diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/65038-0.txt | 3581 | ||||
| -rw-r--r-- | old/65038-0.zip | bin | 95184 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/65038-h.zip | bin | 100564 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/65038-h/65038-h.htm | 3916 |
7 files changed, 17 insertions, 7497 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..427cfa1 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #65038 (https://www.gutenberg.org/ebooks/65038) diff --git a/old/65038-0.txt b/old/65038-0.txt deleted file mode 100644 index 731e697..0000000 --- a/old/65038-0.txt +++ /dev/null @@ -1,3581 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Két nyár, by Margit Kaffka - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Két nyár - Novellák - -Author: Margit Kaffka - -Release Date: April 09, 2021 [eBook #65038] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the HathiTrust Digital Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR *** - -KAFFKA MARGIT - -KÉT NYÁR - -NOVELLÁK - -KIADJA - -A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE - -BUDAPEST 1916. - - Két Nyár 1 - Lirai jegyzetek 69 - -A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utca 18. - - - - -KÉT NYÁR - - -I. - -Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári -tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket -bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek -van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; mely Budán van bár, -de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék -beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, – még -füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint -Vitoriszné átbujhatott a keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba -tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit -csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak! - -Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen, -muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely már -fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely -megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most -megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy -elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Ha tavasz -kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt mondta ilyentájt -az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és -megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavaly rosszabb volt, mert -betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni, -sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az -adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ – -szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha -jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura -odabenn az alkovban! - -– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát a -huszonhétből! - -– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a zilált -ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál szobaúr? - -– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő! - -– Az a bukjel-frizurás? - -– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és -mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzött -üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt. - -– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá! - -– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony és kis -szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki, -hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga sovány volt, sötét -bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak mondták; de a doktorné, -akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen cárt maga Vitoriszné! Milyen -csepp keze-lába van! Mint egy hercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor -mindég elmondta, hogy az apja taníttatni akarta őt, képezdébe járatni, -(mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielőtt tehette -volna. - -Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még urizálni -magát utoljára, mielőtt egy uj Király-utcai gyárban, holnap munkába lép. -Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta -viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott -és kis angol bajuszt nyirt az orra alatt. Ha így, mikor nem volt -munkában, együtt hivták őket valahová padlót kefélni, – (Vitorisz -korcsolyázva lejtett a kefén s az asszonyra csak a kőnnyebb munkát, -törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet s egy -kis korcsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről -az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte: -„Mit parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások előtt, maguk közt is így -szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót használni: -„korrekt“; de egy r-rel ejtve, így: „korekt“. A népszálló könyvtárából -sokszor hozott haza könyveket, gondosan ujságpapirosba fedte őket és -felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak -együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért -tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása -sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis -szünet, egy kis változás!“ – mondta ilyenkor. - -És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly -szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha új kuncsaftot -is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly -életrevaló, – a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül, -megvette pár hatosért a hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket; -– majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis -üzletekből; Vitorisz kis táskába rakta a holmit és házalt vele -varrónőknél, ismerős urinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak -finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó -pár koronát. És ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új -gyárat, új munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték, -megszerették, ő unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“ -sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó -köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is egész -életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor -összeköltöztek is a pár évvel idősebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta: -„Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera -tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős -korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig -küzködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy -hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor -megismerte, okos asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen -magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De -meghalt az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségből -elsőnek az anyakönyvezetőt fizették, meg egy kis lakzit. Csak a világ -kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzből saját mosódát nyitottak s egy év -alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot felette az asszony -betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt -nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal jóba-rosszba megvoltak mostanig, -Veron sok úri asszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján -keresztül; s ahová bejáratos volt elbizalmaskodtak vele, elmondták -minden bajukat. De fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata -sohasem zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az -úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy -udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának, mint -azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes szinész úrra -is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe; Veron háromkoronás -csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly húszért csokoládét hozott -felvonás közben; majd előadás után egy kis kávéházba mentek, piccolot -ittak, és vicclapokat néztek… ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a -valónál finomabb, magasabb élet illuzióiba ringatták magukat; csak egy -fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta -házmestert, a durva pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy -a szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. Önkénytelenül -tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a füszeres is; de villamoson, -ligetben néha így szóltak idegenek: „Nagysád kérem, húzza arrébb a -ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is -érezze különösen megtisztelve magát ettől… - -– Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy kicsit! - -Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld -zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás megszokott enyhesége -kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az oktalan levertséget; meleg -vidámság reppent az asszonyka szivébe és odaadó nagy hála egyszerre. -Lám, az ura így szól hozzá!… Goromba nem volt soha életében, csak néha -furcsán csufondáros és olyankor az asszony mindig zavarba jött, -elveszett, elidegenült; mintha egyszerre elszakította volna a másik az -összetartozás, szolidaritás szálait. „Húzd fel kérlek azokat a -mágnás-cipőket!“ „Jaj de bübájos vagy!“ „Grófnő töröld meg az orrod!“ -Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt -Károly; ilyenkor szép estéik szoktak lenni. - -– Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarítok még itt egy -kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a pár inget; -a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg huszér, teját, -huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?… - -Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az ember, de -nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak egyezni. - -– Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron és még abban a -pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden energiájával, -feszült ideges életörömével dolgozni kezdett. - -Meglepetést akart. Mult héten költözésben segített valahol; két ócska -törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se -fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki. -De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak -örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint egy zsibárus bolt, olyan a -lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a két ülőkét és hazárdul -kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta -Károly elől. Kapott egy rongyos szőnyeget is, azt most elterítette a -tisztábbik fülkében; rá a két széket, aztán a divánt vonszolta oda, -melyet a poloskák miatt dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora -nem igen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket -és beterítette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával. -„Na, csitt, csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy -kosárban. Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba -teás-ibrik kék bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött zsinórját -megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, hogy -megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: „Igazi török -szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tíz Duna-cigarettáért; odarakta -csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufát mellé. Végre -megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját; az -rendben volt a gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette -a dolgozó rongyait és előkotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez, -japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből; különösen adakozó -percében ajándékozta egy nagysága. - -Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást be akarta zárni, -nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az ajtóban. - -– Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be nyájasan -az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy milyen jószivű -az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt -ápolgatja! Én is szeretem az állatot! - -– Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki az új -nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra egyfogatú -kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott, -idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a fűszeresnél, -hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba; karján nagy -viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehérbőrű, szőke -nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek, -virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még -kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő hosszú sárga pongyoláját a -bársony gallérral. - -– Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves? - -– Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron mohón. - -– Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy úgyis, -magam leszek! - -– Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra belepirult, -hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy „az asszonyom“ -szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett -neki és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy ő is „imponáljon“ a -másiknak. - -A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a -pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő szóval -szabadkozva köszönt el. „Milyen barátságos nő!“ – gondolta Veron már-már -egészen meghódítva. - -* - -– Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be Károly -előre. - -– Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy semmi az, -nem krajcároskodik ő! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a tejavíz! -Est-et is hoztál? - -– Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De milyen jó -izlésed van neked! - -Veron lihegve nevetett örömében. - -– Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te érdekes -slafrokod! - -– Diván, szőnyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba végigsimított -mindenen a tenyerével. - -– De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha -seprün éjtszaka? - -Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives örömmel -ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan -kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, nézdegélvén közben magukat, -egymást s a kis illuzióikat. A sárga kimono szép ráncokban folyta körül -a Veron keskeny csipőit, aprós, gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik -mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“… -Vitorisz kibontotta az ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott… -A szerb pátriárka síremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a -cimeket. - -A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly. „Légy -finom hozzá!“ – súgta a nő. „Tessék, – tessék erre fáradni, kisasszony!“ -A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos helyiségen át. „Na -tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! – nevetett a -leány. – Igazi törökök!“ – A „kelet“-ről összekapkodott képzeteik -zagyvaságában mindent e néven hívtak. „Hová tegyem a szennyest?“ - -– Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk! - -– Á nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha habozna a -leány. – Vitorisz úr olvasni akart! - -– Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a férfi -is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette a -vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem volt. -„Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!“ – biztatta az ura, mikor újra -forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után -húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy -idegen tanuja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, otthoni életüknek. - -A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, telt -állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü, nagy arca -volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt bluzból; -fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól -felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a közelében leült; – kissé -erősnek érezte és nem-kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává -gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját és bőrféle ridikülből -csipke-horgolást vett elő. - -– Jaj de szép! Mire lesz? - -– Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nem igen -ér rá az ember a szolgálatban. - -– Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? – érdeklődött -Vitorisz udvariasan. - -– Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de -szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És szép -szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften felhoznak -mindent: füszeres, mészáros, zöldséges, pék; minden van a házban, csak -le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos -hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem -kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra -horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával; szélesebbnek végje három -és féldollár; kéz alatt szétkapkodták. - -– Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott minden -gyári, az asszonyok is gyárba járnak. - -– Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e gondolatra. – Sok -pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony! - -– Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt -ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az már úgy divat -vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli, -lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából; – mindenféle -kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás;… és aki nem -gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfő hajnalig. -És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk -akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy. - -– Négereket is látott? – hajolt előre az asszony felcsillant szemmel. - -– Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint a -bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint -dadusnak fehér gyerekkel. - -– Igaz, hogy olyan szagosak? - -– Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az munkavezető volt -bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy -férfi volt; bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon -tisztán tartotta; nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem. - -– Hát nem pogányok? - -– De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat! Ma már -nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt -csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül. - -– Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az egész -Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan ott; de -azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem próbálja. - -Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait, -áttört bluzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóhert. „Mégis, miért -adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte habozva. - -– Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. – Hát a -honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem -alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza! Míg a hajón nem -ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré! - -Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet ime, -tudva, csak szinezésül mondott ki a leány. Egy kis csend mulva -hozzátette. - -– Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja már! Mert -bizony nincs miért olyan nagyon sietni! - -– Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly; mint minden -munkás, elméletben legalább szocialista volt. - -– Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég, megértve, -hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“, – Szegény -papám tanító volt, felekezeti; három éves se voltam, mikor elhalt; egy -évre rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az árvát szokták, több -pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb testvérem iparosné mindegyik: -hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt írtam: üzletbe -járok. Most hívtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat nálok? Nem -igaz? Miért nem taníttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van; -horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De -nincs rosszabb, kérem, mint a rokon; segíteni, azt nem; csak -parancsolgatni… - -– Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az ember! - -– Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, – hogy én -is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a papám, (most ő is így -mondta), mert iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon -szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan! - -– Na, – csitította a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az, -egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt mondom, – de csak -uri nyomoruság! Talán nem? - -De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, jóleső -tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghívta -Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentuli holmit, -levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a -tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor -cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell -előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb; – szóval rangosabb a világ -szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és a leány különösen tetszett -neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség; de épen ezért -vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szőke, telt és fehér; -(titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya; -sok világot látott, ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint -az utcabeli cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfujja magát!) De -ő, Veron is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura -mellett, – ügyes eleven nő; nem hiába született keddi napon és egyszer -egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!“… -És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura mégis csak -iparosnak számít, kitanult, – ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette -magában s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak. - -De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány -nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű természetnek -mutatkozott. „Árva volt szegény! – gondolta Veron meghatottan. – Mint -én, ő is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala telistele volt akasztva -fényképpel, levelezőlappal, papirlegyezővel, – melyekre nagy bicepses -néger-akrobaták s teltmellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok -öltözet ruha volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy -skatulyában kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy -tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással -tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek a -kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. „Milyen gavalléros vagy -te!“ – ismételgette a tetszős szót. „Én mindég ilyen voltam; mindent -szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem!“ – „Nekem is, -pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!“ - -Aztán elbeszélgettek a többi „emberről“ a világon, hogy milyen irigy, -pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak, – -azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belőlük, -eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ösmerte meg. -„Egy rendes nő… az mindig csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben -megegyeztek; sőt a legtöbb barátnőre, is átvitték. Az is mind hamis; -csak persze van kivétel, de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a -kovács lánykáját a falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek, -mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás -nélkül meg nem ettek volna; hiresek voltak a faluban erről. És hogy ő -hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba -vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig… - -Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és bensőséges -ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett előtte bár nem -tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem -érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, mert az ő köreiben oly -könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal közösködés; – míg a -nőtársak, Istenem… „csak összebujni tudnak a férfíjokkal; csak annyira -van eszök; amit az állat is tud!“ Ő szerette az urát, de mikor csak -tehette, inkább kibeszélte magát előtte abban a részben,… az ember ki is -fárad, egész nap dolgozik; meg hát egy asszony csak arra való legyen?… -Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, – -ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy -érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül, -zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát… De egyszer egy -fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára adná, alig volt -leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? – Volt zárdabeli -barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta -gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek -választékos szavait nem igen értette. Maga az a tény volt a szemében -olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett, – hogy két emberi lény ily -áradozón érez és érintkezik; – bár nem a „megmarkolásra“ kellenek -egymásnak… Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy -féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük, -néha oly édesen tulzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a -suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül -meghallja s holtig csúfolná ezért… - -– Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné cselédjének. -– Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szivesen -beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy zokszót se mondjon, hanem -hű legyen, mint én, a sírig. - -– Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én -a világért meg nem sértenélek. - -… Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a napi -élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron -mégsem csalódott új barátnőjében; a leány szelíd, epétlen, adakozó és -nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is; a -viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind össze-melegedtebb; -csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában -segítettek, ajándékozgatták s mindenütt teli szivvel dicsérgették -egymást. Az egész környék csodálattal adózott ez előttük ismeretlen -szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt az idegenek szemében általa. De a -doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta, -hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig! - -* - -„Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idő mulva néhány öreges szapulónő is a -mosókonyhában; de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke -csak annál inkább nem tágított. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén -állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak a -leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője mind arra -kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szivét; legalább apró -tettekben, néma, nagy ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár -néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy -megmosolyogják, – meg hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott -velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni, -hogy kell neki, tudott elfogadni is; viszont apró ajándékokban szinte a -könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és nem -bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most már -tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is csodálta, -hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az -ő érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki erről. - -Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az -asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek nincs -értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretőt -tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk éjtszakás a -gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, – és felváltva alszanak -otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem -kivánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős utcaseprő, szegény Sipita -bácsi volt nálok, míg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kiván -még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is; és hát gyerek -nincsen. A férfi végre is megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs -otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy -hermelinszőrméből vert, óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon, -melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe s egészen őrá bizták. -Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden dísze -két bojttal; – fő a façon; a főnök udvari szállítói címről álmodott -érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán; -de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta szándékosan, hogy -milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki csinálja! - -Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné kedvesnek, -ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal özvegy szeretett -sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó módban maradt, de férjhez -vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a -fészkes élet, mint ez a bús, magános. „Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen -férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnő!“ – De különben sok szabad -ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya -névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy -koronáért a piacon, köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a -doktorné aludt. Az a hímzést izléstelennek látta, de azért örömet -mutatott s mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment -pár napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy -mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát -fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy -híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte -neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, hol dolgozik, hol -és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér kölykekkel!“ – -figyelmeztette azután s a leány nem felelt. - -Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésük, csipkék és zsebkendők sokszor -elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő mulva minden -cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is -büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számonvett, követelt. -Erzsi néha vissza-találta neki az eltünt granátmelltűt s ilyenkor -sértett arccal járt egy ideig; mire az asszony egyet gondolva benézett a -butorok alá s a lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre -jött; mint ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő; -inkább jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha -olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a -cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segíteni a mai viszonyok közt. -Ennek a kapcsolatnak: úr és cseléd; – más, elmult kor volt igazi -levegője: a jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit, -végsőkben a királyt, az Istent; s a hűség ideálja magasztos volt és -tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden -szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik kissé félve, -lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a -függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha -csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nő a nővel; vagy ha -közönséges, – (hisz másra nem nevelték) ha lázadva tűri sorsát s nem -tiszteli a tulajdont; – ép ezért szivesen és gyakran cserélte a -„lyány“-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, míg nem mer -többet lopni, mint amenyit már a budgethez számított s míg a viszony -természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható -kölcsönösen, – szóval pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: őszintén -üzletivé tenni, pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan -viszonyt; ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre. -Addig is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok -már nincs, odáig takarítónővel is meglenne; sőt egy kis hajladozás őt is -fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, – és olcsóbb -volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette -nyaralás időn a „jó“ cselédeit; mind elcábérodtak, mire ő hazakerült. -Szóval: nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, hogy a dult -hangulat végre valami ősszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a -villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette; -a lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelemből“ elébelökte a -konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most már -induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól kezdve -fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi katzenjammerral, de -a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhületével. Egyik sem bánta, -hogy így esett s egyik sem látott rendkívülit benne. Egy mindeneslány -külsőbbik, konvencionális, – mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem -teljesen, s a multba visszamenőn nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak -egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez -egyoldalu szerződésben. „Neki is jobb, – mentegette magát gondolatban a -doktorné, – minek izetlenkedjünk? De előre fölmondani rossz politika -lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja és semmit nem -dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!“… Szóval negyedóra mulva -maga csinált a búcsúzónak „még egy kis kávét“ s nem akarta megnézni, -hasztalan erőltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos -rezignációval legyintett s tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban -csakugyan levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen -elköszöntek egymástól. - -Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd öleléssel -fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most megkönnyebbülten -sírtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint szentpál az oláokat! – -kiáltott aztán vígan a leány. – Pedig ugyancsak hizelgett volna már a -nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se -kellett volna, hogy tűrjél!“ vélte az asszony, mély meggyőződéssel és -kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki utóbbi -időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; – hogy Veron -szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni rá! - -Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra -a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? „Nekem -ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog bálványozása“; de az nem volna -szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ – -Ám Veron megbotránkozva torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „olyan“ -alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot -értett; olyat, amiért az embert a rendőrségen üthetik, nyaggatják, -becsukják. Apró dolgok, elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő, -mikor folyton mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját) -– még egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok, -hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak -hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésü, -nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyüjteményének. Ő maga, Veron -például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből -átöblített magának egy nehány párt s hordta, míg a többi ruha munkában -volt. – Az Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát. - -– Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na, de most -aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad; el -lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból, -hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a matrác-surgyéval; -a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítni mégy. A szinész-urat még -holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb. -Délután segítesz nekem fizetés fejében putzwesch’t vasalni, neked jó -kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz? - -– Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt tréfásan.) - -– Sohse búsulj, szivem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! – -hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy ezt -keresztülvigye az otthonában. - -* - -Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges volt és -egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári -szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb embert tartják meg a -műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó és gyors munkás hírében -állt; de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem -volt soha és ez döntött. A főnök már ismerte ezt a tipust és ki tudta -használni; szives, dicsérő szók közt igérte, hogy őszre, – őt elsősorban -– visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy -elél nyáron s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett -maradnia vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony -is jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság is, -a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nő az a bumfordi -leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly. - -Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is; -csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban, -úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már -nem igen erőltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai -viszonyokról, az életről, a családjáról, a világi rendről; amicskét -tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a -barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan -rendesen, mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is. -Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott. -Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman -vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a fehérhimzést, -izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak -Veron készítsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az -asszony dicsérte a munkáját és mindent szerényen megkérdezett: „Jó lesz -így, anyuska?“ - -Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben. -Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta, -de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót. -Persze, olyankor Károlynak is, „a másik gyerekének“; dehogy is -hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta -sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó sorsba jussanak“. – Sokat -mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni -reggel; s e tekintetben Károlyban megértő szívre talált. Nem volt baj, -mert a férfi most „szünetelt“; a leány meg csak délfelé ment takarítni a -két szinészére, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól -sürített, nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha -mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval; -olyan öröme telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az -anyuskától!“ – kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha -Veron valami rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt; -nem igen voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták -a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni -jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a -női kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét; mindez féligmeddig a -szakmájába is vágott. - -Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett fel, -megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a házmesterné -húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden szennyesüket. -Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón -megcsinálta; s meglepték Erzsit az ajándékkal; abban mentek az ünnepen -templomba, kirándulni; – Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján -kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a -történetet jóizüen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes -volt a szemüknek, bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól -tarkázott. Veron ép úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint -aktivkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a -fényes, szép kis élete! – Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát, -hogy ne gyűrődjék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette, -de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák, -beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a szúnyogok is -nagyon csípték a battiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly -néha „viccből“ odanyúlt, segített ő is vakarni. „Na, majd én ott is, -hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötő alá -nyult, dühösen a sok csípéstől. „Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte -Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöldlombú, -szép hegyek mögé; Veron szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete -szemét a villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még -beléjük e ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban -ilyen enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos, -erdős, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan,… a kovács -Etelka lánya,… a gépész, az első,… nagy darab, erős férfi!… Erzsi a -tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor -kezdődik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és -mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak felállítva, úgy-e hékám, csak -be kell menni?“ – kérdezte Károly durva kacajjal és megcsípte a lyány -kemény csípőjet. „Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad!“ – -Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e -mások? Az ura melléugrott, szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy -fölsegítse. Erzsi utánuk tápászkodott. - -Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e fölös és -fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig -rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét. „Egy rendes nővel, -pláne leánnyal nem illik így beszélni!“ – De Erzsit is elővette másnap -négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam, egy férfinak nem szabad annyit -megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell -magára; máskép a legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fővel, -némán szedte képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást -nem fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte -bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt, fényes -bőrével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy természetével. -„Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!“ – gondolta el és -eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit az életben, ha anyja -él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga is teherben, – ő szedte fel -az utca kövéről a csaknem naponta ittas gépészt. - -Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig haragban -volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar megfelejtkezett, -kiengesztelődött; s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha, -összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak „anyuska“ -bosszantására; a végén együtt mulattak rajta hárman. Veron soha -intenzivebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik, -tisztelik és szükségük van rá. – Esténkint segített az ura is teregetni -és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen -anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedők -alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha volt és -padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt. -„Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen -úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká maradtak. – Néha, nagy -jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettőt, vagy már úgy is -ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülte; – kétfelől átfogta -őket a két karjával és míg Veron felé sandított egyetértőn, cinkosan, -mintegy kicsúfolva a leányt; másik kezével marokra fogta annak a husát, -jól belecsípett. De Erzsi nem visított, hangtalanul, lágyan lapult el a -férfi hóna alatt, jól ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten, -mikor Veron már kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és -egymás fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már, -gyerekek!“ – szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi, -eridj az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni -vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál; -szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s -mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette -kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak siess az -alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott -látna!“ - -Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a gyanú -árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem igy szokott történni! -Hallott házasságtörő históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a -másik miatt; avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De -Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, – ezt érezte, – soha úgy a -kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan -csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj! - -Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a közel -piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy szakácsnő: hogy -ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a -tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az -az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalat -írt le a homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott. - -– Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt? - -– Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne -essék. - -– Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a konyhába tették -úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi -biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak néha olyan… andalgós. - -– Sohse vettem észre!… - -– Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen utazhasson -vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták. - -– Suppolták? - -– Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az ottani -doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami nagyot, csak -úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami legénynek adta, – -de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmeccsal a -kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak magát, hogy -megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, akkor még nagyon is -okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt így kikomponálta! Na megyek, -Isten áldja meg! - -Veront mintha fejbeütőtte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a -leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének egy rejteke, -egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy látszólagos naiv -ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódznitudás van és ki tudja, -micsoda próbálások?… De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól -s a teli kosár súlyától a melegben; – lassan egyre tisztult a -gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?… Ez -csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát nem is -hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán,… ó Istenem!… Gyerekkorából a -legrettentőbb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a -faluban egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!… De -Erzsi tette magát ravaszul, okosan – egy egész hosszú hajó-út alatt is, -ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja? -De nem; egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott; -így ingyen hozták! Szóval, csak ott tette magát egy kicsit, – az -idegenben; hogy megszabaduljon, mert nyaggatták, – ó, szegényt, -szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az -asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz -férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán már -drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, csaknem -zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és szerette ezt a -sokat szenvedett teremtést. - -– Asszonyság kedves! – szólította meg a fűszeres a boltajtóban. – Nem -azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár mind olyan -volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszéből? - -– Nekem – számla? Milyen, micsoda? - -– Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor. - -– Micsodát? - -– Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer -töltőtt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes teasütemény; -négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge szemei kiváncsian -néztek rá. - -– Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett -hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz tudja, Petz úr! - -– Kérem, ké-érem, asszonyság! - -Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult benne ettől -egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen -emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg mind letörlesztette! Pedig -csak így, kicsin kezdődött akkor is!)… És egy másik szegényt csapni be, -magához hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan -tiltakozott. Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt -mély szomorusággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen -összeillőtlen a természetük a leánnyal. - -Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az, mintha -érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „Ezt már nem hittem -volna rólad,… ilyet nem szabad,… nem becsület ilyet tenni!“ – szólt -végre és a sírás fojtogatta. Ha a leány is sirvafakad, bocsánatot kér, -mint annyiszor, – biztosan a szívére öleli. De az nem merte; némán, -összezavarva, megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött, -vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen; -– kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, – és az -asszonynak nem volt szíve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni előtte. -Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, lesütött -szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát együtt a -férfival; de különfelé volt útjuk. - -Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. „Mi a csuda!“ – gondolta -Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak érezte magát, hogy -rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötőtűvel srófolgatta fel a -borítékot; de egy percig se habozott. „Kedves hugám“ – így kezdődött és -az asszony nagy érdeklődéssel betüzte végig. - -„Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és beszélli, -hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy -üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha -már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyőjjél, legalább most -megbecsülted volna az szolgállatod magános özvednél, hogy lett vólna egy -kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy -bárónőhöz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két -esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb -is vagy, amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig -van a te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez -rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem, -mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre -igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat ne kivánnyad, nincsen -abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk -szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt, szegény tatánk, népművellő, -nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek -tisztelettel öregeb testvéred Lakatos Teri.“ - -Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy szerencsének -érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz titkokról hullt volna -le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanító volt az apja!“ – ez volt az -első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a -családja ellenezné a szolgálatát… De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor -először itt volt Veron szive elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte -ő akkor, milyen kitünőnek, összeszedettnek, deréknek látta, – milyen -rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek: -csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak -ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – így lehetett ez -mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez is! -Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az ő keze -alatt. De vajon igazán?… - -Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza; vacsora -készen. „Hogy lehetne rajta segíteni?…“ A nap hanyatlott már, a nagy -házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni, -hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn egyik ormon egy műterem -üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! „Pedig tán nem is tehet -róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly erősen hangzott ma a sok, -városi zsivaj, messze hangok… mintha egészen a pesti oldalról. „Mi az, -de sokan kiabálnak máma! Vagy mert szép, tiszta idő van?… De már -jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t -kiáltanának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan -haladnak a tér felé sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta -kelletlenül; annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből -kijött a cseh szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a -bosnyák ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva, -de híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, – ez a józan -katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ – kiáltott -felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság nem tud? -Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig azt hitte a -piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igenegy a szerbbel, -vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká… „Hát asszonyság -csak itt ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban, -keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc -van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze, – -éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül! -Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind, a lárma, -embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek -maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok tárgyalták a -történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Ők már délben -hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap említette, hogy -most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta mégis, ő mindenről tudni -szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság -Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt, -bár végig se gondolta még. - -– Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a boltos. -– Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni. - -– Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a -kérdés, az egyetlen kérdés. - -– Hogyne! Mikor volt katona. - -– Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű. - -– Na, hát akkor nem megy most se! - -– Biztos?… - -– Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is úgy -vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton. - -A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“ ügyétől, -elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak -azok, micsoda rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak és -neki itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt -végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként szinte -kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három egymásutánban, majd -a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyujtott kórusa, mint -valami visítás… „Csak kiabáljatok, bolonduljatok, – nekem más a bajom!“ -– gondolta és karjára fektette arcát. Nem határozta még meg pontosan e -bajt; de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektől. Így ült -összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig. -Egyszer felvetette a fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető -árnyék, – ők voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy -megszabadulva ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na, -asszony, – kiáltott be Károly előre, – felfordult a világ!“ – „Te, -anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron -kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok; ittatok -mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult. - -– Na, csak egy ilyen picurkát, kismama! - -– Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A hazáért! - -Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép, -„ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit. De ha -kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke előtt, -rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt, erdők, -fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben, -a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az -utcán… és a faluk, az olyan faluk határát elfogja lepni a fegyveres -katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket; -elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok -sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom -összedül, a kazal kigyul,… igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas -időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van tán faluja!… De most kiáltanak -odaát Pesten! - -– Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte. - -– Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni! - -– Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… ti! -Hagyjatok nekem békét! - -És zokogva esett az ágyra. - - -II. - -A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új zaja és -mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a Hiúz-utca e -pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros ujságokat, mindenre -kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem -követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje -azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért, -kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült, tömérdek -vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig-beöltözött -katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig -közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat; -összekarolt párokat, nyílt, fesztelen megujult szerelmeket. -Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak össze, hogy azért „rendes -időben“ rendőri beavatkozás járt volna. - -Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott mindenki s -oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést -elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy -nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában kilenc új-asszonyt számoltak -össze. A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor s délben már mint a -führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is így tett -egy trénkáplárral kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy -hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez -hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő -lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó sem -volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem görditettek -akadályokat. - -A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan, -egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a -szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket. Mindenki -látnok és stratéga volt; „swarmlénia, front, csapatösszevonás, -offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen új szó ösmerete, – ki tudja -honnét? – de kötelezővé vált lenézetés terhe alatt. Viszont tekintélyre -tett szert, aki közámúlat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna -súlyu, Mások komolyan azt állították, hogy ők már megtanulták „a sorok -között“ helyesen olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg -itthon leszünk!“ – magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak, -mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat, -kávéházba, lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy -beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan -kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, hogy -akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy elhalmozták -praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg ész-okokkal. – „Nem is -árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit megrázódik alapjában ez a -korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan disznó biztonságban ültek és -híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt -hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e -rázkódásait. „Hiába van ma a bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem -veheted:“ – ezen tünődtek őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon -beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások -riadtan és vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a -félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak, -nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az -emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség mértékét. -Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai regényt is -elolvastak valaha. - -Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a -felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és -visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát -hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az -ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez néha -szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil -rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak. Néha -egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban -elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny hívta valamelyik messze -vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy valaha meglásson. „Leveleimre -semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a -borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal, -agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ – -Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt -érzések, szeretetek ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a -megindultságok e rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák -lettek, kiki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös -részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés, -kín megbujt néhol magárahagyva, nem is értve. - -Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú alatt a -huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha -egy kutya szerb most véletlenül idetévedne elébe. A legöregebb -szapulóasszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az -eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És -elmondta, – mert székelyföldi volt, – hogy háromszor járt fel -halottaiból Borbán Áron és tanította az embereket, hogy három zivatarja -jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a -sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér -battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat -nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztón -sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök -eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat, -önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak -kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a dolgozó nőket, – -évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék láttak egy este kilenc -tájban, erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt -kiséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével; mindenki -tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik -lihegve, nevetve felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb -nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!“ Kihúzta egy szőke hajtincsét a -kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan -„fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva mégis sommás, „háborús“ -egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz. -Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő -rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites -szeretőkké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly -szándékkal udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes -ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk, -barna leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné -húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő közt. A -souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér, -nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán. -Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor s azon -tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem -altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a -legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy „híres zenész -felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét, leborult, odaszorítota -arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól torzult arcát és vigasztalón -suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, nem… bácsi!“ Veron eltakarta az -arcát, de a vicinék nem erre voltak kiváncsiak; hanem hogy van-e már -sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták, -hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról -regéltek suttogva. „Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz -magának, – fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak -terjesszen itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten -összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és -magát-erőltetve kijelentette: „Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem -csak elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles -szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy még -kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit, -azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet, -véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét, – -talán ezeret is rejtegetnek már itt Budapesten… - -S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem -félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és -bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú -sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva -a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a -kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a -legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő -aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak -be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a -rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – kérdezték -szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi-történeteiket. - -– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! – -panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép tőled! - -Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a -gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre -eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő -lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan -hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját kicsiny, -de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és már választott: nem a férje, -hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos, -kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette saját, eddigi balgaságát -és titokban sokszor sírt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte -elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel -kérdezte, hogy nincs-e baja? - -Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint a -szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a -kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár -napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt -rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este -elhívta őket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban. -Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen -emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal -rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában -úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban -éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott -hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány -szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen -rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat -is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta -néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált Veronra kisebb -összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már -ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van… -Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig így is ingyen evett -már nála, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált s néha -vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész -szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja -tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De -már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és -sorban megteltek a kisegítő kórházak. - -– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat, -úgy sejtette!) – Ez egy magyar nőnek kötelessége!… Gyere no, ne -gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a -piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a -látogatás! - -– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani, -hogy ki-beteget akar látni! - -– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk! - -Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép -idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes hajcsattjait s -odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa. -„Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj -mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most -mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“ - -Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszínű, -tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre és egy -marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette - -megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában -termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést -mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová -beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató -suttogott odahajolva, – nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön -bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a -pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz, -anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe -kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt. -Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron -elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott -és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“ -Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“; -– mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek, -ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, csúzból -lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az -egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt -a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hősök s a -pesti nőkre elméletben kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És -szivük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát -hoztak, mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit; -nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a -somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De -ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben, -szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már -megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről s valami -finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát, -élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban s -melegen megszorítva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez -férjes asszony; tanulta, hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez -életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van. -„Most először méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi -és melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a -tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan, -kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik táján. - -Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz ágya -szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s -úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős -asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a -kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk -suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen, -elmaradoztak már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos -búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és -nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben -gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s -keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt; -bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte a harag; igazi -pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott -cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg -is mozdítni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de -azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt -majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám -is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott; -most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem -pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az -emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és -kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit -magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt -jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az -egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a -csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két -elsőnek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a -kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja -itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad -valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt -Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen -különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert -csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta -a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét -szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu -arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen -elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben -kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygő utálattal -ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem -gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé, -tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpőcsészét!“ – nyögte egy -beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt -van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben -ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis -kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát -az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint -előrehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat -köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára, -könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és -szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ – -mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz, -valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs -kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott -könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy -lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam őszintén; ki az a nő?…“ Erzsi -felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:… -de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“ -– „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen így!“ – hebegett Veron. -„Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A -néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron -sarkonfordult és kiillant a szobából. - -Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már -készen volt ezzel a históriával. - -– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék -új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából. - -– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón. - -– Ne mondja? Hát mikor jön haza? - -– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze -hozzá. - -– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony! -Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall. - -– Micsodát? Mit nem látok? - -A menyecske rábámult. - -– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem -ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin. - -– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit -tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az a veszett, -hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?… -Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak egy pár szót -mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem -bolond az néha! - -– Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg! - -– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az -asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy régen jóba -vannak! - -– Gyalázatos!… Ezt?… - -– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha -szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral -egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét, -kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát -inkább eltürt mindent… - -Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra: -olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása -már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak -az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában! - -– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!… - -Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá -kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony -egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott -semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a -kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars! - -Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a -vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá. - -– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló -hanggal. - -– Miért? - -– Mert kidobtam, – ha tudni akarod! - -Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont. - -– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod! - -S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt. - -* - -Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy -rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és -olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az -Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet -kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég -nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha -csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a -télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben -– hitték – nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt. -Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is -jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át -hamarosan új gazdája. - -Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy -akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta -padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! – -Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve -sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galiciai menekültek laktak -ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk -ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban, -egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták -ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan -néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az -utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel -együtt. - -De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt. -„Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi -volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a -barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, – -hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy -elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor -miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az -asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni, -pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha. -Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz -ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan -valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi -ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt -fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amíg -idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült, -az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba -dicsekvésében?… - -– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt, -itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy, -mint a többi! - -Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg -is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire -szivéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett, -oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna -vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta -helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles -szomszédok, pletykáló cselédek közt!… - -– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda -férfitermészeteddel! - -– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon -érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan -kiváncsi vagy, – hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga -mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember, -lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak -hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer, -Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged, -Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem -bántottalak, – de ha engem így szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy -soha nem látsz többet! - -Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste, -hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem -mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott -tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnő örült neki, -felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az -„Erzsiügyről“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerítés e cifra -meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen -butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“… -Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy -megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most -fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam -magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy -ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az -Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se -rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy -hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész -familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a boglya -alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!… -Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A doktornét folyton -a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével; -erről olvasott el mindent Tolstoj nagy regényétől kezdve a -sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor -már arra vetemedett, hogy: „Egy mai nő“ aláirással lejegyezze -gondolatait s beküldje valami feminista ujságnak; két ízben ki is -nyomtatták, – ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés, – de -másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzura. - -A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy -betegen, – oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan -emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás ősi férfigyönyörét“ s -hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ szalonjainak egész zagyva -szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak -a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha! Ám tél derekára elfogytak -ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból háborus -anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát. -Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni -általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva -a pesti szinházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel, -vasuttól bejövet; s nem kérdezték: „Hogy képesek itt mulatni azalatt; a -családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha -halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások a -családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan vásároltak a -kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura: szőnyeget, ékszert, -vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, ajándékot, tán utolsó -emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata minden mögött ott leskedve -rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és -fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt -érzékük! - -Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó -csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint szemükben bamba, -elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. „Ezekből sohse lesz -ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult -döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét mulva, ha látják ez -embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva, -szinte derülten; amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s -egymásközt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult -örökségi ügyeikről. A háboru egyre kevésbbé volt már théma és minden -inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál -nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a -szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi némber, ki nem is -tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása, -nehéz-szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé, -hozzáközeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos -vagy fizetett ápolónők voltak már s aki „önkéntes“ megmaradt; – -különösen komoly és elszánt nők, kik egy-vagy más okból kötelességet -vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú orvosok azonban szivesebben nézték a -csendes, öreges népfelkelöket, kiket bármikor kurta paranccsal -felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát! -Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az utcai romantika már lekopott, -lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az -„ember“-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive -nem dobbant meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem -várt csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki -tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. Kinn -a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg -nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi -titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret; -egy hires professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel -s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít. -Szinte nap-nap után indultak marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk, -néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló -gyerekek, fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal, -nagy elemózsiás batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló -villamosokban vagy fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy -kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: „Én már nem -veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü tekintet; mások szivében lelkesült -érzések kóvályogtak s ujságjuk vezércikkének aznapi mondatai. -Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt. - -Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt megint -sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, csontigjáró -ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a kaszárnya előtt, – egy -sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban, -az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába -folyton visszajárt hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük -hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit -adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét! -– „Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit -kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok -én! – Milyen áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó -Isten!… Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde -reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – kell -is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő rezignációval. -Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe. - -A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és drága, -– elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött, -találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez -emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt, -maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva léptek; s -mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép ezért!… - -Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval -szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott -egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza, -hogy késön jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este, – mi az -utolsó idökben újra megesett volt néha és sok keserűséget okozott neki. - -Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; találkozott -Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki; kosár volt a karján -s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta, -hogy már harmadik hónapja szolgál, mint „tésztaszakácsné“ egy -iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész -délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem -rángatja senki ide-oda. Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs -aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé -fér. Kimenő nem is kell, mert van ott „társaság“; este összejönnek, -szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is… Veron figyelte, -hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra megtanult választékos, -biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. Eszébe jutottak a mult-tavaszi -szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a -keserüség. Már túlsokat tudott, már túljól ismerte. - -„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, – de az -uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó -arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy annyira gyaláz -téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi néma maradt. „Kérlek, -már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt mondja mindig: „Az az -aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!“ A másik nem, -– nem reagált semmire… Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura -szavaiként mondja: „És még azt hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy -én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!“… De valami -szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt -helyette: „Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis -tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy -koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök, -szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat -legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha, -hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott -volna akkortájt szivesen! De ez a panasz mindig értő szivekre lelt és -elburkolta az igazit, a szégyen teljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely -csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi azt felelte, hogy most épen nincs -nála pénz, hanem legközelebb átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs -otthon. – Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől -fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a -folytatása? Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, – -minek is szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. – -Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt -beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a -tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most -megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“ - -Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból -kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az esték megfülledt -levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett -véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi? – De a kapu -alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince előtt -szomszédasszonyok pletykáztak, az élelem-árakon sopánkodtak, mint -akármely más esztendőben. Odakinn messze az intézményes emberirtásnak -nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; – -pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve, -szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. – Veront -ujabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen -volt már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erőltetve is -asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az -ember mégsem bírja ki egyedül! – Egy szombaton egyik harmademeleti lyány -(az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációkép a hatásos hírt. – Ő a -klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást -gondoljanak, – hát ott találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy -éve. Himezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a szülészetire -szólt bizony a cédulája! Azt mondta: nagyot emelt, egy kis női baja -támadt; de ő megnézte jól a termetit; ő csak leány, nem tudhatja -biztosra, de az ember lát, ha van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne, -hogy „kicsi bántja a nagyot!“ - -Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta, -titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. Aztán rájött, hogy -legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még -klinikára megy kérdezni… És őtőlük a leány elment még szeptemberben!… - -Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez -magában semmit nem bizonyít… - -De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később; – megfogadta volt -magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak -odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az urának: -„Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá becsmérlő szókat. -De egy idő mulva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a -körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző kiváncsisággal; – hogy ki -mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? – Mikor észrevette, hogy az asszony -elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel, – a következő -napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most -megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; míg egyszer az egyik -bejárós mosóné, egy különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem -ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az írígy, csúf száján, hogy: -hiszen látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az -Erzsivel,… a budai lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a -képükbe nézett,… de igen siettek!… - -Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül -találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal s a szokott modorában -váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és bosszus, rosszindulatú -érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt. A lyány, – -másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy rögtön engedő, ahogy épen a -„raptus“-a hozta, – ezzel szemben elnémult, meglippent mindig. Inkább -butának tette magát, csakhogy passziv maradhasson, egész valóját a lágy, -suta ösztönnek engedve átal, melyben ő tudattalan volt szinte és -teljességgel gyámoltalan; akár az időszakos könnyelmüségeiben, beteges -le-lezülléseiben. E férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvető -birtoklása nem is boldogította pedig; csak kellett, hogy így legyen -vele, így álljon meg előtte; maga sem tudva, mit vár. Számítás és -gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak… mert hogy ez már -így volt mindjárt eleinte, már így kezdődőtt köztük,… egy nap a férfi -lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset. De azután sem -szólt az neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy -hogy miért, hogy lett ez; – s a nő nem mert volna maga változtatni; itt -a másik vezetett, – már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt vele -nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár jóindulatú, -barátságos szót, – és ő nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol -róla, mit akar vele, kell-é csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben -zavarodott össze, arra várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön. -Ó, ha jól megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!… De csak -meglapult előtte s azzal szolgált buta megadásban, mit ez legalább -tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csipejét, a búsos lábát, a -fehér nyakát. - -Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a leány; s nem -is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy így lerongyollott -a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta; az este nem is -köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette. De novemberben -megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó helye került. „Na, azt -szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint?“ A leány -erősködött; s meg kellett igérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik. -Tulajdonkép ezt akarta: néhányszor mostanában kívánást érzett iránta; -zavarta ez és röviden végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt, -nem ment el; míg végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december -hónap eleje táján lehetett… a nő maga várt rá munka után, hosszan -ácsorgott a műhely kapujánál s ő még meg is váratta szándékosan. De -aztán elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb -háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett -ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel látta; egy -lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, – mert a katona a -nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen -vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta, -íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta, hogy az úrfi -utánaszólt: „Hát tízre, mint tegnap!“ Károly elébb bevárta, aztán -mosolygott és fütyülve, gőgösen ment odább, ahogy szokta. „Elmaradj, te -rongy, mert rögtön rendőrt hívok!“ – sziszegte elmenőben. - -Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az ösztönszerű -féltést vagy hiuságsérelmet végső utálatnak hitte magában. „Mégis -disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccből is, – -ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor otthon vár a feleségem, -szegényem! – Hogy tudnám én azt ma szeretni, ha semmitse kérdene, nem -szekírozna! Erre nem is köpök többet!“ - -Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a Veron nagy -izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a karácsony!… „Be jól is -érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“ – gondolta sokszor -megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb! – -Én nem vagyok magam se valami vadmarha, dehát az ember nem Isten!“… Ám -Veron ebben is változni látszott, fejlődni az ura kivánsága szerint, – -vagy tán csak hitegette csupa szeretetböl; de akkor jól hitegette! A -szegénységűk sok baja most összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy -érezték, – ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad. - -… És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint -akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az fel a -bajt?“ – sokszor kapta tépelődésen magát. – Régi és már eltemetett -problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott, – izgatta -ujra. Lehet-é őneki, – őtőle egy asszonynak gyereke?… Érthetetlen -ambiciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette -tanulatlan észszel, tán ezért! Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól -megy a pucerájunk, gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel -ügyvéddel valami inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én -elveszem, felneveljük, mint enyémet!“ – s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt -szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!… És most, – most az -a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!… Bár épen annyira nem -féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától! – De, hogy ő -mellette mivé nő a szerencsétlen poronty? Lám, ilyenekből lesznek a -betörők, gyilkosok! Az ilyentől az államnak el kéne venni a gyereket! Az -állam,… no hiszen,… annak más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit -izgatja ő magát valami vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta; -akkor, hogy a kis ifiur estére tizre igérkezett; de hány lehetett annak -még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment! Hiszen ha -biztosan tudná az ember!… - -Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi -találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús -fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon éjtszaka; és -nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette – valami -rettentőn kínzó féltékenységgel, mely épen erre a dologra irányúlt. Nem -nyugodott – bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – míg ki nem kutatta -Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted -magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta; írt -hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsó -legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap -reggel kilencre, mert sürgős beszéde van vele! - -Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegőnek, dologba nem fogott, -tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; „egész alaposan“ -ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az -jött végre lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól -összefogott kendővel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a -pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában, mozdulatlanul, villogó -szemekkel nézte. „Ülj le, te boldogtalan!“ – kiáltott végre rá őnála -szokatlan, tragikai hanglejtéssel. - -Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony, már -észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei szétestek, a -blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden, szinte bárgyun nézett -széjjel e réglátott helyen. - -– Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! – -parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem is -biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső -megadás. - -– Idehallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a…! - -Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy -pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett -idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni. - -– Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így? - -– Vagy öt – azt hiszem?… - -– Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát így kell, -hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj! - -– Igen, – némelykszer! - -– Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a porontyodat; -gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a -gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt -szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond lesz világéletében, mint -az anyja? De nekem, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom tudni, igen… -tudni akarom, hogy ki az apja. - -Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ – faggatta az -asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából. - -– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is láttad. - -– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli itt, – azt -hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy önkéntesé voltál jó -pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te szemét, – majd kisült érted -mind a két szemem; hogy viselted magad akkor is, most esztendeje, a -kórházban! – Beszélj, mert kettéváglak! Miféle önkéntestől van? - -Azzal… nem voltam én akkor. - -– Nem akkor?… Mit tudod te, már magad is összetéveszted! Hol az ápoló? -Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni akarok azzal az -ápolóval! - -– Elment az a harctérre már!… - -– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed volna, meg -se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te voltál valaha, – ide -kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna idejébe valamit! Anya lenni, -– ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb -tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm -hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem -mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én tiszta -testemből, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, – ha -éntőlem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) – tőlem nem tudott lenni -neki; – hát hogy egy ilyen rongy, világ-szekere elmondhatja-é a piszkos, -hazug szájával… - -Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától. -Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát, igy célt nem -ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies friss, hangos -nyögésekkel sírt, – sirdogált előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is -hallotta már, – meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést -érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést. A legszűkebb család -tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni, -– minél nagyobb vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál -erősebbek még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem, -vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő, -hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek -arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs -közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el -nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy -idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, törődöttsége, testi -aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sírásban… - -A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre, -hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt zokogni. -Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve -bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét rögtön!“ – -sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd egyszer tán -felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról előkotort egy -csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá -a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte -lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már -törve a kenyérből. – Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült -és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon -hanyatt. - -– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis megyek -az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani előre, hogy -hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam. - -Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt -valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg -kell tenni mindent, hogy megmentse. - -– De hiszen szembajos vagy! - -– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik! - -Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő, -rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – felsompolygott, egy sötét -folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost. Az öreg úr nyájasan nézett a -szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszusan legyintett -a kezével. „Ach, was denn nicht!“ – s tovább sietett! - -– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol! - -– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet -magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem! - -– De ha lőport, municiót csinálnál?… - -– Ugyan – no! - -Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – nem is -remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő mosollyal -vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ – „Az én uram -is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez előtt el kellett -némulnia. - -Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a szép -életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut, -mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma, -hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és rendesen élhet a -gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak -a többinél. Hát most vége! Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors, -az emberek ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott, -mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly -erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És -mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép, -nyári napokat kellemessé tegye számára. - -Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy -visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még -dolgozhasson érette, áldozhasson neki? Megőrzi-e a sokféle véletlen -közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések, -– már látta, – akarata határán kivül estek, tehát számításai, tervei -határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak -élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a helyéből a -jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor -már újrakezdés lesz; most, mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs -hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse. S -passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt -képes. Mit használ az? - -Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetőn -megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele, -finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson, -hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincötdekás -postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a -doktornétól, – zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz -receptet is felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a -föld alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen -bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen, -sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette, hazahozassa, -(még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd -takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba, -de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide -találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba -azalatt… - -Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf, -plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt volt, -kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a -legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a -félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat. - -– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan, -aggódva. - -– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra -is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis muszáj, ha sok -embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen gyorsan, hetek alatt! – -És ilyen kutya, kánikulai melegbe!… - -Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a baonnal. -Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött. - -Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset s oly -könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot inkább tartós -ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal, kávékockákkal. Lopva néhány -olcsókönyvtári füzetet rakott közé, kissé büszkén, de inkább gondolomra; -– s néhány finomabb, drága édességet, – elálló mogyoróstésztát. - -Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán tipegve a -teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat kössön, öltözzék -fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor egy-állomásig szóló -jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, elbujhat valahol és együtt -lehetnek vonatindulásig. - -Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok -indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még tán -hogy elébe feküdjenek nekem!“ – mormogott az őszbajuszú. A folyosón -várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó, -síró, búcsuzó ember zűrzavarában. - -– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak megtámaszkodhatsz! – -súgta a férfi. - -Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár, -kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét. -Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen -az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak otthon. Minden -kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen fogták egymás -kezét. - -– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! – -mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott némán, értőn. - -Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit Károly. Hogy -világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a postán megmondják a -tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen százszor megbeszélteket. - -– Van-e hazafelé villamosjegyed?… - -Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó ölelések. -Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kin, -vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: – -egy-egy zokogás. - -Veron is ment a többivel kifelé. - -Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok -káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás -kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult. - -– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg húsz -piskóta, de a skatulyásból! - -Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most tennie. „Az a -rongyos“ szereti a mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most -a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a „Szülőnő-Menhely“ -kórházig. - -S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva vitte -szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő izgalmát e korcs -méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol a lét fölös és -meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le jajban és -vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve, – -akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év mulva is még több -élő hordozhassa életét, valamivel mindig több, – mint ahányat a -legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak -irtani maguk közül – egymás közül. Hogy legyen újra, aki öl és legyen, -kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi -egy-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a töméntelen, -szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e valaha mézet, használ-e hasznot -egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet -önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegíteni, – soha megváltani; s -mely mindenestül tán még csak nem is örök! - - - - -LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRŐL - - -I. - -Perugiába érkeztünk délnyugat felől, juliusban. A szakadékos hegyvidéken -át az esteli út; füstös tunnelekben ügető gyorsvonat szédülete; egy-egy -város lámpasürüjétől parázsló ormok, ahogy elrobogtunk alattok, – és egy -kellemetlen levél hazulról a tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe -füstpernye csapódott az ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni. -Végre ott voltunk, – fel, fel, magosra kanyarodott velünk a kis -fogaskerekü, – és soha én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a -Hotel Belle Arti kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival -s a balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos, -aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi -házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és néztünk, – -itt szép, jó. Itt egyszerű!“ - -Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat reggeliztünk lenn -az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két oldalán a falon két -olajnyomat lógott: az egyik Margheritát ábrázolta a házikoronával, a -másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet; s a töméntelen múzeum, -kultúrhistória meg nyaktörős plafonbámulások után ezek kedves két -barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy anyányi angol leány -szaporázta a szót versengve; de lám kevésbbé köpték és szörpögték, mint -idehaza az ötödik kerület anglofiljei,… ezt figyelgettük meg egy öreg -német dámát örökös képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk; – -végre körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy -küldhessék a pénzt. – Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt, -bizonykodott, magyarázott, – azt értettük csak, hogy nem veszi fel a -sürgönyt. Végre megütött egy szava; többször mondta, a közönségből is -hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit mondanak?… Hivtuk a Belle Arti -német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?… - -Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen dallamos név, -ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis pathetikus -melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott -megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“… sikerült kiértenünk. -„Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily -hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk látni még: mi történt, mi lesz? Mi -részünk benne? Lassankint tette torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem -ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk; mily érintetlenek és -elfogulatlanok, mily ámulók és megütközöttek, – két ember, kik -évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk. - -Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,… -háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngő -léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak, -hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér tudtára adni, hogy -bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van nálunk elegendő. – Az -arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül!… -Mi lett egyszerre a meghittségből, az otthonosságból? Átvirrasztottam az -éjszakát, néha sírtam már; – és reggel sürgönyök mentek a római, -firenzei konzulátusokhoz: mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az -express hivás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk -Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, – -nem is tudom, hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik -voltak Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is -odajöttek, – már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató, -kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, kiváncsiskodott, – -keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború, -– nem engednék a szociálisták!“ – mondta valaki a többiek közül -komolyan, de a gamásnis irónikus mosollyal fordította le nekünk. - -Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős, piszkos -banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak szakadatlan; nem is -jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk -gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a kocsi sűrű -levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, – ahogy -kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara kacér villáit láttuk, a -rózsaszinfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdőző -asszonyokat, kik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellő eget -és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te -friss idegen; – te független magány, üde pihenés, nyügöktől -megkönnyülés, sorsunktól eltávolodás, – te álom!… Így robogtunk el -mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással: -„Semmi! Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt -nyaralunk!“ - -Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen városé… Egy -évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat -emlegetett hely; az újságokba került. Vége! Buona notte! - - -II. - -Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – igazolást kért. -A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasuti -állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a -testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt az érzésem, ahányat láttam. -„Most ilyen világ lesz!…“ - -Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról, -lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól törődötten, könnyes -és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, – -ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi -jövőt; mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett. - -Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk -hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba, -fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok -klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“ „Szólítsam -az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér -kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az olcsó carozzák udvari -batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk egymást negédes, udvari -nyelven az aszottbokru liget kis fapadján, ahol megpihentünk, -elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már; – rossz kiskorcsmai -ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink -ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük -indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép -észretér!…“ Így kinlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel -egymásnak; aztán összehajolt fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két -elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A -ferrarai hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult, -mire felébresztett. „Hercegnőm, – van még háború?“… kérdezte álmos -szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, – nem lehet átaludni! - -Csak megérteni lehetne ébren! - -A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek, rongyos -munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis -butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven -férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres -nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz -alkoholfelhő szállt előttük. „Eli-jen a haberú-ú!“ Nagycsípőjű, -citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt -mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!“ Egy percig néztem őket, – -aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A tömeg volt!… - -Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba -zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után szaladtak valahová, -még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne -a tegnapban: a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, – -szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült -fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a -sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen -szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett adni a helyet, -kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis gyerekeknek ott -ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer: ismeretlen -építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák. -„Laibach.“ Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors“ velünk?… Másnap -délutánra voltunk Pesten. - -A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig -szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól -fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni -felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott: -„Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!“… A -torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne -kiáltsak: „Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá! - -Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a -cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi nem láttuk, nem tudtunk -semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal. - -… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott kirakatok -közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az -üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti pénzét, kinek -spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, öngyujtó, konzervnyitó, -ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz, -vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott -lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorító, -kegyetlen mindez! - -A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár a kassza -mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. „Most -megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e valamit? „Bizony, csak -haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy nap háromszázat is -elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony nem több, – -mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya szerbnek -megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt menyecske ölén, – -jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy -a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem. „Isten őrizz, – még sebet -kapna!“ – nevet és magához szorítja ijedten. – Nem csoda, – -gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához. - - -III. - -Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz Szegedre, -egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ – „Isten legyen -magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom, -hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek néznek az úton, elfognak, -főbelőnek tévedésből… tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg -se tudnók itt, – tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg -kell jól gondolni!“ Így beszéltünk, de egészen komolyan! - -Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal. -Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy -összehúzódnak az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész -életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem -számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem -kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel -elvihetik; a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt -pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok, -közelébe nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. -Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken… - -Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben -a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja – s a -japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen -tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit, -kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első -persze Szibériát is ült; a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken -át.) – De most háború van! Ha uram combattans volna, tán lőnie kellene -Da Wacra!… Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát -írónővel; könyveket küldött nekem, mert kértem, – délszláv novellákat -németre fordítva. Most megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se olvastam -még, – aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, -mennyi szép lehetett bennük, – de akkor így volt. Féltem; a -hirtelenségben elvesztettük a valószinűség mértékét, hogy mennyi -lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!… - -Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor szembetünt, -milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus, letompított -használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“ „kiporoljuk az -ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem -kiséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás -gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit épen -fölmentettek, nivón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a -gyerekével szintén urától búcsuzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki, -nagyon egymáshozillő; egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az -igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy -pillantást: „Már tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább -vizsgálta. - -Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság -szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az utasok rémes -kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már tudja, – csak az -arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a beszálláskor?“… Hogy nem volna -miért?… Elgyötört, megzavart itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már -semmi valószinütlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom -én, mint ezek itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap -mostani vezércikke?… Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak – és -ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz. - -Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit -másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak: kicsodák, mi -járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… Egy idő mulva -arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem -rá, tán kissé bizonytalanul, várakozón, – tán túlhirtelen kaptam vissza -a fejem; egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: „Tessék -bemenni!“ Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, – inkább udvarias hangon. -Talán részvéttel?… - -Beültem és már most biztosan tudtam! – Kevés rohamra-induló katona -lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a -hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét, -hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e -kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel! - -Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett volna -mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; – könyveket -vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; – zöldséget -termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy már nem is -láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, – elhagyta őt is -s a fiamat, – magam voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha -ép muszáj – hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most -új és eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság… -teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s csak -rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis így kell -történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni; -szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék! - -Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé -ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz. -Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat,… most az -enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett? Csakugyan kiáltanak -valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát -valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig – -még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot. - -A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa szíves -készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér, -megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy mehet, most -mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, amikor együtt -ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai képzelgésem. „Csacsi!“… -De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, – s a Tisza nem -az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma -jó! - - -IV. - -Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis -vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már az -októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a -szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszin, -oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, aprós, összemosódó -szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint -az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni, -szúrni tudnak!… - -Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter -gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk -halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen élveztük a -napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az egész! – Hogy -jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell csinálnunk majd, ha -vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből -kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtük -látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed -feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“ semmire, – ragad, -mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem -sodorta el, – és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen -majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és -esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy -keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is -voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő együttese; -ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, – de ezért szabad -reménykedni is. - -Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de egy dolog -bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki -általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt -társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is magános, -szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és -élet tiszteletében nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek – -igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés -ellen, – de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem -támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind: a -fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó, -halál. - -„Ha legalább élmény volna!“ A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így, -mikor itthon járt. „Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult, -összezsufolt és ami ott történik is, oly áttekinthetetlen, oly gépies -rendbe rejtőzö… Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor -egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a -homály, felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb, -felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak a -magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt -nevelted! A jóságod!“ - -Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz kézben, a -sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett -egy padon; a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos -könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de -nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai, -sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magánosan s -azt mondta: „Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál, -amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!“ - -„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és -dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. – A bölcs -ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. – Ha -kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám, hogy az élet egyetlen; -egyszerű étkeket enne és darócban járna, – és bár a szomszéd -birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kivánkozna senki -által. – Megösmerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból, -kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, emberek, lakástokat kibővíteni -azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. – Ha két -hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. – A -bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, -szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való, -nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. -Mert ami nem Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel -régibb, mint Attila, Timurlenk, Napoleon! - -Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter tüzet -gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg -zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván, székek, -ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet maradék -rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos, -kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján pappendeckli, -hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda -oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dísznek, -krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta -félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna -szoknyából való szövetre hímezve; annak pedig az ablakvilág felé eső -oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény -ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki e -hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba! „Gyujtson -lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet, -kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra -teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a -köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra, -míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni -fogom Fekete Pétert!… - - -V. - -„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi elgyöttünk!“ - -A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa -nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most csupa -ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska. - -„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja -vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótalan, -kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: amit ez a Péter -eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem tenné neki, el is -felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár, – peíg ott falni -kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahunnat én a -selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, – elették előle a -tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk, -azt a négy honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak -ott egy színbe.“ - -Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy tetszik -az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a -gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a bajuszát. - -„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy megírta a -doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne -vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha tudtam vóna én, hogy így -szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi -bakák beszélnek ott egymással; ’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani, -mer’ én mindenhun kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel… -Na, hanem, egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“ - -Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban volna. - -„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki. -Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tüllem valahogy, – -(megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!) az az enyém vót, -tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem -vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magamébul pótoltam. -Este kellett vón elszámolni, – hát ebédután mán nincs az edénke sehol; -perdű, lába kőtt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már -fel nem irtam; mikor elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem -baj, nem azér,… csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő -őméltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső, -asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“ - -Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam így; az -uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az -irodalmi csinyemért; most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, – -élete, munkája ambiciójában. Ő nem tör bögréket!… Ördög vigye az -irodalmat! - -Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. – Majd -másra terelem a beszédet. - -– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a -menyecskét? - -„Tízórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát meg kell -tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világér’ -nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhítja -ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magaformájut lát az -ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki a fene, – köpedelem mán az a -sok férfi együtt! Azt áhítja mind: csak a család! – meg hát az enyém -derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmitse -mondani! Meg tetszik látni máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én -a harctéren se’ senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü -fizetne nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose! -Azér’ is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, – az -anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusított, rámbiztatta a -feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – – – -Nagyon megsértett éngem avval, – megírtam: a siron-tul, ott megengedek; -– de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! Ugyse tud -olvasni!“… - -Oly lassan mult az idő; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is van -avval a kulcsárnéval, Fekete Péter? - -„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes, feszt -libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik! Nem így -nézek én ki otthol, ne tessék azt gondolni!… Hát a sok nőcselédnek csak -szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les irigységbül. A kulcsárné, -– isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz, hogy annál bolondabb az -asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön az énhozzám, parasztemberhez, -– hát nem igaz? – Derék, feszt nő vót, nem mondom; meg hát olyan helyt, -tetszik tudni, kéz kezet mos. Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi -bajunk; kezire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a -részbe nem vót jó felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót -abbul is haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön -túrók, finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan a -gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – nehéz -dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava -legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte akkor is! Azóta se -vót nekünk bajunk együtt!“ - -Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt -férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett -hát a vége. - -„A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak besugtak -valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám tanál hárulni! -Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné; a kertész behozta -vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz alól, – perdű! Én tudtam, hol -van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a -grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya -neki, – nyalka prádés kocsis jött két hete az udvarba. – Őméltósága maga -kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé -irányítottam, – a borsó felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba -vótam a kulcsárnéval, két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a -fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat vót ellene, minden -kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést is -kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?…“ - -– Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá! - - -VI. - -Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!… - -Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai kérdés“-nek, -„hadászati problémá“-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben -játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az ember asszony; -kisemmizett, kérdetlen, mellőzött, – az ember ittmarad és jár-kél a -dolgai után; néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a -megszaporodott gondtól és vár… mindennap monomániásabb reménységgel, -sivárabb kétségbeeséssel; – és nincs és megint nincs tábori levél. - -Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy időt -engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást -kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, – s a pléh kegyetlenül -visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; – üres megint!… - -Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a -postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most jönnek, hol -a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten nézek elébe, de int -már messziről a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“ - -Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot, -fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap. - -Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka hijján, -arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten, – de hisz -holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír -jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, – leugortam a szaladó villamosról, mert -láttam levéllel inteni a postást, – és csak késett írásai voltak, -régebbiek az utolszor kapottnál?… Igen, hisz ép ilyenből látszik, hogy -csak a posta az oka, – csapatszállítás, hófuvás; – vagy lehetetlen -feladnia!… De ha baj van, – mikor tudom meg? elbirom-e nélküle az életet -egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá -mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem biztos, -hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán nem is jó, -hogy mindig oly sokat írt, elkényeztetett, – most nem bírom el, ha -egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz napért! Hátha már -hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül? -Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni tud, ha ép esze megmarad, -egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a -legszörnyübb, de még úgy is,… csak éljen! – Istenem! Nem befolyásolja-e -a titokzatos végzetet az én suggestiv rettegésem?… - -Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűn akartam már -félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem olvasásnak, – egyre -csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb -elnyugovással: Fekete Péterné írt. - -„Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az embertől levél -hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is Egésségbe -megvagyon írja mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába -egy Hadnagy bécsbe menendő egész könyvet adott átal annak maga kezével -irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente -kedves doktor ur emberemmel hogy kügyek magam Felvisszem tessék mari -Szakácsnét vasuthol elejbem küldeni megyek mint teris szamár lisztel -téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan -köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágában fizetni -csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget kezét csókolom maradok - -Fekete Péter hitvese Rozál. - -… Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkővetkezik! Mintha -hétfő óta nem százszor lehetne baj!… De még írt, mindennap írt, fogom -olvasni megint a naplóját „maga kezével írottat“; – mondhatom az -embereknek: „Nincs baj, most kaptam hírt hálistennek!…“ Vagy csak mert -úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a -téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszünt volna; -a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori -csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a -csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát. - -Mire Fekete Péterné beállított, – már itt volt egész csomó megkésett -levél a táborból… - -Szép, piros-szőke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és hálálkodik; -nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve; a -hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval fáradni!“ „Köszönöm -kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé zavarban van, hát erősen -tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak -cselédleány és itt mégis tájékozottabb, „világibb“ nála. A moziból, hova -elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohse -látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt -mondta: „Mit nézzek rajta? Nem az enyém!“ De lopva azért jól -megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a -nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. -„Jaj, hogy itt mindenér’ pénzt kérnek!“ – Őnekik ott a kanaánban van -most is minden dulásig, kommenciót is kapnak, magukföldje is terem; ő -bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig tudom itt tartani -hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke, -hogy olyat még nem látott életében. - -Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát. -A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, – -kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy almon, egy kenyéren -ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van tán -hozzám e percben. - - -VII. - -– Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó őket azért ok nélkül gyanuba fogni. -Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!… - -– Mondta? – érdeklődik fülig pirosodva és előrántja a fejkendőjét. – Mit -mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni! - -Ám úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, – -(töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány -hónappal ezelőtt. - -– „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más hozzám, mint -az első két esztendőbe. Mer’ ha úgy visszaemlékszek, mord vót e’, mint a -téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer teccik tudni, nem úgy vót a’ -hogy ű éngem valami nagyon szeretett vón, mikor elvett. Másat szeretett -biz’ ű, egy Laskó Maris nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a -szegény vót, tán nem vót egyebe a rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is -tartott mindenki; – (régen vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb, -merimondóbb; én mindég szégyellősebb vótam, azér’ aszondták rullam, hogy -büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a Maris eccer -megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott ahhó a Franci -Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele; de -hiába kérte osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt, felé -se’ ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a -testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű háromhó is -járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy megfigyelte az -embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor mán jó fizetése vót, mint -inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta, köteles a nevelésér’. Egy -darab szőlőt vett az öreg hitelre; aszonta: „Na, fiam, ha letörleszted, -tied a szőlő!“ Hát mikor levót, akkor mást gondolt a vénember, -hümmögött, hogy oszt mit szólnának ahhó a testvérek, meg hogy míg a -férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. „Na, – -aszongya az én uram mérgibe, – tudja meg idesapám, mátul fogva vőlegény -vagyok!“… Oszt még mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt -engem a háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg -legszebbnek is hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan is, -meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de azér én -nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem má’ megvót, -még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint más fiatal!… -Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a te urad valaha?“ -„Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még szégyeltem, hogy kérdi. - -Ép akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a -kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, hogy idős vót? -Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is tudom, tán boszorkány -vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni: „Rozika így s úgy!“ – adta -a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak eccer feltünt; bemegyek -valami kommencióér, – hát a cselédház gangján ki kávézik ott a -vadszőllők közt, mint ü meg az uram. „Mi az Isten?“ – mondok. De -mingyár; hogy csak üjjek le közibek, nekem is készített findzsát. – Telt -múlt az idő; én mán szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér -olyan furcsa vót nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint -azelőtt. Mintha mindnek valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná! -„Mi lel éngem, – gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“ - -Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a korcsmázást, azt -sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett vón akkor is! Én -se szóltam hozzá, csak ríttam magamba az ágyon. – Másnap reggel aszongya -nekem a bót előtt az igáskocsisné: „Rozika, mérnem vót az estve? Csak -maga hibádzott a fiatal menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a -kastélyba, nem tudja, fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a -cigánt az ispán fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját, -kőttes sütemént!…“ Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe. -„Vagy igen, – mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer -változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön, mer ma -is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tollyu. Ha az -urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt mennyünk együtt!“ – Ebbe -maradtunk. - - -VIII. - -Megtörüli a száját illendőn, asztalkendőbe, – köszöni alássan, – úgy -mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd után; szedi ki a -komótbul az ünneplő liberiát, huzza a harmonikás csizmát; de énnekem egy -szó nem sok, annyit se szól; csak megyen úgy öt óra tájt, bevágja maga -után az ajtót. – Úgy elfakadtam ríva, csak lerogytam a karosszékbe. -Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi -együtt emberek közibe? Mondok, mér nem vagyok én arra érdemes? -Szégyelnivaló van énrajtam? - -Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem bánom, – -mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de most -megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak, -arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót. De ahogy nyilt -az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis néném: „Hát maga minek -rítt, Rózika?“ „Nem ríttam én!“ mondok. De a kocsis is, az ura: „De -bizon, ne is tagadja, rítt maga!“ Akkor elmondtam az egészet. „Na e mán -csunyaság az urátul, abba igaza van!“ – így biztattak. Ahogy kifordulunk -az utra, aszongya a kocsis: „Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert; -mi az Istent lél azon a vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy -utánabagzik!“… Igy pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak. -Nekem meg ettől a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az -a sok szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba. -Szinte megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Uriféle -nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez üvele bánni, -mikor még én is nehézellem a természetit. Így háborogtam magamba!… - -Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az -öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az -udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika lelkem, -csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!“ -Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; – belemelegültem én is, -szoptatós létemre, eszembejutott a jánkorom. Alighogy elhagyta, elkap a -kertész; avval is jártam jódarabig. „Gyüjjön mán velem is eccer!“ – -mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott éngem, dicsérgettek az -asszonyok is, mintha sajnáltak vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás -vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsuztatnának?“… -Eszembe jut, amér gyöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs -semerre! Akkor mondom a kocsisnak: „Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak -ekkis vizet iszok!“ Avval megyek ki, végig a gangon, a házhiján; – ott -egy benyiló vót a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor -láttam, ahogy rájoknyítottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott -vótak együtt a diványon… S még milyen szemet vetett az énrám, az a -gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a föld alá. De énvelem -egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki -lopni jár; úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki -belülem nagy sírás közt, ami történt. - -Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy -meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én anyám, ahogy belép: -„Hát te gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te -rimafattya, te himpellér, minek gyösz ide?“ – A meg felragad az -asztalrul valami tálat, vágná anyámho’, énrajtam tört össze, mer’ -elibeugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren -ritt az ágyon; akkor megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni. - -Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se sokat -szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak: „Te lator, te zsivány!“ – -megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy lúdas. -Eccer-eccer próbált okosítani: „Ládd-é, – aszongya, – csak neked van -ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho’, amér befogod a szád!“ De én -csak jajkeserüt ettem abbul, soha jóízüet! Ű meg azt hajtotta egyre, -hogy éngem csak anyám biztat, minden azér’ van. Hász’ igaz, hogy éngem -igásbarmának tett vón, amilyen jámbor vótam, – ha anyám ki nem tanit. - -De így se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci -Dani ki nem segít a bajbul. Mer az gyütt oda prádéskocsisnak: nyalka vót -meg özvegy is, szeretőnek alkalmasabb; avval adta magát össze az a -disznó. Az én uram arra, hogy hát így megutálta; bevádolta, kiturta a -szolgálatbul. Énnekem meg mindenkép kedvem kereste osztán, szidta, -gyalázta a másikat, elmondta mindennek előttem. Anyám is aszondta: „Te -meg most mán ne fancsalogj, hé; – vágd el, míg meleg! Most kapasd -magadho’, többet el se engedd!“ Hát hajlottam én is a gyerekekre -nézvést; most meg mán régen vót; elmult, háborus világ van, tán vissza -se gyön; – ne sujtsa az átok! Én mán szivembül megengedek! De azt el -tessen hinni nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud, -mióta az a jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány; de csak -énnekem oskolázta ki! Hát nem igaz?“… - -Tizenegyet üt,… minden csendes; az ernyős lámpa fényében mosolyogva -nézzük egymást. Ami vót elmult, – Fekete Gányó Rozál! Így emlékezésben -milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető minden, – ami könny, átok és -halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellőzi a régi -tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra -fog kezdődni, – frissen, tisztán, elülről!… Tizenegyet üt. Odakinn -valahol messze már elcsitult az ágyúszó; nyitott szájjal, dult idegekkel -rólunk álmodnak a szalmán. - - -IX. - -Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő -igéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint -orosz fogoly tifuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, – -gondoltam, – ő túlélte!“ A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta -nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden -ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, – míg egyszer meg -is áldotta érte az Isten. „Te, anyám, épilyen voltál!“ – kiált a kisfia. -„Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!“ „De igen, mindég ilyen -voltál apához, én tudom, – ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?“… -Bementem a halott ember szobájába; az íróasztalán minden rendben; a -jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája… És -dermesztően éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem hiszi, -hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az -idegeibe, – noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, -virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két -hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen -időben; élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, -munkájáról – s folyton a leveleit olvassa. Őrület! - -Most hova menjek?… Féltem az üres lakástól, – a kis fiam pár napra -látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, -katonák; finom szivarok füstje, virágszagu fuvalmak és mesterkélt -illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek -épolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, -akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok -voltak véres és kegyetlen háborúban; – milyen derüs közönnyel futottuk -végig egy ujságlap címeit; s aki elolvasta, milyen jót reggelizett -hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így, csaknem így vannak most is; -– úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sokezrei, a -„nélkülözhetetlenek“, az „alkalmatlanok“, a „jól elhelyezettek“ -családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember! - -Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos elidegenedés. -Elzárkózni, igen, – ővele vagy egyedül, – külön lenni nem erőlködni -többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, -lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és -gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, -megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár -vele, mint a gyerek. Ki kiváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és -szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és -üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszalón. Én -vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom: nem! Ketten -vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, – akkor arculüti az ellenfelét… Ez -ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, -játszódnak vele és benne; s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem -jobbak nála, törvénye törvényük, – nincs mit szánni őket! Mit is akarnék -velük? – Ó, csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, -ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz -soha! Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim -voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultura, humanitások, -szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna -állat. – Ó, csak magamom kell kétségbeesni, – csak magunkon. - -Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek -közt és gyülöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok buta, -gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a -tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! egymásra néznek, az -ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az -egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik; míg -ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év mulva is egymást pusztító -milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a -sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem -esélyeit, – s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az -oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell -gondolkodniok! - -… Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: nincs bennem egy -hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, kik alakra hozzám -hasonlók! El közülük a magányba, – nincs jogom így elfogadni tőlük még -ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az -őrület ellen. El, haza!… - -A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. – Betegen hozták -az ismerős, kedves városba megint… kórházban fekszik és vár engem! - -Mikor hozták?… Hány óra? A menetrendet! Igen… ma még utazhatom! Milyen -boldogság, – milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez?… Mi baja lehet? -Mindegy, mindegy, – hisz él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg -is hallhatott volna! Utitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó -ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A -cseléd, a házmesterné mind segít, – a szomszédném felhozza a vasalt -ruhát szivességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még -telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy ujsághoz. Kórházat -ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az -emberek!… - - -X. - -S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a -boltok korai nyilását s az óraütést; csodálatosan friss lélekkel vártam -az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson és -elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem; tehát hosszabb tartamú -betegség, haza jöhet!… Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog -sort és ibolyát. Engem csak tízkor engednek hozzá. - -De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! gondoltam és élveztem -a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem remélt örömet. Ott, -egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt tudom biztos -helyen, nyugodtan, veszélyen kivül. Ő is tudja, hogy közelben járok. -Milyen szépek ez órák! - -Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, gereblyével a -vállukon, csevegtek vidáman, egyszerü szemük kék mosolyával rám néztek s -a tág világra, – frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk -fegyvertelenül, – az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura!… Fehéren -csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap husvét van! -Krisztos voskres! – mondják akkor az ő hazájokban, testvéri csókot vált -úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki; – „Krisztus feltámadt!“ -szól hangosan az, aki csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie: -„Valóban feltámadt!“… Milyen szép ez! A szívem feldobog érettük, -egyszerű hymnusok csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan -haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró -muzsikok várnak rájuk a szérüs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll -ránk és maradékainkra! Halleluja! - -Gyakorlatra menő ujonccsapat jön, barna legények. A szívem -összébbszorul; – sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli erdőt. -Hány fog elesni, melyik?… Elgondolom őket; az arcukat egyenkint a -rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt szemekkel és állati -ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont gyalázva; – és -elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni -portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek -haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal, -fáradságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy leány -várja őket; és ezt is látni tudom! Mindent, – ugyanez arcokkal; ó -rettentő janusfejek! Ó, százlelkű ember! - -Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a vigasztaló -életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak -zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást. -Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik -lógnak, megcsap az erős hússzag és beleszédülök; Uristen, hogy kivánom! -Reggeli előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se -értem; – hónapok óta nem evés az, mit úgy hívok; a konyhalány -fejcsóválva hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van -bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd -sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!… (Egy csokoládé -három zsömlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi virstli -tormával; édes sütemény). - -Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az ujság itt, – még a -tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri híreket, – -szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélekzettel – s kerestem az általános -szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki -szivemhez tartozik. S most, – ó milyen máskép olvasom, mások a szók, a -betűk! Közönyös zsurnalisztastílben értesítnek bizonyos messzi -hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd -tisztázódniok… Ó, de hisz e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés, -romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja!… De én nem tudom ezt -érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta -ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak -ezt érzem. (Hát én is rosz vagyok?)… A kávéház, az utca, a piac csupa -napfény! - - -XI. - -Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág -iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró, polgárista -fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A kathedrán, – hol most -borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly, tanári asztalon -osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt maradt; most -láztabellákat írnak rá a krétával. - -Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi -hely: az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, virágok a kis firenzei -vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk; egy -külön, halk sziget a sarokban; a szoba többi lakója, mintha mögöttünk -volna, távolabb kissé, – a derüs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek -így. - -Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy -gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak; azt -hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első -sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik naphosszat; -mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély könyököl nekik -fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a terhes, májusi -alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi idegen férfi; -messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző nőszivek itt a -Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két -testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál vagy -ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyüjtött, – -s most itt a háború; – s a mindeneslányuk már a harmadik szép -„diner“-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők regényt olvasnak az -ablakban; összesúgnak „érdekes“ profilt mutatva; csipkeujjas, telt, -fehér karjukat kivánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran… -Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a -játékot; hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!… - -Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak színből, -hogy odaneszelhessünk néha a többire; – mint utazásainkban a vonaton -beszélgetőkre: ágáló, hangos, furcsa, idegen utitársakra. Milyen jól -tudunk így együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni idegen dolgokat, -szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a világgal szemben!“ - -… „Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, – tizet, -istenucscse nyolcat legalább is eltaláltam!“ A beteg főorvos fogadkozik -így! Hihetetlenül naiv tódító; – mondják, tegnap egy szerb zászlót -emlegetett, mit az ellen kezéből neki adatott kicsavarnia; – sőt -tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyit viszont) a -kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon ritkán nyerhető -orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – Ah, igen, persze, – gonoszkododik -sunyin a fiatal medicíner, – nálunk is a legtöbb repülőgépet a vitéz -doktor urak puffogtatták le!“ Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt; -a doktor hirtelen áttér három darab tízezreket érő, régi olajfestmény -leírására, melyeket egy lengyel, főúri kastély lovagtermében vágott ki a -rámáikból. Most a keretezőnél vannak; milyen kár, szeretné megmutatni! - -A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös -toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma -urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját -leli, – immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter -kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az -egyiket szeretnék neki elsózni; de akkora orrhoz, – mondja az elegáns -ifjú, – több pénzt kellene adniok. - -Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma; az ágy fejére -könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is -belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélekzettel, befelé is -szívja a szókat. Mily tájékozott a „társaság“ legbensőbb pletykáiban! A -negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat bizalmasan a -keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud felőlük, – mily -hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül oszt elismerést! Mert -hiszen ő is, – ó Istenem, ha a boldogult férje nem oly könnyelmű, ha nem -játszott volna el mindent lóversenyen s a kaszinóban!… (És mindez igaz! -Valaha csakugyan szerepelt s az álláshoz, presztizshez nyilván illő -modora is volt, biztos, sőt méltóságos föllépése… De ennyire külsőség -ez, – csak a helyzettől függő?…) Most oly félszeg, túlserény, ügyetlenül -buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni a -havi nyolcvan koronát. - -Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. „Jöjjön csak -maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen -ügyetlen!“ A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő; a többiekhez fordul -bizonykodni. „Ké-érem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem? -Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagykoromban, negyven -krajcárért. Aj, de sajnálom! Éjnye, éjnye!“ – Ez a „kedves jó öreg úr“ -nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van -egy kis háza Cinkotán, kétezer korona kapitányi nyugdijból szerezte, -abból élt a családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig -tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt -megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai -tehetségével. „A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!“ Ezt panaszolja -most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak. - -Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a háború -elején. Donkihotét így szokták fösteni, ilyen horgas, bús-humoros -figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel. -A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona; kis évjáradékot húz -kegyelemből a majorescotól, de abból nevelteti két unokahugát. Itt -keveset beszél; ideges, szenvedő és közönyös; gőgös és félszegen -bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az -ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá, -hirtelen generozitásból kitünteti a közléseivel. - -„Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind -elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már, -csak az ócska bagolyfészek a hegyen; – de ő olyan ügyeske volt, szegény -muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindég kiteremtette, ami kellett. -Gondold csak, kilencvenkétéves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már -egészen összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv -nélkül tudta mind az ősőket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal -ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig erről beszélgettünk. -Te nem tudod mi az, így összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre -meghalt, sohse hittem volna; tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha -nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig -egyedül az üres házban; nincs, akivel a családról beszélgetne az -ember!“… Szegény, bús, öreg túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A -harcoló seregnek csupa ilyen emberekből kellene állni, – pont -ilyenekből! - -Nagy kardcsörtetés a folyosón; a főhadnagy sántít be; a korzón volt, -naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk, szinte heves -bicegést. Most mellén a signum laudis. „Hát megkaptad?“ „Na, végre!“ -„Grratulálok örregem!“ Körülveszik, tapogatják; mindenki tudja, mennyire -várta már; hogy bosszankodott, amiért késett; előre megvette, hónapok -óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, – -de közönyös arcot vág, legyint megvetőn: „Á, semmi! Marhaság az egész! -Bizonyisten, nem adok rá semmit!“… - -Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor -fel kell szedődnöm; indulni haza, egyedül, – míg itt idegenek mérik meg -a lázát, vetik fel az ágyát éjtszakára. - - -XII. - -Itthon végre, – itthon és együtt!… És milyen szörnyű rossz írás volna, -ha erről írnék! - -Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és -intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán; – de a sorssal szemben -is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kinok, kiszolgáltatottságok. -Hová lett világnézetünkből a fölény, kissé kesernyés gőgünk biztossága, -az „én“-ek excluzivitása, a magány, a finomság, az elkülönültség s az -irónia?… Korbács alatt szükülő állatok vagyunk; a templomok tömve vannak -és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stílusunk. A -gyerek, aki verés alatt lett szófogadó, – nagyon szégyelli magát; és az -Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel -történt, majdnem minden esetben sülyesztette azt. Ha máshol nem: az -izlés irányában. - -Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A -közelmultban, mondják, „túlkomplikáltak“ voltunk finom disszonánciákkal, -megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső történeteinkkel, „csendes -válságainkkal“. – (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most -lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken mulik, külső -dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, mint -egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa -kiesett dolgos két kezünkből, – naiv imára vagy a „görcsös tördelés“ -vásári vagy theátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezeket. – -Érzéseink arányai frescoszerüek; a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés -ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyítőbe. - -Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások, -özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás; halál;… Gigászokká -váljunk-é egycsapásra, hogy e torz-ballonokkal „művészi“ játékhoz -értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhításunk mindenkié; – s -ami ennél sokkal rosszabb: „akárkié“. – Ki óv meg a trivialitástól: s az -elemi iskolás olvasókönyvek; a „Jézus szive“ cimű igen tiszteletreméltó, -kolostorokba járatos ifjusági hetilap; vagy a kései „negyvennyolcas -tárgyú“ novellák reminiscenciáitól? Egy már agyonkopott, – de még nem -patinás modor kísért! - -Az intimitás segítne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri -betegségből lábbadozó ember végigmegy először a régnemlátott szobán; -lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szőnyeg -csücskét. (Milyen is egy szőnyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e, – -valóság?) – Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit, -csak nézni, – és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető kezekkel. Vagy -ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra próbálja mind a -civilruháit!… Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hidegvacsorra -után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni vele, a másmunkájuval, más -érdeklődésűvel – és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből!… „Szép -az, ami érdek nélkül születik!“ - -Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép -rendesen felhúzta és a szekrény márványára tette… És ez a mozdulat a -szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte -reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti, mely száz és -száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni s a ma -igénytelenségével a holnap biztos bíztatása van benne. Ó, egyhangú, -szürke életidőimben, hogy kivántam néha felrázó változást, nagy -kockavetést, akár nagy fájdalmakat is bolond fiatalságomban; és most mit -nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd -egyhanguság poézisében, – robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek -tiktakkos harmóniájában. - -Egy hét mulva vissza kell mennie a harctérre. - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -6 |gazdssszony |gazdasszony - -7 |jódedvében |jókedvében - -15 |luha |ruha - -15 |felajánrott |felajánlott - -19 |leánynak ís |leánynak is - -21 |Otthagytam |„Otthagytam - -22 |jók vele! |jók vele!“ - -27 |Le a villanyt! |„Le a villanyt! - -31 |az apja! |az apja!“ - -32 |segíteni?… |segíteni?…“ - -32 |kocsi! |kocsi!“ - -34 |temetkezva |temetkezve - -36 |leszünkl“ |leszünk!“ - -36 |tavasz is! |tavasz is!“ - -44 |falusi! |falusi!“ - -45 |a nő?… |a nő?…“ - -48 |uvalamit? |valamit? - -50 |kihúzottt |kihúzott - -63 |Elsápsdt |Elsápadt - -82 |hogz tetszik |hogy tetszik - -87 |hálistennek!… |hálistennek!…“ - -90 |igáskocsísné |igáskocsisné] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/65038-0.zip b/old/65038-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 7a67a56..0000000 --- a/old/65038-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/65038-h.zip b/old/65038-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 80cf1af..0000000 --- a/old/65038-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/65038-h/65038-h.htm b/old/65038-h/65038-h.htm deleted file mode 100644 index 12cdcda..0000000 --- a/old/65038-h/65038-h.htm +++ /dev/null @@ -1,3916 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Két nyár by Margit -Kaffka</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.right { - text-align: right; - margin-right: 1.5em; -} - -em.gesperrt { - font-style: normal; - letter-spacing: 0.2em; - padding-left: 0.2em; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -ul.TOC li { - margin-top: 0.25em; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - -<div style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of Két nyár, by Margit Kaffka</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> - -<table style='min-width:0; padding:0; margin-left:0; border-collapse:collapse'> - <tr><td>Title:</td><td>Két nyár</td></tr> - <tr><td></td><td>Novellák</td></tr> -</table> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Margit Kaffka</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Release Date: April 09, 2021 [eBook #65038]</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Language: Hungarian</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Character set encoding: UTF-8</div> - -<div style='display:block; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the HathiTrust Digital Library</div> - -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR ***</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id= -"Page_1">-1-</a></span></p> -<p class="center"><span class="caption-150">KAFFKA -MARGIT</span></p> -<h1>KÉT NYÁR</h1> -<p class="center"><span class="caption">NOVELLÁK</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">KIADJA</span></p> -<p class="center"><span class="caption">A NYUGAT SZÉPIRODALMI -SZEMLE</span></p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1916.</span> -<span class="pagenum"><a name="Page_2" id= -"Page_2">-2-</a></span></p> -<hr class="chap" /> -<p> </p> -<p> </p> -<ul class="TOC"> -<li>Két Nyár <span class="ralign"><a href= -"#Page_1">1</a></span></li> -<li>Lirai jegyzetek <span class="ralign"><a href= -"#Page_69">69</a></span></li> -</ul> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">A Nyugat nyomdája, -Budapest, IX., Lónyay-utca 18.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<h2>KÉT NYÁR</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg -februári tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az -embereket bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a -nyár? Kinek van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; -mely Budán van bár, de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó -időben? Mikor Vitoriszék beköltöztek most négy esztendeje a -huszonegybe, az utcai pincébe, – még füves zöld telek volt -szemközt; és az olyan vékony jószág, mint Vitoriszné átbujhatott a -keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba tejesbögrébe. Most már -sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit csináljon az ember? Nagy -helyiség, száraz és nem stájgeroltak!</p> -<p>Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. -Igen, muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely -már fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, -mely megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy -most megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember -néha úgy elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Ha -tavasz kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt -mondta ilyentájt az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak -megindulok menni és megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavaly -rosszabb volt, mert betegeskedett, klinikára járt, meg Károly -kezdett a sörivásra szokni, sok vitába voltak egymással ezen. Most -már egyre tisztul az életük, az adósság levan, új házaktól is -mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ – szerette volna kiáltani, -mint apja, <span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span> a néhai falusi asztalos szokta, ha jól ment -a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura odabenn -az alkovban!</p> -<p>– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát -a huszonhétből!</p> -<p>– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a -zilált ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál -szobaúr?</p> -<p>– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő!</p> -<p>– Az a bukjel-frizurás?</p> -<p>– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és -mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzött -üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.</p> -<p>– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!</p> -<p>– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony -és kis szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. -Tetszett neki, hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga -sovány volt, sötét bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak -mondták; de a doktorné, akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen -cárt maga Vitoriszné! Milyen csepp keze-lába van! Mint egy -hercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor mindég elmondta, hogy az apja -taníttatni akarta őt, képezdébe járatni, (mint legkisebbet, mert jó -feje volt), de meghalt, mielőtt tehette volna.</p> -<p>Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még -urizálni magát utoljára, mielőtt egy uj Király-utcai gyárban, -holnap munkába lép. Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát -tisztán és alig gyűrve tudta viselni, barna haját oldalt kefélte, -másodnaponként maga borotválkozott és kis angol bajuszt nyirt az -orra alatt. Ha így, mikor nem volt munkában, együtt hivták őket -valahová padlót kefélni, – (Vitorisz korcsolyázva lejtett a kefén -<span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> s -az asszonyra csak a kőnnyebb munkát, törülgetést hagyta), olyankor -mindig pénzben alkudták az ebédet s egy kis korcsmába mentek -együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről az ócskán vett -kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte: „Mit -parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások előtt, maguk közt is így -szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót -használni: „korrekt“; de egy r-rel ejtve, így: „korekt“. A -népszálló könyvtárából sokszor hozott haza könyveket, gondosan -ujságpapirosba fedte őket és felolvasott Veronnak esténkint. -Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak együtt a világ minden -dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért tűri el urának -némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása sokáig -egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis szünet, -egy kis változás!“ – mondta ilyenkor.</p> -<p>És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. -Károly szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha -új kuncsaftot is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a -kis asszony oly életrevaló, – a jég hátán is megélt volna! -Szimatolt a zálogházak körül, megvette pár hatosért a -hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket; – majd galandot, -cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis üzletekből; Vitorisz -kis táskába rakta a holmit és házalt vele varrónőknél, ismerős -urinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak finomabb cselédsége -kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó pár koronát. És -ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új gyárat, új -munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték, -megszerették, ő unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“ -sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó -köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is -egész életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a -gyerekre. <span class="pagenum"><a name="Page_6" id= -"Page_6">-6-</a></span> Mikor összeköltöztek is a pár évvel idősebb -asszonnyal, mindig azt hajtogatta: „Ha úgy leszel kedves, rögtön -megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera tudta, hogy az ember szereti. -Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős korában kiátkozta, mikor -egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig küzködött avval, -halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy hivatalnoknál volt -gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor megismerte, okos -asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen magához -kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De meghalt -az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségből -elsőnek az anyakönyvezetőt fizették, meg egy kis lakzit. Csak a -világ kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzből saját mosódát -nyitottak s egy év alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot -felette az asszony betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott -egy kis bajt, amiatt nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal -jóba-rosszba megvoltak mostanig, Veron sok úri asszonyt ismert, -nagy intimitásán, a szennyes ruháján keresztül; s ahová bejáratos -volt elbizalmaskodtak vele, elmondták minden bajukat. De -fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata sohasem -zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az -úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy -udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának, -mint azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes -szinész úrra is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe; -Veron háromkoronás csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly -húszért csokoládét hozott felvonás közben; majd előadás után egy -kis kávéházba mentek, piccolot ittak, és vicclapokat néztek… ó -igen, ilyenkor a környezetüknél, a <em class= -"gesperrt">valónál</em> finomabb, magasabb élet illuzióiba -ringatták magukat; csak <em class="gesperrt">egy</em> fokkal, igaz, -de ez rendszerint elég! <span class="pagenum"><a name="Page_7" id= -"Page_7">-7-</a></span> Együtt nézték le a buta házmestert, a durva -pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy a -szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. -Önkénytelenül tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a füszeres -is; de villamoson, ligetben néha így szóltak idegenek: „Nagysád -kérem, húzza arrébb a ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos -megszoktatta Veront, hogy ne is érezze különösen megtisztelve magát -ettől…</p> -<p>– Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy -kicsit!</p> -<p>Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, -mely zöld zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás -megszokott enyhesége kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az -oktalan levertséget; meleg vidámság reppent az asszonyka szivébe és -odaadó nagy hála egyszerre. Lám, az ura így szól hozzá!… Goromba -nem volt soha életében, csak néha furcsán csufondáros és olyankor -az asszony mindig zavarba jött, elveszett, elidegenült; mintha -egyszerre elszakította volna a másik az összetartozás, szolidaritás -szálait. „Húzd fel kérlek azokat a mágnás-cipőket!“ „Jaj de bübájos -vagy!“ „Grófnő töröld meg az orrod!“ Ilyenekkel mindig könnyen -fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt Károly; ilyenkor szép -estéik szoktak lenni.</p> -<p>– Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarítok még itt -egy kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a -pár inget; a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg -huszér, teját, huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?…</p> -<p>Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az -ember, de nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak -egyezni.</p> -<p>– Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron <span class= -"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> és még abban -a pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden -energiájával, feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.</p> -<p>Meglepetést akart. Mult héten költözésben segített valahol; két -ócska törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a -cselédszobába se fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes -se ingyért viszi ki. De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört -üvegcserépnek, ócskavasnak örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint -egy zsibárus bolt, olyan a lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a -két ülőkét és hazárdul kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy -fölvegye velük. Az ágy alá dugta Károly elől. Kapott egy rongyos -szőnyeget is, azt most elterítette a tisztábbik fülkében; rá a két -széket, aztán a divánt vonszolta oda, melyet a poloskák miatt -dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora nem igen volt, arra -mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket és beterítette -asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával. „Na, csitt, -csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy kosárban. -Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba -teás-ibrik kék bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött -zsinórját megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, -hogy megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: -„Igazi török szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tíz -Duna-cigarettáért; odarakta csinosan egy néhai szappantartó üres -aljába, gyufát mellé. Végre megmosta a kezét, megnézte pillanatra -parányi tükördarabban a haját; az rendben volt a -gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette a dolgozó -rongyait és előkotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez, -japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből; különösen adakozó -percében ajándékozta egy nagysága.</p> -<p>Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást <span class= -"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> be akarta -zárni, nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az -ajtóban.</p> -<p>– Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be -nyájasan az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy -milyen jószivű az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust -felszed az utcán, itt ápolgatja! Én is szeretem az állatot!</p> -<p>– Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki -az új nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra -egyfogatú kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a -nyomtatott, idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a -fűszeresnél, hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba; -karján nagy viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a -fehérbőrű, szőke nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, -ünnepien frissnek, virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy -elég világos van még kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő -hosszú sárga pongyoláját a bársony gallérral.</p> -<p>– Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?</p> -<p>– Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron -mohón.</p> -<p>– Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy -úgyis, magam leszek!</p> -<p>– Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra -belepirult, hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy -„az asszonyom“ szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette -a leány. Ez tetszett neki és valóságos becsvágyat érzett az után, -hogy ő is „imponáljon“ a másiknak.</p> -<p>A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a -pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő -szóval szabadkozva köszönt el. <span class="pagenum"><a name= -"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> „Milyen barátságos nő!“ – -gondolta Veron már-már egészen meghódítva.</p> -<p class="center">*</p> -<p>– Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be -Károly előre.</p> -<p>– Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy -semmi az, nem krajcároskodik ő! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr -a tejavíz! <em class="gesperrt">Est</em>-et is hoztál?</p> -<p>– Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De -milyen jó izlésed van neked!</p> -<p>Veron lihegve nevetett örömében.</p> -<p>– Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te -érdekes slafrokod!</p> -<p>– Diván, szőnyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba -végigsimított mindenen a tenyerével.</p> -<p>– De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz -te néha seprün éjtszaka?</p> -<p>Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives -örömmel ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan -kitöltötték, lassan kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, -nézdegélvén közben magukat, egymást s a kis illuzióikat. A sárga -kimono szép ráncokban folyta körül a Veron keskeny csipőit, aprós, -gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik mindez hozzájuk! Hát ezt -művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“… Vitorisz kibontotta az -ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott… A szerb pátriárka -síremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a cimeket.</p> -<p>A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly. -„Légy finom hozzá!“ – súgta a nő. „Tessék, – tessék erre fáradni, -kisasszony!“ A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos -helyiségen át. „Na tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg -az ember! – nevetett a leány. – Igazi törökök!“ <span class= -"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> – A -„kelet“-ről összekapkodott képzeteik zagyvaságában mindent e néven -hívtak. „Hová tegyem a szennyest?“</p> -<p>– Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk!</p> -<p>– Á nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha -habozna a leány. – Vitorisz úr olvasni akart!</p> -<p>– Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a -férfi is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette -a vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem -volt. „Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!“ – biztatta az ura, -mikor újra forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát -maga után húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is -örült, hogy idegen tanuja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, -otthoni életüknek.</p> -<p>A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, -telt állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü, -nagy arca volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt -bluzból; fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly -rápillantott jól felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a -közelében leült; – kissé erősnek érezte és nem-kellemesnek. A leány -kiitta a teát, egy galuskává gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját -és bőrféle ridikülből csipke-horgolást vett elő.</p> -<p>– Jaj de szép! Mire lesz?</p> -<p>– Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt -nem igen ér rá az ember a szolgálatban.</p> -<p>– Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? – -érdeklődött Vitorisz udvariasan.</p> -<p>– Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de -szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És -szép szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften -felhoznak <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span> mindent: füszeres, mészáros, zöldséges, -pék; minden van a házban, csak le kell telefonálni. Persze, ott nem -tart cselédet minden rongyos hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon -pénzes népek. Az ember ott nem kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, -aztán kézimunkázhat. Végszámra horgoltam keskeny ingrevalót két -dollárjával; szélesebbnek végje három és féldollár; kéz alatt -szétkapkodták.</p> -<p>– Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott -minden gyári, az asszonyok is gyárba járnak.</p> -<p>– Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e -gondolatra. – Sok pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony!</p> -<p>– Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? -Hát azt ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az -már úgy divat vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! -Mozi, ringli, lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából; -– mindenféle kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, -nyerésbe-fogadás;… és aki nem gavalléros, azt megvetik. Négy-öt -dollár elment sokszor hétfő hajnalig. És sok kell ruhára, ott egy -négerdada öltözik úgy, mint nálunk akármelyik nagysága! Meg hát -hazajövet drága a hajójegy.</p> -<p>– Négereket is látott? – hajolt előre az asszony felcsillant -szemmel.</p> -<p>– Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint -a bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint -dadusnak fehér gyerekkel.</p> -<p>– Igaz, hogy olyan szagosak?</p> -<p>– Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az -munkavezető volt bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden -héten. Az olyan finom egy férfi <span class="pagenum"><a name= -"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> volt; bárcsak akadna olyan -fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon tisztán tartotta; nem érzett -azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.</p> -<p>– Hát nem pogányok?</p> -<p>– De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat! -Ma már nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton -láttad. Azt csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.</p> -<p>– Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az -egész Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan -ott; de azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem -próbálja.</p> -<p>Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe -ujjait, áttört bluzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóhert. -„Mégis, miért adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte -habozva.</p> -<p>– Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. – -Hát a honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek -enni, nem alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza! -Míg a hajón nem ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré!</p> -<p>Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet -ime, <em class="gesperrt">tudva</em>, csak szinezésül mondott ki a -leány. Egy kis csend mulva hozzátette.</p> -<p>– Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja -már! Mert bizony nincs miért olyan nagyon sietni!</p> -<p>– Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly; -mint minden munkás, elméletben legalább szocialista volt.</p> -<p>– Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég, -megértve, hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“, -– Szegény papám tanító volt, felekezeti; három éves se voltam, -mikor elhalt; egy évre <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= -"Page_14">-14-</a></span> rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az -árvát szokták, több pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb -testvérem iparosné mindegyik: hallani se akarták, hogy szolgáljak. -Amerikából azt írtam: üzletbe járok. Most hívtak haza, de kérem, -minek egyek én panaszosat nálok? Nem igaz? Miért nem taníttattak ki -legalább varrónénak? Amilyen kezem van; horgolni, slingelni csak -magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De nincs rosszabb, kérem, -mint a rokon; segíteni, azt nem; csak parancsolgatni…</p> -<p>– Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az -ember!</p> -<p>– Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, – -hogy én is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a -<em class="gesperrt">papám</em>, (most ő is így mondta), mert -iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon szeretett. Ki -tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!</p> -<p>– Na, – csitította a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél! -Mi az, egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt -mondom, – de csak uri nyomoruság! Talán nem?</p> -<p>De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, -jóleső tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány -is meghívta Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok -tengerentuli holmit, levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de -hogy csorba ne essék a tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre -a leányt, a búcsúzáskor cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében -tanulta, hogy annak kell előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb; -– szóval rangosabb a világ szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és -a leány különösen tetszett neki, már szinte becsvágya volt ez az -ismeretség; de épen ezért vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! -Az szőke, telt és fehér; (titkos álmaiban <span class= -"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> Veron is -ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya; sok világot látott, -ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint az utcabeli -cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfujja magát!) De ő, Veron -is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura -mellett, – ügyes eleven nő; nem hiába született keddi napon és -egyszer egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen -forgatja!“… És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura -mégis csak iparosnak számít, kitanult, – ha gyári is! Ezeket -forgatta, méregette magában s elhatározta, hogy nem teszi magát -nagyon alázatosnak.</p> -<p>De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a -leány nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű -természetnek mutatkozott. „Árva volt szegény! – gondolta Veron -meghatottan. – Mint én, ő is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala -telistele volt akasztva fényképpel, levelezőlappal, -papirlegyezővel, – melyekre nagy bicepses néger-akrobaták s -teltmellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok öltözet ruha -volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy skatulyában -kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy -tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással -tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek -a kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. „Milyen -gavalléros vagy te!“ – ismételgette a tetszős szót. „Én mindég -ilyen voltam; mindent szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a -természetem!“ – „Nekem is, pedig látod, nem jó! Az embert csak -bolonddá tartják a világon!“</p> -<p>Aztán elbeszélgettek a többi „emberről“ a világon, hogy milyen -irigy, pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a -férfiak, – azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég -volt belőlük, eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, -de ott <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span> ösmerte meg. „Egy rendes nő… az mindig -csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben megegyeztek; sőt a legtöbb -barátnőre, is átvitték. Az is mind hamis; csak persze van kivétel, -de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a kovács lánykáját a -falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek, mindig együtt -jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás nélkül meg -nem ettek volna; hiresek voltak a faluban erről. És hogy ő -hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba -vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig…</p> -<p>Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és -bensőséges ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett -előtte bár nem tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes -kapcsolat, melyet nem érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, -mert az ő köreiben oly könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal -közösködés; – míg a nőtársak, Istenem… „csak összebujni tudnak a -férfíjokkal; csak annyira van eszök; amit az állat is tud!“ Ő -szerette az urát, de mikor csak tehette, inkább kibeszélte magát -előtte abban a részben,… az ember ki is fárad, egész nap dolgozik; -meg hát egy asszony csak arra való legyen?… Jobban szerette, ha -csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, – ha nem is -goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy -érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát -nélkül, zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát… De -egyszer egy fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára -adná, alig volt leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? – -Volt zárdabeli barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták -e szent, tiszta gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és -lelkies ömlengések, melyek választékos szavait nem igen értette. -Maga az a tény volt a szemében olyan kifejezhetetlenül <span class= -"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> finom és -emelkedett, – hogy két emberi lény ily áradozón érez és érintkezik; -– bár nem a „megmarkolásra“ kellenek egymásnak… Veron csakugyan -felszedett s magánál melengetett mindig vagy féltucat beteg kutyát, -eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük, néha oly édesen -tulzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a suta kis -férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül -meghallja s holtig csúfolná ezért…</p> -<p>– Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné -cselédjének. – Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is -szépen, szivesen beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy -zokszót se mondjon, hanem hű legyen, mint én, a sírig.</p> -<p>– Igen, Veronka, te nagyon <em class="gesperrt">érzékeny</em> -vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én a világért meg nem -sértenélek.</p> -<p>… Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a -napi élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De -Veron mégsem csalódott új barátnőjében; a leány szelíd, epétlen, -adakozó és nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a -hibáit is; a viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind -össze-melegedtebb; csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt -sétáltak, egymás dolgában segítettek, ajándékozgatták s mindenütt -teli szivvel dicsérgették egymást. Az egész környék csodálattal -adózott ez előttük ismeretlen szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt -az idegenek szemében általa. De a doktorné, Erzsi asszonya -fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta, hogy ez nem rendes, -hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!</p> -<p class="center">*</p> -<p>„Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idő mulva néhány öreges -szapulónő is a mosókonyhában; de a <span class="pagenum"><a name= -"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> fekete asszony hangos, -szenvedélyes jó kis lelke csak annál inkább nem tágított. Ha -<em class="gesperrt">ezek</em> morcognak, ezek az elbutult, vén -állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak -a leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője -mind arra kellett, hogy <em class="gesperrt">érezhessen</em>, hogy -kiönthesse a szivét; legalább apró tettekben, néma, nagy -ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár néha úgy vágyott -rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy megmosolyogják, – meg -hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott velük. S a leány -élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni, hogy -<em class="gesperrt">kell</em> neki, tudott <em class= -"gesperrt">elfogadni</em> is; viszont apró ajándékokban szinte a -könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és -nem bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most -már tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is -csodálta, hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy -takarékosságra szoktatja az ő érdekében. Néhányszor szép -prédikációt tartott neki erről.</p> -<p>Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele -néha az asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek -nincs értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán -szeretőt tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk -éjtszakás a gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, – és -felváltva alszanak otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja -Károly, semmi része nem kivánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős -utcaseprő, szegény Sipita bácsi volt nálok, míg kórházba nem vitte -a rákbaja. De az ember kiván még valakit az ura mellett, ha még -olyan jó ura van is; és hát gyerek nincsen. A férfi végre is -megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs otthon, különóráz este. -Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy hermelinszőrméből vert, -óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon, melyet Augusztának -csináltak <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= -"Page_19">-19-</a></span> rendelésre, remekbe s egészen őrá bizták. -Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden -dísze két bojttal; – fő a façon; a főnök udvari szállítói címről -álmodott érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az -ilyet a formán; de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta -szándékosan, hogy milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki -csinálja!</p> -<p>Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné -kedvesnek, ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal -özvegy szeretett sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó -módban maradt, de férjhez vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, -mennyivel szebb, jobb dolog a fészkes élet, mint ez a bús, magános. -„Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen férjhez adná magát is, ha olyan -jó barátnő!“ – De különben sok szabad ideje s független -járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya névnapjára csinált -Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy koronáért a piacon, -köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a doktorné aludt. -Az a hímzést izléstelennek látta, de azért örömet mutatott s -mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment pár -napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy -mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát -fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, -hogy híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor -elbeszélte neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, -hol dolgozik, hol és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér -kölykekkel!“ – figyelmeztette azután s a leány nem felelt.</p> -<p>Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésük, csipkék és zsebkendők -sokszor elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő -mulva minden cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, -mintegy önmagát is büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent -számonvett, <span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span> követelt. Erzsi néha vissza-találta neki -az eltünt granátmelltűt s ilyenkor sértett arccal járt egy ideig; -mire az asszony egyet gondolva benézett a butorok alá s a -lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre jött; mint -ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő; inkább -jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha -olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a -cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segíteni a mai viszonyok közt. -Ennek a kapcsolatnak: <em class="gesperrt">úr</em> és <em class= -"gesperrt">cseléd</em>; – más, elmult kor volt igazi levegője: a -jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit, végsőkben -a királyt, az Istent; s a <em class="gesperrt">hűség</em> ideálja -magasztos volt és tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba -került, minden szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik -kissé félve, lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent -jogába, a függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a -cselédnek igaza van, ha csak ellenszenvezni tud a gazdájával, -kivált nő a nővel; vagy ha közönséges, – (hisz másra nem nevelték) -ha lázadva tűri sorsát s nem tiszteli a tulajdont; – ép ezért -szivesen és gyakran cserélte a „lyány“-okat. Elve volt, hogy csak -addig kell tartani egyet, míg nem mer többet lopni, mint amenyit -már a budgethez számított s míg a viszony természetellenessége -nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható kölcsönösen, – szóval -pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: őszintén üzletivé tenni, -pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan viszonyt; -ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre. Addig -is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok -már nincs, odáig takarítónővel is meglenne; sőt egy kis hajladozás -őt is fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, – és -olcsóbb volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból -tartotta és fizette nyaralás időn a „jó“ cselédeit; mind -elcábérodtak, mire <span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span> ő hazakerült. Szóval: nagyon kapóra jött -neki némi éleskedések után, hogy a dult hangulat végre valami -ősszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a villamos -feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette; a -lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelemből“ elébelökte a -konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most -már induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól -kezdve fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi -katzenjammerral, de a kibontott csomók, megoldott helyzetek -enyhületével. Egyik sem bánta, hogy így esett s egyik sem látott -rendkívülit benne. Egy mindeneslány külsőbbik, konvencionális, – -mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem teljesen, s a multba -visszamenőn nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak egy babot ér, -mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez -egyoldalu szerződésben. „Neki is jobb, – mentegette magát -gondolatban a doktorné, – minek izetlenkedjünk? De előre fölmondani -rossz politika lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, -elhordja és semmit nem dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még -vele!“… Szóval negyedóra mulva maga csinált a búcsúzónak „még egy -kis kávét“ s nem akarta megnézni, hasztalan erőltette a leány, a -zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos rezignációval legyintett s -tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban csakugyan levitt már -Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen elköszöntek -egymástól.</p> -<p>Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd -öleléssel fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most -megkönnyebbülten sírtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint -szentpál az oláokat! – kiáltott aztán vígan a leány. – Pedig -ugyancsak hizelgett volna már a nyavalyás, hordta utánam a kávét! -De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se kellett volna, hogy tűrjél!“ -<span class="pagenum"><a name="Page_22" id= -"Page_22">-22-</a></span> vélte az asszony, mély meggyőződéssel és -kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki -utóbbi időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; – -hogy Veron szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni -rá!</p> -<p>Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány -megjegyzést arra a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon -mi van benne? „Nekem ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog -bálványozása“; de az nem volna szép, ha valaki bajt csinálna -olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ – Ám Veron megbotránkozva -torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „<em class= -"gesperrt">olyan</em>“ alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert, -pénzt, nagyobbszabású dolgot értett; olyat, amiért az embert a -rendőrségen üthetik, nyaggatják, becsukják. Apró dolgok, -elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő, mikor folyton -mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját) – még -egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok, -hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden -leánynak hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja -változatos jelzésü, nagyságú s fajtájú darabjait a -fehérnemű-gyüjteményének. Ő maga, Veron például soha nem vett -harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből átöblített magának -egy nehány párt s hordta, míg a többi ruha munkában volt. – Az -Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát.</p> -<p>– Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na, -de most aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd -magad; el lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki -a kórházból, hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a -matrác-surgyéval; a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítni -mégy. A szinész-urat még holnap megfogom neked, annak a szobáját -meg még egyet legfeljebb. <span class="pagenum"><a name="Page_23" -id="Page_23">-23-</a></span> Délután segítesz nekem fizetés fejében -putzwesch’t vasalni, neked jó kezed van ahhoz. Na, hát nem is -szólsz?</p> -<p>– Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt -tréfásan.)</p> -<p>– Sohse búsulj, szivem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! -– hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy -ezt keresztülvigye az otthonában.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges -volt és egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az -üzemet a nyári szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb -embert tartják meg a műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó -és gyors munkás hírében állt; de a könyve szerint egyetlen -tartósabb helye, megállapodása nem volt soha és ez döntött. A főnök -már ismerte ezt a tipust és ki tudta használni; szives, dicsérő -szók közt igérte, hogy őszre, – őt elsősorban – visszaveszi. Károly -nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy elél nyáron s -Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett maradnia vele. -Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony is -jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság -is, a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nő az a -bumfordi leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly.</p> -<p>Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, -gondolatra is; csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó -meleg, dunnás ágyban, úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, -jó szeretetében. Most már nem igen erőltette magát komoly és -tartalmas beszédekre az amerikai viszonyokról, az életről, a -családjáról, a világi rendről; amicskét tudott vagy valaha gondolt, -kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a barátságnak. Itt, a -pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan <span class= -"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> rendesen, -mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is. Mindenben -ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott. -Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és -finoman vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a -fehérhimzést, izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se -akarta hagyni. Csak Veron készítsen kézhez neki mindent, azt -szerette. De örült, ha az asszony dicsérte a munkáját és mindent -szerényen megkérdezett: „Jó lesz így, anyuska?“</p> -<p>Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele -szemben. Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, -tréfálkozott rajta, de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki -egy-egy falatnyi jót. Persze, olyankor Károlynak is, „a másik -gyerekének“; dehogy is hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat -mind elajándékozgatta sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó -sorsba jussanak“. – Sokat mulatott azon is, hogy a leány szeretett -soká a dunnák közt heverészni reggel; s e tekintetben Károlyban -megértő szívre talált. Nem volt baj, mert a férfi most „szünetelt“; -a leány meg csak délfelé ment takarítni a két szinészére, mikor már -próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól sürített, -nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha mindegyiknek -odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval; olyan öröme -telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az anyuskától!“ – -kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha Veron valami -rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt; nem igen -voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták a -műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni -jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét. -Méltányolta a női kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét; -mindez féligmeddig a szakmájába is vágott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p> -<p>Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett -fel, megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a -házmesterné húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden -szennyesüket. Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót -szerzett, csuda olcsón megcsinálta; s meglepték Erzsit az -ajándékkal; abban mentek az ünnepen templomba, kirándulni; – Károly -is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján kivittek egy regényt, a férfi -felolvasott, megtárgyalta a feleségével a történetet jóizüen ott a -napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes volt a szemüknek, -bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól tarkázott. Veron ép -úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint aktivkodni, -dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a fényes, -szép kis élete! – Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát, hogy -ne gyűrődjék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette, -de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák, -beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a -szúnyogok is nagyon csípték a battiszt alatt dagadó karjait, -meztelen nyakát. Károly néha „viccből“ odanyúlt, segített ő is -vakarni. „Na, majd én ott is, hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén, -mikor a leány a harisnyakötő alá nyult, dühösen a sok csípéstől. -„Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte Veron a leányt. Esteledett, a -nap pirosan szállt a halványzöldlombú, szép hegyek mögé; Veron -szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete szemét a -villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még beléjük e -ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban ilyen -enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos, -erdős, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan,… a -kovács Etelka lánya,… a gépész, az első,… nagy darab, erős férfi!… -Erzsi a tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában -még ilyenkor kezdődik <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span> az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen -helyt itallal és mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak -felállítva, úgy-e hékám, csak be kell menni?“ – kérdezte Károly -durva kacajjal és megcsípte a lyány kemény csípőjet. „Te, a bolhát -meg lehetne ölni terajtad!“ – Elvörösödött, mert Veron odanézett -rémülten, majd lesve, nem hallották-e mások? Az ura melléugrott, -szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy fölsegítse. Erzsi -utánuk tápászkodott.</p> -<p>Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e -fölös és fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron -ilyenkor mindig rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét. -„Egy rendes nővel, pláne leánnyal nem illik így beszélni!“ – De -Erzsit is elővette másnap négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam, -egy férfinak nem szabad annyit megengedni, illetlen szót, -csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell magára; máskép a -legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fővel, némán szedte -képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást nem -fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte -bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt, -fényes bőrével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy -természetével. „Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!“ – -gondolta el és eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit -az életben, ha anyja él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga -is teherben, – ő szedte fel az utca kövéről a csaknem naponta ittas -gépészt.</p> -<p>Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig -haragban volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar -megfelejtkezett, kiengesztelődött; s akkor a férfi is -tisztességesebb volt vele. Néha, összebarátkozva, ártatlan, apró -tréfákat csináltak „anyuska“ bosszantására; a végén együtt mulattak -rajta hárman. Veron soha intenzivebben <span class= -"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> nem -érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik, tisztelik és -szükségük van rá. – Esténkint segített az ura is teregetni és -zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen -anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes -lepedők alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha -volt és padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni -az asszonyt. „Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a -virágszál, eleget pihen úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká -maradtak. – Néha, nagy jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind -a kettőt, vagy már úgy is ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában -körülte; – kétfelől átfogta őket a két karjával és míg Veron felé -sandított egyetértőn, cinkosan, mintegy kicsúfolva a leányt; másik -kezével marokra fogta annak a husát, jól belecsípett. De Erzsi nem -visított, hangtalanul, lágyan lapult el a férfi hóna alatt, jól -ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten, mikor Veron már -kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és egymás -fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már, gyerekek!“ -– szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi, eridj -az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni -vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál; -szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s -mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, -elvezette kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak -siess az alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha -felébredne és ott látna!“</p> -<p>Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a -gyanú árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az <em class= -"gesperrt">nem igy</em> szokott történni! Hallott házasságtörő -históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a másik miatt; avval -ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte <span class= -"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> a pénzét. -De Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, – ezt érezte, – soha úgy -a kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan -csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj!</p> -<p>Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a -közel piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy -szakácsnő: hogy ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az -Angyalföldön, a tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már -sokszor akarta, hogy az az Erzsi hogy viseli most magát? <em class= -"gesperrt">Rendes most</em>? (Kezével táncos vonalat írt le a -homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott.</p> -<p>– Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt?</p> -<p>– Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy -el ne essék.</p> -<p>– Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a -konyhába tették úgy használták, mint cselédet, utoljára is -elbocsátották, hogy semmi biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak -néha olyan… andalgós.</p> -<p>– Sohse vettem észre!…</p> -<p>– Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen -utazhasson vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták.</p> -<p>– Suppolták?</p> -<p>– Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az -ottani doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami -nagyot, csak úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami -legénynek adta, – de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar -tolmeccsal a kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak -magát, hogy megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, -akkor még nagyon is okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt így -kikomponálta! Na megyek, Isten áldja meg! <span class= -"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p> -<p>Veront mintha fejbeütőtte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! -Hogy a leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének -egy rejteke, egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy -látszólagos naiv ártatlansága mögött mennyi ravaszság, -titkolódznitudás van és ki tudja, micsoda próbálások?… De ahogy -hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól s a teli kosár súlyától a -melegben; – lassan egyre tisztult a gondolkodása, érzése. Hogy is -volt csak? Elhallgatta, hogy <em class="gesperrt">ott</em> volt?… -Ez csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát -nem is hazudott. De az jó, hogy nem volt <em class= -"gesperrt">igazán</em>,… ó Istenem!… Gyerekkorából a legrettentőbb -és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a faluban -egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!… De Erzsi -<em class="gesperrt">tette magát</em> ravaszul, okosan – egy egész -hosszú hajó-út alatt is, ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy -nem félt, hogy <em class="gesperrt">igazán</em> megkapja? De nem; -egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott; így -ingyen hozták! Szóval, csak <em class="gesperrt">ott</em> tette -magát egy kicsit, – az idegenben; hogy megszabaduljon, mert -nyaggatták, – ó, szegényt, szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi -<em class="gesperrt">apróság</em> miatt, hisz mondta az asszony! -Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz -férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán -már drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, -csaknem zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és -szerette ezt a sokat szenvedett teremtést.</p> -<p>– Asszonyság kedves! – szólította meg a fűszeres a boltajtóban. -– Nem azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár -mind olyan volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül -az eszéből?</p> -<p>– Nekem – számla? Milyen, micsoda?</p> -<p>– Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor. <span class= -"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p> -<p>– Micsodát?</p> -<p>– Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer -töltőtt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes -teasütemény; négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge -szemei kiváncsian néztek rá.</p> -<p>– Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé -kényszeredett hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz -tudja, Petz úr!</p> -<p>– Kérem, ké-érem, asszonyság!</p> -<p>Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult -benne ettől egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni? -Adósságot! (Ó, milyen emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg -mind letörlesztette! Pedig csak így, kicsin kezdődött akkor is!)… -És egy <em class="gesperrt">másik szegényt</em> csapni be, magához -hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan tiltakozott. -Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt mély -szomorusággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen -összeillőtlen a természetük a leánnyal.</p> -<p>Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az, -mintha érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „<em class= -"gesperrt">Ezt</em> már nem hittem volna rólad,… ilyet nem szabad,… -nem becsület ilyet tenni!“ – szólt végre és a sírás fojtogatta. Ha -a leány is sirvafakad, bocsánatot kér, mint annyiszor, – biztosan a -szívére öleli. De az nem merte; némán, összezavarva, -megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött, vidáman, mert -három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen; – -kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, – és -az asszonynak nem volt szíve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni -előtte. Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, -lesütött szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát -együtt a férfival; de különfelé volt útjuk.</p> -<p>Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. „Mi <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> a csuda!“ -– gondolta Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak -érezte magát, hogy rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan -kötőtűvel srófolgatta fel a borítékot; de egy percig se habozott. -„Kedves hugám“ – így kezdődött és az asszony nagy érdeklődéssel -betüzte végig.</p> -<p>„Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és -beszélli, hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és -kovártélba vagy üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen -vigyázzál, arra intelek. Ha már odaátról csúnyán kellett, hogy -hazagyőjjél, legalább most megbecsülted volna az szolgállatod -magános özvednél, hogy lett vólna egy kiadós heled a könyvedbe, ne -nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy bárónőhöz is mehetnél, ha -az a Nyika Julis el tudott menni, már két esztendeje van ott, -nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb is vagy, -amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig van a -te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez -rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett -testvérem, mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz -olyankor, melyre igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat -ne kivánnyad, nincsen abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld -el mindened, miránk szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt, -szegény tatánk, népművellő, nem olyan családból vagyunk, ha -iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek tisztelettel öregeb -testvéred Lakatos Teri.“</p> -<p>Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy -szerencsének érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz -titkokról hullt volna le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanító volt -az apja!“ – ez volt az első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy -abban meg hazudott, hogy a családja ellenezné a szolgálatát… De -hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor először itt volt Veron -<span class="pagenum"><a name="Page_32" id= -"Page_32">-32-</a></span> szive elszorult a gondolatra, mennyire -tisztelte ő akkor, milyen kitünőnek, összeszedettnek, deréknek -látta, – milyen rendes és okos volt, milyen <em class= -"gesperrt">új</em>! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek: -csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak -ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – így lehetett ez -mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez -is! Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az -ő keze alatt. De vajon igazán?…</p> -<p>Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza; -vacsora készen. „Hogy lehetne rajta segíteni?…“ A nap hanyatlott -már, a nagy házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be -lehetett látni, hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn egyik -ormon egy műterem üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! -„Pedig tán nem is tehet róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly -erősen hangzott ma a sok, városi zsivaj, messze hangok… mintha -egészen a pesti oldalról. „Mi az, de sokan kiabálnak máma! Vagy -mert szép, tiszta idő van?… De már jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt -neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t kiáltanának. De csak itt a -közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan haladnak a tér felé -sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta kelletlenül; annyira -elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből kijött a cseh -szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a bosnyák -ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva, de -híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, – ez a józan -katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ – -kiáltott felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság -nem tud? Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig -azt hitte a piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége -igenegy a szerbbel, vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk -<span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span> nézett soká… „Hát asszonyság csak itt -ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban, -keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy -hecc van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze, -– éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi -nélkül! Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind, -a lárma, embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak -gyerekek maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok -tárgyalták a történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Ők -már délben hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap -említette, hogy most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta -mégis, ő mindenről tudni szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy -lesz ma valami mulatság Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti -szava a Veron lelkébe szúrt, bár végig se gondolta még.</p> -<p>– Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a -boltos. – Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.</p> -<p>– Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél -hangosabban a kérdés, az <em class="gesperrt">egyetlen</em> -kérdés.</p> -<p>– Hogyne! Mikor volt katona.</p> -<p>– Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű.</p> -<p>– Na, hát akkor nem megy most se!</p> -<p>– Biztos?…</p> -<p>– Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is -úgy vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.</p> -<p>A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“ -ügyétől, elnyugodott egy percre. De aztán <em class= -"gesperrt">gondolkodni</em> kezdett újra. Hol járnak azok, micsoda -rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak <span class= -"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> és neki -itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt -végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként -szinte kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három -egymásutánban, majd a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek -nyujtott kórusa, mint valami visítás… „Csak kiabáljatok, -bolonduljatok, – nekem más a bajom!“ – gondolta és karjára fektette -arcát. Nem határozta még meg pontosan e bajt; de a ruha ujja -átnedvesedett a könnyektől. Így ült összezsugorodva, magába -temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig. Egyszer felvetette a -fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető árnyék, – ők -voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy megszabadulva -ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na, asszony, – -kiáltott be Károly előre, – felfordult a világ!“ – „Te, anyuska, -van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron -kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok; -ittatok mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult.</p> -<p>– Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!</p> -<p>– Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A -hazáért!</p> -<p>Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép, -„ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit. -De ha kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke -előtt, rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt, -erdők, fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a -műhelyben, a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek -kiáltanak az utcán… és a faluk, az <em class="gesperrt">olyan -faluk</em> határát elfogja lepni a fegyveres katonaság. Majd -tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket; elhajtják a -pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok sírnak -és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom -összedül, a <span class="pagenum"><a name="Page_35" id= -"Page_35">-35-</a></span> kazal kigyul,… igen, így mesélte a -nagyapja a negyvennyolcas időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van -tán faluja!… De most kiáltanak odaát Pesten!</p> -<p>– Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte.</p> -<p>– Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!</p> -<p>– Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… -ti! Hagyjatok nekem békét!</p> -<p>És zokogva esett az ágyra.</p> -<h3>II.</h3> -<p>A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új -zaja és mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a -Hiúz-utca e pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros -ujságokat, mindenre kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt -nehezen hitte el, hogy nem <em class="gesperrt">követelhet</em> -tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje azelőtt -tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért, -kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült, -tömérdek vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a -félig-beöltözött katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek -vágtattak végig közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de -százszor több vidámat; összekarolt párokat, nyílt, fesztelen -megujult szerelmeket. Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak -össze, hogy azért „rendes időben“ rendőri beavatkozás járt -volna.</p> -<p>Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott -mindenki s oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, -súlyos lépést elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és -ámulni rajta, hogy nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában -kilenc új-asszonyt számoltak össze. A cseh szobalány kimenőt kért -tizenegykor s délben már mint a führer hitvese szolgált fel az -asztalnál. A házmester húga is így tett egy trénkáplárral kit -nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy hiba <span class= -"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> volt az -iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez hajolva -kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő -lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó -sem volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem -görditettek akadályokat.</p> -<p>A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek -hangosan, egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig -ugyanabban a szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli -lehetőségeket. Mindenki látnok és stratéga volt; „swarmlénia, -front, csapatösszevonás, offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen -új szó ösmerete, – ki tudja honnét? – de kötelezővé vált lenézetés -terhe alatt. Viszont tekintélyre tett szert, aki közámúlat közt -kivágta, hogy egy drednaut hány tonna súlyu, Mások komolyan azt -állították, hogy ők már megtanulták „a sorok között“ helyesen -olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg itthon leszünk!“ -– magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak, mely néha az -összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat, kávéházba, -lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy -beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan -kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, -hogy akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy -elhalmozták praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg -ész-okokkal. – „Nem is árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit -megrázódik alapjában ez a korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan -disznó biztonságban ültek és híztak az aranyaikon, legalább -megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt hitte, hogy a gazdagok talán -még jobban megszenvedik az idők e rázkódásait. „Hiába van ma a -bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem veheted:“ – ezen tünődtek -őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon beszéltek, megmondták -ellenvéleményeiket, <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= -"Page_37">-37-</a></span> kifejezték érzésüket; mások riadtan és -vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a félénkebbek már -a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak, nem -aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az -emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség -mértékét. Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai -regényt is elolvastak valaha.</p> -<p>Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami -okot a felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen -és visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát -hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az -ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez -néha szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek -civil rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit -írnak. Néha egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, -rémlátásaiban elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny -hívta valamelyik messze vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy -valaha meglásson. „Leveleimre semmi válasz. Jöjj, még hetekig -együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a borzasztó tehervonatokon, -zsúfolt kocsikban éjjel-nappal, agyonellenőrizve, izgalomtól -kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ – Kihamvadtnak vélt, -elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt érzések, szeretetek -ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a megindultságok e -rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák lettek, kiki a -maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös részvét -tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés, kín -megbujt néhol magárahagyva, nem is értve.</p> -<p>Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú -alatt a huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené -forró vízzel, ha egy kutya <span class="pagenum"><a name="Page_38" -id="Page_38">-38-</a></span> szerb most véletlenül idetévedne -elébe. A legöregebb szapulóasszony a mosókonyhában az Isten -büntetéseként fogta fel az eseményeket, mert nagyon rossz volt már -a világ, kivált az asszonyok. És elmondta, – mert székelyföldi -volt, – hogy háromszor járt fel halottaiból Borbán Áron és -tanította az embereket, hogy három zivatarja jön az Istennek, ha -meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a sáskák jönnek, de -harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér -battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak -naphosszat nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de -borzasztón sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök -eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták -önmagukat, önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy -fel bírnak kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a -dolgozó nőket, – évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék -láttak egy este kilenc tájban, erre sietni két hóruhás, -vöröskeresztes fiatal leányt kiséretlenül és gyalog; a doktorné -rokona volt a barátnőjével; mindenki tisztelettel nyitott utat -nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik lihegve, nevetve -felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb nézzetek ki -ránk: <em class="gesperrt">kosztümben</em> vagyunk!“ Kihúzta egy -szőke hajtincsét a kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a -vőlegényéhez, ki ugyan „fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva -mégis sommás, „háborús“ egybekelésre készült. A férfiak, civilek -kedve is megjött a házassághoz. Általában a hungarákkal -megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő rajának nagy -konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites szeretőkké -kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly szándékkal -udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes ápolónők -tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk, barna -leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér <span class="pagenum"><a name= -"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> jelmeze is, mint a doktorné -húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő -közt. A souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két -kezét a fehér, nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel -beszélt az utcán. Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma -másodszor s azon tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, -mert már nem altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni -nyugodtan a legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy -„híres zenész felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét, -leborult, odaszorítota arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól -torzult arcát és vigasztalón suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, -nem… bácsi!“ Veron eltakarta az arcát, de a vicinék nem erre voltak -kiváncsiak; hanem hogy van-e már sebesült, igazi, háborús sebesült -Budapesten? Némelyek biztosan tudták, hogy tegnap hozták az első -ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról regéltek suttogva. -„Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz magának, – -fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak terjesszen -itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten -összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és -magát-erőltetve kijelentette: „Hát <em class="gesperrt">nincs</em>, -ha mondom, egy sincs! <em class="gesperrt">Nekem</em> csak -elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles -szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy -még kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta -hallgatóit, azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül -nagyszámú sebesültet, véres, csonkított, összekötözött szenvedők -rémes, hallatlan tömegét, – talán <em class="gesperrt">ezeret</em> -is rejtegetnek már itt Budapesten…</p> -<p>S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már -nem félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e -sápadt és bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott -autók hosszú <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= -"Page_40">-40-</a></span> sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép -kezükkel integetve, elkapkodva a virágokat s viszonozva az -„éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a kórházig; hol már az -ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a legénységnek -töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő aprópénzt. A -kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak be a kinn -üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a -rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – -kérdezték szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő -komitácsi-történeteiket.</p> -<p>– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, -látogatni! – panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép -tőled!</p> -<p>Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta -törték a gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, -perceit, kikre eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg -elfoglalt, tépelődő lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső -dolgok szokatlan hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő -volt és saját kicsiny, de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és -már választott: <em class="gesperrt">nem</em> a férje, hanem az -<em class="gesperrt">idegen</em> leány minden mozdulatát, szavát -követte szándékos, kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette -saját, eddigi balgaságát és titokban sokszor sírt – Az arca -meghalványult, keskeny ajkát szinte elhagyta a vér; egyszer -Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel kérdezte, hogy -nincs-e baja?</p> -<p>Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint -a szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a -kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár -napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk -aludt rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük -és este elhívta őket sétálni, – kacarászva jött <span class= -"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> haza az -egyikkel éjféltájban. Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött -hirtelen; többször is, idegesen emlegette, hogy késik, – aztán -„ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal rosszabbnak is. Veron alig -felelt. Töméntelent dolgozott mostanában úgyszólván a másik kettő -helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban éltek és jártak -szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott hirtelen -bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány -szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy -ilyen rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a -szintársulat is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár -koronám!“ – mondta néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált -Veronra kisebb összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég -nem volt már ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak -„spórpénze“ van… Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány -félig így is ingyen evett már nála, vasalásban soha nem segített; -Károly csak liferált s néha vidékieket vezetgetett pár hatosért, -amig egy-egy ugrifüles cserkész szalutálva át nem vette tőle a -paliját útközben, hogy ingyen hurcolja tovább ilyen kommandótól -amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De már csökkent az -„idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és sorban -megteltek a kisegítő kórházak.</p> -<p>– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – -(Ez <em class="gesperrt">hat</em>, úgy sejtette!) – Ez egy magyar -nőnek kötelessége!… Gyere no, ne gúnnyassz itthon örökké, attól -leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a piros ruhánk! Gyere, vegyük -fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a látogatás!</p> -<p>– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet -mondani, hogy ki-beteget akar látni!</p> -<p>– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába -megyünk! <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span></p> -<p>Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk -régi, szép idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes -hajcsattjait s odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét -is kitakarítsa. „Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk -lehúzni!… Nem muszáj mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, -– igaz? Nekik most mindenki „<em class="gesperrt">nagysám</em>“, -szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“</p> -<p>Hát elindultak <em class="gesperrt">nagysámnak</em> öltözve a -kissé dohszagú, de szépszínű, tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi -ránevetett az őrtálló altisztre és egy marék cigarettát tartott -felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette</p> -<p>megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott -ajtajában termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, -köszöntést mormogott és végigmustrálta Veront. Az -önkéntes-szobában, ahová beléptek, nem volt húsz ágynál több; -néhány mellett már látogató suttogott odahajolva, – nők; koránjött, -közeli rokonok, kiknek tán külön bejárócédulájuk van. Erzsi egy -ablaksarok felé tartott; ott volt a pódiumon egy iskolai falitábla -is még a hajdanból. – „Mit félsz, anyuska, – hisz ezek csupa -könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe kell lenni!“ – Veron -félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt. Erzsi hangosan -bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron elpirult, de az -egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott és hadarva -szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“ Láthatóan -örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“; – -mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga -legénynek, ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, -csúzból lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. -Krausz volt az egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva -Hunyadon; Weisz volt a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet -vezetett. Most ifjú hősök s a pesti nőkre <span class= -"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> elméletben -kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És szivük teli volt -elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát hoztak, -mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit; nem -volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a -somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. -De ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy -virágüzletben, szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb -természet volt; már megalkotta titokban kissé morózus véleményét a -pesti hölgyekről s valami finomabb, költőibb kalandra vágyott. -Veron halvány és kedves arcát, élénk, ragyogó szemét nagyon -vonzónak találta az első pillanatban s melegen megszorítva ajkához -vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez férjes asszony; tanulta, -hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez életében; szörnyű -zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van. „Most először -méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi és -melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a -tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan, -kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik -táján.</p> -<p>Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz -ágya szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony -szétnézett; s úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női -látogatója; idős asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, -fiatalok kézben tartották a kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis -uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk suttogásból. Idegen -látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen, elmaradoztak -már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos búcsújárásnak, a -tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és nyalánkságoknak. Őket is -nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben gyujtott rá a Krausz fiú -cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s keztyüs kezével kétujjra -<span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span> fogva a szopókát, gyakorlatlanul -pöfékelt; bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte -a harag; igazi pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te -szolgáló, – kicsapott cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen -pihent ágyában, óvakodott meg is mozdítni kinyujtott lábait a -takaró alatt, kedvesen diskurált; de azért Veron idegesen tolta -hátrébb a székét. „Csak nem fogom <em class="gesperrt">ezt</em> -majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát -nagysám is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig -mosolygott; most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, -hogy nagysám sem pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több -idealizmus van az emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az -asszonyka és kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a -sokból, amit magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, -életről. Károly előtt jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is -szokta ő azt, mindig <em class="gesperrt">azt az egyet</em>; mennyi -esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a -csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen <em class= -"gesperrt">hitves</em> volt ő a két elsőnek oldalán is, arra -született! – Pedig milyen kedves, finom ez a kis beteg katona; uri -fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja itt! Elszégyelte -magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad valami… valami… -az kérem tud <em class="gesperrt">érezni</em>, igenis! Én a -szeméből meglátom itt Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, -kicsit kábulón, – milyen különös, jó helyzet volt ez!… De újra a -leányra kellett néznie, mert csattanón csapott a Krausz ép keze -fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta a kuncogó, csiklandós, fojtott -nevetését. „Én a fehér pecsenyét szeretem!“ – felelte különösen -mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu arca pipacsvörösen tüzelt az -ágyban. E percben Veron szeme gépiesen elsiklott a leány alakján, a -<em class="gesperrt">jobb</em>kezét kereste, nem ezt, amelyben -kiégett cigarettcsutka <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= -"Page_45">-45-</a></span> reszketett,… és elképedve, émelygő -utálattal ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis -Weisznak, rá sem gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál -egy hang hördült felé, tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a -köpőcsészét!“ – nyögte egy beteg és megragadta keményen a -csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt van már!“ – Egyszeriben -meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben ráért letépni a -cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis kezével, melyen -beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát az idegen -férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint előrehajolt; – -görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat köpött az -edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára, könnyebben -lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és -szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ – -mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem -igaz, valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta -jegygyűrűs kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette -nagy, nyitott könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli -népfölkelő hadnagy lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam -őszintén; <em class="gesperrt">ki</em> az a nő?…“ Erzsi felé -intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:… -de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, <em class= -"gesperrt">miféle</em> az,… mivel foglalkozik?“ – „Nem, nem -<em class="gesperrt">olyan</em>, kérem,… nem mindig teszen így!“ – -hebegett Veron. „Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy -hozzátartozója!“ A néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy -megnézze; Veron sarkonfordult és kiillant a szobából.</p> -<p>Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is -fájt. Ő már készen volt ezzel a históriával.</p> -<p>– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte <span class= -"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> a -házmesterék új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a -kaszárnyából.</p> -<p>– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.</p> -<p>– Ne mondja? Hát mikor jön haza?</p> -<p>– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy -nincs köze hozzá.</p> -<p>– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné -asszony! Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se -hall.</p> -<p>– Micsodát? Mit nem látok?</p> -<p>A menyecske rábámult.</p> -<p>– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha -nem ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.</p> -<p>– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! -Amit tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az -a veszett, hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak -énelőttem?… Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak -egy pár szót mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem -is hiszem, hogy nem bolond az néha!</p> -<p>– Dehát mit, – <em class="gesperrt">mit</em>, az Isten áldja -<em class="gesperrt">meg</em>!</p> -<p>– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, -nem az asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy -régen jóba vannak!</p> -<p>– Gyalázatos!… Ezt?…</p> -<p>– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, -ha szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a -Vitorisz úrral egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik -reggel a kávét, kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette -volna asszonyságot, hát inkább eltürt mindent…</p> -<p>Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt -<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span> egy pillanatra: olyan érdesen hangzott, -rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása már tiszta, éles -nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak az nevethet -így, aki nagyon biztos a dolgában!</p> -<p>– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét -elkergetve!…</p> -<p>Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre -rá kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az -asszony egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy -mozdulatára kioldalgott semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, -homályos bűntudattal; – mint a kidobott kutya, melynek ismerős ez a -szó: mars!</p> -<p>Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a -vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.</p> -<p>– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert -elfuló hanggal.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Mert kidobtam, – ha tudni akarod!</p> -<p>Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.</p> -<p>– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te -dolgod!</p> -<p>S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, -hogy rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, -kiadósan és olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan -beosztva; mert az Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor -hoztak ebédet kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával -adós maradt, ami rég nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is -jól el akarta látni és ha csak lehet, többet vállalni még, – mert -biztosan nagy lesz a drágaság a télen. Sokan már is buzgón -gyüjtötték a lisztet, cukrot, <span class="pagenum"><a name= -"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> kávét; ezekben – hitték – -nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt. Vitorisz is -komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is jutott -a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át -hamarosan új gazdája.</p> -<p>Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. -Mondták, hogy akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy -üres lakás puszta padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre -gyürte, piszkolta! – Csak negyednapra küldte el a vicit egy -emberrel a ládáért; attól kezdve sok holmit eladogatott potom -pénzen. Később galiciai menekültek laktak ott; azok is csak úgy a -földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk ezüstben; – Erzsi -kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban, egy-szalmán hált -velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták ezek is -Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan -néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt -az utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, -emlékkel együtt.</p> -<p>De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha -Károlyt. „Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak -tudjam, mi volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, -kérlek, a barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, -simogatott, falt, – hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, -hogy utálom! Úgy elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de -hiszen itt voltál! <em class="gesperrt">Akkor</em> miért nem járt a -nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az asszony -sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni, pontos -adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha. -Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – -hisz ő itt volt, hisz előtte, <em class="gesperrt">vele</em> -voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan valamit? Hiszen asszony -<span class="pagenum"><a name="Page_49" id= -"Page_49">-49-</a></span> volt, nem is gyerekasszony, nem is az -első férfi ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ -vette, nem volt fontos, nem vágott az életébe, – tán még -kényelmesnek is érezte; – amíg idegenek ki nem mondták, az utcán -nem beszélték, míg az a szájas őrült, az a szerencsétlen el nem -kiabálta, túl nem hazudta otromba dicsekvésében?…</p> -<p>– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, -– itt, itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak -olyan vagy, mint a többi!</p> -<p>Már faledni látszott, hogy annak idején <em class= -"gesperrt">neki</em> mennyire tetszett külsőleg is a leány; hogy -még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire szivéhez volt -nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett, oly -kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna -vele ura szerelmét <em class="gesperrt">tudva</em> is, – ha szó nem -esik róla vagy ha egy puszta helyen éltek volna hárman s nem egy -népes kis pestbudai utcán szemfüles szomszédok, pletykáló cselédek -közt!…</p> -<p>– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz <em class= -"gesperrt">úgy</em>?… Azzal a ronda férfitermészeteddel!</p> -<p>– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit <em class= -"gesperrt">úgy</em>…? Kellett is arra <em class= -"gesperrt">nézni</em>, nagyon érti az azt?… Egyszer azt mesélte -nekem a padláson, – ha már olyan kiváncsi vagy, – hogy míg a -doktornénál szolgált, az asszonya maga mondta egyszer neki, mert -látott engem az utcán: „No, ez csinos ember, lássa! <em class= -"gesperrt">Ezt</em> fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én -tudtam, hogy csak hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… -De ha még egyszer, Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – -én szeretlek téged, Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más -nőre életemben, se nem bántottalak, – de ha engem így szekirozol, -úgy elmegyek, Veron, hogy soha nem látsz többet! <span class= -"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p> -<p>Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját -kereste, hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, -tudja ki, – nem mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is -volt, félhétben váltott tisztát, nem sok dörgölés kellett a -ruhának… Az úrnő örült neki, felhivta. Veron kávét kapott, -trécseltek: persze mindjárt az „Erzsiügyről“, – végre is feltálalta -csupa tréfakép a kerítés e cifra meséjét. Az özvegy majdnem -megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen butaságot. Hogy jut -eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“… Feledte, hogy e -percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy megint hazudott -volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most fontos, mit -érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam magát. Ilyen -okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy ebből jó -nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az Istenért! -Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se rokon; -mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy -hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, -egész familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a -boglya alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem -muszáj!… Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A -doktornét folyton a háború foglalkoztatta, erről beszélt, -bölcselkedett a vőlegényével; erről olvasott el mindent Tolstoj -nagy regényétől kezdve a sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és -cukros romantikájáig. Néhányszor már arra vetemedett, hogy: „Egy -mai nő“ aláirással lejegyezze gondolatait s beküldje valami -feminista ujságnak; két ízben ki is nyomtatták, – ó, ez különös -látvány volt neki, különös érzés, – de másodízben nagyon sokat -kihúzott a cenzura.</p> -<p>A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel -vagy betegen, – oly sokfélét hallott; és <span class= -"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> mindent -megjegyzett. Eleinte sokan emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás -ősi férfigyönyörét“ s hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ -szalonjainak egész zagyva szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy -ámbár minden veszélyben ott voltak a bőrükkel; személy szerint -<em class="gesperrt">nem öltek</em> soha! Ám tél derekára elfogytak -ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból -háborus anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok -frontbeli katonát. Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett -ebből; s életben maradni általa! A szabadságolt tisztek lassankint -már nem nézték megbotránkozva a pesti szinházak, kabarék plakátjait -s a fényes kávéházakat éjjel, vasuttól bejövet; s nem kérdezték: -„Hogy képesek itt <em class="gesperrt">mulatni</em> azalatt; a -családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha -halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások -a családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan -vásároltak a kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura: -szőnyeget, ékszert, vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, -ajándékot, tán utolsó emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata -minden mögött ott leskedve rohamos, ideges csengést adott a -lelkekben mindennek; a csókba riadt és fájdalmas új gyönyört -lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt érzékük!</p> -<p>Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, -vánszorgó csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint -szemükben bamba, elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. -„Ezekből sohse lesz ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a -megszokástól tompult döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét -mulva, ha látják ez embereket az ágy melegében kipihenten, -néhányszor jóllakva, megnyugodva, szinte derülten; amint durákot -vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s egymásközt a termésről -beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult örökségi ügyeikről. A -háboru <span class="pagenum"><a name="Page_52" id= -"Page_52">-52-</a></span> egyre kevésbbé volt már théma és minden -inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató -kacsójánál nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett -hozzá az asszony, a szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, -falusi némber, ki nem is tudta, mit mondjon, bámult vagy -tüsténkedett; de mórikálása, nehéz-szava, megszítt, kemény valója -oly ösmerős volt, oly övé, hozzáközeli, értett és otthonszagú. A -kórházakban is inkább hivatásos vagy fizetett ápolónők voltak már s -aki „önkéntes“ megmaradt; – különösen komoly és elszánt nők, kik -egy-vagy más okból kötelességet vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú -orvosok azonban szivesebben nézték a csendes, öreges népfelkelöket, -kiket bármikor kurta paranccsal felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az -ágytálat! Tartsa a szondát! Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az -utcai romantika már lekopott, lekopott az egészről; őszintébb lett -így s jobban meglátszott, hogy az „ember“-nek mennyire -természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive nem dobbant -meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem várt -csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki -tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. -Kinn a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már -senkit meg nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, -s valamennyi titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a -kukoricakenyeret; egy hires professzor felolvasást tartott róla, -hogy a legtáplálóbb étel s minden betegség ellen kiválóan hasznos, -sőt hosszú életet biztosít. Szinte nap-nap után indultak -marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk, néha már szakállas férfiak; -a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló gyerekek, fáradtan ügető, -verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal, nagy elemózsiás -batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló villamosokban vagy -fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy kalapos -<span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span> nő; gyászfátylasok ajka szárazon -összerándult: „Én már nem veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü -tekintet; mások szivében lelkesült érzések kóvályogtak s ujságjuk -vezércikkének aznapi mondatai. Mindazonáltal a legtöbb ember a maga -bajával gondolt.</p> -<p>Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt -megint sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, -csontigjáró ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a -kaszárnya előtt, – egy sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, -már-már gondolattalan kábulatban, az összerogyásig kimerülve. -Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába folyton visszajárt hogy -ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük hiányos volt, felületes; -ő századrészét sem adta urának, mint amit adhatott volna; ó, alig -tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét! – „Csak most adj, -te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit kipótolhassam! Csak -megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok én! – Milyen -áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó Isten!… -Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde -reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – -kell is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő -rezignációval. Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre -a kis vendéglőbe.</p> -<p>A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és -drága, – elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok -hirtelen-jött, találékony jóság, mellyel körülvették egymást a -szegénységben. Ez emberek számára a <em class= -"gesperrt">szóval-gyengédség</em> új és csodált, eleven forma volt, -maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva -léptek; s mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép -ezért!…</p> -<p>Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy -szóval szemrehányással meg nem <span class="pagenum"><a name= -"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> bántja többé az urát. Károly -is felfogadhatott egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem -lehetett többé panasza, hogy késön jön haza munka után, tizenegyig -is kimaradoz este, – mi az utolsó idökben újra megesett volt néha -és sok keserűséget okozott neki.</p> -<p>Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; -találkozott Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki; -kosár volt a karján s öltözete, haja megint egész rendesnek, -csinosnak látszott. Elmondta, hogy már harmadik hónapja szolgál, -mint „tésztaszakácsné“ egy iskolakórház konyháján. Szép fizetést -kap, negyven koronát; egész délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az -olyan jó, egyforma dolog, nem rángatja senki ide-oda. Ha délben -kifőzi, szétosztja; más dolga nincs aznap, szolgálók mosogatnak, ő -akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé fér. Kimenő nem is kell, -mert van ott „<em class="gesperrt">társaság</em>“; este -összejönnek, szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt -is… Veron figyelte, hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra -megtanult választékos, biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. -Eszébe jutottak a mult-tavaszi szép idők, mikor annyira tetszett ez -neki: de mindjárt elöntötte a keserüség. Már túlsokat tudott, már -túljól ismerte.</p> -<p>„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, – -de az uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, -semmitmondó arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy -annyira gyaláz téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi -néma maradt. „Kérlek, már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt -mondja mindig: „Az az aljas személy, az a disznó be ne tegye a -küszöbön a lábát!“ A másik nem, – nem reagált semmire… Veronnak a -nyelvén lebegett még, hogy ura szavaiként mondja: „És még azt -hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy én hozzáalázkodtam, hogy -bepiszkoltam magam vele!“… De <span class="pagenum"><a name= -"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> valami szégyellés, -bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt helyette: „Hát -ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis -tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is -egy koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök, -szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró -csalásokat legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is -hitte néha, hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit -ráköltött, ráadott volna akkortájt szivesen! De <em class= -"gesperrt">ez</em> a panasz mindig értő szivekre lelt és elburkolta -az <em class="gesperrt">igazit</em>, a szégyen teljest, a -zavarosat, csúnyábbat, mely csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi -azt felelte, hogy most épen nincs nála pénz, hanem legközelebb -átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs otthon. – Veron nem -tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől fogva hetekig -félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a folytatása? -Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, – minek is -szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. – -Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt -beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a -tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert -most megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“</p> -<p>Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a -sikátorból kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az -esték megfülledt levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott -műterem ablaka égett véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest -vagy mi festi? – De a kapu alatt vidám sebesültek cicáztak a -cselédekkel, a pince előtt szomszédasszonyok pletykáztak, az -élelem-árakon sopánkodtak, mint akármely más esztendőben. Odakinn -messze az intézményes emberirtásnak nem volt már régen az utcára, a -kedélyek <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span> izgult részvételére szüksége; – pontosan -és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve, szabályosan -és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. – Veront ujabban -igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen volt -már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erőltetve is -asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; -az ember mégsem bírja ki egyedül! – Egy szombaton egyik -harmademeleti lyány (az udvarból) hozta le vihogva, nagy -szenzációkép a hatásos hírt. – Ő a klinikán volt, a gyűlt ujját -felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást gondoljanak, – hát ott -találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy éve. -Himezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a <em class= -"gesperrt">szülészetire</em> szólt bizony a cédulája! Azt mondta: -nagyot emelt, egy kis női baja támadt; de ő megnézte jól a -termetit; ő csak leány, nem tudhatja biztosra, de az ember lát, ha -van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne, hogy „kicsi bántja a -nagyot!“</p> -<p>Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján -végigszámlálta, titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. -Aztán rájött, hogy legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem -látszik világosan, ha még klinikára megy kérdezni… És őtőlük a -leány elment még szeptemberben!…</p> -<p>Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, -hogy ez magában semmit nem bizonyít…</p> -<p>De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később; – megfogadta -volt magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak -odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az -urának: „Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá -becsmérlő szókat. De egy idő mulva, vacsora után a férfi maga -firtatta kissé a körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző -kiváncsisággal; – hogy ki mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? – -Mikor észrevette, hogy az asszony <span class="pagenum"><a name= -"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> elszántan állja, nem tör ki -vádakban, nem izgul fel, – a következő napokon is visszatért erre -halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most megint nem sejtett, nem -gondolt semmi rosszat; míg egyszer az egyik bejárós mosóné, egy -különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem ejtett ki -(biztosan nem akaratlanul) azon az írígy, csúf száján, hogy: hiszen -látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az Erzsivel,… -a budai lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a képükbe -nézett,… de igen siettek!…</p> -<p>Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer -véletlenül találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal s a -szokott modorában váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és -bosszus, rosszindulatú érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más -némber iránt. A lyány, – másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy -rögtön engedő, ahogy épen a „raptus“-a hozta, – ezzel szemben -elnémult, meglippent mindig. Inkább butának tette magát, csakhogy -passziv maradhasson, egész valóját a lágy, suta ösztönnek engedve -átal, melyben ő tudattalan volt szinte és teljességgel gyámoltalan; -akár az időszakos könnyelmüségeiben, beteges le-lezülléseiben. E -férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvető birtoklása nem -is boldogította pedig; csak <em class="gesperrt">kellett</em>, hogy -így legyen vele, így álljon meg előtte; maga sem tudva, mit vár. -Számítás és gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak… -mert hogy ez már így volt mindjárt eleinte, már így kezdődőtt -köztük,… egy nap a férfi lerántotta volt magához, és nem is volt -olyan nagy eset. De <em class="gesperrt">azután</em> sem szólt az -neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy hogy -miért, hogy lett ez; – s a nő nem mert volna maga változtatni; itt -a másik vezetett, – már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt -vele nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár -jóindulatú, barátságos szót, <span class="pagenum"><a name= -"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> – és ő nem volt vele -tisztában, nem tudta, mit gondol róla, mit akar vele, kell-é -csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben zavarodott össze, arra -várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön. Ó, ha jól -megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!… De csak meglapult -előtte s <em class="gesperrt">azzal</em> szolgált buta megadásban, -mit ez legalább tartott valamire benne; néha megdicsérgette a -csipejét, a búsos lábát, a fehér nyakát.</p> -<p>Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a -leány; s nem is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy -így lerongyollott a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval -látta; az este nem is köszönt neki vissza, fütyülve haladt el -mellette. De novemberben megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó -helye került. „Na, azt szeretném egyszer látni, bizonyosan -füllentesz, hékám megint?“ A leány erősködött; s meg kellett -igérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik. Tulajdonkép ezt akarta: -néhányszor mostanában kívánást érzett iránta; zavarta ez és röviden -végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt, nem ment el; míg -végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december hónap eleje -táján lehetett… a nő maga várt rá munka után, hosszan ácsorgott a -műhely kapujánál s ő még meg is váratta szándékosan. De aztán -elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb -háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb -lépett ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel -látta; egy lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, – -mert a katona a nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy -gesztenyehéjat, ezen vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy -darabig; de a leány meglátta, íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz -jól hallotta, hogy az úrfi utánaszólt: „Hát tízre, mint tegnap!“ -Károly elébb bevárta, aztán mosolygott és fütyülve, gőgösen ment -odább, <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span> ahogy szokta. „Elmaradj, te rongy, mert -rögtön rendőrt hívok!“ – sziszegte elmenőben.</p> -<p>Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az -ösztönszerű féltést vagy hiuságsérelmet végső utálatnak hitte -magában. „Mégis disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát -is, még viccből is, – ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor -otthon vár a feleségem, szegényem! – Hogy tudnám én azt ma -szeretni, ha semmitse kérdene, nem szekírozna! <em class= -"gesperrt">Erre</em> nem is köpök többet!“</p> -<p>Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a -Veron nagy izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a -karácsony!… „Be jól is érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“ -– gondolta sokszor megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna, -egy kicsit vérmesebb! – Én nem vagyok magam se valami vadmarha, -dehát az ember nem Isten!“… Ám Veron ebben is változni látszott, -fejlődni az ura kivánsága szerint, – vagy tán csak hitegette csupa -szeretetböl; de akkor jól hitegette! A szegénységűk sok baja most -összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy érezték, – ha a -háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.</p> -<p>… És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, -mint akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az -fel a bajt?“ – sokszor kapta tépelődésen magát. – Régi és már -eltemetett problémája az életének, aminek soha végére nem -járhatott, – izgatta ujra. Lehet-é őneki, – őtőle egy asszonynak -gyereke?… Érthetetlen ambiciót helyezett ebbe, néha valami -ösmeretlen testi hibáját sejtette tanulatlan észszel, tán ezért! -Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól megy a pucerájunk, -gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel ügyvéddel valami -inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én elveszem, -felneveljük, mint enyémet!“ – s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt -szégyennel <span class="pagenum"><a name="Page_60" id= -"Page_60">-60-</a></span> gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!… -És most, – most az a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!… -Bár épen annyira nem féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen -rendes apától! – De, hogy ő mellette mivé nő a szerencsétlen -poronty? Lám, ilyenekből lesznek a betörők, gyilkosok! Az ilyentől -az államnak el kéne venni a gyereket! Az állam,… no hiszen,… annak -más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit izgatja ő magát valami -vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta; akkor, hogy a kis ifiur -estére tizre igérkezett; de <em class="gesperrt">hány</em> lehetett -annak még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment! -Hiszen ha <em class="gesperrt">biztosan</em> tudná az ember!…</p> -<p>Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi -találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás -háborús fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon -éjtszaka; és nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma -emésztette – valami rettentőn kínzó féltékenységgel, mely épen -<em class="gesperrt">erre</em> a dologra irányúlt. Nem nyugodott – -bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – míg ki nem kutatta Erzsi -mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted -magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt -tudta; írt hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán -(hogy olcsó legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy -eljöjjön hozzá másnap reggel kilencre, mert sürgős beszéde van -vele!</p> -<p>Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegőnek, dologba nem -fogott, tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; -„<em class="gesperrt">egész alaposan</em>“ ki akarta kérdezni a -leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az jött végre -lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól összefogott -kendővel iparkodva, hogy egészen <em class="gesperrt">rendesen</em> -lépkedjen lefelé a pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában, -mozdulatlanul, villogó szemekkel <span class="pagenum"><a name= -"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> nézte. „Ülj le, te -boldogtalan!“ – kiáltott végre rá őnála szokatlan, tragikai -hanglejtéssel.</p> -<p>Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony, -már észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei -szétestek, a blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden, -szinte bárgyun nézett széjjel e réglátott helyen.</p> -<p>– Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! – -parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem -is biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső -megadás.</p> -<p>– Idehallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos -az a…!</p> -<p>Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy -pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett -idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni.</p> -<p>– Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így?</p> -<p>– Vagy öt – azt hiszem?…</p> -<p>– Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát így -kell, hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj!</p> -<p>– Igen, – némelykszer!</p> -<p>– Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a -porontyodat; gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni, -aki van; mikor a gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ -most fog jönni, azt szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond -lesz világéletében, mint az anyja? De <em class= -"gesperrt">nekem</em>, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom -tudni, igen… <em class="gesperrt">tudni akarom</em>, hogy ki az -apja.</p> -<p>Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ – -faggatta az asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából. -<span class="pagenum"><a name="Page_62" id= -"Page_62">-62-</a></span></p> -<p>– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is -láttad.</p> -<p>– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli -itt, – azt hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy -önkéntesé voltál jó pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te -szemét, – majd kisült érted mind a két szemem; hogy viselted magad -akkor is, most esztendeje, a kórházban! – Beszélj, mert -kettéváglak! Miféle önkéntestől van?</p> -<p>Azzal… nem voltam én akkor.</p> -<p>– Nem <em class="gesperrt">akkor</em>?… Mit tudod te, már magad -is összetéveszted! Hol az ápoló? Engem most rögtön oda fogsz vinni -hozzá! Beszélni akarok azzal az ápolóval!</p> -<p>– Elment az a harctérre már!…</p> -<p>– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed -volna, meg se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te -voltál valaha, – ide kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna -idejébe valamit! Anya lenni, – <em class="gesperrt">ilyen</em> -természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb tanul -meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm -hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki -nem mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én -tiszta testemből, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más -férfira, – ha éntőlem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) – -tőlem nem tudott lenni neki; – hát hogy egy ilyen rongy, -világ-szekere elmondhatja-é a piszkos, hazug szájával…</p> -<p>Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt -hangjától. Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv -hatalmát, igy célt nem ér! – A leány két tenyerébe fektetett -arccal, gyermekies friss, hangos nyögésekkel sírt, – sirdogált -előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is hallotta már, – meleg -esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést érzett ki, valami -személyes, <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span> benső érdeklődést. A legszűkebb -<em class="gesperrt">család</em> tiszte a megesett nőt négyszemközt -szidni, gyalázni, néhányszor elverni, – minél nagyobb vir-várral, -minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál erősebbek még a szálak -a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem, vállalás. De -Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő, hűs -emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek -arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy -nincs közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang -mondta el nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, -kiért kár, hogy idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, -törődöttsége, testi aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, -mély és enyhe sírásban…</p> -<p>A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy -percre, hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt -zokogni. Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem -is köszönve bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét -rögtön!“ – sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd -egyszer tán felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A -polcról előkotort egy csorba, cifra tányérkán valami maradék -disznósajtot, futtában tört hozzá a kukoricakenyérből, odanyomta -neki, segített felállni, szinte lódította. S az ment kifelé szó -nélkül, még szipogva, a kendő alatt már törve a kenyérből. – Veron -halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült és bánatos arccal -indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon hanyatt.</p> -<p>– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis -megyek az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani -előre, hogy hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam.</p> -<p>Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. -<span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span> Itt valakik, valamiért élete ellen törnek -annak, akit ő szeret; neki meg kell tenni mindent, hogy -megmentse.</p> -<p>– De hiszen szembajos vagy!</p> -<p>– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se -látszik!</p> -<p>Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta -könyörgő, rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – -felsompolygott, egy sötét folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost. -Az öreg úr nyájasan nézett a szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, -miről van szó, bosszusan legyintett a kezével. „Ach, was denn -nicht!“ – s tovább sietett!</p> -<p>– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!</p> -<p>– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet -magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!</p> -<p>– De ha lőport, municiót csinálnál?…</p> -<p>– Ugyan – no!</p> -<p>Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – -nem is remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő -mosollyal vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ – -„Az én uram is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez -előtt el kellett némulnia.</p> -<p>Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a -szép életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi -se jut, mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony -még örül máma, hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és -rendesen élhet a gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell -megszenvedni, akik jobbak a többinél. Hát most vége! Sokat sírt -titkon, de már nem lázadva a sors, az emberek ellen, akik -megrabolják életét: hanem csendes, meghatott, mély fájdalommal -siratta el urát; <span class="pagenum"><a name="Page_65" id= -"Page_65">-65-</a></span> mint egy drága, nagy beteget, ki oly erős -és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És -mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép, -nyári napokat kellemessé tegye számára.</p> -<p>Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy -leszámolt. Hogy visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy -nyomorékon, hogy ő még dolgozhasson érette, áldozhasson neki? -Megőrzi-e a sokféle véletlen közül valamelyik életét? Vége lesz-é -hamar a háborúnak? Ezek a kérdések, – már látta, – <em class= -"gesperrt">akarata</em> határán kivül estek, tehát számításai, -tervei határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is -vissza, csak élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a -helyéből a jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, <em class= -"gesperrt">boldog</em> lenne! De ez akkor már újrakezdés lesz; -<em class="gesperrt">most</em>, mostanigra: vége! Mert egy lépés -nincs hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy -elősegítse. S passzive várni, reménykedni, imádkozni, -bizonytalankodni; erre nem volt képes. Mit használ az?</p> -<p>Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent <em class= -"gesperrt">tőle telhetőn</em> megkönnyítsen. Legyen majd annyi -pénze, hogy csomagot adhasson vele, finom elemózsiákat, amit Károly -szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson, hogy elküldésre is jusson -gyakran pár korona, kis harmincötdekás postadobozokba egy-egy kis -jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a doktornétól, – -zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz receptet is -felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a föld -alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen -bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van -betegen, sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette, -hazahozassa, (még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a -közelében! Majd takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, – -lyányokat fogad kvártélyba, de a huszonegyes <span class= -"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> pincéből -ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide találjon vissza, itt -keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba azalatt…</p> -<p>Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a -csúf, plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt -volt, kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, -a legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a -félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.</p> -<p>– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan, -aggódva.</p> -<p>– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a -korunkra is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis -muszáj, ha sok embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen -gyorsan, hetek alatt! – És ilyen kutya, kánikulai melegbe!…</p> -<p>Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a -baonnal. Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött.</p> -<p>Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset -s oly könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot -inkább tartós ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal, -kávékockákkal. Lopva néhány olcsókönyvtári füzetet rakott közé, -kissé büszkén, de inkább gondolomra; – s néhány finomabb, drága -édességet, – elálló mogyoróstésztát.</p> -<p>Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán -tipegve a teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat -kössön, öltözzék fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor -egy-állomásig szóló jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, -elbujhat valahol és együtt lehetnek vonatindulásig.</p> -<p>Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok -indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még -tán hogy elébe feküdjenek nekem!“ – <span class="pagenum"><a name= -"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> mormogott az őszbajuszú. A -folyosón várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a -tömérdek loholó, síró, búcsuzó ember zűrzavarában.</p> -<p>– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak -megtámaszkodhatsz! – súgta a férfi.</p> -<p>Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy -virvár, kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta -figyelmét. Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó -napokban s ezen az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak -otthon. Minden kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen -fogták egymás kezét.</p> -<p>– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a -porontyát! – mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott -némán, értőn.</p> -<p>Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit -Károly. Hogy világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a -postán megmondják a tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen -százszor megbeszélteket.</p> -<p>– Van-e hazafelé villamosjegyed?…</p> -<p>Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó -ölelések. Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, -mint kábult kin, vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a -nagy ürességben: – egy-egy zokogás.</p> -<p>Veron is ment a többivel kifelé.</p> -<p>Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, -kocsisok káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát -hányt; cukorkás kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult.</p> -<p>– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg -húsz piskóta, de a skatulyásból!</p> -<p>Választott, fizetett; vakon tudta, hogy <em class= -"gesperrt">ezt</em> kell most tennie. „Az a rongyos“ szereti a -mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most a rendőrt -<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span> kérdezni, melyik villamos legközelebb a -„Szülőnő-Menhely“ kórházig.</p> -<p>S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva -vitte szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő -izgalmát e korcs méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, -hol a lét fölös és meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat -raknak le jajban és vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily -tehetetlenül-téve, – akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és -ezer év mulva is még több élő hordozhassa életét, valamivel mindig -több, – mint ahányat a legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres -vérengzéssel éveken át ki tudnak irtani maguk közül – egymás közül. -Hogy legyen újra, aki öl és legyen, kit pusztíthat szédületes -tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi <em class= -"gesperrt">egy</em>-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a -töméntelen, szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e valaha mézet, -használ-e hasznot egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem -sejtheti a kasban, melyet önmagából megérteni nem lehet, sem -fölsegíteni, – soha megváltani; s mely mindenestül tán még csak nem -is örök!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id= -"Page_69">-69-</a></span></p> -<h2>LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRŐL</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Perugiába érkeztünk délnyugat felől, juliusban. A szakadékos -hegyvidéken át az esteli út; füstös tunnelekben ügető gyorsvonat -szédülete; egy-egy város lámpasürüjétől parázsló ormok, ahogy -elrobogtunk alattok, – és egy kellemetlen levél hazulról a -tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe füstpernye csapódott az -ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni. Végre ott voltunk, – -fel, fel, magosra kanyarodott velünk a kis fogaskerekü, – és soha -én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a Hotel Belle Arti -kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival s a -balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos, -aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi -házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és -néztünk, – itt szép, jó. Itt egyszerű!“</p> -<p>Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat -reggeliztünk lenn az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két -oldalán a falon két olajnyomat lógott: az egyik Margheritát -ábrázolta a házikoronával, a másik egy ádázul vicsorgó -oroszlánfejet; s a töméntelen múzeum, kultúrhistória meg nyaktörős -plafonbámulások után ezek kedves két barátunk lettek. A szomszéd -asztalnál négy anyányi angol leány szaporázta a szót versengve; de -lám kevésbbé köpték és szörpögték, mint idehaza az ötödik kerület -anglofiljei,… ezt figyelgettük meg egy öreg német dámát örökös -képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk; – végre -körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy küldhessék -a pénzt. – Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt, -<span class="pagenum"><a name="Page_70" id= -"Page_70">-70-</a></span> bizonykodott, magyarázott, – azt értettük -csak, hogy nem veszi fel a sürgönyt. Végre megütött egy szava; -többször mondta, a közönségből is hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit -mondanak?… Hivtuk a Belle Arti német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát -lehetséges?…</p> -<p>Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen -dallamos név, ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis -pathetikus melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába -fullasztott megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“… -sikerült kiértenünk. „Ej, hát okvetlen <em class= -"gesperrt">oda</em> kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily -hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk <em class="gesperrt">látni</em> -még: mi történt, mi lesz? Mi részünk benne? Lassankint tette -torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem ki tudja ma elgondolni, -milyenek voltunk; mily érintetlenek és elfogulatlanok, mily ámulók -és megütközöttek, – két ember, kik évtizedeken át és soha napilapot -nem olvastunk.</p> -<p>Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,… -háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek -döngő léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban -megfordultak, hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér -tudtára adni, hogy bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van -nálunk elegendő. – Az arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha -kifogytunk volna véletlenül!… Mi lett egyszerre a meghittségből, az -otthonosságból? Átvirrasztottam az éjszakát, néha sírtam már; – és -reggel sürgönyök mentek a római, firenzei konzulátusokhoz: mit -tegyünk? Délre hazulról is itt volt az express hivás. Vissza se -néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk Margherita ártatlan -arcától s a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, – nem is tudom, -hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik voltak -Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is -odajöttek, – <span class="pagenum"><a name="Page_71" id= -"Page_71">-71-</a></span> már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő -biztató, kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, -kiváncsiskodott, – keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. -„Nálunk nem lehetne háború, – nem engednék a szociálisták!“ – -mondta valaki a többiek közül komolyan, de a gamásnis irónikus -mosollyal fordította le nekünk.</p> -<p>Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős, -piszkos banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak -szakadatlan; nem is jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön, -magunkra voltunk gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a -kocsi sűrű levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk -volt már, – ahogy kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara -kacér villáit láttuk, a rózsaszinfényű tengert, búbos -strandkosarakat és tarka, fürdőző asszonyokat, kik mozdulatlan -ültek a homokban, bámulták az estellő eget és vizet. Ó, nyugalom, -béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te friss idegen; – te -független magány, üde pihenés, nyügöktől megkönnyülés, sorsunktól -eltávolodás, – te álom!… Így robogtunk el mellette. Csaknem -egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással: „Semmi! -Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt -nyaralunk!“</p> -<p>Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen -városé… Egy évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a -haditérképen, sokat emlegetett hely; az újságokba került. Vége! -Buona notte!</p> -<h3>II.</h3> -<p>Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – -igazolást kért. A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a -rakodón, a vasuti állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. -„Ezt mind joguk van a testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt -az érzésem, ahányat láttam. „Most ilyen világ lesz!…“ <span class= -"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p> -<p>Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, -szállóról, lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól -törődötten, könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két -szegény száműzött mi, – ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, -nem is sejtve a legközelebbi jövőt; mostantól minden vak véletlenek -kezébe tétetett.</p> -<p>Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk -hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba, -fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok -klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“ -„Szólítsam az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk -volt, minden pincér kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az -olcsó carozzák udvari batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk -egymást negédes, udvari nyelven az aszottbokru liget kis fapadján, -ahol megpihentünk, elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már; -– rossz kiskorcsmai ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most -hadrakelünk irigy szomszédaink ellen! Igen, most közruhában népünk -közé vegyülünk, hogy kilessük indulatát. Nem, most önkéntes -száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép észretér!…“ Így kinlódott -a mesével még, mosolyogtunk bús erővel egymásnak; aztán összehajolt -fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két elgyötört csavargó a -tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A ferrarai hercegi -pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult, mire -felébresztett. „Hercegnőm, – <em class="gesperrt">van</em> még -háború?“… kérdezte álmos szemét dörzsölve. <em class= -"gesperrt">Van</em>, ó Istenem, – nem lehet átaludni!</p> -<p>Csak megérteni lehetne ébren!</p> -<p>A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek, -rongyos munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után -a kis butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd -harminc-negyven férfi <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= -"Page_73">-73-</a></span> egy csapatban, összefogózva, együtt -dülöngve szinte, – akár üres nádfejek a szél iránt, – horvátul -ordítottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük. -„Eli-jen a haberú-ú!“ Nagycsípőjű, citromsárga és egyébszínű blúzos -cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak: -„El-i-jen!“ Egy percig néztem őket, – aztán nekidőltem egy -távíróoszlopnak és sírtam… A <em class="gesperrt">tömeg</em> -volt!…</p> -<p>Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú -kocsiba zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után -szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen -kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban: a garnizon -asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, – szúró, eleven -szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal -szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a -sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre -többen szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett -adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis -gyerekeknek ott ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után -kinéztem egyszer: ismeretlen építésű, csinos, falusias hely, zokogó -asszonyok, búcsúzó katonák. „Laibach.“ Merre nem kalandozott el a -„fiumei gyors“ velünk?… Másnap délutánra voltunk Pesten.</p> -<p>A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, -kivel mindig szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás -hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről -lehet beszélni felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két -kezem és kiáltott: „Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! -<em class="gesperrt">Kortársak</em> vagyunk!“… A torkomba, fejembe -szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: -„Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!</p> -<p>Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt <span class= -"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> itt -tegnapelőtt! Ezen a cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi -nem láttuk, nem tudtunk semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal.</p> -<p>… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott -kirakatok közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés -egyszerre! Az üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti -pénzét, kinek spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, -öngyujtó, konzervnyitó, ágyzsák, hátizsák, ivópohár, -töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz, vatta, selyemalsók, -revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott lenni a -csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorító, -kegyetlen mindez!</p> -<p>A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár -a kassza mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, -boldogan. „Most megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e -valamit? „Bizony, csak haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy -nap háromszázat is elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony -nem több, – mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya -szerbnek megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt -menyecske ölén, – jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. -„Hát Bolyhos nem megy a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem. -„Isten őrizz, – még sebet kapna!“ – nevet és magához szorítja -ijedten. – Nem csoda, – gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép -macskához.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz -Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ – -„Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába -próbálnám! Nem mondom, hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek -néznek <span class="pagenum"><a name="Page_75" id= -"Page_75">-75-</a></span> az úton, elfognak, főbelőnek tévedésből… -tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg se tudnók itt, – -tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg kell jól -gondolni!“ Így beszéltünk, de egészen komolyan!</p> -<p>Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, -aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott -<em class="gesperrt">így</em> ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak -az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész életemre -evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számíthatunk! A -polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem kérdenek, -nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel elvihetik; -a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt pályán, -elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok, közelébe -nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. Semmi -nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken…</p> -<p>Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn -Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb -barátja – s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és -kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen -ember leveleit, kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás -nélkül. (Az első persze Szibériát is ült; a másik csendesen -pancsolt, technikázott éveken át.) – De most háború van! Ha uram -combattans volna, tán lőnie kellene Da Wacra!… Egyszer Zágrábban -összeismerkedtem egy kellemes, horvát írónővel; könyveket küldött -nekem, mert kértem, – délszláv novellákat németre fordítva. Most -megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se olvastam még, – aztán -bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, mennyi -szép lehetett bennük, – de akkor így volt. Féltem; a hirtelenségben -elvesztettük <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span> a valószinűség mértékét, hogy mennyi -lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…</p> -<p>Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor -szembetünt, milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus, -letompított használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“ -„kiporoljuk az ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros -képzeteket keltenek, nem kiséri így őket az a borzadály, mely az -erőszakos halál, vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállító -cég alkalmazottja, akit épen fölmentettek, nivón alul kezdett -udvarolni egy varrónőnek, ki a gyerekével szintén urától búcsuzni -jött. Nagyon utálatos volt mindenki, nagyon egymáshozillő; egyedül -voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan -kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy pillantást: „Már -tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább vizsgálta.</p> -<p>Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az -okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az -utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már -tudja, – csak az arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a -beszálláskor?“… Hogy nem volna miért?… Elgyötört, megzavart -itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószinütlent nem -láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint <em class= -"gesperrt">ezek</em> itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint -egy napilap mostani vezércikke?… Nem! Tehát <em class= -"gesperrt">más</em> vagyok, mint akik sokan vannak – és ez -bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.</p> -<p>Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, -kicsit másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak: -kicsodák, mi járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… -Egy idő mulva arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. -Tán visszanéztem rá, tán kissé bizonytalanul, <span class= -"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> várakozón, -– tán túlhirtelen kaptam vissza a fejem; egy pillanatra megállt, -megnézett és azt mondta: „Tessék bemenni!“ Nem fenyegetőn vagy -zsarnokosan, – inkább udvarias hangon. Talán részvéttel?…</p> -<p>Beültem és már most <em class="gesperrt">biztosan tudtam</em>! – -Kevés rohamra-induló katona lehetett azóta is, ki biztosabban -érezte közeli halálát, mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan -láttam a felém fordított fegyverek csövét, hallottam a parancsszót. -Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit -érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel!</p> -<p>Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett -volna mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; -– könyveket vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; – -zöldséget termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy -már nem is láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, – -elhagyta őt is s a fiamat, – <em class="gesperrt">magam</em> -voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha ép muszáj – -hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most új és -eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság… -teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s -csak rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis -így kell történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz -gondolni; szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: -tessék!</p> -<p>Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. -Kissé ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad -kijáróhoz. Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az -írásokat,… most az enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett? -Csakugyan kiáltanak valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, -nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban -ülve kezdtem elhinni félig <span class="pagenum"><a name="Page_78" -id="Page_78">-78-</a></span> – még a hotelben szívdobogva írtam az -igazoló-lapot.</p> -<p>A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa -szíves készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, -elkísér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy -mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, -amikor együtt ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai -képzelgésem. „Csacsi!“… De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy -a Viviani, – s a Tisza nem az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt. -Nekünk már minden hely egyforma jó!</p> -<h3>IV.</h3> -<p>Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis -vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már -az októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben -ragyogtak a szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely -völgye rózsaszin, oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, -aprós, összemosódó szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek -csendje elfolyt szinte, mint az olvadt arany. Hogy <em class= -"gesperrt">ilyen</em> völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni, szúrni -tudnak!…</p> -<p>Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a -Péter gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az -együttlétünk halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen -élveztük a napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az -egész! – Hogy jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell -csinálnunk majd, ha vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz -láthassunk mind a ketten, melyből kizavart és megakasztott az -emberiség nagy epidémiája. Már <em class="gesperrt">így</em> -kezdtük látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból -terjed feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“ -semmire, – ragad, mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak -a legkülönbeket nem <span class="pagenum"><a name="Page_79" id= -"Page_79">-79-</a></span> sodorta el, – és bár mindig volt, -elképzelhető, hogy valamikor <em class="gesperrt">ne</em> legyen -majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és -esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy -keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is -voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő -<em class="gesperrt">együttese</em>; ebben szörnyűbb a magafajtát -nem bántó állatnál, – de <em class="gesperrt">ezért</em> szabad -reménykedni is.</p> -<p>Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de -<em class="gesperrt">egy</em> dolog bizonyos volt már. Hogy az -<em class="gesperrt">én</em>-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki -általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad -volt társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is -magános, szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a -testi épség és élet tiszteletében nevelt orvos, a belső -őszinteséghez szokott lélek – igen, néha heteken át nem foglalkozik -mással mint küzdeni az őrülés ellen, – de ha ez sikerül, semmi -komoly és igazi vonásában meg nem támadhatja, ki nem forgatja ez. -Hiszen csupa külsőség mind: a fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, -versengés, kitüntetés, vér, jajszó, halál.</p> -<p>„Ha legalább <em class="gesperrt">élmény</em> volna!“ A fiatal -író, Józsi Jenő panaszkodott így, mikor itthon járt. „Az ember -agyonfáradt, kábult, eltompult, összezsufolt és ami ott történik -is, oly áttekinthetetlen, oly gépies rendbe rejtőzö… Egy szép, -hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor egy álmos madár -utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a homály, -felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb, -felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak -a magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt -nevelted! A jóságod!“</p> -<p>Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz -kézben, a sok rettegést, könnyet <span class="pagenum"><a name= -"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> felejtve! <em class= -"gesperrt">Lao Tse</em>-t olvastam neki a patak mellett egy padon; -a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos -könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de -nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak -tanítványai, sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt -hozzá magánosan s azt mondta: „Az ő tanításai magasabbak, az ő -erkölcse tisztább annál, amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a -sokaság használatára!“</p> -<p>„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, -gazdag és dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. -– A bölcs ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket -mutatnak neki. – Ha kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám, -hogy az élet egyetlen; egyszerű étkeket enne és darócban járna, – -és bár a szomszéd birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, -mégsem kivánkozna senki által. – Megösmerheted a világot anélkül, -hogy kilépnél házadból, kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, -emberek, lakástokat kibővíteni azért, mert elégedetlenek vagytok a -meglévő állapotokkal. – Ha két hatalom harcba keveredik, az győz, -amelyik megbánta harcias kedvét. – A bölcs elmerül Tao eredeti -egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, szerényen és megértően néz -mindent és jósága erőszakosság nélkül való, nem hirdeti azt -kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. Mert ami nem -Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel régibb, mint -Attila, Timurlenk, Napoleon!</p> -<p>Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter -tüzet gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis -öreg zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván, -székek, ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet -maradék rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból -szabdaltak, csillagos, kockás, bogas mustrákat slingoltak -<span class="pagenum"><a name="Page_81" id= -"Page_81">-81-</a></span> össze. Az asztal lapján pappendeckli, -hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda -oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dísznek, -krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta -félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna -szoknyából való szövetre hímezve; annak pedig az ablakvilág felé -eső oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe, -hogy a fény ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki -e hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba! -„Gyujtson lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, -könyvet, kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles -ablakpárkányra teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész -délután tanulta a köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig -beletelhet három negyedóra, míg szabadul a kórházból, ahol -segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni fogom Fekete Pétert!…</p> -<h3>V.</h3> -<p>„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi -elgyöttünk!“</p> -<p>A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa -nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most -csupa ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.</p> -<p>„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha -csak apja vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. -Amilyen szótalan, kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: -amit ez a Péter eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem -tenné neki, el is felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a -madár, – peíg ott falni kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel -kastélyba, ahunnat én a selyemridikült csaptam a nagyságos -asszonynak, – elették előle a tiszturak <span class= -"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> a nagy -lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk, azt a négy -honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak ott -egy színbe.“</p> -<p>Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy -tetszik az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában -tördesi a gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a -bajuszát.</p> -<p>„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy -megírta a doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva! -Csakugyan benne vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha -tudtam vóna én, hogy így szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a -hadiművelet kell, csak amit humi bakák beszélnek ott egymással; -’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani, mer’ én mindenhun -kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel… Na, hanem, -egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“</p> -<p>Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi -zavarban volna.</p> -<p>„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája -eltörte neki. Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt -tüllem valahogy, – (megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!) -az az enyém vót, tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi -cserepesnél, Orlón,) nem vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a -lábosravalót magamébul pótoltam. Este kellett vón elszámolni, – hát -ebédután mán nincs az edénke sehol; perdű, lába kőtt. (Tudom is, -kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már fel nem irtam; mikor -elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem baj, nem azér,… -csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő -őméltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső, -asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“</p> -<p>Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én <span class= -"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> -stilizálhattam így; az uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. -Ő is majdnem neheztelt az irodalmi csinyemért; most még szegény -Pétert is megbántottam, hiába, – élete, munkája ambiciójában. Ő nem -tör bögréket!… Ördög vigye az irodalmat!</p> -<p>Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. – -Majd másra terelem a beszédet.</p> -<p>– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára -várja a menyecskét?</p> -<p>„Tízórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát -meg kell tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az -uraságnál világér’ nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! -Igen, hát meg is áhítja ott a harctéren az ember a családot, hiába! -Csupa magaformájut lát az ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki -a fene, – köpedelem mán az a sok férfi együtt! Azt áhítja mind: -csak a család! – meg hát az enyém derékszép asszony is, testes, nem -valami hitvány, nem lehet rá semmitse mondani! Meg tetszik látni -máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én a harctéren se’ -senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü fizetne -nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose! -Azér’ is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, – az -anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusított, rámbiztatta a -feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – – -– Nagyon megsértett éngem avval, – megírtam: a siron-tul, ott -megengedek; – de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! -Ugyse tud olvasni!“…</p> -<p>Oly lassan mult az idő; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is -van avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?</p> -<p>„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes, -feszt libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik! -Nem így nézek én ki otthol, ne <span class="pagenum"><a name= -"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> tessék azt gondolni!… Hát a -sok nőcselédnek csak szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les -irigységbül. A kulcsárné, – isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz, -hogy annál bolondabb az asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön -az énhozzám, parasztemberhez, – hát nem igaz? – Derék, feszt nő -vót, nem mondom; meg hát olyan helyt, tetszik tudni, kéz kezet mos. -Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi bajunk; kezire jár olyan -helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a részbe nem vót jó -felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót abbul is -haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön túrók, -finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan a -gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – -nehéz dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, -hogy szava legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte -akkor is! Azóta se vót nekünk bajunk együtt!“</p> -<p>Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt -férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi -lett hát a vége.</p> -<p>„A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak -besugtak valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám -tanál hárulni! Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné; -a kertész behozta vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz alól, – -perdű! Én tudtam, hol van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró -garádján, odatámasztva a grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy -a kocsisné most a jóasszonya neki, – nyalka prádés kocsis jött két -hete az udvarba. – Őméltósága maga kerülte meg az udvart velem, -nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé irányítottam, – a borsó -felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba vótam a kulcsárnéval, -két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a fenébe, -gondoltam. Hát nem igaz? Nagy <span class="pagenum"><a name= -"Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> vizsgálat vót ellene, minden -kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést -is kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát -nem?…“</p> -<p>– Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá!</p> -<h3>VI.</h3> -<p>Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!…</p> -<p>Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai -kérdés“-nek, „hadászati problémá“-nak hívják e szörnyen -szórakoztató életben játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az -ember <em class="gesperrt">asszony</em>; kisemmizett, kérdetlen, -mellőzött, – az ember ittmarad és jár-kél a dolgai után; néha -tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott -gondtól és vár… mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb -kétségbeeséssel; – és nincs és megint nincs tábori levél.</p> -<p>Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy -időt engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, -szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, – s a pléh -kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; – üres -megint!…</p> -<p>Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a -postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most jönnek, -hol a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten nézek elébe, -de int már messziről a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“</p> -<p>Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot, -fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap.</p> -<p>Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka -hijján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten, -– de hisz holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, -de milyen hír <span class="pagenum"><a name="Page_86" id= -"Page_86">-86-</a></span> jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, – -leugortam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a -postást, – és csak késett írásai voltak, régebbiek az utolszor -kapottnál?… Igen, hisz ép ilyenből látszik, hogy csak a posta az -oka, – csapatszállítás, hófuvás; – vagy lehetetlen feladnia!… De ha -baj van, – mikor tudom meg? elbirom-e nélküle az életet egyéb -kötelességekért? Miért is találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá -mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem -biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán -nem is jó, hogy mindig oly sokat írt, elkényeztetett, – most nem -bírom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz -napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált -karral vagy láb nélkül? Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni -tud, ha ép esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell -szokni! A vakság, az volna a legszörnyübb, de még úgy is,… csak -éljen! – Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én -suggestiv rettegésem?…</p> -<p>Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűn -akartam már félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem -olvasásnak, – egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, -mélyebb, szelídebb elnyugovással: Fekete Péterné írt.</p> -<p>„Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az embertől -levél hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is -Egésségbe megvagyon írja mindennap hosszú leveleket sebesültek -maródik tarsolyába egy Hadnagy bécsbe menendő egész könyvet adott -átal annak maga kezével irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap -virradóra pesten leszek üzente kedves doktor ur emberemmel hogy -kügyek magam Felvisszem tessék mari Szakácsnét vasuthol elejbem -küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha -meg nem <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span> sértem fekete Ternó ruhát háládatosan -köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágában -fizetni csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget kezét -csókolom maradok</p> -<p class="right">Fekete Péter hitvese Rozál.</p> -<p>… Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkővetkezik! -Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj!… De még írt, mindennap -írt, fogom olvasni megint a naplóját „maga kezével írottat“; – -mondhatom az embereknek: „Nincs baj, most kaptam hírt -hálistennek!…“ Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy -most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat, -szerencsétlenség megszünt volna; a meghajszolt érzés elsimul. Az -ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni -próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót és megmutatja -a lexikonban a hottentottát.</p> -<p>Mire Fekete Péterné beállított, – már itt volt egész csomó -megkésett levél a táborból…</p> -<p>Szép, piros-szőke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és -hálálkodik; nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája -feltűzködve; a hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval -fáradni!“ „Köszönöm kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé -zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki -fiatalabb mint ő, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb, -„világibb“ nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja, -vagy röstelli, hogy ilyet még sohse látott s itt az utolsó -utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta: „Mit -nézzek rajta? Nem az enyém!“ De lopva azért jól megvizsgálta, hogy -elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost -koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. „Jaj, -hogy itt mindenér’ pénzt kérnek!“ – Őnekik ott a kanaánban van most -is minden dulásig, <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span> kommenciót is kapnak, magukföldje is -terem; ő bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig -tudom itt tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. -Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.</p> -<p>Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik -odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei -árnyékába, – kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy -almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden -barátnémnál közelebb van tán hozzám e percben.</p> -<h3>VII.</h3> -<p>– Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó őket azért ok nélkül -gyanuba fogni. Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!…</p> -<p>– Mondta? – érdeklődik fülig pirosodva és előrántja a -fejkendőjét. – Mit mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni!</p> -<p>Ám úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, – -(töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát -néhány hónappal ezelőtt.</p> -<p>– „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más -hozzám, mint az első két esztendőbe. Mer’ ha úgy visszaemlékszek, -mord vót e’, mint a téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer -teccik tudni, nem úgy vót a’ hogy ű éngem valami nagyon szeretett -vón, mikor elvett. Másat szeretett biz’ ű, egy Laskó Maris -nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a szegény vót, tán nem -vót egyebe a rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is tartott -mindenki; – (régen vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb, -merimondóbb; én mindég szégyellősebb vótam, azér’ aszondták rullam, -hogy büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a -Maris eccer megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott -ahhó a Franci Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba. -<span class="pagenum"><a name="Page_89" id= -"Page_89">-89-</a></span> Csak két hétig járt vele; de hiába kérte -osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt, felé se’ -ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a -testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű -háromhó is járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy -megfigyelte az embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor mán jó -fizetése vót, mint inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta, -köteles a nevelésér’. Egy darab szőlőt vett az öreg hitelre; -aszonta: „Na, fiam, ha letörleszted, tied a szőlő!“ Hát mikor -levót, akkor mást gondolt a vénember, hümmögött, hogy oszt mit -szólnának ahhó a testvérek, meg hogy míg a férfigyerek nem házas, -úgyis tartozik hazaadni a keresetet. „Na, – aszongya az én uram -mérgibe, – tudja meg idesapám, mátul fogva vőlegény vagyok!“… Oszt -még mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt engem a -háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg -legszebbnek is hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan -is, meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de -azér én nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem -má’ megvót, még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint -más fiatal!… Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a -te urad valaha?“ „Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még -szégyeltem, hogy kérdi.</p> -<p>Ép akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné -odajött a kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, -hogy idős vót? Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is -tudom, tán boszorkány vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni: -„Rozika így s úgy!“ – adta a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. -Csak eccer feltünt; bemegyek valami kommencióér, – hát a cselédház -gangján ki kávézik ott a vadszőllők közt, mint ü meg az uram. „Mi -az Isten?“ – mondok. <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span> De mingyár; hogy csak üjjek le közibek, -nekem is készített findzsát. – Telt múlt az idő; én mán szoptattam -is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér olyan furcsa vót nekem, hogy -az emberek nem úgy beszélnek velem, mint azelőtt. Mintha mindnek -valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná! „Mi lel éngem, – -gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“</p> -<p>Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a -korcsmázást, azt sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas -lett vón akkor is! Én se szóltam hozzá, csak ríttam magamba az -ágyon. – Másnap reggel aszongya nekem a bót előtt az igáskocsisné: -„Rozika, mérnem vót az estve? Csak maga hibádzott a fiatal -menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a kastélyba, nem tudja, -fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a cigánt az ispán -fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját, kőttes -sütemént!…“ Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe. „Vagy -igen, – mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer -változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön, -mer ma is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a -tollyu. Ha az urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt -mennyünk együtt!“ – Ebbe maradtunk.</p> -<h3>VIII.</h3> -<p>Megtörüli a száját illendőn, asztalkendőbe, – köszöni alássan, – -úgy mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd után; -szedi ki a komótbul az ünneplő liberiát, huzza a harmonikás -csizmát; de énnekem egy szó nem sok, annyit se szól; csak megyen -úgy öt óra tájt, bevágja maga után az ajtót. – Úgy elfakadtam ríva, -csak lerogytam a karosszékbe. Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár -cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi együtt emberek közibe? Mondok, -mér nem vagyok én arra érdemes? Szégyelnivaló van énrajtam? -<span class="pagenum"><a name="Page_91" id= -"Page_91">-91-</a></span></p> -<p>Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem -bánom, – mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de -most megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt -laktak, arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót. -De ahogy nyilt az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis -néném: „Hát maga minek rítt, Rózika?“ „Nem ríttam én!“ mondok. De a -kocsis is, az ura: „De bizon, ne is tagadja, rítt maga!“ Akkor -elmondtam az egészet. „Na e mán csunyaság az urátul, abba igaza -van!“ – így biztattak. Ahogy kifordulunk az utra, aszongya a -kocsis: „Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert; mi az Istent lél -azon a vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy utánabagzik!“… -Igy pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak. Nekem meg -ettől a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az a -sok szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba. -Szinte megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! -Uriféle nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez -üvele bánni, mikor még én is nehézellem a természetit. Így -háborogtam magamba!…</p> -<p>Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az -öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az -udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika -lelkem, csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, -nem más!“ Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; – -belemelegültem én is, szoptatós létemre, eszembejutott a jánkorom. -Alighogy elhagyta, elkap a kertész; avval is jártam jódarabig. -„Gyüjjön mán velem is eccer!“ – mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy -kedvelt ott éngem, dicsérgettek az asszonyok is, mintha sajnáltak -vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás vagyok én, dögrováson -vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsuztatnának?“… Eszembe jut, -amér gyöttem, hol is hát az <span class="pagenum"><a name="Page_92" -id="Page_92">-92-</a></span> uram? Keresem szemmel, nincs semerre! -Akkor mondom a kocsisnak: „Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak -ekkis vizet iszok!“ Avval megyek ki, végig a gangon, a házhiján; – -ott egy benyiló vót a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit -én akkor láttam, ahogy rájoknyítottam az ajtót! Nem is jó arra -gondolni! Ott vótak együtt a diványon… S még milyen szemet vetett -az énrám, az a gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a -föld alá. De énvelem egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek -alatt haza, mint aki lopni jár; úgy fogott fel az anyám mint a -gyereket, úgy szedte ki belülem nagy sírás közt, ami történt.</p> -<p>Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány -lettem, ahogy meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én -anyám, ahogy belép: „Hát te gyalázatos, lator, zsivány, -világszégyene, falurossza! Te rimafattya, te himpellér, minek gyösz -ide?“ – A meg felragad az asztalrul valami tálat, vágná anyámho’, -énrajtam tört össze, mer’ elibeugrottam. Megvérzett, anyám -sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren ritt az ágyon; akkor -megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni.</p> -<p>Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se -sokat szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak: „Te lator, te -zsivány!“ – megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte, -hogy lúdas. Eccer-eccer próbált okosítani: „Ládd-é, – aszongya, – -csak neked van ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho’, amér -befogod a szád!“ De én csak jajkeserüt ettem abbul, soha jóízüet! Ű -meg azt hajtotta egyre, hogy éngem csak anyám biztat, minden azér’ -van. Hász’ igaz, hogy éngem igásbarmának tett vón, amilyen jámbor -vótam, – ha anyám ki nem tanit.</p> -<p>De így se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a -tulajdon Franci Dani ki nem segít a bajbul. Mer az gyütt oda -prádéskocsisnak: nyalka vót meg <span class="pagenum"><a name= -"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> özvegy is, szeretőnek -alkalmasabb; avval adta magát össze az a disznó. Az én uram arra, -hogy hát így megutálta; bevádolta, kiturta a szolgálatbul. Énnekem -meg mindenkép kedvem kereste osztán, szidta, gyalázta a másikat, -elmondta mindennek előttem. Anyám is aszondta: „Te meg most mán ne -fancsalogj, hé; – vágd el, míg meleg! Most kapasd magadho’, többet -el se engedd!“ Hát hajlottam én is a gyerekekre nézvést; most meg -mán régen vót; elmult, háborus világ van, tán vissza se gyön; – ne -sujtsa az átok! Én mán szivembül megengedek! De azt el tessen hinni -nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud, mióta az a -jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány; de csak énnekem -oskolázta ki! Hát nem igaz?“…</p> -<p>Tizenegyet üt,… minden csendes; az ernyős lámpa fényében -mosolyogva nézzük egymást. Ami vót elmult, – Fekete Gányó Rozál! -Így emlékezésben milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető -minden, – ami könny, átok és halálos szégyen volt eleven korában! -Lám, humor szellőzi a régi tragédiát! És a szorongást szép, gyenge -remények! Minden, minden újra fog kezdődni, – frissen, tisztán, -elülről!… Tizenegyet üt. Odakinn valahol messze már elcsitult az -ágyúszó; nyitott szájjal, dult idegekkel rólunk álmodnak a -szalmán.</p> -<h3>IX.</h3> -<p>Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, -epesztő igéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura -meghalt mint orosz fogoly tifuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, -túl lehet élni, – gondoltam, – ő túlélte!“ A két gyászruhás gyereke -közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó -bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait -megdicsérte, – míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. „Te, -anyám, épilyen voltál!“ – kiált a kisfia. „Hagyd, ne beszélj, -dehogy voltam ilyen <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= -"Page_94">-94-</a></span> jó!“ „De igen, mindég ilyen voltál -apához, én tudom, – ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?“… Bementem -a halott ember szobájába; az íróasztalán minden rendben; a -jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája… És -dermesztően éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem -hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a -vérébe, az idegeibe, – noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. -Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta -kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy -emlegeti, mint élőt, jelen időben; élénken, bizalmasan beszél róla, -apró szokásairól, terveiről, munkájáról – s folyton a leveleit -olvassa. Őrület!</p> -<p>Most hova menjek?… Féltem az üres lakástól, – a kis fiam pár -napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok -civil, katonák; finom szivarok füstje, virágszagu fuvalmak és -mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más -tavasszal! <em class="gesperrt">Ezeknek</em> épolyan! Akár a -fáknak, a felhőknek, úgy <em class="gesperrt">nincs közük</em> a ma -rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor -szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban; – milyen -derüs közönnyel futottuk végig egy ujságlap címeit; s aki -elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne -mindez! S így, csaknem így vannak most is; – úgyszólva csak -etikettből szomorkodnak az emberek sokezrei, a -„nélkülözhetetlenek“, az „alkalmatlanok“, a „jól elhelyezettek“ -családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember!</p> -<p>Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos -elidegenedés. Elzárkózni, igen, – ővele vagy egyedül, – külön lenni -nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem -formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, -vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány -<span class="pagenum"><a name="Page_95" id= -"Page_95">-95-</a></span> frázis kolompszavával, megrészegíthető -egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint -a gyerek. Ki kiváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései -okára, értelmére ma? <em class="gesperrt">Szavakat</em> tudnak -feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak -csudálkozva és rosszalón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem -őket? Ma biztosan látom: <em class="gesperrt">nem</em>! Ketten -vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, – akkor arculüti az -ellenfelét… Ez ők! S ami <em class="gesperrt">ma van</em>, hozzájuk -illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne; s -feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye -törvényük, – nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? – Ó, -csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan -dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz soha! -Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim -voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultura, humanitások, -szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, -parázna állat. – Ó, csak magamom kell kétségbeesni, – csak -magunkon.</p> -<p>Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az -emberek közt és gyülöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok -buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze -a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! egymásra -néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal -elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk -hatalmaskodik; míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év mulva -is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most -partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, -fokozzák így a kába szerelem esélyeit, – s az emberek mosolyognak. -Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban -és boldogok, hogy nem kell gondolkodniok!</p> -<p>… Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: <span class= -"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> nincs -bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, kik -alakra hozzám hasonlók! El közülük a magányba, – nincs jogom -<em class="gesperrt">így</em> elfogadni tőlük még ezt se, e kétes -szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület -ellen. El, haza!…</p> -<p>A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. – -Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint… kórházban fekszik -és vár engem!</p> -<p>Mikor hozták?… Hány óra? A menetrendet! Igen… ma még utazhatom! -Milyen boldogság, – milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát <em class= -"gesperrt">igaz ez</em>?… Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, – hisz -él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg is hallhatott volna! -Utitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó ruhát is, hátha -kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a -házmesterné mind segít, – a szomszédném felhozza a vasalt ruhát -szivességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még -telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy ujsághoz. Kórházat -ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az -emberek!…</p> -<h3>X.</h3> -<p>S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, -számláltam a boltok korai nyilását s az óraütést; csodálatosan -friss lélekkel vártam az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter -fogadott az állomáson és elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem; -tehát hosszabb tartamú betegség, haza jöhet!… Pár sort küldtem -hozzá a legénnyel, pár boldog sort és ibolyát. Engem csak tízkor -engednek hozzá.</p> -<p>De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! gondoltam és -élveztem a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem remélt -örömet. Ott, egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt -tudom biztos helyen, nyugodtan, veszélyen kivül. Ő is tudja, hogy -közelben járok. Milyen szépek ez órák! <span class= -"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span></p> -<p>Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, -gereblyével a vállukon, csevegtek vidáman, egyszerü szemük kék -mosolyával rám néztek s a tág világra, – frissen, mint a tavaszi -ég. Egy altiszt ment utánuk fegyvertelenül, – az is mosolygott. -Istenem, tavasznak ura!… Fehéren csillant meg a napfény a templom -nemes ormán. Holnap husvét van! Krisztos voskres! – mondják akkor -az ő hazájokban, testvéri csókot vált úr és szolga, szomszéd és -haragos, mindenki; – „Krisztus feltámadt!“ szól hangosan az, aki -csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie: „Valóban feltámadt!“… -Milyen szép ez! A szívem feldobog érettük, egyszerű hymnusok -csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan haza fognak -kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró muzsikok -várnak rájuk a szérüs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll ránk -és maradékainkra! Halleluja!</p> -<p>Gyakorlatra menő ujonccsapat jön, barna legények. A szívem -összébbszorul; – sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli -erdőt. Hány fog elesni, melyik?… Elgondolom őket; az arcukat -egyenkint a rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt -szemekkel és állati ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont -gyalázva; – <em class="gesperrt">és elgondolhatom</em>! Aztán -akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni portól lepetten, -munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek haza a -nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal, -fáradságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy -leány várja őket; és ezt is <em class="gesperrt">látni tudom</em>! -Mindent, – ugyanez arcokkal; ó rettentő janusfejek! Ó, százlelkű -ember!</p> -<p>Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a -vigasztaló életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, -kirakják a falvak zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát, -tavalyi almát, friss tojást. Észreveszem, <span class= -"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> hogy a -szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik lógnak, megcsap -az erős hússzag és beleszédülök; Uristen, hogy kivánom! Reggeli -előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se értem; -– hónapok óta nem evés az, mit úgy hívok; a konyhalány fejcsóválva -hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van bennem, -most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd -sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!… (Egy -csokoládé három zsömlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi -virstli tormával; édes sütemény).</p> -<p>Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az ujság itt, – még -a tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri híreket, – -szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélekzettel – s kerestem az -általános szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a -tömegbe-veszettel, ki szivemhez tartozik. S most, – ó milyen máskép -olvasom, mások a szók, a betűk! Közönyös zsurnalisztastílben -értesítnek bizonyos messzi hadállásokról, hol bizonyos politikai -szempontoknak kell majd tisztázódniok… Ó, de hisz e sivár szók -mögött halál van, vér, rettegés, romok, sebek, anyák könnyei, -feleségek jajja!… De én nem tudom ezt érezni most. Elfárasztott a -részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta ágyon pihen, mellette a -virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, <em class= -"gesperrt">csak ezt</em> érzem. (Hát én is rosz vagyok?)… A -kávéház, az utca, a piac csupa napfény!</p> -<h3>XI.</h3> -<p>Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág -iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró, -polgárista fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A kathedrán, -– hol most borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly, -tanári asztalon osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt -maradt; most láztabellákat írnak rá a krétával. <span class= -"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span></p> -<p>Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két -négyszögméternyi hely: az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, -virágok a kis firenzei vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel. -Suttogva beszélünk; egy külön, halk sziget a sarokban; a szoba -többi lakója, mintha mögöttünk volna, távolabb kissé, – a derüs -szemlélet vonalában. Szinte kedvesek így.</p> -<p>Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy -gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak; -azt hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első -sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik -naphosszat; mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély -könyököl nekik fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a -terhes, májusi alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi -idegen férfi; messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző -nőszivek itt a Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! -Két testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál -vagy ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, -gyüjtött, – s most itt a háború; – s a mindeneslányuk már a -harmadik szép „diner“-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők -regényt olvasnak az ablakban; összesúgnak „érdekes“ profilt -mutatva; csipkeujjas, telt, fehér karjukat kivánatos mozdulattal -emelik a frizurájukhoz gyakran… Jaj, ha hallanák, ha tudnák, -micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a játékot; hogy <em class= -"gesperrt">milyen</em> szórakozás tárgyai lettek!…</p> -<p>Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak -színből, hogy odaneszelhessünk néha a többire; – mint utazásainkban -a vonaton beszélgetőkre: ágáló, hangos, furcsa, idegen utitársakra. -Milyen jól tudunk így együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni -idegen dolgokat, szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a -világgal szemben!“ <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span></p> -<p>… „Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, – tizet, -istenucscse nyolcat legalább is eltaláltam!“ A beteg főorvos -fogadkozik így! Hihetetlenül naiv tódító; – mondják, tegnap egy -szerb zászlót emlegetett, mit az ellen kezéből neki adatott -kicsavarnia; – sőt tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyit -viszont) a kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon -ritkán nyerhető orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – Ah, igen, -persze, – gonoszkododik sunyin a fiatal medicíner, – nálunk is a -legtöbb repülőgépet a vitéz doktor urak puffogtatták le!“ Néhányan -halkan kuncognak a paplan alatt; a doktor hirtelen áttér három -darab tízezreket érő, régi olajfestmény leírására, melyeket egy -lengyel, főúri kastély lovagtermében vágott ki a rámáikból. Most a -keretezőnél vannak; milyen kár, szeretné megmutatni!</p> -<p>A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös -toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma -urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve -módját leli, – immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy -exminiszter kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a -háznál, az egyiket szeretnék neki elsózni; de akkora orrhoz, – -mondja az elegáns ifjú, – több pénzt kellene adniok.</p> -<p>Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma; az ágy -fejére könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is -belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélekzettel, befelé -is szívja a szókat. Mily tájékozott a „társaság“ legbensőbb -pletykáiban! A negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat -bizalmasan a keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud -felőlük, – mily hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül -oszt elismerést! Mert hiszen ő is, – ó Istenem, ha a boldogult -férje nem oly könnyelmű, ha nem játszott volna el mindent -lóversenyen s a kaszinóban!… (És mindez igaz! Valaha csakugyan -szerepelt s az álláshoz, <span class="pagenum"><a name="Page_101" -id="Page_101">-101-</a></span> presztizshez nyilván illő modora is -volt, biztos, sőt méltóságos föllépése… De ennyire külsőség ez, – -csak a helyzettől függő?…) Most oly félszeg, túlserény, ügyetlenül -buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni -a havi nyolcvan koronát.</p> -<p>Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. -„Jöjjön csak maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis -szipkámat, milyen ügyetlen!“ A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő; -a többiekhez fordul bizonykodni. „Ké-érem! Ez a szipka, tudják-e, -milyen régen van ez nekem? Most harmincöt esztendeje vettem -Bécsben, hadnagykoromban, negyven krajcárért. Aj, de sajnálom! -Éjnye, éjnye!“ – Ez a „kedves jó öreg úr“ nem volt a harctéren, ez -helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van egy kis háza Cinkotán, -kétezer korona kapitányi nyugdijból szerezte, abból élt a -családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig -tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem -volt megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai -tehetségével. „A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!“ Ezt -panaszolja most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.</p> -<p>Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a -háború elején. Donkihotét így szokták fösteni, ilyen horgas, -bús-humoros figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, -merev szemekkel. A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági -rokona; kis évjáradékot húz kegyelemből a majorescotól, de abból -nevelteti két unokahugát. Itt keveset beszél; ideges, szenvedő és -közönyös; gőgös és félszegen bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud -aludni, jár-kél, botorkál az ágyak közt, s ha sikerült az uramat -felébresztenie, odaül hozzá, hirtelen generozitásból kitünteti a -közléseivel.</p> -<p>„Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A -testvéreim mind elhaltak, magunkra maradtunk <span class= -"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> a -mamával. Nem volt szinte semmink már, csak az ócska bagolyfészek a -hegyen; – de ő olyan ügyeske volt, szegény muti, úgy tipegett, -gazdasszonykodott, mindég kiteremtette, ami kellett. Gondold csak, -kilencvenkétéves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már egészen -összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv -nélkül tudta mind az ősőket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal -ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig erről -beszélgettünk. Te nem tudod mi az, így összeszokni ilyen öreg -korban. És egyszerre meghalt, sohse hittem volna; tavaly meghalt. -Én megbolondultam volna, ha nem jön szerencsére ez a háború. Mi -lesz velem, ha élve maradok! Mindig egyedül az üres házban; nincs, -akivel a családról beszélgetne az ember!“… Szegény, bús, öreg -túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A harcoló seregnek csupa -ilyen emberekből kellene állni, – pont ilyenekből!</p> -<p>Nagy kardcsörtetés a folyosón; a főhadnagy sántít be; a korzón -volt, naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk, -szinte heves bicegést. Most mellén a signum laudis. „Hát -megkaptad?“ „Na, végre!“ „Grratulálok örregem!“ Körülveszik, -tapogatják; mindenki tudja, mennyire várta már; hogy bosszankodott, -amiért késett; előre megvette, hónapok óta hordja a zsebében. Most -ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, – de közönyös arcot vág, -legyint megvetőn: „Á, semmi! Marhaság az egész! Bizonyisten, nem -adok rá semmit!“…</p> -<p>Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. -Ilyenkor fel kell szedődnöm; indulni haza, egyedül, – míg itt -idegenek mérik meg a lázát, vetik fel az ágyát éjtszakára.</p> -<h3>XII.</h3> -<p>Itthon végre, – itthon és együtt!… És milyen szörnyű rossz írás -volna, ha erről írnék!</p> -<p>Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak <span class= -"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> a -hatalom és intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán; – de a -sorssal szemben is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kinok, -kiszolgáltatottságok. Hová lett világnézetünkből a fölény, kissé -kesernyés gőgünk biztossága, az „én“-ek excluzivitása, a magány, a -finomság, az elkülönültség s az irónia?… Korbács alatt szükülő -állatok vagyunk; a templomok tömve vannak és sok értékesebb -veszteséggel együtt elvesztettük a <em class= -"gesperrt">stílusunk</em>. A gyerek, aki verés alatt lett -szófogadó, – nagyon szégyelli magát; és az Úristen most nem jó -pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel történt, majdnem -minden esetben sülyesztette azt. Ha máshol nem: az izlés -irányában.</p> -<p>Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A -közelmultban, mondják, „túlkomplikáltak“ voltunk finom -disszonánciákkal, megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső -történeteinkkel, „csendes válságainkkal“. – (Most örüljenek, -akiknek botránykövei voltunk!) Most lelkünk állapota nagy, nyers, -százmázsás <em class="gesperrt">eseményeken</em> mulik, külső -dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, -mint egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk -kalapácsa kiesett dolgos két kezünkből, – naiv imára vagy a -„görcsös tördelés“ vásári vagy theátrális gesztusára kell -kulcsolnunk e kezeket. – Érzéseink arányai frescoszerüek; a nagy -arányokhoz nem szokott kifejezés ezért téved könnyen a torzba, még -könnyebben az émelyítőbe.</p> -<p>Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, -elnyomorodások, özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás; -halál;… Gigászokká váljunk-é egycsapásra, hogy e torz-ballonokkal -„művészi“ játékhoz értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, -áhításunk mindenkié; – s ami ennél sokkal rosszabb: „akárkié“. – Ki -óv meg a trivialitástól: s az elemi iskolás olvasókönyvek; a -<span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span> „Jézus szive“ cimű igen -tiszteletreméltó, kolostorokba járatos ifjusági hetilap; vagy a -kései „negyvennyolcas tárgyú“ novellák reminiscenciáitól? -<em class="gesperrt">Egy már</em> agyonkopott, – de még nem patinás -modor kísért!</p> -<p>Az intimitás segítne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri -betegségből lábbadozó ember végigmegy először a régnemlátott -szobán; lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a -szőnyeg csücskét. (Milyen is egy <em class="gesperrt">szőnyeg</em>? -Milyen a fogása? Igazán <em class="gesperrt">van</em>-e, – -valóság?) – Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a -könyveit, csak nézni, – és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető -kezekkel. Vagy ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra -próbálja mind a civilruháit!… Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári -este, hidegvacsorra után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni -<em class="gesperrt">vele</em>, a másmunkájuval, más érdeklődésűvel -– és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből!… „Szép az, ami -érdek nélkül születik!“</p> -<p>Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép -rendesen felhúzta és a szekrény márványára tette… És ez a mozdulat -a szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, -szinte reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti, -mely száz és száz <em class="gesperrt">egyforma</em>, eseménytelen -napot szokott befejezni s a <em class="gesperrt">ma</em> -igénytelenségével a <em class="gesperrt">holnap</em> biztos -bíztatása van benne. Ó, egyhangú, szürke életidőimben, hogy -kivántam néha felrázó változást, nagy kockavetést, akár nagy -fájdalmakat is bolond fiatalságomban; és most mit nem tennék érte, -ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd egyhanguság -poézisében, – robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek -tiktakkos harmóniájában.</p> -<p>Egy hét mulva vissza kell mennie a harctérre.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_6">6</a></td> -<td>gazdssszony</td> -<td>gazdasszony</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_7">7</a></td> -<td>jódedvében</td> -<td>jókedvében</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td> -<td>luha</td> -<td>ruha</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td> -<td>felajánrott</td> -<td>felajánlott</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_19">19</a></td> -<td>leánynak ís</td> -<td>leánynak is</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_21">21</a></td> -<td>Otthagytam</td> -<td>„Otthagytam</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_22">22</a></td> -<td>jók vele!</td> -<td>jók vele!“</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_27">27</a></td> -<td>Le a villanyt!</td> -<td>„Le a villanyt!</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_31">31</a></td> -<td>az apja!</td> -<td>az apja!“</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_32">32</a></td> -<td>segíteni?…</td> -<td>segíteni?…“</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_32">32</a></td> -<td>kocsi!</td> -<td>kocsi!“</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_34">34</a></td> -<td>temetkezva</td> -<td>temetkezve</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_36">36</a></td> -<td>leszünkl“</td> -<td>leszünk!“</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_36">36</a></td> -<td>tavasz is!</td> -<td>tavasz is!“</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_44">44</a></td> -<td>falusi!</td> -<td>falusi!“</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_45">45</a></td> -<td>a nő?…</td> -<td>a nő?…“</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_48">48</a></td> -<td>uvalamit?</td> -<td>valamit?</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_50">50</a></td> -<td>kihúzottt</td> -<td>kihúzott</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_63">63</a></td> -<td>Elsápsdt</td> -<td>Elsápadt</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_82">82</a></td> -<td>hogz tetszik</td> -<td>hogy tetszik</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_87">87</a></td> -<td>hálistennek!…</td> -<td>hálistennek!…“</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_90">90</a></td> -<td>igáskocsísné</td> -<td>igáskocsisné</td> -</tr> -</table> -</div> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÉT NYÁR ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br /> -<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br /> -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> - -</body> -</html> |