg ember kellett neked helyettem, -a ki gazdag asszonnyá tegyen tégedet. Sok marha az istállóban… -rosszkedvű hallgatás a házban. Selyem a testeden, rongy kedv belül… -Erőtelen öreg kar kellett az enyim helyett… Jobb az neked?! Nem -szeretnéd, ha még egyszer én ropogtatnám meg a derekadat?</p> -<p>Tán az utólját meg se értette a zászlótartó a szavából, hanem a -szeméből bizonyosan. Halkan így szólt kaczér alamuszisággal:</p> -<p>– Azt aztán ugyan ne, Marczi!…</p> -<p>A dob elhallgat egy kissé. <span class="pagenum"><a name= -"Page_294" id="Page_294">-294-</a></span></p> -<p>– Az Északon a bikkest elfelejtetted már, Rózsi, a kápolna háta -megett?… Ott leszek, a mint a délebédhez ülnek a többiek… Te nem? -Nem jösz-e oda hozzám?</p> -<p>Inkább durva követelődzés volt ez, mint sóvár csalogatás. Akkor -egy szelíd szó hallatszott. A Marczi felesége mondta:</p> -<p>– Pogácsa-lovakat árulnak, apjuk! az asztalokon emitt… Nem -veszünk, uram, a kis fiunknak?</p> -<p>Mert a kápolna kerítése előtt gyömbéres kalácsot tett ki az -árulóasztalokra a parajdi pékné; tojásos lepényt az etédi -asszonyok, sőt csíkbeli fűszeres pogácsát se restelt idáig elhozni -a mestere. A hangyáknak lesz jó dolguk majd a morzsákból.</p> -<p>Marczi semmit se szól a kérdésre. Idegenül néz a feleségére, -visszavonul a tömeg közepébe és oly dörömbözést visz végbe, hogy -félrevonulnak a gyengébb fülű fehérnépek.</p> -<p>A Marczi felesége pedig ott marad a Máriás-zászló mellett. Rózsi -kellemetlenül szorong mellette; azért lépett szaporábban, hogy ne -lássa a hitvány asszonyt. Kalári azonban utána megy s néhány -lépéssel előbb mennek a bucsúsoknál. Szemét lesütve, indulat nélkül -való egyszínű hangon szólt a szép menyecskéhez.</p> -<p>– Mert két gyermekem van odahaza, Rózsi s a nagyobbik éppen fiú. -Azoknak kell a pogácsa, tudod! Szép, erős, vállas gyermek. Ugy -hívják mint az apját: Marczi… Marczi… Mártonka… Nekem azonfelül -nincsen semmim a világon. <span class="pagenum"><a name="Page_295" -id="Page_295">-295-</a></span></p> -<p>Rózsi végigméri a fonnyadt asszonykát, mintha azt kérdezné: «Mi -közöm hozzád?»</p> -<p>– Egyebem semmi, csak a két gyermekem. Te szép vagy, erős vagy, -Rózsi, te gazdag vagy. Nekem csak az a két gyermekem. Az Isten -megáldott vele… Érette dolgozunk.</p> -<p>Valamiért (az Isten tudja, mi forr egy asszony szivében) egy -köny szökik szelíd szemébe. Rózsi lágyabban tekint a gyenge -fehérnépre.</p> -<p>– Ha valaki elszeretné az uramat, elvesznénk a gyermekeimmel. -Mert ő keres reánk. És megelégszik velünk. Mert ő jó ember a -világon. Ha valaki meguntatna minket vele, földönfutók lennénk s a -leánykám meghalna. Ezt Rózsinak hívják, úgy, mint a hogy tégedet -hívnak. Az uram kivánta, hogy így kereszteljük. De reám hasonlít! -Olyan hitvány is, mint én. Egy kis szél már megárt neki. Most kezd -járni, nem, nincs akkora, mint az a vadrózsaszál ott.</p> -<p>Rózsi meghajtotta a zászlót, mintha nehéznek találná. Kalári -alázatosan, de szüntelenül beszélt:</p> -<p>– Miért vegye is el valaki tőlünk az uramat egy kis mulatságra? -mikor mi pedig elveszünk nélküle. Oh! bár Rózsi! bár a nagy Isten -ajándékozna meg tégedet egy gyermekkel… bár. Akarod, hogy én is -imádkozzam érted? Akkor te megtudod, mi az, mikor valakinek -gyermeke van. Nem gondol az akkor semmi másra, ha sír, ha kaczag a -gyermeke. Senkinek a vagyonát nem kivánja el… <span class= -"pagenum"><a name="Page_296" id="Page_296">-296-</a></span></p> -<p>Az apró harangok megszólaltak a kápolna tornyában. A nap -fényesen özönlött át hegyeken, völgyeken. Az emberek tolongtak -előre. A kápolna léczes korlátja előtt megtorlódott a sokaság. A -zászlók egy csomóba gyűltek mind. A dobok elhallgattak és a -csengetyűk mind. A kórus megerősödött, harsányan, bátran szólt.</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">… Mennyek királyné -asszonya<br /></span> <span class="i0">Örülj, szép Szűz, -Alleluja!…<br /></span></div> -</div> -<p>Egy mihaszna inges kölyök a Rózsi zászlaja mellett mindjárt (egy -mezitlábas, idegen falusi fiúcska) egy vöröshátú, pettyes gombát -fedezett fel az oldalban. Leszakította s szagolgatta vidáman. Rózsi -a gyermekhez szökött s rákiáltott:</p> -<p>– Leteszed mindjárt… az mérges – s átölelte óvólag.</p> -<p>Az alázatos Kalári szemmel kisérte a menyecskét s megfogta -tulajdon azon kezet, melylyel a gyermeket Rózsi megölelte. Megfogta -bátran és a szivéhez szorította.</p> -<p>– Igy szereted te is a gyermekeket? Igy! Az Úr így szeressen -tégedet is… Rózsi.</p> -<p>A dobos nyersen rárivalt a feleségére:</p> -<p>– Mit csinálsz ott?</p> -<p>Rózsi felelt helyette:</p> -<p>– Imádkozik.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_297" id= -"Page_297">-297-</a></span></p> -<h2>A tolvaj.</h2> -<p>A vizsgálóbiró – egy szelídszemű, sugár ifjú ember – felhozatta -Madár Márton favágót a tömlöczből s így szólt:</p> -<p>– Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, a mint történt az a -szerencsétlen eset.</p> -<p>– Igaz, tekintetes biró úr, szerencsétlenség volt az! Én nem -vagyok gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én soha se -bántok mást… Soha életemben sem volt dolgom a törvénynyel, pedig -negyven felé járok s csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok. -Azelőtt, ha egy-egy szerencse fehérszálat kaptak a hajamban a -gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek, mert két leánykám van, -tekintetes biró úr és egy fiam! Már a barátokhoz jár betűre. Úgy -hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre s ne engedje, -hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja.</p> -<p>De a szerencsétlenségbe nem a fiam miatt estem. Hanem a -leánykámmal karácsony estén mentünk ki a piaczra, hogy lássuk az -angyaljárást. <span class="pagenum"><a name="Page_298" id= -"Page_298">-298-</a></span> Nálunk régebben az új esztendő éjjelén -járt az angyal s odahaza ilyenkor ébresztette fel a feleségem a -gyermekeket, hogy egy kis diót, aszaltszilvát, mit, egy-egy kis -rongybubát rakjon ki az asztalra s meggyujtsa a gyertyát, mikor -harangoznak, – hogy örvendjenek. De most karácsonykor járnak az -angyalok s az embernek megáll az esze, oly gyönyörű aranyos, fényes -fenyőfák látszanak ki mindenfelé az ablakokból… Azt mondják, hogy -valami német eredetű angyal csinálja eztet a változást… Ez volt a -baj, instálom.</p> -<p>Pedig nem is ácsoroghattunk sokat akkor karácsony estén, mert -ropogott a tél, irgalmatlanul. A kicsi Zsuzsikámat az ölemben -vittem, hogy ne fázzék meg, de Rózsika a fiamat vezette a kezén, -mert ő a nagyobbik. Azt mondom nekik: «Szaporázzatok, tapogjatok, -Rózsika, mert megfagytok.» A csillagok úgy ragyogtak, mint a -csizmadia gyertyaellenző vizesüvegei s az oláhvargák kórusa alig -tudott kántálni a nagy didergésben.</p> -<p>«Nem, – mégis azt mondja Rózsika, – ne menjünk el még innen, -lelkem apám. Oh, milyen gyönyörű». S megáll a szegeletboltos ablaka -ettől – a hol a szerencsétlenség történt – s úgy reszkettek mind a -hárman.</p> -<p>«Nem, – azt mondja s a szeme szinte kiült az orczájára, – nem, -még ne menjünk innen, lelkem apám. Ilyen gyönyörű nincs is a -világon». S nézem: hát köny pereg le az arczán. A hidegtől lesz ez, -mondom. De nem – mert az ablak alatt <span class="pagenum"><a name= -"Page_299" id="Page_299">-299-</a></span> mind emelkedik a leányka -lábújjára, hogy láthassa azt a gyönyörű fenyőfát a szegletboltos -első szobájában, a mi tele volt akgatva aranyszálakkal, -csillagokkal, édességekkel, drága játékokkal. A boltosnak az -unokája pedig egy olyan bubát ölelgetett, mintha lelke lett volna -és még egy másikat is rázogatott a karján…</p> -<p>«Nézd, pislog a baba», suttogta Rózsika és kaczagott…</p> -<p>«Menjünk», azt mondom, de nem mozdul Rózsika, pedig engedelmes -gyerek, a mióta van…</p> -<p>El volt rontva az esténk, instálom.</p> -<p>Rózsika nem is eszik, se nem szól, hanem felkuporodik a kemencze -padkájára, üldögél, aztán felugrik, jár le s fel, szinte futva. «Mi -lel?» azt mondom, de arra se szól, hanem sirdogál s reszket, mintha -a hideg rázná… «Ne búsulj, – azt mondom, – a mi angyalunk tudod, -nem karácsonyba jár, hanem újesztendőre; meglátod, még szebb bubát -hoz neked, mint a boltos unokájáé… csak várj, mert te jó gyermek -vagy»… mert tudtam, hogy az jár a fejében… az a pislogó baba…</p> -<p>A feleségem (engedelmet kérek a szóért) nyersbeszédű asszony, de -jó a szíve, a-az… oda megy, meglöki a gyereket: «kötél a nyakadra – -azt mondja – te béka, nem hajas buba… vagy mi a nyavalya bánt?» ezt -mondta, olyan szemet vetett reám, mint a hegyes vasvilla. A gyermek -csak csippog, éjjel mind hánytorog; egész éjjel azzal a -<span class="pagenum"><a name="Page_300" id= -"Page_300">-300-</a></span> bubával viaskodik, játszik a fenyőfa -alatt «óh lelkem», suttog neki s úgy tesz, mintha ringatná.</p> -<p>– No, – azt mondja az asszony – annak a gyereknek szépen -megtöltötted a fejét a bolondsággal.</p> -<p>– Kialuszsza – mondom…</p> -<p>De reggel is olyan Rózsika, mint a váltott s a mint elmegyek a -templomba – mert karácsony ünnep első napja volt az – kiszökik a -gyerek valamerre. Az asszony megmérgelődik, utána megy, megkapja a -szegletboltos ablaka alatt, hazahozza. «Mi a kötél kell neked, -béka?» így kiált reá s megczibálja keményen, hogy elmenjen a kedve. -Nagyon szomorú ünnep első napunk volt, tekintetes úr. A gyermek úgy -ül, mint egy fa, nem is sír, csak sóhajtozik… Ha oda nem nézünk, -mosolyog egy semminek s a karján azt ringatja. Éjjel pedig álmában -lassan énekel valami altató nótákat. «Ez a boltos unokája babájának -szól» – mondom a feleségemnek… «Az Isten pusztítsa el a hitvány -békáját», azt mondja, majd kiverem én belőle is, (nem akarok -rosszat mondani a feleségemről), de felvette Rózsikát az ágyából és -meg-ver te. Nem is aludtunk azon éjjel, másnap mind rosszkedvűek -voltunk…</p> -<p>De ez mind igy… s Rózsika fonnyad rettenetes vágyában, mint a -levágott virág a víz után… Az anyja mind azt kiáltja: «kiverem én -belőle, ki én a békából»… s ha én közbe szólok, azt mondja nekem: -«Hát lopja el kend azt a fene bubát a leányának, mert nekem még -kenyérre <span class="pagenum"><a name="Page_301" id= -"Page_301">-301-</a></span> való pénzem sincs, nemhogy bubára… se -most, se újesztendőre». S ilyenkor ugy felpuffadt mérgében, hogy -majd kipattant… «Mit tegyek?» mondom…</p> -<p>De az asszony szidása mégis bevette magát a fejembe. Nem tudtam -kiverni onnan. Ha eszembe jutott, megizzadtam: «Lopja el kend», ezt -hallom, mintha mondaná valaki. Én? Nem az én mesterségem, de -éreztem, hogy akár meg tudnék ölni valakit a leánykámért, mert az -úgy megsárgult, mint a lehulló falevél őszön.</p> -<p>– Lopjam el?… «Mit tegyek veletek, édes bogaraim», kérdeztem -tőlük, sóhajtoztam s este – mert vége volt már az ünnepeknek – -kézenfogtam őket ismét, hogy járassam meg őket, mert tán a hideg -kiveri a rossz gondolatokat a fejemből, de a leányka, a mint -kimegyek, arrafelé ránczigál, a hol a hajasbaba lakik… A fiam -szalad vele, oh, mert áldottszívű jó gyerek az, tekintetes úr. Nem -azért mondom, mert az én fiam, de ő is sírt a nénjével a buba után. -Pedig mi az egy fiúnak? Ugy-e? – na?</p> -<p>A bűnöm arra visz… hát nem gyujtották fel a boltosnál a -gyertyákat a fenyőfán? De a gyerekek mind ott ugráltak körülötte, a -czukrokat tépdesték le a fáról a meleg szobában s az én szegény -kopott leánykám ott künn a hóban úgy elgyengült, a mint benézett az -ablakon, hogy nem tudott megállani a lábán s az ölemben vittem -haza, tekintetes úr… <span class="pagenum"><a name="Page_302" id= -"Page_302">-302-</a></span></p> -<p>És azon éjjel történt tekintetes úr a szerencsétlenségem.</p> -<p>És nem is tudom, hogy történt? Mert előbb még egyszer -leheveredtem az ágyba. A többiek már mind lepihentek… De én nem -tudtam elaludni. Mintha egy hangyabolyba feküdtem volna le s azok a -nyüzsgő állatok a bőröm alá is bebujtak volna. Forogtam, -sóhajtoztam s az asszony reám rontott mindjárt. «Megbolondult -kend?» és kiáltott és káromkodott, mert azt is tud ő, mint egy -káplár, ha hozzá kezd. Nagyon veszedelmes fehérnép az… csak én -tudom.</p> -<p>– Menj ki innen, – azt mondja, – ha nem tudsz csendesen lenni, a -míg a fejedhez nem csapok valamit.</p> -<p>– Jó, azt mondom, mert félem az otthonvaló háborút s felkeltem, -magamra vetettem a szokmányt s kimentem az udvarra.</p> -<p>Azt se tudtam, merre megyek; már nagy sötét volt és sehol egy -lélek se s azt se tudtam, mit tegyek… kiontottam volna a véremet -jószívvel, csakhogy eloltsam a leányom vágyának a tüzét vele.</p> -<p>Mit tegyek?</p> -<p>Soha se lesz pénzem ahhoz, hogy olyan bubát vegyek a leányomnak… -S nézzem: a míg hervad, leromlik – azért a gaz pénzért, a mi nincs… -Az asszony szava zúgott a fejemben s mintha az éjjel is azt -kiáltotta volna tátott szájjal: «lopd el, lopd el». Az ördög szája -volt az… s ő taszított <span class="pagenum"><a name="Page_303" id= -"Page_303">-303-</a></span> előre a boltos háza felé s azon ablakon -át láttam a fenyőfát s alatta a leánya bubáját… pedig nehéz sötét -volt mindenfelé. Sehol egy lélek… legyen, a mi lesz.</p> -<p>Egyet ugrottam a boltos kapuja tetejére. Egy ajtót megfogtam az -udvaron. Az be volt zárva. Tapogatózom s elhúzódom. Mit tegyek? Az -ablak alá állok. Mintha azt súgná valaki a fejembe: törd be az -ablakot s nyúlj át rajta… A tenyeremmel tapogatom a falat. Az ablak -csak be volt támasztva. Tán az isten is úgy akarja! Tán a -gyertyavégek füstje miatt nyitották ki az ablakot a gyermekek, -elfelejtették bezárni… mindjárt kitártam az ablak szárnyait s benn -voltam a szobában.</p> -<p>Oh mégis, tekintetes úr… megállottam s a szivem úgy dobogott, -hogy elkábultam. Mit se láttam, még egy szál gyufám se volt. El is -feledtem, miért jöttem. Tapogatózom s ekkor feldöntöttem valamit. -Hogy zúgott a fejembe az a zaj! Visszalépek, hogy kiugorjak az -ablakon. De ismét feldőlt valami. Az ablakot nem találom s a mint -fogózom mindenfelé, kinyílik az ajtó. Az öreg boltos jött -gyertyával.</p> -<p>Aztán nem is tudom: mi történt már.</p> -<p>Elvakultam a világosságtól. Azt kiáltottam: «Hagyjon békén -engemet, tekintetes úr, én nem vagyok rabló.» «Te rabló vagy», azt -kiáltotta és megragadta a torkomat. «Nem… nem», dadogtam és -reszkettem. De érzem, hogy a lélekzetem <span class= -"pagenum"><a name="Page_304" id="Page_304">-304-</a></span> elhagy, -mert az öreg ember a gégémet szorította. Nem tudom: mit tegyek?</p> -<p>Nagyon meglökhettem, mert az öreg ember messzire elesett és a -gyertya is kialudt s ismét sötétben maradtunk; csak valami keserves -nyögést hallottam. Az öreg a fejét üthette meg. Akkor megtaláltam -az ablakot s kiugrottam. De az udvaron a boltoslegények megragadtak -s a béresek megkötöztek.</p> -<p>Ez történt… A babáért estem a szerencsétlenségbe, tekintetes úr, -de én senkihez nem nyúltam…</p> -<p>Azt mondják, hogy én agyonvertem az öreg boltost.</p> -<p>Én?</p> -<p>Hát én miért tettem volna? Nem is ismerem, csak a boltajtóban -láttam egy nagy pipával a szájában. Én nem bántok senkit. Csak -Rózsikáért kellett elmennem… a bubáért. Hát mit tehettem? Az Isten -úgy segéljen… egyebet semmit se akartam.</p> -<p>Azután, azóta semmit se tudok én. A feleségem, tudom, -megharagudott reám, pedig ő mondta először a bubát… Mert nem is tud -azóta rólam az asszony, mióta itt vagyok, be se izent… oh, milyen -újesztendőjük lehetett! Egy falat kenyerük sincsen odahaza, ha én -nem keresek. Ez a tél rettenetes. Csupa jégvirág azon a kis -ablaküvegen a tömlöczben, a melyen hozzám bejár a világosság… Mit -tehetnek odahaza? Tekintetes úr! Mind <span class= -"pagenum"><a name="Page_305" id="Page_305">-305-</a></span> -elvesznek, ha én itt ülök… Hiszen én nem vittem el semmit, a mi a -másé lett volna…</p> -<p>A biró felkelt az ülőhelyéből, elfordult a favágótól, az -ablakhoz ment elgondolkozva. Délidő volt, a házfödeleken ülő havat -nyalogatta a nap szája, a lecsüngő jégcsapok csepegtek, mintha -könyeztek volna.</p> -<p>Ott felejtkezett a biró úr egy darabig az ablak mellett s mikor -későcskén visszafordult Mártonhoz, rekedt volt a hangja:</p> -<p>– A feleségét ide rendeltem, Márton. Várjon. Behívatom.</p> -<p>– Miért? – dadogta Márton. – Be kell őt hivni ide? – rebegte -félénken.</p> -<p>Egy igen rongyos asszonyt hoztak be (kis nyári fejkendővel, -kartonrékliben), a ki megállott az ajtó nyilása mellett.</p> -<p>– Hogy hivják?</p> -<p>– Madár Mártonné.</p> -<p>– Szóljon hangosabban. Hány éves?</p> -<p>– Negyvenöt esztendős.</p> -<p>– Beszéljen bátrabban. Vannak gyermekei? Hány?</p> -<p>– Egy…</p> -<p>Márton megfordult és lassan mondta a biróhoz fordulva:</p> -<p>– Nem tudja, mit beszél. Három gyermeke van.</p> -<p>Az asszony színtelen, bizonytalan hangon ismételte:</p> -<p>– Egy gyermekem van. <span class="pagenum"><a name="Page_306" -id="Page_306">-306-</a></span></p> -<p>Márton nyersen rászólt.</p> -<p>– Hazudsz…</p> -<p>Az asszony lehajtotta a fejét mélyen s rebegte: «Nem hazudok… -Meghaltak…»</p> -<p>– Kik? Az én gyermekeim? – s a biróhoz, a már ismerős emberhez -bátrabban fordulva, bizalmasabban mondta: «Valamiért eltagadja a -gyermekeit a feleségem… Sári! Itt nem szabad hazudni…»</p> -<p>– Meghaltak…</p> -<p>A favágó arcza kigyúlt, rámeredt az alázatos, csendes asszonyra -s hangosan kiáltotta: «Az én gyermekeim?»</p> -<p>Az asszony álmatagon igenelve bólintott…</p> -<p>– Mikor? Ki?</p> -<p>S majdnem hörögve vadul rivall: «A leánykám? Rózsika? Az én édes -leányom?»</p> -<p>– Azon este hűlt meg. Veled volt akkor…</p> -<p>– Az én… édes, édes leányom? – és elfulladt. Reszketett. Alig -állott a lábán. – A buba után halt… Meghalt? Oh. Hát miért? S -hagyta az Isten? Meghalt? Eltemetted? Azért nincs nagykendőd? téli -bundád? igaz… Eltemetted… nálam nélkül… És még egy… egy… rajta -kívül. Rettenetes… A másik kis leánykám? A Zsuzsika?… a mióta ide -be vagyok zárva… A kis bogár?… a ki megfázott…</p> -<p>És félve, várva leste a felesége minden mozdulatát. Egy lehellet -is zajt vert volna a szobában. <span class="pagenum"><a name= -"Page_307" id="Page_307">-307-</a></span></p> -<p>Az asszony lassan felnézett és tagadólag intett: «Nem», rebegte -bágyadtan.</p> -<p>– Oh nem? súgta Márton alig érthetően. Nem is beteg? Jó. De nem -is izented meg nekem, hogy baj van odahaza? Miért? Tán megvetettél -engemet? Hát elvetemedett vagyok már? Megutáltál engemet?… Csak -rosszul értettelek… Csak egy, de az: Rózsika… Vagy (s kételkedve -rebegte) mintha még valamit mondottál volna? Rosszul hallottam, -úgy-e? A fiamat, az én… én, kis fiamat, a kis Mártont, ide hoztad, -úgy-e, magaddal?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Hát.</p> -<p>– Meghalt…</p> -<p>S arra csak egy keserves, idomtalan vad hang torkollott ki a -Márton torkán, a karjai felemelkedtek az ég felé és a szegény ember -összeesett, mint egy összegyűrt rongy, a mit elejtett a magasból -egy erős kéz.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td> -<td>szorítottta</td> -<td>szorította</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_24">24</a></td> -<td>Részeg-e, bolond e?</td> -<td>Részeg-e, bolond-e?</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_44">44</a></td> -<td>Alom nélkül</td> -<td>Álom nélkül</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_54">54</a></td> -<td>oltottá</td> -<td>oltotta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_64">64</a></td> -<td>védelmez miket</td> -<td>védelmez minket</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_68">68</a></td> -<td>jól kínézel</td> -<td>jól kinézel</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_71">71</a></td> -<td>ott jön?</td> -<td>ott jön?»</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_74">74</a></td> -<td>orgona-ponto</td> -<td>orgona-pontot</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_79">79</a></td> -<td>kítöltheted</td> -<td>kitöltheted</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_85">85</a></td> -<td>csináltád</td> -<td>csináltad</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_86">86</a></td> -<td>Athalad</td> -<td>Áthalad</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_100">100</a></td> -<td>mngam is</td> -<td>magam is</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_121">121</a></td> -<td>aházikóból</td> -<td>a házikóból</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_123">123</a></td> -<td>menjünk.</td> -<td>menjünk.»</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_123">123</a></td> -<td>kíáltotta</td> -<td>kiáltotta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_133">133</a></td> -<td>s akkkor</td> -<td>s akkor</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_148">148</a></td> -<td>vissszafordultam</td> -<td>visszafordultam</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_163">163</a></td> -<td>ffatalember</td> -<td>fiatalember</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_163">163</a></td> -<td>féfirhűség</td> -<td>férfihűség</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_163">163</a></td> -<td>csíppent</td> -<td>csippent</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_174">174</a></td> -<td>elkövet tt</td> -<td>elkövetett</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_184">184</a></td> -<td>nem beészl</td> -<td>nem beszél</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_185">185</a></td> -<td>orvesság</td> -<td>orvosság</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_189">189</a></td> -<td>az assznny</td> -<td>az asszony</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_190">190</a></td> -<td>kíssé</td> -<td>kissé</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_197">197</a></td> -<td>haszontalalan</td> -<td>haszontalan</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_206">206</a></td> -<td>bolond vott</td> -<td>bolond volt</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_209">209</a></td> -<td>keszkenyőjet</td> -<td>keszkenyőjét</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_215">215</a></td> -<td>mint tátta</td> -<td>mint látta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_218">218</a></td> -<td>egymásnak?…</td> -<td>egymásnak?…»</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_219">219</a></td> -<td>Cendesen</td> -<td>Csendesen</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_226">226</a></td> -<td>midnjárt</td> -<td>mindjárt</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_227">227</a></td> -<td>nem ígaz</td> -<td>nem igaz</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_227">227</a></td> -<td>haragudjál rem</td> -<td>haragudjál rám</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_232">232</a></td> -<td>húzakodolt</td> -<td>húzakodott</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_239">239</a></td> -<td>el magadt</td> -<td>el magadat</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_244">244</a></td> -<td>vírágot</td> -<td>virágot</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_245">245</a></td> -<td>patáikkkal</td> -<td>patáikkal</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_247">247</a></td> -<td>ra se</td> -<td>rá se</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_249">249</a></td> -<td>kábulálásból</td> -<td>kábulásból</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_260">260</a></td> -<td>kandalló-tőz</td> -<td>kandalló-tűz</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_261">261</a></td> -<td>fajdalom felolvad</td> -<td>fájdalom felolvad</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_268">268</a></td> -<td>parancsolja…</td> -<td>parancsolja…»</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_271">271</a></td> -<td>lelkednek…</td> -<td>lelkednek…»</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_278">278</a></td> -<td>s azzai</td> -<td>s azzal</td> -</tr> -</table> -</div> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>AZ ÉLET</span> ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br /> -<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br /> -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> -</div> -</body> -</html> |