diff options
Diffstat (limited to 'old/63627-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/63627-0.txt | 7658 |
1 files changed, 0 insertions, 7658 deletions
diff --git a/old/63627-0.txt b/old/63627-0.txt deleted file mode 100644 index 5753910..0000000 --- a/old/63627-0.txt +++ /dev/null @@ -1,7658 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Elbukottak, by Dezső Szomory - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this ebook. - -Title: Elbukottak - -Author: Dezső Szomory - -Release Date: November 04, 2020 [EBook #63627] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ELBUKOTTAK *** - -SZOMORY DEZSŐ - -ELBUKOTTAK - -BUDAPEST, 1892 - -* - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -ANDRÁSSY-ÚT 10 - - - - -TARTALOM - - Nyomoruság 5 - Vihar 183 - Mese a három kisasszonyról 193 - Pusztulás 204 - Luczifer asszonyság 253 - Az utolsó percz 300 - - - - -NYOMORUSÁG. - - -I. - -A mikor abból a terézvárosi közvetitő-intézetből, a melyben markos -cselédleányokat, dagadó emlőjű dajkákat és svájczi bonne-okat árulnak, -felkerült a Lipótvárosba, a mikor csak egy kilincsnyomás választotta el -a szalon parquette-jétől, – visszahőkölt, a nélkül, hogy akarta volna, -egészen öntudatlanul. Néhány forintjából keservesen lefizette a -közvetitési díjat, négy hónapon keresztül gubbasztott bágyadt, szomorú -nézéssel a közvetitő-intézet farácsos irodájában, perkail-szoknyájú, -faczér cselédleányok között, kik originális prózájukban sok minden -érdekeset beszéltek el a volt nagyságáról, a kisasszonyról, meg az -ifiurról. Esengte azt a perczet, melyben az intézettulajdonos -jóakaratából szerény nevelőnői álláshoz fog jutni és gyűlölte azt a -terézvárosi fészket, a hová a kenyér taszitotta be. Néha-néha még kora -délután meghuzódott a Roth Fanny asszonynál bérelt hónapos szobában s -azután napokig nem nézett a közvetitő-intézet felé. Rothnénak tartozott -a szoba bérével, hát ez tuszkolta, – ki az utczára. - -– El fog rothadni, ha itthon ül mindig! - -Vette a kalapját, a rongyos napernyőjét és ment a közvetitő-intézetbe. -Itt Roth ur ugy fogadta, a mint Rothné búcsuztatta: - -– Ha az utczákon fog szaladgálni az egész nap, soha se lesz állása! - -Ez az »utcza« fájt neki. Fölemelte a fejét és naiv büszkeséggel szólott: - -– Kérem, én nem szaladgálok az utczákon! - -Azután leült oda a cselédlányok közé és várt, várt nyugodtan. Czittler -Magdolnának hivták és ama fiatal női alakok közzé tartozott, kik -örökösen fekete ruhában járnak, bár nem gyászolnak senkit, legfölebb azt -az életet, mely szebb is lehetett volna, vagy azokat az igéreteket, -melyeket elfeledtek beváltani nekik. Elnyűtt, fekete drapp ruhát hordott -folyton, zilált tollu, likacsos szalmakalapja, de még a szakadt keztyűje -is fekete volt. Ő maga pedig: sovány, húsz éves leány. Kékek voltak a -szemei, de a pillái gyulladásos-pirosak. Csak pazarul gazdag szőke haja -vala szép. Ráütött az anyjára, annak is csak a bőre volt fehérebb, – az -apját nem ismerte. Az anyja meghalt, hát kereste az apját, mert szerette -az életet és nem akart éhen halni. Azt mondták neki, hogy a katonaságnál -kell kutatnia utána. Persze ez nehéz dolog, a mikor olyan sokan vannak a -hadseregben. Nem tudta megtalálni. Hát rimánkodott a szülővárosának -szépen és okosan. Elküldték tanulni valamely zárdába s a mikor -visszakerült onnan, adtak neki néhány forintot s menesztették a -fővárosba – nevelőnői állást keresni. Ugy tudták odahaza, hogy nem baj, -ha »mást« talál is. De ő nem talált. Már csontos testalkatánál fogva sem -volt ehhez a »más«-hoz tehetsége. Hát kereste, a miről azt mondják, hogy -a legnehezebb találni: a tisztességes kenyeret. S mig törte magát utána, -mig reménykedett a közvetitő-irodában, módja volt a mesékben is. Egy -sötétszemű, kávészinbőrű cselédleány, a volt nagyságos urról, meg a -nevelő kisasszonyról regélt. Hogy a nagyságos ur meg a német gouvernante -összeszálltak, mint párzás idejekor a galambok, hogy a nagysága -szétdúlta a fészküket, hogy az egész ház, az egész utcza beszélt róluk s -hogy végre a nevelő-kisasszony a szerelmes-nyoszolya után a kórház -matraczára került. És a miket ezekből a történetekből hallott, azt látta -is egyuttal otthon, Rothnénál. A hány czéda leánya van a fővárosnak, -mintha mind oda került volna az asszonysághoz. Három is feküdt egy -szobában, jajgatva és nyöszörögve egész nappal, egész éjjel szakadatlan. -A bűn felett való jeremiád tisztán behallatszott a szobájába, majd pedig -bekerült hozzá egészen, hogy Rothné egy újonnan érkezett leányt már nem -tudott hová helyezni. Nagy volt a klientelája, a lakása pedig szűk, szűk -főleg a bűnnek. Ápolták Magdolna is, Rothné is. Aztán Magdolna nem birta -ki tovább. Kapkodott a menekvés után. S a mikor a megváltást jelentő -állás végre előtte volt, mégis csak habozva állott ott annak a -lipótvárosi lakosztálynak a fénymázos szárny-ajtajánál. Nem tudta, hogy -miért áll meg, de valamilyen hideg, idegen érzés járta át az agyvelejét -és a habozásra késztette. A várakozás néhány percze alatt annyi sok -minden járta keresztül-kasul az eszét, hogy mintegy elkábulva, -támolyogni látszott, mint a részeg. - -Az intézetbeli kisérője, egy kopott ruháju, fakó arczú fiatal ember, -durván odaszólott neki: - -– Hát mit ácsorog? - -Nem hallott és nem látott semmit. Köd volt előtte, mögötte, köd, mely a -láthatlan szinével festett mindent, a melybe beletünt, beleveszett -mindaz, a mi környezte, csupán ő, a húszéves sovány leány maradva meg, -elevenen, tisztán, csupán magát érezve létezőnek. A mult szüziségével -állott semmitmondó küszöbe előtt a jövőnek, félve és aggódva, a miért -ugy érezte, hogy gyönge. És csak gyöngének érezte magát továbbra is, mig -okos akart lenni, ugy tudva, hogy ezeken a fényesre kefélt parquetteken, -melyektől már csak egy vékony ajtó választja el, nagyon könnyen el lehet -csúszni, meg lehet botlani, főleg, ha az embernek olyan rossz, szakadt -czipője van, mint neki. És ebbe a tudásába belopóztak, beleüvöltöttek -azok a jóakaró szavak, melyeket a gazdasszonya mondott búcsuzáskor: - -– Isten vele, de aztán találja meg az utat ide hozzám, ha valami baja -esik! - -És abban a mindent eltakaró ködben csak egyre járták az eszét a -képtelennél képtelenebb gondolatok, melyeket az a szőnyeges küszöb, az a -fénymázos elegáns ajtó inspirált az örökösen szegényeshez szokott leány -fejében. Már elzüllöttnek és elpusztultnak érezte magát, olyannak, mint -a kin nem lehet segiteni többé, a miért ez idegen küszöb elé került. - -Valósággal összerezzent, a mikor ebből az álomszerű tétovázásból, -kisérője durván felébresztette, megrázva a lány gyönge karját. Magdolna -nézte, kimeredt szemmel ezt a szürke arczú embert s ugy rémlett előtte, -mintha íme ez volna az első, a ki a szennybe akarja taszitani. De a -következő perczben már elmúlt, elmosódott mindaz, a mi még a mult -perczben létezve, egész bensőjét átaljárta. Halvány pir festette be az -arczát, mig zsebkendőjével megtörülte a szemeit, a homlokát és -mosolygott a saját félénkségén. - -És minden ereje a lelkének teljességgel visszatért már akkor, a mikor -Ságiné elé került. A lakosztály fénye és elegancziája immár nem -kápráztatta, de jól esett szemének. És bensőjében kéjesen nyugtatta meg -az örvendezés, hogy ime vége van annak a nyomornak, mely a Terézváros -piszkos kövezetéhez kötötte, hogy meghalt, semmivé lett előtte a -terézvárosi leány-vásár és a terézvárosi anya-kórház. - -A közvetitő-intézet inasa dicsérte a leányt: - -– Nagyon becsületes leány, nagyságos asszonyom! - -Nagyságos asszonynak nevezték Ságinét, pedig csak gabonakereskedőnek -volt a felesége. De gazdagok voltak s igy nagyságosak. És a kövér, -megdagadt keblű asszony, fürkésző szemmel seperte végig azt az előtte -álló sovány leányt, keresve rajta valami kifogásolni valót. Az ő mély, -férfias hangján kérdezte: - -– Kit gyászol ön kisasszony? - -Magdolna végig nézett magán s azt mondta: - -– Senkit. - -– Hát akkor miért jár egészen feketébe? - -Nem tudott mit felelni, pedig a kisérő ugyancsak tuszkolta a -válaszadásra. Hát Magdolna válaszolt, megmondva az igazat: - -– Mert más ruhám nincsen. - -A kisérőnek nem tetszett a válasz. Haragosan sugta oda a leánynak: - -– Milyen buta maga. Miért nem mondta, hogy meghalt az édesanyja! - - -II. - -Két kis gyermeket, egy feketehajú leánykát és szőke fiu testvérkéjét -őrizte az egész nap és vitte sétálni a Józseftér orgonabokrai alá. -Szaladgáltak, játszottak a kavicsos porondon, boldogan és gondtalanul. -Magdolna ott ült a sötétzöld padon, koronként belepillantva abba a régi -ujságdarabba, melyet otthon talált a konyhában és elhozott magával. -Vasárnap aztán, egy egész ujságot vett magának és valóságos mámorban -olvasta azokat a rendőri hireket, melyek örök chablonnal beszéltek -egy-egy tolvajlásról vagy egy rossz cselédleányról, a ki valamelyik -kapualjba kitette a gyerekét, hogy viseljen rá gondot az, a kinek több -köze van hozzá, mint a tulajdon édesanyjának. A szemei kimeredtek a -kicsiny hir néhány sora felett, az arcza tüzelt, mintha a szeretője -csókolta volna lázzal, szenvedélyesen. Egész lélekkel mélyedt bele az -ujságba és gyűlölte azt az előtte teljesen ismeretlen cselédleányt és -szánta azt a kis majomarczú fattyút, a kinek már bűne volt az is, hogy -megszületett. Napsugaras tavasz fakasztott új rügyet a sétatér száraz -faágain és ez a meleg, bimbót termő levegő megnyugtatta az ő bolondos -sajnálkozását azzal a kidobott csecsemővel szemben. Az ölébe esett az -ujságpapir, a mikor beszélt önmagához, naiv lélekkel megvigasztalódva, -egészen tudatlanul: - -– Legalább nem fog megfagyni a szegényke! - -Azután olvasott tovább és művelte magát az ujságból. Elegáns fiatal -emberek, nagyobbára belvárosi kereskedősegédek siettek végig a -sétatéren, selyem vagy vászon mustra-csomaggal a hónuk alatt. Egyikük -sem háborgatta, de sőt meg sem nézte a még mindig fekete ruhájú és rossz -czipőjű sovány leányt, a ki csontos testalkatával, kék szemeivel olyan -igénytelen és semmitmondó volt ott azon a zöld fapadon, mint egy oda -dobott búzavirágszál. Még fehér arczát is homályositó árnyékba vonta -ereszes szalmakalapja, a mint lehajtott fejjel belemélyedt az ujságba. A -kis gyerekek szerették, oda csoportosultak köréje. Hát beszélt velök -szeliden és okosan, mintha a kisdedeket szerető Jézus felesége lett -volna. Egy tömzsi, szürkeszemű nevelőnő, a kinek kis tanitványai együtt -forgolódtak a Magdolna csemetéivel, néha-néha oda ült a sovány leány -mellé és azután beszélgettek sok mindenről, a tavaszi időről, a -városligetben töltött vasárnapról és a nagyságos asszony új -selyemruhájáról. - -Egyszer Anna, – igy hivták a szürkeszemű nevelőnőt – bizalmasan fordult -oda Magdolnához: - -– Van önnek barátja, kisasszony? - -Magdolna mosolygott és azt mondta, hogy nincs. Összehúzta szempilláit a -másik és gúnnyal kérdezte, mint a ki tudja már a választ is: - -– De fivére csak van? - -– Nincs; egészen árva vagyok. - -Egyszerűen hazugságnak vette és bosszankodott. De azért folytatta -tovább, jóakaró szóval: - -– Ha nincs, akkor szerezni kell. - -Magdolna rámeresztette a szemeit. Tele voltak azok csodálkozással: - -– Szerezni? - -Gyorsan, majdnem hadarva válaszolt a másik: - -– Igen, szerezni fivért, a kit szeretünk és a ki minket is szeret. -Fivért, a ki csak akkor fivér, ha nem vagyunk egyedül vele, különben -pedig barát, vagy… - -Fanyarul vágott bele a szavába: - -– Vagy szerető? - -És Anna kisasszony mosolygott, miközben jól esett, hogy nem neki kellett -kimondania ezt e szót: »szerető«. Azután hozzá gondolta: tulajdonképen -nincsen abban semmi rossz. Az ember azért él, hogy szeressen és -szerettessék. - -Hát az a sovány, mellbetegnek látszó leány, ott ült szótlanul és mereven -a zöld fapadon, a másik, a bizonyára okosabb mellett. Eszébe jutott az -édes anyja, az az elefántcsontszinbőrű asszony, a kiről azt mondták, -hogy rossz, mert szeretője volt. És ime hirtelen, megszakadt a -gondolatfolyása és vitte másra az eszét. Nem annak az asszonynak a -rosszaságán füződtek tovább a gondolatai, hanem csak maga az asszony -járt a fejében, minden ismeretlen erényével együtt és minden ismert bűne -nélkül. Végtelen vágya volt az édes anyja után, látni szerette volna, -látni az egész alakját tetőtől talpig és meghalt volna a következő -perczben, ha az azt megelőzőben megcsókolhatja a kezét. Egészen -elmámorosodva, azt hitte, hogy minden pillanatban előtte fog teremni, -fehér halotti ruhában ott a József-sétatér makadamján és nézni fogja ő -is azokat a homokbuczkákat épitő gyerekeket. Ebből a mámorból azután -magához téritette az Anna beszéde, a ki már a meséje felén tartott: - -– Itt ismerkedtünk meg a sétatéren. Ferencznek hivják a keresztnevén és -egyik belvárosi divatboltban van alkalmazva. Nem szép ember, azt nem -mondhatnám, de nagyon jó. Szeret, én is szeretem és már őszszel elvesz -feleségül. - -Azután beszélt a jövőről, egészen kipirosodva: - -– Tudja, szerényen kell majd élnünk. Ő megmarad a boltban, én meg varrni -fogok. Már láttam is egy kedves kis lakást a Terézvárosban. Kicsiny, de -el fogunk férni ott ketten, sőt akkor is, ha többen leszünk… a mikor -majd az én fiacskámat fogom ide vezethetni a sétatérre! - -Csakhogy nem tapsolt az örömében. Szép és egyszerű vala a beszéde, hát -tetszett Magdolnának. Már azért is, a miért újnak találta, egészen -újnak. Egynéhány perczre irigykedett is. De azután jól esett neki, azt -tanulva, hogy szegény leány nem kerül föltétlenül Rothnéhoz még azért, a -miért szeretője van. Tisztára szűrt mindent a fejében és odajutott, hogy -ime neki nincsen ilyen szerencséje. De azért nem tette fel magában, hogy -a jövőben keresni, hajhászni fogja ezt a szerencsét. Csak azon -tépelődött, mi lesz vele a jövőben messze, messze, ha majd megöregszik, -ha majd nem lehet aféle szárazdajka többé. És azon tépelődött, mig azt a -fekete leánykát és azt a szőke fiut vezetve, hazafelé tartott. - -És tépelődött folyton-folyvást. Estélyre készültek Ságiék. Hát a mig -elaltatta a gyermekeket és a mig segitett a cselédeknek, folyton azon a -jövendőn járt az esze, melyet szomorúnak, reménytelennek látott. A késő -estére hajló idő nem űzte el a gondolatait, de sőt inspirálta a folyosó -sötétsége, a mikor kiment vizért a vezetékhez. Egy csomó kép torlódott a -szemei elé, őrületes gyorsasággal, minduntalan megújulva, mint a -kaleidoszkop tánczoló alakjai. Belegyengült a képei nézésébe és mintegy -fáradtan dőlt neki a folyosó vasrácsának. Mi lesz vele? El fog -pusztulni, meg fogja ölni a jövendő nyomorusága. Mert csak nyomort -várhatott attól a jövendőtől, mely másnak örömet, fényt, gazdagságot -jelentett. Egy pillanatra megvillant agyában: a rossz. Igen, czéda lesz, -a ki eladja magát, a testét, máról holnapra, aztán kezdi előlről. -Fiatalság, szenvedély, valósággal tőke, főleg ha leányé, ha kamatoztatni -tudja szabadon, a nélkül, hogy valakinek beleszólása lehetne. Hát ez a -szabadság, ez az önmaga felett való föltétlen rendelkezés, még -keserűséget is termettek neki. Fájt, hogy árva, hogy nem tartozik ő -senkihez és nem tartozik ő hozzá senki. Bitangul van a világban, ez a -mentsége, ha czéda lesz. Nem, azért sem fog éhezni, hanem eszik majd -osztrigát és iszik hozzá champagneit. Aztán majd ád csókot, ölelést, -meleget, forrót, ád vért az ő véréből, húst az ő húsából, csak ép ugy, -mint a mészáros a birkáéból, pénzért szivesen. Húst? És eszébe jutott -önmaga. Ugy látta magát a sötétben, akár nagy tükörbe nézne. Ott volt a -szemei előtt nagy szőke fejével, csontos kebelével, sovány lábaival. -Valamely ismeretlen erő vitte a karját a melléhez, a lábaihoz és -fogdosta, tapogatta magát, mintha kúszó bogarat keresne aggódva a -ruháján. - -A szakácsné kikiáltott az ajtóból: - -– Ugyan hol marad olyan soká? - -És a sovány leány sietett be a konyhába. Gyönge karjai alig birták a -nagy vizes dézsát, de hát viz kell a főzéshez. És főztek ott a -konyhában, főztek valóságos lelkesedéssel. Hangot adott minden köcsög, -minden lábas a nagy takaréktüzhelyen, muzsika volt a konyhában. -Meztelen, zsíros karral dolgozott a szakácsné, zsírfényű volt még az -arcza is. Egy fiatal kukta segitett neki, sőt Magdolnát is maga mellé -fogta. Egyszerűen csak Magdának nevezte és hol kaczagott, hol -bosszankodott az ügyetlensége miatt. Aztán maga Ságiné is kijött a -konyhába. De a nagy meleget nem birta soká. Azt mondta, hogy megy -öltözködni és hivta Magdolnát magával. A selyemmel kárpitozott szalonban -és a melléktermekben ki voltak gyujtva a kristályüveges luszterek és -fényes, ezüstszinű világosság ömlött végig az egész lakosztályon. -Bársony és selyem székek várták az embereket. - -És az emberek jöttek. A nádor-utczai ház elé egymásután robogtak a -fogatok. Nagyon sokan voltak, a kik a saját kocsijukon, még többen a kik -fiakkeren érkeztek. A ház tágas kapuja előtt, bámuló közönség verődött -össze. A szomszédházak cselédleányai többnyire, a kik áldották a -gazdáikat, hogy korán lefeküdtek, mi által mód nyilott gyönyörködniök -ebben az érdekes látványosságban. Még a pásztoróra után áhitozó -szeretőiket is magukkal hozták és karikára nyilt szemmel bámulták az -estélyre érkező hölgyek elegáns ruháit. Egy-egy szép asszony, vagy -leány, meztelen karjával és mellével, vagy még gyakrabban a saját -magánál többet érő gyémánt és gyöngy ékszerével, az összesugdosásra -birta ezeket a jámbor cselédleányokat, a mint a fény és gazdagság -láttára, ámuló lélekkel egy-egy kritikai megjegyzést tettek. Voltak -olyanok is közöttük, a kik az inasoknak leborotvált elegencziája fölött -voltak elragadtatva és bámészkodtak, a mikor azok a még haladó kocsi -bakjáról leugorva, kézben tartott kalappal segitették ki urnőjüket a -kocsiból és kisérték fel az emeletre. Még a fiakkerek bakján is volt -libériás inas és még a fiakkerekben is jöttek selyemruhás asszonyok és -frakkos férfiak. - -Azután esti kilencz óra körül már nem jött senki többé. A nádor-utczai -ház első emelete, kivilágitott ablakaival lemeredt a mindinkább -csendesülő utczára. Nagyon sokan voltak az esteli hazatérők közül, a kik -felnéztek azokra a fényes ablakfüggönyökre, melyekre egész tisztán -rajzolódott le egy-egy teát hordó inas vagy a nagy szalonon végig lejtő -frakkos ur alakja. Az ugynevezett előkelő világból nagyon sokan voltak -odafenn. Ságiné, fényes selyem ruhában, erősen berizsporozott mellel és -karokkal csinálta a honneur-öket. Mindenkihez volt egy-egy kedves, -lekötelező mondása, tele hizelgéssel és hiján az őszinteségnek. Majd -meghúzódott a cousinejával – egy fiatal, macskaszemű asszonynyal – -valamelyik oldalzugban s kritikai szemmel nézte onnan a saját szalonja -társaságát. Ugy rémlett, mintha csak azért hitta volna meg a vendégeit, -hogy mulathasson rajtuk. De a mint ez a kövér asszony kritizált, ép úgy -törtek pálczát fölötte is. Az asszonyok izléstelennek tartották az ő -mélyen kivágott ruháját, melynek derékja alól, mintha ki akarták volna -pattanni vészesen dudorodó emlői. - -– Ha még a bőre volna szép fehér! jegyezték még sokan az asszonyok -közül. - -Mások meg azt mondták, hogy fiatal leányokat lehetetlen elhozni ebbe a -szalonba, mert Ságiné ugy öltözködik, mint egy szinésznő. Azután -valóságos kórusban kaczagtak rajta, kigúnyolva a háziasszonyt, a ki az -estélyére hivta meg őket és nagy költségbe verte magát miattuk. Több -frivol-ajkú asszony látni szerette volna Ságinét az ágyban, a férje -mellett. Azt mondták, hogy monstruózusnak kell lennie és hogy bizonyára -nagyon erősen izzad. Egyben pedig sajnálkozva nézték a férjet, azt a -sötétszemű gabonakereskedőt, a ki az egyik mellékterem küszöbén, élénk -gesztusokkal beszélt az új vámtarifáról, az ő képviselő rokonával. A -leányoknak tetszett Sági ur, azt mondták róla, hogy karcsú, hogy érdekes -feje van és a feleségét csak a pénze miatt vette el. Még hozzátették, -hogy művelt ember s igen jó nevelésben részesült. - -Lenn már egészen csendes volt az utcza. Csak néha-néha hallatszott -néhány hazatérő tisztnek hangos beszéde és kardcsörtetése. A fiakkeresek -beleültek a kocsijukba s ott aludtak, mig a magánfogatok államférfiui -külsejű kocsisai nem merték ezt megcselekedni. Hát megmaradtak a bakon s -ott szunyókáltak, mig a lovaik vihánczolva, hangos nyikorgással harapták -ezüstös zabláikat. Itt lenn csendes éjjel volt már, mig ott fenn még -lármás nappal. Egyes csoportok képződtek a szalonban, szép, kivánatos -csoportok. A már félig leégett gyertyákat újakkal váltották fel és a -mindinkább fényesedő világosság sárgás reflexet vetett a fiatal nők -meztelen, opálszinű keblére és karjaira. Az elegáns ruhák szinei -kaczéran váltak ki egymásból, a hajba és a kebelbe tűzött virágok illata -beleszállt a levegőbe, mig a meztelen szépség mintegy versenyt -hivalkodott egymással. Egészen élénken látni lehetett, melyik aszszony, -melyik leány ér testben többet a másiknál. A virágok illatával valóságos -hússzag terjedt szerteszét, melyet mintha a fényes vállak, a pihegésben -kidagadó emlők terjesztettek volna. Hát ezeket a födetlen bájakat -kölcsönösen megbámulták még magok a nők is, és a ki közülök szépségben, -testben legyőzött vala, az ékszereiben adta meg a győzelmet magának. -Szótlan, de annál elkeseredettebb harcz folyt a szépség-almájáért, s ugy -tetszett, mintha a testök kápráztató plasztikájával, a meztelenségök -ingerlő és óhajtott liliomszinével, mintha tüzelő arczukkal és érzéki -nézésükkel az egymás férjét akarták volna elhóditani. A saját -meztelenségök, önmagukat izgatta a legjobban, s mig érezték a levegő -lomha és meleg érintését a keblükön és a karjaikon, mig kivánatos -mivoltuk a szemökbe kaczagott a szalon nagy tükreiből, feltámadt bennük -az érzékiség, melyet a saját testök inspirált. Tűzcsóva szemük nézésébe -beleolvadt minden érzése, minden vágya a testöknek, s ha tépték volna a -ruhát magukról, nem mondhattak volna többet, mint igy a szemeik -tekintetével. A nagy társaság hölgyei vásárt csaptak önmagukból, vásárt -olyat, a milyet kereskedők csapnak, kik bár ismerik az árúik értékét, -tudják, hogy biztosan elkél, mégis dicsérik hangos szóval, lankadatlan. -Valósággal tűzbe jött mindenik asszony, a szép is, meg a rút is -egyaránt. Ugy látszott, hogy beszédes ajkká lett a szemök, a mely -otthon, a bizalmas nagy tükör előtt, nem egyszer látta a meztelen test -minden örjitő báját. Hát most, mintha árulkodva mondana el mindent… -milyen szép ez a fej, ha kibomlik a gazdag ében haj, s mint vastag puha -selyem málik szét az ágy párnáján… milyen ez a kicsiny száj, a mikor -ajkaiban reszketve, óhajtja a csókot, a mikor sóhaj rebben végig rajta, -meleg lehelletű sóhaja az édes szerelemnek. És milyen fényes ez az arcz, -a mikor befesti az egész testet megreszkető érzés és milyen lázas -pihegésű ez a kebel, a mikor összeér szorosan azzal a másik testtel, -mely ép oly édes, mint maga az érzés, melyet okozott. És milyen -észtbontó maga az egész test, a mikor nem fedi többé selyem czafrang, a -mikor felszabadul a magányban, a mikor hajlik és fonódik éhesen mint a -kigyó. - -Ezenközben a táncz megmutatta mindezt, megmutatta az asszonyt olyannak, -a milyen. Széles levelű pálma-ágak közé bujtak a czigányok. A primásuk -hajlongott jobbra-balra s ugy nézte mosolygó szemével az asszonyokat, -mintha tüzelő arczukról hegedülné le mindenik hangját a nótájának. És az -asszonyok, mintha kigyúltak volna mind, mintha égtek volna sugárzó -fényben, meleg lángban. A testök zaklató vágya odaszoritotta őket a -tánczosaikhoz, hogy összeértek a tagjaik, hogy az ajkuk forró lehelete -az egymás arczát égette. És ringtak, hajlongtak, mint a szélfujta sás, -mind közelebb simulva az idegen testhez, melynek az érzése gyönyörrel -töltötte el minden porczikájukat. Az összefonódó kezek forró szoritása -csak még vészesebben hangolta a testet s ugy tetszett, mintha a -következő perczben a tánczosaik nyakába fognának borulni, hogy -megkoldulják azt az apotheozist, mely a gyönyörök teljességéhez még -hiányzott. És a miért érezték a hiányt, a miért még nem teltek be -teljesen, hát csak tánczoltak tovább, egyik férfival a másik után, -fáradhatlan tagjaikban mintegy megvadulva. A szemök, az ajkuk, a -karjaik, a keblök és a lábaik, mintha együtt kiáltották volna, hogy az -egész test éhes, éhes húsra, meleg vérű húsra, férfihúsra. És látszott -tisztán, miként élveznek az éhségökben és miként akarnak élvezni még -többet, miként veszik ki mintegy kétségbeesett igyekezettel minden -gyönyörét a táncznak a maguk részére, az éhes testök részére. - -Egy fiatal asszony – Rény Marinak hivták – ott tánczolt a szeretőjével a -szalon közepén, a nagy luszter alatt. Naiv, szemérmetes asszonykának -mondták, a ki mindig fehérben jár. Most is fehér atlaszruha volt rajta -és szűzies keblének, ívben hajló vállainak a meztelensége mintegy -egybeolvadt az öltözéke színével. Csak pipacsszinű arcza vállott ki -ebből a fehérségből. Szép volt, és a férje nézte boldog nézéssel, mint -reng a felesége a szeretője karján, lassú, majdnem óvatos keringőzéssel, -hogy az egyik test annál jobban érezhesse a másikat, és hogy annál -tovább tartson a gyönyörük. Nem tünt fel senkinek, mert mindenki csak a -saját testével törődött, csak magának áldozott vak hittel, rajongón, -mintha ennek az életnek ez volna az utolsó kéjjel teljes keringése. Csak -a csendes vérű férj bámulta a lustának tünő tánczot, kezdetben -irigykedve a felesége tánczosára, majd nyugtalankodva, a mikor látta -tisztán, a saját két szemével, miként dörzsölődnek egymáshoz a tagjaik. -De az ő buta, konzervativ világnézletéből ki volt zárva, hogy az asszony -lehet rossz is, hát tisztának és jónak látta a feleségét. Ez pedig majd -összeroskadt a gyönyörének túláradása alatt. Szerette azt a szőke fiatal -embert, a kivel künn szokott találkozni a császár-fürdőben, mig a férj -az irodában volt s dolgozott a feleségeért. És sohasem akarta annyira a -magáénak, sohasem akart annyira betelni vele, sohasem óhajtotta annyira -egészen magához ölelni, mint épen ma, a mikor látta a férjét is, meg a -szeretőjét, a mikor érezte, hogy csak az egyiket szereti, hogy csak az -egyik kell neki, a mikor bolondos szeszélyből merész akart lenni, az -egész este csak a szeretőjével tánczolva, családja, rokonai és összes -ismerőseinek a jelenlétében. Nem törődött a feltünéssel, de mintegy -provokálta azt, mig azután nem birta tovább. Ugy érezte, hogy megszakad -valami a bensejében, s minden ízében kifáradva, akár valamilyen terhes -munka után, rogyott le a szalon fülkéjének egyik karosszékébe. Lázasan -pihegő emlői ütemet vertek a tomboló muzsikával, a ruhája odatapadt volt -izzadtságtól harmatozó testéhez, a haja kiomlott, a szemeit behunyta -egészen, hogy ne lásson semmit, csak érezzen. - -A szerető legyezte, a férj odahajolt hozzá: - -– Akarsz inni valamit? - -Hát az elalélt asszony, súlyosodó szemhéjai alól meleg pillantást vetett -a szeretőjére és azt mondta a férjének: - -– Nem kell semmi. - -És a mikor egyedül maradtak buta férj és hűtlen asszony, egy szavuk sem -volt egymáshoz. Az asszony ott ült még mindig lihegve, még mindig -behunyt szemmel a karosszéken, a férje belemeredt az arczába. Csak -később merte megjegyezni: - -– Nagyon lassan tánczoltál aranyhalam, az fárasztott el. Az én időmben -gyorsabban keringőztek. - -– A maga idejében, kis bolondom… - -Ugy érezte, hogy nem mondott eleget. Hát pajkosan belemarkolt a férje -ingébe s odavonta egészen a közelébe: - -– Nem keringőzhetek eszeveszettűl, a mikor – megáldottál te is, meg a jó -isten is… - -Anyának hazudta magát és meglepődve nézte, mint csillan fel hirtelen a -férje két szeme. Ugy örült ennek a hirnek, mint gyermek, a mikor -játékszert igérnek neki. Már a megváltozandó üzleti czégről is beszélt, -ha fiu lesz az édes. Egyszerre csak megijedt és félt ettől a -hazugságától. De az az ösztönszerű ravaszság, a mely a szegény megbukott -asszonyoknak a nyelvmesterük, ezuttal is kisegitette. - -– Még kétséges, nem vagyok még egészen bizonyos benne… nem is akartam -megmondani. - -Rény József szorongatta a felesége kezét és szólt hozzá lágyan, -behizelgőn: - -– No jól van… csak várjunk még… meg lesz bizonynyal. Egyébként okos -dolog volt az elővigyázat. - -Hát az asszonynak tetszett ez a derék, becsületes férj, a ki hitt -tudatlanul. Még egyre nézte a felesége arczát, melyet egynéhány percz -óta szebbnek, elragadóbbnak talált és nem törődött az előtte keringőző -párokkal többé. Pedig a táncz folyt javában. Tánczolt mindenki megújult -hévvel, még a butorok is mozogni látszottak, még a nagy pálmalevelek is, -mintha hajlongtak volna. - -Csak Ságiné nem tánczolt. Azt mondták róla, hogy nagyon nehéz s igy nem -akad férfi, a ki engageálja. Még a férje is más párt keresett. A -felesége cousinját, azt a macskaszemű ideges asszonyt forgatta, a ki -nagyon sok pezsgőt ivott az este és főfájásról panaszkodott. S ez a -főfájás jó ürügy volt ahoz, hogy mintegy a gyengét játszva, egész -testtel dőljön oda a tánczosához. És érezték az egymás testét mind a -ketten, mely, mint az emlék származott át multból a jelenbe. Ez a mult -fakasztott azután bizalmas és szemrehányó mosolyt az asszony szürke -szemében, pajkos tréfát a férfi ajkán. Füzi Klára odaszorult a valamikor -nagyon szeretett férfi mellé, s ugy érezte magát a karjában, mintha még -mindig a mátkája volna. Érzékeny idegei, a melyeket egy szerencsétlen -házasság és egy öngyilkos férj csak még jobban elrontottak, felidézték -lelkében az elszaladt időket, és egyszerre volt gyönyöre meg fájdalma. -Érezte a tánczosa meleg kezét a hátgerinczén és eszébe jutott az a -már-már meg nem történtnek tünő egyesülés, mely korán volt, a miért még -az esküvő előtt esett meg. S miközben rengett a férfi karján, a saját -hibájának tudta be, hogy nagyon szerelmes volt és sokkal szegényebb a -cousinejánál, a ki ime ő helyette lett ennek a szép, sötétszemű embernek -a felesége. Annyira szeretett, hogy le is tudott mondani, s a miért a -leánynak hivatása az, hogy asszony legyen, egészen csendesen feleségül -ment ahoz a legelsőhöz, a ki Sági Károly után megkérte a kezét. Gyermeke -nem született s rövid házaséletének egyetlen kimagasló pontja, férjének -a temetése volt. Ez a szegény ember az üzlettársaival és az élettel -szemben is csődbe került. Ám teljesen lerótta az adósságait. -Üzlettársait az utolsó krajczárig kielégitette s minthogy több pénze nem -maradt, az életnek fizetett a halállal. De a temetésére aztán el is -jöttek az emberek mind, egy sereg koldus jajveszékelt az elhunyt után, -Róhn, a tisztes külsejű imátmondó pap, zokogó hangjával belefult a -gyászbeszédébe és együtt hullattak könyet vele a különböző egyleti -küldöttségek, a melyek czifra zászlót hoztak magukkal és a tőzsdetanács -tagjai, kik fekete flort kötöttek a kalapjuk körül. S ez a siralom ott -táncz közben ismét felújult, bár jólesett, hogy az emléke keserűségét -tompitá a másik emlék édessége. Hát csak keringőzött tovább, mint a -többi asszony, élvezettel, kigyúlva testben és lélekben. - -Azután oda rebegte a férfinak: - -– Milyen rég nem tánczoltam veled! - -A tánczosa erős kezével egészen a közelébe vonta az asszonyt és a mikor -csakhogy össze nem tapadt a testök egymással, ugyanoly hangon válaszolt: - -– Azóta megkövéredtél, határozottan. - -Nem válaszolt, csak élvezte némán a tánczosa lobbot vetett szenvedélyét -és elengedte ragadtatni magát általa. Mintha minden ugy volna, mint -régen, ittak champagneit titokban egy pohárból, kétszer-háromszor -egymásután és tánczoltak tovább, szakadatlan. Az újonnan felváltott -gyertyák gyenge, mozdulatlan lángjukkal már beleégtek a hajnali -világosságba, mely kopott szürkeséggel köszöntött be a szalonba. A -muzsika is engedett már az erejéből, a hajlott vonók szőréről leszáradt -a gyanta, nyekkentek a meglazult húrok, a mig egyre dobogott a padló. A -házbeliek nem aludhattak az éjszaka, de nem mertek panaszkodni, mert -hisz Sági Károly volt a háziur. A háziur pedig nem törődött a mindinkább -fényesedő nappal, a háznépével, de még a vendégeivel sem s nem volt -kifáradva még akkor, a mikor már szállingózni kezdtek a meghivottak, a -mikor felébredt az utcza és az utczán az élet. Néhány pohár champagnei -kikergette a gabona árfolyamát a fejéből, az asszonyok szépsége, a -keringőzés mámora elbóditotta s mig kifénylettek a szemei, mig a haja -belelógott a homlokába s mig a melléhez tapadt inge alatt lázasan vert a -szive, teljességgel lehámlott róla a gabonakereskedő és a rendetlen -öltözékében, a kicsapongó mulatozása közepette is az az elegáns világfi -lett ismét, a ki volt csak nem rég, a mikor az apja a tradiczió kedvéért -belefogta őt is az üzletébe. - -Odaült a czigányok elé, mintha a primásuk lett volna. Azután odahuzta a -közelébe a kisébenfa asztalt, a melyen még legénykorában szerelmes -leveleket irt. Champagnei volt az asztalon és annyi pohár, a mennyien a -czigányok. És ivott, dalolt, kaczagott. A felesége már elment aludni, -csak néhány intimusa maradt vele a kis ébenfa asztal körül. Kontráztak a -Sági Károly dalának. Ő pedig csak énekelt bánatos hangon, mintha nem is -gabonakereskedő volna. Soha sem volt szebb, mint ez átvirrasztott -éjszaka után, ebben a perczről-perczre világosodó szalonban, a melynek -rendetlen elegancziájához nagyon jól illett az a pálmák alatt és -czigányok előtt mulató társaság. Füzi Klára odajött hozzájuk, mielőtt -ment volna haza, nyugalomra. Ő volt az utolsó az asszonyok közül. Kezet -csókoltak neki mindannyian, egyedül Sági Károly nem. Champagnei pohár -volt a jobb kezében, a bal kezével az asszony szép kacsóját szorongatta. -El sem akarta bocsájtani, ám tartogatta egyre folyvást, mig mosolygó -szemmel meredt rá a Füzi Klára arczára. Elejtette a pezsgős poharat s -mig az aranyszinü bor végig ömlött a nadrágján s végig kigyózott a -szalon parquettején, mintegy belevéste tekintetét az asszony arczába és -énekelt hozzá fájdalmasan, mintha a szive akart volna megszakadni: - -– … Csak a régi szeretőmet sajnálom! - -Azután ivott valamelyik czigánynak a poharából. Füzi Klára kiosont az -ajtón. Észre sem vette a távozását, a czigányok is, a társasága is csak -elszökött mellőle. - -Ugy maradt ott egyedül a szalonban, kinyujtott tagokkal, a székének -támlájához szoritott fejjel. Melege volt, tüzelt az egész teste, mintha -ereit nem is vér, hanem láng járná által. Kigombolta a mellényét, az -ingét s azután mámoros agyával gondolkozni kezdett. De a legelső -gondolatát megszakitotta a második, a másodikat a harmadik, a többit -pedig elfojtotta egy érzése, mely egészen hirtelen fakadt a szivében. -Azt mondta magának, hogy ugy érez, a hogyan nem érzett még soha. A lelke -mintha ringott volna a testében, a szemei előtt a butorok mintha most -kezdenék el a tánczot, melyet a gazdáik már abbanhagytak. És ebben a -ringás-hajlongásban, mintha a Magdolna alakja imbolygott volna feléje. -Tényleg ő volt. Fekete ruhája össze vala gyűrve, a szemei pirosak -voltak, a haja kósza, a mikor a gazdája hitta magához, mintegy -félálomban, tagolva: - -– Magdolna, ide… hozzám… a közelembe… - -Hát a sovány leány ment. Mintha kergette volna a fényes nappal, mintha -tanácsot adott volna neki, belesugva a fülébe: »Siess, nincs sok időd, -mindjárt fel kell öltöztetni a gyermekeket.« - -Ott rogyott le a férfi előtt, valóságos áhitattal, átszellemülve, mint -az a templomban szokás a megváltó előtt. Mintha az üdvösségét, mintha -illatos levegőt lélegzett volna be a lelkébe, a tüdejébe, ugy szivta -magába kidagadt ajakkal mohón és éhesen, a férfi beszédét: - -– Szeretem és – szeretem! - -Felébredt volt már abból a félálomból akkor, a mikor azt a sovány testet -szorongatta a karjaiban. - - -III. - -Az egész nap és az egész héten által szelid nyugalommal és csendes -boldogsággal töltötte el az az érzése, hogy ime most már meg van mentve, -– mert megejtették. Gyulladásos szemeibe beleült az a sajátos fény, a -melylyel csak akkor birnak a fiatal leányok, ha asszonyokká lettek, -testének az egész formája is, mintha megváltozott volna. Meg van mentve, -nem fog elzülleni, nem fog elpusztulni többé, nem kerül elevenen abba a -koporsó-kocsiba, melynek a látása mindannyiszor megremegtette, az -eltolonczolást juttatva az eszébe. Belevette abba a szőke fejbe, hogy -ime ő most meg van váltva, a lelkének is, a testének is üdvösséget -hozott az a sötétszemű férfi, a ki szereti őt szerelmetes szivének -minden érzésével, a ki beszélt hozzá virágnyelven, a ki magához ölelte -lázzal, a ki csókolta szenvedélylyel – s a ki tulajdonképen csak részeg -volt. Részeg a fejében, hogy ott felejtette magát a szalonban és részeg -az egész testében, hogy azt a mellbeteg leányt kivánta meg magának. Az a -mellbeteg leány pedig visszaszállott a szerelmének kezdő gyönyöreihez, -hizlalta hazugsággal a lelkét, csalva magát, hogy ő már rég ideje -szereti a szeretőjét, szerette attól az első percztől fogva, a melyben -megpillantotta s esengte az időt, a melyben testben is átadhassa magát -neki. Pedig csak ugy volt, hogy mig a kisebb küzdelmeket ki tudta -állani, a nagy, az igazán válságos előtt mint vesztes rogyott le -erőtlenül. De még jól is esett a lelke nyomorusága. Édes volt ennek a -szegény, gyámoltalan leánynak leomlania a gazdag, a hatalmas férfi -előtt, a ki pedig csak társa vala a nyomorúságban, a miért őt akarta, -őt, a ki még a József-téren végig robogó kereskedősegédeknek sem -kellett. De hát nem lehetett másképen. Az elegáns szalon, selyem -butorával, üveges luszterével és délszaki virágaival, az illatos levegő, -de mindenekfölött az elegáns férfi az ő fekete frakkjával és arany -inggombjaival, mintha elvette volna minden erejét, mintha parancsolón -lenyügözte volna, híva és taszitva abba az örvénybe, melyben elszokott -kárhozni az ember, a melyben Magdolna azonban megüdvözölni vélt. - -És csak később lett belőle az ugynevezett bűnbánó Magdolna. Tiszta lett -minden az agyában akkor, a mikor a teste a piszkot vette fel. Nappal -áhitozta az éjszakát, éjnek idején nem tudott aludni. Lerogyott a -vaságyára, nagy szőke fejét beletemette a párna redői közé és sirt, -fuldoklott. Az fájt neki legjobban, hogy semmi, semmi vissza nem -adhatja, a mit elvettek tőle, a mit ő odaadott, hogy nincs hatalom ezen -a földön, a mely az egykori szűziségbe tudná visszavarázsolni. Mardosta -a szemrehányás, a vád, hogy íme hát ezért volt minden küzdése eddig. -Azért maradt tiszta, mert nem bántotta senki, különben már régen czéda -volna; s azért őrizte meg a testét, azért nem vitte vásárra, hogy -belekerülve ebbe az elegáns lakásba, a nagyságos úrnak annál nagyobb -legyen a gyönyöre. És eszébe jutott a sejtelme, mely még csak nem régen -ott fogta el először a fénymázos ajtók előtt. Hát igaz volt. Szakadt -czipőkkel nagyon könnyen elbotlik az ember. Azután védte magát az -eszével, a lelke vádja ellen. A szegénység sötétjét felváltotta a fény -és elvette a két szeme világát. Szép, nagyszemű férfi beszélt hozzá -olyan hangon, mint a pásztorkürté. A nyomorúság meghajszolta… nem akart -kijutni az utczára, hiszen olyan kinos, olyan keserves kereset után -látni ott, főleg ha sár van, ha esik az eső. A tolonczkocsi koporsó, az -eltolonczolás útja a halálnak. Igy hát mindennek vége. És íme már a -lelke sem vádolta többé, hanem védte az is, az érzésével. A gyöngesége -csak ismét legyűrte mindazt, a mi erő volt benne eddig és felolvadt -abban az érzésben, melylyel a hatalmas férfiút szerette. Azt hitte, hogy -szerelem, pedig csak az érzékek emlékezése volt. S a mint hitte nemrég, -hogy nyomorúsága miatt föltétlenül czédává kell lennie, úgy volt -meggyőződve most, hogy e szerelem megváltást hoz neki. Hiszen őt -szeretik, és ő is szeret; hiszen az a ki szereti, gondoskodik róla majd -és meg fogja váltani az elpusztulástól. - -És mig gyökeret vert ez az új tudás a lelkében és az agyában, mindjobban -kibékült magával, meghasonlása elpárolgott, visszanyerte a nyugalmát, -szelidségét, csendet érzett magában és maga körül. - -Ezenközben csak vitte tovább a fekete leánykát és szőke testvérkéjét -sétálni a József-térre. Néha-néha betértek a Sági úr irodájába. A -gabonakereskedő mindenkor csak megörült ennek a társaságnak. Megcsókolta -a fekete leánykát és a szőke fiúcskát, Magdolnának adott öt forintot s -azt mondta, hogy menjen el a gyermekekkel a czukrászdába. Ime ez volt a -megváltás és Magdolna gyűjtögette a visszamaradt pénzt a kofferébe. -Elgondolta, hogy megfog gazdagodni, mig nyugalommal hallgatta azokat a -terveket, melyeket Anna, a másik nevelőnő csak még egyre szőtt, ott azon -a zöld fapadon. - -Egyszer aztán nem szőtt többet, hanem szomorkodott. - -– Ferencz nem szeret többé, hűtlen lett, elhagyott… - -Csak később mondta meg az igazat. - -– Lopott selymet a boltban és elcsukták. Az oltár elől vitték a -börtönbe, mert hisz már a jövő héten kellett volna megesküdnünk. - -Hát Magdolna sajnálta és szólott hozzá szelid hangon: - -– Talán épen azért tette a szegény. - -Ríva fakadt a másik, hogy a józseftéri gyerekek bámész nézéssel mind -köréje csoportosultak. - -– Persze, hogy azért… nem volt elég pénzünk a butorokra! - -Durva zsebkendőjével pirosra dörzsölte a szemeit és szólott -rezignálódva, szomorúan: - -– Hát vége ennek is. Megyek haza a falura, szegény leánynak jobb ott, -ápolom majd az édes anyámat. Képzelje, megvakult a szegény… - -Elbúcsuztak. Anna ment haza a falura, Magdolna ment haza a Lipótvárosba. -Az egész úton a társnőjére gondolt, a kit még csak nemrég irigyelt. S -mig fájt a sorsa az ő érzékeny szivének, egyben jól esett, hogy íme az ő -szerelmesét sohase fogják elcsukni. Inkább ő csukat el másokat, hiszen -olyan gazdag, olyan hatalmas. - -És estére várta haza ő is, Ságiné is ezt a hatalmas urat. De csak egyre -késett. Nyugtalankodott az asszony, küldött utána, kerestette, felverte -a könyvvivőt, de ez csak annyit tudott mondani, hogy Sági korán ment el -az irodából, ma is csak ép úgy, mint máskor. - -Becsomagolt és sietett a gyermekeivel Bécsbe az anyjához, a mikor másnap -délfelé megtudta, hogy Füzi Klára, a cousinja, együtt tünt el az urával. - - -IV. - -Minden idege mintegy varázsütésre eltompúlt, kiégett minden érzés a -szivéből hirtelen lánggal, a mint a selyempapir szokott és maga a sziv, -maga a lélek megszenesedett a testében. Nem volt joga ennek a viszonynak -a révén megváltásra gondolni és ime ösztönszerű önzése mégis azt mondta -neki hogy elveszitett mindent, elveszitette önmagát. Ő megszünt lenni és -ő nincs többé. - -A beköszöntő új tél csak még fagyasztotta ezt a testet, a melyben -elkárhozott a lélek. Fázott, didergett, szakadt czipőibe beletolakodott -az aszfalt hóvize, a mint ment, ment sietve fel Rothnéhoz. - -Kedvetlenül fogadta az asszonyság. Rossz idők jártak reá is, hogy a -rendőrség szemet vetett az üzletére. Már csak nagyon óvatosan lehetett -csinálnia és nem is csinálta, ha jól meg nem fizették. - -– Az a »kis szemtelen« nem hagyja békén ugy-e? Most bajlódjam magával -is, a rimáim miatt még utóbb elzárnak. - -Hát Magdolna szólott, halk hangon, könyörögve: - -– Meg akarok szabadulni… - -Csodálatosképen még volt annyi sziv s annyi tisztesség az asszonyságban, -hogy kerülni akarta a bűnt, ha lehetett. Négy cselédleány nyöszörgött az -ő rosszlevegőjű szobájában, az ötödik ágy pedig mintha épen Magdolnára -várt volna. Lerántotta a takarót és odaszólott a leánynak: - -– Feküdjék le, megvárjuk a mig megszületik, s aztán majd csak kotródik -valahogy… - -Itt már azzal a halállal is számitottak, melyet még élet sem előzött meg -és reménykedtek annak a csepp féregnek a pusztulásában, – mely pedig -meleg tejet akart meleg emlőből és fel akart nőni szépen. - -– Várjuk meg a születését, – ismételte Roth asszonyság. - -Fagyos kezeit oda szoritotta a szeméhez, mig válaszolt lélek nélkül, -kegyetlenül: - -– Nem akarom látni… - -Hát halálra itélték a »kis szemtelen«-t. - -Rothné tartott a házkutatástól, a miért is a szalmazsákja alján -rejtegette a műszereit. Kihivta Magdolnát a konyhába, a hol egyedül -lehettek, bezárta az ajtókat és befüggönyözte az ablakot. - -Azután odament egészen a közelébe: - -– Lássuk hát a »kis szemtelen«-t! - -A leány félt. Az inai megcsuklottak, mig odatámaszkodott a konyha -falához, didergett az egész testében, mintha meztelen testtel volna -kiverve a deczemberi éjszaka hidegébe. Halotthalvány volt az arcza, a -szemei tágra meredtek, mig kérdezte alig hallható hangon, mintegy -suttogva: - -– Agyon akarja szúrni?… - -A Rothné tűje nem érte volt még, mikor hirtelen, egy csapásra, -megváltozott. Az operáló asszonyt ellökte magától, szabadkozott -kétségbeesetten, irtózattal: - -– Nem, nem engedem! - -– Jól van, hanem akkor ne bolonditson, hanem feküdjék le. - -Másnap azután elmult az utolsó jobbik érzése is, nem sajnálta többé a -»kis szemtelen«-t, hanem olybá vette az egész dolgot, mintha valamely -éktelen sebét szurnák fel. - -Ám ez a szurás fájt, kinzott kegyetlenül. - -– Megszakadok! szólott lihegve. - -Rothné beszélt hozzá logikusan: - -– A gyönyörét sem én élveztem, a fájdalma sem lehet az enyém. - -Alig ment valamire ügyes kezével, gyors műszerével. Magdolna -összerogyott és elterült arczczal a konyha vörös kőkoczkáin. A Rothné -tűje mintha minden legkisebb porczikájába is belefúródott volna. Ugy -volt ott mintegy megmeredt testtel a konyha hideg kövén, nyögve a -fájdalmában: - -– Nem birom ki… lehetetlen… - -Azután, mintha meghalt volna. Ugy kellett beczipelni az ágyba. - -– Meg kell várni, a mig megjön, – szólott Roth asszonyság. - -És Magdolna várt. Csak néha-néha jutott az eszébe, hogy mégis csak jobb -volna megszabadúlni… fáj, nagyon fáj ugyan, de hát aztán vége legalább. -S ilyenkor kérte az asszonyságot, próbálná meg még egyszer azt a famózus -szurást, jól fogja magát viselni. De Rothné szabadkozott s ijesztette a -leányt, hogy nagyon könnyen elvérezhetik a bensejében. Ugy hát -belenyugodott már a konkrét anyaságba is, és várta a »kis szemtelen«-t. -Azok a nagy gonddal gyűjtött ötforintosok, mind az asszonyságé lettek. -Ápolta a leányt, adott neki ebédet és vacsorát, hideg lábvizet is, hogy -a »kis szemtelen« ne legyen hosszú életű ezen a földön és megvette a -számára naponta a »Hirek Kürtje« nevű újságot. A leány pedig olvasott -gonddal és értelmesen. A »Hirek Kürtje« volt a kedvencz lapja. Még oda -fenn Ságiéknál hallotta, hogy ez a legjobb újság. Szerették, mert -pikánsul irt s mert állandó rovatot tartott a sikkasztásokról, meg a -házasságtörésekről. Emberek, hogy le vannak leplezve, asszonyok, hogy -megcsalták a férjüket, rendesen ebből az ujságból tudták meg -legelsőbben. Számos családnak valóságos evangeliuma lett a »Hirek -Kürtje«, mely kaján örömet okozva olvasóinak, még a szomszédjaik -hálószobájába is bepillantást engedett. S vajjon ki ne nézne be ide -örömest, a mikor az egész entrée, csak három krajczárba kerül! Rothné is -szivesen fizette, mert maga is olvasta Magdolna után az újságot. Azután -még el is diskuráltak az olvasottak felett. Magdolna beszélt Füzi -Kláráról, a kiről azt olvasta, hogy már Amerikában van a nagyságos -úrral; Rény Mariról, a kiről azt irta a »Hirek Kürtje«, hogy váltót -hamisitott a férje nevére, mert a szeretője ügyvédi irodát akart nyitni -magának és nem volt pénze hozzá. Beszélt a Füzi Klára melancholiájáról -és a Rény Mari szépségéről. Jól ismerte mind a kettőt, hiszen nem -egyszer látta őket Ságiéknál. - -És ezzel újra feltámadt az emlékezése, mely a Ságiék szalonjához -kötötte. Egyszerre volt az fájdalmas és gyűlöletes. Sirva fakadt, a -miért ott kellett lennie Rothnénál, megkövéredett testtel abban a -szobában, a melyben egykor szűzi soványságban volt. És undok volt előtte -az a lipótvárosi lakás, minden butorával, a gazdájával, a házi -asszonyával, de még a kis gyermekeivel is egyetemben. Gyűlölte a -terézvárosi közvetitőt, az inasát is, a kik nem állást keritettek neki, -hanem őt keritették. És a mikor rájött a szülés, a mikor vonaglott a -fájdalomban, nem jajveszékelt, hanem átkozódott. Ugy született meg a -gyermek, hogy átkozták az apját. - -Rothné hozta a világra s kritikai szemmel nézte, vajjon diszponált-e -hosszú életre. S a nagy, több órai munka után, mintegy megkönnyebbülve -szólott maga elé: - -– Kár lett volna megölni, mert nagyon szép példány… - - -V. - -A nyomorúság ringatta a bölcsőjét, az inség mondott dajkamesét neki. -Léghuzamot csináltak a szobában, hogy kis tüdeje meggyuladjon és elégjen -a kis test. De a »kis szemtelen« valamely okos ösztönből összehuzta -magát a paplana alatt. Az anyja emlőjét dagasztotta az édes tej, úgy -fröcscsentette ki a padlóra, de a gyermekének nem adott. Ám az éhes -pondró zokogott kis lelkének minden keservével, rimánkodott olyan -szivszaggatón, hogy lehetetlen volt kiállani. Betömték hát a száját és a -gyerek szopott szakadatlan, tiz ujjával bélekapaszkodva az anyja -emlőjébe és nagy energiát fejtve ki akkor, a mikor már azt hitték, hogy -elég neki. Jóllakott egy egész napra és azután előlről kezdte a -rimánkodást. Endrére keresztelték. Nem azért adtak nevet neki, hogy azt -az életben viselhesse, hanem hogy legyen mit irni a fejfájára, ha -elköltözik. - -Igy mondta Rothné, de a »kis szemtelen« máskép gondolkozott. Nem akart -meghalni semmi áron, hanem megtanult enni s akkor nem szorult az anyjára -többé. Ment biczegve a szomszédok küszöbére s ott koldulta össze az -élelmét. Szép, koromsötét hajú gyerek volt, kért okosan, két nagy fekete -szemének a nézésével s adtak neki jó szivből egy kis darab húst, kifőtt -répát s burgonyát. Valósággal abból a raçe-ból való volt, melyik az -életre született. Már-már az anyja is kezdte szeretni. Felkapta az -ölébe, forgatta jobbra-balra és megakadt a szeme azon a vérfolton, a -mely ott vereslett a gyermeke nyakszirtjén. - -Hát szólott irtózattal, mindinkább belehevülve: - -– Nézze asszonyság, – ez a szúrás! - -Rothné odajött, feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Hát látta -tisztán a tűje helyét. Igen, érte a gyermeket jó, kritikus helyen, de -csak a végével. S bár látta s tudta, hogy igaza van a leánynak, mégis -csak hazudott neki, még meg is illetődve a butaságán: - -– Ugyan, hogy beszélhet ilyen bolondokat… egyszerűen anyajegy, semmi -más! - -Az anyajegy pedig megmaradt, mig a gyermek nőtt szemlátomást. Elhagyták -Rothnét s mentek saját fészket keresni. Az anya a gyermekével, a gyermek -az anyjával. Magdolna talált egy kis szobát s konyhát, ott messze fenn a -király-utczában, már a fasorhoz közel. Azt mondta, hogy varrni fog s -Rothné volt az első kliense. Oda adta a rimáinak összes szakadt -fehérneműjét és ruháit, hadd javitsa ki s legyen miből megélnie, mig új -munkát kap. Mégis csak jó asszony volt Rothné. Magdolnát is, a kis -Endrét is megcsókolta távozáskor. És a »kis szemtelen« ment azzal az -együgyű czammogással, a mely a kis gyerekek sajátja, ment boldogan -mosolyogva ki abból a ronda házból, a honnan el akarták küldeni a -sötétbe, a föld alá, mikor pedig olyan világos, olyan napfényes itt a -földön. - -És éltek csendben, háboritlanul ott künn a király-utczában. Szerette -Magdolnát mindenki a házban, csak a házmester nem, mert ez azt hitte, -hogy az új bérlőné hoz majd »vendégeket« magához és lesz kapupénz bőven. -De a miért csalódott, szidta Magdolnát, a mig a szomszédok azt mondták -róla, hogy nagyon tisztességes. Ott ült naphosszat földszintes -szobájának az ablakában és varrt szorgalommal, szakadatlan. Visszanyerte -már teljességgel a testének is, meg a lelkének is a nyugalmát, boldog -volt, hogy a botlását meg tudta bocsájtani magának, hogy azt most a -gyermekével szemben jóváteheti. Sápadt arczának a vonásai -megszelidültek, két gyulladásos szeme is megtisztult, fiatal leányénak -látszott, a ki a fitestvérkéjét beczézgeti, ápolgatja. Senki el nem -hitte volna, hogy az a fekete fiucska az ő gyermeke. Kezdett okosodni s -az anyja szerette napról-napra jobban. Elfelejtette, hogy valamikor meg -akarta ölni s nem törődött azzal a piros folttal, ott a gyermek -nyakszirtjén. Ám mindjobban meggyőződött, hogy anyajegy. A nagyszemű -gyerek pedig kezdett már érezni is s minden érzése az anyjáé lett. -Gyűlölnie, megvetnie kellett volna azt az asszonyt, a ki meg akarta -ölni, s ime a természet tudatlanságában szerette, imádta. Odament az -anyjához, letérdelt előtte, rámeresztette nagy fekete szemeit. Olyan -volt a nézésök, mint az apjáé. Rajongás és szenvedély bámult ki belőlük -csupa fényben, csupa sugárban. Nagy érdekes gyermekfejét beletemette az -anyja ölébe és odaadással, csupa szivből ismételgette: - -– Szeretlek, nagyon szeretlek. - -Még a hangja is olyan volt, mint a Ságié. Hát boldog volt az asszony. -Hallgatta a gyermeke hangját, mely édes volt neki, nézte a fejét, a mely -az ölében nyugodott. Nézte egyre, mig könny nem jött a szemébe, mig bele -nem szúrt abba hirtelen, annak a vérfoltnak a pirossága a nyakon. Csak -egy átfutó pillanatra villant meg az agyában: »A tű, a szúrás!« De aztán -nem gondolt erre többet, hanem csókolta azt a vérpiros foltot, szilaj -érzéssel, mintegy megvadulva, mintha le akarta volna csókolni onnan, -hogy ne legyen ott többé, ne legyen ott soha. De ez csak maradt -olyannak, mint a milyen volt. Nem fájt s a gyermek alig tudott a -létezéséről. Boldog volt, hogy szeret s boldog volt, hogy szeretik. - -És mindjobban összenőttek egymással. Egyedül létök mintegy egymásra -utalta őket s hogy magukon kivül senkiök sem volt, a mindenségüket -egymásban keresték és találták fel. A gyermek odanőtt az anyjához, mint -kúszó cserje, ha valamely fatörzs mellé ültetik. Ha nem voltak az egymás -karjaiban, a lelkök érzése ölelte át egymást, s mintha egy szivből -éreztek volna, egy érzésük volt örökkön, boldogitó érzése a szeretetnek. -Leomlott körülöttük minden, homályba veszett mindaz, a mi környezte -őket, csupán ők maradva meg közös érzésük melegében, annál jobban érezve -az édes együttlétet, minél inkább nőtt a magány köröttük. A gyermek -gloriozus szeretete teljességgel visszadta az anyát önmagának, örök -némaságba hangzott el a legeslegutolsó hangja is annak a diszharmonikus -muzsikának, mely a multból zúgott a fülébe. Tisztának, de sőt fenköltnek -érezte magát, kinek semmi köze a multtal, kinek nem is volt multja, -hanem csak jelene van, a melybe együtt született a gyermekével. Ugy -tudta, hogy a gyermeke senkitől nincs, csak önmagától; úgy szülte azt, -mint szűz Mária a megváltót. És megváltónak tudta, megváltónak érezte a -gyermekét. Mert ime a saját sorsán aggódó önzése most is megváltást -keresett csak ép úgy, mint a multban. Megváltást a nyomorból, megváltást -– az ingek közül, melyeket undorral foldozgatott, tudva, hogy azok -nemcsak a nő testét érintették. - -És a gyermek is, mig érezni kezdte a nélkülözést, kárpótlást talált az -édes anyja szeretetében. Mintha ez az asszony az egész lelkét oda dobta -volna elébe, mintha a testének minden melegét átvitte volna a -gyermekére. Egészen öntudatlanul kárpótolni akarta azokért a hidegben, -keserűségben töltött évekért s ha meg akarta ölni valamikor, úgy most a -saját életével akarja fentartani. Önzés volt akkor és önzés volt most -is. De mindegy, ő szerette a gyermekét, annak dolgozott, annak élt. - -És a gyermek nőtt és erősbödött. A formája olyan lett, mint az anyjáé, a -szeme, a hangja, mint az apjáé. Bizonyos kifejezhetlen fény ömlötte -végig fehér arczát, gyermekes ártatlanság súgárzott ki a szeméből, annál -tisztábban, annál szebben, minél inkább támadtak benne eddig ismeretlen -vágyak és érzések. Érezte, hogy él és érezte, hogy jó, hogy édes élni. S -akart élni úgy, hogy minden vágyát elérhesse, hogy boldog legyen ő s -hogy boldog legyen mindenki ezen a nagy földön vele. Alig birta el a -lelkét a testében, olyannyira túláradt az érzésektől; alig tudta -legyűrni azt a forrongó lázat, mely az ifjuságából fakadt s a mely -megremegtette kivül is és belől; csak két nagy, tiszta nézésű szemét -tudta kimereszteni és tudott belenézni a tavaszi világosságba, a nélkül, -hogy kápráztatta volna a napsugár izzó fényessége. Szívta magába a -világot a szemei nézésével, a lelke érzésével. Jóleső hangulatok vertek -fészket a bensejében, csupa egészség, csupa öröm volt, csupa -egészségben, csupa örömben látta a világot. Nélkülözésben, nyomorban -nőtt fel s ime az mégsem létezett neki. Sokkal többet látott, sokkal -többet érzett az élet elvont örömeiből és szépségeiből, mintsem hogy a -gyermekkor nyomorúsága megmérgezhette volna a szivét. Belefutott ide a -napsugár és az egész teste érezte a melegét. Ápolta az érzéseit, erőt -adott a hangulatainak, gyujtotta a szenvedélyét s nem érezte, hogy ma -csak kifőtt burgonyát evett ebédre, nem tudta, hogy szakadt czipő van a -lábán, rongyos ruha a testén, hanem az, a kit meg akartak ölni, boldog -volt, hogy él, boldog, hogy szép az élet. - -És mintegy az érzéseitől megdagadt lélekkel szaladt ki a városligetbe, -bele a szabad természet szabad tavaszába. Már útközben, a fasor -gesztenyefái alatt, kifutottak az érzései a bensejéből az ajkára és -mámoros ihletében már el-elmondogatta magának a megirandó költemény -egy-egy sorát. És kiérve, lihegve fogott hozzá az iráshoz. A papir is, a -czeruza is reszketett a kezében, mig csinált verset a tavaszról, a -madárdalról. Csendes tavaszi reggel volt s nem háborgatta senki odakünn. -Jól esett, hogy kiénekelhette magát s úgy rémlett előtte, mintha az -egész liget együtt dalolt volna vele. Hát nyugalom töltötte el, a mikor -jött vissza az édes anyjához. Nem kért ebédet, evett ha volt, különben -elég vala egy darab kenyér is. Aztán elolvasta a versét az anyjának s -Magdolna hallgatta némán, mig nézte a gyermeke fehér arczát, csodás -fényben égő szemeit. Nézte hosszan a megváltót, a ki magában hordja a -gondtalan jövő minden garancziáját s a ki inspirálta a reményét, -megszülte a gondolatát: »Ha majd nem kell varrni többé ezeket a szennyes -ingeket!« Meg fogja váltani ez a gyermek, a kit le akart mészároltatni, -meg fogja szabaditani, a kitől ő akart szabadulni. Az anyja csalhatlan -reménye fűződött a testéhez, a verseihez, mig a gyermek ment, keresve az -elismerést, a sikert. A bucsúzáskor megcsókolta s hallgatta lelkes -szavát: - -– A költő, az isten! - -Felsietett a »Szerzetes-tér« számos redakcziójának egyikébe. Először a -kiadóhivatalba tévedt be, hol udvariasan fogadták, mert azt hitték, hogy -előfizető. De a mikor kisült, hogy csak poéta, bosszankodtak s azután -fanyarul útbaigazitották. Kijutott a »Homeros«-épület virág-ültetvényes -udvarára s mintegy áhitatos pillantással nézett fel az első emeletre, a -honnan kaczagás hallatszott le az udvarba. Azután maga is kaczagott -egész öntudatlanul, mig nézte az udvarban végig siető nyomdászlányokat, -a kik kaczérkodtak az estilapra beérkezett szedőkkel, bámulta a kapualj -óriási papirhengereit, melyek mind a gép alá, ujságnak voltak -predesztinálva. Felfutott a lépcsőn minden félelem, minden elfogódás -nélkül a szivében. Biztató remény vezette s hajszolta naiv idealismusa a -lelkének. - -A »Nagy Világ« szerkesztőségében együtt voltak a munkatársak majdnem -valamennyien. Egy rokonszenves arczú fiatal ember, a segédszerkesztő, -kalandos szabadságútjáról beszélt, a melyről most tért vissza épen. -Jókedve és jószive hallatszott ki mindenik szavából, mig hozzáfogott -újból a munkához, melyet nem csinált egy hónapon keresztül. A többiek -ott voltak az iróasztala körül, hizelegtek neki, mert hát ő volt a -hatalom, a lap igazi lelke. Csak Karvaly, a lap drámairó munkatársa nem -hizelgett. Ibsen volt az ideálja, vele tartott az igazságban, az ő -tendencziájában csinált drámát, melyet a nemzeti szinház már el is -fogadott és őszre akart játszani. Büszke és önérzetes volt, már azért -is, a miért ő helyettesitette a távollévő segédszerkesztőt. De azért -alig várta, hogy visszaérkezzen és mehessen utána ő. Fiatal menyasszonya -várta, igy hát sietni akart. De tudta leplezni a vágyát s csak annyit -mondott: - -– Erősen dolgoztunk ám, a mig távol voltál. Borzasztó anyag volt s -reggeli négy óra előtt sohasem jutottam el a szerkesztőségből. - -Hát a segédszerkesztő belelátott a lelkébe s megértette a szavát. Az ő -megszokott finom mosolyával, mely mindenkor gúnyt és iróniát rejtett, -jegyezte meg: - -– Nekem most már nincs szükségem reád, ha akarsz, utazhatsz még délután… -Itt van a vasuti jegy! - -Nagyon jól estek ezek a szavak. Vette a felöltőjét, a vasuti jegyet s -ment el a munka műhelyéből. - -A segédszerkesztő egészen a folyosóig kisérte s szólott hozzá -mosolyogva: - -– Mulass jól… de drámát ne irj, az istenért! - -Ezenközben a szerkesztőség beteg arczú poétája, ki mellesleg a lap -riportere volt, a segédszerkesztő távollétét arra használta fel, hogy -suttyomban egy versét tette az asztalára. Ez annyit jelentett, hogy -nagyon szeretné, ha a »Nagy Világ«-ban megjelennék. A szerkesztőség -egy-két fiatalabb tagja pedig, mig a folyosón tudta a segédszerkesztőt, -a legnagyobb nyugalommal halászott a czigaretteiből. De a mikor -visszatért, mindannyian már az iróasztaluknál voltak. Csak Laub Arnold, -a lap pénzügyi rovatvezetője várakozott az első szobában, nyugodt -melankholiával, mint rendesen. És csak akkor derült fel, a mikor a -segédszerkesztő jóakarólag kérdezte: - -– Irtál czikket? - -– Igen, irtam a valutáról. - -Élénken szólott: - -– Miért a valutáról? Hiszen azt minden lap már kiaknázta. Valósággal -agyon van czikkezve. - -Hát Laub Arnold odament egészen a segédszerkesztő közelébe. Aztán -gesztusokkal kisérte magát, mig szólott nyugodt ünnepélyességgel, -meggyőző hangon: - -– Édes barátom, a lapok mind helytelenül fogták fel a kérdést. Most, -hogy az összes tendencziákat ismerem, beleláthattam a dolog föltétlen -lényegébe s ime a legnagyobb tárgyilagossággal kimondom véleményünket. - -Ma is csak úgy tett, mint máskor, hogy a német lapokból forditotta le a -saját legfelsőbb véleményét. Tudta a segédszerkesztő, de meghagyta -boldog nagyképűségében. Nevetett, mig kérdezte gúnynyal: - -– Kimondod? - -Két kezét, a melyre hiú volt, a mellére nyomta s válaszolt mint egy -apostol: - -– Kimondom! - -S azzal ment vissza az utolsó szobába, a hol a pénzügyi rovatot -szerkesztette ő és számos német újság. Most is csend volt itt mint -rendesen, mig a többi szobákban kaczagtak és beszélgettek a munkatársak. - -A segédszerkesztő megpillantotta a riporter versét az asztalán: - -– Te még mindig irsz verseket Vadházi? - -Kisietett s beszélt szivhez szóló hangon: - -– Kérlek, add ki a versemet, hogy vasárnapra pénzem lehessen. Ki -szeretnék rándulni ebből a piszkos városból a szabadba. - -Gyűlölte a fővárost és rajongott a szabad természetért, a melyet az örök -munka elsánczolt előle. Hát sajnálta a segédszerkesztő és feltette -magában, hogy kiadja a Vadházi versét. Hanem azért nem mondta meg neki, -de sőt elvette a reményét. - -– A laptulajdonos dühbe jön, ha költeményt lát az újságban. Nem vers -kell, hanem hirdetés! Ez az ő véleménye. - -Vadházi sietve válaszolt: - -– Tulajdonosoknak nem vélemény kell, hanem – akasztófa! - -Szilárdul mondta ezeket, mint biró, mikor az itéletet olvassa fel. - -Mindannyian kaczagtak, csak Laub Arnold, ott benn az utolsó szobában, -maradt nyugodt és komoly most is, mint rendesen. Ő nem látott és nem -hallott semmit. Valósággal drámai hősnek rémlett, a ki tragicumot hord -magában. Az újságirók azért Ödipusnak is nevezték. - -És Ödipus benn az ő csendes fészkében, a munkájában maradt elmerülve még -akkor is, a mikor az első szobában újból megélénkült az élet. - -A Magdolna fia jött be s már ott állott a segédszerkesztő előtt. - -És szólott bátran, hátravetett fejjel, mintegy oknélkül daczosan: - -– Hoztam egy verset! - -Azt hitték, hogy meg van bolondulva. Nézték merev tekintettel ezt a szép -gyermekifjút, a ki egy nagy napilap szerkesztőségébe költeménynyel mer -beállitani. - -És mig nagy szemeiből a szenvedély, lelkének a túláradása ragyogott ki, -ismételte: - -– Hoztam egy verset! - -Vadházi mosolygott, mig a segédszerkesztő odaszólott neki: - -– Ime Vadházi, egy konkurrens! - -Ott állott a versével a szoba közepén, mozdulatlan, mintha maga volna -Apolló. Végre is nagy, fekete szemeivel, melyekbe már-már beleült a -harag nézése, a homlokába lógó sötét hajával, tetszett a redakczióban, -minden exotikusságával együtt. - -Vadházi leültette s elébe állott: - -– Hogy hivnak bánat embere? - -– A nevem: Pásztor Endre. - -Az egész arcza elfanyarodott, mig kérdezte félig megvetéssel, félig -sajnálkozással: - -– Ön verseket ir? - -Pásztor Endre felállott ismét. Valósággal tűz volt a szemében, fehér -arcza mintha tündökölt volna: - -– Irtam egyet s elhoztam ide. Nem tudtam, hogy önök nem szeretik a -verseket, nem tudtam, hogy meg fognak haragudni reám, hogy ki fognak -nevetni. Azt hittem, hogy minden ember, hogy önök is ugy éreznek, mint -én érzek, hogy tetszeni fog a költeményem, mely igaz érzésemből fakadt. - -Áradt a szó a lelkéből, az ajkáról, mig a többiek hallgatták néma -csodálkozással: - -– Láthatják, hogy szegény vagyok a külsőmben, nagyon szegény. Én eddig -nem kerestem, nem tudtam keresni… az édes anyám varr, messze a -király-utczában s ád nékem is abból, a mit a munkájáért fizetnek neki. -De azért még sem érzünk nyomort, mert gazdagok vagyunk tulajdonképen, -miénk a kincs, a mely e földön meg nem szerezhető. Van szivünk s tudunk -érezni, tudunk érezni egyet mind a ketten. Az anyám dolgozik s én -dalolok az ő szivéről, a mely az enyém is, az ő gondolatairól, a melyek -engem is lekötve tartanak, az ő öröméről, a mely engem is -megörvendeztet, az ő bánatáról, a mely nekem is fáj. És dalolok, -egyszerűen talán, de minden hazugság nélkül. Értem, hogy önöket sem az -édes anyám, sem én nem érdeklem, értem, hogy önöknek semmi közük ahhoz, -a mit mi érzünk! - -Menni akart, de marasztalták. A segédszerkesztő adott neki egy -czigarettet, Vadházi megfogta a kezét és szólott hozzá csak ép ugy, mint -a hogy Pásztor Endre beszélt az előbb: - -– Sajnálom önt Pásztor Endre, a miért ön érezni tud. Magam is ép ugy -érzek, mint ön s magamat is ép ugy sajnálom, mint önt. De ez az idő, a -melyben élünk, nem a poézis ideje, ez a hely, a hol vagyunk, nem a -poézis fészke ám. A gőz és a villam győzött a költészet felett, a -telephon és a phonograph összezúzta a lantot. Az óriási épület, mely a -földet és a századot teszi, ép oly felirással bir, mint az Andrássy-út -bármelyik palotája. »Tilos a kintornázás« és a ki mégis muzsikál, az -meghal éhen, fiatal barátom! Én magam is poéta vagyok, ön hallhatta már -a nevemet, mindennap láthatja nyomtatásban. S mint poéta, mondom én -magának, bármennyire fáj is a szivemnek, hogy ma megszünt a dal, -megszünt az ének. Nyomorúsága a századunknak, hogy nem az érzés a -jelszava, hanem a számitás, Pásztor Endre! A ki érez manapság, elpusztul -kiméletlen, a ki az ütemeket méri árúk helyett, a ki verslábakkal, s nem -számokkal dolgozik, a ki a rím és nem a pénz csengését keresi, az éhen -hal menthetlenül. A dalból csak erkölcstelen primadonnák és bárgyú -tenoristák élnek manapság. Nyomorult champagnei csőcselék! - -Az arcza eltorzult a szitokban s kimerülten, mintegy hörögve dőlt le a -szoba pamlagára. Az igaznak érzetében nem szólott senki, csend volt az -egész szerkesztőségben, csak az utolsó szobából hallatszott ki a Laub -Arnold tollának a perczegése, a mint lázas gyorsasággal, hogy minél -előbb szabadulhasson a redakczióból, forditotta le a saját véleményét a -német lapokból. - -Pásztor Endre szomorúan és leverten nyúlt a kalapja után. A Vadházi -szavai rátapadtak a lelkére, belefuródtak az agyába és iszonyattal -töltötték el. Ime ez volt az első fájdalma ebben az életben. - -Szaladt, futott el innen, a hol azt hitte, hogy meg van mételyezve a -levegő s kiérve az utczára, fellélegzett és szítta magába tele tüdővel a -város fülledt levegőjét. Meg volt győződve, hogy nincs ugy, a mint -odafenn hallotta, ám azért a kétely egy szilánkja mégis beletűzött a -hitébe. - -Meg akarta győzni magát a saját beszédével. Hát beszélt magához olyan -furcsa hangon, hogy az emberek megbámulták az utczán: - -– Nem igaz… nincs igy… nem igaz! - -És a mikor hazajött, az anyja együtt sirt vele. Az asszony a miért ugy -érezte, hogy nem hiányzik semmi, a fiu a miért ugy érezte, hogy hiányzik -valami abból, a mi eddig meg volt egészen. - - -VI. - -Vadházi vitte fel és protegálta be a »Hirek Kürtje« szerkesztőségébe. A -váczi-utczában volt a műhely s ott voltak mindannyian azok a -napszámosok, a kiket különben ujságiróknak neveznek. Dolgoztak buzgón, -szorgalommal, az iróasztaluk fölé hajolva, mig a gazdájuk, a lapkiadó, -zugligeti nyaralójában mulatott és számlálgatta azokat a pénzeket, a -melyeket rosszul fizetett emberei hordtak össze neki. - -Fülledt, rossz szagú levegő terjedt végig a szerkesztőség szobáin. Az -udvarból csapott fel, a hol az óriási gépház egyre okádta a füstöt. De -nem érezte itt a levegőt senki, mig a láz, az izgalom nyert -souverenitást a lélek és a test felett. Pokol, testet bénitó, lelket -fásitó, agyvelőt rontó pokolja a munkának volt ez a váczi-utczai fészek, -a honnan eltünt, elveszett immár minden ideál, a hol nem maradt meg -egyéb az állati vágynál a kenyér után. - -Pedig azok az emberek, a kik ide kerültek, lelkesedést, rajongást és -ambicziót hoztak magukkal. Iskolának akarták a redakcziót. Iró vágyott -lenni mindenik, journalista, iró, a ki nagy munkát teremt majd és itt -húzza meg magát, a mig megérkezik az elismerés. Mások politikai -pályájukat akarták egyengetni itt, abban reménykedve, hogy önálló, -szabad czikkeikkel, éles kritikájukkal feltünést fognak kelteni. Azonban -voltak olyanok is, a kik relácziókért epedtek, hogy szigorlataikat -protekczióval tehessék le s olyan proletárok is, kik már csak a végső -inségben lettek az ugynevezett közvélemény hirdetőivé. De azért itt, a -»Hirek Kürtje« szerkesztőségében nagyrészt mégis csak nemes vágy és -ambiczió találkozott egymással, hogy nézze az egymás vergődését, hogy -nézze az egymás pusztulását. Mint naiv kezdők dolgoztak a nagy czél -érdekében, mig azután elbuktak, a helyett, hogy az eszményt érték volna -el. S lassankint a meddő és lehetetlen küzdelemben elvesztették -önmagukat, mig kipusztult minden szép és nemes a szivükből. Benső -érzéseik közül csak az éhség maradt meg nekik, s mindent kikaczagó -nihilizmusokban csak a gyomruknak dolgoztak, a lelkök nyomorával nem -törődve végezték a munkájokat, szellem és agyvelő nélkül, géppé -aljasodva. Meghalt, elégett minden vágyuk, minden ambicziójuk, megölte -azt a pokol őrének az érdeke. Látták, miként rombol a hatalmasok -politikája, de támadni azt még sem volt szabad. Csalni kellett a népet, -hogy azok a nagy urak az ő boldogitásukra törekszenek, a mikor pedig a -hatalom örök megőrizése volt a tömjénezett czéljuk. Sujtó kritikát -gyakorolni, mely alatt összeroskadtak volna, gyujtó igaz szót kiáltani -ki az országba, mely világosságot oltott volna a nemzet vak szemébe, -megfújni a harczok kürtjét, hogy a jogának védelmére szálljon sikra a -népek összessége, lehetetlen volt, mert a kenyérbe került. Beláthatlan -puszták közepén, az árvaság süket levegőjébe belekiálthatták a -meggyőződésük szavát, de itt ugy kellett tánczolniok, a hogy a -legfelsőbb érdek verte az ütemet. Vasutakat épitett a kiadó s azért -tartotta az embereit, hogy azok a síneket rakják le neki. S csak nem -volt bolond, hogy az igazságért, a proletárjai meggyőződéseért -feláldozza a vasutját, mely ezrekkel kecsegtette. A hajózási társaság -krajczárokkal fizette barmok módjára dolgozó munkásait, a vasutak -igazgatói a szabad ég viharába csak kiverték könyörtelen álmos -kalauzaikat. Hát a hajósok nyomorogtak, a kalauzok még ezt sem tehették. -Elbódult fejjel zuhantak le e robogó vonatról és az árváik -jajveszékelése volt az egyedüli muzsikája az entreprise hatodrangú -temetésének. Nem volt szabad támadni sem a hajózási társaságot, sem a -vasutakat, nem volt szabad megkérdeni a főmogulokat, vajjon van-e szivök -s nem állatok-e? A hajózási társaság olcsón szállitotta a kiadó -gabonáját, a vasut adott évről-évre osztalékot és szabadjegyet a »Hirek -Kürtjé«-nek, ironizálva, mintha a szerkesztőségnek adná, pedig csak a -kiadónak volt haszna és öröme belőle. A »Nagy-Bank« hamis mérleget -csinált, de tilos volt leleplezni a bűnt, mert a kiadó hitele lett volna -engagálva a megtorlásban; lágyelméjű emberek a legnagyobb frivolitással -nyitották meg a német múzsa bordélyházát, de nem volt szabad keritőknek -nevezni őket, mert nem érvényesitették volna befolyásokat a kiadó -érdekei körül. A Lipótvárosban vétkes bukással került csődbe egy eddig -tekintélyesnek ismert kereskedő, belerántva a bukásba tisztességesen -dolgozó, de kisebb tekintélylyel biró társait; és ime, a vétkes bukásnál -is nagyobb vétek lett volna a becsületes kereskedelemre figyelmeztetni -az üzlet-világot, mert hisz az elbukott kereskedő, a kiadó sógora volt. -De meg kellett irni minden szemtelen részletével együtt, hogy Sági -Károly megcsalja a nejét, hogy Rény Mari váltót hamisit a férje nevére, -mert ők nem tartoztak a cliquehez, mert konkurrencziát mertek csinálni a -kiadónak a kereskedelemben, mert ők is mertek nyerészkedni, mert nekik -is vala érzékük az ezres bankjegyek színjátéka iránt. És ütni kellett a -nemzeti szinházat, nem azért, mert a szinészek játszottak rosszul, hanem -mert a kiadó kiesett a bérletből és az igazgató nem adott neki -szabadjegyet az első sorban a mágnások mellett. Ám magasztaló szót -kellett hirdetni az elkorcsosodott operáról, mert a kiadói-dinasztia egy -női tagját, minden készületlensége és minden hangnélkülisége daczára -fényes feltételekkel szerződtették. Nem volt szabad még csak meg sem -emliteni a lapban azokat az irókat, kik más ujságnak küldték a -munkáikat, de bálványozni kellett azokat, kik a könyveiket a »Hirek -Kürtje« nyomdájában csináltatták. - -És ennek az ezernyi tendencziának a tömkelegében minduntalan -összetűzésbe jött az iró énje a munkájára reá parancsolt szellemmel. -Akadt olyan, a ki nem birta és inkább ment díjnoknak a vámházba, mint -maradt meg ujságirónak. A legtöbbje meg tudta fojtani a lelke érzéseit, -meg tudta nyugtatni az agyvelejét azzal, hogy elsején utalványoznak -pénzt a kiadóhivatalban és vigasztalást talált abban, hogy névtelenül ir -s csak nagyon kevesen tudják, hogy ez vagy az tőle származik. Kezdetben -talán fájt ez a vigasztalás, de később jól esett, a mikor kezdettek nem -létezni, vagy csak mint gépek léteztek. Igy hát nem szégyelték, hogy -erkölcsi értékükben elpusztultak, hogy eladták magukat havi nyolczvan, -vagy száz forintért. Ám csak dolgoztak a falatért hévvel, kitartóan, -mintha valamely fenséges eszme győzne a munkájuk nyomán. Pedig csak -kapzsi érdek volt az eszme, érdek, a mely őket hajszálról sem érintette, -érdek, a melyből a kiadó házakat épitett, a melyből hizlalta a -családját, a gyermekeit. Szabadság, a mely méltóságossá teszi az embert, -istenné ezen a földön, a gúnynak tárgya volt ennek a fészeknek a falai -közé szorult rabság közepette. Gúny volt itt minden és gúny kaczérkodott -itt az élet mindenségével. Ki volt gúnyolva a munka, a mely nemesit s a -mely itt természetellenesnek tünt fel; ki volt gúnyolva a természet, ki -volt gúnyolva az erő, a szenvedély, az emberek enerváltságában, ki volt -gúnyolva a vallás, a művészet és a poézis a munkatársak nihilismusában -és az üdvösséges, a világot megváltó szerelem olyan vendég volt itt, -mint fiatal fenkölt szűz leány, ha bordélyházba téved. Prostituálva volt -az ember, el volt adva az önálló világnézlet, el volt adva a kritika, el -volt adva a szabadság, melyről azt mondják, hogy eladhatatlan, el volt -adva a toll, mely eddig az eszmének hódolt, dicsőitette vagy megtagadta -az Istent, bitóra vitt királyokat, megmásitva a világot, bátran, -vakmerőn. - -Strucztollért, hogy az a felesége és az eladó leánya kalapját díszitse, -többet költött a kiadó, mint azért a tollért, a mely ott szaladt a -papiron, a munkatársak kezében. Pedig azon a nagy madáron ismét megnő a -toll, de az ember önmagát adja el vele. Emberhús és emberlélek égett el -ebben az irtózatos pokolban, még mielőtt a végső elkárhozás elérkezett -volna. Ám a világ előtt még sem volt igy. Az emberek megvették három -krajczárért az ujságot csak ép úgy, mintha sajtot, vagy burgonyát -vásárolnának. A poklot »szerkesztőség«-nek nevezték, a pokol -közigazgatását pedig »kiadóhivatal«-nak. És az a kiadónak nevezett -modern Plutó nem azt hirdette országszerte, hogy emberhúst árul, hanem -hogy a legélénkebb, a legjobb ujság az övé. Csalóka papirt árult, sokat, -olcsón s igy az nem sejtetett semmit, pedig az emberhús ép úgy bele volt -csomagolva abba, mint akármelyik birkaszelet, ha a mészárszékben veszik. - -És ennek a végtelen nyomorúságnak Pásztor Endre volt a legújabb -áldozata. Ő, a ki telve volt idealizmussal, a kinek lelkesedés volt a -lelkében, a kinek rajongás volt az organizmusa, itt csak veszithetett. S -a mig veszitett lassan-lassan, utálat és undor fogta el ennek a -gyalázatos gyárnak a még gyalázatosabb munkája iránt. Érezte a jármot a -nyakán, érezte a szolgaságot, mely felfalta a napját s az éjjelét, még a -lelkét sem kimélve meg. Szabadult volna, ha vissza nem tartja a kenyér, -ha belé nem fogódzik a nyomor, oda kötve, oda lánczolva ahhoz a másik -nyomorhoz. A kenyér és a nyomoruság protegálják egymást s megosztják az -embert maguk között. - -Hát dolgozott ő is. Megkérte az édes anyját, hogy ne olvassa az ujságot -És Magdolna megigérte, de nem állotta meg egy-két napnál tovább a -kedvencz lapja nélkül. A pikáns krónikák s a sikkasztások állandó rovata -egyaránt érdekelték. Olvasta az ujságot titokban, a mikor Endre nem volt -odahaza. - -Egyszer azután rajtakapta az édes anyját. - -– Megigérted, hogy nem olvasod ezt a lapot! - -Zavarban volt az asszony. Összegyűrte az ujságot és védte magát: - -– De a mikor nagyon szeretem… különösen mióta téged is oda vettek, mióta -te is irsz! - -Vád és szemrehányás volt a szavában, a mikor szólott: - -– Tetszik hát neked a kínlódásom, a nyomoruságom, mely azokból a -sorokból bámul reád, a tulajdon édes anyámra? - -Megijedt az asszony. Endre pedig csak folytatta, kiöntve mind azt a -keserűséget, a mely már rég ideje, hogy megtelitette a bensejét: - -– Hát meg kell mondanom neked, hogy pokolba kerültem, a hol el fog égni -a lelkem, el fogok égni magam is? Hát megmondjam neked, hogy a -fegyházban nincs annyi bűn, mint a mennyi ott abban a váczi-utczai -házban a lelkemnek torlaszkodik, hogy elpusztitson, hogy piszkos kézzel -kaparitsa meg s hogy piszkos vágygyal ejtse meg az ideált, a mely még -megmaradt nekem. Hát megmondjam neked, hogy elvették a szabadságom, hogy -czédává tették a tollamat, hogy megmérgezték a testem és a lelkem -egészségét, hogy megvakitották a szememet, hogy gyilkos izgalmat -oltottak belé az idegeimbe, őrjitő lázat a fejembe. Meghajlott a -hátgerinczem, sebez és szúr, mint hegyes tű, ott egészen fenn a -nyakszirtemen. Kegyetlen szúrás, mely beleszakad a fejembe, karczolja, -lyukasztja az agyvelőm, hogy meg kell őrülnöm… meg kell bolondulnom… -énnekem… - -Mind a két kezét görcsösen a szemeire szoritotta és zokogott, mintha már -önmagát temetné. Később azután ismét ott nyugodott a feje az anyja -ölében, mint régen, a mikor az első versét irta meg, a mikor boldog volt -és gondtalan, a mikor még meg volt minden és nem hiányzott semmi. És -Magdolna ismét együtt sirt a gyermekével, mig az egész testét borzongató -félés ejtette meg. A fia szavából csak a »tű, a szúrás« volt, a mit -megértett s felfogott egy röpke pillanat alatt. Valósággal rángatta a -kétségbeesés, mig irtózatot kiáltó nézéssel tapadt meg a két szeme azon -a még mindig piros vérfolton, mely most is mintha belebökött volna a -kimeredt szemgolyóiba. Lehozta volna az eget, hogy ne legyen ott az a -pir, mely mintegy a régi bűn, szégyen szinének tünt. De hogy nem -tehetett egyebet, hát ismét csak az ajkát szoritotta az egykori szúrás -megmaradt helyére s csókolta azt ismét lázzal, megvadulva, mig a Róthné -tudásával nyugtatta meg magát. Öntött írt magába azzal, hogy anyajegy és -szólott a fiához gyöngéden, szeretettel: - -– Nem, nem Endrém, nem igaz… nem lesz semmi bajod. Nem mész fel oda -többé, a hol bántanak, meg fogsz maradni nálam, meg leszesz velem, -nyugalomban. - -A fiu felütötte a fejét. Már fájt, hogy fájdalmat okozott annak az -áldott asszonynak, a ki őt annyira szereti és a kit ő annyira szeret. -Halovány arczán szétterpeszkedett a szenvedés, mig a szemei még mindig -könnyben úsztak. Engesztelődve kérdezte aztán: - -– Ugy-e nem veszed kezedbe a gyilkosom többé? - - -VII. - -Az elmult hét alatt nem volt fenn a szerkesztőségben. Az anyja -tartogatta odahaza, az a szerencsétlen asszony, a ki félni kezdett a -jövőtől – attól a piros vérfolttól a gyermeke nyakszirtjén. S mig -mindjobban beleélte magát az »anyajegy« gondolatába, mégis attól -tartott, hogy fel fog fakadni az a vérfolt, ha a fia folytatja a lázas -éjjeli munkát. Tudta, látta, hogy milyen, mert hisz egyszer szinházból -jövet, felment a redakczióba s megvárva Endrét, együtt ment haza vele a -király-utczába. És kinlódott annál jobban, annál égetőbben, minél inkább -félt, minél inkább érezte, mennyire szereti, mennyire imádja a fiát. - -S ez nem birta ki tovább egy hétnél. A láz, az izgalom is édes és jól -esik, ha az ember már hozzászokott. S mig mindegyre nőtt a -nyugtalansága, kezdte érezni, hogy nemcsak a kenyér az, a mi ahhoz a -váczi-utczai fészekhez köti. Nem is a hivatás, mert a rabszolgaság nem -az. De mégis, valamely titkos varázs, a melynek ismeretlen, -kifejezhetlen minden rugója, kifürkészhetlen a lényege, hivta, vonzotta -ellenállhatlanul. A ki megizlelte azt a munkát, nem tud attól válni -többé, valósággal a baczillusát oltja be a testbe, leküzdhetlen vágyat -teremtve a redakczió, az éjszaka után. Ismerjük minden nyavalyáját és -nem tudunk szakadni tőle, ha már egyszer összenőttünk, tudjuk, hogy -elkárhoztat és ime mégis hajlunk utána, ha egyszer birtunk már vele. -Olyan mint az asszony, a ki nem is szép, nem is fiatal, a kiről tudjuk, -hogy veszedelmes, hogy megöl időnek előtte és mégis bolondulunk utána, -epedjük egy éjszakáját, hogy oszsza meg velünk. És Endre ment, csak ép -ugy, mint előbb. Mintha már bántotta volna, élesnek tünt volna a -szabadság levegője, a melyről leszokott, hogy nélkülözte eddig. Kereste -a börtönt, a börtöne őrét és vágyódott a rabtársai közzé. Kiveszett -belőle, elfelejtette, miként ugrott fel az iróasztala mellől dühvel s -kétségbeeséssel a munka éjjelén, védekezve a nyomorúság messzire nyuló -keze ellen, a mint érezte, hogy fosztogatja, hogy meg akarja őrleni a -lelkét. És minden ugy lett, mint volt az előbb s mindent ugy talált, a -mint elhagyta volt. - -Rossz, poshadt levegőben csak most is huzták a hitvány munka szekerét a -munkatársak. És csak most is cselédek voltak, mint eddig. Kármán, a -segédszerkesztő, csak most is ott ült az első szoba üvegajtaja mellett, -ujságok és kéziratok közé temetkezve. Neki kellett végig gázolnia a -munkatársak czikkein, nagy feje bódult, mig kék czeruzája végig siklott -az irások sorai felett. S bár minden felelősség őt terhelte, még sem -volt egy rossz szava az alárendeltjei számára, ha azok baklövést -követtek el. Szivének a jósága megmaradt, csak beteggé és czinikussá -lett a hosszú évek küzdelmében. Ő adta meg a direktivákat, ő hozzá -jöttek tanácsért, ő tőle kértek kölcsön a hónap vége felé egy-két -forintot a munkatársak. Derék ember vala, a ki egészen a szivén hordta a -lap érdekeit. Szerette is a kiadó s gyakran meghitta magához ebédre a -zugligetbe. - -A munkatársak is szerették és nem irigykedtek reá az ajándék-ebédje -miatt. Szerették, mert nem bántotta őket, de sőt ismerve és tudva a -nyomorukat, segitségükre volt mindig. Nem egyszer történt, hogy éjnek -idején a halomszámra érkező táviratokat ő maga irta át, vagy forditotta -le, a miért nem akarta felkelteni a szerkesztőség alvó embereit. Kicsiny -alakja odalejtett a szuszogni látszó pamlagokhoz. Nézte a társait, mint -merengtek el az élet valója után, az alvás édes álmán s nem volt ereje, -hogy megránczigálva őket, visszahozza abba a nyomorba, a melyből csak -egy-egy percz előtt szenderültek át jobb, de múló létre. S csak azokra, -a szerencsétlenek közt legszerencsétlenebbekre kiáltott, a kiket nem -fizettek havonkint, hanem díjaztak a megirott s a megjelent soraik után. -Ezekre is csak azért, hogy munkát és ezzel pénzt adjon nekik. A szegény -»sorosok« pedig, a kiknek annyit jelentett egy-egy sor, mint -örömleánynak egy-egy »vendég«, a jóleső alvás után, kiveresedett szemök -buta nézésével és nagyokat prüszkölve, fogtak hozzá az iráshoz, -kanyaritva a hosszú mondatokat, hogy annál több sor legyen. Szakasztott -ép ugy tettek a soraikkal, mint azok az utczai leányok a vendégeikkel. -Siettek végezni az egyikkel, hogy immár jöhessen a másik a nyomába. S -tehették bátran, mert hisz Kármán nem igen törült a kéziratukon. Nem -volt lelke hozzá, hogy megrabolja őket – attól a vizes zsemlyétől, mely -egy sornak az értékét tette. - -És a »sorosok« az óhajtott sorok reményében örökkön ott őgyelegtek az -üvegajtós első szobában, a Kármán iróasztala körül, hogy a »nagy tettek« -pillanatában kéznél legyenek, hogy robogjanak, ha megszólal a telephon -egy istálló égését vagy egy cselédleány öngyilkosságát jelentve. S -annyira apostolai lettek a soraiknak, hogy szivesen gyujtogattak volna -maguk is, ez által irhatva a tüzről. De nem bánták volna, ha például a -hetven éves nagyanyjuk, vagy a nyolczvan éves nagyapjuk lesz -öngyilkossá, mert ez által hasábokat tölthetnek meg az »aggastyán« vagy -az »agg aszszony rémtetté«-vel, nem feledkezve meg a számos gyászoló -unokáról sem, kik a ravatalt zokogják körül s a kik közé ők is -tartoznak. A szerkesztőség tapéta-rongyos falairól, plakát-betük -drágának és pénznek hirdették az időt. De nekik nem volt drága az idő, a -melybe fiatal éveik sorvadtak bele, csak akkor vették pénznek, a mikor -meg voltak a sorok hozzá. Lesték a szerkesztőségbe betoppantak szavait, -hátha abból néhány sort lehetne keriteni. - -Néha lehetett, néha nem, bár látogató volt sok mindig. Legelőször jöttek -azok a tipikus alakok, a kik éveken át járják sorra a redakcziókat, -elhibázott vagy megrabolt életüket panaszolva. Az a fekete ruhás özvegy -asszony, a kinek a férjét egy hajókötél beleverte a Dunába, odafúlt s a -biztositó társaság még mindig nem akar fizetni. Zokogott már az első -szavánál s pityergett vele a gyermeke is, az a gyászruhás, de fehér -strimpflis együgyű arczú leányka is, a kit magával hozott, hogy nagyobb -legyen a hatás. A tanitó özvegye is szakasztott olyan volt, mint a -hajómunkásé, csak soványabb valamivel. Nem leánykát, hanem sörtehajú -fiucskát hozott magával. Meglehetős nagy választéka volt a »szegény -férje árvái« közt, mert nyolczan valának ők. Görbe körmös kezével a -zsebkendőjét huzogatta, mig kesergett, hogy a férje húsz esztendei -munkája daczára, sem adnak nyugdíjat neki, az éhező özvegynek. - -Az asszonyok után jöttek a leányok. Egy húsz éves, szende arczú szűz, -fekete fátyolban és viganóban, a »szerkesztő urak« igazságérzetéhez -appellált, a miért csekély örökségét, melyet árvapénznek is neveznek s a -mely egy varrógépre és néhány tűre elég lett volna, az édes szülőváros -jegyzője elsikkasztotta. - -– Még utoljára rossznak kell lennem! – végezte fuldokolva és ment el. - -Azután nem is tehetett egyebet. Szép fekete szeme volt, a teste is -formásra nőtt. Hát a jegyző nemcsak a pénzét sikkasztotta el, hanem a -tisztességét is. - -Egy másik leány vérbe futott szemekkel jött kérni, hogy a fitestvére -öngyilkossági kisérletét ne tegyék bele az ujságba. - -A sorosokat majd megütötte a guta. Hogyan, nem megirni »Egy fiatal ember -öngyilkosságá«-t, a mikor az testvérek között is kitesz ötven sort? S -felfalták volna azt a gyűlölt leányt, a mikor beszélt tovább, megkapó -részleteket mondva el, melyek által az ötven sor csak még szaporodott -volna. Az ajkukba harapva, bősz dühvel hallgatták annak a szerencsétlen -fiatal embernek a sorsát, a ki menekülni akar a kezeik közül. Pedig -milyen nagyszerű, kidomboritható tragicum! A piaristákhoz járt iskolába, -szorgalmas volt és okos, de héber. Hát megbuktatták a reverendás -tanárjai és kiüldözték a világból. Nem fog meghalni, mert a golyó -eltévesztette keserűséggel telt szivét. Megmarad az életé. Tanulni fog -tovább liberálisabb iskolában, felvilágosodtabb tanároktól, orvos lesz -belőle, minek hát elrontani az életét ama kis hir által, mely senkinek -hasznot nem okoz. - -– Nem okoz? Hát a sorosok miből éljenek? – mondotta halk, de boszankodó -hangon a sorosok legkétségbeesettebbje. Kármán meghatottságában kezet -szoritott a szomorú kisasszonynyal s megigérte neki, hogy a fivére esete -nem lesz benne az ujságban. Ment, sietett el megkönnyebbűlve, – egy -másik redakczióba. - -Azután jöttek azok a kétségbeesett fiuk, a kiknek az apjukat -váltóhamisitás, vagy más egyéb »kicsinység az egész« miatt – a mint ők -mondották – letartóztatták; azok a levert apák, a kiknek praktikáns -fiaik egy »könnyelmű pillanatban« – a mint ők nevezték – orpheumbeli -énekesnőkkel verték el a gazdáik pénzét, a helyett, hogy azt a postára -vitték volna. És jöttek azok a kiábrándult férjek, a kiknek a feleségeik -a házitanitóval vagy a szomszéd fűszerkereskedővel szökött meg, faképnél -hagyva a becsületes házastársat és a gyermekeket. Azt kérték -mindannyian, hogy a dolgaik ne kerüljenek bele az ujságba. - -És e »titkolódzók« után, a mint őket a sorosok nevezték, jöttek a -»nyiltszivűek«. - -Legelsőbben az ezermester ur, a ki először fog ma este lángokat nyelni -és késeket zabálni a vigadó nagytermében. Rögtön utána a hosszuhajú és -sápadt arczú vicze-Liszt Ferencz, a ki holnap este fogja ugyanott a -Mondschein-szonátát játszani oly szépen, s oly fenségesen, mint a szász -király előtt játszotta, a ki rendjelet is adott neki, mert nagyon -kedveli a muzsikát. - -Jóakaró sorokért könyörögtek, átadva egyuttal a szabadjegyet is. A -sorosok áldották őket. Ám azzal nem törődtek, hogy hova küldik őket, a -Boscó soiréjára, avagy a virtuóz hangversenyére; mindegy volt nekik, -csak azt mérlegelték, melyikről lehet többet irni. S nem egyszer adtak -előnyt a léha bűvésznek a komoly művész felett, csak azért, mert az több -sorral kecsegtetett. - -– Dicsértessenek az ezermesterek és áldottak legyenek az ő mutatványaik! -– kiáltott fel boldogan a sorosok egyike, a kinek a végzet és Kármán -jószive a Boscó ur szabadjegyét juttatta. - -És csak öröm ragyogott le a szegény pénzsóvár sorosok arczáról, a mikor -jöttek sorba a többi »nyiltszivűek«. Az a zordarczú orosz, a ki -szeliditett gorillákat fog bemutatni az állatkertben s közéjük megy majd -a ketreczbe, oda, a hová tulajdonképen való. Kvarcz Mózes, a geniális -fölfedező, a ki a föld tengelyét is a saját kocsikenőcsével szeretné -bezsirozni s a ki e fajta, új »lebegő«-nek nevezett találmányát fogja -demonstrálni a kereskedelmi muzeumban. Az ambicziózus vidéki szinész, ki -ma este fog először vendégszerepelni a nemzeti szinháznak rég áhitozott -deszkáin, – a saját pénzén és a drezdai énekesnő, ki ma lép fel először -az operában, – az állam költségén. - -De hiszen hát jól van ez igy, legalább azok a szegény sorosok keresnek -mellette. Repültek ki a redakczióból, mint fecskefiak a fészekből. Épp -olyan hitvány falatra mentek mint azok és épp olyan sár csinálta -fészekből keltek szárnyra, mint azok. - -Hát siettek, elmulasztva a redakczió legérdekesebb vendégeit. Pós Ákos a -képviselő jött fel a szerkesztőségbe, azt a szenzácziós hirt hozva -magával, hogy elhagyta pártját, távozása által válságot idézve ott elő. -S erről a válságról már készen hozta a czikkét is magával. Támadta és -leleplezte azt a pártot, a melyhez még ma reggel tartozott volt, s a -mely a saját pénzén választatta meg. - -De mivé lett ez a derék politikus, a mikor Urmánczy, a nagy festő -szerencséltette meg látogatásával a redakcziót! Csak rövid időre jött a -szülőföldjére, mely nagy vagyonához az első garasokat adta, mely -küldötte a saját pénzén ki a külföldre. Azóta ott ragadt künn, azt -mondták róla hogy nagy géniuszának szűk a mi szegény Magyarországunk, -szűk, mint a föld szellemének a lombik. Pedig igazában csak itthon -dolgozhatott volna, csak itthon találhatta volna meg elevenen, magyar -csárdáinak búsuló szegény legényeit. Külföldön emlékezetből, elmosódott -rajzok után, vagy gúnyába és szűrbe bujtatott idegen modellekről vetette -őket a vásznára. Örök világosság kápráztatott a műtermében, tele volt az -fénynyel, gazdagsággal s mégis úgy rémlett, mintha vastag sötétség, -nyomoruságnak nyomorúsága, vert volna fészket ott magának. Az édes -anyaföld egyszerű természetétől elvonta magát, a nagyvilág léha örömei -és üres külsőségei közé, művészkúfárnak adta el az ecsetét, s ime, a -szabad alkotást is a szolgaság nyügözte le. Hát Urmánczy vesztett, -hanyatlott, mind jobban-jobban, mint bukik alkonyatkor perczről-perczre -a nap, nem hagyva fényéből egy sugárka maradandót. Elpusztult, eloszlott -előtte a művészi ideál, mely után hévvel, lelkesen vágyott egykor. -Megritkultak, meggyöngültek az alkotásai s nem jöttek el már művész -társai, hogy bámulják őt munka közben, mint Da Vincit a tanitványai. -Fényes palotája a véletlen születés hőseinek nyilott meg; jöttek az -estélyeire az arisztokraták, a kik nem lehettek maecenások, mert hisz -koldusok valának mind, nem lévén egyebük a predikátumoknál. De a jó, -izletes vacsoráért, a mámoritó champagneiért, élő reklámjai lettek -Urmánczynak. A művész szerette, tömjénezte őket, a társaságukban -elbódult s hogy mindig csak a nagy uraknak vélt proletárok környezték, -kezdett elzárkózni a saját földje emberei előtt, boszankodott, hogy nem -herczegek, grófok, vagy az ördögbe marquis-k legalább. A felesége pedig, -a parvenu asszonyok élő, lázas szenvedélyével, csak mérgezte még a férje -betegségét. Nyomoruságban sinylődtek mind a ketten, szerencsétlen -kolduspár voltak, kiket itthon ebben a hazában, mely jó, mely nemes, -mely feledékeny az ő rossz fiaival szemben, – ünnepséggel fogadtak. -Hazajött öt napra, hazajött! Mire valók hát a czigányok, ha nem arra, -hogy muzsikáljanak, mire valók a szakácsok, ha nem arra, hogy -banketteket főzzenek és mire valók az irók, művészek, journalisták, ha -nem arra, hogy tósztokat mondjanak? - -És hazajött, hogy bizonyitsa, mennyire vágyik az anyaföld után, pedig -nem a föld, hanem a megrendelés után vágyott. Meglátogatta a -redakcziókat, hogy megmutassa, mennyire érdeklődik a hazai sajtó iránt, -pedig nem a sajtó, hanem a reklám iránt érdeklődött. A »Hirek Kürtje« -lelkesedett legjobban a nagy honfiúért, a miért ez, a kiadó nejét egy -skizzével ajándékozta meg. Ide jött hát a legelsőbben. Körülrajongták a -munkatársak s hódolattal adtak igazat neki, a mikor azt mondta, hogy -nagyon szép idő van oda künn. Azután ment el. A szerkesztőségben tett -látogatásáról a ritka betükkel szedendő ujdonság megiródott és leadódott -a nyomdába. A mai nap igaz hőse Pós Ákos lett ismét. Jól érezte magát, -jóllakva a gondolattól, hogy pártjában válságot idézett elő. Beszélt sok -mindenről, sok érdekes részletet. Kiöntötte magát, mint tavaszkor az -Alföld folyója, elmondta mindazt, a mi eddig csiklandozta a méhét. Gaz -és dudva nem terem olyan gazdagon, mint a mily pazarul termett ajkán a -pikáns affair és a szellemes ötlet. Tudta, melyik képviselőnek van -szerelmi viszonya gömbölyű polgári asszonyokkal, majd a papokról -beszélt, annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy azok sohasem -vitatkoznak kultur-kérdések vagy elkeresztelési problémák felett, hanem -ha összevesznek, ugy az csak asszony miatt történik. Tudott sok minden -aprócseprő dolgot arról a boldogtalan képviselőről, ki a külföldön főbe -lőtte magát s regélt egy fiatal vagyonbukott arisztokratáról, a kinek -szó szerint idézte a beszédjét: - -– Azokhoz az emberekhez forduljak, a kik azzal hizelegtek maguknak, hogy -Marossy Tódor gróf jó barátjai? Mind cserben hagytak. Mig lovagolhatták -a lovaimat, mig a kaszinóban elnyerhették a pénzemet, mig a hintómon -járhattak a lóversenyekre és a szeretőikhez, jó barátaim voltak. De -most… egyetlenegy jó barátom maradt: az a revolver, a melylyel az apám -főbe lőtte magát. Ám nem fogadom el a néma tanácsát ennek a jó -barátomnak. Az apámnak volt oka, hogy egy ólomdarabbal nehezitse meg az -agyvelejét. Milliói voltak s nem akarta, hogy a fia koldus legyen. A -vagyon fele után el ment ő is. Ime, elment a vagyonnak a másik fele is, -én pedig maradok, kitartással és nyugodtan, mint egy miniszterelnök. -Maradok, mert hisz nem hagyhatok semmit magam után, a hullám pedig az -elrepült összegnek nem növelné az értékét… Csak az fáj, hogy azzal a -pénzzel, a mely reám maradt, nem fogtam bele a munkába… egy nagy gyárba -például. De átka az arisztokratának, hogy születésénél fogva dolgoznia -nem lehet. Vagy dolgozzam ma? De hát mit? Nekem nincs szakmám én nem -értek semmihez. Tudok ügyesen forogni a szalónokban, tudok lőni czélba -golyóval, vagy Kupidó nyilával… értem a lovakat és az asszonyokat, de -ezzel vége. S ki fizet ezért? - -– A mi kiadónk! jegyezte meg Pásztor Endre. - -Csak most vették észre, hogy bejött a szerkesztőségbe és kaczagtak -mindannyian az ötletén. Minő képtelen lehetetlenség! A legutolsó utczai -leánya a fővárosnak előbb lesz szűzzé ismét, mint a kiadó fizet az -ilyesmiért. Ő, a ki kicsinyli az ezreseket a mig behajtja és óriási -összegnek lát egy hatost, ha azt másnak kell adnia! - -Hát csak kaczagtak. Kármán azt mondta, hogy örvend, a miért Pásztor -Endre már felépült. Azt hitte, hogy beteg volt. Krampusz, a szinházi -kritikus, kisietett a szomszéd szobából. Azért jött, a miért a Pásztor -Endre hangját hallotta meg odakünn. Ám hirtelen megjelenése kínos -feltünést keltett. Mikor fejezi be a czikkét, a melyen már délutáni két -óra óta vajudik? Nem egyszer késett el a lap az ő czikkei miatt, -melyekről azt mondták, az egyptomi gúláknál keservesebben készülnek. -Pedig nem is közvetlenül a szinházi előadás után, hanem csak egy nappal -később fogott hozzá az iráshoz. Ebben is, mint sok mindenben, Laub -Arnoldhoz a »Nagy Világ« pénzügyéréhez hasonlitott. Ő is szerette előbb -ismerni az összes tendencziákat, csak azután látott a dolog lényegébe s -mondhatta ki a véleményét, a melyre különösen ő nagy súlyt fektetett. -Mióta a pápa is csalódhatik, Krampusz lett a csalhatatlan. Iczi-piczi -kis fejszéjét nagy fába vágta mindig, azt hivén, hogy sujtott, pedig -csak a fejszécskéje tünt el. Most is eltünt, a mikor gúnyosan fordult -oda Pásztor Endréhez: - -– Magáról »Veszta-szűz«-ek dalolnak. Csodálkozással kérdezte: - -– Én rólam? - -– Magáról… Tavasz Anna… he…? Megrándult az egész testében, mintha -hirtelen láz ejtette volna meg. Mindakét kezét odaszoritotta a szeméhez, -nyilván azért, hogy abban az igy támadó sötétségben lássa a -»Veszta-szűz«-et, – az asszonyt, szépnek és dicsőnek, mint a milyennek -látta eddig. S mig Krampusz, mint kórházi szolga, lelketlenül kidobta az -asszony meztelen testét a redakczió bonczasztalára, mig a munkatársak -feszűlt érdeklődéssel hallgatták a kórház inasának a diagnózisát, mig -bámulták tágra nyitott szemmel a bujaság és a báj jeleit a tagjain, – -Pásztor Endre nem élt közöttük és nem hallott semmit ebből. A szemeire -tapadt kézzel tartogatta, marasztalta annak a kápráztatóan szép -asszonynak az alakját, mely lebegett előtte túlvilági fényben, -szentséges glóriában. S mig nézte fájón és gyönyörrel, megszünt létezni -mint anyag, a teste is lélekké vált, mely kidagadva minden -szenvedélyében, kigyúlva minden vágyában, epedő óhajtással kivánta -magának nem a nőt, hanem az istent. Túlvilági érzések tartották lekötve, -túlvilág muzsikája, szinte ismeretlen távolból jőve, zsongotta édesen -körül: nem létezett többé nyomor, nem szenvedés, túlvilági, tiszta volt -maga is, mint az érzései, nem élt és mégis létezett, meghalt és mégis -meg volt épen. Tavasz Anna, te egy, te édes egyetlen… - -És állott ott csak tovább, mintegy megkövülve a gyönyörben. Nézték egy -ideig, bámulták ámuló tekintettel, a ki nem tartozott hozzájuk, a ki nem -tartozott ennek a földnek és ennek a parquette-nek a nyomorához. -Krampusz azt mondta, hogy komédiázik – hajszálra, mintha attól az -asszonytól tanulta volna. Kármán panaszkodott, hogy a sikkasztások -rovatához kellene még negyven sor, hogy kifussa a hasábot. - -Az egyik soros, a kinek ma rossz napja volt, tágra nyitott szemekkel -kérdezte: - -– Sikkasztó kell? - -– Igen, az. - -Komoly önérzettel jegyezte meg: - -– Legyen nyugodt, keritek én egyet. Sikkasztó van mindig… - -Azzal rohant el. Egy félóra mulva már visszatért volt. Ragyogott az -arcza, mig beszélt gyorsan, hadarva: - -– Felvertem a postaigazgatót és részleteket kértem a legújabb -sikkasztásról! - -– Miféle legújabb sikkasztásról? - -– Arról, a melyről találomra kérdezősködtem. - -Azután kifeszült az egész testében és ünnepélyesen, mint a mikor nagy -államférfiak nagy eszmét enuncziálnak, válaszolt: - -– A postánál van sikkasztás, örökkön! - - -VIII. - -Ugy volt, hogy elment a nemzeti szinházba. Vitte a redakczió -szabadjegyét, s ott ült közel a szinpadhoz. Valami drámát adtak és -Tavasz Anna játszott benne. Játszott, mintha nem is játszanék, élő, -lélegző erővel, beteges lényének szenvedélye mintha meg akarta volna -fojtani, mintha le akarta volna teperni a szinpad deszkájára, hogy ott -haljon meg a közönség előtt, ki eljött nézni és a ki sokat vágyott a -pénzeért. És ugy tetszett, hogy ő az egyedüli asszony ezen a világon, a -kinek értéke van, nincs kivüle más, nem is lesz tán soha. - -Olyan volt a szeme, mint a tenger. Beláthatlan szin, feneketlen mélység. -A kidagadó szenvedély volt benne a vihar. S ez a vihar lezúdult oda a -nézőtérre s ugy rémlett, mintha valamely láthatlan fergeteg tombolna a -bámuló közönség felett. A férfiak mintegy mozdulatlan szemmel kisérték -Tavasz Annát a szinpadon, az asszonyok idegesen mozogtak a helyeiken és -félni látszottak, a mint az őserő megnyilatkozott. A gyermekek közül a -kicsinyek, a kiket csak azért hoztak el, mert nem akarták őket egyedül -hagyni otthon, sirtak, a nagyok pedig, a kiket viszont csak kérés és -könyörgés után bocsájtottak el, fiatalságuk minden lelkesedését -beletömték a szinház meleg levegőjébe. A szinpad e csodálatos asszonya -pedig csak játszott, belevetve magát az ő szilaj érzéseibe elszántan és -vakon, mint öngyilkos a folyóba. Láng támadt körülötte, széles, -félemlitő tűz, mint a milyen csak ott van künn a pusztán, a mikor éles -szélben kigyúllanak a szalmakazlak. Tűz, a melynek nincs parázsa, a mely -csak a lángjaiban él s a mely ép oly hamar hamvad el, mint a mily hamar -keletkezett. Azután csak a hamu marad meg és a kárvallottak -jajveszékelése. És itt a szinházban Tavasz Anna csak ép úgy ég el. -Ellángol a fiatalsága, elhamvad a szenvedélye, azután megmarad a hamu, -az üresség. De azért csak játszott tovább, játszott mintegy önmagának, -mintha egyedül volna egészen, mintha nem csüngene alakján százak -szemének a nézése. Pedig nézte mindenki s nézte Pásztor Endre is. - -Azután megvárta az előadás után. Oda állott a szomszéd bérház kapujához, -a melyen a szinészek jönnek ki. - -A szinház villanyos lámpáit kioltották, a molylepék mentek fényt keresni -máshová. Eddig is csak a szinházon kivül találták meg. - -A nagy kapukat bezárták, nem járt a közelökben senki. A szomszéd bérház -körül annál élénkebb volt az élet. Most ott gyülekeztek a szinészek, -tárgyalva, hova mennek vacsorálni. Mert ők sem tudtak megélni a száraz -dicsőségből. Bámulójuk pedig akadt elég. Nagyon sokan a Pannonia-kávéház -körül lesték őket. Nagyobbára olyanok, a kik sohasem jártak a szinházba, -de azért jobban ismerték a szinészeket, mint akármelyik habitué. És -megbámulták őket a szobaleányok is, kik bolyhos kendőkkel a kezükben -eljöttek megvárni a kisasszonyaikat. Kisasszonyok, kik a -szinész-iskolába jártak, esténkint pedig mint figuránsok működtek a -szinpadon. Ötven krajczárt fizettek nekik, a miért a feszes trikóban a -tagjaikat mutogatták. Künn a való életben pedig vagy felemelték ezt az -árat, vagy engedtek belőle. Különben szánalmasan buták voltak mind, de -azért kedvesek. Különösen a szinészeknek tetszettek, a szerint, ki hogy -mutatott a trikóban. Gyakran fogdosták őket és véleményt mondtak a húsok -fajsúlya felett. A legtöbbje úgy jött ki, hogy még a festéket sem mosta -le magáról. A szinészek diskuráltak velök és ők boldogok valának. Azután -mentek egyik jobbra a másik balra. Igy volt ez a látszat kedvéért. Az -éjjelök ártatlan volt mindig, nappal azt tették, a mit akartak. - -Maguk a szinészek is elváltak egymástól. Volt közöttük egy-kettő, a ki -nagyúri társasághoz tartozott, mert művész volt. Ezek lenézték a -többieket s mentek vacsorálni irók és politikusok közé, a kik viszont -őket nézték le. A legnagyobb részük azonban sietett a vas-utczába, -szerény kis korcsmába, a hol adós is maradhatott s hol egy vén drámai -hős, az ő meggyengült férfierejéről beszélt el melancholikus izű -adomákat. Néhányan a szinésznő feleségükkel mentek. Mentek haza -vacsorálni s azután lefeküdtek s aludtak, ha ugyan álmosak voltak. Az -egyedül álló szinésznők pedig, kiknek csak azért vala férjök, hogy -legyen kitől elválniok, úgy repültek ki a szinház udvarából, mint -sasfiók a fészkéből. Széles és bő művészi lebernyegük kifeszült, mintha -a szárnyuk lett volna. A szobalányaik kisérték ezeket is. Nagy nád-kosár -volt a karjaikon, telistele királynői ruhákkal és olcsó ékszerekkel, -melyekkel ma este a szinpadi lámpák fényében hóditottak. Kifáradva és -eltikkadva a játékban, örömmel haltak meg az utolsó felvonás végekor, -hogy azután kijőve az utczára, ismét feltámadjanak. Zsebkendőt -szoritottak az ajkukra a mig mentek, siettek végig a néptelen utczákon – -haza. Haza önmagukhoz, az asztalukhoz, a füstölgő tálaikhoz. Némelyik -nem szerette az egyedüllétet, nem szeretett egyedül étkezni, mint az -állat. Hát a szeretője ott várta valamelyik szomszéd utcza sarkán. -Rendesen misztikus alak volt, kinek csak az asszony tudta a nevét, a -foglalkozását. A többiek találgatták, rebesgették, de nem tudtak meg -semmi bizonyosat. Titok maradt a szerelmük, nem látta senki mig -összebújtak, mig szerették egymást édes szerelemben. Viszont a mások -szeretőit ismerte mindenki. Együtt jártak-keltek mindenfelé, az -asszonyról azt mondták, hogy érzéki, a szeretőjéről úgy szólottak: -szegény. Ám ők sok minden szépet találtak fel egymásban és nem törődve a -világgal, az emberekkel, de még önmagukkal sem, csak áldoztak a -szerelmüknek, melyről azt hitték, hogy létezik. És boldog szinésznép -voltak mindannyian, mert ott keresték a boldogságot, a hol annak igaz -forrása van: a szerelemben. Szerettek s nem volt asszony közöttük, a ki -nem lett volna, vagy nem hitte volna magáról, hogy szerelmes. -Betölthetlenül, örökös szomjúsággal szerettek, a lelkök minden érzése ez -egyetlenegybe fult bele. Igy kellett lennie ennek. A szinpad és a -művészetök csalárdsága, az őket belülről is kivülről is uralgó örök -hazugság, vágyra hangolta az igaz, a való után. Hát a mikor kijöttek a -szinház udvarából, az igaz élet makadamjára, a mikor kilépve a -kerepesi-útra, sűrű fátyolukon keresztül is az arczukba csapott a -levegő, a mikor belevesztek az esteli sétálók tömegébe, kezdték csak -igazán érezni, hogy léteznek, hogy vannak vágyaik, érzéseik. Kaczagva -jöttek ki egymásután, legelőbb a szinház naivája s utána a hősnő: Tavasz -Anna. - -Ugy tetszett, mintha maga volna a legendai Margarétha. Gazdag szőke haja -kétfelé volt simitva, testben karcsú volt és magas. Ártatlan arczát -mintha pir soha be nem reszketné, gyönge melle betegesnek rémlett. Nagy -szemei megmaradtak olyanoknak, a milyenek voltak, bár a festék -guirlandja lemosódott róluk. De tenger voltak most is, tenger, mely -vészesebb a nyilt világ óczeánjánál, melynek mélysége mélyebb, örvénye -iszonyúbb, viharja pusztitóbb s hatalmasabb. A szine is kékebb volt, a -messzesége is beláthatatlanabb. Megremegett a testében, a mikor -megismerte az asszonyt s látta olyan szépnek, olyan csodálatosnak, mint -a milyennek látni akarta. Nézett révedező szemmel az eltünő alakja után, -mint a nap után a napraforgó. Eszébe se jutott, hogy ehhez az asszonyhoz -bizonyára férfi is tartozik. Boldog volt, hogy látta, látta a szemeit, a -keblét, a karjait, a selyemlágy aranyhaját. Jól esett neki, betelt vele, -elöntötte a meleg, az érzéseinek a melege. Titkot akart csinálni abból, -hogy látta s tagadja ha megkérdezik… Ment, sietett fel a redakczióba. -Keresett üres szobát magának, a hol kiönthette a lelkét. És dalolt arról -az estéről, a melyen legelőször látta meg, arról a szerelemről, mely nem -epedi a testet. Nem akart egyebet, csak látni azt az asszonyt, látni -egyre folyvást, nézni örökkön, egy árva szó, egy sóhajtás nélkül. - -Hát látta Tavasz Annát, látta nap-nap után. Délelőtt bejárta a belváros -utczáit, tudta, hogy megy sétálni a napsugárban, hogy szereti a meleget, -felenged abban, mint a virág. Néha találkozott vele, néha nem. Este, a -mikor játszott, Pásztor Endre sietett a szinházba. Megvárta előadás után -s ment, ballagott utána egészen hazáig. Kereste a lépése nyomát az -aszfalton, magába akarta szivni azt a levegőt, a melyet ő szivott be s ő -lehelt ki. Sohasem gondolt arra, hogy megszólitsa, hogy beszéljen vele. -Soha eszébe nem jutott, hogy a magáévá tegye, hogy megölje őt s utána -önmagát, ha nem akarja követni szerelemben, a magány felé. Nem jutott az -eszébe, mert úgy érezte, hogy az övé. Látta maga előtt folyton, mindig -szebbnek, mindig dicsőségesebbnek. S érezte benn magában, azt hitte, -hogy oda van nőve az ő érzése a Tavasz Anna érzéséhez. Szerette a -lelkének minden érzésével, szerette magának, önzőn és titokban, még a -szerelmese nevét sem ejtve ki. Nem volt féltékeny, mert ugy tudta, hogy -senkié nem lehet, csak az övé; nem volt követelő, mert ugy tudta, hogy -nem adhat neki semmit, a mivel nem birna már. Hát nem akart semmit, csak -látni őt, csak szeretni, mindjobban, mind égetőbben. - -És csak szerette, betöltött vágygyal boldogan, fiatalsága lázas hevével, -erejével. Elfelejtette a nyomort, a mely környezte, nem tudta már, hogy -hálátlan, lélekölő munkát végez, hosszú éjszakákon által. Elfelejtette, -mert úgy érezte, hogy a lelke ép, hogy nem halt meg, hogy nem pusztult -el, hanem, hogy édes érzések forrása lett. Nem érezte, hogy a fizetése -nem elég, nem érezte a nélkülözést s nem látta, hogy az anyjának még -mindig a rimák ingeit kell varrnia. A gyülölet, a megvetés s az undor, a -mely eddig környezete és munkája iránt eltöltötte, mintegy varázsütésre -kiveszett a lelkéből és csak egyetlenegy érzése volt, egyetlenegy, a -melybe beleégett mindegyik. Mintegy megüdvözült ebben a szerelemben, a -melynek méze minden keserűségét megédesitette. Nem tartozott ehhez a -világhoz, nem volt közös ezzel egyetlenegy érzése sem. A szerelme sem -olyan volt, mint a milyen itt ezen a földön szokásos. Más volt, egészen -más, mint a mily más meleg a kandalló tüze, meg a napsugáré. - -És csak örömet, csak boldogságot látott a szemével, csak gyönyört érzett -a lelkével. Nem látta az élet szennyét, az emberek nyomorát fenn a -redakczióban, mig túláradt édes érzések tartották lekötve. S nem látta -beleveszni a munka éjszakájába a fiatalsága napját, nem látta azokat a -papirra vetett száraz sorokat, mig folyton előtte lebegett a Tavasz Anna -alakja, egyszerű, fenséges szépségével. Csak ment, csak ballagott utána, -akár a valóságban, akár a képzeletben. Ha nem volt maga előtt, akkor -felidézte s követte, szaladt utána. És minden czélja csak az volt, hogy -szeresse azt az asszonyt, szeresse úgy, hogy érjen el az érzése hozzá, -hogy égesse, hogy okozzon édes meleget neki. Szerelem volt a vallása, -szerelem a poézise, szerelem a levegője, szerelem minden körülötte ezen -a világon, a melyben nem érzett más csak ő, nem szeretett más, csak ő -egyedül. - -És az a világ, a melyben élt s a melyhez még sem tartozott, megtudta, -hogy ez az érdekes arczú fiatal poéta szerelmes a Tavasz Anna két -szemébe, szép szőke hajába. Ám nem bántották érte, de sőt dicsérték a -verskötetét, mely együtt jelent meg a tavaszszal. »Dalok Annához« volt a -czíme és nem énekelt abban másról, csak a szerelemről. Csupa szerelem -volt ez a kötet, a mint csupa szerelem volt ő maga. A saját keserves -pénzéből fizette a nyomtatását, nem is keresett kiadót. Tudta, hogy nem -talál, azután nem is akarta eladni ezeket a szerelmes verseket. És -dicsérték a verselését, dicsérték a technikáját, a rimeit, de a -szerelmét nem értették meg. Földi asszonyt, földi érzéssel szeret az -ember s csak a szent Máriát lehet imádni. Azt mondták, hogy a szerelem -az egyesülés, a két lélek és a két test meleg átfonódása. A szerelem a -tűz, mely a csókban, az ölelésben talál az oltásra. A szerelem a -szenvedély, mely űz, mely hajszol a mi szerelmetes asszonyunk felé, hogy -birjuk őt, hogy miénk legyen az egész napon, az egész éjszakán -keresztül. A szerelem az erő, a mely összezúz minden akadályt, a mely -rabol és gyilkol egyaránt, megöli a férjet, kitaszitja a világba a -gyermekeket, szétrombolja a házi tűzhelyt, pusztit nyugalmat, -boldogságot, meg nem nyugodva addig, mig magának meg nem teremtette a -gyönyört, mig a nő meztelen testét nem az ő karjai szoritják. Hazug az a -szerelem, a melyik nem ilyen, és hazug a Pásztor Endre szerelme. Hogyan, -nem kivánni azt a másik életet, hogy közös legyen a miénkkel? Nem vágyni -a nő után, hogy együtt legyen velünk csendben, magányban, hogy átölelve -tarthassuk a karjainkban? Nem epedni testének a melege után, hogy az a -mi testünket égesse s gyujtsa ki, nem sóvárogni harmatos ajka után, hogy -az a miénkkel forrjon össze, hosszú, édes csókban örökre? Nem élni véle, -véle együtt, a mikor nélküle semmi ez a világ? És Pásztor Endre azt -mondta, hogy nem. Az ő szerelme szűzi tiszta volt, egy árva gondolat sem -piszkitotta be. Ugy érezte, hogy az az asszony az övé, a nélkül, hogy a -testét birná, hogy együtt él vele, bár egyedül van mindig, hogy az ő -drága imádott szeretője, bár soha nem is beszélt vele, hogy a -kézszoritása ott marad a tenyerében, hogy az ajka ott ragadt az ajkán, -bár soha nem is érintette, Igy élt együtt vele, abban a szerelemben, a -mely boldog, a mely üdvösséges, a mely nem bir semmivel s a melynek -mégis meg van adva minden. Együtt azzal az asszonynyal, a ki még a -létezéséről sem tudott s mégis átadta magát egészen. Ott volt folyton -körülötte, ott lebegett szűzi fenségesen a szemei előtt, ott nyugodott -édes odaadással a karjában és lélegzett vele egy levegőből s meritett -gyönyört vele egy érzésből. - -Hát Pásztor Endre mindjobban égett a bensejében, mindjobban a fejében. -Valamilyen lázas mámor fészkelte magát beléje, izgalmat oltott a vérébe, -halotthalványra festette az arczát, beteges fényűvé a szemét. És élt -boldogan ebben az izgalomban, ugy hive, hogy igy fog élni örökké, a -mikor azt tartották, hogy már nem fog élni soká. S mig élt, nem látott -mást, csak az asszonyt, nem hallotta, csak az ő szavát, nem érzett mást, -csak szerelmet. Nem tudta, hogy fésületlen a haja, hogy korai ráncz vont -barázdát az arczán. Nem látta, hogy a ruhája lerongyollott a testéről, -nem érezte, hogy ma nem ebédelt, hogy kilyukadt a czipője talpa. Nem -bántotta a meleg, nem fujta az arczát a szél. Elhanyagolta a -szerkesztőséget, nem törődött az édes anyjával. Mintha nem szeretné -többé. Fenn a redakczióban kezdtek boszankodni reá, a bolond szerelme -miatt, az édes anyja sirt, a mikor a fia éjjeleken át nem jött haza, -hanem ott a kávéházban, víg, beszédes újságirók között, az egyik asztal -sarkába huzódva, csalóka álmokon merengett el s csinálta a verseket -utána. Csak a költészete volt, a mi multjából a jelenébe szövődött. - -Irt szünetlenül, alkotta az új munkát, mig körülötte kaczagtak és -billiárdoztak az emberek. Éjszaka volt és a redakcziók tagjai mind ott -jöttek össze a »Tengerpart« kávéházban. El voltak fáradva s ki voltak -merülve mindannyian, a mikor bejöttek. Ám mintegy hirtelen új életre -keltek. El volt felejtve a nyomor, hogy eltünt a munkába telt éjszaka, -hogy megiródott minden frázis, minden dicséret s lehurrogás. El volt -felejtve, hogy az életök egy napja együtt mult ki ez éjszakával, el volt -felejtve mig beszélgettek, mig játszottak a zöld asztalok fölé hajolva. -De a mikor kihajnallott odakünn, a mikor a feltünő nap az alvásra küldte -őket, mindannyian csak undort éreztek és megcsömörlést. Fáztak a nyári -reggel daczára, a mely nem is regg volt nekik, hanem este. A veres nap -vala a holdjuk, az küldte haza őket, hogy feküdjenek le aludni s -meritsenek új erőt az új munkához. Hát mentek haza, átaludni a napot, -mely ugy sem az ő számukra virradt. Ők maguk is letüntek a nélkül, hogy -csillogtak volna, meghaltak a nélkül, hogy éltek volna. A névtelenség -örök homálya volt az atmosphérájok, annak is a hálátlanság az oxigénje. -Nem lehetett győzniök soha, nem számithattak elismerésre, diadalra. Hír, -dicsőség nem járt arra, a merre ők s ha mégis kijutott a részök belőle, -nem tudta senki, hogy kit illet. Mig irtak ambiczióval, senki sem -törődött velök, csak akkor estek nekik, mikor megbotlottak. A mikor -olyan édes még egyet rugni azon, a ki ugyis elbukott már! - -Hátracsapott kalappal, lomhán dülöngve, mint a részeg mentek ki a -kávéházból, mintha bizony mulatozva töltötték volna az éjszakát. Mentek -mindannyian, csak Pásztor Endre maradt ott egyedül. Már ismerték a -kávéházban. Hát az ottlétével nem törődve, fogtak hozzá a hajnali -munkához, várakat épitve a székekből és seperve a padlót. Pásztor Endre -pedig csak irt, egész testében meghajolva, reszkető kézzel, mintegy -lázban. Kidülledt szemei megbámulták minden sorát, minden betüjét az -irásának. Ott tánczolt azon a Tavasz Anna alakja. Mint valamely viziót, -látta tisztán, kidomborodva, szivárványszinekben. Először követte a -papiron, azután a szemeire szoritott kézzel egészen maga elé vette, hogy -még jobban lássa, hogy még jobban bámulhassa. És mig elbódúlt fejével -hátradőlt a kávéházi nádszéken, behunyt szemei előtt kifényesedett -minden: kápráztató világosság ezüstszin mezején lebegett a Tavasz Anna -alakja, hófehér köntösén végigszaladó aranyhajjal, tágra nyitott -szemeinek kibékült nézésével, szűzi emlővel, az ölén összekulcsolt -kezeivel, üdvözitő szépen, mint a mily szép csak nő lehet. S ugy volt -ott, a fényből, a sugárból szőve, mint Jézus, a mikor a sík tengeren -jelenik meg. A túlvilágnak minden kéje, minden gyönyöre elöntötte, mig -behunyt szemmel nézte és bámulta azt a csodálatos asszonyt. Le szeretett -volna borulni előtte, hódolni akart volna néki a lelke minden érzésével, -hűen és odaadón szólani hozzá: »Szeretlek, szeretlek, te édes, te -egyetlen!« És elálmosodva és kimerülve, betegen ziháló mellel, maradt -ott azon a nádszéken, rángatódzó ajakkal rebegve egyre, szünetlen: - -– Szeretlek… szeretlek… - -Ott állott mellette Magdolna, az édes anyja. Ugy szaladt el a -király-utczából fekete csipkekendővel a fején. Már három éjszakán -keresztül nem volt otthon a fia s az anyai sziv, a mely kegyetlen vala -egykor, most tele volt gyöngédséggel. - -Hivta haza Endrét, könyörgött neki édes szóval. - -Hát mentek haza a király-utczába, egymás mellett szótlanul, mint akkor, -a mikor Rothnétól jöttek és kerestek fészket maguknak. Csak a kezök nem -volt egymásba fűzve. Már közel voltak a házukhoz, mikor fájó hangon, -mintegy szemrehányáskép szólott az asszony: - -– Nem szereted már az édes anyád… - -Nem válaszolt. Lehajtott fejjel ment Magdolna mellett, a szemei majd -leragadtak. Az asszony sem szólott többet. A mikor hazaértek, -meghuzódott némán az ablak mellett és hozzáfogott a varráshoz, mig a fia -elaludt. - -Délfelé talpon volt újból. Napfényes volt a ház udvara, igy hát sietett -el keresni a napsugárban Tavasz Annát. Egy árva szót sem szólott -bucsúzáskor az édes anyjának, ugy tetszett mintha haragudnék. -Kisompolygott az ajtón. Magdolna kullogott utána s odadőlve az -ajtófélfához, könnyes szemmel nézett a fia után. A mikor azután kiért az -udvarból az utczára, odaszaladt a nagy kapu mögé s onnan küldte utána a -tekintetét, messze, a mig kisérhette, a mig csak el nem tünt az utcza -tömegében. Azután jött vissza és varrt tovább bágyadtan és szomorúan, -mig Endre ment, futott az ő lidércze után. - -A mikor végig szaladt a hatvani-utczán, a »Várrom« kávéház ablakát -megzörgették utána. Itt ebben a kávéházban, a kopott bársony-pamlagokon -ütöttek tanyát az új irodalom fiatal apostolai. Csak Márja János volt -vén közöttük, a miért ő volt a fejedelmök, ő, a ki már előre érezte az -új irányt, mint érzi sirály a vihart. A kietlen sivár multból, harczolt -bele a még kietlenebb és sivárabb jelenbe, de fényes elméje, nagy lelke -nem szünt meg s nem tompult el a küzdelemben, melyben a dal volt minden -fegyvere neki. Igazi lyrikus volt és igazi lyrikusnak maradt meg. Csak a -teste vénült meg, ám tenger lelke nem tudott kiapadni, de hullámzott -örökkön. Senki annyira nem érzett nyomort mint ő, senkit annyira nem -mellőztek, mint őt. Milliókat áldoztak a katonákra, hogy minduntalan új -fegyverekkel, minél állatiasabb gyilkosokká neveljék őket; de engedték -éhen veszni, a ki a szeretet apostola volt, a ki dalolt az emberekhez, -hogy ne gyilkolják, hanem szeressék egymást. Hát Márja János elzárkózott -az emberek elől. Istennek vélte magát, a kihez nem jut el földi halandó. -Gőgös büszkeséggel és fenséges önérzettel taszitott el minden hivatlant -magától, csak azt a néhány embert türve meg a kávéház Olympusán. Pásztor -Endre most jött közéjük legelőször. Megdicsérték a kötetét s tudtak -buzditó szót a számára. Beszélt vele mindegyik, csak az öreg Márja -hallgatott. Az állához szoritott kézzel el látszott merengeni. És csak -akkor seperte végig durva nézéssel Pásztor Endre alakját, a mikor valaki -odaszólott a fiatal poétának: - -– Vegyen új ruhát magának és vágassa le a haját! - -Az öreg Márjának tetszettek ezek a szavak. Megelégedetten kelt fel s -ment el a kávéházból. Pásztor Endre sietett utána. - -Mikor kiértek az utczára, megállott a fiatal ember előtt. Durván -belenézett a szemébe. Gúny és megvetés volt a nézésében. Azután szólott -olyan furcsán, olyan különösen, mint szólott egykor Vadházi a legelső -találkozáskor. Látta, hallotta tisztán, hogy az a fiatal poéta a Márja -elveit vallja a magáénak. - -– Ne kontárkodj bele piszkos kézzel a mi szűzi zenénkbe. Petőfi, -Beranger és ez a nyomorult ember, a ki itt áll vénen és megtörödten -előtted, szent, mint szent a becsület, az eszmény. Mi vagyunk az isten, -mi vagyunk az örök! Pásztor Endre ne tolakodj az istenek közzé, -kirugnak, mint veszett kuvaszát a juhász. - -Remegett az egész testében, mig folytatta lázzal, belemerülve, mintha -eldalolt ifjúságának minden szenvedélye, minden ereje, most támadna fel -utólszor, mielőtt végkép a vén, meggörnyedt test roncsai közzé vesznék. - -– Nem mindenki született az éhenhalásra, nem lehet mindenki szegény -ember, kell, hogy gazdagok is legyenek. Különben éhen vesznének a -csordák… ma csak a birkaszivnek van értéke, nem annak, a melyből énekek -forrása csergedez. Füstre a sziveddel fiatal ember, bordélyba a -szenvedélyeddel! Légy kereskedő vagy természettudós, nevezd -fajfentartási ösztönnek az érzéseidet, nevezd bujaságnak a szerelmed! -Fajfentartási ösztön, ez az eszme, semmi más! A múzsádat is, ha nem -tudsz válni tőle, csak ugy tarthatod fenn, ha közösülsz vele. Vagy nem -birsz? Hát add el másnak, add el a háziuraknak, vagy a -polgármestereknek, irj ódákat hozzájuk, irj, bár nem érzed azt, mi -belőle folyik, irj buzgón, sokat és meg leszel fizetve. Helikon leánya -sem tartja fenn szűzen magát! - -Majd hogy sirva nem fakadt a dühében. - -Hát Endre odasimult a megvadult emberhez. Szörnyetegnek látta, de azért -még sem félt tőle. Belekapaszkodott a karjába mind a kezét kezével és -szorongatta, mintha kigyót fojtana. Azután feldúlt lélekkel szólott, -kétségbeesve, könyörgőn: - -– Oh ne folytassa, ne öljön ön, a kit szeretek… - -De azután egy csapásra megváltozott, a mikor Márja dühösen kirántotta a -karját reszkető kezeiből. Dacz és vakmerőség hangzott ki mindenik -szavából, mint zenekarból a pozaun: - -– Ám folytassa, engem nem öl meg sem ön, sem senki ezen a világon. -Belekapaszkodhatik tiz körmével a lelkembe, de nem fogja kitépni, nem -fogja megmérgezni. Olyan az, mint az anyaföld, beléüthet a villám, az -isten bősz haragja, de terméketlenné még sem teszi soha. Én nem szűnök -meg, én nem szűnök meg soha és rimává nem teszem az enleányomat! - -Ugy szólott, mintha égett volna az egész testében, mintha mindegyik -szavával rombolni, zúzni akart volna. - -Márja meghőkölt. Mintha a gazság nézése ült volna a szemében, mintha -gyilkos mérget leheltek volna az ajkai. Néhány lépést tett előre, majd -megállott ismét és szemeinek a tekintetével mintha meg akarta volna -vakitani a társa két, káprázó fényben csillogó szemét. Ugy rémlett -előtte, hogy önmaga beszélt az előbb a fiatal ember szavaiban. Ugy -hitte, hogy megifjult, hogy most veszi fel az élet bénitó harczát a -költészetével, hogy az elbukásban is győz, mint győzött mindig, s mint -győz örökkön az erő. Mind a tiz ujját szétterpesztve, odanyomta az -ajkához, hogy meghamisitsa a hangja szinét és hogy ne tessék ki abból a -csodálkozás. - -– Nem tudsz megválni a daltól, a mely a tisztaságról énekel? - -– Nem! - -– Ha felakasztanak érte? - -– Ha odavisznek a bitó elé, ha látom azt a gerendát, a melyen kihúzzák a -testemet. Azt kérem utolsó kegyül, hogy dalolva mehessek a halálba és -még élve abban a perczben, a mely a pusztulásom előzi meg, kiáltom oda a -biráimnak: »Mint gyermek már Hellasról álmodoztam, nem közöttetek, de -ott, ott halok meg én!« - -Büszkén, dagadó mellkassal, az egész testében kifeszűlve mondotta ezt, -hogy az utcza emberei komédiásnak nézték. Csak Márja nem nézte annak. -Tudta, hogy egy betűje sem hamis ennek a beszédnek, hallotta a maga -hangját belőle. Már nem leplezte az érzéseit többé, mig örömnek -csillogása vonta be mintegy zománczczal a szemét. Lecsendesült lelkének -a viharja. Ugy tudta, hogy két könnyes szemével az uj földet pillantotta -meg túl az oczeánon… Hát szólott remegve a rajongástól: - -– Költő vagy, ember, halhatatlan, a ki nem félsz a haláltól! Költő, ki -el nem lankad, kinek lantján a húrok soha meg nem szakadnak. Költő, ki -dalolsz a boldogságról, bár néked nincsen kenyered, ki megbocsájtasz a -hétköznapnak, mely csak a nyomorát adta neked, megbocsájtasz az -embereknek, a kik a konczaik csontját juttatták csupán. Igen, -megbocsájtasz az életnek, mert hisz tiéd a halál. Azt mondod -bucsuzáskor: »Nyomoruságos föld, nyomoruságos világ, fölötted állok én, -– fölötted, mert meghalok. A halálomban van a halhatatlanságom!« - -És a fiatal ember vállára tette mind a két kezét, mintha lovaggá akarná -avatni. És szólott hozzá diadalmas örömben: - -– Jöhetsz közénk Pásztor Endre oda, a »Várrom« kávéházba! - -Meg akarta jutalmazni és ime, ez volt a jutalom. - - -IX. - -És szerelemben mult el a tavasz és szerelemben a nyár. Pásztor Endre -csak szeretett, csak rajongott most is ugy, mint eddig. Valamelyes -emésztő nyugalom fészkelte magát belé, mig teljességgel elveszett -mellőle minden keret és kiveszett belőle az anyag. Valósággal ugy -rémlett, hogy csak árnyéka egy élő embernek, árnyék, a mely nem tartozik -e földnek és e világnak a rendszerébe, mely előtt nincsen határ, melyet -nem köt és nem nyügöz le semmi, mely létezik önmagának s létezik addig, -a mig van fény és világosság. Átszellemült ebben a szerelemben, csak -ennek élt, csak ennek létezett, csak ennek a levegőjét szívta be magába. -S a mikor betelt vele teljesen, a mikor a túláradt lelke, a túlfeszült -érzései kifénylettek a szeméből és leríttak az arczáról, ugy nézett ki, -mint a ki megdicsőült, mint a kinek valamelyes titkos hatalom itt ezen -földön juttatta a megdicsőülést. Már rég ideje, hogy mindenki tudott a -szerelméről. Ismerték a szinészek, ismerte Tavasz Anna. Látták a -szinházban, a mint a halványságban is ragyogó arczczal, megfeszűlt -mellel, mintegy eszméletlen állapotban nézte az asszonyt, a kit -szeretett. Mintha a szemhéjai odatapadtak volna a homlokához, olyan -mozdulatlan, olyan mélán merev tekintete volt a szemének. Látott -mindent; egy leghalványabb sugárka annak az asszonynak a fényéből, egy -legparányibb mozdulata a játékának, nem veszett el láttatlanul előtte, -egy leghalkabb sóhajtása, egyetlenegy hangja a szavának, nem repült el -nyomtalanul a füle mellett. Olyan volt, mint egy élő kristálytükör, a -melyben Tavasz Anna megvala egészen. És látták, mint siet ki a -szinházból az előadás végén. Látták, mint áll ott, a meleg est daczára, -remegve és fázón a szomszédos bérház kapuja előtt. Mintha körülötte nem -nyüzsögne a kerepesi-út élénk élete, mintha nem járnának emberek, mintha -nem dübörgenének a lóvasuti kocsik. Mintha egyedül volna ezen a világon, -egészen egyedül, valamely napfényes kertben mint Ádám, várva Évát, az -asszonyt, a ki ép ugy van egyedül, mint ő. - -Hát azok az emberek, a kik már a legelső ősükben is ki voltak zavarva az -éden platánjai közül, csak bámulták csodálkozással azt a fiatal, -holdkórosnak látszó embert. Nem szólta meg senki… a léhák kaczagtak -rajta, – a kiknek szivük volt sajnálták. Ime, ott őrlődött le előttük az -életnek csonttörő és vérthányó malmán ez a fiatal existenczia, mely -napsugárban, délszaki melegben vélt sütkérezni, voltakép pedig az -örökmagány hidege borzongatta, mely napporból vélt fényt és sugárt maga -körül, a mikor a nyomorúság vastag sötétje vonta be a ködével. A kik -ismerték a tehetségét, nemes rajongással telt szivét, fájdalmat éreztek, -látva, miként pusztúl el nap-nap után, miként fog hirtelen letűnni a -pályafutása közben. Letűnni, elbukni, minden tudásával, minden -szellemével együtt nyomtalanúl, mint a mikor kő esik belé a tenger -feneketlenségébe. Letűnni, elbukni akkor, a mikor ő azt hitte, hogy az -ideál felé tör, hogy még egy nap, vagy még egy éjszaka és ott lesz, a -hol az isteneknek fészke van. És letűnni, elbukni, a nélkül, hogy csak -egy szikráját leshette volna el annak a fénynek, a mely után epedett a -nélkül, hogy a föld jólétéből is csak egy csepp jutott volna neki, egy -csepp csupán, mikor másokra egész csöbörrel telik. És Pásztor Endre az ő -naiv tudatlanságában, a mikor a szerelem megváltotta a lelkét, azt -hitte, hogy tényleg ugy van minden, mint a hogy ő érzi azt. Azt hitte, -hogy tényleg nincs nyomor és nincs bűn a nagy ég alatt, hogy nincs -körülötte semmi korlát, semmi konvenczió, leomlott minden, mint ő omlott -le a Tavasz Anna alakja előtt. Azt hitte, nincsenek emberek, a kik -látják bolondulni, két kék szem és selyemlágy szőke haj után, a kik csak -sejtenék is a szerelmét. Azt hitte, hogy nem látja azt az asszonyt más, -csak ő, hogy senkié, csak az övé, az ő mátkája, az ő szerelmetes -szeretője. Azt hitte, hogy birja, hogy az egész napot, s az egész -éjszakát együtt tölti vele, s fényes szemének a tekintetével nézi egyre -és szünetlen. S az asszony is reá mered azzal a két nagy szemével, majd -leborul előtte és tündöklő arczát fölemelve hozzá, szűzi gyönyörűségben -mondja: »Én is oly csodálatosnak, én is oly fényes egyetlennek látlak -téged, mint te engemet és én is szeretlek és én is imádlak téged Pásztor -Endre, mint te szeretsz, mint te imádsz engemet!« Hallani vélte ezeket a -szavakat, a mint beledaloltak a fülébe, a mint mind erősebb, mind -őrületesebb forrongásba hozták az érzéseit. Valóságos forradalom volt a -lelkében, mig ugy érezte, hogy mindinkább nagyobbodik, mindinkább -tökéletesbedik ebben a szerelemben, a mikor pedig mindinkább gyengült és -csenevészszé lett. Igy követte az asszonyt, a ki látta futni maga után a -bolondját. Beszélt róla az egész szinház, csak hozzá nem beszélt senki. -Mintha megközelithetlen lett volna a lénye, mintha visszavert volna -minden szót már eleve, mielőtt az még hangot kapott volna. Nem tudott -tanács, jóakaró beszéd felvergódni mellette, bár látták pusztulni -napról-napra, látták, miként emészti valamelyes titkos betegség, melyet -ő az üdvözülésnek érzett. Ám meg akarták menteni minden áron. Az a -kopott bársonypamlag ott a »Várrom« kávéházban részvétet érzett iránta, -tudta, látta, hogy tehetség, melynek élnie kellene pusztulás helyett. -Beszélni akartak a kiadójával, gyüjteni pénzt neki, hogy mehessen enyhe, -balzsamos éghajlat alá. Sajnálták, látva miként ég s miként fog -elhamvadni nemsokára. Csak az öreg Márja János maradt könyörtelen, bár ő -látta legjobban a pusztulását. Együtt érzett vele s ugy volt, hogy az ő -lelke ég el a Pásztor Endre lelkével, az ő tradicziói, az ő -világfelfogása haldoklik az ő agoniájában. És mégis ő vette elejét -minden tervezgetésnek. Ám szólott, mintegy a vértanut dicsérve: - -– Hagyjátok elégni őt, hagyjátok megdicsőülni a halálban! - -Hát hagyták. Pásztor Endre csak ment egyre-egyre előre az édes -hangulatok levegőjében. Az érzései csak vezették, csalva, ámitva őt, -hogy robogjon vakon, ostobán. Hát robogott. Már nem tudott élni Tavasz -Anna nélkül és nem élt azon a napon, a melyen nem látta őt. A fény, a -világosság volt néki ez az asszony, mely egyszerű lényével bearanyozta a -napját. S valósággal falta ezt a világosságot epedő szomjas nézéssel, -hogy káprázat fogta el a szemét. Káprázat, a mely belefészkelte magát a -lelkébe, mámort adva annak, mely beleette magát a fejébe, elbóditva azt. -Immár be volt fejezve az új munka is, melyről senki nem tudott s a -melyet ott kezdett el a redakczióban, a mikor hajnalra vált az idő s a -melyet ott fejezett be a »Tengerpart« kávéházban, a mikor az anyja jött -érte, hogy vigye haza nyugalomra. Rajongó lelkesedéssel, minden hevét, -mindentudását áldozva fel irta meg azt a történetet, a melyről nem -tudta, hogy az utolsó. Elégette magát abban, elpazarolta a szivét, oda -vetve a papirra. Minden érzése, minden szenvedélye belé volt temetve -ebbe a munkába, hogy odaférjen, hogy odakúszszon Tavasz Anna mellé, hogy -megtartsa magának örökre, hogy ejtse meg a lelkét egészen. - -Mert még teljesen nem volt az övé. Nem adta át magát egészen az imádott -asszony, s bár ott reszketett forró szerelmetesen a Pásztor Endre -karjában, maradt még egy utolsó gondolat, rejtélyes titok közöttük. Nem -az érzékek feltámadása volt, melyek szomjan esedeztek volna a gyönyör -után, nem is a vér pezsgése, mely össze akart volna keveredni, mely -hajszolta volna az ő testét a Tavasz Anna testéhez, a miért ha csalta -magát, ha hazugságokból táplálkozott eddig, legyen boldog végre az -igaznak széles pillanatában. Az ő szerelme megmaradt olyannak, mint a -milyen volt; nem a testet vágyta, a ki testben nem létezett, hanem -minden erejével lázasan tört a lélek után. S a lélek volt, a melyet nem -váltott még magához egészen, mely nem lehetett még föltétlen odaadással -hozzá, mert tartotta vissza az utolsó akadály. Az utolsó gondolat, a -mely miatt nem bontakozhatott ki még teljesen és egészen, az a szerelem, -mely abszolut, melyben nincs már mit kivánni, mit mondani többé s a -melyben vallássá lesz az érzés és szentté az ember. És ugy tudta, hogy a -másik lélek sajog a fájdalomban, a miért nem adhatja át magát egészen, -hogy vonaglik az utolsó akadály miatt, a mikor azt a föltétlen -megfakadást óhajtja magának. S ugy látta, hogy az utolsó gondolat -szenvedő fénynyel néz ki a Tavasz Anna szeméből, némán és mégis -sokatmondón s ugy érezte, hogy az asszony vágyódik hozzá egészen, hogy -össze akar olvadni a lelke az övével, hogy epedve remeg azért a nagy -pillanatért, a melyben senkihez nem fog tartozni többé, csak a Pásztor -Endréé lesz, örökre, elválaszthatlanul. - -És az volt az utolsó gondolat, hogy nagygyá és hatalmassá kell lennie, -fenségesen dicsőségessé, mint a milyen fenségesen dicsőséges Tavasz -Anna. Az ő forró szerelme mondotta meg neki, hogy ez a megoldás, ez az -út a végső, az utolsó gyönyörhöz, a mely után már csak a halál -következik. Égett minden szenvedélye, láz bámult ki a mindinkább -homályosodó szemeiből, betegség rítt le a mindinkább sötétülő -arczbőréről, betegség hallatszott abban a szilaj dobogásban, melyben a -szive akart megszakadni. Megszakadni a kéjben, a reményben s a -győzelemben, mely kimaradhatlannak látszott, ha ugyan az a roskatag test -elbirja odáig. Mert mig égett az a lélek, mely nem emberbe volt való, -mig lobogtak az érzések, melyekre nem volt méltó földi asszony, mig -boldogságos meddőségben parázslott minden a bensejében, együtt égett ő, -az anyag is vele. Mig az arcza és a szemei a betegség fényében -tündököltek, a melegnek tetsző izgalomban, az édesnek tünő remegésben, -kigyulladt a test is, melyet organismusa nem e földre predesztinált és -együtt lángolt azokkal az érzésekkel, melyek nem e földre voltak valók. -S íme égett az egész ember, égett kivül is s belül pusztitó lánggal, -menthetetlenül. Egy élő tüzijáték volt valósággal, pompás és érdekes. -Hagyták égni, mert hisz tüzijátékot nem olt el az ember, hanem nézi -csodálkozó szemmel, bámulja a sikerét az elégésben. Ugy lett minden a -mint azt az öreg Márja akarta. Nézte csak ő is a szörnyű lángolást, -bámulta az égő embert, kit mintha ő gyujtott volna fel, gyönyörködve a -fényes tüzben, mint valamely pirotechnikus a saját tüzijátéka felett. És -együtt gyönyörködtek vele a segédei is, a kisebb tekintélyű -pirotechnikusok. Azt mondták, hogy nem hamvad el soha, nem hamu, hanem -örök parázs fog maradni utána; erősitgették, hogy nagy tehetség, a kit -ma meg nem értenek még, hogy széles, nagy sziv, a melyet megölnek az ő -hatalmas, egy egész világot felölelő érzései, hogy idealista, a ki nem -való e földre, mely nem szabad többé, melyet megvont, határozott keret -vesz körül s megrabol minden költészetétől. Ott bonczolgatták a lelkét a -»Várrom« kávéház márványasztalán egy csésze kávé mellett, valóságos -füstfelhőbe bujva, mintha ez volna az ő, e világtól s e földtől idegen, -magasabb szférájuk. Hát ebből a szférából mintegy konturjaiban tetszett -ki többé-kevésbé érdekes alakjuk, a soha sikert nem ült munkának, a -reménytelenségnek és az abban született blazirtságnak a nyomát viselve -magán. - -És Pásztor Endre csak tört, tört előre. Tisztán állott előtte a czél -nagygyá lenni, mint az asszony, méltóvá ő hozzá, egyenlővé a -fenségesben. Csak igy érthetik meg egymást egészen, csak igy olvadhat -egymásba a lelkök. Nem volt kételye az iránt hogy minden ugy lesz, a -mint azt ő akarja, mig annak az egyesülésnek az elmaradhatlansága -mindjobban beteggé tette. Ime már a legteljesebb volt az égése, a mikor -beleélte magát abba a bolond gondolatba, miként dönti le ő az utolsó -akadályt, miként mondja ki az utolsó gondolatot s miként váltja meg az ő -nagyságával azt az asszonyt, a ki ma még nem boldog egészen. És ennek az -irtózatos égésnek a melege tartotta örök reszketésben, a mikor gondolt -arra a gloriozus pillanatra, a melyben ő szent lesz s a melyben nagynak -és dicsőségesnek fogja látni őt, az imádott asszony. Mintegy fuldoklott -az örömben, ugy érezve, hogy nap nap után közelebb jut a győzelemhez… -Együtt játszik Tavasz Annával abban a történetben. Ő van meg benne -tündéri szépségének teljében, kápráztató lényének minden poézisével és -azzal a csodálatos szerelemmel, a melylyel Pásztor Endrét köti magához. -S megvan benne maga a poéta is, a mint él Annával abban a szerelemben, -mely egyedül igaz, a miért élni tud az érzékek nélkül, mely egyedül -való, a miért nem ér véget soha. Tavasz Annát rajzolta olyannak, a -milyennek látta az ő szemével s tudta az ő eszével. S megirta önmagát -vele, önmagáról vette a modelt s önmagából meritett ugy, hogy -teljességgel kirabolta a lelkét. És mig őrületes lelkendezésben várta a -biztos győzelmet, a melyben ő nagygyá és hatalmassá lesz, nem tudta, -hogy erre az életre már teljességgel legyőzött. Nem tudta, hogy vesztes, -hogy elpusztult abban a beteges érzésben, a melytől a megdicsőülését -várta. Nem tudta, hogy vége van, nem tudta, hogy minden ereje feltámadt -még egyszer, hogy aztán örökre kipusztuljon belőle. Ez volt az utolsó -fellobbanás, mely egyaránt adott az ihlet és az izgalom lázából, mely -űzte, hajszolta minden rajongását az ideál, minden szenvedélyét a -költészet felé. Valósággal lerészegült a hévben, mig törte magát a -maradandó alkotás felé. Nem volt és nem létezett világ körötte, nem élt -együtt az emberekkel és ime mégis azoknak dolgozott. Őt is csak -beleragadta magába az élet, hogy fizesse meg az adót, a melylyel -tartozik neki, a miért itt mozog a földnek hátán. És ő fizetett bután, -kétszeresen. Ugy tudta s ugy érezte, hogy csak Tavasz Anna előtt vágyik -nagygyá lenni, pedig voltaképen földi hír s földi dicsőség volt, mi után -esengett, az ujjászületett akarat minden szilajságával. Életnek meddő -sikere remegtette meg, földnek hiú czélja csalogatta magához. Nem tudta, -hogy igy van s meg sem érti, ha megmondják neki. Ő csak a Tavasz Annáé, -ő csak néki dolgozik, hogy megváltsa őt s megváltsa önmagát vele. - -Hát ugy volt minden, a mint azt az érzései akarták. Valósággal -életszükségletévé lett megvárni az asszonyt a szinház kapujánál, keresni -a délelőtti nap melegében s azután kisérni lépésről-lépésre. Ott volt -mindig a nyomában, kullogott utána, mint az árnyék, örömben fénylő -szemeit az asszony alakján nyugtatva meg. A kik ismerték, megszokták már -ott látni őt a Tavasz Anna nyomában. És megszokta volt maga az asszony -is. Már ismerte s tudott mindent a szerelmeséről. S a miért teljességgel -betelt a testet imádó szerelemmel, a miért már-már megunta azokat a -remegő szavakat, melyeknek az érzéki gyönyör adott hangot, határozottan -tetszett neki ez az új szerelem, mely egészen más volt, mint az, a -melyet eddig éreztek iránta. Nem bántotta a hiúságát, mert hisz áldoztak -annak mások, mert hisz tudta, hogy szép, tudta, hogy fiatal. De sőt jól -esett az a gondolat, mikép szeretik őt másképen is, mig az örökös -izgalomban élő érzékei, mintegy megnyugvást találtak a Pásztor Endre -poétikus szerelmében. Hát kérdezősködött a szerelmese felől, -megszólitott minden ujságirót, a ki az utjába akadt. Ezek beszéltek -róla, beszéltek a szerelméről, néhányan komolyan, legtöbbjük kaczagva. -Az aszszony hallgatta kiváncsian. S a miért erősitgették, mennyire -bolondul utána Pásztor Endre s a miért elmondtak minden legkisebb -részletet, butának és különösnek találva azt, az asszony, meleget érzett -a lelkében és szólott meghatottan, mig kaczagott a társasága: - -– Az egyetlen, a ki igazán szeret. - -És később, csak mind jobban esett látnia az ő beteges szerelmesét, -kiolvasni a szeméből mennyire szeret, mennyire rajong, mennyire boldog. -Meghatotta ez a nagy érzés, mely mintha odafurakodott volna a lelkéhez. -Megremegtette, jól esett neki – ez volt minden. Fiatal volt a testében, -de a lelke megvénült, elszikkadt annak a másik szerelemnek az örök -forróságában. S fájt neki, hogy nem tud hevülni már, hogy nincs lendület -a szivében. Már csak a test dominálta, abban volt meg mindamaz erő, -mindama fogékonyság, mely kiveszett a lelkéből. Elolvasta azokat -verseket, melyek hozzá voltak intézve, néha köny futotta el a szemét a -soraik felett, melyekből a Pásztor Endre érzésének melege mintha az -arczába csapott volna. Ő látta legjobban, mennyire pazarolja el minden -hevét az a fiatal poéta, mennyire ég el abban a meddő reménytelenségben, -a melyet üdvösséges jövőnek képzel. Ő érezte legjobban, mennyire -hiábavaló minden, mennyire nem történhetik meg semmi abból, a miért -eped, forró epedéssel Pásztor Endre. Azután mintegy titokban támadt az -érzése, mennyire nem érdemes ennek az ifjuságnak a nemes, forró -szerelmére ő, a kit egészen máskép szokás szeretni. Majd eszébe jutott, -hogy csak ő mentheti meg azt a szivet, mely el akar kárhozni. Különbnek -tartotta Pásztor Endrét, mintsem hogy ki akarta volna elégiteni, -boldoggá tenni egy órára, vagy egy éjszakára, opálszinű testének a -gyönyörével. Igy hát szólani akart hozzá nyiltan és őszintén: »Ne -szeressen engem, a ki a testemnél egyebet nem adhatok, ne pazarolja el -én reám a lelkét, a melylyel az enyém soha egybe nem olvadhat.« Ama nagy -pillanatok egyike volt ez, a melyben a nő nem hiú. De nem is volt több -egy pillanatnál. Az örök asszony hiúsága belékapaszkodott a Pásztor -Endre illuzióiba s most már mindenáron meg akarta őrizni azt magának. A -hiúság éhesebb a gyomornál, akkor is enni kér, a mikor jóllakott. - -Alig hogy kijött a szinpadra, kereste, kutatta, Pásztor Endrét. A -világos szinpadról nehéz volt megtalálni az elsötétült nézőtéren. De -tudta, hol szokott ülni s megtalálta mindig. S bár messzire voltak -egymástól, nem egyszer tűzött össze a szemeik sugára. Mintha csak azért -játszott volna, mintha csak azért akart volna lenni vakitóan szép, hogy -mindjobban kápráztassa, elbóditsa azt a fiatal poétát, a ki rajongott -érte. Ám csak akkor láthatta igazán az elbódulását, a mikor az előadás -után kijött a szinházból. Már akarta, hogy ott legyen, hogy várjon -reája, s bizonyos aggódás fogta el, ha kilépve a kerepesi-útra, nem -vette észre azonnal. S már akarta, hogy jőjjön utána, elmámorosodott -lelkével, elbódult fejével. Édes muzsika volt a fülében, a mikor az -éjszakán által csendes utczán halkan kongtak utána a Pásztor Endre -lépései. Ment lassan, hogy az árnyék ott lehessen egészen a közelében, -hogy a lélegzését is hallhassa, kerülő utakat tett, hogy minél tovább -lehessen a nyomában. S a mikor végig haladva a belváros utczáin, -eljutott végre a lakásához az Erzsébet-térre, a mikor becsöngetett a -kapun, fájt neki, hogy ime, megszakad ez a kisérés, hogy ime, vége van a -lépések zenéjének. Megfordult, mielőtt belépett volna a kapun. Pásztor -Endre ott állott előtte. Olyan volt mint Jézus, szép és szenvedő. Az -asszony levette az ő nagy tollas kalapját, mert tudta, hogy szebb, úgy -hajadonfőtt, szeliden kétfelé símitott aranyszőke hajával. Nézték -egymást közösen egy röpke perczig. Azután az asszony besurrant és -Pásztor Endre mintegy fáradtan dőlt oda a zárjába esett kapuhoz. -Lecsukott szemhéjai alatt még látta az asszonyt, látta mint az előző -pillanatban, a melyben még ott állott előtte. Neki nem tűnt el a kapu -mögött, hanem még akkor is előtte látszott lenni, akkor is követte az -alakját, a mikor ment vissza a redakczióba. És már nem látott szenvedést -többé a Tavasz Anna szemeiben, hogy megfejtést nyert az utolsó gondolat, -hogy a nagy munka be lőn fejezve. Az asszony is csupa rajongás volt az -alkotás, csupa remény a győzelem iránt. Igen, még csak a győzelem van -hátra, az elmaradhatlan, biztos győzelem és akkor nagy és fenséges lesz -ő, nagy és fenséges mint Tavasz Anna. - -Teljes holdvilág volt odakünn s a gazdag fényből áradt be a -szerkesztőség sápadt homályába is. Nyugalmas csend volt az utczán, mig -fenn a lázas munka mintegy lihegni látszott. Kinyitotta az egyik ablakot -s vékony deszkájú iróasztalát beletolta a fénybe, mely ott világitott az -ablak körül, valamely láthatlan villam-lámpa módjára. Azután leült, s -hozzáfogott a munkához, melynek láza még csak erősebben szította az -izgalmát. Az asztalát, az egész alakját is ezüstszínű fényesség ömlötte -körül, mig lehajtott fővel dolgozott s mig látta a fehér papirlapon -lebegni a Tavasz Anna alakját. Szép volt és dicsőséges, a mikor csupa -fényben, csupa glóriában úgy jelent meg, mint maga az isten. És sohasem -volt olyan gyönyöre a látásán, mint ma, a mikor borostyán-ágat látott a -kezében, kaczagó örömet a szemében. Érezte, mint fut végig édes érzés a -testén, mint lesz maró fájdalommá, a mint belekap a nyakszirtjébe és -beletűz az agyába. Mintha ezernyi apró tű kezdené ki a nyakát, mintha -ezernyi apró karom vájódnék bele az agy elevenjébe. Azt hitte, hogy -megszakad a fájdalmában, mig görcsfutotta kezéből kiejtette a tollat, -mig a fehér papirlapról ijedten elillant a Tavasz Anna alakja. Az -iróasztalát elrugta magától, görcsös vonaglásban terpeszkedett ki a -székén, a karjai mintegy a megdermedésben, ott reszkettek a nyakszirte -felett. Szép feje belemélyedt rángatódzó vállai közé, fénylő szemei -bárgyúan meredtek ki, az egész arcza eltorzult a hülyeségben. - -Mintha minden hangja a szavának égetné a torkát, nyögte kínnal, -gyűlölettel: - -– Gazemberek, hagyjátok meg az agyamat! - -A munkatársak befutottak mindnyájan. A holdvilág bengáli fényéből meredt -rájok az a mindinkább eltorzult rémes arcz, a melyre iszonyat volt még -csak pillantani is. Öntözgették vizzel, szaladtak orvosért, hiába volt. -Ugy rémlett, mintha az az egész testében megdermedt volna. Csak az ajkai -reszkettek, mig ismételte tompán, szakadatlan: - -– Az agyamat, gazemberek, az agyamat! - - -X. - -Kétségbeesve szaladt haza a lakására – az anyjához. A klinika sujtó -diagnozisa kergette és hajszolta a professzor czinikus nézése. Mintha -utána tűzött volna, mintha a tekintete belekaczagta volna a fülébe: -»Elpusztulsz a legszörnyebb pusztulással, hogy selyemlágygyá, -bársonypuhává lett az agyvelőd!« Még csak az utolsó megerősités volt -hátra s csak az kellett még, hogy az anyja szankczionálja a diagnozist. -Addig nem hitte, nem akarta hinni, lehetetlennek tartotta. A tulajdon -édes anyja gyilkolta volna meg, a tulajdon édes anyja vágta volna az -agyvelejébe azt az őrjitő tűszúrást? Nem és ezerszer nem. Őrültnek -tartotta a diagnozist, őrültnek a klinika professzorát, a ki »pompás -eset«-nek nevezte a baját s ötven tanuló fiatal ember előtt vágta a -szemébe: - -– Rossz asszony volt az édes anyja… - -Utólért minden embert, minden kocsit az utjában. Betörte az ajtót és -lelkendező mellel, halotthalványan állott az édes anyja előtt. Minden -kétségbeesése belefészkelte magát a torkába s fuldoklani látszott, a -mikor szólott dadogva, mintegy az élő testéhez híva tetemre az édes -anyját: - -– Azt mondják, hogy megőrültem, hogy te megszúrtál itt a nyakamon. - -Azután, mintha egy csapásra szét akarná zúzni a fejét, ugy verte oda a -tenyerét csattogó ütéssel a homlokához: - -– Azt mondják, hogy idáig ért a tűd, hogy megtépte az agyvelőm s tépi, -szakitja most egyre, mig felbomlik minden a fejemben. - -És nézte bámész nézéssel az édes anyját. Látta, mint tántorog, mint esik -a falnak, mintha valamely láthatatlan óriási erő taszitaná, mintha -reszketne alatta az ő szegényes szobájuk sikálatlan padlaja. Látta, mint -dúlja láz a keblét, mint gyújtja ki irtózat a szemét. Látta, mint -vonaglik, mint akarna beszélni, védeni magát, tehetlen. Látta, mint -torzul el az arcza abban a hebegésben, mely olyan volt, mint a haldoklók -halálhörgése. Látta azt a vergődést és látta abban az anyját bűnösnek, -önmagát pedig elitéltnek. A szörnyű végnek a tudása minden vérét a -fejébe kergette. Marczangoló keserűségben, mintegy az iszony s az -irtózatból kiáltott ki: - -– Igaz tehát! - -Valamely benső erő mintha kergette volna az édes anyja felé, hogy -megfojtsa, hogy leteperje a földre s hogy a terdeivel verje ki a lelket -belőle. De a következő perczben már kiveszett belőle az erő, eltompult -volt, leverte a tehetetlenség. Végig vánszorgott a szobán és fáradtan -dőlt le a viaszkosvászon kanapéra. Belekapott mind a két kezével a -hajába s húzta bele a fürteit a homlokába, a szemébe. Elveszettnek tudta -magát s nem érzett egyebet fájdalomnál. Zokogásba fúlt a hangja, mig -kérdezte: - -– Mért nem akartad, hogy megszülessem? - -Nem tudott felelni. Mintegy minden ízében megmerevülve állott ott a -szoba festékmázos falánál, mintha az egész testével oda tapadt volna -örökre, elválaszthatlanul. Megüvegesedett szemei kimeredtek az -üregeikből, mint valamely olcsó szobormű szemgolyói. Felsötétült előtte -a mult, a minden áron való menekvés gondolatával, melyet örökkön lélegző -önzése inspirált. Durván belevágott az emlékezésébe a Sági Károly -ötletszerű szerelme, az a megtisztulásnak érzett bemocskolás, az a -megmenekvésnek tudott megejtés, az a megváltásnak hitt elkárhozás, mely -ott játszódott le gyalázatos módon abban a meleg szalonban, a széthányt -selyem karosszékek egyikén. És látta magát megdagadt hassal, érezte a -»kis szemtelen«-t, a mint kapálódzik benne. Ime, a szoknyájába -kapaszkodott a nyomor és huzta ki a Lipótvárosból be a Terézváros kellő -közepébe, Roth asszonysághoz, a ki okos asszony létére nagyon jól el -tudja simitani azt a daganatot, mely alatt mind ijesztőbben -fenyegetődzött az új élet. És látta magát a falhoz támasztott remegő -testtel, felhajtott szoknyával, meztelen tagokkal és látta Rothnét, az -okos asszonyt, a műszerével közeledni feléje. Mintha hallotta volna a -saját szavát, a mint kérdi irtózattal, fázva a lelkében, a testében: -»Agyon akarja szúrni?« És érezte újból azt a famózus szúrást, a mely -mintha átszármazott volna a gyermekére és ott ragadt volna a -nyakszirtjén. Tehát szúrás volt s nem anyajegy? De mégis anyajegy, igazi -anyajegy, meg lehetett belőle ismerni teljességgel az anyát. Régi, -meggyilkolt sejtelmei, ime most megelevenültek mind, utálatos, undoritó -megelevenüléssel, mint a mikor peték halmazából poloskák ezrei kelnek -életre. S ebben a gyalázatban, ebben a piszokban látta elférgesülni a -megváltást, a melynek reményével hizlalta magát az egész életén -keresztül. Megváltást remélt a gyermekétől, attól, a kit el akart -hajtani, el akart pusztitani s a ki ime elpusztult. Hát beteljesült az -óhajtása, csakhogy huszonkét esztendővel később. De mennyire változtat -az idő! Akkor, ha elbirja a fájdalmat addig, a meddig a tű belevágódik -mélyen, megtéve, mit tennie kell, elpusztul a »kis szemtelen«, a nélkül, -hogy megmoczczanna. Ma már jajveszékel, kétszeresen, mintha azért a -Rothnénál való hallgatásért is ki akarná sivitani magát. Szörnyűséges -volt hallgatnia azt a fuldokló sirást, a melynek panaszlásában mintha -benn lett volna a férfi mély hangjával, a csecsemő sipongó megcsuklása. -És csak beszélt ma, keserű hangon, a miért akkor nem tudott beszélni, a -miért csak ma képes a védelemre, a mikor ez életben már meg nem -másitható itélet mondatott ki felette. Mintha az egész testét görcs -ejtette volna meg, rángatódzott azon a viaszkosvászon pamlagon, -hullámzani látszó testtel, ide-oda vonszolva magát. Érdekes fejét vad -kétségbeesésben szorongatta a két tenyere között, mintha a kezének forró -hevével meg akarta volna menteni, meg akarta volna gyógyitani elborult, -beteg agyát. Nem nézett már az anyja felé, csak a szavait küldötte -utána. - -– Mért nem akartad, hogy megszülessem? - -És mintegy hirtelen bősz dühhé vált a kétségbeesése. Megértette, -felfogta, mennyire szörnyűséges a helyzete, mennyire megmásithatlan az -elkárhozása. Veszett állat veszedelmes nézése ült ki mind a két -szemében, mig belebámult abba a rengeteg perspektivába, mely zordul, -ridegen bontakozott ki előtte, sötétnél sötétebb, feketénél feketébb -szineivel S valósággal őrjöngött, mig a legteljesebb brutalitással -vágott bele a lelkébe, a fejébe menthetlen elpusztulásának, -kikerülhetlen felbomlásának szilárd tudata. Ugy rémlett, mintha ökölbe -szoritott kezével élet-halál küzdelmet venne fel láthatlan ellenével -szemben, ugy volt, mintha a fényes ész gyürkőznék a megférgesedett -agyvelővel, a józanság birkóznék az elbárgyulással. És védekezett a -hangjával is: - -– Nem, nem akarok meghalni, nem akarok elpusztulni! Hiszen nem is éltem -még, hiszen még eddig nem is volt örömöm. Látom a gyermekéveim, az -ifjuságom, mintha itt volnának a szemeim előtt; gyermekévek: koldulás, -ifjukor: nyomoruság! Élni akarok, élni, nagygyá lenni, elérni czélt, -elérni eszményt. Költő vagyok, s oly sok minden van még bennem, mit el -nem mondhattam idáig. Igazságos isten, ki parancsolod, hogy léted -elhigyjék, ki kultuszt csináltál magadnak a földön, ki tömjénezteted -magad, mutasd meg hát, hogy élsz, hogy létezel! Kelljen sinlődnöm még -nagyobb nyomorban, küzdenem kínosabb hajszába még, de ne kelljen -elsötétülnie az agyamnak, a mikor a világosság után vágytam örökkön. - -A sorsának frivol iróniája volt, hogy most látott józanul, most, a mikor -elborult az agyvelejében. Most szűrt tisztára mindent, most vált ki -előtte könyörtelen valójában ennek az életnek minden nyomorúsága, most, -a mikor azt mondták róla, hogy beteg az elméjében. Látta a kétségbeesett -harczot, melyet az elnyomottak viselnek a hatalmasok ellen, az éhes -küzködést a kenyér után és érezte, miként lehetetlen egy perczre, egy -pillanatra is boldoggá lenni ezen a földön, miként lehetetlen eléggé -bűnhödni azért a születésért, mely mintha a legelső és legnagyobb bűne -volna az embernek. A düh pillanatában gyűlölte és ruhába bujt állatoknak -látta az embereket, a kik közé bomló agyával és bomló testével csak -mindjobban visszaesett akkor, a mikor az életet reklamálta meg magának. -Ott látta magát is a mindenség tespedő nyomorában, czéltalan, muló -siker, gyarló érdek után hajhászva az emberek millióit, letaposva, -legyűrve a hajszában minden alkalmatlankodót, könyörtelen, lelketlenül. -És most látta csak, hogy esztelen, beteg idealizmusa, mely a munka -szennyében csak azért haldokolt, hogy annál nagyobb erővel támadjon fel -később, mily óriási tévedéssé tette az életet. Mig azzal az imádott -asszonynyal és a szerelmük édességével akarta enyhiteni a fájdalmát, -érezte, mennyire csak koldusa volt a szerelmének, koldus a szerelemben -is, mint minden egyébben az egész életén keresztül. Megdöbbent, mig új -érzései kaczagva csúfolták ki a régieket, csalásnak bélyegezve a -vallását. Csak most tudta, mennyire nem birta a szerelmesét, mennyire -nem meritett belőle gyönyört egy futó pillanatra sem, bár ugy érezte, -hogy övé az asszony, a ki pedig a szeretőihez tartozott. És csak -gyarapodott a fájdalomban, a miért ez egész életen keresztül csalta -magát, a miért fényt és glóriát vélt maga körül, a mikor abból egy -sugárkát sem lesett el, a miért átszelleműltnek hitte magát abban a -szerelemben, mely az életének nyomora volt, megdicsőültnek azzal az -asszonynyal való egyesülésben, a mikor még csak meg sem érintette soha. -És zokogott újból, a mikor mind jobban, mind igazabban érezte, hogy -elpazarolta az érzéseit, kirabolta a lelkét. - -És a mikor minden megmaradt erejével rémséges végzete ellen akart -küzdeni, már a harcz elején csüggött el. Nincs hatalom ezen a földön, -mely új agyvelőt teremtsen a fejében, nincs szentelt viz, mely kimossa, -nincs karbol, mely desinficziálja. Súlyos kődarab módjára nehezedett -lelkére a tehetetlenség, kigúnyolva, kikaczagva minden fellobanását, -minden dühét. És ime a csendes megnyugvás követte a tomboló vihart. Már -resignált, mig vérbe futott szemeit s könytől nedves arczát száritgatta. -Az anyja ott feküdt előtte, simogatta a homlokát, majd csókolta a -lábait. Már nem gondolt a megváltásra, már nem törődött magával, csak a -fiát akarta volna megmenteni. S hogy más módot nem tudott, a szavaival -igyekezett megtartani magának. Remegő hangon tagadott mindent, tagadott -vadul, kétségbeesetten, meggyőzőn, mint a hogy csak a nők tudnak -tagadni. Azután minden gyöngédségét fektette bele a hangjába s szólott -szépen, meginditón: - -– Képzelődés az egész, lelkem, fiam, nem lesz semmi bajod, ápollak majd, -őrködöm feletted… - -Pásztor Endre belevágott a szavába. Az ő nagy, megbocsájtani tudó -lelkéből szólott: - -– Ne mondd tovább – nekem végem van. Ápolsz, adsz majd enni, inni, a -mikor huszonkét esztendős csecsemővé leszek? Tanitsz majd beszélni, -irni, olvasni újra, megmosdatol és megfésűlöd szépen a hajam, ugy-e bár? -Ne beszéljünk róla, csak imádkozzunk mind a ketten, te is, én is azért, -hogy minél rövidebb ideig tartson. Ne a hosszú életemért, hanem a gyors -halálomért imádkozz, ha szeretsz. Én, teljességgel el vagyok itélve, -csak azért kell élnem még, hogy az itéletet végre lehessen hajtani -rajtam, csak azért kell életben maradnom, hogy az életet elvehessék -tőlem. - -Magdolna fuldoklott és fuldoklott vele az a boldogtalan gyermek is, mig -temette magát, mig elveszettnek érzett s tudott mindent. Azután szólott -ismét, maga elé meredt szemekkel, mintegy önmagának beszélve, szomorúan, -lemondóan: - -– Egy eszmém volt, szeretni, forró, örök szerelemmel, nagygyá, -fenségessé lenni abban. Most már tudom, hogy sohasem fogom elérni. -Borzasztó, kínos lemondás! Se jobbra, se balra, se vissza nincsen út -immár. Hát csak előre, egyre-egyre előre… Minden nap, minden órában egy -árnyalattal sötétebb lesz a lelkem. Mindenben, mindenben csalódtam. És -semmi keresni valóm nincs. - -Visszahanyatlott s összegubbaszkodva huzódott meg az ő szegényes -pamlaguk sarkába. Ugy volt ott órákon által, nem látva az előtte térdelő -édes anyját, nem hallva összefüggéstelen beszédjét. Azután mintegy -összeszedve magát, felkelt s ment nyugalmat keresni a redakczióba az -emberei, a pajtásai közé, oda, a hol az már rég ideje elveszett. -Magdolna nem akarta elbocsájtani. Mind a tiz körmével bele -csimpaszkodott a fia kabátjába s Endre a piszkos padlón vonszolta maga -után az anyja piszkos testét. Gyönge kabátja kiszakadt s ugy tetszett e -perczben, mintha az a rongydarab, a mely a Magdolna kezében maradt, -volna minden emléke az anyának a fia után. Kibomlott, szép szőke -hajával, mely mintha gyönge testének minden erejét szivná fel magába, -hentergett a földön, mig Endre oda szólott neki, már csak a küszöbről: - -– Ugy lehet, hogy mi ez életben már nem látjuk egymást többé. Még -egyszer jőjjön rám… s jöhet minden perczben. Nekem végem akkor – -meghaltam. Igy hát, isten veled! - -Ime, ez volt a kiengesztelődés, a melynek vallásos ünnepiességét csak a -Magdolna keserves jajveszekelése zavarta. Hason fekve, majd a karjaira -támaszkodva, nyitott szájjal, kidagadt orrczimpákkal, irtózatos -félelemtől telt szemekkel meredt rá a fiára, a ki onnan a küszöbről -mondotta el az utolsó szavait az anyjának. És a mikor távozni látta, ugy -rémlett, mintha megőrült volna abban a sikolyban, a melyet küldött utána -bucsúzásul. Mint kikerülhetlen vész előtt a gőzmozdony füttye, kiáltott -ez a sikoltás, a rémséges véget jelentve. Pásztor Endre megállott az -ajtóban s nézte, mint zuhan vissza az a felemelkedett test a szoba -sikálatlan padlajára, kimerülten, elaléltan a fájdalomban. A keze -reszketett az ajtó kilincsén, valamely titkos ösztön taszitotta az anyja -vonagló teste felé. Sirni akart volna, de nem tudott már. Kiszáradt a -torkában, kiszáradt a lelkében. Legyűrte az ösztönét, bár minden izma, -minden porczikája ugy érezte, hogy ehez a gyilkos asszonyhoz tartozik. S -még sem akarta látni, miként hánykolódik, porosan, megszakadt ruhában, -lyukas czipőben ott a földön. Ment, sietett el. Besompolygott a -redakczióba, alig vették észre. A munkatársak mind oda künn voltak az -első szobában, néhányan a pamlagon, néhányan Kármán iróasztala körül. -Vígan, élénken folyt a kaszinózás, hogy a kiadó nem volt benn a -városban, hanem künn mulatott a családjánál a zugligetben. Pós Ákos volt -fenn a redakczióban s érdekes részleteket beszélt el egy csődbe jutott -kormánypárti képviselőről, a ki az ellenzékiekhez fordult pénzsegélyért. -Kaczagtak s azt mondották, hogy nincs pártkülönbség akkor, a mikor az -embernek pénzre van szüksége. Hát beszéltek a pénzről s mindjobban -belemelegedve valósággal dühbe jöttek. Rajongtak a pénzért mindannyian -és mégis gyűlölték, mert nem birtak vele. Halmos, a redakczió -pesszimista ujságirója, a ki azt hiresztelte magáról, hogy csak a -lustasága miatt nem lőtte főbe magát eddig, fanyar hangon vágott bele a -vitába: - -– Mi értéke van a pénznek, ha az ember nem kaphatja meg érte azt, a mit -kiván? - -A sorosok más véleményen voltak. A pénzről szólva, sovár kifejezésűvé -változott az arczuk. Az volt az istenük, az oltáruk, az előtt rogytak le -vallásos áhitattal, imádkozón. Az életnek is csak azért volt értéke -előttük, mert sorokat és pénzt lehetett szerezni benne. Minden czéljuk, -minden ambicziójuk csak a pénz felé tört, abban volt meg a poézisük, a -művészetük. Az öt- és tizforintosok felirása, törvényczitátuma volt a -legszebb költemény, a legerőteljesebb széppróza előttük; az öt- és -tizforintosok viznyomású képei voltak a legdrágább, legklasszikusabb -festmények, a hatosok csengése a legtündéribb zene előttük. Csak pénz, -pénz kellett nekik s az övék volt a világ. - -– A föld legszebb asszonya az enyém, ha pénzem van! – kiáltott -lelkesülten az egyik soros. - -A társai mosolyogtak. Ma jó napjuk volt, mert két irodafőnök, négy -pénztárnok és egy miniszteri számtiszt sikkasztott, azonkivül -meggyilkoltak egy öreg urat a kigyó-utczában, a népszinházban tűz volt, -a melyről czikkükben azt jegyezték meg, hogy majdnem végzetessé vált. -Hanem azért mégis haragudtak arra a fiatal emberre, a ki mint a -»titkolódzók« egyike, azt jött fel kérni a redakczióba, hogy a nővérének -egy huszártiszttel való szökését ne tegyék bele az ujságba. Hivatkozott -a család renomméjára, mig az egyik soros neheztelő hangon vágott közbe: - -– Huszártiszt, aranyos kardbojt, csak nem árt az önök renomméjának? - -Kármán, a segédszerkesztő, ezuttal is jószivű volt, mint rendesen. -Megigérte, hogy a »Hirek Kürtje« hallgatni fog az esetről. - -– Pedig ez ugyancsak nem menti meg a leányt s nem sokat változtat a -dolgon – jegyezte meg szomorúságot tettetve, Pós Ákos. - -A sorosok hála- és örömtelt pillantással adóztak a képviselő szavaiért. -S ez, gyönge sóhajtással hozzátette még: - -– A mikor kérem, huszártisztek és papok olyan jól értik a dolgukat. - -Azután a papokról beszélt ismét. Elmondta, hogy a karasztói plébános azt -a fiatal leányt, a ki gyónáskor töredelmesen bevallja a bűneit, -bűnbánósága jutalmául meghivja ebédre magához. A pesszimista ujságiró -nem állhatta meg megjegyzés nélkül: - -– Ugyan nyomorúságos lehet annak a plébánosnak a főztje! - -Hát Pós Ákos meglepődött: - -– Nyomorúságos? Kitünőek ezek az ebédek, – s azután desszert is szokott -lenni utánok. - -Kaczagtak. Halmos félrehuzta keskeny, finom ajkát: - -– Desszert? Megkérgesült izzadtság és hagymaszag. - -Érveltek ellene mindannyian. Pós Ákos azt mondta, hogy csak a -piros-pozsgás parasztleány ér valamit, Kármán panaszkodott, hogy -fővárosi embernek csak ezekből a beteg, utczai leányokból jut, a kik -rouée-k egytől-egyig, különben pedig olyanok, mint a köpőládák. A -pesszimista engedett, csak azt jegyezvén meg, hogy teljességgel mindegy, -akár ez, akár az, a mikor gyönyört egyikük sem nyujt. - -– Hát a húsukban nincs különbség? – kérdezte mintegy lelkendezve a -szerkesztőség egyik fiatal tagja, ki egész testében remegett, a mikor a -nőkről beszéltek s a ki minden pénzét rájok költötte. Halmos csak néhány -másodpercz multán válaszolt, akkor is vontatva: - -– Én csak a vendéglőben teszek különbséget hús és hús között. - -A többiek meg akarták győzni, de hiába. A sorosok hallgattak; ők a -cselédleányokkal is megelégedtek. Csak az egyiknek, egy apró szemű, -alacsony fiatal embernek, ki a föld legszebb asszonyát áhitozta az -előbb, volt e téren magasabb ambicziója. Derűs fény látszott végig -ömleni kávészin arczát, kis szemei csillogtak, mig szólott, kigyúlva a -hangjában: - -– Az operaház ballerinái! Nagy ég, milyen hárem! - -Kinevették. Szegény fiu, milyen tévedés! - -Pós Ákos kötelességének tartotta megtériteni a balgát. A Kármán -praktikus szelleme is beleszólt: - -– Ki vannak azok tánczolva, el vannak nyűve mindannyian. - -Ellenben a szerkesztőség egy másik munkatársa tapsolt az örömében. -Felugrott a kanapéról és vállon ütötte a ballerinákért rajongó sorost. - -– Hány éves ön? - -– Tegnapelőtt lettem husz esztendős. - -Még nagyobb lett az öröme. Ragyogó arczczal szólott, önérzet volt -mindegyik szava: - -– Ime egy élő bizonyitéka az én theoriámnak! Husz éves és szerelmes a -ballerinákba. - -Azután elmondta a theoriáját, senki sem tudta, hányadszorra. - -– A fiatal ember, kéthónapos korában, a nőnek csak a keble iránt érez -evidenter fogékonyságot, romlott izléssel csak a puha emlőkért rajongva. -Ez az első epocha. A második epochában blazirttá lesz a fiatal ember, -mig tizenhárom éves korával új epocha nyilik meg. Ez a legszebb és -legköltőibb minden epocha között, a miért ebben fakad a szerelem. A -tizenhárom éves fiatal ember magányban, elhagyottan áldoz a szerelemnek, -szerelmesei csupán képzeletében élnek, mig a megvalósulás boldog -jövőjéről álmodozik. A boldog jövő a negyedik epocha, a melybe -tizenhatodik évével lép a fiatal ember. Szerelme tárgyát kizárólag idős -asszonyok képezik, két hosszú esztendeig. Az ötödik epochában a -tizennyolczadik esztendőtől egészen a huszonegyedikig – ime ballerinákat -és szinésznőket imád az ember. A hatodik epochában párosul rendszerint -az ész a szerelemmel, az ember a szűzekért és a hozományért rajong, -tüzesen, szenvedélylyel. A hetedik epocha – hét, ez szerencsétlen szám – -a legszomorúbb, mert reakczionárius. Az ember csak önmaga iránt érez -szerelmet és teljességgel boldog, ha nem tud egyebet – csak járni. - -Komoly filozofus módjára beszélt s nézte, kereste a hatást. De nem akadt -senki, a ki a léhaságát meggratulálta volna. Csak Halmos, örvendve, hogy -van mit kétségbevonnia, szólott, végig nyujtózkodva a pamlagon, a melyen -egyedül maradt: - -– Nincs helyesen, mert az a hetedik epocha beköszönt néha ötödiknek is. - -A többiek igazat adtak a pesszimistának. A theoria meg volt döntve, a -theoretikus megczáfolva. Boszankodott s védte a thezisei igazságát. De -hogy Halmos nem engedett, ő sem hagyta annyiban és irónikus mosolylyal -vágott oda neki: - -– Talán nálad… meglehet… - -Ezzel aztán komoly húr lett megpengetve. Halmos beszélt az ő -gyermekéveiről, az ifjuságáról. Ugy nőtt fel, mint az útszéli dudva, -árvaságban, elhagyatva. Nem látott még szépet ezen a világon s ha az -általában létezik is, ő neki nincs érzéke iránta. Előtte csak szenny, -piszok és nyomor volt és van mindig, nem ismer mást, csak fájdalmat, az -öröm, a szerencse alvás közben éri. Az érzékeiben eltompult, a lelke -sivár, neki nem volt sem első, sem hetedik epochája. Neki csak küzdelmei -voltak, abba veszett bele minden ereje, abban pusztult el a lelke. -Tanult, magolt éjszakákon által s most látja, érzi, mennyire -haszontalanul lopta az idejét. Minek tudással tömni meg azt a fejet, a -melyet ha nem is golyó, de egy tégladarab fog szétlocscsantani -előbb-utóbb. A Lipót-körúton lakott és a hosszú út mentén valóságos -lázzal épitkeztek. Ott járt mindig a gerendás emelvények és ágaskodó -épületek alatt s azt mondta, hogy valamelyik lezuhanó tégladarab a -fejéből fog épületes dolgot csinálni. - -Pós Ákos fel és alá járt a teremben. Igazat adott Halmosnak annyiban, a -mennyiben azokat az örökös épitkezéseket maga is brutálisnak és -veszedelmesnek találta. Azután oda ment a segédszerkesztőhöz, -barátságosan átkarolta s belenézve az arczába, mosolyogva szólott: - -– Persze nem boszankodnánk, ha a mi házunk is ott épülne. - -Hozott czikket magával és jónak látta a bizalmaskodást a megjelenés -okából. - -Kármán fáradtan emelte meg a vállait. Még a fülében voltak a Halmos -resignáló szavai és nagyon sokban egyetértett azokkal. Halkan sóhajtva, -mondotta: - -– A mi telkünk a temetőben van. Mi nem fölfelé, hanem lefelé épitkezünk, -– nekünk elég a pincze is, csak csendes legyen. - -Amaz emberek közé tartozott, a kik csak nagyon ritkán beszélnek a -halálról, de elég intelligensek gondolni arra. - -Hát Pós Ákos ugy látta, hogy a czikke megjelenésének nem igen kedvez a -hangulat. El akarta ütni a memento brusque tolakodását és vidáman -jegyezte meg: - -– Lárifári, sohse halunk meg! Előbb nekem miniszterré, magának -képviselővé kell lenni. - -– A csontvázak parlamentjében! – vágott közbe Halmos, tompa -egykedvűséggel. - -Pós mind türelmetlenebb lett. - -– Van ott napdíj? – kérdezte. - -Halmos elgondolkozott. Nem tudta, mit kell válaszolnia, hogy -pesszimizmusához konzekvens maradjon. - -– Nincs! – felelte végre. - -– És nem sztrájkolnak? - -– De sztrájkolnak ám. Szörnyű sztrájk! Mi élők iszszuk meg a levét. Mig -megkapták a napdíjaikat, csak egy törvényt hozhattak, azt is az élők -felett. S az ő törvényük hazafias tendencziája az, hogy mindannyiunknak -le kell jönnünk hozzájuk, akarva, nem akarva, az ő parlamentükbe, az ő -országukba karzati közönségnek, választóknak és képviselőjelölteknek. -Mert hogy napdíjat nem kapnak, nem tanácskoznak s igy nem -változtathatják meg ezt a képtelen és kellemetlen törvényt. Pedig -megmásitanák, mert már nagyon sokan vannak, választók is, karzati -közönség is alig férnek el odalenn. És a mellett nekünk élőknek kell -folyton kibővitenünk a parlamentüket, az országukat, nem is sejtve, hogy -azt magunknak bővitjük ki. - -– Milyen bizarr gondolatai vannak magának! – szólott Pós Ákos hideg -gúnynyal, azt akarva mondani, hogy bolondokat beszél. - -Azután elővette a szivartárczáját s kitárva azt, ott tartogatta Halmos -előtt: - -– Kérem, gyujtson egy szivarra. A füst az jót fog tenni. - -Olyan kedves hangon beszélt, mint az orvos, a mikor beteg gyermekkel -véteti be az orvosságot. Rágyujtottak mindannyian; a sorosokat csak -czigarette-el kinálta meg. Odakünn verőfényes őszi délután volt, idebenn -füstfelhők terjeszkedtek mind szürkébben, mind sürűbben. A sorosok -siettek el, ki-ki a saját sorai után, Pós kivette a czikkét a zsebéből. -A sürű sorokkal teleirt foliánsokat oda tette Kármán elé. - -– A munkaadókról irtam czikket. Meg kell védeni őket, azt hiszem… - -Kármán lehajtotta a fejét. Kis vártatva jegyezte meg: - -– Igen, meg kell védeni… a lap szempontjából. - -Pós Ákos megdöbbent: - -– És különben? - -– És különben ép ugy kellene támadni őket mint teszik azt a többi lapok -s mint teszi különösen az »Új Magyarország«. - -Arról az »Új Magyarország« czímű lapról beszélt, mely a legteljesebb -meztelenségben állitotta szembe az igazságot az igazságtalansággal s a -mely ugy rémlett, mintha egy új kornak volna előfutárja. - -– Nyomorúságos a munkások helyzete! Ebekkel különben bánnak! - -Megélénkültek a szemei, megdagadt a hangja, mig a megfizetett -kötelesség, a megvásárolt meggyőződés összetűzött az igazsággal, a -humanizmussal. - -De a kenyér győzött csak ezúttal is és Kármán, a régi, szenvtelen -segédszerkesztő lett ismét. Az ő halk, jóleső hangján mondogatta: - -– Végre is a lap szempontja a domináló, a parancsoló. - -És a Pós Ákos irását az egyik szedőgyerek, a ki a kéziratokkal szaladt -szerkesztőségből nyomdába, rohanva szállitotta el. Kármán utána -kiáltott: - -– Első vezérczikk, cicero ritkitva! - -Pós fellélegzett. Rágyujtott a második szivarra és hallgatta mosolygó -szemmel, a mint a segédszerkesztő malicziózusan ismételgette: - -– Meg kell védeni a munkadókat! - -Délutáni öt óra volt s az őszi nap nem akart alkonyodni. Napfény és -kóválygó füstfelhő töltötte meg a redakczió első szobáját. Az üvegajtó -folytonosan nyitva állott s az udvarról nyomdász-leányok és szedők -jókedvű kaczagása hallatszott fel. Mulattak, szeretkeztek, ugy tetszett -ki a hangjukból, mintha az életnek még a legcsekélyebb gondját se -ismernék. Az udvar is, a redakczió is mindjobban megélénkült. Lenn a -munka kezdete előtt áldoztak a szabadságnak, a melynek még volt ingere -előttük. Fenn nem volt szabadság, a munkatársak az ízét is elfeledték -már. Még akkor sem voltak szabadok, a mikor nem kellett dolgozniok, csak -a rabszolgakötél volt hosszúra nyujtva és tágra eresztve. De azért jól -esett lenn is, fenn is a pihenés, a melybe hirtelen brutalitással vágott -bele a rotácziós masina dübörgése. Az udvar üvegfedeles gépházában -szólalt meg s ugy rémlett, mintha menydörgésszerű hangján, valóságos -majesztással hirdetné, hogy az udvarbeli nyomda, az első emeleti -szerkesztőség csak néki dolgozik, csak őt hizlalja, az emberek lenn is, -fenn is, az ő leigázott alattvalói, lánczrafűzött helotái. Pedig csak az -volt minden, hogy Husák a gépmester, megszokott délutáni próbáját -tartotta az ő vasóriásával. Egyszerű kisérletezés volt az egész, nem is -vették másnak, ámde azért az udvar is, a redakczió is csak örvendett, a -mikor végre megszünt a zaj. - -Az expediczióban, a nyomdában a még mindig világos nap daczára, -kigyúltak a vastagkanóczos gázlámpák, a rövid szabadság véget ért, a -munka hivta az embereket. Az udvar kihalt, csak a hatalmas papirhengerek -maradtak ott, mig benépesült a nyomda, mig megtelt az expediczió -helyisége. A szerkesztőségben egyre folyt a kaszinózás, hogy -mindsürűbben érkeztek az emberek. Az összeverődött társaság -felvonultatta az egész világot maga előtt, beszélt ugy, a hogy irnia nem -volt szabad, kritizált oly módon, mint a hogy azt az ujságban nem -tehette. - -Lutter Antal is fenn volt a redakczióban. Mindegyre marasztalták, mert -szerették mindannyian s hallgatták örömest a beszédjét. Azt mondták -róla, hogy fényes elme, hogy valóságos akadémia a feje. És Lutter -engedve a marasztalásnak, beszélt az ő éneklő hangján, szépen és -érdekesen. Ezuttal is csak az volt tézise, melyet már rég ideje vallott -a magáénak. A közvélemény prostituált. Egész Magyarország agyagból gyúrt -és hamis aranynyal aranyozott bálványoknak hódol, azt hive róluk, hogy -istenek. Szentségökben, nimbuszukban, megközelithetleneknek tartja, -balga hittel ugy véli, hogy fel kell néznie rájuk, pedig voltaképen le -kellene nyulnia, hogy megrázhassa az üstökük. Belemeredt kiterpesztett -tenyerébe, mintha ott fészkelne egész Magyarország, melyet egy -kiforgatott zseb módjára lát kivülről is, belülről is. Hátravetett -kalapja alól kidomborodott magas homloka, csend volt, mig beszélt. A -parlamenten kezdte és végezte az orpheumon. Erősitgette, hogy értéktelen -dolgot produkálnak mind a kettőben; azok, a kik különbek, a kik nagy -eszmék apostolai: nem boldogulhatnak. És az volt a véleménye, hogy ma -nem szabad külömbnek lenni. Az ember csak olyan manapság, mint az -inggallér. Mindannyinak egyenlőnek kell lennie s ha valamelyik -magasabbnak vagy szélesebbnek készült, azt kidobják könyörtelen a -tuczatból. Ime a nagyot teszik semmivé, a közönségest pedig szentté -avatják. Egy arczizma se rándult meg, a mig ismételgette: - -– Szent inggallér – minő képtelenség! - -A többiek mosolyogtak. Halmos a hátára feküdt a pamlagon és szótlanul -élvezte a Lutter Antal beszédjét. Csak később jegyezte meg tompa hangon: - -– És ezek az inggallérok piszkosak is! - -Hát Lutter rábámult a pesszimistára. Nézték egymást közösen egy jó -darabig, aztán Lutter szólott ismét, lelkesitve, biztatón: - -– Ezt irja ki az ujságba! Megmosdatni azokat a piszkos inggallérokat, -vagy sutba velök, ha már megkérgesedett rajtok a szenny. De nem, az -ujságok még mindig vakitó fehérnek látják őket. Nem az a szabadsajtó, a -melyik nem kerül a czenzura alá, hanem az, a melyik senkinek sincs a -zsebében, a melyik vakmerőn és kiméletlenül kimondja az igazat! - -Valóságos kéjelgéssel hallgatta a redakczió, mig felkavarodott dühe és -elkeseredettsége hangot adott a meggyőződésének. Mintegy a hajuknál -fogva ránczigálta elő az irodalom és művészet minden nagy emberét, azt -mondva róluk, hogy nem állanak sem eszmei, sem művészeti alapon, fel -vannak kapva, fel vannak fújva, mint a libamáj. Pedig csak meg kellene -nyomogatni őket egy kissé s azután, ha jajgatva is, de bizonyára -összezsugorodnak. - -Pós Ákos unatkozva vágott közbe: - -– Minő kegyetlenség! - -Lutter már nem birt magával. A hangja megrekedt, a mig folytatta: - -– Nem kegyetlenség, hanem tisztalátás. Az emberek természetrajza meg van -hamisitva, hogy egy bolhából elefántok lettek. Érthetetlen! Minő -irtózatos szembetegség jött erre a mi korunkra. Az embereknek -nagyitóüvegük van a szemüregükben, egészséges szemgolyók helyett! És -milyen gyávazság a kritikában, milyen gyámoltalanság az igazság -kimondásában! Hurray őrültségeket komponál: ez isteni muzsika; Urmánczy -franczia szegénylegényeket fest, de ő a legnagyobb magyar genre-festő, -nem törődik a magyarokkal, de a legnagyobb hazafi; Márfalvy a Gambetta -beszédjeit veszi bizományba, de azért kitünő államférfiú és szónok; -Tószy nem tud magyarul, de azért nagy magyar drámairó: olyan magyar -paraszt leány még nem létezett a föld hátán, a milyet Aranyosné -produkál, de azért ő mégis a legnagyobb magyar művésznő! - -Erre már elkomolyodott Pós Ákos is és ő ép ugy hallgatott, mint a -redakczió összes emberei. Csend volt, a mikor Lutter kivágta az ő utolsó -mondatát: - -– Tessék hozzányúlni ezekhez az emberekhez! Harapnak ugyan, de beletörik -a foguk! - -Hát erre megszólalt a Kármán opportunizmusa: - -– Nem lehet. Csak nem csinálhatunk botránykrónikát! - -– Igaza van, – szólott Lutter. Azután lehajtotta a fejét és maga elé -mondogatta: - -– Szomorú állapot az már, a mikor botránynyá lesz az igazság kimondása. -Ám tömjénezzenek önök továbbra is politikai pojáczáknak, a társadalom -svihákjainak, az irodalom koldusainak, a szinházak negyven krajczáros -fotográfusainak. Én nem teszem többé! - -Szilárdan, lendülettel szólott, mintha maga volna az igazi Lutter. A -redakczió tagjai és vendégei meglepődtek. Aztán mintegy kórusban -kérdezték egyszerre: - -– Ön kilép a »Hazánk« szerkesztősé - -A Lutter Antal arcza kiderült egészen. Már ismét énekelt a hangja, a -midőn válaszolt, a mellén összefont karokkal: - -– Igen, kilépek. Én nem birom ki tovább. Tanári állást keresek, ott -megmondhatom nyiltan: kedves tanitványaim, ökrök vagytok! - -Az egész redakczió kaczagása kisérte, mig sietett el. Pós Ákos utána -szólott: - -– Este megvárlak a Szikszaiban. - -E közben csak egyre járták a látogatók. A vasutasok árvái, tanitók -özvegyei, búsúló gyermekek, levert szülők az egymás bajait panaszolták. -Egy fiatal jogász nyiltterezni óhajtott, néhány sor irást hozva a -melyben ellenfelét, a miért nem akart fegyveres elégtételt adni, »gyáva -gazembernek« nevezi. A nyilatkozatot különben két hasonfoglalkozású -társa is aláirta. Csaknem egyidejűleg a jogászszal lépett be a -szerkesztőségbe, nagy félénken egy már éltesebb bankhivatalnok. Sok -alázattal, de még több keserűséggel mesélte el, hogy a kávéházban együtt -lévén a nejével, miként inzultálta őket egy fiatal kadét. Néhány -országgyűlési képviselő azt jött kérni, hogy a beszéde teljes szövegében -jelenjék meg, néhány azt óhajtotta, hogy a nyomtatásban már megjelent -szónoklatából kimaradt fontos mondatok, a »Hirek Kürtje« legközelebbi -számában pótoltassanak. Jöttek-mentek a táviratkihordók is, néhányan -haragosan, néhányan közönynyel, a miért tudták, hogy a szerkesztőségben -nem kapnak borravalót. Vagyon menne ezekre a táviratokra, melyekben alig -van más, mint egy vidéki nagyság tósztja, természetesen szószerinti -szövegében, valamilyen falusi bank bukása, ártatlan sikkasztások, -egy-egy pusztai gyilkosság, vagy legjobb esetben valamelyik vidéki -városkának a szörnyűséges elégése. Oda zarándokoltak a Kármán asztalához -a kőnyomatos laptudósitók kihordói is, nyugodt méltósággal téve le a -gazdájuk malasztját, az irások halmaza között jó, biztos helyet keresve -annak, hogy a drága papir valahogy el ne vesszék. Néhánynak irónikus -mosoly ült a szemében, mintha azt gondolná: »milyen bolondság az egész!« -Időközönkint megszólalt a telefon is. A mentő-egyesület vagy a rendőrség -mondott el egy-egy érdekesebb esetet, a főváros gazdag bűnkrónikájából, -szövetséges lapok munkatársai interwievolták meg a társaikat, egy-egy -fontoskodó valaki, előfizetőnek adva ki magát, azt kérdezte, vajjon -igaz-e, hogy Bismarck meghalt, ideges kiváncsiságában nem tudva bevárni -a lap megjelenését. A nyiltterező jogász legazemberezett ellenfele is, a -telefonon keresztül beszélt a redakczióval, a miért üzletember létére, -egy perczre sem hagyhatja árván az árúit. Elmondta, hogy a harczias -jogász azért küldte el a segédeit hozzá, mert szegény kereskedő létére -elment a rektorhoz panaszra, a mikor a kliense nem akart fizetni. -Különben pedig családos ember, öt gyermek atyja, nem viheti könnyelműen -vásárra az életét, a mikor az nemcsak a magáé, fehérneművel kereskedett -egész életén keresztül, minden fegyver közül csupán olló volt a kezében. -Végül könyörgött, hogy szeplőtlen üzleti nevét, már az igazság érdekében -is, ne tegyék pellengérre. Hiába volt minden, a nyilttér már meg volt -fizetve, a hirdetési díj elkönyvelve. - -Karvaly Imre, a »Nagy Világ« naturalista drámairója, már mint férj -látogatta meg a »Hirek Kürtje« redakczióját. Vidéki menyasszonyát -felhozta volt a fővárosba, megesküdtek s a szép fiatal asszony nem -nagyon bánta, hogy a drámájok, melynek a sikerétől oly sokat reméltek, -megbukott a nemzeti szinházban. Boldog volt dráma nélkül is a férje -mellett. Csak Karvaly keseredett el, a mikor néha-néha az eszébe jutott, -hogy nem a közönség, hanem a szinészek buktatták meg a darabját. Oda -került Halmossal szemben s mig ez, nagy lustán kezet szoritott a fiatal -drámairóval, csak még lustább hangon kérdezte: - -– Boldog vagy? - -Karvaly sietve válaszolt: - -– Boldog. Szeretek és dolgozom. - -Azután hallgattak mind a ketten. Pós Ákos a czikkének kefelevonatát -olvasta, Kármán értekezett a lap országgyülési tudósitójával, a többi -munkatársak czigaretteztek és beszélgettek. - -– Irsz drámát? – kérdezte Halmos néhány másodpercz után. - -Karvaly elkomorodott. Azután elfojtott dühvel válaszolt: - -– Nem irok. Elég volt egyszer örömet szerezni azoknak a komédiásoknak. - -Már ekkor teljességgel kitört a düh belőle, a mikor elmondta, hogy -bántak a darabjával a szinészek. Léha módra valósággal összeesküdtek, -hogy nevetségessé teszik ennek az igyekvő fiatal drámairónak a munkáját, -melyet éjszakákon keresztül, hévvel és ambiczióval irt. Rossz darabnak -tartották s kritizálni merészelték azok, a kik egy levelet nem tudnak -megirni ortografiai hiba nélkül. És csak beszélt tovább, kiméletlenül -támadva azt a rendszert s azt a szinházi klikket, mely gátat vet minden -fejlődésnek, mely elnyomja a tehetséget, mely önmagán kivül nem tűr meg -senki mást. Erősitgette, hogy hozsannával csak a külföld műveit -fogadják, csak az imponál nekik, akár jó, akár rossz. A nemzeti szinház -egyenlő a Théatre français-val, de csak a műsorában, minden más egyébben -nagyon is különbözik attól. - -A hazai kezdő irók darabját el se olvassák s ha az valahogy mégis szinre -kerül, csak azért van, hogy tönkre tegyék. Majd csakhogy sirva nem -fakadt, mig ismételgette: - -– Mint mindenütt, ugy itt is elernyedve az érvényesülés. Csupa -gyilkosság, csupa bűntett. - -Kármán figyelmessé lett a Karvaly végső szavaira. Bűntettről lévén szó, -meg nem állotta megjegyzés nélkül: - -– Milyen kár, hogy a sorosok nincsenek itt! - -Karvaly visszavágott: - -– Van itt más, a ki megirhatná mindezt. - -Azután Halmoshoz fordult ismét, mig ugy látszott, hogy minden dühe, -minden felháborodása kialszik a lelkéből. Az egész alakja kifeszült, -fény volt a szemében, a mikor szólott mintegy rendithetlen szóval: - -– Nem tarthat igy tovább és végre is el fog pusztulni, le fog tünni ez a -csillagzat. - -Majd lelkesedéssel, mintegy deklamálva kiáltott, mintha egyedül volna, -négy fal között: - -– A jövő… a jövő… a remény, a megváltás! - -– A jövő a halál! – mondotta hangtalanul - -Halmos. - -Ime Pandra András, az ismert műkritikus lépett be a redakczióba. A lap -ugynevezett külmunkatársa volt s udvariasan fogadták. Csak a pesszimista -Halmos és a naturalista Karvaly nem vettek tudomást a megjelenéséről. Ez -utóbbi odaszólott a társának: - -– Hallatlan, mintha csak azért kapnák fel az embereket, mert üresek. - -Halmos mosolyogva válaszolt. Gúny volt mindegyik szavában: - -– Persze, hogy csak azért. Könnyűek barátom… - -És Pandra András véletlenül épen a »könnyűségét« védte. Az elmult -napokban tárczája jelent meg a »Hirek Kürtje« hasábjain. Egy ujonnan -felfedezett Ticzián-képről irt, sok lelkesedéssel és még több -elragadtatással, a mester egyik legkiválóbb, legtökéletesebb alkotásának -nevezve azt a czikkében. Most azután kisült, hogy ez a hirhedt -Ticzian-kép nem egyéb egy már bizonyára porladozó dilettáns mázolásánál. - -Kármán nem szerette az eféle tévedéseket. Belemélyedt az előtte fekvő -irások soraiba s azt szerette volna mondani: »Pandra ur, milyen -istentelen nagy szamár ön!« De csak néma maradt, mig Halmos, kárörvendő -nézéssel jegyezte meg: - -– Ismeretes dolog, hogy Ticzián sohse festett plein-airt. - -Készakarva mondott bolondot, hogy boszantsa Pandrát. - -És Pandra tényleg boszankodott. Ingerült hangon vágta oda Halmosnak: - -– Nem is plein-air, hanem Madonna! - -Jól esett ez a kép-vita a pesszimistának. Hát folytatta, nyugodtan -kimért hangon szólva, mintha rendithetlen meg volna győződve a tétele -igazságáról: - -– Az mindegy, kérem. - -– Mindegy? – kérdezte Pandra, majnem irtózattal. Ő, a tudatlan, -szörnyűködött el legjobban, másnak a tudatlansága felett. - -És Halmos csak folytatta: - -– Persze hogy mindegy, a mikor sem az egyik, sem a másik nem Ticziántól -való. - -A redakcziónak, a nőkért lelkesedő munkatársa is belement a vitába. -Valósággal vibrált a hangja, a mikor kérdezte: - -– Meztelen madonna legalább? - -Pós Ákos gyönyörűséggel nézte a fiatal ujságirót, a ki mindjobban -extázisba látszott jönni, a miért a meztelen madonnát már-már látta maga -előtt. De aztán hirtelen lehűlt, a mikor ugyancsak Pós válaszolt a -kérdésére: - -– Csendesedjék, biztosithatom, hogy nem meztelen. - -– Miért nem? kérdezte a fiatal ember csalódva. - -– Mert akkor már rég megvette volna valamelyik káptalan. - -Karvaly kaczagott, mig a lap theoretikus munkatársa megilletődve -kiáltott fel: - -– Ejnye, hogy a festett meztelenségért való rajongást kifelejtettem az -epocháimból! - -Kármán megvigasztalta: - -– Még lesz időd rá, a redakczió nem igen fog igénybe venni a jövőben… - -A segédszerkesztőt bizta meg a kiadó, hogy a menesztés szomorú hirét -tudassa a theoretikussal. De eddig nem vitte rá a lélek és csak most -tudta kivágni, hogy a Pandra és a lap felsülése dühössé tette. - -A theoretikus meghőkölt a váratlan hir hallatára. De azután mintegy -jókedvűen kérdezte: - -– Elcsapnak? - -Már most megindult a Kármán jó szive: - -– Talán még sikerül kieszközölnöm a kiadónál… - -Közbevágott a másik: - -– Oh ne fáradj! Sokkal jobban van ez igy… - -– Tehát menni fogsz az egyetemre? - -– Azt nem. De keresek majd más redakcziót. Az »Uj Magyarország«-nál is -kell ember. - -– Pedig rosszul teszed. A te helyedben már inkább letenném a -szigorlatokat! - -A theoretikus elszomorodott. Oda ment egészen a segédszerkesztő közelébe -s majdnem a fülébe súgta: - -– Már késő. - -Kármán meglepődve kérdezte: - -– Késő? Ugyan miért? - -– Az apám tönkre ment. Koldus. Nem tud keresni. Igy hát nekem kell… - -Ezzel aztán vége lett a beszélgetésüknek, a melyre a munkatársak és a -vendégek, kínos ügyről lévén szó, nem is figyeltek. Karvaly a »Nagy -Világ« segédszerkesztőjéről beszélt, ki az »Uj Magyarország« redaktora -lett. Azt mondta róla, hogy genie, az életnek igaz genieje, mely -vaserővel utat tudott törni magának. Egyike azon keveseknek, kik győznek -ezen a világon. - -Hát Kármán lehajtotta a fejét. Egy perczig, nézett mereven az előtte -fekvő irásokra, fájdalom zokogott ki a szeméből. Ime, ismét egy karrier, -mely ott fénylik el mellette. Csak ő tesped el az örök munka nyomorában. - -Pandra még egyre védte a tévedését, azt állitva, hogy ez a -dilettans-kopia valóságos mestermű, és a szakértőt is tévedésbe ejtheti. -Karvaly az ál-Ticzián dicsőitéséhez hasonló esetet beszélt el, mely -valamelyik kraszna-parti falucskában játszódott le. Volt pedig már -emberemlékezet óta egy sirdomb a falu közepén; azt mondák róla, hogy a -falu védszentje nyugszik alatta. Apraja-nagyja oda járt imádkozni. -Valaki azután éjnek idején felturta a hantot s a mikor hajnalhasadáskor -megindult az első ökrösszekér, az ökrök is, a szekeres is elbámultak, -látva a sirban a szent-lélek helyett – kutyacsontvázat. - -Mig Pós kaczagott, Pandra boszusan mondotta, hogy a hasonlat nem találó. -Azután el akarta ütni az egész Ticzián-affairet és mesélt a -szobrászokról, kiknek ez időszerint nincs pénzök. Majd az Urmánczy -szalonjával hozakodott elő s az egész redakczió érdeklődve hallgatta. -Hát Pandra kereste a hatást, mig beszélt arról az előkelő szalonról, -melynek háziura és háziasszonya, bár a legegyszerűbb polgári családból -valók, mégis csak a mágnásokat látják szivesen. A szalon ajtajánál álló -bejelentő inas ábrázatja, versenyt ragyog az úrnője orczáival, ha egy -gróf vagy herczeg érkezik. Azután dicsérte az Urmánczyné szólásmódjait, -melyekkel vendégeinek adózik, s a melyekben a legfinomabb distinkcziók -jutnak kifejezésre. El is mondta őket egymásután. Ha egyszerű -polgárember lép a szalonba, legyen iró, vagy művész, csak igy fogadják: -»Jó napot uram!« Ha báró jön, már emigy szól Urmánczy asszony: -»Rendkivül örvendek, hogy eljött…!« Grófnak egy hanggal följebb dalol: -»Boldog vagyok, hogy láthatom!« A herczegnek már extázisban mondja: »El -vagyok ragadtatva, hogy látogatásával szerencséltetett meg!!« - -És ismét hangos kaczagásban törtek ki mindannyian. Csak Halmos maradt -komoly, mig maga elé mondogatta: - -– Milyen nyomor! - -Karvaly megtoldotta: - -– Milyen nyomoruság! - -Kármán szellemesnek, a lap egy másik munkatársa nagyviláginak tartotta -az Urmánczy asszony distinkczióit. Pós érdeklődve kérdezte, vajjon mit -szólana ez a vendégszerető asszony, ha egyszer egy eleven király jönne a -szalonjába. - -És Karvaly felelt nagy sietve a Pós Ákos kérdésére: - -– Kétségtelen, azt mondaná: »Mindjárt meg fogok bolondulni… felséges -uram!« És azután még kétségtelenebb, hogy tépné a haját vad örömében. - -A redakczió hahotáját a Vadházi megjelenése némitotta el. A »Nagy Világ« -poétája szomorúnak és levertnek látszott. Egészen halk hangon, mintha -teljességgel berekedt volna, hirdette: - -– Márja meghalt! - -És könny futotta el a szemét. A redakczió tagjai és vendégei is -megdöbbentek egy pillanatra. Csak Halmos nem jött ki a flegmájából. Az ő -lusta hangján szólott: - -– Nem kell érzelegni. Manapság még a poéták is meghalnak. - -Azután még jobban elterpeszkedett a bőrdiványon, behunyta a szemeit, -mintha ő is meg akart volna halni. - -Vadházi valósággal gyászbeszédet tartott: - -– Ime, halott a legnagyobb ember. Árván, elhagyatva, égett ki az a nagy -lélek, mely az embereknek érzett, mely az embereknek énekelt. Senki nem -volt a halálos ágyánál, csak én. És ugy költözött el, a mint csak a -legnagyobb ember válhatik meg a világtól. Azt mondta, ne hivjanak -orvost, mert nem akar küzdeni gyógyszerekkel a természet ellen, mely -barátja volt s a melynek mindig megadta magát. De szeliden arra kért, -hogy olvassak neki Petőfi és Beranger dalaiból, mikor érezte, hogy közel -van már a halála. Ugy látszott, hogy megkönnyebbül, hogy minden ereje -visszatér. Csillogás volt a szemében, fény, mint a milyennel nem birt -még haldokló ember. És abban a nagy perczben, a melylyel együtt mult ki, -minden ereje a hangjába fult. És szólott: »Költészet! te élsz örökké és -meg vagy ott is, a hová most elmegyek.« Azután meghalt, meg sem átkozva -azt az életet, mely oly rideg, oly mostoha volt neki. Kibékülve, ő -bocsájtott meg, ő, a kinek nem tudtak megbocsájtani. - -Az ömlengéseire már senki sem figyelt. Hát Vadházi csak folytatta -magának: - -– Mennyire fölül állott az embereknek, mennyire különb volt, mint -mindannyiok. - -Azután úgy ment el a mint jött, senkit nem köszöntve De nem is törődtek -vele. A redakczió theoretikusa Laub Arnoldról beszélt, a ki nem -pénzügyér többé. Ödipusz hazament az ő kis mezővároskájába és novellákat -ir a vidéki lapoknak. Senki sem tudta, hogy tulajdonképen miért -hozakodik elő vele. De ő maga sem. Eszébe jutott, beszélt róla. - -Ezenközben Krampusz akart irni a Márja János haláláról. Bevonult hát az -utolsó szobába, hol egyedül lehetett és ime megkezdődött a vergődése. -Szikkadt, terméketlen lelkéből egy árva érzés sem tudott feltörni s -minden erőlködése daczára, meg nem ellett az agyában még a leghalványabb -gondolat sem. S íme, ő irt arról az emberről, a kiben csak úgy égett az -érzés, a kiből csak úgy ömlött a fény, a gondolat, a ki tűz volt a -szivében, láng volt az agyában. Kármán aggódva nézett az órára. Már -estére hajlott az idő s mikor fog elkészülni az a gyászczikk? Bizonyos, -hogy Márja János föltámad odáig. - -S mintha ez a mai nap a halálnak napja volna, jöttek sorra a gyászolók. -Egy fiatal hivatalnok, huszéves nejének az öngyilkosságát panaszolta. -Halvány fogalma sem volt, miért ölte meg magát a szeretett nő, a -barátjai mondták meg neki, hogy mást szeretett s tisztességes akart -maradni. Hát az ajtófára felakasztotta magát a nászfátyolával. Jött -kérni, hogy ne tegyék bele az ujságba. Talpig feketébe öltözött öreg -asszony fuldoklott, a mig elmondá, hogy a fia főbe lőtte magát. -Kártyaadósságai voltak, nem fizethetett s ő is tisztességes akart -maradni. Hát golyót röpített az agyába a szobája kanapéján. Könyörgött, -hogy ne vegyenek tudomást az esetről – majd eltemetik szépen, csendesen. -Egy fiatal orvosnövendék maga jött el megmondani, hogy meghalt. A -rendőrség végzetes tévedése volt, hogy letartóztatták tegnap – -valamilyen egyetemi lopás miatt. Az ujságok tele vannak az esetével. A -főkapitány ma bocsánatot kért tőle és szabad lábra helyezte, a miért a -detektivek tévedtek. Most már ki hiszi el, hogy ártatlan, hogy fatális -tévedésnek az áldozata? Ki fog vele beszélni? Elbukott, a pályájának -vége, még a szüleihez sem mer hazamenni. - -Halmos meg akarta vigasztalni. - -– Ne bánkódjék, manapság ugyis mindegy, akár tisztességes az ember, akár -gaz! - -Erre aztán kitört a vihar, a szabad szó viharja. Gyűlölettel, átkozódva -beszélt mindenki. Ugy rémlett, hogy felszabadult az igazság, hogy -kivilágosodott minden elme s tisztán látott minden szem. És ennek a -viharnak az volt az éktelen disszonancziája, hogy a lap tendencziája, -iránya, összecsapott s ökölre kelt a munkásai kritikájával és -meggyőződésével. Vezérczikkiró tehetségtelen fabáboknak nevezte azokat -az államférfiakat, a kiknek tömjéneznie kellett az ujságban, -lángelméknek azokat, kik mint az ellentábor harczosai nem részesültek a -lap kegyében. És anathémával sujtották egyszerre a tömjénezetteket és -koszorút fontak a lehurrogottak homloka köré, undorral szóltak azokról -az eltévesztett és elkontárkodott politikai reformokról, melyeket a -lapban, mint az ország üdvét, megváltását bálványozták. Rablópolitikának -mondották azt a taktikát, mely rést keres a törvényben, mely jonglirozik -a szöveg kétértelműségével, s mely elsikkasztja a mások jogait, hogy a -maga hatalmát növeszsze általok. A gyűlölt, piszkos bálványt kirúgták -oda az első szoba padlajára és azok, a kik imádságot mondtak neki az -ujságban, most vihogva demonstrálták, hogy bűzös sárból készült, üres és -értéktelen. A szavaikkal belemarkoltak Magyarországba, melynek élete ott -zuhogott el az iróasztaluk alatt és felszinre dobta minden szenynyét, -minden salakját. Mintha nagymosás lett volna, került elő a politikai és -társadalmi élet minden szennyes fehérneműje. Azután megfujták a harczi -riadót az »Uj Magyarország« mellett, mely bátran tiporja, vágja a -fekélyeket, hogy egészség terjedjen a nyomukba. Mig oda voltak lánczolva -kopott iróasztaluk mellé, mig toll volt a kezükben, e lap nem -létezhetett előttük. Nekik is gyűlölniök kellett, hát gyűlölték mint -azok, kiket nem a tehetség, nem a tudás tett nagygyá és hatalmassá, -hanem kik boldogultak sivár lélekkel, gyűszűnyi agyvelővel, mert -összeköttetéseik valának, mert értettek az intrigához, mert alázatosak -voltak s mert czédává tették a meggyőződésök, mert a parancs vágóhidjára -mentek bután, mint a marhák, még csak nem is bőgve, de mosolyogva s mert -végre szeszélyes, szép asszonyoknak voltak a szeretőik. S úgy tudták, -hogy mindez a piszok fel fog robbanni, mert fel kell robbannia. A -változásnak, az újászületésnek nagy napja lesz ez, mint volt az, a mikor -először láttak keresztet ezen a világon. Nincs messze már, érezték a -levegőben és áhitozták mindannyian, maguk sem tudva, hogy miért. - -A lap országgyülési tudósitója volt az új kornak legnagyobb apostola, -bár referádáiban a jelennek áldozott. Undorral és gyűlölettel tette, -hisz azoknak kellett tömjéneznie, a kik, mert nem származott előkelő -családból, örökös mellőzésre átkozták s kiüldözték a hivatalából. Minden -boszúja és minden keserűsége olyan helyet kerestetett vele, a melyből -üldözőit támadnia lehessen. Végig járta a szerkesztőségeket – s úgy -rémlett, hogy a legfrivolabb irónia vezeti, mert csak ott kapott állást, -a hol igaztalan zsarnokait kellett piedestálra emelnie. Végre is a -gyomra kezdett beleszólni a boszújába, hát dolgozott éveken keresztül, -agyával dicsérve, lelkével megvetve az üldözőit. Semmi nemes czélja, -semmi ambicziója nem volt többé, megadta magát a lemondásnak. De -mélységes, engesztelhetlen boszúja ott volt a szive legmélyén, csak -elfojtva, de nem megölve a kenyér által. Elbukva, koldulva, a saját -gyermekeik asztalától elkergetve akarta látni azokat az embereket, a kik -a jövője útját zárták el előle. Mint az éjszakán át haldokló beteg, a -pirkadást esengve, úgy tört elő minden szava a lelkének: - -– Mikor fognak már akasztani? - -És beszélt a többiek szivéből, a mikor a Nemes Ferencz korszakát -sóvárogta Ez jelenti az új, az egészséges Magyarországot, ebben lesz -máskép minden; és ez az utolsó álom, csalhatatlanabb a valóságnál. - -És mig a tiszta jövőt sóvárogták, mig elmerengtek ábrándképeken, a -szennyes jelen és a nyomorúságos valóság mintha hirtelen beletépett -volna az üstökükbe. Az egyik soros lihegve tört be a redakczióba s -szólott hadarva, minduntalan belefulva a hangjába: - -– Ismét rablógyilkosság a nemzeten. Megkoszorúzták a Henczi sírját! - -Mintegy varázsütésre némultak el mindannyian. Zaj és izgalom fészke lett -a redakczió. Többen szaladtak az egyetem-térre, hol az ifjúság éjnek -idején fáklyák világitása mellett gyülést tart. Mások iróasztalukat -foglalták el nagy sietve. A hirt hozó soros is elszaladt. Az utczáról -zaj és zsibongás hallatszott fel a redakczióba. Száguldó lovak -patkócsattogása, kivonuló katonák rohamlépésének monaton kopogása -váltotta fel egymást. - -– Éljen Magyarország! – kiáltották a tüntető csoportok. - -A váczi-utczai ház udvarára kijött az egész nyomda. Több szedő futott a -katonaság után. - -Azután a Pós Ákos czikke lett az első áldozat. Kármán leszólott a -metteurnek: - -– Ki kell emelni a Pós czikkét! A Henczi sírjáról jön első vezérczikk. -Minden szedőjét tartsa itt az éjszakára. Mellékletet adunk! - -A munkatársaknak is kiadta a direktivákat: - -– Mindent röviden! - -Krampusznak is odaszólott: - -– Ötven sort Márjáról, nem lesz helyünk. - -Tiz már készen volt az ötvenből. - -Az utczán mind nőttön-nőtt a zaj, mint fergeteg a tengeren. - -– Fel Budára! – orditotta a nép, a messze utczák visszhangoztak bele. - -Kármán és a munkatársak a redakczió ablakaihoz futottak. - -Az első szobában megszólalt a telefon. Rimánkodó csilingelésével mintha -hitta volna az embert magához. - -– Nem megy ki senki? – kérdé Kármán türelmetlenül. - -Hát Pásztor Endre sietett ki a telefonhoz. Mintha valamilyen ismeretlen -ösztön kergette volna. A gép kagylóit egészen a füléhez szoritotta, hogy -a nagy lárma daczára minden szót hallhasson tisztán és érthetőn. -Hirtelen odavágódott a gép szekrényéhez egy szó, egy jajkiáltás nélkül. -A rendőrség mondta volt a fülébe: - -– Czittler Magdolna varrónő, esti hét órakor, lúgsavval megmérgezte -magát és meghalt. Tettének oka ismeretlen. - -– Fel Budára! – dörgött az utczáról mind jobban, mind erősebben. - - -XI. - -Nem volt lakása, hát ott aludt a redakczió utolsó szobájában, a kanapén. -Három hetes szennyes ing volt a testén, nem törődött vele. Majd adnak -neki tisztát, ha szépen beleteszik a koporsóba. Ment, járkált az -utczákon. Néha egykedvűen, néha mosolyogva. Ugy volt ilyenkor, mintha -nevetné az életet, a világot, minden örömével, minden bánatával. S -ezenközben ugy érezte, hogy valami megszakadt a lelkében. De nem akarta -érezni, s mig látta, mint él, mint lélegzik körülötte minden, áltatta -magát, hogy ő nincs, ő nem él, nem létezik. S jól esett léteznie a nem -létezésben, mert igy nem félte a halált, nem kellett zokognia egy -elpazarolt, egy már a csirájában megölt élet felett. A lemondás nem -bántja többé; át fog surranni szépen, csendesen abba a másik halálba, a -melyben ép ugy lesz minden, mint van most, csak az agyveleje lesz -teljességgel elrothadva. - -Esengte az éjszakát, valósággal sóvárgott a sötétség után. Hát a mikor -vége volt a munkának, sietett be az utolsó szobába. Kioltotta a -gázlámpákat s ugy ruhástul dőlt végig a pamlagon; kis férgek estek neki, -mintha már igazán holttest volna s feküdnék lenn nyirkos sirban. -Elaludt, de felébredt csakhamar s azontúl már nem tudott aludni. Mind a -két halántékán ütemet vert a vér, mig kidagadt szemekkel belemeredt a -szoba sötétjébe. Látott mindent. Összevissza hányt székek, idegesen -lecsapott tollak, feldúlt, félig tele irt papirok az iróasztalokon – -mind a szemébe ötlenek a sötétség daczára. Olyan volt ez a darab műhely, -mint valamelyik üres akna, mely szívta magába a munkásai életét még csak -egynéhány perczczel az előbb. Ám nem látta olyannak. Megejtette a -gondolkozását, megejtette az érzéseit az éjszaka világa, a melyről azt -mondják, hogy egészen más, mint a nappalé. Elöntötte a csend, mig elhalt -mellette az utcza kései zaja, mint sirban a lehellet. Belé szeretett -volna fogódzni ebbe a nyugalomba, megvesztegetni minden tünő perczét, -hogy álljon meg örökre. De csak nem akart megállani. Hát Pásztor Endre -élt egyik éjszakáról a másikra, hasonlitgatva, melyik volt a sötétebb, -melyik csendesebb, melyik tartott tovább. Künn az első szobában, még a -késő éjjel is, élénk volt az élet. Hordták a telegrammokat, mert -valamelyik képviselő beszámolóbeszédet tartott. S a miért az egész -parlamenti időszakot a ház buffetjében töltötte, hát volt díszevés is a -tiszteletére. Persze a távirat csak későn érkezhetett. Az operaházi -kritikus a kiadó cousine-járól beszélt, a ki ma is csak ép ugy -disztonált, mint rendesen. Krampusz a nemzeti szinház szinészeit -persziflálta. Hamus a közönség felől kérdezősködött. Érdeklődött azok -iránt, a kik még érdemesnek tartják szinházba járni. Be-behallatszott -hozzá a beszédük, ám Pásztor Endre nem hallotta őket. Élt és lélegzett -abban a maga világában, nyugodtan, talán boldogan is. Mert boldog volt, -hogy régi, ismerős érzései támadnak, melyek talán el sem hagyták volt, -hanem csak elbujtak valahol a bensőjében. Ime, most itt vannak ujból. -Egy egész csomó, egy egész raj. Olyan édesen esik, a mint áthidalják azt -a szakadást a lelkében. Künn kaczagnak, még egyre hordják a -telegrammokat, mert egy másik képviselő is beszámolót tartott. Benn az -utolsó szobában csak érez Pásztor Endre. Ugy tetszik, mintha -hipnotizálná a sötétség. Misztikus muzsika van a levegőben, a pillangók -nem tudnak dalolni s mégis mintha azok dalolnának. Hát velök dalol ő is. -Eszébe jut egy-egy verssora, el-elmondogatja magának, egészen halkan, -majdnem susogva… aztán lát is, mind tisztábban, mind fényesebben… lát -tisztaságot, fényességet. És megmondja magának, hogy lát. - -– Eljöttél? Milyen szép vagy, milyen gyönyörűséges! - -És csak nézi, merev, teli nézéssel. Az a két szelid nézésű szem most is -rá mosolyog, szerelmetes, édes mosolygással. Aranyszőke haja még mindig -kétfelé van simitva. Tavasz Anna most is olyan, mint a legenda -Margaréthája. Csalja, hivja maga után. Menne, de ugy érzi, hogy gyönge. -Hát Tavasz Anna még jobban hivja, még jobban csalja. És a hangja most is -olyan gyöngéd, mint a fuvoláé. Kérdezi: »Nem szeretsz már?« »Szeretlek, -még mindig szeretlek!« lihegi a másik. Aztán felkél, botorkál a sötét -szobában, ugy tudja, hogy ott van ujból a Tavasz Anna léptei nyomában. -Aztán megy bátran, biztosan; ugy tudja, hogy a Tavasz Anna szemei -vezetik. Valósággal kihajnallott körülötte. Ez a fény, a dicsőség fénye, -az egyesülés glóriája. Az utolsó gondolat jutott az eszébe. Reszketés -ejtette meg, ismeretlen érzések szakitottak bele a mellébe, mig mintha -részeg volna, dőlt oda a szoba falához. Belevágódik az egyik -iróasztalba, nem érzi; feldönt egy széket, mintha nem is történt volna. -Kihallatszik a zaj az első szobába. Hát bekiált valaki: - -– Ne bántsad a patkányokat! - -Ezt sem hallja. Oda van támaszkodva kifeszűlt testtel a szoba falához. -Valamikor az édes anyja állt igy a vöröskoczkás konyhában. Egy perczre -talán eszébe is jut a fiának. Mert megejti az emlékezés, hogy felbomlik, -elrothad az agyveleje, mert rémképek tolakodnak a szemei elé, önmagát -mutatva, kajlán, elbárgyulva, a mint piszokban, förtelemben birkózik a -halállal, becsunyitott, bűzös halálos ágyon. De nem akar emlékezni, nem -akar látni. Hát vége szakad ennek a csunya percznek. Következik a szép. -Tavasz Anna, ott van újból. Sohasem volt szebb, soha fenségesebb, mint -most, a mikor a szerelmesét akarta vissza magának. Kápráztatott az -alakja, elbóditott a nézése. Mert a mig elmerengett a látásán, az -asszony szeme is rajta ragadt. Beszéltek hát újból a tekintetökkel. -»Szeretlek, még mindig szeretlek!« – szólott. Pásztor Endre. »Szeress, -szeress!« – lihegte már az asszony. - -Elkábult a nézésén, belekábult az érzéseibe. Az utolsó gondolat újból, -az utolsó, mely után nem lészen már mit keresni. Hát csinált és -kifestett magának egy nagy sûprem-perczet… nem látta és nem tudta a -részleteit, csak a lényegét. A nagy percz, a melyben az utolsó -gondolatot kifogja fejezni az utolsó munka… Nagy lesz, mint a milyen -nagy Tavasz Anna; fényes, mint a mily fényes ő; és le fognak borulni -egymás előtt abban a nagy perczben, a melyben tökéletesen megértik -egymást. Vallássá lesz a szerelmök s szentté lesznek ők, a kik -szeretnek. - -És már jó előre is szentnek tetszik, a mint ott áll mozdulatlanul a fal -mellett, mintha oda ragadt volna. - -Kezd tényleg hajnalodni. Az utolsó szobában kezd szürke lenni minden. A -Pásztor Endre arcza is szürke. Künn a szerkesztőség első szobájában a -hajnali világosság beleolvad a gázlámpák fényébe. A mint a természet -világossága összeházasodik az azbeszt izzásával, valósággal -mesalliançe-nak tetszik. Olyan kifejezhetlen sötétség ül az örök műhely -kaptafáin: az iróasztalokon és a rongyos falakon, mint a mellbeteg ember -arczán. Kármán egész alakja, a mint meggörnyedve iróasztala fölé hajlik, -ugy rémlik, mint egy monstruózus púp, az alsó teste is púp, a feje is -púp. A lap vége felé járt, az éjjel alatt csendes udvarban felébredt az -élet, a munka és a nyomor, mig fenn az első emeleti szerkesztőségben -épen ellenkezőképen volt. A földszint új kezdő életére az első emeletnek -mélységes halála adott alkalmat. Itt bevégezték a lapot, ott elkezdték. -Itt ujból lealkonyodott egy nap, véget ért, ép akkor, a mikor -tulajdonképen kezdődött, a mikor a támadó nap új reményt és új életet -teremtett azoknak, a kiknek még élet az élet, a kiknek még van remény. -És ott mintha lánczokat hozott volna magával, a munka igáját, melyben -sok fiatal ember, rossz és jó leány hajtotta bele a fejét, a mikor annyi -sok fej még párnákon nyugodott. A gyűlölt munka ért véget és a gyűlölt -munka kezdődött ujból. Milyen furcsa, milyen különös fészek volt ez a -váczi-utczai ház, a »Hirek Kürtje« palotája! Ide nem hozott örömet a -nap. Kinek is hozott volna? Pedig olyan hatalmas volt, a mikor -rézvörösen szélesedett el keletnek láthatárán, kápráztatva és vakitva -azokat a szemeket, a melyek be voltak húnyva az éjszaka, égetve és -csipve azokat, melyek irások sorai felett meredeztek, az egész éjszakán -keresztül. Ugy volt, mintha itt, az örök munka felett a nap csak -önmagának tetszenék s mig künn egy egész természet áldotta a melegét, -addig itt benn a város és a munka kellő közepében mindenki csak átkozta -önmagában. A segédszerkesztő, a ki végig olvasott mindent, azt a sok -frázist, dicséretet és lehurrogást és a szerkesztőség többi tagjai, a -kik telegrammokat forditottak az éjszaka és csinálták azt a sok frázist, -dicséretet és lehurrogást, elbágyadt érzéssel, elszikkadt lélekkel, -egészen öntudatlanul gyűlölték a napot, mely nem az ő számukra jött fel, -mely nem nekik küldött napsugarat édest, meleget, s a melynek éles fénye -csak kellemetlen akadály a délelőtti alvásban. Gyűlölték, mert nem -hozott új életet, új reményt nekik, mert csak az átvirrasztott éjszakára -emlékeztette őket, melynek sötétségébe ismét belefogyott, beletünt az -ifjuság egy napja, ma is csak ép ugy, mint tegnap és tegnapelőtt, mint -rég ideje, mióta a hivatásnak nevezett kenyér a redakczió iróasztalához -vezette őket, hogy folyton csak az éjszakát lessék, hogy sárga gázfény -legyen a nap nekik, hogy testben elsinylődjenek, hogy lélekben -elpusztuljanak, hogy dolgozzanak hálátlan tollal annak az eszmének, -melynek neve: lapkiadó és annak a csőcseléknek, a melynek neve: -közönség. - -S lenn a földszinten ép ugy van, talán még rosszabbul. Itt a kemény -éjjeli fekhely kínosabb a koporsónál: tör, zúz, az elevenbe hasít, -ropogtatja a csontokat. Itt nem is emberek az emberek. Alig hunyták le a -szemüket, már is zörgetik az ablakokat, ajtókat. A sok zörgetésben -betört az ablak, elhasadt az ajtó. A kiadó nem hivatott sem üvegest, sem -asztalost. Minek pénzt költeni arra, hogy ezeket az embereket, a kik -összehordják az ezreket neki, ne érje a hideg éjjeli szél? A szamarak, -csak ugy is hordják. Félig papir, félig üveg az ablak, félig fa, félig -vastag karton az ajtó. Csak azért jó, a miért a felköltés zaját -tompitja. Ám ha ezzel nincs zaj, ugy jön máshonnan. Az udvar kéményes -üvegházában elkezdett orditani a gép, a nyomó, törő, zúzó, vágó -vasóriás. A próba meg volt. Kitátotta monstruozus száját, megmutatta a -fogait, demonstrálta, hogy tud zabálni. Ide hát az embereket! Mert ez a -kolosszális masina valóságos emberevő pokolgép; korántsem éri be a -papirral, az csak a saláta neki. A fő-étele az ember. Ide hát ember, -kiről azt tartják, hogy tökéletessége vagy a teremtésnek, kinek lelked -és szived van, ki eltartasz világtalan édes anyát, sápkóros agg apát, -bohó gyerekeket, árvákat, rongyos ruhás testvéreket. És jönnek. Egy -sereg fiatal lány tódul be a géphez. Husák a gépmester már ott van és -czirógatja a megvadult alkatrészeit, hizeleg nekik olajjal, hogy még -jobban vaduljanak, hogy még jobban öljenek. A fojtó füst felrepeszti a -tüdőt, a nedves meleg lobbot teremt a torokban, az óriási zaj -keresztül-kasul járja és megférgesiti az agyvelőt, a papirsaláta-etetés -megtöri a hátgerinczet. Ám igy még jól van minden, ha ugyan az egyik -kerék nem kap el egy gyönge női kezet, vagy meg nem ránt egy szoknyát és -nem töri két darabra azt a testet, mely magán hordta azt még csak egy -perczczel azelőbb. Ugyan, hogy örülhetnének ezek a szegény párák az új -napnak, mely csak a bakó elé viszi őket és a mely ha ád is meleget, -azért adja, hogy verejték is legyen, nehéz gyöngycseppű verejték. - -És erre az elhaló és kezdő munkára, mely édes testvére egymásnak, -mindinkább nagyobb fényt és világosságot vet a nap. Ime, reggel lett az -éjszaka után. Fenn az első emeleten csend. Az udvarban zajos élet. Már -nincs álom többé a szemekben, nincs lankadtság a karokban. A nagy gépház -piszkos, esőmosta ablakai mintha reszkető zörgéssel kisérnék a rotácziós -masina diszharmonikus muzsikáját, mely hol orditó, hol rikácsoló -akkordjaival zúg, zakatol, mintegy bele a végtelenbe, szűnni nem akarva, -de mindinkább gyarapodó erővel. A gépház fülledt, olajszagú levegője -megtelik ezzel a lármával s mintha együtt reszketne a gép megőrült -alkatrészeivel. Ugy tetszik, hogy későre jár már az idő, mert a -gépmester csak fokozza a gép gyorsaságát. Aztán kiragyog az arcza, a -mint teljes erővel dübörög a gépje. Mintha ennek a kékzubbonyos, -nyomdafestékes munkásnak gyönyöre volna ott, ezernyi vasdarabnak -sikítása, gépszijjak pattogása, kerekek surlódása, papir suhogása -között. Aztán a gyönyörét is fokozza, mert itt ebben a csupa zajban is -van szerelem. A feleségét nézi, boldog, mosolygó nézéssel, a mint az, az -ujságokat hajtogatja. Az asszony visszanéz; terhes a szegény, alig birja -a munkát. Hát küldi el a férje. Hadd vigye fel az első ujságot Kármán -urnak. - -Ugy megy ki, hogy zajban, munkában van az egész gépház. Fiatal leányok, -fiatal emberek forgolódnak a gép körül, viszik ki az expediczióba a -lappéldányokat. S bár csak ugy szakad rájok a munka, mégis van idejök -ezeknek is a szeretkezésre. Egy-egy fiatal, olaj-szagú munkás az ülepén -fogja meg a dolgozó leányok egyikét. Kaczagnak, sikoltoznak, ám a -hangjukat széjjeltépi a nagy zaj… hát nem történt semmi, nyomják az -ujságot tovább, mert már későre jár az idő és a gépmester csak egyre -fokozta a gép gyorsaságát. - -És csak nyomják egyre tovább az ujságot. Az első példány ott van már a -Kármán kezében. Zsirosak a betűi, nyomdafestékszagú lesz tőle az egész -redakczió. Hát csak nézi megelégedetten, talán boldogan is. Ismét egy -lap, ismét egy nap! - -A terhes asszony visszakerült a gépházba. Dolgozik ujból, a férje -bámulja ujból. A gyermeke bizonyára sükedten fog jönni a világra. Kármán -még mindig a lapot nézi, forgatja, nyomdafestékes lesz a keze, -nyomdafestékszagú az egész redakczió. Ám mindegy. Ismét egy lap, ismét -egy nap! Aztán megakad a szeme a Pásztor Endre nevén. Díjat nyert az -akadémiában a drámájával. Szegény fiú! Örül is, meg boszankodik is. -Krampusz ugy suttyomban adta le a hirt a nyomdába… hallatlan irigység, -talán rosszakarat is… pedig egynehány sornyi életrajzot lehetett volna -irni ehez a száraz hírhez. Igy szokás ez, ha fiatal ember nyer drámát az -akadémiában. Ám most már késő… talán mindegy is. De azért csak keresi -Pásztor Endrét, meg szeretné mondani ezt az örömhirt neki. Tudja, hogy -benn szokott aludni az utolsó szobában. Megy be. - -Ott állott még mindig a falhoz támaszkodva. Már nem volt szürke az -arcza, mert reggeli napfény ömlött a szobába. Kezébe adta az ujságot. -Pásztor Endre látja… íme az utolsó gondolat, a nagy percz. Kidagadt -szemei már a részleteit is látják ennek a nagy percznek, kidagadt lelke -érzi a varázsát. A dráma… Tavasz Anna játszik benne… együtt játszik -vele, a szerelmesével. Ott van a szinház fénye, az asszony fénye a -szemei előtt. Ott zajlik el a taps a füle mellett, ott szalad el a -Tavasz Anna hangja. Ezer ember kiáltja a nevét, de legszebben az asszony -mondja. És azt is mondja, hogy íme, most méltók egymáshoz. Hát -boruljanak le egymás előtt. Ám csak Pásztor Endre borul le… azaz -leroskad inkább. Valamelyik széket öleli át; mintha a Tavasz Anna testét -ölelgetné. Aztán mondja: - -– Az enyém vagy! - -Igen nagy gyönyöre lehet, mert eltorzul az arcza. Nagyon csúnyának -látszik a napfényben… a lap is összegyűrve csúnyán. Hát Kármán nem tudja -nézni. Szalad el orvosért. Aztán visszajön vele, de nem akarja látni -Pásztor Endrét. Megy el ismét; az udvaron egy-egy fiatal munkásleány -mosolyog feléje. Aztán kitódul a zaj az udvarra, a mint megnyilik a -gépház ajtaja. Még mindig hordják, még mindig nyomják az ujságot; talán -nagyon későre jár az idő, mert a gépmester csak egyre fokozza a gép -gyorsaságát. Hát Kármán megelégedett, talán boldog is. Kiér a kapun, -megáll az utczán. Megnézi az óráját, hát ha el lehetne menni még a -»Tengerpart«-ba. Aztán elmegy… ott lesznek még bizonyára mindannyian. És -ott is vannak. Kármán mutogatja az ujságot nekik, a melyet elhozott -magával. - -– Ismét egy lap, ismét egy nap! – mondja aztán. - - - - -VIHAR. - -Még az öreg Kollár fogadta fel mindkettőt: az embert is, meg a -feleségét. - -Tutajos volt a Dunán s teljességgel a tradiczió embere. Az apja vezette -a vizi mohhal benőtt tutaj végébe s kezébe adta a kormánylapát rudját. - -– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből! - -A tutajosok nyelvén volt mondva s a fiatal Kollár megértette. Hát a -kormányrudat nem birta kiütni megkérgesült markából sem a pénz, sem a -viharverte hullám. A gőzhajózási társaság csalogatta. Meg akarták ölni -ezt a hatalmas tutajost, kinek negyven usztatója reszketett a Dunán. De -csak nem ment se kormányosnak, se kapitánynak. Tudta, hogy a tutajosok -arany-korának erősen hanyatlik a napja, látta, mint éri utól pocsolyás -gerendáit az uszályhajó, hallotta, mint zakatol mellette a gőzhajtotta -kerék. De az elkerülhetlen bukás daczára sem engedett s mig lelke -mélyéből gyűlölte a gőzpára vak, buta erejét, csak azt mondta a fiának, -a mit neki az édesapja: - -– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből! - -Aztán készült az elinduláshoz. - -Cserepet akart usztatni a Dunán s ehhez kellett Márton Mihály, meg a -felesége. - -Szürke hajnal feküdt a homokszinű vizen, a mikor kiment a partra. Ott -állott meg a járműve szélén, bámuló arczczal a nyilt Dunának. Ringott -vele a tutaj, mint egykor gyermekkel a bölcső. Ringott, mind jobban, -mind bolondabbul, minél közelebb ért a nagy uszályhajó a tutajhoz. Már -ott haladt el a közelében. Hát a vén kormányos nézte az óriási terhét, -melynek a gyenge tutaj a negyedét sem birná el. Mélységes gyűlölsége -gátat szeretett volna vetni a nagy lapátos kerék okozta hullámoknak, -melyek lomha torlódással, de annál biztosabban közeledtek a saját -gerendái felé. Féktelen szilajsággal tánczoltatták a tutajt, ellepték -vizzel és megnedvezték a kormányos ruháját. - -A vén Kollár nem birta tovább. Dühbe jött és káromkodott – magának. Hát -az ingó tutaj, hű tutaja ledobta magáról. A viz volt mindig az eleme. Az -tartotta fenn, s az volt a mi megölte. Véletlenül a tutaj alá került s a -gerendák között csakhamar piros színű lett a viz. Parti halászok egy-egy -perczre látták még a vén kormányost, a mint a holttestet felszinre verte -az ár. De kifogni már nem birták. Végkép eltünt s mintha a Duna fenekére -került volna. - -Nyugodtan, minden szó, minden hang nélkül fogadta az ifju Kollár az édes -apja halála hirét. Aztán maga is ott járkált a tutaj szélén. Kereste a -helyet, a honnan a vén kormányos lefordult. Ugy volt, hogy megtalálta. -Hát durva késével, keresztet vágott bele abba a legutolsó gerendába. Ez -volt a gyászszertartás utána. A hirt mondó halász, Márton Mihály a -napszámos, a fiatal hajógazdát nézték. Még mindég ott volt a tutaja -szélén, a beláthatlan vizmezőn merengve. Fájdalom markolt bele a -lelkébe, látni akarta még egyszer az édesapját. S a miért nem akart -felszinre kerülni, hát káromkodott csak ép ugy, mint a vén kormányos. - -– Részeg volt bizonyára! - -A Márton Mihály felesége sirt s ez volt az egyedüli bánatos hang a -tutajon. Karcsu testével oda dőlt a kormány rudjához, durva kötényébe -rejtette az arczát. Azután ugy maradt hosszú perczeken keresztül. -Szerette az öreg Kollárt, mert az is szerette az asszonyt. Fiatal leány -korában került a tutajra s ott volt mindég, valahányszor útra készültek. -Őt fizették a legjobban. Hát jól megvolt a tutajon. Meleg nyári -északákon csupa holdfényben utaztak. Az asszony egy hajósdalt énekelt. A -vén durva Kollár megszelidült erre. Hallgatta a nótát lehajtott fejjel, -némán. Minden szó, minden hang drága volt neki, a miért a multat -beszélte, a mikor még csak tutaj volt a Dunán. Később férjhez adta a -leányt s várta az első gyermeket. A keresztapja vágyott lenni, -kormányossá akarta nevelni. De Márton Mihályné nem fogamzott. Az öreg -Kollár azt mondta, hogy rossz asszony és elkergette a hajóról. Ma aztán -visszafogadta. Hát Márton Mihályné azt mondta magának, hogy bajt hozott -a tutajra. Köny volt kreolszin arczán, fekete szemeiben, a mikor oda -fordult az új kormányoshoz: - -– Ma csak nem indulunk… - -Erre az volt a válasz, hogy fel kell oldani a köteleket. Az új kormányos -menekülni akart onnan, hol a régi veszett el. - -* * * - -A cserepes tutaj lomhán indult utnak. Kollár, puha kalapját mélyen a -szemébe huzta s megragadta a kormányrudat. Neki szeretett volna menni -minden csolnaknak, minden hajónak, mely az utjában elébe került. De -aztán a hűvös vizi levegő kijózanitotta. Uszott a tutajával szép lassan -lefelé a Dunán. Márton Mihálynak dolga sem akadt. Hát ment aludni a -tutaj sátrába, mig a felesége néhány rongyot mosott menetközben. Mikor -készen volt a mosással és a rongyok meg is száradtak már, az ifjú -kormányos oda került mellé. Hirtelen átkarolta s megcsókolta az -asszonyt. Márton Mihályné szabadkozott, de nem hítta a férjét. Hadd -aludjék szegény. Hát aludt, de nem soká. Mert szél kapott bele a sátor -vitorlavásznába. Kollár sietett a kormány rudjához; erős karja volt az -asszonynak, hát segitett neki. - -– Vihar!… mondták mindketten. - -Ezuttal nem volt idő a szeretkezésre. A szél mintha egy pillanat alatt -nyert volna az erőből, egyszerre óriássá nőtt. Ugy rémlett, mintha égig -nyúló porfelhőben a part felől jönne. Nyugtalan, lázas sietséggel -kapaszkodott egyik hullám a másikra, utol akarták érni egymást. -Ezenközben leszakadt az éjszaka, hangot kapott a szél s zúgott, -sipongott, sivitott rikácsolva mint egy elromlott óriási klarinét. A -tutaj forgó-mécsese kialudt s fenn is a gyászsötét égboltozaton s lenn -is a fekete viztömegen, perczről-perczre mind szélesebben terpeszkedett -a sötétség. Féktelen szilajsággal, mintha lélek bujt vón’ belé, tánczolt -a tutaj, gerendái nyekkenve torlódtak egymáshoz, a cserepek csiripeltek, -mint az éhes verebek, mig az ég s a viz és a láthatlanba borult partok -között, mintha az éjszaka megdermedt feketeségét kergette volna a szél -vihogva, kaczagón. Egy-egy éjjeli uszályos kétségbeesett füttye, élesen -kivált ennek a viharos éjszakának a lármájából s ugy tetszett, hogy -sikitó hangja meg akarja rémiteni a szelet s hullámokat. Az uszályos -pedig, az ő hunyorgató olajos lámpáival, csak ugy hajlott, mint a tutaj. -Mert valósággal farsang volt a Dunán; tánczolt a hajó, a kisérő csónak, -a tutaj, tánczoltak az emberek s muzsikált a szél, a hullámok csobogása, -a hajólámpák zizegése, a lánczok csörgése, a tutajszálfák nyekkenése, a -kormányrúd nyikorgása. - -Márton Mihály a sátort őrizte, hogy el ne vigye a szél. A felesége meg a -kormányos ott állottak a kormányrudba fogódzva. A vihar végtelen -szenvedélye bennük is szenvedélyt teremtett. A kormányosnak kifeszült a -melle, mig vágyra hangolta a körülötte orditó sötétség, mig daczolva a -kapaszkodó viztömeggel tombolt benne az erő, mig az éktelen zsivaj -kergette a vérét a fejébe. Tetszett neki a vihar, kaczagni szeretett -volna, mig mellette lihegett az asszony. - -– Karolj át, ha félsz! - -Az emlője versenyt hullámzott a vizzel s valósággal verte a kormányos -mellét, a mint oda szorult hozzá, a mint a karjait a nyakába fűzte. Ugy -ringottak a gyönyörben az egész éjszakán keresztül. A hangjokat -széttépte a szél, az alakjukat a láthatlan szinével festette a sötétség. -Márton Mihály csak pirkadáskor látta őket. A felesége megszáradt -rongyain voltak lerogyva mindaketten. Mintha csak azért mosta volna ki -az asszony, hogy tisztán kerüljön alájok. - -Hát eltorzult az arcza, mig rájok meredt, mig nagy száját kitátotta, -mintha fel akarná falni mind a kettőt. Vér szaladt a szemébe, az agyába, -ugy érezte, mintha részeg volna. És nem tudott eljutni a közelükbe. -Alatta ringott a tutaj, ugy volt, hogy elbotlik minden pillanatban. Mint -megsebzett fenevad, orditani szeretett volna, de megrekedt, a hangja -belefult a torkába. Márton Eszter és a kormányos csak aludtak tovább. Az -éjszaka viharját pihenték ki mind a ketten. Hát ugy tudta, hogy jobb is -igy… alszanak és csak aludni fognak továbbra is. Mosolygott a -kajánságtól, nagy fejének nem is volt emberi formája többé, mig -sompolygott be a tutaj sátrába. Keresett, kutatott odabenn, óvatos volt, -nehogy zajt okozzon s azok felébredjenek odakünn. A drága szerszámot -megtalálta végre. Fürész volt. Hát reszketett az örömtől, ugy tudva, -hogy vége lesz mindennek. Ilyen hajótörés nem volt még a Dunán. A szürke -vizen, a néptelen sivár partok között, a reménytelen láthatárral szemben -és a borongós ég alatt lészen meg a nagyszerű halál. Gyors, de mégis -csendes kézzel, miként fogja elnyesni a tutaj gyékényköteleit, miként -fog menni mindenik gerenda külön-külön a Dunának. És miként lészen -csodálatos a felesége meg a kormányos őrült vergődése, megvadult -birkózása az elpusztulással, miként rémesen kaczagtató, ha majd az -örvényben együtt tekergenek. Arra nem gondolt, hogy ott csak ő is együtt -lesz velök. - -Hát kúszott négykézláb a középső gerenda felé. Ha ez a többitől elválik, -ugy Márton Eszter és Kollár János is elváltak. S csak azt várta még, -hogy az ár a Duna közepére vesse a tutajt. Oda értek, a honnan nincs -menekvés. Ugy hát még egyszer megbámulta a láthatárt keletről nyugatnak, -északról délnek, vajjon nem merül-e föl hajó. Csendes világ volt a -Dunán, a szürke táj is szunnyadt körülötte. A munka jól esett neki. -Fürésze alatt pattogott a gyékény, Kollár János és a szeretője csak -szuszogtak gondtalan tovább. - -– Fel fogtok ébredni, ha mosakodni kell majd… – mondogatta magának. - -Aztán a munka nem haladt ugy, a mint óhajtotta volna. Tompa volt a -fürész, a gyékény pedig erős. Lázas sietség kergette a karját, a mikor -látta, hogy nem ér czélt, a mikor félt, hogy felébrednek még mosakodás -előtt. A szerszáma meggörbült a kezében, lassan-lassan vesztett az -erőből. Hát kést ragadt. Előbb a kormányos – aztán az asszony. Annak a -kreolszin-arczú, fekete szemű vászoncselédnek is átmetszi a torkát. És -itt ért véget az ereje. Mert mig ott volt föléjök hajolva, mig látta a -feleségét szépen és duzzadón az egészségtől, telt vonásain az álom -fenséges nyugalmával, kinlódott mint csapdába került patkány. Az asszony -vad szépsége, buja ajka, buja teste hirtelen lefogta. Oda volt kötve a -tekintete a felesége dagadó emlőihez, a sárgás-fehér czombjához, melyről -a hajnali szél feltépte a ruhát. Hát lehajolt s megcsókolta a -meztelenségét. Vágya az ölelésre erősebb volt, mint az, a mely hajszolta -késsel a kezében a kormányos felé. Felébredt az asszony is, meg a -szeretője is. Kikötöttek lenn valahol Mohácsnál. - -* * * - -A mikor készen voltak a rakodással, a kormányos elküldte a munkását. Azt -mondta neki menjen be Mohácsra s hozzon bort onnan. Márton Mihály ment. -Bizony nem a bor végett menesztették. A kormányos meg a szeretője, az -ingó tutaj után szilárd talajra vágytak. Hát oda temetkeztek a parti -füzesbe. A gyönyörük közben hirtelen hárman lettek. A vén Kollár jött -közébük. Valamilyen bolond hullám, az éjszaka viharából, verte a -holttestet arra. Rémülve bámulták mind a ketten. A vén kormányos is -visszameredt rájok, kimosott szemüregével. A ruhájából, meg a -lerongyollott húsából adott egy-egy darabot a fiának is, a -munkásasszonynak is. Szerette volt mind a kettőt s mintha emlékül adta -volna. Aztán el akart menni ismét. A bolond hullám ugy jött érte, mint a -Grál-hattyúja Lohengrinért. De marasztalták, bár rosszkor jött. Hát -maradt, mig a mohácsi káplán el nem temette. Keresztül vitték a -főutczán, a lakosság örült a látványosságnak. - -Aztán mentek haza a tutajosok. Negyednapra otthon voltak s mi sem -változott közöttük. Márton Mihály megmaradt férjnek, Márton Mihályné -megmaradt feleségnek, szeretőnek egyaránt. Ugy volt, mintha a kormányos -meg a munkása szép békén megosztozkodtak volna, a nélkül, hogy -megmondanák egymásnak. Csak dolgoztak tovább, usztattak a Dunán, mig -akadt mit usztatni. Egyszer aztán nem akadt többé. Rossz sor érte a -tutajosokat; mintha a gőzhajózási társaság minden fát, minden cserepet -elfalt volna előlük. Kollár János nem akart éhen halni s okosabb volt az -apjánál. Elment kormányosnak a társasághoz. A tutaj gerendáival -valamelyik budai gyár a kazánját fűtötte be. Végre is az öreg Kollár hű -tutajai maguk csinálták a gőzt, melyet gyűlölt a vizbefult gazdájok. - -És a mikor nem volt többé tutaj, szerelem se volt többé. A Márton Eszter -kreolszin arcza nem tudott tüzelni s csak két nagy fekete szeme égett, -mig azt mondta a kormányosnak, hogy szereti s nem tud el lenni nélküle. -Olyan fájdalmasan csengett a hangja, mint a mikor a hajósdalt énekelte. -A fiatal Kollár nem szerette a dalt s már unta az asszonyt. Csak durva -tutajmunkás vala, néha részeg is a pálinkától. Legyűrte az asszonyt, -fojtogatta. Márton Mihály igy került közéjök. Hát mig szerelemben -találta őket, órákon elvivódott s végre is, az ő napszámos lelkével és -agyával meg tudott nyugodni. De most, vérző feleségét látva, egy -pillanatig sem habozott. Ám kést rántott és meggyilkolta a kormányost. - - - - -MESE A HÁROM KISASSZONYRÓL. - -Három kisasszony ugy tett, mint a hogy gimnáziumban szoktak a tanulók, a -mikor vége van az utolsó esztendőnek. Három kisasszony ugyanis azt -mondta egymásnak, hogy tiz esztendő multán találkozni fognak. - -Mert most elválnak. Bevégezték a felsőbb leányiskolát, tanultak sok -minden szépet és jót. Egészen hosszú ruhát kapnak, a mamájok megigérte, -még vizsga előtt. Nem az iskoláé, hanem a férjöké lesznek, ha ugyan azé -lesznek. Ám mindegy. Ma fiatalok, szépek, boldogak és szüzek mind a -hárman. Hát tiz esztendő mulva? Melyiknek lesz fekete bajuszos férje, -melyiknek szőke; melyiknek lesz aranyhajú babácskája, egy, kettő, három -vagy talán négy; melyiknek lesz háza a köruton, elegáns fogata, csillogó -gyémántja, selyemruhája. És melyik lesz boldog, melyik boldogtalan. És -melyik lesz a férjéhez hű asszonyság és melyiknek lesz szeretője. - -Azt mondták mind a hárman: - -– Milyen édes lesz férjhez menni! - -Hát elváltak, hogy férjhez mehessenek. - -* * * - -Az egyiket már várta odahaza a parthie. Meg volt csinálva, hogy Hári -Flóra és Kúz Artur férj és feleség lesznek. - -A fiatal ember szolid ember. A »Nagy Bank«-nál van alkalmazva, az -igazgató rokona. Egykettőre ő lesz a direktor, a mostani ugyis öreg már. -Aztán szép, nagy kék szemei vannak, lelkiismeretesen ápolt szőke bajusza -és fehér keze. Az alakja egyenes, mint gyertyaszálé. Művelt, olvasta -Renant és Schoppenhauert, szereti a Wágner-muzsikát és jó szive van. - -A leány, jó nevelt leány. Aztán szép is; kissé ugyan bolondos -természetű, de az nem tesz semmit. Sok van benne a szenvedélyből, a -szemeiben sok a tűzből – ez minden. - -Hát Hári Flóra odaállott az anyja elébe. Olyan rendithetlen volt, mint -kőszobor. Ugy is szólott, mintha kőszobor beszélne az ő kőnyelvével: - -– Gyűlölöm, utálom. Nem akarok lenni a felesége! - -Azt mondták, hogy bolondos és nógatták a fiatal embert, mint nógatják a -parasztcsikót, ha megijed az országút keresztfájától s nem akar menni -előre. Bátoritották; a Hári Flóra mamája, az ő tollas legyezőjével -kergette a vőlegényt a menyasszonya után. - -– Csak nem fél? Nem fogja megharapni. - -Máskor azt mondta neki: - -– Fiatal leány, fiatal ember… ugyan, hogyne értenék meg egymást! - -Hát Kúz Artur ott volt a leány körül. Beszélt neki halk hangon, -udvariasan, szakasztott ugy, mint a hogy a bankban beszélt valamelyik -fölebbvalójával. - -Azt mondta a leány: - -– Ki nem állhatom. - -Mert volt egy másik fiatal ember. Valamelyik ügyvédnél dolgozott a -hatvani-utczában. Egy esztendeje ismerte már a leányt, ott várakozott -volt rá az iskolánál. Olyan szine vala az arczának, mint a -borostyánkőnek. Aztán mindig hanyagul volt öltözködve, a bajusza is -rendetlen, de a fogai szép fehérek. Aztán mindig a szerelemről beszélt, -azt mondta, hogy az édes és boldogságos. Ugy volt, mintha bevezetést -csinált volna magának ahhoz, a mit egy esztendő multán mondott. - -Azt felelte a leány: - -– Szeretem. - -Hát szerették egymást testtel, lélekkel. Elbujtak valahol, nagy az -ország, nem tudták megtalálni őket. A Hári mama pénze se került meg… azt -nem is bánta, csak a leányáért esett kétségbe. Sirt az egész napon, az -egész éjszakán keresztül. Ugy száradt ki mind a két szeme, hogy nem -látott velök többet. Aztán a teste is, meg a szive is kiszáradt. - -Akkor került vissza a leány, a mikor temették az édes anyját. Flóra is -rossz húsban volt. Még az első szülés viselte volt meg. Meglátszott -rajta is, a gyermekén is. Az anya mintha lesoványodott volna – az a -kölyök pedig milyen hatalmas! - -Öreg asszonyok összebujtak a fejökkel. Hallotta Flóra a mint -mondogatták: - -– A leánya ölte meg… az a czudar! - -– Egy kereszténynyel szökött meg! – óbégatták mások. - -– Vajjon hol lehet? – kérdezték a gyászfátyolos férfiak. - -Ott volt köztük, nem látták. Igy szokott ez lenni mindig. - -De Kúz Arturt észrevették. Egészen más volt mint régen. Nem félénk, nem -gyáva többé. Most is a szép, feketeruhás asszonyságokat nézte. Nézték őt -is, különösen a férfiak. S bár ugy volt, mintha gyász volna a szivükben, -mégis csak maradt ott hely az irigységnek is. - -– Milyen cretin! - -– És milyen szerencséje van! - -Igen, mert már akkor a »Nagy Bank« direktora volt. - -* * * - -Még a feleségével is szerencséje volt. Mert, hogy az első kisasszony -elszökött mellőle, hát elvette a másodikat. - -Kúz Artur is, Helm Róza is, áldották az Istent, a miért ez igy történt. -Boldogok voltak, végre akadt bennük két élő lény, a kik megértik egymást -és nem feleselnek. Mert eddig ez csak a holttestek között vala -szokásban. - -Helm Róza kékszemű, szőkehajú, gyöngéd lelkű. Ugyanilyen a férje is. -Mintha egy kehelyből fakadtak volna. Csak épen abban különböztek -egymástól, hogy az egyik örökösen terhes volt, a másik meg mindig olyan, -mint a gyertyaszál. Talán azért szerették és imádták még jobban egymást. -Minél többen lettek, annál hosszabbakká váltak a Helm Róza csókjai. -Minél több angyal volt a háznál, annál inkább érezte isteniesnek magát -Kúz Artur. És valósággal Isten vala a nejének. Nem szeretett mást, csak -a férjét; még az apját, anyját sem akarta látni, pedig ezek nagyon derék -emberek valának és nem kevésbé szerették egymást, mint a fiatalok. A kis -angyalokat sem tűrte meg maga mellett, ha haza jött a férje. Egyetlenegy -ölelésen, egyetlenegy csókon kezdte s az eltartott mindaddig, mig a -férjnek csak a bankba nem kellett mennie. Valósággal felolvadt ebben a -csendes, forró szerelemben, átszellemült, olyan boldog volt, hogy rá se -mert gondolni a boldogságára. A szemei tüzeltek; de nem volt ez afféle -veszedelmes tűz, hanem barátságos, mint a milyet pásztorok raknak. Az -ajkai reszkettek; de nem volt ez afféle lázas reszketés, hanem finom és -gyöngéd, alig lehetett észrevenni. Egyszerűen csak a férje csókját -epedte. Bolondja volt a férjének, de már afféle igazi bolond, a kit a -bolondházba kellett volna becsukni, hadonázó öreg urak és -tragőda-allürös asszonyságok közzé. - -Nagyon sokan ismerték és nagyon sokan mondták, hogy bolond. A mikor -végig haladt a belváros utczáin, jobbról-balról köszöntötték az -ismerősök. Vissza se köszönt, nem is látott senkit, csak mintha a férjét -látta volna beszállani egy fiakkerbe. Megdagadt hassal, csak nehezen -tudott szaladni a kocsi után, a kiáltását sem hallotta meg a kocsis. - -Véletlenül találkozott az apjával. - -– Nem a férjem volt? - -– A férjed? Most beszéltem vele a bankban. - -Ismét csak reszketett az ajka: - -– Pedig mintha őt láttam volna… - -Hát az öreg Helm mosolygott: - -– Örökösen magad előtt látod! - -A bolond asszonyság boldog volt. Imádja a férjét, mindig csak rágondol, -nem is csoda, ha megjelenik a szemei előtt, a mikor pedig a bankban van. -Aztán mégis csak belenézett mindenik fiakkerbe. Hirtelen, mintha ismét a -férjét látta volna. Egy feketehajú asszonynyal vala együtt egy kocsiban -s mintha ijedten hátrakapta volna a fejét. Ám aztán mégis csak ugy -tudta, hogy képzelődik. Most már mindenütt látni fogja a férjét; ha -rögtön felülne a vonatra s menne Bécsbe, ott is látná, menne máshova, -ott is látná, hogy egyszer rájött a bolondság. Sietett, végezte -sebbel-lobbal a bevásárlásait, hogy mielőbb otthon lehessen, a férje -addigra már várja is talán. »Mindjárt otthon leszek!« – mondogatta -egészen tudatlanul, mintha a várakozó férjnek mondaná vigasztalásképen. -»Mindjárt otthon leszek!« – és kereste az olcsó bevásárlási helyeket, -hogy még meg is takaritson, pedig amugy is nagyon gazdagok valának. -»Mindjárt otthon leszek« és egylovas kocsit akart fogadni, már alkudott -is a kocsissal, de húsz krajczárnyi differenczia miatt nem tudott -megegyezni. Végre is, szaladt haza gyalog. Az ismerősei ismét csak -köszöntötték, ám a bolond asszonyság csak most sem látta őket. A -fiakkerekbe kukkantott be, az ismerősei bámultak utána. Nézték a -rendetlen frizuráját, a kiálló hajtűjeit, a ferdén álló kalapját, a -hanyag ruháját, a sáros alsószoknyáját, a görbesarkú czipőit. Nem bánta -az asszony. Öltözék, csipke, szalag, kalap, lakkczipő, mind mellékes -volt neki, a mikor csak a férjét szerette, a mikor az volt neki a -mindenség. Az arcza is lefogyott volt, aztán olyan szine lett, mint a -piszkos tojáshéjnak; a karjai is lesoványodtak, egyedül a hasa volt -kövér. - -– Ez az asszony csak a férjéből táplálkozik! – mondogatták utána az -ismerősök. - -* * * - -A harmadik kisasszonyt Könnyes Irmának hivták. Ő volt a legszebb és a -legokosabb. A miért mint leány, csak szegényes terno-ruhában járt és -csak vajaskenyeret evett ozsonnára, feltette magában, hogy mint asszony -elegáns selyemruhában fog járni és osztrigát fog enni. - -Szegény, tandíjmentes leány létére, szegény férjet kapott, ám legalább -díjmentesen. Fiatal sem volt már a férj, talán azért kapta. A »Nagy -Bank«-nál dolgozott ő is, csak ép ugy, mint Kúz Artur: De a miért nem -vala igazgatósági rokon, csak megmaradt szép csendesen egyszerű -hivatalnoknak. Kevés fizetése volt, nem tellett volna se osztrigára, se -selyemruhára. Ám mégis meg volt mind a kettő. Azt mondta az asszony, -hogy más egyeben takaritja meg és csak csinálta zseniálitással a -háztartás mérlegét olyannak, mint a milyennek neki kellett. Meglepődött -a férj, ám nem soká törte a fejét. Csináltak ők is e fajta külömb -mérleget a bankban. - -Hát rendben volt minden. Fekete haja volt az asszonynak, olyan buja, -hogy alig tudta hová fonni a fején. Az arczbőre is sötét szinű, olyan, -mintha gyönge napsugár barnitotta volna. A szemei is barnák voltak, a -nézésök is sötét, félemletes. - -De azért még sem félt azoktól senki. Ellenkezőleg: keresték azokat a -szemeket, utczán, szinházban. Ámbátor nem valának gazdagok, mégis sokat -jártak a szinházba. - -Hát egyszer a barnaszemű asszony ott ragadt. - -A »Nagy Bank«-ban kaczagtak a vén hivatalnokon. És a vén hivatalnok -megmaradt a vénnek. - -– Nagyon szép hangja van… ismételgette. - -– És nagyon szép teste van!… jegyezte meg valaki. - -Ám a férj nem hallotta. Ott meredt el meggörnyedve a papirjai fölött, -mig örökösen a felesége járt az eszében. Milyen asszony! Minő sikere -van, mennyire bálványozzák! És mégis megmarad a férje mellett. Most már -a mérleg is plauzibilis. Milyen nagyszerűen fizetik! Soha nem hitte -volna, hogy a népszinház olyan kitünően honorálja a művésznőit. -Elszaladt a szinházba, kezdetben minden este, később gyakran, még -későbben már nem is járt. Kezdett szégyenkezni… ugyan miért? A miért -annak a zseniális asszonynak a férje. Aztán meggyőzte magát, hogy nincs -oka a szégyenre. Különösen a mikor gratuláltak neki a bankban. Egy nap -még a direktor is gratulált. Aztán megtette első hivatalnoknak; aztán -egy ügyosztályt bizott reá; aztán kinevezte titkárnak – mindezt, a miért -olyan zseniális felesége van. Most már igazán nem volt oka a szégyenre. -Ismét el-eljárogatott a szinházba, sokan nézték, sokan kaczagtak rajta. -Mindegy volt neki, talán észre sem vette. Aztán ismét elmaradt s várta -otthon a feleségét. Néha éjfélig is várt. - -– Miért jösz ily későn? – kérdezte és ásitott. - -A zseniális asszony ugy felelt, hogy nem hazudott: - -– A szerelmi kettőst megismételtük, soká tartott… - -Néha csak reggeltájt jött haza az asszony. Ekkor sem hazudott: - -– Bankett volt a tiszteletemre… - -Aztán el szeretett volna maradni egészen. De a férj kellett – ugy tudták -a szinházban, az asszony is ugy tudta, hogy többet ér, ha férje van. Hát -a »Nagy Bank« direktora segitett a bajon. Azt mondta, hogy lesz férj és -még sem lesz. A vén hivatalnok ott volt előtte ujból. A »Nagy Bank« -zúgolódott és kaczagott, ámbátor ez nem sokat változtatott a vén -hivatalnok sorsán. Ment a vidéki fiók-intézethez direktornak. Ugy küldte -el Kúz Artur, hogy akár vissza se jőjjön többé. A zseniális asszony -kikisérte a vasuthoz és szólott a férjének búcsúzáskor: - -– Légy okos és hű! - -Hát a férj könyezett. Aztán elutazott. - -* * * - -A három kisasszony közül kettő gyakran találkozik a szinházban. A bolond -asszony ott van a férje mellett, a ki csak azért bérelt páholyt a -népszinházban, mert a felesége rajong az operette-ért. Tényleg rajong, -tapsol az ő sovány kezével örömben, boldogságban. - -De a két kisasszony a harmadik kisasszonynyal már aligha fog találkozni. -Ám Könnyes Irma talán mégis…? Végre is nem lehetetlen, a mikor olyan -görbe vonalba viszi az embert az élet. Aztán ha ott van a művésznő, ki -tudja, nem-e vezeti oda Kúz Artur az ő bolond feleségét? - - - - -PUSZTULÁS. - - -I. - -Négy óra volt, a mikor meghúzták a csengetyűt. Éles hangja végig -kaczagott a konzervatorium folyosóin – s úgy rémlett, hogy a következő -pillanatban meg fog változni minden. És tényleg, a vékony hang új életet -teremtett. Benn a tanteremben, hol eddig csend vala hirtelen zaj támadt. -A tanár magukra hagyta szép, fiatal tanitványnőit. S ezek, mig elhaladt -a padok mentén, mosolygó ajakkal, egy-egy kedves, hizelgő megjegyzést -küldöttek utána. Teréki Antalnak hívták s még egészen ifjú ember volt. -Tavaly végezte zenei tanulmányait s a miért nem akadt más, hát ő kapott -tanári állást a zenedében. Széles Makart-kalapot viselt s fénylő fekete -szeme volt. Egyébként pedig harminczhat, az egészségtől duzzadó -leánynyal vala órákon át egy terembe zárva. Mindannyian feslett szüzek, -tüzelő arczczal, epedő sóvárgással az ajkuk körül, szomjas mosolylyal a -szemükben. Mutogatják, hogy érettek a szerelemre, ölelésre, letörésre. S -ime mégis, négy fehérre meszelt, meztelen fal közé kell zárva lenniök. -Harminczhat test párájától majdnem fullasztó a levegő, de hát – zenét -tanulnak. A fiatal professzor magyaráz belehevűlve. Szenvedély dagad ki -mindenik szavából. És a leányok úgy tesznek, mintha hallgatnák nagy -áhitattal, érdeklődve. Pedig csak egyes mozdulatait kisérik élénk -figyelemmel, s összebúgnak, ha formás lábain megfeszül feketeszín -nadrágja. - -Minek a fiatal szivnek Palestrina és a gregorianus ének elmélete? Minek -ismerniök a pauzák bölcseletét, a mikor azt a pauzát is alig tudják -bevárni, mely hajadon voltuk s a násznyoszolya közé esik? Végre is -unalmas dolog, hát nem érdekli őket. Egy hang, egy vagy van itt csak, a -melyről beszél a szemök nézése, az ajkuk forró lehellete: »Szerelmet, -szeretkezést nekünk!« - -És a tanárjok nagyon is jól hallja ezt. Mind a harminczhat leány egy -pillanat alatt a karjába dőlne. Addig is, rejtett gondolataik, titkos -vágyuk bele van tömve a levegőbe. Valósággal forradalmi levegő, melyben -a fiatal tanár majd elég. Ő is csak örömmel csapná zugba a könyvet, -akasztaná szegre minden zenei elméletét s csinálna édesebb harmóniákat. -A művészetben és a szerelemben szent a szabadság. És mégsem szabad. -Bizonyos, hogy az állását elvesztené azonnal. - -– Mikár Emma! - -Ott ült a negyedik pad közepén. Megremegett, a mikor a nevén szólitották -s aztán sietett ki a táblához. Szűzi derekát széles öv fogta át, karcsú -testéhez oda tapadt a ruhája. És várta, nagy, okos szemeinek a nézésével -a professzora kérdését. - -– Ismét Emmát hivja ki… kétségtelen, nagyon tetszik neki. - -– Emma mindennap felel… - -A merészebb leányok zsongtak, mint a méhek: - -– A közelében akarja mindig. - -S Emma beszélt zavart szóval, izgatottan. Mindennap künn volt a tábla -előtt s mégsem tudta megszokni. Teréki Antal kezébe adta a krétát. -Valósággal kéj volt az idegen kéz meleg érintése. Hát behunyta a szemét -s úgy élvezte egészen önfeledten, a két kéz találkozásának titoknak -tetsző gyönyörét. Olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan ismeretlen édes -volt neki. Finom bőrén végig hömpölygő érzése, mintha egészen a véréig -hatolna. Megremegett s nem tudta miért. Mintha félt volna, mintha -valamilyen titkos hang belésúgta volna a fülébe buzdítva, csábítón: -»Ragadd meg azt a kezet, s ne bocsásd el soha többé!« S mintha ebbe a -pillanatba telnék az öröklét, oly soká tartott minden. Hallotta -unos-untalan s érezte, hogy meg kell tennie. Kimondhatlan vágy ragadta -meg tele erővel, szenvedélylyel. Egyszer! Egyszer! Egyszer ragadni meg a -kezét, egyszer szoritani meg szerelmetesen. És egyszer kiáltani lázban -kaczagva: »Minek tanulni! Szeressünk inkább!« - -Mily féktelen zavar támadna a teremben, mikép tudna gyújtani e szó! Az -első pillanat nagyszerű csodálkozását csakhamar legyőzné a -megnyilatkozás vészes öröme. A szeretkezés hirdetése maga volna a -megváltás ennek a harminczhat leánynak. Szétrepülnének, mint a madarak. -A kinek van szeretője, hozzá menne, a kinek nincs, keresne. Kinek jutna -eszébe zenét tanulni? Ki vágyna a két test harmóniájánál különb -összhangra még? - -És Emma, az ő naiv önzésében megtartotta a tanárt magának. Miként -maradna egyedül vele. Miként folyna össze a szemeik sugára, a mint -egymásra néznek hosszan, édesen. Miként közelednék mind jobban-jobban -feléje, miként vonzaná a teste szorosan magához. És miként fonódnék az a -két kar… és miként volna boldog… - -Egy pillanat varázsa mindez. Sok egy pillanatnak s a szegény leány alig -birja el. Kétszer is kezéből ejti a krétát s nincs ereje, hogy utána -hajoljon. - -Már mintha a professzor is félne. - -– Kisasszony… - -Át kell karolni a derekát, mert elesik különben. Ismeretlen erők -kergetik a fiatal embert – s a két erős karja tartja már s a két fénylő -szem nézi egyre. Hát a halovány arcz ismét piroslik, csak a lélegzése -oly aggasztó, nyugtalan a leánynak. A szűk korál-gyöngysort letépi a -nyakáról; nem elég. Fel kellene szaggatni a derékot, a fűzőt… egy -perczig habozott, s aztán hozzáfogott a kigomboláshoz. - -A leányok körül állták és segitettek a tanárnak. Egy meghízott alacsony -leányka vizért szaladt a folyóra. Mire visszajött, Emma már magához -tért. Csupán a derék eleje volt kigombolva s nem látszott csak egy kis -darab, abból a hófehér vászon ingből. Szép csendesen visszament a -helyére. Teréki elkisérte s azután odahajolt a pad széléhez: - -– Jobban van már? Talán ha hazamenne… - -Egészen gyönge hangon szólott: - -– Inkább itt maradnék… - -Hát a professzor nem válaszolt. Néhány perczig szótlanul járt fel s alá -a teremben, mig a leányok súgtak, fecsegtek. - -Aztán ismét Emma felé fordult. - -– Vigyáznia kell magára kisasszony. Én nem hivom ki többé, ha felelni -akar, tessék jelentkezni. - -Ezzel aztán el volt intézve, be volt fejezve minden. Fellélegzett, a -mikor a négy órát csengették. - -A leányok kaczagtak s Mikár Emma kaczagott velök. Hosszú rajban -szaladtak le a lépcsőn. - -Lenn, a konzervatorium előtt, csomó fiatal ember várakozott. - -Az a kövér leányka, a ki előbb a vizet hozta, látta meg szeladonját -legelsőbben. Lelkendezett az örömtől: - -– Az unokabátyám! - -Pedig a szeretője volt. - - -II. - -Egyik barátnője, a ki szomszédja volt a padban, haza kisérte. - -Szeptemberben volt s Mikárné künn ült a folyósón, fehér harisnya -kötéssel a kezében. Tavaly temette a férjét. Számvevő vala a -pézügyigazgatóságnál s igy nem hagyott vagyont maga után. A szegényes -penzióból pedig nem tellett egy gyászruhánál többre. Ez az egy is -elszakadt, az asszony nem csináltatott másodikat, hát ismét szines -viganóban járt. Ámbár nagyon szerették egymást, a mikor mindaketten -fiatalok valának. Az asszony olyan volt, mint a szelep nélküli kazán. -Felrobbant s ki kellett reperálni. A templomokban is reperálnak -manapság. Hát ő is oda került. Lett becsületes asszony, a kis poronty -törvényes gyermek. Valósággal zsúfolva volt a templom. Úgy özönlöttek az -emberek, mintha ingyen-szinházba eresztették volna őket. Mikár -Ferencznek igen sok barátja volt, kik eljöttek megnézni az asszonyt; -Rausch Klárának még sokkal több barátnéja, kik eljöttek megnézni a -férjet. Csak az eskető káplán volt, ki azért jött el, hogy mindkettőt -megnézze. - -És Mikárné nagyon megbecsülte magát. Mintaasszony, mintaanya volt. Még a -gyermekét is maga szoptatta. Aztán csinált puha bölcsőt a kis Emmának az -asztal közepére s el-el nézte ő is, a férje is, mint emelgeti -gyámoltalan lábait, mint kapkod a levegőben halvány kezecskéivel, mint -gőgicsél, s mint folyik a vizszin nyál gyűszűnyi ajkai körül. Erre a kis -babára költötték a legtöbb pénzt; új pólyát, új selyemszalagot, új -fejkötőt kapott. Mikár Ferencz egy öltönyben járt mind a négy évszakon -keresztül, a feleségének is csak egy ruhája volt, az is tele tejfolttal. -A gyermek ajkáról cseppent szoptatás közben. Csend volt a szobában -örökkön, csak a kis Emma gagyogása hallatszott. Ferencz szerette a -muzsikát, hát furulázott néha-néha a kis leánynak. Gyönyöre volt a -mosolygásán, mondván, hajlik a zenére s tanulni fog, ha felnő. Ilyenkor -mintha lázban égett volna. - -– Ha majd Beethovent tudja játszani…! - -Nem is mert gondolni erre. Úgy érezte, hogy meghal a messze jövő e -pillanatában. - -Az asszony meg biztatta: - -– No bolond Ferencz, minek sírsz? Játszik, majd játszik, csak légy már -békén. - -S mig a férj csendesedett, a feleség kezdte el a pityergést. A szoptatás -bármennyire betöltötte, bármennyire gyönyöréül szolgált, mégis a -mindenségétől vonta meg. De hát dajkára nem akarta bizni a gyermekét s -azután már úgysem tart sokáig. De a férje? Szereti-e annyira, hogy nem -jár máshoz? Asszonyok, kik életükben valamikor gyönge lábon állottak, -nem hisznek a föltétlen hűségben. Aztán mennyi a kinálkozó alkalom! A -muzeum-köruton laktak s a hatvani-utczán ment keresztül Mikár minden -este. Ott pedig csak úgy hemzsegnek azok az erkölcstelen leányok. Ki -vannak festve szépen s egy pillanatra a leghűbb férj is elfelejtheti, -hogy odahaza felesége s gyermeke van. S egy pillanat elég a -megbotláshoz. Tudta magáról. A gyermeke az emlőjén csüggött, a mikor oda -hajolt a férjéhez, nézte az arczát, keresett a hajában. De nem akadt -gyanus nyomra. - -– A nyomorultak úgy tesznek, mintha szerelemből tennék. - -Nem volt féltékeny, de utálta azokat a »nővéreket«, kikkel hajdan egy -zárdában vala együtt. Igy szokott ez lenni mindég. - -– El tudsz lenni hónapokon keresztül nélkülem? Ugy-e nem jársz sehová? - -Aztán mosolygott, a mikor folytatta: - -– Nem tart már soká. Emmácskát a jövő hónapban elszoktatom. Még -huszonkilencz nap. - -Mindennap tovább vitte a számitást: - -– Még huszonnyolcz nap… - -– Még huszonhét nap… - -– Még huszonhat nap… - -Egyszer aztán vége lett s úgy éltek, mint azelőtt. Nagyon korán feküdtek -le, de azért csak későn aludtak el. Ferencz mindenkor bágyadtan ment a -hivatalába. - -Az asszony egy második gyermeket akart. Nógatta a férjét, de az -könyörgött, gyöngén és fáradtan: - -– Hagyj aludni, kérlek. - -Égett a vágytól. Hát átkarolta a férjét, a meztelen lábait átfonta a -testén. Azután csókolta perzselő ajakkal, szünetlen. Néha használt, néha -nem. De a vége egy volt. Emmának nem lett testvére. Mikárné sirt órákon -által, a mikor hónaponként konstatálta, hogy nem fogamzott. Később, bár -nehezen, de beletörődött. Megmaradt szalmatűznek. - -Emma pedig szépen felnőtt és játszott Beethovenből az apjának. Hát Mikár -urnak igaza volt. Elaludt a zongora mellett – örökre. Még azt sem -mondta, hogy tetszett neki a szonáta. Elvitte magával az elismerését. Az -özvegy meghasonlott magával. Úgy tudta, hogy a férje szívszélhűdésében -neki is van része. De később aztán minden más bűnével együtt, erről is -megfeledkezett. - -Hát Emma járt a konzervatoriumba s azt mondták róla, hogy hivatása, -tehetsége van a zenére. Szorgalmas volt iskolában s otthon egyaránt. -Kezdetben a tárgy vonzotta, később a professzor. Nem érzett egyebet -annál, hogy látni szereti Terékit. Reászegezte a tekintetét s az egész -tanórán át elmerengett az alakján. Jól esett, ha hívta ki felelni. -Szaladt a táblához s boldog volt, hogy Teréki foglalkozik vele. Belső -világa, lassanként átváltozott s ismeretlen lett előtte. Érzett, vágyai -voltak, de nem tudta, mit érez, mire vágyik. S csak egyszerre lett -intenziv minden, csak egyszerre kapott nevet a már kiforrot szenvedély, -a már kifejlődött érzés. Az anyától öröklött vére minden ízében érzékivé -tette. Minden tudása, minden gondolata egyetlenegy vágyban szaladt -össze. Nem tudta türtőztetni s hiába volt minden erőlködése. Valósággal -már-már terhére kezdett lenni a tisztasága. Nem átadni, de odadobni -szerette volna magát. És egyedül csak a professzor! Azt mondják, hogy ez -szerelem. Emma is azt mondta. A társnői kaczagtak és nem hitték el. Hát -feltette magában, hogy változtatni fog a dolgon. Nem tervezett alkalmas -helyet, rendez-voust holdvilágnál. Akármikor, az utczán, vagy a -tanteremben; ha künn áll majd a táblánál, áll majd szemtől-szembe a -professzorával. S ma minden ugy lehetett volna. Ám hirtelen eltompultak -az idegei s már késő volt, mire visszanyerték rugékonyságukat. De azért -gyönyöre volt, majd olyan, mintha egyenesen Antal okozta volna. Az érzés -melege elringatta, elbóditotta s midőn magához tért, az emléke is oly -édes vala, hogy az egész testében megremegett utána. Hazaérve is -rágondolt, de már keveselte akkor. Tisztán tudta, hogy Antallal sokkal, -sokkal édesebb, talán más is. Hát még jobban szerette, még inkább -kivánta. - -Mosolygott, mikor a barátnéja fontoskodó arczczal fordult oda -Mikárnéhoz: - -– Emma rosszul lett az iskolában. - -Mikárné letette a kötést a kezéből. Sietett a leánya elé s horgos orra -kitágult, a mikor megcsókolta. - -A kis udvari szobában fel volt terítve az ötlábú kerek asztal. Fehér, -szőlőlevél nyomású teriték volt rajta, a széles nyakú kávécsészék -füstölögtek. - -– Egy kis tejeskávé talán jót fog tenni? - -A vendégkisasszonynak is hozott egy csésze, kávét Mikárné. - -Azután leültek az asztalhoz. - -Néhány perczre csend lett a szobában. A vendégkisasszony kipirosodott -arczczal, hangosan szürcsölte a kávét. - -Mikárné a leányát nézte. Ismerte a maga vérét, s gyanakvó természetű -volt. Fürkésző pillantásával mintha barázdát szántott volna a gyermeke -arczán, az ajkai és szemei körül. De az ajknak epedő tisztasága a két -nagy szem szűzi fénye teljességgel megnyugtatta. Nem is törődött azzal a -néhány nyitott gombbal a derékja alján. - -A lépcsőházig kisérték mindaketten a távozó kisasszonyt. A ház udvarán -hervadt a nagy kert, csak egy-egy vadgesztenyefának volt lombos még -egészen az emeletig felnyúló ága. Lenn, valamelyik cselédleány énekelt, -miközben a kutat rángatta. - -– Mily szépen laktok ti itt! – szólott a barátnő. - -Mikárné végig nézett a kerten. Fanyarul mondta aztán: - -– Mióta valaki felakasztotta magát ebben a kertben, azóta nem szeretek -itt lakni. Ki fogunk költözködni… - -Emma megborzadt, míg nevetett a másik leány. Aztán megköszönte a kávét, -megcsókolta Emmát s ment el. - -Már este volt s örült az estének. Ilyenkor olyan érdekes, olyan izgató -az utcza. Minden alak, minden megjegyzés kétes. A főváros megváltozik, a -mikor meggyújták a gázlámpákat. - -Mikárné és a leánya karonfogva sétáltak a folyosón. Emma dúdolt egy -dalt. Aztán bementek a szobába. A mezitlábu cselédleány felhozta a -vacsorát. Alig birta magát, mert terhes volt most is, mint örökkön. A -házban ép azért »gyermek-bál«-nak nevezték. - -Mikár mama lehányta a ruháit magáról s lefeküdt. Emma oda ült az ágyra -és csókolta az édes anyja sovány mellét. Néha egészen rádőlt, behunyta a -szemeit s úgy ölelgette az öreg asszonyt, mintha a szeretője lett volna. -Majd maga is levetkőzött s dörgölte aztán az anyja kávészín karját, mert -Mikárnénak reumája volt. Jól esett ez a dörzsölés. Egészen magához vonta -a leányát s megcsókolta. - -– Nem méssz többet a zenedébe leányom… - -Mintha nem hallotta volna tisztán. - -– Nagyon rossz ott a levegő, nagy a nyugtalanság. Neked árt az, neked -nyugalom és csend kell. - -Hát Emma megdöbbent. Majd képtelennek, lehetetlennek tűnt neki, hogy nem -mehet a zenedébe többé. Valami húzta, vonzotta oda s úgy érezte, hogy -beteg lesz, meghal, ha nem mehet. Az az édes világ a négy fal között! A -leányok, a barátnők, a kaczagás és még sok minden! Könyörgött, mintha az -életéért könyörögne: - -– Oh hadd menjek továbbra is. - -Oda szerette volna kiáltani az anyjának s égette torkát a szó: -»Szerelmes vagyok a tanárba s nem tudok ellenni nélküle!« - -De aztán csak ennyit mondott: - -– Nagyon szeretem a zenét. - -– Tanulsz majd itthon leányom! - -– Itthon…? - -– Elhivatom a zenedei tanárodat. - -Hát odaszorult az anyjához egészen, mintha melléje akart volna -temetkezni. Égő fejét hűtögette az alsó párna hidegén, de az még csak -jobban égett. Nem tartotta álomnak, hogy igy történt, hogy Antallal lesz -egy szobában egyedül, hanem élődött ezen a gondolaton s kifestette azt -magának. Aztán mintha virágmézet szürcsölt volna, szívta magába hosszú, -kitartó lélegzettel a szoba levegőjét. Mintha az, Antalt ömlötte volna -körül, s az ő testének illatát rejtené magában. Alig merte kérdeni: - -– Teréki Antalt? - -– Őt, igen. - -Kaczagott az ágyban, mintha csiklandozták volna: - -– Milyen áldott vagy te, mama! - - -III. - -Már egy hete hordta magában. - -Azután megmondta a leányának. - -– Megkérték a kezedet. Férjhez fogsz menni leányom. - -Ez a hír jókedvre hangolta. - -– Megkérték a kezemet? Hol van a vőlegényem? - -Látni akarta, ez volt minden. S a mikor látta, megmaradt a réginek. -Végre is akadt egy ember, a ki elveszi feleségül. Münch Gábor volt, a -gazdag kartongyáros. Szelid, jólelkű ember, eddig sohasem szeretett -életében. A kereskedelmi akadémiát kitünően végezte s az apja üzletébe -került. Itt vigan voltak az emberek. Az öreg Münch a halála napjáig -fogékony maradt. A kartongyári leányok valósággal a háremet képezték, a -melyet megmásitott, megujitott. Volt bérmozgalom is majdnem minden -hónapban a gyárban. Mert a leányok nem elégedtek meg az öreg -kartongyáros ajándékaival, öt-hat forintos gyürűivel, hanem ezenfelül is -meg akarták fizettetni magukat. S az öreg Münch mindig engedett. Úgy -volt, mintha a javára tette volna. Az ifjabb pedig ezenközben eljárt a -lipótvárosi kaszinóba. Megtanulta a kalábriászt, de nem igen kultiválta -azóta, mióta az apja üzletét vette át. A kaszinóba sem járt többé. -Bérelt zártszéke volt az operában, oda járt. Csak keveset értett a -zenéhez, de azért megvette a zártszéket, mert kéz alatt, olcsón kapta. -Az »Angol királynő«-ben egyedül ült a vacsoránál s haragudott a -czigányokra, a miért örökösen tányéroztak. Gazdag ember hirében állott, -hát beszéltek neki búsásan kamatozó vállalatokról, ajánlottak neki -repczét, buzát spekuláczióra, a »közelgő háború«-ra hivatkozva. Nem vett -részt a vállalatokban, nem vásárolt buzát, repczét. Kezdték nem -szeretni. Azt mondták, kiállhatatlan ember, kinek minden erénye, hogy -kitünő parthie. Aztán vége se volt az ajánlgatásnak. Egy kövér, -kopaszfejű úr járt sokat a lakására. Feljőve az első emeletre, minden -lépcsőfokon megállott s izzadó homlokát törölte. Vastag aranygyűrű volt -a mutató ujján s kaczérkodott azzal. - -– Münch úr, egy nagyon gazdag leány… - -Münch rá se figyelt. A közvetitő beszélt tovább: - -– Számitott ezresek… aztán milyen gyönyörű! Mintha csak a Pálmayt látná -az ember maga előtt. - -Ezenközben jöttek a bankból. Egy fiatal hivatalnok, meg egy zsinóros -ruhájú szolga. Váltót prezentáltak s Münch kifizette terminusra. - -A közvetitő némán bámulta a pénzt. Mikor aztán a zsinóros szolga és a -hivatalnok elmentek, irigy hangon jegyezte meg: - -– A gyermekeimnél lássam… - -És ismét elülről kezdte az ajánlgatást. Münch figyelmes lett a névre. - -– Poprai Lenke? Ez a leány nem kell nekem. Rossz leány. - -A kövér úr tudta jól, de nem akarta, hogy Münch is tudja. - -– Lárifári… csak az anyja… - -– Ez még jobb a leányánál. - -Hát a közvetitő dühbe jött, a miért Poprai kisasszonyra és a -kartongyárosra már rá szerette volna húzni a nászágy selyempaplanát. Ám -nem mert káromkodni s csak boszusan jegyezte meg: - -– Soha sem fog megházasodni. - -De azért Poprai kisasszonyt egykönnyen még sem akarta elejteni. Meggyőző -verve-el beszélt tovább a szépségéről, családjáról, pénzéről, modoráról. -Mikor aztán látta, hogy minden erőlködése meddő marad, azon volt, hogy -pénz nélkül még se menjen el. Áttért hát az ő másik szakmájára. A -közvetitőből kereskedő lett. - -– Egy nagyon fiatal, szép leány. Alig három napja van Budapesten. Magam -mentem a vasuthoz érte, most Rothnénál van. Érintetlen s tiszta, mint a -tükörüveg. - -Münch kedvetlenűl szólott: - -– Ma este az operába megyek. - -– Mit tesz az? Felhozom s itt lesz, mire haza tetszik jönni. - -– Éjfél lesz, mire hazajövök. - -– Nos? Ha megtetszik, magánál tartja holnap éjjelre is. Tudom, hogy meg -lesz elégedve… mint a multkor. - -– Hol van az a multkori leány? - -Habozott, de aztán megmondta. - -– A Rókusba került az utálatos. Nem akart Rothnénál maradni s megszökött -egy éjjel. Csatangolt az utczákon, mig valaki összeronditotta. Úgy -kellett neki. - -Aztán nem beszéltek többet a régi leányról, hanem megmaradtak az új -mellett. Addig-addig argumentált, mig kapaczitálta a kartongyárost. -Ötven forintot kért a leányért, de Münch csak harminczat igért. Oda adta -mégis, sopánkodván, hogy veszit rajta. - -Egy nap aztán a Münch-házban nem fogadták többé a keritőt. Münch úr -vőlegény. Szegény leányt vesz el feleségül. Meglátta az utczán és -belészeretett. Nem akarta elhinni senki. A közvetitők, élükön a kövér -úrral majd megőrültek a dühökben. Ugy érezték, hogy veszitettek, bár -tőkét egyik sem koczkáztatott. - -Hát Münch feljárt Mikárékhoz. Az asszony a lépcsőházban, Emma a -zongoránál várta. Menyasszony és vőlegény üdvözölték egymást. Egyikök se -tudta, hogy tulajdonképen miért nem borulnak az egymás nyakába. Münch -leült a zongora mellé s nézte a fiatal leány fehér kezeit. Ezenközben -teritettek a vacsorához. A mezitlábú cselédleány czipőt húzott, de azért -csak megmaradt »gyermek-bál«-nak. Néha egy árva szót sem váltottak a -vacsora alatt. Mikárné nyalogatta a csirkecsontot s nézte -jobbról-balról, vajjon nem maradt-e rajta egy kis hús. Emmának tetszett -a bor színe, majd hozott gyufát Münchnek, a mikor ez szivarra akart -gyujtani. Az édes emésztéskor Mikárné a kartongyár felől kérdezősködött -és még csak édesebben emésztett, a mikor Münch elmondta, hogy a gyárat -mindjobban ki kell bővitenie. - -– Miért, hogy Ferencz meg nem érte ezt a szerencsét! – ismételgette -halkan maga elé. - -Egyszer aztán magára hagyta a mátkapárt. Münch odafordult a -menyasszonyához. Belenézett a szemébe s megfogta félénken a kezét. A -leány tűrte szótlanul. Hát Münchnek ez elég volt. Lett ismét a régi. - -Aztán Emmán volt a sor. Oda állott a vőlegény elé: - -– Münch úr, szeret ön engem? - -Igaz szivből csak azt lehetett felelni: - -– Szeretem. - -A szép leány felütötte a fejét. Dacz fényesedett ki a szeméből, -tükrözött le sima homlokáról. Úgy látszott rajta, mintha mondani akarná -parancsoló, szilárd hangon: »Ne szeressen engem!« S miközben nem mondta -ki, érezte, mint lopja be magát a szánalom perczről-perczre jobban a -szivébe. Valósággal részvéttel volt a fiatal gyáros iránt, szánta, mint -a hogy bolondot szán az ember. Néha sirhatott volna miatta, ám arra -sohasem gondolt, hogy megkisérli majd szeretni őt. Hetek multán már nem -daczolva, parancsoló hangon, hanem szánakozva akarta mondani: - -– Szegény bolondom, ne szeressen engem! - -Nyomta a lelkét, hogy kimondja, de minden percz ujjá tette, -megváltoztatta. Hizelgett a hiúságának, hogy ez a gazdag ember tömjénezi -őt. Néha eszébe jutott, hogy neki is szeretnie kellene, ha leköti magát -hozzá. De ez egy percznél nem tartott tovább. Már a következő perczben -rohanó gondolatai elűzték, semmivé tették az előbbit, mig romlás volt a -lelkében, romlás kezdte dominálni a gondolkozását. Már természetesnek -találta a házasságot, mert csak nem maradhat vén leány s már -természetesnek találta azt a szerelmet is, mely a házasságon kivül áll. -Mintha férjet nem is lehetne szeretni, mintha az csak azért volna, mert -szükséges. Lesz hát férje s lesz szeretője is. Az előbbi mert szükséges, -az utóbbi mert nélkülözhetlen. A férj veti meg az ágyat és a szerető -fekszik beléje. - -Néha perczeken át elnézte Münchet. A pillantásaik találkoztak ilyenkor. - -– Maga azt hiszi, hogy én szeretem? - -Münch mosolygott. - -Emma is úgy tett. - -– Maga kis bolond. - -Ezzel aztán ismét rendben volt minden. - -Egyszer-máskor elképzelte, miként fog játszani a férjével a szobájukban, -a puha perzsa szőnyegükön. Kergeti majd a gyárba, ha késő lesz már az -idő. Aztán elkomolyodott. Boldog akart lenni s attól félt, hogy nem lesz -az. Minden tiszta tervébe, minden tiszta gondolatába hirtelen -belejátszott az Antal alakja. Ott magaslott ki a fiatal leány jövendő -élete utján. Ő maga állitotta oda s ime most nem tudta, vajjon romlására -vagy üdvözülésére. Néha úgy érezte, hogy ha Antal nem volna, szerethetné -a vőlegényét. De csakhamar kaczagva czáfolta meg önmagát. Őrültség mást -szeretni s nem volna élet Antal nélkül. - -Pompás kelengyét készitettek a számára. Münch lepte meg vele a leányt. - -– Mindene meglesz, kisasszony – szólott elérzékenyülve. - -Hát Emma nézte a jegyesét és mosolygott. Tetszett neki, a miért olyan -bután egyszerű volt. Néhány ing és csipkezsebkendő, ez a minden. De -aztán csak mégis örült neki. - -Teréki pontosan érkezett a zeneórára. Emma egyszerűen kezet nyujtott -neki. Egyszer aztán, mintha összenőtt volna a két kéz. Mindaketten -megremegtek – és mosolyogtak utána. Emma leült a zongorához és játszott. -A professzor oda ült melléje. Hirtelen csend lett; a leány nem játszott -többé, hanem összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék, Teréki felé -fordult. Aztán nézték egymást szótlanul. Valamely láthatlan erő, mintha -lassan, lassan tolta volna előre, úgy hajlott mind közelebb a -professzorához. - -– Látni fogom, ha asszony leszek? - -Csodálkozással nézett a leányra. Látta, mint lesz égőbb az arcza -pillanatról pillanatra, fényesebb a két szeme, látta, mint dagad ki a -keble jobban, jobban. Hát egészen öntudatlan két kezébe rejtette az -arczát s érezte, hogy boldog és nyomorult egyszerre. Emma reá meredt, -kéjelgett a fájdalmán. Aztán ismételte olyan hangon, mintha álmában -beszélne: - -– Látni fogom, ha asszony leszek? - -Hallotta ezeket a szavakat egyre, szünetlen s nem tudta, miért ragadják -meg olyannyira. Keresett az emlékei között s megtalálta a zenedét az ő -negyedik padjával. Ott ült volt Mikár Emma s rajta maradt a tekintete -nem egyszer perczeken keresztül. Ime, most ott volt előtte egészen, -gyönyörre vágyón, részegen a szerelemtől. Ugy tetszett, mintha az egész -lénye kiáltotta volna kaczagva, biztatón: »Végy el, a tiéd vagyok!« - -Minden pillanatban úgy érezte, hogy elveszi, minden pillanatban, hogy -nincs ereje hozzá. Küzködött s azt hitte, hogy leküzdött mindent, hogy -túl van a krizisen, a mikor szeliden kérte a leányt: - -– Játszék tovább, kisasszony. - -Izgatottan ért ki az utczára. Sietett haza, de nem tudott otthon -maradni. Bolyongott az utczákon, sorra járta a kávéházakat, éjfél lett, -mire ismét haza ért. Hát reggel eszébe jutott a tegnapi zeneóra. -Visszaérezte minden gyönyörét, minden fájdalmát. S megalázónak találta -önmagával szemben, hogy másnak a mátkája az, ki miatt kisértésbe jött. -Megejteni egy ingatag menyasszonyt s odaadni a férjének, hogy ime vegyed -másodkézből? Minden még létező vágyát egy ezerszeres »nem« kiáltotta le. -Nem megy többé Mikárékhoz. Irni fog néhány sort nekik, chablonszerűleg, -a mint szokás. Már szövegezte magában, egy nappal később meg is irta. -Azután feltépte a boritékot és elolvasta újból a levelet. Először az -irás, majd a stilus nem tetszett neki. Először nagyon hidegnek, utóbb -nagyon melegnek találta. Feltette magában, hogy elküldi mindenáron s rá -sem akart gondolni többet. De az önkényes válás gondolata minduntalan -visszatért, szépen, önmagától. Úgy tudta, hogy Emma hivja s várja -epekedve. Majd elmegy helyette a levél. Ott állott hát a levélszekrény -előtt, a hideg vas mint ha visszaverte volna. Örült, hogy még a kezében -a levél, hogy még nem késő. Majd szégyelte a habozását, de gyönge volt -legyőzni. Nekigyűrkőzött, de ő lett a legyűrött. Nem is tudta, merre -jött ki a muzeum-körútra. Megállott s nézte az utcza lármás életét. -Rithmust keresett a kocsik dübörgésében, a lóvonati csengők -csilingelésében. Délutáni öt óra volt s eszébe jutott, hogy ez időre -várja Mikár Emma. Elindult hát lefelé a körúton. Úgy volt, hogy a -Mikárék lakásához eső, utolsó levélszekrénybe fogja dobni a levelet. Még -egy végső határidőt akart adni magának. S mikor ott volt az utolsó -előtt, csalta magát, hogy van még egy a közelben. Pedig ez csak néhány -száz lépésre esett. S azt hitte, hogy az utczán van még, a mikor szaladt -fel a lépcsőkön; s azt hitte, hogy a levélszekrénybe dobja a levelet, a -mikor a kezei közt morzsolta szét. Emma várta, mert tudta, mert érezte, -hogy Teréki Antal jönni fog. És nem is lepődött meg, a mikor látta -lázban, a mikor hallotta a kérdését: - -– Látni fogom, ha asszony leszek? - -Azzal felelt, hogy kéjelegve magába szivta ezeket a szavakat. Aztán a -nyakába borult s miközben szenvedélylyel magához szoritotta, hogy -lélegzeni is alig birt, belesúgta a fülébe. - -– A szeretőm léssz s én a tiéd. - -Nagyszerűen természetesnek találták ezt mind a ketten. Igy hát nem is -gondoltak arra, hogy törvényesen eszközöljék ki a jogát ennek a jövőbe -helyezett bujálkodásnak s nem bánták, hogy a férj számlájára irják -szerelmüket a jövőben. De mind a ketten azzal a féktelen vágygyal -csüngtek egymáson, a mely ellensége a türelemnek. A megnyilatkozás nagy -perczét azonban egyikök sem akarta lerontani azzal, hogy letépi a ruhát -magáról. Megmaradtak az egymás karjában szótlanul, mint a kik igy is -megértik egymást. Tűz sugárzott ki a szemeikből, tűz öntötte el az -arczukat, mikor elmerengtek egymáson hosszan, édesen. - -Olyan szépek voltak mind a ketten. - - -IV. - -Várta, várta Antalt, de hiába. Kirántotta az ablak szárnyát, kihajolt -derékig, majd felfalta tekintetével az utczát. Minden ismerőse arra -jött, csak Antal nem. Lefutott s kiállott a kapuba, szétkergetve néhány -cselédleányt, ki a szeretőjével pásztorórát tartott. Beszaladta az -utczát, esti nyolcz órakor a vőlegénye hozta fel. Az éjszakán keresztül -is várta, hátha besompolyog valahogy. - -Másnap az ebédnél alig tudta tettetni a nyugalmat, a mikor Münch urat -kérte: - -– Nézzen el Terékihez. Nem tudom, miért nem jött órára… - -Maga is el akart szaladni. Időközben megjött Antal. Fáradtnak és -szomorúnak látszott. - -– Nagyon beteg az édesanyám. Az egész éjszakát vele virrasztottam át. - -Mikor egyedül maradt Emmával, mintha hirtelen kigyulladt volna. -Megragadta a leány kezét s tartogatta az ajkánál hosszú perczeken -keresztűl. - -– Csak miattad tudom elhagyni! - -Olyan volt a hangja, mint a viola d’amour-é. - -Hát Emma maga mellé vonta a szoba pamlagára. Egymáshoz simultak egészen, -mig gyengéden szólott a leány: - -– Majd ápolom én a beteget s fel fog gyógyulni bizonynyal… - -Örömmel tett mindent, hogy Antal ismét mellette volt. Mikárné és a -vőlegény el voltak ragadtatva az Emma jó szivétől. Hát sietett el. -Szegényes szobában, halványon fényezett ágy szalmazsákján, utolsó óráit -élte egy őszhajú asszony. Felnyitotta a szemeit, a mikor Emma az ágya -mellé térdelt. A duzzadó élet és a sorvadó halál megnézték egymást, s -mintha kaczérkodtak volna egymással. Mert Emma hazudott a haldokló -asszonynak: - -– Az Antal menyasszonya vagyok én! - -Csak a fia nevét hallotta belőle s mosolygott. - -És Antal leverten kullogott be a szomszéd szobába. Köny futotta el mind -a két szemét, mig hozzáfogott újból a munkához. Az »Utolsó ének« volt a -munka. Ifjú életének minden szenvedése, minden küzdése azon a pályán, a -melyen sokat muzsikálnak s nyomorognak is egyuttal, belé volt temetve -abba. Fel kellett hát támadnia úgy, hogy legyen dicső a feltámadás. -Selyem ruhás szép asszonyok, elegáns férfiak tapsoljanak a feltámadásnak -s nyujtsanak fényes házban koszorút a poétának, ki dolgozott, mig ők -szeretkeztek. - -A jövendő fényes ház csilláraiból azonban, nem volt több a szobában egy -petroleum-lámpánál. Az világitott, mig befejezte az utolsó finálét. -Iróasztala, a Beethoven-díj, ott állott az ablak előtt sárgaszinű -világosságban. Sárga volt a muzsikus arcza is, betegnek rémlett, mig -kimerűlten hátradőlt a székén s bámult ki az utczára. November elején -volt s a már-már beköszöntő tél köddel borult a városra. Mintha ennek -zajos lélegzetvételén volna betegség. Hát eszébe jutott a munkája -vezérmotivuma, az a lágy hangnemben eldanolt panaszlás az élet rideg és -kegyetlen harczának miatta. Az ősz inspirálta s az ősz lehelte belé az -erőt. Megmaradt hát az egész munkán keresztül s a mikor az emberek -lelkesedtek, a mikor törték magukat hir s dicsőség után, a mikor -elnyomták egymást, fel-felhangzott, zokogva mindenik hangjában: miért -küzdtök, a mikor úgy is el kell pusztulnotok, a mikor úgy is elpusztúl -mindaz, mit elértetek s minden mi szép s fennkölt ezen a világon. A -pusztulásért küzdtök hát? - -S mig csinált filozófiát a muzsikában, érezte, hogy csak ő is a tételei -ellenére cselekszik. Minek dolgozott hát, ha el fog pusztulni mit -alkotott s maga is el fog pusztulni utána? Kitekintett az ablakon s a -mikor látta a megzsibbadást az utczán, a mikor hiába keresett embereket, -úgy volt, mintha maga a természet és maga a város is együtt játszanék az -»Utolsó ének« motivumával. De e felsőbb szentesités daczára sem tudott -megnyugodni, félt, hogy kigúnyolják majd, mig megvillant az agyában, -hogy kétségtelenül az a legigazabb filozófus, kinek a tételeit nem -ismerik. - -A meghasonlásában jól esett elmerengnie a vezérkönyv nyitott lapjain. -Minden szólam, minden dal ott játszott a füle mellett, minden jelenet -kidomborodott a szemei előtt. Látta az alakjait, hallotta az éneket, a -zenekart, a fülébe sirt bele minden panaszos harmóniája. S hallgatta -néma csendben a zenét, kisérte élénk figyelemmel a munka vezérmotivumát, -a mint az végig terjed az összes hangszereken. Az utolsó finálé sikerült -legjobban, a miért a haldokláshoz talált igaz hangulatot ott abban a -másik szobában, hol az édes anyja már alig volt az életé. Hát egyre -nézte az utolsó taktusokat, melyekben mintha a maga gyászát is -eldalolná. Ott van az »Utolsó ének« elénekelve. Az utolsó, mely nem -dicséri többé a tavaszt, nem festi szivárványszínnel a szerelmet, hanem -temeti mindakettőt. Sír minden hangszer, mig a zenekar olyan lesz -lassankint, mint a tenger, ha vihar készül felette. A hömpölygő -hanghullámok egymásba folynak s ismét kiválnak egymásból. S ez a -hullámzás tart, egyre tart mindjobban, mind erősebben, mig a -perczről-perczre új erőt nyert áradat egyetlenegy akkordban verődik -össze, mint az egész oczeán, ha egyetlenegy hullámba tornyosul. De aztán -hirtelen szétmálva, lassan-lassan elcsendesedik. Az »Utolsó ének« -eltemette a világot s aztán maga is eltemetkezik. - -És Antal még mindig ott görnyed a munkája felett. Panaszos zene hangzik -körülötte, sajátos zsongás támad a levegőben, a melybe egy éles sikoly -kiált be hirtelen. - -Az Emma hangja. - -A dolgozószobában kiégett egy petroleumlámpa, a szomszéd szobában -kiégett egy élet. - -Antal a sötétben botorkál az édes anyja teteméhez. - -A halálban összezsugorodott ősz fej az Emma karjában. - -A szép leányt nem is látta, mig leroskadt az alacsony ágy mellé, bőgve a -fájdalmában: - -– Édes anyám! Édes anyám! - - -V. - -Úgy volt, mintha bizony lapozgatták volna a vezérkönyvet, mintha -figyelemre méltatták volna, hosszú évek éjszakáinak a munkáját odafenn -az operaházban. Mert elfogadták az előadásra. El azért, a miért -Tessandra asszony, a drámai énekesnő lançirozta. Tetszett neki Antal, -hát azt mondta, hogy az első női szerep pompás az eléneklésre. - -Februárban került szinre és a nézőtér telve volt. Mintha minden fény oda -ömlött volna, olyan kápráztató volt a ház. - -A karzat klasszikus publikumával nem törődött senki Azok, a kik nem -tudnak maguknak a földszint első soraiban jegyet váltani, egyszerűen nem -léteznek. Mert a külön operaházi felfogás és világnézlet csak ezuttal is -dominált. Az emberek sugdostak és látcsöveztek. A kinek nem volt -látcsöve, bérelt titokban, nehogy meglássák s azt mondják róla, nem -comme il faut. A selyemruhás szép asszonyok és a frakkos férfiak -eljöttek mind s bámulták egymást kölcsönösen. Az előkelő világ bérelt -páholya valóságos mészárszékké változott. Auzlágba volt téve a friss -hús, megmosva szépen herczegnő-vizzel. Megéhezett utána még az is, a ki -pedig már megvacsorált a szinház előtt. Az operai növendékek, nagyobbára -bozontos fejű urak és hanyagul öltözött hölgyek odafenn vacsoráltak a -páholyukban. Narancsot és piskótát ettek. Aztán nagy öröm között -fedezték fel a mamájukat a nézőtér utolsó padsorában. Egyik-másik -kisasszony a fivérét találta meg; még a vallása is más volt ennek, mint -a nővérének. De azért szerették egymást. A muzsikusok is beszállingóztak -egymás után. Azután elmerengtek a kótájukon. Otthon nem tehették, mert a -magánórák tulságosan igénybe vették az idejöket. Egy-kettő -elbeszélgetett. A ki nagy muzsikus volt, dicsérte, vagy ócsárolta az -»Utolsó ének«-et. A ki már megunta a muzsikát, az ebédjét dicsérte, -hozzátéve, hogy elrontotta a gyomrát. Aztán ők is nézték a közönséget. - -A gazdag polgári osztály volt a legérdekesebb. Versengett toillette-ben -és ékszerekben az arisztokracziával. Egy, a férjétől elvált fiatal -asszony vonta magára a figyelmet. Frakkos ifjú úr ült vele együtt -valamelyik földszinti páholyban. Némelyek azt mondták, hogy gazdag, -némelyek, hogy semmije sincs s az asszony tartja ki őt. De azt látta -mindenki, hogy szerényen és udvariasan viseli magát. - -Sokan Münch Gábort és a feleségét nézték. Mogyoró nagyságú boutonjai -voltak, strucz-tollal diszitett ruhát, vállig felérő fehér keztyűt -viselt. - -– Koldus leány volt! – jegyezték meg többen. - -De azért elragadó szépnek találták. Fénylő zománcz vonta be az arczát, -gyűrűzött szemei mintha csillogtak volna. Látszott rajta, hogy egy -fő-vágya teljesült s domborodó vonásai élénken mutatták, mennyire meg -van elégedve. Mióta Mikár Emma nevet cserélt, ma jelent meg először az -operában. - -Bejött végre a karmester is. Az első sorban egy-egy habitué észrevette, -hogy a mai première alkalmából tiszta inget vett magára. - -A siker nagy volt és impozáns. Vagy tizenkétszer hivták Teréki Antalt a -lámpák elé. A férfiak tapsoltak, az asszonyok gukkerezték, s azt -mondták, hogy szép és fiatal. Hatszor egyedül jelent meg, hatszor -Tessandra asszonynyal. Mindaketten égtek a mámorban, de a művésznő -jobban égett. A kuliszák mögé vonta a poétát s két nagy szeme a festék -guirland-jával, úgy égett, mint a tűzcsóva, a mikor megszoritotta a -kezét. - -– Jőjjön fel hozzám az előadás után. - -Lelkesen, majdnem kiáltva szólott s lehetetlen volt a meghivását -ártatlannak venni. Sokan hallották körülötte, de nem bánta. Úgy tudta -már rég ideje, hogy tehetsége kiváltságossá teszi és hogy a művészete -pátens a bujálkodásra. Az ajkába harapott, a mikor Antal mentegette -magát. Ez volt minden külső jele a fájdalmának, melyet meghiusult -reménye felett érzett. Szép volt még, de nem fiatal már. A taps búgott -utána, mint az eltünő villámfény után a mennydörgés; gyönyöre volt s még -nagyobb gyönyört akart, mig érezte, hogy hálátlan a protegé-je. - -Hát lemondott. Ez volt az első eset, hogy valamelyik élő vágyát -prolongálta. Mohóságában eddig csak azzal a nappal törődött, a melyiken -érezte, hogy él. - -– Pedig ma este szabad volnék… - -Mosolygott – mig leleplezte magát. Szégyenkezni nem tartotta érdemesnek. -Végre is művésznői szeszély volt, hogy egy éjszakára maga mellett -akarta. - -Hát Antal Münchékkel volt együtt az »Angol királynő«-ben. Vettek külön -szobát maguknak. A fiatal asszony és a poéta egymással szembe kerültek. -Münch beszélt a Wágner-stilről s dúdolta az »Utolsó ének« motivumát, -mely a fülében maradt. A másik kettő hallgatta. Sohsem voltak szebbek, -mint most, a mikor úgy tettek, mintha figyelnének, pedig voltaképen -egymással foglalkoztak. Emma szebbnek és nagyobbnak látta a mai est óta -Antalt. Szerette, rajongott érte s mégis, mintha félt volna tőle. Münch -kiment, hát egyedül maradtak. Úgy érezték, hogy semmi mondani valójuk. -Emma az asztal felett puha kezét némán odanyujtotta Antalnak. Nyugodt -volt mig tartogatta, mig nézte a bőr fehérségét, a halványkék -erecskéket. De aztán, mintha hirtelen szenvedély ejtette volna meg, -ajkai közé vette a finom kéz engedő kövérségét s kifogyhatlan -lélegzettel szívott abból, mint éhes nadály, vér után szomjazva. A -szerelmi engagement-ból, melyet még az esküvő előtt kötöttek, nem lett -semmi s csak azt engedték meg maguknak, hogy öleljék és csókolják -egymást. Ezenközben majd elégtek, de az oltásra nem volt erejök. Úgy -tudták mindaketten, hogy sokkal jobb igy, a mikor mindent adtak és még -sem adtak semmit. Kéjelegtek a praeludiumban, melyet nap-nap után -kihúztak, talán sejtve, hogy minél tovább tart, annál jobban sietteti a -katasztrófát, melynek győzelmes elmaradhatlanságát minden tagjuk, minden -porczikájuk mintha kiáltotta volna. Antal érett meg előbb s nem birta ki -tovább. Néha valósággal tusakodtak s mig Antal ellankadt, győzött az -erősebb: az asszony. - -Mert ő lett az erősebb. Megváltozott, mig érezte, hogy máskép szeretett, -mint leány s máskép szeret, mint asszony. A miért a férje betöltötte az -epedését, hát nem kivánta Antalt, mint azelőtt. Néha úgy érezte, hogy -vesztett az érzéséből iránta, néha úgy, hogy csak most szereti igazán, a -mikor a szerelmébe nem szólanak bele az érzékei. Csalta a férjét s ugy -tudta, hogy nem csalja egészen. Belement a harczba s mint győztes került -ki belőle. Nem egyszer akart legyőzött lenni, feltette magában, hogy -megadja magát s mikor aztán a megadásra került a sor, minden ereje -visszatért. Megakarta őrizni szűzen ezt a szerelmet; ne legyen úgy -Antallal, mint a hogy férjével van. Az ő gyakori tusáik után a keblére -vette a kimerült fiatal ember fejét, csókolta a behunyt szemeit, a -homlokát. Az ajkát – csak ritkán csókolta meg; fájt neki, hogy szenved s -még sem tudta megváltani. - -A mai est sikere elkábitotta az asszonyt, megrészegitette az -agyvelejében. A mikor látta a szinpad lámpái előtt nagynak a sikerben, a -mikor hallotta, mint zúdul a taps feléje, a mikor észrevette, mint küldi -a páholyába a tekintetét, azt mondta magának: hű feleség – bolond -aszszony. S a mikor együtt volt vele az előadás után, egyedül, egy -szobában, a mikor kaczéran koczczintott vele a champagnei pohárral s -ivott sokat, a miért mint leány csak vizet ihatott, voltak perczei, -melyekben úgy érezte, hogy soha annyira nem epedte Antalt, mint ezuttal. -Egy-egy pillanatra csiklandozta a gondolat, hogy otthon biztonságban nem -tette, s ime most tenné, a férj közvetlen közelében. Eszébe jutott, hogy -ha ép akkor jönne be… s aztán nézte loppal, vajjon nem belülről van-e az -ajtó kulcsa. Kopogna… talán fel is törné az ajtót… de a feleségét csak -az utcza járdáján találná meg, drága selyem ruhában, gyémánt -ékszereivel, kibomlott szép hajával vérben. Irtózott e gondolattól s -beléfogódzott az asztalba, mintha tartani akarná magát, ha rájön a -megőrülés. Hát Antal csak ezuttal sem talált kedvező perczet. Pedig mig -tartotta átölelve az asszonyt, kigyulladt szépségében elragadó volt, s -mintegy teremtve látszott arra, hogy a hűséget vigye kisértésbe. A -fényes ház csillogása, mintha a két szeméből tükröződött volna vissza s -besugározta volna az egész alakját. Édes meleg áradt az ajkairól, mig -szoritotta Emmát mindjobban magához, mig gyönyörrel nézte az -arczvonásait. Nyomasztóan forró volt a levegő körülöttük, s mintha -mindaketten fuldokoltak volna, oly hirtelen s apránként vettek -lélegzetet. Igy voltak együtt nem egyszer s az asszony csak most is úgy -tett, mint egyébkor. Két keze ott reszketett a férfi mellén, a mig -gyöngéden magától tolta. S a mikor elmult volt már minden veszély, a -mikor Antal elhamvadt abban a tűzben, mely még az előbb emésztette, ő -ölelte át a férfit, két tenyere közé vette a fejét s megcsókolta – az -ajakán. A mikor az anyját temette a muzsikus, nem jött köny a szemébe. -Most sírt, mint a gyermek. Hát odanyujtotta a zsebkendőjét neki s mig -Antal megtörölte a szemeit, Emma az egyik végét rejtegette annak a kis -darab battisztnak. Ott volt kivarrva szép, ékes betükkel: »Münch -Gáborné«. S mintha ez egyetlen selyemszál hirtelen életre kelne, úgy -rémlett Emma előtt, hogy tenyerében kidomborodnak a betűk s karmolják, -anyaggá válva. Valósággal fellélegzett, a mikor gyorsan, mintha lopna, -ismét elrejthette a kendőt. És csupa gyöngédség volt, a mikor szólott -aztán: - -– Várjunk még Antal! Várjunk még! - -Aztán bejött a férj s ezzel ismét kiderült az égbolt. Elmondta, hogy egy -csomó ismerősre akadt a vendéglő nagytermében. Mindannyian ott voltak az -opera premiére-jén s most affektálják, hogy elviselhetlen a czigányok -muzsikája. Egyikök, egy fiatal bankhivatalnok azzal dicsekedett, hogy -Antaltól tanult hegedülni. Eddig a professzora hibájának tudta be, hogy -nem tanult meg, ma meggyőződött, hogy a professzor jó muzsikus, ő pedig -szamár. - -– A miről egyébképen én magam már régóta meggyőződtem! – jegyezte meg -Münch mosolyogva. - -Öt pohár champagneit ivott s megengedte magának a gúnyolódást. - -Aztán töltött a harmadik palaczkból. - -Emma felkapta a poharát. Lángoltak a szemei, parázslott az arcza, égett -a hangjában is: - -– Éljen a szerelem! - -És odavágta a poharát az Antal poharához – úgy tört össze mindakettő. - -– Rossz jel – szólott kaczagva. - -Münch jó jelnek vette a hazamenésre. Kocsit akart hivatni, de Emma azt -mondta, hogy gyalog megy. Virradt s ébredt a város. Nyitogatták a -kávéházakat, ujságkihordónők szaladtak az utczákon. Egy csomó fiatal -ember tartott kifelé a váczi-útnak. Akasztás volt odakünn, azt mentek -nézni. - - -VI. - -Az ő régi cselédjük: a »gyermek-bál«, lelkendezve tört be Mikárékhoz. -Majd összeroskadt a fáradtságtól, mert csak ezuttal is másodmagával -jött. - -– Megfulladt az öreg ténsasszony! - -Emma futott el. A jó Mikár mamát már csak kiteritve találta. Bolond -csirkecsont akadt meg a torkában. Már rég ideje ki akart költözni abból -a kertes házból. Hát most kiköltözött. - -Emma megszépült a fájdalomban, a gyászruha úgy állott rajta, mint fekete -fátyol liliomon. Antal remegett a látásán. Látszott a szemeiből, -mennyire szenved, mennyire epedi az asszonyt. Aztán nem birta tovább. -Emmánál volt, s nyugodtan szólott távozáskor: - -– Szeretem s nem tudom látni, hogy a másé. Maga nem szeret annyira, hogy -az enyém legyen. - -Elhallgatott, mert úgy hitte, hogy Emma ellent fog mondani. De a szép -asszony néma maradt. Nézte szótlanúl a szerelmesét szemrehányó nézéssel -a szemében. S csak később szólott neheztelőn: - -– Azt akarja, hogy megcsaljam a férjem egészen? Nem-e csalom eléggé, nem -igy is bűn-e, a mit cselekszem? - -Hát Antal odament egészen az asszony közelébe. Megradta a kezét, vibrált -a hangja, mig beszélt: - -– Hát engem nem csal, hát az nem bűn, a mit velem cselekszik? Hát nem -érzi, mennyire szeretem, hát nem látja, mennyire szenvedek… - -Az asszony felütötte a fejét. - -– És én, nem szenvedek-e? - -Csupa szenvedély lett Antal. Átölelte az asszonyt s mintegy lázban -csókolta a homlokát, a szemeit. - -– Úgy hát miért nem, szép Emma? Úgy hát miért nem váltja meg magát s -vált meg engem is vele? Mily régóta epedjük egymást s okozunk fájdalmat -egymásnak. Ha igaz, hogy szeret, úgy nem köti magát semmi e küszöbhöz, -úgy jön velem, lesz az enyém… mert nem birom elviselni a gondolatot, -hogy mással van együtt az egész napon keresztül, hogy mással tölti az -éjszakáit, hogy mást ölel s tűr meg maga mellett, hogy másnak van joga -ahhoz, a kit én szeretek. Óh győzze le azt a hazug állhatatosságot, ez a -házasság nem kötelez; egyedül csak az a frigy szent, a melyet szerelem -kötött. - -Úgy érezte, hogy enged az asszony, hogy már-már leroskad a karjaiban. -Igy hát belesúgta a fülébe, lihegő vágy volt mindenik szava: - -– Oh légy hát édes… légy az enyém! - -S tényleg, mintha megadta volna magát. Az Antal meleg hangja muzsika -volt a fülében, hallgatta élvezve, mohón. Az arczvonásai átszellemültek -a gyönyörben, lustán behunyta a szemét s csupa gyöngédség volt, mig a -férfi keze reszketőn végig siklott a gyászruháján. Mikor aztán már -letépte a derékot róla, hogy sárgás-fehér buzaszinű válla s melle csodás -plasztikájával kidagadt, hirtelen térdre esett a férfi előtt. -Összekulcsolta a kezét, fénylő szemeit rámeresztette s könyörgött neki -izgatott, remegő hangon: - -– Oh ne még… ne még! - -Szelid volt kezdetben, de aztán, mintha meg akarta volna gyilkolni az -asszonyt. Neki esett vadul, mint az állat, orditva, hogy meg akar halni -a következő perczben, de előbb birnia kell a szerelmesét. Tusakodtak -kétségbeesve mind a ketten s úgy tetszett, hogy egyenlők az erőben. -Végre is Emma kivágta magát s menekült. Antal futott utána, kergetőztek -a szobában. A férfi fáradt ki előbb. Leroskadt, a kezeivel elföldte az -arczát s ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Aztán vette a kalapját. -S beszélt, mintha búcsúznék örökre. - -– Jobb lesz nekem is, magának is, ha távol leszünk egymástól. - -Az asszony megrándult. - -– Elhágysz? – kérdezte mintegy lehelve. - -Antal érvelt tovább s azt mondta végül: - -– Még ma este elutazom. - -Hát Emma nézte, mereven, mozdulatlanul. Valami sajátos szárazság -fészkelte be magát a torkába, nem tudott s nem akart beszélni. - -Búcsú nélkül váltak el. Antal kiosont az ajtón. Hazaérve hozzáfogott a -csomagoláshoz. Mikor a bőröndjét lezárta, már mellette volt az asszony. -Kocsin jött s útközben egyre nógatta a kocsist, mert félt, hogy Antalt -már nem fogja otthon találni. Mikor aztán látta utra készen, nem birta a -fájdalmát többé s úgy esett össze, mintha a szive hasadt volna meg. - -A fiatal ember letérdelt mellé, nézte, mint lelkendezik. Meghagyta az -ájulásban, úgy tért eszméletre magától. - -– Ha akarsz, utazz el… – szólott aztán. - -De a szavait túlkiáltották a szemei: »Maradj! maradj!« - -S mig csüngtek egymáson epekedőn – a férj az irodában volt s dolgozott -nagy szorgalmasan a feleségeért. Három héttel később kihalt s -elcsendesedett a gyár. A csőd kínos volt és szenzácziós. A bajt a -kartongyári leányok okozták. Az öreg Münch rontotta volt el őket s a -fiatal nem birt velök. Megadta a bérfölemelést s fizetett, a mig tudott. -A hitelezők várták a messiást és a kiegyezést. De az egyik csak ép úgy -késett, mint a másik. Münch szaladt pénzért. Máskor kapott volna, most -senki nem adott. Pedig meg akarta menteni a gyárat minden áron. Mert -hisz a család tradicziója volt a karton. Sorra vette a barátjait, – és a -felesége jutott eszébe. Hát kocsiba ült az asszony s maga vitte -zálogházba az ékszereit. - -Münch nézte a pénzt. - -– Nem elég! – szólott megtörten. - -Emma sajnálta és könyezett. Szeretett volna segiteni rajta és érezte, -hogy tehetetlen. - -Úgy állottak egymással szemben férj és feleség, mintha a kartongyárral -együtt az ő boldogságuk is kimulna. Beléfogództak hát mind a ketten. Az -asszony úgy tudta, hogy még nincs elveszve semmi, hogy van még remény a -szabaduláshoz. Münch hallgatta némán. Most volt fájdalma először az -életében. Megragadta, belémarkolt a lelkébe s az agyába, úgy volt, hogy -a szive szakad meg minden pillanatban. Tudta, hogy nincs kiút s mégis -hinni akart abban, tudta, hogy a felesége nem segithet rajta s mégis -mintha csak tőle jöhetne a megváltás. Odafordult hozzá, nézte az -alakját, elmerengett csodaszép arczán. Érezte, hogy szereti ezt az -asszonyt, a ki hű volt mindig és szerelmetes. Elgondolta, mennyire nem -hagyja el most sem a nyomorban, mennyire megmarad mellette csak ép úgy, -mint a mikor boutonokat mentek vásárolni valamelyik váczi-utczai -ékszerészhez. És csak fokozta a fájdalmát, hogy ezeket a boutonokat most -eladni volt kénytelen, hogy a jövőben nem lesznek ékszerei, drága selyem -ruhái. Azután elképzelte önmagát is a felesége mellett, az egykor gazdag -kartongyárost elszegényedve. S úgy tudta, hogy a nő megmaradhat szépnek, -bár nincs gyémántfüggője és selyemruhája, de a férfin lerí, ha rosszul -öltözködik. Aztán szólott ép oly hirtelen, mint a hogy a gondolat -csapott az agyába: - -– Teréki adna néked… - -Az asszony visszahőkölt. - -– Teréki…? – kiáltotta csodálkozással. - -– Igen ő. - -Ez volt a válasz, mely után esengett. Egy pillanatba mult s már áldotta -a férje nyomorát. Aztán úgy tetszett maga előtt, mintha nem volna -asszony többé, mintha hirtelen kicserélték volna. Kinyílott, mint lótusz -a vizen, minden vágya, minden régi epedése, újból megnyilatkozék. Ugy -tört be az Antal lakására, mintha Mikár Emma volna ismét, a tizennyolcz -éves epedő leány, a ki ment zenét tanulni a zenedébe, s a ki ott ült a -negyedik padsorban. S úgy volt előtte, hogy eddig mi sem történt, hogy -tegnap még ő is, Antal is a zenedében voltak. A mai nap aztán szegény -leány és szegény muzsikus együvé kerültek. Nem tudták, hogy szenvedtek, -hogy gyötrelmes volt a mult nekik, mig átölelkeztek, mig azt mondták, -hogy szeretnek lángoló, igaz szerelemmel. És elfelejtették, hogy még -csak nemrég tusát vivtak, mig rajongón és mégis szeliden úgy lettek -egymásé, mint a kik egymásnak születtek. - -Hát el sem akartak válni többé. Nyári nap ragyogott be a szobába, annak -a fényessége sugározta be a meztelenségöket, annak a fényességén látták -a jövendő életet. Emma felkelt s magára hányta a ruháit. - -– Még egyszer, utoljára, vissza kell mennem, – szólott. - -Hát Antal letérdelt előtte. Kérte, könyörgött neki, hogy ne hagyja el -többé, hogy maradjon meg vele. Mennek el együtt csendes, magános -vidékre, meghúzódnak ott a napsugárban. Emmának lesz napraforgós kertje, -pihés csibéje, kanári madara. Antal játszani fog a hegedűjén szerelmetes -dalokat a szeretője fülébe. S igy lesznek együtt örökkön, örökké. A -napraforgós kert soha el nem hervad, a hegedű soha össze nem törik. És -Emma kaczagott az örömében: - -– Oh, milyen édes lesz nekünk! - -De aztán csak mégis vissza akart menni. Valami húzta oda a régi -lakásába. Látni akarta még egyszer a férjét, beszélni vele úgy, a mint -eddig nem beszélhetett. A szemébe vágni daczczal, szilárdan, hogy az a -nő, a ki előtte áll, nem a felesége már. Maga küldte a vásárra, hát -elment s eladta magát s igy a férjnek hozzá nincs többé joga. Az utaik -elválnak s ebben az életben immár nem látják egymást. - -És Antal adott pénzt, a mennyit kért. Emma vette mohón, a szép szines -papir reszketett a kezében. Gyönyör fénylett ki mind a két szeméből, mig -elrohant, mig látta már magát szemtől-szembe a férjével. S úgy lett -minden, a mint ő akarta. Szilaj hangon, lobogó szemekkel kiáltott: - -– A kartongyár meg van mentve s meg vagy mentve te is! - -Münch kapott a pénz után. - -– Nem magamat akartam megmenteni… – szólott. - -Az asszonyban kigyuladt a vér. - -– Hát engem akartál elveszteni…? - -S beléfogódzott e szavakba. Münch elállta az ajtót. Hát az asszony -remegőn meghúzódott a szoba sarkán s úgy készült a férjének, mint a -sziklafal mellől tigris, ha prédára akar lecsapni. S az asszony volt az -erősebb ezuttal is. Szakadt ruhában, kibomlott hajjal, úgy hagyta el a -férje lakását, hogy soha oda vissza nem tér többé s úgy futott fel a -szeretőjéhez, hogy attól meg nem válik már. - -Egy pillanatra visszahőkölt, a mikor az ajtót zárva találta. Majd neki -esett s dörömbölt, hogy szép kezeit már vér boritotta. Az egész háznép -kijött a nagy zajra. Ezektől tudta meg, hogy Antal néhány perczczel az -előbb elutazott. - -A házmesterné, mint ujságot hordta körül a házban: - -– A »gyermek-bál« megbabázott! - -Itt szolgált a házban, mióta az öreg Mikárné elköltözött. - - - - -LUCZIFER ASSZONYSÁG. - - -I. - -Szép, fehérbőrű asszony létére, nagyon sokan ismerték. Szabad asszony -létére nagyon sokan reménykedtek körötte. Kálozdi Erzsébet kaczagott, -mutogatta a fehér fogait, úgy tett, mint kaczér fiatal asszonyok -tesznek. Nagy fekete szemei és hosszú szempillái voltak, hát rendkivül -epedőn és különösen tudott nézni a szemével. Valaki azt mondta, hogy az -ő két szeme elkárhoztat; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy az ő két -szeme megüdvözit. Más valaki azt mondta, hogy szivtelen; Kálozdi -Erzsébet azt felelte, hogy nagyon sok jót tett a szegényekkel. - -Volt egy fiatal orvosnövendék rokona, Áron Lajosnak hivták. Valahonnan a -vidékről jött fel a fővárosba, azt mondta, hogy komolyan akar tanulni. A -szerb-utczában bérelt egy kis hónapos szobát magának s vett egy -petroleum-lámpát. Már a tandíjra és könyvekre nem tellett a pénzből. Hát -Kálozdi Erzsébet adott neki és szerzett a számára bodros-fejű -bankár-gyerekeket, hogy azokat tanítsa, s vigye sétálni vasárnap az -Andrássy-útra. - -És Áron Lajos úgy tett. Együtt volt a gyerekekkel az egész napon -keresztül, csak az éjszakára került haza. Meggyujtotta a -petroleum-lámpát, elővette a könyveit és tanult reggelig. Aztán ment a -klinikára, hallgatta komolyan és áhitattal a professzorait, mint -hallgatják a képviselőjüket a parasztok. Nem volt álmos az átvirrasztott -éjszaka daczára, mert hisz érdekelte a szakmája, valósággal rajongott a -holttestekért. - -Az egyetemen csak annyit tudtak róla, hogy szegény fiú, és szorgalmas. A -bankárék tudták azt is, hogy a Kálozdi Erzsébet rokona. Hát érdeklődtek -iránta, s adtak neki két kiflit az uzsonna-kávéjához. Teljességgel meg -voltak elégedve vele, azt mondták róla, hogy komoly, törekvő fiatal -ember. Vasárnap meghivták ebédre is, a bankárné nógatta, hogy egyék. Azt -hitte, hogy koplal az egész héten keresztül. A bankár szivarral kinálta -meg, Áron Lajos rágyujtott, a gyermekek nézték mosolyogva: - -– A tanító úr szivarozik! - -Aztán mentek sétálni az Andrássy-útra. Bársonyba öltöztették a -gyermekeket s kötöttek piros kendőt a nyakukra. Áron Lajos úgy kisérte -őket. Tél idején volt, gyorsan mentek, nehogy megfázzanak. A mikor -kiértek oda, a hol már a villák kezdődnek, a gyermekek nem siettek -többé. Megszokták volt már, hogy a nevelőjük el-elmarad mögöttük. Megáll -az egyik villával szemben, s felmered az ablakára. Kálozdi Erzsébet, -mintha már várta volna a rokonát. Nagy, fehér prémes bunda volt rajta, -az arcza is hófehér volt, rendkivül gloriozusnak látszott. Áron Lajos -köszöntötte, az asszony is rámosolygott. Aztán nézték egymást egy-egy -perczig. Majd küldte a tanítványai után. Hát mentek ki a ligetbe, -bámulták, mint korcsolyáznak az emberek. - -Az »Egyleti Jégpálya« volt a legközelebb; annak a sorompójánál álltak -meg legelsőbben. Nagyon sokan korcsolyáztak, több fiatal ember oly -eszeveszett hévvel szaladt a jég hátán, mintha valamilyen nemes ideált -hajszolna. Egyébként itt voltak a nagy urak és az előkelő asszonyok. -Magánfogaton és fiakkeren érkeztek, a ki gyalog jött, azt még a jégpálya -portása is lenézte. Ott állott a pályára nyiló nagy pavillon lépcsőjén, -nyitogatta a hintók ajtaját, s leste a borravalót. Akadtak csavargó -gyerekek, a kik konkurrencziát akartak csinálni neki, a mikor az egymás -után érkező fogatok, teljességgel igénybe vették gyors kezeit és -hajlongó derekát. Rájok rivallt, meg szerette volna fojtani őket -egytül-egyig. Rendőr jött közibük, hát a szegény gyerekek szétfutottak. -Azután valahol lejebb, számítgatták a garasaikat, s mentek czigarettet -venni maguknak. Mire visszatértek, már ismét egymásra torlaszkodtak a -kocsik, s ismét kereshettek néhány krajczárt. Szép asszony adott egy -hatost egyiküknek. Kálozdi Erzsébet volt, a jószivű asszonyság. - -Benn a pavillonban összebúgtak, a mikor belépett. Úgy jelent meg, mint -egy mesteri szentkép madonnája, a mikor a festményről lehuzzák a leplet. -Hirtelen ott volt a bámulói előtt, szentséges szépségével, fényesen és -nagyszerűen. Mintha valamilyen láthatlan glória sugározta volna be. -Csupa fényben tünt fel, liljom-fehér arcza mintha tündökölt volna. És -enyhék és szelídek voltak a vonásai, olyanok, mint egy tudatlan -gyermekleányé. Csak a szeme volt az asszony. Hát azok, a kik -hivalkodtak, hogy értik a női szemeket, azt mondták: egy-egy pokol mind -a kettő; a kik bevallották, hogy nem értik, azt mondták, gyönyörüség -lehet föléjök hajolni. - -De azért mindannyian valóságos áhitattal nézték. - -– Milyen asszony! – mondották a férfiak. - -– Szép asszony! – mondották az asszonyok. - -Mert még ezeknek is tetszett. Egyik-másik talán még arra is gondolt, -milyen boldogság lehet ez az asszony úgy, meztelenül. Aztán kiváncsiak -voltak a szeretőjére. Mert Kálozdi Erzsébet eltemette a férjét; azt -mondták, rosszul élt vele, istennek hála, hogy csak rövid ideig tartott -ez az élet. A szép asszony levetette a gyászruhát magáról és oda -ajándékozta a szobaleányának. Aztán ismét fehérbe öltözött. Tudta, hogy -ez áll neki a legjobban. Belenézett a nagy tükörbe, látta, hogy szép, -tetszett magának. Hát csókot nyomott az ajkaira a tükör üvegén -keresztül. Nedves nyoma maradt ott az ajkának… valamelyik udvarlóját -tette boldoggá vele. Megengedte, hogy lecsókolja onnan. Aztán szólott: - -– Eddig nem éltem… Most élni fogok! - -Ugy volt, hogy abból az Andrássy-uti villából nagyon messzire -elhallatszott a hangja. Mert még az »Egyleti Jégpálya« pavillonjában is -meghallották. - -– Élni fog… vajjon kivel korcsolyázik együtt? - -És néztek utána. A pavillonban, a fütött teremben ugyis csak azért -voltak az emberek, hogy nézzenek és lássanak. Úgy tudták, hogy ez -okosabb dolog, mint futkározni a jég hátán, a hol az ember nagyon -könnyen kitörheti a lábát. Aztán ott közöttük nem is venni észre őket. -Mig onnan fennről… milyen pompás perspektiva nyilik meg! A terem nagy -üvegablaka előtt ragyog a sima, síkos jégtükör. Úgy tetszik, mintha -kopár keretével, a zuzmarás fákkal, a behavazott hattyú-bódéval és a -ringó, hajlongó embereivel, egy élő óriási auzlág volna. Egy forintot -fizettek a látásáért s úgy tudták, hogy ingyen kapták, mert -megfizethetlen. Milyen pompás, milyen nagyszerű auzlág! Ott van meg -benne az egész világ… az egész főváros korcsolyázva. Ime ott vannak a -férjek, a fiatalok és az öregek, a gazdagok és a kik a nejök pénzéből -élnek; az asszonyok, a hűek és a hűtlenek, a szabadok és a kitartottak; -a gyermekek, a törvényesek és a természetesek, a szeretők, a nyilvánosak -és a titkosak, a bevallottak és az eltagadottak. Ott vannak a szinházak -művészei és művésznői, még az opera énekesnői is. Egyikük sem fél a -meghüléstől. Avagy talán ép azért jöttek, hogy meghüljenek s ne kelljen -aztán énekelniök. Ott vannak a parthiek is, a kitünőek és a kevésbbé -előnyösek… mert ott támad a szerelem és a házasság a jégen, a hol nem -fáznak az emberek, ám hevülnek és felenged a szivök. És ott van minden -aktuális ember… még a miniszterelnök… még a hires korcsolyaművész is. A -mult héten a Balatont korcsolyázta be, ma az egyleti jégpályán -produkálja magát. A felesége is vele van, szép szőke asszony… ám úgy -látszik, nem igen szeretheti a férje, mert hagyja magára, nem bánja mint -korcsolyázik mással, idegennel. És ott vannak az arisztokraták is. Fönn -a pavillonban, lenn a pályán is úgy találták, hogy érdekesek, csak olyan -büszkék ne volnának. Ime hire jár, hogy mennek más jégpályát keresni, az -egyleti már nagyon commun nekik. Sok rajta a polgár, a tolakodó. A -gentry is így vélekedett. Addig is külön korláttal vették körül magukat. - -– A korlátoltak! – jegyezte meg valaki, a ki haragudott rájok. - -Ám azért mégis csak a polgárok miatt jöttek ki. Az egyik, egy szép -polgári asszony miatt. Ott korcsolyázott az ő korlátjok közelében, úgy -volt, mintha kicsalni akarta volna. Hát kicsalta, észrevette, hogy siet -feléje. Valósággal melege lett az örömében. Aztán félt. Előszörre -rendesen félnek az asszonyok, talán menekülnek is. Menekült, szökött ez -is, hát üldözte a férfi. Aztán a jégpálya valamelyik sarkában, mégis -csak válthattak egy-egy szót, mert az asszony piros arczát csak még -jobban kiverte a pír. - -– Hagyjon el, nem vagyok egyedül… - -– Mikor lesz egyedül? - -– Soha. - -– Kegyetlen, szép asszony… - -Aztán ismét kergetődztek. - -Fenn a pavillon nyitott erkélyén megszólalt a zene. - -Egyes párok képződtek. Fiatal emberek és fiatal leányok együtt -korcsolyáztak. Hevültek mindaketten, csupa tűz volt a leány. A teremben -ismerték őket, majdnem mindannyiokat. - -– Az Emmer bankár leánya. - -– Mindig azzal a huszártiszttel. - -– Pedig már hirbe hozta… - -Láttak egy másikat is. - -– Király Olga… már a harmadikkal. - -– És még mindig nem akadt férje! - -– Pedig milyen gazdag… ám egy kissé fonnyadt is már. - -– Azt mondják, beteg leány. - -– Pedig mennyire szeretne már férjhez menni! - -És kerestek újakat. Fenn mondhatlan gyönyörrel néztek, lenn mondhatlan -gyönyörrel futkároztak, hajlongtak, ringtak ide-oda az asszonyok és a -férfiak. A terem is, a pálya is mind sűrűbbé vált; a néző és a -korcsolyázó társaság alig tudott kitérni egymásnak. A nézők a -szemeikkel, a korcsolyázók a lábaikkal. Apró gyermekek is emelgették -apró lábaikat. Egyik-másik el is esett, de mosolyogva kelt fel aztán. -Egy-egy nagy leány, és egy-egy szép asszony is kisiklott, de a kisérője -felfogta. - -A pavillonban persze látták. Hát összebúgtak: - -– Milyen ügyesen fogta meg! - -– Ügyesen ám, még most is szorongatja a derekát. - -Kaczagtak, a mikor ügyetlen volt a kisérő. Egy fiatal asszony és egy -fiatal ember épen ott bukott el előttük. Úgy tetszett, mintha éppen a -teremnek akartak volna örömet okozni. - -– Milyen furcsán estek! – mondották a pavillonban. - -Egy apró-szemű asszony, oda hajolt a mamája füléhez: - -– Meg vannak ezek szokva, így esni egymás mellé… - -A jégen is ily módon szóltak róluk: - -– Nem egyszer estek el már hasonlóan. - -Egy-egy férj most jött üzletből, irodából, egy-egy asszony elkésve -érkezett. - -Hát a teremben is, a jég hátán is kommentálták az érkezésök. - -– Dolgozott mostanáig – mondták a férjre. - -– Tudja Isten hol járt – mondták mások. - -– Bizonyára nem korcsolyázik a szeretője – mondták az asszonyra. - -– Pedig a férje jó ideje várja már – mondták mások. - -– Csalják egymást közösen… – mondták a férjre is meg az asszonyra is. - -Az ismerősök köszöntötték s figyelmeztették egymást sok mindenre, a -miről ugy tudták, hogy ott történik a jég hátán. - -Hirtelen egy operai énekesnő tünt fel. Bámulták, mert operai énekesnő -volt s mert egy báróval korcsolyázott együtt. - -– Ime már nyilvánosan? – kérdezte valaki malicziával. - -– A fényes szerződtetés titka… – mondotta más valaki. - -Aztán nézték a miniszterelnököt és a korcsolyaművészt. A miniszterelnök -kivel beszél, a korcsolyaművész mikor fog elbukni őrült kacskaringói -közben? Aztán általános szenzáczió közepette a miniszterelnök bukott el. - -Egy fiatal képviselő sóhajtott: - -– Miért nem a parlament ez a jégpálya! - -– Milyen rosszak maguk képviselők! – szólott egy szép asszony. - -Aztán korcsolyázott tovább a rossz képviselők egyikével. - -Hosszú rajban vonultak a ringó párok végig a sima jégtáblán. Csupa -mosolygó piros arcz, csupa hevülő kebel, csupa elegáns ruha. Csak a -nagyurak mulatságán aszisztáló, jegetseprő szegény emberek vannak a -rangjukhoz méltóan öltözködve. Egy-egy szép asszony, ott a pavillon -alatt, felkötteti a korcsolyáját. Sokan állnak a közelében, nézik az -apró lábait, a ruhája alól kisötétlő fekete harisnyáját. Aztán repül ki -az emberek közé… Vig zene van a téli levegőben, divatos keringő -muzsikálja be a megfagyott ligetet. Egy-egy szomszédos fáról finom hó -esik, mintha dara esnék. A behavazott bódéból kijön a partra, egészen a -pálya korlátja mellé egy-egy hattyú. Nyujtózkodik a szárnyaival, ugy -látszik, mintha unná a telet. Aztán bámulja az embereket. A szomszédos -jégpályákon is bámulnak. Az ugynevezett olcsó-közönség irigykedik, talán -szeretne ott lenni az egyleti pályán, azt mondják, hogy ott még a jég is -más. Ám eszükbe jut, hogy ezt a rosszabb jeget is meg kellett fizetniök, -hát nem bámulnak tovább, hanem korcsolyáznak ők is az ő pénzükért. A -parton nem törődnek velök. A közönség mind ott van az »Egyleti Jégpálya« -sorompójánál. Nézik, fáradhatlan, érdeklődő nézéssel a jobbra-balra, -előre-hátra, körben és egyenesen rohanó embereket és felröhögnek, ha -valamelyik elesik közülök. Később fáznak, de az érdekes látványosságot -nem szivesen hagyják ott. Hát ugy gondolják, hogy a pavillon -nagyterméből bizonyára jobban esik a nézés. Persze, hogy jobban esik, -aztán mi mindent is látni onnan. - -Most is észrevettek valami kiválóan érdekeset. - -– Nézd, ki fut utána? – szólott mohón az az apró-szemű asszony. - -A mamája a szinházi-gukkert kapta elő. - -– Ott a korlátnál ugy-e? - -– Igen ott… nézd meg jól… ismered? - -A mama nézett. Aztán mosolygott. Persze, hogy ismerte. Ő, a ki már -évtizedek óta »működik« a fővárosban. - -– Halmi Aurél gróf… – milyen eszeveszettül rohan utána. - -Ezenközben elérte az asszonyt. Ott lapult meg a korlátnál. Tűz volt a -szemében, tűz volt az arczán. Beszélni akart, de nem tudta, hogyan -kezdje, hogyan mondja. Az ajkához emelte a muffját, azon keresztül -szólott, nehogy észrevegyék: - -– Hagyjon el, meglátnak… - -– Egyedül lesz holnap? – kérdezte a férfi. - -Dagadtak az emlői, lelkendezett, a torkába fult minden szava. - -– Egyedül lesz holnap? – kérdezte még egyszer. - -Hát sugta az asszony: - -– Igen… igen… csak hagyjon el már… - -Az egyik bankár-gyerek, kinek nagyon jó szeme volt, tapsolt az örömében: - -– Az Erzsi néni! - -Aztán a kis kezével mutatott reá. - -A másik bankár-gyerek is megpillantotta: - -– Az Erzsi néni, egy bácsival! - -Áron Lajos is oda nézett. Ott volt az asszony meglapulva a korlátnál. Az -üldözője mintha gyönyörködött volna a tündöklő arczában, a ragyogó -fekete szemeiben, a pihegő emlőiben. Fenségesen szép volt most is, de -már nem madonna többé. - -– Igen, az Erzsi néni! – szólott a fiatal ember. - -– De egy bácsival! – erősitgette ártatlanul az egyik tanitványa. - - -II. - -Valamelyik vasárnap a bankárék elmentek a szinházba. Elvitték a -gyerekeket is magukkal, mert hisz páholyuk volt s abban elférnek. A -bankárné ugy vélekedett, hogy Áron Lajos is elférne. Hát hivta a -szinházba. - -– Azt mondják, nagyon frivol darab. Aztán a Pálmay is játszik! - -De Áron Lajos nem ment. Szabadkozott, hogy szigorlatra készül s tanulni -fog odahaza. - -És tanult. Ám a petróleum-lámpája serczegett, mert kialvófélben vala a -kanócza. Hát ment fényt keresni máshová. - -Megállott annak az Andrássy-uti villának a kapujánál. Habozott – de -aztán megnyomta a kilincset. - -A szép asszony nem várta ezuttal. Egy széles pamlag volt a szalónjában, -azon feküdt, fehér moll ruhában. Vastag fekete haját alig nehány tű -tartotta össze… leomlott a füleire, a homlokára. Füző sem volt rajta, -hát még szebb volt ugy a szabad emlőivel, a hajló derekával. - -Áron Lajos megcsókolta a kezét. - -– Ülj le ide elém! – mondotta az asszony. - -Oda ült elébe. A szoba fényes világossága kápráztatta és kápráztatta az -asszony is. - -Keresett más, homályosabb helyet magának. - -– Nem jó helyen vagy most… nem látlak, árnyékban van az arczod – szólott -Erzsébet. - -És a pamlagról ledobott egy vánkost. - -– Ülj ide a földre! – mondta aztán. - -Áron Lajos ott ült a földön, az asszony feküdt hanyatt a pamlagon. -Alacsony volt a pamlag, hát most nagyon jól látták egymást. Az asszony -lenyujtotta az ő hófehér kezét. Azt hitte, hogy Áron Lajos ráhajtja majd -a fejét. Ám nem lett ugy. A fiatal ember felállott, ugy volt, mintha a -nagy lámpa minden világossága az arczára ömlött volna. Kálozdi Erzsébet -most látta először szépnek. - -– Milyen kék szemeid vannak! – szólott. - -A fiatal ember szótlan maradt. Ott állott meg a pamlag szélén s nézte az -asszonyt. - -Sohasem látta ilyen csodálatos szépnek. A finom moll-szövet együtt -hajlott a tagjaival, mint lepel valamilyen női-szobron. Látszottak az -emlői, a dereka, a hasa, a lábai, akár csak meztelen lett volna. Tudta -az asszony és nem bánta. De sőt, az ő nagy fekete szemeinek a komoly -nézésével egyre fürkészte a fiatal rokona arczát. Ugy tetszett, hogy -keresi a teste, a tündöklő arcza, a kivánatos tagjai hatását, az Áron -Lajos szemeiben. - -– Milyen bámulatosan szép maga Erzsébet! – szólott a fiatal ember. - -Az asszony mosolygott. Az ajkai is megnyiltak volt már. Nyilván a -csillogó fogait akarta mutatni. - -– Hihetetlen! – mondta halkan Áron Lajos. - -Hát beszélt az asszony is. - -– Ugy ám: hihetetlenül szép vagyok! - -Aztán sietve tette hozzá: - -– És ha ott feküdnék előtted a bonczasztalon? Egy véres pont volna itt a -balemlőmön… ugy-e itt van a sziv, pontosan a bal emlő alatt? - -Ott járatta a kezét a bal emlőjén. Áron Lajos már nem nézte többé. A -szemeire szoritott kézzel állott az asszony előtt. Ugy látszott, hogy -reszketnek az ajkai. - -Hát folytatta az asszony. Nagyon bolond hangulata lehetett. - -– Nem is tudnád, hogy odahoztak a klinikára… csak mennél a bonczterembe -mint máskor… aztán ott feküdnék a bonczasztalon előtted… a többiek -előtt… csupa fiatal ember előtt meztelenül… még nem is szégyelhetném -magamat. - -Egy kis szünetet tartott. Aztán kérdezte: - -– Volna szived, végigvágni a testemen…? nekem jönni késsel, mint -valamilyen hentes… - -És ugy tudta Áron Lajos, hogy még igy nem beszéltek hozzá. Szorongott a -lelke, boldog, ha sirva tud fakadni. Lerogyott oda az aszszony elé. A -Kálozdi Erzsébet karja felfogta a fejét, a fehér moll-ruhába fult bele a -hangja. Nem is tudta mit beszél, csak beszélt egyre, szüntelen. - -– Megőrülnék ott maga előtt… talán ráborulnék a testére… az életre -akarnám hozni vissza… talán sziven szurnám magamat a bonczkésemmel… - -Aztán józanná lett. Elgondolkodott, vajjon miért is beszél ez az asszony -ilyen bolondokat? Véres pont a szive felett… vajjon kiért ez a véres -pont? - -Hirtelen felállott. Ismét fényben volt az arcza, a nagy kék szemei is -csillogtak. A nyakkendője félrecsuszott vala, a szőke haja belelógott a -homlokába. A melle kidagadt, mint viharban a vitorla, a hangja is olyan -volt, mint a vihar. - -– Láttam vasárnap a jégen. Ki volt az az ember? - -Fölült az asszony, hirtelen csodálkozás ejtette meg. Összehuzta a -szempilláit, csak egy fekete sáv nézett ki alóluk. Összeszoritotta az -ajkait, a szép fehér fogai nem látszottak többé. - -– Láttam… a gyermekek is látták! - -Az asszony lihegett. - -– Tévedés – szólott aztán. - -Áron Lajos felütötte a fejét. - -– Most látom, hogy nem az… a szeretője… minek is tagadja előttem? - -Kálozdi Erzsébet felugrott. A moll-ruhája félrecsúszott, látszottak a -fekete harisnyás lábai, egészen a térdéig. - -– Hogy mersz velem igy beszélni? – kérdezte. - -Pír futotta be az arczát, pír verte ki a füleit. Nagy szemei mintha -veszedelmes lángban égtek volna… úgy rémlett, hogy három falut tudnának -felgyújtani a tüzökkel. - -Ugy állottak szemtől-szembe, haragban az aszszony, fájdalomban a férfi. -Késő estére hajlott már az idő, nagyon csendes világ járta odakünn az -Andrássy-úton. Csend volt a szobában is, hát hallatszott az asszony és a -férfi lázas lélegzése. A lámpa fénye halványodni kezdett, finom árnyék -vonta be az arczokat. - -– Rossz fiú vagy! – mondta az asszony. - -Kálozdi Erzsébet szólott, az az asszony, a ki jó volt hozzá, a ki -megfizette a tandíjat érte, a ki megvásárolta a könyveit, a ki szerzett -a számára bodrosfejű bankárgyerekeket. Kálozdi Erzsébet, az az asszony, -a kinek hálával tartozik, a ki lehetővé tette, hogy a fővárosban -tanuljon, a ki lehetővé teszi, hogy hírneves orvos váljék belőle. Hát -ugy tudta, hogy rosszul cselekedett, de ugy érezte, hogy mit sem tehet -róla. Kesernyés fájdalom ette bele magát a szivébe, kesernyés és -ismeretlen, az orvosi könyvei nem szólottak erről a fájdalomról. A haját -elsímitotta a homlokáról, odament az aszszony mellé. - -Kálozdi Erzsébet ott ült ismét a pamlagon. Már nem volt haragos többé, a -vonásai megenyhültek, a szemének is szelid volt a nézése. - -– Bocsásson meg… talán bolond voltam. Olyan jó volt hozzám… olyan -áldott, mint az édes anyám, olyan, mintha a kis mamám lett volna. -Csodálja hát… ha szeretem? - -A szép asszony ismét mosolygott. - -– Megbocsát… ugy-e megbocsát? – kérdezte a fiatal ember. - -Azzal felelt az asszony, hogy oda nyujtotta a kezét. Meztelen volt a -karja, mert feltürte volt az előbb a moll-ruha csipkés ujját. - -Áron Lajos megszoritotta a kezét, a szemei rátapadtak a meztelen kar -havas szinére. Aztán lehajolt s mintegy rálehelte arra a finom bőrre: - -– Ne beszéljen olyan furcsákat többé. Hideg az a márvány-asztal… hideg a -halál is… nagyon hideg. Magának meleg kell… az élet… az édes élet. - -Kálozdi Erzsébet kirántotta a karját. A fiatal ember lehellete még égett -rajta s perzselte. - -– Igen az élet… eddig nem is éltem. Élni akarok… élni, élni, mindég csak -élni! - -Lelkesen szólott, a féktelen örömében megcsuklott a hangja. Vágy, -epekedés ragyogott ki a szeméből, tündöklött le az arczáról. A haja -kibomlott egészen, hát ez az élni akaró arcz, hirtelen mélysötét -keretben tünt fel. Lelkendezett, a mig ismételte: - -– Igen az élet… nagyszerű élni! - -Csodálkozással nézte az asszonyt. Ugy volt, hogy perczről-perczre -szebbnek, fenségesebbnek találta. A mindinkább sötétülő szobát -valósággal bevilágitotta az arcza, befénylette a szeme. Gyertyát -gyujtott az asszony. Aztán hozott bort, Liebfrauenmilch-et ittak. Az -asszony sokat és gyorsan egymásután. Néha koczintott is, néha nem. Azt -mondta mindenik pohárnál: - -– Igen az élet, az édes élet… élni akarok… nagyszerű az élet! - -Bolond jókedve támadt. Kaczagott, tánczolt, felkapta a pamlag párnáit s -labdázott velök, vigan, eszeveszettül. Leütött egy vázát, csörömpölve -tört össze, akkor is kaczagott. - -– Élni akarok… nagyszerű az élet… - -Szaladt a zongorához. Játszott valamilyen pajkos nótát. A teste együtt -hajlott a muzsikája ütemével. Aztán dalolt is – tüz volt a hangja, ugy -rémlett, mintha kigyulladt volna a szoba levegője. Melege lett, feltépte -a moll-ruha derekját. Néhány gomb messze elrepült a lázas keze alatt. -Kibukkant a csipkés battiszt inge, kicsillogott a keble fehérsége… ugy -akarta. Hirtelen elfáradt, nem játszott, nem énekelt többé. Mintha a bor -egy csapásra mind a fejébe szállt volna… hátradőlt, a haja mint vastag -bársony omlott le a szék támlájára. Az ajkai nyitva maradtak, mintha még -most is énekelne. Hát a forró dala helyett forró lehellete ömlött ki -rajta. A nagy szempillái ugy lomhán borultak rá a szemeire… madonna volt -ismét… alvó madonna. - -A nagy lámpa is serczegett már. Valósággal jól esett a kis nesz, a szoba -félemletes csendjében. Áron Lajos ugy érezte, hogy fél… Valami bolond -varázs van a levegőben, és az eltikkadt aszszony alakja körül. Ez a -varázs mozgatta a nyitva maradt ajkait is… Mintha valamilyen néma éneket -dalolna. Lehajolt az ajkaihoz. - -– Szeretlek… én is szeretlek… – rebegte az asszony. - -A szavai beleégtek a fülébe, ugy érezte, hogy megsüketül. Hát nem tudta -hallgatni tovább… odanyomta az ajkait a meztelen melléhez. Az aszszony -mély sóhajtása kisérte a csókját. Álmodik… álmodja az édes életet, a -nagyszerű életet. Aztán nem beszélt többé, a néma ének elnémult egészen, -megmeredtek az ajkai. Olyan méltóságosan szép volt, olyan nyugodtan -fenséges, hogy nem tudott már hozzá nyulni többé. Vette a kalapját, s -ugy osont ki lábujjhegyen az ajtón. - -Az utczán kiáltottak utána: - -– A tanitó úr! - -A jószemű bankár-gyerek volt. Épen a szinházból jöttek a papával és a -mamával. Köszöntötte őket, a bankárné rámosolygott: - -– Sajnálhatja, hogy nem jött el. Nagyon frivol darab, ezer szerencse, -hogy a gyermekek nem értették. - - -III. - -Ugy nevelték s ugy nőtt fel a vidéken, hogy nyilt, egyszerű és őszinte -emberré lett. Hát nem hajlott a komédiára, nem tudta, hogy azt a -nagyszerű éjszakát ugy csinálta Kálozdi Erzsébet, mint csinálja drámairó -az ő hatásos zárjelenetét. Igy hát a mikor eljött hozzá, és a mikor azt -mondták neki, hogy a szép asszony nincs otthon, elhitte, meg volt -győződve róla. Ment haza a szerb-utczába tanulni, mert az utolsó -szigorlatra készült. - -És meg voltak szépen nélküle, ott abban az Andrássy-uti villában. Egy -gazdag és egy szegény ember egyszerre jött oda lakni. A gazdag ember a -földszintre, a szegény ember fel a torony-szobába. Bolond gondolata vala -az asszonynak, hogy a villája toronyszobáját kiadta műteremnek. Kún -Árpád vette bérbe, a festő. Dolgozott, az egész délután keresztül az -ablakára sütött a nap. Egy-kétszer felment hozzá Kálozdi Erzsébet. Ugy -volt, mintha Áron Lajos után Kún Árpádot akarta volna protegálni. -Tetszettek a festményei, talán a miért meztelen asszonyokat festett -örökkön. S a miért azt mondták Erzsébetről, hogy szivtelen, megmutatta, -hogy jó szive van. Kún Árpád nem fizette meg a műterem bérét, de meg sem -tudta volna fizetni. Az asszony még vigasztalta is: - -– Dolgozzék… majd csak megjön az elismerés. - -Hát Kún Árpád dolgozott, csendben, háboritlanul. Csak néha-néha -hallatszott fel hozzá a Kálozdi Erzsébet dalolása az első emeletről. -Énekelt a gazdag embernek, a ki ott lakott a földszinten. Ámbátor -külön-külön lakásuk vala, mégis csak egy szobában voltak együtt Kálozdi -Erzsébet és Halmi Aurél. Két galamb, a melyik összeszállott. Két boldog, -szerelmetes madárka. - -Hát beszéltek az Erzsébetről, meg az ő albérlőjéről. Persze, hogy -furcsának találták, a miért ott lakik a földszinten. De aztán ugy volt, -mintha megértették volna. Azt mondták, közel esik a jégpályához a -Kálozdi Erzsébet villája, hát a gróf oda ment lakni. Mások kaczagtak s -erősitgették, hogy nem a hideg jéghez, hanem a forró equátorhoz esik -közel. - -És ezeknek volt igazuk. Ámbátor mindegy lett volna, ha tévednek is. -Kálozdi Erzsébet azt mondta, hogy élni akar, hogy az édes életet, a -nagyszerű életet akarja. - -… Behunyta a szemeit, ugy volt, mintha aludnék; Áron Lajos ott volt a -közelében, hát csalta oda magához egészen, csalta azzal, hogy ugy tett, -mintha beszélne. Ám csak akkor beszélt, a mikor a fülébe beszélhetett. -Ugy tudta, hogy ily módon őrjiteni tud a szép asszony hangja. Azt -mondta: »Szeretlek, én is szeretlek!« Ugy volt, mintha néki, és mégis -mintha másnak mondaná… aztán meg is hagyta csókolni magát a meztelen -mellén… ugy volt, mintha másnak az ajka égne ott… aztán nem beszélt -többet, elhagyta menni, hogy jőjjön a másik, az a másik a kinek mondta -voltaképen: »Szeretlek, én is szeretlek!« - -És az a másik jött. Találkoztak a jégen, délelőtt mentek ki, a mikor a -pavillon termében is, a pályán is kevesen voltak az asszony ismerősei -közül. Nem akart kimenni, aztán mégis kiment; nem akart találkozni vele, -aztán mégis találkozott. Hevültek mindketten a futkározásban, égtek az -epekedésben egymás iránt. A férfi elérte az asszonyt: - -– Követni fogom az egész életen keresztül. Futni fogok maga után, mint -futok most. - -Sokáig nem beszélt az asszony. - -– Jégszivű… kegyetlen… – hangzott utána. - -Az üldözője forró lehellete megcsapta a nyakát. - -– Mikor fog felengedni? – kérdezte forró sovárgással. - -– Soha… – válaszolt az asszony. - -Ám aztán élni akart, az édes életet, a nagyszerű életet akarta. S bár -akarta, erős akarattal, nem merte még sem. Ugy volt, hogy félt az édes -élettől, a nagyszerű élettől. Hát Halmi Aurél bátorságot oltott a -lelkébe a szavával. Azt mondta, hogy szereti, hogy megóvja a világ -előtt. Szabadok mindaketten, egymásé lesznek, nem a világé, ennek semmi -köze hozzájok. Nagy, magas ember volt és mindig komolyan beszélt. Az -asszony érezte, látta, hogy szereti. Nem volt szeszély, nem kaland – de -szerelem volt. - -Hát mikor tavaszszal megtört a jég a ligetben, megtört az asszonyon is. - -Összebújtak ott, abban az Andrássy-uti villában. Csak azért mentek -külön-külön lakosztályba, hogy egészen meg ne bolonduljanak egymás -mellett, és hogy teljességgel meg ne öljék egymást. A grófon kaczagtak, -a miért komolyan vette ezt a polgári asszonyt. A kártyapartnerei -haragudtak is reá, a miért nem nyerhették el a pénzét többé. Nem ment -közzéjük, még a lóversenyre sem járt. Az arisztokrata asszonyságok -gúnyolódtak, ám azért irigykedtek is Kálozdi Erzsébetre. - -– Ha legalább szinésznő volna! – mondogatták némelyek az idősebbek -közül. - -A fiatalok ugy tettek, mintha nem tudták volna, hova került Aurél gróf. -Ám tudták, egy-kettő talán búslakodott is utána. Mert nagy magas ember -volt és mindig komolyan beszélt. - -És irigykedett az asszony társasága is. Egy gróffal és ily módon egy -gróffal! Nem is a szeretője, de a felesége… ha tényleg nem, ugy csak -rajta mult. Kálozdi Erzsébet bolond asszony, mindig azt mondta, jobb ugy -szeretni, a mikor a szerelem nem kötelesség. A szerencsétlen házas élete -tanitotta erre. Romlott asszony, nem is csoda. Tizenhat éves korában már -vitték a szinházba. Páholyban ült, már akkor is a kivágott fehér ruhákat -szerette. Aztán nézte a »Francillon«-t, meg a »Clemenceau«-t. Ime ez az -oka, ha czéda most. - -Elhallatszott ez a beszéd egészen a füléhez. Nem bánta, ugy sem ment -közéjük. Áron Lajosra furcsa szemmel néztek a bankárék, különösen az -erényes bankárné-asszony, a ki azonban a frivol darabokat mégis csak -szerette. Nem protegálták többé, csak egy kiflit kapott az -uzsonna-kávéjához. Aztán azt se kapta többé. Menesztették, mert a -gyermekek iskolába fognak járni. Kálozdi Erzsébet ezt is tudta, ezt se -bánta. - -Ám azért is. Nem titkolta, nem tagadta többé. Ugy van, grófnak a -szeretője, ha ugy tetszik. Aztán hivalkodott is vele. Valami -kimondhatlan ingert talált abban, hogy egy gróf szereti s hogy egy -gróffal él együtt. Ez az édes élet, ez a nagyszerű élet. - -Hát csak élt. Mentek együtt a szinházba, mindenki őket nézte. Ámbátor -csak egy bankárnak vala a leánya, mégis ugy nézett ki, mintha a -haut-arisztokracziához tartoznék. Olyan szép volt, mint egy -asszony-isten. Csak addig lehetett haragudni, boszankodni, irigykedni -rá, a mig nem látták. Mikor megjelent, csak csodálni lehetett, csak -félni tőle. Aztán lassan-lassan lehámlott róla minden régi. Nem -gondolkozott ugy többé, mint a régi társasága… a formája is mintha -megváltozott volna. Karcsúbb lett, az arczán is mintha elsímult volna a -kelet vonása. Nem volt más, csak szerető, nem tett mást, csak szeretett. - -És ugyanigy változott meg a szeretője is. Nem volt arisztokrata többé, -valósággal levedlett róla minden külön felfogása a kasztjának. Ő sem -vala más, csak szerető. Hát szerették egymást, gondtalanul, boldogan, s -ugy tudták mindaketten, hogy ez igy van természetesen. Már a külön lakás -sem volt meg többé. Aurél fel jött lakni az első emeletre, aztán együtt -voltak mindég. Ugy tetszett, hogy nem unják s nem fogják megunni egymást -soha; s ugy érezték, hogy összeforrott az életük, hogy egymás által -léteznek. Aurél beszélt az asszonynak szép, meleg hangon: - -– Nem megyek vissza többé az egykori világomba… nem is mehetnék. Nekem -már nincs ott mit keresnem. Ide van kötve az életem hozzád… Erzsébet, -nekünk nem lehet elválnunk többé! - -Aztán a két tenyere közé fogta az asszony szép fejét s megcsókolta a -homlokán: - -– Nekünk már csak meghalnunk lehet… - -Hát az asszony mintha megborzadt volna. Ám nyugodt lett ismét s az ő két -nagy szemének a különös nézésével merengett el a szeretője arczán. És -szólott ép ugy, mint beszélt ez az előbb: - -– Én se megyek vissza többé a régi világomba… én sem mehetnék. Nekem -sincs már mit keresnem ott. Az én életem is ide van kötve hozzád… Aurél, -nekünk nem lehet elválnunk többé! - -Ám nem folytatta tovább, hanem lehajtotta a fejét a férfi mellére. Hát -az a nagy ember reszketett az örömében. Kéj volt a szemében, kéj az -ajkán. Megcsókolta az asszonyt a fején, minden üdve, minden boldogsága a -csókjába fult. Ime ott volt Erzsébet a mellén, hallgatta a szivverését, -talán számitgatta is. És ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. -Meglátta a jégpályán… megepedte… szép polgári asszony, könnyű lesz -megfogni. Megfogta, de őt is megfogták. Az arisztokratikus világ, a -melyben csak udvariasságból, avagy gentlemanlike-ből szeretnek az -emberek, nincs többé. Füst, még a szagát sem érzi ma. De nincs polgári -világ sem. Nincs világ, nincs semmi. Csak egy szép asszony van, egy -nagyon szép, fekete szemű, fekete hajú asszony. Ez van, ezt érzi, ezt -szorongatja a karjaiban. Milyen üdvösséges volt megfogni, milyen -üdvösséges megfogatni. És ismét ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az -élet. Ki hitte volna, hogy szeretni fog egy asszonyt, egy polgári -asszonyt, szeretni ugy, hogy majd nem tud élni nélküle, hogy majd meg -akar halni vele… És magához ölelte egészen. Aztán még forróbb lett a -hangja, a mikor ismételte: - -– Igen, nekünk már csak meghalnunk lehet! - -Hát az asszony felütötte a fejét… megborzadt volt ismét. Mert hirtelen -belevágott az agyába annak a hideg márvány-asztalnak a gondolata… -Már-már látta, mind közelednek a kifent bonczkésekkel a fiatal orvosok -feléje. Már érezte is a vágást, az elsőt, ott a bal emlőjén, ott a szive -felett, ott a véres pont körül. Nem, ez nem az édes, a nagyszerű élet, -ez a hideg halál. Azt mondta, hogy fázik és szeliden kivonta magát a -szeretője karjából. Ment a fehér prémes bundájáért, a melyben olyan -gloriozusnak látszott. Ment érte a másik szobába. Magára vette s -összegubbaszkodott a pamlaga végén, mint beteg állat a szalma-almon. -Aurél jött utána, odaült egészen mellé, egészen a közelébe. Aztán a -szemeivel keresett az asszony arczán, mintha a gondolatát keresné. - -– Félek a boldogságomtól – szólott Erzsébet. - -Felcsillogott a férfi két szeme. - -– Félek én is… űz kerget… nem tudom hová… - -Egynéhány perczig hallgattak mind a ketten. Csend volt a szobában, csend -volt az utczán. Aztán Aurél szólott ismét. Szenvedély, láz hallatszott a -hangján: - -– Meghalni együtt… egy halálban… meghalni véled, szép Erzsébetem! - -És ismételte, már-már könyörgés volt a hangja: - -– Véled, véled, szép Erzsébetem! - -Szép Erzsébet elhalványult, hirtelen hideg ejtette meg. Nem tudott mit -felelni, a férfi az ő sötét szemeivel az arczára meredt. Látszott rajta, -hogy epedi a választ, sovárogja az igent. Aztán ugy volt, mintha mohó, -éhes vágyában be sem várná azt, hanem keresné már a fegyvert. - -Hát a félelem, a remegés erőt adott az asszonynak. Felugrott, az arcza -pírban égett ismét. - -– Menjünk ebből a szobából… nagyon szomorú itt minden. - -A mikor kiértek a másik szobába, ismét az asszony szólott: - -– Menjünk a szinházba. Premièr van! - - -IV. - -Ugy volt, mintha félt volna tőle az asszony, mintha azt akarta volna, -hogy hát haljon meg egyedül, ha már minden áron meghalni akar. Mert -mintha ő tette volna beteggé. Jöttek a szinházból, esős, hideg idő volt. -A férfi azt mondta, hogy fázik s kocsit akart fogadni. Az asszony hozzá -simult, szorongatta a karját s azt mondta, gyalog szeretne menni. Talán -azért, hogy meghüljön a szeretője, talán azért, hogy lássák őket az -emberek. - -De akárhogy is volt, egy lett a vége. A férfi meghült. Hát lefektette -Kálozdi Erzsébet s ápolgatta, beadta az orvosságot neki. Szerette is -még, de már félt tőle. Talán a miért önmagát jobban szerette. - -És Aurél a betegségben is megmaradt a réginek. Az asszony oda ült az -ágya szélére, a mikor elment az orvos. A férfi magához ölelte egészen. -Ugy feküdt ott ruhástul a szeretője mellett. És hallgatta a szavát: - -– Meghalni véled, véled, szép Erzsébetem! - -Nem akarta mutatni, hogy fél, hogy nem akar meghalni, hanem hogy az édes -életet, a nagyszerű életet akarja. Hát kaczagott: - -– Előbb épülj fel – aztán majd meghalunk. - -Ám nem lett ugy. Mintha nem tudott volna felépülni. Az asszony az orvost -okolta. Azt mondta, keresni kell mást, újat. Maga sem tudta miért -mondja, talán azért, hogy Aurél ragaszkodjék a régi doktorához. És -ragaszkodott hozzá, a láza nem akart megszünni, ám nőtt szakadatlan. Ugy -volt lázban örökkön, ugy jött rá beteges alvás lázban. - -Az asszony nézte. Milyen bolond ember. Mintha most is, az álmában is azt -mondaná: »Erzsébet, nékünk már csak meghalnunk lehet!« Ugyan miért akar -meghalni ez a bolond ember? Meghalni, a mikor olyan gyönyörűség élni. -Aztán ő is ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Egy beteg -ember van a szobájában, az ő szobájában, az ő tulajdon szobájában. Egy -beteg ember, a ki meg akar halni véle, a mikor ő élni akar… egy beteg -ember, a ki üldözte a jégen, a ki ide került az ő villájába, az ő -szobájába. Egészen tudatlanul azt kérdezte magától: »Ki ez a beteg -ember?« Nézte, keresett az arczában, s nem tudott válaszolni magának. -Aztán olyan különösnek talált mindent a szobában. Ugy tudta, hogy -szomoruság van itten, a szeretője halálával az ő halála is. Kiszökött a -beteg mellől. A szoba küszöbéről ránézett még egyszer, vajjon nem-e -ébredt fel. Látta, hogy alszik, s mégis ugy találta, mintha most is, -mintha örökkön mondaná: »Meghalni együtt, egy halálban… meghalni véled, -véled, szép Erzsébetem!« - -Felfutott a toronyszobába. Aztán ugyanugy tett Kún Árpáddal, mint tett -volt a rokonával. Éppen csak az volt a különbség, hogy nem tegezte. Ám a -tiz ujjával benne babrált a szakállában, mert olyan lágynak találta, -mint a selyem. Hát Kún Árpád is beléje bolondult. Az ő nőies és tiszta -nézésével epedte az asszonyt, s az ő nőies finom ajkaival mondta, hogy -szeret. Erzsébet csititotta, rányomta a tenyerét azokra a nőies finom -ajkakra. - -– Nem jövök fel többé, ha ilyeneket beszél! - -Aztán ugy szólott hozzá, mintha néki is a kis mamája volna. Kérte szép, -okos szóval: dolgozzék, nagygyá lesz bizonynyal. A tavaszi kiállitás a -küszöbön, s a »Bachans nő« még nem kész. Hát Kún Lajos felvette az ő -bársony kabátját, s oda állott az állványa elé. Panaszkodott, hogy nem -jött el a modellje, s most csak ugy emlékezetből dolgozhatik csupán. -Aztán dolgozott, de nem birta soká. Fájdalom szélesedett ki az arczán, a -mikor oda fordult az asszonyhoz: - -– Nem tudok… lehetetlen… mindig csak magát látom. Rajz, szin elmosódik a -szemem előtt… és mindig csak magát látom. - -– Hát elmegyek! – szólott az asszony. - -Mintha gyujtottak volna a szavai, mert a fiatal ember kigyulladt -hirtelen. Megragadta az asszony kezét, szoritotta, hogy fájt, hogy -sajgott, hiába volt a Kálozdi Erzsébet sujtó nézése. Nagyszerű harcz -vala egy csókért. Aztán győzött a festő, mig mintha az életet lehelte -volna a szép asszony ajkaira. Igy még nem csókolták meg, s Kálozdi -Erzsébet – félt tőle is. De ugy érezte, hogy ez a félése egészen más, -mint amaz. - -Végre kivágta magát a szerelmese karjaiból. Aztán rámeresztette a -szemeit. Düh és gyülölség kiáltott ki azokból. - -De Kún Árpád nem ijedt meg. Ugy maradt ott az asszony előtt, mint -kőszobor; rá lehet vágni doronggal, de azért csak áll bátran, -rendithetlenűl. Még gyönyörködött is a Kálozdi Erzsébet vad nézésében. -Aztán szólott: - -– Hiába! együtt kell élnünk örökkön-örökké. - -Merész volt, fel sem tünt az asszonynak. Ám lefegyverezte, egészen -tudatlanul találta ki azt a szót, mely varázslat volt felette. - -De Erzsébet nem mutatta, hogy le van győzve a lelkében és a testében, -»Igen, együtt élni örökkön-örökké« volt az agyában, mig ment ki -szótlanul az ajtón. - -Egynéhány nap mulva fenn vala ismét. Levert és szomorú volt a festő. - -– A »Bachans-nő« még mindig nem kész… – szólott az asszony. - -Mintegy szemrehányás volt a szavában. Kún Árpád rámeredt a festményére: - -– Lehetetlen dolgoznom… - -És nem akarta megmondani az okát. Ugy tetszett, mintha restelné az -asszony előtt. Hát Kálozdi Erzsébet ismét babrált a szerelmese puha -szakállában s kérdezte édes szóval: - -– Miért nem tud dolgozni? Ismét én vagyok a baj? - -Meleg áradt az ajkairól, mig válaszolt: - -– Nem maga. Ellenkezőleg: maga adja a vágyat, maga inspirál, maga -könnyiti meg a munkám. Mert már nem a szemeim előtt, de a lelkemben van -meg. - -És bár kérte az asszony, sokáig habozott, mig megmondta végre: - -– Nem jön el a modellem. - -Hát Kálozdi Erzsébet megértette. Ime a művésznyomor, mennyit olvasott, -mennyit hallott róla már! Tartozik a modelljének, nem tud fizetni neki, -hát nem jön el. S ezenközben megtörik a munka, az ambiczió, a remény is! - -És ugy volt tényleg. A Kún Árpád modellje nem akarta ingyen mutatni a -meztelenségét. - -Talán nem jutott a szép asszony eszébe, hogy pénzzel is segithetne -rajta. Mert máskép csinált. Elbujt, ám előkerült újból. A kis -toronyszoba ablakán besütött a kora tavasz napja. Hát ennek az aranyos -világosságában állott… félemletes és kápráztató volt ugy meztelenül, -üveg-szőlőfürttel a kiomlott hajában. Milyen Bachans-nő! Egy fekete -szemű, fekete hajú Bachans-nő! - -Mélységes csend vala a műteremben. Ugy rémlett, mintha egyikük sem merne -beszélni. Reszketett az asszony is, Kún Árpád is. - - -V. - -És amikor látta, amikor hallotta, hogy jobban lesz napról-napra, minden -áron új orvost akart. - -A régivel összebúgott az előszobában. - -– Most már fölépül rövid idő alatt? – kérdezte. - -Az öreg doktor azt mondta: igen. - -– Talán el sem kell jönnie többet az orvos urnak? – kérdezte ismét az -asszony. - -Aztán nem várta a választ, hanem folytatta: - -– Persze messze esik egy kicsit. Majd künn vagyunk a ligetben. Ápolom -magam… ha rosszabbul lesz, irni fogok. - -Megegyeztek. Az orvos a beteg életéért, az asszony a beteg haláláért -kötött alkut. - -Aztán ment vissza hozzá. - -– Irtam a rokonomnak, Áron Lajosnak. Fiatal orvos, most végzett, minden -tudása még friss a fejében. - -És irt és Áron Lajos eljött. Már rég ideje, hogy nem látták egymást. Ugy -voltak együtt, mint akkor. Ismét fehér ruhában volt az asszony, ismét a -pamlagon feküdt. Áron Lajos odaült elébe. Aztán egyikük sem tudott -beszélni. Nyugodt volt a férfi, izgatott az asszony. - -– Betegem van – szólott végre. - -– Tudom – válaszolt a férfi. - -Aztán hallgattak újból. Olyan furcsának, olyan különösnek éreztek -körülöttük mindent. Még a levegő is, mintha más lett volna. Áron Lajos -már menni is akart. Sajnálta, hogy eljött. Hát beszélt az asszony ismét, -hogy marasztalja. - -– Látni akartalak… mert ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad… jól megy a -dolgod? - -Áron Lajos mosolygott. A mosolygásában látszott, hogy megvénült az -arcza. - -– Jól megy a dolgom… meghivtak orvosnak a kórházhoz. Az egyetemi -professzorom protegál. Valósággal üldöz a szerencse. - -Az asszony is mosolygott. - -– Éhen akarnál halni? – kérdezte és mutatta a fehér fogait. - -Áron Lajos csak néhány percz mulva válaszolt. Ugy látszott, hogy -meggondolja, a mit mondani akar. Aztán szólott: - -– Valamikor rajongtam a hivatásomért. Olyan fenségesnek találtam, -gyógyitani az embert… adni orvosságot a betegeknek. Ma semmi kedvem -hozzá… ma mérget adnék. - -Hirtelen megrándult az asszony. Áron Lajos észrevette: - -– Ugy-e iszonyú? Ám igy van… félek önmagamtól. Talán pályát -tévesztettem… ugy rémlik, mintha sírásónak kellett volna lennem. - -Vad öröm támadt az asszonyban – maga sem tudta, hogy miért. Fölült a -pamlagon és szólott: - -– Jőjj ide hozzám, szegény bolondom. - -Habozott egy perczig, aztán ment. Lehetetlen volt ellenállania. Vakitóan -szép volt Kálozdi Erzsébet. - -– Szereti azt az embert? - -Nem válaszolt az asszony, ám simogatta a rokona homlokát. És a rokon -beszélt tovább: - -– Miért is tagadta akkor? Minden, minden jobb lenne ma. Talán orvossá se -lettem volna. – Talán ma boldog ember volnék. - -Szép kék szemeit könny futotta el. - -– Mert nem vagyok boldog… boldogtalan vagyok… pedig azt hittem, máskép -lesz minden. Tanultam, virrasztottam hosszú éjszakákon által, -nélkülözve, sokszor nyomorban. Ám győzni akartam, magáért is, magamért -is. És győztem. Egyike voltam az elsőknek… ma is első lehetnék. - -Már-már fuldoklott a hangja: - -– Ugy akartam eljönni magához… azt hittem, hogy szeret – magam éreztem, -hogy szeretem. Beszélhettem volna bátran… egymásé lehettünk volna, – én -a férje, maga az én becsületes feleségem… Mert nem a szeretőmnek akartam -volna. - -Hát az asszony ismételte halkan, sokszor: - -– Becsületes feleségem… - -Áron Lajos megszoritotta a kezét: - -– Igen, az én becsületes feleségem… tisztességes asszony. - -Kálozdi Erzsébet felütötte a fejét: - -– Hát ma nem vagyok az? - -Már ekkor csengett a hangja. - -Áron Lajos felállott. Szilárdan szólott aztán: - -– Nem! - -Az asszony belekaczagott a tenyerébe. Valósággal szinpadon képzelhette -magát. - -– Ám legyen… ugy is mindegy nekem, a mikor szeretek. - -Aztán folytatta gyorsan, majdnem hadarva: - -– Amikor együtt voltunk itt utoljára… amikor ott ültem a zongoránál… -amikor daloltam és… a mikor megcsókoltál a mellemen, miért – - -Belevágott a szavába. - -– Miért? Mert sokkal jobban szerettem… - -– Ez nem szerelem, – szólott már nyugodtan az asszony. - -De csupa szenvedély, csupa láz lett, a mikor folytatta: - -– Oh, nem gondolkozik az, a ki szeret… nem vesz fontolóra semmit. -Becstelenné lesz, elbukik, rabol, gyilkol, felakasztják – ámde előbb -birta a szerelmesét. Nem szerettél… vagy ha szerettél is, úgy nem -eléggé. Miért nem tetted… ma én is boldogabb volnék! - -Odabukott a pamlag végébe, megcsuklott a hangja. Mélységes fájdalom -nézett ki a szeméből, pazar fekete haja szétomlott a vállán. - -Áron Lajos ott térdelt előtte. Szerelem és szenvedés vala a szivében. - -– Sejtettem, hogy nem lesz boldog vele… nem is lehet. Más-más világhoz -tartoznak mindketten… és soha meg nem érthetik egymást. Miért hogy nem -lett úgy, a mint reméltem! - -Az asszony sirt. Azután olyan különösen nézett az ő könnyes szemeivel. - -– Most már hiába… most már késő, nekem is, neked is. Most már azt -szeretném, ha felgyógyulna mielőbb… az orvosa ügyetlen volt… - -Habozott egy perczig, de aztán kimondta: - -– Azért hivattalak, hogy nézd meg te, hogy gyógyitsad te… - -Hát Áron Lajos felugrott. Ugy tetszett, hogy hirtelen láz ejtette meg, -hogy láz mered ki a szeméből. - -Aztán kiáltott rémesen, eliszonyodva: - -– Én gyógyitsam…? én, én, a maga szeretőjét…? - -Az asszony lerogyott elébe és átnyalábolta a karjaival a rokona testét. -A szemeiből kiszáradt a könnye, valósággal tűz lobogott abban. Tűz lett -a hangja is: - -– Hát öld meg… hát add vissza a becsületem, hát szeress, mert én is -szeretlek! - -A férfi kiegyenesedett teste, mintegy ízenként remegett meg a szép -asszony karjaiban. Remegett a lelke is, érezte Kálozdi Erzsébet. - -– Félemletes asszony! – szólott a férfi. - -– Szerelmetes asszony! – volt a válasz. - -És adott bátorságot neki. - -– Ime ott van a boldogságunk előtted… egy utolsó mód… egy legutolsó. Ő -öl meg engem, ha nem te őtet. Hát öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek -akarsz, ha becsületes asszonynak akarsz. - -Áron Lajos beszélt lázban: - -– Igy nem lehet azzá, igy nem lehet az soha többé. És én is gyilkos -leszek… - -Most már győzni akart mindenáron. Felugrott a padlóról, kinyillott a -fehér ruhája, s úgy majdnem meztelen testtel szorult oda a rokonához. -Maga lett az élő szenvedély a mig csókolta a homlokát, a szemeit, mig -játszott a nyelvével az Áron Lajos ajkai között, mig közéjök lehelte a -lehelletét. És beszélt forró hangon, susogva: - -– Oh, régóta szeretlek, régóta epedek utánad. Gyöngye voltál… most ne -légy gyönge többé. Öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz… a tiédnek -még ma… még ez órában… - -És megragadta az alkalom pillanatát. Nem csókolta többé, ám ment, s -nyitotta ki előtte a szomszéd szoba ajtaját. Ugy állott ott hajlott -fővel, mintha az ő alázatos szobaleánya volna, mig Áron Lajos áthaladt a -küszöbön. Villogó szemmel nézett utána, villogó szemmel huzódott meg az -ajtó függönye mögött. Aztán figyelt lelkendező mellel, az ajkaira -szoritott kézzel, hogy a saját nyugtalan lélegzetvételét se hallja. Hát -benn volt. Hát jól van. Az ördög adjon erőt neki. Áron Lajos látta a -szerelmese szeretőjét… Meg kellett ölnie, valóságos gyönyöre volt, a mig -tette. Nehéz sem volt, csak az orvosságból kellett beadnia többet. Hát -adott neki többet, talán a kelleténél is többet. Két nagy evőkanállal, -megölne még egy állatot is. Lázban volt a beteg, lázban jött álom a -szemére. Kisietett az orvos, behuzta maga után az ajtót. Az asszony ott -várta az ajtófánál. - -– Vége? – kérdezte. És vaczogtak az ő szép fehér fogai. - -Tompa hangon válaszolt: - -– Vége lesz egy óra mulva… talán előbb is. - -Hát vonaglott az asszony. Áron Lajos megragadta a karját. - -– Menjünk innen Erzsébet… nem lehet itt maradnunk… jőjj, jőjj. - -– Egy óra mulva… – nyögte az asszony. - -Ez a habozás csak még fokozta az izgalmát. - -– Jőjj, nem lehet itt maradnunk… iszonyú lesz a halál-tusája. - -Az asszony a körmeit harapta. A férfi ismételte: - -– Jőjj! iszonyú lesz hallgatni… jőjj… nekünk már nincs itt mit -keresnünk… - -– Egy óráig várj. - -– Nem, nem lehet… jőjj, jőjj velem Erzsébet. - -Maga lett az élő, szenvedélyes türelmetlenség. Mozgott az ajka akkor is, -a mikor nem beszélt, mindjobban kimeredtek a szemei. Megrekedt a hangja, -néha egészen értelmetlen szavakat rebegett. Az asszony állott -mozdulatlanul. Mintha nem is látta volna az új szeretőjét. Fehér ruhája -be vala gombolva ismét, csak a haja volt kósza, rendetlen. - -Gyönge zaj hallatszott ki a szomszéd szobából. Kálozdi Erzsébet az -ajtóhoz szoritotta a fülét. - -– Jőjj! – könyörgött a férfi. - -Mind nőtt a zaj. Úgy tetszett, hogy a beteg hánykolódik az ágyában. - -– Jőjj! – könyörgött újból. - -Mozdulatlan maradt az asszony. Hát el akarta vonni az ajtó mellől, de -nem birt vele. Mintha megmeredt volna a testében. Megragadta. Egy -pillanatra durva lett s brutális. De aztán elmult minden ereje. Befogta -a füleit, mert megkezdődött az agónia. Jajveszékelt a beteg… Kidagadt -szemmel, kidagadt orrczimpákkal hallgatta az asszony. - -– Meghalok… megfulladok… – hangzott belülről. - -Mind erősebb lett a hangja: - -– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet… - -Úgy rémlett, hogy minden ereje feltámad még egyszer, mielőtt megtörne -végleg. Feltápászkodott az ágyában, le akart szállni onnan. Aztán -lezuhant a padlóra. Hát be akart törni az asszony, ám Áron Lajos -megragadta. Ismét égtek a szemei, úgy tetszett, hogy kigyuladt a hangja -is: - -– Jőjj velem…! jőjj azonnal…! - -Rémülettel nézett rá az asszony. Aztán kivágta magát a karjából. -Halotthalványnyá vált az arcza, sikolylyá a hangja: - -– Gyilkos… félek tőled… gyilkos… - -Visszahőkölt egy pillanatra. Aztán mintha megőrült volna. Eltorzult -arczczal, lázas, mohó kézzel keresett a zsebében. Egy másik pillanatba -mult s megtalálta. A drága műszer, a bonczkés, már villogott a kezében. -Hát menekült az asszony. Kergetődztek a szobában, felhányták a székeket, -a butorokat; drága vázák, Ámor-szobrocskák csörömpölve törtek össze. -Feltépte az ajtót, kinyillott a folyósóra. Futott fel az utolsó -emeletre, a toronyszobába. Áron Lajos a nyomában… az éles kés mintha -szelte volna a levegőt. Nyitva volt az ajtó, berontott; a küszöbön érte -utól az asszonyt. Ám ismét kisiklott, csak a szép kezeit futotta el a -vér. Azt hitte, hogy meg van mentve; pedig nem vala honn a festő. Miért -nem pénzzel segitett rajta, most dolgoznék bizonynyal és megmentené. -Belevágott az agyába: a vég. De nem akart meghalni. Az édes, a nagyszerű -életet akarta. Lerogyott, csupa vér volt a szép fehér ruhája. Nem látta, -bár a piros szin nem állott jól neki. Hadonászott az átmetszett -kezeivel, még a fájdalmát sem érezte, könyörgött kétségbeesetten, -magánkivül: - -– Ne ölj meg… szeretlek… - -Hát kaczagott a férfi. A festő vásznán akadt volt meg a szeme. Ott vala -készen a »Bachans-nő« – Kálozdi Erzsébet meztelenül. Hát letérdelt az -asszony előtt… úgy vitte a kést feléje, bonczkést az élő teste felé. Nem -lehetett menekülnie már a szavával. Talán érezte is, hogy rosszul -játszotta a játszmát. Hát menekülni akart az erejével. Nagyszerű harcz -vala köztük az életért ugyanott, hol nagyszerű harcz vala egy csókért. -Most is Kálozdi Erzsébet volt a gyöngébb. Áron Lajos rajtatérdelt -egészen, vérfoltos volt az arcza, vérfoltosak a szemhéjjai az asszony -kezétől. Ám mégis kéj ragyogott le arról a véres arczról, mélységes öröm -s gyönyörűség, a mikor végre elérte a torkát. - -– Élni… élni… – orditotta az asszony. - -– Meghalni! – hörögte a férfi. - -Mintha még látta volna az asszonyt ott, kővé meredve a beteg-szoba -küszöbe előtt, mintha még látta volna meztelenül, mint »Bachans-nő«. És -mintha még hallotta volna az agoniát, onnan az első emeletről, fel -egészen a toronyszobáig: - -– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet… - - - - -AZ UTOLSÓ PERCZ. - -(NAPLÓTÖREDÉK.) - -Ennek a könyvnek, melyet rajongón, nem egyszer könytől nedves szemekkel -irtam, ezek az utolsó apjai. Most jön a legutolsó, mely mintha a -legutolsó perczemet jelentené. Az egész életemet érzem vissza benne, ez -a percz, mintha az öröklétbe mulnék. Nem hiszek a véletlenben s nem -hiszem, hogy ez az örök percz még megváltozhatik. Mögöttem minden, -előttem pedig semmi. Hát ugy érzem, hogy fiatalon halok meg s ugy rémlik -előttem, mintha a búcsú-levelem irnám e sorokban. Talán búcsuznom sem -kellene, hiszen nincsen senkim a kihez tartoznék. Még magamat is -elveszitettem. Mintha megszüntem volna lenni, ki vagyok, mintha nem -volna erőm többé magam felett. Megvakultam, néha az erényt is bűnnek -látom, elvesztettem a lelkem tisztaságát, néha az akasztófa tünik szent -feszületnek előttem. Tudom, hogy sok szép, sok minden csodálatos van a -természetben, sok minden nemes ezen a világon. Van még tavasz, a mikor -napfényes az egész mindenség, van idő, a mikor a gazdagok adnak a -szegényeknek, a mikor a munka is kap babért, a mikor nemcsak a -születést, de elismerik a tehetséget is; tudom, hogy vannak még -becsületes emberek, jó leányok és tisztességes asszonyok, a kiknek -templom az ő családi fészkük s a kik nem csalják meg a férjeiket. De az -én lelkem előtt ez a nagy világ mégis csak egy nagy hipokrizis. Ilyennek -vallotta, ilyennek mutatta magát, mióta beléje kerültem. Törvénye a -rossz s ha meg is másitja ezt a törvényt, csak a formája változik, a -lényeg mindig ugyanaz marad. - -Hát mig ebben az utolsó perczben az egész életemet érzem vissza, ugy -tudom, hogy gyönge voltam küzdeni. Talán mert nem is a küzdésre -neveltek. Olyan szépnek láttam mindent odahaza. Azt mondta az édes -anyám, hogy mellette fogok maradni örökkön, hogy a családom fészkét soha -el nem hagyom. Meg voltam otthon szépen, csendesen. Nem vágytam látni a -világot, nem akartam megismerkedni az emberekkel. Megnyilott a lelkem s -minden érzésemet a családom fészke kötötte le. Aztán elégett a fészek… -nem volt hol meghuzódnom. Azt mondta az édes anyám, hogy nem maradhatok -mellette már, családi fészkünk sincs többé. Keresnem kell kenyeret, neki -is, magamnak is. - -Hát kerestem. Ezenközben tetszett nekem a nagyszerű küzdelem, milliók -kórusa: a jajveszékelés. Kidagadt a lelkem, a szabad levegő kigyujtott, -tudtam lelkesedni még a nyomorért is. Hordoztam lángoló fáklyát annak, a -kinek sötétség volt az agyában, s a kit a buta nép mégis a vállára -emelt. Izgatott a nagyság édessége, magam is nagygyá vágytam lenni. -Csináltam ideált magamnak, törtem felé, dolgoztam napon és éjszakán -keresztül. Kezdetben fel sem tünt, hogy évek gyilkos munkája daczára sem -tudok czélt elérni. Minden sikerem is csak balsiker volt, a legparányibb -elismerés is gúny. Hát kerestem az okot. És lassan-lassan, mig -kitisztult előttem minden, mig megtanultam distingválni, mig láttam, mi -a való s mi a hazug, melyik az igaz érzés s melyik a megfizetett, melyik -a szabad gondolkodás s melyik a kibérelt – ugy volt, hogy vissza vágytam -haza, a hol meg voltam gondtalan, szépen, csendesen. - -De már nem lehetett visszamennem. Aztán le is kötött a hajsza, -lebilincselt a redakczió, a hiábavaló küzdés ingerelt és izgatott a -mindennap nyomorúsága. Már el sem tudtam lenni nélküle, már esengtem a -vihart, a csend, a nyugalom megölt volna. Akkor éreztem jól magam, a -mikor kétségbe ejtett a gondolat, miből fogok megélni holnap? Ugy volt, -hogy az örök holnap nyomoráért küzdtem s áldoztam föl minden erőm. - -De a lelkem, az, a mi a létemtől nemesebb, nem tudott volt még -elpusztulni. Egy egész világ minden érzését birtam fölfogni vele, a -legkisebb öröm, a legcsekélyebb fájdalom egyaránt a legnagyobb volt -nekem. - -Igy, fáradtan a küzdelemben, a nyomorban, de szűzi tisztán a lelkemben, -láttam meg egy asszonyt. Nem lehetett szépségesebb nála ezen a világon, -nem fenségesebb a földön. És mégis, valamilyen titkos érzésem a látása -első pillanatában arra tanitott, hogy a tökéletes pusztulásom ez az -asszony; azt mondta, hogy az életem legnagyobb gyönyörét és a -legőrületesebb fájdalmat egyedül csak ő fogja okozni nekem. És mindennek -daczára, vagy talán ép ezért, minden vágyammal, minden epekedésemmel -törtem magam az én csodálatos lidérczem felé. Ugy vittem el neki a -lelkemet, hogy tépje össze s ugy térdeltem le előtte, hogy gázoljon át a -testemen. - -És egy egész világot alkottam magamnak belőle. Világot, melyben nincs -küzdelem, nincs nyomor, csak szerelem. Ebben a világban éltem… a másik, -mely a hajlékunk küszöbén túl kezdődött, immár nem létezett előttem. A -mikor az egyik az enyém lett, a másikat elfelejtettem. - -És végtelenül jól esett, hogy felejthettem. Valósággal kéj volt gondolni -arra, hogy az életnek millió hazugsága nem hazudik nekem, hogy -remeteköntösbe bujt Don Juanok nem engem ámitanak, hogy nem engem -csalnak apáczáknak öltözött rimák. És végtelenül jól esett, hogy nem -lelek örömet abban, mi örömöm volt a multban, hogy természetellenesnek -találom a munkát, mely igába hajt, mely elpusztit időnek előtte, hogy -nem sarkal többé vágy, ambiczió, hogy nem töröm magam hír, dicsőség -után, – hanem, hogy lázas boldogságot találtam a szeretőmben, hogy -gyujtott s izgatott a szenvedélyünk fergetegje. - -És ennek az örök nyárnak a melegében csak szomjuhoztam egyre jobban, -egyre égetőbben. Áldottam a napot, ha eltartott soká, imádságot mondtam -az éjszakának, ha nem akart virradni. Mert minél inkább voltam boldog, -annál inkáb akartam, hogy ez mindig igy legyen, hogy ez mindig igy -maradjon. A vég kisértett. Szorongást éreztem a lelkemben, szorongást a -fejemben. Ugy volt, hogy megcsal a saját világom, megcsal csak ép ugy, -mint mindaz a miért rajongtam s mint mindenki, a kivel az életemben -érintkezésem volt. - -Azt a gyönyört, melyet igérve, elkábitott, mintha nem adta volna meg s -mégis mintha már a gyötrelmeivel szakadna reám. Csupa hév volt, csupa -szenvedély mig átölelt, mig forró hangon kérte, hogy szeressem. Már -ekkor nem szeretett. Köny ragyogott ki a szeméből, beteges lelkendezés -ejtette meg a keblét, mig könyörgött, hogy ne hagyjam el. Már ekkor ő -akart elhagyni. Kaczagott mintegy örömben, hogy milyen boldogok vagyunk. -Már akkor nem volt boldog én velem. - -Mélységes fájás vert fészket bennem; ezernyi gondolat kínzott, -visszavitt a multba, belehozott a jövőbe. Eszembe jutott, hogy sirva -fogadott, a mikor egy-egy perczet késtem. Majd elcsendesedett, -mosolygott, a mikor ismét együtt voltam vele. Az egész lényünk -megnyilatkozék, nagyobbak lettünk mindaketten, csak magunkról, csak a -szerelmünkről tudva. Átkoztuk a multat, a miért nem hozott össze -bennünket s áldottuk a jelent, melyben összeforrott az érzésünk, melyben -egymásba olvadt a tekintetem az ő szemének a tekintetével. Kaczagtam, -hogy ilyenkor belesúgtam a fülébe: - -– Az enyém voltál, mióta élsz, mióta élek; az enyém voltál, a mikor még -nem láttalak, a mikor még nem ismertelek. - -Kaczagtam, fojtogató fájdalomból, mert ismertem azt a multat, melyben én -senkié sem voltam, s ő mindenkié. A csókot, melyet másnak adott, érezte -az én ajkam is, magamon láttam az ölelést, melylyel más szoritott -magához. És egy mindenség fájdalma hasitott bele a lelkembe, a mikor -arra a jövőre gondoltam, melyben én ismét egyedül leszek, hideg, sivár -árvaságban s a melynek szerelmi búgását más fogja hallani, melynek lázas -szenvedélyét más fogja inspirálni, más, a kivel ép az lesz, mint volt -velem, mint volt mással. - -És a fájdalmamban kerestem vigaszt, megnyugvást magamnak. De a vég csak -kisértett. Egy őszi nap kora este olyan szomorú volt minden. A mi kis -szobánkban ültünk együtt a nyitott ajtó küszöbénél. Bámultam miként -alkonyodik, hallgattam, miként lesz csendes minden odakünn. Valamilyen -távoleső kápolnában harangoztak az alkonynak. Aztán mintha minden elmult -volna. Olyan jól esett zokognom ekkor. - -– Szeretsz? – kérdezte az asszony. - -És nem várta a válaszomat, mert látta, mert érezte, hogy szeretem. Hát -csak folytatta, egész közel hajolva hozzám, hogy meleg lehellete égette -az arczomat: - -– Ha pedig majd nem szeretsz többé… akkor is szép és édes lesz minden. - -Azután hallgatta a fuldoklásom s ugy volt, mintha meg akart volna -fojtani. - -– Te fiatal vagy, – én nem vagyok az többé. Tavasz van a lelkemben, -pedig ugy kellene, hogy már ősz legyen. Bitorlás… sohasem lehet jogom a -panaszra. De melletted akarok lenni akkor is, ha szeretni fogsz mást, -egészen mást, mint én vagyok. Elvezetsz majd ahoz a fiatal leányhoz, -kinek napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat… -Ugy-e megengeded, hogy ott maradjak veletek? Margit lesz a neve a kis -gyermekednek s én leszek a keresztanya, ki vesz neki gyöngyöt, piczi -finom gyöngyöt, piczi finom kacsójára. Két kék, napsugaras bohó szem, -nem olyan sötét, mint az enyém. - -A lelkem meg akart szakadni. Könyörögtem, hogy szűnjön meg, – de ő csak -békitett egyre tovább. - -– Hát nem érted az én szerelmem? Hát nem látod, hogy nem a -fiatalságodért, de a fiatalságod daczára szerettelek. - -– Szerettelek…? ugy hát már nem szeretsz? - -* * * - -Ugy kerültem haza, hogy talán el sem kell mennem többé. Majd elvisznek -szépen, kék drapériás kocsiban, mert hisz az ifjuságot víg színekkel -temetik. Valamilyen irtózatos betegség döntött le, ugy rémlett, hogy meg -kell őrülnöm a fájdalmában. Tekintélyes orvosok, okos emberek azt -mondták, hogy végem. Három hónap minden napján, minden éjszakáján -egyedül az édes anyám volt mellettem. Az én csodálatos szeretőmet -akartam látni még egyszer. Azt mondták, hogy látni fogom, ha majd -felgyógyulok. Hát felgyógyultam… Kerestem, de nem tudtam megtalálni. - -Azután mintha el akartam volna felejteni. Egy este a redakczióban -letettem a tollat s azt mondtam, hogy megyek el messze, messze. -Kiszakadtam a külföldre s két esztendő multán ugy volt, mintha már nem -szeretném. Minden emlékem utána mintha csak az a néhány szó lett volna, -a melyet belevert a lelkembe. - -… Szeretni fogsz mást, egészen mást, mint én vagyok… fiatal leány, kinek -napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat… Két -kék, napsugaras, bohó szem, nem olyan sötét, mint az enyém… - -Hát az a két delejes szem vezetett, vonzott, csak ép ugy, mint a régi -szempár. Kihajnallott az éjszakám, édes meleg árasztott el két szem -egének mosolygó nyári boltozata. Ismét tavasz lett a lelkemben, ugy -tetszett, hogy dalol körülöttem a levegő, feltámadt az élet, mert -szeretek, szeretek félve, aggódva, egészen máskép, mint szerettem -valaha. Nem vegyült az érzésembe egy paránya sem a fájdalomnak… a -félésem is, az aggódásom is gyönyör vala, csupa fény, csupa világosság -az új szerelem, csupa nappal, csupa napsugár! - -Más világra nyilott a lelkem. Mintha egy nyáréjen változott volna meg, -mintha láthatlan erők belelopták volna mézét az igazságnak, mintha -megtanitottak volna arra a titokra, hogy csak azt lehet szeretni: a ki -először a tiéd. Borongó kétkedésem mintha elmult volna, nem fogtam többé -tollat a kezembe, hogy irjak arról a beteges szerelemről, melynek nyomát -már nem éreztem. Megszüntem volt pesszimista lenni s ugy tudtam, hogy -az, a mi elmult, meghalt örökkön örökké és csak az él, csak az lélegzik, -a mi lesz, a mi jövendőt rejt magában a jövő. Tele voltam rajongással, -vágygyal, reménynyel, irni akartam, dolgozni, teremteni nagyot, -hatalmasat, maradandót. Inspirált s erőt adott az a két kék szem, mely -egy őzike bizalmatlanságával, de azért mégis szeliden derült -tisztasággal meredt reám s nézett az én gonosz, szürke szemeimbe, -először látva rosszat, s mégis talán jót, mert hisz az én mindakét -szememben benne ült az óhaj, boldognak, végtelen boldognak látni őt. - -S ismét magamra ismertem az erőben, mely a munkára késztetett, a -reményben, mely szivárványszínekkel festette a jövőm. Valamikor -muzsikusnak kellett volna lennem, de megszüntem szeretni a zenét, mert -ugy találtam, hogy abban diszharmónia is van. Azt kerestem és azt -akartam a mi csak édes, a mi csak tiszta, a mi csak mély, s ime a szűzi -tisztának hitt liliom kelyhében is láttam ronda ezerlábu pókot és a -tenger is sekély volt partjai körül. De ez a fiatal leány, mintha -kibékitette volna a lelkemet, mintha az ő két kék szemének a bohó -nézésével azt mondta volna: »Szegény bolondom, hiszen azért gyönyör -szeretni, hiszen azért boldogság a szerelem, mert nem abszolut, mint -semmi ezen a világon!« És mégis ugy tetszett, hogy csupa harmónia van a -lelkemben, csupa harmónia árad a hangszeremről, a mikor visszatérve a -zenéhez, a szerelmi dalaimat játszottam el neki. A szivemből téptem -minden egyes hangját, lobbot vetett körülöttem minden, lángra gyultam -magam is, ugy érezve, hogy csupa érzés, csupa szerelem vagyok, mint -csupa hullám a tenger. Igy zendült fel az énekem, fényes, kápráztató -tűzben, lerészegitve, elhamvasztva. - -És a mikor megszünt, kimondhatlan vágyam támadt, egy másik, egy -csendesebb muzsikára. Már hallani is véltem az ünnepi orgonaszót, mig -myrthussal koszorúzott kékszemű leányt vezetek a karomon. Szűzies -elfogódással simul mellém, velem van először egyedül, nekem mondta -először, hogy szeret. - -És a képzeletem csak csalt, ámitott tovább. - -… Csupa napfényben lakunk a mi kis fészkünkben. Napsugár miriádja -szövődik aranyos szövéssel az ablakunk előtt és a szivünkben Édes meleg -hajtja a lelkünket egymáshoz, mig belegügyög a fülünkbe egy öreg arczú -csecsemő megelégedett gagyogása. Ott csüng kicsücsörödött ajakkal az -édes anyja emlőjén. Margitnak kereszteltük, nem én akartam, hanem a -feleségem. Talán ő tudja, hogy miért… Én reám néz, két kék szemének -mély, édes nézésével, a mint nevén nevezem a gyermekem. Szerelem kaczag -ki a szemeiből, szerelem, mely bizonyos benne, hogy nem lehet megcsalni. - -Hosszú szuszogással alszik a kis Margit a feleségem ölén. Rithmust -keresünk mindaketten ebben az új családi muzsikában, a mely tele van -egészséggel. Az iróasztalom az ablak mellett, akáczos kert virul alatta. -Akáczvirág-illat a szobám és én dolgozom a feleségemért, meg a -gyermekemért. Poézis van a munkában, poézis van a fészkemben, a -feleségem és a gyermekem körül. És én csak dolgozom, háttal fordulva -feléjök. De valamely varázsos delej vonz ellenállhatlanul, az irásom -sorai között ott rajzik a feleségem alakja, elülről is, hátulról is húz, -mintha titkos áram kötné össze a lelkemet az ő lelkével. Egészen -akaratlan ejtem el a tollat, és már is belemerülök annak a két szemnek a -mosolygó tengerébe, melynek azur színjátéka, még magához delejzett -azelőbb. Azután szeliden ér össze az ő orczája az enyémmel és forralja -az ő meleg vére az enyémet. Tele van a szivünk – nem tudunk beszélni. -Csak később súgom a fülébe boldogan, sokatmondón: - -– Te édes! - -Behunyja a szemét és szemérmetesen hajtja le a fejét a mellemre. Egy ősz -hajszál fehérsége kandikál ki a kis fej gesztenyeszinéből, de azért még -sem támad árnyék itt körülöttem. Ez a parányi hervadás nem juttatja -eszembe a véget. A való szerelemnek nincs vége, az él, mig maga az élet -és tovább plántálódik a gyermekemben, a feleségem gyermekében. Hát látom -ezt a szerelmet, mely belefonódik a messze jövőbe, mint valamely vallási -ének, mely szent volt és szent maradt mult és jelen századoknak. Látom -az ezüstös őszbe borult fejet, látom magamat üdvözülve egy szelid öreg -asszony mellett, még élve és egy óra mulva meghalva, abban a halálban, -mely nem félemletes… - -* * * - -… És szeretem a régi szeretőm, jobban, mélyebben, mint valaha. Oda adnám -a lelkemet, ha láthatnám egy perczre, ha megragadhatnám a kezét. Ha -belenézhetnék éjsötét szemébe, ha hallgathatnám ismét a szavát. Ha -állhatnék vele szemtől-szembe, ha megmondhatnám neki, mennyire -szenvedtem, mennyire voltam nyomorult. - -Ugy kellett történnie, hogy találkozzam vele, hogy belészeressek s ugy -kellett, hogy megcsalva, kikergessen messze, messze. Hát kiszakadtam -meleg szivvel, a szivtelenség közé. Azt hittem, hogy el fogom felejteni, -hogy gyűlölöm már, a miért megölt. Kerestem új szerelmet, új tavaszt, de -a régitől még sem tudtam megválni. Beleszülettem, hozzánőttem s -hozzáforrott az életem. Hiába volt minden küzködésem, őt szerettem, mig -mást véltem szeretni, előtte borultam le, mig másnak vallottam -szerelmet. Ugy volt s ugy van, mintha csak érte születtem volna, mintha -életemnek egyedüli hivatása csupán őt szeretni volna. - -Hát szeretem, mert lehetetlen nem szeretnem; hát visszaszállok hozzá, -mert lehetetlen el lennem nélküle; hát elküldöm néki a lelkemet, mert -lehetetlen el nem küldenem. Bár látom azt a multat, a mely megrontott. -Visszaérzem a napjait, vissza minden tünő perczét, s érzem, hogy soha -sem szeretett. Érzem, hogy elégetett, hogy kirabolta a lelkemet s -magából egy parányit sem adott. Érzem, hogy azt mondta, minden nyomorult -ezen a világon, csak egyedül ő nagy és dicső. Érzem, hogy mutatta, nincs -boldogság a földön, csak az ő hajlékában. Érzem, hogy rám parancsolt, -felejtsem el az édesanyámat és ne szeressek senkit, csak őt. Ugy, ugy -lett minden, a mint ő akarta. Ebből a nagy világból nem hat más rám, -csak ő, ebből a nagy világból nem szeretek mást, csak őt és ezen a nagy -világon nem lehetek boldog máshol, csak az ő hajlékában. - -Visszavágyom, minden érzésem oda húz, minden emlékem oda csal, minden -gondolatom oda vonz. Pedig mint börtönből kerültem ki onnan. A lelkem -megmételyezve, a szemem megvakitva. Már nekem nem kell többé a világ, -nem vagyok szépsége iránt fogékony, a szennyét sem rajzolom többé. -Megválok tőled élet, mert hisz halált jelent, hogy belőled mi nemesebb -nékem nem fog jutni már. Megválok tőled munka, mely a nyomorban -nehezkedtél a nyakamra s a melyért mégis lelkesedtem. Megválok tőletek -alakjaim, felséges csőcselék ti, kikbe szerelmes voltam s kiket most -visszaküldök oda az utczára, a honnan hozzám felkerültetek. S megválok -mindattól, mi hírt s dicsőséget nyujt e föld, mindattól, mit itt -keresnem lehet még, csak tőled ne kelljen megválnom életem gyilkos -lidércze, ki tőlem messze, messze földön vagy és mégis ott meritesz el -magad előtt. - -Hát merülök mind jobban-jobban. Elvész köröttem minden, nincs czélom, -nincs eszményem többé. Tudom, hogy a végemet jelenti s azt mondom, hogy -nem tudok lemondani; tudom, hogy megmérgezte az életem s azt mondom, -hogy édes volt a mérge; tudom, hogy elvette a hitemet s azt mondom, hogy -boldog vagyok, a miért megrabolt; tudom, hogy széttépte a jövőm s azt -mondom, hogy gyönyöröm van, a miért tönkre tett; tudom, hogy mást -szeretett és én csak mégis szeretem. Az epedésem mélységes erejével -vissza akarok szállni hozzá, a ki messze van, lekötni hozzám, a ki -elhagyott, magamnak tartani meg szűzen, a ki megcsalt. Csak még egyszer -csapna össze a szenvedélyünk, csak még egyszer mondhatnám az enyémnek! - -A tökéletes pusztulásom az, a mit a sorsomtól kérek. Nem akarok egy -cseppnyi boldogságot, egy sugárkát abból a sok fényből, egy parányit a -gazdag jólétből, melyekről azt mondják, hogy mind meg vannak ezen a -világon. Csendes fészek, hű feleség, vidám gyermekgügyögés, virágos -akáczczal beültetett udvar! - -… A lepkefogó összetörve a kezemben, a pilléim mind elszálltanak. Az a -két kék szem nékem édes nem lehet s csak azért kergettem, mert ő küldött -utána. Családi tűzhelyem, meleg nyoszolyám soha sem lesz nekem s nem -szegődhetik társul mellém az álmok szelidlelkű nője. Nem is tudnék -meghuzódni akáczos udvarházban, mennék együtt a fecskével, szaladnék más -tájra a tavasz után. Gyermek-gagyogás dajkának való, szilárdan álló -iróasztal annak, a ki bankárnak született, nyugalmas csend, a kiben -megaludt a vér. Nekem a haldokláskor is zaj, zene kell, szélvészes -fergeteg még akkor is, ha gyönge naszádon bitangul ki vagyok verve a -tengerekre. Látva s érezve a szenvedélyt, vad vihar támad magamban is, -kitágul s kidagad vitorlalelkem, érzem, hogy van erőm, hogy élek, érzem, -miként nem halnék meg soha. - -Hát künn vagyok a tengeren, gyönge naszádon, szélvészes fergetegben. -Köröttem hullámzik a beláthatatlan óczeán, csupa élő hullámból csinálva. -Versengenek, tolonganak egymásra, a düh tajtékja a hab, mig elnyomják -egymást könyörtelen. Hallom az éktelen zsibongást, az élő hullámok -moraját, még nem vagyok hajótörött, de minden pillanatban az lehetek. És -a tenger örök zivatarja, a hullámok önző szenvedélye bennem is -szenvedélyt teremt, nem félek s mégis leküzdhetlen vágygyal vágyódom el -e szörnyű óczeánról, a hová pedig lelkesedve jöttem. Lihegve a -küzdelemben, kidagadt szemmel nézem a messze eget, bámulom nyugatról -keletnek, északról délnek, keresve azt a részt, mely az én világom fölé -borul. Hánykodó szivem a delejtűm, az mondja meg, hogy az a felhőtlenűl -maradt kis darab azur a szeretőm fészke felett mosolyog. Oda küldöm hát -az érzésemet, a szerelmem s ugy kell, hogy onnan nap ragyogjon le neki. - -– – – – – – - -Ez a legutolsó lap, mely mintha a legutolsó perczemet jelentené. Az -egész életemet érzem vissza benne és ez a percz, mintha az öröklétbe -mulnék… - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -46 |semm iáron |semmi áron - -84 |O, a ki |Ő, a ki - -162 |bocsájtottt meg |bocsájtott meg - -164 |mindem szem |minden szem - -212 |hajdan negy zárdában |hajdan egy zárdában - -213 |Magmaradt |Megmaradt - -237 |észrevettte |észrevette - -275 |Ám-átor |Ámbátor] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ELBUKOTTAK *** - -***** This file should be named 63627-0.txt or 63627-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/3/6/2/63627/ - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - |