diff options
| author | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-02-03 17:05:03 -0800 |
|---|---|---|
| committer | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-02-03 17:05:03 -0800 |
| commit | 097132644b0326aec0ed16f97f399917c21da4ac (patch) | |
| tree | bdf85f0a35d7920ad99bdfd6686317114b3fbbee | |
| parent | 96fdd7e839458ec4905b5be0f35d4256d591d122 (diff) | |
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62661-0.txt | 6120 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62661-0.zip | bin | 110793 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62661-h.zip | bin | 164608 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62661-h/62661-h.htm | 5387 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62661-h/images/cover.jpg | bin | 46520 -> 0 bytes |
8 files changed, 17 insertions, 11507 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..b672bc4 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #62661 (https://www.gutenberg.org/ebooks/62661) diff --git a/old/62661-0.txt b/old/62661-0.txt deleted file mode 100644 index 39d3d4f..0000000 --- a/old/62661-0.txt +++ /dev/null @@ -1,6120 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Felhok, by István Petelei - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - - -Title: Felhok - Elbeszélések - -Author: István Petelei - -Release Date: July 16, 2020 [EBook #62661] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK FELHOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - - - - - -FELHŐK - -ELBESZÉLÉSEK - -IRTA - -PETELEI ISTVÁN - -BUDAPEST. - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA. - -1897. - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -TARTALOM - - Felhők 5 - Menekvés 33 - A becsület 69 - A fal 95 - Az óra 119 - A csomók 137 - A könyörülő asszony 151 - A székek 165 - A felszerelés 177 - Lobbanás az alkonyatban 199 - A játék 239 - - - - -FELHŐK. - -– Ne nevess ki, kedves apa, a nyughatatlanságomért. - -– Rosszat álmodtál, Sárika? - -– Én? Dehogy. Én sohasem álmodom. Én csak alszom, alszom, hogy nem is -tudok felőle. Reggel egy kis dalra ébredtem. Nem tudom; talán az éjjel -hízelegte be valaki a fülembe, a miről én semmit sem tudok. Reggel -kivirágzott a szájamon. Nagyon nevetséges volt, hogy én éneklek. Mert -tudod, milyen csúf is a hangom. Ezért nem is éneklek. De a reggel -hangosan énekeltem, hidd el, apa. Aztán jött meg a Judit társzekere. - -– S az vette el a kedvedet, Sárika? - -– Hát miért? Én azt hiszem, hogy szeretem Juditot, bárha egy kicsit -félek tőle. - -– Judittól? - -– Tudod ő olyan nagy és olyan igen szép. Én alig merek az ő erős, fekete -szemébe nézni. Azt hiszem, ő minden gyarlóságaimat egyszerre meglátja -vele. Aztán, olyan semmiségnek érzem magamat, ha látom őt. Ugy tetszik -nekem, hogy ő a valóság, én csak az ő árnyéka vagyok. Ő olyan nagy és -erős. És az ő villogó fogai, vérpiros ajkai… Mit akarsz… hogy én -szóljak, ha az ő mély tiszta hangját hallom? - -– Oh te gyönge Sárika… - -– Hát ezt mondod nekem? Nem vagyok én a te kezed, a te szemed. «Vigy -Sárika a verandára», «nézz az útra Sárika, szekér jár-e?» ezt mind én -csinálom meg és jól. Én vagyok a gyönge? Te vagy a gyönge, apa. Én -erősebb vagyok, mint te. Nem is tudom, hogy lehetsz te Juditnak a -testvére. Te vagy a gyöngédség és engedékenység. Judit pedig akkor is -rendet szab, ha kér, s parancsol, mikor megkövet. Hanem -haszontalanságokat fecsegek, úgy-e? Talán nem Judit miatt -nyughatatlankodom s nem is tudom, miért? Csak valami rebeg bennem, nem -is tudom hol. Talán a torkomban, talán a szivemben. Tedd csak ide a -kezedet (be hideg a kezed, te kedves!), nem érzed ott a szivemnél, hogy -repes, mint egy selyemszállal megkötött ijedt madár? - -– Talán, mert szerelmes vagy, Sárika… - -– De milyen csunya tudsz te lenni, apa. S milyen ravaszúl tudsz nevetni. -Nem Miklósért, tudod, nem érte, igazán. Érte miért nyughatatlankodjam? -Miklós már reggel köszöntött, mikor még a harmat sem száradt föl. Ő a -vizslájával a tarlóra ment, de mindjárt visszajön. Ő ugyan ma se lő -nyulat. Tegnap egy fülest sebezett meg. A kutyák lefogták mindjárt s -mikor Miklós hozzá ért, a szegény állat panaszosan sírt föl reá s elhaló -szemének bús tekintetét reávetette. Tudod, te kedves! Nekem kellett -vígasztalnom Miklóst, úgy fájt a szive a szegény nyúlért. - -– A szegény… - -– Elpanaszolta neked? Tudtam. Te is sajnálod. Hát látod, ő is olyan -gyönge fiú, mint te. Nekem most két ilyen jó fiam van… - -– S a társzekér?… - -– Miért küldte ide Judit? Meddig ül itt? Te nem tudod, te nem tudsz -kimozdulni ebből a helyből s te nem láthatod, miket hoztak a -társzekérrel. A régi nagy borjúbőrös láda is itt van, a miben a -drágaságokat vitték, mikor Judit férjhez ment; a nagy vasas ládákat, a -melyekben a fehérneműeket vitték; és nagy leszegezett más ládákat. Én -nem tudom, miért küldte vissza? Talán örökre jött Judit? Hát az ura? -talán ott hagyta? Akkor, igen, akkor (most tudom) akkor kezdett bennem -úgy rebegni valami. - -Az ablakon beszűrődő verőfény beszőtte finom sugaraival a gyönge -leánykát. Igen bájos személykét simogatott; virágot, a hatalmas fák -alján virágzót, sem találhatott volna méltóbbat. Gyönge, üde kis teste -volt; nagy, kissé kiülő félénk szemekkel, mintha nedves fényben -csillognának; puha, húsos, eleven piros szája s oly fehér és puha az -arczbőre, mint a havasi gyopár szirma színe. Az apja, Buyk Mózes, fáradt -vérmes szemeivel úgy kísérte minden mozdulatát, mintha vonzaná. Ő már -öreg embernek látszott, gyönge, gyér hajával, sovány fejével, keskeny -vállaival s szélütött, hitvány lábszáraival. A karszékéhez két bot volt -támasztva. - -– Judit? Mit akarsz, Sárika? őt nem szabad közönséges mértékkel mérni. -Hogy miért jön most ide? miért hagyja oda az urát egy hirtelen -föllángolásában? Ki tudná? Még emlékszem, mikor az urára fogta a -puskáját. Ők egy vén farkast üldöztek. Még lóháton ültem én is. Beh -régnek is tetszik nekem, Sárika! Az ordas bevette magát a gerbenesi -nádasba. A nyomon követtük. Judit megelőzte az urát. A kihajszolt vad -Judit felé vetette magát. Akkor az urának egy jó lövése érte a farkast, -mielőtt ugorhatna, s ledőlt a hóra. Akkor Judit éktelen haragjában az -urára fogta a puskáját, mert az ő vadját lőtte el előle. Mikor aztán -elütöttem a fegyverét s a magja a levegőbe ment, Judit sírva borúlt a -nyakamba s úgy ölelt, csókolgatott, mert az urát mentettem meg. Hagyd te -el Juditot, Sárika! Miért hagyta el most az urát valamely féktelen -haragjában? Ki tudja azt. Ma ide jön, holnap talán dühös szeretettel -megy vissza az urához s öleli át a lábait. - -– Halló, úrfi! – kiáltott le a leány az udvarra, alig hallva már az apja -történetének a végét. – Halló, úrfi!… kiáltott egy magas legénynek, ki -akkor lépett be a kapun. Aztán szelesen átszorította az apja fejét s -kigyúlva mondta: – Már itt van Miklós… Nem mondtam meg, úgy-e, hogy -mindjárt itt lesz?… - -Nyulánk s mégis erőteljes fiatal ember volt Miklós. Alig serkedt bajusza -finom, barna vonalat képezett rózsás arczán. A kopók az udvaron elevenen -sürögtek körülötte, a zöld posztós daróczra ugrálva. A leány elébe -futott: - -– Hozott valamit? gyönge szívű vadász? - -– Az éjjel a vaddisznók betörtek a tanarokba s megmocskolták a -törökbuzást. Hejh! ha maga Sárika nem volna haszontalan, fehérmájú -gyermek, elvinném estére az erdőszélre lesbe. De ha szél suhanna át az -erdőn, tudom, maga sírásra fakadna ijedtében… - -A beteg ember mosolyogva fogadta őket. Átölelték őt. Aztán -beleelegyedtek az esemény tárgyalásába. Ő estére nem ajánlja, hogy -Sárikát magával vigye. A leány fürjészni menjen, a hol menta illatozik s -oroszlánszáj virágzik a martok szélén. A disznó paraszt fajta állat s az -agyara nem respektálja a szoknyát: - -– Judit is itt lesz napközben. Őt vidd, Miklós, magaddal, mert az nem -asszony. - -A leány szeme fényén gyönge borulás vonult végig. Azonban mindjárt erőt -vett magán. - -– Akarja, Miklós, hogy Judit elejébe menjünk az úton? A társzekere már -hajnalban itt volt. Azt éjfél után kellett elindítani az igás lovakkal. -Judit, ha reggel indúlt is el, mindjárt itt lesz. - -Nem is köszöntek; a leány a Miklós karjába öltötte kezét s gyorsan -szaladtak le. Igen szép, meleg őszi nap volt. A vén fenyőfák zöldje -haragosnak látszott a hervadó lombok közűl, verbenák illatoztak az út -szélén s a georginák égő labdái kaczagtak rájok. - -Átszaladtak a kerten. A Maroson zakatoló malom pallóján hirtelen -megállott s kérdezte: - -– S szép este az erdő, Miklós, úgy-e? - -– Miért kérdi, Sárika? - -– Hát igazán nem leszek én jó pajtása magának az erdőben, este? - -– Se most, se soha, senki sem lesz kedvesebb. - -– Miért beszél így én hozzám, mikor nem engemet akar vinni magával? - -– Bizony Sárika, még elpityereg. Az ajaka már rebeg. Hogy ne akarnám én? -A bácsi mondta, nem én. - -– Juditot is ő akarta kivinni magával? - -Akkor egyszerre egymásra néztek, farkasszemet nézve egy perczig, aztán -hangosan minden ok nélkül fölkaczagtak s a leány megfutamodott. Miklós -utána iramodott az ő hosszú lábaival, persze mindjárt beérte az első -égerbokornál, ott mindjárt átölelte a leány derekát és szembe fordultak. -Egyszerre igen jó kedvűek lettek. Miklós kézen fogta a leányt s úgy -lóbálták a kezöket, mint két jókedvű gyermek és bementek a berek -ösvényére. El is felejtették Juditot s az országutat is egészen. - -Ők így szoktak kalandozni ketten. Miklós a völgy végében a nagy kőházban -magára lakott. Szegről végről atyafiak is voltak s a Miklós anyja, míg -élt, Sárikát úgy beczézgette, mintha anyja volna. Míg Miklós az iskolát -járta, Sárika pótolta a nagy házban. - -Mire aztán Miklós hazatért, már üres volt a vén fészek és Sárika, a -gyönge kis leány egyedűl való úrnőnek maradt a Buyk házban s a Miklós -nemesi kúriájában is. És nemcsak a házakban lakott egyképen; a szivekben -is. - -Az nap igen jó napjuk volt. A komlóval behálózott bokrok között -bujkáltak s fölmentek a Maros-parton a fűzfa-bokrok között messze. A gát -alatt egy csónak volt kikötve. Azt kioldozták s már délebéd idő volt, -mikor a malomig fölhajtották, semmi beszédekkel töltve az időt. Mind a -ketten egyszerre észrevették, a mint az udvarra értek, hogy idegen kocsi -áll a fészer alatt. Judit jutott eszökbe. Egyik sem emlegette. -Megcsendesedve mentek föl a lépcsőn; kezüket eleresztették az ajtó előtt -s elkomolyodva léptek be. - -Judit a beteg ember előtt állott és hozzá szólt. Mély, meleg, mint egy -harangnak, olyan kongó hangja volt. Megfordult a zajra és csendesen, -nyugodtan mondta: - -– Kószáltok? Még se untátok meg a berket? Pedig megnőttetek, látom. - -Sárikának az arczát gyöngéden meglegyintette. Miklóssal kezet fogott, -keményen megrázva. - -– Szeretem, hogy megférfiasodtál. Majd akkora vagy, mint én. Sárika csak -ha a szivedig ér. - -Miklós szeme önfeledten az asszony arczán veszett. Kábítóan szép volt. -Érett, erőteljes és ép, maga az élet. A mint a napfényben állott, valami -finom pehelyfélével látszott benőve az arcza, mely csodálatos lágygyá, -puhává tette bőrét. Álla kissé hirtelen végződött, mely keménynyé tette -tekintetét, éles metszésű ajaka alatt. Szemköre finom barnább színnel -volt belehelve, mintha foglalatba tartaná ragyogó, mély tüzű szemét. -Miklós egész testén fölmelegedett láttára s mintha megzsibbadtnak érezte -volna minden tagját, és újjait önkénytelenűl ökölbe húzta s -kipattintotta, mert az izzadság kiült a bőrére. Egy igét sem tudott -volna kiejteni megszáradt ajakán. Nem tudta levenni a szemét róla. -Megfélemlítve érezte magát; gyöngének, megtiportnak. - -Judit végig vonta tekintetét a fiatal legényen. Aztán belenézett Miklós -elborúlt szemébe s lassan így szólt: - -– Mit akarsz velem, Ujvárosi Miklós? Ma igen borús kedvben találsz. -Örvendek, hogy látlak. - -Aztán Sárikához fordult s röviden kérdezte: - -– Jegyesek vagytok? Ő persze szépeket mond neked; te sóhajtsz s azt -mondjátok: «Lám, a mennyország». Bolondok, bolondok… Menjetek a szemem -elől. Nem szeretlek látni. Igen haragos kedvemben vagyok, Sárika. -Szeretném, Sárika, ha szeretnél engemet. Szükségem van reá, ah! Én is -megtenném, ha tudnék még szeretni… Menjetek… - -Mind a ketten elkedvetlenedtek. A leány merő tekintettel nézte Miklóst. -A legény elfordította szemét s az ablaküvegen belátszó Maros fodros, -csillogó vizét nézte. Mózes szenvtelenűl, fáradtan hallgatta a Judit -kitöréseit. Egyhangúan szólt: - -– Meg fogod bánni, Judit, ismerlek. - -Judit lángba borult egyszerre. - -– Sértesz. Nem akarom, hogy lenézz engem; nem, még te sem. A kit -hűtelenségen kapok, én, ki minden ízemmel adom oda magamat, a ki kicsibe -vesz engem s azt, a mit nyújtok: forró, égő szeretetemet, azt én, ha nem -becsül meg, megvetem, szétzúzom, szétmarczangolom… - -– S hátha tévedsz? - -– Én? Nekem mondod-e ezt? Hát olyannak ismersz, a ki könnyelműen játszom -a boldogságommal? Ilyen hitványnak ismersz te engemet? Szegény te!… - -Sárika csendesen fölemelkedett s a verandára lépett ki. Miklós -nesztelenűl követte. Úgy tetszett, mintha megkisebbedett volna. Egy szót -sem ejtettek. A veranda lépcsője oszlopfejét két csorba kő-virágváza -képezte; arra telepedtek le egymással szemben. Mind a ketten el voltak -foglalva a maguk gondolatával. - -Csak későn hívták őket ebédre. - -A hatalmas, vedlett ebédlőasztal egy szögletén fértek mind el. A kutyák -és a legyek mind benyomultak. Valami alávaló rosz ebédet tálaltak. A -desserthez ezüst tányérokat hoztak, de a zöldséget csonka cserépben -tálalták föl, elvékonyodott csontnyelű étszereket adtak mellé. A -szétfőtt, szálas tyúkhúsokat alig piszkálták. - -Ritkán szóltak. - -Miklós megrúgott egy vizslát. - -– A maga kedves vizslája az, Miklós… - -– Úgy-e? – kérdezte szórakozottan. - -Mózes így szólt az ebéd végén: - -– Nem akarsz kimenni lesre, Judit? Ez jót tesz neked. Elszórakozol. -Miklós ma reggel vaddisznókat jelentett be. - -Sárika lopva nézett Miklósra. - -– Elfogadom – felelte röviden Judit. – Akarsz velünk jönni, Sárika? Ki a -vezető? Tógyer? - -– Nem. Miklós maga. - -– Nem szeretem a szerelmes legényeket a sor elején. Annak egyeben jár az -esze. - -– Azt gondolja? – kérdezte tompán Miklós. Úgy érezte, mintha valami -röstelni való szeplőjét fedezték volna föl. - -A délutánt a kertben töltötték el. Valamikor mély várárok vette körül a -házat. Azt óriási fák nőtték be. A fenyőknek csak a tetején volt lomb, -mert a szerelmes falusi legények lelopkodták husvét idét a kedvesük -kapujába, a meddig csak fölérhették a fenyőágat. Azonban rengeteg -nyárfák lombja terjeszkedett el az oldalokon, s alól a nedves, hűvös -gyep tarkált a nefelejtstől s színes burjánoktól. Mózest is kihozták, -két felén tartva a hónaljától fogva, Judit elől ment, a neki is ismerős -pihenő helyre. - -– Szívesen az ölembe vinnélek le – szólt vissza. – Nagyon szenvedsz, ha -lépsz, úgy-e? szegény! - -Milyen meleg, édes hangja volt, mintha czimbalom rezegne végig a csendes -levegőn. Csak a víz zúgása hallatszott, mely a zsilipen suhog le s a -folyón túl az úton egy-egy gazdasági kocsi zörgött végig. - -A kert túlsó felén almát szedtek, leányok, legények. Egy-egy csippenés -szegte meg a csendességet s az almafán mászkáló legények hangosan -kiáltottak le a gyűjtő leányokhoz. Valahol mély női hang bús nótát -dúdol, valami keserves panaszhoz hasonlított, a milyent halott mellett -szoktak dalolni a sirató asszonyok. - -Judit bátyja lábához dőlt a gyepre és szemei a messzeségbe tévedtek. -Tele melle időnként magasra emelkedett s egy-egy hangtalan sóhaj rebbent -el ajakán. Ilyenkor ajongva nézett szét: nem hallja-e meg valaki? - -Az alkonyat hamar ereszkedett le. A romlott lépcsőn mázatlan korondi -lábasokban bivalytejet hozott nagy ezüst tálczán egy mocskos cseléd. A -kopók tánczoltak a fehérnép sáros mezítlába előtt, ki régi mívű -czukortartót tett a gyepre s fölszeldelt barnakenyeret egy rozsdás -drótkosárba. Mindnyájan ettek s mert meleg szellő suhant át a kerten, -bementek mind. - -– Jól öltözzél föl, Sárika, mert félek, hogy az idő megromlik. Velünk -tartasz-e? Jobban szeretném, ha itthon maradnál – mondta anyáskodva. - -– Szeretnék veled menni, édes – mondta Sárika, csendesen feléje hajolva. - -– Velem, Sárika? Vajon velem? te kedves. No gyere, ölelj meg; nagyon -szeretlek. - -Tógyer jött a fegyverekért. Hosszú, fehér hajú, értelmes, hatalmas, -lompos öreg oláh ez, szíjas bocskorral a lábán. - -Az alkonyat felhőket hozott. Mély fekete, nehéz kárpitot tolt föl -éjszakról a szél. A hold fénytelenűl bujkált a nagy gyászos lepel -szélén. - -A házzal szembe az erdőbe tartottak, a törökbuzás szélébe. Tógyer elől -baktatott; a sort Miklós zárta be. Alig szóltak. A borulat egyforma -mezbe öltöztette őket. Kívül is… belül is. Durván fölszaggatott ugaron -mentek át. - -Judit Miklóshoz így szólt: - -– Szeretném, ha Sárikát segítené. Elfelejti őt. - -Egy keskeny árkon mentek át. Majd beleestek. Miklós átnyújtotta kezét, -hogy Juditot átsegítse. Egyszerre szállt át rajta. Miklós megszorította -a keztyűs gömbölyű kezet. Hőség fogta el, a mint érintette. - -Tógyer komolyan morgott: - -– Ok nélkül fáradtak, drágáim. Egymást lőjjük meg, de nem disznót a -sötétben. - -Óvatosan ügyelte a szél menetét. Annak ellenébe keresett búvóhelyet. Az -erdőben már csörrent lábuk alatt, a megszáradt leveleken járva. Vak -sötétség ereszkedett le; csak olyankor látva egymást, ha valamely -felhőfoszlány mellől suhant át a hold. A rejtelmes, mély némaság súlya -ereszkedett rájok. A lusta járású meleg szellő beszédre késztette a -kukoriczaleveleket, de az inkább sóhajhoz volt hasonló. Ezer hang járt -az erdőben. Talán párjához szorúlt álmos madár a buja növésű bokor -mélyén; rebegő nyúl szívének dobogása talán; itt egy kis harapás, ott -egy nyughatatlan mozgás, a falevelek halk sóhaja, az erdő ideges -mozgolódása mind e sok titokzatos, a jelentéktelent szertelenné -megnövesztve: az erdő lelke jelentette nekik magát. Tógyer maga mellé -állította Sárikát. A gazdája leányát féltette leginkább. - -– Én félek, – rebegte halkan a leány. - -Aztán, mert senkisem szólt, ismét megszólalt. - -– Hall engemet, Miklós? – A mohos cserfa derekára dőlt. Bágyadt volt. -Homlokát a mohához szorította. - -Egyszerre a kukoriczásban erősebb recsegés hallatszott messziről. - -Miklós az izgalomban közelebb húzódott Judithoz. - -– Ügyeljen – súgta. Remegett. A Judit kezét kereste. Sárika a suttogás -irányába tartott. Megbotlott s féltérdre esett. A hold végig húzódott -egy felhőszélen, gyöngén megezüstözve az erdő szélét. Meglátta Miklóst, -a mint Judit mellett állott. Akkor hirtelen fölemelkedett s -visszahúzódott Tógyerhez. Keserűséget érzett a torkában, mely gonoszabb -volt az epénél és megnehezedett a lélekzete. - -Az eső csendesen szemelgetni kezdett. A kukoriczásban ismét elhúnyt a -zaj. Csöndesen pergett le az ég könnye, levélről levélre. A mint egy -csepp megült a Sárika forró homlokán, végigszaladva a kipirult arczon, -úgy érezte Sárika, mintha egy finom újj taszította volna meg, hogy -fölébreszsze. Végig dörgölte a homlokán s fölemelkedett. Félhangon szólt -Tógyerhez: - -– Tógyer, mi haza megyünk. Akarod, hogy beléd kapaszkodjam? Segítsz-e, -Tógyer? - -– Hogyne, én drágám – mondá mély, recsegő hangján. – Bátran, drágám. Hát -az ölében nem vitt-e téged sokszor a vén Tógyer, drágám?… Ez nem is -vadászatra való idő, nagysás úrfi. - -Aztán dörmögve gyöngédkedett: - -– Hol fogod meg Tógyert, drágám? Ne félj, míg látod Tógyert… - -Az ösvény csúszós lett. Judit utánok ment szorosan. Néhol megbotlott a -göröngyben. Miklóst figyelmeztette halkan: - -– Ügyeljen magára. A puskát lefelé fordítsa. Nekem akar segíteni? – -kérdezte halkan, némi kicsinyléssel hangjában. - -Sárika visszafojtotta a lélekzetét. Vajon érinti-e Juditot? Aztán -ingerűlt lett, majd oktalanúl mérges. Hátha érinti a háta mögött. -Tulajdon azon vérből való Sárika is, mint Judit s a vadászt, ki előle -ellövi a prédát, arra ő is irgalmatlanúl rá tudná fogni a gyilkos -fegyvert. - -A mint a faluba értek, röviden, érdesen mondta Miklósnak: - -– Nem akarom, hogy hazakísérjen. Ne kerüljön értünk. Maga közelebb éri -itt a házát. - -Miklós kezet nyújtott a leánynak. - -Sárika talán nem is látta a sötétben, talán nem is akarta, nem nyújtott -kezet, hanem előre ment Tógyerrel. - -Judit bátor, ruganyos lépésekkel ment végig a pallón. Hozzá se ért a -karfához. - -* - -Korán visszavonúltak mind. Még alig kilenczet mutatott az óra. Az eső -jobban megeredt, komor suhogással hullott a megsárgúlt lombokra. Mózes a -hátára feküdt s az ő régi vas pricscsét a veranda üvegfalával szemben -állíttatta. Fáradt tekintetét a nehéz feketeségen pihentette. Valami -foly körülötte, a mit nem ért. Sárika kedveskedése kissé erőltetettnek -tetszett neki. Mintha megkomolyodott, szinte megkeményedettnek látszott -volna. - -Sárika is kis fehér fészkébe vonúlt. - -Judit rhythmikus lépésének kopogása hallszott a várárok felé néző -tornáczról. Azon a szárnyon Judit leánykori szobája áll. Ott minden -mohos, romlott, omladozó, de Judit mégis itt igazított meg magának egy -nagy szobát. Azt az elvadúlt helyet magához valónak találta. Hiányosan -bebútorozta, de ott szeretett időzni, ha nagy néha hazatért. - -Egy szál gyertya lángja derengett a fekete falra. Minden szertelen nagy -volt ott. A zárt nehéz levegő miatt ajtót, ablakot nyitva tartott. Halk -neszre állott meg. - -– Te vagy, Sárika? Hát mit keressz itt? Ki kísért ide a vak folyosón? - -– Beszélni akartam veled. – Hangjában szokatlan határozottság, szinte -keménység volt. - -Judit Sárikához ment s anyáskodva szólt hozzá: - -– Milyen szokatlan a hangod, Sárika. Nem vagy beteg? Még ruhát sem -váltottál. Egészen nedves a hajad. - -Sárika lehajtotta fejét s könny gyűlt a szemébe. Judit édeskedő hangja -egészen megzavarta. - -– Bánatod van? Neked, Sárika? Alig ismerek reád. Azt hittem, a könnyet -csak hírből ha ismered. Mit akarsz? - -Átfogta a leány fejét s mellére vonta. Sárika fölemelkedett s -kibontakozott az ölelő karokból. - -– Azt akarom, hogy menj el innen, – mondta remegő, csendes hangon. - -– Nem értelek, Sárika. - -– Azt akarom, hogy elmenj innen Judit. Miért jöttél ide? – folytatta -sírva. – Eddig itt igen boldogan éltünk. De, látod, te veszedelmet -hoztál. Te igen szép vagy, te megzavarsz minket. Én igen szeretlek -téged, de mindig féltem tőled. Nem is tudtam, miért? Hanem most már -tudom. Igen nagy és igen szép vagy. Ezért. Most tudom, te megharagszol -reám. De ne haragudjál, reám, Judit. Én nem akartalak megharagítani, de -mondd meg, mit tegyek?… - -– Nem vagy te beteg, Sárika? - -– Roszúl mondtam, most tudom már. Én mi sem akarok, Judit. Én azért -jöttem, hogy kérjek tőled. Már vége van mindjárt az erőmnek, Judit. Én -azért jöttem, hogy viaskodjam veled. Pedig már csak kérek tőled. Te úgy -is mindig szerettél minket, úgy-e? és engemet is úgy-e? Én tudom, te meg -is hallgatsz engemet, akármint beszélek is hozzád. - -Judit egy vén griffes zöld bőrös szék mellé állott meg. Az újjai alatt, -a mint megfogta a szék karját, bántó, nyiszoló hang kelt. Érdesen -kérdezte: - -– Rajtam keressz valamit, húgom? - -A leány lehajtotta fejét. - -– Nem a szeretődet keresed? Ne riadj meg e szótól. Jó, bátor és igaz -fajtából való vagy. Ha akarsz valamit, akard egészen, Sárikám. Ne ijedj -meg az igazságtól. A szeretődet keresed. Nézd csak, Sárika. Hát olyan -asszonyra hasonlítok-e, ki kalandra indúl? Az uram odahaza. Micsoda -férfi az, te! Kemény, mint a gyémánt s olyan merész, mint egy oroszlán. -A tekintetét árulónak találtam, egy rosz pillanatban. Mintha jobb -szemmel nézett volna egy asszonyszemélyre, mintsem illenék egy férjhez. -Ott hagytam. És odahaza a leánykám, olyan tiszta, mint a harmat, fehér -és szép, mint a liliom. Azt hiszed, hogy ott hagyom mind azt, a miben -gőgös és boldog vagyok, azért, hogy ide jőjjek és kalandot keressek, s -elvegyem a vőlegényedet. Bolond, te bolond! Eh! de igen kicsinylesz, -Sárika. Ezért szégyenlenem lehetne magamat. - -A támadásra Sárika szemei megelevenedtek. Judit felé fordúlt. - -– S mégis hát, Judit, a szeretőmet féltem tőled. Jó! Hát nevezd így. Hát -ne féljek a szótól. Tulajdon az a vérem, mint a tied. Észre sem vettem -eddig. Igaz. Hát beszéljünk tisztán. Én nem akarom, hogy elvedd a -szeretőmet. - -Elhallgattak mind a ketten, egy perczre. Aztán, mert érezte Sárika, hogy -heve elragadja, egy hanggal alább folytatta: - -– Nem hozzám való, Judit, e pörlés. Én nem támadni jöttem, én védekezni -jöttem. Nincs is fegyverem a harczhoz. Te szép vagy, mit vessek én -ellene? te vagy az erős, én a gyönge. Mind Bubának hívtak. Én egy -beteget ápolok, te ragyogsz és uralkodol. Te mit sem tészsz, csak -megengeded, hogy csodáljanak, mint a nap. Ha a sugarad perzselő sugarába -belehull egy gyönge bogár, hát ne világítson azért az égi test? - -Aztán elnyomva a hangját, csöndesen mondta: - -– Hát sajnálj meg. Zavartan beszélek. Sajnálj meg. Én nem bánom, ha meg -is kisebbítem magamat előtted. Jó. Boldogságomat keresem. Add te. Menj -el innen. Én látom, én érzem a veszedelmet. Meg sem támadtál még s már -megvertél. Látod, megalázom magamat. Menj el innen. Ne hallgass se -büszkeségedre, se hiúságodra. Megtámadtalak? Felejtsd el, ha -megbántottalak. A szivedhez fordulok. Menj el innen. - -Hallgattak. - -– Nem szeretem, ha így szólsz hozzám, Sárika. Inkább üss meg. Menjek el -innen? Elűzsz kérő szemeddel. A szivem tele volt ma reggel gonoszsággal, -ártani, rontani áhítoztam. Vissza szeretném fizetni a sorsnak, a mivel -engemet ver. Ha az uram hűtelen lesz, hadd tegyek én is úgy. Itt verek -tanyát és megrontom mindazt, a kit előmbe vet a sorsa. Mindezt akartam. -És oda már a szándékom. A szemed ver meg. Nagyon hasonlít az anyádéra… a -milyen volt a halottas ágyán… szerencsétlen vagy a gondolatra is, hogy -megcsalhatnak téged. Hát ha tudnád, mint szenvedek én, a ki szintén -attól félek, hogy megcsalnak. - -Aztán félre fordúlt. A sötétbe nézett. - -– Pedig meg fog csalni. Minden férfi hűtlen, ha módja van reá. - -A nyitott ablakon a mély éjszakából a megfeketedett eszterhaj gerendái -közül bársonyos szárnyú, otromba testű lepkék szálltak be a világra, -keringve oktalanul a láng körül. - -– Minden pillangó, – mondta Judit halkan, kezeivel legyintve lustán. - -Sárika fáradtan hullt le a székre, a fölindúlt asszony forró kezéhez -szorítva tiszta homlokát. Az eső mintha elfáradt volna kinn. A csend -nehezebb lett s jobban hallszott, a mint a malom táján lecsurgó víz -belocscsant a keskeny malomárokba. Valahol messze kutyák ugattak s -mintha jelszót mondtak volna ki a kuvaszok, azt odább s odább adták a -falun keresztűl. Az udvar kopói is nyughatatlankodni kezdtek. Egy-egy -vakkanás hallszott, aztán a várárok túlsó felén keservesen vonított föl -egy kopó. - -– Zajt hallsz-e Judit? – kérdezte tompán. - -– Csak képzelődöl, Sárika. - -– Azt hiszed? szeretném, ha elmennénk innen. Egyetlen cseléd sem lakik -ezen az oldalon. - -– Gyermek vagy, – suttogta Judit. Aztán hirtelen elfújta a gyertyát. - -Átölelte Sárikát s mellére vonta a fejét. - -A leány izgatottsága fölolvadt egy halk rebegésbe. Tisztán hallotta egy -lépés zaját, a mint az út kavicsa csikorog talpa alatt. A kopó vonítása -örvendező szűkülésbe ment át. Mint a hogy a kopó az ismerősnek örvend. - -Alant is valahol a malom tájékán annál hevesebben újult meg az ugatás a -vak éjszakába. - -– Nyugalom, Sárika! – súgta Judit, keresve a leány kezét s megszorította -azt. - -A malomtól fölvezető út mind zajosabb lett. Messze éles füttyszó hívta a -bestiákat. Az udvar kopói is beleszóltak újból a nagy rivalgásba. Ekkor -világosan hallszott, hogy egy új, más, erős férfilépés, mind sietősebben -közeledett a veranda felé. Valaki a rosz tornácz kőkoczkáin állott meg. -A kutyák alant maradtak a gyepen, s mérgesen rivalogtak föl. A lépések -hallszottak, a mint megkerüli a szögletbástyát s a várárok felé eső -szoba felé közeledett. Időnként megállott hosszasabban, mintha valamiről -meg akart volna bizonyosodni. Ismét megindúlt és megállott ismét. A -Judit szobája előtt gyufát pattintott el, hogy az ajtót megkapja. - -Nyitva volt. - -Abban a pillanatban elfújta. Tétovázva lépett a küszöbre. - -Judit megszorította a leány kezét s az ajaka ezt rebegte: - -– Az uram… - -Perzselő hőség futott át a vérén. A feltörő öröm fojtogatta. Hát utána -jött az ura! Üzte a fertelmes éjszakába a szenvedély, a forró szerelem. -Föl akart szökni, hogy mindent elfelejtve a mellére rohanjon. Azonban -erős szorítás tartotta helyén. Sárika kapcsolta kezeit a Judit újjaira. -Tudni akarta ő is: ki van _még_ oda kinn? Mert még van _oda kint -valaki_… Istenem… - -A Judit ura megállott a küszöbön. Ismét kilépett az éjbe. És így -kiáltott a sötétbe: - -– Valaki van ott kinn. Szóljon. - -Csak a malomvíz suhogása hallszott. - -– A hársos úton mozog valaki. Akarom, hogy szóljon. Lőni fogok. - -Sárika rebegve emelkedett föl a székről. A kutyák elhallgattak kinn. A -férfi hangja mind erősebb lett. - -– Látok – mondta. – Akarom, hogy szóljon. Nem fogom ismételni többet. - -A mély csendben egy kerczegés pattant. Puska kakasát vonta föl valaki. - -Ebben a pillanatban Sárika egy ugrással a tornáczon volt és megfogta a -férfi kezét. - -– Mit akarsz? – kiáltotta. - -– Ki vagy? - -Judit csendesen szólt. - -– Itt én vagyok, én uram… - -Aztán világot gyújtott. - -A férfiu lustán leeresztette a puskát s belépett a szobába. - -– Te is itt vagy, Sárika? Mit tesztek itt? – kérdezte csodálkozva. - -Judit kiragyogott arczczal fordúlt szembe. - -– Reád vártam, – mondta s fogai kivillantak mosolygó ajkai közűl. - -Aztán elfelejtve magát, kitárta a karjait s így szólt: - -– Meg sem öleltél… - -Hozzá ment s hízelgő meleg hangon, ragyogó szemmel kérdezte: - -– Miért jöttél? - -– Hogy haza vigyelek. - -Azonban hirtelen elkomorúlt arczczal tette hozzá: - -– Valaki van oda kinn. - -Sárika rebegve mondta: - -– Senki. Csak a kertész bizonyosan… - -– Tudod bizonyosan, Sárika?… - -– Ki lenne más? – szólt Judit. - -– Te is tudsz róla, Judit? - -– Tudok róla. Sárikát kisérte ide. Akarod, hogy most indúljunk haza? - -– Most akarod? ez éjben? - -– Éjszaka van-e, ha te itt vagy? - -Sárika halkan, remegő, gyermekes hangon mondta: - -– Reggelre hagyjátok. És vigyetek el engemet is magatokkal. Nagyon -alkalmatlan volnék én? És apát is talán? Nem tennétek-e meg? Kérlek, oh! -milyen nagyon kérlek, vigyetek el magatokkal. - -S aztán minden ok nélkül… keservesen sírni kezdett. - - - - -MENEKVÉS. - -Magyari Géza báró azért útazott Vásárhelyre, hogy találkozzék a -miniszterrel. Akkoriban a báró életbiztosító ügynök volt; sokat kellett -útaznia és szabadjegye a minisztertől függött. A miniszter azért jött, -hogy a választóival érintkezzék s minden miniszter igen nyájas, -barátságos, adakozó férfiú ilyenkor. - -Magyari, a mint megérkezett a fogadó kávéházába, a régi ismerőseitől azt -hallotta, hogy a nagy mulató-kertben egy igen jeles kuglizó német -garázdálkodik, a ki tetszése szerint azt a sor bábút veri le, a melyiket -akarja. A miniszter csak másnap volt megérkezendő, ezért haladéktalanúl -fölnézett a kertbe, hogy lássa az emlegetett kozákot. - -Magyari nem tűrte, hogy valakit párja nélkül valónak mondjanak. Ő addig -szokott ilyenkor dulakodni, ügyeskedni, míg csak meg nem veri a híres -játékost. Gyermekkorától fogva így szokta meg ő ezt. Vakmerő, -kifáradhatatlan lett, vízben, erdőben, játszó-asztalnál, lóval, -asszonynyal. Nem hiúságból, csak úgy ösztönből. Tele volt erővel, s az -kibugygyant belőle egy kis parázs izgatásra, mint a rügy a fából. - -A kuglizó német a kertben jó szemű, aczélkarú legény volt s mester a -maga dolgába. Hidegvérrel, számítással dobott. - -Magyari ezt sanda szemmel nézte, összefont karral állva a háta mögött. -Mikor a német pocsékká vert mindenkit, Magyari egymagában megemelgette a -golyókat s magára maradva addig hajigálta, míg csak az alkonyat a kertre -nem esett. - -Alig tudott aludni. Jó reggel már talpon volt. Az eszében is mind -vetette a golyókat, s az úton a mint föligyekezett a kertbe, úgy dobálta -a karjait, mintha gurítana. Sugár erős volt, még fiatal, ruganyos és -deli. Úgy el volt foglalva a kuglizással, hogy az úton köszönőket alig -vette észre. Pedig sok ismerője volt. Itt nőtt föl. - -A kuglizás nem olyan könnyű mesterség, a hogy képzelné az ember. -Véletlenűl minden kontár kicsapja a királyt ottan-ottan. De bizonyosnak -lenni a dobásban a tökéletlen pályán, arra kemény kar, biztos fogás, -tökéletes szem és tiszta fej kell. Magyari addig játszott magára, míg -csak a mulatók ki nem zavarták. A játszók mindenek fölött érdekelték. -Mennyi esetlen kuglizó lézeng a világon! - -A német csakugyan félelmes betyár volt. Az ebédét Magyari csak a kuglizó -színében költötte el. Egy-egy fogás között dobott a pályán, hogy csak -úgy döngött a golyófogó dob. Aztán addig verte a bábokat, míg csak -egészen beleizzadt. - -A miniszter azalatt megérkezett, de néhány rosz beszéd csakugyan nem -érdemes arra, hogy Magyari abbahagyja a tanulmányait. A kis város persze -föl volt fordulva. Fehérruhás leánykák szórtak virágokat, bandérium -parádézott a piaczon, a miből az volt a valóságos haszon, hogy senki sem -alkalmatlankodott Magyarinak a kuglin. Estére már szép gyakorlatot is -szerzett. Eh! nehézség nincs a világon, csak erős akarata legyen az -embernek. - -Másnap valóságos ünnep volt. Szaporán szemelgetett az eső. Magyari -zavartalanul élvezhetett. A pálya tökéletlenségein néhányszor pompásan -győzedelmeskedett. Egészen lázban volt. Este néhány polgár vetődött be. -Azokat kedve szerint megrakta és sajnálta, hogy a német nem hozta oda a -fogát. - -Igen jó kedve kerekedett. A régi tanulmányaiból vett elő egyet: leitatta -a polgárokat egészen a sárga földig. A mint ivott, mind kedvetlenebb -lett; a kik házsártoskodtak, azokat kidobta; a ki ellágyult, azt -eldajkálta gyöngéden; a ki bús volt, vígasztalta és oly szépséges szépen -énekelt tökéletesen kiművelt bassusán, hogy elszorúlt a szíve, a ki -hallotta. - -Reggel természetesen nem volt elég ruganyos. Azért meg sem mérkőzött a -némettel. Inkább csak kedvtelésből dobott egyet-egyet. - -A németre csak az aztán való nap került a sor. Azt tökéletesen legyűrte. -A szegény az egyik hibát a másik után követte el. Valósággal elvesztette -a fejét. A végén a német egyszer mezitlábost is dobott, a mi -közderültséget keltett. - -A miniszter természetesen elutazott szerencsésen. De minthogy Mohácsnál -sok veszett már… Magyari igen könnyen tűrte el a veszteségét. - -Egészen elégedett volt. Közlékenyebb lett s lekötelező módon találkozott -a régi ismerőseivel az utczán. Mindenki iránt érdeklődött s egy-egy -szíves szava volt mindenki részére. - -Az utczán meleg tekintettel néztek utána. Előkelő volt minden -mozdulatában s igen kedves. Nem volt leereszkedő, bárha igen nyájas; -igen előzékeny, mégis senki sem mert volna komédiázni vele. A boltos -vagy a fogadós, a kinek régebbről adósa maradt, kedvtelve mondta: «Lám, -a mi bárónk; lám, hazatért; vajjon végképen-e?» Azon mindenki örvendett -volna. - -A mint Géza báró a piaczon végig ment, egy kedves régi jó emberét -pillantotta meg. Feléje is ment mindjárt. Ez Orbán volt, az öreg -gazdatiszt, a ki a Magyari apjánál szolgált sokáig. Elnehezedett, -jóképű, zsinóros ruhájú, jókedvű úr. Megszólította: - -– De milyen kedves dolog, hogy látom, Orbán. Hol jár itt? - -– Én itthon vagyok… Igazi szerencse, hogy méltóságodat láthatom. - -A kezét alig akarta odaadni. - -– Hiszen megfiatalodott, Orbán. Micsoda titka van, hogy ilyen sugárzó -legényember lett. Lássa, minden romlik, pusztúl a világon, maga marad -csak egy helyben. Az esztendők csak úgy elsuhannak a feje fölött… - -– A titkom, méltóságod, a boldogság. Én megházasodtam és itt lakom. - -Meg sem mozdult és tisztelettudással nézett föl régi kisebbik gazdájára. - -– Megházasodott? Örvendek rajta, elhiheti. Megengedi, hogy megismerjem a -feleségét? - -– Nem is mertem volna kérni ezt a kegyet. - -– Ismerem-e vajjon a feleségét? - -– Már elfeledte talán méltóságod. Az én Matildom nem egyszer beszélt -méltóságodról. Ő a gátháti kertész leánya s egyszer útbaigazította -méltóságodat, a mint eltévedve lóháton a Bese felől jött. A lovat még én -vitettem haza onnan. Így is ismerkedtem meg vele. Hogy is emlékezhetnék -reá méltóságod? Akkor ő már sugár nagy leány volt. Azonban csak most -hajlott a kérésemre. Alig két éve. Azóta igyekszem boldoggá tenni. De -méltóságod megró e sok szóért. - -– Azt hiszi-e? Azonban hova igyekszik, Orbán? És ment mindjárt abba az -irányban, a merre a vén tiszt tartott. - -Orbán kissé ajangott, hogy a kisebbik gazdájával ilyen bizalmas -közeliségében megy, mindenek szemei előtt. Az ott a piaczon, a nagy -emeletes kőház a Magyariéké volt; a széles Marosvölgy torkában, láthatja -egy jó szemű ember, ott feketellik egy pompás kastély, melyben -uralkodtak a Magyariak időtlen időktől fogva. Ott bizony mások szavaira -hallgatnak most a cselédnépek. Mindazonáltal Magyari csak szegényebb -lett, de rosszabb bizonyosan nem. A fejedelmi vér, mely ereiben buzgott, -nem kevésbbé drága, a miért a zsebében kevesebb pénz van. - -Oh, drága nyugalmas, szép kis városom! - -Minden ablakban virág, minden cserépsor mellett egy szöghajú, -rózsaszínnel belehelt arczú leányfej. Senkinek sincsen sietős dolga; -hajszolni valójok nincs, a miért verejtékben úszó arczczal, vérig kell -dulakodni. Mire? Együgyű vágyak a szívekben, s elégedettség. Mert -hamarább amúgy sem jön meg az éj, ha azt óhajtjuk; és mert nem virrad -hamarább, ha áhítjuk is, mint a hogy jönnie kell. És mert minden meg is -jön a maga idejében és mivel minden úgy van jól, a hogy van – hát mire -való emésztődni, szenvedélyeskedni és miért szertelenűl epekedni? Olyan -kevés kell az embernek arra, hogy megéljen és olyan kevés kell arra, -hogy meghaljon az ember. A nagy szenvedélyek igazán nem valók a kis -városokba, a hol mindenkinek elég helye van, hogy elférjen s a hol -kényelmesen kikerülheti a másikat… - -Az Orbán háza lenn a Maros partján volt, szép, zöldre festett kőház; -leeresztett zsalukaterekkel; eperfa az udvarán; a tornácz fáján a -ládákban édes illatú kövér violák pompáznak. A víz láthatatlan párája -lágyan símogatja az ember arczbőrét. Szelid, álmos csend terül el az -életen, mint egy finom fátyol. - -– Ez az én szegény fészkem, méltóságod s igen boldog vagyok, hogy a -küszöbén átlép. - -Egészen fölmelegedve sietett föl a súrolt lépcsőn az oleanderekkel -megrakott verandára, anyáskodó gyöngédséggel úgy tett, mintha fölemelte -volna a kisebbik gazdáját az ő nyugodalmas házába. - -Aztán kinyitotta az ajtót s beszólt: - -– Nagy tisztesség ért minket, Matild… Itt vagy-e? - -Az ajtóban akkor egy szőke gyönge asszony jelent meg. Szelid kék szemei, -vértelen keskeny ajaka volt s olyan bágyadt, mint egy virág, melynek -szirmait az ősz érte. - -– A báró… látod. - -Az asszony félkezével megtapogatta az ajtót, aztán megfogta és hozzá -dűlt, mintha igen elfáradt volna, szemeit a Magyari előkelő alakjára -szögezve. - -* - -Mert ez tulajdon azon Magyari báró volt az, a ki egyszer a gátháti -marosparti réten ott találta Spech Matildot, a kertész leányát. - -– Ez ösvény visz a városba, kisasszony? – kérdezte. - -– Nem mindenkinek. - -– S nem nekem? - -Ah! mintha a meséből való királyúrfi volt volna. Sugár, karcsú, fiatal. -A lovát kantárszárán vezette. Csak koboz hiányzott az oldaláról. -Matildnak ismerősnek tetszett. A gyermekkorából való képeskönyvéből. - -– Vakmerő dolgos emberek járnak csak a Maros gátján, ha sürgős útjok -van. - -– Higyje azt, hogy én is sietek. - -– Akkor a gát kötésén kellene átmenni. A dobogó vékony szálain -veszedelmes átmenni. - -Derűlt idő volt. Ruták, menták illatoztak, az erikák gyöngéd pettyeket -képeztek a mező zöld bársonyán. Lent a berekben kaszáltak. - -– Mégis, kisasszony – valami derűlt hányivetiséggel beszélt – átmegyek -rajta. Aztán, ha át tudok menni a dobogón, közel érem-e akkor a várost? - -– Nyomban. Csak a domb fedi el. - -Akkor egy kaszáló parasztra kiáltott a királyfi s oda dobta a lova -kantárját. - -– Majd, kisasszony, eljön a lovam után Orbán, a tiszt. Jó? Megmutatja -így az útat? - -A paraszt mindjárt elvitte a mesefiú táltosát s maga mosolyogva nézte a -kis szőke leánykát. - -Ah! ha önök látták volna szemeit… e diófa színű, merész, fényes -szemeket! - -– A koszorút kinek kötötte, kisasszony? - -A német leány a háta mögé rejtette a vadszekfűből fűszállal kötött -koszorút. - -– Mire kiváncsi még az ösvényen kívül? - -Évődés szemén, derű az arczán, bizalmasan kérdezte; még csak el sem -pirult. Mintha csak egy vers folytatását olvasná, a mit az imént hagyott -abba. - -– Itt lakik? Sok, ha ezt is kérdezem? - -– Miért? Ott lakom a jegenyefák mellett, látja… a kertészházban. Oka -van, hogy ezt is kérdezi? - -– Gyönyörű a mező. Tűzzön hát egy szál szekfűt a gomblyukamba. - -– Elfelejti az ösvényt. Pedig sietős az útja. - -– Sokszor járja-e a mezőt? Én csak a Bese-hegyen túl lakom, s néha erre -jönnék, ha ilyen szép leányt találnék az útban. - -Egy szál szekfű után nyúlt s a leány kezéhez ért. Akkor a leány -egyszerre megzavarodott s egészen kigyúlt az arcza. Bátorsága elszállt. - -– Nem… nem szoktam itt járni soha sem… én soha sem járok itt… igazán -soha sem. - -A megrettent szóra az idegen is tartózkodóbb lett. - -– Az ösvény? - -És arra indúlt, Matild kiejtette a szekfűkoszorút. - -– Ügyeljen… ügyeljen e mart szakadékos. Nem szabad könnyelműen -leszállani a gátra. - -Az idegen ismét mosolygott az aggodalmaskodó szóra és könnyedén leugrott -a martszélről. Visszafordult és ravaszúl így szólt: - -– Nem találom az útat, merre menjek, kisasszony. Nem mutatná meg az -ujjahegyével. - -A leány közel a mart szélére lépett és finom, keskeny kezével a helyes -vonalat megmutatta. Az idegen megérintette a nyújtott ujjat. Matild ott -felejtette egy perczig. - -Aztán szépen köszönt és könnyedén, mintha nem is érinté lábával a -vesszőket, átszaladt a gáton. A túlsó partról barátságosan intett és -frissen tovább ment. - -Ah! beh elment. Már rég futotta meg az ösvényt, (oh, mily réginek -tetszett Matildnak) hány álmatlan éjtszakán hallotta a dobogó zörgését, -a mint áthalad rajta a szép királyfi. Mintha csak a meséből való volna; -olyan váratlan és álomba vesző. Nem egyszer úgy tetszett neki, hogy az -ablakát zörgeti meg valaki. Talán ő az. Egy elsuhanó madár szárnya -illette meg csak az ablaküveget. A berek ezüst nyárbokor pihés ága -meglibben. Talán ő bukkan ki az ernyője mellől? Csak egy kóbor nyúl -illan odább. - -A megapadt Maros medre megtelik sokszor, és a szennyes hólé ha lefoly, -ismét száraz lesz sokszor a dobogó, hogy siető emberek járjanak át rajta -a városba, de többet, egyszer sem, de soha nem fut át rajta a szép -királyfi. - -A kis kertészházon esztendők suhantak át, jöttek jó szándékú falusi -legények a ház leányáért, ah! egy sem volt hasonló az egyetlenhez. -Matild olvasta érzékeny német verses könyveit a szerelmes pásztorokról, -a kékszalagos bárányokról és álmodozott és várt valami lehetetlenségre -és hitt valami hihetetlenbe. - -A vén kertész oltott rózsáit, gyümölcs-csemetéit elvitték messze, csak -legszebb virágát, szép leányát – de senki. Eljött a nagy csontos kaszás -és lekaszálta a vén kertészt és Matild egyedűl maradt a kis -kertészházban. - -Akkor jött Orbán, az öreg tiszt. És Matild félve a magánytól, -szegénységtől és valami névtelen reménység a szívében, hogy még egyszer -a vén tiszt oldalán a szép királyfihoz közeledhetik – és a meghervadt -kis Matild – odaadta kezét. Ennyi az egész. - -* - -Egyszerre megismerte a bárót. - -A vér a fejébe szökött, elszédült. - -Magyari érdeklődéssel nézett a gyönge nőre. Nem emlékezett, hogy látta -volna valaha. - -A vén tiszt aggodalommal sietett a felesége felé. Mégis azt mondta: - -– Bocsánatot kérek, méltóságod. Én voltam a hibás. Hirtelen zavartam -meg. Az ügyetlenség engem terhel s méltóságod elnéző lesz irántam. - -A szoba hűvös és jó illatú volt. A vén bútorok föl voltak piperézve női -munkákkal. Mindenik pedans rendességgel volt elrendezve. Magyari az első -tekintetre megismerte a régi bútorokat. Hazulról, az apja házából valók -voltak. Az esztergált kőrisfa-diványokon a régi kastélyban mennyit -ugrált! És a vörös karosszéken mennyit próbálta az erejét. Az ősei -gazdátlan képeiből is egy-két a falon csüngött ím; buzogány a kezében, -írásos szalag a száján. Egy kissé megilletődött. - -Az asszony összeszedte magát és nesztelenűl lépett vissza. A homlokát -megsímogatta s kigyúlt mindjárt, hogy szeme összeakadt a Magyari -tekintetével. - -Az ajtó mellől egy vén fogatlan kopó vánszorgott föl. A hitvány állatnak -a bajusza egészen ősz volt. Körülszagolta a jövevényt, aztán -fölnyújtotta a fejét s megnyalta a Magyari lecsüngő kezét. - -– Ah! te vén dög… a Mira? – nem? - -A vén tiszt tisztelettel meghajolt. Nem tudott volna szólani. - -A báró lehajolt, gyöngéden megsímogatta az állatot és két kezébe fogta -az öreg kutya fejét. - -Aztán halkan így szólt: «Oktalanság». Restelte, hogy a hangja -megremegett. Mindjárt összeszedte magát, kiegyenesedett és -szeretetreméltóan az asszonyhoz fordult: - -– Bocsánat, hogy megzavartam. Akaratom ellen történt. Az Orbán régi -barátsága révén, látja, úgy jövök, mintha csak haza jöttem volna. - -Az asszony rebegve felelte: - -– Boldog vagyok, ha annak tekinti. Mi sokszor emlegetjük s Orbán nagyobb -ünnepet nem ért, mint a mai nap. - -Akkor egy patyolat ingvállas sugár, tiszta cselédleány jött be, keskeny -nyakú boros üvegeket hozva. A gömbölyű csinos leány megtöltötte a -poharakat, az asztalra tette és kiment. - -– A «Pogányvész» hegyből való, – mondta Orbán, – hatvanhetes termés, -méltóságod. Soha méltóbbnak nem töltöttek belőle s nem is adja több -tisztelettel senki, mint a hogy mi kináljuk. - -A báró egy hajtásra itta meg az aranyszínű nedvet. Kissé zavarták a -váratlan benyomások. Küzködnie kellett magával, hogy kedélyének -rugékonyságát visszakapja. - -Az asszony a szemeit a báró arczán felejtette néha, de mindjárt -lehunyta, ha összetalálkozott a báró tekintetével. Még mindig a régi -volt. Hangja mélyebb, a homloka magasabb, de a szeme ugyanaz, a mint -látta annyi esztendő óta ébren, alva. A vén kutya a báró lábai elé -feküdt karikába; öreg fejét az ismert lábra fektetve csendesen pislogva. - -A tiszt egészen megelevenedett s fecsegővé lett. Le nem ült kisebbik -gazdája előtt, de gyöngéden megválogatva a beszéd tárgyát, szüntelenűl -locsogott. Az idegen kézre ment ősi házról; porba hurczolt régi tisztelt -névről egy igét, hogy ki ne ejtsen valahogy. A helyett a vadakról -beszélt, melyekre egyszer a fiatal báróval jártak a szabadi hegyekbe. -Már csordával járnak le a kukoriczásokba a vaddisznók; a maczkó ki sem -mozdul az aljból málnaéréskor, kedélyeskedik a parasztokkal s ha -pásztortüzeket raknak a cserésbe, másnap a tűz túlsó felén füttőzik. És -nincsen már vadász, hozzá méltó. - -Aztán valami szép faj lipiczai ménekről szólt, úgy, mintha meg akarná -győzni kisebbik gazdáját, hogy abból a fajból ménest kellene berendezni. - -Alig jutott szóhoz más tőle. Boldog volt, hogy beszélhetett. A báró -egyszer fölkelt, akkor karon fogta a vén gazdatisztet és -lekényszerítette maga mellé a régi kőrisfa-diványra. Ott egyenesen ült -Orbán, csak a divány szélére, úgy, mintha kész volna minden perczben -felszökni. - -A mint alkonyatra fordult az idő, mind nyughatatlanabb lett a vén -gazdatiszt. Azon mesterkedett, hogy előterjeszsze… hogy késő is lévén… -hogy az alacsony fogadó miatt is… hogy maradjon nálok. Még az öreg báró -bútorai vannak az Orbán vendégszobájában. Azt ő szerezte meg az… az… -«elmult időben». A vén virágos szék is ott van, a mit a méltósága báróné -szeretett. Azt emlékül kapta. - -Aztán egészen kicsapongó lett örömében, mikor megegyezhetett a báróval. -És fiatalos könnyűséggel ment ki, hogy elhozza a báró podgyászát a -fogadóból és gyerekes módon megköszönte sokszor a kegyet és élete -legboldogabb napjának nevezte. - -Az asszony egészen félénk lett, mikor Orbán elment. Zavartalanúl élvezte -a báró jelenlétét, míg az ura beszélt. Az erejét vitte el, hogy elment. - -Magyarinak az emlékei rajzottak föl a lelkében s a feltörő képek -ellágyították, akármint küzködött ellene. Nevetségesnek találta magát s -boszús lett. - -– Rég járt itthon a báró? - -– Az idehaza? Csúfolkodó, kicsinylő kedve volt s így folytatta: «Higyje -el, hogy csak a félszeg nevelés veri belénk azt, hogy az idehaza jobb, -mint akármi hely». - -Az asszony megzavarva kérdezte: - -– De a gyermeki álmok, örömeinek boldog tanyája? - -A báró kicsinylőleg folytatta: - -– Éretlen érzékenykedés, higyje el! Micsoda igazi öröme van a -gyermekségnek? Az élet akkor kezdődik, a mikor érezni kezdjük, hogy -vagyunk. Az örömöket akkor kezdjük értékelni, mikor megismertük már -egyszer az igazi bút. - -A kesernyés szavakra fölállott és kiment a nyitott ajtón. Mintha csak -nézett volna, és nem látott volna. Aztán hirtelen megfordúlt s -váratlanúl kérdezte: - -– S boldoggá teszi-e Orbánt? Van-e érdemesebb a boldogságra, mint e -derék, hű ember? - -– Mit kérdez? – felelte szorongva. - -Mit mondjon? Boldoggá teszi-e Orbánt? Akkor azt kellene elhitetni, hogy -szereti az öreg embert. Igaz-e? Ha igaz, elveszti azt, a kiről örökké -álmodozott, mert íme szívének csak ekkora a hűsége. Ha nem igaz… akkor -így szól, miért mentél hát hozzá, miért hazudtál az oltár előtt? - -– Mit nevez annak? A kötelesség hűséges teljesitése? Bizonyosan… - -Azonban úgy látszott, mintha Magyarit nem érdekelné a válasz. Hanem -megfogta az asszony mind a két kezét, a szemébe nézett s így szólt: - -– Tegye derűltté életét, hiszen látja, milyen jó és hű öreg ember. Azt -hinné az ember, hogy nincs hűség, szeretet a világon és lám, az mind nem -igaz. Van a világon. És mikor az ember ezt megérzi, olyan könnyűnek érzi -magát. - -* - -Aztán kilépett és egy oleander virágot szakított le. Láthatólag csak -gépiesen cselekedett. - -Az alkony csöndesen ereszkedett az udvarra. Állatok fészkelődtek az -ólban s egy-egy borjú bőgése zavarta a csöndet. Az eperfa gyümölcsös -ágait csöndesen himbálta az enyhe esti szellő. - -Az asszony követte Magyari minden mozdulatát. A kezén a férfi kezének -melegét érezte s az áthatotta az egész testét. Bátorabbnak érezte magát -s közeledett az álmodott férfiúhoz. - -Ekkor így szólt valami beteges fénynyel szemében: - -– Nem adja nekem a virágát? - -Magyari visszalépett s csodálkozva nézett az asszonyra. Matild érezte, -hogy oktalanságot követett el, s mentegetőzve, zavartan mondta: - -– Csak vissza mondom, a mit egyszer nekem mondott. Elfelejtette-e már? -Inkább csak az emlékért mondtam vissza. - -Magyari könnyedén meghajolt, mintha csak nem akarna ellene mondani, de a -tekintetéből látszott, hogy nem értette. - -– Az emlékért? - -Az asszony akadozva mondta: - -– Már elfelejtette? Akkor volt, mikor felénk ment a városba a gáton s -azt kérdezte tőlem a mezőn: «Merre megy a legközelebbi ösvény a -városba». Nem emlékezik reá? A lovát nálunk hagyta s Orbánt küldte -utána… És így szólt hozzám: «nem ad egy szekfűt a koszorújából?» Már nem -emlékezik reá? - -Valami gyerekes engesztelő tekintettel nézte s egészen megszépült -elhervadt arcza. - -– Emlékszem. Orbán beszélt az úton felőle… - -– Csak Orbán? – mondta s leverten leejtette a karjait. - -Akkor jött meg az öreg tiszt. Úgy hozatta a báró holmiját, mintha valami -ellenséges diadaljelvényeket foglalt volna el. Egészen ruganyosan -szaladt föl vele a lépcsőn s vígan mondta: - -– Nem fejezhetem ki, milyen boldog vagyok. Reménylem, hogy Matild nem -volt terhére méltóságodnak? Itt van minden és elhoztam. Én magam -rendezem be, más úgy sem tudja, hogy szereti méltóságod. Örvendek, ha -Matild szórakoztatta méltóságodat. De ő csak úgy örvend a szerencsének, -mint én, csakhogy ő kissé szótalan és kedvetlen. Mi igen ritkán látunk -vendéget, s kiszokunk belőle, de ilyen kedves vendég soha sem járt… - -A Magyari esze az öreg Orbán feleségének a megnyilatkozásán járt. Mert -az volt az: valóságos vallomás… A mult emlegetése, a jelentéktelen eset -apró részletezése – nem vallomás-e? Minden szót az asszony megtartott az -eszében, úgy, mintha csak az imént hallotta volna, vagy mintha örökké -hallotta volna – attól fogva. Tekintetén sóvárgás és a hangján… Érzékeny -jel után áhítozik és az érzékeny múlttal indokolja. Egyszerre -jelentékenynek találta a Matild elszédülését, mikor a küszöbön meglátta. -Nem véletlen rosszullét volt bizonyosan. És összeköti Magyari a szavait -és a rosszullétet. - -Boszúság szaladt át rajta. Igen nevetségesnek találta az egész esetet. -Nem is volt arra való hangulata, hogy észrevegyen egy jelentéktelen -asszonykát – és annál kevésbbé, mert Orbán felesége az. - -A vén gazdatiszt szolgálatkészséggel sürgölődött. Rendelkezésével -fölverte az udvart, nehogy valamiben szükséget lásson az ő kisebbik -gazdája. - -Magyari leült, az alkonyatba nézett. Igen szívesen kidobott volna -mindent az eszéből, a mi váratlanul meglepte e napon: a múltnak emlékeit -és az érzelgő asszonyt. A fogatlan kutyát megsimogatta gyöngéden és -kiállott a tornáczra. Az udvaron sürgölődött a kis piperés cselédleány. -Megszólította: - -– Katinak hívnak? - -– Nem, méltóságod, Erzsinek. - -– Mindegy. Csinos leány vagy. - -És egyúttal vízért küldte. Inkább csak azért, mert jól esett, hogy -hangosan beszéljen. Az asszony szemeinek kisérő tekintetét érezte magán. - -Hátha mégis téved s hátha üres nézése mit sem jelent. Kedve volt, hogy -megbizonyosodjék. Tudnia kellett, hogy mi lakik ez asszonyban. Hiszen -egy világlátott embernek mi se könnyebb annál, mint hogy belelásson egy -haszontalan asszonyba. Hogy miért teszi? Talán csak azért, hogy -foglalkoztassa magát s fölújult emlékeinek feltörő képeit elfödje vele. - -A tiszt a báró szobájával foglalkozott buzgón. Magyari a kis Matildhoz -fordult az oleanderfák alatt, és lágy hangon kérdezte: - -– És gondolt-e néha reám? - -Matild fölvetette szemeit egy perczre, aztán lesütötte és hallgatott. A -fiatal ember kegyetlenűl folytatta: - -– Néha egy percz szabja meg az életünket, egy tekintet, egy szó. Nem -óhajtjuk, nem várjuk ezt a perczet, jön és reánk száll, mint a végzet. -Talán az a délután, a verőfényes mezőn, mikor megláttam, talán ez a -percz volt. S mikor beléptem az imént azon az ajtón, úgy tetszett nekem, -mintha egy kedves képet látnék ismét, a mit egyszer láttam már; egy -álom, a mi megjelent nekem egy csöndes éjtszakán. És mintha az álom -megújult volna ismét… - -A míg beszélt, merően az asszonyra szegezte tekintetét. Az asszony keble -gyorsan hullámzott. - -A kis cseléd a vizet mosolyogva hozta. A hízelgő szó, a melylyel kérte a -báró a szolgálatot, bátorrá tette és a szép úrfin végig vonogatta fényes -szemeit. - -Magyari megízlelte, aztán hátradűlt a székén s úgy leste Matildot, mint -a hogy a fekvibe álló nyulat ügyeli a vadász, fölhúzott puskával -kezében. - -– Most emlékezem világosan arra a virágos rétre, a csillogó vízre és a -koszorút kötő bájos leányra. Rosz néven veszi-e, ha emlékeztetem reá? - -Az asszony rebegve mondta: - -– … Távolabb a berket kaszálták, tele volt illatával a levegő… Én -segítettem, míg a dobogóra szállt. A kezemet fogta. Azt hittem, hogy -visszatér egyszer; mint vártam, majd meghaltam – de soha sem többet… -soha sem tért vissza. - -A tele hold felült a kék égre. A vén tiszt elvégezte sürgölődését a -szobában és kilépett a verandára. A vacsorát jelentette ragyogó -tekintettel, olyan hódoló tisztelettel, mintha egy királyt invitálna az -asztalához. - -Magyari átölelte az öreg ember nyakát s minden elfogadható ok nélkül -megszorította. Matild csöndesen, megzavarva kísérte őket, nesztelen -lépéssel. - -Az asztalnál Magyari ismét a régi jó kedvű nyájas úr lett. Fesztelenűl -beszélt; a ború elszállt róla, úgy látszott. Mindent pompásnak talált s -udvarias figyelemmel halmozta el az asszonyt. Orbán boldogan nézte -azokat, kiket a legjobban szeretett ezen a világon. Mohón, gyorsan -ivott. Mikor a bortól egy kissé megmelegedett, fellengezve mondta: - -– Nem, méltóságod! ha az Isten parancsolna velem e perczben, így -felelnék akkor: «Jó Uram! tehetsz szolgáddal akaratod szerint. Szolgád -már volt boldog.» Én most az vagyok, méltóságod! Az asztalnál ül az a -két lény, a kik legdrágábbak szívemnek. Bocsánatot kérek, hogy egyszerre -emlegetem a két nevet. De hódoló ragaszkodásomon kívül Matild, a -legdrágább nekem. Bocsánatot kérek. - -Magyari később így szólt: - -– Higyje el, hogy igen jól érzem magamat. Sajnálom, öreg barátom! hogy -most csak egy óráig lehetek körükben, de meg fogom kapni annak a módját, -hogy hosszabb ideig is láthassam mindkettőjöket. - -Orbán elkomolyodva kérdezte: - -– Miért? Méltóságod csak nem akar elhagyni minket? - -– Azt hiszi, hogy nem becsülöm elég nagyra szeretetének értékét? Azonban -jókor reggel indulnom kell. Maga azt hiszi, öreg ember! hogy nekem nincs -«muszáj». De van. Holnap reggel messze leszek. A kötelesség parancsol -velem. - -Úgy látta, hogy becsületesen cselekszik, ha nem marad tovább a vén tiszt -házában. És a mint egész életében hirtelen készen volt a határozatával, -egyszerre döntötte el, hogy elmegy. Olyan meleg tekintettel nézett az -öreg tisztre, hogy alig tartotta volna magát képesnek reá. Annál -kedveskedőbb lett. - -– Azonban – így szólt – az éjjelt nem vesztegetjük el álommal. Még -adósom azzal, hogy lássam a házát, kertjét, istállóját. Elfelejtette -már, hányszor vertem föl álmából, hogy barangolja be velem a falut -éjjel, vagy tutaj hátán a városig menni. S hát féljen, Orbán! ma ismét -olyan kedvem van. - -Azonban az öreg tiszt elbúsulva hallgatott. Elkomorodva ivott. Alig hogy -megkapta régi kedves kisebbik gazdáját és lám! veszti már el ilyen -váratlanul. - -– Szólj, Matild, ő méltóságával. Hátha inkább hallgat reád, mint reám, -együgyű öreg emberre s a kérésedre inkább hajol. - -Azonban Magyari nem engedte, hogy az öreg tiszt sokáig fűzhesse ezt a -kérdést. A borát a világosság felé emelte és magasztalta arany színét, -pompás ízét. Fenékig itta és késztette Orbánt, hogy igyék. A mint az -öreg tiszt látta, hogy kisebbik gazdája élvezettel iszsza a vén bort, -kedvébe járva, fáradhatatlanúl töltötte. Magyari mosolyogva nézte az -öreg embert. - -A vén tiszt így gondolkozott: «Hátha igen sokat fog inni, akkor itt -marad». - -Magyari így gondolkozott: «Hátha igen sokat iszik s ellágyul, akkor -könnyebben békül meg az eltávozásommal». - -Egyszer így szólt Orbán kigyúlt arczczal fellengősen: - -– Ismerem, méltóságod, e bor venyigéjét, András báró hozta Frankföldről -és elültette a Pogányvész oldalra. Azt a földet sok török vére áztatta… -Már a méltók, kik ittak a bogyó nedvéből – mind elmentek őseikhez… egy -van csak, ki méltó, hogy megízlelje… a nagyok szegény szolgája nyújtván… - -A szeme kigyúlt egészen, zavartan beszélt. A báró ismét töltött. Akkor -Orbán elkeseredve kiáltotta: - -– Eszti cselédem, nézd, nézd, gazdánk megalázza szegény szolgáit… Ő -saját kezével tölti meg a poharakat… te elnézed ezt?… elnézed? - -Aztán fuldokolva végezte be. Ökölbe szorította a kezét és sírt. -Megfenyegette a cselédet s az abroszra hajtotta a fejét és elaludt. - -Magyari halkan szólt az asszonyhoz. - -– Engedjen meg, ha én segítettem abba, hogy elcsöndesedjék Orbán. Így a -búcsúzást könnyebb szívvel viseli el. Egyéb sem marad hátra, mint hogy -én is búcsút vegyek. Higyje el, igen kedves véletlen volt, a mi -idehozott ismét, s kérem, szívesen gondoljon reám. - -Aztán fölállott, kezet nyújtott. Az asszony tovább felejtette a kezét a -Magyariéban, mintsem helyes lett volna. - -A míg így érezte a báró az asszony gyönge ujjainak melegét, ez szaladt -át a fején: – Ha elmenekszem innen, örökre tövis marad a gyönge, -érzelgős asszony szívében…? - -Az asszony félve kérdezte, (az ajaka rebegett a nagy fölindulásban): - -– Nem talál engem alkalmasnak arra, hogy kalauzoljam Orbán helyett a -kertben, a melyet meg akart nézni? minthogy Orbán már nem képes reá. - -Magyari nyájasan utasította vissza! - -– Nem merném fárasztani, semmi esetre e késős éjtszakán. Bízzék -ösztönömben. Magam járom meg a kertet, míg alkalmas leszek az álomra… -Engedje, hogy ismét köszönjek… - -Az asszony hangtalanúl ejtette le a kezét s visszalépett. - -Magyari szivarra gyújtott s a verandára lépett. Üde szellő járt, rezedák -illatát hozva a kertből, az oleanderek kesernyés lehelletével elegyülve. - -Hiszen ő veszedelmet hozott e hű, jó ember házára. Elfelejtette volna -talán az asszony a régi, gyerekes álmot, megnyugodott volna és boldoggá -tette volna e jó öreg embert, ki maga az önfeláldozás és gyöngédség. -Vége. A régi álom megújul ismét és a betegesen érzékeny asszony -szerencsétlen lesz és mindenki körülötte. Milyen lesz így a jó öreg -tiszt élete mellette! - -Annyi megilletődés érte e délután Magyarit, mióta az öreg hű szolgával -találkozott. Gyermekkorának, nemes őseinek emlékei keltek mind életre… -Magyari, az erős birkozó természetű ember megadta magát ez érzésnek. -Súlya alatt ellágyult. - -Mint csöndesítse el a születendő vihart, melynek jöttét érezte? Mint -altassa el ismét az asszony fölébredt érzéseit? Mit tegyen, hogy jól, -becsületesen cselekedjék? Máskor talán nem töprengene ilyen kérdéseken. -Talán máskor léha hiuskodás arra unszolná, hogy hagyjon hátra egy -megsebzett szívet. Azonban az egész délután másképen hangolta. - -Homlokát megtörülte. Egészen forró volt. A sötétbe nézett tanácstalanúl. - -Akkor éles vadász szemével meglátta, hogy az udvaron átsiet valaki s a -kertajtó homályában eltünik… - -Ki az? - -A szobák elcsöndesedtek. A vén kutya alszik az Orbán lábai mellett, a -kis cselédleány az asztal körül rendezkedett. - -Az istálók is elsötétedtek teljesen. - -A hold álmosan bujkált az égen, fekete foltok szélén bujva ki, hogy a -másik felhőrongy alá bujjon. - -Ki lehet? Kétségtelenűl Matild lopózik a kertbe. Mit reményel vajon? -Talán arra gondol, hogy találkozni fog vele? Talán kalandot keres? - -Ah! Hiszen ez egészen közönséges hölgyike… Érzékeny-e a lelke? vagy rosz -fajta a vére? - -Nem tudva eldönteni a kérdést, erős lépéssel a kert ajtaja felé ment. A -léczes ajtó csikorogva fordult meg a sarkán. Magyari egészen -fölháborodott. A porondos úton gyorsan végig ment. Sehol senki… Bokrok, -virágok, madarak, minden aludt. - -Visszatért. - -És mégis nem könnyelmű hölgy ez, a kit a háborgó vére ösztökél… - -Ez regényt keres: az ő könyveinek érzékeny folytatását keresi. - -Nagyon hamar elhitte, mert jól esett ezt hinnie. Akkor ötlete támadt, -gyorsan fölemelte fejét és kiderült arcza. Félhangon mondta: «ez az»… -Megkapta a mit keresett. Az asszony megijed tőle s megutálja, hogy soha -se gondoljon reá… - -Megtalálta a módját. Hogy soha se ábrándozzon róla s kivesse álmaiból -örökre. - -Akkor derülten lépett be a szobába, s a kis cselédleányhoz így szólt: - -– Egy kis tüzet a szivaromnak, galambom. A legszívesebben szemednél -gyújtanám meg. Akarod-e, hogy a gyertya lángját idetartsad szivaromhoz? - -A kis leány, kaczagva, kaczér mozdulattal nyújtotta oda a világot. -Magyari megfogta a leány ropogós, gömbölyű karját, megszorította; -meggyújtotta szivarát s halkabban folytatta: - -– A borostyános lugas közepén egy kőasztalt láttam… Nagyon szomjas -vagyok, abba pusztulok el, gyöngyöm… Nem vinnél oda egy üveget e jó -borból? Jobb lesz az íze, ha te viszed ki… - -– Egy poharat is? - -– Kettőt talán, gyöngyöm… - -– Kinek kettőt? - -– Mindenki alszik talán? - -– Mindenki alszik. - -– Nem iszol te ott velem egy pohárral a kedvemért? - -– Nem, nem. De a bort viszem szívesen. - -Aztán a leány után ment végig az udvaron. A gyertya lobogott a leány -kezében, álmos sugarakat hintve a gyászba borult kertre. - -A mint a borostyános lugas elé értek, Magyari előre hajolt s elfújta a -lángot. A kis cseléd halkan fölsikoltott. - -– Most már hogy lássunk? – kérdezte kaczér prünnyögéssel. - -– Minek nekünk, gyöngyöm, a világosság? – mondta hangosan. - -A leány letette az üveget az asztalra, lábujjhegyen közeledve, mintha -választ adna óvatosságával a hangos szóra. - -Magyari hevesen fölkapta a leányt s ölébe ültette. A leány mind a két -tenyerét a fiatal ember elé tartotta védelméűl. - -– Hány a szeretőd, gyöngyöm? Egy…? no, kettő? három? Ne tagadj el egyet -sem belőle. A te szájad elég picziny, az ajakad piros, mint az eperszem… -akárhány csókot kaptál is reá, jut még belőle másnak is. - -A kis cseléd nesztelenűl súgta: - -– Pszt… csöndesen… Én úgy félek… Mintha valaki járna körülöttünk. - -– Sohse aggódjál, gyöngyöm… Akárki lássa… nincsen szebb dolog a világon -a szerelemnél. - -S ezzel átölelte a lyányt. - -A kis cseléd halkan föl-fölszisszent. - -A bokor a hátok mögött erősen megzörrent. A kis cseléd kifeszítette -testét az ölelkedő karból s fölállott. - -Halkan így súgott: - -– Valaki szalad az úton a ház felé. - -Magyari megismerte. - -Akkor komolyan így szólt: - -– Már nem vagyok szomjas többé, kis leányom… - -A cseléd csalódottan kérdezte: - -– Nem szomjas már? - -Magyari mit sem felelt. - -Csöndesen végig ballagott az úton, hol azelőtt egy perczczel megriadva -suhant át az Orbán felesége. - -Ballagott… - -Megnyugodottnak érezte magát. Jól cselekedett. - -Mégis igen kellemetlenűl érezte magát. - -Íme egy pár ember, két lépésnyire tőle a házban. Nincs is több a -világon, a ki úgy szeresse őtet, mint e kettő… - -És elhagyja őket örökre. - - - - -A BECSÜLET. - -Utolsónak érkezett meg a mulatságra Emil, a főhadnagy. - -A tó aczélsima jegén vig össze-visszaságba siklottak a korcsolyázók. Az -éles hideg, rózsákat fakasztott az arczokon. A lámpácskák szelid világa -érdekes félhomályba öltöztette a nagy park tavát s a parkot őrző óriási -fekete fákat még nagyobbnak mutatva, mint a mekkorák. - -A bolondos alakú, kis pavillonban a házi gazda, az ősz Torda Dávid -beszélgetett a tisztes Pókainéval. - -Az asszonyság a Torda kis fiacskájáról beszélt. - -– Tizennyolcz hónapos a ficzkó? - -– Az én fiam már tizenkilencz mindjárt. Ma nehány tárgyat egészen -értelmesen nevezett meg s a kardját úgy forgatja, mint egy janicsár. - -– Mondja inkább, mint egy Torda, a katona Torda-vérből való. - -Emil egy szőke kövér hölgygyel érkezett. A karján vezette a parkon át. A -szomszéd falubeli birtokos leánya, a gazdag, kissé lomha járású Tar -Ilona ez. - -– Megkéstél, öcsém. A feleségem Klári, már tudakozódott utánad. - -– A mienk a veszteség, ha késtünk. - -– Ugy-e Ilona hugom, te tartóztattad? - -– Az apámmal jöttünk, – felelte ártatlanúl magyarázva. - -– A ki védekezik, hugom, vádolja magát, – mondta jóakaróan nevetve. – S -azért nem kell elpirulni, kedves! ha jól mulatott valaki. - -Korcsolyát kötöttek s a szőke leányt egy czigányarczu legényke vitte el. -Emil alig elegyedett a beszélgetésbe. - -Az egész társaság (a környék előkelősége) keringett a tón. A Torda -felesége, a finom kis Klári vezette a futókat. A mint a főhadnagy -mellett elsuhant, feléje fenyegetett vigan. A tiszt egy percz alatt -utólérte, kézen fogta s előre haladt vele. - -– Soha se futhatsz úgy el előlem, Klári, hogy én ne érjelek utól. - -– Rosz futó vagy. Mindig csak a második helyre érsz be, – lihegte. - -– A szeretetedre is, Klári? - -– Bolond. - -– Visszafordult s a szőke Tar Ilonának nyujtotta a kezét s a nehéz -leányt ideges gyorsasággal vonszolta. Gyengén fel-felsikított Klári a -futás hevében, Emil szótalanul követte őket. - -A kis pavillonnal szemben, a nádas szélén, idősebb bekecses férfiak -szivaroztak egy pad körül. Sánta, piros arczu úr, Prini Gábor ült rajta -s vitte a szót. Emilre mutatott, a mint a hölgyek mellett futott. - -– Nézd, Buridán ama habozó szamarát, a mint méregeti a szénát, méregeti -a szalmát, hogy melyikbe harapjon. Nehogy ehen maradjon. - -– A csúfság csak úgy virágzik ki a szájadon, egyszerre, mint a portulák. - -– Kibe harapjon? a kis Torda Klárikába, a kit a szája elől vette el az -ura? Vagy Tar Ilonába, az ő sok ezerébe? sok húsába? Oh uram! adj neki -eszet hozzá valót. - -– Mit javasolnál te neki, Gábor? - -– Először ezt: hogy haljon meg, mert élhetetlen. - -– Másodszor? - -– Másodszor, – magyarázott belé kaczagva a harmadik, – hogy takarítsa ki -az utat Prininek a kis Klárikához. - -A csufolkodó gyorsan tiltakozott. - -– Mi van az eszedbe? Nekem? Tudod a dalt: «Helyettem beszélj kis virág!» -(és összekuczorodott lábára mutatott). Nekem nincs egyébre jogom, mint -nézni s gyönyörködni a fiatalságban. Tettre Emilnek volna joga. Én? Mit -gondolsz? - -– Mind emlékezünk arra a sűrü sóhajtásra, buzgó udvarlásra, melylyel -akartad pótolni Emilt, mikor más garnizonba tették át – Klárika mellett. -S akkor jött Torda, a penzionált generális, ép lábakkal, kastélylyal, -erdőkkel, mezőkkel. - -Mind kaczagtak. - -Az öreg Torda csendesen beszélgetett az öreg dámával, bőrös lábzsákját -figyelmesen igazgatva. - -– A régi iskola, – mondta nyájasan bólintva Pókainé. – Maga feláldozza -magát értem, kedvesem s elhanyagolja a feleségét, csakhogy régi -barátnéját ne hagyja itt magában. Különben meg is várhatom magától, -Torda! Most hálálja meg, hogy magának neveltem fel Klárit. Ő boldoggá -teszi magát; maga lábzsákot szerez a lábamra. Ilyen a férfiak -háládatossága. - -– Kivánja, hogy elvigyem? - -– Kit, kedvesem? Azt hiszem, Torda! nem is hallja, a mit beszélek. El -akar vinni valakit? - -– Bocsánat, figyelmetlen vagyok. - -– Nem roszabb: szórakozott. Valami aggasztja magát, mert nem egyszer ma -visszás feleletet adott. - -S mosolyogva fenyegette meg. - -Emil a kipirult Klárát vezette a korcsolyázók előtt. A sötét el-elfedte -mindkettőjüket a hajlásoknál. - -– Szeretném, Klári, ha elesnél. - -– Miért? - -– Hogy felemeljelek. Vágyakozom a derekad után, mellemhez szorítani a -melledet. Tedd meg, kedves. Itt átvágunk a tulsó oldalra a hattyúházig. -Utól se érnének a segítők. Egy percz az egész. No, megteszed? - -– Boldog volnál, ha blamirozhatnál? - -– Mit gondolsz? Hát van-e a világon, a mit inkább szeretnék, hogy te -boldog légy? - -– Arra is törekedtél egész életedben, – felelé idegesen felkaczagva. - -– Keserűen szólsz. Kell-e mentenem magamat előtted? Tudod: mit tehettem. -Ha nem vagy az enyém, a sors az oka. Ő rendelte ki így, hogy én csak -sorvadjak utánad s másnak legyen joga hozzád. - -– Nem egyszerűbb is így? – kérdezte gúnyosan. - -– Ne bánts, Klári. Kit öljek meg éretted? Az enyém lennél-e inkább -akkor? A szegény ember hogy merjen ábrándozni azon, hogy az ő tulajdona -légy a te szépségedben? Hogy hozzá kössed a te életedet a szegény -katonához? az ő czifra nyomoruságához? téged, a fényre, ragyogásra -teremtettet. Miért kinzol, Klári? - -– Ügyelj, utólérnek. - -A fasorból tánczzene hangzott fel. - -A kis Klári a pavillon felé suhant s kipirult arczát az ura felé -fordította. - -– Mindig egyformán kedves, figyelmes. - -Aztán odább futott. - -Torda nyájasan bólintott felé. Az öreg Pókainé hozzá fordult: - -– Gyönyörű az én kis leányom, a maga felesége. Valósággal zavarban van -vele az ember. A teste egészen egy gyermeké; az esze az uráéhoz való, a -kedvessége elragadó. Az ember alig hiszi, hogy anya s elmosolyogtam ma -is, a mint látom a nagy fiát az ölében. Mondja, hogy boldog vele. Jól -esik hallanom, ha mondja. - -A sánta, gonosz száju Prini új hallgatókat szerzett magának. - -– Szeretem a vén gavallérokat. Minden nap muzsika, táncz. Persze nekik -kevés idejök van még hátra. Azt a kicsit jól akarják eltölteni. A mi -erejök, pénzök van, az elég arra a kevés időre. A ki pedig hátul jön, -tegye be az ajót. Az a rend. Egy hét óta alig pihenünk a Torda házában. -Juttat neki is az asszony, marad nekünk is. Az a rend. A ficzkó erősen -támad. Nézd Emilt, hogy meg akarja mutatni Klárinak a hangjának a -lágyságát. Csak ki ne essék a sajt a szájából, a míg énekel. - -– Micsoda sajt? - -– Tar Ilona. Nem izes falat? - -Gyéren kezdett szállingózni a hó. Az est enyhe és sötét volt. A -korcsolyázók vígan kikerülve egymást, hasították a jeget. Messziről a -park végéből a kastély ablakai ragyogtak be az éjbe. - -Klári magányosan szaladt át a téren, egy-egy nyájas szót szólva. -Hajlékony, gyermekes testével siklott át a korcsolyázók között. A -hattyúház előtt egy halk sikoltás szaladt ki az ajakán. Muffja messzire -elgurult, maga végig vágódott a sík talajon. - -Emil mellette állott. Féltérden így súgott: - -– Édes vagy. - -Klári haragosan kérdezte: - -– Azt hiszed, a te megrendelésedre tettem? - -Sok segítő kéz nyult feléje. Valaki így kiáltott: «Négyesre!» A -muzsikusokat oda rendelték. Klári kissé vonakodva sorakozott a tánczra. - -– Megütöttem magamat, – mondta és a tánczosok mögé ült a sötétbe egy -hajlított padra. - -Emil a háta mögé állott s halkan súgott a fülébe: - -– Imádni való vagy. Nemcsak mert bájos vagy, de mert az enyém vagy. Én -érzem, én tudom. Ne tagadd el. A míg tőled távol éltem, rólad -ábrándoztam. Ne hallgattass el. Egyszer ki kell beszélnem magamat. Az én -dolgom sietős, mert megbolondulok utánad, Klári. Mert te hagytál el. -Soha se kértelek meg, de velem nőttél fel s te is tudtad, hogy az enyém -vagy. A míg felnőttél «kis feleség»-nek hivtalak. Mikor elrendeltek -mellőled, nem is eskettelek meg, hogy az enyém léssz. Hát kié lehess? El -akartam dobni a kardbojtomat, hogy elvehesselek. A míg terveltem, -álmodoztam utánad, a néni, a ki minket nevelt fel, odahányt téged az -uradnak. Az övé vagy? Még csak nem is irtátok meg. Igaz? Elloptak tőlem. -Mért hagytál el? No, hát itt vagyok. Visszatértem. Milyen fény vesz -körül. Torda minden ragyogással vesz körül azért, hogy elkábítson téged. -Ünnepről-ünnepre visz, hogy ne gondolhass reám. Reád akgat minden -pompát, hogy ne láss meg engemet. Tönkre teszi magát érted. Tudom! De -nem hagylak; fel foglak verni, hogy ébren légy és visszakövetellek. -Visszakövetellek, mert te az én tulajdonom vagy, a kit megvettek vagyon -áron. Igen olcsón vették meg a testedet. Mert a szivedet nem adtad el. -Vagy azt is eladtad? Azt mered mondani, hogy a szivedet is eladtad? El -mered tagadni, hogy az enyém vagy? - -A míg beszélt, gyenge mosoly futkosott az ajakán. Nem volt felhevülve, -de melegen szavalt, mintha egy csinos beszédet mondana el. - -Az asszony kábultan hallgatta. Maga elé nézett s az ölébe szállongó hó -befehérítette. A tánczrendezők hangosan rendezgettek, a muzsika élesen -hangzott a csendességben. Mikor a beszélő elhallgatott, halkan szólt -hozzá: - -– Menj, menj el. Miért jöttél vissza? - -A tánczot sietve végezték el. A hó sűrűbben kezdett hullani. - -Torda karján hozta Pókainét. Magas, egyenes, feszes férfiu volt, vadász -kabátban, puha kis kalap fehér fején, erős bajusza csapos volt a -hidegben. Az általános készülődésben a Prini Gábor karjába öltötte Klári -karját. A park széles útját behavazva, messze fehérlett; a nagy, fekete -fákról lágy pehelyek szállongtak. Emil elevenen csevegett a szőke, fázó -Ilonával s titkolódzva nevetgéltek. - -Sietve takarodtak be a jó meleg, nagy, fényes terembe. Kamáslis cselédek -szolgáltak meleg italokkal s friss zaj támadt. A Tordák régi pompás -kastélyának nagyterme volt ez. Régi velenczei tükrös rámás tükrök -ragyogtak a kárpitos falon; hatalmas üvegcsillár csüngött a faragott -mennyezetről. Minden vén, erős, pompás. Muzsikaszó is rikkant fel. Prini -Gábor állhatatosan biczegett Klára után. - -– Az ember harczot vív egy jó tekinteteért, Klári, az-e a rend? -Pazaroljon reám szegényre is vagy egyet futtában. A hódolói úgy veszik -körül, mint annyi erős bástya. A legerősebb Torda, persze éjszakon; mi, -a kövek a falban, szegény hívei; keletre? - -– A fiam. - -– Hát Emil? Nincsen bástyája szegénynek? - -Emil mellettük ment Ilonával. Röviden odaszólt: - -– Nem szeretem, ha a nevemet a szádra veszed a hátam megett. - -– Mit? – kérdezte Prini kicsinylőleg. - -– Reménylem, épen olyan jól hallasz, mint beszélni tudsz. - -A szőke leány tovább vitte Emilt. - -Pókainé egy tekintettel magához hívta Klárit. Leültette, megsimogatta a -haját s így szólt: - -– Szép vagy, bogaracskám, ma este. De valami szórakozottság van a -tekintetedben. Történt valami veled? Hallottál valami kellemetlent? Ne -áltass, kissé zavart vagy, az én szemem nem csal. Tán Torda mondott -valamit? Ő sincs különben. A míg a jégen futkostál, az én időmet -rövidítette. Ő, ki maga a gavallérság, ma szórakozott s néha olyan -össze-visszaságokat mondott, hogy zavarba ejtett. Volt tán valami -közöttetek? - -Aztán makacsan folytatta: - -– Vagy Emil? Bár vissza se tért volna. Egy hete van idehaza s zaj, -izgatottság mindenfelé. Ne titkolódzzál. Én jól látok. Nem szeretem azt -a gyereket s téged se. Egészen feltünik melletted. Az urad nem arra -való, hogy eltűrjön melletted valami ostobaságot. Ma este Emil szokatlan -sokat kerülgetett. Torda szemmel tartott titeket s szórakozottan beszélt -velem. Együtt nőttetek fel az én fedelem alatt, de az csak volt. Ügyelj, -Klári. Eszedbe jusson, hogy te szegény árva leány voltál és ma -királynéja vagy Tordának. És a fiad, Klári! Vigyáztam reátok. Mondd meg -nekem igazán, történt valami köztetek? Kivel? - -Az asszony arcza felgyúlt a homlokáig. Meghajtotta a fejét s rebegő -ajakkal mentegetőzött. - -– De édes néni… - -A katonás öreg asszony kissé hevesen folytatta. - -– Higyj nekem, hogy valami készül. Megérzem a vihar szagát a levegőben. -Vagy félt az urad, vagy egyéb baj van. Ez így sokáig nem megy. Bár vinné -el Ilonát Emil. Miért remegsz, Klári? Az urad valósággal pazarol. A -milyen egyszerűen élt, olyan bolond módon pazarol; a mi itt foly az a -prédaság, valósággal oktalanság. Tán te kivánod, tán ő kivánja éretted. -Mi lesz ennek a vége? A gyereked koldulni fog, azt megjóslom neked. A -mulatság el se pihen s újból kezditek; még a muzsikus is megőszül benne. -Mi történik közöttetek? Én úgy ülök itt, mintha parázson állanék, várom, -mikor lobog ki a láng, hogy mindent elégessen körülötted. S végre is az -urad egy nyugalmazott katona, a Tordák vagyona nem kimeríthetetlen s nem -valami zsidó bankáré, a ki a pazarlásával akarja eltakarni azt, hogy -bukásra készül. Te az én nevelésem vagy, nem kétségbeesésből mentél -férjhez s nem mintha felejteni akarnál. Valakinek látnia kell. Hát hadd -lássak én. Valami készül most, azt én látom. Akarsz felelni, Klári? - -Emil hajolt meg a nők előtt. Csinos, sugár ficzkó volt, de nem nagyon -friss. Magas teste kissé meghajoltnak s a szeme fáradtnak látszott. -Homloka igen magas volt, bajusza gyenge, gyér volt. Az ajaka keskeny, -színtelen s a keze keskeny, fehér, ujjain a rózsaszinű körmök fölfelé -hajlottak voltak. A húsos, szőke Ilonát vezette a karján, szinte -tüntetve vele. - -– Nem csatlakozol, Klári, hozzánk. A néni egészen lefoglal téged. - -– Udvariatlan vagy, Emil, – mondá a néni, – ha panaszolsz a te szép -társad iránt. - -Torda a felesége mellé áll. - -– Nem akarna rendelkezni, Klári, a szolgáknak? Nem bágyadt kissé? -Akarja, hogy helyette intézkedjem? - -– Kerestem, Dávid, hol volt? - -– A gyermeket néztem meg. - -– Alszik? - -– Boldog. - -Nem sokára a Tordák nehéz ezüstjével terhelt asztal mellé vonultak. -Virágillattal volt tele a nagy terem. A szomszéd kastélyokból való -fiatal emberek az asztal végén foglaltak helyet. A jóvérű legénykék -körülvették a sánta Prinit. A háladatos közönség elevenné tette a rossz -szájú embert. - -A vacsora elején mindjárt töltötték a szolgák a vízszinű pezsgőt, a -keszkenővel betakart palaczkokból. Emil a szelid szőke leány mellett -ült, nem igen távol a legénykéktől, derülten, könnyen beszélgetve. A kis -Klári vontatottan felel az asztalfőn Pókainénak. Torda az asztal derekán -ült, hallgatva maga elé nézve. Szembe vele az egyik ősének a képe -csüngött a falon. Feltünően hasonlított hozzá. Tulajdon az a csontos, -erős arcz, tulajdon azon kemény tekintetü, mélyen fekvő szem, ugyanazon -széles, szegletes áll s duzzadt ajak. Keze az ősnek s újjai meggörbülve, -megmarkolva, úgy tartják a széles fringia markolatát, mintha saskeselyü -karmai lennének. - -A társalgás nehezen kezdődött meg. Némi bádgyadtság érzett a társaságon. -A szolgák szorgalmasan töltögették a pezsgőt. A muzsika felhangzott a -terem régi divatú galleriáján. A beszélgetés hangosabban megeredt. - -– Mennyire becsülöd, – kérdezte halkan a czigányarczú legényke Prini -Gábortól. - -– Többre, mint a mennyit megér. Kettőt is lehetne venni olyat piaczi -áron. - -– Kiről beszéltek? – kérdezte egy távolabb ülő, kis tömzsi gyerek. - -A czigányképű félhangon mondta: - -– Emilről. Vevője akadt, úgy látszik. - -– Ki az, szegény? - -– Pszt… - -És az Emil szőke társára vágott a szemével. - -Gábor elkomolyodva mondta: - -– Durvák vagytok. - -Azonban mindjárt hangosabban egy kopóról beszélt «egy sovány, csahos, -solo kopóról», mely űzi a vadat «hallo, hallo», de úgy, hogy hangos tőle -az erdő. «Eladó, ki veszi meg?» - -Mind kaczagtak rajta hangosan. - -– Mik a tulajdonai? Mit tudsz róla Prini? - -– Egyszer tört ki előle egy sebes lábú, szelid kis nyúl. Nyomát -vesztette a csahos. Csalutat vágott a nyulacska s megmenekült. A kopó -szaladt, egyenest, vaktába. Az is a rend. A nyúl megvonult egy dús bokor -alján. Azóta szaporított is tán. A kopó tán most is futna, ha meg nem -jött volna az esze. Most persze okos. Higgadt, körültekintő most, meg -nem menekszik az előtte való. Ki veszi meg a kopómat? Eladó. Ki mit ad -érte. - -A zene miatt hangosan beszélt. Mindenki rá hallgatott. A szünetek alatt -élesen hallatszott rikácsoló szava. - -– A neve? - -– A kopóm: Emilke. - -A beszélgetés teljesen elhallgatott. A legénykék tanácstalanul néztek -egymásra. A szolgák a csendben megállottak. Az asszonyka ki volt gyulva. - -Emil kissé megemelkedett s a poharát erősen megfogta. Azonban visszaült -vontatottan a helyére. Prini kissé erőltetetten odaszólt a czigányképű -legénykéhez: - -– Nem kocczintasz velem? - -– Hogyne veled, bátyám. - -A leányok egymásra néztek. Tekintetükkel kérdezték egymástól: «történt-e -valami?» A szemek nem feleltek. A zavart hallgatás makacsul ismét erőt -vett a társaságon. Torda szigorúan nézett a legénykékre s hangosabban -beszélt a szomszédnéihez. - -– Elbágyadt a társaság kissé a korcsolyázástól, – mondta. Azonban a -tánczra lesz hangulatunk bizonyosan. - -Azonban beszédes tekintetet vetett a kis Klárira. Arra az asztal -felbomlott. - -Emil minden sietés nélkül Prini Gáborhoz lépett. - -– Reménylem, világosabban is tudsz beszélni, szemtől szemben is? - -– Akármilyen hangosan. Az a rend, – mondta röviden, egyszerűen és -elfordult. - -Klári mellettük ment el. Emilhez fordult, a karján ment be a terembe. - -A csillár fel volt gyújtva. - -Azonban még se lett a tánczból semmi. A kis Klári roszúllétről -panaszkodott. Az arczszíne is igazolta. Egészen sápadt volt. Bocsánatot -kért és visszavonult. - -Torda minden udvariassággal unszolta a fiatalságot. - -– Egy kis fáradtság a jégen. Semmi ok sincsen arra, hogy a vidám napot -kedvetlenül végeznétek be. - -Mindenkihez sürgető, szíves szóval fordult. - -Azonban a Torda vén fészke éjfélre mégis üres volt. A fogatok egymás -után gördültek ki a nagy, oroszlános kőkapun. Emil Ilona oldala mellett -ült a kocsiban. - -* - -Akkor Torda Dávid csendesen ment be a lakószobába. - -A gyermek-szoba ajtaja előtt megállott egy perczre, gondolkozó arczczal. -Aztán benyitott. - -A szoba félhomályban szendergett. A cseléd álmosan emelkedett fel. - -A fiúcska boldogan aludt. Kövér, kis teste a takaró felett -nyújtózkodott. - -Izmos, szép gyermek volt. Álla ugyanazon szegletes, mint a Tordáké; -arczcsontjai kiállók, duzzadt az ajaka s piros, kis kövér keze ökölbe -szorítva. - -Olyan komoly, nyugalmas és szép volt, a mint egyformán lélekzett. Haja -rendetlenül a homlokába hullott. - -Torda betakargatta kis csemetéjét gondosan, hosszan megnézte s -nesztelenül lépett ki. - -A hálóházban teljesen felöltözve állott az ablak előtt Klári, a szürke -égbe nézve, mely nehány hópehelylyel volt tele. - -Mindenütt csend volt. A cselédek nesztelenül surrantak át a folyosókon. -Torda bezárta az ajtót a nehéz vaskapocscsal, aztán gyöngéden megillette -az asszonykának a vállát s belépett a szomszéd kis dolgozóházba. - -Nagy medvebőrös diván kinálkozik. Régi, sok ágú rézgyertyatartókban -lobogtak a viaszgyertyák. - -– Szentelhet nekem, kedvesem, némi időt? Nem fáradt tán? S nem hallgatna -ma reám? - -Az asszonyka félig lehúnyt szemekkel nézte meg s alig észrevehetőleg -igent intett. - -– Félek, nehogy kellemetlenségekkel fáraszszam, azonban mégis meg kell -beszélnünk némelyeket. - -– Semmit se mondhat kellemetlenséget, – felelte halkan. - -A vén gavallér meghajlott. - -– Óvakodom. - -Aztán szembe ült minden sietség nélkül a feleségével és így szólt: - -– A házas életünkről kell beszélnünk, Klári. Higyje el, hogy ez igen -boldog tárgy. Mély hálával gondolok arra a drága órákra, melyekkel -megaranyozta az életem alkonyát. Valósággal többet adott, mint a mennyi -megilletett volna. Egy öreg emberhez, örömtelen életéhez kötötte magát, -Klári. Önként, derülten adta a kezét. Nem kerestem soha: miért hozta meg -ez áldozatot? Úgy vettem, mint az üdítő harmatot. Áldja meg érte az -Isten. Ne vegye rosz néven, ha most magamról is szólok. - -Elhallgatott s megtörölte a homlokát. Nem találta mindjárt a szavakat. - -– Igyekeztem, hogy örömteljes életben adjam vissza, a mit érdemetlenül -elfogadtam. Bájosságának ahhoz illő foglalatot kerestem. Társaságot -gyűjtöttem s vígságot igyekeztem teremteni körülötte. Tán igen sokat is -fárasztottam vele, de féltem, nehogy megunjon. Önzés volt, sajnálom, ha -terhére voltam. Így gondoltam, lássa: utolsó vagyok abból a fajtából, -melyből származtam. A mi még megmaradt nekem vagyonban, az elég lesz -addig nekünk, a míg megjárjuk a nekem kimért mesgyét. Tán könnyelműnek -tart. Ne itéljen meg szigorúan. Igen boldog voltam. A házban a vígság, -az elevenség ütött tanyát s boldog voltam, mert láttam, hogy szivesen -veszi. Akkor történt, Klári, hogy váratlan boldogság áradt reám. A -fiamról beszélek. Az én édes véremről, a kis Dávidról. Nem számítottam -reá. Az Isten megtetőzte az álmomat is, ő a kimondhatatlan nagyság. Az -én hosszú életemben a legnagyobb öröm volt, elhiheti. A czimert nem kell -megfordítani a koporsómon. A Tordák új életre kelnek. Isten tegye -boldoggá Klári, ezért a nagy örömért is. - -Elhallgatott s mélyen fellélekzett. - -– Félek, hogy fárasztom, de nehéz, a mit el kell mondanom. Látja, Klári, -az én nagy boldogságom az én halálom is lesz. Roszúl számítottam, -könnyelműen számítottam. Ha magunkra vagyunk Klári, és eltűr a maga -körében, végig haladok a meddig ki van mérve nekem. Azonban fiam -született. Ekkor így tünődtem: Hát mi lesz az én fiamból? Van-e jogom őt -szegénynyé tenni? Elvesztegethetem-e azt, a mi nem az enyém, de az övé, -a fiamé? Ősei szerezték becsülettel, becsületünkre bízták, míg csak a -nevüket viselik. Elpusztíthatom-e azt a vagyont, a mi az övé? Becsület -lesz-e ez? Ha felnő és akkorra elharácsoltam előle mindazt: mit fog -tartani felőlem? Vagy őrizzem neki és örömtelenné tegyem a maga életét, -Klári? Érzi-e Klári, mint kelle gyötrődnöm? - -Felemelkedett. A szeme kigyúlt s határozottabb hangon folytatta. A -felesége előtt kiemelkedett egész nagyságában: - -– És ekkor így határoztam, Klári: Én itt hagyom őt. Magára bízom -feleségem. Nevelje fel őt az én nevemben becsülettel. A mennyim van, az -elég lesz mind a kettőjüknek: egy özvegy asszonynak és egy gyereknek. -Némi önmegtagadás kell érette. De maga, Klári, maga az áldozatkészség és -az áldás. A mint boldoggá tett engem és megengedi, hogy becsületesnek -maradjak, becsületben neveli őt fel, és az én tiszta nevemet tisztán -őrizi meg. Én tudom, Klári és én nyugton bízom magára a fiúnkat, a kis -Torda Dávidot. Ezt akartam elmondani, Klári. - -Az asszonynak a feje lehanyatlott a medvebőrös divánra egy pillanatig, -aztán hangosan kaczagott fel. - -Felkaczagott hangosan, élesen, bántóan. A teste egészen tánczolt bele. -Az arcza kigyúlt s nyakán láthatóan rezegtek az erek. A kezével -belekapaszkodott a medve lombos bundájába. Mind a két szeme könnybe -borúlt s verejték ült ki a szép fehér homlokon. Kezeivel görcsösen az -ablakra intett kínos kaczagásában. - -Az ablakon, a metsző szélnek a szárnyán, éles dara áradt be. Arra -egyszerre elhallgatott s kimerülve hanyatlott le. - -– Oh ne bántsa, Dávid. Nem én kaczagtam, a betegségem. - -Az öreg ember színéből kikelve állott meg előtte. - -Aztán elhallgattak mind a ketten. - -A szél nyargalt kinn a park fái között. A gyertyák lobogtak a -réztartókban. - -– És itt hagyna, Dávid, engemet magamra? – mondá halálos bágyadtságban. -– És itt hagyna ismét egyedül, Dávid? Isten bocsássa meg e gondolatát. -Az egyetlen magához méltatlan gondolat egész életében, Dávid. Itt hagyna -ismét szegény, gyenge, árva asszonyt, kit irgalomból neveltek fel? Itt -hagyna birhatatlan teherrel megterhelve, örökös váddal a szívemben? Én -megtiltom, Dávid, én megtiltom. - -Aztán izgatottan markolgatta a torkát, mintha a görcs visszatérésétől -félne. - -– Megtiltom, hogy itt hagyjon. S azt hiszi, hogy én gyenge asszony meg -fogom-e őrizni a becsületét. Hát ha nem félt engem, én féltem magamat. -Hátha elveszítem a magamét és vele a nevének becsületét. Én megtiltom, -hogy ily birhatatlan súlyt helyezzen az én lelkemre. Torda Dávid nem -üldözne a sírjából is, ha elfecsérleném a becsületét. Megtiltom. _De -vigyen el magával._ - -Aztán feltámolygott és odaborult az urának széles vállára. -Belekapaszkodott a nyakába és öreg urának arczához szorította a maga -kifehéredett gyermekarczát és hízelgően súgta: - -– Elvisz-e magával? Nem hagy-e engem magamra? A szegény kis leányát? A -kit szegénységből, árvaságból váltott meg. Elvisz-e magával Torda Dávid. - -* - -S másnap reggel rettenetes hírrel, fekete szegélyes levéllel, -Pókainéhoz, a katonás, jó öreg nénihez vágtatott a szolga a havas úton. - - - - -A FAL. - -Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítson egyet, mert -itt mind az Adorján László házának a fala miatt való háborúságról lesz -szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdon telkére rakatta, hanem -a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyed ezt csekély dolognak itéli, -kivált hogy a háznak csak egyik faláról van szó, egy félméterről, vagy -valamicskével többről. A világ pedig elég nagy arra, hogy egy félméter -ide vagy oda, ne legyen érdemes a szóra. - -Azonban ismerni kell a méltsás urat s akkor mindjárt gyaníthatja kegyed, -hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosz kedvű ember s nem -szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem enged egy -félméternyit, de egy hajszálnyit sem. - -A fal alig volt megkezdve, már rászólt röviden Lászlóra Mózes úr. - -– Csak az egyenesség miatt rakom oda, felelt rá s építette nyugton. - -A méltsás úr parasztbirója hallván a szóváltást, így tódította: «Láttam -én László varjut karón; lehordod te még azt a falat.» - -A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsuppos fészeknek -indúlt, hanem zsindelyesnek. László a régi rektor tagbaszakadt fia volt. -Írástudó legény, de az ekeszarva mellett maradt. Nem szerették valami -felettébb, mert különbnek tartotta magát a benszülötteknél, de hogy a -méltsás úr kedve ellen mert tenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép -nyári alkonyatkor munka után felgyültek a parasztok a László telkére. A -mint a fal nőtt, így szóltak: «Majd ad neked érte Kese» (így hívják a -parasztbirót). «Mit, Kese? – mondták mások – a méltsás úr veret meg a -béresekkel.» - -Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola épen a László -faláig nyúlt s a méltsás úr valami férget vadászott a földre térdepelve. -László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfből olyan hangosan -felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát. Ilyesfélét mondott, -hogy: «Azt az arkangyalt szeretné látni, a ki a falába piszkáljon, a míg -vasvilla van a pajtában.» - -A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna: felemelkedett s -tovább ment. A parasztok ezt melégedéssel látták. «Jól odamondott», így -szóltak és Lászlót nagyobbra értékelték. - -Mikor a koszorú-gerendát feltették, nagy pálinkázás folyt a László -udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt a méltsás úr -a parasztbiróval; a másik oldalon a László megprecskelt szürke fala s az -egész falu. - -A pálinkát persze László fizette. Ebbe a házba minden pénzét bele is -ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán, de minthogy -annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben, erősebben csinált -meg. Kéményt is épített, pléhkakast ültetett a hegyére és narancshajas -pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körül tolongtak a székelyek. Még az -oláhok is leszálltak a dombról az ingyenre, bárha a méltsás úrtól -felettébb féltek. De ez az egész história, mintha csak a méltsás úr -ellen történne. Sőt még asszonyok is szállongtak be a szép nyári -délután. - -A szó természetesen csak a falról folyt. Még a jegyző leánya is -áttekintett a sövényen: a kis Bede Juli. Az ő telkük épen a Lászlóé -mellett áll, s hátával a méltsás úr telkére feküdt. A jegyző igen -tartott a felsőségtől s előbb leharapta volna a nyelvét, semhogy egy -illetlen igét ejtsen ki, azonban ha már mindenki lakomázik; hát egyszer -élünk! Egy tüszős oláh így szólt: «Tanu kell kendnek, László, hogy az a -fal nem idegen telken épült? Itt vagyok én.» A társa így szólt: «Ha -esküdni kell, engemet se felejtsen el.» - -– Hát mire is ne esküdne meg kend? így szólt ingerkedve a jegyző leánya, -a kis Bede Juli. - -– De meg én, akármire, – felelte büszkén – a mi nekem tetszik, drágám, -ha már az ember adót fizet. Mi? - -A leány hanyagon a sövényre dőlve így enyelgett: - -– Nagy tolvaj kend, Nikoláj. - -E véleményre sokan kezdtek érdeklődni. Nem a méltsás urat védelmezi Bede -Juli? Az urakkal tart-e? Persze! Nem láttál-e már topánkát a lábán? -Nincs-e valami köze a méltsás úrral? - -– És hát hamisan esküdnék? kérdezte egy ivó paraszt hangosan. - -– Tőlem kérdezi kend? - -A faiskola gyepüje mellől a méltsás úr felnézett. - -– Ellenem tanuskodnál? kérdezte László. - -– Én az igazság mellett, – felelte Juli, minthogy mindenki ránézett. - -Érdekes kis hajadonfejű leány ez a kis Juli. Len a haja, olyan eleven -kék a szeme, hogy feketének illik be, s az ajaka, mint a cseppentett -vér. - -A koszorú-ünnepet ez a rövid szóváltás kissé megzavarta. Juli el is ment -a kerítéstől. A parasztok a visszavonulás miatt annál lelkesebben ittak -s merészebben beszéltek a méltsás úrról. Mintha rajta vettek volna -diadalt. - -A méltsás úr alkonyatkor a jegyző gyepüje mellett elsétált nehányszor a -kertbe. Ha találta volna a leányt, szólott volna hozzá. De a sok «volna» -miatt hazament. Nem a fal felől, de magáért a kis Juliért. Van neki köze -az egész falhoz? De e sok üvöltés mégis felkeltette az érdeklődését a -László paraszt, fala iránt. Az estéket Mózes úr igen előkelő társaságban -töltötte: Bethlen, Apaffi, Rákóczi urakkal. A leveles-ládából felkeltek -a néven nevezett fejedelmek, kedves hívükkel hogy társalogjanak. Azonban -ez este így szóltak a fejedelmek: «Mit nézed kezünk vonásait, hívünk, -hiszen nem látsz te minket.» - -Nem. Több ízben, mintha kék nefelejtsből rótta volna ki a betűket valami -pajkos tündér; a piros pecsétek egy leányajak színére emlékeztetnek s a -pergamentek arany-sárga gyenge leányhajra. - -A mi annál bolondabb dolog volt, mert a méltsás úrnak semmi köze sincsen -valami asszonyszemélylyel. Az egyetemen hajdan nagy gavallér volt. De az -rég volt. Mikor hazatért, egy nevezetes primor-familia aszott leányzóját -akarták a nyakába varrni. Meg is állapodtak a hozományban mindenfelől, -azonban Mózes csak azért se akart tudni az egész dologról. S ennyibe -maradtak. Mózes a fejedelmekkel maradt s nem panaszolt a társaság miatt. - -A míg az Adorján házát zsindelyezték, több ízben akadt dolga a -faiskolában. A nyári csonkítás ideje volt az ojtványokon. Egész napon át -sétált a sorokban s egy-egy hajtást csipegetett le csendesen. Egyszer -ily kiáltást hallott: - -– Hát átpártoltál tőlem, Juli? Ezt Adorján mondta csúfsággal. – Hát én -neked szegény legény vagyok, az igaz, a méltsás úrnak az istállójában -két vén gebe áll. Azok tetszenek neked. - -A leány tréfásan így feleselt: - -– És a gazdája is. - -– A gazdája is, persze. Az is keshedt ugyan. - -– Azt szeretem én, – felelte félvállról. - -– Mit szeretsz rajta? A gyér bajuszát? A szűk vállát? A pipaszár lábát? -Tán a zsebét? Az is jó sovány, rózsám. - -Mind ez a beszéd a gyepün át folyt, hangosan, kesernyésen. Pedig aranyos -szép idő volt. Az ácsok verték a zsindelyt, s hogy hallják egymás -hangját, harsányabban beszéltek. A leány boszankodva elhallgatott. A -legény haragos volt és odakiáltotta: - -– Hát így beszélsz velem, Juli? Ilyen a te szereteted? Meguntál már -engem? - -Azután felgyúlva, durván fenyegetődzve ezt mondta: - -– Nagy szerencsétlenség lesz abból, rózsám. - -Mialatt pedig László puffogott ok nélkül, ez a kis Éva-ivadék azt vélte -látni, mintha az urasági kert faiskola sorai között valaki mozogna. -Ezért csupa trucczból ott hagyta a László gyepűjét és végig ment az -urasági kerítés mellett, át-át nézdelődve. Mégis úgy tett, mintha meg -volna lepve a mint ezt a kérdést hallja: - -– Bántják magát, leányom? - -Maga a méltsás úr volt. - -– Engem? kérdezte, félig lehunyt szemmel nézve a kérdezőre. - -– Sajnálom, ha miattam történik. - -Ezt igen előkelő hűvösséggel akarta elmondani, de inkább kedveskedő -volt. A leányka csakugyan csinos és nem vadócz. A gyepü csak a mellükig -ért. A mint a méltsás úr átkönyökölt rajta, a lehelletével elérte a -leány arczát. Ekkor így beszélt, szokatlan nyájassággal: - -– Kedvesség az, hogy ilyen csinos szövetséges társam van. - -A leányka zavartan, de kaczérkodó vállvonásban felelte: «Miért ne?» -azonban elpirult egészen. A méltsás úr ezt észrevette s nehány szót -pazarolt a kis leányra arról, hogy «az ibolya a bokrok alján virul -legüdébben», hogy a kis Juli észrevétlenül nőtt meg ilyen «nagyra, -kedvesnek, csinosnak.» A kis leány felét se hallotta, részint az ácsok -kalapálása miatt. Egy kissé tetszett a hiuságának a méltsás úr -enyelgése, de egy kissé szorongott is. A nap vidáman aranyozta be a -kertet s vadmenták illatoztak a lába alól. - -László égő szemmel ügyelte a leányt. Azon vivódott, hogy valami -parasztsággal elűzze onnan a csapodár fruskát. Azonban rekedten csak a -leány nevét kiáltotta. - -A leány felfortyant a hívó szóra. - -– Rendelkezik magának? – kérdezte a méltsás úr. - -Juli könnyen mondta: «a bolond.» - -– Alkalmatlan a ficzkó itt a kertem tövében, így szólt tompán, gőgösen. - -A leány köszönve se, ott hagyta a gyepűt s a veteményes ágyak között -végig sietett, hogy a házukba térjen. A méltsás úr is a széles gyepes -uton át boszankodva kerűlt a László fala mellé. A gyep tele volt az -ácsok forgácsaival. Bizonyos, hogy a fal a Buzogány kertjébe van építve. -A szeglete egészen elcsufítja a kert egyenességét. És e merész paraszt -arczátlansággal tetőzi a merészségét. A méltsás felrúgott néhány -kavicsot az úton, hogy messzire repültek s izgatottságában felgyúlt -egészen dohányszinű arcza. Sohase látta ennyire a fal ágáló görbeségét. - -Még messziről is ezt hallotta: - -– Jó hosszúra ereszszék ki ácsok az eszterhelyt a fedelen, hogy a -csepegés ne mossa a falat. - -A méltsás úr morgott: - -– Nem fogja mosni sokáig. - -S így történt, hogy másnap jó reggel városi kőmívesek jöttek, a -béresekkel, a parasztbiróval, s csákányt vertek az Adorján házának szép -falába. A faluban épen ebben az időben indultak ki a parasztok a mezei -munkára, s nem egy állott meg a döngetésre. Azonban jó kitérni az urak -haragja elől s úgy tettek, mintha egészen természetesnek találták volna -a falbontást – és tovább mentek. Majd megbeszélik künn a borozdán. Benn -a faluban tegyen mindenki úgy, a hogy tud. - -Az egész munka nem volt valami nagy dolog. Csak a vakolás volt mészből, -a bele azonban csak agyag, vessző közé verve. A béresek fejszével -szakgatták a fonást. László úgy üvöltött, mint egy lánczra vert farkas. -Az emlegetett vasvilla is előkerült a pajtából. Vérbe borult szemmel -nézte a rombolást. Azonban csak az ordításnál maradt. Magára volt egy -egész bandával szemben. Kibe verje a vasvillát? Az ácsok nyugton -leszálltak a fedélről s így szóltak: - -– Arra való a törvény, László. - -Arra? Azonban előbb vérre vágyott. A méltsás úr sehol sem volt -található. - -Az ő fala? Az ő drága fala. A melybe minden keresete, öröme, reménysége -bele volt rakva. Hiszen úgy volt, hogy a védelme alatt boldog fészket -ver. A kis Juli elhozza varratos párnáit, szőttesekkel tele sifonérjait -s a szegletben marad annyi hely, hogy bölcsőt állítson oda. A haját -tépte s vad szavak szakadtak ki a száján: - -– Rablók, rablók! - -* - -Azt már mondtam, hogy Adorján László a néhai rektor fia volt. Írástudó -ember létére mindenekelőtt megírt egy terjedelmes instáncziát, -annakutána eladta az utolsó tinóját s végül elment az igazságáért a -városba. - -Valami dühös keserűséggel keresett meg egy prókátort. A prókátor a -lelkesedésnek híjával volt, pedig híres volt a perzselő eszéről. Azonban -ott váratta Lászlót egy jó fél napig. - -Aztán előbb a tinó áráról beszélt, majd valami kevés írással indúlt a -törvényszékre. Ott is alig állottak szóba Lászlóval. Ott komissziót -itéltek rá. Mire való mindez? A fala romban áll pedig. Akkor a tinó -árának a másik feléről beszéltek. Azt ott előre le kell tenni, mielőtt -kiszállana a törvény mérni, látni, itélni. A prókátor tanukat nevezett -meg. - -– Nehogy elüssön gyorsan a méltsás urad – így szólt, – egy pár halott -szomszéd falusit mondsz be tanuul, a kit nem lehet kihallgatni. A míg az -megkerül, megy a per, mint a karikacsapás. - -Hát hadd menjen a dolog, mint a karikacsapás! Azonban mire hazaért -László, a tinó árából se volt semmi; a perből se, elhihetik. S a falból -sincs meg semmi, igazán! - -Sőt még annál a semminél, a mije volt, annál is kevesebbje maradt. Még a -dühéből is elvesztett valamit. Egy kis üres pajtába vonult meg. A -szomszédból Juli a gyepü felé járt nem egyszer. Virágos karton ruhája, -rózsás orczája bevilágosított a László udvarára. Elfordúlt. Vajjon nem -épen ő unszolta reá a méltsás urat, hogy a falat lerontsa. És miért? -Bizonyosan eladta magát… - -A falusiak csak igen óvatosan barátkoztak Lászlóval. Sohase tudja az -ember, hol éri a kár. A lerontott fal imponált a falunak. Ha nem is jár -négy lóval a méltsás úr, mint hajdan az apja, de az efféle úrnak hosszú -a keze. Még a László nevéről se szerettek hangosan beszélni. - -A komisszió csak őszre szállt ki. Az utak fel voltak ázva. Ökrökkel -vontatták be a tekintetes comissiot a határból a méltsás állatjaival. -Ott is pihentek meg a kastélyban. Még a prókátor is. Egy kicsit -méregettek jobbra-balra, beczitálták a falusiakat tanuknak. Az oláhok -így súgtak a parasztbiróhoz Keséhez: - -– Mondd meg uram, mit akarsz hogy valljunk, hogy tudja az ember, mi a -szándékod? - -Nehány tanu nem jelenhetett meg (a halottak), a prókátor másokat -nevezett meg. «Kiegészítést kért.» Kiegészítést? Hát a fal? A falról ki -beszélne? Itt kiegészítéséről kell beszélni előbb, azt el is rendelték. -A méltsás észre se vette Lászlót. A birósággal jött kis irnok meglátta -Julit, a mint érdeklődve nézte a László fala mellett sürgölődő urakat. -Néhány szót váltott vele. Azonban maga a méltsás úr is köszöntötte (a -szempillájával csak persze) a leányt. Sőt később hozzá ment s enyelgett -vele. A leány röviden, de mosolyogva felelt neki. László a fala mellett -állott s mégis észrevette e mosolyt. «Értik egymást», gondolta keserűen. - -A tél azonban fenyegetőzött. A szobákban a padimentum mind felgörbült, -mert az eső belevert a házba. A prókátor ezt írta Lászlónak: «A -Krisztust se őrizték ingyen, egy rosz pert annál kevésbbé». Azonban mit -adjon László a peréért? Az első hó pedig hamarább lehullt, mint várni -lehetett volna, s nagy hideget hozott. - -Pompás vadászidő volt. A méltsás úr puskával a vállán még reggel indúlt -ki a mezőre. Zöldhajtókás daróczkabátban, csizmában ment fel a vágásba a -jegyző háza mellett. - -– Szabad-e szerencsét kivánni a vadásznak? kérdezte Juli a mart -tetejéről. - -Ezt senki se merte volna megtenni a méltsás úrral. Azonban e merész kis -leánynak felelt. A leányka mintha általában kerülte volna a méltsás -urat. Ha néha megszólítással tüntette ki a leányt, alig felelt s -rendszerint sürgős dolga volt. Egyszer valami gyümölcsöt küldött egy -kosárral, szíves üzenettel. A leány visszalökte az ajándékot. A vén -jegyző ijedten kapta el a kosarat a hozótól. - -– Megsérted a méltsás urat, – mondta rémülten. - -A leány vállat vont és nyelvelt az atyjával. A gyümölcs ott maradt, de a -leány sohase köszönte meg, bárha találkozott azután is néhányszor a -méltsással. - -– Hátha szerencsédet utasítod vissza? - -– Még ha azt is eldobnám, – így felelt nyakasan az apjának. Mégis így -megszólítva e reggel a méltsás urat, az így felelt: - -– Azt akarja, hogy mit se lőjjek? A ki így köszönti a vadászt, az akár -hozzá se kezdjen. - -– Hát akkor miért megy ki? - -– Akarja, hogy maga mellett maradjak? - -A László üres kis pajtájának ablakából két-két égő szem világlott ki. -Annál kedvesebben s hangosabban folytatta: - -– Miért ne? Ha nem unja meg magát mellettem. - -A méltsás úr mindjárt felindult a meredek parton. - -– Hogy unhatná meg magát az ember egy ilyen szép, meleg leány mellett? -mondta szakgatottan, a mint nehezen mászott. - -– Meleg? ebben a hidegben, – mondta kaczér tekintettel. Hasonlított egy -szürke kis madárra, a mint egy faágon himbál két énekes között, a mint -fészekrakásra éneklésükkel csábítgatják kétfelől. - -– De a kemenczénk mellett csak nem akar megmelegedni? - -– Miért ne? Ha maga is mellette lesz, szép leány! - -A falu egészen néptelen volt. A méltsás úr mohón lépett be a kis kapun s -a jegyző alacsony házának ajtaján. Tán meg is látják valahonnan, de -ilyen vak állapotban lövik a vadászok a tarka tollú madarat. - -A leány kezet nyújtott. De honnan veszi e kis leány e finom, keskeny, -rózsaszinű kezet? A jegyző azonban a szobában volt. Ezért nem vonta -mindjárt mellére ezt a kis leányt. A jegyző azonban alázatosan, alig -nézve a méltsás úrra, kitakarodott a pitvarba. A leány helyet mutatott -uras, visszautasíthatatlan mozdulattal. - -– Milyen rég akartam valamit kérdezni? Milyen jó, hogy megengedi. -Meghallgat úgy-e? - -Mosolygás kérdezte, mosolygás felelt. - -– Ezt: hogy miért tesz földönfutóvá egy szegény fiút én miattam? Vagy -bántottam-e valaha? - -A méltsás úr kérdve nézett a leányra. - -– Mindenki azt mondja, hogy az Adorján László házát lerontani én -késztettem. Én? Hát mi közöm nekem hozzá? - -Ez egészen váratlan helyzet volt. A füstös gerendás szük szobába ha -betette a lábát a méltsás úr, egészen egyebet várt hallani. Vontatva -fogadta a kérdést s a szőke leányra nézett. - -– Újjal mutatnak reám s azt kérdezik: mit szolgáltál a méltsás úrnak, -hogy így üldözi a te ellenségedet? - -– Hát ellensége Adorjánnak? - -– Hát mondtam én azt? De ki szeretné az ő durvaságát? S mondja, én -beszéltem-e rá, hogy tönkre tegye őt? - -– Én mondjam? szép leány. - -– Miért hív így? kérdezte merészen. - -– Mert maga szép, igazán szép kis leány. Nem is tudom, hol nőtt meg az -árnyékban ilyen bájosnak? - -Felkelt s megfogta a kezét mohón. A leány abban a pillanatban az asztal -tulsó oldalán termett, s hamisan reá mosolygott. - -– Nem. Előbb az én kedvemre tegyen. - -– És aztán? - -– Aztán? és félig lehunyt szemmel nézett reá. – Előbb minden pletykának -vesse végét. Előbb mentse meg Lászlót. Már ki se merek menni az emberek -elé. Így szólnak: «Te pusztítod el a faluból a szegény fiút.» Én már azt -kigondoltam jól. Megteszi? Látja, itt az apám. Ő bejön mindjárt, ha -hívom. Ő megcsinálja az írást mindjárt. Hogy ő tőle (Lászlótól, tudja) -mit se kíván. Hogy a falát nem bántja? Hogy a mi kárt tett neki, azt -visszapótolja. Jó? Ennyi az egész! Aláírja? - -– Aztán? - -– Akar valamit? Mit adjon egy szegény leány egy ilyen nagy úrnak? De egy -leánynak a jó hírét megmenti. Akarja? Pedig én sohase bántottam úgy-e? -Vagy nem szenvedhet engem? Mondja, nem adja a kezét? Nem tenné meg? - -Magától átment az asztal másik feléig; önkényt nyújtotta a kezét, mintha -vásárt akarna csapni az egyezségre. A méltsás úr gyors mozdulattal fogta -meg. A szeme egészen ki volt gyúlva. A leány élesen kiáltott ki az apja -után. - -A kis ember fel se mert nézni a méltsás úrra, s reszketve írta meg, a -mit az ő alázatos pennájába diktált. - -Mikor alá is írta az írást, így szólt: - -– Aztán? - -A leány nevetve nézett reá. - -– A nyulak mind elfutnak a mezőn. Estefelé jön meg? kérdezte súgva. Nem -mutatja meg, a mit lőni fog? - -– Nem szeretné megnézni az én új nagy kandallómat? Bécsi gyártmány, szép -leány! Hátha itt meglátnának, a mint megmutatnám a nyulakat? - -A leány kitekintett az ablakon. Gyorsan szólt: - -– Menjen. A szomszédból ránk lesnek. Nem akarom, hogy itt találják. - -Aztán gyorsan betette utána az ajtót. - -Szinte egymás mellett mentek el az udvaron a méltsás úr és Adorján. - -A leány óvatosan pillantott ki az ajtón. Senki. László durván ragadta -meg a kilincset és bevágta az ajtót. - -– A szemembe mersz nézni, te szégyen? - -– Hívtalak ide? – kérdezte ingerkedve. - -– Fogadsz-e most? - -– Mim vagy, hogy vallatsz? - -– A fényes naptól nem félsz, hogy kisüti a szemedet? - -– Meg se is láttál a nyártól fogva. Ki hívott most, hogy ide jöttél? A -te házad ez? - -– Bár a te házad a föld alatt lenne. - -– El is tennél, ha tőled függene - -Az incselkedés elmúlt az arczáról. Kissé felpirult az arcza, hangja -élesebb lett. Az öreg ember meglökte jóakaróan a dühös legényt. László -hozzáfordult s elkeseredve mondta: - -– S látja kend, a mi itt történik? Inkább fektette volna le a temetőbe, -semhogy erre nevelje fel. Az ellenségemmel szegődött, hogy megrontson. -Eladta a testét, a lelkét. Kend nem vak s hozzám szól mégis kend? - -Juli felcsattanva az apjához fordult. - -– Ezt a futóbolondot hallgatja meg apám, hogy piszkol? Engem, a ki, ha -sírok, csak érette; ki, ha örvendek, csak érette; ki, ha aggódom, csak -miatta, a ki őtet mentem, őtet óvom. S engedi, hogy itt szégyenítsen -engem, mint az utolsót. Hát mid vagyok én neked, László? Anyád? -Testvéred? Szeretőd? Feleséged? Miben károsítottalak meg? A -becsületedben? A vagyonodban? Hát mid van? A becsületem az enyém. Hát -neked mid van? A féloldalú putrid? Az üres istállód? Ki szabadít fel, -hogy így beszélj velem? Ott az ajtó, a hol beléptél. Akkor jőjj vissza, -a mikor hívlak. - -Az öreg ember a kigyúlt arczú legény elé állott. Nem rohan rá ez a vad -ember? Nem rohant Sőt két hanggal alább mondta: - -– Így beszélsz velem? Így szólsz hozzám, Juli? - -A leány felpattant és élesen vágott közbe: - -– Megtiltom, hogy hozzám fordulj. Nem hallgatlak, ha térden csúsznál s -úgy kérnél engedelmet tőlem. Nem akarlak látni, nem akarok tudni rólad. -Érted? - -Azután minden átmenet nélkül a legnagyobb felindulásból egyszerre síróba -fakadt s úgy zokogott, hogy egész kis teste megrázkódott beléje. - -Az öreg ember nagy csendben felvette az aláírt írást s oda vitte -Lászlóhoz. A papír suhogása hallatszott a nagy némaságban. - -– Látod, – mutatta és a leányra mutatva így folytatta: Érted így fárad, -látod? - -A leány felszökött és kikapta az írást. - -– Nem akarom, hogy megmutassa neki, mi köze azzal, a mit én teszek? Majd -ő fogja megmenteni magát; hát várja csak! Ő bátor ember és majd kivágja -magát. A hideg télen ő a pajtában fog lakni. Ott fagy meg egy kicsit, az -is kell neki… egy ilyen… egy ilyen embernek. - -Az öreg ember szemrehányólag nézett Lászlóra. - -– Abban az írásban az van, hogy kárpótolják a te károdat, felépítik a te -házadat. - -– Nem akarom, nem akarom, mondta Juli a könnyein át enyhébben. - -A legény így szólt kétkedően, tompán: - -– Mit adott érte?… - -A leány felszökött és a legény elé állott szorosan. Aztán a következő -pillanatban kis kezével gyors, csattanós ütést mért a legény arczára -feleletül. - -A legény felemelte mind a két erős karját s aztán, mint a lecsapó sas a -prédáját, úgy ragadta meg a leány derekát. Felemelte, mint egy pelyhet, -magához szorította erősen, szilajon s felüvöltött. Aztán lecsúsztatta -csendesen s végig csókolta kigyúlt homlokát, szemét, arczát. - -Az öreg ember csendesen megcsóválta a fejét s komolyan mondta: - -– Oh bolondok, a bolondok. Megtaláltátok egymást? - - - - -AZ ÓRA. - -Roszkedvű, szürke idő volt, hogy Kiss Dénes, a fiatal profeszor úr -megérkezett Madarasra. Nem esett még, de majd csak hogy el nem -pityeredett az ég a letarolt föld felett. Nagyon szép verset lehetett -volna írni róla. «Elmulandóság», «enyészet lehe» és több efféle szép -szók mászkáltak át az agyán. - -A falu néptelen volt; őszi vetésen sürgölődött a mezőn minden lélek. A -városi bérkocsi, a szép, fényes szegekkel kivert kufferekkel minden -hatás nélkül döczögött végig a doroncsos uton. A kuvaszok kedvetlenül -vicsorogtak reá, de nem érdemesítették az ugatásra. - -Dénes tulajdonképen mi háborodást se várt a megérkezésére. Ő azonban egy -feltünést keltett verses könyvet bocsájtott közre. Titokban minden élő -emberben egy hódolót várt. Szépen is akart megjelenni. A kocsi párnáján -csinosan megszegte magát s szőke bajuszkáját simogatta. A némaság -kedvetlenűl érintette. Madaras az ilyen embert észre vehetné. - -A kocsi a tiszttartó lakása előtt állott meg. Dénes szivesen leugrott -volna előtte. Azonban a sietséget közönségesnek itélte. Azért várt, míg -a kocsis kinyitotta a kaput s végighajtott a gyepes udvaron. A bácsi s a -néni kiálltak a tornáczra s a kis Rózsika, keszkenővel a fején. - -– Szervusz, domine! – ily komázódva köszöntötte Dancs Miklós bácsi. -Régebben megjárta az ilyen bizalmaskodás. Dénes a nagyfalusi körjegyző -fia s az öregek jó barátságban éltek. De ma Dénes nagyvárosi professzor -s egy verses könyv irója, a ki nem sziveli a kicsinylést. A néni Jézust -emlegette, megölelte és tegezte. – «Szépen kivirágoztál», így szólt -kedveskedve. Rózsika egy igét se szólt, de kipirult egészen a hajáig s -alig kikukkanva, beszaladt mindjárt. Ah! Ez-e az a rózsa, a kiről a -kötet énekel? a sápadt, magát emésztő ideál? - -Minden igen kisszerű volt. Az udvar ágakkal volt befedve, a gyepből -kibuvó csiperkegomba védelmére; szalmával, a hordás szemetével a -szekérút, csűröskert letört kapuja mellett magzó burjánokkal tele a -hely. - -Minden másképen volt, a hogy a Dénes emlékezetében élt, és ha az udvar -ordító oroszlánokkal lett volna tele, azon nem botránykozott volna meg, -de a szemetet kereső tyúkokat kicsinyesnek találta. És az ebédlő! Kissé -dohos, szőrülésü székek, festett fadivánok kétségbeejtő rendben. A diván -felett (édes Isten!) a «Görgei álma» képe, vonagló, rosz formáju -emberekkel megnépesítve. - -– Sokat emlegettünk, fiam (így szólt a néni, italféléket hordva az -asztalra), vártunk erre az idétre. Abból a keserűből igyál, azt Rózsika -szürte. Apád a minap nézett errefelé s jelezte a jöveteledet. A pogácsát -is Rózsika sütötte. Megeheti maga a király is. Szép holmiid vannak, -fiam! s szinte félek, hogy lenézed a mi egyszerűségünket. Vagy talán azt -a libaczombot kóstolod meg? Rózsika növelése. Arany az óralánczod? Az -Isten úrimóddal áldott meg. De hát kóstolj meg valamit, fiam! Senkit a -kerek világon nem kinálunk meg szívesebben. - -Dénes lassan vonta le a keztyüjét és kabátjáról porszemeket veregetett -le. A bácsi nagy füstöket eregetett a pipájából s minden oldalról -jókedvűen nézegette a vékony legényt. - -Az udvarról harsány szó hallszott be. - -– Bátyám! - -– No! - -– Jól jár-e az órája? - -– Hát a tied? - -– Nem bizom benne. Az árnyékok erősen megkurtultak s az órám csak 11-et -mutat. A délebédet kellene kiindítani a «hullára». Több lesz 11-nél. - -– Kerülj fel, fiú! - -A kiabáló a fiatal tiszttartó volt: Kese Károly. Az öreg mosolyogva -felelgetett. Bizonyosan csak látni akarta a vendég úrfit s azért -tudakozódott az óra után. Máskor nagyra volt az órájával s -csalhatatlannak tartotta. - -Dénes nagyon hüvösen fogadta a piros legényt. Megbicczentette a fejét s -tovább ment. Az öreget kissé megszúrta ez az uraskodás s ezért egyenesen -Déneshez fordult: - -– Szép aranyóra ketyeghet a lánczod végén, öcsém. Hányat mutat nálad? -Nálunk falusi embereknél ez igen vitatható kérdés. - -– Az óra? – kérdezte vontatva Dénes az évődő szóra s lassan húzta ki az -arany szerszámot. – Az óra? A zóna idő szerint 11-et mondanék, a -földrajzi idő azonban e perczben tulajdonképen Greenwichtől számítva 9 -óra 22 percz volna. - -A fiatal tiszt kérdve nézett az úrfira. Az öreg ingerkedve mondta: - -– Kettőt ismerek már: egyet a zóna szerint valót, egyet a földrajzit. Te -mennyire becsülöd az időt? Károly öcsém a dolgosoknak akar kiküldeni -ételt. - -Dénes egy csipetnyi izgatottsággal felelt: - -– A tisztelt dolgosoknak az étvágya igen megbizhatatlan bázis az óra -meghatározására; s felvilágosítással nem szolgálhatok arra nézve: -küldeni kell-e az ételt most? vagy sem? - -A fiatal tiszt úgy fogadta a magyarázatot, mintha személyes sértés -volna, ki is pirult s valami élesebbet akart mondani, azonban akkor -lépett be a kis Rózsika. Rajta pihentette meg a szemét s abbahagyta az -órát. Természetes is. Mert a kis Rózsika igen bájos kis leány volt. - -Gondolt-e kegyed valamely virágra egy kis leány láttára? Ez a Rózsika a -levendulára hasonlított. Igen egyszerű, igénytelen, bájos, sugár, -kékszemű, szőke s úgy tetszett az embernek, mintha édes, finom illata -volna, mint a levendulának. - -Mosolyogva nyújtott kezet Dénesnek, ki legényesen megrázta, mint a hogy -nagy városon divatos. Pajtáskodva mondta félhangon: - -– Magára vártam. Mintha azt mondta volna: «a többiek nekem sifli». A -leány virágos kartonban igen üde volt. Simára fésült hajában egy késői -rózsabimbó. Látszott, hogy Dénesért tűzte fel. A fiatal tiszt a virágot -ellenségesen, merőn nézte. Az öreg úr, e félhangon ejtett szóra -hunyorogva, évődve szólt az úrfihoz: - -– Pénzen vetted az órádat s még se ad feleletet egy egyszerű kérdésre. - -Látszott, hogy ugratni akarta. Dénes merészen karon fogta Rózsikát s -kicsinylő leereszkedéssel felelt, miközben kiindult a tornáczra: - -– Az óra meghatározása igen komplikált dolog. Erdély 5 és fél fokkal van -nyugatra Budapesttől, ott 22 perczczel van később a dél. A zavarok -kiegyenlítésére Baross hozta szokásba a bécsi időt, mit mi zónaidőnek -nevezünk azért… - -– De, kedves fiam – szólt közbe a néni – meg se kóstoltál semmit. Te -kináld, Rózsika, hátha szivesebben fogadja tőled. Károly is elfogad egy -pohárkát. - -Dénes szó nélkül nemet intett. A tornácz végén sűrű, égőpiros lombot -képezett a vadszőlő. Oda vitte. - -– Gondolt reám? - -– Nem felejtett el? - -– Bizonyítékát adtam annak, hogy magát láttam, lélekzettem örökké. - -– Bizonyos, mert ime meglátogat. - -– Mert magáról énekeltem. - -Senki se szólt még bár egy szót se a verséről. Kibuggyant belőle a -könyvének emlegetése. - -Károly leszaladt a lépcsőn. A bácsi gazdasági dolgokban hagyakozott -neki. Dénest boszantotta a félbeszakítás s a kertbe vitte Rózsikát. -Várta, hogy a verseiről fog beszélni. Mert nem sietett a költeményekről -szólani, kedvetlenül állott meg egy nagy zsályabokor előtt, tépegetve a -szürke leveleket. - -– Örömmel látom, hogy ebben a környezetben üdeségét megőrizte. - -Hidegen beszélt e csinos fiú. Bajuszkája határozottan jól festett, -dereka könnyű hajlása a sugár nádra emlékeztetett. A «környezet» az -apjáról szólt s az édes anyjáról. Kellemetlenűl érintette Rózsikát ez a -két szó. Ezért nem tudott kedvességeket mondani s nem szólt a versekről. - -Kár e kis leányért, gondolta sajnálattal Dénes. Mindketten elhallgattak. -A mint a kopaszodó ribizli-bokrokkal szegélyezett burjános uton jártak, -döczögve indult meg a beszélgetés, kurta feleletekkel tettek pontot a -kérdésekre. Mind a ketten másképen álmodtak erről a találkozásról. -Költőinek, gyöngédnek képzelték. Dénes így fog sohajtani: «ah», s -Rózsika ellágyulva hajtja szőke fejét a Dénes széles mellére. Ők -gyermekkori barátok, kik egymásnak nőttek. - -Nem sokára ebédre mentek. A fiatal gazdatiszt az asztal végén ült. Kevés -beszédü, egészséges, derűlt arczu legény, ki az öreg tiszttartónak -segédkezett. Nem is régen költözött a nagy madarasi birtokra. Az öreg jó -szemmel nézte. Magát megújultnak látta benne. A néni ellenszenvvel -tekintette. Tán ő foglalja el egyszer az ő helyüket; az árnyas kertet, a -nagy házat, ha az öregek majd a temető-kertben nagy örökös házat -szereznek. A néni úgy tekintett rá, mintha egy leskelődő tolvajt látna -benne. Aztán nehogy Rózsikára tekintsen. Azt úri asszonynak neveli a -néni. - -Zsiros, kövér ebédet tálalt fel a néni. Ki se fogyott az ajánlgatásból. -Maga tálalni ment ki minden fogásnál a konyhára. A legkihízottabb -darabokat választotta ki a Dénes részére. A tanár úr kényesen -választotta ki a megehető szálacskákat a tyúkhúsból. Alig volt miről -beszélniök. Dénes alig felelgetett a néninek. Ugyan mit is szóljon a -tyúk teteme felett tartott dicsbeszédekre? Cæsár felett tartott -szónoklathoz hozzá tudna szólani; az valami. De egy madarasi tyúk!… A -fiatal tiszt merően nézte Rózsikát. Ez a tekintet feszélyezte a fiatal -párt. A bácsi malicziával elegyedett bele, hogy felzaklassa a megalvadni -készülő vért. - -– Adósom maradtál szép öcsém az óráddal. Mennyi is? - -A fiatal tiszt kapta el a szót. - -– A dolgosok gyomra a legjobban járó óra faluhelyt. Azt nem a greenwichi -observatorium direktora húzza fel. - -– Ah! foglalkozik földrajzzal, barátom? Igen szép s mily délkörtől -kezdve számítja barátom az idő-meghatározást? - -– Én? Én a Madarason elvonuló vonalról, barátom (s ezt a szót erősen -megnyomta). Itt kel fel a nap… - -Hiszen megkisebbítené magát Dénes, ha e kihivó ficzkóval szóba állana. A -«barátom» nevezet úgy fúródott be a fülébe, mintha tű hegye hatolt volna -be. Rózsika neheztelő tekintettel nézte meg a vakmerőt. Őt nevezte-e a -napnak? Mi jogon mond szépet neki? - -Van-e joga, hogy szépet mondjon Rózsikának? ez a kérdés nyilalt át a -Dénes fején is. Hát miért jött ide? ha ily ficzkót tesz elejébe. - -A fiatal tiszt is elkedvetlenedett. A mint kisuhant a száján a bók, -mindjárt megbánta. Mit mond a bácsi? Mit Rózsika? - -A néni nem tudta tájékozni magát. Marakodnak-e, nyalakodnak-e előtte. -Valami névtelen kellemetlen érzés bántotta őt is. És piszkált is az -ételekben. - -Az ebéd végén alig volt beszélni valójuk. A bácsi koczintott csendesen -Károlylyal. Dénes kivonta magát a poharazásból. Halkan beszélgetett a -leánynyal. Rózsikát izgatta a suttogás. Hangosan felelt a bizalmasan -tett kérdésekre. A bácsi vastagon füstölő pipára gyújtott a végén s -Dénes halkan köhécselt, arra mind felkeltek. - -Az ég időközben könnyezni kezdett, finom permete szitálta be a -harasztot, lombatlan ágakat, elsárgult gyepet. A bácsi kinn maradt a -pipájával a gangon, s a tiszt elment a dolgosokhoz. - -A néni a csendes szép szobába vitte be az úri vendéget. Maga telepedett -a kőrisfa diván közepére élő felkiáltójel képen. A siket csend oly nehéz -volt, hogy a súlyát lehetett érezni. Egy lélekzetnyi hang se hallszott. - -– Hát télen még?… kérdezte egy gondolat folytatásaképen Dénes. - -Mintha Rózsika kitalálta volna mivel tünődik Dénes, felelt rá: - -– Mindennek megvan a szép oldala, csak meg kell találni. - -Ő máskor ily bátran nem mert volna szólani. Azonban jól esett -ellenkezni. Maga se tudta miért boszús. Dénes élénken támadta meg. - -– Ez a sir költészete kedves. A zaj, a mozgás, a folytonos súrlódás; az -idegek, az érzékek ébrenléte, ez az élet, a boldogság. - -– A szálló színes pillangó szebb nekem, mint a fején tánczoló clown; a -méhek döngését jobban élvezem, mint a filharmonikus konczertet. Jőjjön -hozzánk, hogy megtanulja. - -– A legszebb mester se teszi igazsággá a tévedést. A szempont hibás, -kedves, a miből kiindul. - -Aztán a vitában megelevenedve, magasztalta a várost. Sok idegen szót -elegyített a beszédébe. Egy finom viaskodás minden illendő hideg -fegyverét forgatta meg. Rózsika így gondolkozott: «Azért jött, hogy ezt -mondja el?» Dénes, míg beszélt, így töprengett: «Ugyanazon kedves -ajakok-e ezek?» Nem voltak megelégedve egymással. Ők állandóan -leveleztek, igen gyöngéd hangon. Azonban Rózsika ortografiai hibái is -kedvesek voltak előtte. Szemtől-szemben üresebbnek találta. Rózsika igen -kihivónak találta Dénest s oktató hangja izgatta. Tán lenézi őket… - -Az eső valami áttetsző, finom fátyolt szőtt a tájékra. Hamar is -alkonyodott. A beszélgetés közt Rózsika az ablak közé állott. A -csipkefüggönybe takarózott s kinézett a kertre. Dénes finom gesztusok -kiséretében oktatta a kis falusi leánykát. A körvonalak bizonytalanokká -lettek. A mező szürke félgyásza kimondhatatlan bússá tette a képet. - -Ekkor a némaságon egy éles jajszó nyilalt át. A néni is felugrott. -Rózsika felszakította az ablakot s kinézett a kertre. Semmi mozgás. A -kétségbeesett jajszó ismét megújult. - -A leányos hátorsága azonban csak akkora volt, hogy Déneshez fordult -hevesen: - -– Hát jőjjön, jőjjön. - -Dénes idegesen kapkodva kereste a kalapját, Azt kinnhagyta valahol. - -– De hagyja, hagyja az Istenért. - -A néni elől szaladt. Rózsika kinálta a kezét Dénesnek. Az úrfi valamit -mormolt a nátháról, de abba hagyta a kalapjának keresését s vele szaladt -a leánynyal. A jajgatás nem szűnt meg. Az öreg úr a dolgosokhoz ment a -mezőre. - -A kert üres volt. A míg körülnéztek, hogy tájékozzák magukat, Dénes -zsebkendőt keresett elé s a fejére kötötte. Rózsika a sütőház háta mellé -szaladt. A kiáltás onnan szakadt. - -Egy sáros, piszkos, kis gyermek üvöltött, kétségbeejtően hadonászva -kezeivel, lábacskáival. Egy nagy mocskos ártány állott pár lépéssel -előtte. A gyermek rémülten védekezett ellene. Az állat nyakát -meggörbülve, vékony habbal a szája szélén, támadóan szegte meg magát. - -Rózsika feléje iramodott, kiáltva. Dénes gyöngéd színű nadrágját -lehetőleg védve, ugrált utána, hangosan kiáltva: - -– Nem vad-e az állat? vajjon? nem vad? - -A kis gyermek a védelem láttára egyszerre elnémult, az állat lustán, a -kiabáló leányra vetette oldalvást rosz tekintetét, aztán a nagy kert -felé oldalgott. - -A gyermek keserves sírásba fogott akkor. A leány hozzá ment és -megsimogatta a víztől csapos, gyenge, szőke haját. Dénes izgatottságtól -rebegő ajakkal, magát megkeményítve rászólt: - -– Hát upre kölyök a földről, hord el onnan magadat. - -Rózsika így szólt magyarázólag: - -– A kertész feleségének, a Flórikának gyermeke a szegény bogárka. -Megijedtél nagyon, szegényke? - -– Kelj fel kölyök. Hát mi lesz? - -– Nem tud felkelni – mondta részvéttel Rózsika. - -– Hát mit akar vele? Hol laksz, semmiség? - -– Ott túl – szólt a dombhátra mutatva Rózsika. - -– Lopni jöttél, oláh testvér? Almát csenni. - -– De nem tud felkelni – engesztelte Rózsika. – Remeg minden tagja. - -– Bajos lesz itt strázsálni a ficzkót. Mi lesz vele, nyomorúság? Mért -nem mersz haza menni most? mert a disznó arra felé ment? - -Rózsika ekkor lehajlott. A gyermek lábszára erősen vérzett. Gyorsan -leoldotta gyenge patyolat kötényét s rányomta a gyermek sáros, hitvány -lábszárára. - -– Még ez is. - -Ekkor a csűrös kert felől Károly, a tiszt, bukkant fel. Sebes iramban -közeledett. Alig látta meg a leányt, így szólt a gyermekhez: - -– Mi lelt, szegény? - -Aztán egy szó nélkül felemelte a piszkos gyereket. - -– Nagyon vérzik. Megengedi, Rózsika, hogy bevigyem az irodába? Majd ha -bekötözzük, haza küldöm. - -A nyavalyás gyermek erősen megkapaszkodott a tiszt úr új kabátjába. -Károly felfogta és erős lépéssel vitte előre. - -Rózsika fényes, meleg szemmel nézett a fiatal emberre. Akkor Dénesre -tévedt a szeme. Tán a különbséget mérlegelte. S meglátva a fehér -keszkenőt a fején, hangosan felkaczagott. - -– Bocsánat, Dénes! nagyon komikus az a keszkenő a fején… - -* - -Mikor egy óra mulva a vacsoránál találkoztak, a kis leány Károlyhoz -fordult: - -– Hány az óra magánál Károly? A magáéhoz igazítom az enyémet, ha akarja. -Az jól jár. - - - - -A CSOMÓK. - -Egy Perlhut nevű német vetődött ide hozzánk. Igyekvő, jóravaló ember -volt s megvetette a lábát nálunk. Vasasboltot nyitott, melyet szivesen -kerestek fel, mert becsületesen bánt a vevőkkel. A bicsokjai híresek -voltak s a falusiak nem is tartották igazi kapának azt, a melyik nem -Perlhuttól való volt. Perlhut jól megszedte magát idővel s jólétben élt. - -Ő nem volt valami nyájas ember. A külseje egészen darabos volt. A teste -otromba nagy; vállai egy teherhordónak valók voltak, karjai pedig -verekedésre termettek. Azonban tán egy legyet se tudott volna leütni. Az -orczája kedvetlen veres volt s azt is világos szőke szőr nőtte be. A -szót vontatva adta, mintha kölcsön adta volna. Fehérnépre szelid szókat -nem vesztegetett. Neki se adtak. Így békében élt. - -Agglegénynek maradt. Semmi familiája nem volt. Magára szakadt ide s nem -szerzett magának. Társaságokat nem keresett. Ő mindennemű melegebb -barátságtól idegen volt. Ő vett, adott; porcziót pontosan fizetett; nem -volt adósa, nem tartozott senkinek – s ennyi. - -A németségből annyit tartott meg, hogy szombat esténként elballagott a -sörházba a vadásztiszt urak közé. Ott evett vesét velővel, sört ivott, -nagyokat hallgatott, megfürösztötte füleit az édes német szóban s másnap -ellátva egy hétre magát, beállt a boltba s pengette reggeltől estig a -parasztoknak a kaszát, mérte, vágta a rudvasat. - -Perlhut így nyugodalmasan élve, mit se várva s mit se félve, egyszer, -egy kedvetlen esetbe keveredett. - -Ugyanis az történt vele, hogy a feje bubján vénségére két kemény csomó -támadt. Két csomó, olyan ropogós két bog, mint két kemény dió. - -E bogok mi alkalmatlanságára sem voltak ugyan, de mert Perlhut egész -világéletében rendes, alapos ember volt, el akarta igazítani a dolgait. -Ezért a doktorhoz fordult velük. - -A doktor megfogogatta a bogokat, megkopogtatta, megvizsgálta felülről, -oldalt és alól; kikérdezte Perlhutot, hogy ő hol született? anyja -táplálta-e vagy dajka? hogy szülei, valamint nagyszülei természetes -halállal haltak-e meg avagy sem? Aztán lenyiratta a bogok körül a szőrt, -flastromokat nyomott a tetejükre s egy könnyű selyem sipkát ajánlt. - -Perlhut békességes ember volt, vallott hűen és sipkát szerzett. A boltba -jövő vevők látván a fekete fedőt, aggodalmaskodva tudakozódtak a baj -felől, eredete és története felől. Némelyek hallván az esetet, -megcsóválták a fejüket, mások kicsinyelték az egész bajt – de mindenki -foglalkozott velük. - -A bogok a flastrom alatt makacsul állottak. A doktor tehát meleget -ajánlt ekkor. A bogok álltak. Tehát hideget rendelt. A bogok ropogósan -álltak. Magukban véve minden háborítás nélkül elfértek volna e bogok is -azon sok holmi között, a mi a világban nő és kiszorítja a levegőt, de -minthogy a doktor már belefogott, kellett velük valaminek történni. - -Hetek teltek. A vevők a boltban így szóltak: «Nőnek-e Perlhut úr?» -«Apadnak-e?» Bizonyos érdeklődés támadt körülöttük. Még a falusiak is -tudakozódtak utánuk. «Ne sajnálja megmutatni tisztelt úr.» «Ah kemény! -erre vajat tegyen.» «Soha se! köménymaggal pároltassa.» «Dehogy! -puskaporos irral kell azt kenegetni.» S mindenki így tudott valami jót. -Úgy jártak reá, mint valami közlegelőre. Perlhutot a bogaival úgy -körülfogta a közrészvét, mint ahogy a kutyát körülszorítja a lyuk, -melybe beszorult. - -Előbb keveset aggodalmaskodott Perlhut az egészszel. Sőt hizelgett neki -a szives érdeklődés. De mikor annyit bajoskodtak a bogaival, elkezdte -izgatni a dolog. Más doktorokat is hozatott. A baj nőtt. Ezek -jöttek-mentek, tapogatták a bogokat: «Levegőt kellene változtatni», -mondta az egyik. «Tengeri fürdő gyógyítaná meg», tanácsolták. Épen csak -a tengervíz. Párolták, tussolták. A pácziens belesáppadt a kurába. - -«Ne hagyja annyiba», biztatták a vevők a boltban. Mindenki tudott egy -teljesen hasonló esetről, mely világra így kezdődött, így nőtt, így -apadt, úgy mult el. Perlhut mindezeket türelmes komorsággal hallgatta. -Jóakarattal vette a tanácsokat, mintha csak követni akarná. A baj elején -csak megjárt. De később Perlhut belebőszült. Indulatosan belerántotta a -sapkát a kobakjára s ott hagyta a tanácsadókat. - -Még azután elveresedett, ha így kérdezősködött valaki: «Azon helyben -állanak-e?» Nem lévén a kenyere a sok szóbeszéd, vagy a czivakodás – -bezárkódott az irodába s a pudlit a segédekre hagyta. - -Azonban a vevők az iroda üvegablakán is benéztek s megcsóválták -(beszédesen) a fejüket részvéttel. Perlhutban kiömlött az epe. - -Kezdte igen megunni ezt az egész dolgot. A doktoroknak felmondott; az -emberektől félrevonult. El-elmaradozott a boltból, hogy ne lásson -senkit, sőt az utczán mindenféle mellékutakon került a boltba, hogy ne -találkozzék valami szánakozóval. - -A boltot megunta egészen. Az elvetett búza megért, learatták, -megőrölték, meg is ették. Őszi napokra tél fordult, hó hullott; el is -vitte a tavaszi napsugár. Minden fordul, változik; egyedül konokul a -Perlhut bogjai állottak ropogósan s a közrészvét. - -Perlhut mind mogorvább lett; a boltban ritkán fordult meg, a vevők is -erre a másik vasasboltba kezdtek járni s egy nap belefáradva Perlhut a -tanulmányos résztvevő néppel való vesződésbe – eladta a boltját, -visszavonult a magánéletbe bogjaival együtt. - -Azonban akkorra oly mértékben fel volt verve a Perlhut érdeklődése is az -egyhelyben álló, makacsul álló növevények iránt, hogy, bárha be nem -vallotta volna meg a világ minden kincseért – de komolyan ő maga is -töprenkedett elpusztításuk módja felett. - -Ha már boltja se volt, unta is magát, búsult is; rávetette magát -teljesen a bogokra. - -A doktorokban nem bizott már akkor. Egyszer sokat fecsegtek neki; -kivallatták minden nap, hogy gyermek-korában mit evett, mit ivott? nem -esett-e le vagy egyszer a hijuból, hát az apja nem esett-e le? s hogy -mit evett-ivott kölyökkorában? Másrészt tapogatták a bogokat, -kentek-fentek s mégse csináltak semmit. – Elcsapva magát e jeles -férfiaktól – inkább a házi-szerek felé fordult a bizalmával. - -Itt lakott a mi utczánkban egy jeles özvegy asszony – Perlhut, őt -szemelte ki orvosául. Ez jó választás volt. Tetszhettek egymásnak. - -Perlhutnak ezek lehettek az okai: - -Az asszony egy igen jó hírű özvegy volt. Ő maga ugyan paplancsináló -volt, de az ura borbély volt. Meg is halt. A borbély sok szerencsével -gyógyította a sárgaságban szenvedő betegeket s a daganatok tekintetében -tekintély volt az egész városban. Ezeknek az orvosságoknak a reczeptjeit -a feleségére hagyta s az özvegyet csakugyan dongták a betegek. Télen az -özvegy mindig doktor volt. Nyáron paplant varrt s burjánokat gyüjtött a -berekből; télen kent, irt dörzsölt s orvosságot főzött. Nagy becsülete -volt. Perlhut méltán bízhatta rá a bogjait. - -Viszont az asszonynak is lehettek okai: - -Ugyanis Perlhut gazdag legényember hírében állott. Ártatlan, jóravaló s -nem is igen öreg legényember volt. Az özvegy asszonynak pedig egy -szótalan sáppadt leánya volt. S az anya ám szereti, ha egy ilyen «jó -korban» való módos ember sokat forog a leányos háznál. Az ember soha se -tudja a jövőt. Az, hogy mi lesz belőle, senkinek sincs a homlokára írva. - -Ebből a két okból az lett, hogy Perlhut úr kivett az özvegy asszony -házából két szép szobát s oda költözött. Az özvegy kertjének a bütüje a -mienkig ért. Ott láthattuk elégszer, mint kullogott a gyepes ösvényen a -nagy német, kobakján egy fekete selyem sipkával. Alatta ágaskodtak a -bogok, mint azt mindenki tudta. - -Nappal otthon ült Perlhut, esténként kihuzódott a sörházba. Ott sört -ivott s hallgatta mint lefetelnek a vadásztisztek. - -Odahaza nagy gonddal ápolgatták Perlhutot. A kis nyelves özvegy nem -fogyott ki a gondosságból. Reggeltől estig sürgött-forgott körülötte, -tracscsolt a fülébe folyton s volt mit hallani a szomszédoknak a «kedves -Perlhut»-ról. Hogy ez milyen kedves, áldott, derék ember, hogy milyen -mívelt beszédes ember, a ki ismeri. - -Persze az utcza szemét nem lehetett bekötni az efféle beszédekkel. -Mindenki tudta, hogy mit ér ez a szóbeszéd, hogy mért oly kedves és -beszédes ez a jámbor német, s hogy mit akar vele. A bogai, ha elmulnak -jó, ha nem, bogosan is jó a kis Rózsikának. - -Mert az is ott esetlenkedett a német körül. Nagyon összeszoktak. Együtt -ballagták a kertet s bizonyosak lehettünk abban, hogy egy felesleges -igével se rontották a levegőt. A kis Rózsika olyan szőke, szótalan -alázatos perszona, mint a német. Lesütött szemű gyenge leány; édeskés, -rózsaszín, habszerű, könnyű mint az özvegy lukacsos kalácsai, melyeket a -német részére sütött a kávéjához. - -Ez volna aztán a fogás! Az utcza minden leányát szívesen odaadták volna -a németnek, sőt akárhány menyecske csak azért sajnálta a leányságát, -hogy nem mehetett feleségül a bogos, vénecske, veres arczú, de gazdag -némethez. Az utcza összes asszonyai görbén néztek az özvegyre. Ha a -német bogjai felől tudakozódtak, mondván: «apad-e kedvesem a keze -alatt?» vagy «nő-e a keze alatt?» tulajdonképen a kiszimatolt -házasságról tudakozódtak. A bogok másodrangú kérdések lettek az -utczában. - -A jelek gyanusak lettek később csakugyan. A német nem elégelte meg a -bérben tartott két szobát. Még egy szobát elfoglalt az özvegy házából és -új butorokat hoztak fényes nappal a lakására. Ez házasságra készül. - -Ekkor egy csendes este felé a szomszéd kertből a korlát mellől, az -orgona-bokrok aljából csendes beszéd hallszik át hozzám. Tisztán -hallszott a szótalan szelid Rózsika hangja, a mint kérve, panaszolva -beszélt valakihez. - -– «Oh, édes bácsi! – mondta – oh ne álljon közénk. Én igazán szegény -leány vagyok és nagy szerencse volna, ha a maga felesége lennék… igen, -de lássa! Én igen boldogtalan volnék. Már én mit csináljak… kihez -forduljak? Ha az anyám azt parancsolja, hogy magához menjek, hát akkor -én mit csináljak? S ha maga is úgy akarja, akkor nincsen menedékem a -világon… Igen, de maga mért akarná, hogy én szerencsétlen legyek? Hát jó -az magának? Maga mindenkihez jó, még egy megütött kutyát is megsajnál, -hát mért lenne hozzám rosz szivű? Soha én senkinek se szóltam; még -_neki_ se mertem soha szólani. Hogy is mertem volna az édes anyámnak, -édes Istenem! De én tudom, hogy _mi_ csak ketten lehetünk boldogok. De -lássa, miért vesztene el engem azzal, hogy elválaszszon _tőle_?… - -Valaki morgott csendesen. Senki se tudott úgy morogni Perlhut bácsin -kívül. - -«Mert elvesztem – folytatta panaszos halk hangon – ha közénk állana… -minthogy én tudom, hogy ő is szeret engem. Soha se szólt egy szót se, de -én tudom jól… Már én tudom, hogy mit is csinálnánk. Ő is csak szegény -fiú, de azért megsegítene az Isten. Sokat fognánk dolgozni, segítenénk -egymásnak s megélnénk csendesen. Igen, de minden jól lenne, ha maga -szólana egy szót az anyámnak. Mert ő parancsol, ő elkergetne engem, ha -nem engedelmeskedném, de ő majd engedne, ha maga szólana neki egy jó -szót miértünk. Én is mindig sírnék ha elválasztana tőle és ő is, én -tudom. Ő is elpusztulna, ha elválasztanának tőle. - -Halkan sírt s aztán szenvedélyesen folytatta: - -– Beszéljen vele… beszéljen vele, bácsi! az anyámmal. Mi ketten meg -fogjuk szolgálni, szeretni fogjuk, áldani fogjuk. Miért is akarna -elválasztani minket. Bántottuk-e magát valaha? tán gyülöl-e minket? Hát -miért üldözne Istenem minket? Úgy-e nem is akar elválasztani minket? -Hiszen maga jó, én tudom, irgalmas. - -Aztán felkeltek s tovább mentek az úton. - -Másnap pedig így szólt Perlhut komolyan a hegyes kis paplancsináló -özvegyhez: - -– Meggondoltam asszonyság a dolgot s nem veszem el a leányát. Jobb az -úgy. A kis Rózsika nem nekem való. Nem szeretem. Egy szemölcs van a bal -orczáján. Mire megvénül, azon szőr fog nőni. Aztán meg több is fog nőni, -nekem pedig elég a csomókból az egész életre. Nem szeretem az ilyen -asszonyokat. Nem vehetem el. - -S őszre csendesen elment Perlhut az utczánkból a bogjaival együtt. Aztán -a városból is. - -Előbb azonban szépen kiházasította a paplancsináló özvegy szelíd kis -leányát. - -Soha se hallottunk többet róla. - - - - -A KÖNYÖRÜLŐ ASSZONY. - -Az utczavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekér állt meg. -Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár, csipős szél. Az -ajtóban éles asszonyhang szólalt meg. - -– Csuf időt választottál az utazásra, kedvesem. - -A szekérből alázatos szó felel. - -– Mostanra rendeltél, édes Kata. - -– Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényes asszonynak. -Szállj le kedvesem s hozd be a holmidat… Nem valami sokat hoztál, látom. - -A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az utczából egy -pár kiváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé. Némelyek segíteni -akartak. - -– Ne bántsák! – hallszott a bolt-ajtóból. – Behozhatja, a mit magával -hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint a mennyit hozol. Ahhoz -nem kell segítség. - -Kis, aszott asszony volt, a ki lemászott a szekérből. A bolt-ajtóban a -száraz, csontos személy öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak -az ajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállait -kedélyesen megveregetve. - -– Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én nem a -vagyon miatt hivtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. No! Isten -hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hivtalak, mert én mindig -szerettelek. Hát az ilyen barátság inségben sem hagyja el a szegényt… -Mert ez Pepi: (s oda fordult magyarázva a szomszédhoz), a kis Koronka -Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá? Megvénült a szegény. -Az utczánkból való… innen ment ő férjhez valami hivatalnokhoz. -Úr-féléhez! Mi is volt kedvesem az urad? Mi? Irnok? Ülnök? Én bizony nem -tudom ezeket az úri dolgokat. Őtet vette el. Mindegy!… Meghalt… nincsen -most semmije. Hát én ide vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a -barátnéinkon is. Urak nem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a -szomszédba. Hát ez a kis Pepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott, -szívesen látlak. - -Aztán ismét megölelte az alázatos asszony nyakát. - -– Vesd le a kalapodat édesem, itt laksz. Mi csak keszkenyőt viselünk, te -kalapot hordasz. Tán slájert is viselsz? Itt laksz. Ülj le. Itt -nincsenek szobák; csak ez a bolt, aztán a szobám s a konyha. Itt nincs -első szoba, mint neked volt. Láttam, mikor a stafirungodat vitték. Hja -az rég volt! De itt van egy jó szív, egy darab kenyér. Kerülj be -kedvesem. Én nem kisérhetlek be mint egy frajla, mert a boltot nem -hagyom itt. Eredj csak be; én bizom benned, menj csak magadra. - -És betuszkolta s fanyar mosolylyal nézett utána. Ah! igen elégedett -volt. Ő vén, boszús, zápon maradt leány s tán soha sem volt elégedett -életében. De ah! nagy, szabad lélekzetet vett. - -Mintha csak egy nagy hegyre repült volna fel s ott üdítő levegő érte -volna. - -Ő mindig alól volt. Az élet nyomta. Ő kesernyés, csuf volt. Mások -kaczagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeket neveltek. Ő sovány, -szegeletes, csufszáju volt. Más se kényeztette, ő is mart, dulakodott, a -hol tehette. Nem volt szíves senkihez, nem könyörült senkin, garasait -hitelbe adta a városvégi czigányoknak nagy interesre s ha nem fizettek, -perelt s eladta utolsó párnájukat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy -barátnét fogott, a kit nyakon ragadt a nyomoruság s leteperte s ő rá -szorult. A vén irigy leány kinyujtózkodott kéjesen s megropogatta a -derekát. Jól esik tudni, hogy ő erősebb valakinél. - -Vevők jöttek. A vén leány bekiáltott: - -– Pepim! Jőjj kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt ennek a jó szomszédnek. -Ott áll látod a portéka a fiókba. Légy szíves Pepim a vevőkhez. Az ember -megélhet utánuk tisztességesen. Nem uraskodhatik, nem tarthat első -szobát, nem viselhet slájert, de van kenyere s öregségére nem marad az -utczán, mint valami kidobott kutya… Jut kenyérre s pecsenyére is. Mi nem -éhezünk, úgy-e kedves szomszéd? Sőt az ember öregségére irgalmasságot -tehet azokkal, a kik rászorulnak… Úgy bizony… - -S maga megdőlt a stelázsihoz; csontos kezeit összefonta a gyomrán és -malmot csinált a hüvelykeivel. - -Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék jöttek a boltba szivarért. -Azoknak szívesen adott, meg is gyujtotta nekik, hogy élvezettel nézze, -mint sáppadoztak, betegednek meg a gyenge legénykék a füsttől, mint -háborodnak fel kinosan. Utálta a vén kisasszony a gyermekeket. A -szegény, megsiketedett egy kissé s ha a gyermekek kaczagtak, bizonyosra -vette, hogy rajta kaczagnak. Jó volt az is, ha a tudatlan parasztra -ráköthetett valami rothadt, férges, romlott portékát. Ah! mindennél -többet ér Pepi. - -Beszédes lett; a vevőkhöz fordult: - -– Szokják meg kedves szomszéd Pepimet, a barátnémat. Mi együtt nőttünk -fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fizetésbe volt, de férfi keres, -asszony takarít. Ő szegény élhetetlen volt egész életében. Nagy -lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsának a kovácsa. Most -szegény úgy maradt az ura halála után, mint az ujjam, s én vettem ide -magamhoz, hogy özvegységére ne maradjon a kertek alatt. Jól mérd Pepim a -sót! Az embernek meg kell becsülni azt, a kitől a kenyeret kapja. - -S a szegény megalázott asszony felé közeledve, utálatos nyájassággal -simogatta kis bús fejét s veregette gyenge vállait. Valósággal kéjelgett -a pártfogásban. - -Reggel mindjárt vizért küldte a korsóval a Marosra. De még az utczán is -ment, mind adta neki a jó tanácsokat. - -– Jól vigyázz magadra kedvesem, el ne tévelyegj, mert tudom én, némely -asszony életrevaló, más élhetetlen, már az így születik vele az -emberrel. Jobbra menj, aztán balra az ösvényre, mikor a tutajra lépsz, -nehogy megcsuszszál, mert nem venném a lelkemre, ha valami érne… - -A míg Pepi alássan meghajlott fejjel végig ment az utczán, a vén -kisasszony mély tekintettel kisérte, míg csak el nem tünt a fordulónál. - -A berek elején egy haszontalan suhancz: Pintyi utolérte Pepit s szó -nélkül elvette kezéből a korsót. Megmerítette, de nem is köszöntötte. -Csak ment mellette s a fordulónál adta vissza a korsót. - -– Nem kisért-e valaki? – kérdezte otthon a vén leány, – nem szépelgett -neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsületére; a város kicsi s az -emberek pletykák. Azért mondom, mi szegények vagyunk, de szemérmesek. - -Csakhamar ki is öltöztette a barátnéját. Az ő régi ruháit akgatta reá. -Csipőtől aljig fodros, szinehagyott ruhákat, bőszáru ujjakkal ellátott -reklit adott reá. Mintha hallottuk volna, mily kegyesen nyujthatta oda -neki: hogy legyen a szegényeknek is. - -Önkénytelenül megújult mindenfelől a részvét a szegény Pepi iránt. -Reggelenkint egyik vagy másik szomszéd elmenvén a bolt előtt, betértek -oda s kivették a Pepi kezéből a seprüt, hogy helyette kiseperjék a -pádimentumot. - -A vén leány ezt kedvetlenül nézte s így szólt: - -– Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogy dolgozzék. A munka megvigasztal -egy ilyen szegény özvegy asszonyt, a ki elvesztette az urát s a kinek az -volt a baja egész életében, hogy mindenki kényeztette. Életrevalónak -kell lenni, mert az ág is huzza a szegényt. Iparkodni kell. Így bizony, -Pepim, látod! itt téged mindenki szeret, nemcsak én. Mi már ilyenek -vagyunk, nem vagyunk ténsasszonyok, hivatalnoknék, de jók vagyunk. - -Az úton elmenők barátságosan köszöntötték Pepit, tudakozódtak egészsége -után. Kati harapdálta ajakát s nehezeket nyelt láttára. Ha gyermekes -anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepi előtt a kicsit, -czukrot adott neki s így szólt. - -– Erősen szeretem a gyermekeket. Örökké kedveltem. A szép gyermek -Isten-áldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámolt nevel öregségére -gyermekében. A jó Isten nem vonja meg az ilyen jutalmat a jóktól. De -nézze! a ki így marad mint az én kedves barátném Pepi. Lássa, urasan -éltek, mint hivatalnoknéhoz illik, de mikor az urat magához szólította -az Isten – hát mi maradt neki? Ér akkor valamit az uraság? Ki látja el? -Ki segíti? Ki ad egy darab kenyeret, egy felvevő ruhát? Nagy áldás a -gyermek. Egy szegény vén leány, mint én, nem panaszkodhatik, de egy -meddő asszony, az sirhat bezzeg, ha megtagadta tőle az Isten… - -Pünkösd reggelén nagy furiában láttuk a vén kisasszonyt. Épen nyiltak a -borostyánok s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, az izgága verekedő -rongyos Pintyi, ellopózván a bolt-ajtó előtt, egy nagy csokor fehér és -lila borostyánvirágot tartván nagy veres kezeiben beszólt nagy sebesen. - -– Szép piros pünkösdet adjon az Isten az asszonyságnak – s benyujtotta a -virágokat Pepinek. - -Én azt hiszem, csak a fertelmes vén kisasszonyt akarta boszantani vele s -ha ezt akarta, el is érte. Mert Kati dühösen kikapta a virágot az -alázatos Pepi kezéből s kitátván nagy száját, utána hajította a -csavargónak. - -– Szemetezz az apád portáján, te betyár! Lopott holmit hozol hozzám, te -tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tán a helyet kémleled, -hogy éjjel kirabolj. - -És utána futott s a virágokat eltaposta dühösen a lábával. Pintyi -röhögött és czikontatta körmével a fogait; Pepihez pedig így rikácsolt a -vén leány: - -– Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tisztességes házhoz -fényes nappal az efféléket? - -Még azon nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. A bolt azért -nyitva maradt. Oda hozatta a bolt mellé a belső ajtó elé az ágyat s -innen dirigálta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött, nyájas hizelgő -szóval: - -– Már itt nem élünk kedvesem, mint a hogy az urad tartott. Itt dolgozni -kell, hogy megéljünk. Gyorsabban huzd a fiókokat, tiz kezed legyen -egyszerre. Látod! az Isten megfizet mindent. Hittem volna én valaha, -hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogy fedelet adjak neked s -egy harapás kenyeret, hát hitte azt valaki, hogy te segíthetsz nekem? -Nem szorultam én rád kedves soha, nem kértem én tőled soha semmit. -Büszke voltam egész életemben. De így él az ember, mert te most -segíthetsz is nekem betegségemben. - -Aztán a mint roszabbul lett, ha egy pohár vizet kért tőle (mert fektében -pokoli melege volt, hogy két arczcsontja ormán eleven piros foltok -gyultak ki) elvévén a poharat, mégis így szólt: - -– Nem tettél valamit ebbe a vizbe? Én ugyan, tudod jól, nem mondok -roszat senkiről, de te nem szeretsz engem, azt érzem. Nem is hitte volna -rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlan orczád volt. Az urad -mikor elvett, ezzel a nyányám arczczal vett meg, soha se is hittem, hogy -érted, engemet hagyjon el. Én nem haragudtam reá. Én nem voltam irigy. -De láthatta volna, ha volt szeme (az Isten nyugtassa), hogy mi köztünk a -különbség. Mégis ő tégedet vett el s engem hagyott cserbe. De így lett!… -S ki vagyok én? Láthatod… Nekem szivem van… Hiszen magamhoz vettelek, -mikor senkid se volt. Pedig utállak… És van eszem. Mert senkim se volt s -megéltem s még az ő özvegyének is marad valami. Ez a különbség köztünk… -Ne félj kedvesem, ne félj, nem hagylak el. - -De az ilyet félig lázban mondta. Néha azonban elfeledkezett az ő csontig -ható nyájasságáról s akkor kordoványszinű, sovány, bogos karjaival -szörnyen hadonázott s hevesen átkozott lázában. - -Annak a lakodalomnak az emléke kinozta, a melylyel vitték el a piszkos -Koronka-udvarból Pepit asszonynak… Ott muzsikáltak, tánczoltak s -vőfélyek vezették gyengéden az ártatlan leányt… az élhetetlen Pepit… -annak a férfiunak a karjába, a kiért Kati oda adta volna vérét… Verje -meg az Isten… a szörnyü erős Isten, az igazságos Isten… - -Aztán ha visszatért a beteg eszmélete… csendesebben fordult Pepi felé. - -– Nem beszéltem valami bolondot kedvesem, Pepim? Ne hallgass kedvesem -azokra, a miket a beteg beszél,… mert az nem gondol úgy, a mint beszél… -A beteg nem uralkodhatik az eszén… - -S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a jeges -borogatásokat a ránczos, ősz csapos hajjal éktelenre, miközben -lehajtotta kis fejét és sirt… sirt. - - - - -A SZÉKEK. - -Egy szegény jó ember halt meg. - -Egyszerű, szelíd ember volt, ki nem alkalmatlankodott soha senkinek. A -legnagyobb úrral, a halállal szemben hát egyáltalán nem ágaskodott, -hanem pár nap alatt elvégezte a dolgát s lehunyta a szemeit. «Szerette -az isten» – mondták rá. - -Sok öröme nem volt életében, hát, hogy kárpótolják: szép temetést -rendeztek neki. Maga az apát temette. Nagyon szép szavakat mondott -felette; biztosított mindenkit, hogy: «az élet vége a halál; s hogy az -igazak meg fogják találni a tulsó életben (hová a halott igyekszik) a -jutalmat». Ravatala fölé aranyos fekete posztó-mennyezetet is vontak; a -koporsója fényezett cserfa volt, a szemfedelét széles csipke ékítette. - -A részvét iránta szépen nyilatkozott. Mindenfelől jöttek az asszonyok -szép fekete ruhákban. A ravatal köré helyezett székekre telepedtek, -hallgatták a bús özvegy panaszos szavait s bólintgatva helyeselték -sirámait. Kivált a szomszédokból való asszonyok panaszolták hangosan a -veszteséget. Mily derék, szives, ártatlan ember volt! Mily eszes, mily -fáradhatatlan. A tőszomszédasszony az egész délutánra helyezkedett el -egy szegletbe. S apránkint, mindjobban belebúsulta magát. Mikor tele -lett a szoba résztvevőkkel, hangosan így kiáltott fel: - -– Oh! ki marad nekünk, ha Gergely (így hívták a halottat), ha ő itt -hagyja a világot? - -Emlegette, hogy gyermekeit mint szerette, hányszor hozott nekik kardot, -puskát, dobot. Ezután belekötött az égbe, mely nem tudja, kit kell -elszólítani. Nem volt-e Gergely javakorában? nem élhetett volna-e még -akármeddig? s hány földhözragadt szegény öreg ember van az utczában, a -ki szivesen meghalhatott volna helyében? - -Ez igazságokra ki sem felelt. Az özvegy búsan könyezett s hálával nézett -a jó szomszédasszonyra, ő is sírva folytatta: «Hát ki marad nekem a -világon; ő, a kereső, a ház fentartója.» - -Mind több-több résztvevő jött a temetésre. A szobában már nem fértek -többen. Sokan nem kaptak helyet. A szomszédasszony felvánszorgott -helyéből, megkereste a szolgálót s elküldte a szomszédokba, hogy -székeket hozzon. A szertartást csak nem is várhatják végig állva. - -A pap énekelt s végtére így szólt: - -«Most pedig Gergely! menj te az Úr örömébe…» - -S Gergely minthogy másképen nem tehetett, elindúlt az Úr örömébe… A -temetésrendező megtörölgette gusztussal a politurt s nagy dér-durral -srófolt, kalapácsolt, gyertyát oltott. «Elő! szólt katonásan, – emberek! -elő hej! egy-kettő.» - -Az özvegy keservesen sírt, a mire a szomszédasszony belebőszült egészen -a keservbe s fuldokolva kiáltotta több izben: «ki marad? ki marad a -világon?» De oly feltűnően cselekedte ezt, hogy az özvegy roszkedvűen -kezdett nézni az óbégatóra. Mert a végén hát nem gondolnak-é valami -gyanusítót a szegény Gergelyre, ha így siratja őt egy idegen?… - -Ekkor előállott a kocsi. Dübörgött. Igen csúf hang ez. A katonás -temetésrendező harsányan vezényelte a csapatát s a gyászolókat. Bele -izzadt a munkába. - -A szomszédasszony az úton az özvegy mellé furakodott. «Sokan tisztelték -meg (súgta) a szegény Gergelyt. Nézzen széjjel, mi nép van itt. A -rendőrfőnök is itt van. Óh szívem, úgy sajnálom a szegényt, mintha a -vérem volna.» - -Az özvegy keservesen nézett a beszélőre, de titokban mégis -körültekintett. Bizony sokan voltak. Ez könnyíti a bús szívet. - -Szép idő volt. A kőrisfák a temetőben lombdíszben álltak s a bogarak -meglepték a haragos zöld leveleket. Ez megzavarta a gyászos közönséget. -Az apát is félrefacsarta az orrát s hirtelen behintette a sírt. Sietve -dobták a rögöt s betakarodott gyorsan a gyászoló nép. - -Az úton, a mint kiki hazament, Gergelyt ott a földbe feledték, s a maga -bajáról, ki rosz cselédről, ki csaló üzletféléről beszélgettek. - -Ám az özvegy őt könnyezte az úton is. Édes párja… oly sok jót értek, s -oly sok boldog órát… ott hidegen fekszik a szegény, a kőrisfák alatt… - -A bizalmasabbak bekisérték az özvegyi házba is. Ott elváltak, -csókolóztak… A jó szomszédasszony is ott volt. Mikor mindenki haza -takarodott, utolsónak maradt, s az ajtónál bizalmasan így szólt az -övegyhez: - -– Ne is küldje, kedves Klára, ma a székeimet haza. Mi nélkülözhetjük ma. -Ne fáraszsza ma vele magát, kedves. - -Mily üres a ház, istenem! A koporsó míg ott áll, még a miénk a kedves. -Akkor érezzük a veszteséget igaziba, mikor néma, nehéz csend fekszik a -bús házra. - -Az özvegy csak nehezen bontakozott ki a súlyos bánatból. Alkonyatkor -mégis haza küldte a szomszédokból hozatott székeket. - -Ott a sötétben gunnyasztott a szegény özvegy. Tenyerébe takarta fejét s -keservesen sírt. Mily jó volt a szegény Gergely! Eszébe jutott brünell -kabátja, ránczos csizmaszára, babos nyakkendője… Ekkor egy hang szól át -a szomszédból: - -– Kedves Klára! Hall engem kedves? nem azért mondom, de egy széket nem -küldött haza lelkem. 6 volt kedves, csak 5-öt hoztak. Nem azért mondom, -a világért, de jó azt mindjárt tisztába hozni… Majd, kedves, elékerül. -No, aludjék jól, kedves, ne búsuljon. Már azt nem lehet feltámasztani -könynyel se… - -Az özvegy szelíden szólt ki. Rekedt volt a hangja. - -– Egy szék? egy szék, Rebi szívem? A cseléd tán másfelé vitte… Utána -futtatom rögtön… Hat volt szívem? - -Rebi restelte a szóváltást. Hanyagon, kicsinyelve vetette oda: - -– Öt vagy hat, szívem, ne fáradjék vele, majd megkerül. - -Egy szék. Mily kicsinyeskedés ily szomorú órában. Némelyeknek az ura -veszett el, másnak egy széke… Ez megzavarja a bús özvegyet. - -Mily közönséges persona… tünődött s bosszankodott. A méltatlankodás -mindjobban elhatalmasodott benne. «Egy szék!» Az a tömlöczre való cseléd -csinálta a zavart. Ültéből felugrott: szívesen elkergette volna a -leányt, hogy keresse meg, de egészen sötét volt. Már alusznak -mindenfelé. - -Alusznak? hogy hunyja le szemeit a szegény özvegy? A mint belebújt a -párnába, az urával volt tele a feje, de minduntalanul a szék verődött -vissza az eszébe. Nem is az uráról álmodott, hanem egy kofaszéket látott -(alatta eleven szénnel, serpenyőben), melyen Rebi kuporog s énekli: -«Éljen Garibáldi.» - -Reggel, hogy elvégezze a keserves históriát, a szék ügyére vetette -magát. - -A cseléd futott s visszatért. A szék sehol. Ez igen mérgesítette. A Rebi -tette alávalóság! kiméletlenség ily gyászban… S vajjon 5 szék volt-e -vagy 6? Az ember ily néppel szemben joggal gyanakodhatik. Nem csalárdság -van-e a követelésben? Aztán ki hozatta a székeket. Nem Rebi hozatta-e? -Hát keresse meg, a ki hozatta… - -– Megnézted-e _jól?_ riadt többször a cselédre. Félszemmel nézett a -korlátra. Félt, nehogy egy hang szóljon át: «hol a székem?» De estig -semmi alkalmatlankodás sem volt… A szegény Gergely egyetmásait -rendezgette. Rosz csizmáit, rongyos nadrágjait forgatta keservesen. -«Hogy elviselt mindent (sóhajtotta) a lelkem az utolsó rongyig. Nem is -hagytam volna másképen», tette hozzá. Hitvány szipkáit forgatta búsan -este, mikor egy kis fiú érkezett a szomszédból: «Ha itt volna – a -székünk, azt izeni a mama.» - -Az özvegy egyszerre felháborodott. - -– A mama? No hát takarodj, mondd meg a mamának. A mama ott keresse a -széket, a hová tette. A mama ne rajtam keresse a széket. Én nem kívánom -a mamáét, a mama ne kívánja az enyémet. - -A mama? Egy főkötő-csináló asszony. Egy ifiasszony… s mamának nevezteti -magát. Az ember kaczaghatna. A kényes! Mama! Ha megüthetne valakit, -megütné mindenesetre. Hát e nyomorult dolognak nincs-e még vége? - -– Tessék gyászolni! mormogta felháborodva és csapkodta tenyerével a -térdeit… Fél éjszaka fennült és hányta-vetette magában, mit tegyen e -perszonával? Ő határozottan ketté vágja ezt a históriát. Bizsergett a -vére. Csak hadd jőjjön a reggel. - -El is jött és vele a Rebi. Csak slafrokba volt, de ökle a csípőjén -feküdt. - -– Mit izen nekem az asszonyság? Nekem? Csalni akartam a asszonytól -valamit? vagy a magamét kívántam-e? Én szelíd vagyok, de velem ne -paczkázzék senki. Az asszonyság vette azt a széket? vagy én kerestem az -árát? Nekem izen? Nekem? - -Az özvegy csodálkozva nézett szét. Hozzá szólhatott így valaki a gyász -ez idejében? Kapkodott a levegő után, hogy méltó szavakat gyúrjon -belőle… - -– Hogy én? én? Én hozattam a széket? - -– Az asszonyság, az asszonyság. - -– Nekem? Az _asszonyság?_ Én nem asszonyság vagyok, hanem Édes Gergely, -egy kereskedő özvegye vagyok, tudja?! Ezt senki ne felejtse… Tőlem -követel egy széket? Egy ifiasszony! a ki azt se tudja 5 vagy 6 széke -volt-e? Csak egy szék kell? Van itt. Itt van, tessék! Tessék választani, -ha csak egy szék kell. A ki így akar szerezni, az kaphat itt. Van hál’ -Istennek! Semmi familiám nem ment a szomszédba egy székért. De a kinek -nincs, jőjjön. Hej leány, leány! - -És rekedten, de szünetlenül kiálta a szolgáló után: leány! leány! - -– Itt van szék, leány! – riadt a tétován beállott szolgálóra – fogd meg, -a melyiket szereted. Ott a selymes szék, ott a bőrös, ott a karos… Vedd -fel s menj vele a szomszédba az ifiasszonyhoz! Vidd oda, tedd a házába -vagy az udvarra… a hová akarod. De vidd, vidd, hogy ne lássam. - -Rebi lehangolva állott közbe… A cseléd megfogott egy széket. Rebi -kikapta a kezéből és visszacsapta a helyére. A cseléd egy másikat ölelt -fel. Rebi reácsapott a másik székre. Az egyik szegletből a másikig -rohantak. A gyászos özvegy magasra emelkedve mutatott kinyújtott karral: -«Ezt fogd meg vagy amazt; itt is lelsz… túl is találsz… Mindenütt szék, -van itt elég.» Rebi elfúlva a fáradságtól és méregtől, tagolta: «Nekem -ajándékoz? Nekem?» A cseléd hurczolta a székeket, Rebi rángatta ki a -kezéből. A csatatér porral telt meg. - -Az özvegy kitárta az ajtót: «Hagyd el leány… ha nem kell a szék… Hagyd -el… Van törvény. Jőjjön a törvény. Vegye el a törvény… Egy szegény -özvegyhez jőjjön a törvény. Vegyen el mindent. Mindent, a mit akar… -Velünk már tehetnek… akár mit. - -Aztán belépett az első szobába és becsapta az ajtóját… Ott kimerülten -lerogyott egy karszékbe és hangosan sírt. - -Mikor később látta, hogy a csatatér üres, bádgyadt, beteges, rogyó -lépéssel ment ki és félrefordított szerény, alázatos, tétova tekintettel -nézett meg minden tárgyat. A cseléd részvéttel kisérte. - -– Ez jó lélek, – gondolta a cselédről és hogy minél tovább sajnálja őt, -az ebédet is csak kóstolgatta, kényesen. Egészen éhesen kelt fel. Ekkor -így szólt szeliden a cselédhez: - -– Menj leányom a szegletre a boltba. Ott az úr: Keserű úr, vele beszélj… -Mondd meg, hogy tőle fogunk vásárolni… Adjon vásárló könyvet. Mindent -tőle veszünk… Ő is özvegy ember, én is özvegy vagyok, mondd meg neki, -egymáson így segítünk… Egyedül, látod leányom! nem jó támasz nélkül -élni. Így támadják meg a szegény özvegy asszonyt, látod… Menj hozzá – s -kérdezd meg, hogy méri a cuba kávé kilóját… Mondd meg: ha később -meglátogat, megbeszéljük az árakat… - -S a mint elindult a leány, az özvegy elévette titokban az ebéd maradékát -s mohón evett. - -* - -Így hantolták be másodszor és végképen Édes Gergelyt. - - - - -A FELSZERELÉS. - -Bagaméri Ákos, a csinos, leányarczú kadét a vaskocsiból kilépve, -megismerte az állomásfőnököt. Bárha alig ismerte, mégis szivesen -köszöntötte, mintha csak meghitt barátját látná. De olyan rég látott -valakit a szülővárosából. - -– Hosszabb időre jött haza? - -– Csak néhány napra, míg az állomásomat elfoglalnám. - -Mert a legényembernek a tekintete nyájas, beszédes volt, a főnök tovább -fűzte a beszédet: - -– Az anyjához száll a hadnagy úr? - -Milyen kérdés? Hiszen azért jött haza, hogy az anyját lássa s -leánytestvérét, az ő édes nénjét, Magdát. Azonban hizelgett neki a -czímzés. Mert nem hadnagyi köntös volt rajta. A hozzá való költséget -akarta megsürgetni az anyjától. - -Kevés pénze lévén, gyalog akart besétálni a városba. A szegénységét -szégyenelve, addig késlekedett, míg csak a bérkocsik el nem mentek a -pályaháztól. Akkor beindult gyalogszerrel az ösvényen. - -Minden a régi volt; a virágos rét, a Poklos patak, a tarka város a -hegylábánál. Szeretett volna ugrálni és kiabálni. Lesz még öröm odahaza! -Mert mit se írt az anyjának, hogy meglepje őt. Magda, a nénje, már nagy -leány. Kedves pajtásságban éltek. Magda volt az erősebb, ügyesebb s a -fiusabb. Bizonyosan igen szép. A csendes özvegyi ház ékessége ő. Vajjon -mit tesz most? Az anyja bizonyosan szorgalmasan varr, s Magda tüz -serényen mellette. Elérzékenyedett. Érette rontják magukat, hogy -ellássák őt mindenekkel. A régi ház fedele mohos, rongyos, fala hámlott, -vedlett, csakhogy Ákos úri módon éljen az iskolában. Ah! Visszapótolja -most mindezt ő; vissza bizony! Az édes, dolgos jó anya; és az örömre -született szép leány nem fognak szigorogni tovább… Az ajaka úgy -rebegett, hogy meg kelle keményíteni magát, nehogy elpityeregjen e -gondolatokra. Az volna aztán szép egy kinevezett hadnagytól!… - -Szürkület lévén a mint a városba beért, alig egy pár lézengőt talált a -poros úton. Egy slajfer szamárhúzta talyigája után vén asszony -ballagott. Meglátva Ákost így sápított: - -– Hogy megnőtt lelkem szép úrfi. - -– Megismer, slajferné? Hogy van? - -– Hogyne, lelkem. Gyalog jött, kedves úrfi? Bizonyosan nem várták s -azért nem küldték ki a kocsit elejébe. - -Mégis ajangott volna Ákos, bővebben szóba állani egy viseltes, rücskös -asszonynyal az utczán, azért meggyorsította a lépéseit. A slajferné -azonban megcsapkodta a szamarat s tovább fűzte a beszédet: - -– Nem is látta lelkem a kocsit? A múlt hetekben vették. Bécsi portéka, -bárha Slézák idehaza olyan kocsikat csinál, hogy a király is -beleülhetne… - -A vén asszony tolakodó bizalmaskodása kellemetlenül érintette, azért a -gyalogútra tért. A kocsi? Bizonyosan összetévesztette őt valakivel. - -Istenem! Mintha ugyanazon violák pompáznának az oláh kántor ablakában. -Egy szőke leányarcz mosolygott ki mellettük. Mintha az is ismerős volna, -pedig hat esztendő óta nem járt Ákos errefelé. Megnedvesítette az ajakát -s felnézve az ablakba, megsimogatta serkedő bajuszát. Aztán félszemmel, -ellenszenvvel sandítva a vén asszonyra, gyorsan betért a görbe utczába, -hol a házuk áll. A lépéseit úgy megsebesítette, hogy majdnem futva ért -oda. - -A kaput tárva találta. Két kurtafarku buldogg rohant felé, mérges -ugatással. Libériás kocsis állott a befogott gig mellett, füttyentve a -haragos dögöknek. A kadét megütődve nézett körül. Nem tévedett-e be -valami idegen helyre? Az udvar előkelő, porondos utakkal, gyepágyakban -virággal a tornácz előtt. Minden új és festett. Jó helyt jár-e? A kutyák -morogva sunnyogtak vissza. Valahol zongora szólt. - -Majd hogy kopogott az ajtón, mint egy idegen helyt. Mégis belépett. Az -előszobában, a hol a varrógép szokott berregni régen, ott egy -papagályszerű ficzkó szivarozgatott. Az kifogástalan szolgálatkészséggel -a lakószoba ajtaja elé állott s diskrét hajlással nyitotta meg. A -zongorán zúgott a walczer. - -Benn a letarolt asztal mellett egy párnázott karosszéken félig ülve, -félig heverve füstöl egy öreg pirosképű idegen, egy aranygallérú, mellén -kigombolt bluzban. Háttal az ajtónak asszony magyaráz az idegennek. A -hangszer a belső szobából zeng. - -Az idegen a beszélő asszonyhoz figyelmeztetőleg az ajtóra intett. A -zongora is elhallgatott egyszerre s a beszélő is. Az anyja volt. - -– Te vagy az? - -A kadét zavartan állt meg. A belső szobából sugár elegáns leány szaladt -feléje. - -– Te vagy az? kérdezte az asszony ismét. - -A leány hevesen a kadét nyakába ugrott. Egy fiatal hadnagy libegett -utána a belső szobából. - -– Te itthon, Ákos? Felemelkedett. Egészen sápadt volt. Magyarázólag így -szólt az idegen felé: «A fiam». - -A hadnagy fesztelenül köszöntötte Ákost: «Szervusz kamerad». Azután -elejébe állva, bemutatta magát: «Herman von Otto». - -Az öreg katona nyugodtan kérdezte az asszonyt: - -– Nem várták? - -Ki se felelt. A szoba igen díszes és új. A kamukán drága étszerek szerte -szét; szőnyeges diványok, magashátú székek az asztal körül. - -– Az ezredes úr hozzád szól, Ákos. - -A kadét barátságtalan tekintettel fordult felé, kimérten meghajolva. -Aztán az anyjához lépett és kezet csókolt. Akkor a papagály nyitott be, -jelentve, hogy a kocsi előállott. - -Az ezredes lustán felállott s begombolta kabátját. A mig készülődött, a -kadéttal foglalkozott leereszkedőleg. - -– Örömet okozott a háznak. Csak látogatóba jött? Néhány napra -bizonyosan. Mi nem zavarjuk a viszontlátás örömét, épen készülőben -voltunk. Nem is számított erre az örömre Magda? Nem? - -A hadnagy Ákoshoz fordult elevenül. - -– Reménylem, jó pajtások leszünk. A kávéházunk a vár alatt van, a -kaszinó unalmas és gyalázatos bort mérnek. Hát mikor no? ma? nem? -holnap? - -Míg a kardokat csatolták föl, az ezredes az asszonyhoz szólt: - -– Ma este nem láthatjuk, kedvesem, de holnap szívesen lát, nemde? -Számíthatok arra, Magda, hogy nem felejt el holnapig? Köszönöm a mai -napot. Mi már, kedvesem, hálával veszszük a ma örömét, féljük a -holnapot, elfelejtjük a tegnapot szívesen és pasz, punktum. Nem igaz -Otto? Isten vele, fiatal ember. Ákos? Nem? mi? nem igaz, Ákos? - -Kezet nyujtott mindenkinek. Ákos feszesen megállott, mereven nézte, míg -csak eltávoztak. - -Magda visszamaradt. - -– Nem is öleltél meg igazán, öcscsi! – mondta gyöngéden és hozzáhajolt. -Ákos egy szó nélkül hevesen átkarolta s oly mohón magához szorította, -hogy fölemelte. Majdnem egyforma magasak voltak s feltünően hasonlóak. - -– Csinosnak találsz? - -– Gondoltál reám? - -– Senkire másra se. Ébren se, álmomba se, te kedves. Hivj így «nénje» -mint eddig. Mert te vagy a férfiú már a háznál az apánk helyett. Mert -már férfiú lettél. Szép legény lettél. - -Az anyja sokáig időzött kinn. Magda a szőnyeges pompás pamlaghoz vezette -az öcscsét, hogy leültesse. Ákos felugrott a ruganyos ülésről s -kedvetlenül szólt: - -– Nem érzem magamat itt jól, Magda. Van a kertben tán egy régi diván? - -– A régi? - -– Hát semmi sincs már a régiből? A kedves görbehátú kőrisfaszékek? a -bőrös karosszék, a vaspántos? az apámé? Tudod? Hát mi maradt a régiből, -Magda? - -Az anyja lépett be akkor. - -– Rólad gondoskodtam, Ákos, mondta egészen halkan, a fiára alig nézve. -Bizonyosan éhes vagy. Nem vártunk. - -Aztán igen elfoglalta magát. Tett, vett, asztalt bontott, terített. A -leány kézen fogta az öcscsét s úgy vitte az anyja után. - -– Valami czél vezetett haza, Ákos? kérdezte az anyja. A választ nem -várta meg. Később így szólt: Hiányzott-e valamid? - -Ákos a leányra nézett s kérdezte: - -– Mindenütt ilyen szép a házatok? - -– A _mi_ házunk gyermek. - -Ákos a zongora-szobába lépett. Az virágos szövettel volt kárpitozva, s -apró kaczér butorok. - -– Akarod a többit is látni? ott az én kis szobám. Mintha nem is hallotta -volna e kérdést, megállott a kecses kis diván mellett, s önkénytelen -mozdulattal simogatta a nyugalmas alkonyba nézve. - -– A kocsi is a tied? - -– A _miénk_ Ákos. - -– Vagy az anyádé? - -– Tán láttad az aranysárgát? A szürkét egy hét óta kaptuk. Tudtál-e -róla? - -– Az utczán beszéltek felőle. - -– Ki? - -– A vén slajferné az úton. Te szégyenleni fogod, hogy ilyen a forrásom. - -Aztán benyitott a kaczér kis fészek ajtaján. Be se tekintve becsapta a -bronzos ajtót s aztán kedvtelenül feltette a sipkáját. - -– A fejem szakad szét, Magda. Kérd meg az anyát, hogy adjon szabadságot -nekem. Téged se fárasztlak, Magda. A kertbe megyek pihenni. Egy félórára -csak, nagy leány. Most nem haragszol, ha nagy leánynak hívlak, mint -régebben. Majd visszajövök, nagy leány, elhiheted, akkor semmi bajom se -lesz. - -Pedig a kert se a régi. Az afféle régi együgyű bozontos kert volt -hajdan. Veres szőlők az utak mellett; lyceumbokor a kert fenekén, a -melyben fülemile fészkelt. A ponyik almafáról hányszor kergette le az -apja. Hol van az már! Fa és ember, Istenem! A borostyános kalyilábán -szipákolta Ákos a csent, vastag papirosba gyűrt dohányt. A Magda babás -háza körisfa odva volt. Azt még a nagyapjuk ültette. Az apjuk ugyan -megbecsülte… Kivágták… Abban a szegletben a mirtus szűzfehér virágú -bokra állott. A kis Magda koszorút abból kötött szőke hajjal koronázott -tiszta homlokára. «Szép vagyok, apa?» A helyén kaczér vaslábú csíkos -vászon ernyőjű pihenőke. - -Semmi… Semmi… - -Ákos a kert végébe ment. A porond csúful nyikorgott a lába alatt, azért -a füvön ment végig. Ott ledobta magát a földre. Éles fájdalom kinozta a -testét, s arcza eltorzult. Bár egy zug maradt volna meg a régiből. A -jólét úgy bemázolta a régi tisztes rongyosságot, hogy ki se látszott -alóla. - -Hallszott, hogy a kocsi az udvarra visszatért. Ah! nekik is volt egy -targonczájuk. Az apja bele gyömöszölte mind a két gyereket ott… és itt… -gurult végig egy kereke. Mint emlékezik reá! Az apja akkor kapitány -volt. Hosszas fehér bajusza volt. A batul almafákat akkor ültette. -Azután ment nyugalomba. Itt vonult meg. Ócska, kirojtozott ujjú, -elviselt fényes gombú blúzára okvetlenül emlékezik, a mint a nyakán -kigombolva, gereblyével a vállán az illatos sarjú gyűjtésére indult a -kert végébe. Az ezredes kigombolt kabátját látja, a mint az anyja -asztala mellett hever, a kipárnázott karosszékben dolgozva fel a -bezabált ételt ocsmány bendőjébe. Az ökle összeszorult és vad dühvel -csapott a selymes gyepre. Hiszen jól élnek mind, jól élünk mind. Ákos is -bizonyosan. Hiszen mi se hiányzik. Senkinek se volt urasabb módja a -kadétiskolában. Ákosnak minden kényelem, kényeztetés vette körül. -«Eladtak valamit, a miből kifutott ez az uraság», így gondolkozott. El… -eladtak valamit. A leány testvére testét. Jutott az árából az Ákos -szükségei felett a mulatságára is. Aztán, a fiatal ember -könnyűvérűségével nem tünődött sokáig: honnan jön mindez? Jött, mint az -áldás… Tán görnyed érte a szegény özvegy öltve az öltés után, ott sáppad -tán a szép leány nehéz éjszakákon. Tán elborul egy perczre… de meg van -mindez, ki ne élvezné? Honnan ered a dús forrás? Ocsmány halálfejből -ime… - -Aztán jól éltünk mindnyájan az ő testén, mint a penész a márványon. -Ringy-rongyokat vettünk az ő testének árán, puha posztót, aranyrózsát a -sipkán… Becstelenség, förtelem: a testének, húsának árán. És mintha ki -akarna fordulni belőle mindaz, a mit mulatságos dorbézolásokon megzabált -valaha: az utáltság úgy felkavarta a gyomrát. Marczangolni, harapni, -rogyásig vájkálni vérbe, húsba áhított. Hogy állhasson ő valaha emberek -szemei elé, a ki a testvére teste árán nőtt fel? Becsületén -levakarhatatlan folt van; tiszti kardkötője ocsmányság és szenny. Se -égi, se földi hatalom le nem takarítja róla. Ha csak a halál rettenetes -erejével nem. Ha csak le nem dobja magáról e bepiszkolt életet a -bepiszkolt becsülete után. - -A keserűség markolgatta a torkát. A lélekzete majd kimaradt. Zokogás -fakadt fel a melléből, hosszan, keservesen. - -Az anyja?… Ő adta-e el a nénjét? vagy ő vásárolta-e a fényt, a leánya -szűz testének árán? Hiszen ezt meg kellene tudni. Felült Ákos, az -alkonyatba kapcsolva a szemeit. A gondolatai összezavarodtak. Mit -tegyen? Ez a kérdés mindenekfelett érdekelte: ki a bűnös? Az életösztön -tanácsolta-e neki ezt a halasztási időt, vagy feltámadt boszuérzése? Ki -a bűnös? - -Felugrott, szemeit kitürölte s bement a házba. - -Egészen könnyű lépéssel állott be. - -– Aludtál-e, Ákos? egészen megfrissültél. Csinos üde, csipkés kék -kartonban volt. Az anyja alig nézett fel. Ákos bókolt a nénjének. Ez az -ő kedves szine, ez a buzavirágkék. «Értem viseled?» - -– Csinosnak találsz? A szobák is mind illenek a szinemhez. Akarod látni? -Az imént ügyet se vetettél reá. - -Arra átmentek a Magda kaczér kis szobájába. Ákos mély tekintettel nézte -meg az anyját, a mint előtte elhaladtak. - -– Nem sír-e az anyám? - -– Ah! tesz-e is ő egyebet? - -– Miért? kérdezte rebegő ajakkal. - -– Tudna-e annak a végére járni valaki?… - -Aztán átvitte az öcscsét a kis szalonba. A virágokat ő ápolja mind. A -vázák angol művek, finomak, előkelők. A képek franczia munkák. Apró, kis -szemérmetlen szerelmes jelenetecskék: «Nem találod-e pikánsaknak?» - -Aztán odább vitte. A csipkéivel dicsekedett el. Igazi brabant dessinek. -Egyik gallért királyi nő viselte valaha. A csecsebecséknek mind -históriája van. Egyszer ezt kérdezte Ákos: - -– Az anyám vette neked ezeket? - -Magda mosolyogva felelte: - -– Az anyám? igen, tudod, az anyám. Ákos is mosolyogva fogadta a hamis -feleletet. Aztán könnyen tette hozzá: De szépnek találod-e? Az a -lényeges, hogy élvezni tudjuk az életben az igazi szépet? Nem? - -– Ha nem igen drága, Magda… - -– Nincs nagy ár, a mit meg ne érne az igazán szép. - -Akkor a kis szegeletszobába értek, a honnan a kertbe lehet látni. A -lombos fák félhomályba takaróztak. A körvonalaik bizonytalanok lettek, -sokkal nagyobbat mutatva, mint a mekkorák… Ákos szembeült a homálylyal. -A térdét felhúzta a kezével s az árnyakat nézte s színtelen hangon -mondta: - -– Igaz, Magda! A szépnek élvezete a valóságos boldogság. Aztán a jó -pajtásom vagy-e még, nagy leány? Akarsz bizalmasan beszélni velem, úgy -mint rég, mint két jó pajtáshoz illik? A jó pajtásom vagy-e? Akarsz-e -kezet adni reá? - -A leány nevetve nézett reá. - -– Nagyon forró a kezed, Ákos. - -– A fejeddel szeretnék beszélni, Magda. Jó? - -Az apja ültette batul-almák igenelve bólintgattak Ákosnak. - -– Nos? - -– Szeretem, hogy úgy beszélsz velem, Magda, mint egy jó kameráddal. Egy -kicsit lenéztél, mert kisebb, gyengébb voltam, mert sírni tudtam. Mindig -«leánynak» csúfoltál. De látod! már eléggé férfiú lettem. Már sírni se -tudnék; érzékenységet nem veszel észre rajtam. Hát felelsz? - -– Hogyne, hadnagy! - -Ákos kissé rebegő halk hangon kérdezte: - -– Jól elláttad magadat, nagy leány? - -– Hogyan?… - -– Nem értesz meg? Valósággal szép leány lettél. A szemednek, ajakodnak -párját nem láttam. Elhiheted, hogy mi értünk aztán hozzá. A hajad, a -csipőd csodálatos. Mondd, drágán adod-e el? - -– Micsoda kaszárnya-ízű beszéd… - -– Hát roszúl fejeztem ki magamat. Nem hittem, hogy velem kényeskedsz. Te -érzékenykedsz, nem én. Újból kérdem: Jó! Elvesz-e az ezredes? - -– Feleségül? - -– Feleségül. - -– Nem kérdeztem meg. - -– Meg se kérdezted? Aztán tompa hangon folytatta: azt már szeretem, nagy -leány. Meg se kérdezted? Jó. De hát minden gyönyörű itt, az igaz. Ez az -elegánczia, ez a kényelem, ez aztán tetszik nekem. A kocsi, reménylem, a -tied. Egészen izléses. Az aranysárgát többre tartom, bárha a szürke se -megvetendő. De hát miből fogod tartani a lovaidat? Azt hiszem négy -esztendősek… Hát tíz esztendő múlva mit fogsz nekik adni? Verstanden…? - -Magda felkaczagott, megveregette az öcscse vállát. - -– Ezt nevezem csinos fogásnak. Ez a ravaszság imponál nekem, gyerek. A -lovaim érdekelnek téged? Kedves kamerád te. - -Aztán hozzá dörgölődött az öcscséhez hamis mozdulattal mint egy czicza. - -Ákos konokul az apja almafájának ingását utánozva, felső testével rá se -nézve Magdára, összerázkódott. - -– Hát te hadnagy… eh! ne félts te engem. Valósággal meguntam az életet, -azt elhiheted könyv nélkül. Mi volt az életünk? A szemünk világa majd -beleveszett a kinlódásunkba. A szomszédasszony takarított reánk s anyám -a gép mellett dolgozott. Tudod-e mit varrtunk? Rékliket a boltba. A -boltoslegény udvarolt nekem, tudod… mikor kivettem a gyolcsot… Emlékszel -a régi híres viklerre a róka mállal? Télen abba jártam a boltba… csúf -maskara lehettem. A boltoslegény mégis enyelgett a kedves, tán el is -vett volna, ha nem is örökre… Megutáltam az életet, elhiheted nekem. Az -ujjam hegye tele volt tűszúrásokkal. A kegyes boltos. No hát enfin… -vége. - -– Teljesen? - -– Teljesen? A holnappal törődjem, ha a tegnap nem igér jobb holnapot? ha -nem változtatom meg erőszakkal. Igen hát… megváltoztattam… Mit akarsz. -Panaszolkodhatsz? - -– Én? - -– Te kivált. Ha dolgoztunk, neked kellett, hadnagy. Az anyám csak reád -gondolt, reám soha, elhiheted. Mi minden kell egy ilyen kadétnak, ha azt -réklikből ruházza az ember! Kedvesem, én effélékről nem szeretek -beszélni. Hagyj nekem békét… és a lovaimnak, tudod. - -– És aztán? - -– Aztán pász és punktum… Szeretem, hogy nem csinálsz nekem képeket. Az -anyám pedig megjósolta. Nem igaz… Te a régi kedves kolléga vagy, kedves… -Tudom is én a hónapot?… Jól vagy-e? jól érzed-e magadat? A lovaim? hagyd -el, megkerül az ő zabjuk is… - -– És mit mondanak az emberek? - -– Az emberek? Nevetséges. A míg szegények voltunk, lenéztek; most -lenézem én őket. Hagyd el! Itt hagyjuk ezt a fészket. Láttam-e én a -világból valamit. Ah! ha tudnád, beh éhes vagyok reá. Látni, élvezni, -szeretnék beleharapni… - -Elhallgatott s mert az öcscse némán nézte a sötétet, egy hanggal -csendesebben, sőt némi mélasággal folytatta: - -– Ne búsíts, Ákos! Nem szeretem, ha a holnapról beszélsz. Néha az -eszembe jut. Azonban mire? Katonafamiliából vagyok. Hallottál Miklós -bátyámról, az apám testvéréről. Még megvan a karabély, a mivel a szivébe -lőtt (ott van az előszoba ajtaja mellett), mikor éheznie kellett volna. -Meg is van töltve. Miért féljek a holnaptól? Nincs-e abban a mentség? - -Ákos csendesen folytatta: - -– Szép férfiú volt, emlékezem még én is reá, pedig kicsi voltam. -Hajnalba jött meg valahonnan. «Mindennek vége van», így szólt az -anyámhoz. A kártyán vert el mindent s a becsületből is valamit. «Mondd -meg az uradnak, hogy fizessen ki mindent, a mit pénzzel lehet -kifizetni». Aznap elment… Hogy jut az eszedbe. S megvan még a karabélya? - -A leány leült az ablak elé s beleburkolózott a gondolataiba. Későn -mondta. - -– Akarsz itt lakni ebben a zugban? - -Ákos végig ment a szobákon s csendes, alázatos lépésekkel közeledett az -anyja felé. Minden ok nélkül lehajolt s megcsókolta az anyja homlokát. -Aztán letérdelt, úgy mint gyermekkorában elejébe s megfogta a kezét. - -– Nézz szivesen reám, édes… én igen szeretlek tégedet. Minden -megváltozott itt, csak te nem édes egyedül… Igen boldog vagyok, hogy -megcsókolhatom a kezedet, kedves. - -– Nem vártunk, kedves kis fiú. - -Úgy szólt, mintha csak akkor érkezett volna meg a fia, s csak most vette -volna észre. Hogy valamit beszéljen, ezt kérdezte: - -– Hadnagy lettél, kedves?… - -– Nagyon szép lett, Magda… - -– Mikor láttad utoljára? - -– Hat esztendeje, kedves. De csak te, csak te vagy a régi kedves. - -Akkor felkelt és ismét megcsókolta az anyja homlokát. - -Aztán felvette a sapkáját, a Miklós bátya szép fényes karabélyát -leakasztotta az előszoba faláról s a bluza alá rejtette. - -A fehér buldogg dühösen megugatta. Észre se vette jóformán. Magda az -ablakból észrevette az öcscsét s utána szólott: - -– A kávéházba mégysz? Ottóhoz? Léha ficzkó, meglátod. - -Öreg sötét este még az utczát, a mely a városon ki, az erdővel -körülölelt mezőre vezet. - -Csendesen végig bandukolt rajta. - -Azt hihette volna valaki, hogy ittas. - -Azonban senki se látta. Az Isten minden bizonynyal. - - - - -LOBBANÁS AZ ALKONYATBAN. - -Szép nyári reggel volt. A piaczon eleven élet pezsgett. Zöldségekből, -dinnyékből való dombok illatoztak a piaczsorban. Nagy, vásáros zaj, -dulakodás volt körülöttük. - -– Drágán adja maga, – szólt egy előkelő asszonyság a kofaasszonyhoz, -illatos dinnyét emelgetve keztyűs kezében. - -A kofa nagy szóáradatot zúdított erre a véleményre. Az asszonyság -fiatal, szép leányhoz szólott, mutogatva a dinnyét. - -Valaki megállt ott a hátuk megett. Ez Drugán Mihály úrfi volt. Ő -rendszerint az első vásárló a piaczon reggelenként. Nyugalomba vonult -kereskedő ember. Felettébb szeretett jól élni s az újságokra vadászott -reggelenként. Mindenkit ismert a piaczon, eladót, vevőt. - -Az asszonyság roszúl beszélt magyarul. Mihály úrfi beleszólt német -nyelven a vásárlásba. - -– Az a dinnye kásás, nagysád, azt a cserhajút ajánlom inkább. - -Az asszonyság nyájasan intett s a leány is mosolygott. - -Az öreg legény szolgálatkészen folytatta. - -– Bízza reám magát, nagysád. - -Előre indult. Egy kis leányka tarka németszegfűt kínált. Nehány szálat -vett s a fiatal leánynak ajánlta fel. - -– Idegenek nálunk nagysádék? - -A leány mosolyogva igenelt s feltűzte a virágot. - -Megvették a dinnyét, s Mihály úrfi udvariasan előre vitte. «Szép -fehérnépek, – gondolta. – Honnan valók?» A hiúságát kellemesen -érintette, hogy ilyen feltünően szép idegen hölgyeket kísérhet. Köszönt -mindenfelé, s hogy a ki látja őket, észrevehessék, hogy igen barátságos -állapotban van az idegenekkel, – tüzetesen magyarázta a piacz -nevezetességeit. Az a barátok temploma, ott a hegyen a vén góthikus a -reformátusoké; a piacztéren a nagy kút muzsikus kút volt; ez a -tanácsház. - -Mihály úr öreg legénykedő ember volt. Galant modorú (ezt még a pudli -mellett tanulta), beszédes, jókedvű, finomul öltözködő, szépen kivasalt, -kitatarozott úr, kirakva szépen aranylánczczal, nyakkendő-tűvel, -gyűrükkel. - -– Már egy hét óta lakunk a hegyen, a vár mellett, – mondta az -asszonyság. – Ideiglenesen, csak néhány napig, – tette hozzá -magyarázólag. - -Csevegve értek ki a piaczról. A leány szíves érdeklődéssel hallgatta a -beszédet, de nem szólt. - -Mihály dajkálva a dinnyét, buzgón beszélt. Felkísérte a hölgyeket. -Útközben bemutatta magát s némi közelebbi diskrét adatokkal szolgált a -saját állapotáról. Ő magában él, a ház az övé a barátok temploma -mellett… a napsoron természetesen, a hol a virág igen szereti a helyet. -Őtet itt mindenki ismeri. Itt született, fiatal éveit itt töltötte s itt -is akarja élvezni az életét. Nyaralója van a szőlőhegyen. - -Szép, kaczagó nyári reggel derítette meg az utczákat. A vár mellett a -bakák gyakoroltak s a széles vársánczba harsogtatták trombitáikat. - -Az asszony így szólt: - -– A szegény uram mindig szerette ezt a várteret s a trombitaszót. - -Úgy látszott, hogy a «szegény uram» járt már ezen a helyen, vagy tán -katona ember volt, s mintha megboldogult volna. Egy kis ház előtt -állottak meg. Az asszonyság édeskés udvariassággal hálálkodott a szíves -segítségért. - -– Egészen magunkban élünk, – mondta a kapuban, – nincsen ismerősünk a -városban. - -A fiatal leány érdeklődéssel nézett a szőlőhegyre, mely szegélyezte a -tért. A nap sugarában fürdött az eleven zöld hegy. - -– Bájos kép, – mondta. Ez volt az első szava s lassan végignézte a vén -legényt. - -– Az az én nyaralóm, – felelte buzgón, – ott látszik a hajlás felett a -piros fedele. Akkor volna csak kedves hely, ha ilyen szép hölgy -tisztelné meg. Nem remélhetem? - -A leány szelesen köszönte meg. - -– Megmutatja? - -Az asszonyság visszonozta a meghívást és így váltak el. - -* - -Vajjon kik lehetnek? Tünődve nézett körül. Egy kéményseprő ismerőse -lakott fennebb a hegyen. Oda ment, hogy tudakozódjék. Nem talált odahaza -senkit. Az úton a mesterasszonyok hozták a piaczról a kosarakat, -zöldségneműekkel a délebédre. - -Idegen hölgyek. Kik lehetnek? Felettébb érdekelte a kérdés. Bizonyos, -hogy úri fajta. Az asszonyság kissé érett, sőt elvirágzó, de kivánatos -szépség. A leány pedig valósággal feltünően bájos. Üde, hamvas, -gömbölyű, mint egy ízes baraczk, kissé hűvös és rátartó. Szeretett volna -tudakozódni felőlük a járókelőktől. De kitől? Szegényes állapotban -élnek. Egy dinnye, szűk vásárlás; kicsi ház eldugott helyen; nyomorúság. -Mihály úrfit erősen érdekelt minden szoknya. Hajszolta egész életében. - -A piaczszegleten egy hadnagy ismerősével találkozott, a Pogány -Vinczével. Egy pirosarczú, időses úrral jött csendesen. Mihály -köszöntötte a hadnagyot. Az idegen úri ember szótlanul tovább ment. - -– Láttam, – mondta a hadnagy a kérdezősködésre, – hogy már fölfedezte az -idegen hölgyeket, vén kecske… - -Mihály mohón kérdezte: «Ismeri?» - -– Legyen nyugodt, – felelte, – csak félbe-szerbe ismerem. Ez az úr, a -kivel jöttem, tán jobban ismeri a hölgyeket, mint én. Nem tudja, ki ez? -Ez a szentléleki gróf. Lehetetlen, hogy ne látta volna valaha. - -– Ez ismeri jobban a hölgyeket? - -A hadnagy felvonta a vállát. - -– Tudom is én? A hölgy özvegy asszony. Katona-lódoktor volt az ura. -Sokszor járt nálunk a lósorozásra. Nagy, izmos ember volt. Ismerhette. -Az asszonyt Bécsben szerezte valahol. Onnan ismeri az asszonyt a gróf. -Tűzről pattant fehérnép, – mi? - -– S a leány? kérdezte Mihály ártatlanul. - -– Mit, a leány? Hát azt is észrevette? Meg se elégszik az anyjával? -Valamikor elég jól ismertem az anyját, de az rég volt. - -A gróf odább ballagott. A hadnagy utána szaladt. - -– Bemutathatott volna a grófnak is, – gondolta Mihály úrfi kedvetlenül. -– Csak nem néz le? - -Állatorvos özvegye? Elég hitvány állapot. De mit tesz, a mit a hadnagy -mond. Ismeri a gróf őket. Mennyire? A leányt tán? - -Végig száguldott a piaczon Mihály. Valami szép, ropogós cseresznyét -talált. Ne küldene-e a hölgyeknek? A szine olyan volt, mint a leány -ajaka. Megfordult a mészárszékben. Válogatósan vette meg, a mire -szüksége volt. Egy kövérebb falatnál a leányra gondolt. Együtt enni meg -az ízes falatot, az aztán derék dolog volna. Megforgatta a húsdarabokat -s jóízűen mosolygott. Megvett egy halom virágot s elégedetten hazatért. -Fütyörészett s olykor csettintett a nyelvével. Jókedvűen enyelgett a vén -szakácsnéval s délfelé jól kivasalt porczellán-ruhát öltött. Égő piros -nyakkendőt kötött, ezüstgombos pálczát vett s felment a hegyre. - -A vár mellett a kis Pogányba botlott. - -– Csak nem vizitbe megy? A leányt – mondá – kis leány korában -hintáltattam a térdemen. Most nem engedné úgy-e? Hozzájuk megy? - -Hogy gondol effélét? Miért nem? Átallta bevallani, hogy odakészül. -Érdekelték a nők. - -Elhatározta, hogy szegény állapotban vannak, a mi jól esett neki, -felhaladt a szőlőhegyig, visszatért s körülnézett: nem látja-e valaki s -hirtelenül befordult a kis ház ajtaján. - -* - -Drugán Mihály babonás ember volt. A szerdákat igen szerette. Ez Mária -napja. A nagybőjtben mindig megtartotta a napját. Szerette, hogy szerdán -találkozott a hölgyekkel. Igen szegényesen kezdte az életet, de -életrevaló esze volt és sok pénzt keresett. Mindenkivel jó barátságban -élt s jó hírt szerzett. Nem szerette az adósságot, a hitelbe vásárlást, -a pénteki napokat, a pókokat délelőtt, a megkezdett utat félbeszakítani -s efféle ártatlan dolgokat. Mindenben szerencséje volt, az élet -kedvezett neki. Hogy élvezhesse, még javakorában abbahagyta a -boltosságot s bársonyos, aranyozott lakást rendezett be. - -Nézd csak ezt a szerdát? Mihály úrfi olyan nyughatatlan volt, mintha -fiatal legény volna. Az idegen hölgyek ördöngösen szépek s valami -előkelőség érzett ki rajtuk. Kivált a fiatal. E leányt Virginiának -hívták. Dallamos, ritmikus s úri név ez. - -Másnap ismét felkereste őket. Az első látogatás jól sikerült. Úgy -tetszett neki, hogy a búcsúzkodáskor hosszasabban tartotta a Mihály úrfi -kezeit meleg, puha fehér ujjai között. - -Másodszor egyenesen egy diskrét csókot lehelt a Virginia kezére. A mama -jóakaróan nézte e barátkozást. - -A hölgyek lakásában válogatott butortársaság adott találkozót, melyek -nem tartoznak egymáshoz, de az az egynéhány butordarab ékes volt. Inkább -máslik, csipkék töltötték a kis szobát. - -A mama dagadozó érzelmességgel köszöntötte a vén úrfit. Uszályos, -koczkás pongyolában fogadta, mely kissé megernyedt volt, húsos karjait s -széles derekát kiméletlenül mutogatva. - -A kedves emlékekről szólott, melyek e helyhez kötik őket. A férjével -látogatta meg néhány ízben. Úgy szólt, mintha kéjúton járt volna itt. A -bátyja, «a konzul» szintén dicsérőleg szólt e város fekvéséről. Sőt II. -József császár is időzött e kies városban. A leányát is helyismeret -szerzése mián hozta ide. A társaság hiányzik azonban neki, de hisz az -ember szellemileg mulat. Virginia angolul olvas s maga regényeket ír… - -Virginia némi tartózkodással elegyedett a társalgásba. Valami hűvösség -volt a beszédén. Nagy, hólyagos szemei voltak s inkább a tekintetével -elegyedett a beszélgetésbe. Lágy, szinte lusta mozdulatai voltak. Némi -jóakaró leereszkedéssel fogadta a felőle szóló hizelgő véleményeket, -melyekkel a mama elhalmozta. - -Mihály úrfin egy kis levertség borongott. Ő mindenfajta fehérnéppel nagy -bátorsággal szokott beszélni a pudli mellett. Azonban alig tudott -boldogulni ez előkelő idegen hölgyekkel szemben. Nem volt képes -beleelegyedni a társalgásba. Nagyon vágyott volna Mihály kitünni. A -nyájas leereszkedés, melylyel Virginia fogadta a megjegyzéseit, leverte. -Ügyetlennek érezte magát s fészkelődött. Szeretett volna elmenni s mégis -maradt e szép, egészségben pompázó, üde leány mellett. - -A mama egy-egy perczre nézett csak ki a szobából. Olyankor a társalgás -megakadt. Mihály úrfi megmelegedett s a tenyere megizzadt. Egyszer így -szólt: - -– Boldog volnék, ha megszeretné a városunkat. - -Egészen zavart lett. - -– Miért? kérdezte lassan a leány. - -A vén legény egészen esetlenül babogott valamit. Ha felajánlhatna -valamit. Tán gyémántot, aranyat. Gyönyörű volt a fényes szőke hajú -leány. Soha se látott hozzá hasonlót. - -Nem aludt azon éjjel. Kik lehetnek? És miért jöttek? A szobájuk olyan, -mintha elkészülnének belőle, a hol nem akarnak állandóan lakni? Behunyta -a szemeit, beleképzelte a leányt az ő pompás, bársonyos lakásába. Ott -ülne a pamlagon s előtte térdelne Mihály urfi. De az anyjára is gondolt, -– ösztönszerűleg idegenkedett tőle. - -Leszidta magát e gyerekes álmadozásért. Mi köze e hölgyekhez? A lódoktor -özvegye kissé gyanús. A leány? Mosolygott. A hűvössége, előkelősége -imponált Mihály úrfinak. Reá gondolt. - -Mivel köthetné le a figyelmét? Drágaköves tűt tűzött a nyakkendőjébe és -brilliántos gyűrűket húzott az újjaira s kényesen öltözködött fel. Reá -gondolt állandóan, valami mohó vágygyal. Szorongott s az ürügyeken törte -a fejét, hogy fölkereshesse ismét. Szórakozottan köszöntgette a piaczon -a szembejövőket s boszúsan felelt a kérdezősködőknek. - -Délfelé a hegyre indúlt, szinte önkéntelenül. A kis hadnagygyal -találkozott össze. - -– Nem jön velem? kérdezte enyelegve. – Érdekes foglalkozni e hölgyekkel. -Művelt nők. Maga ismeri is őket. Az ember nem unja meg magát velük… - -– S nem fél tőlem, tisztelt úr? – kérdezte évődve a hadnagy. - -Mihály kaczagott. - -– Bár az enyém volna, hogy félthessem. De én önzetlen vagyok. - -Azonban gyorsan átnyargalt a fején az a gondolat, hogy bolondot tesz, -mikor e fiatal, nyalka legényt magával hívja. Mindegy! Kimondta. Ha -észrevenné töprengését, kikaczaghatná. - -A hölgyek a paszuly-filagoriában ültek az udvaron. Mindenféle avatag -újságok, könyvek hevertek előttük az asztalon, s kézi munkák. Az asszony -szívesen fogadta s a hadnagyot csak egy fejbiczczentéssel köszöntötte, -mint valami bizalmas, számba sem vehető, közönyös ismerőst. A leány -élénkebben nézett az ügyes, eleven fiúra, kellemesen szólt hozzá. A -hadnagy az asszonyhoz lépett, mind a ketten fölkeltek s az udvar füves -útján sétáltak le s föl. - -– Rég láttam, Vilhelmina. - -– Örvendek, ha nem emlékeztet reá; nem is számítottam arra, hogy -felkeressen. - -– Kiestem a kegyéből? - -– Az ember szívesen elfelejti a bolondságait. Tudtam, hogy itt szolgál -most is, de akkor, hajh! Az uram már nincs. Meghalt. Az ember most -komolyabban veszi az életet. - -A leány közelebb ült Mihály úrfihoz. A kézimunkáját mutogatta s a -véleményéről kérdezősködött, a színek felől. Persze mind igen szépek -voltak. A vén úrfi el volt bájolva s elevenen bókolt. - -– Gyönyörű a leánya, – mondta halkan a hadnagy az udvaron az asszonyhoz. -– Hasonlít az anyjára, a szeme, a királyi termete, a szája. - -Az asszony megfenyegette a fiatal embert tréfásan. - -– Gonosz hízelgő. Az nem a maga részére virágzik. - -– Annak a vén legénynek tán? - -– Bolond! Véletlenül botolt belénk s Virginia szívesen foglalkozik vele. -A leányoknak vannak ilyen bohó kedvteléseik egy-egy perczig. De maga ne -nézegesse. - -– Hogy is vehesse észre az ember ilyen szép mama mellett? - -Valami könnyű köntöst viselt a leány, mely fedetlenül hagyta üde nyakát, -bársonyos üde bőrét. Mihály úrfinak felgyúlt a szeme. Halkan suttogva -hajolt felé: - -– Ajándékozzon meg egy kegygyel. - -A leány derűlten nézett reá. - -– Engedje meg, hogy én tűzzem össze a ruháját a mellén. Az én tűmnek a -köve annak az árnyalata, a milyen a ruhájának a színe. Boldog volnék, ha -megengedné, hogy feldiszítsem vele. - -Tán megbántotta vele? A leány ránézett a tűre s elfordult. Azonban -elevenül fecsegett egyebekről. A hadnagy visszatért az anyjával. A -hadnagy a leány gyermekkoráról beszélt. Már nem emlékszik reá tán. Öt -esztendő előtt látta. Erre a társalgás általánossá lett. A lódoktorról -beszéltek. Mihály úrfi mintha emlékeznék reá. A mama néhányszor a konzul -nevét beleelegyítette a beszédbe. - -A hadnagy lopva tekintett a beszéd közben a leányra. Megpödörte -önkéntelenül a bajuszát s megnedvesítette az ajakát. Azonban ismét -elfoglalta az asszony. - -– Családi ékszer a tű? kérdezte halkan a leány váratlanul az úrfitól. – -Hogy foszthatná meg érettem magát, ki azt viszonozni nem tudnám önnek? - -Mihály boldog hevességgel súgta: - -– Régi emlékem, de soha sem ragyogott kedvesebb helyen, ha elfogadja. Az -anyámé volt. - -A tűt valami liczitáczión vette, de jól hangzott, hogy az anyjáról -szóljon. Le akarta venni. - -A leány így súgott: «Majd ha magunkra leszünk.» - -– Mikor? Kérdezte Mihály tikkadtan. - -A leány nem felelt, hanem az anyjához fordúlt: - -– Drugán úr meg akarja nekünk mutatni a nyaralóját a szőlőben. Nem volna -kedved a meghívást elfogadni? - -Az asszony kérdőleg nézett a leányára. - -– Nem tart velünk, hadnagy úr? kérdezte hirtelen a leány. - -– Miért ne? - -Mihálynak kissé visszatetszett, hogy a hadnagyot is meghívja. Azonban -boldog volt. - -Mikor kimentek az utczára, így szólott a hadnagy: - -– Ez aztán a falat – és csettintett az újjával. - -– Úgy-e? mondta Mihály úrfi diadalmasan, mintha ő fedezte volna fel a -hadnagy részére ezt a kincset. - -* - -Mihály úrfi egészen fel volt verve. Peczkesen hordozta meg a diadalát – -a piaczon. Szívesen beszélt volna a járókelőknek felőle, hangosan -szerette volna a leány nevét kikiáltani. Gyönyörűnek találta az egész -világot. Fiatalnak, frissnek érezte magát s a tervek egész erdeje -sarjadt vén koponyájában. «Tetszem neki», gondolta vidáman. «Drugán -Mihályné.» Ez jól hangzik s oly hangosan fölkaczagott, hogy -beleveresedett s köhögésbe fulladt a jókedve. Otthon méltóságteljes volt -a cselédeivel s erőltetett nyájassággal szólongatta őket. - -Délután a kis hadnagyot már ott találta. A hölgyekkel fesztelenül -fecsegett. Az asszony forgolódott körülötte. A leány melegen fogadta -Mihály úrfit. A haja leányosan le volt eresztve, kék szalaggal átkötve. -Széles szalmakalap árnyékolta friss orczáját. Könnyű kék ruhájából nyaka -és gömbölyű karjainak finom színe kitündöklött. Gallérját a Mihály úrfi -karjára dobta s előre indult vele. - -A levegő kissé tikkadt volt. A gyümölcsösben baraczkok és piros almák -kaczagtak le a lombos fákról. Levél se mozdult, a föld szakadozott, -poros volt. - -Mihály igen beszédes volt. Mindenképen ki akart tűnni. Tanította a -leányt a magyaros kiejtésre: - -– Így mondja kedves: «gyümölcs». Hiszen már meg _kell_ tanulnia most. - -E megjegyzést igen vonatkozásteljesnek itélte és megütődött. Nem ment-e -igen messze? - -A hadnagy át-átszólt a mama mellől. Ők hátúl ballagtak az úton. A -szembejövőknek rátartó, diadalmaskodó kicsinyléssel köszönt Mihály, -mintha azt mondta volna: «Ide nézzetek!» - -A szőlő a nagy csere-erdővel volt határos. Virginia neki szaladt az üde -pázsitnak. Pogány utólérte s kergetőztek. - -Mihály az asszonysághoz csatlakozott. - -– Igen ritkán egyesül annyi báj annyi okossággal, – mondta a leányra -mutatva - -– Képes volna elrontani a leányomat – felelte szárazon. A leányát nézte -aggodalmaskodva. - -Virginia visszaszaladt, s karonfogta Mihály úrfit. Kalapját ledobta a -fűre. A haja felbomlott s az arcza ki volt gyúlva. - -– Tartson velem, – mondta. - -Mihály nagy nekibuzdulással koczogott a leány mellett. Virginiának -versek jutottak az eszébe. Mihály helyeslőleg hallgatta. Ő nem bajlódott -versekkel soha életében. Galagonya-galyakat tördelt s oroszlánszájat -gyűjtött a leány hajába. - -Ez igen boldog mulatság volt. Vincze többet lábatlankodott, semmint -kívánatos lett volna. Virginia gyerekesen incselkedett vele s -megiramodott vele. Leszaladtak az erdőárokba, áttörve a mogyoróbokrokon. - -– Lenn vagyunk, – kiáltott fel a leány. Aztán élesen felsikoltott. - -– Megijedtél valamitől? – kérdezte az asszonyság. - -– Béka ugrál, – felelte lenn a hadnagy. - -Hamar visszatértek. A leány arcza egészen lángban állott s kedvetlennek -látszott. - -– Elfáradtam, – mondta csendesen. - -Vincze simogatta a bajuszát s az asszonyhoz csatlakozott. - -– Ismerlek, – mondta roszkedvűen az asszony. - -– Hát esett valami kár a leányodban? - -– Kinyitom a szememet s ügyelek reád, hogy kár ne essék benne. Ismerlek. - -Mihály felemelte a kalapot s átadta a kedvetlen leánynak. A mint a szűk -ösvényre értek, mely elzárta őket a kisérői előtt, így szólt: - -– Megigérte, hogy elfogadja a kedves nap emlékére. - -– A tűt? - -– Megengedi? - -A leány lesütött szemmel fogadta el. Meg se nézte. - -– Nem akarja, hogy csak a kettőnké legyen? - -Mihály felemelte a leány kezét s megcsókolta. - -– Boldoggá tett. - -Remegett, a mint a leány kezét érintette. - -A nyaralóhoz értek. Bort töltöttek a gazdag, terített asztal mellett. Az -asszonyság maga kezdte a koczintást. A leány vonakodással érintette a -hadnagy poharát. - -Mihály galansul forgolódott az asztal körül. Az erdőből madárszó -hallatszott. A leány gyöngéden odahajlott a vén legényhez s -figyelmeztette. - -Vincze arczán boszúság szaladt végig. Töltött s mohón ivott. Aztán -Mihályhoz fordult: - -– A borának, tisztelt úr, egy kis dohossága van. - -Dohossága az ő borának? Ez az orvtámadás felbőszítette. Az ő borának? -Mintha a becsületét szúrták volna meg egy hegyes tövissel. Kicsinylő -köhintéssel vigyorgott reá. - -– Árulja e bort? – kérdezte a hadnagy ingerlő szándékkal. - -Mihály kiveresedett s durva visszautasításra volt készen. A mama töltött -s Mihály felé nyújtotta. A hadnagy roszakaratú engesztelődéssel -folytatta: - -– Hiszen én megiszom. Jó katona mindennel megbirkózik. S nem is akarok -roszat mondani felőle. Egy kis doh ide-oda, a bor megiható. - -Mihály elfordult az izgága ficzkótól. Édességeket rakott a leány -tányérjába és suttogva beszélt hozzá. Vilhelmina szemrehányólag intett a -hadnagynak, de ellágyulva, gyengén feléje dőlt. A bor kissé hatott reá. - -– Isteni szép este. A bátyám, a konzul, küldött nekünk sirákuzi bort, -melynek épen ilyen zamatja van. - -Vincze nem engedett. - -– Dohos bor Görögországban is van. Aztán halkan súgta: «Hol székel a -konzul?» s vágott a szemével. - -A hegy egészen elcsendesedett. A sötét belopózkodott a szőlősorok s a -bokrok közé s befedte fátylával az utakat, ösvényeket. A csendes város -lámpái alant, hasonlóan felette a fekete bolton a csillagok, gyúltak ki -a világok. - -A leány merően nézett a sötétbe. Halkan szólt megindulással Mihályhoz. - -– Boldog volnék ilyen csendben élni egy életet. Senki körülöttem, csak a -ki szeret. Valahol messze, elzárva minden zajtól, nem látva embert, -semmi fényességet, pompát. Mindig szürkeségben, hallgatva egy nagy erdő -közepén, a melyiknek végét meg ne találja az ember. S én nem is keresném -bizony… - -– Ez az érzelmesség német betegség, – mondta élénken Vincze. - -Vilhelmina élesen nézett a hadnagyra. - -– Nincs e leányoknak vérük. Nem igaz? Vincze?… - -A leány felemelkedett, az anyjának kigyúlt orczájára nézve, szólította -Mihályt. Kalapját megigazította. - -– Már késő az idő. - -Vincze házsártosan tiltakozott a társaságbontás ellen. Azonban csak -felkelt s Mihályhoz lépett. - -– Árt az egészségnek, atyafi, a méreg! Visszavonom a dohosságot. A bor -jó, czimbora. Egy kissé erős, de soha sincs elég. Parolát vén korhely. -Egy-kettő s ennyi. - -Megölelgette jókedvűen a vén úrfit s megindúltak. Vilhelmina előre ment -a hadnagygyal s belevesztek a sötétbe. Az asszony valami érzékeny dalt -dúdolt halkan. Vincze beleszólt a dalba olykor. - -A leány a Mihály karjába fűzte a kezét s kissé ránehezedett. -Össze-vissza beszélt: - -– Én igen ritkán érezem magamat boldognak. Ne ítéljen el, én most igen -szeretnék sírni, sírni. Semmi okom sincsen reá. Majd elmúlik. Meglátja -holnap. Mert holnap is felkeres? Szeretem, ha látom. Ha magának ekkora -leánya volna, nem volna-e jó? Ha nekem apám lenne, mint szeretném. Én -igen elhagyatott vagyok. Nem tudom, mi lesz holnap? Mert élni kell, -tudja. És aztán… - -És a hangja megrezgett. Abba hagyta a beszédet s meggyorsította a -lépéseit. Elhagyta az anyját s a lakásukig ért. - -Alig köszönt Mihálynak. - -– Menjen odább, ne is várja meg a többieket. - -Aztán gyorsan beszaladt s betette maga után a kaput. - -Másnap csak estefelé nézett fel Mihály úrfi. Az ajtóban majd -összeütközött azzal a magas lusta emberrel, a kiről a hadnagy azt -mondta, hogy a szentléleki gróf. Jóformán rá se nézett Mihály úrfira s -nem tért ki előle. Mihály köszönt felé a boltos udvariasságával. A gróf -alig vette észre. - -Mit keresett ez itt? A hölgyeket ismeri? Kit? az asszonyt? a leányt? Egy -perczre megállott. Azonban a kapun belűl az asszonyság állott, odáig -kísérte a vendéget. - -Szokatlan nyájassággal köszöntötte Mihályt. - -– Régi barátunk, – mondta kéretlenűl. – Nem egyszer keresett fel minket -Bécsben. Ezek az erdélyi emberek igazi nyájas gavallérok. - -A leány levert volt. A munkáján varrt s alig nézett fel. Mintha szemét -kisírta volna. Tűzben égett. Röviden felelt. Az asszonyság annál -szaporábban ontotta a szót. Mintha csak eltakarni szeretne valamit a sok -beszéddel. - -– Virginiának kissé megfájult a feje a tegnapi mulatságtól. A -szegénykének kevés a szórakozása s felzavarja a legkisebb izgatottság. -Tegnap sokat futkosott, s a szervezetét alterálta. A hadnagy úr ma -szerencséltetett s igyekezett felvidítani. - -Később ismét feljött a hadnagy. Virágot hozott a leánynak. Udvarias, -gyöngéd volt. Az asszonyhoz így szólt: - -– Nem volt látogatójuk? - -– Senki, – felelt. – Csak a gróf nézett be egy perczre. - -A hadnagy a leány mellé ült. - -– Kedves nagysád, méltassa jobban az én kedvességemet. Ma másodszor -keresem fel, látja! Három nap előtt alig tudtam, hogy itt vannak s lássa -a rabszolgái mint szaporodnak. Én üldözöm s az úrfi őrzi, mint egy -szelindek. Arra gondoljon, hogy alig néhány évvel ezelőtt szépen -megölelgetett, ha jöttem. Akkor csitri kis leány volt. S ma csak játszik -már velünk, s az ölelgetés eltünt! De az udvariasságomért háladatosabb -lehetne. Az apja így szólt hozzám: «Látott ilyen angyalt, kadet?» akkor -az voltam, tudja. Akkor kellettem. Hát most? - -A leány mosolygott. - -– Mit akar? – kérdezte. - -– Mit akarok? hát a szeretetre méltóságáért harczolok. - -Mihály úrfi szorongva hallgatta, a mit tovább fecsegett. Hallgatva -babrált az asztalon heverő könyvekkel. Boszankodott. - -Az asszony nyájasan a hadnagy karjába akasztotta a kezét s derülten -korholta: - -– Hát reám se néz már? - -A mint elvitte a leány mellől, nyersen rászólt: - -– Valami bajod van, Vincze? - -– Mit akarsz? kérdezte a hadnagy. - -– Nem szeretem a bolondságot. Úgy látom, te a leányomra vetetted a -szemedet. Ne tiltakozz. Ismerem a fajtádat. Mi lelt? Láttalak már tegnap -s ma is a mohóságoddal. Nem hagyom; érted, nem hagyom. Elég lesz egy -háztól egy balek. Nem voltam elég neked? A leányra ne nézz, megtiltom. - -– Tartogatod valakinek? - -– Neked nem, semmi esetre. Tán szerelmes lettél? Kaczagás! El akarod -tartani? Mid van? Az utunkba állsz. Csak az hiányzik, hogy elcsavard a -fejét. Mondd meg nekem, mi a czélod? - -Vincze vontatva szólt: - -– Hagyj békét nekem. Hidd el, semmit se akarok. De gyönyörű a leányod. -Reád hasonlít. - -– Bolond vagy. - -– Félek, hogy a gróf hozott le titeket. Tudtam, hogy a sarkatokban jár s -az ő keze van abban, hogy itt vagy. - -Az asszony ráütött a hadnagy lábszárára. - -– Bolond vagy. - -Aztán gyors elhatározással karon fogta a hadnagyot s nyájas, derült -arczczal (nehogy beszélgetésük tárgyát sejthesse valaki) így szólt -sétálva: - -– S ha a gróf keze volna benne? Mit akarsz? - -Vállat vont s hevesebben folytatta: - -– Élni kell, fiam! Azt szeretnéd, hogy mosogatni menjünk napszámba? Vagy -te akarsz eltartani minket? A sohajtásodból? Megtiltom, hogy a -leányomhoz szólj. Az ember mindent megpróbál. Én jó vagyok, de -bolondságokat nem engedek. Azt ott (mosolyogva intett Mihály felé) abba, -látod, nem szólok belé. Hadd próbálja a leány. Ha sikerül neki, jó. De -nehogy elkéssék vele. A mit tesz, szamárság. De próbálja. Mert az -kenyér. Akármilyen hitvány darab, de kenyér. Ha el nem késik. De neked -megtiltom, hogy hozzá közeledj, A vén úrfival mulat, szórakozik. Ugy is -megúnja. Jó. De te ne elegyedj belé. - -A csendes leány váratlanul szenvedélyesen fordult a vén legényhez: - -– Bár régebben ismertem volna. Bizonyosan jobb lettem volna, ha egy jó -barátom lett volna. Mert maga az lett volna, én tudom azt. Látja, már -nekem senkim sincsen. Az apám is rég meghalt. Azóta mennyit vetődtünk és -senki se volt, a ki szegény leánynak nyújtsa a kezét. Nagyon nehéz -megélni; tudja, egy olyan nagy világban, a hol senki se látja, hallja a -sírót. Pedig én sokat sírtam és nem tudom, mit csináljak. A ki reám néz, -attól félek. Magától nem, egyedül. Én már tudom a tekintetekből, hogy -mit akar? a ki reám néz. Maga szeret úgy-e egy kicsit? Ha én a maga -leánya lettem volna, olyan jó, vidám lennék. Most bérmáltatna, mert én -tizenhat éves vagyok. De miért mondom mindezt? Én nem tudom. Én félek és -tudom, hogy el fogok veszni. Miért nem rejt el, hogy senki se kapjon -meg. Ügyeljen! Reánk néznek onnan – (az anyjára nézett). - -Aztán folytatta: - -– Miért vagyunk itt? Tudom én miért? Elmenekedném; de hova? Mondja! A -szárnyamat már levágták! Miért nem rejt el? Milyen háladatos leánya -volnék. Tegnap igen boldog voltam. Én tudom, hogy maga nem akar roszat -tenni nekem. Látja, tegnap is az utálatos, (és sötéten nézett a -hadnagyra,) ő is tegnap az erdőben megölelte a derekamat. Utálom. Ő azt -hiszi, hogy velem akármit szabad csinálni. Megmerné-e tenni, ha apám -volna? De miért hagy maga engem? - -Vincze visszatért az anyjával. - -– Beszélgettél a mi barátunkkal? kérdezte Virginiát? - -– A leányom kissé szótalan, Mihály úr, de szívesen látja a barátait. A -hadnagy urat igen sajnálom, mert elveszítjük. A barátunkat tőlünk -elrabolja a hivatása. Búcsúzni jött hozzánk. Virginia is igen fogja -nélkülözni, mint én. - -A leány bágyadtan bólintott. - -– S mikor látjuk ismét? - -– Nélkülöz? - -– Mindenesetre. - -Mihály úrfi kábult fejjel ért haza. Teljesen zavarban volt. Az ő esze -teljesen képtelen volt arra, hogy megjárja azt a homályos utat, melyen -elindították. - -Kitől kell félnie a leánynak? A hadnagytól? Hiszen elmegy. Az anyjától? -Az anyjától? Hiszen ő hozta ide. Elmenekülne? Kitől? - -Kifáradt a tünődéstől. Fájt minden tagja. Nem emlékezett a szavak -mindegyikére, nem is értette meg mindegyiket. De a tény kétségtelen. Ő -benne a bizodalma. Reá számított a veszedelemben. Behunyta a szemeit. -Névtelen, kegyetlen érzés csapta meg. Valakit marczangolni áhított; -valami állati romboló vágy forgatta fel az ő szelid természetét. -Újjaival belemarkolt a mellébe s leszakította az ingét végig. - -De miért? Semmi kérdésére nem kapott választ. A halántéka erősen -lüktetett s a vér a szemébe futott. - -Azonban egy tény világosnak látszott. Az, hogy a leány ragaszkodott -hozzá. - -Mihály úrfi felszökött a helyéből és hangosan felkiáltott: «Elveszem». - -A kiáltásra a vén cseléd nyitott be. - -Mihály rárivallt. - -– Beteg-e úrfi? Olyan bolond kinézése van. - -Becsapta az ajtót és bezárta. - -A leány aranyhajának illatát érezte, puha kezének melegét s hallotta -hangjának bánatos rezgését. - -Érezte, hogy közvetlen veszedelem környékezi a leányt. Nem tudta, mi -lehet? De nem így beszélt a leány? Mit tegyen? Életének legnehezebb -óráját élte. Ő mindent meg szokott jól fontolni, minden kérdést jól -megforgatni, hogy veszteség ne érje a vállalkozásban. Azonban a kérdést -se tudja helyesen feltenni. - -– Szereti a leányt? Szereti. A leány vonzódik-e? Ő mondta. De hát ki? -Hát az anyja? Mi lesz Mihálylyal, ha ez ismeretlen hölgyekkel örökös -bút, szégyent vesz magára. De ez a gondolat utálatos volt. Elűzte -magától. A veszedelem világos. - -A viaskodásban elbágyadt. Ledobta öreg, fáradt testét a divánra s -tenyerébe temette a fejét. - -Kábultan ébredt meg későre. Éjjel volt. Lopva surrant ki a szobából s -kiment a néma utczára. A kávéház ablakából csillogott ki a világ. Neki -vágott a magányos, sötét sikátoroknak. - -Milyen bolond dolog mindez. Megállott egy kapu közében. Félhangon így -szólt: «Elveszem». - -Mit mondanak felőle? Tán kikaczagják? Hát aztán? Ez a legnehezebb -gondolat. Miért kaczagnák ki? Olyan öreg-e ő? Azonban a leány akarja őt. -És boldogan sóhajtott fel. Ő is áhítja őt. A szive mélyéből. A szive -érző és fiatal. - -Milyen édes! Láz futott át a testén. Ha hozzá menekszik, hát jőjjön. -Drugán Mihály készen van, gyönyörűséggel várja. - -S erős, ruganyos, fiatal lépéssel indult meg. Minden erejének -visszatérését érezte. Szinte futva járta meg a sötét várost. - -Mire hazatért, már derengett a hajnal. - -– Elveszem, s vége, – mondta s ruhástól ledőlt az ágyra. - -Csak délben ébredt meg. - -Elhatározva, gyorsan ment fel a hegyre, mint a ki valamely tettre készen -megy. Messziről látta, hogy a kis ház előtt kocsi állott. - -A lépéseit megcsendesítette. Kire vár a kocsi? Mihály úrfinak fontos -mondani valói vannak. Ő már azt is látja, hol áll meg a leány, hol az -asszonyság, hol Mihály úrfi. Ekkor így fog szólani: «Legyen a -feleségem». - -Mindezt nem mondhatja el, ha valami idegen van benn. A bátorsága oda -volt. - -Elkerült az utcza tulsó felére s lustán vonogatva a lábait s szemeit a -kis házra szegezve, ment odább a szőlők felé. Ment és visszatért. A -kocsi veszteleg azon a helyen. Visszatért és tünődve megállott. Nem is -gondolt arra, hogy bemenjen. A kocsi drága és uras volt. Vár valakit? -Felindult a hegybe és fellépkedett a kis nyaralóba, hol a szép leány -ült. Mintha hallaná még a hangját. Megjárta az erdő szélét, a hol -karjába akasztotta meleg kis kezét. Mintha látná lábának nyomát a gyenge -gyepen. Tán ugyanazon madár csipog a cserebokrok között, mely neki -szólt. Nyughatatlan volt. A csendesség bántotta s lehevert, mert -bágyadtságot érzett a testében. A templomba délre harangoztak. - -Mihály felkelt és a kis házig ért. - -Az utcza üres volt. A kocsi elment. - -A házikó előtt leverte a port kabátjáról s megigazítgatta a kézelőjét. -Megnyomta a kilincset. Nem engedett. Be volt zárva. - -Nem tudta tájékozni magát. Estefelé felnézett ismét. A kis ház néma -volt. Mi történt? Nem tudta, mitől kell félnie és remegett. Járta az -utczát szüntelenül. - -– Nem járt itt a reggel kocsi? – kérdezte a kéményseprőtől, a ki az -utcza végén lakik s egy papucsban a kapuban állott. - -– Nem láttam, – felelte. – Az a szentléleki gróf kocsija volt s ugyan -felpakkoltak reá. A szép madarak elröppentek rajta. Megismertem reggel a -szürkét. Szép zászlósfarkú ló. De én nem bízom abban a lóban, a mely -örökké forgatja a farkát. Nem tiszta erkölcsű állat az, tekintetes úr! - -Hát a gróf kocsija volt? Hova mentek. És mi itt a gróf? A homály -áthatatlan. Tán visszatérnek. Ki gyújt világot a zűrzavarban? Haza ment -és visszatért. Hátha megérkeztek addig? Megkereste volna a hadnagyot. -Tán ő mondhatna valamit. Ebbe a gondolatba beásta magát. Hátha -megtalálja valahol? Igen késő volt hozzá. Hol találja? Mind zavartabban -járta meg a piacztért s a kaszárnya udvarát. Nem találta. Arra csak -kódorgott czél nélkül. Elfáradt; fájt a dereka. Leült a sétatéren. Akkor -már az alkonyat szürkesége este meg a várost. Láza volt. Egyik gondolat -űzte a fejében a másikat. De elment, elment és keserűség fojtogatta a -torkát s cseppek szivárogtak a szeméből. - -A gróf? - -Némi világosság kezdett derengeni az agyában, a mint össze akarta kötni -a leány nevét a gróféval. - -De ha elment Virginia, elhurczolták. Gazul, istentelenűl elhurczolták. Ő -nem akarta ezt. Ő Mihálynál keresett védelmet, hajlékot. - -Elvitték. A kétségbeesésből dühbe esett. A leány kínos panaszának egyes -szavai verődtek vissza az agyába, s úgy tetszett, mintha értené búját, -vergődését. - -Mogorván ment haza. Meghuzódott egy szegletbe és nem szólt egy igét se. - -Egész életében semmit se szalasztott ki a kezéből, a mivel a jó sors -kínálta. Sőt megfogott mindent erősen. Sem élhetetlen, se engedékeny nem -volt. Hát a leányt? e gyönyörűséges drágaságot. Felébredni érezte az -erejét. - -El akarták venni tőle a leányt. Az ő leányát, kit rózsás kedvében ajánlt -neki a sors. Nem. Nem engedi. Készen volt arra, hogy harczolni fog érte. -Megnézte a revolverét. Ő ölni fog érte. Kit? Nem tudja még tisztán. - -Másnap így ébredt meg. Kocsit vett és elindult. - -A mezők tele voltak dolgosokkal. Arattak az országút mentén. Foltokként -a termő földek pezsegtek az eleven élettől. Harsány ének verte fel a -csendet. Szekerek döczögtek a dülőkön. Mihályt izgatta a zaj. Tele volt -a feje kérdéssel. Hova megy? Mit fog tenni? Valami éktelen düh gyúlt ki -a szemébe. - -Kis parasztházakat hagytak el. Kutyák rohantak a kocsinak, mérges -ugatással, porfelhőt verve fel. Az ugaron kolompos ürü vezetése mellett -mendegélt a juh turma. A szeme elsiklik a szelid képeken. Elvették tőle, -ellopták gaz módon. Keserűség kínozta a szivét, könnyet facsarva a -szemébe. - -Ha a lovak lépéssel vonszolták fel a kocsit, szeretett volna leszökni, -hogy fusson. Illatok szálltak fel a mezőkről. Áthatották a fejét. A -Maros csillogva ömlött odább széles ágyában. A szemét bántotta a -fényessége. Csavargó fecskék suhantak el a feje mellett. Sötét -tekintettel kísérte a röpülésüket. - -Mit tesz? Benyit a kastélyba és így szól: «Gróf úr, ön nőcsábító s -tulajdonomat eltulajdonította!» Ő méltóságteljes lesz. A gróf így szól: -«Tisztelt Drugán Mihály úr, sajnálom, ha megtettem. Az öné, ha kívánja. -Tessék.» S ekkor feltárja az ajtók szárnyait. Virginia sírni fog és -nyakába borul. - -A mint a kastély felé közeledett (már delet is elharangoztak a faluban) -erős aggodalom lepte meg s elröpült a biztonsága. Hogy térhessen be egy -idegen úr házába. Kidobják egyszerűen. S a kaputól messze fekvő falusi -ház előtt állította meg a kocsit. Leszállott s nem tudta merre menjen. A -kastély ablakain a faredők le voltak zárva. A falu ki volt halva. A -perzselő nap osztotta sugarait az egész völgyre. - -Mihály czél nélkül indult meg. Visszatért és kivette a kocsi ládájából a -revolverét. Meg fogják gyalázni, a mint cseléd rá fogja a kezét. Zsebébe -dugta s megindult elszántan. A kastély nagy kertjének ajtaja tárva -állott. Szénával megterhelt kocsik jöttek ki rajta. A nagy gyepet -szegélyező sötét fák felé vezető út fehérlett ki. - -Mihály végig huzódott a korlát mellett. Benézett a hasadékon. Egészen -bágyadt volt. Neki dőlt a deszkázatnak s szemeit rászegezte a kert -útjára. Úgy látta, mintha a fák árnyékában valaki járna. A kastély -hátrább állott a hegy lábánál. Lassan huzódott be Mihály úrfi a kapun. -Minden erejét össze kellett szednie. A széles gyeptáblán nem mert -átmenni. A bokrok védelme alatt huzódott végig s úgy tért be a fasorba. -A sors jó szemmel nézett reá. A fasorban Virginia magára járt. A zajra -felnézett, a szemével összetalálkozott a tekintetével, de nem látta meg. -Hol járt a lelke? - -Mihály halkan szólította meg: - -– Virginia! - -A leány mintha megébredt volna. Feléje ment s nem is csodálkozott. -Mintha természetesnek találta volna, hogy a vén legény itt van. - -– Keresett-e tegnap? - -– Kerestem mindenütt. - -– Miért? - -– Miért kerestem? - -Megállott. Aztán gyors elhatározással dobta ki a szót: - -– Mert azt mondta, hogy szeretné, ha elrejteném valahol egyedül. Azért -kerestem, hogy elrejtsem otthon az én házamban. Hogy odahívjam; hogy -felajánljam az én tűzhelyemet. Nem tudta-e? - -A leány halkan kérdezte: - -– Hogy feleségül vegyen? - -– Nem tudna szívelni engem? Ha tudná, hogy megbecsülném. Csakhogy -megtűrjön maga mellett. Meg se bántanám egy lehelettel se, úgy -szolgálnám, mint egy hű kutya. De hát engemet nem lehetne megszeretni? - -A leány remegve kérdezte: - -– Hogy feleségül vegyen?… - -– Mert igen szép arra, hogy leereszkedjék egy ilyen egyszerű emberhez, -úgy-e? Van csendes házam s én semmi egyebet se csinálnék, mint hogy -örökké csodáljam és szolgáljam. Nem állanék az útjába soha, a kezét se -fognám meg, ha megparancsolná s egyebet se kívánnék, mint hogy egy-egy -jó szót dobjon egy nap egyszer. Nem is kívánhatom, úgy-e? nem is szabad -reá gondolnom? - -A leány alig hallhatóan kérdezte: - -– Hogy feleségül vegyen? - -Aztán elfordult. - -– Hogy feleségül vegyen? igazán? becsületesen? a hol én lettem volna az -asszony? és volna házam? csendes kertem? tisztességem? - -A hangja remegett. - -– Menjen el, – mondta. – Miért szól így hozzám? Miért hív engem? -Feleségül? - -Végig nézett s nyersebben ismételte: - -– Menjen el! – És visszalépett. - -Aztán a szeme megtelt könynyel. - -Mihály remegve dadogta: - -– Azt hittem, azt hittem… - -– Mit hitt? Azt, hogy egy tiszta, jó leányt visz a házába? a kivel -ketten élnek csendesen, nyugodt életet. Nem igaz? Nem igaz? Én hívtam, -én kértem. Én féltem, én unszoltam. Én elvettem az anyja emlékét. Én -rimánkodtam, felajánltam magamat. Nem kellettem. Kinek kell egy ilyen -szegény leány? Hát már késő. Vége. Nyujtottam a kezemet, hogy mentsen -meg. Nem fogadta el. Már késő. Vége. - -Mihály remegve nézett a síró arczba. - -– Már késő. Engemet már megvettek. Megvettek pénzzel. Elkésett. Menjen. -Ki is fizettek. Attól féltek, hogy maga megkönyörül rajtam s ezért -siettették a vásárt. Elkésett. Menjen. Ne beszéljen hozzám. Hogy mernék -én a maga becsületes szemébe nézni? - -Aztán kihúzta a ruháját összetartó tűt és ledobta a Mihály lábához: - -– Az anyjáé volt? Vigye. Szégyen, hogy ezt egy ilyen leány viseli. Az -anyja tiszta, jó asszony volt, úgy-e? Vigye el. - -Aztán arczát a tenyerébe temette és sietve fordult meg. Vissza se -nézett. Egy kis mellékút nyúlt a fasorba. Betért és gyorsan haladt át. - -Mihály egy helyben állott. Reszketett. Majd lerogyott. A lábai nem -bírták. A szemét a bokrokra kapcsolta, melyek eltakarták a leány testét. - -Valahonnan telt szénás szekér fordult be a nagy útra. - -Mihály belépett az ösvényre, önkénytelen mozdulattal, hogy elrejtse -magát az emberi szemek elől. Aztán megfutamodott a hegy felé, czél -nélkül. Mély fájdalom roncsolta meg a szivét. Vége mindennek. - -Botorkázva futotta meg az ösvényt. Nem tudta hova ér. - -A hegy lábai előtt hömpölygött lustán a Maros. - -Megállott a partján. - -Kínnal sóhajtott fel. Félvakon nézett szét. - -Aztán bedőlt az ezüstös, mély, puha ágyba. - -A kalapját lassan vitte odább a csendes Maros. - - - - -A JÁTÉK. - -Az árnyak az erdőben csendesen megnyultak. Egy szöszke kis gyerek -elhozta az epret, a mit keserű lapu tálczára szedtek a leánykák. A -tanító kisasszony mosolygott s megölelte. A távolba nézett, a néma -völgyre, a szürke hegyekre s nem hallotta, a mit a gyermek beszélt. - -Ő akkor mit se hallott. Mellette ült a földön a fiatal pap, ki szóba -elegyedett a gyermekkel. - -A gyermek ezt mondta: - -– Én szeretem őt! – s a tanítónőre mutatott. - -Aztán ezt kérdezte: - -– Maga is szereti úgy-e? - -A pap behunyta szemeit és fellélegzett, mintha illatot szívna. - -Ekkor csoportosan jöttek elé a fák alól a kis paraszt apróságok. -Virággal voltak megrakodva. Úgy csipegtek, hogy az elülő madarak -vetélykedő kedvét kihivták. Az volt aztán a zakota! Csipkés -tölgylevélből fonott szalagot hoztak. A pap is felállott és segített, -hogy a tanítónő lenhaja köré koszorút tegyenek és vállára azonképen. A -kis hölgy felnézett (szürke szemei voltak) és mosolygott, mintha álmában -csinálná. Azután a kalapjára is tettek. - -Elszórták körülötte a gyűszűvirágokat, meg a sok vadsarkantyú-virágot és -az illatos repczét. A pintyek álmosan ezt visították: még! még! S még -hoztak. - -A pap így szólott: - -– Milyen jó élni! - -A szöszke gyerek oda dobott egy marok tölcséres, illatos burjánt a -kisasszony ölébe. - -– Mérges – mondta a hölgyecske. Aztán félig a paphoz szólva, így -beszélt: - -– Vajjon hová lett az a sok boldogság, a mi volt? Ha semmi se vesz el a -mi van, ha a porrá vált csontból virág terem, hát a semmivé lett örömből -mi lett? Ah! mennyien szerettek a világon. Mondja meg, hol van az a -szeretet? Szeretném megfogni! - -Felkelt. Rendbe szedte virágos ruháját. Akkor melléje állottak. A -gyerekek egyszerre odagyültek, a pap is; és úgy látszott, mintha az -erdőben is a mi szép, mind oda állana melléje. Nyulánk volt, tiszta és -friss. - -Némi rücsköt simogatott ki a köntösén. Aztán egyik, aztán a másik -gyermekhez szólott. Egyik verset mondott. A pap megcsókolta érte. - -Igen bizalmas lábon állott a gyerekekkel. Világos volt, hogy a tanító -nénihez tartozik. Néha benézett az ablakon az iskolába. Köszönt és -tovább ment. De akkor aztán ott szörnyű vigasság kerekedett. A tanító -kisasszony mosolygott, a gyermekek kaczagtak. Mindezekért csak olyan -bátrak voltak vele, mintha közülök való volna. - -Még csak nem rég jött a faluba s annyira fiatal volt, hogy a menyecskék -nem mertek a válóperükkel hozzá menni. «Meg kell várni – mondták – míg -kinőnek a fogai.» - -A régi papnak egy se volt. Ahhoz meg ezért nem voltak bizalommal. - -Az öreg asszonyok sirtak a prédikálása alatt. Nem értették mindig a mit -mond, de sirtak, mert olyan leányos, szívhez szóló hangja volt. Míg -tanult az iskolában, «Harmat»-nak hivták, mert olyan ártatlan volt. A -presbyteri gyülésen megjósolták az öregek, hogyha nem változtat -természetén, senki se fizeti meg a kepét… - -– Rúgni kell ezt a népet, mint a kutyát – mondta a kurátor, egy csavaros -vén paraszt, – különben harap! - -A tanító kisasszony már előtte jött a faluba. Nézzék csak meg, ő mindig -ilyen módos, ilyen tiszta. A színek között ő a szürke volna, a virágok -között ő a zsálya volna. Csinos, nem rikító, de édes illatú virág. Ő -olyan, hogy mindenki szereti. Mindig csendes és kissé komoly. Tudja -vigasztalni a betegeket s minden búnak irját ismeri. Egy kaczki rosz -leány jött haza egyszer a faluba. Az így szólott: «annak a szemétől -inkább félek, mint a tömlöcz lánczától!»… Pedig szürke szemei voltak s a -gyermekek igen szelidnek találták. - -Ott állott az erdő szélén, ruháját felfogta s indult le a szakadékos -oldalon. A gyermekek énekeltek. - -Az Isten ölében szendergett a falu. A toronyra már rászállt a homály, de -a paplak még világos volt. - -Akkor ez történt: - -A hegyi ösvényen két férfiú jött le. - -Elől egy nyulánk, selymes bajuszú siheder, mellette egy öreg szolga. -Puska volt a vállukon s egy hosszú szőrű vizsla szaladt előttük. - -A fiatalabbik a gyerekcsapat után sietett. Mind megálltak. A leány -ráemelte szürke szemeit a jövevényre s Harmat azonképen. - -A fiatalabb zavarral nézett a tanítónőre. Megállott előtte. Egy -pillanatig nehéz csend volt. - -Akkor a leány (kissé rebegő hangon) ezt kérdezte: - -– Eltévesztette az útat? - -Az idegen meghajtotta magát s így szólt: köszönöm! - -Pedig mi oka se volt köszönni. - -A leány már mosolygott. - -– Én a tanítónő vagyok, Biró Kata. Amott a faluba vezető ösvény! és a -mély útra mutatott. - -A pap csodálkozó, aggódó tekintetet járatott végig rajtuk. A fiatal -ember köszönt s letért az útra. A kutya vigan szaladt előtte. - -– Ismeri őt? kérdezte halkan a pap. - -– Ismertem – felelte a leány egyszerűen. Suhay Pálnak hivják. - -Akkor egy kis gyermek, kit a csihán csipett meg, felsirt. - -Oda ment, megcsókolta s megvigasztalta. - -* - -Az idegen a malomházban hált. Hajnalban csónakra ült s a sásos tón -vadászott. Alig lőtt valamit. Hanyatt dőlt a csónakba s az eget nézte. A -nád sikátorai között lassan ingott át a hitvány lélekvesztő. A hódák -búgtak s rigó fütyült a part ezüst nyiréin. - -Parasztok mentek a mezőre. Köszöntek az idegen úrfinak. Nem zavarta. «Ki -ez?» kérdezték. Később a pap is arra járt. Igen gondolkodó volt. Az -idegen észrevette őt. Felült s komoly tekintettel kisérte. - -Később kiszállott és végig ment a falun. - -Az úton gyermekekkel találkozott. Egytől ezt kérdezte: - -– Jársz-e iskolába, kicsi? - -Csinos nyulánk ficzkó volt az idegen; elegans, ruganyos. A gyermek -remegve nézte. - -– Szereted-e járni az iskolát kicsi? – mondta tovább. - -Mintha csak ezt mondta volna: «én szeretném járni». - -Czél nélkül bódorgott. Aligha látta valaha e zöld dombokat, e virágos -réteket, e nyugalmas vizet, e gyapjas erdőket. - -Az oldalról rátévedt a tekintete az iskolaudvarra. Ott sok gyermek -futkosott. Ekkor így szólt: - -– Az ördögbe! És Kata bemutatta magát nekem mint egy idegen. - -Egyszerre boszús lett. Felvett egy kavicsot s az iskola irányába -hajította. Senkit se akart találni, de jól esett, hogy arra felé dobhat. - -Hátat fordított és fönnebb ment a hegyen. - -– A régi makacs gyerek – morogta. – Lássuk csak, ki az erősebb? - -Felkaczagott s szeretett volna valami verset czitálni. Természetesen -valami igen gúnyos verset. De nem tudott. Ily szóknak kellett volna a -versben lenniök, hogy: «tovább-tovább bolyogjunk e czudar világban». E -helyett ezt fütyülte: «az asszony ingatag». Aztán hazament a malomházba, -lefeküdt s elaludt. - -* - -A gyermekek közül így szólott egyik a tanítónőnek azon reggel: - -– A tegnapi idegen urat láttuk ma. A tóról jött. - -A kisasszony erre felemelte ujját komolyan, intve: Aztán így szólott: -«Anna (ez épen a hirthozó leányka volt), vajjon e mondatban «virágnak -mondanálak» mily szó ez «mondanálak»? - -A feleletre azonban nem ügyelt. Későre ezt kérdezte: - -– Szólott-e valamit? - -Azonban a gyermekek nem tudták már akkor, hogy kiről beszél. Ők -elfelejtették addig az idegent. - -Délben énekeltek; nagy zajjal összeszedték czók-mókjaikat és kettős -sorokban hazaindultak. A tanítónő ott állott az ablakban, mint rendesen. -Tiszta kis kék kartonruha volt rajta, jól begombolva nyakig. Szürke -szemei álmosan tekintettek ki üde arczából. Ő onnan szokta ügyelni a -gyermekeket, hogy jók legyenek az úton. Ő reájuk néz. És most is egyedül -reájuk. Az Isten tudja, hogy senki másra. - -Sóhajtott. Valami gondolatban igen elmerült. Nem ború lepte meg, csak -árnyék. De ah! a futó perczeket jól betakaró árnyék, mert kopogott -valaki az ajtón s ő nem hallotta. - -– Jó napot – mondta Suhay Pál. - -A leány megfordult s felpirult. - -A padok elválasztották őket. A falról a káposztákkal s vízilovakkal -telerajzolt táblák ugyan csodálkozva látták; és a napsugár, mely a -porszemeken libben, azonképen, hogy ez a nyugalmas kis hölgy elpirult. - -– Jó napot – ismételte. - -A leány csendesen bólintott. - -– Elutaztam volna – mondta a fiatal ember, de itt maradtam, mert -ingerelt. - -A leány egyszerüen kérdezte: - -– Közölni valója van velem? - -– Ingerelt, Kata! Ne akarjon ilyen hideg lenni. Én tudom, hogy ez nem az -igazi arcza. Ingerelt, mikor eltagadott. Vadászva bolygom a nyarat. -Határról-határra járok. Ah! Kata, az elmult napok emlékezetét akarom -megölni. Akarom, akarom. És a mint járok, a sors maga elé vezet. Tovább -mennék, de ingerel, mikor eltagad. S itt vagyok. - -Épen azon a helyen, a hol szónokolt, igen vásott kis gyerek szokott -ülni. A leánynak ez jutott eszébe: «az a szöglet a leglármásabb az -iskolában». Ezen mosolygott. - -Az úrfinak ez a mosoly a fejébe kergette a vért. - -– Nevetségesnek talál? – kérdezte. - -A leány hosszú tekintettel nézte meg. Szürke szemei megmelegedtek: -«szépnek találom» – gondolta. Aztán így szólott: - -– Bocsánat, ez az iskola-szoba, – s köszönt, hogy távozzék. Az ajtónál -azonban megállott. Fél tekintettel visszanézett s azt kérdezte: «Sokáig -marad itt?» - -A férfi sovárogva nézett rá. - -– Követhetem? - -– Jó napot – mond a leány, de szívesen nézett rá. És eltünt. - -A férfi ingerülten csettintett nyelvével. - -Kilépett az udvarra. Ott szembe találkozott a pappal. A tiszteletes -ekkor érkezett. - -Úgy találta, hogy czudar képe van. Szívesen meglökte volna. A pap bátran -tette kezét az ajtókilincsre. - -Az úrfi felriadt. - -– Barátom! hé! – Azonban nem azt mondta, a mit akart, hanem így végezte -be a mondatot: «Sok-e az alsó tóban a rucza?» - -A pap boszus hangon felelte: «Nem tudom», soha se látott Harmat is ily -ingerlő ábrázatot. Valami szörnyű gyönyörűség lenne megkarmolni. -Megállott s szemébe nézett - -– Hát a felső tóban sok a rucza? – kérdezte dühvel az úrfi. - -Ekkor a leány lépett ki az iskola ajtón. Mosolyogva bólintott az úrfinak -s kezét nyujtotta a papnak. «Akarja, – kérdezte – hogy beszámoljak a -délelőttel?» Helyes megemlíteni, hogy e szavak félig az úrfinak is -szólottak. - -* - -A falu végén egy kis fájós lábú gyermek lakott, a kit Kisónak hivtak. -Alkonyatkor egy fehér derekú kis karton köntöst öltött a tanító -kisasszony s a látogatására ment. - -Az úton mindenki köszöntötte. Ő mindenkinek mondott valami kellemest. - -Egy kuvasz megugatta. Ez általános felháborodást keltett az utczában. -Szörnyen lehordta minden jelenlevő a szamár kutyát. - -Hiszen ez a kisasszony! Hogy azt egy kutya elfelejtheti. - -A Kisó betegágyas házában tűz égett a pitvar nyitott kemenczéjén. Az -anyóka főzött. Kezet akart csókolni a kisasszonynak és szörnyen zajos -volt. Elmagyarázta, hogy Kisó mint esett le. Mint mondta: «jaj anyó! -nekem ugyan megesett!» mire az anyó hasonló feljegyzésre méltó mondattal -válaszolt. És most lám!… - -A tanító kisasszony belépett. Penészes, sajtszagú, sötétes volt a szoba. -Néhány szót szólott a gyermekhez. Aztán az ökölnyi ablakhoz lépett és -kinézett. Bizonyos, hogy várt valamit. - -– És mivel gyógyítja, jó anyó? kérdezte. - -Akkor az ajtóban megjelent Suhay Pál úrfi. - -A paraszt asszony visszavonult, a gyermek az ágyacskára hallgatva -visszadőlt. - -– A véletlen útjába vezetett, Kata. Nem kerestem, nem kerülöm. Helyes -tudnia, hogy itt maradok. Tán nem alkalmas hely ez mindezeknek a -kinyilatkoztatására, de nem bánom. Követtem, a merre ma járt, követni -akarom az egész életén át, a merre jár. Azonban úgy tetszik, hogy valaki -azonképen követi, a mit én nem tűrök. Tartok tőle, hogy utánunk jött ő -is. El akartam mondani, a mit elmondtam, mielőtt megzavarhatnának. -Féljen, a ki útamba áll. Istenemre! - -A leány félkézzel a gyerek ágyának fájára dőlt s így szólt egész -könnyedén: - -– Emlékszem, mikor maga nálunk lakott tanuló korában, Pali, az én -szegény özvegy édes jó anyámnál. Akkor is roszúl szavalt. Rendszerint -dagályos verseket szeretett szavalni, harczias állásokban. E szokást nem -tudta levetközni - -– Csufolódjék – felelte a férfi, – bánom is én. Mit akar? Jóformán -gyerek voltam. A szobánk majdnem egymás mellett volt. Azt hittem, hogy -csak megszoktam, pedig szerettem. - -Igazán nem lehetett tudni ha komolyan beszél-e? - -A leány közbe szólott derülten: - -– És mikor megnőttünk s e tudatra ébredt, elhagyott… szóra sem érdemes. - -Aztán a gyermekhez fordult: - -– Bizonyosan nehány nap mulva járni fogsz majd – mondta – az erdőbe -viszlek szombatonkint. A többiek már sokat tanultak a virágokról. - -Feltette széles virágos szalmakalapját s átkötvén a szalaggal, kis -leányosan a hátára vetette. - -Tán haragudott, azonban ott maradt az agyagos fekete kis szobában. - -– Emlékszik, Kata – kezdte csendesen Pál, mikor magukhoz vitt lakni a -bácsim? «Jó fiú légy, mondta, ime ez a leány kedves pajtásod lesz. S én -mindjárt szerettem volna valami rettenetes tettet véghez vinni. Egy -szekeret megállítani, vagy megvivni egy bikával. Ah! boldog voltam! -Megöleltem és együtt jártuk a kertet. Aztán néha összevesztünk. Maga is -makacs, én is az. Ügyeljetek, mondta a néni – sok czivódásnak örökös -harag a vége. Az úton mentünk s kézen fogóztunk. Én úgy hivtam «hugom». -Egy vén asszony ibolyát árult. Megállított az utczasarkon s így szólott: -«szép leánynak szép virágot nem vesz úrfi?» Hiszen a «hugom», feleltem. -Mind hárman kaczagtunk. Ah Kata! vágyakozom megölelni! - -A leány behunyta a szemeit. - -– Egyszer vásár volt. Egy szekeres embert szólítottam meg, honnan való? -A havasokról volt. Vannak-e ott csendes faházak? kérdeztük. És -tudakoztunk a csorgókról, a sóhajtó fenyőkről, a mohos gyepről, mely -ring, mint a hinta. Egymásra néztünk s azt gondoltuk: Ah! semmi se kell -azon felül kettőnknek. - -A leány elsimított valami nem létező dolgot a homlokáról és idegesen, -szaporán felelte: - -– Emlékszem… Mikor megnőtt, kicsinyelt. Szegény özvegy asszony leánya -voltam. Haza ment, s faluról négy csengetyűs lóval robogott be a -városba. Elhaladt mellettem a nélkül, hogy köszöntött volna. Emlékszik?… -szembe nevetett, mikor sirtam miatta, «eh kényes hölgyike!» mondta és -meg akart ölelni. Akkor! Utálatos volt. Emlékszik… Eh! A nagysás úrfival -nagy tervei voltak a családnak. - -És félbe szakítva a mondatot, szinte nyersen kérdezte. (Csoda, honnan -vesz ilyen szigorú hangot a gyenge nőcske?) - -– Mit akar tőlem? - -A férfi keményen a szemébe nézett. - -– Mit akar nélkülem? – kérdezte vissza. – Utaztam és visszagondoltam a -virágáruló asszonyra s a magányos havasi házra. Dorbézoltam és -el-elborított az emlékezet. El akartam feledni magát. Akartam, akartam. -Azt állítottam, hogy nem szeret s hogy én sem szeretem. Ha szeretett -volna, nem bántott volna. Tudom is én, mivel bántott? Semmivel tán. Ha -szerettem volna, nem hagytam volna el. S akkor közbelép a sors… - -Valaki kopogott. - -A leány így szólott: - -– S akkor közbe lép a sors!… Maga erősen akart valamit, Suhay Pál úr. Én -is akarok valamit. - -S hangosan mondta: - -– Szabad! - -A pap lépett be. - -A férfi oda ugrott az ajtóhoz. - -– Hivta valaki? – riadt rá nyersen. - -Harmat, a szelid pap kiegyenesedett. A szeme égett. - -– Megengedte valaki, hogy ezt kérdezze? - -A leány eleresztette az ágy karfáját, s így szólott csendesen a paphoz: - -– Jőjjön ide. - -Aztán Pálhoz fordult s azt mondta: - -– Én ezt akarom! - -Karját a pap karjába öltötte. És az ágyhoz lépett s megsimogatta a beteg -gyermeket. Szeliden, mintha semmi se történt volna, szólott Kisóhoz. - -Miután pedig kalapját feltette s csinosan megigazgatta, egy lomha, mély, -de nem haragos tekintetet vetett Pálra s a fakilincsre tette kezeit. - -– Én őt szeretem – mondta halkan. – Ha el akart feledni, most megteheti. - -Így szólván hozzá, vajjon hivta-e? vagy elüzte örökre?… Ki tudja. - -Így szólván, kiért vallott? A papért-e? Pálért-e? - -Már este volt. - -A homály gyorsan elfedte őket a mint egymáshoz simulva a fehér iskolaház -felé haladtak. - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -184 |Akos feszesen |Ákos feszesen - -186 |szégyenleni fo od |szégyenleni fogod - -231 |világot azűrzavarban |világot a zűrzavarban] - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Felhok, by István Petelei - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK FELHOK *** - -***** This file should be named 62661-0.txt or 62661-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/6/6/62661/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions -will be renamed. - -Creating the works from public domain print editions means that no -one owns a United States copyright in these works, so the Foundation -(and you!) can copy and distribute it in the United States without -permission and without paying copyright royalties. Special rules, -set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to -copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to -protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project -Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you -charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you -do not charge anything for copies of this eBook, complying with the -rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose -such as creation of derivative works, reports, performances and -research. They may be modified and printed and given away--you may do -practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is -subject to the trademark license, especially commercial -redistribution. - - - -*** START: FULL LICENSE *** - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project -Gutenberg-tm License (available with this file or online at -http://gutenberg.org/license). - - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm -electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy -all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. -If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project -Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the -terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or -entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement -and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic -works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" -or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project -Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the -collection are in the public domain in the United States. If an -individual work is in the public domain in the United States and you are -located in the United States, we do not claim a right to prevent you from -copying, distributing, performing, displaying or creating derivative -works based on the work as long as all references to Project Gutenberg -are removed. Of course, we hope that you will support the Project -Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by -freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of -this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with -the work. You can easily comply with the terms of this agreement by -keeping this work in the same format with its attached full Project -Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in -a constant state of change. If you are outside the United States, check -the laws of your country in addition to the terms of this agreement -before downloading, copying, displaying, performing, distributing or -creating derivative works based on this work or any other Project -Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning -the copyright status of any work in any country outside the United -States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate -access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently -whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the -phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project -Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, -copied or distributed: - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived -from the public domain (does not contain a notice indicating that it is -posted with permission of the copyright holder), the work can be copied -and distributed to anyone in the United States without paying any fees -or charges. If you are redistributing or providing access to a work -with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the -work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 -through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the -Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or -1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional -terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked -to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the -permission of the copyright holder found at the beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any -word processing or hypertext form. However, if you provide access to or -distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than -"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version -posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), -you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a -copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon -request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other -form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm -License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided -that - -- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is - owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he - has agreed to donate royalties under this paragraph to the - Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments - must be paid within 60 days following each date on which you - prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax - returns. Royalty payments should be clearly marked as such and - sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the - address specified in Section 4, "Information about donations to - the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." - -- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or - destroy all copies of the works possessed in a physical medium - and discontinue all use of and all access to other copies of - Project Gutenberg-tm works. - -- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any - money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days - of receipt of the work. - -- You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm -electronic work or group of works on different terms than are set -forth in this agreement, you must obtain permission in writing from -both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael -Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the -Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -public domain works in creating the Project Gutenberg-tm -collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic -works, and the medium on which they may be stored, may contain -"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or -corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual -property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a -computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by -your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium with -your written explanation. The person or entity that provided you with -the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a -refund. If you received the work electronically, the person or entity -providing it to you may choose to give you a second opportunity to -receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy -is also defective, you may demand a refund in writing without further -opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER -WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO -WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. -If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the -law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be -interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by -the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any -provision of this agreement shall not void the remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance -with this agreement, and any volunteers associated with the production, -promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, -harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, -that arise directly or indirectly from any of the following which you do -or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm -work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any -Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. - - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of computers -including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists -because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from -people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. -To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 -and the Foundation web page at http://www.pglaf.org. - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive -Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at -http://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent -permitted by U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. -Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered -throughout numerous locations. Its business office is located at -809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email -business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact -information can be found at the Foundation's web site and official -page at http://pglaf.org - -For additional contact information: - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To -SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any -particular state visit http://pglaf.org - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. -To donate, please visit: http://pglaf.org/donate - - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic -works. - -Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm -concept of a library of electronic works that could be freely shared -with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project -Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. - - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. -unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily -keep eBooks in compliance with any particular paper edition. - - -Most people start at our Web site which has the main PG search facility: - - http://www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/62661-0.zip b/old/62661-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 42c289b..0000000 --- a/old/62661-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62661-h.zip b/old/62661-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 47712b9..0000000 --- a/old/62661-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62661-h/62661-h.htm b/old/62661-h/62661-h.htm deleted file mode 100644 index 6a83f76..0000000 --- a/old/62661-h/62661-h.htm +++ /dev/null @@ -1,5387 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Felhők by István -Petelei</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - - -<pre> - -The Project Gutenberg EBook of Felhok, by István Petelei - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - - -Title: Felhok - Elbeszélések - -Author: István Petelei - -Release Date: July 16, 2020 [EBook #62661] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK FELHOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - - - - - -</pre> - -<div class="transnote"> -<h3>Megjegyzések:</h3> -<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href= -"http://books.google.com/books?id=umhMAQAAMAAJ">http://books.google.com/books?id=umhMAQAAMAAJ</a>.</p> -<p>Facebook oldalunk: <a href= -"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= -"" /></div> -<hr class="chap" /> -<h1>FELHŐK</h1> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">ELBESZÉLÉSEK</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-150">PETELEI -ISTVÁN</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST.</span></p> -<p class="center"><span class= -"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET -ÉS KÖNYVNYOMDA.</span></p> -<p class="center"><span class="caption">1897.</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<h2>TARTALOM</h2> -<ul class="TOC"> -<li>Felhők <span class="ralign"><a href="#Page_5">5</a></span></li> -<li>Menekvés <span class="ralign"><a href= -"#Page_33">33</a></span></li> -<li>A becsület <span class="ralign"><a href= -"#Page_69">69</a></span></li> -<li>A fal <span class="ralign"><a href= -"#Page_95">95</a></span></li> -<li>Az óra <span class="ralign"><a href= -"#Page_119">119</a></span></li> -<li>A csomók <span class="ralign"><a href= -"#Page_137">137</a></span></li> -<li>A könyörülő asszony <span class="ralign"><a href= -"#Page_151">151</a></span></li> -<li>A székek <span class="ralign"><a href= -"#Page_165">165</a></span></li> -<li>A felszerelés <span class="ralign"><a href= -"#Page_177">177</a></span></li> -<li>Lobbanás az alkonyatban <span class="ralign"><a href= -"#Page_199">199</a></span></li> -<li>A játék <span class="ralign"><a href= -"#Page_239">239</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5"><br /> --5-</a></span></p> -<h2>FELHŐK.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id= -"Page_6">-6-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7"><br /> --7-</a></span></p> -<p>– Ne nevess ki, kedves apa, a nyughatatlanságomért.</p> -<p>– Rosszat álmodtál, Sárika?</p> -<p>– Én? Dehogy. Én sohasem álmodom. Én csak alszom, alszom, hogy -nem is tudok felőle. Reggel egy kis dalra ébredtem. Nem tudom; -talán az éjjel hízelegte be valaki a fülembe, a miről én semmit sem -tudok. Reggel kivirágzott a szájamon. Nagyon nevetséges volt, hogy -én éneklek. Mert tudod, milyen csúf is a hangom. Ezért nem is -éneklek. De a reggel hangosan énekeltem, hidd el, apa. Aztán jött -meg a Judit társzekere.</p> -<p>– S az vette el a kedvedet, Sárika?</p> -<p>– Hát miért? Én azt hiszem, hogy szeretem Juditot, bárha egy -kicsit félek tőle.</p> -<p>– Judittól?</p> -<p>– Tudod ő olyan nagy és olyan igen szép. Én alig merek az ő -erős, fekete szemébe nézni. Azt hiszem, ő minden gyarlóságaimat -egyszerre meglátja vele. Aztán, olyan semmiségnek érzem magamat, -<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> -ha látom őt. Ugy tetszik nekem, hogy ő a valóság, én csak az ő -árnyéka vagyok. Ő olyan nagy és erős. És az ő villogó fogai, -vérpiros ajkai… Mit akarsz… hogy én szóljak, ha az ő mély tiszta -hangját hallom?</p> -<p>– Oh te gyönge Sárika…</p> -<p>– Hát ezt mondod nekem? Nem vagyok én a te kezed, a te szemed. -«Vigy Sárika a verandára», «nézz az útra Sárika, szekér jár-e?» ezt -mind én csinálom meg és jól. Én vagyok a gyönge? Te vagy a gyönge, -apa. Én erősebb vagyok, mint te. Nem is tudom, hogy lehetsz te -Juditnak a testvére. Te vagy a gyöngédség és engedékenység. Judit -pedig akkor is rendet szab, ha kér, s parancsol, mikor megkövet. -Hanem haszontalanságokat fecsegek, úgy-e? Talán nem Judit miatt -nyughatatlankodom s nem is tudom, miért? Csak valami rebeg bennem, -nem is tudom hol. Talán a torkomban, talán a szivemben. Tedd csak -ide a kezedet (be hideg a kezed, te kedves!), nem érzed ott a -szivemnél, hogy repes, mint egy selyemszállal megkötött ijedt -madár?</p> -<p>– Talán, mert szerelmes vagy, Sárika…</p> -<p>– De milyen csunya tudsz te lenni, apa. S milyen ravaszúl tudsz -nevetni. Nem Miklósért, tudod, nem érte, igazán. Érte miért -nyughatatlankodjam? <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= -"Page_9">-9-</a></span> Miklós már reggel köszöntött, mikor még a -harmat sem száradt föl. Ő a vizslájával a tarlóra ment, de mindjárt -visszajön. Ő ugyan ma se lő nyulat. Tegnap egy fülest sebezett meg. -A kutyák lefogták mindjárt s mikor Miklós hozzá ért, a szegény -állat panaszosan sírt föl reá s elhaló szemének bús tekintetét -reávetette. Tudod, te kedves! Nekem kellett vígasztalnom Miklóst, -úgy fájt a szive a szegény nyúlért.</p> -<p>– A szegény…</p> -<p>– Elpanaszolta neked? Tudtam. Te is sajnálod. Hát látod, ő is -olyan gyönge fiú, mint te. Nekem most két ilyen jó fiam van…</p> -<p>– S a társzekér?…</p> -<p>– Miért küldte ide Judit? Meddig ül itt? Te nem tudod, te nem -tudsz kimozdulni ebből a helyből s te nem láthatod, miket hoztak a -társzekérrel. A régi nagy borjúbőrös láda is itt van, a miben a -drágaságokat vitték, mikor Judit férjhez ment; a nagy vasas -ládákat, a melyekben a fehérneműeket vitték; és nagy leszegezett -más ládákat. Én nem tudom, miért küldte vissza? Talán örökre jött -Judit? Hát az ura? talán ott hagyta? Akkor, igen, akkor (most -tudom) akkor kezdett bennem úgy rebegni valami.</p> -<p>Az ablakon beszűrődő verőfény beszőtte finom <span class= -"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> sugaraival -a gyönge leánykát. Igen bájos személykét simogatott; virágot, a -hatalmas fák alján virágzót, sem találhatott volna méltóbbat. -Gyönge, üde kis teste volt; nagy, kissé kiülő félénk szemekkel, -mintha nedves fényben csillognának; puha, húsos, eleven piros szája -s oly fehér és puha az arczbőre, mint a havasi gyopár szirma színe. -Az apja, Buyk Mózes, fáradt vérmes szemeivel úgy kísérte minden -mozdulatát, mintha vonzaná. Ő már öreg embernek látszott, gyönge, -gyér hajával, sovány fejével, keskeny vállaival s szélütött, -hitvány lábszáraival. A karszékéhez két bot volt támasztva.</p> -<p>– Judit? Mit akarsz, Sárika? őt nem szabad közönséges mértékkel -mérni. Hogy miért jön most ide? miért hagyja oda az urát egy -hirtelen föllángolásában? Ki tudná? Még emlékszem, mikor az urára -fogta a puskáját. Ők egy vén farkast üldöztek. Még lóháton ültem én -is. Beh régnek is tetszik nekem, Sárika! Az ordas bevette magát a -gerbenesi nádasba. A nyomon követtük. Judit megelőzte az urát. A -kihajszolt vad Judit felé vetette magát. Akkor az urának egy jó -lövése érte a farkast, mielőtt ugorhatna, s ledőlt a hóra. Akkor -Judit éktelen haragjában az urára fogta a puskáját, mert az ő -vadját lőtte el előle. Mikor <span class="pagenum"><a name= -"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> aztán elütöttem a fegyverét -s a magja a levegőbe ment, Judit sírva borúlt a nyakamba s úgy -ölelt, csókolgatott, mert az urát mentettem meg. Hagyd te el -Juditot, Sárika! Miért hagyta el most az urát valamely féktelen -haragjában? Ki tudja azt. Ma ide jön, holnap talán dühös -szeretettel megy vissza az urához s öleli át a lábait.</p> -<p>– Halló, úrfi! – kiáltott le a leány az udvarra, alig hallva már -az apja történetének a végét. – Halló, úrfi!… kiáltott egy magas -legénynek, ki akkor lépett be a kapun. Aztán szelesen átszorította -az apja fejét s kigyúlva mondta: – Már itt van Miklós… Nem mondtam -meg, úgy-e, hogy mindjárt itt lesz?…</p> -<p>Nyulánk s mégis erőteljes fiatal ember volt Miklós. Alig serkedt -bajusza finom, barna vonalat képezett rózsás arczán. A kopók az -udvaron elevenen sürögtek körülötte, a zöld posztós daróczra -ugrálva. A leány elébe futott:</p> -<p>– Hozott valamit? gyönge szívű vadász?</p> -<p>– Az éjjel a vaddisznók betörtek a tanarokba s megmocskolták a -törökbuzást. Hejh! ha maga Sárika nem volna haszontalan, fehérmájú -gyermek, elvinném estére az erdőszélre lesbe. De ha szél suhanna át -az erdőn, tudom, maga sírásra fakadna ijedtében… <span class= -"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span></p> -<p>A beteg ember mosolyogva fogadta őket. Átölelték őt. Aztán -beleelegyedtek az esemény tárgyalásába. Ő estére nem ajánlja, hogy -Sárikát magával vigye. A leány fürjészni menjen, a hol menta -illatozik s oroszlánszáj virágzik a martok szélén. A disznó paraszt -fajta állat s az agyara nem respektálja a szoknyát:</p> -<p>– Judit is itt lesz napközben. Őt vidd, Miklós, magaddal, mert -az nem asszony.</p> -<p>A leány szeme fényén gyönge borulás vonult végig. Azonban -mindjárt erőt vett magán.</p> -<p>– Akarja, Miklós, hogy Judit elejébe menjünk az úton? A -társzekere már hajnalban itt volt. Azt éjfél után kellett -elindítani az igás lovakkal. Judit, ha reggel indúlt is el, -mindjárt itt lesz.</p> -<p>Nem is köszöntek; a leány a Miklós karjába öltötte kezét s -gyorsan szaladtak le. Igen szép, meleg őszi nap volt. A vén -fenyőfák zöldje haragosnak látszott a hervadó lombok közűl, -verbenák illatoztak az út szélén s a georginák égő labdái kaczagtak -rájok.</p> -<p>Átszaladtak a kerten. A Maroson zakatoló malom pallóján hirtelen -megállott s kérdezte:</p> -<p>– S szép este az erdő, Miklós, úgy-e?</p> -<p>– Miért kérdi, Sárika? <span class="pagenum"><a name="Page_13" -id="Page_13">-13-</a></span></p> -<p>– Hát igazán nem leszek én jó pajtása magának az erdőben, -este?</p> -<p>– Se most, se soha, senki sem lesz kedvesebb.</p> -<p>– Miért beszél így én hozzám, mikor nem engemet akar vinni -magával?</p> -<p>– Bizony Sárika, még elpityereg. Az ajaka már rebeg. Hogy ne -akarnám én? A bácsi mondta, nem én.</p> -<p>– Juditot is ő akarta kivinni magával?</p> -<p>Akkor egyszerre egymásra néztek, farkasszemet nézve egy perczig, -aztán hangosan minden ok nélkül fölkaczagtak s a leány -megfutamodott. Miklós utána iramodott az ő hosszú lábaival, persze -mindjárt beérte az első égerbokornál, ott mindjárt átölelte a leány -derekát és szembe fordultak. Egyszerre igen jó kedvűek lettek. -Miklós kézen fogta a leányt s úgy lóbálták a kezöket, mint két -jókedvű gyermek és bementek a berek ösvényére. El is felejtették -Juditot s az országutat is egészen.</p> -<p>Ők így szoktak kalandozni ketten. Miklós a völgy végében a nagy -kőházban magára lakott. Szegről végről atyafiak is voltak s a -Miklós anyja, míg élt, Sárikát úgy beczézgette, mintha anyja volna. -Míg Miklós az iskolát járta, Sárika pótolta a nagy házban. -<span class="pagenum"><a name="Page_14" id= -"Page_14">-14-</a></span></p> -<p>Mire aztán Miklós hazatért, már üres volt a vén fészek és -Sárika, a gyönge kis leány egyedűl való úrnőnek maradt a Buyk -házban s a Miklós nemesi kúriájában is. És nemcsak a házakban -lakott egyképen; a szivekben is.</p> -<p>Az nap igen jó napjuk volt. A komlóval behálózott bokrok között -bujkáltak s fölmentek a Maros-parton a fűzfa-bokrok között messze. -A gát alatt egy csónak volt kikötve. Azt kioldozták s már délebéd -idő volt, mikor a malomig fölhajtották, semmi beszédekkel töltve az -időt. Mind a ketten egyszerre észrevették, a mint az udvarra értek, -hogy idegen kocsi áll a fészer alatt. Judit jutott eszökbe. Egyik -sem emlegette. Megcsendesedve mentek föl a lépcsőn; kezüket -eleresztették az ajtó előtt s elkomolyodva léptek be.</p> -<p>Judit a beteg ember előtt állott és hozzá szólt. Mély, meleg, -mint egy harangnak, olyan kongó hangja volt. Megfordult a zajra és -csendesen, nyugodtan mondta:</p> -<p>– Kószáltok? Még se untátok meg a berket? Pedig megnőttetek, -látom.</p> -<p>Sárikának az arczát gyöngéden meglegyintette. Miklóssal kezet -fogott, keményen megrázva.</p> -<p>– Szeretem, hogy megférfiasodtál. Majd akkora vagy, mint én. -Sárika csak ha a szivedig ér. <span class="pagenum"><a name= -"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span></p> -<p>Miklós szeme önfeledten az asszony arczán veszett. Kábítóan szép -volt. Érett, erőteljes és ép, maga az élet. A mint a napfényben -állott, valami finom pehelyfélével látszott benőve az arcza, mely -csodálatos lágygyá, puhává tette bőrét. Álla kissé hirtelen -végződött, mely keménynyé tette tekintetét, éles metszésű ajaka -alatt. Szemköre finom barnább színnel volt belehelve, mintha -foglalatba tartaná ragyogó, mély tüzű szemét. Miklós egész testén -fölmelegedett láttára s mintha megzsibbadtnak érezte volna minden -tagját, és újjait önkénytelenűl ökölbe húzta s kipattintotta, mert -az izzadság kiült a bőrére. Egy igét sem tudott volna kiejteni -megszáradt ajakán. Nem tudta levenni a szemét róla. Megfélemlítve -érezte magát; gyöngének, megtiportnak.</p> -<p>Judit végig vonta tekintetét a fiatal legényen. Aztán belenézett -Miklós elborúlt szemébe s lassan így szólt:</p> -<p>– Mit akarsz velem, Ujvárosi Miklós? Ma igen borús kedvben -találsz. Örvendek, hogy látlak.</p> -<p>Aztán Sárikához fordult s röviden kérdezte:</p> -<p>– Jegyesek vagytok? Ő persze szépeket mond neked; te sóhajtsz s -azt mondjátok: «Lám, a mennyország». Bolondok, bolondok… Menjetek a -szemem elől. Nem szeretlek látni. Igen haragos <span class= -"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> kedvemben -vagyok, Sárika. Szeretném, Sárika, ha szeretnél engemet. Szükségem -van reá, ah! Én is megtenném, ha tudnék még szeretni… Menjetek…</p> -<p>Mind a ketten elkedvetlenedtek. A leány merő tekintettel nézte -Miklóst. A legény elfordította szemét s az ablaküvegen belátszó -Maros fodros, csillogó vizét nézte. Mózes szenvtelenűl, fáradtan -hallgatta a Judit kitöréseit. Egyhangúan szólt:</p> -<p>– Meg fogod bánni, Judit, ismerlek.</p> -<p>Judit lángba borult egyszerre.</p> -<p>– Sértesz. Nem akarom, hogy lenézz engem; nem, még te sem. A kit -hűtelenségen kapok, én, ki minden ízemmel adom oda magamat, a ki -kicsibe vesz engem s azt, a mit nyújtok: forró, égő szeretetemet, -azt én, ha nem becsül meg, megvetem, szétzúzom, -szétmarczangolom…</p> -<p>– S hátha tévedsz?</p> -<p>– Én? Nekem mondod-e ezt? Hát olyannak ismersz, a ki könnyelműen -játszom a boldogságommal? Ilyen hitványnak ismersz te engemet? -Szegény te!…</p> -<p>Sárika csendesen fölemelkedett s a verandára lépett ki. Miklós -nesztelenűl követte. Úgy tetszett, mintha megkisebbedett volna. Egy -szót sem ejtettek. A veranda lépcsője oszlopfejét két csorba -<span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span> kő-virágváza képezte; arra telepedtek le -egymással szemben. Mind a ketten el voltak foglalva a maguk -gondolatával.</p> -<p>Csak későn hívták őket ebédre.</p> -<p>A hatalmas, vedlett ebédlőasztal egy szögletén fértek mind el. A -kutyák és a legyek mind benyomultak. Valami alávaló rosz ebédet -tálaltak. A desserthez ezüst tányérokat hoztak, de a zöldséget -csonka cserépben tálalták föl, elvékonyodott csontnyelű étszereket -adtak mellé. A szétfőtt, szálas tyúkhúsokat alig piszkálták.</p> -<p>Ritkán szóltak.</p> -<p>Miklós megrúgott egy vizslát.</p> -<p>– A maga kedves vizslája az, Miklós…</p> -<p>– Úgy-e? – kérdezte szórakozottan.</p> -<p>Mózes így szólt az ebéd végén:</p> -<p>– Nem akarsz kimenni lesre, Judit? Ez jót tesz neked. -Elszórakozol. Miklós ma reggel vaddisznókat jelentett be.</p> -<p>Sárika lopva nézett Miklósra.</p> -<p>– Elfogadom – felelte röviden Judit. – Akarsz velünk jönni, -Sárika? Ki a vezető? Tógyer?</p> -<p>– Nem. Miklós maga.</p> -<p>– Nem szeretem a szerelmes legényeket a sor elején. Annak -egyeben jár az esze.</p> -<p>– Azt gondolja? – kérdezte tompán Miklós. <span class= -"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> Úgy -érezte, mintha valami röstelni való szeplőjét fedezték volna -föl.</p> -<p>A délutánt a kertben töltötték el. Valamikor mély várárok vette -körül a házat. Azt óriási fák nőtték be. A fenyőknek csak a tetején -volt lomb, mert a szerelmes falusi legények lelopkodták husvét idét -a kedvesük kapujába, a meddig csak fölérhették a fenyőágat. Azonban -rengeteg nyárfák lombja terjeszkedett el az oldalokon, s alól a -nedves, hűvös gyep tarkált a nefelejtstől s színes burjánoktól. -Mózest is kihozták, két felén tartva a hónaljától fogva, Judit elől -ment, a neki is ismerős pihenő helyre.</p> -<p>– Szívesen az ölembe vinnélek le – szólt vissza. – Nagyon -szenvedsz, ha lépsz, úgy-e? szegény!</p> -<p>Milyen meleg, édes hangja volt, mintha czimbalom rezegne végig a -csendes levegőn. Csak a víz zúgása hallatszott, mely a zsilipen -suhog le s a folyón túl az úton egy-egy gazdasági kocsi zörgött -végig.</p> -<p>A kert túlsó felén almát szedtek, leányok, legények. Egy-egy -csippenés szegte meg a csendességet s az almafán mászkáló legények -hangosan kiáltottak le a gyűjtő leányokhoz. Valahol mély női hang -bús nótát dúdol, valami keserves panaszhoz <span class= -"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> -hasonlított, a milyent halott mellett szoktak dalolni a sirató -asszonyok.</p> -<p>Judit bátyja lábához dőlt a gyepre és szemei a messzeségbe -tévedtek. Tele melle időnként magasra emelkedett s egy-egy -hangtalan sóhaj rebbent el ajakán. Ilyenkor ajongva nézett szét: -nem hallja-e meg valaki?</p> -<p>Az alkonyat hamar ereszkedett le. A romlott lépcsőn mázatlan -korondi lábasokban bivalytejet hozott nagy ezüst tálczán egy -mocskos cseléd. A kopók tánczoltak a fehérnép sáros mezítlába -előtt, ki régi mívű czukortartót tett a gyepre s fölszeldelt -barnakenyeret egy rozsdás drótkosárba. Mindnyájan ettek s mert -meleg szellő suhant át a kerten, bementek mind.</p> -<p>– Jól öltözzél föl, Sárika, mert félek, hogy az idő megromlik. -Velünk tartasz-e? Jobban szeretném, ha itthon maradnál – mondta -anyáskodva.</p> -<p>– Szeretnék veled menni, édes – mondta Sárika, csendesen feléje -hajolva.</p> -<p>– Velem, Sárika? Vajon velem? te kedves. No gyere, ölelj meg; -nagyon szeretlek.</p> -<p>Tógyer jött a fegyverekért. Hosszú, fehér hajú, értelmes, -hatalmas, lompos öreg oláh ez, szíjas bocskorral a lábán.</p> -<p>Az alkonyat felhőket hozott. Mély fekete, nehéz <span class= -"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> kárpitot -tolt föl éjszakról a szél. A hold fénytelenűl bujkált a nagy -gyászos lepel szélén.</p> -<p>A házzal szembe az erdőbe tartottak, a törökbuzás szélébe. -Tógyer elől baktatott; a sort Miklós zárta be. Alig szóltak. A -borulat egyforma mezbe öltöztette őket. Kívül is… belül is. Durván -fölszaggatott ugaron mentek át.</p> -<p>Judit Miklóshoz így szólt:</p> -<p>– Szeretném, ha Sárikát segítené. Elfelejti őt.</p> -<p>Egy keskeny árkon mentek át. Majd beleestek. Miklós átnyújtotta -kezét, hogy Juditot átsegítse. Egyszerre szállt át rajta. Miklós -megszorította a keztyűs gömbölyű kezet. Hőség fogta el, a mint -érintette.</p> -<p>Tógyer komolyan morgott:</p> -<p>– Ok nélkül fáradtak, drágáim. Egymást lőjjük meg, de nem -disznót a sötétben.</p> -<p>Óvatosan ügyelte a szél menetét. Annak ellenébe keresett -búvóhelyet. Az erdőben már csörrent lábuk alatt, a megszáradt -leveleken járva. Vak sötétség ereszkedett le; csak olyankor látva -egymást, ha valamely felhőfoszlány mellől suhant át a hold. A -rejtelmes, mély némaság súlya ereszkedett rájok. A lusta járású -meleg szellő beszédre késztette a kukoriczaleveleket, de az inkább -sóhajhoz volt hasonló. Ezer hang járt az erdőben. <span class= -"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> Talán -párjához szorúlt álmos madár a buja növésű bokor mélyén; rebegő -nyúl szívének dobogása talán; itt egy kis harapás, ott egy -nyughatatlan mozgás, a falevelek halk sóhaja, az erdő ideges -mozgolódása mind e sok titokzatos, a jelentéktelent szertelenné -megnövesztve: az erdő lelke jelentette nekik magát. Tógyer maga -mellé állította Sárikát. A gazdája leányát féltette leginkább.</p> -<p>– Én félek, – rebegte halkan a leány.</p> -<p>Aztán, mert senkisem szólt, ismét megszólalt.</p> -<p>– Hall engemet, Miklós? – A mohos cserfa derekára dőlt. Bágyadt -volt. Homlokát a mohához szorította.</p> -<p>Egyszerre a kukoriczásban erősebb recsegés hallatszott -messziről.</p> -<p>Miklós az izgalomban közelebb húzódott Judithoz.</p> -<p>– Ügyeljen – súgta. Remegett. A Judit kezét kereste. Sárika a -suttogás irányába tartott. Megbotlott s féltérdre esett. A hold -végig húzódott egy felhőszélen, gyöngén megezüstözve az erdő -szélét. Meglátta Miklóst, a mint Judit mellett állott. Akkor -hirtelen fölemelkedett s visszahúzódott Tógyerhez. Keserűséget -érzett a torkában, mely gonoszabb volt az epénél és megnehezedett a -lélekzete. <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= -"Page_22">-22-</a></span></p> -<p>Az eső csendesen szemelgetni kezdett. A kukoriczásban ismét -elhúnyt a zaj. Csöndesen pergett le az ég könnye, levélről levélre. -A mint egy csepp megült a Sárika forró homlokán, végigszaladva a -kipirult arczon, úgy érezte Sárika, mintha egy finom újj taszította -volna meg, hogy fölébreszsze. Végig dörgölte a homlokán s -fölemelkedett. Félhangon szólt Tógyerhez:</p> -<p>– Tógyer, mi haza megyünk. Akarod, hogy beléd kapaszkodjam? -Segítsz-e, Tógyer?</p> -<p>– Hogyne, én drágám – mondá mély, recsegő hangján. – Bátran, -drágám. Hát az ölében nem vitt-e téged sokszor a vén Tógyer, -drágám?… Ez nem is vadászatra való idő, nagysás úrfi.</p> -<p>Aztán dörmögve gyöngédkedett:</p> -<p>– Hol fogod meg Tógyert, drágám? Ne félj, míg látod Tógyert…</p> -<p>Az ösvény csúszós lett. Judit utánok ment szorosan. Néhol -megbotlott a göröngyben. Miklóst figyelmeztette halkan:</p> -<p>– Ügyeljen magára. A puskát lefelé fordítsa. Nekem akar -segíteni? – kérdezte halkan, némi kicsinyléssel hangjában.</p> -<p>Sárika visszafojtotta a lélekzetét. Vajon érinti-e Juditot? -Aztán ingerűlt lett, majd oktalanúl mérges. <span class= -"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> Hátha -érinti a háta mögött. Tulajdon azon vérből való Sárika is, mint -Judit s a vadászt, ki előle ellövi a prédát, arra ő is -irgalmatlanúl rá tudná fogni a gyilkos fegyvert.</p> -<p>A mint a faluba értek, röviden, érdesen mondta Miklósnak:</p> -<p>– Nem akarom, hogy hazakísérjen. Ne kerüljön értünk. Maga -közelebb éri itt a házát.</p> -<p>Miklós kezet nyújtott a leánynak.</p> -<p>Sárika talán nem is látta a sötétben, talán nem is akarta, nem -nyújtott kezet, hanem előre ment Tógyerrel.</p> -<p>Judit bátor, ruganyos lépésekkel ment végig a pallón. Hozzá se -ért a karfához.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Korán visszavonúltak mind. Még alig kilenczet mutatott az óra. -Az eső jobban megeredt, komor suhogással hullott a megsárgúlt -lombokra. Mózes a hátára feküdt s az ő régi vas pricscsét a veranda -üvegfalával szemben állíttatta. Fáradt tekintetét a nehéz -feketeségen pihentette. Valami foly körülötte, a mit nem ért. -Sárika kedveskedése kissé erőltetettnek tetszett neki. Mintha -megkomolyodott, szinte megkeményedettnek látszott volna.</p> -<p>Sárika is kis fehér fészkébe vonúlt.</p> -<p>Judit rhythmikus lépésének kopogása hallszott <span class= -"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> a várárok -felé néző tornáczról. Azon a szárnyon Judit leánykori szobája áll. -Ott minden mohos, romlott, omladozó, de Judit mégis itt igazított -meg magának egy nagy szobát. Azt az elvadúlt helyet magához valónak -találta. Hiányosan bebútorozta, de ott szeretett időzni, ha nagy -néha hazatért.</p> -<p>Egy szál gyertya lángja derengett a fekete falra. Minden -szertelen nagy volt ott. A zárt nehéz levegő miatt ajtót, ablakot -nyitva tartott. Halk neszre állott meg.</p> -<p>– Te vagy, Sárika? Hát mit keressz itt? Ki kísért ide a vak -folyosón?</p> -<p>– Beszélni akartam veled. – Hangjában szokatlan határozottság, -szinte keménység volt.</p> -<p>Judit Sárikához ment s anyáskodva szólt hozzá:</p> -<p>– Milyen szokatlan a hangod, Sárika. Nem vagy beteg? Még ruhát -sem váltottál. Egészen nedves a hajad.</p> -<p>Sárika lehajtotta fejét s könny gyűlt a szemébe. Judit édeskedő -hangja egészen megzavarta.</p> -<p>– Bánatod van? Neked, Sárika? Alig ismerek reád. Azt hittem, a -könnyet csak hírből ha ismered. Mit akarsz?</p> -<p>Átfogta a leány fejét s mellére vonta. Sárika fölemelkedett s -kibontakozott az ölelő karokból. <span class="pagenum"><a name= -"Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p> -<p>– Azt akarom, hogy menj el innen, – mondta remegő, csendes -hangon.</p> -<p>– Nem értelek, Sárika.</p> -<p>– Azt akarom, hogy elmenj innen Judit. Miért jöttél ide? – -folytatta sírva. – Eddig itt igen boldogan éltünk. De, látod, te -veszedelmet hoztál. Te igen szép vagy, te megzavarsz minket. Én -igen szeretlek téged, de mindig féltem tőled. Nem is tudtam, miért? -Hanem most már tudom. Igen nagy és igen szép vagy. Ezért. Most -tudom, te megharagszol reám. De ne haragudjál, reám, Judit. Én nem -akartalak megharagítani, de mondd meg, mit tegyek?…</p> -<p>– Nem vagy te beteg, Sárika?</p> -<p>– Roszúl mondtam, most tudom már. Én mi sem akarok, Judit. Én -azért jöttem, hogy kérjek tőled. Már vége van mindjárt az erőmnek, -Judit. Én azért jöttem, hogy viaskodjam veled. Pedig már csak kérek -tőled. Te úgy is mindig szerettél minket, úgy-e? és engemet is -úgy-e? Én tudom, te meg is hallgatsz engemet, akármint beszélek is -hozzád.</p> -<p>Judit egy vén griffes zöld bőrös szék mellé állott meg. Az újjai -alatt, a mint megfogta a szék karját, bántó, nyiszoló hang kelt. -Érdesen kérdezte:</p> -<p>– Rajtam keressz valamit, húgom? <span class="pagenum"><a name= -"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p> -<p>A leány lehajtotta fejét.</p> -<p>– Nem a szeretődet keresed? Ne riadj meg e szótól. Jó, bátor és -igaz fajtából való vagy. Ha akarsz valamit, akard egészen, Sárikám. -Ne ijedj meg az igazságtól. A szeretődet keresed. Nézd csak, -Sárika. Hát olyan asszonyra hasonlítok-e, ki kalandra indúl? Az -uram odahaza. Micsoda férfi az, te! Kemény, mint a gyémánt s olyan -merész, mint egy oroszlán. A tekintetét árulónak találtam, egy rosz -pillanatban. Mintha jobb szemmel nézett volna egy asszonyszemélyre, -mintsem illenék egy férjhez. Ott hagytam. És odahaza a leánykám, -olyan tiszta, mint a harmat, fehér és szép, mint a liliom. Azt -hiszed, hogy ott hagyom mind azt, a miben gőgös és boldog vagyok, -azért, hogy ide jőjjek és kalandot keressek, s elvegyem a -vőlegényedet. Bolond, te bolond! Eh! de igen kicsinylesz, Sárika. -Ezért szégyenlenem lehetne magamat.</p> -<p>A támadásra Sárika szemei megelevenedtek. Judit felé -fordúlt.</p> -<p>– S mégis hát, Judit, a szeretőmet féltem tőled. Jó! Hát nevezd -így. Hát ne féljek a szótól. Tulajdon az a vérem, mint a tied. -Észre sem vettem eddig. Igaz. Hát beszéljünk tisztán. Én nem -akarom, hogy elvedd a szeretőmet. <span class="pagenum"><a name= -"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p> -<p>Elhallgattak mind a ketten, egy perczre. Aztán, mert érezte -Sárika, hogy heve elragadja, egy hanggal alább folytatta:</p> -<p>– Nem hozzám való, Judit, e pörlés. Én nem támadni jöttem, én -védekezni jöttem. Nincs is fegyverem a harczhoz. Te szép vagy, mit -vessek én ellene? te vagy az erős, én a gyönge. Mind Bubának -hívtak. Én egy beteget ápolok, te ragyogsz és uralkodol. Te mit sem -tészsz, csak megengeded, hogy csodáljanak, mint a nap. Ha a sugarad -perzselő sugarába belehull egy gyönge bogár, hát ne világítson -azért az égi test?</p> -<p>Aztán elnyomva a hangját, csöndesen mondta:</p> -<p>– Hát sajnálj meg. Zavartan beszélek. Sajnálj meg. Én nem bánom, -ha meg is kisebbítem magamat előtted. Jó. Boldogságomat keresem. -Add te. Menj el innen. Én látom, én érzem a veszedelmet. Meg sem -támadtál még s már megvertél. Látod, megalázom magamat. Menj el -innen. Ne hallgass se büszkeségedre, se hiúságodra. Megtámadtalak? -Felejtsd el, ha megbántottalak. A szivedhez fordulok. Menj el -innen.</p> -<p>Hallgattak.</p> -<p>– Nem szeretem, ha így szólsz hozzám, Sárika. Inkább üss meg. -Menjek el innen? Elűzsz kérő szemeddel. A szivem tele volt ma -reggel gonoszsággal, <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span> ártani, rontani áhítoztam. Vissza -szeretném fizetni a sorsnak, a mivel engemet ver. Ha az uram -hűtelen lesz, hadd tegyek én is úgy. Itt verek tanyát és megrontom -mindazt, a kit előmbe vet a sorsa. Mindezt akartam. És oda már a -szándékom. A szemed ver meg. Nagyon hasonlít az anyádéra… a milyen -volt a halottas ágyán… szerencsétlen vagy a gondolatra is, hogy -megcsalhatnak téged. Hát ha tudnád, mint szenvedek én, a ki szintén -attól félek, hogy megcsalnak.</p> -<p>Aztán félre fordúlt. A sötétbe nézett.</p> -<p>– Pedig meg fog csalni. Minden férfi hűtlen, ha módja van -reá.</p> -<p>A nyitott ablakon a mély éjszakából a megfeketedett eszterhaj -gerendái közül bársonyos szárnyú, otromba testű lepkék szálltak be -a világra, keringve oktalanul a láng körül.</p> -<p>– Minden pillangó, – mondta Judit halkan, kezeivel legyintve -lustán.</p> -<p>Sárika fáradtan hullt le a székre, a fölindúlt asszony forró -kezéhez szorítva tiszta homlokát. Az eső mintha elfáradt volna -kinn. A csend nehezebb lett s jobban hallszott, a mint a malom -táján lecsurgó víz belocscsant a keskeny malomárokba. Valahol -messze kutyák ugattak s mintha jelszót mondtak volna ki a kuvaszok, -azt odább s odább <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= -"Page_29">-29-</a></span> adták a falun keresztűl. Az udvar kopói -is nyughatatlankodni kezdtek. Egy-egy vakkanás hallszott, aztán a -várárok túlsó felén keservesen vonított föl egy kopó.</p> -<p>– Zajt hallsz-e Judit? – kérdezte tompán.</p> -<p>– Csak képzelődöl, Sárika.</p> -<p>– Azt hiszed? szeretném, ha elmennénk innen. Egyetlen cseléd sem -lakik ezen az oldalon.</p> -<p>– Gyermek vagy, – suttogta Judit. Aztán hirtelen elfújta a -gyertyát.</p> -<p>Átölelte Sárikát s mellére vonta a fejét.</p> -<p>A leány izgatottsága fölolvadt egy halk rebegésbe. Tisztán -hallotta egy lépés zaját, a mint az út kavicsa csikorog talpa -alatt. A kopó vonítása örvendező szűkülésbe ment át. Mint a hogy a -kopó az ismerősnek örvend.</p> -<p>Alant is valahol a malom tájékán annál hevesebben újult meg az -ugatás a vak éjszakába.</p> -<p>– Nyugalom, Sárika! – súgta Judit, keresve a leány kezét s -megszorította azt.</p> -<p>A malomtól fölvezető út mind zajosabb lett. Messze éles füttyszó -hívta a bestiákat. Az udvar kopói is beleszóltak újból a nagy -rivalgásba. Ekkor világosan hallszott, hogy egy új, más, erős -férfilépés, mind sietősebben közeledett a veranda felé. Valaki a -rosz tornácz kőkoczkáin állott meg. <span class="pagenum"><a name= -"Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> A kutyák alant maradtak a -gyepen, s mérgesen rivalogtak föl. A lépések hallszottak, a mint -megkerüli a szögletbástyát s a várárok felé eső szoba felé -közeledett. Időnként megállott hosszasabban, mintha valamiről meg -akart volna bizonyosodni. Ismét megindúlt és megállott ismét. A -Judit szobája előtt gyufát pattintott el, hogy az ajtót -megkapja.</p> -<p>Nyitva volt.</p> -<p>Abban a pillanatban elfújta. Tétovázva lépett a küszöbre.</p> -<p>Judit megszorította a leány kezét s az ajaka ezt rebegte:</p> -<p>– Az uram…</p> -<p>Perzselő hőség futott át a vérén. A feltörő öröm fojtogatta. Hát -utána jött az ura! Üzte a fertelmes éjszakába a szenvedély, a forró -szerelem. Föl akart szökni, hogy mindent elfelejtve a mellére -rohanjon. Azonban erős szorítás tartotta helyén. Sárika kapcsolta -kezeit a Judit újjaira. Tudni akarta ő is: ki van <i>még</i> oda -kinn? Mert még van <i>oda kint valaki</i>… Istenem…</p> -<p>A Judit ura megállott a küszöbön. Ismét kilépett az éjbe. És így -kiáltott a sötétbe:</p> -<p>– Valaki van ott kinn. Szóljon.</p> -<p>Csak a malomvíz suhogása hallszott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p> -<p>– A hársos úton mozog valaki. Akarom, hogy szóljon. Lőni -fogok.</p> -<p>Sárika rebegve emelkedett föl a székről. A kutyák elhallgattak -kinn. A férfi hangja mind erősebb lett.</p> -<p>– Látok – mondta. – Akarom, hogy szóljon. Nem fogom ismételni -többet.</p> -<p>A mély csendben egy kerczegés pattant. Puska kakasát vonta föl -valaki.</p> -<p>Ebben a pillanatban Sárika egy ugrással a tornáczon volt és -megfogta a férfi kezét.</p> -<p>– Mit akarsz? – kiáltotta.</p> -<p>– Ki vagy?</p> -<p>Judit csendesen szólt.</p> -<p>– Itt én vagyok, én uram…</p> -<p>Aztán világot gyújtott.</p> -<p>A férfiu lustán leeresztette a puskát s belépett a szobába.</p> -<p>– Te is itt vagy, Sárika? Mit tesztek itt? – kérdezte -csodálkozva.</p> -<p>Judit kiragyogott arczczal fordúlt szembe.</p> -<p>– Reád vártam, – mondta s fogai kivillantak mosolygó ajkai -közűl.</p> -<p>Aztán elfelejtve magát, kitárta a karjait s így szólt:</p> -<p>– Meg sem öleltél… <span class="pagenum"><a name="Page_32" id= -"Page_32">-32-</a></span></p> -<p>Hozzá ment s hízelgő meleg hangon, ragyogó szemmel kérdezte:</p> -<p>– Miért jöttél?</p> -<p>– Hogy haza vigyelek.</p> -<p>Azonban hirtelen elkomorúlt arczczal tette hozzá:</p> -<p>– Valaki van oda kinn.</p> -<p>Sárika rebegve mondta:</p> -<p>– Senki. Csak a kertész bizonyosan…</p> -<p>– Tudod bizonyosan, Sárika?…</p> -<p>– Ki lenne más? – szólt Judit.</p> -<p>– Te is tudsz róla, Judit?</p> -<p>– Tudok róla. Sárikát kisérte ide. Akarod, hogy most indúljunk -haza?</p> -<p>– Most akarod? ez éjben?</p> -<p>– Éjszaka van-e, ha te itt vagy?</p> -<p>Sárika halkan, remegő, gyermekes hangon mondta:</p> -<p>– Reggelre hagyjátok. És vigyetek el engemet is magatokkal. -Nagyon alkalmatlan volnék én? És apát is talán? Nem tennétek-e meg? -Kérlek, oh! milyen nagyon kérlek, vigyetek el magatokkal.</p> -<p>S aztán minden ok nélkül… keservesen sírni kezdett.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span></p> -<h2>MENEKVÉS.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_34" id= -"Page_34">-34-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35"><br /> --35-</a></span></p> -<p>Magyari Géza báró azért útazott Vásárhelyre, hogy találkozzék a -miniszterrel. Akkoriban a báró életbiztosító ügynök volt; sokat -kellett útaznia és szabadjegye a minisztertől függött. A miniszter -azért jött, hogy a választóival érintkezzék s minden miniszter igen -nyájas, barátságos, adakozó férfiú ilyenkor.</p> -<p>Magyari, a mint megérkezett a fogadó kávéházába, a régi -ismerőseitől azt hallotta, hogy a nagy mulató-kertben egy igen -jeles kuglizó német garázdálkodik, a ki tetszése szerint azt a sor -bábút veri le, a melyiket akarja. A miniszter csak másnap volt -megérkezendő, ezért haladéktalanúl fölnézett a kertbe, hogy lássa -az emlegetett kozákot.</p> -<p>Magyari nem tűrte, hogy valakit párja nélkül valónak mondjanak. -Ő addig szokott ilyenkor dulakodni, ügyeskedni, míg csak meg nem -veri a híres játékost. Gyermekkorától fogva így szokta meg ő ezt. -Vakmerő, kifáradhatatlan lett, vízben, <span class= -"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> erdőben, -játszó-asztalnál, lóval, asszonynyal. Nem hiúságból, csak úgy -ösztönből. Tele volt erővel, s az kibugygyant belőle egy kis parázs -izgatásra, mint a rügy a fából.</p> -<p>A kuglizó német a kertben jó szemű, aczélkarú legény volt s -mester a maga dolgába. Hidegvérrel, számítással dobott.</p> -<p>Magyari ezt sanda szemmel nézte, összefont karral állva a háta -mögött. Mikor a német pocsékká vert mindenkit, Magyari egymagában -megemelgette a golyókat s magára maradva addig hajigálta, míg csak -az alkonyat a kertre nem esett.</p> -<p>Alig tudott aludni. Jó reggel már talpon volt. Az eszében is -mind vetette a golyókat, s az úton a mint föligyekezett a kertbe, -úgy dobálta a karjait, mintha gurítana. Sugár erős volt, még -fiatal, ruganyos és deli. Úgy el volt foglalva a kuglizással, hogy -az úton köszönőket alig vette észre. Pedig sok ismerője volt. Itt -nőtt föl.</p> -<p>A kuglizás nem olyan könnyű mesterség, a hogy képzelné az ember. -Véletlenűl minden kontár kicsapja a királyt ottan-ottan. De -bizonyosnak lenni a dobásban a tökéletlen pályán, arra kemény kar, -biztos fogás, tökéletes szem és tiszta fej kell. Magyari addig -játszott magára, míg csak a mulatók ki nem zavarták. A játszók -mindenek <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= -"Page_37">-37-</a></span> fölött érdekelték. Mennyi esetlen kuglizó -lézeng a világon!</p> -<p>A német csakugyan félelmes betyár volt. Az ebédét Magyari csak a -kuglizó színében költötte el. Egy-egy fogás között dobott a pályán, -hogy csak úgy döngött a golyófogó dob. Aztán addig verte a bábokat, -míg csak egészen beleizzadt.</p> -<p>A miniszter azalatt megérkezett, de néhány rosz beszéd csakugyan -nem érdemes arra, hogy Magyari abbahagyja a tanulmányait. A kis -város persze föl volt fordulva. Fehérruhás leánykák szórtak -virágokat, bandérium parádézott a piaczon, a miből az volt a -valóságos haszon, hogy senki sem alkalmatlankodott Magyarinak a -kuglin. Estére már szép gyakorlatot is szerzett. Eh! nehézség nincs -a világon, csak erős akarata legyen az embernek.</p> -<p>Másnap valóságos ünnep volt. Szaporán szemelgetett az eső. -Magyari zavartalanul élvezhetett. A pálya tökéletlenségein -néhányszor pompásan győzedelmeskedett. Egészen lázban volt. Este -néhány polgár vetődött be. Azokat kedve szerint megrakta és -sajnálta, hogy a német nem hozta oda a fogát.</p> -<p>Igen jó kedve kerekedett. A régi tanulmányaiból vett elő egyet: -leitatta a polgárokat egészen <span class="pagenum"><a name= -"Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> a sárga földig. A mint -ivott, mind kedvetlenebb lett; a kik házsártoskodtak, azokat -kidobta; a ki ellágyult, azt eldajkálta gyöngéden; a ki bús volt, -vígasztalta és oly szépséges szépen énekelt tökéletesen kiművelt -bassusán, hogy elszorúlt a szíve, a ki hallotta.</p> -<p>Reggel természetesen nem volt elég ruganyos. Azért meg sem -mérkőzött a némettel. Inkább csak kedvtelésből dobott -egyet-egyet.</p> -<p>A németre csak az aztán való nap került a sor. Azt tökéletesen -legyűrte. A szegény az egyik hibát a másik után követte el. -Valósággal elvesztette a fejét. A végén a német egyszer mezitlábost -is dobott, a mi közderültséget keltett.</p> -<p>A miniszter természetesen elutazott szerencsésen. De minthogy -Mohácsnál sok veszett már… Magyari igen könnyen tűrte el a -veszteségét.</p> -<p>Egészen elégedett volt. Közlékenyebb lett s lekötelező módon -találkozott a régi ismerőseivel az utczán. Mindenki iránt -érdeklődött s egy-egy szíves szava volt mindenki részére.</p> -<p>Az utczán meleg tekintettel néztek utána. Előkelő volt minden -mozdulatában s igen kedves. Nem volt leereszkedő, bárha igen -nyájas; igen előzékeny, mégis senki sem mert volna komédiázni vele. -A boltos vagy a fogadós, a kinek régebbről <span class= -"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> adósa -maradt, kedvtelve mondta: «Lám, a mi bárónk; lám, hazatért; vajjon -végképen-e?» Azon mindenki örvendett volna.</p> -<p>A mint Géza báró a piaczon végig ment, egy kedves régi jó -emberét pillantotta meg. Feléje is ment mindjárt. Ez Orbán volt, az -öreg gazdatiszt, a ki a Magyari apjánál szolgált sokáig. -Elnehezedett, jóképű, zsinóros ruhájú, jókedvű úr. -Megszólította:</p> -<p>– De milyen kedves dolog, hogy látom, Orbán. Hol jár itt?</p> -<p>– Én itthon vagyok… Igazi szerencse, hogy méltóságodat -láthatom.</p> -<p>A kezét alig akarta odaadni.</p> -<p>– Hiszen megfiatalodott, Orbán. Micsoda titka van, hogy ilyen -sugárzó legényember lett. Lássa, minden romlik, pusztúl a világon, -maga marad csak egy helyben. Az esztendők csak úgy elsuhannak a -feje fölött…</p> -<p>– A titkom, méltóságod, a boldogság. Én megházasodtam és itt -lakom.</p> -<p>Meg sem mozdult és tisztelettudással nézett föl régi kisebbik -gazdájára.</p> -<p>– Megházasodott? Örvendek rajta, elhiheti. Megengedi, hogy -megismerjem a feleségét?</p> -<p>– Nem is mertem volna kérni ezt a kegyet. <span class= -"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p> -<p>– Ismerem-e vajjon a feleségét?</p> -<p>– Már elfeledte talán méltóságod. Az én Matildom nem egyszer -beszélt méltóságodról. Ő a gátháti kertész leánya s egyszer -útbaigazította méltóságodat, a mint eltévedve lóháton a Bese felől -jött. A lovat még én vitettem haza onnan. Így is ismerkedtem meg -vele. Hogy is emlékezhetnék reá méltóságod? Akkor ő már sugár nagy -leány volt. Azonban csak most hajlott a kérésemre. Alig két éve. -Azóta igyekszem boldoggá tenni. De méltóságod megró e sok -szóért.</p> -<p>– Azt hiszi-e? Azonban hova igyekszik, Orbán? És ment mindjárt -abba az irányban, a merre a vén tiszt tartott.</p> -<p>Orbán kissé ajangott, hogy a kisebbik gazdájával ilyen bizalmas -közeliségében megy, mindenek szemei előtt. Az ott a piaczon, a nagy -emeletes kőház a Magyariéké volt; a széles Marosvölgy torkában, -láthatja egy jó szemű ember, ott feketellik egy pompás kastély, -melyben uralkodtak a Magyariak időtlen időktől fogva. Ott bizony -mások szavaira hallgatnak most a cselédnépek. Mindazonáltal Magyari -csak szegényebb lett, de rosszabb bizonyosan nem. A fejedelmi vér, -mely ereiben buzgott, nem kevésbbé drága, a miért a zsebében -kevesebb pénz van. <span class="pagenum"><a name="Page_41" id= -"Page_41">-41-</a></span></p> -<p>Oh, drága nyugalmas, szép kis városom!</p> -<p>Minden ablakban virág, minden cserépsor mellett egy szöghajú, -rózsaszínnel belehelt arczú leányfej. Senkinek sincsen sietős -dolga; hajszolni valójok nincs, a miért verejtékben úszó arczczal, -vérig kell dulakodni. Mire? Együgyű vágyak a szívekben, s -elégedettség. Mert hamarább amúgy sem jön meg az éj, ha azt -óhajtjuk; és mert nem virrad hamarább, ha áhítjuk is, mint a hogy -jönnie kell. És mert minden meg is jön a maga idejében és mivel -minden úgy van jól, a hogy van – hát mire való emésztődni, -szenvedélyeskedni és miért szertelenűl epekedni? Olyan kevés kell -az embernek arra, hogy megéljen és olyan kevés kell arra, hogy -meghaljon az ember. A nagy szenvedélyek igazán nem valók a kis -városokba, a hol mindenkinek elég helye van, hogy elférjen s a hol -kényelmesen kikerülheti a másikat…</p> -<p>Az Orbán háza lenn a Maros partján volt, szép, zöldre festett -kőház; leeresztett zsalukaterekkel; eperfa az udvarán; a tornácz -fáján a ládákban édes illatú kövér violák pompáznak. A víz -láthatatlan párája lágyan símogatja az ember arczbőrét. Szelid, -álmos csend terül el az életen, mint egy finom fátyol. <span class= -"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p> -<p>– Ez az én szegény fészkem, méltóságod s igen boldog vagyok, -hogy a küszöbén átlép.</p> -<p>Egészen fölmelegedve sietett föl a súrolt lépcsőn az -oleanderekkel megrakott verandára, anyáskodó gyöngédséggel úgy -tett, mintha fölemelte volna a kisebbik gazdáját az ő nyugodalmas -házába.</p> -<p>Aztán kinyitotta az ajtót s beszólt:</p> -<p>– Nagy tisztesség ért minket, Matild… Itt vagy-e?</p> -<p>Az ajtóban akkor egy szőke gyönge asszony jelent meg. Szelid kék -szemei, vértelen keskeny ajaka volt s olyan bágyadt, mint egy -virág, melynek szirmait az ősz érte.</p> -<p>– A báró… látod.</p> -<p>Az asszony félkezével megtapogatta az ajtót, aztán megfogta és -hozzá dűlt, mintha igen elfáradt volna, szemeit a Magyari előkelő -alakjára szögezve.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Mert ez tulajdon azon Magyari báró volt az, a ki egyszer a -gátháti marosparti réten ott találta Spech Matildot, a kertész -leányát.</p> -<p>– Ez ösvény visz a városba, kisasszony? – kérdezte.</p> -<p>– Nem mindenkinek. <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span></p> -<p>– S nem nekem?</p> -<p>Ah! mintha a meséből való királyúrfi volt volna. Sugár, karcsú, -fiatal. A lovát kantárszárán vezette. Csak koboz hiányzott az -oldaláról. Matildnak ismerősnek tetszett. A gyermekkorából való -képeskönyvéből.</p> -<p>– Vakmerő dolgos emberek járnak csak a Maros gátján, ha sürgős -útjok van.</p> -<p>– Higyje azt, hogy én is sietek.</p> -<p>– Akkor a gát kötésén kellene átmenni. A dobogó vékony szálain -veszedelmes átmenni.</p> -<p>Derűlt idő volt. Ruták, menták illatoztak, az erikák gyöngéd -pettyeket képeztek a mező zöld bársonyán. Lent a berekben -kaszáltak.</p> -<p>– Mégis, kisasszony – valami derűlt hányivetiséggel beszélt – -átmegyek rajta. Aztán, ha át tudok menni a dobogón, közel érem-e -akkor a várost?</p> -<p>– Nyomban. Csak a domb fedi el.</p> -<p>Akkor egy kaszáló parasztra kiáltott a királyfi s oda dobta a -lova kantárját.</p> -<p>– Majd, kisasszony, eljön a lovam után Orbán, a tiszt. Jó? -Megmutatja így az útat?</p> -<p>A paraszt mindjárt elvitte a mesefiú táltosát s maga mosolyogva -nézte a kis szőke leánykát.</p> -<p>Ah! ha önök látták volna szemeit… e diófa színű, merész, fényes -szemeket! <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span></p> -<p>– A koszorút kinek kötötte, kisasszony?</p> -<p>A német leány a háta mögé rejtette a vadszekfűből fűszállal -kötött koszorút.</p> -<p>– Mire kiváncsi még az ösvényen kívül?</p> -<p>Évődés szemén, derű az arczán, bizalmasan kérdezte; még csak el -sem pirult. Mintha csak egy vers folytatását olvasná, a mit az -imént hagyott abba.</p> -<p>– Itt lakik? Sok, ha ezt is kérdezem?</p> -<p>– Miért? Ott lakom a jegenyefák mellett, látja… a kertészházban. -Oka van, hogy ezt is kérdezi?</p> -<p>– Gyönyörű a mező. Tűzzön hát egy szál szekfűt a -gomblyukamba.</p> -<p>– Elfelejti az ösvényt. Pedig sietős az útja.</p> -<p>– Sokszor járja-e a mezőt? Én csak a Bese-hegyen túl lakom, s -néha erre jönnék, ha ilyen szép leányt találnék az útban.</p> -<p>Egy szál szekfű után nyúlt s a leány kezéhez ért. Akkor a leány -egyszerre megzavarodott s egészen kigyúlt az arcza. Bátorsága -elszállt.</p> -<p>– Nem… nem szoktam itt járni soha sem… én soha sem járok itt… -igazán soha sem.</p> -<p>A megrettent szóra az idegen is tartózkodóbb lett.</p> -<p>– Az ösvény?</p> -<p>És arra indúlt, Matild kiejtette a szekfűkoszorút. <span class= -"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p> -<p>– Ügyeljen… ügyeljen e mart szakadékos. Nem szabad könnyelműen -leszállani a gátra.</p> -<p>Az idegen ismét mosolygott az aggodalmaskodó szóra és könnyedén -leugrott a martszélről. Visszafordult és ravaszúl így szólt:</p> -<p>– Nem találom az útat, merre menjek, kisasszony. Nem mutatná meg -az ujjahegyével.</p> -<p>A leány közel a mart szélére lépett és finom, keskeny kezével a -helyes vonalat megmutatta. Az idegen megérintette a nyújtott ujjat. -Matild ott felejtette egy perczig.</p> -<p>Aztán szépen köszönt és könnyedén, mintha nem is érinté lábával -a vesszőket, átszaladt a gáton. A túlsó partról barátságosan intett -és frissen tovább ment.</p> -<p>Ah! beh elment. Már rég futotta meg az ösvényt, (oh, mily -réginek tetszett Matildnak) hány álmatlan éjtszakán hallotta a -dobogó zörgését, a mint áthalad rajta a szép királyfi. Mintha csak -a meséből való volna; olyan váratlan és álomba vesző. Nem egyszer -úgy tetszett neki, hogy az ablakát zörgeti meg valaki. Talán ő az. -Egy elsuhanó madár szárnya illette meg csak az ablaküveget. A berek -ezüst nyárbokor pihés ága meglibben. Talán ő bukkan ki az ernyője -mellől? Csak egy kóbor nyúl illan odább. <span class= -"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> -<p>A megapadt Maros medre megtelik sokszor, és a szennyes hólé ha -lefoly, ismét száraz lesz sokszor a dobogó, hogy siető emberek -járjanak át rajta a városba, de többet, egyszer sem, de soha nem -fut át rajta a szép királyfi.</p> -<p>A kis kertészházon esztendők suhantak át, jöttek jó szándékú -falusi legények a ház leányáért, ah! egy sem volt hasonló az -egyetlenhez. Matild olvasta érzékeny német verses könyveit a -szerelmes pásztorokról, a kékszalagos bárányokról és álmodozott és -várt valami lehetetlenségre és hitt valami hihetetlenbe.</p> -<p>A vén kertész oltott rózsáit, gyümölcs-csemetéit elvitték -messze, csak legszebb virágát, szép leányát – de senki. Eljött a -nagy csontos kaszás és lekaszálta a vén kertészt és Matild egyedűl -maradt a kis kertészházban.</p> -<p>Akkor jött Orbán, az öreg tiszt. És Matild félve a magánytól, -szegénységtől és valami névtelen reménység a szívében, hogy még -egyszer a vén tiszt oldalán a szép királyfihoz közeledhetik – és a -meghervadt kis Matild – odaadta kezét. Ennyi az egész.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Egyszerre megismerte a bárót.</p> -<p>A vér a fejébe szökött, elszédült. <span class= -"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p> -<p>Magyari érdeklődéssel nézett a gyönge nőre. Nem emlékezett, hogy -látta volna valaha.</p> -<p>A vén tiszt aggodalommal sietett a felesége felé. Mégis azt -mondta:</p> -<p>– Bocsánatot kérek, méltóságod. Én voltam a hibás. Hirtelen -zavartam meg. Az ügyetlenség engem terhel s méltóságod elnéző lesz -irántam.</p> -<p>A szoba hűvös és jó illatú volt. A vén bútorok föl voltak -piperézve női munkákkal. Mindenik pedans rendességgel volt -elrendezve. Magyari az első tekintetre megismerte a régi bútorokat. -Hazulról, az apja házából valók voltak. Az esztergált -kőrisfa-diványokon a régi kastélyban mennyit ugrált! És a vörös -karosszéken mennyit próbálta az erejét. Az ősei gazdátlan képeiből -is egy-két a falon csüngött ím; buzogány a kezében, írásos szalag a -száján. Egy kissé megilletődött.</p> -<p>Az asszony összeszedte magát és nesztelenűl lépett vissza. A -homlokát megsímogatta s kigyúlt mindjárt, hogy szeme összeakadt a -Magyari tekintetével.</p> -<p>Az ajtó mellől egy vén fogatlan kopó vánszorgott föl. A hitvány -állatnak a bajusza egészen ősz volt. Körülszagolta a jövevényt, -aztán fölnyújtotta a fejét s megnyalta a Magyari lecsüngő kezét. -<span class="pagenum"><a name="Page_48" id= -"Page_48">-48-</a></span></p> -<p>– Ah! te vén dög… a Mira? – nem?</p> -<p>A vén tiszt tisztelettel meghajolt. Nem tudott volna -szólani.</p> -<p>A báró lehajolt, gyöngéden megsímogatta az állatot és két kezébe -fogta az öreg kutya fejét.</p> -<p>Aztán halkan így szólt: «Oktalanság». Restelte, hogy a hangja -megremegett. Mindjárt összeszedte magát, kiegyenesedett és -szeretetreméltóan az asszonyhoz fordult:</p> -<p>– Bocsánat, hogy megzavartam. Akaratom ellen történt. Az Orbán -régi barátsága révén, látja, úgy jövök, mintha csak haza jöttem -volna.</p> -<p>Az asszony rebegve felelte:</p> -<p>– Boldog vagyok, ha annak tekinti. Mi sokszor emlegetjük s Orbán -nagyobb ünnepet nem ért, mint a mai nap.</p> -<p>Akkor egy patyolat ingvállas sugár, tiszta cselédleány jött be, -keskeny nyakú boros üvegeket hozva. A gömbölyű csinos leány -megtöltötte a poharakat, az asztalra tette és kiment.</p> -<p>– A «Pogányvész» hegyből való, – mondta Orbán, – hatvanhetes -termés, méltóságod. Soha méltóbbnak nem töltöttek belőle s nem is -adja több tisztelettel senki, mint a hogy mi kináljuk.</p> -<p>A báró egy hajtásra itta meg az aranyszínű nedvet. Kissé -zavarták a váratlan benyomások. <span class="pagenum"><a name= -"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> Küzködnie kellett magával, -hogy kedélyének rugékonyságát visszakapja.</p> -<p>Az asszony a szemeit a báró arczán felejtette néha, de mindjárt -lehunyta, ha összetalálkozott a báró tekintetével. Még mindig a -régi volt. Hangja mélyebb, a homloka magasabb, de a szeme ugyanaz, -a mint látta annyi esztendő óta ébren, alva. A vén kutya a báró -lábai elé feküdt karikába; öreg fejét az ismert lábra fektetve -csendesen pislogva.</p> -<p>A tiszt egészen megelevenedett s fecsegővé lett. Le nem ült -kisebbik gazdája előtt, de gyöngéden megválogatva a beszéd tárgyát, -szüntelenűl locsogott. Az idegen kézre ment ősi házról; porba -hurczolt régi tisztelt névről egy igét, hogy ki ne ejtsen valahogy. -A helyett a vadakról beszélt, melyekre egyszer a fiatal báróval -jártak a szabadi hegyekbe. Már csordával járnak le a kukoriczásokba -a vaddisznók; a maczkó ki sem mozdul az aljból málnaéréskor, -kedélyeskedik a parasztokkal s ha pásztortüzeket raknak a cserésbe, -másnap a tűz túlsó felén füttőzik. És nincsen már vadász, hozzá -méltó.</p> -<p>Aztán valami szép faj lipiczai ménekről szólt, úgy, mintha meg -akarná győzni kisebbik gazdáját, hogy abból a fajból ménest kellene -berendezni. <span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span></p> -<p>Alig jutott szóhoz más tőle. Boldog volt, hogy beszélhetett. A -báró egyszer fölkelt, akkor karon fogta a vén gazdatisztet és -lekényszerítette maga mellé a régi kőrisfa-diványra. Ott egyenesen -ült Orbán, csak a divány szélére, úgy, mintha kész volna minden -perczben felszökni.</p> -<p>A mint alkonyatra fordult az idő, mind nyughatatlanabb lett a -vén gazdatiszt. Azon mesterkedett, hogy előterjeszsze… hogy késő is -lévén… hogy az alacsony fogadó miatt is… hogy maradjon nálok. Még -az öreg báró bútorai vannak az Orbán vendégszobájában. Azt ő -szerezte meg az… az… «elmult időben». A vén virágos szék is ott -van, a mit a méltósága báróné szeretett. Azt emlékül kapta.</p> -<p>Aztán egészen kicsapongó lett örömében, mikor megegyezhetett a -báróval. És fiatalos könnyűséggel ment ki, hogy elhozza a báró -podgyászát a fogadóból és gyerekes módon megköszönte sokszor a -kegyet és élete legboldogabb napjának nevezte.</p> -<p>Az asszony egészen félénk lett, mikor Orbán elment. Zavartalanúl -élvezte a báró jelenlétét, míg az ura beszélt. Az erejét vitte el, -hogy elment.</p> -<p>Magyarinak az emlékei rajzottak föl a lelkében <span class= -"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> s a -feltörő képek ellágyították, akármint küzködött ellene. -Nevetségesnek találta magát s boszús lett.</p> -<p>– Rég járt itthon a báró?</p> -<p>– Az idehaza? Csúfolkodó, kicsinylő kedve volt s így folytatta: -«Higyje el, hogy csak a félszeg nevelés veri belénk azt, hogy az -idehaza jobb, mint akármi hely».</p> -<p>Az asszony megzavarva kérdezte:</p> -<p>– De a gyermeki álmok, örömeinek boldog tanyája?</p> -<p>A báró kicsinylőleg folytatta:</p> -<p>– Éretlen érzékenykedés, higyje el! Micsoda igazi öröme van a -gyermekségnek? Az élet akkor kezdődik, a mikor érezni kezdjük, hogy -vagyunk. Az örömöket akkor kezdjük értékelni, mikor megismertük már -egyszer az igazi bút.</p> -<p>A kesernyés szavakra fölállott és kiment a nyitott ajtón. Mintha -csak nézett volna, és nem látott volna. Aztán hirtelen megfordúlt s -váratlanúl kérdezte:</p> -<p>– S boldoggá teszi-e Orbánt? Van-e érdemesebb a boldogságra, -mint e derék, hű ember?</p> -<p>– Mit kérdez? – felelte szorongva.</p> -<p>Mit mondjon? Boldoggá teszi-e Orbánt? Akkor azt kellene -elhitetni, hogy szereti az öreg embert. <span class= -"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> Igaz-e? Ha -igaz, elveszti azt, a kiről örökké álmodozott, mert íme szívének -csak ekkora a hűsége. Ha nem igaz… akkor így szól, miért mentél hát -hozzá, miért hazudtál az oltár előtt?</p> -<p>– Mit nevez annak? A kötelesség hűséges teljesitése? -Bizonyosan…</p> -<p>Azonban úgy látszott, mintha Magyarit nem érdekelné a válasz. -Hanem megfogta az asszony mind a két kezét, a szemébe nézett s így -szólt:</p> -<p>– Tegye derűltté életét, hiszen látja, milyen jó és hű öreg -ember. Azt hinné az ember, hogy nincs hűség, szeretet a világon és -lám, az mind nem igaz. Van a világon. És mikor az ember ezt -megérzi, olyan könnyűnek érzi magát.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Aztán kilépett és egy oleander virágot szakított le. Láthatólag -csak gépiesen cselekedett.</p> -<p>Az alkony csöndesen ereszkedett az udvarra. Állatok fészkelődtek -az ólban s egy-egy borjú bőgése zavarta a csöndet. Az eperfa -gyümölcsös ágait csöndesen himbálta az enyhe esti szellő.</p> -<p>Az asszony követte Magyari minden mozdulatát. A kezén a férfi -kezének melegét érezte s az áthatotta az egész testét. Bátorabbnak -érezte magát s közeledett az álmodott férfiúhoz. <span class= -"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span></p> -<p>Ekkor így szólt valami beteges fénynyel szemében:</p> -<p>– Nem adja nekem a virágát?</p> -<p>Magyari visszalépett s csodálkozva nézett az asszonyra. Matild -érezte, hogy oktalanságot követett el, s mentegetőzve, zavartan -mondta:</p> -<p>– Csak vissza mondom, a mit egyszer nekem mondott. -Elfelejtette-e már? Inkább csak az emlékért mondtam vissza.</p> -<p>Magyari könnyedén meghajolt, mintha csak nem akarna ellene -mondani, de a tekintetéből látszott, hogy nem értette.</p> -<p>– Az emlékért?</p> -<p>Az asszony akadozva mondta:</p> -<p>– Már elfelejtette? Akkor volt, mikor felénk ment a városba a -gáton s azt kérdezte tőlem a mezőn: «Merre megy a legközelebbi -ösvény a városba». Nem emlékezik reá? A lovát nálunk hagyta s -Orbánt küldte utána… És így szólt hozzám: «nem ad egy szekfűt a -koszorújából?» Már nem emlékezik reá?</p> -<p>Valami gyerekes engesztelő tekintettel nézte s egészen -megszépült elhervadt arcza.</p> -<p>– Emlékszem. Orbán beszélt az úton felőle…</p> -<p>– Csak Orbán? – mondta s leverten leejtette a karjait. -<span class="pagenum"><a name="Page_54" id= -"Page_54">-54-</a></span></p> -<p>Akkor jött meg az öreg tiszt. Úgy hozatta a báró holmiját, -mintha valami ellenséges diadaljelvényeket foglalt volna el. -Egészen ruganyosan szaladt föl vele a lépcsőn s vígan mondta:</p> -<p>– Nem fejezhetem ki, milyen boldog vagyok. Reménylem, hogy -Matild nem volt terhére méltóságodnak? Itt van minden és elhoztam. -Én magam rendezem be, más úgy sem tudja, hogy szereti méltóságod. -Örvendek, ha Matild szórakoztatta méltóságodat. De ő csak úgy -örvend a szerencsének, mint én, csakhogy ő kissé szótalan és -kedvetlen. Mi igen ritkán látunk vendéget, s kiszokunk belőle, de -ilyen kedves vendég soha sem járt…</p> -<p>A Magyari esze az öreg Orbán feleségének a megnyilatkozásán -járt. Mert az volt az: valóságos vallomás… A mult emlegetése, a -jelentéktelen eset apró részletezése – nem vallomás-e? Minden szót -az asszony megtartott az eszében, úgy, mintha csak az imént -hallotta volna, vagy mintha örökké hallotta volna – attól fogva. -Tekintetén sóvárgás és a hangján… Érzékeny jel után áhítozik és az -érzékeny múlttal indokolja. Egyszerre jelentékenynek találta a -Matild elszédülését, mikor a küszöbön meglátta. Nem véletlen -rosszullét volt bizonyosan. És összeköti Magyari a szavait és a -rosszullétet. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span></p> -<p>Boszúság szaladt át rajta. Igen nevetségesnek találta az egész -esetet. Nem is volt arra való hangulata, hogy észrevegyen egy -jelentéktelen asszonykát – és annál kevésbbé, mert Orbán felesége -az.</p> -<p>A vén gazdatiszt szolgálatkészséggel sürgölődött. -Rendelkezésével fölverte az udvart, nehogy valamiben szükséget -lásson az ő kisebbik gazdája.</p> -<p>Magyari leült, az alkonyatba nézett. Igen szívesen kidobott -volna mindent az eszéből, a mi váratlanul meglepte e napon: a -múltnak emlékeit és az érzelgő asszonyt. A fogatlan kutyát -megsimogatta gyöngéden és kiállott a tornáczra. Az udvaron -sürgölődött a kis piperés cselédleány. Megszólította:</p> -<p>– Katinak hívnak?</p> -<p>– Nem, méltóságod, Erzsinek.</p> -<p>– Mindegy. Csinos leány vagy.</p> -<p>És egyúttal vízért küldte. Inkább csak azért, mert jól esett, -hogy hangosan beszéljen. Az asszony szemeinek kisérő tekintetét -érezte magán.</p> -<p>Hátha mégis téved s hátha üres nézése mit sem jelent. Kedve -volt, hogy megbizonyosodjék. Tudnia kellett, hogy mi lakik ez -asszonyban. Hiszen egy világlátott embernek mi se könnyebb -<span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span> annál, mint hogy belelásson egy -haszontalan asszonyba. Hogy miért teszi? Talán csak azért, hogy -foglalkoztassa magát s fölújult emlékeinek feltörő képeit elfödje -vele.</p> -<p>A tiszt a báró szobájával foglalkozott buzgón. Magyari a kis -Matildhoz fordult az oleanderfák alatt, és lágy hangon -kérdezte:</p> -<p>– És gondolt-e néha reám?</p> -<p>Matild fölvetette szemeit egy perczre, aztán lesütötte és -hallgatott. A fiatal ember kegyetlenűl folytatta:</p> -<p>– Néha egy percz szabja meg az életünket, egy tekintet, egy szó. -Nem óhajtjuk, nem várjuk ezt a perczet, jön és reánk száll, mint a -végzet. Talán az a délután, a verőfényes mezőn, mikor megláttam, -talán ez a percz volt. S mikor beléptem az imént azon az ajtón, úgy -tetszett nekem, mintha egy kedves képet látnék ismét, a mit egyszer -láttam már; egy álom, a mi megjelent nekem egy csöndes éjtszakán. -És mintha az álom megújult volna ismét…</p> -<p>A míg beszélt, merően az asszonyra szegezte tekintetét. Az -asszony keble gyorsan hullámzott.</p> -<p>A kis cseléd a vizet mosolyogva hozta. A hízelgő szó, a melylyel -kérte a báró a szolgálatot, <span class="pagenum"><a name="Page_57" -id="Page_57">-57-</a></span> bátorrá tette és a szép úrfin végig -vonogatta fényes szemeit.</p> -<p>Magyari megízlelte, aztán hátradűlt a székén s úgy leste -Matildot, mint a hogy a fekvibe álló nyulat ügyeli a vadász, -fölhúzott puskával kezében.</p> -<p>– Most emlékezem világosan arra a virágos rétre, a csillogó -vízre és a koszorút kötő bájos leányra. Rosz néven veszi-e, ha -emlékeztetem reá?</p> -<p>Az asszony rebegve mondta:</p> -<p>– … Távolabb a berket kaszálták, tele volt illatával a levegő… -Én segítettem, míg a dobogóra szállt. A kezemet fogta. Azt hittem, -hogy visszatér egyszer; mint vártam, majd meghaltam – de soha sem -többet… soha sem tért vissza.</p> -<p>A tele hold felült a kék égre. A vén tiszt elvégezte -sürgölődését a szobában és kilépett a verandára. A vacsorát -jelentette ragyogó tekintettel, olyan hódoló tisztelettel, mintha -egy királyt invitálna az asztalához.</p> -<p>Magyari átölelte az öreg ember nyakát s minden elfogadható ok -nélkül megszorította. Matild csöndesen, megzavarva kísérte őket, -nesztelen lépéssel.</p> -<p>Az asztalnál Magyari ismét a régi jó kedvű <span class= -"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> nyájas úr -lett. Fesztelenűl beszélt; a ború elszállt róla, úgy látszott. -Mindent pompásnak talált s udvarias figyelemmel halmozta el az -asszonyt. Orbán boldogan nézte azokat, kiket a legjobban szeretett -ezen a világon. Mohón, gyorsan ivott. Mikor a bortól egy kissé -megmelegedett, fellengezve mondta:</p> -<p>– Nem, méltóságod! ha az Isten parancsolna velem e perczben, így -felelnék akkor: «Jó Uram! tehetsz szolgáddal akaratod szerint. -Szolgád már volt boldog.» Én most az vagyok, méltóságod! Az -asztalnál ül az a két lény, a kik legdrágábbak szívemnek. -Bocsánatot kérek, hogy egyszerre emlegetem a két nevet. De hódoló -ragaszkodásomon kívül Matild, a legdrágább nekem. Bocsánatot -kérek.</p> -<p>Magyari később így szólt:</p> -<p>– Higyje el, hogy igen jól érzem magamat. Sajnálom, öreg -barátom! hogy most csak egy óráig lehetek körükben, de meg fogom -kapni annak a módját, hogy hosszabb ideig is láthassam -mindkettőjöket.</p> -<p>Orbán elkomolyodva kérdezte:</p> -<p>– Miért? Méltóságod csak nem akar elhagyni minket?</p> -<p>– Azt hiszi, hogy nem becsülöm elég nagyra <span class= -"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> -szeretetének értékét? Azonban jókor reggel indulnom kell. Maga azt -hiszi, öreg ember! hogy nekem nincs «muszáj». De van. Holnap reggel -messze leszek. A kötelesség parancsol velem.</p> -<p>Úgy látta, hogy becsületesen cselekszik, ha nem marad tovább a -vén tiszt házában. És a mint egész életében hirtelen készen volt a -határozatával, egyszerre döntötte el, hogy elmegy. Olyan meleg -tekintettel nézett az öreg tisztre, hogy alig tartotta volna magát -képesnek reá. Annál kedveskedőbb lett.</p> -<p>– Azonban – így szólt – az éjjelt nem vesztegetjük el álommal. -Még adósom azzal, hogy lássam a házát, kertjét, istállóját. -Elfelejtette már, hányszor vertem föl álmából, hogy barangolja be -velem a falut éjjel, vagy tutaj hátán a városig menni. S hát -féljen, Orbán! ma ismét olyan kedvem van.</p> -<p>Azonban az öreg tiszt elbúsulva hallgatott. Elkomorodva ivott. -Alig hogy megkapta régi kedves kisebbik gazdáját és lám! veszti már -el ilyen váratlanul.</p> -<p>– Szólj, Matild, ő méltóságával. Hátha inkább hallgat reád, mint -reám, együgyű öreg emberre s a kérésedre inkább hajol.</p> -<p>Azonban Magyari nem engedte, hogy az öreg <span class= -"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> tiszt -sokáig fűzhesse ezt a kérdést. A borát a világosság felé emelte és -magasztalta arany színét, pompás ízét. Fenékig itta és késztette -Orbánt, hogy igyék. A mint az öreg tiszt látta, hogy kisebbik -gazdája élvezettel iszsza a vén bort, kedvébe járva, -fáradhatatlanúl töltötte. Magyari mosolyogva nézte az öreg -embert.</p> -<p>A vén tiszt így gondolkozott: «Hátha igen sokat fog inni, akkor -itt marad».</p> -<p>Magyari így gondolkozott: «Hátha igen sokat iszik s ellágyul, -akkor könnyebben békül meg az eltávozásommal».</p> -<p>Egyszer így szólt Orbán kigyúlt arczczal fellengősen:</p> -<p>– Ismerem, méltóságod, e bor venyigéjét, András báró hozta -Frankföldről és elültette a Pogányvész oldalra. Azt a földet sok -török vére áztatta… Már a méltók, kik ittak a bogyó nedvéből – mind -elmentek őseikhez… egy van csak, ki méltó, hogy megízlelje… a -nagyok szegény szolgája nyújtván…</p> -<p>A szeme kigyúlt egészen, zavartan beszélt. A báró ismét töltött. -Akkor Orbán elkeseredve kiáltotta:</p> -<p>– Eszti cselédem, nézd, nézd, gazdánk megalázza szegény -szolgáit… Ő saját kezével tölti <span class="pagenum"><a name= -"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> meg a poharakat… te elnézed -ezt?… elnézed?</p> -<p>Aztán fuldokolva végezte be. Ökölbe szorította a kezét és sírt. -Megfenyegette a cselédet s az abroszra hajtotta a fejét és -elaludt.</p> -<p>Magyari halkan szólt az asszonyhoz.</p> -<p>– Engedjen meg, ha én segítettem abba, hogy elcsöndesedjék -Orbán. Így a búcsúzást könnyebb szívvel viseli el. Egyéb sem marad -hátra, mint hogy én is búcsút vegyek. Higyje el, igen kedves -véletlen volt, a mi idehozott ismét, s kérem, szívesen gondoljon -reám.</p> -<p>Aztán fölállott, kezet nyújtott. Az asszony tovább felejtette a -kezét a Magyariéban, mintsem helyes lett volna.</p> -<p>A míg így érezte a báró az asszony gyönge ujjainak melegét, ez -szaladt át a fején: – Ha elmenekszem innen, örökre tövis marad a -gyönge, érzelgős asszony szívében…?</p> -<p>Az asszony félve kérdezte, (az ajaka rebegett a nagy -fölindulásban):</p> -<p>– Nem talál engem alkalmasnak arra, hogy kalauzoljam Orbán -helyett a kertben, a melyet meg akart nézni? minthogy Orbán már nem -képes reá.</p> -<p>Magyari nyájasan utasította vissza! <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p> -<p>– Nem merném fárasztani, semmi esetre e késős éjtszakán. Bízzék -ösztönömben. Magam járom meg a kertet, míg alkalmas leszek az -álomra… Engedje, hogy ismét köszönjek…</p> -<p>Az asszony hangtalanúl ejtette le a kezét s visszalépett.</p> -<p>Magyari szivarra gyújtott s a verandára lépett. Üde szellő járt, -rezedák illatát hozva a kertből, az oleanderek kesernyés -lehelletével elegyülve.</p> -<p>Hiszen ő veszedelmet hozott e hű, jó ember házára. Elfelejtette -volna talán az asszony a régi, gyerekes álmot, megnyugodott volna -és boldoggá tette volna e jó öreg embert, ki maga az önfeláldozás -és gyöngédség. Vége. A régi álom megújul ismét és a betegesen -érzékeny asszony szerencsétlen lesz és mindenki körülötte. Milyen -lesz így a jó öreg tiszt élete mellette!</p> -<p>Annyi megilletődés érte e délután Magyarit, mióta az öreg hű -szolgával találkozott. Gyermekkorának, nemes őseinek emlékei keltek -mind életre… Magyari, az erős birkozó természetű ember megadta -magát ez érzésnek. Súlya alatt ellágyult.</p> -<p>Mint csöndesítse el a születendő vihart, melynek jöttét érezte? -Mint altassa el ismét az asszony fölébredt érzéseit? Mit tegyen, -hogy jól, <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span> becsületesen cselekedjék? Máskor talán -nem töprengene ilyen kérdéseken. Talán máskor léha hiuskodás arra -unszolná, hogy hagyjon hátra egy megsebzett szívet. Azonban az -egész délután másképen hangolta.</p> -<p>Homlokát megtörülte. Egészen forró volt. A sötétbe nézett -tanácstalanúl.</p> -<p>Akkor éles vadász szemével meglátta, hogy az udvaron átsiet -valaki s a kertajtó homályában eltünik…</p> -<p>Ki az?</p> -<p>A szobák elcsöndesedtek. A vén kutya alszik az Orbán lábai -mellett, a kis cselédleány az asztal körül rendezkedett.</p> -<p>Az istálók is elsötétedtek teljesen.</p> -<p>A hold álmosan bujkált az égen, fekete foltok szélén bujva ki, -hogy a másik felhőrongy alá bujjon.</p> -<p>Ki lehet? Kétségtelenűl Matild lopózik a kertbe. Mit reményel -vajon? Talán arra gondol, hogy találkozni fog vele? Talán kalandot -keres?</p> -<p>Ah! Hiszen ez egészen közönséges hölgyike… Érzékeny-e a lelke? -vagy rosz fajta a vére?</p> -<p>Nem tudva eldönteni a kérdést, erős lépéssel a kert ajtaja felé -ment. A léczes ajtó csikorogva fordult meg a sarkán. Magyari -egészen fölháborodott. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span> A porondos úton gyorsan végig ment. Sehol -senki… Bokrok, virágok, madarak, minden aludt.</p> -<p>Visszatért.</p> -<p>És mégis nem könnyelmű hölgy ez, a kit a háborgó vére -ösztökél…</p> -<p>Ez regényt keres: az ő könyveinek érzékeny folytatását -keresi.</p> -<p>Nagyon hamar elhitte, mert jól esett ezt hinnie. Akkor ötlete -támadt, gyorsan fölemelte fejét és kiderült arcza. Félhangon -mondta: «ez az»… Megkapta a mit keresett. Az asszony megijed tőle s -megutálja, hogy soha se gondoljon reá…</p> -<p>Megtalálta a módját. Hogy soha se ábrándozzon róla s kivesse -álmaiból örökre.</p> -<p>Akkor derülten lépett be a szobába, s a kis cselédleányhoz így -szólt:</p> -<p>– Egy kis tüzet a szivaromnak, galambom. A legszívesebben -szemednél gyújtanám meg. Akarod-e, hogy a gyertya lángját -idetartsad szivaromhoz?</p> -<p>A kis leány, kaczagva, kaczér mozdulattal nyújtotta oda a -világot. Magyari megfogta a leány ropogós, gömbölyű karját, -megszorította; meggyújtotta szivarát s halkabban folytatta:</p> -<p>– A borostyános lugas közepén egy kőasztalt <span class= -"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> láttam… -Nagyon szomjas vagyok, abba pusztulok el, gyöngyöm… Nem vinnél oda -egy üveget e jó borból? Jobb lesz az íze, ha te viszed ki…</p> -<p>– Egy poharat is?</p> -<p>– Kettőt talán, gyöngyöm…</p> -<p>– Kinek kettőt?</p> -<p>– Mindenki alszik talán?</p> -<p>– Mindenki alszik.</p> -<p>– Nem iszol te ott velem egy pohárral a kedvemért?</p> -<p>– Nem, nem. De a bort viszem szívesen.</p> -<p>Aztán a leány után ment végig az udvaron. A gyertya lobogott a -leány kezében, álmos sugarakat hintve a gyászba borult kertre.</p> -<p>A mint a borostyános lugas elé értek, Magyari előre hajolt s -elfújta a lángot. A kis cseléd halkan fölsikoltott.</p> -<p>– Most már hogy lássunk? – kérdezte kaczér prünnyögéssel.</p> -<p>– Minek nekünk, gyöngyöm, a világosság? – mondta hangosan.</p> -<p>A leány letette az üveget az asztalra, lábujjhegyen közeledve, -mintha választ adna óvatosságával a hangos szóra.</p> -<p>Magyari hevesen fölkapta a leányt s ölébe <span class= -"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> ültette. A -leány mind a két tenyerét a fiatal ember elé tartotta -védelméűl.</p> -<p>– Hány a szeretőd, gyöngyöm? Egy…? no, kettő? három? Ne tagadj -el egyet sem belőle. A te szájad elég picziny, az ajakad piros, -mint az eperszem… akárhány csókot kaptál is reá, jut még belőle -másnak is.</p> -<p>A kis cseléd nesztelenűl súgta:</p> -<p>– Pszt… csöndesen… Én úgy félek… Mintha valaki járna -körülöttünk.</p> -<p>– Sohse aggódjál, gyöngyöm… Akárki lássa… nincsen szebb dolog a -világon a szerelemnél.</p> -<p>S ezzel átölelte a lyányt.</p> -<p>A kis cseléd halkan föl-fölszisszent.</p> -<p>A bokor a hátok mögött erősen megzörrent. A kis cseléd -kifeszítette testét az ölelkedő karból s fölállott.</p> -<p>Halkan így súgott:</p> -<p>– Valaki szalad az úton a ház felé.</p> -<p>Magyari megismerte.</p> -<p>Akkor komolyan így szólt:</p> -<p>– Már nem vagyok szomjas többé, kis leányom…</p> -<p>A cseléd csalódottan kérdezte:</p> -<p>– Nem szomjas már? <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= -"Page_67">-67-</a></span></p> -<p>Magyari mit sem felelt.</p> -<p>Csöndesen végig ballagott az úton, hol azelőtt egy perczczel -megriadva suhant át az Orbán felesége.</p> -<p>Ballagott…</p> -<p>Megnyugodottnak érezte magát. Jól cselekedett.</p> -<p>Mégis igen kellemetlenűl érezte magát.</p> -<p>Íme egy pár ember, két lépésnyire tőle a házban. Nincs is több a -világon, a ki úgy szeresse őtet, mint e kettő…</p> -<p>És elhagyja őket örökre.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69"><br /> --69-</a></span></p> -<h2>A BECSÜLET.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_70" id= -"Page_70">-70-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71"><br /> --71-</a></span></p> -<p>Utolsónak érkezett meg a mulatságra Emil, a főhadnagy.</p> -<p>A tó aczélsima jegén vig össze-visszaságba siklottak a -korcsolyázók. Az éles hideg, rózsákat fakasztott az arczokon. A -lámpácskák szelid világa érdekes félhomályba öltöztette a nagy park -tavát s a parkot őrző óriási fekete fákat még nagyobbnak mutatva, -mint a mekkorák.</p> -<p>A bolondos alakú, kis pavillonban a házi gazda, az ősz Torda -Dávid beszélgetett a tisztes Pókainéval.</p> -<p>Az asszonyság a Torda kis fiacskájáról beszélt.</p> -<p>– Tizennyolcz hónapos a ficzkó?</p> -<p>– Az én fiam már tizenkilencz mindjárt. Ma nehány tárgyat -egészen értelmesen nevezett meg s a kardját úgy forgatja, mint egy -janicsár.</p> -<p>– Mondja inkább, mint egy Torda, a katona Torda-vérből való.</p> -<p>Emil egy szőke kövér hölgygyel érkezett. A karján vezette a -parkon át. A szomszéd falubeli birtokos <span class= -"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> leánya, a -gazdag, kissé lomha járású Tar Ilona ez.</p> -<p>– Megkéstél, öcsém. A feleségem Klári, már tudakozódott -utánad.</p> -<p>– A mienk a veszteség, ha késtünk.</p> -<p>– Ugy-e Ilona hugom, te tartóztattad?</p> -<p>– Az apámmal jöttünk, – felelte ártatlanúl magyarázva.</p> -<p>– A ki védekezik, hugom, vádolja magát, – mondta jóakaróan -nevetve. – S azért nem kell elpirulni, kedves! ha jól mulatott -valaki.</p> -<p>Korcsolyát kötöttek s a szőke leányt egy czigányarczu legényke -vitte el. Emil alig elegyedett a beszélgetésbe.</p> -<p>Az egész társaság (a környék előkelősége) keringett a tón. A -Torda felesége, a finom kis Klári vezette a futókat. A mint a -főhadnagy mellett elsuhant, feléje fenyegetett vigan. A tiszt egy -percz alatt utólérte, kézen fogta s előre haladt vele.</p> -<p>– Soha se futhatsz úgy el előlem, Klári, hogy én ne érjelek -utól.</p> -<p>– Rosz futó vagy. Mindig csak a második helyre érsz be, – -lihegte.</p> -<p>– A szeretetedre is, Klári?</p> -<p>– Bolond. <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= -"Page_73">-73-</a></span></p> -<p>– Visszafordult s a szőke Tar Ilonának nyujtotta a kezét s a -nehéz leányt ideges gyorsasággal vonszolta. Gyengén fel-felsikított -Klári a futás hevében, Emil szótalanul követte őket.</p> -<p>A kis pavillonnal szemben, a nádas szélén, idősebb bekecses -férfiak szivaroztak egy pad körül. Sánta, piros arczu úr, Prini -Gábor ült rajta s vitte a szót. Emilre mutatott, a mint a hölgyek -mellett futott.</p> -<p>– Nézd, Buridán ama habozó szamarát, a mint méregeti a szénát, -méregeti a szalmát, hogy melyikbe harapjon. Nehogy ehen -maradjon.</p> -<p>– A csúfság csak úgy virágzik ki a szájadon, egyszerre, mint a -portulák.</p> -<p>– Kibe harapjon? a kis Torda Klárikába, a kit a szája elől vette -el az ura? Vagy Tar Ilonába, az ő sok ezerébe? sok húsába? Oh uram! -adj neki eszet hozzá valót.</p> -<p>– Mit javasolnál te neki, Gábor?</p> -<p>– Először ezt: hogy haljon meg, mert élhetetlen.</p> -<p>– Másodszor?</p> -<p>– Másodszor, – magyarázott belé kaczagva a harmadik, – hogy -takarítsa ki az utat Prininek a kis Klárikához.</p> -<p>A csufolkodó gyorsan tiltakozott. <span class="pagenum"><a name= -"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p> -<p>– Mi van az eszedbe? Nekem? Tudod a dalt: «Helyettem beszélj kis -virág!» (és összekuczorodott lábára mutatott). Nekem nincs egyébre -jogom, mint nézni s gyönyörködni a fiatalságban. Tettre Emilnek -volna joga. Én? Mit gondolsz?</p> -<p>– Mind emlékezünk arra a sűrü sóhajtásra, buzgó udvarlásra, -melylyel akartad pótolni Emilt, mikor más garnizonba tették át – -Klárika mellett. S akkor jött Torda, a penzionált generális, ép -lábakkal, kastélylyal, erdőkkel, mezőkkel.</p> -<p>Mind kaczagtak.</p> -<p>Az öreg Torda csendesen beszélgetett az öreg dámával, bőrös -lábzsákját figyelmesen igazgatva.</p> -<p>– A régi iskola, – mondta nyájasan bólintva Pókainé. – Maga -feláldozza magát értem, kedvesem s elhanyagolja a feleségét, -csakhogy régi barátnéját ne hagyja itt magában. Különben meg is -várhatom magától, Torda! Most hálálja meg, hogy magának neveltem -fel Klárit. Ő boldoggá teszi magát; maga lábzsákot szerez a -lábamra. Ilyen a férfiak háládatossága.</p> -<p>– Kivánja, hogy elvigyem?</p> -<p>– Kit, kedvesem? Azt hiszem, Torda! nem is hallja, a mit -beszélek. El akar vinni valakit?</p> -<p>– Bocsánat, figyelmetlen vagyok.</p> -<p>– Nem roszabb: szórakozott. Valami aggasztja <span class= -"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> magát, -mert nem egyszer ma visszás feleletet adott.</p> -<p>S mosolyogva fenyegette meg.</p> -<p>Emil a kipirult Klárát vezette a korcsolyázók előtt. A sötét -el-elfedte mindkettőjüket a hajlásoknál.</p> -<p>– Szeretném, Klári, ha elesnél.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Hogy felemeljelek. Vágyakozom a derekad után, mellemhez -szorítani a melledet. Tedd meg, kedves. Itt átvágunk a tulsó -oldalra a hattyúházig. Utól se érnének a segítők. Egy percz az -egész. No, megteszed?</p> -<p>– Boldog volnál, ha blamirozhatnál?</p> -<p>– Mit gondolsz? Hát van-e a világon, a mit inkább szeretnék, -hogy te boldog légy?</p> -<p>– Arra is törekedtél egész életedben, – felelé idegesen -felkaczagva.</p> -<p>– Keserűen szólsz. Kell-e mentenem magamat előtted? Tudod: mit -tehettem. Ha nem vagy az enyém, a sors az oka. Ő rendelte ki így, -hogy én csak sorvadjak utánad s másnak legyen joga hozzád.</p> -<p>– Nem egyszerűbb is így? – kérdezte gúnyosan.</p> -<p>– Ne bánts, Klári. Kit öljek meg éretted? <span class= -"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> Az enyém -lennél-e inkább akkor? A szegény ember hogy merjen ábrándozni azon, -hogy az ő tulajdona légy a te szépségedben? Hogy hozzá kössed a te -életedet a szegény katonához? az ő czifra nyomoruságához? téged, a -fényre, ragyogásra teremtettet. Miért kinzol, Klári?</p> -<p>– Ügyelj, utólérnek.</p> -<p>A fasorból tánczzene hangzott fel.</p> -<p>A kis Klári a pavillon felé suhant s kipirult arczát az ura felé -fordította.</p> -<p>– Mindig egyformán kedves, figyelmes.</p> -<p>Aztán odább futott.</p> -<p>Torda nyájasan bólintott felé. Az öreg Pókainé hozzá -fordult:</p> -<p>– Gyönyörű az én kis leányom, a maga felesége. Valósággal -zavarban van vele az ember. A teste egészen egy gyermeké; az esze -az uráéhoz való, a kedvessége elragadó. Az ember alig hiszi, hogy -anya s elmosolyogtam ma is, a mint látom a nagy fiát az ölében. -Mondja, hogy boldog vele. Jól esik hallanom, ha mondja.</p> -<p>A sánta, gonosz száju Prini új hallgatókat szerzett magának.</p> -<p>– Szeretem a vén gavallérokat. Minden nap muzsika, táncz. Persze -nekik kevés idejök van <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span> még hátra. Azt a kicsit jól akarják -eltölteni. A mi erejök, pénzök van, az elég arra a kevés időre. A -ki pedig hátul jön, tegye be az ajót. Az a rend. Egy hét óta alig -pihenünk a Torda házában. Juttat neki is az asszony, marad nekünk -is. Az a rend. A ficzkó erősen támad. Nézd Emilt, hogy meg akarja -mutatni Klárinak a hangjának a lágyságát. Csak ki ne essék a sajt a -szájából, a míg énekel.</p> -<p>– Micsoda sajt?</p> -<p>– Tar Ilona. Nem izes falat?</p> -<p>Gyéren kezdett szállingózni a hó. Az est enyhe és sötét volt. A -korcsolyázók vígan kikerülve egymást, hasították a jeget. Messziről -a park végéből a kastély ablakai ragyogtak be az éjbe.</p> -<p>Klári magányosan szaladt át a téren, egy-egy nyájas szót szólva. -Hajlékony, gyermekes testével siklott át a korcsolyázók között. A -hattyúház előtt egy halk sikoltás szaladt ki az ajakán. Muffja -messzire elgurult, maga végig vágódott a sík talajon.</p> -<p>Emil mellette állott. Féltérden így súgott:</p> -<p>– Édes vagy.</p> -<p>Klári haragosan kérdezte:</p> -<p>– Azt hiszed, a te megrendelésedre tettem?</p> -<p>Sok segítő kéz nyult feléje. Valaki így kiáltott: <span class= -"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> -«Négyesre!» A muzsikusokat oda rendelték. Klári kissé vonakodva -sorakozott a tánczra.</p> -<p>– Megütöttem magamat, – mondta és a tánczosok mögé ült a sötétbe -egy hajlított padra.</p> -<p>Emil a háta mögé állott s halkan súgott a fülébe:</p> -<p>– Imádni való vagy. Nemcsak mert bájos vagy, de mert az enyém -vagy. Én érzem, én tudom. Ne tagadd el. A míg tőled távol éltem, -rólad ábrándoztam. Ne hallgattass el. Egyszer ki kell beszélnem -magamat. Az én dolgom sietős, mert megbolondulok utánad, Klári. -Mert te hagytál el. Soha se kértelek meg, de velem nőttél fel s te -is tudtad, hogy az enyém vagy. A míg felnőttél «kis feleség»-nek -hivtalak. Mikor elrendeltek mellőled, nem is eskettelek meg, hogy -az enyém léssz. Hát kié lehess? El akartam dobni a kardbojtomat, -hogy elvehesselek. A míg terveltem, álmodoztam utánad, a néni, a ki -minket nevelt fel, odahányt téged az uradnak. Az övé vagy? Még csak -nem is irtátok meg. Igaz? Elloptak tőlem. Mért hagytál el? No, hát -itt vagyok. Visszatértem. Milyen fény vesz körül. Torda minden -ragyogással vesz körül azért, hogy elkábítson téged. -Ünnepről-ünnepre visz, hogy ne gondolhass reám. Reád akgat minden -pompát, <span class="pagenum"><a name="Page_79" id= -"Page_79">-79-</a></span> hogy ne láss meg engemet. Tönkre teszi -magát érted. Tudom! De nem hagylak; fel foglak verni, hogy ébren -légy és visszakövetellek. Visszakövetellek, mert te az én -tulajdonom vagy, a kit megvettek vagyon áron. Igen olcsón vették -meg a testedet. Mert a szivedet nem adtad el. Vagy azt is eladtad? -Azt mered mondani, hogy a szivedet is eladtad? El mered tagadni, -hogy az enyém vagy?</p> -<p>A míg beszélt, gyenge mosoly futkosott az ajakán. Nem volt -felhevülve, de melegen szavalt, mintha egy csinos beszédet mondana -el.</p> -<p>Az asszony kábultan hallgatta. Maga elé nézett s az ölébe -szállongó hó befehérítette. A tánczrendezők hangosan rendezgettek, -a muzsika élesen hangzott a csendességben. Mikor a beszélő -elhallgatott, halkan szólt hozzá:</p> -<p>– Menj, menj el. Miért jöttél vissza?</p> -<p>A tánczot sietve végezték el. A hó sűrűbben kezdett hullani.</p> -<p>Torda karján hozta Pókainét. Magas, egyenes, feszes férfiu volt, -vadász kabátban, puha kis kalap fehér fején, erős bajusza csapos -volt a hidegben. Az általános készülődésben a Prini Gábor karjába -öltötte Klári karját. A park széles útját behavazva, messze -fehérlett; a nagy, fekete fákról lágy <span class= -"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> pehelyek -szállongtak. Emil elevenen csevegett a szőke, fázó Ilonával s -titkolódzva nevetgéltek.</p> -<p>Sietve takarodtak be a jó meleg, nagy, fényes terembe. Kamáslis -cselédek szolgáltak meleg italokkal s friss zaj támadt. A Tordák -régi pompás kastélyának nagyterme volt ez. Régi velenczei tükrös -rámás tükrök ragyogtak a kárpitos falon; hatalmas üvegcsillár -csüngött a faragott mennyezetről. Minden vén, erős, pompás. -Muzsikaszó is rikkant fel. Prini Gábor állhatatosan biczegett Klára -után.</p> -<p>– Az ember harczot vív egy jó tekinteteért, Klári, az-e a rend? -Pazaroljon reám szegényre is vagy egyet futtában. A hódolói úgy -veszik körül, mint annyi erős bástya. A legerősebb Torda, persze -éjszakon; mi, a kövek a falban, szegény hívei; keletre?</p> -<p>– A fiam.</p> -<p>– Hát Emil? Nincsen bástyája szegénynek?</p> -<p>Emil mellettük ment Ilonával. Röviden odaszólt:</p> -<p>– Nem szeretem, ha a nevemet a szádra veszed a hátam megett.</p> -<p>– Mit? – kérdezte Prini kicsinylőleg.</p> -<p>– Reménylem, épen olyan jól hallasz, mint beszélni tudsz. -<span class="pagenum"><a name="Page_81" id= -"Page_81">-81-</a></span></p> -<p>A szőke leány tovább vitte Emilt.</p> -<p>Pókainé egy tekintettel magához hívta Klárit. Leültette, -megsimogatta a haját s így szólt:</p> -<p>– Szép vagy, bogaracskám, ma este. De valami szórakozottság van -a tekintetedben. Történt valami veled? Hallottál valami -kellemetlent? Ne áltass, kissé zavart vagy, az én szemem nem csal. -Tán Torda mondott valamit? Ő sincs különben. A míg a jégen -futkostál, az én időmet rövidítette. Ő, ki maga a gavallérság, ma -szórakozott s néha olyan össze-visszaságokat mondott, hogy zavarba -ejtett. Volt tán valami közöttetek?</p> -<p>Aztán makacsan folytatta:</p> -<p>– Vagy Emil? Bár vissza se tért volna. Egy hete van idehaza s -zaj, izgatottság mindenfelé. Ne titkolódzzál. Én jól látok. Nem -szeretem azt a gyereket s téged se. Egészen feltünik melletted. Az -urad nem arra való, hogy eltűrjön melletted valami ostobaságot. Ma -este Emil szokatlan sokat kerülgetett. Torda szemmel tartott -titeket s szórakozottan beszélt velem. Együtt nőttetek fel az én -fedelem alatt, de az csak volt. Ügyelj, Klári. Eszedbe jusson, hogy -te szegény árva leány voltál és ma királynéja vagy Tordának. És a -fiad, Klári! Vigyáztam reátok. Mondd meg nekem igazán, történt -valami köztetek? Kivel? <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span></p> -<p>Az asszony arcza felgyúlt a homlokáig. Meghajtotta a fejét s -rebegő ajakkal mentegetőzött.</p> -<p>– De édes néni…</p> -<p>A katonás öreg asszony kissé hevesen folytatta.</p> -<p>– Higyj nekem, hogy valami készül. Megérzem a vihar szagát a -levegőben. Vagy félt az urad, vagy egyéb baj van. Ez így sokáig nem -megy. Bár vinné el Ilonát Emil. Miért remegsz, Klári? Az urad -valósággal pazarol. A milyen egyszerűen élt, olyan bolond módon -pazarol; a mi itt foly az a prédaság, valósággal oktalanság. Tán te -kivánod, tán ő kivánja éretted. Mi lesz ennek a vége? A gyereked -koldulni fog, azt megjóslom neked. A mulatság el se pihen s újból -kezditek; még a muzsikus is megőszül benne. Mi történik közöttetek? -Én úgy ülök itt, mintha parázson állanék, várom, mikor lobog ki a -láng, hogy mindent elégessen körülötted. S végre is az urad egy -nyugalmazott katona, a Tordák vagyona nem kimeríthetetlen s nem -valami zsidó bankáré, a ki a pazarlásával akarja eltakarni azt, -hogy bukásra készül. Te az én nevelésem vagy, nem kétségbeesésből -mentél férjhez s nem mintha felejteni akarnál. Valakinek látnia -kell. Hát hadd lássak én. Valami készül most, azt én látom. Akarsz -felelni, Klári? <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= -"Page_83">-83-</a></span></p> -<p>Emil hajolt meg a nők előtt. Csinos, sugár ficzkó volt, de nem -nagyon friss. Magas teste kissé meghajoltnak s a szeme fáradtnak -látszott. Homloka igen magas volt, bajusza gyenge, gyér volt. Az -ajaka keskeny, színtelen s a keze keskeny, fehér, ujjain a -rózsaszinű körmök fölfelé hajlottak voltak. A húsos, szőke Ilonát -vezette a karján, szinte tüntetve vele.</p> -<p>– Nem csatlakozol, Klári, hozzánk. A néni egészen lefoglal -téged.</p> -<p>– Udvariatlan vagy, Emil, – mondá a néni, – ha panaszolsz a te -szép társad iránt.</p> -<p>Torda a felesége mellé áll.</p> -<p>– Nem akarna rendelkezni, Klári, a szolgáknak? Nem bágyadt -kissé? Akarja, hogy helyette intézkedjem?</p> -<p>– Kerestem, Dávid, hol volt?</p> -<p>– A gyermeket néztem meg.</p> -<p>– Alszik?</p> -<p>– Boldog.</p> -<p>Nem sokára a Tordák nehéz ezüstjével terhelt asztal mellé -vonultak. Virágillattal volt tele a nagy terem. A szomszéd -kastélyokból való fiatal emberek az asztal végén foglaltak helyet. -A jóvérű legénykék körülvették a sánta Prinit. A háladatos közönség -elevenné tette a rossz szájú embert. <span class="pagenum"><a name= -"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p> -<p>A vacsora elején mindjárt töltötték a szolgák a vízszinű -pezsgőt, a keszkenővel betakart palaczkokból. Emil a szelid szőke -leány mellett ült, nem igen távol a legénykéktől, derülten, könnyen -beszélgetve. A kis Klári vontatottan felel az asztalfőn Pókainénak. -Torda az asztal derekán ült, hallgatva maga elé nézve. Szembe vele -az egyik ősének a képe csüngött a falon. Feltünően hasonlított -hozzá. Tulajdon az a csontos, erős arcz, tulajdon azon kemény -tekintetü, mélyen fekvő szem, ugyanazon széles, szegletes áll s -duzzadt ajak. Keze az ősnek s újjai meggörbülve, megmarkolva, úgy -tartják a széles fringia markolatát, mintha saskeselyü karmai -lennének.</p> -<p>A társalgás nehezen kezdődött meg. Némi bádgyadtság érzett a -társaságon. A szolgák szorgalmasan töltögették a pezsgőt. A muzsika -felhangzott a terem régi divatú galleriáján. A beszélgetés -hangosabban megeredt.</p> -<p>– Mennyire becsülöd, – kérdezte halkan a czigányarczú legényke -Prini Gábortól.</p> -<p>– Többre, mint a mennyit megér. Kettőt is lehetne venni olyat -piaczi áron.</p> -<p>– Kiről beszéltek? – kérdezte egy távolabb ülő, kis tömzsi -gyerek.</p> -<p>A czigányképű félhangon mondta: <span class="pagenum"><a name= -"Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p> -<p>– Emilről. Vevője akadt, úgy látszik.</p> -<p>– Ki az, szegény?</p> -<p>– Pszt…</p> -<p>És az Emil szőke társára vágott a szemével.</p> -<p>Gábor elkomolyodva mondta:</p> -<p>– Durvák vagytok.</p> -<p>Azonban mindjárt hangosabban egy kopóról beszélt «egy sovány, -csahos, solo kopóról», mely űzi a vadat «hallo, hallo», de úgy, -hogy hangos tőle az erdő. «Eladó, ki veszi meg?»</p> -<p>Mind kaczagtak rajta hangosan.</p> -<p>– Mik a tulajdonai? Mit tudsz róla Prini?</p> -<p>– Egyszer tört ki előle egy sebes lábú, szelid kis nyúl. Nyomát -vesztette a csahos. Csalutat vágott a nyulacska s megmenekült. A -kopó szaladt, egyenest, vaktába. Az is a rend. A nyúl megvonult egy -dús bokor alján. Azóta szaporított is tán. A kopó tán most is -futna, ha meg nem jött volna az esze. Most persze okos. Higgadt, -körültekintő most, meg nem menekszik az előtte való. Ki veszi meg a -kopómat? Eladó. Ki mit ad érte.</p> -<p>A zene miatt hangosan beszélt. Mindenki rá hallgatott. A -szünetek alatt élesen hallatszott rikácsoló szava.</p> -<p>– A neve? <span class="pagenum"><a name="Page_86" id= -"Page_86">-86-</a></span></p> -<p>– A kopóm: Emilke.</p> -<p>A beszélgetés teljesen elhallgatott. A legénykék tanácstalanul -néztek egymásra. A szolgák a csendben megállottak. Az asszonyka ki -volt gyulva.</p> -<p>Emil kissé megemelkedett s a poharát erősen megfogta. Azonban -visszaült vontatottan a helyére. Prini kissé erőltetetten odaszólt -a czigányképű legénykéhez:</p> -<p>– Nem kocczintasz velem?</p> -<p>– Hogyne veled, bátyám.</p> -<p>A leányok egymásra néztek. Tekintetükkel kérdezték egymástól: -«történt-e valami?» A szemek nem feleltek. A zavart hallgatás -makacsul ismét erőt vett a társaságon. Torda szigorúan nézett a -legénykékre s hangosabban beszélt a szomszédnéihez.</p> -<p>– Elbágyadt a társaság kissé a korcsolyázástól, – mondta. -Azonban a tánczra lesz hangulatunk bizonyosan.</p> -<p>Azonban beszédes tekintetet vetett a kis Klárira. Arra az asztal -felbomlott.</p> -<p>Emil minden sietés nélkül Prini Gáborhoz lépett.</p> -<p>– Reménylem, világosabban is tudsz beszélni, szemtől szemben -is?</p> -<p>– Akármilyen hangosan. Az a rend, – mondta röviden, egyszerűen -és elfordult. <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span></p> -<p>Klári mellettük ment el. Emilhez fordult, a karján ment be a -terembe.</p> -<p>A csillár fel volt gyújtva.</p> -<p>Azonban még se lett a tánczból semmi. A kis Klári roszúllétről -panaszkodott. Az arczszíne is igazolta. Egészen sápadt volt. -Bocsánatot kért és visszavonult.</p> -<p>Torda minden udvariassággal unszolta a fiatalságot.</p> -<p>– Egy kis fáradtság a jégen. Semmi ok sincsen arra, hogy a vidám -napot kedvetlenül végeznétek be.</p> -<p>Mindenkihez sürgető, szíves szóval fordult.</p> -<p>Azonban a Torda vén fészke éjfélre mégis üres volt. A fogatok -egymás után gördültek ki a nagy, oroszlános kőkapun. Emil Ilona -oldala mellett ült a kocsiban.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Akkor Torda Dávid csendesen ment be a lakószobába.</p> -<p>A gyermek-szoba ajtaja előtt megállott egy perczre, gondolkozó -arczczal. Aztán benyitott.</p> -<p>A szoba félhomályban szendergett. A cseléd álmosan emelkedett -fel.</p> -<p>A fiúcska boldogan aludt. Kövér, kis teste a takaró felett -nyújtózkodott. <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span></p> -<p>Izmos, szép gyermek volt. Álla ugyanazon szegletes, mint a -Tordáké; arczcsontjai kiállók, duzzadt az ajaka s piros, kis kövér -keze ökölbe szorítva.</p> -<p>Olyan komoly, nyugalmas és szép volt, a mint egyformán -lélekzett. Haja rendetlenül a homlokába hullott.</p> -<p>Torda betakargatta kis csemetéjét gondosan, hosszan megnézte s -nesztelenül lépett ki.</p> -<p>A hálóházban teljesen felöltözve állott az ablak előtt Klári, a -szürke égbe nézve, mely nehány hópehelylyel volt tele.</p> -<p>Mindenütt csend volt. A cselédek nesztelenül surrantak át a -folyosókon. Torda bezárta az ajtót a nehéz vaskapocscsal, aztán -gyöngéden megillette az asszonykának a vállát s belépett a szomszéd -kis dolgozóházba.</p> -<p>Nagy medvebőrös diván kinálkozik. Régi, sok ágú -rézgyertyatartókban lobogtak a viaszgyertyák.</p> -<p>– Szentelhet nekem, kedvesem, némi időt? Nem fáradt tán? S nem -hallgatna ma reám?</p> -<p>Az asszonyka félig lehúnyt szemekkel nézte meg s alig -észrevehetőleg igent intett.</p> -<p>– Félek, nehogy kellemetlenségekkel fáraszszam, azonban mégis -meg kell beszélnünk némelyeket. <span class="pagenum"><a name= -"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> -<p>– Semmit se mondhat kellemetlenséget, – felelte halkan.</p> -<p>A vén gavallér meghajlott.</p> -<p>– Óvakodom.</p> -<p>Aztán szembe ült minden sietség nélkül a feleségével és így -szólt:</p> -<p>– A házas életünkről kell beszélnünk, Klári. Higyje el, hogy ez -igen boldog tárgy. Mély hálával gondolok arra a drága órákra, -melyekkel megaranyozta az életem alkonyát. Valósággal többet adott, -mint a mennyi megilletett volna. Egy öreg emberhez, örömtelen -életéhez kötötte magát, Klári. Önként, derülten adta a kezét. Nem -kerestem soha: miért hozta meg ez áldozatot? Úgy vettem, mint az -üdítő harmatot. Áldja meg érte az Isten. Ne vegye rosz néven, ha -most magamról is szólok.</p> -<p>Elhallgatott s megtörölte a homlokát. Nem találta mindjárt a -szavakat.</p> -<p>– Igyekeztem, hogy örömteljes életben adjam vissza, a mit -érdemetlenül elfogadtam. Bájosságának ahhoz illő foglalatot -kerestem. Társaságot gyűjtöttem s vígságot igyekeztem teremteni -körülötte. Tán igen sokat is fárasztottam vele, de féltem, nehogy -megunjon. Önzés volt, sajnálom, ha terhére voltam. Így gondoltam, -lássa: utolsó vagyok <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span> abból a fajtából, melyből származtam. A -mi még megmaradt nekem vagyonban, az elég lesz addig nekünk, a míg -megjárjuk a nekem kimért mesgyét. Tán könnyelműnek tart. Ne itéljen -meg szigorúan. Igen boldog voltam. A házban a vígság, az elevenség -ütött tanyát s boldog voltam, mert láttam, hogy szivesen veszi. -Akkor történt, Klári, hogy váratlan boldogság áradt reám. A fiamról -beszélek. Az én édes véremről, a kis Dávidról. Nem számítottam reá. -Az Isten megtetőzte az álmomat is, ő a kimondhatatlan nagyság. Az -én hosszú életemben a legnagyobb öröm volt, elhiheti. A czimert nem -kell megfordítani a koporsómon. A Tordák új életre kelnek. Isten -tegye boldoggá Klári, ezért a nagy örömért is.</p> -<p>Elhallgatott s mélyen fellélekzett.</p> -<p>– Félek, hogy fárasztom, de nehéz, a mit el kell mondanom. -Látja, Klári, az én nagy boldogságom az én halálom is lesz. Roszúl -számítottam, könnyelműen számítottam. Ha magunkra vagyunk Klári, és -eltűr a maga körében, végig haladok a meddig ki van mérve nekem. -Azonban fiam született. Ekkor így tünődtem: Hát mi lesz az én -fiamból? Van-e jogom őt szegénynyé tenni? Elvesztegethetem-e azt, a -mi nem az enyém, de az övé, a fiamé? Ősei szerezték <span class= -"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> -becsülettel, becsületünkre bízták, míg csak a nevüket viselik. -Elpusztíthatom-e azt a vagyont, a mi az övé? Becsület lesz-e ez? Ha -felnő és akkorra elharácsoltam előle mindazt: mit fog tartani -felőlem? Vagy őrizzem neki és örömtelenné tegyem a maga életét, -Klári? Érzi-e Klári, mint kelle gyötrődnöm?</p> -<p>Felemelkedett. A szeme kigyúlt s határozottabb hangon folytatta. -A felesége előtt kiemelkedett egész nagyságában:</p> -<p>– És ekkor így határoztam, Klári: Én itt hagyom őt. Magára bízom -feleségem. Nevelje fel őt az én nevemben becsülettel. A mennyim -van, az elég lesz mind a kettőjüknek: egy özvegy asszonynak és egy -gyereknek. Némi önmegtagadás kell érette. De maga, Klári, maga az -áldozatkészség és az áldás. A mint boldoggá tett engem és -megengedi, hogy becsületesnek maradjak, becsületben neveli őt fel, -és az én tiszta nevemet tisztán őrizi meg. Én tudom, Klári és én -nyugton bízom magára a fiúnkat, a kis Torda Dávidot. Ezt akartam -elmondani, Klári.</p> -<p>Az asszonynak a feje lehanyatlott a medvebőrös divánra egy -pillanatig, aztán hangosan kaczagott fel.</p> -<p>Felkaczagott hangosan, élesen, bántóan. A teste <span class= -"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> egészen -tánczolt bele. Az arcza kigyúlt s nyakán láthatóan rezegtek az -erek. A kezével belekapaszkodott a medve lombos bundájába. Mind a -két szeme könnybe borúlt s verejték ült ki a szép fehér homlokon. -Kezeivel görcsösen az ablakra intett kínos kaczagásában.</p> -<p>Az ablakon, a metsző szélnek a szárnyán, éles dara áradt be. -Arra egyszerre elhallgatott s kimerülve hanyatlott le.</p> -<p>– Oh ne bántsa, Dávid. Nem én kaczagtam, a betegségem.</p> -<p>Az öreg ember színéből kikelve állott meg előtte.</p> -<p>Aztán elhallgattak mind a ketten.</p> -<p>A szél nyargalt kinn a park fái között. A gyertyák lobogtak a -réztartókban.</p> -<p>– És itt hagyna, Dávid, engemet magamra? – mondá halálos -bágyadtságban. – És itt hagyna ismét egyedül, Dávid? Isten bocsássa -meg e gondolatát. Az egyetlen magához méltatlan gondolat egész -életében, Dávid. Itt hagyna ismét szegény, gyenge, árva asszonyt, -kit irgalomból neveltek fel? Itt hagyna birhatatlan teherrel -megterhelve, örökös váddal a szívemben? Én megtiltom, Dávid, én -megtiltom.</p> -<p>Aztán izgatottan markolgatta a torkát, mintha a görcs -visszatérésétől félne. <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= -"Page_93">-93-</a></span></p> -<p>– Megtiltom, hogy itt hagyjon. S azt hiszi, hogy én gyenge -asszony meg fogom-e őrizni a becsületét. Hát ha nem félt engem, én -féltem magamat. Hátha elveszítem a magamét és vele a nevének -becsületét. Én megtiltom, hogy ily birhatatlan súlyt helyezzen az -én lelkemre. Torda Dávid nem üldözne a sírjából is, ha -elfecsérleném a becsületét. Megtiltom. <i>De vigyen el -magával.</i></p> -<p>Aztán feltámolygott és odaborult az urának széles vállára. -Belekapaszkodott a nyakába és öreg urának arczához szorította a -maga kifehéredett gyermekarczát és hízelgően súgta:</p> -<p>– Elvisz-e magával? Nem hagy-e engem magamra? A szegény kis -leányát? A kit szegénységből, árvaságból váltott meg. Elvisz-e -magával Torda Dávid.</p> -<p class="center">*</p> -<p>S másnap reggel rettenetes hírrel, fekete szegélyes levéllel, -Pókainéhoz, a katonás, jó öreg nénihez vágtatott a szolga a havas -úton.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_94" id= -"Page_94">-94-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95"><br /> --95-</a></span></p> -<h2>A FAL.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_96" id= -"Page_96">-96-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97"><br /> --97-</a></span></p> -<p>Ha kegyed nem szeret pörösködésről olvasni, kérem, fordítson -egyet, mert itt mind az Adorján László házának a fala miatt való -háborúságról lesz szó. E falat László állítólag nem a maga tulajdon -telkére rakatta, hanem a méltsás Buzogány Mózes kertjébe. Kegyed -ezt csekély dolognak itéli, kivált hogy a háznak csak egyik faláról -van szó, egy félméterről, vagy valamicskével többről. A világ pedig -elég nagy arra, hogy egy félméter ide vagy oda, ne legyen érdemes a -szóra.</p> -<p>Azonban ismerni kell a méltsás urat s akkor mindjárt gyaníthatja -kegyed, hogy itt baj lesz. Mózes úr kevés beszédű, rosz kedvű ember -s nem szereti az ágáló parasztot s a jogában piszkálókat. Nem enged -egy félméternyit, de egy hajszálnyit sem.</p> -<p>A fal alig volt megkezdve, már rászólt röviden Lászlóra Mózes -úr.</p> -<p>– Csak az egyenesség miatt rakom oda, felelt rá s építette -nyugton. <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= -"Page_98">-98-</a></span></p> -<p>A méltsás úr parasztbirója hallván a szóváltást, így tódította: -«Láttam én László varjut karón; lehordod te még azt a falat.»</p> -<p>A fal dolgának híre ment a faluban. A ház nem valami zsuppos -fészeknek indúlt, hanem zsindelyesnek. László a régi rektor -tagbaszakadt fia volt. Írástudó legény, de az ekeszarva mellett -maradt. Nem szerették valami felettébb, mert különbnek tartotta -magát a benszülötteknél, de hogy a méltsás úr kedve ellen mert -tenni, ez némi érdeklődést keltett. Szép nyári alkonyatkor munka -után felgyültek a parasztok a László telkére. A mint a fal nőtt, -így szóltak: «Majd ad neked érte Kese» (így hívják a parasztbirót). -«Mit, Kese? – mondták mások – a méltsás úr veret meg a -béresekkel.»</p> -<p>Egy este Mózes úr is hallotta az évődést. A faiskola épen a -László faláig nyúlt s a méltsás úr valami férget vadászott a földre -térdepelve. László jól látta a méltsás urat, de paraszt dölyfből -olyan hangosan felelt egy kérdésre, hogy meghallotta a szavát. -Ilyesfélét mondott, hogy: «Azt az arkangyalt szeretné látni, a ki a -falába piszkáljon, a míg vasvilla van a pajtában.»</p> -<p>A méltsás úr úgy tett, mintha mit se hallott volna: -felemelkedett s tovább ment. A parasztok <span class= -"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> ezt -melégedéssel látták. «Jól odamondott», így szóltak és Lászlót -nagyobbra értékelték.</p> -<p>Mikor a koszorú-gerendát feltették, nagy pálinkázás folyt a -László udvarán. Ekkor jóformán így állt a dolog: Egy oldalon volt a -méltsás úr a parasztbiróval; a másik oldalon a László megprecskelt -szürke fala s az egész falu.</p> -<p>A pálinkát persze László fizette. Ebbe a házba minden pénzét -bele is ölte szépen. Ő egy kis putrival is megelégedett volna tán, -de minthogy annyi okoskodás támadt a fala miatt, mindent szebben, -erősebben csinált meg. Kéményt is épített, pléhkakast ültetett a -hegyére és narancshajas pálinkát hozatott. Egy nagy kőasztal körül -tolongtak a székelyek. Még az oláhok is leszálltak a dombról az -ingyenre, bárha a méltsás úrtól felettébb féltek. De ez az egész -história, mintha csak a méltsás úr ellen történne. Sőt még -asszonyok is szállongtak be a szép nyári délután.</p> -<p>A szó természetesen csak a falról folyt. Még a jegyző leánya is -áttekintett a sövényen: a kis Bede Juli. Az ő telkük épen a Lászlóé -mellett áll, s hátával a méltsás úr telkére feküdt. A jegyző igen -tartott a felsőségtől s előbb leharapta volna a nyelvét, semhogy -egy illetlen igét ejtsen ki, azonban ha már mindenki lakomázik; hát -egyszer <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span> élünk! Egy tüszős oláh így szólt: «Tanu -kell kendnek, László, hogy az a fal nem idegen telken épült? Itt -vagyok én.» A társa így szólt: «Ha esküdni kell, engemet se -felejtsen el.»</p> -<p>– Hát mire is ne esküdne meg kend? így szólt ingerkedve a jegyző -leánya, a kis Bede Juli.</p> -<p>– De meg én, akármire, – felelte büszkén – a mi nekem tetszik, -drágám, ha már az ember adót fizet. Mi?</p> -<p>A leány hanyagon a sövényre dőlve így enyelgett:</p> -<p>– Nagy tolvaj kend, Nikoláj.</p> -<p>E véleményre sokan kezdtek érdeklődni. Nem a méltsás urat -védelmezi Bede Juli? Az urakkal tart-e? Persze! Nem láttál-e már -topánkát a lábán? Nincs-e valami köze a méltsás úrral?</p> -<p>– És hát hamisan esküdnék? kérdezte egy ivó paraszt -hangosan.</p> -<p>– Tőlem kérdezi kend?</p> -<p>A faiskola gyepüje mellől a méltsás úr felnézett.</p> -<p>– Ellenem tanuskodnál? kérdezte László.</p> -<p>– Én az igazság mellett, – felelte Juli, minthogy mindenki -ránézett.</p> -<p>Érdekes kis hajadonfejű leány ez a kis Juli. Len a haja, olyan -eleven kék a szeme, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_101" -id="Page_101">-101-</a></span> feketének illik be, s az ajaka, mint -a cseppentett vér.</p> -<p>A koszorú-ünnepet ez a rövid szóváltás kissé megzavarta. Juli el -is ment a kerítéstől. A parasztok a visszavonulás miatt annál -lelkesebben ittak s merészebben beszéltek a méltsás úrról. Mintha -rajta vettek volna diadalt.</p> -<p>A méltsás úr alkonyatkor a jegyző gyepüje mellett elsétált -nehányszor a kertbe. Ha találta volna a leányt, szólott volna -hozzá. De a sok «volna» miatt hazament. Nem a fal felől, de magáért -a kis Juliért. Van neki köze az egész falhoz? De e sok üvöltés -mégis felkeltette az érdeklődését a László paraszt, fala iránt. Az -estéket Mózes úr igen előkelő társaságban töltötte: Bethlen, -Apaffi, Rákóczi urakkal. A leveles-ládából felkeltek a néven -nevezett fejedelmek, kedves hívükkel hogy társalogjanak. Azonban ez -este így szóltak a fejedelmek: «Mit nézed kezünk vonásait, hívünk, -hiszen nem látsz te minket.»</p> -<p>Nem. Több ízben, mintha kék nefelejtsből rótta volna ki a -betűket valami pajkos tündér; a piros pecsétek egy leányajak -színére emlékeztetnek s a pergamentek arany-sárga gyenge -leányhajra.</p> -<p>A mi annál bolondabb dolog volt, mert a méltsás úrnak semmi köze -sincsen valami asszonyszemélylyel. <span class="pagenum"><a name= -"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> Az egyetemen hajdan nagy -gavallér volt. De az rég volt. Mikor hazatért, egy nevezetes -primor-familia aszott leányzóját akarták a nyakába varrni. Meg is -állapodtak a hozományban mindenfelől, azonban Mózes csak azért se -akart tudni az egész dologról. S ennyibe maradtak. Mózes a -fejedelmekkel maradt s nem panaszolt a társaság miatt.</p> -<p>A míg az Adorján házát zsindelyezték, több ízben akadt dolga a -faiskolában. A nyári csonkítás ideje volt az ojtványokon. Egész -napon át sétált a sorokban s egy-egy hajtást csipegetett le -csendesen. Egyszer ily kiáltást hallott:</p> -<p>– Hát átpártoltál tőlem, Juli? Ezt Adorján mondta csúfsággal. – -Hát én neked szegény legény vagyok, az igaz, a méltsás úrnak az -istállójában két vén gebe áll. Azok tetszenek neked.</p> -<p>A leány tréfásan így feleselt:</p> -<p>– És a gazdája is.</p> -<p>– A gazdája is, persze. Az is keshedt ugyan.</p> -<p>– Azt szeretem én, – felelte félvállról.</p> -<p>– Mit szeretsz rajta? A gyér bajuszát? A szűk vállát? A pipaszár -lábát? Tán a zsebét? Az is jó sovány, rózsám.</p> -<p>Mind ez a beszéd a gyepün át folyt, hangosan, kesernyésen. Pedig -aranyos szép idő volt. Az ácsok <span class="pagenum"><a name= -"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> verték a zsindelyt, s -hogy hallják egymás hangját, harsányabban beszéltek. A leány -boszankodva elhallgatott. A legény haragos volt és -odakiáltotta:</p> -<p>– Hát így beszélsz velem, Juli? Ilyen a te szereteted? Meguntál -már engem?</p> -<p>Azután felgyúlva, durván fenyegetődzve ezt mondta:</p> -<p>– Nagy szerencsétlenség lesz abból, rózsám.</p> -<p>Mialatt pedig László puffogott ok nélkül, ez a kis Éva-ivadék -azt vélte látni, mintha az urasági kert faiskola sorai között -valaki mozogna. Ezért csupa trucczból ott hagyta a László gyepűjét -és végig ment az urasági kerítés mellett, át-át nézdelődve. Mégis -úgy tett, mintha meg volna lepve a mint ezt a kérdést hallja:</p> -<p>– Bántják magát, leányom?</p> -<p>Maga a méltsás úr volt.</p> -<p>– Engem? kérdezte, félig lehunyt szemmel nézve a kérdezőre.</p> -<p>– Sajnálom, ha miattam történik.</p> -<p>Ezt igen előkelő hűvösséggel akarta elmondani, de inkább -kedveskedő volt. A leányka csakugyan csinos és nem vadócz. A gyepü -csak a mellükig ért. A mint a méltsás úr átkönyökölt rajta, a -lehelletével elérte a leány arczát. Ekkor így beszélt, szokatlan -nyájassággal: <span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span></p> -<p>– Kedvesség az, hogy ilyen csinos szövetséges társam van.</p> -<p>A leányka zavartan, de kaczérkodó vállvonásban felelte: «Miért -ne?» azonban elpirult egészen. A méltsás úr ezt észrevette s nehány -szót pazarolt a kis leányra arról, hogy «az ibolya a bokrok alján -virul legüdébben», hogy a kis Juli észrevétlenül nőtt meg ilyen -«nagyra, kedvesnek, csinosnak.» A kis leány felét se hallotta, -részint az ácsok kalapálása miatt. Egy kissé tetszett a hiuságának -a méltsás úr enyelgése, de egy kissé szorongott is. A nap vidáman -aranyozta be a kertet s vadmenták illatoztak a lába alól.</p> -<p>László égő szemmel ügyelte a leányt. Azon vivódott, hogy valami -parasztsággal elűzze onnan a csapodár fruskát. Azonban rekedten -csak a leány nevét kiáltotta.</p> -<p>A leány felfortyant a hívó szóra.</p> -<p>– Rendelkezik magának? – kérdezte a méltsás úr.</p> -<p>Juli könnyen mondta: «a bolond.»</p> -<p>– Alkalmatlan a ficzkó itt a kertem tövében, így szólt tompán, -gőgösen.</p> -<p>A leány köszönve se, ott hagyta a gyepűt s a veteményes ágyak -között végig sietett, hogy a házukba térjen. A méltsás úr is a -széles gyepes <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= -"Page_105">-105-</a></span> uton át boszankodva kerűlt a László -fala mellé. A gyep tele volt az ácsok forgácsaival. Bizonyos, hogy -a fal a Buzogány kertjébe van építve. A szeglete egészen elcsufítja -a kert egyenességét. És e merész paraszt arczátlansággal tetőzi a -merészségét. A méltsás felrúgott néhány kavicsot az úton, hogy -messzire repültek s izgatottságában felgyúlt egészen dohányszinű -arcza. Sohase látta ennyire a fal ágáló görbeségét.</p> -<p>Még messziről is ezt hallotta:</p> -<p>– Jó hosszúra ereszszék ki ácsok az eszterhelyt a fedelen, hogy -a csepegés ne mossa a falat.</p> -<p>A méltsás úr morgott:</p> -<p>– Nem fogja mosni sokáig.</p> -<p>S így történt, hogy másnap jó reggel városi kőmívesek jöttek, a -béresekkel, a parasztbiróval, s csákányt vertek az Adorján házának -szép falába. A faluban épen ebben az időben indultak ki a parasztok -a mezei munkára, s nem egy állott meg a döngetésre. Azonban jó -kitérni az urak haragja elől s úgy tettek, mintha egészen -természetesnek találták volna a falbontást – és tovább mentek. Majd -megbeszélik künn a borozdán. Benn a faluban tegyen mindenki úgy, a -hogy tud.</p> -<p>Az egész munka nem volt valami nagy dolog. <span class= -"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> Csak a -vakolás volt mészből, a bele azonban csak agyag, vessző közé verve. -A béresek fejszével szakgatták a fonást. László úgy üvöltött, mint -egy lánczra vert farkas. Az emlegetett vasvilla is előkerült a -pajtából. Vérbe borult szemmel nézte a rombolást. Azonban csak az -ordításnál maradt. Magára volt egy egész bandával szemben. Kibe -verje a vasvillát? Az ácsok nyugton leszálltak a fedélről s így -szóltak:</p> -<p>– Arra való a törvény, László.</p> -<p>Arra? Azonban előbb vérre vágyott. A méltsás úr sehol sem volt -található.</p> -<p>Az ő fala? Az ő drága fala. A melybe minden keresete, öröme, -reménysége bele volt rakva. Hiszen úgy volt, hogy a védelme alatt -boldog fészket ver. A kis Juli elhozza varratos párnáit, -szőttesekkel tele sifonérjait s a szegletben marad annyi hely, hogy -bölcsőt állítson oda. A haját tépte s vad szavak szakadtak ki a -száján:</p> -<p>– Rablók, rablók!</p> -<p class="center">*</p> -<p>Azt már mondtam, hogy Adorján László a néhai rektor fia volt. -Írástudó ember létére mindenekelőtt megírt egy terjedelmes -instáncziát, annakutána eladta az utolsó tinóját s végül elment az -igazságáért a városba. <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= -"Page_107">-107-</a></span></p> -<p>Valami dühös keserűséggel keresett meg egy prókátort. A prókátor -a lelkesedésnek híjával volt, pedig híres volt a perzselő eszéről. -Azonban ott váratta Lászlót egy jó fél napig.</p> -<p>Aztán előbb a tinó áráról beszélt, majd valami kevés írással -indúlt a törvényszékre. Ott is alig állottak szóba Lászlóval. Ott -komissziót itéltek rá. Mire való mindez? A fala romban áll pedig. -Akkor a tinó árának a másik feléről beszéltek. Azt ott előre le -kell tenni, mielőtt kiszállana a törvény mérni, látni, itélni. A -prókátor tanukat nevezett meg.</p> -<p>– Nehogy elüssön gyorsan a méltsás urad – így szólt, – egy pár -halott szomszéd falusit mondsz be tanuul, a kit nem lehet -kihallgatni. A míg az megkerül, megy a per, mint a -karikacsapás.</p> -<p>Hát hadd menjen a dolog, mint a karikacsapás! Azonban mire -hazaért László, a tinó árából se volt semmi; a perből se, -elhihetik. S a falból sincs meg semmi, igazán!</p> -<p>Sőt még annál a semminél, a mije volt, annál is kevesebbje -maradt. Még a dühéből is elvesztett valamit. Egy kis üres pajtába -vonult meg. A szomszédból Juli a gyepü felé járt nem egyszer. -Virágos karton ruhája, rózsás orczája bevilágosított a László -udvarára. Elfordúlt. Vajjon <span class="pagenum"><a name= -"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> nem épen ő unszolta reá a -méltsás urat, hogy a falat lerontsa. És miért? Bizonyosan eladta -magát…</p> -<p>A falusiak csak igen óvatosan barátkoztak Lászlóval. Sohase -tudja az ember, hol éri a kár. A lerontott fal imponált a falunak. -Ha nem is jár négy lóval a méltsás úr, mint hajdan az apja, de az -efféle úrnak hosszú a keze. Még a László nevéről se szerettek -hangosan beszélni.</p> -<p>A komisszió csak őszre szállt ki. Az utak fel voltak ázva. -Ökrökkel vontatták be a tekintetes comissiot a határból a méltsás -állatjaival. Ott is pihentek meg a kastélyban. Még a prókátor is. -Egy kicsit méregettek jobbra-balra, beczitálták a falusiakat -tanuknak. Az oláhok így súgtak a parasztbiróhoz Keséhez:</p> -<p>– Mondd meg uram, mit akarsz hogy valljunk, hogy tudja az ember, -mi a szándékod?</p> -<p>Nehány tanu nem jelenhetett meg (a halottak), a prókátor másokat -nevezett meg. «Kiegészítést kért.» Kiegészítést? Hát a fal? A -falról ki beszélne? Itt kiegészítéséről kell beszélni előbb, azt el -is rendelték. A méltsás észre se vette Lászlót. A birósággal jött -kis irnok meglátta Julit, a mint érdeklődve nézte a László fala -mellett sürgölődő urakat. Néhány szót váltott vele. Azonban maga -<span class="pagenum"><a name="Page_109" id= -"Page_109">-109-</a></span> a méltsás úr is köszöntötte (a -szempillájával csak persze) a leányt. Sőt később hozzá ment s -enyelgett vele. A leány röviden, de mosolyogva felelt neki. László -a fala mellett állott s mégis észrevette e mosolyt. «Értik -egymást», gondolta keserűen.</p> -<p>A tél azonban fenyegetőzött. A szobákban a padimentum mind -felgörbült, mert az eső belevert a házba. A prókátor ezt írta -Lászlónak: «A Krisztust se őrizték ingyen, egy rosz pert annál -kevésbbé». Azonban mit adjon László a peréért? Az első hó pedig -hamarább lehullt, mint várni lehetett volna, s nagy hideget -hozott.</p> -<p>Pompás vadászidő volt. A méltsás úr puskával a vállán még reggel -indúlt ki a mezőre. Zöldhajtókás daróczkabátban, csizmában ment fel -a vágásba a jegyző háza mellett.</p> -<p>– Szabad-e szerencsét kivánni a vadásznak? kérdezte Juli a mart -tetejéről.</p> -<p>Ezt senki se merte volna megtenni a méltsás úrral. Azonban e -merész kis leánynak felelt. A leányka mintha általában kerülte -volna a méltsás urat. Ha néha megszólítással tüntette ki a leányt, -alig felelt s rendszerint sürgős dolga volt. Egyszer valami -gyümölcsöt küldött egy kosárral, szíves üzenettel. A leány -visszalökte az ajándékot. <span class="pagenum"><a name="Page_110" -id="Page_110">-110-</a></span> A vén jegyző ijedten kapta el a -kosarat a hozótól.</p> -<p>– Megsérted a méltsás urat, – mondta rémülten.</p> -<p>A leány vállat vont és nyelvelt az atyjával. A gyümölcs ott -maradt, de a leány sohase köszönte meg, bárha találkozott azután is -néhányszor a méltsással.</p> -<p>– Hátha szerencsédet utasítod vissza?</p> -<p>– Még ha azt is eldobnám, – így felelt nyakasan az apjának. -Mégis így megszólítva e reggel a méltsás urat, az így felelt:</p> -<p>– Azt akarja, hogy mit se lőjjek? A ki így köszönti a vadászt, -az akár hozzá se kezdjen.</p> -<p>– Hát akkor miért megy ki?</p> -<p>– Akarja, hogy maga mellett maradjak?</p> -<p>A László üres kis pajtájának ablakából két-két égő szem -világlott ki. Annál kedvesebben s hangosabban folytatta:</p> -<p>– Miért ne? Ha nem unja meg magát mellettem.</p> -<p>A méltsás úr mindjárt felindult a meredek parton.</p> -<p>– Hogy unhatná meg magát az ember egy ilyen szép, meleg leány -mellett? mondta szakgatottan, a mint nehezen mászott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> -<p>– Meleg? ebben a hidegben, – mondta kaczér tekintettel. -Hasonlított egy szürke kis madárra, a mint egy faágon himbál két -énekes között, a mint fészekrakásra éneklésükkel csábítgatják -kétfelől.</p> -<p>– De a kemenczénk mellett csak nem akar megmelegedni?</p> -<p>– Miért ne? Ha maga is mellette lesz, szép leány!</p> -<p>A falu egészen néptelen volt. A méltsás úr mohón lépett be a kis -kapun s a jegyző alacsony házának ajtaján. Tán meg is látják -valahonnan, de ilyen vak állapotban lövik a vadászok a tarka tollú -madarat.</p> -<p>A leány kezet nyújtott. De honnan veszi e kis leány e finom, -keskeny, rózsaszinű kezet? A jegyző azonban a szobában volt. Ezért -nem vonta mindjárt mellére ezt a kis leányt. A jegyző azonban -alázatosan, alig nézve a méltsás úrra, kitakarodott a pitvarba. A -leány helyet mutatott uras, visszautasíthatatlan mozdulattal.</p> -<p>– Milyen rég akartam valamit kérdezni? Milyen jó, hogy -megengedi. Meghallgat úgy-e?</p> -<p>Mosolygás kérdezte, mosolygás felelt.</p> -<p>– Ezt: hogy miért tesz földönfutóvá egy szegény fiút én miattam? -Vagy bántottam-e valaha? <span class="pagenum"><a name="Page_112" -id="Page_112">-112-</a></span></p> -<p>A méltsás úr kérdve nézett a leányra.</p> -<p>– Mindenki azt mondja, hogy az Adorján László házát lerontani én -késztettem. Én? Hát mi közöm nekem hozzá?</p> -<p>Ez egészen váratlan helyzet volt. A füstös gerendás szük szobába -ha betette a lábát a méltsás úr, egészen egyebet várt hallani. -Vontatva fogadta a kérdést s a szőke leányra nézett.</p> -<p>– Újjal mutatnak reám s azt kérdezik: mit szolgáltál a méltsás -úrnak, hogy így üldözi a te ellenségedet?</p> -<p>– Hát ellensége Adorjánnak?</p> -<p>– Hát mondtam én azt? De ki szeretné az ő durvaságát? S mondja, -én beszéltem-e rá, hogy tönkre tegye őt?</p> -<p>– Én mondjam? szép leány.</p> -<p>– Miért hív így? kérdezte merészen.</p> -<p>– Mert maga szép, igazán szép kis leány. Nem is tudom, hol nőtt -meg az árnyékban ilyen bájosnak?</p> -<p>Felkelt s megfogta a kezét mohón. A leány abban a pillanatban az -asztal tulsó oldalán termett, s hamisan reá mosolygott.</p> -<p>– Nem. Előbb az én kedvemre tegyen.</p> -<p>– És aztán?</p> -<p>– Aztán? és félig lehunyt szemmel nézett reá. <span class= -"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> – Előbb -minden pletykának vesse végét. Előbb mentse meg Lászlót. Már ki se -merek menni az emberek elé. Így szólnak: «Te pusztítod el a faluból -a szegény fiút.» Én már azt kigondoltam jól. Megteszi? Látja, itt -az apám. Ő bejön mindjárt, ha hívom. Ő megcsinálja az írást -mindjárt. Hogy ő tőle (Lászlótól, tudja) mit se kíván. Hogy a falát -nem bántja? Hogy a mi kárt tett neki, azt visszapótolja. Jó? Ennyi -az egész! Aláírja?</p> -<p>– Aztán?</p> -<p>– Akar valamit? Mit adjon egy szegény leány egy ilyen nagy -úrnak? De egy leánynak a jó hírét megmenti. Akarja? Pedig én sohase -bántottam úgy-e? Vagy nem szenvedhet engem? Mondja, nem adja a -kezét? Nem tenné meg?</p> -<p>Magától átment az asztal másik feléig; önkényt nyújtotta a -kezét, mintha vásárt akarna csapni az egyezségre. A méltsás úr -gyors mozdulattal fogta meg. A szeme egészen ki volt gyúlva. A -leány élesen kiáltott ki az apja után.</p> -<p>A kis ember fel se mert nézni a méltsás úrra, s reszketve írta -meg, a mit az ő alázatos pennájába diktált.</p> -<p>Mikor alá is írta az írást, így szólt:</p> -<p>– Aztán?</p> -<p>A leány nevetve nézett reá. <span class="pagenum"><a name= -"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p> -<p>– A nyulak mind elfutnak a mezőn. Estefelé jön meg? kérdezte -súgva. Nem mutatja meg, a mit lőni fog?</p> -<p>– Nem szeretné megnézni az én új nagy kandallómat? Bécsi -gyártmány, szép leány! Hátha itt meglátnának, a mint megmutatnám a -nyulakat?</p> -<p>A leány kitekintett az ablakon. Gyorsan szólt:</p> -<p>– Menjen. A szomszédból ránk lesnek. Nem akarom, hogy itt -találják.</p> -<p>Aztán gyorsan betette utána az ajtót.</p> -<p>Szinte egymás mellett mentek el az udvaron a méltsás úr és -Adorján.</p> -<p>A leány óvatosan pillantott ki az ajtón. Senki. László durván -ragadta meg a kilincset és bevágta az ajtót.</p> -<p>– A szemembe mersz nézni, te szégyen?</p> -<p>– Hívtalak ide? – kérdezte ingerkedve.</p> -<p>– Fogadsz-e most?</p> -<p>– Mim vagy, hogy vallatsz?</p> -<p>– A fényes naptól nem félsz, hogy kisüti a szemedet?</p> -<p>– Meg se is láttál a nyártól fogva. Ki hívott most, hogy ide -jöttél? A te házad ez?</p> -<p>– Bár a te házad a föld alatt lenne.</p> -<p>– El is tennél, ha tőled függene <span class="pagenum"><a name= -"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p> -<p>Az incselkedés elmúlt az arczáról. Kissé felpirult az arcza, -hangja élesebb lett. Az öreg ember meglökte jóakaróan a dühös -legényt. László hozzáfordult s elkeseredve mondta:</p> -<p>– S látja kend, a mi itt történik? Inkább fektette volna le a -temetőbe, semhogy erre nevelje fel. Az ellenségemmel szegődött, -hogy megrontson. Eladta a testét, a lelkét. Kend nem vak s hozzám -szól mégis kend?</p> -<p>Juli felcsattanva az apjához fordult.</p> -<p>– Ezt a futóbolondot hallgatja meg apám, hogy piszkol? Engem, a -ki, ha sírok, csak érette; ki, ha örvendek, csak érette; ki, ha -aggódom, csak miatta, a ki őtet mentem, őtet óvom. S engedi, hogy -itt szégyenítsen engem, mint az utolsót. Hát mid vagyok én neked, -László? Anyád? Testvéred? Szeretőd? Feleséged? Miben károsítottalak -meg? A becsületedben? A vagyonodban? Hát mid van? A becsületem az -enyém. Hát neked mid van? A féloldalú putrid? Az üres istállód? Ki -szabadít fel, hogy így beszélj velem? Ott az ajtó, a hol beléptél. -Akkor jőjj vissza, a mikor hívlak.</p> -<p>Az öreg ember a kigyúlt arczú legény elé állott. Nem rohan rá ez -a vad ember? Nem rohant Sőt két hanggal alább mondta: <span class= -"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span></p> -<p>– Így beszélsz velem? Így szólsz hozzám, Juli?</p> -<p>A leány felpattant és élesen vágott közbe:</p> -<p>– Megtiltom, hogy hozzám fordulj. Nem hallgatlak, ha térden -csúsznál s úgy kérnél engedelmet tőlem. Nem akarlak látni, nem -akarok tudni rólad. Érted?</p> -<p>Azután minden átmenet nélkül a legnagyobb felindulásból -egyszerre síróba fakadt s úgy zokogott, hogy egész kis teste -megrázkódott beléje.</p> -<p>Az öreg ember nagy csendben felvette az aláírt írást s oda vitte -Lászlóhoz. A papír suhogása hallatszott a nagy némaságban.</p> -<p>– Látod, – mutatta és a leányra mutatva így folytatta: Érted így -fárad, látod?</p> -<p>A leány felszökött és kikapta az írást.</p> -<p>– Nem akarom, hogy megmutassa neki, mi köze azzal, a mit én -teszek? Majd ő fogja megmenteni magát; hát várja csak! Ő bátor -ember és majd kivágja magát. A hideg télen ő a pajtában fog lakni. -Ott fagy meg egy kicsit, az is kell neki… egy ilyen… egy ilyen -embernek.</p> -<p>Az öreg ember szemrehányólag nézett Lászlóra.</p> -<p>– Abban az írásban az van, hogy kárpótolják a te károdat, -felépítik a te házadat.</p> -<p>– Nem akarom, nem akarom, mondta Juli a könnyein át enyhébben. -<span class="pagenum"><a name="Page_117" id= -"Page_117">-117-</a></span></p> -<p>A legény így szólt kétkedően, tompán:</p> -<p>– Mit adott érte?…</p> -<p>A leány felszökött és a legény elé állott szorosan. Aztán a -következő pillanatban kis kezével gyors, csattanós ütést mért a -legény arczára feleletül.</p> -<p>A legény felemelte mind a két erős karját s aztán, mint a -lecsapó sas a prédáját, úgy ragadta meg a leány derekát. Felemelte, -mint egy pelyhet, magához szorította erősen, szilajon s -felüvöltött. Aztán lecsúsztatta csendesen s végig csókolta kigyúlt -homlokát, szemét, arczát.</p> -<p>Az öreg ember csendesen megcsóválta a fejét s komolyan -mondta:</p> -<p>– Oh bolondok, a bolondok. Megtaláltátok egymást?</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_118" id= -"Page_118">-118-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119"><br /> --119-</a></span></p> -<h2>AZ ÓRA.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_120" id= -"Page_120">-120-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121"><br /> --121-</a></span></p> -<p>Roszkedvű, szürke idő volt, hogy Kiss Dénes, a fiatal profeszor -úr megérkezett Madarasra. Nem esett még, de majd csak hogy el nem -pityeredett az ég a letarolt föld felett. Nagyon szép verset -lehetett volna írni róla. «Elmulandóság», «enyészet lehe» és több -efféle szép szók mászkáltak át az agyán.</p> -<p>A falu néptelen volt; őszi vetésen sürgölődött a mezőn minden -lélek. A városi bérkocsi, a szép, fényes szegekkel kivert -kufferekkel minden hatás nélkül döczögött végig a doroncsos uton. A -kuvaszok kedvetlenül vicsorogtak reá, de nem érdemesítették az -ugatásra.</p> -<p>Dénes tulajdonképen mi háborodást se várt a megérkezésére. Ő -azonban egy feltünést keltett verses könyvet bocsájtott közre. -Titokban minden élő emberben egy hódolót várt. Szépen is akart -megjelenni. A kocsi párnáján csinosan megszegte magát s szőke -bajuszkáját simogatta. A némaság kedvetlenűl érintette. Madaras az -ilyen embert észre vehetné. <span class="pagenum"><a name= -"Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p> -<p>A kocsi a tiszttartó lakása előtt állott meg. Dénes szivesen -leugrott volna előtte. Azonban a sietséget közönségesnek itélte. -Azért várt, míg a kocsis kinyitotta a kaput s végighajtott a gyepes -udvaron. A bácsi s a néni kiálltak a tornáczra s a kis Rózsika, -keszkenővel a fején.</p> -<p>– Szervusz, domine! – ily komázódva köszöntötte Dancs Miklós -bácsi. Régebben megjárta az ilyen bizalmaskodás. Dénes a nagyfalusi -körjegyző fia s az öregek jó barátságban éltek. De ma Dénes -nagyvárosi professzor s egy verses könyv irója, a ki nem sziveli a -kicsinylést. A néni Jézust emlegette, megölelte és tegezte. – -«Szépen kivirágoztál», így szólt kedveskedve. Rózsika egy igét se -szólt, de kipirult egészen a hajáig s alig kikukkanva, beszaladt -mindjárt. Ah! Ez-e az a rózsa, a kiről a kötet énekel? a sápadt, -magát emésztő ideál?</p> -<p>Minden igen kisszerű volt. Az udvar ágakkal volt befedve, a -gyepből kibuvó csiperkegomba védelmére; szalmával, a hordás -szemetével a szekérút, csűröskert letört kapuja mellett magzó -burjánokkal tele a hely.</p> -<p>Minden másképen volt, a hogy a Dénes emlékezetében élt, és ha az -udvar ordító oroszlánokkal lett volna tele, azon nem botránykozott -<span class="pagenum"><a name="Page_123" id= -"Page_123">-123-</a></span> volna meg, de a szemetet kereső -tyúkokat kicsinyesnek találta. És az ebédlő! Kissé dohos, szőrülésü -székek, festett fadivánok kétségbeejtő rendben. A diván felett -(édes Isten!) a «Görgei álma» képe, vonagló, rosz formáju -emberekkel megnépesítve.</p> -<p>– Sokat emlegettünk, fiam (így szólt a néni, italféléket hordva -az asztalra), vártunk erre az idétre. Abból a keserűből igyál, azt -Rózsika szürte. Apád a minap nézett errefelé s jelezte a -jöveteledet. A pogácsát is Rózsika sütötte. Megeheti maga a király -is. Szép holmiid vannak, fiam! s szinte félek, hogy lenézed a mi -egyszerűségünket. Vagy talán azt a libaczombot kóstolod meg? -Rózsika növelése. Arany az óralánczod? Az Isten úrimóddal áldott -meg. De hát kóstolj meg valamit, fiam! Senkit a kerek világon nem -kinálunk meg szívesebben.</p> -<p>Dénes lassan vonta le a keztyüjét és kabátjáról porszemeket -veregetett le. A bácsi nagy füstöket eregetett a pipájából s minden -oldalról jókedvűen nézegette a vékony legényt.</p> -<p>Az udvarról harsány szó hallszott be.</p> -<p>– Bátyám!</p> -<p>– No!</p> -<p>– Jól jár-e az órája? <span class="pagenum"><a name="Page_124" -id="Page_124">-124-</a></span></p> -<p>– Hát a tied?</p> -<p>– Nem bizom benne. Az árnyékok erősen megkurtultak s az órám -csak 11-et mutat. A délebédet kellene kiindítani a «hullára». Több -lesz 11-nél.</p> -<p>– Kerülj fel, fiú!</p> -<p>A kiabáló a fiatal tiszttartó volt: Kese Károly. Az öreg -mosolyogva felelgetett. Bizonyosan csak látni akarta a vendég úrfit -s azért tudakozódott az óra után. Máskor nagyra volt az órájával s -csalhatatlannak tartotta.</p> -<p>Dénes nagyon hüvösen fogadta a piros legényt. Megbicczentette a -fejét s tovább ment. Az öreget kissé megszúrta ez az uraskodás s -ezért egyenesen Déneshez fordult:</p> -<p>– Szép aranyóra ketyeghet a lánczod végén, öcsém. Hányat mutat -nálad? Nálunk falusi embereknél ez igen vitatható kérdés.</p> -<p>– Az óra? – kérdezte vontatva Dénes az évődő szóra s lassan -húzta ki az arany szerszámot. – Az óra? A zóna idő szerint 11-et -mondanék, a földrajzi idő azonban e perczben tulajdonképen -Greenwichtől számítva 9 óra 22 percz volna.</p> -<p>A fiatal tiszt kérdve nézett az úrfira. Az öreg ingerkedve -mondta: <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span></p> -<p>– Kettőt ismerek már: egyet a zóna szerint valót, egyet a -földrajzit. Te mennyire becsülöd az időt? Károly öcsém a -dolgosoknak akar kiküldeni ételt.</p> -<p>Dénes egy csipetnyi izgatottsággal felelt:</p> -<p>– A tisztelt dolgosoknak az étvágya igen megbizhatatlan bázis az -óra meghatározására; s felvilágosítással nem szolgálhatok arra -nézve: küldeni kell-e az ételt most? vagy sem?</p> -<p>A fiatal tiszt úgy fogadta a magyarázatot, mintha személyes -sértés volna, ki is pirult s valami élesebbet akart mondani, -azonban akkor lépett be a kis Rózsika. Rajta pihentette meg a -szemét s abbahagyta az órát. Természetes is. Mert a kis Rózsika -igen bájos kis leány volt.</p> -<p>Gondolt-e kegyed valamely virágra egy kis leány láttára? Ez a -Rózsika a levendulára hasonlított. Igen egyszerű, igénytelen, -bájos, sugár, kékszemű, szőke s úgy tetszett az embernek, mintha -édes, finom illata volna, mint a levendulának.</p> -<p>Mosolyogva nyújtott kezet Dénesnek, ki legényesen megrázta, mint -a hogy nagy városon divatos. Pajtáskodva mondta félhangon:</p> -<p>– Magára vártam. Mintha azt mondta volna: «a többiek nekem -sifli». A leány virágos kartonban igen üde volt. Simára fésült -hajában egy késői <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span> rózsabimbó. Látszott, hogy Dénesért -tűzte fel. A fiatal tiszt a virágot ellenségesen, merőn nézte. Az -öreg úr, e félhangon ejtett szóra hunyorogva, évődve szólt az -úrfihoz:</p> -<p>– Pénzen vetted az órádat s még se ad feleletet egy egyszerű -kérdésre.</p> -<p>Látszott, hogy ugratni akarta. Dénes merészen karon fogta -Rózsikát s kicsinylő leereszkedéssel felelt, miközben kiindult a -tornáczra:</p> -<p>– Az óra meghatározása igen komplikált dolog. Erdély 5 és fél -fokkal van nyugatra Budapesttől, ott 22 perczczel van később a dél. -A zavarok kiegyenlítésére Baross hozta szokásba a bécsi időt, mit -mi zónaidőnek nevezünk azért…</p> -<p>– De, kedves fiam – szólt közbe a néni – meg se kóstoltál -semmit. Te kináld, Rózsika, hátha szivesebben fogadja tőled. Károly -is elfogad egy pohárkát.</p> -<p>Dénes szó nélkül nemet intett. A tornácz végén sűrű, égőpiros -lombot képezett a vadszőlő. Oda vitte.</p> -<p>– Gondolt reám?</p> -<p>– Nem felejtett el?</p> -<p>– Bizonyítékát adtam annak, hogy magát láttam, lélekzettem -örökké.</p> -<p>– Bizonyos, mert ime meglátogat. <span class="pagenum"><a name= -"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p> -<p>– Mert magáról énekeltem.</p> -<p>Senki se szólt még bár egy szót se a verséről. Kibuggyant belőle -a könyvének emlegetése.</p> -<p>Károly leszaladt a lépcsőn. A bácsi gazdasági dolgokban -hagyakozott neki. Dénest boszantotta a félbeszakítás s a kertbe -vitte Rózsikát. Várta, hogy a verseiről fog beszélni. Mert nem -sietett a költeményekről szólani, kedvetlenül állott meg egy nagy -zsályabokor előtt, tépegetve a szürke leveleket.</p> -<p>– Örömmel látom, hogy ebben a környezetben üdeségét -megőrizte.</p> -<p>Hidegen beszélt e csinos fiú. Bajuszkája határozottan jól -festett, dereka könnyű hajlása a sugár nádra emlékeztetett. A -«környezet» az apjáról szólt s az édes anyjáról. Kellemetlenűl -érintette Rózsikát ez a két szó. Ezért nem tudott kedvességeket -mondani s nem szólt a versekről.</p> -<p>Kár e kis leányért, gondolta sajnálattal Dénes. Mindketten -elhallgattak. A mint a kopaszodó ribizli-bokrokkal szegélyezett -burjános uton jártak, döczögve indult meg a beszélgetés, kurta -feleletekkel tettek pontot a kérdésekre. Mind a ketten másképen -álmodtak erről a találkozásról. Költőinek, gyöngédnek képzelték. -Dénes így fog sohajtani: «ah», s Rózsika ellágyulva hajtja szőke -<span class="pagenum"><a name="Page_128" id= -"Page_128">-128-</a></span> fejét a Dénes széles mellére. Ők -gyermekkori barátok, kik egymásnak nőttek.</p> -<p>Nem sokára ebédre mentek. A fiatal gazdatiszt az asztal végén -ült. Kevés beszédü, egészséges, derűlt arczu legény, ki az öreg -tiszttartónak segédkezett. Nem is régen költözött a nagy madarasi -birtokra. Az öreg jó szemmel nézte. Magát megújultnak látta benne. -A néni ellenszenvvel tekintette. Tán ő foglalja el egyszer az ő -helyüket; az árnyas kertet, a nagy házat, ha az öregek majd a -temető-kertben nagy örökös házat szereznek. A néni úgy tekintett -rá, mintha egy leskelődő tolvajt látna benne. Aztán nehogy -Rózsikára tekintsen. Azt úri asszonynak neveli a néni.</p> -<p>Zsiros, kövér ebédet tálalt fel a néni. Ki se fogyott az -ajánlgatásból. Maga tálalni ment ki minden fogásnál a konyhára. A -legkihízottabb darabokat választotta ki a Dénes részére. A tanár úr -kényesen választotta ki a megehető szálacskákat a tyúkhúsból. Alig -volt miről beszélniök. Dénes alig felelgetett a néninek. Ugyan mit -is szóljon a tyúk teteme felett tartott dicsbeszédekre? Cæsár -felett tartott szónoklathoz hozzá tudna szólani; az valami. De egy -madarasi tyúk!… A fiatal tiszt merően nézte Rózsikát. Ez a tekintet -feszélyezte a fiatal párt. A bácsi malicziával <span class= -"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> -elegyedett bele, hogy felzaklassa a megalvadni készülő vért.</p> -<p>– Adósom maradtál szép öcsém az óráddal. Mennyi is?</p> -<p>A fiatal tiszt kapta el a szót.</p> -<p>– A dolgosok gyomra a legjobban járó óra faluhelyt. Azt nem a -greenwichi observatorium direktora húzza fel.</p> -<p>– Ah! foglalkozik földrajzzal, barátom? Igen szép s mily -délkörtől kezdve számítja barátom az idő-meghatározást?</p> -<p>– Én? Én a Madarason elvonuló vonalról, barátom (s ezt a szót -erősen megnyomta). Itt kel fel a nap…</p> -<p>Hiszen megkisebbítené magát Dénes, ha e kihivó ficzkóval szóba -állana. A «barátom» nevezet úgy fúródott be a fülébe, mintha tű -hegye hatolt volna be. Rózsika neheztelő tekintettel nézte meg a -vakmerőt. Őt nevezte-e a napnak? Mi jogon mond szépet neki?</p> -<p>Van-e joga, hogy szépet mondjon Rózsikának? ez a kérdés nyilalt -át a Dénes fején is. Hát miért jött ide? ha ily ficzkót tesz -elejébe.</p> -<p>A fiatal tiszt is elkedvetlenedett. A mint kisuhant a száján a -bók, mindjárt megbánta. Mit mond a bácsi? Mit Rózsika? <span class= -"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span></p> -<p>A néni nem tudta tájékozni magát. Marakodnak-e, nyalakodnak-e -előtte. Valami névtelen kellemetlen érzés bántotta őt is. És -piszkált is az ételekben.</p> -<p>Az ebéd végén alig volt beszélni valójuk. A bácsi koczintott -csendesen Károlylyal. Dénes kivonta magát a poharazásból. Halkan -beszélgetett a leánynyal. Rózsikát izgatta a suttogás. Hangosan -felelt a bizalmasan tett kérdésekre. A bácsi vastagon füstölő -pipára gyújtott a végén s Dénes halkan köhécselt, arra mind -felkeltek.</p> -<p>Az ég időközben könnyezni kezdett, finom permete szitálta be a -harasztot, lombatlan ágakat, elsárgult gyepet. A bácsi kinn maradt -a pipájával a gangon, s a tiszt elment a dolgosokhoz.</p> -<p>A néni a csendes szép szobába vitte be az úri vendéget. Maga -telepedett a kőrisfa diván közepére élő felkiáltójel képen. A siket -csend oly nehéz volt, hogy a súlyát lehetett érezni. Egy -lélekzetnyi hang se hallszott.</p> -<p>– Hát télen még?… kérdezte egy gondolat folytatásaképen -Dénes.</p> -<p>Mintha Rózsika kitalálta volna mivel tünődik Dénes, felelt -rá:</p> -<p>– Mindennek megvan a szép oldala, csak meg kell találni. -<span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span></p> -<p>Ő máskor ily bátran nem mert volna szólani. Azonban jól esett -ellenkezni. Maga se tudta miért boszús. Dénes élénken támadta -meg.</p> -<p>– Ez a sir költészete kedves. A zaj, a mozgás, a folytonos -súrlódás; az idegek, az érzékek ébrenléte, ez az élet, a -boldogság.</p> -<p>– A szálló színes pillangó szebb nekem, mint a fején tánczoló -clown; a méhek döngését jobban élvezem, mint a filharmonikus -konczertet. Jőjjön hozzánk, hogy megtanulja.</p> -<p>– A legszebb mester se teszi igazsággá a tévedést. A szempont -hibás, kedves, a miből kiindul.</p> -<p>Aztán a vitában megelevenedve, magasztalta a várost. Sok idegen -szót elegyített a beszédébe. Egy finom viaskodás minden illendő -hideg fegyverét forgatta meg. Rózsika így gondolkozott: «Azért -jött, hogy ezt mondja el?» Dénes, míg beszélt, így töprengett: -«Ugyanazon kedves ajakok-e ezek?» Nem voltak megelégedve egymással. -Ők állandóan leveleztek, igen gyöngéd hangon. Azonban Rózsika -ortografiai hibái is kedvesek voltak előtte. Szemtől-szemben -üresebbnek találta. Rózsika igen kihivónak találta Dénest s oktató -hangja izgatta. Tán lenézi őket…</p> -<p>Az eső valami áttetsző, finom fátyolt szőtt a tájékra. Hamar is -alkonyodott. A beszélgetés közt <span class="pagenum"><a name= -"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> Rózsika az ablak közé -állott. A csipkefüggönybe takarózott s kinézett a kertre. Dénes -finom gesztusok kiséretében oktatta a kis falusi leánykát. A -körvonalak bizonytalanokká lettek. A mező szürke félgyásza -kimondhatatlan bússá tette a képet.</p> -<p>Ekkor a némaságon egy éles jajszó nyilalt át. A néni is -felugrott. Rózsika felszakította az ablakot s kinézett a kertre. -Semmi mozgás. A kétségbeesett jajszó ismét megújult.</p> -<p>A leányos hátorsága azonban csak akkora volt, hogy Déneshez -fordult hevesen:</p> -<p>– Hát jőjjön, jőjjön.</p> -<p>Dénes idegesen kapkodva kereste a kalapját, Azt kinnhagyta -valahol.</p> -<p>– De hagyja, hagyja az Istenért.</p> -<p>A néni elől szaladt. Rózsika kinálta a kezét Dénesnek. Az úrfi -valamit mormolt a nátháról, de abba hagyta a kalapjának keresését s -vele szaladt a leánynyal. A jajgatás nem szűnt meg. Az öreg úr a -dolgosokhoz ment a mezőre.</p> -<p>A kert üres volt. A míg körülnéztek, hogy tájékozzák magukat, -Dénes zsebkendőt keresett elé s a fejére kötötte. Rózsika a sütőház -háta mellé szaladt. A kiáltás onnan szakadt.</p> -<p>Egy sáros, piszkos, kis gyermek üvöltött, kétségbeejtően -<span class="pagenum"><a name="Page_133" id= -"Page_133">-133-</a></span> hadonászva kezeivel, lábacskáival. Egy -nagy mocskos ártány állott pár lépéssel előtte. A gyermek rémülten -védekezett ellene. Az állat nyakát meggörbülve, vékony habbal a -szája szélén, támadóan szegte meg magát.</p> -<p>Rózsika feléje iramodott, kiáltva. Dénes gyöngéd színű nadrágját -lehetőleg védve, ugrált utána, hangosan kiáltva:</p> -<p>– Nem vad-e az állat? vajjon? nem vad?</p> -<p>A kis gyermek a védelem láttára egyszerre elnémult, az állat -lustán, a kiabáló leányra vetette oldalvást rosz tekintetét, aztán -a nagy kert felé oldalgott.</p> -<p>A gyermek keserves sírásba fogott akkor. A leány hozzá ment és -megsimogatta a víztől csapos, gyenge, szőke haját. Dénes -izgatottságtól rebegő ajakkal, magát megkeményítve rászólt:</p> -<p>– Hát upre kölyök a földről, hord el onnan magadat.</p> -<p>Rózsika így szólt magyarázólag:</p> -<p>– A kertész feleségének, a Flórikának gyermeke a szegény -bogárka. Megijedtél nagyon, szegényke?</p> -<p>– Kelj fel kölyök. Hát mi lesz?</p> -<p>– Nem tud felkelni – mondta részvéttel Rózsika. <span class= -"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span></p> -<p>– Hát mit akar vele? Hol laksz, semmiség?</p> -<p>– Ott túl – szólt a dombhátra mutatva Rózsika.</p> -<p>– Lopni jöttél, oláh testvér? Almát csenni.</p> -<p>– De nem tud felkelni – engesztelte Rózsika. – Remeg minden -tagja.</p> -<p>– Bajos lesz itt strázsálni a ficzkót. Mi lesz vele, nyomorúság? -Mért nem mersz haza menni most? mert a disznó arra felé ment?</p> -<p>Rózsika ekkor lehajlott. A gyermek lábszára erősen vérzett. -Gyorsan leoldotta gyenge patyolat kötényét s rányomta a gyermek -sáros, hitvány lábszárára.</p> -<p>– Még ez is.</p> -<p>Ekkor a csűrös kert felől Károly, a tiszt, bukkant fel. Sebes -iramban közeledett. Alig látta meg a leányt, így szólt a -gyermekhez:</p> -<p>– Mi lelt, szegény?</p> -<p>Aztán egy szó nélkül felemelte a piszkos gyereket.</p> -<p>– Nagyon vérzik. Megengedi, Rózsika, hogy bevigyem az irodába? -Majd ha bekötözzük, haza küldöm.</p> -<p>A nyavalyás gyermek erősen megkapaszkodott a tiszt úr új -kabátjába. Károly felfogta és erős lépéssel vitte előre. -<span class="pagenum"><a name="Page_135" id= -"Page_135">-135-</a></span></p> -<p>Rózsika fényes, meleg szemmel nézett a fiatal emberre. Akkor -Dénesre tévedt a szeme. Tán a különbséget mérlegelte. S meglátva a -fehér keszkenőt a fején, hangosan felkaczagott.</p> -<p>– Bocsánat, Dénes! nagyon komikus az a keszkenő a fején…</p> -<p class="center">*</p> -<p>Mikor egy óra mulva a vacsoránál találkoztak, a kis leány -Károlyhoz fordult:</p> -<p>– Hány az óra magánál Károly? A magáéhoz igazítom az enyémet, ha -akarja. Az jól jár.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137"><br /> --137-</a></span></p> -<h2>A CSOMÓK.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id= -"Page_138">-138-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139"><br /> --139-</a></span></p> -<p>Egy Perlhut nevű német vetődött ide hozzánk. Igyekvő, jóravaló -ember volt s megvetette a lábát nálunk. Vasasboltot nyitott, melyet -szivesen kerestek fel, mert becsületesen bánt a vevőkkel. A -bicsokjai híresek voltak s a falusiak nem is tartották igazi -kapának azt, a melyik nem Perlhuttól való volt. Perlhut jól -megszedte magát idővel s jólétben élt.</p> -<p>Ő nem volt valami nyájas ember. A külseje egészen darabos volt. -A teste otromba nagy; vállai egy teherhordónak valók voltak, karjai -pedig verekedésre termettek. Azonban tán egy legyet se tudott volna -leütni. Az orczája kedvetlen veres volt s azt is világos szőke szőr -nőtte be. A szót vontatva adta, mintha kölcsön adta volna. -Fehérnépre szelid szókat nem vesztegetett. Neki se adtak. Így -békében élt.</p> -<p>Agglegénynek maradt. Semmi familiája nem volt. Magára szakadt -ide s nem szerzett magának. Társaságokat nem keresett. Ő mindennemű -<span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span> melegebb barátságtól idegen volt. Ő -vett, adott; porcziót pontosan fizetett; nem volt adósa, nem -tartozott senkinek – s ennyi.</p> -<p>A németségből annyit tartott meg, hogy szombat esténként -elballagott a sörházba a vadásztiszt urak közé. Ott evett vesét -velővel, sört ivott, nagyokat hallgatott, megfürösztötte füleit az -édes német szóban s másnap ellátva egy hétre magát, beállt a boltba -s pengette reggeltől estig a parasztoknak a kaszát, mérte, vágta a -rudvasat.</p> -<p>Perlhut így nyugodalmasan élve, mit se várva s mit se félve, -egyszer, egy kedvetlen esetbe keveredett.</p> -<p>Ugyanis az történt vele, hogy a feje bubján vénségére két kemény -csomó támadt. Két csomó, olyan ropogós két bog, mint két kemény -dió.</p> -<p>E bogok mi alkalmatlanságára sem voltak ugyan, de mert Perlhut -egész világéletében rendes, alapos ember volt, el akarta igazítani -a dolgait. Ezért a doktorhoz fordult velük.</p> -<p>A doktor megfogogatta a bogokat, megkopogtatta, megvizsgálta -felülről, oldalt és alól; kikérdezte Perlhutot, hogy ő hol -született? anyja táplálta-e vagy dajka? hogy szülei, valamint -nagyszülei természetes halállal haltak-e meg avagy sem? Aztán -lenyiratta a bogok körül a szőrt, <span class="pagenum"><a name= -"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> flastromokat nyomott a -tetejükre s egy könnyű selyem sipkát ajánlt.</p> -<p>Perlhut békességes ember volt, vallott hűen és sipkát szerzett. -A boltba jövő vevők látván a fekete fedőt, aggodalmaskodva -tudakozódtak a baj felől, eredete és története felől. Némelyek -hallván az esetet, megcsóválták a fejüket, mások kicsinyelték az -egész bajt – de mindenki foglalkozott velük.</p> -<p>A bogok a flastrom alatt makacsul állottak. A doktor tehát -meleget ajánlt ekkor. A bogok álltak. Tehát hideget rendelt. A -bogok ropogósan álltak. Magukban véve minden háborítás nélkül -elfértek volna e bogok is azon sok holmi között, a mi a világban nő -és kiszorítja a levegőt, de minthogy a doktor már belefogott, -kellett velük valaminek történni.</p> -<p>Hetek teltek. A vevők a boltban így szóltak: «Nőnek-e Perlhut -úr?» «Apadnak-e?» Bizonyos érdeklődés támadt körülöttük. Még a -falusiak is tudakozódtak utánuk. «Ne sajnálja megmutatni tisztelt -úr.» «Ah kemény! erre vajat tegyen.» «Soha se! köménymaggal -pároltassa.» «Dehogy! puskaporos irral kell azt kenegetni.» S -mindenki így tudott valami jót. Úgy jártak reá, mint valami -közlegelőre. Perlhutot a bogaival úgy körülfogta <span class= -"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> a -közrészvét, mint ahogy a kutyát körülszorítja a lyuk, melybe -beszorult.</p> -<p>Előbb keveset aggodalmaskodott Perlhut az egészszel. Sőt -hizelgett neki a szives érdeklődés. De mikor annyit bajoskodtak a -bogaival, elkezdte izgatni a dolog. Más doktorokat is hozatott. A -baj nőtt. Ezek jöttek-mentek, tapogatták a bogokat: «Levegőt -kellene változtatni», mondta az egyik. «Tengeri fürdő gyógyítaná -meg», tanácsolták. Épen csak a tengervíz. Párolták, tussolták. A -pácziens belesáppadt a kurába.</p> -<p>«Ne hagyja annyiba», biztatták a vevők a boltban. Mindenki -tudott egy teljesen hasonló esetről, mely világra így kezdődött, -így nőtt, így apadt, úgy mult el. Perlhut mindezeket türelmes -komorsággal hallgatta. Jóakarattal vette a tanácsokat, mintha csak -követni akarná. A baj elején csak megjárt. De később Perlhut -belebőszült. Indulatosan belerántotta a sapkát a kobakjára s ott -hagyta a tanácsadókat.</p> -<p>Még azután elveresedett, ha így kérdezősködött valaki: «Azon -helyben állanak-e?» Nem lévén a kenyere a sok szóbeszéd, vagy a -czivakodás – bezárkódott az irodába s a pudlit a segédekre -hagyta.</p> -<p>Azonban a vevők az iroda üvegablakán is benéztek <span class= -"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> s -megcsóválták (beszédesen) a fejüket részvéttel. Perlhutban kiömlött -az epe.</p> -<p>Kezdte igen megunni ezt az egész dolgot. A doktoroknak -felmondott; az emberektől félrevonult. El-elmaradozott a boltból, -hogy ne lásson senkit, sőt az utczán mindenféle mellékutakon került -a boltba, hogy ne találkozzék valami szánakozóval.</p> -<p>A boltot megunta egészen. Az elvetett búza megért, learatták, -megőrölték, meg is ették. Őszi napokra tél fordult, hó hullott; el -is vitte a tavaszi napsugár. Minden fordul, változik; egyedül -konokul a Perlhut bogjai állottak ropogósan s a közrészvét.</p> -<p>Perlhut mind mogorvább lett; a boltban ritkán fordult meg, a -vevők is erre a másik vasasboltba kezdtek járni s egy nap -belefáradva Perlhut a tanulmányos résztvevő néppel való vesződésbe -– eladta a boltját, visszavonult a magánéletbe bogjaival -együtt.</p> -<p>Azonban akkorra oly mértékben fel volt verve a Perlhut -érdeklődése is az egyhelyben álló, makacsul álló növevények iránt, -hogy, bárha be nem vallotta volna meg a világ minden kincseért – de -komolyan ő maga is töprenkedett elpusztításuk módja felett. -<span class="pagenum"><a name="Page_144" id= -"Page_144">-144-</a></span></p> -<p>Ha már boltja se volt, unta is magát, búsult is; rávetette magát -teljesen a bogokra.</p> -<p>A doktorokban nem bizott már akkor. Egyszer sokat fecsegtek -neki; kivallatták minden nap, hogy gyermek-korában mit evett, mit -ivott? nem esett-e le vagy egyszer a hijuból, hát az apja nem -esett-e le? s hogy mit evett-ivott kölyökkorában? Másrészt -tapogatták a bogokat, kentek-fentek s mégse csináltak semmit. – -Elcsapva magát e jeles férfiaktól – inkább a házi-szerek felé -fordult a bizalmával.</p> -<p>Itt lakott a mi utczánkban egy jeles özvegy asszony – Perlhut, -őt szemelte ki orvosául. Ez jó választás volt. Tetszhettek -egymásnak.</p> -<p>Perlhutnak ezek lehettek az okai:</p> -<p>Az asszony egy igen jó hírű özvegy volt. Ő maga ugyan -paplancsináló volt, de az ura borbély volt. Meg is halt. A borbély -sok szerencsével gyógyította a sárgaságban szenvedő betegeket s a -daganatok tekintetében tekintély volt az egész városban. Ezeknek az -orvosságoknak a reczeptjeit a feleségére hagyta s az özvegyet -csakugyan dongták a betegek. Télen az özvegy mindig doktor volt. -Nyáron paplant varrt s burjánokat gyüjtött a berekből; télen kent, -irt dörzsölt s orvosságot főzött. Nagy becsülete volt. Perlhut -méltán bízhatta rá a bogjait. <span class="pagenum"><a name= -"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p> -<p>Viszont az asszonynak is lehettek okai:</p> -<p>Ugyanis Perlhut gazdag legényember hírében állott. Ártatlan, -jóravaló s nem is igen öreg legényember volt. Az özvegy asszonynak -pedig egy szótalan sáppadt leánya volt. S az anya ám szereti, ha -egy ilyen «jó korban» való módos ember sokat forog a leányos -háznál. Az ember soha se tudja a jövőt. Az, hogy mi lesz belőle, -senkinek sincs a homlokára írva.</p> -<p>Ebből a két okból az lett, hogy Perlhut úr kivett az özvegy -asszony házából két szép szobát s oda költözött. Az özvegy -kertjének a bütüje a mienkig ért. Ott láthattuk elégszer, mint -kullogott a gyepes ösvényen a nagy német, kobakján egy fekete -selyem sipkával. Alatta ágaskodtak a bogok, mint azt mindenki -tudta.</p> -<p>Nappal otthon ült Perlhut, esténként kihuzódott a sörházba. Ott -sört ivott s hallgatta mint lefetelnek a vadásztisztek.</p> -<p>Odahaza nagy gonddal ápolgatták Perlhutot. A kis nyelves özvegy -nem fogyott ki a gondosságból. Reggeltől estig sürgött-forgott -körülötte, tracscsolt a fülébe folyton s volt mit hallani a -szomszédoknak a «kedves Perlhut»-ról. Hogy ez milyen kedves, -áldott, derék ember, hogy milyen mívelt beszédes ember, a ki -ismeri. <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= -"Page_146">-146-</a></span></p> -<p>Persze az utcza szemét nem lehetett bekötni az efféle -beszédekkel. Mindenki tudta, hogy mit ér ez a szóbeszéd, hogy mért -oly kedves és beszédes ez a jámbor német, s hogy mit akar vele. A -bogai, ha elmulnak jó, ha nem, bogosan is jó a kis Rózsikának.</p> -<p>Mert az is ott esetlenkedett a német körül. Nagyon összeszoktak. -Együtt ballagták a kertet s bizonyosak lehettünk abban, hogy egy -felesleges igével se rontották a levegőt. A kis Rózsika olyan -szőke, szótalan alázatos perszona, mint a német. Lesütött szemű -gyenge leány; édeskés, rózsaszín, habszerű, könnyű mint az özvegy -lukacsos kalácsai, melyeket a német részére sütött a kávéjához.</p> -<p>Ez volna aztán a fogás! Az utcza minden leányát szívesen -odaadták volna a németnek, sőt akárhány menyecske csak azért -sajnálta a leányságát, hogy nem mehetett feleségül a bogos, -vénecske, veres arczú, de gazdag némethez. Az utcza összes -asszonyai görbén néztek az özvegyre. Ha a német bogjai felől -tudakozódtak, mondván: «apad-e kedvesem a keze alatt?» vagy «nő-e a -keze alatt?» tulajdonképen a kiszimatolt házasságról tudakozódtak. -A bogok másodrangú kérdések lettek az utczában. <span class= -"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p> -<p>A jelek gyanusak lettek később csakugyan. A német nem elégelte -meg a bérben tartott két szobát. Még egy szobát elfoglalt az özvegy -házából és új butorokat hoztak fényes nappal a lakására. Ez -házasságra készül.</p> -<p>Ekkor egy csendes este felé a szomszéd kertből a korlát mellől, -az orgona-bokrok aljából csendes beszéd hallszik át hozzám. Tisztán -hallszott a szótalan szelid Rózsika hangja, a mint kérve, -panaszolva beszélt valakihez.</p> -<p>– «Oh, édes bácsi! – mondta – oh ne álljon közénk. Én igazán -szegény leány vagyok és nagy szerencse volna, ha a maga felesége -lennék… igen, de lássa! Én igen boldogtalan volnék. Már én mit -csináljak… kihez forduljak? Ha az anyám azt parancsolja, hogy -magához menjek, hát akkor én mit csináljak? S ha maga is úgy -akarja, akkor nincsen menedékem a világon… Igen, de maga mért -akarná, hogy én szerencsétlen legyek? Hát jó az magának? Maga -mindenkihez jó, még egy megütött kutyát is megsajnál, hát mért -lenne hozzám rosz szivű? Soha én senkinek se szóltam; még -<i>neki</i> se mertem soha szólani. Hogy is mertem volna az édes -anyámnak, édes Istenem! De én tudom, hogy <i>mi</i> csak ketten -lehetünk boldogok. De lássa, <span class="pagenum"><a name= -"Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> miért vesztene el engem -azzal, hogy elválaszszon <i>tőle</i>?…</p> -<p>Valaki morgott csendesen. Senki se tudott úgy morogni Perlhut -bácsin kívül.</p> -<p>«Mert elvesztem – folytatta panaszos halk hangon – ha közénk -állana… minthogy én tudom, hogy ő is szeret engem. Soha se szólt -egy szót se, de én tudom jól… Már én tudom, hogy mit is csinálnánk. -Ő is csak szegény fiú, de azért megsegítene az Isten. Sokat fognánk -dolgozni, segítenénk egymásnak s megélnénk csendesen. Igen, de -minden jól lenne, ha maga szólana egy szót az anyámnak. Mert ő -parancsol, ő elkergetne engem, ha nem engedelmeskedném, de ő majd -engedne, ha maga szólana neki egy jó szót miértünk. Én is mindig -sírnék ha elválasztana tőle és ő is, én tudom. Ő is elpusztulna, ha -elválasztanának tőle.</p> -<p>Halkan sírt s aztán szenvedélyesen folytatta:</p> -<p>– Beszéljen vele… beszéljen vele, bácsi! az anyámmal. Mi ketten -meg fogjuk szolgálni, szeretni fogjuk, áldani fogjuk. Miért is -akarna elválasztani minket. Bántottuk-e magát valaha? tán gyülöl-e -minket? Hát miért üldözne Istenem minket? Úgy-e nem is akar -elválasztani minket? Hiszen maga jó, én tudom, irgalmas. -<span class="pagenum"><a name="Page_149" id= -"Page_149">-149-</a></span></p> -<p>Aztán felkeltek s tovább mentek az úton.</p> -<p>Másnap pedig így szólt Perlhut komolyan a hegyes kis -paplancsináló özvegyhez:</p> -<p>– Meggondoltam asszonyság a dolgot s nem veszem el a leányát. -Jobb az úgy. A kis Rózsika nem nekem való. Nem szeretem. Egy -szemölcs van a bal orczáján. Mire megvénül, azon szőr fog nőni. -Aztán meg több is fog nőni, nekem pedig elég a csomókból az egész -életre. Nem szeretem az ilyen asszonyokat. Nem vehetem el.</p> -<p>S őszre csendesen elment Perlhut az utczánkból a bogjaival -együtt. Aztán a városból is.</p> -<p>Előbb azonban szépen kiházasította a paplancsináló özvegy szelíd -kis leányát.</p> -<p>Soha se hallottunk többet róla.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_150" id= -"Page_150">-150-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151"><br /> --151-</a></span></p> -<h2>A KÖNYÖRÜLŐ ASSZONY.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_152" id= -"Page_152">-152-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153"><br /> --153-</a></span></p> -<p>Az utczavégi boltocska előtt egy sáros, rongyos falusi szekér -állt meg. Hómenés idején volt; nagy lucsok, erőtlen napsugár, -csipős szél. Az ajtóban éles asszonyhang szólalt meg.</p> -<p>– Csuf időt választottál az utazásra, kedvesem.</p> -<p>A szekérből alázatos szó felel.</p> -<p>– Mostanra rendeltél, édes Kata.</p> -<p>– Az ördög rendelte ezt az időt egy ilyen gyenge kényes -asszonynak. Szállj le kedvesem s hozd be a holmidat… Nem valami -sokat hoztál, látom.</p> -<p>A jövevény zavartan emelt ki az ülés alól egy kis ládát. Az -utczából egy pár kiváncsi szomszéd szállingolt a szekér mellé. -Némelyek segíteni akartak.</p> -<p>– Ne bántsák! – hallszott a bolt-ajtóból. – Behozhatja, a mit -magával hoz. Mert te is, kedvesem, többet vittél, mint a mennyit -hozol. Ahhoz nem kell segítség.</p> -<p>Kis, aszott asszony volt, a ki lemászott a szekérből. -<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span> A bolt-ajtóban a száraz, csontos -személy öleléssel fogadta. A bámész szomszédok megálltak az -ajtóban. Nekik szólt, bárha a kis fehérnéphez szólt, vállait -kedélyesen megveregetve.</p> -<p>– Nem is azért mondtam, hogy keveset hoztál. Nem is vártam. Én -nem a vagyon miatt hivtalak hozzám; tudtam, hogy nincs is semmid. -No! Isten hozott kedvesem! Csak a régi barátságból hivtalak, mert -én mindig szerettelek. Hát az ilyen barátság inségben sem hagyja el -a szegényt… Mert ez Pepi: (s oda fordult magyarázva a szomszédhoz), -a kis Koronka Pepi. A piszkos Koronka leánya. Nem emlékeznek reá? -Megvénült a szegény. Az utczánkból való… innen ment ő férjhez -valami hivatalnokhoz. Úr-féléhez! Mi is volt kedvesem az urad? Mi? -Irnok? Ülnök? Én bizony nem tudom ezeket az úri dolgokat. Őtet -vette el. Mindegy!… Meghalt… nincsen most semmije. Hát én ide -vettem. Mi csak megélhetünk, segíthetünk a barátnéinkon is. Urak -nem vagyunk, de kenyérért nem megyünk a szomszédba. Hát ez a kis -Pepi. Itt vagy; itt is maradsz. Isten hozott, szívesen látlak.</p> -<p>Aztán ismét megölelte az alázatos asszony nyakát.</p> -<p>– Vesd le a kalapodat édesem, itt laksz. Mi <span class= -"pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> csak -keszkenyőt viselünk, te kalapot hordasz. Tán slájert is viselsz? -Itt laksz. Ülj le. Itt nincsenek szobák; csak ez a bolt, aztán a -szobám s a konyha. Itt nincs első szoba, mint neked volt. Láttam, -mikor a stafirungodat vitték. Hja az rég volt! De itt van egy jó -szív, egy darab kenyér. Kerülj be kedvesem. Én nem kisérhetlek be -mint egy frajla, mert a boltot nem hagyom itt. Eredj csak be; én -bizom benned, menj csak magadra.</p> -<p>És betuszkolta s fanyar mosolylyal nézett utána. Ah! igen -elégedett volt. Ő vén, boszús, zápon maradt leány s tán soha sem -volt elégedett életében. De ah! nagy, szabad lélekzetet vett.</p> -<p>Mintha csak egy nagy hegyre repült volna fel s ott üdítő levegő -érte volna.</p> -<p>Ő mindig alól volt. Az élet nyomta. Ő kesernyés, csuf volt. -Mások kaczagtak, szeretkeztek, férjhez mentek, gyermekeket -neveltek. Ő sovány, szegeletes, csufszáju volt. Más se kényeztette, -ő is mart, dulakodott, a hol tehette. Nem volt szíves senkihez, nem -könyörült senkin, garasait hitelbe adta a városvégi czigányoknak -nagy interesre s ha nem fizettek, perelt s eladta utolsó -párnájukat. Egyszer végre ránézett a jó sors. Egy barátnét fogott, -a kit nyakon ragadt a nyomoruság <span class="pagenum"><a name= -"Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> s leteperte s ő rá -szorult. A vén irigy leány kinyujtózkodott kéjesen s megropogatta a -derekát. Jól esik tudni, hogy ő erősebb valakinél.</p> -<p>Vevők jöttek. A vén leány bekiáltott:</p> -<p>– Pepim! Jőjj kedvesem! Adj egy csomó sáfrányt ennek a jó -szomszédnek. Ott áll látod a portéka a fiókba. Légy szíves Pepim a -vevőkhez. Az ember megélhet utánuk tisztességesen. Nem -uraskodhatik, nem tarthat első szobát, nem viselhet slájert, de van -kenyere s öregségére nem marad az utczán, mint valami kidobott -kutya… Jut kenyérre s pecsenyére is. Mi nem éhezünk, úgy-e kedves -szomszéd? Sőt az ember öregségére irgalmasságot tehet azokkal, a -kik rászorulnak… Úgy bizony…</p> -<p>S maga megdőlt a stelázsihoz; csontos kezeit összefonta a -gyomrán és malmot csinált a hüvelykeivel.</p> -<p>Sovány élvezetei voltak eddig. Néha legénykék jöttek a boltba -szivarért. Azoknak szívesen adott, meg is gyujtotta nekik, hogy -élvezettel nézze, mint sáppadoztak, betegednek meg a gyenge -legénykék a füsttől, mint háborodnak fel kinosan. Utálta a vén -kisasszony a gyermekeket. A szegény, megsiketedett egy kissé s ha a -gyermekek kaczagtak, bizonyosra vette, hogy rajta kaczagnak. Jó -<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= -"Page_157">-157-</a></span> volt az is, ha a tudatlan parasztra -ráköthetett valami rothadt, férges, romlott portékát. Ah! mindennél -többet ér Pepi.</p> -<p>Beszédes lett; a vevőkhöz fordult:</p> -<p>– Szokják meg kedves szomszéd Pepimet, a barátnémat. Mi együtt -nőttünk fel, de ő úri sorsba került. Az ura jó fizetésbe volt, de -férfi keres, asszony takarít. Ő szegény élhetetlen volt egész -életében. Nagy lakodalma volt szegénynek, de az ember maga sorsának -a kovácsa. Most szegény úgy maradt az ura halála után, mint az -ujjam, s én vettem ide magamhoz, hogy özvegységére ne maradjon a -kertek alatt. Jól mérd Pepim a sót! Az embernek meg kell becsülni -azt, a kitől a kenyeret kapja.</p> -<p>S a szegény megalázott asszony felé közeledve, utálatos -nyájassággal simogatta kis bús fejét s veregette gyenge vállait. -Valósággal kéjelgett a pártfogásban.</p> -<p>Reggel mindjárt vizért küldte a korsóval a Marosra. De még az -utczán is ment, mind adta neki a jó tanácsokat.</p> -<p>– Jól vigyázz magadra kedvesem, el ne tévelyegj, mert tudom én, -némely asszony életrevaló, más élhetetlen, már az így születik vele -az emberrel. Jobbra menj, aztán balra az ösvényre, <span class= -"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> mikor a -tutajra lépsz, nehogy megcsuszszál, mert nem venném a lelkemre, ha -valami érne…</p> -<p>A míg Pepi alássan meghajlott fejjel végig ment az utczán, a vén -kisasszony mély tekintettel kisérte, míg csak el nem tünt a -fordulónál.</p> -<p>A berek elején egy haszontalan suhancz: Pintyi utolérte Pepit s -szó nélkül elvette kezéből a korsót. Megmerítette, de nem is -köszöntötte. Csak ment mellette s a fordulónál adta vissza a -korsót.</p> -<p>– Nem kisért-e valaki? – kérdezte otthon a vén leány, – nem -szépelgett neked valaki? Itt ügyeljen az ember a becsületére; a -város kicsi s az emberek pletykák. Azért mondom, mi szegények -vagyunk, de szemérmesek.</p> -<p>Csakhamar ki is öltöztette a barátnéját. Az ő régi ruháit -akgatta reá. Csipőtől aljig fodros, szinehagyott ruhákat, bőszáru -ujjakkal ellátott reklit adott reá. Mintha hallottuk volna, mily -kegyesen nyujthatta oda neki: hogy legyen a szegényeknek is.</p> -<p>Önkénytelenül megújult mindenfelől a részvét a szegény Pepi -iránt. Reggelenkint egyik vagy másik szomszéd elmenvén a bolt -előtt, betértek oda s kivették a Pepi kezéből a seprüt, hogy -helyette kiseperjék a pádimentumot.</p> -<p>A vén leány ezt kedvetlenül nézte s így szólt: <span class= -"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p> -<p>– Ne rontsák a barátnémat. Hagyják, hogy dolgozzék. A munka -megvigasztal egy ilyen szegény özvegy asszonyt, a ki elvesztette az -urát s a kinek az volt a baja egész életében, hogy mindenki -kényeztette. Életrevalónak kell lenni, mert az ág is huzza a -szegényt. Iparkodni kell. Így bizony, Pepim, látod! itt téged -mindenki szeret, nemcsak én. Mi már ilyenek vagyunk, nem vagyunk -ténsasszonyok, hivatalnoknék, de jók vagyunk.</p> -<p>Az úton elmenők barátságosan köszöntötték Pepit, tudakozódtak -egészsége után. Kati harapdálta ajakát s nehezeket nyelt láttára. -Ha gyermekes anya jött le az aprósággal, Kati megsimogatta Pepi -előtt a kicsit, czukrot adott neki s így szólt.</p> -<p>– Erősen szeretem a gyermekeket. Örökké kedveltem. A szép -gyermek Isten-áldás. Nagy boldogság is, ha valaki gyámolt nevel -öregségére gyermekében. A jó Isten nem vonja meg az ilyen jutalmat -a jóktól. De nézze! a ki így marad mint az én kedves barátném Pepi. -Lássa, urasan éltek, mint hivatalnoknéhoz illik, de mikor az urat -magához szólította az Isten – hát mi maradt neki? Ér akkor valamit -az uraság? Ki látja el? Ki segíti? Ki ad egy darab kenyeret, egy -felvevő <span class="pagenum"><a name="Page_160" id= -"Page_160">-160-</a></span> ruhát? Nagy áldás a gyermek. Egy -szegény vén leány, mint én, nem panaszkodhatik, de egy meddő -asszony, az sirhat bezzeg, ha megtagadta tőle az Isten…</p> -<p>Pünkösd reggelén nagy furiában láttuk a vén kisasszonyt. Épen -nyiltak a borostyánok s pünkösd vasárnap a csavargó Pintyi, az -izgága verekedő rongyos Pintyi, ellopózván a bolt-ajtó előtt, egy -nagy csokor fehér és lila borostyánvirágot tartván nagy veres -kezeiben beszólt nagy sebesen.</p> -<p>– Szép piros pünkösdet adjon az Isten az asszonyságnak – s -benyujtotta a virágokat Pepinek.</p> -<p>Én azt hiszem, csak a fertelmes vén kisasszonyt akarta -boszantani vele s ha ezt akarta, el is érte. Mert Kati dühösen -kikapta a virágot az alázatos Pepi kezéből s kitátván nagy száját, -utána hajította a csavargónak.</p> -<p>– Szemetezz az apád portáján, te betyár! Lopott holmit hozol -hozzám, te tolvaj. Ide hozol virágokat? Kért valaki reá? Tán a -helyet kémleled, hogy éjjel kirabolj.</p> -<p>És utána futott s a virágokat eltaposta dühösen a lábával. -Pintyi röhögött és czikontatta körmével a fogait; Pepihez pedig így -rikácsolt a vén leány: <span class="pagenum"><a name="Page_161" id= -"Page_161">-161-</a></span></p> -<p>– Szerető kell tán neked, barátném? Te hozatod egy tisztességes -házhoz fényes nappal az efféléket?</p> -<p>Még azon nyáron történt, hogy Kati nehéz betegségbe esett. A -bolt azért nyitva maradt. Oda hozatta a bolt mellé a belső ajtó elé -az ágyat s innen dirigálta Pepit, siettette Pepit, ha vevő jött, -nyájas hizelgő szóval:</p> -<p>– Már itt nem élünk kedvesem, mint a hogy az urad tartott. Itt -dolgozni kell, hogy megéljünk. Gyorsabban huzd a fiókokat, tiz -kezed legyen egyszerre. Látod! az Isten megfizet mindent. Hittem -volna én valaha, hogy reád szoruljak? Mikor utánad küldtem, hogy -fedelet adjak neked s egy harapás kenyeret, hát hitte azt valaki, -hogy te segíthetsz nekem? Nem szorultam én rád kedves soha, nem -kértem én tőled soha semmit. Büszke voltam egész életemben. De így -él az ember, mert te most segíthetsz is nekem betegségemben.</p> -<p>Aztán a mint roszabbul lett, ha egy pohár vizet kért tőle (mert -fektében pokoli melege volt, hogy két arczcsontja ormán eleven -piros foltok gyultak ki) elvévén a poharat, mégis így szólt:</p> -<p>– Nem tettél valamit ebbe a vizbe? Én ugyan, tudod jól, nem -mondok roszat senkiről, <span class="pagenum"><a name="Page_162" -id="Page_162">-162-</a></span> de te nem szeretsz engem, azt érzem. -Nem is hitte volna rólad az ember. Mindig ilyen alamuszi ártatlan -orczád volt. Az urad mikor elvett, ezzel a nyányám arczczal vett -meg, soha se is hittem, hogy érted, engemet hagyjon el. Én nem -haragudtam reá. Én nem voltam irigy. De láthatta volna, ha volt -szeme (az Isten nyugtassa), hogy mi köztünk a különbség. Mégis ő -tégedet vett el s engem hagyott cserbe. De így lett!… S ki vagyok -én? Láthatod… Nekem szivem van… Hiszen magamhoz vettelek, mikor -senkid se volt. Pedig utállak… És van eszem. Mert senkim se volt s -megéltem s még az ő özvegyének is marad valami. Ez a különbség -köztünk… Ne félj kedvesem, ne félj, nem hagylak el.</p> -<p>De az ilyet félig lázban mondta. Néha azonban elfeledkezett az ő -csontig ható nyájasságáról s akkor kordoványszinű, sovány, bogos -karjaival szörnyen hadonázott s hevesen átkozott lázában.</p> -<p>Annak a lakodalomnak az emléke kinozta, a melylyel vitték el a -piszkos Koronka-udvarból Pepit asszonynak… Ott muzsikáltak, -tánczoltak s vőfélyek vezették gyengéden az ártatlan leányt… az -élhetetlen Pepit… annak a férfiunak a karjába, a kiért Kati oda -adta volna vérét… Verje <span class="pagenum"><a name="Page_163" -id="Page_163">-163-</a></span> meg az Isten… a szörnyü erős Isten, -az igazságos Isten…</p> -<p>Aztán ha visszatért a beteg eszmélete… csendesebben fordult Pepi -felé.</p> -<p>– Nem beszéltem valami bolondot kedvesem, Pepim? Ne hallgass -kedvesem azokra, a miket a beteg beszél,… mert az nem gondol úgy, a -mint beszél… A beteg nem uralkodhatik az eszén…</p> -<p>S a kis Pepi ott ült az ágy fejénél, rakta türelmesen a jeges -borogatásokat a ránczos, ősz csapos hajjal éktelenre, miközben -lehajtotta kis fejét és sirt… sirt.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_164" id= -"Page_164">-164-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165"><br /> --165-</a></span></p> -<h2>A SZÉKEK.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167"><br /> --167-</a></span></p> -<p>Egy szegény jó ember halt meg.</p> -<p>Egyszerű, szelíd ember volt, ki nem alkalmatlankodott soha -senkinek. A legnagyobb úrral, a halállal szemben hát egyáltalán nem -ágaskodott, hanem pár nap alatt elvégezte a dolgát s lehunyta a -szemeit. «Szerette az isten» – mondták rá.</p> -<p>Sok öröme nem volt életében, hát, hogy kárpótolják: szép -temetést rendeztek neki. Maga az apát temette. Nagyon szép szavakat -mondott felette; biztosított mindenkit, hogy: «az élet vége a -halál; s hogy az igazak meg fogják találni a tulsó életben (hová a -halott igyekszik) a jutalmat». Ravatala fölé aranyos fekete -posztó-mennyezetet is vontak; a koporsója fényezett cserfa volt, a -szemfedelét széles csipke ékítette.</p> -<p>A részvét iránta szépen nyilatkozott. Mindenfelől jöttek az -asszonyok szép fekete ruhákban. A ravatal köré helyezett székekre -telepedtek, hallgatták a bús özvegy panaszos szavait s bólintgatva -helyeselték sirámait. Kivált a szomszédokból <span class= -"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> való -asszonyok panaszolták hangosan a veszteséget. Mily derék, szives, -ártatlan ember volt! Mily eszes, mily fáradhatatlan. A -tőszomszédasszony az egész délutánra helyezkedett el egy szegletbe. -S apránkint, mindjobban belebúsulta magát. Mikor tele lett a szoba -résztvevőkkel, hangosan így kiáltott fel:</p> -<p>– Oh! ki marad nekünk, ha Gergely (így hívták a halottat), ha ő -itt hagyja a világot?</p> -<p>Emlegette, hogy gyermekeit mint szerette, hányszor hozott nekik -kardot, puskát, dobot. Ezután belekötött az égbe, mely nem tudja, -kit kell elszólítani. Nem volt-e Gergely javakorában? nem élhetett -volna-e még akármeddig? s hány földhözragadt szegény öreg ember van -az utczában, a ki szivesen meghalhatott volna helyében?</p> -<p>Ez igazságokra ki sem felelt. Az özvegy búsan könyezett s -hálával nézett a jó szomszédasszonyra, ő is sírva folytatta: «Hát -ki marad nekem a világon; ő, a kereső, a ház fentartója.»</p> -<p>Mind több-több résztvevő jött a temetésre. A szobában már nem -fértek többen. Sokan nem kaptak helyet. A szomszédasszony -felvánszorgott helyéből, megkereste a szolgálót s elküldte a -szomszédokba, hogy székeket hozzon. A szertartást csak nem is -várhatják végig állva. <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= -"Page_169">-169-</a></span></p> -<p>A pap énekelt s végtére így szólt:</p> -<p>«Most pedig Gergely! menj te az Úr örömébe…»</p> -<p>S Gergely minthogy másképen nem tehetett, elindúlt az Úr -örömébe… A temetésrendező megtörölgette gusztussal a politurt s -nagy dér-durral srófolt, kalapácsolt, gyertyát oltott. «Elő! szólt -katonásan, – emberek! elő hej! egy-kettő.»</p> -<p>Az özvegy keservesen sírt, a mire a szomszédasszony belebőszült -egészen a keservbe s fuldokolva kiáltotta több izben: «ki marad? ki -marad a világon?» De oly feltűnően cselekedte ezt, hogy az özvegy -roszkedvűen kezdett nézni az óbégatóra. Mert a végén hát nem -gondolnak-é valami gyanusítót a szegény Gergelyre, ha így siratja -őt egy idegen?…</p> -<p>Ekkor előállott a kocsi. Dübörgött. Igen csúf hang ez. A katonás -temetésrendező harsányan vezényelte a csapatát s a gyászolókat. -Bele izzadt a munkába.</p> -<p>A szomszédasszony az úton az özvegy mellé furakodott. «Sokan -tisztelték meg (súgta) a szegény Gergelyt. Nézzen széjjel, mi nép -van itt. A rendőrfőnök is itt van. Óh szívem, úgy sajnálom a -szegényt, mintha a vérem volna.»</p> -<p>Az özvegy keservesen nézett a beszélőre, de <span class= -"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> -titokban mégis körültekintett. Bizony sokan voltak. Ez könnyíti a -bús szívet.</p> -<p>Szép idő volt. A kőrisfák a temetőben lombdíszben álltak s a -bogarak meglepték a haragos zöld leveleket. Ez megzavarta a gyászos -közönséget. Az apát is félrefacsarta az orrát s hirtelen behintette -a sírt. Sietve dobták a rögöt s betakarodott gyorsan a gyászoló -nép.</p> -<p>Az úton, a mint kiki hazament, Gergelyt ott a földbe feledték, s -a maga bajáról, ki rosz cselédről, ki csaló üzletféléről -beszélgettek.</p> -<p>Ám az özvegy őt könnyezte az úton is. Édes párja… oly sok jót -értek, s oly sok boldog órát… ott hidegen fekszik a szegény, a -kőrisfák alatt…</p> -<p>A bizalmasabbak bekisérték az özvegyi házba is. Ott elváltak, -csókolóztak… A jó szomszédasszony is ott volt. Mikor mindenki haza -takarodott, utolsónak maradt, s az ajtónál bizalmasan így szólt az -övegyhez:</p> -<p>– Ne is küldje, kedves Klára, ma a székeimet haza. Mi -nélkülözhetjük ma. Ne fáraszsza ma vele magát, kedves.</p> -<p>Mily üres a ház, istenem! A koporsó míg ott áll, még a miénk a -kedves. Akkor érezzük a veszteséget igaziba, mikor néma, nehéz -csend fekszik a bús házra. <span class="pagenum"><a name="Page_171" -id="Page_171">-171-</a></span></p> -<p>Az özvegy csak nehezen bontakozott ki a súlyos bánatból. -Alkonyatkor mégis haza küldte a szomszédokból hozatott -székeket.</p> -<p>Ott a sötétben gunnyasztott a szegény özvegy. Tenyerébe takarta -fejét s keservesen sírt. Mily jó volt a szegény Gergely! Eszébe -jutott brünell kabátja, ránczos csizmaszára, babos nyakkendője… -Ekkor egy hang szól át a szomszédból:</p> -<p>– Kedves Klára! Hall engem kedves? nem azért mondom, de egy -széket nem küldött haza lelkem. 6 volt kedves, csak 5-öt hoztak. -Nem azért mondom, a világért, de jó azt mindjárt tisztába hozni… -Majd, kedves, elékerül. No, aludjék jól, kedves, ne búsuljon. Már -azt nem lehet feltámasztani könynyel se…</p> -<p>Az özvegy szelíden szólt ki. Rekedt volt a hangja.</p> -<p>– Egy szék? egy szék, Rebi szívem? A cseléd tán másfelé vitte… -Utána futtatom rögtön… Hat volt szívem?</p> -<p>Rebi restelte a szóváltást. Hanyagon, kicsinyelve vetette -oda:</p> -<p>– Öt vagy hat, szívem, ne fáradjék vele, majd megkerül.</p> -<p>Egy szék. Mily kicsinyeskedés ily szomorú órában. Némelyeknek az -ura veszett el, másnak egy széke… Ez megzavarja a bús özvegyet. -<span class="pagenum"><a name="Page_172" id= -"Page_172">-172-</a></span></p> -<p>Mily közönséges persona… tünődött s bosszankodott. A -méltatlankodás mindjobban elhatalmasodott benne. «Egy szék!» Az a -tömlöczre való cseléd csinálta a zavart. Ültéből felugrott: -szívesen elkergette volna a leányt, hogy keresse meg, de egészen -sötét volt. Már alusznak mindenfelé.</p> -<p>Alusznak? hogy hunyja le szemeit a szegény özvegy? A mint -belebújt a párnába, az urával volt tele a feje, de minduntalanul a -szék verődött vissza az eszébe. Nem is az uráról álmodott, hanem -egy kofaszéket látott (alatta eleven szénnel, serpenyőben), melyen -Rebi kuporog s énekli: «Éljen Garibáldi.»</p> -<p>Reggel, hogy elvégezze a keserves históriát, a szék ügyére -vetette magát.</p> -<p>A cseléd futott s visszatért. A szék sehol. Ez igen -mérgesítette. A Rebi tette alávalóság! kiméletlenség ily gyászban… -S vajjon 5 szék volt-e vagy 6? Az ember ily néppel szemben joggal -gyanakodhatik. Nem csalárdság van-e a követelésben? Aztán ki -hozatta a székeket. Nem Rebi hozatta-e? Hát keresse meg, a ki -hozatta…</p> -<p>– Megnézted-e <i>jól?</i> riadt többször a cselédre. Félszemmel -nézett a korlátra. Félt, nehogy egy hang szóljon át: «hol a -székem?» De estig semmi <span class="pagenum"><a name="Page_173" -id="Page_173">-173-</a></span> alkalmatlankodás sem volt… A szegény -Gergely egyetmásait rendezgette. Rosz csizmáit, rongyos nadrágjait -forgatta keservesen. «Hogy elviselt mindent (sóhajtotta) a lelkem -az utolsó rongyig. Nem is hagytam volna másképen», tette hozzá. -Hitvány szipkáit forgatta búsan este, mikor egy kis fiú érkezett a -szomszédból: «Ha itt volna – a székünk, azt izeni a mama.»</p> -<p>Az özvegy egyszerre felháborodott.</p> -<p>– A mama? No hát takarodj, mondd meg a mamának. A mama ott -keresse a széket, a hová tette. A mama ne rajtam keresse a széket. -Én nem kívánom a mamáét, a mama ne kívánja az enyémet.</p> -<p>A mama? Egy főkötő-csináló asszony. Egy ifiasszony… s mamának -nevezteti magát. Az ember kaczaghatna. A kényes! Mama! Ha -megüthetne valakit, megütné mindenesetre. Hát e nyomorult dolognak -nincs-e még vége?</p> -<p>– Tessék gyászolni! mormogta felháborodva és csapkodta -tenyerével a térdeit… Fél éjszaka fennült és hányta-vetette -magában, mit tegyen e perszonával? Ő határozottan ketté vágja ezt a -históriát. Bizsergett a vére. Csak hadd jőjjön a reggel.</p> -<p>El is jött és vele a Rebi. Csak slafrokba volt, de ökle a -csípőjén feküdt. <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= -"Page_174">-174-</a></span></p> -<p>– Mit izen nekem az asszonyság? Nekem? Csalni akartam a -asszonytól valamit? vagy a magamét kívántam-e? Én szelíd vagyok, de -velem ne paczkázzék senki. Az asszonyság vette azt a széket? vagy -én kerestem az árát? Nekem izen? Nekem?</p> -<p>Az özvegy csodálkozva nézett szét. Hozzá szólhatott így valaki a -gyász ez idejében? Kapkodott a levegő után, hogy méltó szavakat -gyúrjon belőle…</p> -<p>– Hogy én? én? Én hozattam a széket?</p> -<p>– Az asszonyság, az asszonyság.</p> -<p>– Nekem? Az <i>asszonyság?</i> Én nem asszonyság vagyok, hanem -Édes Gergely, egy kereskedő özvegye vagyok, tudja?! Ezt senki ne -felejtse… Tőlem követel egy széket? Egy ifiasszony! a ki azt se -tudja 5 vagy 6 széke volt-e? Csak egy szék kell? Van itt. Itt van, -tessék! Tessék választani, ha csak egy szék kell. A ki így akar -szerezni, az kaphat itt. Van hál’ Istennek! Semmi familiám nem ment -a szomszédba egy székért. De a kinek nincs, jőjjön. Hej leány, -leány!</p> -<p>És rekedten, de szünetlenül kiálta a szolgáló után: leány! -leány!</p> -<p>– Itt van szék, leány! – riadt a tétován beállott szolgálóra – -fogd meg, a melyiket szereted. Ott a selymes szék, ott a bőrös, ott -a karos… <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> Vedd fel s menj vele a szomszédba az -ifiasszonyhoz! Vidd oda, tedd a házába vagy az udvarra… a hová -akarod. De vidd, vidd, hogy ne lássam.</p> -<p>Rebi lehangolva állott közbe… A cseléd megfogott egy széket. -Rebi kikapta a kezéből és visszacsapta a helyére. A cseléd egy -másikat ölelt fel. Rebi reácsapott a másik székre. Az egyik -szegletből a másikig rohantak. A gyászos özvegy magasra emelkedve -mutatott kinyújtott karral: «Ezt fogd meg vagy amazt; itt is lelsz… -túl is találsz… Mindenütt szék, van itt elég.» Rebi elfúlva a -fáradságtól és méregtől, tagolta: «Nekem ajándékoz? Nekem?» A -cseléd hurczolta a székeket, Rebi rángatta ki a kezéből. A csatatér -porral telt meg.</p> -<p>Az özvegy kitárta az ajtót: «Hagyd el leány… ha nem kell a szék… -Hagyd el… Van törvény. Jőjjön a törvény. Vegye el a törvény… Egy -szegény özvegyhez jőjjön a törvény. Vegyen el mindent. Mindent, a -mit akar… Velünk már tehetnek… akár mit.</p> -<p>Aztán belépett az első szobába és becsapta az ajtóját… Ott -kimerülten lerogyott egy karszékbe és hangosan sírt.</p> -<p>Mikor később látta, hogy a csatatér üres, bádgyadt, <span class= -"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> -beteges, rogyó lépéssel ment ki és félrefordított szerény, -alázatos, tétova tekintettel nézett meg minden tárgyat. A cseléd -részvéttel kisérte.</p> -<p>– Ez jó lélek, – gondolta a cselédről és hogy minél tovább -sajnálja őt, az ebédet is csak kóstolgatta, kényesen. Egészen -éhesen kelt fel. Ekkor így szólt szeliden a cselédhez:</p> -<p>– Menj leányom a szegletre a boltba. Ott az úr: Keserű úr, vele -beszélj… Mondd meg, hogy tőle fogunk vásárolni… Adjon vásárló -könyvet. Mindent tőle veszünk… Ő is özvegy ember, én is özvegy -vagyok, mondd meg neki, egymáson így segítünk… Egyedül, látod -leányom! nem jó támasz nélkül élni. Így támadják meg a szegény -özvegy asszonyt, látod… Menj hozzá – s kérdezd meg, hogy méri a -cuba kávé kilóját… Mondd meg: ha később meglátogat, megbeszéljük az -árakat…</p> -<p>S a mint elindult a leány, az özvegy elévette titokban az ebéd -maradékát s mohón evett.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Így hantolták be másodszor és végképen Édes Gergelyt.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span></p> -<h2>A FELSZERELÉS.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_178" id= -"Page_178">-178-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179"><br /> --179-</a></span></p> -<p>Bagaméri Ákos, a csinos, leányarczú kadét a vaskocsiból kilépve, -megismerte az állomásfőnököt. Bárha alig ismerte, mégis szivesen -köszöntötte, mintha csak meghitt barátját látná. De olyan rég -látott valakit a szülővárosából.</p> -<p>– Hosszabb időre jött haza?</p> -<p>– Csak néhány napra, míg az állomásomat elfoglalnám.</p> -<p>Mert a legényembernek a tekintete nyájas, beszédes volt, a főnök -tovább fűzte a beszédet:</p> -<p>– Az anyjához száll a hadnagy úr?</p> -<p>Milyen kérdés? Hiszen azért jött haza, hogy az anyját lássa s -leánytestvérét, az ő édes nénjét, Magdát. Azonban hizelgett neki a -czímzés. Mert nem hadnagyi köntös volt rajta. A hozzá való -költséget akarta megsürgetni az anyjától.</p> -<p>Kevés pénze lévén, gyalog akart besétálni a városba. A -szegénységét szégyenelve, addig késlekedett, míg csak a bérkocsik -el nem mentek <span class="pagenum"><a name="Page_180" id= -"Page_180">-180-</a></span> a pályaháztól. Akkor beindult -gyalogszerrel az ösvényen.</p> -<p>Minden a régi volt; a virágos rét, a Poklos patak, a tarka város -a hegylábánál. Szeretett volna ugrálni és kiabálni. Lesz még öröm -odahaza! Mert mit se írt az anyjának, hogy meglepje őt. Magda, a -nénje, már nagy leány. Kedves pajtásságban éltek. Magda volt az -erősebb, ügyesebb s a fiusabb. Bizonyosan igen szép. A csendes -özvegyi ház ékessége ő. Vajjon mit tesz most? Az anyja bizonyosan -szorgalmasan varr, s Magda tüz serényen mellette. Elérzékenyedett. -Érette rontják magukat, hogy ellássák őt mindenekkel. A régi ház -fedele mohos, rongyos, fala hámlott, vedlett, csakhogy Ákos úri -módon éljen az iskolában. Ah! Visszapótolja most mindezt ő; vissza -bizony! Az édes, dolgos jó anya; és az örömre született szép leány -nem fognak szigorogni tovább… Az ajaka úgy rebegett, hogy meg kelle -keményíteni magát, nehogy elpityeregjen e gondolatokra. Az volna -aztán szép egy kinevezett hadnagytól!…</p> -<p>Szürkület lévén a mint a városba beért, alig egy pár lézengőt -talált a poros úton. Egy slajfer szamárhúzta talyigája után vén -asszony ballagott. Meglátva Ákost így sápított: <span class= -"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span></p> -<p>– Hogy megnőtt lelkem szép úrfi.</p> -<p>– Megismer, slajferné? Hogy van?</p> -<p>– Hogyne, lelkem. Gyalog jött, kedves úrfi? Bizonyosan nem -várták s azért nem küldték ki a kocsit elejébe.</p> -<p>Mégis ajangott volna Ákos, bővebben szóba állani egy viseltes, -rücskös asszonynyal az utczán, azért meggyorsította a lépéseit. A -slajferné azonban megcsapkodta a szamarat s tovább fűzte a -beszédet:</p> -<p>– Nem is látta lelkem a kocsit? A múlt hetekben vették. Bécsi -portéka, bárha Slézák idehaza olyan kocsikat csinál, hogy a király -is beleülhetne…</p> -<p>A vén asszony tolakodó bizalmaskodása kellemetlenül érintette, -azért a gyalogútra tért. A kocsi? Bizonyosan összetévesztette őt -valakivel.</p> -<p>Istenem! Mintha ugyanazon violák pompáznának az oláh kántor -ablakában. Egy szőke leányarcz mosolygott ki mellettük. Mintha az -is ismerős volna, pedig hat esztendő óta nem járt Ákos errefelé. -Megnedvesítette az ajakát s felnézve az ablakba, megsimogatta -serkedő bajuszát. Aztán félszemmel, ellenszenvvel sandítva a vén -asszonyra, gyorsan betért a görbe utczába, hol a házuk áll. -<span class="pagenum"><a name="Page_182" id= -"Page_182">-182-</a></span> A lépéseit úgy megsebesítette, hogy -majdnem futva ért oda.</p> -<p>A kaput tárva találta. Két kurtafarku buldogg rohant felé, -mérges ugatással. Libériás kocsis állott a befogott gig mellett, -füttyentve a haragos dögöknek. A kadét megütődve nézett körül. Nem -tévedett-e be valami idegen helyre? Az udvar előkelő, porondos -utakkal, gyepágyakban virággal a tornácz előtt. Minden új és -festett. Jó helyt jár-e? A kutyák morogva sunnyogtak vissza. -Valahol zongora szólt.</p> -<p>Majd hogy kopogott az ajtón, mint egy idegen helyt. Mégis -belépett. Az előszobában, a hol a varrógép szokott berregni régen, -ott egy papagályszerű ficzkó szivarozgatott. Az kifogástalan -szolgálatkészséggel a lakószoba ajtaja elé állott s diskrét -hajlással nyitotta meg. A zongorán zúgott a walczer.</p> -<p>Benn a letarolt asztal mellett egy párnázott karosszéken félig -ülve, félig heverve füstöl egy öreg pirosképű idegen, egy -aranygallérú, mellén kigombolt bluzban. Háttal az ajtónak asszony -magyaráz az idegennek. A hangszer a belső szobából zeng.</p> -<p>Az idegen a beszélő asszonyhoz figyelmeztetőleg az ajtóra -intett. A zongora is elhallgatott egyszerre s a beszélő is. Az -anyja volt.</p> -<p>– Te vagy az? <span class="pagenum"><a name="Page_183" id= -"Page_183">-183-</a></span></p> -<p>A kadét zavartan állt meg. A belső szobából sugár elegáns leány -szaladt feléje.</p> -<p>– Te vagy az? kérdezte az asszony ismét.</p> -<p>A leány hevesen a kadét nyakába ugrott. Egy fiatal hadnagy -libegett utána a belső szobából.</p> -<p>– Te itthon, Ákos? Felemelkedett. Egészen sápadt volt. -Magyarázólag így szólt az idegen felé: «A fiam».</p> -<p>A hadnagy fesztelenül köszöntötte Ákost: «Szervusz kamerad». -Azután elejébe állva, bemutatta magát: «Herman von Otto».</p> -<p>Az öreg katona nyugodtan kérdezte az asszonyt:</p> -<p>– Nem várták?</p> -<p>Ki se felelt. A szoba igen díszes és új. A kamukán drága -étszerek szerte szét; szőnyeges diványok, magashátú székek az -asztal körül.</p> -<p>– Az ezredes úr hozzád szól, Ákos.</p> -<p>A kadét barátságtalan tekintettel fordult felé, kimérten -meghajolva. Aztán az anyjához lépett és kezet csókolt. Akkor a -papagály nyitott be, jelentve, hogy a kocsi előállott.</p> -<p>Az ezredes lustán felállott s begombolta kabátját. A mig -készülődött, a kadéttal foglalkozott leereszkedőleg.</p> -<p>– Örömet okozott a háznak. Csak látogatóba jött? Néhány napra -bizonyosan. Mi nem zavarjuk <span class="pagenum"><a name= -"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> a viszontlátás örömét, -épen készülőben voltunk. Nem is számított erre az örömre Magda? -Nem?</p> -<p>A hadnagy Ákoshoz fordult elevenül.</p> -<p>– Reménylem, jó pajtások leszünk. A kávéházunk a vár alatt van, -a kaszinó unalmas és gyalázatos bort mérnek. Hát mikor no? ma? nem? -holnap?</p> -<p>Míg a kardokat csatolták föl, az ezredes az asszonyhoz -szólt:</p> -<p>– Ma este nem láthatjuk, kedvesem, de holnap szívesen lát, -nemde? Számíthatok arra, Magda, hogy nem felejt el holnapig? -Köszönöm a mai napot. Mi már, kedvesem, hálával veszszük a ma -örömét, féljük a holnapot, elfelejtjük a tegnapot szívesen és pasz, -punktum. Nem igaz Otto? Isten vele, fiatal ember. Ákos? Nem? mi? -nem igaz, Ákos?</p> -<p>Kezet nyujtott mindenkinek. Ákos feszesen megállott, mereven -nézte, míg csak eltávoztak.</p> -<p>Magda visszamaradt.</p> -<p>– Nem is öleltél meg igazán, öcscsi! – mondta gyöngéden és -hozzáhajolt. Ákos egy szó nélkül hevesen átkarolta s oly mohón -magához szorította, hogy fölemelte. Majdnem egyforma magasak voltak -s feltünően hasonlóak.</p> -<p>– Csinosnak találsz? <span class="pagenum"><a name="Page_185" -id="Page_185">-185-</a></span></p> -<p>– Gondoltál reám?</p> -<p>– Senkire másra se. Ébren se, álmomba se, te kedves. Hivj így -«nénje» mint eddig. Mert te vagy a férfiú már a háznál az apánk -helyett. Mert már férfiú lettél. Szép legény lettél.</p> -<p>Az anyja sokáig időzött kinn. Magda a szőnyeges pompás pamlaghoz -vezette az öcscsét, hogy leültesse. Ákos felugrott a ruganyos -ülésről s kedvetlenül szólt:</p> -<p>– Nem érzem magamat itt jól, Magda. Van a kertben tán egy régi -diván?</p> -<p>– A régi?</p> -<p>– Hát semmi sincs már a régiből? A kedves görbehátú -kőrisfaszékek? a bőrös karosszék, a vaspántos? az apámé? Tudod? Hát -mi maradt a régiből, Magda?</p> -<p>Az anyja lépett be akkor.</p> -<p>– Rólad gondoskodtam, Ákos, mondta egészen halkan, a fiára alig -nézve. Bizonyosan éhes vagy. Nem vártunk.</p> -<p>Aztán igen elfoglalta magát. Tett, vett, asztalt bontott, -terített. A leány kézen fogta az öcscsét s úgy vitte az anyja -után.</p> -<p>– Valami czél vezetett haza, Ákos? kérdezte az anyja. A választ -nem várta meg. Később így szólt: Hiányzott-e valamid? <span class= -"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p> -<p>Ákos a leányra nézett s kérdezte:</p> -<p>– Mindenütt ilyen szép a házatok?</p> -<p>– A <i>mi</i> házunk gyermek.</p> -<p>Ákos a zongora-szobába lépett. Az virágos szövettel volt -kárpitozva, s apró kaczér butorok.</p> -<p>– Akarod a többit is látni? ott az én kis szobám. Mintha nem is -hallotta volna e kérdést, megállott a kecses kis diván mellett, s -önkénytelen mozdulattal simogatta a nyugalmas alkonyba nézve.</p> -<p>– A kocsi is a tied?</p> -<p>– A <i>miénk</i> Ákos.</p> -<p>– Vagy az anyádé?</p> -<p>– Tán láttad az aranysárgát? A szürkét egy hét óta kaptuk. -Tudtál-e róla?</p> -<p>– Az utczán beszéltek felőle.</p> -<p>– Ki?</p> -<p>– A vén slajferné az úton. Te szégyenleni fogod, hogy ilyen a -forrásom.</p> -<p>Aztán benyitott a kaczér kis fészek ajtaján. Be se tekintve -becsapta a bronzos ajtót s aztán kedvtelenül feltette a -sipkáját.</p> -<p>– A fejem szakad szét, Magda. Kérd meg az anyát, hogy adjon -szabadságot nekem. Téged se fárasztlak, Magda. A kertbe megyek -pihenni. Egy félórára csak, nagy leány. Most nem haragszol, -<span class="pagenum"><a name="Page_187" id= -"Page_187">-187-</a></span> ha nagy leánynak hívlak, mint régebben. -Majd visszajövök, nagy leány, elhiheted, akkor semmi bajom se -lesz.</p> -<p>Pedig a kert se a régi. Az afféle régi együgyű bozontos kert -volt hajdan. Veres szőlők az utak mellett; lyceumbokor a kert -fenekén, a melyben fülemile fészkelt. A ponyik almafáról hányszor -kergette le az apja. Hol van az már! Fa és ember, Istenem! A -borostyános kalyilábán szipákolta Ákos a csent, vastag papirosba -gyűrt dohányt. A Magda babás háza körisfa odva volt. Azt még a -nagyapjuk ültette. Az apjuk ugyan megbecsülte… Kivágták… Abban a -szegletben a mirtus szűzfehér virágú bokra állott. A kis Magda -koszorút abból kötött szőke hajjal koronázott tiszta homlokára. -«Szép vagyok, apa?» A helyén kaczér vaslábú csíkos vászon ernyőjű -pihenőke.</p> -<p>Semmi… Semmi…</p> -<p>Ákos a kert végébe ment. A porond csúful nyikorgott a lába -alatt, azért a füvön ment végig. Ott ledobta magát a földre. Éles -fájdalom kinozta a testét, s arcza eltorzult. Bár egy zug maradt -volna meg a régiből. A jólét úgy bemázolta a régi tisztes -rongyosságot, hogy ki se látszott alóla. <span class= -"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span></p> -<p>Hallszott, hogy a kocsi az udvarra visszatért. Ah! nekik is volt -egy targonczájuk. Az apja bele gyömöszölte mind a két gyereket ott… -és itt… gurult végig egy kereke. Mint emlékezik reá! Az apja akkor -kapitány volt. Hosszas fehér bajusza volt. A batul almafákat akkor -ültette. Azután ment nyugalomba. Itt vonult meg. Ócska, kirojtozott -ujjú, elviselt fényes gombú blúzára okvetlenül emlékezik, a mint a -nyakán kigombolva, gereblyével a vállán az illatos sarjú gyűjtésére -indult a kert végébe. Az ezredes kigombolt kabátját látja, a mint -az anyja asztala mellett hever, a kipárnázott karosszékben dolgozva -fel a bezabált ételt ocsmány bendőjébe. Az ökle összeszorult és vad -dühvel csapott a selymes gyepre. Hiszen jól élnek mind, jól élünk -mind. Ákos is bizonyosan. Hiszen mi se hiányzik. Senkinek se volt -urasabb módja a kadétiskolában. Ákosnak minden kényelem, -kényeztetés vette körül. «Eladtak valamit, a miből kifutott ez az -uraság», így gondolkozott. El… eladtak valamit. A leány testvére -testét. Jutott az árából az Ákos szükségei felett a mulatságára is. -Aztán, a fiatal ember könnyűvérűségével nem tünődött sokáig: honnan -jön mindez? Jött, mint az áldás… Tán görnyed érte a szegény özvegy -öltve az öltés után, ott sáppad tán a szép <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> leány -nehéz éjszakákon. Tán elborul egy perczre… de meg van mindez, ki ne -élvezné? Honnan ered a dús forrás? Ocsmány halálfejből ime…</p> -<p>Aztán jól éltünk mindnyájan az ő testén, mint a penész a -márványon. Ringy-rongyokat vettünk az ő testének árán, puha -posztót, aranyrózsát a sipkán… Becstelenség, förtelem: a testének, -húsának árán. És mintha ki akarna fordulni belőle mindaz, a mit -mulatságos dorbézolásokon megzabált valaha: az utáltság úgy -felkavarta a gyomrát. Marczangolni, harapni, rogyásig vájkálni -vérbe, húsba áhított. Hogy állhasson ő valaha emberek szemei elé, a -ki a testvére teste árán nőtt fel? Becsületén levakarhatatlan folt -van; tiszti kardkötője ocsmányság és szenny. Se égi, se földi -hatalom le nem takarítja róla. Ha csak a halál rettenetes erejével -nem. Ha csak le nem dobja magáról e bepiszkolt életet a bepiszkolt -becsülete után.</p> -<p>A keserűség markolgatta a torkát. A lélekzete majd kimaradt. -Zokogás fakadt fel a melléből, hosszan, keservesen.</p> -<p>Az anyja?… Ő adta-e el a nénjét? vagy ő vásárolta-e a fényt, a -leánya szűz testének árán? Hiszen ezt meg kellene tudni. Felült -Ákos, az alkonyatba kapcsolva a szemeit. A gondolatai -összezavarodtak. <span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span> Mit tegyen? Ez a kérdés mindenekfelett -érdekelte: ki a bűnös? Az életösztön tanácsolta-e neki ezt a -halasztási időt, vagy feltámadt boszuérzése? Ki a bűnös?</p> -<p>Felugrott, szemeit kitürölte s bement a házba.</p> -<p>Egészen könnyű lépéssel állott be.</p> -<p>– Aludtál-e, Ákos? egészen megfrissültél. Csinos üde, csipkés -kék kartonban volt. Az anyja alig nézett fel. Ákos bókolt a -nénjének. Ez az ő kedves szine, ez a buzavirágkék. «Értem -viseled?»</p> -<p>– Csinosnak találsz? A szobák is mind illenek a szinemhez. -Akarod látni? Az imént ügyet se vetettél reá.</p> -<p>Arra átmentek a Magda kaczér kis szobájába. Ákos mély -tekintettel nézte meg az anyját, a mint előtte elhaladtak.</p> -<p>– Nem sír-e az anyám?</p> -<p>– Ah! tesz-e is ő egyebet?</p> -<p>– Miért? kérdezte rebegő ajakkal.</p> -<p>– Tudna-e annak a végére járni valaki?…</p> -<p>Aztán átvitte az öcscsét a kis szalonba. A virágokat ő ápolja -mind. A vázák angol művek, finomak, előkelők. A képek franczia -munkák. Apró, kis szemérmetlen szerelmes jelenetecskék: «Nem -találod-e pikánsaknak?»</p> -<p>Aztán odább vitte. A csipkéivel dicsekedett el. <span class= -"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> Igazi -brabant dessinek. Egyik gallért királyi nő viselte valaha. A -csecsebecséknek mind históriája van. Egyszer ezt kérdezte Ákos:</p> -<p>– Az anyám vette neked ezeket?</p> -<p>Magda mosolyogva felelte:</p> -<p>– Az anyám? igen, tudod, az anyám. Ákos is mosolyogva fogadta a -hamis feleletet. Aztán könnyen tette hozzá: De szépnek találod-e? -Az a lényeges, hogy élvezni tudjuk az életben az igazi szépet? -Nem?</p> -<p>– Ha nem igen drága, Magda…</p> -<p>– Nincs nagy ár, a mit meg ne érne az igazán szép.</p> -<p>Akkor a kis szegeletszobába értek, a honnan a kertbe lehet -látni. A lombos fák félhomályba takaróztak. A körvonalaik -bizonytalanok lettek, sokkal nagyobbat mutatva, mint a mekkorák… -Ákos szembeült a homálylyal. A térdét felhúzta a kezével s az -árnyakat nézte s színtelen hangon mondta:</p> -<p>– Igaz, Magda! A szépnek élvezete a valóságos boldogság. Aztán a -jó pajtásom vagy-e még, nagy leány? Akarsz bizalmasan beszélni -velem, úgy mint rég, mint két jó pajtáshoz illik? A jó pajtásom -vagy-e? Akarsz-e kezet adni reá?</p> -<p>A leány nevetve nézett reá. <span class="pagenum"><a name= -"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span></p> -<p>– Nagyon forró a kezed, Ákos.</p> -<p>– A fejeddel szeretnék beszélni, Magda. Jó?</p> -<p>Az apja ültette batul-almák igenelve bólintgattak Ákosnak.</p> -<p>– Nos?</p> -<p>– Szeretem, hogy úgy beszélsz velem, Magda, mint egy jó -kameráddal. Egy kicsit lenéztél, mert kisebb, gyengébb voltam, mert -sírni tudtam. Mindig «leánynak» csúfoltál. De látod! már eléggé -férfiú lettem. Már sírni se tudnék; érzékenységet nem veszel észre -rajtam. Hát felelsz?</p> -<p>– Hogyne, hadnagy!</p> -<p>Ákos kissé rebegő halk hangon kérdezte:</p> -<p>– Jól elláttad magadat, nagy leány?</p> -<p>– Hogyan?…</p> -<p>– Nem értesz meg? Valósággal szép leány lettél. A szemednek, -ajakodnak párját nem láttam. Elhiheted, hogy mi értünk aztán hozzá. -A hajad, a csipőd csodálatos. Mondd, drágán adod-e el?</p> -<p>– Micsoda kaszárnya-ízű beszéd…</p> -<p>– Hát roszúl fejeztem ki magamat. Nem hittem, hogy velem -kényeskedsz. Te érzékenykedsz, nem én. Újból kérdem: Jó! Elvesz-e -az ezredes?</p> -<p>– Feleségül?</p> -<p>– Feleségül. <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= -"Page_193">-193-</a></span></p> -<p>– Nem kérdeztem meg.</p> -<p>– Meg se kérdezted? Aztán tompa hangon folytatta: azt már -szeretem, nagy leány. Meg se kérdezted? Jó. De hát minden gyönyörű -itt, az igaz. Ez az elegánczia, ez a kényelem, ez aztán tetszik -nekem. A kocsi, reménylem, a tied. Egészen izléses. Az aranysárgát -többre tartom, bárha a szürke se megvetendő. De hát miből fogod -tartani a lovaidat? Azt hiszem négy esztendősek… Hát tíz esztendő -múlva mit fogsz nekik adni? Verstanden…?</p> -<p>Magda felkaczagott, megveregette az öcscse vállát.</p> -<p>– Ezt nevezem csinos fogásnak. Ez a ravaszság imponál nekem, -gyerek. A lovaim érdekelnek téged? Kedves kamerád te.</p> -<p>Aztán hozzá dörgölődött az öcscséhez hamis mozdulattal mint egy -czicza.</p> -<p>Ákos konokul az apja almafájának ingását utánozva, felső -testével rá se nézve Magdára, összerázkódott.</p> -<p>– Hát te hadnagy… eh! ne félts te engem. Valósággal meguntam az -életet, azt elhiheted könyv nélkül. Mi volt az életünk? A szemünk -világa majd beleveszett a kinlódásunkba. A szomszédasszony -takarított reánk s anyám a gép mellett <span class= -"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> -dolgozott. Tudod-e mit varrtunk? Rékliket a boltba. A boltoslegény -udvarolt nekem, tudod… mikor kivettem a gyolcsot… Emlékszel a régi -híres viklerre a róka mállal? Télen abba jártam a boltba… csúf -maskara lehettem. A boltoslegény mégis enyelgett a kedves, tán el -is vett volna, ha nem is örökre… Megutáltam az életet, elhiheted -nekem. Az ujjam hegye tele volt tűszúrásokkal. A kegyes boltos. No -hát enfin… vége.</p> -<p>– Teljesen?</p> -<p>– Teljesen? A holnappal törődjem, ha a tegnap nem igér jobb -holnapot? ha nem változtatom meg erőszakkal. Igen hát… -megváltoztattam… Mit akarsz. Panaszolkodhatsz?</p> -<p>– Én?</p> -<p>– Te kivált. Ha dolgoztunk, neked kellett, hadnagy. Az anyám -csak reád gondolt, reám soha, elhiheted. Mi minden kell egy ilyen -kadétnak, ha azt réklikből ruházza az ember! Kedvesem, én -effélékről nem szeretek beszélni. Hagyj nekem békét… és a -lovaimnak, tudod.</p> -<p>– És aztán?</p> -<p>– Aztán pász és punktum… Szeretem, hogy nem csinálsz nekem -képeket. Az anyám pedig megjósolta. Nem igaz… Te a régi kedves -kolléga <span class="pagenum"><a name="Page_195" id= -"Page_195">-195-</a></span> vagy, kedves… Tudom is én a hónapot?… -Jól vagy-e? jól érzed-e magadat? A lovaim? hagyd el, megkerül az ő -zabjuk is…</p> -<p>– És mit mondanak az emberek?</p> -<p>– Az emberek? Nevetséges. A míg szegények voltunk, lenéztek; -most lenézem én őket. Hagyd el! Itt hagyjuk ezt a fészket. Láttam-e -én a világból valamit. Ah! ha tudnád, beh éhes vagyok reá. Látni, -élvezni, szeretnék beleharapni…</p> -<p>Elhallgatott s mert az öcscse némán nézte a sötétet, egy hanggal -csendesebben, sőt némi mélasággal folytatta:</p> -<p>– Ne búsíts, Ákos! Nem szeretem, ha a holnapról beszélsz. Néha -az eszembe jut. Azonban mire? Katonafamiliából vagyok. Hallottál -Miklós bátyámról, az apám testvéréről. Még megvan a karabély, a -mivel a szivébe lőtt (ott van az előszoba ajtaja mellett), mikor -éheznie kellett volna. Meg is van töltve. Miért féljek a holnaptól? -Nincs-e abban a mentség?</p> -<p>Ákos csendesen folytatta:</p> -<p>– Szép férfiú volt, emlékezem még én is reá, pedig kicsi voltam. -Hajnalba jött meg valahonnan. «Mindennek vége van», így szólt az -anyámhoz. A kártyán vert el mindent s a becsületből is valamit. -«Mondd meg az uradnak, hogy fizessen ki <span class= -"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> -mindent, a mit pénzzel lehet kifizetni». Aznap elment… Hogy jut az -eszedbe. S megvan még a karabélya?</p> -<p>A leány leült az ablak elé s beleburkolózott a gondolataiba. -Későn mondta.</p> -<p>– Akarsz itt lakni ebben a zugban?</p> -<p>Ákos végig ment a szobákon s csendes, alázatos lépésekkel -közeledett az anyja felé. Minden ok nélkül lehajolt s megcsókolta -az anyja homlokát. Aztán letérdelt, úgy mint gyermekkorában elejébe -s megfogta a kezét.</p> -<p>– Nézz szivesen reám, édes… én igen szeretlek tégedet. Minden -megváltozott itt, csak te nem édes egyedül… Igen boldog vagyok, -hogy megcsókolhatom a kezedet, kedves.</p> -<p>– Nem vártunk, kedves kis fiú.</p> -<p>Úgy szólt, mintha csak akkor érkezett volna meg a fia, s csak -most vette volna észre. Hogy valamit beszéljen, ezt kérdezte:</p> -<p>– Hadnagy lettél, kedves?…</p> -<p>– Nagyon szép lett, Magda…</p> -<p>– Mikor láttad utoljára?</p> -<p>– Hat esztendeje, kedves. De csak te, csak te vagy a régi -kedves.</p> -<p>Akkor felkelt és ismét megcsókolta az anyja homlokát. -<span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span></p> -<p>Aztán felvette a sapkáját, a Miklós bátya szép fényes karabélyát -leakasztotta az előszoba faláról s a bluza alá rejtette.</p> -<p>A fehér buldogg dühösen megugatta. Észre se vette jóformán. -Magda az ablakból észrevette az öcscsét s utána szólott:</p> -<p>– A kávéházba mégysz? Ottóhoz? Léha ficzkó, meglátod.</p> -<p>Öreg sötét este még az utczát, a mely a városon ki, az erdővel -körülölelt mezőre vezet.</p> -<p>Csendesen végig bandukolt rajta.</p> -<p>Azt hihette volna valaki, hogy ittas.</p> -<p>Azonban senki se látta. Az Isten minden bizonynyal.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_198" id= -"Page_198">-198-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199"><br /> --199-</a></span></p> -<h2>LOBBANÁS AZ ALKONYATBAN.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_200" id= -"Page_200">-200-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201"><br /> --201-</a></span></p> -<p>Szép nyári reggel volt. A piaczon eleven élet pezsgett. -Zöldségekből, dinnyékből való dombok illatoztak a piaczsorban. -Nagy, vásáros zaj, dulakodás volt körülöttük.</p> -<p>– Drágán adja maga, – szólt egy előkelő asszonyság a -kofaasszonyhoz, illatos dinnyét emelgetve keztyűs kezében.</p> -<p>A kofa nagy szóáradatot zúdított erre a véleményre. Az -asszonyság fiatal, szép leányhoz szólott, mutogatva a dinnyét.</p> -<p>Valaki megállt ott a hátuk megett. Ez Drugán Mihály úrfi volt. Ő -rendszerint az első vásárló a piaczon reggelenként. Nyugalomba -vonult kereskedő ember. Felettébb szeretett jól élni s az újságokra -vadászott reggelenként. Mindenkit ismert a piaczon, eladót, -vevőt.</p> -<p>Az asszonyság roszúl beszélt magyarul. Mihály úrfi beleszólt -német nyelven a vásárlásba.</p> -<p>– Az a dinnye kásás, nagysád, azt a cserhajút ajánlom inkább. -<span class="pagenum"><a name="Page_202" id= -"Page_202">-202-</a></span></p> -<p>Az asszonyság nyájasan intett s a leány is mosolygott.</p> -<p>Az öreg legény szolgálatkészen folytatta.</p> -<p>– Bízza reám magát, nagysád.</p> -<p>Előre indult. Egy kis leányka tarka németszegfűt kínált. Nehány -szálat vett s a fiatal leánynak ajánlta fel.</p> -<p>– Idegenek nálunk nagysádék?</p> -<p>A leány mosolyogva igenelt s feltűzte a virágot.</p> -<p>Megvették a dinnyét, s Mihály úrfi udvariasan előre vitte. «Szép -fehérnépek, – gondolta. – Honnan valók?» A hiúságát kellemesen -érintette, hogy ilyen feltünően szép idegen hölgyeket kísérhet. -Köszönt mindenfelé, s hogy a ki látja őket, észrevehessék, hogy -igen barátságos állapotban van az idegenekkel, – tüzetesen -magyarázta a piacz nevezetességeit. Az a barátok temploma, ott a -hegyen a vén góthikus a reformátusoké; a piacztéren a nagy kút -muzsikus kút volt; ez a tanácsház.</p> -<p>Mihály úr öreg legénykedő ember volt. Galant modorú (ezt még a -pudli mellett tanulta), beszédes, jókedvű, finomul öltözködő, -szépen kivasalt, kitatarozott úr, kirakva szépen aranylánczczal, -nyakkendő-tűvel, gyűrükkel.</p> -<p>– Már egy hét óta lakunk a hegyen, a vár <span class= -"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> -mellett, – mondta az asszonyság. – Ideiglenesen, csak néhány napig, -– tette hozzá magyarázólag.</p> -<p>Csevegve értek ki a piaczról. A leány szíves érdeklődéssel -hallgatta a beszédet, de nem szólt.</p> -<p>Mihály dajkálva a dinnyét, buzgón beszélt. Felkísérte a -hölgyeket. Útközben bemutatta magát s némi közelebbi diskrét -adatokkal szolgált a saját állapotáról. Ő magában él, a ház az övé -a barátok temploma mellett… a napsoron természetesen, a hol a virág -igen szereti a helyet. Őtet itt mindenki ismeri. Itt született, -fiatal éveit itt töltötte s itt is akarja élvezni az életét. -Nyaralója van a szőlőhegyen.</p> -<p>Szép, kaczagó nyári reggel derítette meg az utczákat. A vár -mellett a bakák gyakoroltak s a széles vársánczba harsogtatták -trombitáikat.</p> -<p>Az asszony így szólt:</p> -<p>– A szegény uram mindig szerette ezt a várteret s a -trombitaszót.</p> -<p>Úgy látszott, hogy a «szegény uram» járt már ezen a helyen, vagy -tán katona ember volt, s mintha megboldogult volna. Egy kis ház -előtt állottak meg. Az asszonyság édeskés udvariassággal -hálálkodott a szíves segítségért.</p> -<p>– Egészen magunkban élünk, – mondta a kapuban, – nincsen -ismerősünk a városban. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= -"Page_204">-204-</a></span></p> -<p>A fiatal leány érdeklődéssel nézett a szőlőhegyre, mely -szegélyezte a tért. A nap sugarában fürdött az eleven zöld -hegy.</p> -<p>– Bájos kép, – mondta. Ez volt az első szava s lassan végignézte -a vén legényt.</p> -<p>– Az az én nyaralóm, – felelte buzgón, – ott látszik a hajlás -felett a piros fedele. Akkor volna csak kedves hely, ha ilyen szép -hölgy tisztelné meg. Nem remélhetem?</p> -<p>A leány szelesen köszönte meg.</p> -<p>– Megmutatja?</p> -<p>Az asszonyság visszonozta a meghívást és így váltak el.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Vajjon kik lehetnek? Tünődve nézett körül. Egy kéményseprő -ismerőse lakott fennebb a hegyen. Oda ment, hogy tudakozódjék. Nem -talált odahaza senkit. Az úton a mesterasszonyok hozták a piaczról -a kosarakat, zöldségneműekkel a délebédre.</p> -<p>Idegen hölgyek. Kik lehetnek? Felettébb érdekelte a kérdés. -Bizonyos, hogy úri fajta. Az asszonyság kissé érett, sőt elvirágzó, -de kivánatos szépség. A leány pedig valósággal feltünően bájos. -Üde, hamvas, gömbölyű, mint egy ízes baraczk, kissé hűvös és -rátartó. Szeretett volna <span class="pagenum"><a name="Page_205" -id="Page_205">-205-</a></span> tudakozódni felőlük a járókelőktől. -De kitől? Szegényes állapotban élnek. Egy dinnye, szűk vásárlás; -kicsi ház eldugott helyen; nyomorúság. Mihály úrfit erősen érdekelt -minden szoknya. Hajszolta egész életében.</p> -<p>A piaczszegleten egy hadnagy ismerősével találkozott, a Pogány -Vinczével. Egy pirosarczú, időses úrral jött csendesen. Mihály -köszöntötte a hadnagyot. Az idegen úri ember szótlanul tovább -ment.</p> -<p>– Láttam, – mondta a hadnagy a kérdezősködésre, – hogy már -fölfedezte az idegen hölgyeket, vén kecske…</p> -<p>Mihály mohón kérdezte: «Ismeri?»</p> -<p>– Legyen nyugodt, – felelte, – csak félbe-szerbe ismerem. Ez az -úr, a kivel jöttem, tán jobban ismeri a hölgyeket, mint én. Nem -tudja, ki ez? Ez a szentléleki gróf. Lehetetlen, hogy ne látta -volna valaha.</p> -<p>– Ez ismeri jobban a hölgyeket?</p> -<p>A hadnagy felvonta a vállát.</p> -<p>– Tudom is én? A hölgy özvegy asszony. Katona-lódoktor volt az -ura. Sokszor járt nálunk a lósorozásra. Nagy, izmos ember volt. -Ismerhette. Az asszonyt Bécsben szerezte valahol. Onnan ismeri az -asszonyt a gróf. Tűzről pattant fehérnép, – mi? <span class= -"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span></p> -<p>– S a leány? kérdezte Mihály ártatlanul.</p> -<p>– Mit, a leány? Hát azt is észrevette? Meg se elégszik az -anyjával? Valamikor elég jól ismertem az anyját, de az rég -volt.</p> -<p>A gróf odább ballagott. A hadnagy utána szaladt.</p> -<p>– Bemutathatott volna a grófnak is, – gondolta Mihály úrfi -kedvetlenül. – Csak nem néz le?</p> -<p>Állatorvos özvegye? Elég hitvány állapot. De mit tesz, a mit a -hadnagy mond. Ismeri a gróf őket. Mennyire? A leányt tán?</p> -<p>Végig száguldott a piaczon Mihály. Valami szép, ropogós -cseresznyét talált. Ne küldene-e a hölgyeknek? A szine olyan volt, -mint a leány ajaka. Megfordult a mészárszékben. Válogatósan vette -meg, a mire szüksége volt. Egy kövérebb falatnál a leányra gondolt. -Együtt enni meg az ízes falatot, az aztán derék dolog volna. -Megforgatta a húsdarabokat s jóízűen mosolygott. Megvett egy halom -virágot s elégedetten hazatért. Fütyörészett s olykor csettintett a -nyelvével. Jókedvűen enyelgett a vén szakácsnéval s délfelé jól -kivasalt porczellán-ruhát öltött. Égő piros nyakkendőt kötött, -ezüstgombos pálczát vett s felment a hegyre.</p> -<p>A vár mellett a kis Pogányba botlott.</p> -<p>– Csak nem vizitbe megy? A leányt – mondá – <span class= -"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> kis -leány korában hintáltattam a térdemen. Most nem engedné úgy-e? -Hozzájuk megy?</p> -<p>Hogy gondol effélét? Miért nem? Átallta bevallani, hogy -odakészül. Érdekelték a nők.</p> -<p>Elhatározta, hogy szegény állapotban vannak, a mi jól esett -neki, felhaladt a szőlőhegyig, visszatért s körülnézett: nem -látja-e valaki s hirtelenül befordult a kis ház ajtaján.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Drugán Mihály babonás ember volt. A szerdákat igen szerette. Ez -Mária napja. A nagybőjtben mindig megtartotta a napját. Szerette, -hogy szerdán találkozott a hölgyekkel. Igen szegényesen kezdte az -életet, de életrevaló esze volt és sok pénzt keresett. Mindenkivel -jó barátságban élt s jó hírt szerzett. Nem szerette az adósságot, a -hitelbe vásárlást, a pénteki napokat, a pókokat délelőtt, a -megkezdett utat félbeszakítani s efféle ártatlan dolgokat. -Mindenben szerencséje volt, az élet kedvezett neki. Hogy -élvezhesse, még javakorában abbahagyta a boltosságot s bársonyos, -aranyozott lakást rendezett be.</p> -<p>Nézd csak ezt a szerdát? Mihály úrfi olyan nyughatatlan volt, -mintha fiatal legény volna. Az idegen hölgyek ördöngösen szépek s -valami előkelőség érzett ki rajtuk. Kivált a fiatal. E leányt -<span class="pagenum"><a name="Page_208" id= -"Page_208">-208-</a></span> Virginiának hívták. Dallamos, ritmikus -s úri név ez.</p> -<p>Másnap ismét felkereste őket. Az első látogatás jól sikerült. -Úgy tetszett neki, hogy a búcsúzkodáskor hosszasabban tartotta a -Mihály úrfi kezeit meleg, puha fehér ujjai között.</p> -<p>Másodszor egyenesen egy diskrét csókot lehelt a Virginia kezére. -A mama jóakaróan nézte e barátkozást.</p> -<p>A hölgyek lakásában válogatott butortársaság adott találkozót, -melyek nem tartoznak egymáshoz, de az az egynéhány butordarab ékes -volt. Inkább máslik, csipkék töltötték a kis szobát.</p> -<p>A mama dagadozó érzelmességgel köszöntötte a vén úrfit. -Uszályos, koczkás pongyolában fogadta, mely kissé megernyedt volt, -húsos karjait s széles derekát kiméletlenül mutogatva.</p> -<p>A kedves emlékekről szólott, melyek e helyhez kötik őket. A -férjével látogatta meg néhány ízben. Úgy szólt, mintha kéjúton járt -volna itt. A bátyja, «a konzul» szintén dicsérőleg szólt e város -fekvéséről. Sőt II. József császár is időzött e kies városban. A -leányát is helyismeret szerzése mián hozta ide. A társaság hiányzik -azonban neki, de hisz az ember szellemileg mulat. Virginia angolul -olvas s maga regényeket ír… <span class="pagenum"><a name= -"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p> -<p>Virginia némi tartózkodással elegyedett a társalgásba. Valami -hűvösség volt a beszédén. Nagy, hólyagos szemei voltak s inkább a -tekintetével elegyedett a beszélgetésbe. Lágy, szinte lusta -mozdulatai voltak. Némi jóakaró leereszkedéssel fogadta a felőle -szóló hizelgő véleményeket, melyekkel a mama elhalmozta.</p> -<p>Mihály úrfin egy kis levertség borongott. Ő mindenfajta -fehérnéppel nagy bátorsággal szokott beszélni a pudli mellett. -Azonban alig tudott boldogulni ez előkelő idegen hölgyekkel -szemben. Nem volt képes beleelegyedni a társalgásba. Nagyon vágyott -volna Mihály kitünni. A nyájas leereszkedés, melylyel Virginia -fogadta a megjegyzéseit, leverte. Ügyetlennek érezte magát s -fészkelődött. Szeretett volna elmenni s mégis maradt e szép, -egészségben pompázó, üde leány mellett.</p> -<p>A mama egy-egy perczre nézett csak ki a szobából. Olyankor a -társalgás megakadt. Mihály úrfi megmelegedett s a tenyere -megizzadt. Egyszer így szólt:</p> -<p>– Boldog volnék, ha megszeretné a városunkat.</p> -<p>Egészen zavart lett.</p> -<p>– Miért? kérdezte lassan a leány.</p> -<p>A vén legény egészen esetlenül babogott valamit. Ha -felajánlhatna valamit. Tán gyémántot, <span class= -"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> -aranyat. Gyönyörű volt a fényes szőke hajú leány. Soha se látott -hozzá hasonlót.</p> -<p>Nem aludt azon éjjel. Kik lehetnek? És miért jöttek? A szobájuk -olyan, mintha elkészülnének belőle, a hol nem akarnak állandóan -lakni? Behunyta a szemeit, beleképzelte a leányt az ő pompás, -bársonyos lakásába. Ott ülne a pamlagon s előtte térdelne Mihály -urfi. De az anyjára is gondolt, – ösztönszerűleg idegenkedett -tőle.</p> -<p>Leszidta magát e gyerekes álmadozásért. Mi köze e hölgyekhez? A -lódoktor özvegye kissé gyanús. A leány? Mosolygott. A hűvössége, -előkelősége imponált Mihály úrfinak. Reá gondolt.</p> -<p>Mivel köthetné le a figyelmét? Drágaköves tűt tűzött a -nyakkendőjébe és brilliántos gyűrűket húzott az újjaira s kényesen -öltözködött fel. Reá gondolt állandóan, valami mohó vágygyal. -Szorongott s az ürügyeken törte a fejét, hogy fölkereshesse ismét. -Szórakozottan köszöntgette a piaczon a szembejövőket s boszúsan -felelt a kérdezősködőknek.</p> -<p>Délfelé a hegyre indúlt, szinte önkéntelenül. A kis hadnagygyal -találkozott össze.</p> -<p>– Nem jön velem? kérdezte enyelegve. – Érdekes foglalkozni e -hölgyekkel. Művelt nők. <span class="pagenum"><a name="Page_211" -id="Page_211">-211-</a></span> Maga ismeri is őket. Az ember nem -unja meg magát velük…</p> -<p>– S nem fél tőlem, tisztelt úr? – kérdezte évődve a hadnagy.</p> -<p>Mihály kaczagott.</p> -<p>– Bár az enyém volna, hogy félthessem. De én önzetlen -vagyok.</p> -<p>Azonban gyorsan átnyargalt a fején az a gondolat, hogy bolondot -tesz, mikor e fiatal, nyalka legényt magával hívja. Mindegy! -Kimondta. Ha észrevenné töprengését, kikaczaghatná.</p> -<p>A hölgyek a paszuly-filagoriában ültek az udvaron. Mindenféle -avatag újságok, könyvek hevertek előttük az asztalon, s kézi -munkák. Az asszony szívesen fogadta s a hadnagyot csak egy -fejbiczczentéssel köszöntötte, mint valami bizalmas, számba sem -vehető, közönyös ismerőst. A leány élénkebben nézett az ügyes, -eleven fiúra, kellemesen szólt hozzá. A hadnagy az asszonyhoz -lépett, mind a ketten fölkeltek s az udvar füves útján sétáltak le -s föl.</p> -<p>– Rég láttam, Vilhelmina.</p> -<p>– Örvendek, ha nem emlékeztet reá; nem is számítottam arra, hogy -felkeressen.</p> -<p>– Kiestem a kegyéből?</p> -<p>– Az ember szívesen elfelejti a bolondságait. <span class= -"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> Tudtam, -hogy itt szolgál most is, de akkor, hajh! Az uram már nincs. -Meghalt. Az ember most komolyabban veszi az életet.</p> -<p>A leány közelebb ült Mihály úrfihoz. A kézimunkáját mutogatta s -a véleményéről kérdezősködött, a színek felől. Persze mind igen -szépek voltak. A vén úrfi el volt bájolva s elevenen bókolt.</p> -<p>– Gyönyörű a leánya, – mondta halkan a hadnagy az udvaron az -asszonyhoz. – Hasonlít az anyjára, a szeme, a királyi termete, a -szája.</p> -<p>Az asszony megfenyegette a fiatal embert tréfásan.</p> -<p>– Gonosz hízelgő. Az nem a maga részére virágzik.</p> -<p>– Annak a vén legénynek tán?</p> -<p>– Bolond! Véletlenül botolt belénk s Virginia szívesen -foglalkozik vele. A leányoknak vannak ilyen bohó kedvteléseik -egy-egy perczig. De maga ne nézegesse.</p> -<p>– Hogy is vehesse észre az ember ilyen szép mama mellett?</p> -<p>Valami könnyű köntöst viselt a leány, mely fedetlenül hagyta üde -nyakát, bársonyos üde bőrét. Mihály úrfinak felgyúlt a szeme. -Halkan suttogva hajolt felé: <span class="pagenum"><a name= -"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p> -<p>– Ajándékozzon meg egy kegygyel.</p> -<p>A leány derűlten nézett reá.</p> -<p>– Engedje meg, hogy én tűzzem össze a ruháját a mellén. Az én -tűmnek a köve annak az árnyalata, a milyen a ruhájának a színe. -Boldog volnék, ha megengedné, hogy feldiszítsem vele.</p> -<p>Tán megbántotta vele? A leány ránézett a tűre s elfordult. -Azonban elevenül fecsegett egyebekről. A hadnagy visszatért az -anyjával. A hadnagy a leány gyermekkoráról beszélt. Már nem -emlékszik reá tán. Öt esztendő előtt látta. Erre a társalgás -általánossá lett. A lódoktorról beszéltek. Mihály úrfi mintha -emlékeznék reá. A mama néhányszor a konzul nevét beleelegyítette a -beszédbe.</p> -<p>A hadnagy lopva tekintett a beszéd közben a leányra. Megpödörte -önkéntelenül a bajuszát s megnedvesítette az ajakát. Azonban ismét -elfoglalta az asszony.</p> -<p>– Családi ékszer a tű? kérdezte halkan a leány váratlanul az -úrfitól. – Hogy foszthatná meg érettem magát, ki azt viszonozni nem -tudnám önnek?</p> -<p>Mihály boldog hevességgel súgta:</p> -<p>– Régi emlékem, de soha sem ragyogott kedvesebb helyen, ha -elfogadja. Az anyámé volt. <span class="pagenum"><a name="Page_214" -id="Page_214">-214-</a></span></p> -<p>A tűt valami liczitáczión vette, de jól hangzott, hogy az -anyjáról szóljon. Le akarta venni.</p> -<p>A leány így súgott: «Majd ha magunkra leszünk.»</p> -<p>– Mikor? Kérdezte Mihály tikkadtan.</p> -<p>A leány nem felelt, hanem az anyjához fordúlt:</p> -<p>– Drugán úr meg akarja nekünk mutatni a nyaralóját a szőlőben. -Nem volna kedved a meghívást elfogadni?</p> -<p>Az asszony kérdőleg nézett a leányára.</p> -<p>– Nem tart velünk, hadnagy úr? kérdezte hirtelen a leány.</p> -<p>– Miért ne?</p> -<p>Mihálynak kissé visszatetszett, hogy a hadnagyot is meghívja. -Azonban boldog volt.</p> -<p>Mikor kimentek az utczára, így szólott a hadnagy:</p> -<p>– Ez aztán a falat – és csettintett az újjával.</p> -<p>– Úgy-e? mondta Mihály úrfi diadalmasan, mintha ő fedezte volna -fel a hadnagy részére ezt a kincset.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Mihály úrfi egészen fel volt verve. Peczkesen hordozta meg a -diadalát – a piaczon. Szívesen beszélt volna a járókelőknek felőle, -hangosan <span class="pagenum"><a name="Page_215" id= -"Page_215">-215-</a></span> szerette volna a leány nevét -kikiáltani. Gyönyörűnek találta az egész világot. Fiatalnak, -frissnek érezte magát s a tervek egész erdeje sarjadt vén -koponyájában. «Tetszem neki», gondolta vidáman. «Drugán Mihályné.» -Ez jól hangzik s oly hangosan fölkaczagott, hogy beleveresedett s -köhögésbe fulladt a jókedve. Otthon méltóságteljes volt a -cselédeivel s erőltetett nyájassággal szólongatta őket.</p> -<p>Délután a kis hadnagyot már ott találta. A hölgyekkel -fesztelenül fecsegett. Az asszony forgolódott körülötte. A leány -melegen fogadta Mihály úrfit. A haja leányosan le volt eresztve, -kék szalaggal átkötve. Széles szalmakalap árnyékolta friss -orczáját. Könnyű kék ruhájából nyaka és gömbölyű karjainak finom -színe kitündöklött. Gallérját a Mihály úrfi karjára dobta s előre -indult vele.</p> -<p>A levegő kissé tikkadt volt. A gyümölcsösben baraczkok és piros -almák kaczagtak le a lombos fákról. Levél se mozdult, a föld -szakadozott, poros volt.</p> -<p>Mihály igen beszédes volt. Mindenképen ki akart tűnni. Tanította -a leányt a magyaros kiejtésre:</p> -<p>– Így mondja kedves: «gyümölcs». Hiszen már meg <i>kell</i> -tanulnia most. <span class="pagenum"><a name="Page_216" id= -"Page_216">-216-</a></span></p> -<p>E megjegyzést igen vonatkozásteljesnek itélte és megütődött. Nem -ment-e igen messze?</p> -<p>A hadnagy át-átszólt a mama mellől. Ők hátúl ballagtak az úton. -A szembejövőknek rátartó, diadalmaskodó kicsinyléssel köszönt -Mihály, mintha azt mondta volna: «Ide nézzetek!»</p> -<p>A szőlő a nagy csere-erdővel volt határos. Virginia neki szaladt -az üde pázsitnak. Pogány utólérte s kergetőztek.</p> -<p>Mihály az asszonysághoz csatlakozott.</p> -<p>– Igen ritkán egyesül annyi báj annyi okossággal, – mondta a -leányra mutatva</p> -<p>– Képes volna elrontani a leányomat – felelte szárazon. A -leányát nézte aggodalmaskodva.</p> -<p>Virginia visszaszaladt, s karonfogta Mihály úrfit. Kalapját -ledobta a fűre. A haja felbomlott s az arcza ki volt gyúlva.</p> -<p>– Tartson velem, – mondta.</p> -<p>Mihály nagy nekibuzdulással koczogott a leány mellett. -Virginiának versek jutottak az eszébe. Mihály helyeslőleg -hallgatta. Ő nem bajlódott versekkel soha életében. -Galagonya-galyakat tördelt s oroszlánszájat gyűjtött a leány -hajába.</p> -<p>Ez igen boldog mulatság volt. Vincze többet lábatlankodott, -semmint kívánatos lett volna. Virginia gyerekesen incselkedett vele -s megiramodott <span class="pagenum"><a name="Page_217" id= -"Page_217">-217-</a></span> vele. Leszaladtak az erdőárokba, -áttörve a mogyoróbokrokon.</p> -<p>– Lenn vagyunk, – kiáltott fel a leány. Aztán élesen -felsikoltott.</p> -<p>– Megijedtél valamitől? – kérdezte az asszonyság.</p> -<p>– Béka ugrál, – felelte lenn a hadnagy.</p> -<p>Hamar visszatértek. A leány arcza egészen lángban állott s -kedvetlennek látszott.</p> -<p>– Elfáradtam, – mondta csendesen.</p> -<p>Vincze simogatta a bajuszát s az asszonyhoz csatlakozott.</p> -<p>– Ismerlek, – mondta roszkedvűen az asszony.</p> -<p>– Hát esett valami kár a leányodban?</p> -<p>– Kinyitom a szememet s ügyelek reád, hogy kár ne essék benne. -Ismerlek.</p> -<p>Mihály felemelte a kalapot s átadta a kedvetlen leánynak. A mint -a szűk ösvényre értek, mely elzárta őket a kisérői előtt, így -szólt:</p> -<p>– Megigérte, hogy elfogadja a kedves nap emlékére.</p> -<p>– A tűt?</p> -<p>– Megengedi?</p> -<p>A leány lesütött szemmel fogadta el. Meg se nézte. <span class= -"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p> -<p>– Nem akarja, hogy csak a kettőnké legyen?</p> -<p>Mihály felemelte a leány kezét s megcsókolta.</p> -<p>– Boldoggá tett.</p> -<p>Remegett, a mint a leány kezét érintette.</p> -<p>A nyaralóhoz értek. Bort töltöttek a gazdag, terített asztal -mellett. Az asszonyság maga kezdte a koczintást. A leány -vonakodással érintette a hadnagy poharát.</p> -<p>Mihály galansul forgolódott az asztal körül. Az erdőből madárszó -hallatszott. A leány gyöngéden odahajlott a vén legényhez s -figyelmeztette.</p> -<p>Vincze arczán boszúság szaladt végig. Töltött s mohón ivott. -Aztán Mihályhoz fordult:</p> -<p>– A borának, tisztelt úr, egy kis dohossága van.</p> -<p>Dohossága az ő borának? Ez az orvtámadás felbőszítette. Az ő -borának? Mintha a becsületét szúrták volna meg egy hegyes tövissel. -Kicsinylő köhintéssel vigyorgott reá.</p> -<p>– Árulja e bort? – kérdezte a hadnagy ingerlő szándékkal.</p> -<p>Mihály kiveresedett s durva visszautasításra volt készen. A mama -töltött s Mihály felé nyújtotta. A hadnagy roszakaratú -engesztelődéssel folytatta:</p> -<p>– Hiszen én megiszom. Jó katona mindennel <span class= -"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> -megbirkózik. S nem is akarok roszat mondani felőle. Egy kis doh -ide-oda, a bor megiható.</p> -<p>Mihály elfordult az izgága ficzkótól. Édességeket rakott a leány -tányérjába és suttogva beszélt hozzá. Vilhelmina szemrehányólag -intett a hadnagynak, de ellágyulva, gyengén feléje dőlt. A bor -kissé hatott reá.</p> -<p>– Isteni szép este. A bátyám, a konzul, küldött nekünk sirákuzi -bort, melynek épen ilyen zamatja van.</p> -<p>Vincze nem engedett.</p> -<p>– Dohos bor Görögországban is van. Aztán halkan súgta: «Hol -székel a konzul?» s vágott a szemével.</p> -<p>A hegy egészen elcsendesedett. A sötét belopózkodott a -szőlősorok s a bokrok közé s befedte fátylával az utakat, -ösvényeket. A csendes város lámpái alant, hasonlóan felette a -fekete bolton a csillagok, gyúltak ki a világok.</p> -<p>A leány merően nézett a sötétbe. Halkan szólt megindulással -Mihályhoz.</p> -<p>– Boldog volnék ilyen csendben élni egy életet. Senki -körülöttem, csak a ki szeret. Valahol messze, elzárva minden -zajtól, nem látva embert, semmi fényességet, pompát. Mindig -szürkeségben, hallgatva egy nagy erdő közepén, a melyiknek -<span class="pagenum"><a name="Page_220" id= -"Page_220">-220-</a></span> végét meg ne találja az ember. S én nem -is keresném bizony…</p> -<p>– Ez az érzelmesség német betegség, – mondta élénken Vincze.</p> -<p>Vilhelmina élesen nézett a hadnagyra.</p> -<p>– Nincs e leányoknak vérük. Nem igaz? Vincze?…</p> -<p>A leány felemelkedett, az anyjának kigyúlt orczájára nézve, -szólította Mihályt. Kalapját megigazította.</p> -<p>– Már késő az idő.</p> -<p>Vincze házsártosan tiltakozott a társaságbontás ellen. Azonban -csak felkelt s Mihályhoz lépett.</p> -<p>– Árt az egészségnek, atyafi, a méreg! Visszavonom a dohosságot. -A bor jó, czimbora. Egy kissé erős, de soha sincs elég. Parolát vén -korhely. Egy-kettő s ennyi.</p> -<p>Megölelgette jókedvűen a vén úrfit s megindúltak. Vilhelmina -előre ment a hadnagygyal s belevesztek a sötétbe. Az asszony valami -érzékeny dalt dúdolt halkan. Vincze beleszólt a dalba olykor.</p> -<p>A leány a Mihály karjába fűzte a kezét s kissé ránehezedett. -Össze-vissza beszélt:</p> -<p>– Én igen ritkán érezem magamat boldognak. Ne ítéljen el, én -most igen szeretnék sírni, sírni. <span class="pagenum"><a name= -"Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> Semmi okom sincsen reá. -Majd elmúlik. Meglátja holnap. Mert holnap is felkeres? Szeretem, -ha látom. Ha magának ekkora leánya volna, nem volna-e jó? Ha nekem -apám lenne, mint szeretném. Én igen elhagyatott vagyok. Nem tudom, -mi lesz holnap? Mert élni kell, tudja. És aztán…</p> -<p>És a hangja megrezgett. Abba hagyta a beszédet s meggyorsította -a lépéseit. Elhagyta az anyját s a lakásukig ért.</p> -<p>Alig köszönt Mihálynak.</p> -<p>– Menjen odább, ne is várja meg a többieket.</p> -<p>Aztán gyorsan beszaladt s betette maga után a kaput.</p> -<p>Másnap csak estefelé nézett fel Mihály úrfi. Az ajtóban majd -összeütközött azzal a magas lusta emberrel, a kiről a hadnagy azt -mondta, hogy a szentléleki gróf. Jóformán rá se nézett Mihály -úrfira s nem tért ki előle. Mihály köszönt felé a boltos -udvariasságával. A gróf alig vette észre.</p> -<p>Mit keresett ez itt? A hölgyeket ismeri? Kit? az asszonyt? a -leányt? Egy perczre megállott. Azonban a kapun belűl az asszonyság -állott, odáig kísérte a vendéget.</p> -<p>Szokatlan nyájassággal köszöntötte Mihályt.</p> -<p>– Régi barátunk, – mondta kéretlenűl. – Nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> egyszer -keresett fel minket Bécsben. Ezek az erdélyi emberek igazi nyájas -gavallérok.</p> -<p>A leány levert volt. A munkáján varrt s alig nézett fel. Mintha -szemét kisírta volna. Tűzben égett. Röviden felelt. Az asszonyság -annál szaporábban ontotta a szót. Mintha csak eltakarni szeretne -valamit a sok beszéddel.</p> -<p>– Virginiának kissé megfájult a feje a tegnapi mulatságtól. A -szegénykének kevés a szórakozása s felzavarja a legkisebb -izgatottság. Tegnap sokat futkosott, s a szervezetét alterálta. A -hadnagy úr ma szerencséltetett s igyekezett felvidítani.</p> -<p>Később ismét feljött a hadnagy. Virágot hozott a leánynak. -Udvarias, gyöngéd volt. Az asszonyhoz így szólt:</p> -<p>– Nem volt látogatójuk?</p> -<p>– Senki, – felelt. – Csak a gróf nézett be egy perczre.</p> -<p>A hadnagy a leány mellé ült.</p> -<p>– Kedves nagysád, méltassa jobban az én kedvességemet. Ma -másodszor keresem fel, látja! Három nap előtt alig tudtam, hogy itt -vannak s lássa a rabszolgái mint szaporodnak. Én üldözöm s az úrfi -őrzi, mint egy szelindek. Arra gondoljon, hogy alig néhány évvel -ezelőtt szépen megölelgetett, ha jöttem. Akkor csitri kis leány -<span class="pagenum"><a name="Page_223" id= -"Page_223">-223-</a></span> volt. S ma csak játszik már velünk, s -az ölelgetés eltünt! De az udvariasságomért háladatosabb lehetne. -Az apja így szólt hozzám: «Látott ilyen angyalt, kadet?» akkor az -voltam, tudja. Akkor kellettem. Hát most?</p> -<p>A leány mosolygott.</p> -<p>– Mit akar? – kérdezte.</p> -<p>– Mit akarok? hát a szeretetre méltóságáért harczolok.</p> -<p>Mihály úrfi szorongva hallgatta, a mit tovább fecsegett. -Hallgatva babrált az asztalon heverő könyvekkel. Boszankodott.</p> -<p>Az asszony nyájasan a hadnagy karjába akasztotta a kezét s -derülten korholta:</p> -<p>– Hát reám se néz már?</p> -<p>A mint elvitte a leány mellől, nyersen rászólt:</p> -<p>– Valami bajod van, Vincze?</p> -<p>– Mit akarsz? kérdezte a hadnagy.</p> -<p>– Nem szeretem a bolondságot. Úgy látom, te a leányomra vetetted -a szemedet. Ne tiltakozz. Ismerem a fajtádat. Mi lelt? Láttalak már -tegnap s ma is a mohóságoddal. Nem hagyom; érted, nem hagyom. Elég -lesz egy háztól egy balek. Nem voltam elég neked? A leányra ne -nézz, megtiltom.</p> -<p>– Tartogatod valakinek? <span class="pagenum"><a name="Page_224" -id="Page_224">-224-</a></span></p> -<p>– Neked nem, semmi esetre. Tán szerelmes lettél? Kaczagás! El -akarod tartani? Mid van? Az utunkba állsz. Csak az hiányzik, hogy -elcsavard a fejét. Mondd meg nekem, mi a czélod?</p> -<p>Vincze vontatva szólt:</p> -<p>– Hagyj békét nekem. Hidd el, semmit se akarok. De gyönyörű a -leányod. Reád hasonlít.</p> -<p>– Bolond vagy.</p> -<p>– Félek, hogy a gróf hozott le titeket. Tudtam, hogy a -sarkatokban jár s az ő keze van abban, hogy itt vagy.</p> -<p>Az asszony ráütött a hadnagy lábszárára.</p> -<p>– Bolond vagy.</p> -<p>Aztán gyors elhatározással karon fogta a hadnagyot s nyájas, -derült arczczal (nehogy beszélgetésük tárgyát sejthesse valaki) így -szólt sétálva:</p> -<p>– S ha a gróf keze volna benne? Mit akarsz?</p> -<p>Vállat vont s hevesebben folytatta:</p> -<p>– Élni kell, fiam! Azt szeretnéd, hogy mosogatni menjünk -napszámba? Vagy te akarsz eltartani minket? A sohajtásodból? -Megtiltom, hogy a leányomhoz szólj. Az ember mindent megpróbál. Én -jó vagyok, de bolondságokat nem engedek. Azt ott (mosolyogva intett -Mihály felé) abba, látod, nem szólok belé. Hadd próbálja a leány. -Ha sikerül neki, jó. De nehogy elkéssék <span class= -"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> vele. A -mit tesz, szamárság. De próbálja. Mert az kenyér. Akármilyen -hitvány darab, de kenyér. Ha el nem késik. De neked megtiltom, hogy -hozzá közeledj, A vén úrfival mulat, szórakozik. Ugy is megúnja. -Jó. De te ne elegyedj belé.</p> -<p>A csendes leány váratlanul szenvedélyesen fordult a vén -legényhez:</p> -<p>– Bár régebben ismertem volna. Bizonyosan jobb lettem volna, ha -egy jó barátom lett volna. Mert maga az lett volna, én tudom azt. -Látja, már nekem senkim sincsen. Az apám is rég meghalt. Azóta -mennyit vetődtünk és senki se volt, a ki szegény leánynak nyújtsa a -kezét. Nagyon nehéz megélni; tudja, egy olyan nagy világban, a hol -senki se látja, hallja a sírót. Pedig én sokat sírtam és nem tudom, -mit csináljak. A ki reám néz, attól félek. Magától nem, egyedül. Én -már tudom a tekintetekből, hogy mit akar? a ki reám néz. Maga -szeret úgy-e egy kicsit? Ha én a maga leánya lettem volna, olyan -jó, vidám lennék. Most bérmáltatna, mert én tizenhat éves vagyok. -De miért mondom mindezt? Én nem tudom. Én félek és tudom, hogy el -fogok veszni. Miért nem rejt el, hogy senki se kapjon meg. -Ügyeljen! Reánk néznek onnan – (az anyjára nézett).</p> -<p>Aztán folytatta: <span class="pagenum"><a name="Page_226" id= -"Page_226">-226-</a></span></p> -<p>– Miért vagyunk itt? Tudom én miért? Elmenekedném; de hova? -Mondja! A szárnyamat már levágták! Miért nem rejt el? Milyen -háladatos leánya volnék. Tegnap igen boldog voltam. Én tudom, hogy -maga nem akar roszat tenni nekem. Látja, tegnap is az utálatos, (és -sötéten nézett a hadnagyra,) ő is tegnap az erdőben megölelte a -derekamat. Utálom. Ő azt hiszi, hogy velem akármit szabad csinálni. -Megmerné-e tenni, ha apám volna? De miért hagy maga engem?</p> -<p>Vincze visszatért az anyjával.</p> -<p>– Beszélgettél a mi barátunkkal? kérdezte Virginiát?</p> -<p>– A leányom kissé szótalan, Mihály úr, de szívesen látja a -barátait. A hadnagy urat igen sajnálom, mert elveszítjük. A -barátunkat tőlünk elrabolja a hivatása. Búcsúzni jött hozzánk. -Virginia is igen fogja nélkülözni, mint én.</p> -<p>A leány bágyadtan bólintott.</p> -<p>– S mikor látjuk ismét?</p> -<p>– Nélkülöz?</p> -<p>– Mindenesetre.</p> -<p>Mihály úrfi kábult fejjel ért haza. Teljesen zavarban volt. Az ő -esze teljesen képtelen volt arra, hogy megjárja azt a homályos -utat, melyen elindították. <span class="pagenum"><a name="Page_227" -id="Page_227">-227-</a></span></p> -<p>Kitől kell félnie a leánynak? A hadnagytól? Hiszen elmegy. Az -anyjától? Az anyjától? Hiszen ő hozta ide. Elmenekülne? Kitől?</p> -<p>Kifáradt a tünődéstől. Fájt minden tagja. Nem emlékezett a -szavak mindegyikére, nem is értette meg mindegyiket. De a tény -kétségtelen. Ő benne a bizodalma. Reá számított a veszedelemben. -Behunyta a szemeit. Névtelen, kegyetlen érzés csapta meg. Valakit -marczangolni áhított; valami állati romboló vágy forgatta fel az ő -szelid természetét. Újjaival belemarkolt a mellébe s leszakította -az ingét végig.</p> -<p>De miért? Semmi kérdésére nem kapott választ. A halántéka erősen -lüktetett s a vér a szemébe futott.</p> -<p>Azonban egy tény világosnak látszott. Az, hogy a leány -ragaszkodott hozzá.</p> -<p>Mihály úrfi felszökött a helyéből és hangosan felkiáltott: -«Elveszem».</p> -<p>A kiáltásra a vén cseléd nyitott be.</p> -<p>Mihály rárivallt.</p> -<p>– Beteg-e úrfi? Olyan bolond kinézése van.</p> -<p>Becsapta az ajtót és bezárta.</p> -<p>A leány aranyhajának illatát érezte, puha kezének melegét s -hallotta hangjának bánatos rezgését. <span class="pagenum"><a name= -"Page_228" id="Page_228">-228-</a></span></p> -<p>Érezte, hogy közvetlen veszedelem környékezi a leányt. Nem -tudta, mi lehet? De nem így beszélt a leány? Mit tegyen? Életének -legnehezebb óráját élte. Ő mindent meg szokott jól fontolni, minden -kérdést jól megforgatni, hogy veszteség ne érje a vállalkozásban. -Azonban a kérdést se tudja helyesen feltenni.</p> -<p>– Szereti a leányt? Szereti. A leány vonzódik-e? Ő mondta. De -hát ki? Hát az anyja? Mi lesz Mihálylyal, ha ez ismeretlen -hölgyekkel örökös bút, szégyent vesz magára. De ez a gondolat -utálatos volt. Elűzte magától. A veszedelem világos.</p> -<p>A viaskodásban elbágyadt. Ledobta öreg, fáradt testét a divánra -s tenyerébe temette a fejét.</p> -<p>Kábultan ébredt meg későre. Éjjel volt. Lopva surrant ki a -szobából s kiment a néma utczára. A kávéház ablakából csillogott ki -a világ. Neki vágott a magányos, sötét sikátoroknak.</p> -<p>Milyen bolond dolog mindez. Megállott egy kapu közében. -Félhangon így szólt: «Elveszem».</p> -<p>Mit mondanak felőle? Tán kikaczagják? Hát aztán? Ez a -legnehezebb gondolat. Miért kaczagnák ki? Olyan öreg-e ő? Azonban a -leány akarja őt. És boldogan sóhajtott fel. Ő is áhítja őt. A szive -mélyéből. A szive érző és fiatal. <span class="pagenum"><a name= -"Page_229" id="Page_229">-229-</a></span></p> -<p>Milyen édes! Láz futott át a testén. Ha hozzá menekszik, hát -jőjjön. Drugán Mihály készen van, gyönyörűséggel várja.</p> -<p>S erős, ruganyos, fiatal lépéssel indult meg. Minden erejének -visszatérését érezte. Szinte futva járta meg a sötét várost.</p> -<p>Mire hazatért, már derengett a hajnal.</p> -<p>– Elveszem, s vége, – mondta s ruhástól ledőlt az ágyra.</p> -<p>Csak délben ébredt meg.</p> -<p>Elhatározva, gyorsan ment fel a hegyre, mint a ki valamely -tettre készen megy. Messziről látta, hogy a kis ház előtt kocsi -állott.</p> -<p>A lépéseit megcsendesítette. Kire vár a kocsi? Mihály úrfinak -fontos mondani valói vannak. Ő már azt is látja, hol áll meg a -leány, hol az asszonyság, hol Mihály úrfi. Ekkor így fog szólani: -«Legyen a feleségem».</p> -<p>Mindezt nem mondhatja el, ha valami idegen van benn. A bátorsága -oda volt.</p> -<p>Elkerült az utcza tulsó felére s lustán vonogatva a lábait s -szemeit a kis házra szegezve, ment odább a szőlők felé. Ment és -visszatért. A kocsi veszteleg azon a helyen. Visszatért és tünődve -megállott. Nem is gondolt arra, hogy bemenjen. A kocsi drága és -uras volt. Vár valakit? <span class="pagenum"><a name="Page_230" -id="Page_230">-230-</a></span> Felindult a hegybe és fellépkedett a -kis nyaralóba, hol a szép leány ült. Mintha hallaná még a hangját. -Megjárta az erdő szélét, a hol karjába akasztotta meleg kis kezét. -Mintha látná lábának nyomát a gyenge gyepen. Tán ugyanazon madár -csipog a cserebokrok között, mely neki szólt. Nyughatatlan volt. A -csendesség bántotta s lehevert, mert bágyadtságot érzett a -testében. A templomba délre harangoztak.</p> -<p>Mihály felkelt és a kis házig ért.</p> -<p>Az utcza üres volt. A kocsi elment.</p> -<p>A házikó előtt leverte a port kabátjáról s megigazítgatta a -kézelőjét. Megnyomta a kilincset. Nem engedett. Be volt zárva.</p> -<p>Nem tudta tájékozni magát. Estefelé felnézett ismét. A kis ház -néma volt. Mi történt? Nem tudta, mitől kell félnie és remegett. -Járta az utczát szüntelenül.</p> -<p>– Nem járt itt a reggel kocsi? – kérdezte a kéményseprőtől, a ki -az utcza végén lakik s egy papucsban a kapuban állott.</p> -<p>– Nem láttam, – felelte. – Az a szentléleki gróf kocsija volt s -ugyan felpakkoltak reá. A szép madarak elröppentek rajta. -Megismertem reggel a szürkét. Szép zászlósfarkú ló. De én nem bízom -abban a lóban, a mely örökké forgatja a <span class= -"pagenum"><a name="Page_231" id="Page_231">-231-</a></span> farkát. -Nem tiszta erkölcsű állat az, tekintetes úr!</p> -<p>Hát a gróf kocsija volt? Hova mentek. És mi itt a gróf? A homály -áthatatlan. Tán visszatérnek. Ki gyújt világot a zűrzavarban? Haza -ment és visszatért. Hátha megérkeztek addig? Megkereste volna a -hadnagyot. Tán ő mondhatna valamit. Ebbe a gondolatba beásta magát. -Hátha megtalálja valahol? Igen késő volt hozzá. Hol találja? Mind -zavartabban járta meg a piacztért s a kaszárnya udvarát. Nem -találta. Arra csak kódorgott czél nélkül. Elfáradt; fájt a dereka. -Leült a sétatéren. Akkor már az alkonyat szürkesége este meg a -várost. Láza volt. Egyik gondolat űzte a fejében a másikat. De -elment, elment és keserűség fojtogatta a torkát s cseppek -szivárogtak a szeméből.</p> -<p>A gróf?</p> -<p>Némi világosság kezdett derengeni az agyában, a mint össze -akarta kötni a leány nevét a gróféval.</p> -<p>De ha elment Virginia, elhurczolták. Gazul, istentelenűl -elhurczolták. Ő nem akarta ezt. Ő Mihálynál keresett védelmet, -hajlékot.</p> -<p>Elvitték. A kétségbeesésből dühbe esett. A leány kínos -panaszának egyes szavai verődtek vissza <span class= -"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span> az -agyába, s úgy tetszett, mintha értené búját, vergődését.</p> -<p>Mogorván ment haza. Meghuzódott egy szegletbe és nem szólt egy -igét se.</p> -<p>Egész életében semmit se szalasztott ki a kezéből, a mivel a jó -sors kínálta. Sőt megfogott mindent erősen. Sem élhetetlen, se -engedékeny nem volt. Hát a leányt? e gyönyörűséges drágaságot. -Felébredni érezte az erejét.</p> -<p>El akarták venni tőle a leányt. Az ő leányát, kit rózsás -kedvében ajánlt neki a sors. Nem. Nem engedi. Készen volt arra, -hogy harczolni fog érte. Megnézte a revolverét. Ő ölni fog érte. -Kit? Nem tudja még tisztán.</p> -<p>Másnap így ébredt meg. Kocsit vett és elindult.</p> -<p>A mezők tele voltak dolgosokkal. Arattak az országút mentén. -Foltokként a termő földek pezsegtek az eleven élettől. Harsány ének -verte fel a csendet. Szekerek döczögtek a dülőkön. Mihályt izgatta -a zaj. Tele volt a feje kérdéssel. Hova megy? Mit fog tenni? Valami -éktelen düh gyúlt ki a szemébe.</p> -<p>Kis parasztházakat hagytak el. Kutyák rohantak a kocsinak, -mérges ugatással, porfelhőt verve fel. Az ugaron kolompos ürü -vezetése mellett mendegélt a juh turma. A szeme elsiklik a szelid -<span class="pagenum"><a name="Page_233" id= -"Page_233">-233-</a></span> képeken. Elvették tőle, ellopták gaz -módon. Keserűség kínozta a szivét, könnyet facsarva a szemébe.</p> -<p>Ha a lovak lépéssel vonszolták fel a kocsit, szeretett volna -leszökni, hogy fusson. Illatok szálltak fel a mezőkről. Áthatották -a fejét. A Maros csillogva ömlött odább széles ágyában. A szemét -bántotta a fényessége. Csavargó fecskék suhantak el a feje mellett. -Sötét tekintettel kísérte a röpülésüket.</p> -<p>Mit tesz? Benyit a kastélyba és így szól: «Gróf úr, ön nőcsábító -s tulajdonomat eltulajdonította!» Ő méltóságteljes lesz. A gróf így -szól: «Tisztelt Drugán Mihály úr, sajnálom, ha megtettem. Az öné, -ha kívánja. Tessék.» S ekkor feltárja az ajtók szárnyait. Virginia -sírni fog és nyakába borul.</p> -<p>A mint a kastély felé közeledett (már delet is elharangoztak a -faluban) erős aggodalom lepte meg s elröpült a biztonsága. Hogy -térhessen be egy idegen úr házába. Kidobják egyszerűen. S a kaputól -messze fekvő falusi ház előtt állította meg a kocsit. Leszállott s -nem tudta merre menjen. A kastély ablakain a faredők le voltak -zárva. A falu ki volt halva. A perzselő nap osztotta sugarait az -egész völgyre. <span class="pagenum"><a name="Page_234" id= -"Page_234">-234-</a></span></p> -<p>Mihály czél nélkül indult meg. Visszatért és kivette a kocsi -ládájából a revolverét. Meg fogják gyalázni, a mint cseléd rá fogja -a kezét. Zsebébe dugta s megindult elszántan. A kastély nagy -kertjének ajtaja tárva állott. Szénával megterhelt kocsik jöttek ki -rajta. A nagy gyepet szegélyező sötét fák felé vezető út fehérlett -ki.</p> -<p>Mihály végig huzódott a korlát mellett. Benézett a hasadékon. -Egészen bágyadt volt. Neki dőlt a deszkázatnak s szemeit rászegezte -a kert útjára. Úgy látta, mintha a fák árnyékában valaki járna. A -kastély hátrább állott a hegy lábánál. Lassan huzódott be Mihály -úrfi a kapun. Minden erejét össze kellett szednie. A széles -gyeptáblán nem mert átmenni. A bokrok védelme alatt huzódott végig -s úgy tért be a fasorba. A sors jó szemmel nézett reá. A fasorban -Virginia magára járt. A zajra felnézett, a szemével -összetalálkozott a tekintetével, de nem látta meg. Hol járt a -lelke?</p> -<p>Mihály halkan szólította meg:</p> -<p>– Virginia!</p> -<p>A leány mintha megébredt volna. Feléje ment s nem is -csodálkozott. Mintha természetesnek találta volna, hogy a vén -legény itt van.</p> -<p>– Keresett-e tegnap? <span class="pagenum"><a name="Page_235" -id="Page_235">-235-</a></span></p> -<p>– Kerestem mindenütt.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Miért kerestem?</p> -<p>Megállott. Aztán gyors elhatározással dobta ki a szót:</p> -<p>– Mert azt mondta, hogy szeretné, ha elrejteném valahol egyedül. -Azért kerestem, hogy elrejtsem otthon az én házamban. Hogy -odahívjam; hogy felajánljam az én tűzhelyemet. Nem tudta-e?</p> -<p>A leány halkan kérdezte:</p> -<p>– Hogy feleségül vegyen?</p> -<p>– Nem tudna szívelni engem? Ha tudná, hogy megbecsülném. -Csakhogy megtűrjön maga mellett. Meg se bántanám egy lehelettel se, -úgy szolgálnám, mint egy hű kutya. De hát engemet nem lehetne -megszeretni?</p> -<p>A leány remegve kérdezte:</p> -<p>– Hogy feleségül vegyen?…</p> -<p>– Mert igen szép arra, hogy leereszkedjék egy ilyen egyszerű -emberhez, úgy-e? Van csendes házam s én semmi egyebet se csinálnék, -mint hogy örökké csodáljam és szolgáljam. Nem állanék az útjába -soha, a kezét se fognám meg, ha megparancsolná s egyebet se -kívánnék, mint hogy egy-egy jó szót dobjon egy nap egyszer. -<span class="pagenum"><a name="Page_236" id= -"Page_236">-236-</a></span> Nem is kívánhatom, úgy-e? nem is szabad -reá gondolnom?</p> -<p>A leány alig hallhatóan kérdezte:</p> -<p>– Hogy feleségül vegyen?</p> -<p>Aztán elfordult.</p> -<p>– Hogy feleségül vegyen? igazán? becsületesen? a hol én lettem -volna az asszony? és volna házam? csendes kertem? tisztességem?</p> -<p>A hangja remegett.</p> -<p>– Menjen el, – mondta. – Miért szól így hozzám? Miért hív engem? -Feleségül?</p> -<p>Végig nézett s nyersebben ismételte:</p> -<p>– Menjen el! – És visszalépett.</p> -<p>Aztán a szeme megtelt könynyel.</p> -<p>Mihály remegve dadogta:</p> -<p>– Azt hittem, azt hittem…</p> -<p>– Mit hitt? Azt, hogy egy tiszta, jó leányt visz a házába? a -kivel ketten élnek csendesen, nyugodt életet. Nem igaz? Nem igaz? -Én hívtam, én kértem. Én féltem, én unszoltam. Én elvettem az anyja -emlékét. Én rimánkodtam, felajánltam magamat. Nem kellettem. Kinek -kell egy ilyen szegény leány? Hát már késő. Vége. Nyujtottam a -kezemet, hogy mentsen meg. Nem fogadta el. Már késő. Vége.</p> -<p>Mihály remegve nézett a síró arczba. <span class= -"pagenum"><a name="Page_237" id="Page_237">-237-</a></span></p> -<p>– Már késő. Engemet már megvettek. Megvettek pénzzel. Elkésett. -Menjen. Ki is fizettek. Attól féltek, hogy maga megkönyörül rajtam -s ezért siettették a vásárt. Elkésett. Menjen. Ne beszéljen hozzám. -Hogy mernék én a maga becsületes szemébe nézni?</p> -<p>Aztán kihúzta a ruháját összetartó tűt és ledobta a Mihály -lábához:</p> -<p>– Az anyjáé volt? Vigye. Szégyen, hogy ezt egy ilyen leány -viseli. Az anyja tiszta, jó asszony volt, úgy-e? Vigye el.</p> -<p>Aztán arczát a tenyerébe temette és sietve fordult meg. Vissza -se nézett. Egy kis mellékút nyúlt a fasorba. Betért és gyorsan -haladt át.</p> -<p>Mihály egy helyben állott. Reszketett. Majd lerogyott. A lábai -nem bírták. A szemét a bokrokra kapcsolta, melyek eltakarták a -leány testét.</p> -<p>Valahonnan telt szénás szekér fordult be a nagy útra.</p> -<p>Mihály belépett az ösvényre, önkénytelen mozdulattal, hogy -elrejtse magát az emberi szemek elől. Aztán megfutamodott a hegy -felé, czél nélkül. Mély fájdalom roncsolta meg a szivét. Vége -mindennek.</p> -<p>Botorkázva futotta meg az ösvényt. Nem tudta hova ér. -<span class="pagenum"><a name="Page_238" id= -"Page_238">-238-</a></span></p> -<p>A hegy lábai előtt hömpölygött lustán a Maros.</p> -<p>Megállott a partján.</p> -<p>Kínnal sóhajtott fel. Félvakon nézett szét.</p> -<p>Aztán bedőlt az ezüstös, mély, puha ágyba.</p> -<p>A kalapját lassan vitte odább a csendes Maros.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_239" id= -"Page_239">-239-</a></span></p> -<h2>A JÁTÉK.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_240" id= -"Page_240">-240-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241"><br /> --241-</a></span></p> -<p>Az árnyak az erdőben csendesen megnyultak. Egy szöszke kis -gyerek elhozta az epret, a mit keserű lapu tálczára szedtek a -leánykák. A tanító kisasszony mosolygott s megölelte. A távolba -nézett, a néma völgyre, a szürke hegyekre s nem hallotta, a mit a -gyermek beszélt.</p> -<p>Ő akkor mit se hallott. Mellette ült a földön a fiatal pap, ki -szóba elegyedett a gyermekkel.</p> -<p>A gyermek ezt mondta:</p> -<p>– Én szeretem őt! – s a tanítónőre mutatott.</p> -<p>Aztán ezt kérdezte:</p> -<p>– Maga is szereti úgy-e?</p> -<p>A pap behunyta szemeit és fellélegzett, mintha illatot -szívna.</p> -<p>Ekkor csoportosan jöttek elé a fák alól a kis paraszt apróságok. -Virággal voltak megrakodva. Úgy csipegtek, hogy az elülő madarak -vetélykedő kedvét kihivták. Az volt aztán a zakota! Csipkés -tölgylevélből fonott szalagot hoztak. A pap is felállott és -segített, hogy a tanítónő <span class="pagenum"><a name="Page_242" -id="Page_242">-242-</a></span> lenhaja köré koszorút tegyenek és -vállára azonképen. A kis hölgy felnézett (szürke szemei voltak) és -mosolygott, mintha álmában csinálná. Azután a kalapjára is -tettek.</p> -<p>Elszórták körülötte a gyűszűvirágokat, meg a sok -vadsarkantyú-virágot és az illatos repczét. A pintyek álmosan ezt -visították: még! még! S még hoztak.</p> -<p>A pap így szólott:</p> -<p>– Milyen jó élni!</p> -<p>A szöszke gyerek oda dobott egy marok tölcséres, illatos burjánt -a kisasszony ölébe.</p> -<p>– Mérges – mondta a hölgyecske. Aztán félig a paphoz szólva, így -beszélt:</p> -<p>– Vajjon hová lett az a sok boldogság, a mi volt? Ha semmi se -vesz el a mi van, ha a porrá vált csontból virág terem, hát a -semmivé lett örömből mi lett? Ah! mennyien szerettek a világon. -Mondja meg, hol van az a szeretet? Szeretném megfogni!</p> -<p>Felkelt. Rendbe szedte virágos ruháját. Akkor melléje állottak. -A gyerekek egyszerre odagyültek, a pap is; és úgy látszott, mintha -az erdőben is a mi szép, mind oda állana melléje. Nyulánk volt, -tiszta és friss.</p> -<p>Némi rücsköt simogatott ki a köntösén. Aztán <span class= -"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span> egyik, -aztán a másik gyermekhez szólott. Egyik verset mondott. A pap -megcsókolta érte.</p> -<p>Igen bizalmas lábon állott a gyerekekkel. Világos volt, hogy a -tanító nénihez tartozik. Néha benézett az ablakon az iskolába. -Köszönt és tovább ment. De akkor aztán ott szörnyű vigasság -kerekedett. A tanító kisasszony mosolygott, a gyermekek kaczagtak. -Mindezekért csak olyan bátrak voltak vele, mintha közülök való -volna.</p> -<p>Még csak nem rég jött a faluba s annyira fiatal volt, hogy a -menyecskék nem mertek a válóperükkel hozzá menni. «Meg kell várni – -mondták – míg kinőnek a fogai.»</p> -<p>A régi papnak egy se volt. Ahhoz meg ezért nem voltak -bizalommal.</p> -<p>Az öreg asszonyok sirtak a prédikálása alatt. Nem értették -mindig a mit mond, de sirtak, mert olyan leányos, szívhez szóló -hangja volt. Míg tanult az iskolában, «Harmat»-nak hivták, mert -olyan ártatlan volt. A presbyteri gyülésen megjósolták az öregek, -hogyha nem változtat természetén, senki se fizeti meg a kepét…</p> -<p>– Rúgni kell ezt a népet, mint a kutyát – mondta a kurátor, egy -csavaros vén paraszt, – különben harap!</p> -<p>A tanító kisasszony már előtte jött a faluba. <span class= -"pagenum"><a name="Page_244" id="Page_244">-244-</a></span> Nézzék -csak meg, ő mindig ilyen módos, ilyen tiszta. A színek között ő a -szürke volna, a virágok között ő a zsálya volna. Csinos, nem -rikító, de édes illatú virág. Ő olyan, hogy mindenki szereti. -Mindig csendes és kissé komoly. Tudja vigasztalni a betegeket s -minden búnak irját ismeri. Egy kaczki rosz leány jött haza egyszer -a faluba. Az így szólott: «annak a szemétől inkább félek, mint a -tömlöcz lánczától!»… Pedig szürke szemei voltak s a gyermekek igen -szelidnek találták.</p> -<p>Ott állott az erdő szélén, ruháját felfogta s indult le a -szakadékos oldalon. A gyermekek énekeltek.</p> -<p>Az Isten ölében szendergett a falu. A toronyra már rászállt a -homály, de a paplak még világos volt.</p> -<p>Akkor ez történt:</p> -<p>A hegyi ösvényen két férfiú jött le.</p> -<p>Elől egy nyulánk, selymes bajuszú siheder, mellette egy öreg -szolga. Puska volt a vállukon s egy hosszú szőrű vizsla szaladt -előttük.</p> -<p>A fiatalabbik a gyerekcsapat után sietett. Mind megálltak. A -leány ráemelte szürke szemeit a jövevényre s Harmat azonképen.</p> -<p>A fiatalabb zavarral nézett a tanítónőre. Megállott előtte. Egy -pillanatig nehéz csend volt. <span class="pagenum"><a name= -"Page_245" id="Page_245">-245-</a></span></p> -<p>Akkor a leány (kissé rebegő hangon) ezt kérdezte:</p> -<p>– Eltévesztette az útat?</p> -<p>Az idegen meghajtotta magát s így szólt: köszönöm!</p> -<p>Pedig mi oka se volt köszönni.</p> -<p>A leány már mosolygott.</p> -<p>– Én a tanítónő vagyok, Biró Kata. Amott a faluba vezető ösvény! -és a mély útra mutatott.</p> -<p>A pap csodálkozó, aggódó tekintetet járatott végig rajtuk. A -fiatal ember köszönt s letért az útra. A kutya vigan szaladt -előtte.</p> -<p>– Ismeri őt? kérdezte halkan a pap.</p> -<p>– Ismertem – felelte a leány egyszerűen. Suhay Pálnak -hivják.</p> -<p>Akkor egy kis gyermek, kit a csihán csipett meg, felsirt.</p> -<p>Oda ment, megcsókolta s megvigasztalta.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Az idegen a malomházban hált. Hajnalban csónakra ült s a sásos -tón vadászott. Alig lőtt valamit. Hanyatt dőlt a csónakba s az eget -nézte. A nád sikátorai között lassan ingott át a hitvány -lélekvesztő. A hódák búgtak s rigó fütyült a part ezüst -nyiréin.</p> -<p>Parasztok mentek a mezőre. Köszöntek az <span class= -"pagenum"><a name="Page_246" id="Page_246">-246-</a></span> idegen -úrfinak. Nem zavarta. «Ki ez?» kérdezték. Később a pap is arra -járt. Igen gondolkodó volt. Az idegen észrevette őt. Felült s -komoly tekintettel kisérte.</p> -<p>Később kiszállott és végig ment a falun.</p> -<p>Az úton gyermekekkel találkozott. Egytől ezt kérdezte:</p> -<p>– Jársz-e iskolába, kicsi?</p> -<p>Csinos nyulánk ficzkó volt az idegen; elegans, ruganyos. A -gyermek remegve nézte.</p> -<p>– Szereted-e járni az iskolát kicsi? – mondta tovább.</p> -<p>Mintha csak ezt mondta volna: «én szeretném járni».</p> -<p>Czél nélkül bódorgott. Aligha látta valaha e zöld dombokat, e -virágos réteket, e nyugalmas vizet, e gyapjas erdőket.</p> -<p>Az oldalról rátévedt a tekintete az iskolaudvarra. Ott sok -gyermek futkosott. Ekkor így szólt:</p> -<p>– Az ördögbe! És Kata bemutatta magát nekem mint egy idegen.</p> -<p>Egyszerre boszús lett. Felvett egy kavicsot s az iskola irányába -hajította. Senkit se akart találni, de jól esett, hogy arra felé -dobhat.</p> -<p>Hátat fordított és fönnebb ment a hegyen. <span class= -"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span></p> -<p>– A régi makacs gyerek – morogta. – Lássuk csak, ki az -erősebb?</p> -<p>Felkaczagott s szeretett volna valami verset czitálni. -Természetesen valami igen gúnyos verset. De nem tudott. Ily szóknak -kellett volna a versben lenniök, hogy: «tovább-tovább bolyogjunk e -czudar világban». E helyett ezt fütyülte: «az asszony ingatag». -Aztán hazament a malomházba, lefeküdt s elaludt.</p> -<p class="center">*</p> -<p>A gyermekek közül így szólott egyik a tanítónőnek azon -reggel:</p> -<p>– A tegnapi idegen urat láttuk ma. A tóról jött.</p> -<p>A kisasszony erre felemelte ujját komolyan, intve: Aztán így -szólott: «Anna (ez épen a hirthozó leányka volt), vajjon e -mondatban «virágnak mondanálak» mily szó ez «mondanálak»?</p> -<p>A feleletre azonban nem ügyelt. Későre ezt kérdezte:</p> -<p>– Szólott-e valamit?</p> -<p>Azonban a gyermekek nem tudták már akkor, hogy kiről beszél. Ők -elfelejtették addig az idegent.</p> -<p>Délben énekeltek; nagy zajjal összeszedték czók-mókjaikat és -kettős sorokban hazaindultak. <span class="pagenum"><a name= -"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span> A tanítónő ott állott az -ablakban, mint rendesen. Tiszta kis kék kartonruha volt rajta, jól -begombolva nyakig. Szürke szemei álmosan tekintettek ki üde -arczából. Ő onnan szokta ügyelni a gyermekeket, hogy jók legyenek -az úton. Ő reájuk néz. És most is egyedül reájuk. Az Isten tudja, -hogy senki másra.</p> -<p>Sóhajtott. Valami gondolatban igen elmerült. Nem ború lepte meg, -csak árnyék. De ah! a futó perczeket jól betakaró árnyék, mert -kopogott valaki az ajtón s ő nem hallotta.</p> -<p>– Jó napot – mondta Suhay Pál.</p> -<p>A leány megfordult s felpirult.</p> -<p>A padok elválasztották őket. A falról a káposztákkal s -vízilovakkal telerajzolt táblák ugyan csodálkozva látták; és a -napsugár, mely a porszemeken libben, azonképen, hogy ez a nyugalmas -kis hölgy elpirult.</p> -<p>– Jó napot – ismételte.</p> -<p>A leány csendesen bólintott.</p> -<p>– Elutaztam volna – mondta a fiatal ember, de itt maradtam, mert -ingerelt.</p> -<p>A leány egyszerüen kérdezte:</p> -<p>– Közölni valója van velem?</p> -<p>– Ingerelt, Kata! Ne akarjon ilyen hideg lenni. Én tudom, hogy -ez nem az igazi arcza. <span class="pagenum"><a name="Page_249" id= -"Page_249">-249-</a></span> Ingerelt, mikor eltagadott. Vadászva -bolygom a nyarat. Határról-határra járok. Ah! Kata, az elmult napok -emlékezetét akarom megölni. Akarom, akarom. És a mint járok, a sors -maga elé vezet. Tovább mennék, de ingerel, mikor eltagad. S itt -vagyok.</p> -<p>Épen azon a helyen, a hol szónokolt, igen vásott kis gyerek -szokott ülni. A leánynak ez jutott eszébe: «az a szöglet a -leglármásabb az iskolában». Ezen mosolygott.</p> -<p>Az úrfinak ez a mosoly a fejébe kergette a vért.</p> -<p>– Nevetségesnek talál? – kérdezte.</p> -<p>A leány hosszú tekintettel nézte meg. Szürke szemei -megmelegedtek: «szépnek találom» – gondolta. Aztán így szólott:</p> -<p>– Bocsánat, ez az iskola-szoba, – s köszönt, hogy távozzék. Az -ajtónál azonban megállott. Fél tekintettel visszanézett s azt -kérdezte: «Sokáig marad itt?»</p> -<p>A férfi sovárogva nézett rá.</p> -<p>– Követhetem?</p> -<p>– Jó napot – mond a leány, de szívesen nézett rá. És eltünt.</p> -<p>A férfi ingerülten csettintett nyelvével.</p> -<p>Kilépett az udvarra. Ott szembe találkozott a pappal. A -tiszteletes ekkor érkezett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_250" id="Page_250">-250-</a></span></p> -<p>Úgy találta, hogy czudar képe van. Szívesen meglökte volna. A -pap bátran tette kezét az ajtókilincsre.</p> -<p>Az úrfi felriadt.</p> -<p>– Barátom! hé! – Azonban nem azt mondta, a mit akart, hanem így -végezte be a mondatot: «Sok-e az alsó tóban a rucza?»</p> -<p>A pap boszus hangon felelte: «Nem tudom», soha se látott Harmat -is ily ingerlő ábrázatot. Valami szörnyű gyönyörűség lenne -megkarmolni. Megállott s szemébe nézett</p> -<p>– Hát a felső tóban sok a rucza? – kérdezte dühvel az úrfi.</p> -<p>Ekkor a leány lépett ki az iskola ajtón. Mosolyogva bólintott az -úrfinak s kezét nyujtotta a papnak. «Akarja, – kérdezte – hogy -beszámoljak a délelőttel?» Helyes megemlíteni, hogy e szavak félig -az úrfinak is szólottak.</p> -<p class="center">*</p> -<p>A falu végén egy kis fájós lábú gyermek lakott, a kit Kisónak -hivtak. Alkonyatkor egy fehér derekú kis karton köntöst öltött a -tanító kisasszony s a látogatására ment.</p> -<p>Az úton mindenki köszöntötte. Ő mindenkinek mondott valami -kellemest.</p> -<p>Egy kuvasz megugatta. Ez általános felháborodást <span class= -"pagenum"><a name="Page_251" id="Page_251">-251-</a></span> keltett -az utczában. Szörnyen lehordta minden jelenlevő a szamár -kutyát.</p> -<p>Hiszen ez a kisasszony! Hogy azt egy kutya elfelejtheti.</p> -<p>A Kisó betegágyas házában tűz égett a pitvar nyitott -kemenczéjén. Az anyóka főzött. Kezet akart csókolni a kisasszonynak -és szörnyen zajos volt. Elmagyarázta, hogy Kisó mint esett le. Mint -mondta: «jaj anyó! nekem ugyan megesett!» mire az anyó hasonló -feljegyzésre méltó mondattal válaszolt. És most lám!…</p> -<p>A tanító kisasszony belépett. Penészes, sajtszagú, sötétes volt -a szoba. Néhány szót szólott a gyermekhez. Aztán az ökölnyi -ablakhoz lépett és kinézett. Bizonyos, hogy várt valamit.</p> -<p>– És mivel gyógyítja, jó anyó? kérdezte.</p> -<p>Akkor az ajtóban megjelent Suhay Pál úrfi.</p> -<p>A paraszt asszony visszavonult, a gyermek az ágyacskára -hallgatva visszadőlt.</p> -<p>– A véletlen útjába vezetett, Kata. Nem kerestem, nem kerülöm. -Helyes tudnia, hogy itt maradok. Tán nem alkalmas hely ez -mindezeknek a kinyilatkoztatására, de nem bánom. Követtem, a merre -ma járt, követni akarom az egész életén át, a merre jár. Azonban -úgy tetszik, hogy valaki azonképen követi, a mit én nem tűrök. -<span class="pagenum"><a name="Page_252" id= -"Page_252">-252-</a></span> Tartok tőle, hogy utánunk jött ő is. El -akartam mondani, a mit elmondtam, mielőtt megzavarhatnának. Féljen, -a ki útamba áll. Istenemre!</p> -<p>A leány félkézzel a gyerek ágyának fájára dőlt s így szólt egész -könnyedén:</p> -<p>– Emlékszem, mikor maga nálunk lakott tanuló korában, Pali, az -én szegény özvegy édes jó anyámnál. Akkor is roszúl szavalt. -Rendszerint dagályos verseket szeretett szavalni, harczias -állásokban. E szokást nem tudta levetközni</p> -<p>– Csufolódjék – felelte a férfi, – bánom is én. Mit akar? -Jóformán gyerek voltam. A szobánk majdnem egymás mellett volt. Azt -hittem, hogy csak megszoktam, pedig szerettem.</p> -<p>Igazán nem lehetett tudni ha komolyan beszél-e?</p> -<p>A leány közbe szólott derülten:</p> -<p>– És mikor megnőttünk s e tudatra ébredt, elhagyott… szóra sem -érdemes.</p> -<p>Aztán a gyermekhez fordult:</p> -<p>– Bizonyosan nehány nap mulva járni fogsz majd – mondta – az -erdőbe viszlek szombatonkint. A többiek már sokat tanultak a -virágokról.</p> -<p>Feltette széles virágos szalmakalapját s átkötvén a szalaggal, -kis leányosan a hátára vetette.</p> -<p>Tán haragudott, azonban ott maradt az agyagos fekete kis -szobában. <span class="pagenum"><a name="Page_253" id= -"Page_253">-253-</a></span></p> -<p>– Emlékszik, Kata – kezdte csendesen Pál, mikor magukhoz vitt -lakni a bácsim? «Jó fiú légy, mondta, ime ez a leány kedves -pajtásod lesz. S én mindjárt szerettem volna valami rettenetes -tettet véghez vinni. Egy szekeret megállítani, vagy megvivni egy -bikával. Ah! boldog voltam! Megöleltem és együtt jártuk a kertet. -Aztán néha összevesztünk. Maga is makacs, én is az. Ügyeljetek, -mondta a néni – sok czivódásnak örökös harag a vége. Az úton -mentünk s kézen fogóztunk. Én úgy hivtam «hugom». Egy vén asszony -ibolyát árult. Megállított az utczasarkon s így szólott: «szép -leánynak szép virágot nem vesz úrfi?» Hiszen a «hugom», feleltem. -Mind hárman kaczagtunk. Ah Kata! vágyakozom megölelni!</p> -<p>A leány behunyta a szemeit.</p> -<p>– Egyszer vásár volt. Egy szekeres embert szólítottam meg, -honnan való? A havasokról volt. Vannak-e ott csendes faházak? -kérdeztük. És tudakoztunk a csorgókról, a sóhajtó fenyőkről, a -mohos gyepről, mely ring, mint a hinta. Egymásra néztünk s azt -gondoltuk: Ah! semmi se kell azon felül kettőnknek.</p> -<p>A leány elsimított valami nem létező dolgot a homlokáról és -idegesen, szaporán felelte: <span class="pagenum"><a name= -"Page_254" id="Page_254">-254-</a></span></p> -<p>– Emlékszem… Mikor megnőtt, kicsinyelt. Szegény özvegy asszony -leánya voltam. Haza ment, s faluról négy csengetyűs lóval robogott -be a városba. Elhaladt mellettem a nélkül, hogy köszöntött volna. -Emlékszik?… szembe nevetett, mikor sirtam miatta, «eh kényes -hölgyike!» mondta és meg akart ölelni. Akkor! Utálatos volt. -Emlékszik… Eh! A nagysás úrfival nagy tervei voltak a -családnak.</p> -<p>És félbe szakítva a mondatot, szinte nyersen kérdezte. (Csoda, -honnan vesz ilyen szigorú hangot a gyenge nőcske?)</p> -<p>– Mit akar tőlem?</p> -<p>A férfi keményen a szemébe nézett.</p> -<p>– Mit akar nélkülem? – kérdezte vissza. – Utaztam és -visszagondoltam a virágáruló asszonyra s a magányos havasi házra. -Dorbézoltam és el-elborított az emlékezet. El akartam feledni -magát. Akartam, akartam. Azt állítottam, hogy nem szeret s hogy én -sem szeretem. Ha szeretett volna, nem bántott volna. Tudom is én, -mivel bántott? Semmivel tán. Ha szerettem volna, nem hagytam volna -el. S akkor közbelép a sors…</p> -<p>Valaki kopogott.</p> -<p>A leány így szólott: <span class="pagenum"><a name="Page_255" -id="Page_255">-255-</a></span></p> -<p>– S akkor közbe lép a sors!… Maga erősen akart valamit, Suhay -Pál úr. Én is akarok valamit.</p> -<p>S hangosan mondta:</p> -<p>– Szabad!</p> -<p>A pap lépett be.</p> -<p>A férfi oda ugrott az ajtóhoz.</p> -<p>– Hivta valaki? – riadt rá nyersen.</p> -<p>Harmat, a szelid pap kiegyenesedett. A szeme égett.</p> -<p>– Megengedte valaki, hogy ezt kérdezze?</p> -<p>A leány eleresztette az ágy karfáját, s így szólott csendesen a -paphoz:</p> -<p>– Jőjjön ide.</p> -<p>Aztán Pálhoz fordult s azt mondta:</p> -<p>– Én ezt akarom!</p> -<p>Karját a pap karjába öltötte. És az ágyhoz lépett s megsimogatta -a beteg gyermeket. Szeliden, mintha semmi se történt volna, szólott -Kisóhoz.</p> -<p>Miután pedig kalapját feltette s csinosan megigazgatta, egy -lomha, mély, de nem haragos tekintetet vetett Pálra s a fakilincsre -tette kezeit.</p> -<p>– Én őt szeretem – mondta halkan. – Ha el akart feledni, most -megteheti. <span class="pagenum"><a name="Page_256" id= -"Page_256">-256-</a></span></p> -<p>Így szólván hozzá, vajjon hivta-e? vagy elüzte örökre?… Ki -tudja.</p> -<p>Így szólván, kiért vallott? A papért-e? Pálért-e?</p> -<p>Már este volt.</p> -<p>A homály gyorsan elfedte őket a mint egymáshoz simulva a fehér -iskolaház felé haladtak.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<h3>Javítások.</h3> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_184">184</a></td> -<td>Akos feszesen</td> -<td>Ákos feszesen</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_186">186</a></td> -<td>szégyenleni fo od</td> -<td>szégyenleni fogod</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_231">231</a></td> -<td>világot azűrzavarban</td> -<td>világot a zűrzavarban</td> -</tr> -</table> -</div> - - - - - - - -<pre> - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Felhok, by István Petelei - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK FELHOK *** - -***** This file should be named 62661-h.htm or 62661-h.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/6/6/62661/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions -will be renamed. - -Creating the works from public domain print editions means that no -one owns a United States copyright in these works, so the Foundation -(and you!) can copy and distribute it in the United States without -permission and without paying copyright royalties. Special rules, -set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to -copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to -protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project -Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you -charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you -do not charge anything for copies of this eBook, complying with the -rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose -such as creation of derivative works, reports, performances and -research. They may be modified and printed and given away--you may do -practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is -subject to the trademark license, especially commercial -redistribution. - - - -*** START: FULL LICENSE *** - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project -Gutenberg-tm License (available with this file or online at -http://gutenberg.org/license). - - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm -electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy -all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. -If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project -Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the -terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or -entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement -and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic -works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" -or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project -Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the -collection are in the public domain in the United States. If an -individual work is in the public domain in the United States and you are -located in the United States, we do not claim a right to prevent you from -copying, distributing, performing, displaying or creating derivative -works based on the work as long as all references to Project Gutenberg -are removed. Of course, we hope that you will support the Project -Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by -freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of -this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with -the work. You can easily comply with the terms of this agreement by -keeping this work in the same format with its attached full Project -Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in -a constant state of change. If you are outside the United States, check -the laws of your country in addition to the terms of this agreement -before downloading, copying, displaying, performing, distributing or -creating derivative works based on this work or any other Project -Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning -the copyright status of any work in any country outside the United -States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate -access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently -whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the -phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project -Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, -copied or distributed: - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived -from the public domain (does not contain a notice indicating that it is -posted with permission of the copyright holder), the work can be copied -and distributed to anyone in the United States without paying any fees -or charges. If you are redistributing or providing access to a work -with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the -work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 -through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the -Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or -1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional -terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked -to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the -permission of the copyright holder found at the beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any -word processing or hypertext form. However, if you provide access to or -distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than -"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version -posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), -you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a -copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon -request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other -form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm -License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided -that - -- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is - owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he - has agreed to donate royalties under this paragraph to the - Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments - must be paid within 60 days following each date on which you - prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax - returns. Royalty payments should be clearly marked as such and - sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the - address specified in Section 4, "Information about donations to - the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." - -- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or - destroy all copies of the works possessed in a physical medium - and discontinue all use of and all access to other copies of - Project Gutenberg-tm works. - -- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any - money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days - of receipt of the work. - -- You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm -electronic work or group of works on different terms than are set -forth in this agreement, you must obtain permission in writing from -both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael -Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the -Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -public domain works in creating the Project Gutenberg-tm -collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic -works, and the medium on which they may be stored, may contain -"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or -corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual -property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a -computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by -your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium with -your written explanation. The person or entity that provided you with -the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a -refund. If you received the work electronically, the person or entity -providing it to you may choose to give you a second opportunity to -receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy -is also defective, you may demand a refund in writing without further -opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER -WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO -WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. -If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the -law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be -interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by -the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any -provision of this agreement shall not void the remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance -with this agreement, and any volunteers associated with the production, -promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, -harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, -that arise directly or indirectly from any of the following which you do -or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm -work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any -Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. - - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of computers -including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists -because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from -people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. -To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 -and the Foundation web page at http://www.pglaf.org. - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive -Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at -http://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent -permitted by U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. -Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered -throughout numerous locations. Its business office is located at -809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email -business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact -information can be found at the Foundation's web site and official -page at http://pglaf.org - -For additional contact information: - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To -SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any -particular state visit http://pglaf.org - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. -To donate, please visit: http://pglaf.org/donate - - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic -works. - -Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm -concept of a library of electronic works that could be freely shared -with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project -Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. - - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. -unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily -keep eBooks in compliance with any particular paper edition. - - -Most people start at our Web site which has the main PG search facility: - - http://www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - - -</pre> - -</body> -</html> diff --git a/old/62661-h/images/cover.jpg b/old/62661-h/images/cover.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 0cc0151..0000000 --- a/old/62661-h/images/cover.jpg +++ /dev/null |
