diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62473-0.txt | 11135 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62473-0.zip | bin | 281360 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62473-h.zip | bin | 293244 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62473-h/62473-h.htm | 11846 |
7 files changed, 17 insertions, 22981 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..28980b8 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #62473 (https://www.gutenberg.org/ebooks/62473) diff --git a/old/62473-0.txt b/old/62473-0.txt deleted file mode 100644 index c728579..0000000 --- a/old/62473-0.txt +++ /dev/null @@ -1,11135 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Vezeto elmék, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - - -Title: Vezeto elmék - Irodalmi karcolatok - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: June 25, 2020 [EBook #62473] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK VEZETO ELMÉK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -Ambrus Zoltán Munkái - -XIV. KÖTET - -VEZETŐ ELMÉK - -Ambrus Zoltán Munkái - -XIV. - -VEZETŐ ELMÉK - -IRODALMI KARCOLATOK - -BUDAPEST MDCCCCXIII - -VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -Ambrus Zoltán - -VEZETŐ ELMÉK - -IRODALMI KARCOLATOK - -BUDAPEST MDCCCCXIII - -VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL - -A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9 - - - - -DICKENS. - -Taine Hippolyte – Anglia irodalom-történetéről irt munkájában – egy -helyütt[1] ezt irja Dickensről: „Alapjában véve Dickens valamennyi -regénye ez egy mondásba foglalható össze: Legyetek jók és szeressetek; -igazi öröm csak a sziv megindulásaiban van; az érzelem teszi az egész -embert. Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszkeséget a nemesekre, a -fényüzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomoruság -iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga annyit érhet, -mint a hatalmas és büszke lények ezrei. Óvakodjatok megsérteni a gyöngéd -lelkeket, melyek minden állapotban, minden köntös alatt, minden korban -virágzanak. Higyjétek, hogy az emberiesség, a szánalom, a bocsánat a -legszebb az emberben; higyjétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a -gyöngédség, a köny a legédesebb ezen a világon. Élni semmi; hatalmasnak, -bölcsnek, hiresnek lenni kevés; hasznosnak lenni nem elég. Csak az élt -és csak az ember, aki sirt a jótett emlékére, melyet adott, vagy amelyet -kapott.“ - -Valóban ez a foglalata, tartalma, összes tanulsága minden -Dickens-regénynek. És kétségtelen, hogy Dickens leglelkesebb csodálói, -akik halálukig nem felejthetik Copperfield-et és Dombey-t, akik egy -életen át a szivökben hordják Dóra és Ágnes képét, akik ugy emlékeznek -Pegotty bárkájára, mintha maguk is ott laktak volna gyermekkorukban, -arra a kérdésre, hogy mi az alapgondolata, mi a tárgya, mi a tanulsága, -mi a problémája Copperfield-nek, Dombeynek stb., vagy hogy micsoda -gondolatokat hirdet Dickensnek egyik s mily másokat a többi regénye, nem -tudnának egyebet felelni, csak azokat az általánosságokat, amelyeket -Taine tizenöt sorba tömöritett. Dickens regényeinek nincs egységes, vagy -vezérlő eszméje, nincs témája, nincs különleges gondolatköre; mindannyi -csak: egy darab élet. Mit mond, mit hirdet _Twist Olivér_? Mi a -tanulsága _A mi közös barátunk_-nak? Melyik szenvedélyt festi -_Nickleby_? Melyek azok a lelkiállapotok, amelyeknek rajzát adni _Kis -Dorrit_ főcélja? Csupa olyan kérdés, amelyre nincs felelet. Ezeknek a -hosszu regényeknek nincsen _egy_ tárgya; vagyis tárgyuk: az emberi élet -a maga nagy változatosságában, minden viszontagságával, a sokféle ember, -a lét egész óceánja. Talán valamelyes kivételkép szerepelhetnének: -_Barnaby Rudge_, a _Puszta ház_ s leginkább a _Nehéz idők_. Ezek -előszeretettel foglalkoznak bizonyos gondolatokkal, portálnak egy-két -Dickensnek kedves eszmét, még némi irányzatossággal is meggyanusithatók, -de a leginkább kiemelkedő gondolat, a könyvet valamelyest jellemző -eszme, az irányzatosság ezekben is elvész az emberek, a tárgyak, az -események szines rajzában. Talán sohase volt nagy iró, akinek oly -kevéssé lett volna becsvágya, hogy müvészi alkotása bizonyos -kiválasztott tárgynak, valamely uralkodó gondolatnak adjon testet, az -eszmevilágnak egyik vagy másik körére vessen fényt, s a szenvedélyek -megfigyelésének, vizsgálatának valamely különös tanulságát illusztrálja. - -Régebben senki se akadt fönn azon, hogy Dickens sok-sok kötetéből -ugyszólván egyetlenegy „uralkodó gondolat“-ot se lehet kihámozni, s -legföljebb ilyen tanulságokat merithetünk: viseljünk gondot az elhagyott -gyermekekre, ne vessük meg a kevésbbé müvelteket, irtsuk ki magunkból a -durva önzést, s a pozitiv, kalmári szellemet, mert ez nevetségessé és -boldogtalanná tesz stb. De ma már Dickens müveinek ez a jellemzetessége -nagyon föltünő jelenség. Az utolsó félszázad alatt a regény akkorát -változott, hogy szinte mássá alakult. E nagy átalakulásnak egyik -fő-jelensége: a gondolat roppant térfoglalása az elbeszélés -birodalmában. A mai iró nem ir regényt határozott tárgy, téma nélkül; -akár rövidebb, akár hosszabb az elbeszélés, valamely különleges -kérdéssel foglalkozik. Az elbeszélés bizonyos eset vagy bizonyos -szenvedély fejlődésének monografiája. Az irók nagy többsége problémákat -fejteget; a regényirás előkelőségei pláne a szociológus szerepére -vállalkoznak, s ha az uj területen, melyre elkalandoztak, nagyobb -eredményekre nem hivatkozhatnak is, becsvágyuk irányt jelöl, olyan -irányt, mely a közel jövőt még inkább foglalkoztatni fogja, mint a -jelent. Általában elmondhatni, hogy a mai regényiró nemcsak müvész akar -lenni, hanem egyszersmind filozófus is, s ráadásul mükedvelő -szociológus. És ott tartunk, hogy a mostanában irt elbeszélésben szinte -fontosabbnak látszik az eszme, mint maga az alkotás, mely mintha csak -ennek az eszmének a tükrözésére volna hivatva s nem magáért van, hanem -egy bizonyos célért. - -Ebben a korszakban a Dickens-regények témátlansága – témátlanok, mint -maga az élet, mint maga a természet – vagy pontosabban szólva: vezérlő -gondolatokban való szegénysége igen nagy hiánynak tünhetik föl. Mintha -nem ötven esztendő, hanem több száz év választaná el Dickens Károlyt a -mai iróktól. Mintha _Copperfield_ közelebb állna _Amadis_-hoz, mint a -legujabb idők regényeihez. Aki nem olvasta Dickenst, ebből a nagy -különbségből azt következtethetné, hogy Dickens már elavult. - -És csakugyan elavulhatott volna, mert szemben azokkal a nyugtalan és -csak tudni vágyó müveltekkel, akik az artisztikus müben is csupán a -gondolatot keresik, a kevésbbé müveltekre, akiket pártolt és védett, nem -támaszkodhatott: az egyszerü gondolkozásu emberek, akiknek lelki -jelességeit ő fedezte föl az elbeszélés számára, népszerüségét nem -tartották volna fönn. Nem tartották volna fönn hálából, mert a sokaság -nem ismer hálát, és nem tartották volna fönn a lelki rokonság erejénél -fogva, mert a nép fiai Dickens érzés-világába minden lelki -jelességeikkel se igen tudnak fölemelkedni. Azonkivül Dickens a kevésbbé -müvelteknek soha se volt könnyü olvasmány. Képekkel halmozott, érzéssel -telitett, idegességtől vibráló, temperamentumos, részletező, bonyodalmas -és nagyon is egyéni stilusát a könnyüvérü olvasó mindig nehézkesnek -találta. - -De Dickens nem avult el. Nem avult el, noha müveinek hosszabb életét egy -másik veszedelem is fenyegette. Ez a veszedelem abból eredt, hogy -Dickens véralkatánál, érzelmességénél, világnézetének és izlésének -sajátosságánál s összes egyéni hajlandóságainál fogva, a tartós müvészi -hatás egyik legbiztosabb tényezőjétől: a nagy, a hatalmas, a viharos, a -tragikus szenvedélyek rajzától idegenkedett és tartózkodott, s nemcsak a -gondolatvilágnak, hanem az érzésvilágnak is csupán egy szükebb körére -szoritkozott, az embereknek nem egész lelkivilágát rajzolta, hanem csak -azt a világot, mely őt érdekelte, mely érzelmességét megremegtette. - -Azért voltak időszakok, amikor sokan, s köztük előkelő szellemek, ugy -találták, hogy Dickens tulságosan erkölcsös. Akkor történt ez, mikor -divatossá lett a szenvedély igazát hirdetni a társadalommal és a -törvényekkel szemben. E tanitásnak a hivei hibának vélték, hogy Dickens -a szerelmet nem emeli minden kötelesség fölé, noha ez felelne meg a -természetnek. Hogy nála a természetnek meg kell hajolnia a társadalom -érdeke előtt. Hogy csak tisztességes nőket fest, soha azokat, akik a -szenvedélytől lázasak. Hogy csak a házasságra ad kedvet s nem a -szerelemre. Sokallták, hogy _Nickleby_-ben, _Chuzzlewit_-ben, -_Dombey_-ban csupa tisztességes fiatal urat mutat be, akik mind -tisztességes ifju lányokat vesznek feleségül. Furcsának találták, hogy -házasságainak száma bámulatraméltó, s elég volna megnépesiteni egész -Angliát. Hogy soha se meri éreztetni a mindenható szenvedély égő -lehelletét; hogy nem dicsőit egy szenvedélyt sem. - -Dickensnek ezt a sajátságát a szenvedély vallásának apostolai az angol -gyakorlati szellemnek tulajdonitották, mely nem akarja, hogy az irodalom -megrontsa a gyakorlati életet. Szerintök az angol szellem nem engedi -meg, hogy a müvész elváljék az embertől, hogy elváljék lelkiismeretétől -s elveszitse szem elől a gyakorlati élet szükségleteit. Az angol – igy -okoskodtak – kegyelettel van a család iránt; nem akarja, hogy az -irodalom oly szenvedélyeket fessen, melyek megtámadják a családi életet. -A protestáns lélek megtartott valamit a puritánok szigoruságából az -örömmel és a szenvedélyekkel szemben. - -Szóval, Dickens emlitett tartózkodását az angol közönségnek -tulajdonitották. De az angol közönség nem mindig ily követelő s az angol -iró nem mind alkalmazkodó: Dickens a legszemérmetesebb nemcsak minden -regényiró, hanem egyszersmind minden angol között. Ennek a -tartózkodásnak az okait tehát igazságosan csak az egyéni -hajlandóságokban lehet keresni. - -Az idő haladt. A szenvedély igazát hirdetni a törvénynyel és a -társadalommal szemben immár nem divatos. Mindenki egyetért abban, hogy -az érzés isteni, a törvény földi, s hogy a természet parancsa szentebb, -mint a konvenció. Annak, amit akkor hirdetni kellett, ma senki se mond -ellent; a tanitást mindenki aláirja, de az apostolokat senki se olvassa -többé. Elavultak. - -Dickens nem avult el. Kortársai közül ő az egyetlen, aki -olvasóközönségének egész zömét megtartotta, sőt olvasóközönsége -nőttön-nő. A régibb irók közül csak neki vannak fanatikusai; minden -országban, minden nyelven, napról-napra, folyton, változatlanul sokan -olvassák. A szó legjobb értelmében nemzetközi iró; népszerü nálunk is. S -akik olvassák, nem felejtik. _Copperfield_-et, _Dombey_-t, a _Karácsonyi -ének_-et szivébe zárja, örökre magáévá teszi az olvasó, mint -gyermekkorának vagy első szerelmének emlékeit. Emlékezetében, mondhatni: -életében, Dickens egészen más helyet foglal el, mint a többi iró; külön -helyet. Valóban mintha századok választanák el tőlünk, mert immár -egészen bizonyosan klasszikus. Klasszikus, aki hasonlithatatlan, -páratlan szerepet játszott egész nemzedékek érzésvilágában, s a mellett -élő erő, mert az uj nemzedék ebben a szeretetben követi a régit. -Regényeinek külön világa, mely népességre és elevenségre mindjárt a -Shakespeare-é után következik, s kedvességre páratlan, azokhoz a szép -helyekhez hasonlatos, ahová az élet bizonyos időszakaiban mindnyájan -elutazunk, hogy aztán az ott látott és érzett dolgok mindenkorra részét -tegyék az életünknek. - -Lépten-nyomon látni, hogy Dickens teljesen megőrizte varázsát, s minden -arra mutat, hogy meg fogja őrizni akkor is, amikor az érdekes problémák -fejtegetőinek s a mélyjáratu eszmék hangoztatóinak nagy többségét már -elfeledte a világ, amint elfeledte a sziv jogainak ékesszavu -védelmezőit. - -Miért? Mert valamely irodalmi münek a maradandósága nem attól függ, hogy -van-e benne valami, ami magánokulásul, hasznos tanulságul, utmutatóul is -szolgálhat, szóval, hogy van-e irányitó eszméje, avagy nincs. - -Az értőnek _minden_ tanulság; tehát az a munka is, mely nem bizonyitgat -semmit. Az élet annyira tele van tanulsággal, hogy annál, aki az életet -hiven tükrözi, semmiféle eszmének bebizonyitása nem nyujthat több -okulást. Továbbá: mert az iró értékét nem az határozza meg, hogy a -rosszak vagy a jók világát, a szenvedélyek viharának fordulatait, vagy -az érzelmesek csöndes lelki életét rajzolja-e, hanem az, hogy a -választott világot _mily erővel_ tudja az olvasó lelke elé varázsolni, -hogy munkájában _mennyi az élet_. - -Végül: mert Dickens a két legnagyobb irói kvalitás adományával -született; két olyan képességgel, amelyek egyike is elég, hogy valakit -halhatatlanná tegyen. - -A szóbanforgó irói képességeket az esztétika nem osztályozta és nem -helyezte el fiókjaiba. A gyakorlat még elnevezést sem adott nekik. Talán -azért nem, mert a régi, a metafizikán alapuló esztétika egészen más -nézőpontból itélte meg az irodalmi müveket, mint a mi korunk -gondolkozása, s csak a saját célzatainak megfelelő kvalitásokat kereste -bennök. - -Közkeletü elnevezés hiján az emlitett legelsőrangu irói adományok -egyikét elevenitő, vagy még pontosabban: jelenitő erőnek lehetne -mondani. Az irónak azt a hatalmát értjük alatta, mely a tükrözni kivánt -világot – az embereket, a dolgokat, az eseményeket – olyan erővel, olyan -világosan s olyan tökéletességgel tudja az olvasó lelke előtt -megjeleniteni, hogy ennek recipiáló organumában ugyanazokat a képzeteket -keltse föl, amelyek ő benne éltek. - -Ez a kiváltképpen irói és a maga tiszta valóságában ritka tehetség -Dickensben olyan nagy mértékben volt meg, mint csak igen kevés irónál, s -csakis a legnagyobbaknál látni. Hol gyökerezik ez az erő? Bizonnyal az -iró képzeletének a hatalmában. És ez? Az iró látásában. Dickens oly -tisztán, oly részletességgel, oly tökéletesen, annyira minden -oldalukról, oly világosan – „mintha villamfénynél nézné, mi előttünk -sötétben van“ – oly elevenen látja a dolgokat, – tekintete annyit fog át -egyszerre s oly csodálatos szabatossággal, ideges érzékenységével, -érzelmességének rendkivüli fogékonyságával ugy átérzi az embereket, oly -teljesen megérti s oly hiven reprodukálja nemcsak vezető indulataikat, -hanem minden kicsinyességöket, – temperamentumával, örökkön nyugtalan, -szüntelen izzó képzeletével annyi lelket lát a dolgokban, vagy annyi -lelket önt beléjök, – ugy eleveniti meg az alakokat, környezetüket, a -házat, a várost, melyben laknak, a szelet, mely befütyül az ablakukon, s -melyet az iró képzelete megszemélyesit, – annyi szint, oly szabatos -formát ad a tárgyaknak, amelyeket nemcsak leir, hanem valósággal -érzékeltet, olyan, néha kisérteties varázslattal jeleniti meg az -eseményeket, – látszólagos müvészietlenségével, ismétléseivel, melyek, -mint a refrain, hangulatot keltenek, epikus bőbeszédüségével, melylyel -eleven képzelete voltaképpen uj meg uj világosságot áraszt, a látott és -érzett dolgoknak oly illuzióját tudja fölébreszteni, hogy az olvasóban -sorra föltámadnak ugyanazok a képzetek, amelyek az iróban életre keltek, -hogy az olvasó valóban maga előtt látja a tárgyakat, teljesen megérti az -alakokat s láthatatlan tanuja az eseményeknek, tökéletesen beleéli magát -a szerző világába, ugy, hogy mire végére ér a hosszu epikus münek, -nemcsak megértett, hanem átélt valamit, nemcsak oly intenzive látott, -mint csupán a valóságban szokta, hanem élménynyel gazdagodott. - -De ebben már része van az iró másik nagy képességének is, mert ez a -képesség nemcsak testvére az előbbinek, hanem, Dickensnél, a két -testvér, mint az összenőtt ikrek, voltaképpen egy. Ezt a másik adományt, -mely Dickensben egygyé vált az elsővel, a közvetetlenség erejének, vagy -kommunikativ erőnek lehetne nevezni. - -Az első irói tulajdon az iró képzeletében, emez az iró érzelmességében, -érzésvilágának gazdagságában gyökerezik. Dickens, érző szivvel beszélve -alakjainak érzéseiről, minthogy ezeket csodálatos erővel eleveniti, -jeleniti meg előttünk, együttérzésre kényszeriti az olvasót. - -Ki nem állott Dickens humorának varázslata alatt? Dickens -közvetetlensége, érzelmessége, mely néha vidámnak tetsző formában -nyilatkozik meg, s mialatt mosolyt kelt, tulajdonképpen elérzékenyit, -páratlan hatásu, s e hatás természetes. - -Mert a szenvedély keletkezésének, fejlődésének, mámorának, rombolásainak -stb. rajza lehet nagyszerü, tehát érdeklődést keltő, tanulságos, -megrenditő, megrázó, ha ugy tetszik: tisztitó hatásu. De mindezt az iró -csupán láttatja; rajza az olvasónak vagy a nézőnek csak az értelmére -vagy az idegeire hat. A szenvedélyt magát nem érzi át a hőssel. -Mennyivel intenzivebb a hatás, mikor az iró együttérzésre birja -olvasóját! Dickens nagy szenvedélyek nélkül való, de annál érzelmesebb -alakjait látva, nemsokára együtt élünk s együtt érezünk velök. Velök -mosolygunk és könnyezünk, elérzékenyedünk, sirunk; nemcsak olvasunk, -nemcsak megértünk, fölfogunk, látunk, tanulunk valamit, nemcsak -szórakozunk s gyönyörködünk a szép látásában: érzünk és élünk is. Mikor -végére érünk a könyvének, nemcsak értelmi gyönyörködés, hanem átérzett -gyönyörüségek után vagyunk, nem csupán ugy éreztünk, mint a szép -szemlélője, hanem abban a titokzatos, isteni eredetü kielégülésben volt -részünk, amelyet csak az érzelmi élet, az átélt dolgok adnak meg. S -minthogy az ember ebben a tekintetben változik a legkevésbbé, Dickensre -nézve bizonyosabb, mint korunk bármelyik nagy regényirójára nézve, hogy -hagyatékát az eljövendő századok is meg fogják becsülni. - - - - -BALZAC. - -Balzac-ot a kénytelenség tette iróvá. Az iráshoz szükséges hajlandóság -ugyan soha se hiányzott belőle, – kora fiatalságában sok mindenfélét -összeirt, tragédiákat, regényeket, amelyek senkinek se tetszettek, neki -magának sem, – de huszonötesztendős korában nem az volt a szándéka, hogy -majd az irásból fog megélni. Gazdagságra és hatalomra áhitozott; az a -mohó vágy, a tetterővel párosult ábrándosságnak az a nyugtalansága -hajtotta, melyet Rastignac lelkivilágával ő magyarázott meg a -legtökéletesebben, s tudta, hogy célját csak vállalkozással érheti el, -munkával soha. Azért elhatározta, hogy fölhagy az irással és üzletember -lesz. Négy esztendeig próbálkozott; előbb kiadónak csapott föl, aztán -nyomdásznak, végül belebocsátkozott olyan vállalkozásokba is, amelyeknek -már semmi köze az irodalomhoz. De a szerencse semmiben sem kedvezett -neki. Nemcsak hogy nem gazdagodott meg, hanem roppant adósságokba -bonyolódott. A négy év alatt, mig a gazdagságot hajszolta, annyi terhet -vett a nyakába, hogy azután egész életén át, husz esztendőn keresztül, -nem lehetett egyéb célja, minthogy a tartozásait törleszsze. Nem maradt -más választása, mint ismét hozzálátni az iráshoz, s keresetéből, -keserves munkájának sovány eredményéből elégiteni ki, időről-időre, -hitelezőit, akiktől végképpen sohase szabadulhatott meg. Két ember -munkáját kellett végeznie; mert nem volt elég annyit keresnie, -amennyiből megélhet, ennél sokkal többet kellett szereznie, hogy -adósságait törleszthesse s hitelezőitől megvásárolhassa szabadságát és -békéjét. A meggazdagodás vágyát ritkán sujtja akkora nemezis, aminő -Balzac-ot, akit az a rövid kaland, hogy négy évig vadászhatott a pénzre, -a szerencsére, husz esztendei rabszolga-munkára kárhoztatott. De -megadással viselte sorsát s elvégezte a szinte emberfölötti munkát. -Ennek a munkának a nagyságáról a következők adhatnak fogalmat. Balzac -mindössze ötven évig élt s husz év alatt kilencvenhét müvet irt meg. És -nem irt könnyen, hanem kínnal, verejtékkel. Oly lelkiismeretes volt, -hogy minden kéziratát tizszer-tizenkétszer javitotta át. Soha se jutott -eszébe, hogy a könnyebb végét fogja meg a dolognak; ellenkezőleg, a -módszer, amelyet választott, a leginkább fárasztó. Közben az ismeretek -rengeteg sokaságát gyüjtötte halomra; minden tudomány, minden mesterség -érdekelte; s mert becsvágya az volt, hogy természettudományos módszerrel -dolgozzék, hogy munkái egy filozófiai rendszert tükrözzenek, s egymást -magyarázva, egységes egészet alkossanak: meg kellett küzdenie nemcsak -azokkal a nehézségekkel, amelyekkel a müvész, hanem azokkal is, -amelyekkel a tudós és a filozófus találkozik. Számitsuk ehhez, hogy -koronkint később is kitört belőle az a nyugtalanság, mely rabszolgává -tette, s ezzel együtt a fölszabadulás vágya. A vállalkozó szellemet nem -tudta magában leküzdeni. A husz év alatt vagy husz üzleti terv -foglalkoztatta elméjét, képzeletét; egyszer elutazott Szárdiniába, ahol -ezüstbányákat keresett; máskor hosszasan kisérletezett azzal, hogy egy -uj anyagból uj, jobb papirt fog gyártani. De csak ezeknek az -ábrándoknak, a váltón való nyargalásnak és mindennapi robotjának élt. -Munkáinak a puszta tömege is ámulatba ejtő. Hogy husz év alatt annyi -betüt irhatott le, csak az a tény magyarázza meg, hogy mindennap fölkelt -éjfélkor és megszakitás nélkül dolgozott délig; néha, mikor hitelezői -nagyon nyakgatták, délután hat óráig is; mindig lámpafénynél, zárt -ablaktáblák mellett, azzal küzdve az álom és fáradság ellen, hogy -munkaközben tömérdek feketekávét ivott meg. Ez a munkásság még akkor is -tiszteletreméltó, ha véletlenül csupa léhaságot ir. Müveinek kivételes -értéke azonban munkásságát páratlanul nagyszerünek láttatja; a „Comédie -humaine“ olvasóinak el kell ismerniök, hogy ezt az emberfölötti munkát -csak egy óriás végezhette el, egy óriás, aki ezzel a munkával végre is -megölte magát. - -Mert ez a kilencvenhét, különböző cimü, de jobbára egybefüggő mü, melyet -Balzac kénytelenségből irt, ezer gond és a tervezgetés lázainak -közepett, kínnal, verejtékkel, a költő, a tudós és a bölcselő minden -becsvágyával és egy középkori barát lelkiismeretességével, pihenést nem -ismerve, izgatószerekből gyüjtve a hozzávaló testi erőt: egyike a -legnagyobbszerü, leghatalmasabb irodalmi monumentumoknak. Kevés szóval -nem igen lehet jellemezni ezt az alkotást. Anatole France[2] igy akar -lapidáris kifejezést adni Balzac jelentőségének: Balzac munkái egy egész -világ, Balzac az istenek egyike. Taine[3] pedig: Shakspere-rel és -Saint-Simonnal Balzac a leggazdagabb tárháza az emberi természetről -összegyüjtött dokumentumainknak. - -Oldjuk föl ezeket a jellemzéseket alkotó elemeikre. - -Balzac regényeinek a „Comédie humaine“ közös cimet adta, ezzel is -jelezni akarva, hogy voltaképpen egy drámát kiván szemünk elé tárni: az -érdek és a szenvedély, az érvényesülésre törekvés és a kielégitést -követelő vágy, az étvágy és a bün drámáját, mely száz meg száz képből -áll. Ebben a nagy drámában a szinhely különböző: a cselekvés hol a -családi, a magánélet elzárkózottságában játszik, hol a vidéki -társaséletet jellemzi; más helyütt a szinhely: Páris, és ismét más -helyütt: a gondolatok világa. Ehhez képest al-cimeket is ad regényei -egy-egy csoportjának: _Scènes de la vie privée, Scènes de le vie de -province, Scènes de la vie parisenne, Scènes de la vie politique, Scènes -de la vie militaire, Scènes de la vie de campagne, Études -philosophiques_ stb. A szinhelyet mindenütt a szakember -körülményességével irja le, annak a tételnek hódolva, hogy a környezet -jelentékeny befolyást gyakorol az ember életére. Ebben a reálisnak -festett világban mintegy kétezer személyt szerepeltet. A kétezer -szereplőnek nagy része megjelenik két, három, néha sok regényben; -néhányan mindig a háttérben maradnak; többen hol az előtérbe kerülnek, -hol csak a háttérben jelennek meg; sokan állandóan az előtérben -szerepelnek; néhányan oly közel jutnak hozzánk, hogy ugy ismerjük -gondolkozásukat, hibáikat és erényeiket, külsejüket, szavukjárását, -mintha valósággal élnének. Történetük összefügg; egyiké kiegésziti a -másikét. Mintha nem csupán a képzelet világában szerepeltek volna: -szinte egész életrajzuk megállapitható, ha a róluk szóló adatokat -összekeressük a kilencvenhét különböző munkából. (Ezt a munkát el is -végezték: Cerfberr és Christophe, kiknek könyve, „Le Répertoire de la -Comédie humaine“, kitünő cicerónéül szolgálhat annak, aki a Balzac -világában ki akarja ismerni magát.) A kétezer szereplő közül mintegy -huszan shakspere-i alakokká magasodnak előttünk; a szenvedélynek akkora -hatalmát látjuk, annyi nagyságot találunk bennök. De ezeken kivül még -igen soknak oly reliefet tud adni az alkotó müvész, hogy -felejthetetlenekké válnak. És megelevenedik majdnem az egész sokaság; -élettelen, nehezen elképzelhető, vagy olyan alak, aki csak az iró -szócsöve, igen kevés találkozik közöttük. Mindezek együtt csodálatos -erővel tükrözik azt a társadalmat, melyben Balzac élt; ez az iró a maga -korának legélesebben látó hisztórikusa, és csak igen kevés korszak -talált ilyen történetirót. - -A képzelt dolgok megelevenitésének ama csodáit, melyeket Balzacnál -látunk, a lángelme intuicióján kivül bizonyára jellemzési módszerének -tulajdonithatjuk. Balzac a tudós módjára jár el: elemez. Szétszedi a -részleteket s megkeresi a részletek összefüggését. Az ember belső élete -nyomot hagy külsőségein, hozzátartozandóságán, mozdulatain, -szavajárásán; tehát az iró sorra vizsgálja mindazt, amiben alakjának -egyénisége megnyilatkozhatik. Másfelül megkeresi azokat az elemeket, -melyek ezt az egyéniséget meghatározzák. Az embert az formálja, a mit -eszik, a mit lát, a mit olvas, a levegő, amelyet beszi, mindaz, ami -környezi, a szokásai, melyek második természetévé válnak, az események, -melyek hatással vannak rá stb.; tehát sorra vizsgálja alakjainak -antecedenciáit, s mindezekből megállapitja egész életét. De Balzac -nemcsak tudós, filozófus is. Nemcsak látja az életet, megérti a dolgok -egybefüggését is, ismeri a törvényeket, melyek a számtalan láthatatlan -szállal összefüzött, különnemü, egymástól távolesőnek tetsző dolgok -egymáshoz tartozóságát, láncolatát, hierarchiáját meghatározzák. És ama -részletekből, melyekkel alakjainak életet ad, kialakitja egyszersmind -korának a történetét. - -Balzac Honoré müködése korszakot alkot a regényirás történetében. Az ő -föllépésétől lehet számitani ugyanis a naturalisztikus irányzatnak a -regényirodalomban való érvényesülését, amely irányzat a regényirás -anyagát és módszerét egészen, s részben a szellemét is átformálta. -Balzac regényei másfélék, s kiváltképpen más életfölfogást tükrözők, -mint a korábban irott regények, a Stendhal néven iró Henri Beyle munkáit -kivéve; de nemcsak ő beszél mást, mint elődei, utána, s bizonyos részt -éppen az ő irodalmi hatása folytán, maga a müfaj is átalakul s a -tizenkilencedik századbeli regény más tárgyakról szól, más hurokat -penget, sokkal nagyobb jelentőséget és hatáskört arrogál, mint a régi -regény, amelytől jóformán csak az alapformákat vette át. A -naturalisztikus irányzatnak a tizenkilencedik század regényirodalmára -való befolyása oly nagy, hogy akkora hatásra előbb semmiféle irodalmi -áramlat nem hivatkozhatott; az uj szellem hatása a külföldi irodalmakban -is rendkivüli; a francia regényirás jelesei közül pedig jóformán egy se -vonta ki magát e befolyás alól. Ezen a helyen elégséges a jelenkori és a -régi regények nyilvánvaló, ismeretes nagy különbségeire hivatkoznunk. Ez -az átalakulás nem pusztán irodalmi jelentőségü; ama nagy különbségek a -régi és az uj idők filozófiai fölfogásainak különbözőségéből erednek. -Balzac a regényirók közül a legelsők egyike, aki a világegyetem és az -ember megitélésében arra az álláspontra helyezkedik, melyet ma -természettudományosnak szokás mondani. E fölfogás szerint az ember nem -középpontja a világegyetemnek, nem független lény, csak erő, mint minden -egyéb; az erény nem ideál többé, csak produktum, mint a jó bor. E -fölfogás alapján állva, Balzac az egész természetet reklamálja a -müvészet számára; nemcsak a virágot, hanem a rovart is; nem ismer -szennyet; a rossz épp ugy érdekli, mint a jó, s a rossz, ha -monstruózusan nagy, még jobban, mint a jó. És a szerencsétlenség meg a -bün, ha rut is, pláne ha nagyszerüen rut, inkább foglalkoztatja mint a -kellemességek és az erény. - -Nem lehet szó e helyütt a naturalisztikus irányzat müvészeti -jogosultságának kérdéséről. A naturalisztikus irányzat iskolákat -teremtett, s az érvényesülés során, az eszme fejlődésének különböző -álláspontjain, ez iskolák prédikátorai gyakran hangoztattak hamis -jelszavakat. Az a hamis jelszó, melylyel az iskola az igazságot egyedül -ez irányzat számára akarta lefoglalni, noha mindig, minden müvészet az -igazságot kereste és szolgálta, akármilyen fölfogás alapján állott is – -és az a másik hamis jelszó, melylyel az iskola müvészei a -természettudomány tekintélyét és csalhatatlanságát követelték -ugynevezett vizsgálódásaik – voltaképpen pedig hézagos megfigyeléseik s -szükségképpen igazi tudományosság nélkül való müvészi alkotásaik – -számára: ne téveszszen meg bennünket a szellemi irány jelentősége és -haszna felől. Ma már bizonyosságnak tetszik, hogy a naturalisztikus -irányzat fejlődési fokot képviselt s ugy a gondolkozás, mint a müvészet -birodalmában nagy szolgálatokat tett. - -De mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnak is voltak kinövései, s a -müvészeti eltévelyedések, melyekbe egyik vagy másik müvész beleesett, -magát az eszmét is kompromittálták a gondolkozó sokaság előtt. Annyival -könnyebben történhetett ez, mert hisz az irányzat alapját tevő -fölfogásnak már a kiindulási pontja is bántja azt a mindnyájunkban élő -boldogulási ösztönt, mely folytonosan a jóra és szépre áhitozik. Már ez -magában is megmagyarázza, hogy a naturalisztikus irányzat több -kárhoztatásban részesült, mint elismerésben, s hogy az elitélésből -kijutott az atyamesternek, Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bünt, -a gonoszság erejét, az eszesek elvetemültségét, a haszonlesést, a -szenvedélyt, a monomaniát festi a legnagyobb erővel, hogy az erénynyel -szemben kétkedő, s hogy világa egészben rettenetes. E kifogásban van -némi igazság; de e kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy Balzac az -erényt is jól látja, s az igazi erényt, mely nem önzésből fakad, a -legmelegebb rokonérzéssel, a legnagyobb gyöngédséggel festi; hogy -regényeiben nem kevesebb az erényes alak, mint az életben; hogy -nőalakjai között több a tiszta, mint a bünös lény, s hogy például -Grandet Eugéniának egy nagy részlete helyet foglalhatna a „Szentek -életé“-ben; s hogy végre Balzacot a szerencsétlenségben és a bünben is -főképpen a nagyság érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szenvedélyben -nem kevésbbé, mint a lelki épségben vagy a megtisztultságban. - -Az a nagy szerep, mely a „modern“ regény megalkotásában Balzacnak -jutott, s az a még nagyobb hatás, melyet az utána következő nagy és -kicsi irókra tett, bizonyára kivételes irodalomtörténeti jelentőséget ad -Balzac husz esztendős regényirói munkásságának. De müveinek -maradandóságát nem ez az érdem biztositja. Állhatott volna Balzac -bármely filozófiai felfogás alapján, akár meghaladott metafizikai eszmék -szolgálatában: ha nem is inaugurált egy uj szellemi irányt, ha nem is -végez uttörő munkát, ha sokáig termékenyitő hatás nélkül marad is, mint -maradt vagy egy félszázadon át a már nevezett Stendhal, ha nem is -formálhat vala jogot arra, hogy a jelenkori francia regény -atyamesterének tekintsük: munkái kikerülték volna a mulandóságot, az idő -fölfedezte volna őt, mint fölfedezte Stendhalt. Maradandósága nem -érdemében van, hanem lángelméjének égből szerzett tüzében; nem abban, a -mit tett, hanem abban, hogy ki volt. - -Balzac nem szokta a „lángelme“ szót használni: az „intuició“ volt a -kedves szava. Mi az intuició? Az az adomány, melynek erejével az ember -néhány tény mögött a tények egész sorozatát ismeri föl, a láthatatlan -okok és okozatok egész seregét pillantja meg; az a második látás, melyet -a prófétáknak, az elaltatott „médiumoknak“ és a nagy költőknek -tulajdonitunk. „Az intuició köti össze a látható világot az ismeretlen -világokkal“ – mondja Balzac. Ez az intuició a legnagyobb költőkben sem -volt hatalmasabb, mint Balzacban, az egy Shaksperet kivéve. - -Ez a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltképpen képzelete -nagyszerüségében, gondolatainak roppant gazdagságában, invenciójának -kimerithetetlenségében, s a kifejezés csaknem példátlan, helylyel-közzel -shakespere-i erejében nyilatkozik meg. Minderre itt éppen csak -rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakott benne, hogy minő -hallucinációk tartották néha fogva a képzelet világában, annak, aki -munkáit nem ismeri, csak a róla szóló különös anekdoták nyujthatnak némi -fogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy a való élet eseményeit -összetévesztette azokkal az eseményekkel, melyek képzeletét -foglalkoztatták, s annyira beleélte magát meséibe, alakjainak -gondolkozásába, stb., hogy barátainak mint tényeket ujságolta el -regényeinek képzelt eseményeit: „Képzeljétek, Félix megházasodik! Egy -Grandville-leányt vesz el. Jó partit csinál, mert a Grandvilleok -gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony egy kicsit sokba került a -családnak.“ Máskor olyanokat kérdezett tőlük, amikből kiderült, hogy azt -hiszi: ők is tudnak azokról az eseményekről, melyek csak képzeletében -zajlottak le. És temperamentuma épp oly hatalmas volt, mint képzelete. -Rendkivüli fizikumot tett tönkre a munkával, a fekete kávéval és azzal, -hogy egész élete csupa láz volt: az akarat, az érvényesülés, a -pénzszerzés láza; aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és -pihenőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett, elégett: ez -életének története. - -Rendkivüli teremtő erő, lázas, kimerithetetlen képzelet, csodálatos -hatalmu logika s az ötleteknek egy tüzhányója pusztult el benne. A feje -folyton gőzölgött a tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott -tréfáktól; tuláradó temperamentuma folyton a mozgást, az ébrenlétet, a -munkát és a gyönyört szomjazta. Gyöngéi temperamentumából következtek: -nem volt delikát természet, fékezni nem igen tudta magát, nem volt tőle -idegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon jó fiu volt, aki -anyjával és nőtestvérével szemben végtelen gyöngédséget tanusitott. A -naivság se hiányzott belőle; szeretett nagyokat nevetni, legszivesebben -a drasztikus dolgokon; közlékeny volt, hiu és hetvenkedő, de egy cseppet -se gőgös, mindig őszinte és igaz: ime, ezek az intimitásai. - -Balzac a nagy tömeget mindig távol fogja tartani magától: stilusával. -Ezt a stilust nem mindenki méltányolhatja: koronkint nehézkes, itt-ott -homályos, leirásai néha hosszadalmasak s nem mindig adnak világos képet; -emitt az ötletek, amott a metaforák szinte a nyakára nőnek egymásnak; -ott, ahol a pedáns enciklopedista vagy a mükedvelő bölcselő szól belőle, -nem egyszer unalmas. De a figyelmes olvasónak mindezért bőséges -kárpótlást nyujt gondolatainak, ötleteinek hasonlithatatlan gazdagsága, -fényüzése a ragyogó képekkel, a megragadó hasonlatokkal, a festői vagy -plasztikus kifejezésekkel. A müvész egyenrangu benne a költővel. Olyan -mélységekre világitott le, s nagyszerü alakjainak olyan relief-et tudott -adni, hogy minduntalan Shakspere-re emlékeztet. Lehet, hogy volt -lángelme, aki egyszer-egyszer közelebb jutott Shakspere-hez; de aligha -volt még egy, aki minduntalan oly közel járt volna hozzá. - - - - -FLAUBERT. - -Flaubert Gusztáv apja, Flaubert Akhilles, előbb Dupuytren asszisztense, -később, harminc éven át, a roueni kórház igazgató-főorvosa volt. -Flaubert Akhilles házasságából három gyermek született: két fiu és egy -leány, aki huszonegyéves korában halt meg. Az idősebbik fiu az orvosi -pályára lépett s előbb asszisztense, majd utódja lett apjának. Az -ifjabbik fiu, Gusztáv, 1821. december 12-én született. Apja kivánságára -jogot hallgatott, de a bölcselet és az irodalom jobban érdekelte és -többet foglalkoztatta, mint a jogtudomány. Főképpen az irodalom -vonzotta; harmincéves koráig azonban nem irt semmit, egy sort se. -Kevéssel azután, hogy egyetemi tanulmányait befejezte, apja meghalt. Az -örökölt vagyon biztositotta megélhetését és függetlenségét. Az -irodalomnak akart élni, de mielőtt munkához látott, előbb utra kelt. -Bejárta Olaszországot, Egyiptomot, Kis-Ázsiát. Négy évig volt uton; -azután hazatért, s visszavonult birtokára, a Rouen közelében lévő -Croissetba. Itt valóságos remeteségben élt, s majdnem öt évig dolgozott, -éjjel-nappal, első regényén. Ez a regény 1856. október elsejétől -december tizenötödikéig a _Revue de Paris_ cimü folyóiratban jelent meg. -Ahogy az utolsó közlemény is elhagyta a sajtót, az ügyészség a _Revue de -Paris_ szerkesztőjét, nyomdászát és Flaubert-t pörbe fogta, azon a -cimen, hogy regényük sérti az erkölcsiséget és a vallásos érzést. -Időközben Lamartine is elolvasta a regényt, s irt az ismeretlen -szerzőnek, hogy nagyon szeretne vele megismerkedni. Flaubert -meglátogatta az agg költőt, s mikor elmondta, hogy nagyon hosszu idő óta -semmit se olvasott, ami oly mélyen meghatotta volna, mint a _Revue de -Paris_-ban olvasott regény, Flaubert megemlitette, hogy pörbe fogták. -Lamartine azt felelte neki: „Mindenesetre csodálatos, hogy ez -megtörténhetett, de legyen nyugodt: nincs francia biró, aki önt -elitélje, mert ez szégyene volna hazánknak és szégyene korunknak.“ -Lamartine jóslata beteljesedett; a tárgyalást 1857 január 31-én és -február 7-ikén tartották meg; és Sénard, volt igazságügyminiszter, -védőbeszéde után, a három vádlottat fölmentették. Franciaország -megmenekült attól a szégyentől, hogy birái megbélyegezzék azt a könyvet, -mely százada irodalmának egyik dicsősége. Mert Flaubert első regénye, az -a könyv, amelyen majdnem öt évig dolgozott, s melyet megjelenése után -pörbe fogtak: _Bovaryné_ volt. - -* - -_Bovaryné_ban mondja Flaubert: „A nagyon is teli lélekből az érzés néha -a legüresebb metaforákban, s a legelcsépeltebb szólamokban árad ki; mert -soha senki se tudja pontosan kifejezni se a vágyait, se a felfogását, se -a fájdalmait; mert az emberi szó csak egy repedt üst, amelyen legfeljebb -medvetáncoltatásra alkalmas dallamokat verhetünk ki akkor, amikor -szeretnők elérzékenyiteni a csillagokat!“ - -Ha volt valaki, aki ki tudta fejezni felfogását és érzéseit, – aki -bámulatos pontosságra tudott szert tenni annak kifejezésében, amit -látott, amit képzelt, amit gondolt, amit érzett és éreztetni akart, – ha -volt valaki, aki olyannyira urává tudott lenni a szónak, mint a -legnagyobb irómüvészek közül is csak igen kevesen, – ha volt valaki, aki -az emberi szóból, ebből a repedt üstből, olyan zenét tudott kicsalni, -amelyre, ha a csillagoknak nem is, közülünk mindenkinek el kell -érzékenyednie, – ha volt valaki, aki nagy müvészként játszott ezen a -tökéletlen hangszeren és „legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas -dallamaival“ látomásait a maguk tökéletességében és világosságában tudta -megörökiteni: ez az isten kegyelméből való nagy müvész _Bovaryné_ -szerzője volt. Pedig nem a könnyebb részt választotta, s nem bibelődött -azzal, amit nem nehéz elmondani. Mindig a legnehezebben kifejezhetőt -igyekezett kifejezni; azt, ami a természetben és ennek legcsodálatosabb -alakulatában: az emberi lélekben, a legkevésbbé megfogható; amit nem -lehet elemezni, amit meglátni is csak a különösen megáldott szem lát -meg, amit kifejezni a legnagyobbaknak való feladat. Mik a tárgyai? A -titkok, melyek az emberi lélek mélyén rejtőznek; a lelki munka hosszu -folyamata, mely két, egymást gyorsan követő cselekvés között zajlik le; -gondolataink és érzéseink összeszövődése és ezeknek a komplexumoknak más -ilyenekkel összeütközése, kölcsönös egymásra való hatásuk, és a külső -világgal való küzködésük; az az egész titokzatos életmüködés, amelynek -csak a jelenségeit láthatjuk a cselekvésben, olyanformán, mint ahogy a -villamos erő müködését a szikrában, a fényben; az a nagy rejtelem, -melyet csak a divináció ismerhet meg a maga szövevényességében. Aztán -egybefüggésünk a természettel; az emberi élet, a szerves élet és a -szervetlen élet között való kapcsolatok, hasonlóságok; megismerése -annak, hogy a természet hogyan példázza érzéseinket, hogy az egységes -nagy életben mi is csak példázat vagyunk, mennyire ugyanaz történik -bennünk, ami a külső világban, mennyire egyek vagyunk a körülöttünk levő -dolgokkal. Aztán egybefüggésünk a világrenddel; az örökkön -megfejthetetlen ellentmondás, hogy mig egyfelől: minden képzelgésünk -ellenére csak részecskéi, porszemei vagyunk környezetünknek, másfelől: -az, ami a végzetünket kovácsolja, mégis kevésbbé a környezet hatása, -mint inkább és főképpen az, ami bennünk van, s valójában a végzetünkkel -is egyek vagyunk. És Flaubert mindezt nem magyarázgatja: csak -megvilágitja, egyetlen szóval. Soha se volt irómüvész, aki mélyebbre -látott, és soha se volt, aki tökéletesebben fejezte ki, amit látott, -gondolt, érzett, elképzelt. - -* - -_Bovaryné_ tulajdonképpen nem folyamatos elbeszélés, ha ez alatt azt -értjük, hogy az elbeszélő egyforma, epikus kényelmességgel időzik a -főjeleneteknél és az epizódoknál, továbbá az ezeket összekötő vagy -magyarázó, kevésbbé jelentős részleteknél. _Bovaryné_ inkább képek -sorozata. A mintegy négyszáz oldalra terjedő könyvben száz meg száz, sőt -talán ezer kép van, mert Flaubert nemcsak elbeszél, valósággal megfesti -történetének összes jeleneteit. A képek közeit egy pár szóval hidalja -át, amelyek oly tökéletesen fejeznek ki minden szükségest, hogy hézagot -nem hagynak. Különben is a sok száz kép olyan gyorsan váltakozik, és -annyira összefügg ugy az előtte lévővel, mint a következővel, hogy mint -a kinematográf sok felvétele, folyton de alig észrevehetően változó -egységes egészet formál. Ezt a sok száz képet Flaubert a nagy realista -irók részletfestő müvészetével alkotja meg; azt mondhatni: a -miniature-festő módjára, aki minden kis részletet megrajzol és megfest. -Minden egyes apró jelenetben látjuk az egész környezetet; ha valaki -illusztrálni merné Flaubert-t: a képzeletének nem jutna semmi szerep, -csak azt kellene lerajzolnia pontosan, amit Flaubert szóval pontosan -lerajzolt és lefestett. Az előadásnak ez a módszere a rajongó és -környezetéből kikivánkozó vidéki asszony történetének csodálatos életet -ad: minduntalan _látjuk_ őt és környezetét, velük élünk. S az előadásnak -ez a módszere mintát adott az ujabb francia irodalomnak: olyan hatással -volt, amely alól a leghatalmasabb tehetségek sem vonhatták ki magukat, s -ezért vallják Goncourt, Daudet, Maupassant, Zola és mindannyian, akik -Flaubert óta „realista“ regényt irtak, Flaubert-t mesterüknek. - -De ha Flaubert fest, mindig egy-két szóval, ugyszólván egyetlen szóval -fest. Tömörségéhez és szabatosságához semmi sem fogható, ama -klasszikusok iratai se, akik tömörségükről, szükszavuságukról, -kifejezéseik rövidségéről és erejéről hiresek. Flaubertnek a szóval való -gazdálkodása s az a müvészi erőfeszitése, hogy mindig megkeresse és -megtalálja azt a kifejezést, mely a legpontosabban fedi és egyesegyedül -fejezi ki tökéletesen a gondolatot: páratlan, példátlan. Mintha egy-egy -négyszáz oldalas kötetébe bele akarta volna szoritani egy-egy fél élet -minden eredményét, mindent, a mit látott, érzett, gondolt, képzelt, s a -körülötte lévő egész világot, mintha azt óhajtotta volna, hogy egy ilyen -könyve tükre legyen egy egész civilizációnak, hü tükre, mely mindent -láttat, nagyot és kicsit, szépet, nem szépet, jót, rosszat, minden -emberit: mindig annak az ambiciójával irt, akinek minden szavát -márványba vésik és annak a müvészetével, aki méltó erre. - -Természetes tehát, hogy alkotásai nemcsak a divináció, hanem -egyszersmind nehéz, gyötrelmes munka eredményei. Esztendőket töltött el -idegölő munkásságban, mig egy-egy kötetét kiadta a kezéből; lázban, -szenvedések között irt; minden mondata gondot és fáradtságot okozott -neki; minden könyve kinos vajudásból született. Néha napokig emésztődve, -gyötrődve keresett egy-egy kifejezést; és igen bántotta, hogy első -regényében, minden figyelmessége ellenére, benn felejtett egy kettős -genitivust. - -De ez meg is látszik az irásain. Más harminc kötetre higitotta volna fel -azt az anyagot, melyet Flaubert egy kötetbe tömöritett. Flaubertnél -nincs fölösleges szó; szavai tökéletesen fedik a fogalmakat s mondatai a -képet. Néha egy-egy szava megvilágit egy egész jelenetet vagy -tökéletesen jellemez egy alakot. Nála az interpunkció is jelent, az -elhallgatás is mond valamit. A sorok közé még egyszer annyit rejt, mint -amennyit megir. Képeinek olyan nagy perspektivája van, amilyet csak -Shaksperenél látni. - -És nyelvének színpompája, prózájának zenéje is kétségbeejtheti a -forditót. Az ilyen nagy művészetet halványan se tükrözheti semmiféle -forditás. A leglelkiismeretesebb forditás is csak a tartalommal -számolhat be híven; még csak nem is sejtetheti a forma tökéletességét. - -* - -Nincs könyv, mely négyszáz nyomtatott oldalon oly sok, igaz és szép -képet adna a mi világunkról, mint _Bovaryné_. Ez a vidéki történet, mely -azt mondja el, hogy az exaltáltság, a rossz nevelés és a fényűzés vágya -hogyan sodorja bele Bovarynét a házasságtörésbe, minden bünbe, és hogyan -kergeti a halálba, a mivel szintén bűnt követ el: egyszersmind bámulatos -képét adja a mi időnknek, annak, hogy milyen emberek éltek korunkban s -mily viszonyok között. Mert bár Flaubert jóformán csak a kis Yonville -lakóit szerepelteti: regényében szerepet juttat majdnem minden emberi -törekvésnek, vágynak, temperamentumnak, majdnem minden önzésnek, -hiuságnak, ostobaságnak, bűnnek és majdnem minden jónak. Yonville egy -egész világot szimbolizál és Flaubert a földnek azt a zugát, melynek -közepén Yonville terül el s melynek világvárosa: Rouen, oly -hasonlithatatlan tökéletességgel irja le, ahogyan senki se irta le se -Rómát, se Párist, se Veneziát. És ha mindennek el kellene pusztulnia, -amit a tizenkilencedik század alkotott, csak egyetlenegy kötet -maradhatna meg, arra a célra, hogy fogalmat adjon azoknak az embereknek, -akik csak századok mulva fognak születni, a XIX. századról: hogy minél -többet tudjanak meg arról, milyen volt a világ a Napoleon utáni időkben, -utolsó emlékül Bovarynét kellene választani. - -Ma már nem kell vitatkozni Pinard államügyészszel azon, hogy erkölcsös -könyv-e _Bovaryné_? Csak régente nézhették erkölcstelen könyvnek azt, -amely azt irja le, hogy az alapjában jó és legnemesebb hajlandóságokkal -teli embert is mint sodorhatja bele a bűnbe a helyzetével való -elégedetlenség, a messzi világokról és a szép holmikról való álmodozás, -a fényűzés vágya, – amely azt mutatja meg, mily végzetes az első -ballépés s mily rettenetesek a bűn következései. Emelkedettebb szellemű -morált ma még nem tudunk elképzelni, mint amilyen ezé a könyvé, mely a -maga egészében: a kötelesség glorifikálása és amely a gyönge, -gyámoltalan, ostoba emberben is felmagasztalja a kötelességteljesitést s -megállapitja a jó és kötelesség-teljesitő ember szupremaciáját minden -másféle emberrel szemben, bármily csillogó tulajdonok ékesitik is ez -utóbbiakat. Valaki azt mondhatná, hogy ez a könyv haladás-ellenes; mert -a fejlődés törvénye azt hozza magával, hogy az ember kikivánkozzék -szerényebb helyzetéből valami jobb helyzetbe, s Bovaryné, kinek -tragikuma: a fényüzés vágya, tulajdonképpen csak áldozat, mert hiszen -vágyakozása természetes… De ez a valaki csak Homais ur lehet. - -_Salammbô, L’Éducation sentimentale, La Tentation de saint Antoine, -Hérodias, Un Coeur simple, Le Candidat, Le Château des coeurs_, Flaubert -többi müvei, nem vetekedhetnek _Bovaryné_val – ilyen művet a -legszerencsésebbek is csak egyet alkothatnak – de _Salammbô_ és az -_Éducation sentimentale_ szintén hatalmas alkotások s a többiek is tele -vannak szépséggel. Ferdinand Brunetièret ugyan ez utóbbi müvek -egyike-másika a _Bovaryné_ Binetjére emlékezteti, aki folyton, folyton -esztergályoz, de _Bovaryné_ előtt még ő, Ferdinand Brunetière is – aki, -a régóta halott és soha se alkalmatlan Bossuet nagyobb dicsőségére, -kukacként rágta végig magát az egész XIX. századbeli francia irodalmon, -hogy táplálékul nagy nyelvhibákat keressen a nagy költőkben – még -Ferdinand Brunetière is kénytelen kalapot emelni. - - - - -A GONCOURT-TESTVÉREK. - -Kétféle Goncourt-regényt ismerünk; olyat, amelyet ketten irtak: Edmond -és Jules de Goncourt – ilyenek: _Charles Demailly, Soeur Philomène, -Renée Mauperin, Germinie Lacerteux_ stb. – és olyat, amelyet Edmond de -Goncourt egyedül irt – ilyenek: _La fille Élisa, Les Frères Zemganno, La -Faustin_ és _Chérie_. – Az utóbbiak, összességükben, nem gyöngébb -munkák, mint amazok általában; semmi tekintetben sem gyöngébbek: a -művészi kifejezés erejét nézve sem, bár Edmond de Goncourt már nem volt -fiatal ember, mikor egyedül kezdett irni. Tul járt ötvenötödik évén, a -mikor vagy nyolc évi szótlanság után, ujra kezébe vette a tollat, melyet -öcscse halálakor elhajitott. Ambiciójának szárnyait ekkorra már -megtépdeste a sok viszontagság: a mélyen érzett gyász s még előbb a -csalódás és a keserűség, amelyet az a körülmény, hogy sorsát meg kellett -osztania második énjével, nem felezett meg, hanem megsokszorozott. De -noha most már egyedül, sulyos csapások és vereségek után, az ifjuság -mindent kibiró ereje nélkül kezdte ujra a küzdelmet: ez nem igen -látszott meg az irásain; a munkakedve és a munkabirása talán kevesebb -lett, de azokat a kvalitásokat, melyek a Goncourt-nevet ismertté tették, -öcscse halálakor nem veszitette el. Ő maga többször nyilatkozott ugy, -hogy kettejük közül Jules volt a tehetségesebbik, a nagyobb művész, a -hatalmasabb képzelő erő s a kedvesebb előadó, – hogy kettejük közül -Jules volt a poéta s hogy ő Jules halála után ugy járt, mint Bertrand de -Born: „szelleméből nem maradt meg sem az egész, sem a fél“. Hanem ezeket -a nyilván tulzó szavakat, amelyeket a posthumus szeretet és a kegyelet -sugallt, magánas munkássága megcáfolta. Ebből az irodalmi -másodvirágzásból keletkezett ugyan olyan gyümölcs is, amelyen már -megérzik, hogy egy kissé későn termett; _Chérie_nek például, legalább a -szerkezetén és formáján, tagadhatatlanul meglátszik, hogy iróját már -hatalmába ejtette a szenilitás. De azok között a regények között is, -amelyeket ketten s a férfikor java erejében irtak, akad egy-két munka, -amely éppen nem mérkőzhetik később irt, kiváló alkotásaikkal, – amely -mintha szerencsétlen inspiráció s mintha már megfogyatkozott erő terméke -volna; másfelül pedig, ha _Chérie_ kétségtelen dekadencia jeleit -mutatja, viszont a _Fréres Zemganno_, melyet Edmond kilenc évvel Jules -halála után irt, semmivel se értéktelenebb, mint legszebb munkáik: -_Soeur Philoméne_ vagy _Germinie Lacerteux_. Az összes Goncourt-regények -közül a _Fréres Zemganno_-nak volt a legnagyobb, legáltalánosabb sikere; -s az a nagy tábor, mely a Goncourt-testvérek kiválóságát oly sokáig nem -akarta elismerni – a naturalizmustól borzadozók és idegenkedők tábora – -a _Fréres Zemganno_ megjelenése után hallatta először a megbecsülés és a -méltatás szavait. Ebből és ama másik jelenségből, hogy Edmond de -Goncourt regényei, akár a lényeget, akár a formát tekintjük, ugyanarra a -lélekre vallanak, melyet az Edmond és Jules de Goncourt regényeiből -ismertünk meg – mert az életfelfogás, az ember és az egész természet -látása, a szellemi irány, a jellemző és a festő erő, az előadás módja, a -sajátos szerkezet és a stilus e munkáknak mind a két csoportjában -ugyanegy – az következnék, hogy a Goncourt-testvérek közül, akármit -mondanak a kegyelet-sugallta sorok, Edmond volt a nagyobb erő, a különb -müvész, a poéta, és hogy az összes Goncourt-regények igazi szerzője -Edmond de Goncourt. Jules csak a segitőtárs volt. De minden jel arra -mutat, hogy ez a következtetés sem fedi a valóságot. Nemcsak _Napló_-juk -ide vágó följegyzései vallanak arra, hogy Jules ereje egyenlő volt az -Edmondéval, s nemcsak a _Fréres Zemganno_ sejteti – mert a -Zemganno-testvérek ők maguk – hogy, ha Gianni-Edmond erősebb volt a -tervelésben, Nello-Jules viszont a kivitelben tulszárnyalta bátyját, -hanem főképpen az, hogy (bár Edmond hetvennégy évig élt, Jules pedig már -negyven éves korában meghalt) a Goncourtok produkciójának kétharmadrésze -a Jules életének utolsó tiz évére esik: kétségtelenné teszi, hogy -Edmond, egyedül, a regények jórészét sohase irta volna meg s -kétségtelenné teszi a két testvér szellemi egyenranguságát. - -Azért, ha a Goncourt-regényeket néhány szóval jellemezni óhajtjuk, -fölösleges a Goncourtok munkáit két osztályba csoportositani, bár abból, -hogy a cimlapokon két különböző cég szerepel, az első pillanatra -szükségesnek látszanék. Összességében tekinthetjük egész munkásságukat, -mert ez a munkásság két egyforma erő alkotása, két olyan iróé, akik -ugyanazokkal a képességekkel rendelkeztek, s akik képességeiket mindig -ugyanegy célnak szentelték. Amire a többi irói szövetkezésnél, a többi -társszerzőnél még nem volt eset – mert például más Meilhac, más Halévy, -s ismét más Meilhac & Halévy – róluk elmondhatni, hogy összes -munkáikból, két különböző irói cég munkásságából, tulajdonképpen egyazon -irói egyéniség szól. Ennek a páratlan jelenségnek a magyarázata -egyszerüen az, hogy ez a két ember két test volt, de egy lélek, ugyanaz -a lélek. Egyformán gondolkoztak, mindig együtt éreztek, s még az -ötleteik is egyszerre támadtak. Mint Gianniról és Nelloról irja Edmond: -a két testvér agyában a gondolatok oly egyszerre keletkeztek, hogy -hosszabb hallgatás után ugyanazt a dolgot kezdték elmondani egymásnak. -Gianni és Nello annyira egymásra voltak utalva, hogy a másik -távollétében mindegyiket az az aggodalmas érzés fogta el, mintha csak -félig élne. Amelyik elment hazulról, magával vitte a másiknak a -megfigyelő képességét is; s a másik otthon csak szivarozni és aggódni -tudott. De csak a kénytelenség választotta el őket egymástól; egyiküknek -se kellett az olyan élvezet, amelyben a másiknak nem lehetett része; és -egyetlen egy napra se hagyták el egymást soha. - -A „két test – egy lélek“ (amit házastársakról szokás mondani) rendesen -frázis; itt nem frázis és nem tulzás. Mint a képzelt Gianni és Nello, -Edmond és Jules ikerlelkek voltak; azt lehetne mondani: összenőtt -lelkek. A sziámi ikrek testi összenőttsége nem ritkább természeti csoda, -mint az ilyen lelki összenőttség; sziámi ikreket, Dódikákat és -Rádikákat, stb. minden évtized produkál, olyan esetekről ellenben, -amilyen a Goncourt-oké volt, csak nagyritkán hallani. S kiváló lelkeknél -a Goncourtok esete eddigelé páratlan. - -De ez a természeti csoda se megérthetetlen; s a Zemganno-testvérekről -szóló példázat teljes világosságot vet erre a kivételes esetre. - -Egész életüket megérthetjük ebből a meséből; a csodának csak az -alapeleme marad rendkivüli, tökéletesen meg nem magyarázható, a -természet titokzatos erőforrásaira utaló jelenség: az a csodálatosan -nagy és mély testvéri szeretet, mely conditio sine qua non-ja volt ennek -a lelki összeforrottságnak. Az igazán meleg testvéri szeretet az életben -nem olyan mindennapos valami, mint az ifjusági iratokban; gyakran látni -hideg, közömbös, sőt ellenséges testvéreket; a nagy érzelmi és -érdek-összeütközések csak a legjobbak testvéri szeretetét nem teszik -próbára; s még az önzetlen, gyöngéd, igazán szerető testvéreket is -sokszor elidegeniti egymástól, vagy legalább elhidegiti egymás iránt, a -„loin des yeux“, a más világban élés, az elszokás, a kor, az uj család, -stb. Arra a nagyfoku testvéri szeretetre, mely önzéstelenségével, -áldozatra készségével, lemondani tudásával, s más összeköttetéstől való -idegenkedésével versenyezni képes azzal a szeretettel is, melyet a -szülők és gyermekek, vagy házastársak, szerelmesek közt látni, kevés a -példa. És ez a két ember jobban szerette egymást, mint a legtöbb -házastárs, a legtöbb szerelmes pár, jobban, mint a legtöbb fiu az apját, -s akárhány apa a fiát. De ennek a nagy és mély – más, erősebb érzést -szinte kizáró – testvéri szeretetnek a kivételessége is megérthetővé -válik, mert sok magyarázatot lel mindenekelőtt egyéniségükben: a mély -érzelmességben, mely mind a kettőjöknek uralkodó vonása, s -idegrendszerük rendkivüli finomságában, mely szinte predesztinálta őket -arra, hogy a nagyon érzékenyek félénkségével óvakodjanak az uj -érzelmektől s lelkük minden gyöngédségét megőrizzék a tulajdon vérükből -való hozzájoktartozó számára, – bőséges magyarázatot lel továbbá azokban -a körülményekben, melyek egész életüket megértetik: egymásra -utaltságukban s a köztük lévő jókora korkülönbségben, mely az idősebb -testvér érzését szinte apai, a fiatalabbikét pedig szinte fiui -szeretetté dagasztja, – abban, hogy az idősebb testvér a fiatalabbiknak -nevelője, mentora, gyámja és egész családja, – a közös ambiczióban és a -közös munkában való összeforrottságban, – összeszokásukban, és végül -abban, hogy ambiciók majdnem kizárják az érzéki életet. - -Edmond nyolc évvel volt Julesnél idősebb (Edmond 1822-ben született, -Jules 1830-ban). Az örökölt vagyon megmentette őket a pénzszerzés -gondjaitól. Csak egy kedvtelésük volt: a szép dolgok, a műtárgyak -gyüjtése; s csak egy ambiciójuk, egy foglalkozásuk: az irodalom. Az -ambició talán jobban izgatta az idősebb testvért, mint a fiatalabbat, de -a rátermettség Julesben talán még nagyobb volt, mint bátyjában, -mesterében. Jules 1870-ben halt meg; gyönge szervezetü ember volt, -valószinü, hogy akkor se élt volna sokáig, ha tétlen marad. De lehet, -hogy erejének tulfeszitése, a lázas munka ölte meg; s lehet, hogy -siettette halálát a sok csalódás és keserüség, az a tapasztalat, hogy a -folyton várt nagy siker helyett ujra meg ujra csak félsikerrel és csak -rosszakarattal találkoznak. - -_A Fréres Zemganno_ példázata legalább ezt sejteti, pedig ennek a -regénynek egyes helyei többet mondanak róluk és életükről, mint bármely -életrajzi adat, mint a _Levelek_ és _Napló_ összes vallomásai. Mialatt a -mesélgetés teljes szabadságával él: egészen nyiltan beszél a gyászoló -testvér. - -Gianni és Nello clownok. A trapezen végzik mutatványaikat, olyanformán, -mint az angol cirkusz-bohócok, akik „elmésséget vittek bele az -erőmutatványokba, a szatirikus szinjáték egy uj fajtáját találták fel, s -ugyszólván ujjá fejlesztették a commedia dell’arte-t“. -Testestül-lelkestül a mesterségüknek élnek; elolvassák az ugrás és -ellensulyozás gyakorlatairól szóló régi könyveket, s gyönyörködnek -abban, ha mesterségüket egy-egy órára ugy gyakorolhatják, ahogy kétszáz -évvel ezelőtt őseik, a hajdani ugró művészek; előbbre akarják vinni a -művészetüket; mindig valami ujat és nagyot tervelnek; fel akarnak ugrani -olyan magasra, amilyen magasra ember még nem ugrott soha. - -Gianni tizenkét évvel öregebb, mint Nello. Mikor teljes árvaságra -jutottak, Gianni már művész. Ő lett kis öcscsének tanitója, nevelője, -egész családja. Senkit se szeret öcscsén kivül. Életét a mesterségének -szentelte, és annak a feladatnak, hogy társává neveli Nellot, magánál is -nagyobb művészszé. - -„Az a hűség, bizalom és hit – ugy itt, mint a következőkben Szüry Dénes -forditását idézem, – amelylyel néha az öregebb testvéren csügg a -fiatalabb, az az imádattal határos, ártatlan bámulat, amely olyan -ideálnak tekinti azt az ő saját véréből való lényt, hogy titkon egész -hévteljes szeretettel formálja magát is a minta szerint, megvolt -Nelloban is, aki oly szenvedélyes ragaszkodással viseltetett Gianni -iránt, mint soha senki a világon, a bátyja irányában.“ Később már -„voltak olyan együttes mutatványaik, ahol erejük, hajlékonyságuk és -fürgeségük egészen egybeforrt, s amelyeknél a két érintkező test -egyetértésének csak percnyi hiánya is egyikükre vagy mind a kettejükre -sulyos vészszel járhatott. De olyan kölcsönös testi megértés lakott -ebben a két fivérben, hogy náluk a csukló- és nyujtó-izmoknak valamely -mozgáshoz szükséges egyetértő akarata a két test egy akaratául -jelentkezett. Két ember izmainak, együttes erőmutatványoknál jelentkező -ez a rejtett egyértelmüsége, – az apai és fiui dédelgetés jellegével -biró gyöngéd érintkezés, – izomnak izomhoz intézett kérdések szakadatlan -sora, – idegnek ideghez szóló: „csak rajta!“ válasza – két test -érzésének egy ugyanazon aggálya, egyikük életének szüntelenül a másik -vállára dobása s együttes vészben a mentésnek is együttes gondolata – -olyan lelki kapcsot alkotott a fivérekben, amely az ösztönszerü -ragaszkodást még erősebb bilincsekbe kötözte, s még erősebbé -fejlesztette bennük azt a természettől nyert ösztönszerü hajlamukat, -hogy nekik egymást szeretniök kell.“ - -„Mindannak, amit Gianni kitalált: Nello volt a disze, virága s a bája.“ - -Gianni folyton tervel: „Hónapok óta módolgatom a dolgot s egy kissé már -borzongok is, hogy még hány hónap kell a sikerhez… Hányszor kell -abbahagynunk a terveinket, mert visszariaszt az idő és az a -jelentéktelen hatás, amelyet a közönségre esetleg gyakorolhat…“ Pedig -utól akarja érni Leotard-t, a trapezkirályt, s e célból kutat, „kutat -szakadatlanul, mint ahogy’ a mathematikus egy tétel megoldását keresi…“ -„Örökkön munkában lévő agya a lehetetlennek lehetővé tételén kutatott -szakadatlanul. Felforgatni vágyott, ő, az egyszerü clown, egy kis -természeti törvényt, a kételkedők bámulatára. Nagyra, emberfölöttire -tört; megvetette azt, amit a közönséges gondolkodás tart -kivihetetlennek; lenézte azokat a gyakorlatokat, amelyeket a -légtornászat és az egyensulyozás terén ez ideig tartottak a művészi -ügyesség netovábbjának és kicsinyléssel forditotta el tekintetét az -olyanféle segédeszközöktől, mint a szék, a golyó és a trapez… Gyakran -élt abban a hitben, hogy testet is öltött a villanó eszme, gyakran -elfogta a felfedezést kisérő, pillanatnyi, lázas gyönyörérzés, amelyet -azonban az első kisérletnél nyomban követett a lemondás. Egy váratlan -akadály, amelyet az eszmealkotás rögtönös és mámoritó heve nem lát, -visszalökte egy csapással a semmiségbe…“ - -Mig Giannit „egy rögeszme, egy kórság“ bántja, az, hogy „minden áron ki -akar találni olyas valamit, ami hirnevet szerez nekik“, Nello erre az -álláspontra helyezkedik: „Amit te kitalálsz, azt én a nyakam kitörése -árán is megteszem, de a kitalálás, az a te dolgod; én megnyugszom -benned; engem kielégitenek azok a kis pajzán ostobáskodások, amelyeket -bohóckodásaim közben rögtönösen kitalálok.“ - -A közös munka egyre jobban összefűzi őket. „Munkájok oly egymásba folyó -s annyira együttesen haladó volt, hogy csakis együtt érhette őket a -helyeslés; hogy dicséretben, gáncsban, sohase választotta el őket -egymástól a közönség, hogy kettejökben egy önszeretet, egy hiuság, egy -büszkeség volt bántható vagy dédelgethető.“ - -„A cirkuszból hazavitt fáradtság és izmaiknak mindig tettre kész -ruganyossága érdekében órákon át otthon végzett gyakorlataik, az -előretörés állandóan nyugtalanitó gondja s agyuknak uj és uj alkotásokra -irányzott örökös munkája elnyomta bennük a vér hevét, elnyomta a munkára -csak félerőt forditó életnek kicsapongásokra vivő kisértéseit. Megvolt -bennük az utolsó husz év olasz atlétáinak az őskor viadoraitól egyenes -vonalon öröklött az a hagyománya, hogy papi életre kell szoritkozniok; -hogy csakis a Bacchussal és Vénussal való szakitás árán őrizhetik meg -teljességében az erejöket.“ - -„Az ugrás, a lágy izomzatu, tömör hustömegnek a légben lebegésre -szükséges szárnyak nélkül való pillanatnyi fölrepülése a földről, ha -rendkivüli magasságot tud elérni: csodaszámba megy“… Gianni ilyen -csodaugrást tervel. Nello kételkedik. Bolondnak mondja Giannit, aki -„élvezetét leli abban, hogy vele oly dolgokat próbáltasson, amelyekről -előre tudja, hogy teljes lehetetlenség“… De Gianni nem nyugszik. „Sok -próbára s ujból és ujból kezdésre volt szükség, hogy biztosságra -jussanak, hogy Gianni a Nello ugrása által okozott rázkódás ellenére is -megtartsa az egyensulyt, s hogy tulheves erőkifejtéssel Nello se zavarja -meg azt. S mikor az ifjabb már azt hitte, hogy célnál vannak, Gianni még -mindig ellensulyoztatta, s egyik veszélyes ugrásból a másikba sodorta -őt, s minthogy minden támasz nélkül ugráltak egyik a másikra, csakis -mozdulataik rendkivüli egyöntetüségére és egyetértésére lehetett -épiteniök.“ - -Annak a gyakorlatnak, amelyet Gianni oly régóta tervel, a rendkivülisége -„nem ragadhatja meg a nagytömeget, nem okozza a veszedelem, a -halálveszedelem borzongását, amit pedig magában rejt a gyakorlat“… csak -a direktor, a legilletékesebb szakértő tudja, hogy „az rendkivül erős -dolog“… És mégis, ez a nehezen kivihető gyakorlat, amelyet ők hóditottak -meg a lehetőségnek, jóllehet igen egyszerü dolognak látszik, mert -annyira nem tör külső hatásra, hogy a nagytömeg elragadtatására nem is -számithat, akármilyen egyszerü dolognak látszik, katasztrófához vezet. -De itt már gonoszság játszik közre. Egy amerikai lovarnő, aki szemet -vetett Nellora, s akit Nello kifigurázott, boszuból megvesztegeti az -istállószolgát, hogy egy őrizetlen pillanatban cserélje ki a -mutatványhoz szükséges eszközök egyikét. Ennek a cserének az a -következése, hogy Gianni is, Nello is leesik a magasból, s Nello kitöri -a lábát. - -Egy darabig remélik, hogy Nello tökéletesen föl fog épülni, s hónapok -mulva ismét folytathatja a mesterségét. De Giannit gyötri a -lelkifurdalás: „Milyen ostoba voltam!… Miért ne maradhattunk volna meg a -magunk egyszerüségében.?!… mire való volt uj utat keresni?!… Hogy -elmondhassák rólunk, hogy tettünk egy olyan ugrást, amelyet nem tett meg -senki más!… Pedig mi megtehettük volna!… Ó, nyomoruság!… És mit hozott -neki?… Én, én vagyok az oka… benne nem volt meg az a szentséges vágy!… -én voltam az, aki nógattam… és ő engedett… hisz a vizbe is beleugrott -volna a szavamra!…“ - -„Eszébe jutott fivérének nembánomságara hajló természete, amely -dicsvágy, erőkifejtés nélkül szeretett élni, könnyedén, egy napról a -másra. Eszébe jutott, hogy ezekkel szemben állt, példaadásul, az ő -nagyratörésre irányzott erős akarata és az ő asszonyt kerülő ridegsége. -Eszébe jutott, hogy hajlamaival ellentétes irányba terelte fivérét, -midőn az ő eszméinek áldozta ifju életét.“ - -S a regény vége ez: - -Reménységük szétfoszlik; nem áltathatják magukat tovább: Nello örökre -sánta marad. Gianni észreveszi, hogy Nellonak fáj, ha ő gyakorlatait -végzi a trapezen. Ettől fogva titokban, éjjel gyakorolja magát. De Nello -egy éjjel rájön, hogy mi történik, nem messze tőle… Négykézláb lemászik -a lépcsőn, s meglesi Giannit. - -„Oly nesztelenül jutott be Nello, hogy a tornász nem vette őt észre. S -aztán térden maradva nézte, hogy micsoda őrült rohammal repül fivérének -ép tagoktól duzzadó hatalmas alakja. S amint igy maga előtt látta -teljességében a férfierőt, megszállta az a gondolat, hogy Gianni sohase -fog lemondani tudni a cirkuszról, s erre a gondolatra keserves zokogás -tört ki belőle. Gianni megriadva a zokogástól, hirtelen ülő helyzetet -vett a trapezen, a homályban botorkáló csomagszerü dolog felé -irányitotta a fejét s nyomban olyan hatalmas erővel lökve ki lába alól a -trapezt, hogy ez repülésében bezuzta az ablakos ajtót, fivérénél termett -s ölébe kapta őt. Egymás nyakába borultan sirtak mind a ketten és sokáig -tartott, szó kiejtése nélkül, a sirás. Egyszerre csak egy lemondásteljes -bucsupillantással végigsurrant hivatása összes szerein az öregebb s -aztán igy kiáltott fel: - -– Ölelj meg, gyermekem!… Meghaltak a Zemganno-fivérek!… Csak két -hegedü-cincogó maradt meg belőlük… akik vonót fognak kezelni ezentul… -székeken ülve.“ - -Ime, a Zemganno-testvérek és a Goncourtok életének regénye. Mert hiszen -a trapez, meg a többi, csak példázat. Gianniban az a szenvedély lobog, -amelyet az irodalom ébreszt. Ambiciója az iróművész nagyratörése. Az uj -ut, amelyet keres, az, amelyre később Zola, Daudet és a többiek lépnek; -küzdelmeiket és balsikereiket az okozza, hogy Gianni nem akar taposott -ösvényen járni, hogy olyan dolgokra tör, amelyeket a közönséges -gondolkozás irodalmi lehetetlenségnek tart, hogy _Germinie -Lacerteux_-vel olyan téren kezd kutatni, ahol előtte még nem jártak, s -olyat produkál, amit a tömeg nem érthet meg. Az amerikai lovarnő: az a -temérdek rosszakaratu lélek, aki a művészen boszulja meg, amit az ember -vét, mert hiszen a legkedvesebb gyermek is számtalan hiuságot sebez meg. -Ami Nello testi épségét megőrli: az a lázas irói munka. Tragikumuk, -hogy: a könnyebbvérü Jules Edmond becsvágyának az áldozata, s hogy -Edmondban még akkor is él az irodalom szenvedélye, mikor Julest a -testvéri szeretetből vállalt – neki, a gyöngének, halálos – munka már -rokanttá tette. És a befejezés: hogy Edmond testvéri szeretetének -feláldozza szenvedélyét, minden szép tervét, olthatatlan becsvágyát, s -elhajitja a tollat,… amelyet csak akkor vesz ujra a kezébe, amikor -öcscse már nyolc év óta halott. - -Edmond de Goncourt, keserüségeinek egy kitörése alkalmával, arra -hivatkozott, hogy öcscse és ő, nagyobb megbecsülésre tarthatnak számot, -mint amilyenben részesülnek, ha egyébért nem, ezeknél az érdemeiknél -fogva: Mind a ketten egész életüket az irodalomnak szentelték. Ők -ismertették meg a művelt világgal a japánok művészetét. Az ő történelmi -kutatásuk és irásművészetük ujra megelevenitette a tizennyolcadik -századot. Végre, ők a naturalizmus uttörői, s megteremtői az első -naturalista regénynek, melynek a cime: _Germinie Lacerteux_. - -A rosszakaratu kicsinylés, mely halálukig üldözte a Goncourtokat, -könnyen végezhet ezekkel az érdemekkel, valamint Edmond de Goncourtnak -azzal az ötödik érdemével is, hogy a műtárgyak gyönyörü gyüjteményét -szedte össze, s hogy jelentékeny vagyonát a francia iróknak hagyta (mert -ennek a vagyonnak a kamatait ma tizenegy iró élvezi: a -„Goncourt-akadémia“ tiz tagja, s egy tizenegyedik, aki „az esztendő -legjobb regényével“ megnyeri a Goncourt-dijat.) Az utóbbi érdemhez nem -kell egyéb, csak: vagyon, meg az a fátum, hogy az örökhagyónak ne -legyenek gyermekei. Hogy egész életüket az irodalomnak szentelték, szép, -de Franciaországban akárhány iró van, aki ugyanezt elmondhatja magáról, -jóllehet sokkal több nehézséggel küzd, mint amennyit a Goncourtok -ismertek. Hogy megismertették Európával a japánok művészetét, ez érdem; -de bizonyos, hogy ez a művészet ma már nem volna ismeretlen a Goncourtok -nélkül sem. Hogy a XVIII. század szellemi életéről szóló köteteik -jelentékenyen hozzájárultak e letünt világ irodalmi megelevenitéséhez, -tagadhatatlan; de ebben az érdemben sok, meglehetősen ismeretlen nevü -iróval osztoznak, akik erről a világról nem kevésbbé kitünő könyveket -irtak. Hogy végre _Germinie Lacerteux_-nek a megjelenése nevezetes dátum -a naturalizmus történetében, ez igaz – mert hiszen az _Assomoir_-nak -_Germinie Lacerteux_ az „előfutár“-ja (ugyszólván: a Keresztelő Jánosa), -sőt az _Assomoir_-nak minden ugynevezett ujitása benne van már „in nuce“ -_Germinie Lacerteux_-ben – de mindez csak irodalomtörténeti érdem. S -annyival kétesebb becsü irodalomtörténeti érdem, mert maga a -naturalizmus, az elv, a reform-törekvés, soha se diadalmaskodott, s csak -annyiban vezetett sikerre, hogy valóban nagygyá nőttek irók, akik -eleinte a naturalizmus zászlaja alatt küzdöttek, nagygyá nőttek, nem a -naturalizmus erejénél, igazánál fogva, hanem a naturalizmus ellenére. -Csökkenti végül ennek az irodalomtörténeti nevezetességnek az értékét az -is, hogy ami a Goncourtok és a Zola alkotásaiban igazán nagybecsü, csak -igen csekély részben „uj dolog“; a Goncourtok és Zola a realizmus három -nagy Leotard-ja: Balzac, Stendhal és Flaubert fegyvereivel győztek; ezek -után az igazi hóditók után ők már csak igen kevéssé tágithatták az -irodalmi igazság birodalmát; s az a terület, amelyet még meg akartak -hóditani, tulesvén a természetalkotta határokon, nem eshetett -hatalmukba, akármilyen kitartóan hadakoztak is érte. - -Később Edmond de Goncourt maga is másképpen gondolkozott _Germinie -Lacerteux_ irodalomtörténeti jelentőségéről. A dolgoknak az az izekre -szedése – irja 1879-ben, – melyet a társadalom alsó rétegének -megfestésében Zola és ők alkalmaztak, csak bevezetése egy nehezebb -munkának, amelyet még csak ezentul kell megcsinálni… és kezdetleges -bevezetése, mert a nép asszonya vagy férfia nagyon egyszerü lény, akit -könnyü jól megismerni és izekre szedni… a nehezebb munka az előkelő -világ bonyolult lelkü férfiának és asszonyának irodalmi megalkotása -volna… behatolni a tulfinomultság civilizáltjainak lényébe, megismerni -ezek bonyolultságát, s kiragadni ebből a sok bonyolódottságból a -lényeget… s a realizmusnak nem az a föladata, hogy kizáróan csak a -visszataszitót irja meg, hanem hogy müvészi irással megörökitse a szépet -is, s igaz tükröt adjon a megfinomodott lelkü lényekről, persze nem -képzelgések, hanem olyan lelkiismeretes tanulmány alapján, mint -amilyennel ők a rutat vizsgálták… a megfigyelések végtelen sorának egész -tárháza kellene ehhez, a szemüvegen ellesett vonások ezrei, s az emberi -dokumentumok nagy sokaságának egybegyüjtése, (a minőt később _Chérie_ -megirásakor gyüjtött össze, meglehetősen eredménytelenül, mert -nyilvánvaló, hogy ez a könyve sikerült a legkevésbbé)… az irodalom -fiataljai csakis ezen a téren arathatnak sikert s nem az irodalmi -pocsolya talaján, ahol már épen eleget dolgoztak elődeik (tudniillik -Zola és ők). - -Igy irt 1879-ben, amikor már ujra nagy tervek foglalkoztatták – a -_Faustin_ és _Chérie_ tervei – s amikor már _Germinie Lacerteux_, -mindennapossá lett sujetjével, meghaladott valaminek tünt fel előtte. -Mint Gianni, aki lenézte azt, amit mások, vagy ők már megcsináltak, aki -szakadatlanul kutatott, s mindig az ujat kereste, „ami még nem volt“, – -ujra tervelt, haláláig tervelt, hogy magasabbra ugorhasson, mint amily -magasra ember valaha ugrott. Közben azonban, szinte elnézést kérve -azért, hogy – a gyötrelmes munkától fáradtan, idegbajtól gyötörten, -öregen, rossz lelkiállapotban – egy kissé belecsömörlött a nagyon is -igazi igazságba s most, üdülésül, a képzelet világából merit: megirta a -_Fréres Zemganno_-t, ezt az „emlékezéssel vegyes álmot“, kisérletét „a -költői realizmus terén“, legszebb és legigazabb regényét. - -Az „érdemeik!“ Bizonynyal volt érdemük, amelyért megbecsülésre, sőt -hódolatra tarthattak számot, de nem az, hogy hivek maradtak az -irodalomhoz, hogy fölfedezték Japánt, hogy jó könyveket irtak a -tizennyolcadik századról, s hogy bejegyezték nevüket a naturalizmus -annáleseibe; mert ezek csak kis érdemek. Az igazi érdemük, a nagy -érdemük az volt, hogy egy halom szép regénynyel gazdagitották -Franciaország szellemi kincstárát, mely közvagyona az egész -emberiségnek. - -Regényeiket nem ölte meg az, hogy – Gianni nógatására – nagyon is -keresték az ujat, _ami még nem volt_, hogy oda akartak ugrani, ahová az -irodalom, természeténél fogva, nem hatolhat el, s hogy a naturalizmus -olyan területekre csábitotta őket, ahol a kutatás épen nem az ő finom -lelköknek való volt. Mikor elvből, hajlandóságaik és izlésük ellenére, a -rútat turkálták: akkor is poéták maradtak; álmodozók, mint Nello, és -nagyratörők, mint Gianni. Nem ölte meg _Germinie Lacerteux_-t sem, hogy -uj ösvényt keresve, olyan utra léptek vele, amely zsákutcába visz. -_Germinie Lacerteux_ csakugyan az első, igazán naturalista regény. -Izekre szedése egy egészen az öntudatlanságig egyszerü lénynek. Egy -szegény cselédlányról szól, akiben megvolna minden jóra vezető -hajlandóság s minden jóra való készség, aki azonban csak: asszonyi -állat. Jó, mint egy kutya, de az asszonyiságban is csak állat. Ennél a -(primitiv lényeknél valóban gyakori) nagy nyomoruságánál és jókora -öntudatlanságánál fogva, a gaz férfinak, aki kizsákmányolja, mindenre -rávehető, vak eszközévé válik, s gyorsan gurul lefelé a sárba, a sáros -halálba, hogy végül tetemét a közös sirba vessék. A történet éppen nem -vonzó; a regény fakturája olyan, mintha ez a könyv a naturalista regény -mintájául készült volna; tárgy, főalak, analizis, előadásmód: mind ama -receptre emlékeztet, amelyet később Zola szignált. De a naturalizmus -csak alapelvét, témáit és előadási módszerét tudta rákényszeriteni a -Goncourtokra; temperamentumukat nem tudta megkötni s költői vénájukat -nem tudta kiszáritani. Hiába tudóskodnak, a költő minduntalan -fölülkerekedik bennök. Az olvasó egy női állat természetrajzát kezdi -„tanulmányozni“, olykor megütődik egy-egy fölösleges vagy bántó -részleten, de mikor végére ér a könyvnek, mintha egy nagyon szomoru -románcot olvasott volna; románcot, melynek kis meséje nemcsak -gondolkodóba ejti, hanem szinte merengővé teszi, románcot, mely egy -idegen, zord világról szól és azért mégis megkapja, megrenditi és -megborzongatja a más világból való olvasót. És csak ekkor tudja meg, -hogy már régóta a könyv hatása alatt állott, s hogy ez a hatás egyre -fokozódott, mert olvasás közben valahonnan mind jobban és jobban érezte -a tragikum hideg levegőáramlatát, nem azét a tragikumét, melynek forrása -az egyéni elhatározás, a lehető legszabadabb akarat, hanem azét a sokkal -hatalmasabb tragikumét, amelyet először az antik sorstragédiák -reveláltak, fenségesen komor képeket adva arról, hogy milyen vadul -rázott porszem az ember azokban a gigási harcokban, melyeket az istenek -vivnak meg a földön, az istenek, vagy más szóval: az emberben és az -ember körül lévő titokzatos erők. - -Sok olvasó lehet, aki szeretné, ha kitörölhetne _Germinie Lacerteux_-ből -néhány sort, egy-egy rövid fejezetet, egypár henye leiró részletet, – -aminél semmisem könnyebb; lehetnek, de már jóval kevesebben, akik -Germinie történetében nem találják meg a tragikumot; akadhat olyan -olvasó is, aki tagadja, hogy ez a regény, minden naturalizmusának -ellenére, voltaképpen költemény. De nem képzelhető olyan olvasó, aki -csodálattal ne adózzék az erős lelkü Varandeuil kisasszony rajzának. Ha -_Germinie Lacerteux_-ben nem volna semmi egyéb: maga ez a rembrandti -erejü portrait megóvná a kora feledéstől a Goncourtok nevét. - -Bizonyára sokkal szerencsésebben választották meg a tárgyat, amikor -_Soeur Philoméne_-t irták meg. Ez a téma rájok várt. Egy apáca -barátságot köt a kórház egyik segédorvosával. Kölcsönösen segitségére -vannak egymásnak munkájokban; az orvos elbeszélget vele arról, hogy mi -történik „odakünn“, és Filoména testvér elmerengve hallgatja. -Eltitkolja, hogy sajnálni kezdi teljes lemondását, és nem is sejti, hogy -valami vágyódást érez. Barniert is érdekli Filoména testvér, s mikor az -orvosnövendékek az ápoló apácákat teszik élcelgetésük céltáblájává, -kikel ellenük, az érzésnek azzal a sajátságos formáju -megnyilatkozásával, amelyből Flers és Caillavet, a _Les sentiers de la -vertu_ szerzői, a mai idők egyik legnagyobb szinpadi sikerét csiholták -ki. Filoména testvér nem tud erről; szeretné egészen megtériteni -Barniert, aki még legkevésbbé istentelen egész környezetében, s ugy -beszél az orvossal, akiben nem elég erős a hit, mint a betegeivel. Nem -is gyanitja, hogy kisértésbe eshetik: elkárhozni vele; csak arra gondol, -hogy ő talán megmentheti ennek az embernek az üdvösségét. E célból jó -cselekedeteinek segitő társává teszi; elküldözgeti szegényeihez, s -imádkozik érte. Egy kis közösségük még inkább összefüzi őket: a -kórházban meghal egy asszony, akinek az árvájáról az apáca és az orvos -fognak gondoskodni. Még ekkor se sejtik, hogy szeretik egymást. De uj -beteget hoznak a kórházba: egy nyomorult asszonyi teremtést, akit valaha -Barnier csábitott el. A beteget Barniernek kell megoperálnia. Az -elzüllött Romaine emlékei s a szeretettel vegyes részvét, melyet Barnier -a szerencsétlen teremtés iránt tanusit, fölébresztik az apáca -féltékenységét. Most már megtudja, hogy szereti Barniert; lelkifurdalás -és aggodalom fogja el. Romaine meghal. Barnier, akiben föltámadt a mult, -bánatában ivásnak adja magát. Az ittasság egy pillanatában kitör belőle, -amit az apáca iránt érez; ez fölháborodva löki el magától a részeg -embert. Barnier, aki Romaine halálával magamagát vádolja, s akit uj és -reménytelen szerelme lázassá, kétségbeesetté tesz, megöli magát. Egy -boncolás után szándékosan szurja meg magát a késével. Ki van teritve; -egy barátja virraszt mellette. A virrasztó elszunnyad; kábultságában ugy -rémlik neki, mintha egy fehér alak jelennék meg a szobában… a fehér alak -letérdel és imádkozik. És reggel a virrasztó nem találja meg azt a -hajfürtöt, amelyet azért vágott le, hogy barátja édes anyjának elvigye -az utolsó emléket. - -Ebben a regényben érvényesül leginkább a Goncourtoknak az a jellemző -tulajdonsága, mely a naturalizmus többi rajongójától annyira -megkülönbözteti őket: az érzések nőies gyöngédsége, s a gyöngéd érzések -elemzésében megnyilvánuló, csupa érzékenységre és csodálatosan fejlett -idegrendszerre való rendkivüli finomság. De megtaláljuk ezt a -tulajdonságot többi regényeiben is. _Charles Demailly_-t és _Renée -Mauperin_-t olvasták vagy olvasni fogják mindazok, akik ismerni akarják -az ujabb regényirodalomnak legalább a leghiresebb, legtöbbet emlegetett -alkotásait. Ezek a regények legjobb munkáik közé tartoznak. De nincs -olyan gyönge, olyan kevéssé sikerült munkájuk, amelyből ki ne tünnék -megfigyelésük gazdagsága, emberismeretük mélysége és irnitudásuk -virtuózitása. - -Talán egy kissé visszaéltek ezzel a virtuózitásukkal. Talán többet -akartak festeni, paletta nélkül, mint a mennyit tollal lehet; talán néha -a természetesség rovására keresték a formát és a szineket – ha igen, -nagy gyötrelmekkel, folytonos verejtékezéssel adóztak azért a -szenvedelmükért, hogy mesterségükben folyton a lehetetlent próbálták, -hogy mindig a legnehezebben kivihetőt sóvárogták, s hogy, mint Gianni és -Nello, „olyan magasra akartak ugrani, amilyen magasra ember nem ugrott -soha“. (Milyen fizikai szenvedésükbe került az alkotás, többször -elmondják _Napló_-jukban.) Talán abban is van valami igazság, hogy -nagyon is átadták magukat érzékenységüknek, s alkotó hevüknek nem váltak -mindig uraivá: a tökéletesség, a melyért vivódtak, nem adatott meg -nekik. De lázas „gyakorlataik“ közben annyi müvészit produkáltak, hogy a -„modern olympiai játékok évkönyveiben“ méltán került nevök a leghiresebb -nevek mellé, abba a sorba, melyet „a nagy Leotard“ kezd meg. - - - - -DAUDET. - -Az ötvenes évek közepén, valamelyik februári napon, egy közellátó, -fázékony, éhes fiatal ember érkezett Párisba, félénken szorongatva -zsebében az utolsó két frankját. Tizenhat éves volt; Nimes-ből jött, a -„dallal telt mezők“ vidékéről; az irodalomnak és az irodalomból akart -élni. A pályaudvaron a bátyja várta s gyalog mentek a Quartier Latin -felé; a fiatalabbik testvér podgyászát egy hordár targoncán vitte -utánuk. Az idősebbik testvér bár öcscse szemében gazdagnak tünt fel, a -kocsi fényűzését még nem engedhette meg magának. Titkári állást töltött -be egy öreg ur mellett, aki az emlékiratait mondta tollba neki s e -munkájáért hetvenöt frank havi fizetést kapott az öreg urtól. Ebből a -hetvenöt frankból szándékoztak megélni addig, amig a szerencse az -ifjabbikra is rámosolyog. A szerencse azonban jó sokáig váratott magára. -A lányos arcu fiatalabbik testvér hónapokon át dologtalanul kóborolt az -_Odéon_ körül; az egyetlen foglalkozása az volt, hogy a hires embereket -leste. Verseit és cikkeit az ujságok nem közölték. Egyszer egy -tizedrangu ujság megkönyörült rajta s egy cikkét elfogadta. De Orsini -éppen akkor hajitotta el bombáját; a megbizhatatlan hirlapokat üldözni -kezdték, a tizedrangu ujság megjelenését örökre eltiltották, s a cikk -nem jelenhetett meg. E katasztrófa után vagy két évig az álmodozásnak és -a henyélésnek élt; egyik kávéházból a másikba csatangolt s páratlanul -hűséges közönsége volt a Gambetta kávéházi orációinak. Közben egy -verskötetet állitott össze. _Amoureuses_ cimen. Házalni kezdett vele, -sorra járta az összes kiadókat, de akárhányszor jelent meg, akármelyik -kiadónál, csodálatosképpen mindenütt s mindig ugyanazt a feleletet -kapta: „Az ur nincs itthon.“ Végre véletlenül megismerkedett egy -obskurus kiadóval, akinek megtetszett a cim s a verskötet megjelent. -Ettől fogva az ujságok is közölni kezdték a cikkeit és apró -elbeszéléseit; bejutott a _Figaro_-hoz s az _Odéon_ előadatta egy -egyfelvonásosát. Az első szinpadi siker hire Algériában érte utól, mert -a bohém-élet megrenditette egészségét s már huszonkét éves korában hozzá -kellett látnia, hogy a gyógyulást keresse. - -Most már nagy kedvvel folytatta irodalmi munkálkodását, de e nagy -kedvnek meg nem felelő eredménynyel, s fölötte váltakozó sikerrel. -Második szinmüvét kifütyülték, apró elbeszéléseinek rendkivüli értékét -csak kevesen vették észre. És a siker csak akkor szegődött hozzá állandó -kisérőül, mikor megirta első regényét s ez a regény a francia akadémia -feltünően hangzó dicséretét szerezte meg neki. - -Időközben bátyja, a titkár, szintén az irodalomra adta magát s ez a -gyakorlati érzékkel megáldott ember sokkal hamarabb szerzett magának -„pozició“-t, mint öcscse, az álmodozó. A hirlapirás terén nagyobb polcra -jutott s az irodalomban is gyorsabban tett szert „név“-re. Ujságcikkeit -mindenütt szivesen fogadták, szindarabjait sikerrel adták elő, regényei -hamar találtak kiadót és olvasóközönséget. Ügyes, elmés, szórakoztató, -elmeélre és tanultságra valló munkái meg is érdemelték a közönség -figyelmét. De a sors csak hamarább kedvezett neki, mint öcscsének, s ha -emezt megvárakoztatta, kettőjük közül mégis csak az idősebb testvér -huzta a rövidebbet. Gyorsan tett szert a közepes sikerre, de aztán -örökre ott rekedt azon a pozición, ahová hamarosan jutott el; a -fiatalabbik testvér ellenben, miután sokáig küzdött a balszerencsével és -nem egy szűk esztendőt bőjtölt át, olyan sikereket ért meg, aminőket a -végzet csak a kiválasztottak számára tartogat. Erneste Daudet megmaradt -a francia irodalom egyszerü munkásának, a sok ezer egyikének: Alphonse -Daudet nevét pedig szárnyára vette a világot átjáró hir. Az öregebbik -testvér mindig: Erneste Daudet maradt; megtartotta keresztnevét, mint -jelzőt és pedig mint kicsinyitő jelzőt: mert _Fromont_ óta maga a -vezetéknév, a Daudet név, csak igy röviden, a fiatalabbik testvért -jelenti. És Larousse legkisebbik zsebszótára, mely a vésővel dolgozó -Klió szófukarságával jegyzi fel a tudnivalók közül a legszükségesebbet, -nem emliti Erneste Daudet-t, de tud róla, hogy: Alphonse Daudet, francia -regényiró, Nimes városában született 1840-ben. - -Ez a két sornyi figyelem magában foglalja, ha nem is fejezi ki, annak -elismerését, hogy az ujkori francia regényirók közül alig ketten-hárman -tettek kortársaikra oly nagy s talán senki se olyan általános hatást, -amilyet Alphonse Daudet, s hogy ez a siker, amilyen kivételes, olyan -megérdemelt volt. Minek tulajdonitható ez az oly sokáig hiába várt, de -aztán annál gazdagabb kárpótlással érkezett, kivételes és megérdemelt -siker? Mi magyarázza meg Daudet kései, de szinte páratlanul messze -terjedő hatását? Minő tulajdonságok erejénél fogva küzdötte fel magát a -megpróbáltatások sebesültje az irodalmi verseny koszorusai közé? Mi az -irásaiban, ami végre is megragadta az olvasók százezreit, s mi az, ami -okos, ügyes, elmés bátyja munkáiból hiányzik? Amig irásait csupán a -bátyja munkáival hasonlitjuk össze: ezekre a kérdésekre könnyü felelni. -Elég általánosságban annyit mondani, hogy: Alphonse Daudet költő volt, a -bátyja pedig csak jó iró-mesterember, amilyen akad száz meg száz; vagy -igy distingválni: Erneste Daudet: a jó iró-munkás, akiből nem hiányzik -se a tartalmasság, se az érdekesség, csak a kiváló egyéniség, Alphonse -Daudet pedig: a zseni. De ha Alphonse Daudet-t a francia regényirodalom -korifeusaival hasonlitjuk össze, ha hatását emezek sikereihez mérjük: a -feleletet már nem üthetjük el ily rövidesen. - -Olyan általános tetszés, amilyen Daudetnak, a többi nagy francia -regényirónak nem jutott osztályrészül. Balzac és Flaubert nagy hatást -tettek kortársaiknak nem tudni hány százalékára, elhatoltak távoleső -régiókba, és sikerük egyre növekszik; de az olvasóközönség zömét soha se -tudták elhóditani a léhaságok iróitól. Stendhalt és a Goncourt-okat -mindig csak a legmüveltebbek kisebbsége fogja értékelni. Zola az -olvasóknak olyan tömegét izgatta fel, mint előtte senki, de munkássága -majdnem ugyanannyi gyülölettel találkozott, mint amennyi méltánylással. -A hatás általánossága dolgában csak Guy de Maupassant vetekedhetik -Daudetval, de Daudet több szivet hóditott meg, mint Maupassant. Daudet -mindenkit elragadott. A legfinnyásabbakat épp ugy, mint a naivakat. A -művésziért rajongókat éppen annyira, amennyire azokat a gyermeteg -lelkeket, akik az olvasmányban csak a szórakozás vagy az elérzékenyülés -szerét keresik. A külföldet, ahol a legjelesebb franciákra is elfogult -itélet vagy hüvös birálat várakozott, Daudet diadallal járta be. -Elmondhatni, hogy Daudet meghóditotta az egész világot. - -Pedig irodalomtörténeti jelentősége nem oly nagy, irói egyénisége nem -oly eredeti, mint azoké, akiket emlitettünk. A többiek mind uj -ösvényeket nyitottak; gondolkozásunk, képzeletünk, érzésvilágunk számára -uj területeket fedeztek fel. Daudet a régi nyomokon járt s csak egy -zsenivel gazdagitotta a francia irodalmat. Azért irói egyénisége nem -határozható meg oly kevés szóval, mint a többieké. Hogy miben állott -Balzacnak, Stendhalnak, Flaubertnek, a Goncourtoknak, Zolának és -Maupassantnak az eredetisége, hogy melyek az itt felsoroltaknak ama -tulajdonságaik, amelyek megkülönböztetik őket mindenkitől: néhány szóval -el lehet mondani. Daudetnak az egyénisége nem rajzolható meg ily -könnyedén; neki nincs olyan tulajdonsága, amely csakis az övé. - -Hogy az imént fölvetett kérdésekre szabatos feleletet adhassunk: még egy -nehézséggel kell számot vetnünk. Daudet kivételes népszerüségét -_Fromont_ és _Jack_ alapitották meg. Ezek a regények nem tökéletes -munkák, talán nem is legelső rangu alkotások. Mind a kettőn nagyon -érezhető Dickens és Flaubert hatása. De _Fromont_ nem vetekedhetik -_Bovaryné_-val. Mind a kettő erkölcsrajz: valóságos tanulmány a -kicsinyes viszonyokkal bajlódó polgáremberek életéről. Csakhogy -_Fromont_-ban a jellemrajz nem oly megdöbbentően igaz, nem oly -minuciózusan finom s kivált nem oly mélyreható, mint _Bovaryné_-ban, -hogy Flaubertnek ama sajátos müvészetéről, amelynek erejénél fogva néha -egy pár szóval nagy perspektivákat nyit és egész horizonokat világit -meg, ne is beszéljünk. A mese _Fromont_-ban inkább a szórakoztatás -célját, mint az igazságot szolgálja; az alakok szinesek, de inkább csak -a külsőségeikkel hozakodnak elő. Risler olyan Bovary, aki már szinpadra -termett; aki a szerencsétlenségben „átalakul“; aki sokáig kicsinyes, de -alkalomadtán fenségessé válik. _Fromont_-ban a tárgy se egységes; az -alap-problémának természetes kifejlesztését előbb késlelteti, majd -zavarja, akadályozza, megmásitja az előbbit nyomon követő második -probléma: a kereskedelmi becsület problémája. Egészben _Fromont_ inkább -finom és érdekes, mint hatalmas munka. Ha mégis sokkal általánosabban -tetszett, mint _Bovaryné_: ezt nem tulajdonithatjuk a _Fromont_-ban is -bőven található artisztikus jelességeknek. Delobelle alakjának, mely -Dickens figuráira emlékeztet, vagy Désirée-nek, akinek költői alakját -Daudet már a maga ecsetével s a szivárványtól ellesett végtelenül finom -szinekkel festi, hanem annak, hogy Daudet _Fromont_-ban kibékiti a -hétköznapi morált, tartózkodik a szerelmi élet rejtelmeinek az -érintésétől, kigyomlálja megfigyeléseiből az élet brutalitásait, s mint -igazságosztó azok álláspontjára helyezkedik, akik az emberekben csak -angyalokat vagy ördögöket látnak. - -_Jack_ se kifogástalan kompozició. Gazdag gyönyörü részletekben; -Dargenton alakja bármely mesterhez méltó – Jack anyjának alakja már -kissé felszinesen rajzolt – de az első résznek akaratlanul -_Nickleby_-ból kölcsönzött milieuje itt nem hat az igazság erejével. Az -elképzelhetetlen igazgató elképzelhetetlen gimnáziumában karrikaturákat -találunk, melyeknek külsőségein meglátszik az angol eredet. És _Jack_ -aligha tett volna olyan nagy hatást, ha azokhoz, akiket a regény -gyönyörü részletei megkaptak, nem csatlakoznak mások, még többen, -akiknek jól esett elérzékenyedni az üldözött ártatlanság sorsán, akiknek -a sirás is „mulatság“, élvezet. - -Alphonse Daudetban több az érzelmesség s különösen több a szabadon -bugyogó, könnyen kiáradó érzelmesség, mint a nagy francia regényirók -bármelyikében. De érzelmessége nem homályositja el látását s -megindultságát szelid, finom, kedves irónia követi nyomon, amely irónia -kellemesen ringatja át az olvasót a meghatottságból egy másik, az -előbbivel szinte ellentétes szenzációba. Azonkivül Daudet, mint az -érzelmesebb emberek általában, vig is tud lenni. Szereti a tréfát s ért -a tréfáláshoz; a délvidékinek ez a vonása megmaradt benne. Hogy több -benne a kedély, mint az egész ujabb francia irodalomban, tanu rá: -_Tartarin_: s hogy több érzéke van a humor, az érzelmességből fakadó -nemesebb vidámság iránt is, mint amennyit a franciákban rendesen -találunk, annak számtalan kis elbeszélése, regényalakjainak egész -sokasága s nagyobb műveinek akárhány részlete fényes bizonyságai. Megvan -benne, ami csaknem az egész francia irodalomból hiányzik, s kétségtelen, -hogy lelki rokonságra közelebb áll Dickenshez, mint franciául iró nagy -vetélytársaihoz, akiknek irodalmi elveit magáévá tette, akikkel egy -célra tört és egy ösvényen haladt. - -Ez bőségesen megmagyarázza kivételes népszerüségét. Azoknak az -olvasóknak, akik az olvasmányban főképpen az elérzékenyitő és a -felviditó elemet keresik, – akiknél a történetben az a fő, hogy „jól -végződjék“, vagyis, hogy a szerző, miután alaposan meginditotta, -összefacsargatta, agyon ijesztgette szivünket, miután egy párszor jól -megnevettetett és jól megríkatott, a mindnyájunkban élő boldogulási -ösztön szerint mérje ki alakjai számára az „igazságot“ s a maga -világában a gondviselést pótolja, amit a való világban az élet rendesen -elmulaszt, – azoknak az olvasóknak, akik a regényt aszerint értékelik, -amint több vagy kevesebb, és jobb vagy kevésbé jólelkü alakok -szerepelnek benne, akik nem bocsátják meg az irónak, ha annyi rossz -embert szerepeltet, mint amennyit az élet produkál, – azoknak az -olvasóknak végül, akiknek esztetikai elve mindössze annyi, hogy: az élet -csunya oldalairól pedig a regényben ne legyen szó, mert hiszen éppen -ezek elől menekül az ember a könyvek közé, – azoknak az olvasóknak, akik -a regényalakoktól főképpen idealizmust, az irótól pedig mindenekfelett -illendőséget várnak: gyönyörködniök kellett _Fromont_, _Jack_ és _A -nábob_ hol elérzékenyitő, hol felviditó, a szivet jól megdolgoztató, -érdekes és illetlenségekkel be nem mocskolt meséjében. A nem komplikált -lelküeket, a tisztákat, a fiatalokat, – ha ez utóbbiak nem is éppen -tiszták, de még a jövőnek, reményeiknek, tehát bizonyos idealizmusnak -élnek – az egyszerüeket, s azokat, akik idősebb korukban is gyermekek -maradnak, szóval mindazokat, akik a könyvekben leginkább azt keresik, -amivel az élet többnyire adós marad: Daudetnak könnyü volt meghóditania. -És ez a sokaság hiven kitartott mellette _Numa Roumestan_. _Sapho_, a -_Királyok a számüzetésben_, az _Evangelista nő_, a _Halhatatlan_, stb. -megjelenésének idején is, bár e későbbi munkáiban Daudet már kevésbé -tartotta számon a nagyközönség sokféle érzékenységét s bár e regények -egyike-másika – _Sapho_ például – a benne felhalmozódott keserüséggel és -váratlan szókimondásával megkockáztatta azt, hogy a szerző könnyen -elveszitheti a sokaság kegyét. - -De mivel nyerte meg Daudet azokat, a kik már nehezebben elégithetők ki, -a válogatósakat, akik más nézőpontból itélnek, akik munkáiban főképpen -az életigazságot és a művészetet keresték, a komplikáltabb lelküeket, -akik Daudet-t más nagyokkal hasonlitották össze? - -Mindenekelőtt: irásművészetével. Sokáig tartott, mig ennek elismerését -kivivhatta. _Fromont_ megjelenése idején még nagy nyelvbeli -helytelenségeket, hibákat vetettek a szemére. De aztán észre kellett -venni, hogy ez az iró, akit délvidéki szabadosságaiért egy párszor -közepes birálók leckéztettek, mestere a szavakkal való megelevenités -müvészetének, a szófüzés egy bizonyos fokon tul éppen nem egyszerü, szép -játékának. Észre kellett venni, hogy e tekintetben is egészen sajátos -intuició lakik benne. Hogy olyan szavakat talál, amelyek mélyen -bevilágitanak egy-egy alak lelkébe, s olyanokat, melyek az olvasónak -emlékezetébe vésik valamely cselekvés egyes jeleneteit. Zsenijének ezzel -a feltünő vonásával vivta ki, hogy, miután _Fromont_ és _Jack_ kiemelték -az ismeretlenségből, nemsokára „az irodalomban is“ általánosan -elismerték. Bajos lett volna tovább is lekicsinyelni, mert nyilvánvalóvá -lett, hogy irásművészet dolgában sok nagy riválisát tulszárnyalja. És -jegyezzük meg itt, hogy az a rettenetes betegség, mely harminc -esztendőnél tovább rágódott életének fáján, s mely nemcsak testét őrölte -meg, hanem végezetül lelkére is rásulyosodott, – megtámadta ugyan -tehetségét, olyannyira, hogy utolsó éveiben keletkezett munkái -erőtlenség és fáradtság nyomait viselik magukon, de irásművészete, -adományainak e legfeltűnőbbje, végig nem lankadt, nemcsak hogy nem -lankadt, ellenkezőleg annyira tulfinomodott, mint néha haldokló -szivbajosoknál látni, hogy náluk az öt érzék valamelyike annyira -kiélesedik, amennyire ez az egészséges embernél nem tapasztalható. -Érdekes képet ad erről a rendkivüli irásművészetről _A három csöndes -mise_ cimü karácsonyi meséje, melyben a szavak ritmusa valami -stilszerüen misztikus, és mégis élénk melodiával kiséri a misztikus és -egyszersmind tréfásan hangulatos, álomszerü mesét. Ez az irásművészet -már félig zene; a mint leirásaiban, kivált ha szülőföldjéről, a -Provence-ról van szó, Daudet nemcsak iróművész, hanem egy kissé festő -is. - -A másik irói erénye, amelyet végre is észre kellett venni: előadásának -kedvessége, mondhatni: bájossága. Miben állott s honnan eredt ez a -megnyerő és ritka tulajdonság? Erre a kérdésre a leghamarább ugy -adhatjuk meg a feleletet, ha arra utalunk, hogy ez a sajátság hol tünt -fel legelőször. Apró elbeszéléseiben, amelyeknek nagy részét még -fiatalkorában irta meg, s amelyeket később _Contes du lundi, Lettres de -mon moulin, Le Petit Chose, Les Femmes d’artistes_ stb. cimen adott ki. -Ezekben a kis elbeszélésekben legelőször a fiatal álmodozó, a költő -szólalt meg. Az álmodozó, aki szinte fél a valóságtól, aki csupa -érzékenység, aki kicsinységek miatt szenved és kicsinységekben tud -gyönyörködni, aki megsiratja gyermekjátékait, és hosszasan bucsuzik a -szülőföldtől, melyet elhagyott, attól a kis világtól, melynek -fölfedezője és királya volt. A költő, akinek érzékenysége oly nagy, mint -a gyermekeké, s akinek, mert maga is tud sirni, megvan az az adománya, -hogy meg tudja rikatni az embereket s gyermekességeivel kövér, meleg -könycseppeket csal ki a szemükből. És ez a poéta, akit ismeretlensége, a -sorssal küzködése, éveken át tétlenségre, henyélésre, ácsorgásra, -szemlélődésre kárhoztatott, mikor irni kezd, mikor már megirhatja, ami -foglalkoztatja: csak azt irja meg, amit látott, a Provence-ot, Algériát, -Páris bohémvilágát, a kicsinyes embereket, akik között él, a furcsa -szalónokat, ahova bekukkanhatott, mert ugy találja, hogy amit az ember -lát, érdekesebb, mint amit kitalálhat, amit csak elképzel. Észreveszi -milyen furcsa állatjai vannak a jóistennek, – hogy az élet mulatságos -látvány, – hogy minden emberben bolondos ellentétek rejtőznek, – hogy -semmi se oly megkapó, mint az a játék, amelyet az élet és a halál -játszanak az emberrel, olyan dolgokat találva ki számunkra, amelyek -mindig meglepnek, s hol megnevettetnek, hol meginditanak. Az, amit lát, -nem sorvasztja el benne az álmodozót. A sok megfigyelés után is megmarad -költőnek, aki, mialatt hiven irja le, amit látott, közben nem rejti el -megindulását; s mert nem titkolja el érzéseit, hangulatokat kelt az -olvasóban is. De egyszersmind megőrzi tisztánlátását; nem talál ki -semmit, csak azt irja meg, amit a maga szemével látott, ami ő benne -magában visszhangot keltett; nem eszel ki történeteket, amelyek -meghatóaknak tünhetnek fel, de csak az olvasó elérzékenyitését célozzák; -ellenkezőleg, ha olyat ir le, ami őt magát is elérzékenyitette, élénk -szeme fölfedezi a megható jelenséget környező élet derüs momentumait, -iróniája ellenőrzi a tragikumba belekukkanó furcsaságokat, tetten éri a -legszomorubb dolgok közelében is ott rejtőzködő humort, s valami -veleszületett könnyedséggel suhan át a megilletődésből a szeliden csipős -tréfálózásba, oly sebesen ragadva magával az olvasót az egyik -hangulatból a másik hangulatba, mint ahogy’ egy könnyü ekipázs hajtat el -a temető széle mellett, városokon, falvakon, völgyeken keresztül, a -mezőkön, a körutakon és a cigánysoron át. - -És nagy munkáiban ugyanaz, aki apró elbeszéléseiben. Tagadhatatlan, hogy -nagy munkái nem olyan tökéletesek, mint apróságai. A nagy ideák nem igen -csábitották; nem voltak világ-reformáló eszméi, gondolkozása mindvégig -fölötte konzervativ maradt, s csak a maga körének kisebb-nagyobb dolgai -foglalkoztatták, a világnak az a része, mely ezen kivül esett, nem igen -érdekelte. Iratainak összességéből, de kivált egyik-másik regényének -alapeszméjéből azt lehet következtetni, hogy az ismeretek világában -meglehetősen tájékozatlan volt, s hogy az őt közelebbről nem érdeklő -dolgokról naivan, felületesen gondolkozott. Valószinü, hogy nem sokkal -több „ideá“-ja volt, mint amennyi egy provence-i troubadour-nak. De ha e -tekintetben gazdagabb: ennek aligha látta volna hasznát. A nagy ideák -kifejtéséhez ereje elégtelennek bizonyult volna. A kompozició, az -arányos fölépités, a logikus elrendezés művészete sohase volt erős -oldala; a művészi oekonomiát nem tudta megtanulni, akárhány regényéből -még az egységesség is hiányzik; vannak munkái, amelyek tulajdonképpen -hangulat-képek, amelyek egyes fejezetei között jóformán csak az alakok -vissza-visszatérése alkotja meg az összefüggést. Tehetségének ebből a -fogyatékából ered, hogy nagy munkái éppen nem egyenlő értéküek; hogy van -regénye, amelyik csupa gyönyörüség, s van, amelyik csupán néhány fényes -lapjával különbözik a regényirodalom középszerü termékeitől. Innen ered, -hogy java regényeiben is itt-ott bántó vázlatosságra bukkanunk; az iró -néhány szines, eleven fejezetben fölkelti az olvasó érdeklődését valami -iránt, s azt, ami iránt az olvasó most már a leginkább érdeklődnék, a -továbbiakban csak egy pár szóval intézi el s a fölkeltett érdeklődés -kielégitése helyett más csapásra tér át. Néhol egy regény helyett -két-három regényt ad, melyek közül legalább egy befejezetlen marad; -néhol meséjének éppen a fő jeleneteit nagyolja el. Innen ered végül, -hogy több regényében van – s nem egy – néha ragyogó, néha gyöngébb -fejezet, amelyik, ha jó, ha rossz, de nem tartozik a tárgyhoz. Utolsó -regényei szinben is halványabbak, mint az elsők; kevesebb bennök az -elevenség, de ez már a kifejlődött betegség árnyéka. Daudet azok közé az -irók közé tartozik, akik munkájukkal a legjobban megdolgoztatták az -idegeiket; az utolsó stádiumba jutott idegbajnak tehát nyomot kellett -hagynia az irásain is. - -De a leggyöngébb regényében is vannak ragyogó lapok, és nagy munkái -gazdagság dolgában nem állanak novellái mögött. Itt is, ott is ugyanaz -az erő nyilatkozik meg: egy senki másra nem hasonlitó elbeszélő, aki -izről-izre költő. Itt is, ott is csupa becses megfigyelést kapunk, -amelyeket egy nagyon izgékony képzeletü, finom érzéseknek élő poéta ad -elő, a legtökéletesebb irásmüvészettel. Az a mindig munkás képzelet, -mely a köznapi jelenségekben is divinálja a költői vonást, s az az -aeol-hárfaszerüen finom érzékenység, mely a legcsekélyebb benyomásra is -megremeg, ritkán jár együtt magasfoku éleslátással. Daudetban együtt -vannak ezek a tulajdonságok, s talán Jules Lemaitre[4] világitja meg -legjobban ezt az uj eszmékkel nem hivalkodó, és mégis eredeti, pár -szóval nem könnyen jellemezhető irói egyéniséget, mikor azt mondja: -Daudet-t nem egy bizonyos tehetségnek rendkivül kifejlődöttsége -különbözteti meg a rangban hozzá hasonlóktól, hanem különböző, szinte -ellentétes tehetségeknek összetalálkozása, és az, hogy ezek az együtt -ritkán jelentkező tehetségek mind igen nagy mértékben vannak meg benne. -Mindenesetre a ritkább jelenségek egyike, hogy aki csupa képzelet, -érzés, ötlet és hangulat, e tehetségeivel sohase szolgált egyebet, csak: -a valóság folytonos figyelésével koronkint megpillantható egyetemes örök -igazságot. - - - - -ZOLA. - - -I. - -Azoknak, akik mostanában immár közel jutottak életük ötvenedik évéhez, -vagy ezt meghaladták, megadatott valami, amit más idők vénei talán soha -se sorolhattak a tapasztalataik közé. Megadatott nekik az a különös -élmény, hogy már mindent meglátó, értő szemmel, a felnőtt ember -megfigyelő képességével nézhették végig egy csodálatos irói -pályafutásnak a nadirtól a zenitig hovatovább gyorsuló iramban haladását -s hirtelen megszüntét, egy példátlanul munkás és küzdelmes – a müvelt -világot egyre jobban érdeklő, izgató s olykor lázba ejtő – életnek egész -lezajlását, egy sikerekben kivételesen gazdag, a közvetetlen hatást -tekintve meglehetősen páratlan, a maga érdekességében egyetlen irói -sorsnak egész leforgását, egy hatalmas akaratu és hegyeket mozgató erejü -embernek a nagy sokasággal szemben való egész győzelmes harcát, egy -tapogatózva és bukdácsolva meginduló irónak a világhirhez, a -köztisztelethez, a legkevésbbé vitatható dicsőséghez, az általános -megbotránkozástól az általános elismertséghez vezető egész -viszontagságos utját, egy éhenkórász ujságirónak a titánok módjára -csatázó forradalmárrá való átváltozását s ennek a forradalmárnak -jelentőségben egyre nagyobb összes csatáit, összes diadalait. - -Ez a csodálatos irói szereplés visszahelyezte jogaiba a meteorfutásról -szóló, többnyire ok nélkül emlegetett, nagyon is elhasznált és ezért -hitelét vesztett hasonlatot. Attól fogva, hogy Zolának a szereplése -megkezdődött, addig az időpontig, amikor Zola beköltözött a Pantheonba, -nem egészen harminc esztendő folyt le. Harminc esztendő bizonyára nagy -idő az egyes ember életében, de a gondolatok világában harminc esztendő -csak egy pillanat. És ha azt az óriási hatást és ellenhatást, azt a -temérdek elváltozást, azt a nagy átalakulást tekintjük, amelyek a Zola -pályafutása nyomán keletkeztek, ha körülnézünk azon a nagy területen, -ahol ez a pályafutás nyomot hagyott, alig tudjuk elhinni, hogy mindez -nem egészen harminc esztendő alatt történt. Hol vannak a romantikusok?! -Hol a tavalyi hó?! Az az iskola, amely ellen ez a forradalmár sikra -szállott, már régesrég az irodalomtörténeté. És az irodalomtörténeté -immár az az iskola is, amelyet a forradalmár alapitott; az alapitó még -megérte, hogy az uj irodalom, amely éppen az ő akadémiájából került ki, -végrehajtotta az elhagyott iskolával a nagy leszámolást. Hol van ma már -a naturalizmus? Hol a tavalyi hó? A naturalizmus, miután megtette a maga -rengeteg hatását, miután egy keveset ártott és nagyon sokat használt, uj -irányoknak, uj törekvéseknek adta át a vezető szerepet; és alapitója, -bár az aggkort nem érhette meg, jóval tulélte magát az iskolát. Fiatal -irók, akik itt kezdték, ujabb irányokból még ujabb irányokba kalandoztak -azóta; és volt a mesternek olyan tanitványa is, aki az iskola elszánt -harcosaként kezdte, majd kivált az iskolából, szakitott minden iskolával -s azóta már jó régen átköltözött a halhatatlanságba. De ettől a Guy de -Maupassant-tól kezdve a legeslegujabb irókig – és nemcsak a franciákat -kell számitanunk, hanem a más nemzetbelieket is – alig akad egy-kettő, -aki egyet-mást ne köszönhetne, ha nem magának a naturalizmusnak, -legalább a naturalizmus egyik-másik üdvös hatásának; és maga az alapitó, -amikor tulélte az iskoláját, egyéniségének a nagyságával már régen -fölébe nőtt minden iskolának, a magáénak is. - -Még bámulatosabbnak tünik fel, hogy ez a nagy átváltozás nem egészen -harminc esztendő alatt történt, ha azokat a küzdelmeket tekintjük, -amelyekből ez a forradalmár győztesen került ki. Micsoda -megbotránkozással találkozott az ujitó első föllépése! Milyen nagy -ellenhatást, milyen általános resszenzust keltettek fel további -kisérletei! Milyen nagy sokaságokat és milyen nagy egyéniségeket talált -szemben magával a hosszantartó, folytonos harcban, az örökös -csatározásban! Mennyi konvenciót kezdett ki, hány megszokott gondolatot, -érzést sebzett meg, mily vakmerően hivta ki maga ellen a közizlés -felháborodását! Nem kimélt semmit, amiben nem hitt; nem volt mérsékelt; -nem ismerte fel az előitéletekben felhalmozott erőt; nem alkudott meg -semmivel, még a filozofikus kételkedés józan intelmeivel sem. Fanatikus -volt, mint azok, akiket megtámadott; örömét találta a harcban; -olyannyira hitt a maga igazában, olyannyira nem tekintett ezen kivül -semmi más, elképzelhető igazságra, s olyannyira az élet örömét találta a -küzdelemben, hogy megtámadott megdönthetetlen igazságokat is, amelyek az -ő igazánál erősebbek, de nem tartoztak az ő igazságai közé. Azért -szenvedélyesebb viták talán soha se hangzottak el irodalmi tárgyról, -mint az ő könyveiről. De nagy egyénisége és hatalmas aktivitása egyre -több ellenséget fegyverzett le. Milyen kis tábor volt körülötte akkor, -mikor a _Bien public_ szerkesztősége, az olvasóközönség felzudulása -következtében az _Assomoir_ folytatásának közlését egyszerüen -megszüntette! És mikor meghalt, már nem igen akadt, aki irói -egyéniségének a nagyságát letagadni igyekezett volna; temetésén ugyanaz -az Anatole France tartotta a legszebb beszédet, aki valaha a -legkitartóbban és a legtöbb tehetséggel gunyolta. - -De mikorára lefegyverezte ellenesei legnagyobb részét: mily sikerek -voltak már mögötte! Könyveit minden müvelt nyelvre leforditották, a -világ minden tájékán olvasták, olyan példányszámban, aminőről előbb a -könyvkereskedők nem is álmodtak, és hatása a munkássága nyomán -világszerte jelentkező irodalomra ekkor már olyan nyilvánvaló, olyan -szemmellátható és olyan mélyreható volt, aminővel élő iró talán soha se -dicsekedhetett. Nem egészen harminc esztendő választotta el attól az -időtől, amikor rossz versekkel a zsebében, éhesen, öt frankra vadászva -bolyongott Páris utcáin és nemcsak a legjobban olvasott, a legtöbb -anyagi sikert élvező irója volt a világnak, hanem egyszersmind az az -irója, akinek az irodalomban a legnagyobb hatása, legtöbb epigonja, -legtöbb egyenes leszármazója jelentkezett, és aki, mert eddigelé -páratlan bátorsággal és hatalommal markolt bele a korát izgató -problémákba, az iróságával a legnagyobb társadalmi jelentőségre tett -szert. - -Mikor egy ostoba véletlen a még javaerejében lévő férfit kidöntötte az -élők sorából, az az iró volt, aki a szellemiekben és az anyagiakban -egyaránt a legtöbbet érte el összes kortársai közül, akinek a szava a -legmesszebbre szólt és akinek a dicsősége, ugy irodalmi hatásában, mint -munkásságának társadalmi jelentőségében, a legintenzivebben fénylett és -a legnagyobb távolságokba hatolt el. Mi mindent kellett legyőznie, amig -idáig juthatott, a nehézségekhez mérten oly rövid időn! - -Még sokáig fognak foglalkozni – az irodalomtörténet kétségtelenül -részletesen – azzal a kérdéssel: mily erőnek köszönhette, hogy győzött, -és hogy, mig iskolája még életében megbukott, ő maga, aki olyan alant, -olyan tétovázva kezdette, majd később olyan nagy hatalmaknak üzent -hadat, végre is – és küzdelmeihez arányitva igen rövid időn – -eljuthatott a Pantheonba? Néhány szóban talán igy lehet felelni erre a -kérdésre. - -Bizonyára megkönnyitette győzelmét munkásságának társadalmi jelentősége. -Az, hogy ez az iró egyszersmind rendkivül lelkes és merész társadalmi -agitátor volt; s hogy benne az iróval tökéletesen egygyé forrott a -cselekvés embere. Az, hogy, ha nem is a legteljesebb készültséggel, -mindenesetre szokatlan bátorsággal tárgyalta a kort leginkább izgató -problémákat s ha ezzel milliók érdeklődését keltette fel, akkor, amikor -arra került a sor, hogy tanitásának logikus következéseképpen a -cselekvés terére lépjen, nem vonult vissza dolgozószobájába, hanem -kilépett a társadalmi küzdőtérre – s nem játszotta el a milliók -érdeklődését. Az, hogy ez az illetlen beszédü, de tisztalelkü, fanatikus -hitü, s a maga igazában vakon bizó, de a maga igazságait és a maga -lelkiismeretének szavát szent törvénynek tisztelő, erős ember, ha -kevésbbé volt is filozófus, mint ahogyan képzelte, viszont, valamint -egész lelkével iró volt, az embert nem választotta el magában az irótól, -és mint ember tökéletesen ugy cselekedett, ahogyan az iró gondolkozott. -Az, hogy nemcsak a dolgozószoba irója volt, hanem egyszersmind férfi, -aki a maga igazáért mindig kész volt belemenni bármely küzdelembe, a -maga érdekének ellenére is, kényelmének árán, mindennek árán, s élete -alkonyán is hajlandó volt csatázni, a maga igaznak tartott gondolatáért, -mindenét exponálva – aminek végre is ki kellett vivnia az egész világ -tiszteletét. - -Megkönnyitette továbbá győzelmét még az, hogy a benne lakó hatalmas -akaraterő parancsának engedve, aránylag igen rövid időn óriási munkát -végzett. Amit gondolt, amit mondani akart, azt jól megmagyarázta; semmi -fáradságot nem sajnált azért, hogy meggyőzze a sokaságot, hogy a maga -igazának minél több hivőt és harcost hódithasson. Harcra készsége és -ernyedetlensége, cselekvő ereje és munkássága igazán a gigászokra -emlékeztetett, s győzelmében bizonyára része van a legnagyobb emberi -energiának, a robinsoni türelemnek, kitartásnak és fáradhatatlanságnak. - -De mégse győzhetett volna a lángelméje nélkül. - - -II. - -Zola életrajzával az irodalomtörténet könnyen fog végezni. Ez az -életrajz nem szólhat valami sok eseményről; nem számitva az iró életének -utolsó éveit, alig állhat egyébből, mint sok-sok vaskos könyv cimének a -felsorolásából. - -Zola Emil 1840 április 2-ikán született, Párisban. Gyermekkorát Aixben -töltötte – ahol az apja mérnöki munkálatokat végzett – s csak -tizennyolcéves korában került vissza Párisba. Az egyetemi előadásokat -nem sok eredménynyel hallgatta: a képesitő szigorlaton megbukott, s -ezután az első csatavesztés után, azon a cimen, hogy iró akar lenni, -néhány évig bohém-életet élt. Verseket faragott, amelyek nem kellettek -senkinek, sokat nélkülözött, és esztendőkön át nem csinált egyebet, csak -folytonosan apró kölcsönök után szaladgált. Az az ember, aki később -olyan rengeteg munkát végzett! Vannak a sorsnak ilyen iróniái. Lola -Montez, a hires táncosnő, négyesztendős korában még nem tudott járni. - -Guy de Maupassant – aki 1883-ban irt barátjáról és akkor még mesteréről -– érdekes részleteket közöl arról a nyomoruságról, amelyet Zola -bohémkorában állott ki. Elbeszéli többek közt, hogy Zola, aki akkor -„többet járt a zálogházba, mint a vendéglőbe“, egy télen jó sokáig csak -olajba mártott kenyérből élt – az olajat Aix-ből küldték a szülei – és -minthogy többször a legszükségesebb ruhanemüit is kénytelen volt a -zálogházba küldeni, akárhányszor egy hétig se mozdult ki a szobájából, -ahol az ágytakarójába burkolózva járkált fel s alá. - -Ez a bohém-élet akkor ért véget, mikor egy nagyon tekintélyes -könyvkiadó: a Hachette-cég, tisztviselői állást adott neki. Ettől fogva -Zola egészen más emberré lett. Nem irt többé verseket, – ezekről a -kisérletekről később maga se tartott sokat – hanem annál több prózát, -bár a hivatal jóformán egész napját lefoglalta. A Hachette-cégnél -eltöltött néhány évből valók első elbeszélés-kötete: a _Contes à Ninon, -La Confession de Claude_, amely regényében bohém-életének élményeit -dolgozta fel, _Thérèse Raquin_, az első munkája, amelyen már -meglátszanak az „oroszlánkörmök“ s az emennél sokkal gyöngébb _Madeleine -Férat_. - -Mindezek akkor észrevétlen maradtak. Az első sikerre, mint annyi más mai -iró, Zola is az ujságcikkeivel tett szert. Megvált a Hachette-cégtől, a -_Figaro_-hoz került, s előbb a képkiállitásokról irt cikkei, majd azok -az irásai, amelyben a maga irodalmi elméletét fejtegette, feltünést -keltettek. A „naturalizmus“ katekizmusának ezeket az egyes fejezeteit -később könyvalakban is kiadta: _Mes Haines, Documents littéraires, le -Roman expérimental, Romanciers naturalistes, Nos auteurs dramatiques, le -Naturalisme au théâtre_ és _Une campagne_ cimen. Mindezek a könyvek -azóta már el is avultak, mert Zola itéletei közül a könnyen -megdönthetők, a meg nem állók azóta már végképpen lekerültek a -napirendről, a meg nem támadhatókat pedig a későbbi birálat tüzetesebben -és jobban megokolta, – mert a bennük olvasható életrevaló eszméket mások -szerencsésebben propagálták és már átvitték a köztudatba – és főképpen, -mert messzemenő következtetéseit, legvégső konkluzióit -elfogadhatatlanoknak találta a haladó idő, a következő nemzedékek -ellenőrző munkássága, a filozófikusabb és tudományosabb szellemü, -élesebben és mélyebbre látó birálat. Ma csak egy vélemény lehet Zolának -a kritikai munkásságáról: az, hogy sokkal több benne a tévedés, mint az, -ami fejtegetéseiből megállhat. És mégis, ez a nagyon is tökéletlen -munkásság, ez a sok botlás, mondhatni: ez a nagy eltévelyedés vezette -Zola ölébe a Sikert, a meretrixek legléhábbikát, aki sokáig sehogyse -akart Zolára rámosolyogni, s aki előbb a Ninonnak irt elbeszéléseket nem -vett észre, _Thérèse Raquin_ mellett pedig közömbösen haladt el. - -Aztán hozzáfogott a _Rougon-Macquart_-ciklus husz regényének a -megirásához. Minden esztendőben megirt egy négyszáz-ötszáz oldalas -kötetet; husz év alatt elkészült mind a husz regénynyel – ahogyan maga -elé szabta a feladatot. És voltaképpen ez a nagy munka az ő története. - -A Rougon-Macquart-ciklus egyes darabjai nem egyforma értéküek. A -Rougon-Macquart-család egyes tagjaival, akik mind a második császárság -idején éltek volna, igen különböző jelentőségü dolgok történtek, és Zola -nem is mindig egyforma maestriával irt róluk. De már a ciklus második -darabja: _La Curée_ és az ötödik: _La Faute de l’Abbé Mouret_ éppen -olyan rendü és rangu remekmüvek, mint az _Assomoir_ vagy a _Germinal_. -Mindamellett az előbbiek hatása meg se közelitette azoknak a köteteknek -a hatását, amelyek az _Assomoir_ után jelentek meg. A „Curée“ és „Mouret -Abbé“ csak a litterátus embereknek tetszett; a nagyközönségnek még nem -kellett Zola. De mi történik? Az _Assomoir_ és _Nana_ szókimondása -megbotránkoztatta az egész világot, főképpen azt a nagy sokaságot, amely -semmi egyebet nem olvas, csak amin megbotránkozhatik, és ennek a minden -botrány iránt érdeklődő nagy tömegnek „Shocking“-ot kiabáló lármája – -Zolát a legolvasottabb iróvá és világhirüvé tette. - -Mire a _Rougon-Macquart_-cziklus utolsó kötete is megjelent, a -legszigorubbaknak is át kellett látniok, hogy Zola megérdemelte a -világhirt, nem ugyan a szókimondásával, hanem: az igazságszeretetével, a -társadalom nagy kérdései iránt való odaadó érdeklődésével, történetirói -lelkiismeretességével – mert cziklusában saját korának a történetét -akarta megirni – és nemcsak nagyszabásu, hanem egyszersmind valóban -nagyszerü irói munkásságával (mert hiszen az ő „történet“-ei, korrajzai: -voltakép a mi korunkról irt epikus költemények). - -A _Rougon-Macquart_-cziklus befejezése után Zola, aki a mellett, hogy -minden évben elkészitette a maga nagy regényét, időközben az ujságok és -folyóiratok hasábjain is bámulatos munkásságot fejtett ki, nem pihent -meg, hanem a korábbiaknál is nagyobb terjedelmü munkákkal állott elő: a -három városról, Lourdes-ról, Párisról és Rómáról irt regényekkel, -amelyek, ha nem is éppen monográfiák, mint a hogy Zola képzelte, hanem -talán inkább nagystilü fantazmagóriák, de ezzel semmit se veszitenek az -értékükből; továbbá a _Termékenység_-gel. Az ő termékenysége -kiapadhatatlannak látszott, mindaddig, amig az otromba véletlen hirtelen -meg nem semmisitette ezt az óriási munkaerőt. 1902 szeptember 29-ikén -ölte meg a széngáz. - -Utolsó éveinek – és egész életének – egyetlen nagy eseménye: a -Dreyfus-ügyben való szereplése, a melylyel mindenkit meggyőzhetett -arról, hogy éppen olyan nagy embernek is, mint amilyen nagy irónak, még -nem veszett ki a müvelt emberek emlékezetéből. Azért életének erről a -jelentőséges epizódjáról hosszasabban szólni fölösleges volna. - - -III. - -Zolában, amint a cselekvő ember összeforrott az iróval, az alkotó -összeforrott az elmélet emberével. Haláláig nem tágitott az elméletétől; -makacs volt és meg nem alkuvó: soha se lehetett meggyőzni semminő -tévedéséről. És mert aszerint igyekezett irni, amint ez az elmélet -értelmezte irói lelkiismeretének a sugallatát: szentül hitte, hogy -alkotásai teljesen megfelelnek annak az elméletnek, amelyet oly hosszan -és részletesen, annyi tüzzel és soha meg nem rendülő hittel fejtegetett. - -Bizonyára tiltakozott volna, ha előre tudja, hogy a posthumus birálat -Zolát, az alkotót, külön akarja választani Zolától, a naturalizmus -megalapitójától. Meg volt győződve róla, hogy a -_Rougon-Macquart_-cziklusról csak ugy lehet szó, mint az ő müvészeti -elveinek a megtestesüléséről. - -Tévedett. Ma már lehetetlen egy füst alatt tárgyalni le Zola regényeit s -a Zola-féle naturalizmust. Az alkotót szét kell választani az elmélet -emberétől. - -A naturalizmus megbukott; a _Rougon-Macquart_-cziklus alkotója ellenben -diadalmaskodott azokon, akik regényeinek értékét kisebbiteni vagy éppen -letagadni igyekeztek. - -Az elmélet nem győzhetett; nemcsak hogy konkluziói nem, még alaptétele -se állotta ki az idő kritikáját. Miután jó darabig izgatta, néhány éven -át lázban s még sokáig forrongásban tartotta számtalan iró és -festőmüvész lelkét, most már végképpen a müvészettörténeté; épp olyan -letárgyalt ügy, mint a Victor Hugo müvészeti dogmái. - -Amint emennek a régibb iskolának, a naturalizmus néven ismeretes -müvészeti iránynak is megvolt a maga üdvös hatása. Több, -lelkiismeretesebb, szabatosabb megfigyelésre sarkalta az irókat és a -müvészeket; bebizonyitotta a pontos részlet-munkának a müvészeti -értékét, üldözte és irtotta a müvészeti lelkiismeretlenség és hanyagság -minden kinövését: a „fejből“ és „hasból“ való, a természet, a minták -megfigyelése nélkül való munkát, az utánzást, a banalitást, a -„cliché“-t, a „másodkézből“ való dolgozást, a müvészet természetével -ellentétes müvészeti kölcsönt, az eredetiséget hazudó müvészeti csalást, -a szellemi lustaságot, a konvencziók piaczi forgalmát stb.; közremunkált -annak mindenféle megmagyarázásában, hogy a müvész nem maradhat a -tulajdon kora alatt és mögött, hanem az államférfinál és a közgazdánál -is jobban, teljesebben kell értenie korát és együtt kell éreznie -korával, továbbá, hogy a tudományos szellem, a már elért szellemi -eredmények minél tökéletesebb ismerete nem árthat a müvészetnek, és -semmi ok sincs rá, hogy a müvész közelebb legyen lelkével az -analfabétákhoz, mint a müveltekhez – és mindezzel a naturalizmusnak csak -egyik-másik érdemére lehetett rámutatnunk. - -De ha a naturalizmusnak voltak üdvös eredményei is, alapelve és az ebből -levont következtetés nem győzhetett a szellemi küzdőtéren, mert az egész -elmélet egy nagy tévedésen épült. - -Zola tanitása in ultima analysi ez: a képzeletet ki kell küszöbölni a -müvészetből; a müvész feladata a megfigyelés, kötelessége: hogy -lelkiismeretesen irja le azt, amit látott; csak a tökéletes igazság -teremthet müvészi munkát; nem lehet más mintánk, csak az élet, mert nem -gondolhatunk el semmit, amit az érzékeinkkel nem foghatunk fel; ha tehát -át akarjuk alakitani azt, amit az élet mutat, csak szörnyüségeket -találhatunk ki; már pedig ami nem pontosan igaz, az már átalakitott -valami, következésképpen: csak szörnyüség; a képzeletnek tehát a -müvészetben nem lehet helye, csak a tökéletes igazságnak, amelyet -láttunk, megfigyeltünk, quod erat demonstrandum. - -A Rougon-Macquart-ok megteremtője, akiből, bármennyire vonzódott a -tudományossághoz, hiányzott az ehhez okvetetlenül szükséges filozófiai -érzék, soha se látta át, hogy tanitásában egy nagy tévedés és egy nagy -belső ellentmondás rejtőzik. Nem látta ezt át még akkor se, amikor – -igen jól – igy határozta meg a maga müvészetét: „La nature vue à travers -un tempérament“. Tökéletes igazság, abszolut igazság, vagy hogy a -mesterét megtagadó Guy de Maupassant pompás szavával éljünk: _száraz -igazság_ nem létezik. A természet, az élet más-más képet mutat, a -szerint, hogy a kép melyik tükörben tükröződik, mert minden „megfigyelő“ -csak egy-egy tükör; nem is szólva arról, hogy a megfigyelt is, a -megfigyelő is csupa folytonos, örök változás. Amit érzékeinkkel -felfogtunk, az nem pontosan igaz (a gondolkodás természetes korlátjai -között az ember számára nincs és el se képzelhető a „pontosan igaz“), -hanem már átalakitott, az érzékeinken át, az érzékeinkkel átalakitott -valami. És mintha megfigyelésünk külön volna választható a -képzeletünktől! Mintha, amikor megfigyelni akarunk, a képzeletet -elolthatnók magunkban, olyaformán, mint ahogy lecsavarjuk a villamos -körte gombját! Mintha képzeletünk nem müködnék akaratunk ellenére is, -mindig, akkor is, amikor „az érzékeinkkel felfogunk és elgondolunk -valamit!“ Mintha a képzelet az érzékelésünktől és gondolkozásunktól -elválasztható, kényünktől függő valami volna és nem olyan lelki müködés, -mely nem tart szünetet, hanem ugyancsak dolgozik akkor, amikor -„felfogunk és elgondolunk!“ Mintha abban, ahogyan a „temperamentum“ a -természetet tükrözi, nem volna okvetetlenül része a képzeletnek, mintha -a képzelet egyáltalán kiküszöbölhető volna bárminő lelki müködésből! - -De szükségtelen belebocsátkozni Zola elméletének a taglalásába. -Elmélete, alig hogy elhangzott, már „meghaladott álláspont“-tá lett; és -elméletét a leghatalmasabban éppen az ő munkái czáfolták meg. Ezek a -munkák éppen a nagy képzelő-erőnek a remekmüvei. Legjelesebb munkáinak -az elemzése alkalmat adhatna annak bebizonyitására, hogy a képzelet e -nagy ellenségében mily hatalmas képzelő-erő dolgozott, hogy végül is -meghóditsa a szókimondó irónak az egész világ, tehát a -megbotránkoztatott milliók csodálatát is. Itt elég rámutatni a nagy -irónak arra a hajlandóságára, hogy szivesen nagyit és nagy kedvvel fedez -fel jelképeket („mindig küzd ez ellen a hajlandósága ellen, – mondja Guy -de Maupassant, – de mindig enged neki“), vagy utalni arra, hogy csak az -ő hatalmas képzelete tudta az olvasó számára szinte érzékelhetővé tenni -a tömeg életét (például: főképpen a _Germinal_-ban, de majdnem mindegyik -nagy munkájában, mert Zola az első iró, akinél a tömeg is _él_, és hogy -ez a hatalmas képzelet életet tud adni az élettelen dolgoknak, a -tárgyaknak, a nem mindig vonzó tárgyaknak is, amire a _Ventre de Paris_, -a _Faute de l’abbé Mouret_, az _Au bonheur des dames_ stb. bőven adja a -példát. - -Képzeletével, költői erejével hóditotta meg az egész világ csodálatát, -és a naturalizmus apostolát bátran romantikusnak lehetne mondani, mint -Victor Hugot, ha ugyan a „romantikus“ jelző valami sokat mondana. De -ennek a szónak a jelentése nagyon is tág, s mostanában a „romantikus“-sá -minősités nem igen mond egyebet, mint hogy az illető más témákban és más -módon kereste a költőit, mint az utána érkezők. Az utóbb érkező nemzedék -mindenkiben romantikust lát, akinek az irodalmi procédé-je már megunottá -vagy legalább nagyon ismertté vált, és mindenki az „igazság“ nevében lép -fel, aki valami ujat, vagy jobban mondva: valami mást próbál. - - - - -AZ IDŐSEBB DUMAS. - -Az idősebb Dumasnak husz esztendős korában nem igen volt mire -támaszkodnia. Apjától, Alexandre Davy-Dumas tábornoktól, aki -szent-domingói születésü mulatt – fehér apa és néger anya gyermeke – -volt, csak nagy testierőt és szerencsés véralkatot örökölt, de vagyont -nem. Tanulni pedig olyan keveset tanult, hogy hasonló lelki -elhanyagoltságra a francia irók életrajzaiban aligha van még egy másik -példa. Otthon tanulgatott valami keveset egy szegény abbétól, aki maga -sem dicsekedhetett sok ismerettel, de éppen csak hogy analfabéta nem -maradt, az irás-olvasáson kivül egyebet nem tudott. Özvegy édesanyja -nyakán éldegélt Villers-Cotterets-ben és semmittevéssel foglalkozott, -abban a hiszemben, hogy maradt annyijok, amiből megélhet. Kiderült, hogy -tévedett; anyja egy napon kénytelen volt megvallani neki, hogy örökségük -nagyobbik részét fölemésztették az adósságok, a többit pedig már -fölélték. Tehát munkához kellett látnia, de mihez? – hiszen semmire se -készült, és semmit se tudott! Kétszázötvenhárom frankjuk maradt; nem -életjáradékul, hanem összesen kétszázötvenhárom frankjuk. Ebből -kétszázat az anyjánál hagyott, ötvenhárommal pedig elutazott Párisba. -Nem valami kitünően fölfegyverkezve indult neki az élet küzdelmeinek, de -volt kedve az élethez, volt bátorsága küzködni, bizott magában, – és már -ez is valami. Minthogy egyebet nem tudott, csak irni és olvasni, -cimszalagok irásával kezdte meg a kenyérkeresetet, és igaza volt, ha -bizott magában, mert a szerencsére nem sokáig kellett várnia. Hat évvel -később, 1829-ben, a Théâtre Français előadta _III. Henrik és udvara_ -cimü történelmi drámáját, s ennek a szindarabnak olyan kivételes sikere -volt, hogy ez a siker Dumast egyszerre hires iróvá tette. Nem kellett -többé küzködnie a megélhetésért; a szinházigazgatók, az ujságok -szerkesztői, a könyvkiadók törték magukat a kéziratáért, és az akkori -viszonyokhoz mérten roppant összegekkel versengtek, hogy munkáit -megszerezhessék. Huszonhatéves korától fogva haláláig – hatvannyolcadik -évében járt, amikor meghalt – fejedelmi jövedelmet szerzett a -munkásságával, de fejedelmi bőkezüséggel és minden bohémséget megcsufoló -könnyelmüséggel el is szórta, amit megkeresett, és halálos ágyán igy -tréfálkozott a fiával, aki már régen nagyobb hirü volt nála, s épp oly -gazdag, józan és takarékos, mint amily vagyontalan, könnyelmü és tékozló -ő maga: „Rossz sáfár voltam, elköltöttem az egész családi vagyont. Mert -én ötvenhárom frankot örököltem az apámtól, és látod, terád már csak tiz -frank marad!“ - -A mai olvasó, ha csak nagyon jól nem ismeri az akkori idők s különösen a -„romantikus“ mozgalom történetét, _III. Henrik és udvará_-nak elolvasása -után – mert ma már sehol se játszszák ezt a hajdan oly divatos -szindarabot – nem értheti meg, hogy mivel hódithatta meg ez a dráma -Dumas kortársait. Nem értheti meg _Antony és VII. Károly_ óriási -sikerét, és azt, hogy Dumas harminc és egynehány darabja közül a nagy -többséget mi tette zajos hatásuvá. Ezeknek a drámáknak a legjobbjaiban -bizonyára sok elevenségnek látszó mozgalmasság van; egyes jeleneteik -talán ma is hatnának; megvan bennök az a szinpadismeret, mely minden -szini hatás conditio sine qua non-ja, sőt – meglehetősen fejlett fokon – -az a drámairói érzék is, amely legnagyobb hatalommal eddigelé az -ifjabbik Dumasnál nyilatkozott meg. De olyan igazi drámát, amelyben a -mai néző is gyönyörködni tudna, se _III. Henrik_-ben, se az idősebb -Dumas más szindarabjaiban nem találunk. Nekünk az ő alakjai történelmi -vagy költött nevet viselő bábuk, amelyek nem élnek. Mért hatottak mégis -a maguk idejében? – ez már csak irodalomtörténeti kérdés, amelyre -ehelyütt csak ilyen rövid feleletet adhatunk: mert mindez abban az -időben csupa realitásnak tünt fel; mert a romantikusok (Victor Hugo és -Dumas) drámairói reformja mégis csak a fejlődés étape-ját jelentette – -ami mindjárt nem tünik fel előttünk érthetetlennek, ha drámáikat nem a -mai drámairással, hanem azzal a produkcióval hasonlitjuk össze, amelyik -őket megelőzte. Hogy mi tünik fel realitásnak, az időről-időre -gyorsabban változó, mint azok képzelik, akik mindig csak a jelennel -törődnek és nem pillantanak minduntalan a multba Bizonyosak lehetünk -benne, hogy abból, amit a mai közönség a mai szinpadon megrázó -igazságnak talál, a jövő igen sokat fog lenézően visszautasitani; a jövő -épp olyan ritkán lesz kegyelmes irántunk, mint amilyen ritkán vagyunk mi -kegyelmesek a multtal szemben: ez örök törvény. - -De az idősebb Dumasnak nemcsak a drámái avultak el ijesztően hamar. -Öregkorában látnia kellett, mily sebesen kaszál a mulandóság az irodalom -berkeiben is. És mig a szinpadi diadalokról könnyü szivvel mondhatott -le, mert ezekről véletlenül éppen a fia javára kellett lemondania: -akármilyen gondtalan természetü ember volt, bizonyára rosszul esett -neki, hogy meg kellett érnie regényei vonzóerejének megdöbbentően -rohamos hanyatlását is. - -Pedig a regényirásban még nagyobb sikerei voltak, mint a szinpadon. Itt -is csak a tapsokhoz szokott hozzá, de a regényirásban olyan -népszerüségre tett szert, mint a maga idejéig soha senki. Volt idő, a -mikor nemcsak a nagy tömeg olvasta, hanem mindenki; amikor a sokaság -csakis őt olvasta. Volt idő – és ez a rá nézve szerencsés korszak jó -sokáig tartott – amikor csak az ő regényei voltak kapósak, amikor minden -szerkesztő és minden könyvkiadó csak az ő regényeiért vetélkedett, -amikor munkáiért mindaddig hallatlan, előbb nem is álmodott -honoráriumokat fizettek, amikor öt-hat regényt irt egyszerre – mert -munkakedvét, dolgosságát, munkabirását és leleményességét valóban csak -bámulni lehet – és ez még mind kevés volt az érte lelkesedő olvasónak. - -Minden nagy agilitásával, bármily hihetetlenül könnyen dolgozott, -lehetetlen volt annyit irnia, amennyit követeltek tőle, de – mert az -arany csábitásának nem tudott ellentállni – ugy segitett magán, hogy -dolgozótársakat alkalmazott. Kiszámitották, hogy két emberélet sem volna -elégséges rá, hogy valaki annyit irhasson, mint amennyi munka az idősebb -Dumas nevével jelent meg. Erre a bizonyitékra különben soha se volt -szükség, mert mindenki tudta, hogy sok Dumas-regény megirásában nem -csekély része van Anicet-Bourgeoisnak, Gérard de Nervalnak, -Souvestrenek, Auguste Maquetnak, és más iróknak is. Ennek a nem titkolt, -régóta közismeretü dolognak a Dumas-regények megitélésénél azért nem -lehet nagyobb jelentőséget tulajdonitani, mert kimutatható, hogy itt nem -lehet szó a névnek egyszerü bérbeadásáról, hanem valóban csak a társas -munkáról. Kimutatható főképpen abból, hogy a joggal gyanusitott -Dumas-regények egy cseppet se hasonlitanak Anicet-Bourgeoisnak, Gérard -de Nervalnak, Souvestrenek és Maquetnak egyéb – a maguk nevével -megjelent – munkáihoz; ellenben a kétségtelenül kollaborációból -keletkezett Dumas-regények mindegyike ugy hasonlit a többi -Dumas-regényhez (azokhoz is, amelyekről bizonyos, hogy Dumas maga irta), -mint egyik tojás a másikhoz. De Dumas halála után ismeretessé vált az -is, hogy Dumas miképpen dolgozott szerzőtársaival. Kétféleképpen. Néha -elolvasta az eléje terjesztett „anyagot“, a már kész regényt s ha -elfogadta – mert az ilyen „sujet“-kkel szemben igen válogatós volt – az -egészet megirta ujra, a maga izlése szerint, a maga sajátos előadásában, -sok változtatással és a tulajdon szavaival. Máskor teljesen kidolgozott -vázlatot adott át a szerzőtársnak, akire csak az a feladat várt, hogy -stilizálja meg ezt az anyagot és ereszsze minél higabb lére, foglalja -minél terjengősebb párbeszédekbe. Ez érthetővé teszi, hogy a sok -dolgozótárs ellenére is valamennyi Dumas-regényen rajta van Dumas -egyéniségének a cachet-ja. Pedig megesett rajta, hogy miután -kollaborációban egy Dauzet nevü urral, aki akkor érkezett meg -Egyiptomból, utirajzokat adott ki Egyiptomról, feltámadt benne a vágy, -hogy maga is megnézi azokat a helyeket, amelyeket – már leirt. -Akármilyen furcsának tünik fel az utirajzirásnak ez a módja, nincs mért -nevetnünk azokat a hű olvasókat, akik az olvasmányban legelsőbb is a -Dumas-gyár bélyegét keresték s akiknek az érdeklődését csak a Dumas neve -tudta fölkelteni. Ezek a Dumas-regényekben bizonyára csak az előadás -könnyedségét, elevenségét, ötletességét keresték, és ezeket a -sajátosságait Dumas bele tudta tenni dolgozótársak segitségével irt -munkáiba is. - -Hanem, mialatt lázasan folyt a társas munkálkodás, az idők megváltoztak. -Uj irók érkeztek s uj közönség keletkezett, amelynek a regénynyel -szemben már másféle követelései voltak, mint az idősebb Dumast ünneplő -sokaságnak, – amely a regényben egészen mást keresett, nem azt, amit -Dumasnál találni. Ennek az átalakulásnak természetes következményeképpen -Dumasnak, – aki továbbra is ugyanaz maradt, aki volt, és még sokáig -maradt ugyanaz – meg kellett érnie, hogy amilyen tulzott ünneplésben -volt része valaha, olyan tulzott szigorusággal kell találkoznia azoknál, -akik vele szemben már a jövőt képviselték. Nemcsak hogy egyre apadt a -népszerüsége és fogyott hiveinek a tábora, a körülötte nyüzsgő uj -emberek serege, mely egyre növekedett, mind ridegebbé, s végül -határozottan igazságtalanná vált iránta. Életének utolsó évtizedében már -gyakran kellett hallania egész roppant irodalmi podgyászáról, hogy: -„mindez nem irodalom.“ - -Ez az itélet türelmetlenül igazságtalan. Az irodalomnak bizonyára -magasabb rendü céljai is vannak annál a célnál, amelyet az idősebb Dumas -szolgált. Dumas igénytelen volt; soha se tört magasabbra, mint hogy: -gyönyörködtesse, vagy legalább szórakoztassa az olvasót. Ennél -kétségtelenül magasabb rendü irodalmi cél: az olvasót nemcsak -gyönyörködtetni, hanem egyszersmind tanitani, gondolkozóba ejteni, -figyelmét a minden embert érdeklő társadalmi problémákra forditani. De -annak az irónak, aki – mert gondolkozása zavaros és tudása sekélyes – -csak tévedésből tévedésbe bukdácsol, és akármint erőködik tanitani, -végső eredményben nem gyönyörködtetett és nem tanitott: az ilyen irónak, -bármily szép volt a célja, mégis csak kevesebb köze van az irodalomhoz, -mint annak a másiknak, aki csak szórakoztatni akart, de ezt a célját -elérte, mert a maga céljával is erősebbnek bizonyult sok -versenytársánál. - -Az idősebb Dumas irodalmi becsvágya talán nem volt több, mint: -szórakoztatni az olvasót, vagy egyszerüen: mulattatni – hogy még inkább -kicsinyitsük a célt. De a maga terrénumán kitünő tudott lenni -előadásának érdekességével és kedvességével. És mert megvolt benne, még -pedig igen magas fokon a képzelet elevenségéből fakadó megjelentető és -érzékeltető erő, az a tulajdonság, mely az irói hatásnak az -alapföltétele, de egyszersmind az irodalmi működéshez megkivánt -tehetségek legszükségesebbike: irodalmi podgyászát nem lehet -kiközösiteni az irodalomból, abban az időben sem, amikor az iró és -olvasó érdeklődése az ő meséitől messzeeső kérdések felé fordult. - -Versenytárs nélkül való szórakoztatója tudott lenni kortársainak: ez az -érdeme; de többet ért el, mint csak az érdemességet, mert képzelete -elevenségével, leleményességével és kimerithetetlen frisseségével, de -kivált imént emlitett irói erejével fel tudott emelkedni a nagy -mesemondók közé. Ez a jogcime arra, hogy ne felejtsék el végképpen. - -Mert a mese, ha most, az elkeseredett gazdasági küzdelmek korszakában -nem is divatos, s csak az emberiség gyermekkorából megmaradt, -használhatatlanná vált játékszernek tünik fel a felületes gondolkozás -előtt – mégis halhatatlan. Nemcsak mindig volt; a mával nem halt meg, -csak alszik, mint a bibliai leányzó; fel fog támadni és élni fog -mindaddig, amig el nem következik az emberiségnek minden szenvedésétől -való „megváltás“-a – ami egyelőre még igen messze van. Élni fog, mert -egy örök emberi szükségérzetnek felel meg: a vigasztalódás szükségének. -A mai kor e helyett a vigasz helyett ahhoz a reményhez fordult, hogy -elkeseredett harcai majd csak ki fogják vivni a nagy megváltást. De ha -majd ki fog ábrándulni ebből a reménységből, s tapasztalni fogja, hogy a -kiküzdött eredmények több csalódást hoznak, mint kielégülést, az -emberiség át fogja látni, hogy ujra meg ujra vissza kell térnie a -vigasztalódás kereséséhez. - -Mi a mese alapjában véve? Igyekezet, melylyel az ember a természettel -szemben vivott egyenlőtlen, kegyetlen, szinte kétségbeejtő küzdelemben a -bátorságát erősitgeti. Nem csupán önáltatás, narkotikum, melylyel az -ember a felejtést keresi, nem csupán csak az öntudatlanságba való -visszakivánkozás, hanem egyszersmind valami homályos, sejtelmes -reménységnek a keresése. A sanyargatott ember gyönyörködik azokban a -képekben, amelyek a hozzá hasonlót a tapasztalat jelenségeinél -erősebbnek és minden tekintetben különbnek, bátorságában, tehetségeiben, -aktivitásában, hatni tudásában és erényeiben fejlettebbnek mutatják és -azzal biztatják, hogy a természet erői, az ellenséges erők, nemcsak hogy -nem legyőzhetetlenek, hanem hovatovább mindinkább legyőzöttek – azzal -biztatják, hogy a sárkánynak mindennap kevesebb feje lesz egygyel. Ez -nemcsak a felejtés, hanem egyuttal a reménység keresése – amiről az -emberiség még sokáig nem mondhat le, ha már kinőtt is gyermekruháiból. - -Azért nem valószinű, hogy a nagy mesemondókat hamarosan el fogja -felejteni a világ. Ellenkezőleg, ők azok, a kik leginkább számot -tarthatnak rá, hogy az utókor időnkint vissza-vissza fog térni hozzájok, -s talán gyakrabban, mint a tanítókhoz, a kiknek a végső eredményeit, -legelmésebb útmutatásait mindig hamarosan túlszárnyalja a jövő. - -És a míg a mesemondókról végképen le nem mond a mindegyre küzködő ember, -a ki minél tovább küzd és minél többet ér el, annál inkább úgy találja, -hogy: „plus ça change, plus c’est la même chose“ – addig az idősebb -Dumas se veszti el minden olvasóját. Mindig lesznek, a kik úgy fognak -érezni, hogy Monte-Cristo az ő szenvedéseiket is megtorolta, és mindig -lesznek, a kik gyönyörködni fognak D’Artagnanban, Athosban, Porthosban -és Aramisban, a kik oly vígasztalóan erősek! - -Sokszor szemére vetették az öreg Dumasnak, hogy történelmi tárgyú -regényei nem igen respektálják a történelem bizonyosságait. És -tagadhatatlan, hogy a história nézőpontjából a _Három testőr_ és -folytatásai, meg Dumas más históriai tárgyú regényei távolról sem olyan -megbízható munkák, mint például a Walter Scott történelmi regényei, a -melyek adatbeli pontosságukkal bízvást helyettesíthetik a históriai -kézikönyveket, kivált annak az olvasónak, a kit főképpen csak a kor -rajza érdekel. Az öreg Dumas nem sokat törődött a pontossággal; talán -nem is tudta jól a történelmet, a mint hogy a tudás soha se volt erős -oldala. És mégis egy kiváló franczia író kétségbeesetten panaszkodott: -„Sajnos, mindnyájan a Dumas-regényekből szereztük franczia történelmi -ismereteinket, nemcsak a nép, hanem a műveltek nagy sokasága is!“ Ez a -megrovás voltaképpen dicséret. Mert hogyan eshetett meg, hogy még a -műveltek sokasága is históriai ismereteket gyűjtött ebből a -megbizhatatlan forrásból? Mégis kellett valami figyelemreméltónak lennie -ezekben a mesékben! Igenis, van bennök efféle érték is. Mert az idősebb -Dumas regényei a milyen megbizhatatlanok az adatok dolgában, olyan hiven -tükrözik a kor szineit és – a lelkét is. - -És ezt nem lehet kicsinyelni. Ne tessék a _Három testőr_-ben históriát -keresni, csak mesét. Ez a mese jobban jellemzi a kort sok vitathatatlan -adatnál, s igy még tanitja is egy kevéssé azt az olvasót, a ki amugy sem -olvasná el a vitathatatlan adatokat, mert mindezt unalmasnak találja. - -„Mémoires de M. d’Artagnan, capitaine-lieutenant de la première -compagnie des mousquetaires du roi, contenant quantité de choses -particulières et secrètes qui se sont passées sous le régne de Louis le -Grand, par Sandras des Courtilz“… ez az a könyv, amelyből az idősebb -Dumas a _Három testőr_ anyagát meritette. Aki elolvassa előbb ezt a régi -munkát, amely csupa történelem, s aztán a _Három testőr_-t, – amelyet az -idősebb Dumas egyedül irt – el fogja ismerni, hogy az idősebb Dumas az -elbeszélésnek, vagy mondjuk a mese-költésnek és előadásnak olyan müvésze -volt, akit, ha most nem is divatos, még sokáig fognak olvasni a később -érkezők. - - - - -AZ IFJABBIK DUMAS. - - -I. - -Hetvenhárom éves korában is „az ifjabbik“ Dumas maradt: _Alexandre Dumas -fils_; és szobrára is rávésték a „fils“ szócskát, amelyet egész életén -át viselt, hogy a neve ne legyen teljesen azonos azzal a névvel, amelyet -apja, a nagy mesemondó, tett hiressé. Pedig abban az időben, amikor már -a fiu is átköltözött az árnyékok közé, és amikor mind a két iró, aki -valaha a Dumas nevet viselte, gyors egymásutánban szoborhoz jutott: -akkorára már a második iró jóval tulnőtt az elsőn. - -Több, mint egy félszázaddal előbb, abban az időpontban, amikor a fiu is -irogatni kezdett, az apa az irodalmi dicsőség teljességét élvezte. A -szinházakban az ő sikerei voltak a leghangosabbak; a nagy olvasóközönség -csak az ő regényeit falta, s az ő nevével jelzett kötetek, ujság-cikkek, -meg regény-folytatások több fogyasztóra találtak, mint a többi -nyomtatvány együttvéve; felolvasásaival uj divatot teremtett s ezen a -téren Európaszerte olyan sikerre tett szert, amelyet azóta se haladott -meg senki. Az _Alexandre Dumas_ névnek olyan varázsa volt, hogy – mert a -regényirók legnépszerübbike és a causeur-ök legkedvesebbike nem -onthatott annyi kéziratot, amennyi a közönség étvágyát kielégithette -volna – maga a név is bérlet tárgya és drágán fizetett árucikk lett. -Ebben az időben tehát az _Alexandre Dumas_ név, ez az ujra meg ujra -aranyakra váltható, aranycsengésü név csak az apát jelenthette, és nem a -hasonló nevü fiut, aki, mialatt mások az apja nevével sok pénzt -kerestek, verseket és elbeszéléseket irogatott, hogy ő is nevet -teremtsen magának és becsületet szerezzen a megkülönböztető „fils“ -szócskának. - -De – egyik példájául annak az örök jelenségnek, hogy a fiatalság mindig -keresztülgázol az öregeken és hogy az uj nemzedék nem folytatja -tanitványként az elődei munkáját, hanem előbb félig lerombolja, amit -amazok épitettek és csak azt épiti tovább, amit a birálata megkimélt – a -világszerte hires regényiró maga adott életet a riválisának, annak, aki -arra volt hivatva, hogy a leghamarább, legelsőképpen homályositsa el az -ő nagy hirnevét. Fia, abban a korban, mikor mások még csak a véralkatuk -sugallatának élnek, már sokat dolgozott; egy kötetre való vers, sok -elbeszélés és egy nem igen méltatott regény közzététele után megirta a -_Kaméliás hölgy_ történetét, előbb regény, utóbb szindarab formájában; -és ha ennek a regénynek a sikere – minthogy most már két Dumas-ról -lehetett beszélni – a nagyhirü irót, a korábban egyszerüen Alexandre -Dumast, _Alexandre Dumas père_-ré kisebbitette: a szindarab hatása még -nagyobb volt. A _Kaméliás hölgy_-gyel a drámairásnak egy uj korszaka -kezdődött, egy uj irány jutott szóhoz és a lelkeken való hatalomhoz, -amely uj irány véget vetett a „romantikus dráma“ sikereinek és az -irodalomtörténetbe utasitotta azt az iskolát, amelynek az idősebb Dumas -egyik nagymestere volt. - -Az ifjabbik Dumas komolyabb ember volt, mint apja, a könnyelmü, tékozló, -vén fiu. Komolyabb volt irónak is; sokkal tartalmasabb, hatalmasabb, -nagyobb. Ennek megfelelően a hatása is mélyebb, nem olyan felszines, -mint az apjáé. Lelkének nagy ereje – gondolkozásának eredetisége, -irásművészetének tökéletessége, szinarany elmésségének fénye – már igen -korán vezérszerephez juttatták a nagymultu francia irodalomban, s ezt a -vezérszerepet élete végéig megtartotta. A maga korában, teljes -félszázadon át, a francia irodalom vezérkarának előbb egyik legelső, -utóbb a legelső tisztje volt. Ebben a vezérkarban (és ezen kivül is) -voltak vele egyenranguak, de – mindig a lelkeken való hatalmat tekintve -– senki, aki a hatás mélységére, a szellemi befolyásra, a gondolatnak a -cselekvésbe, a társadalmi életbe való átvitelére, szóval a lelki -hatalomnak az érvényesitésére nézve őt meghaladta volna. És abban az -időben, mikor _Alexandre Dumas père_-nek a szindarabjai majdnem -végképpen letüntek a szinházak játékrendjéről, regényei pedig – iszonyu -hirtelenséggel – kiszorultak a válogatósak könyvtárából s népies -olvasmánynyá, az ifjuság, a naivabb nők, a félig műveltek szellemi -táplálékává fokozódtak le: a legnagyobb tekintély, amelylyel az a kor -irót tisztelt meg, élethosszig való haszonélvezetül _Dumas fils_-nek -jutott ki. Most már ő volt az _Alexandre Dumas_; sőt egyszerüen _Dumas_ -lett, mert azok, akiknek élén járt, az apját már elfeledték. - -Csak ő maga ragaszkodott a megkülönböztető „fils“ szócskához. Nemcsak a -mindenkit kötelező szerénységből, s nemcsak kegyeletből, fiui -szeretetből, mely az emléket se hagyja el; igy sugallta igazság-érzete, -apja irói egyéniségének őszinte megbecsülése, az a hite, hogy apja -nevezetesebb iró s nagyobb ember volt, mint ő. És egy pontban csakugyan -igazat kell adnunk neki, amikor apja emlékét védelmezi, szemben azzal a -korai felejtéssel, mely épp oly meg nem érdemelt volt, mint a mily -tulságos a hajdani példátlan népszerüség: abban, hogy a megváltozott -izlésnek, a más tárgyak felé forduló és másféle formákat kedvelő ujabb -korszellemnek nincs joga lekicsinyelni a _Dumas père_ munkásságát. Ha az -elmésen, bájosan, hol mulattatóan, hol meghatóan mesélő apánál a fiu -sokkal nagyobb iró volt: amaz is nagy volt a mesélésben. És ha a mesélés -ma – már jóideje – nem divat, ez csak muló jelenség; azért a mese mégis -halhatatlan. Nemcsak csillogó, apró türkizekkel ékes s abrakadabrákkal -tarkált köntöse fogja mindenkor vonzani a sokaságot, ugy a naiv -kiváncsiakat, mint a megismerhetetlen, a csak sejthető, a titokzatos -iránt érdeklődő, szenvedélyes talányfejtőket, a megismerés -kiábrándultjait, a valóságtól meggyötörteket és az elfásultakat, a -hétköznapiasságtól megcsömörlötteket, – nemcsak a kipróbált hatásu, -gazdag forma, amelybe oly sok minden belefér, amely minden más -műformánál bővebb, hajlithatóbb, s amilyen selyemkönnyüségü és puhaságu, -olyan mindent felölelően széttárható is, nemcsak ez a legrégibb és -legtartósabb műfaj fogja még a messze jövőben is minduntalan megejteni -az irókat, – a mesének a lényege is örök, mert a mese egy örök emberi -szükségletnek felel meg. Amig az embereket a valóság nem fogja -tökéletesen kielégiteni – és erre még sokáig várhatunk – addig a mese -halhatatlan. Ebből a halhatatlanságból bizonyos rész okvetetlenül kijut -a _Dumas père_ nevü nagy mesemondónak is. És ha tömérdek kötetét -mostanában vastag fekete por fedi, mert a mai embert – különösen a -műveltebbeket, az igazán tudnivágyókat és a csak tudákosokat – egyéb -dolgok jobban érdeklik, mint az ő történetei: a meg nem érdemelt korai -felejtés ellen máris feltámadó reakció nem egy tünete arra vall, hogy -legszebb meséi – például a _Három testőr_ – meg fognak maradni az -emberiség emlékezetében. Mert hisz a „halhatatlanság“ nem jelent -egyebet, minthogy bizonyos emberi munkálatokhoz sokféle nem kedvező -áramlat lezajlása után is ujra meg ujra visszatér egyesek, de egész -sokaságot alkotó egyesek érdeklődése, s már elavultnak vélt alkotások is -ujra meg ujra fölkeltik a jóval később érkezők figyelmét. - -Az ifjabbik Dumas fáradhatatlanul védelmezte apjának sokfelől -megtámadott irodalmi dicsőségét, a benne élő rendkivül finom, nemesen -kifejlett, nagy igazságérzettel – mindennel szemben intranzigens, nagy -magaslatról igen mélyre lehatoló igazságszeretetével, azzal a nagyon -ritka tulajdonságával, mely irói egyéniségének talán legnagyobbszerü -vonása volt – teljes meggyőződéssel, vagy talán: szent hittel, a logika -páncéljával vértezett, fényes elméjének minden dialektikai készségével. -És kivételesen egy kis elfogultsággal is, mert nagyon szerette apját, s -a minden családiasságból kivetkőzött öreg bohém iránt olyan mindent -elnéző fiui gyöngédséggel, olyan tántorithatatlan tisztelettel és olyan -sirigtartó, mindig éber kegyelettel viseltetett, aminőre az életben és a -multról szóló följegyzésekben csak igen ritkán találunk példát. - -Ez annál jellemzetesebb, mert minden mentsége meg lett volna rá, ha -véletlenül elidegenedik egy kissé az apjától. Az idősebb Dumas kegyetlen -volt az ifjunak az anyjához. Ez a nő olyan volt, olyannak bizonyult, -akit nem lett volna szabad elcsábitani és azután egyszerüen elhagyni. És -az ifju Dumas imádta az anyját, aki egy életen át sinylette csábitójának -könnyüvérüségét, aki őt, amig az apja tékozolt, szegényes, becsületes -munkájából nevelte fel, aki őt azzá nevelte – amivé lett. - -De az idősebb Dumas apának se volt komolyabb, mint mátkának, s a fiát -épp ugy végképpen elhagyta, sorsára bizta, mint valamivel előbb az -elcsábitott leányt, akit alig hogy anyává tett, már le is rázott a -nyakáról. Szerette a fiát a maga módja szerint; a _Kaméliás hölgy_ -óriási sikere őt tette a legboldogabbá. Büszke volt a fiára, s tetszett -neki, hogy az a merész ujitó, aki az első kiheverhetetlen csapást mérte -az ő romantikájukra, aki az ő és társai iskoláját szétveri, elsöpri, -éppen az ő vére. De szeretete kimerült az ölelgetésben; és amint előbb -nem jutott eszébe, hogy a gyermekéről gondoskodnia kellene, később se -háborgatta a gond, hogy mit tehetne már ifjuvá serdült fia érdekében. És -mialatt az egyébként jólelkü és szeretetreméltó vén fiu a sokat kereső, -de még többet költő pazarlók gondtalan, lármás, élvezetben gazdag életét -élte, vidám idegenek és mind a két nembeli paraziták között: fiának a -teljesen magukra hagyott szegény ifjak nehéz sorsát kellett kiállnia, -mindaddig, mig a verejtékes munkában való kitartásával, a maga erejéből -fel nem küzdötte magát az első nagy sikerig. Szerencséjére ez nem sokáig -váratott magára; s a nagykoruság nemcsak érett embernek találta – edzett -akaratu, komoly, öntudatos férfinak, aki nyugodtan nézhetett a jövő elé, -mert a multja már kipróbálta – hanem egyszersmind ama kivételek -egyikének, akik már a férfikor küszöbén megnyerték első – az egész -életre mindig döntő jelentőségü – nagy csatájukat. Kevéssel ez után -valóságos gyámja lett az apjának; rajta volt, hogy rendezze a -javithatatlan bohém fölötte zilált anyagi viszonyait; s az idősebb Dumas -mindenkinek elpanaszolta: „A fiam fölfedezi az adósságaimat. Kikutatja -azokat a hitelezőimet is, akik nyomomat vesztették, akik már békén -hagytak!“ Kétségtelenül ennek a sajátságos – apa és fiu közt -mindenesetre szokatlan – viszonynak köszönhető az ifjabbik Dumas egyik -legderüsebb szindarabja: a _Tékozló apa_, mely (bizonyára máshonnan -szerzett) meséjének ellenére is rávilágit a két Dumas alakjára. - -Az életen és ezen a szindarab-témán kivül a tékozló apa, aki fejedelmi -vagyont vert el, de minden reggel pénztelenül ébredt fel, a fiának, aki -pedig gyermekkorában és első ifjusága idején ugyancsak rászorult volna -az apai segitségre, soha se adott egyebet, csak a nevét. Nem kellett -volna odaadnia, de odaadta neki; és ez volt az egyetlen, amit nem -pazarolt el. Fia uj fényt szerzett ennek a névnek; fényesebbé tette, -mint valaha volt. - -De talán a zsenialitását is apjától örökölte; ha mást nem is -örökölhetett tőle, ezt csakugyan örökölhette. Meglehet; de a szivét és a -jellemét már bizonynyal az anyjától kapta, az elhagyott leánytól. Ez a -nő nevelte azzá, amivé lett; ennek a nőnek a szenvedései formálták -iróvá, – azzá a reformátorrá, aki átalakitotta korának a drámáját (azt a -műfajt, amely a legtöbb emberhez szól, s melynek hatása a legnagyobb), – -aki a szinpadot megnyitotta a mélyebbre ható gondolkozásnak (amivel a -szinpad is nyert, mert megszerzett valamit a templom nemességéből), – -aki korának társadalmát az erkölcs kérdéseinek lelkiismeretesebb, -kevésbbé felszines vizsgálatára szoktatta, – aki minden egyéni vagy -osztály-önzést megbélyegző magasabbrendü igazság-érzéssel és az -egyházatyák szinte tulságosan finom megkülönböztető képességével -világitván rá a törvények, az előitéletek, a szokások, a becézett -konvenciók ferdeségeire, a szinházak egyre növekedő közönségét, tehát a -részben léhákból álló sokaságot is komolyságra kényszeritette, – aki az -egyetemességben egy meg nem ismerhető, de megérezhető felsőbb világrend -működését látva, mindig az emberi rendeltetés és kötelesség törvényeit -kereste, nagyon különböző irodalmi formákban, de mindig egyforma -iróművészettel. Gyermekkori benyomásai irányitották egész irodalmi -munkásságát; s még a hatvanéves korában irt _Denise_-ben is -megtalálhatjuk anyjának a könyeit. Ennek a nőnek tulajdonithatjuk: nagy -részvétét az elbukottak iránt, – tüzes meggyőződését, amely szerint: -vannak, akik méltók rá, hogy a bukásból fölemelkedhessenek, – és egész -életén át tartó törekvését, hogy erre a társadalom megadja a módot. - - -II. - -A jelenkor egyik legnagyobb moralistája s a tizenkilencedik századbeli -francia drámairás nagymestere, az ifjabbik Dumas, 1824. julius 28-án -született Párisban és 1897, november 27-én halt meg, marlyi birtokán. -Nem ugy dőlt ki, mint az apja, aki sok esztendővel élte tul a maga -ephemer sikereit, hanem mint az egész müvelt világ egyik -legfigyelmesebben hallgatott irója, akinek a szava a gondolkozók -világának mindegyik rétegében a legtartósabb hatást keltette, s a -legteljesebb megbecsüléssel találkozott, – akinek az irodalmi dicsőségét -a mindent megemésztő idő még nem kezdte ki. - -Haláláig a kombattans irodalomhoz tartozott; hetvenhárom évet élt, de a -kor nem sodorta el az aktivitás teréről, ahol még fiatalon vezérszerepet -hóditott magának. Utolsó darabját már be se fejezhette; remekei közül -_Denise és Francillon_ öregkorából valók: a többi: a _Demi monde_, -_Alfonz ur_, a _Kaméliás hölgy_, a _Nők barátja_ ma is játékrenden van -mindenütt, ahol a szinház nem alsórendü mulató, hanem a gondolat -küzdőtere. - -Szelleme mindvégig friss, termékeny és vezető erejü maradt. Hosszabb -férfikor – korábban kezdődő és későbben végződő – csak igen kevés -halandónak adatott, irónak talán soha. Abban a korban, mikor mások még -küzködnek és kisérleteznek, ő már ivott a diadal aranyserlegéből, s -felküzdötte magát a legelső sorba. És ha a sikert megtartani nehezebb, -mint megszerezni, ő e tekintetben is a kivételek közé tartozott, mert a -siker vagy ötven éven át soha egy percre se távozott oldala mellől. A -későbben érkezők nem hagyták maguk mögött, a fiatal Franciaország nem -rohant keresztül fölötte; mindvégig legfelül haladt abban a szellemi -fluktuációban, melynek a csodáit rövidesen irodalomnak nevezzük; követői -nem kerültek elébe, nem haladták meg, s mikor meghalt, a francia -irodalom marsall-botja esett ki a kezéből. - -Ezt a kivételes sorsot bizonyára főképpen annak a két nagy tulajdonának -köszönheti, amelyeket, amilyen ritkaságok, olyan nagy becsben tartanak a -franciák: irása tökéletességének és drámairói zsenialitásának. Az -ifjabbik Dumas prózája a mai idők legfényesebb francia stilusa. -Tisztaságra, világosságra, rövidségre, továbbá tartalmasságra, a -könnyedséggel párosult tömörségre, aztán szinességre, elmésségre, a -kifejezés csillogására, ragyogására, tehát a kiválóan „gall“ irói -tulajdonságokra nézve csak a XVII. század klasszikusai vetélkedhetnek -vele. Senkinek se voltak olyan gyujtó szavai, mint neki; szelleme nem -szikrázott, hanem sugárkévékben özönlött; hasonlatai nemcsak ragyogtak, -hanem mint a villamos reflektor, egész horizonokat világitottak be. S -hogy milyen hatások forrásává válhatik ez a rendkivüli adomány egy -drámairói zseni hatalmában, azt csak nála láthattuk igazán. Mert mind a -két tulajdonság nem adatott meg egyszerre a mi időnkben senkinek se, -csak éppen neki. - -A nagy stilisták rendesen nem drámairók (talán mert nem szivesen állnak -szóba a tömeggel), s a szinpad mesterei stilus dolgában rendesen nem -számitanak. Scribe-et alig lehet irónak mondani; Sardounak a stilusa, a -legenyhébben szólva, hétköznapi. Dumas pedig a másik tulajdonra nézve is -épp oly nagy, mint az irásművészet tekintetében. Sardou a szinpadi -mesterkedésnek olyan fortélyaival és fogásaival állott elő, mint senki -más; de a nemesebb értelemben vett dráma-alkotásnak Dumas a nagymestere. -Amaz a drámairásnak a virtuóz-za, emez az igazi müvésze. Dumas a mi -időnknek – ha Ibsen óta nem is az egyetlen – de mindenesetre az első -drámairói zsenije, s a legmesszibb multból is csak kevesen -versenyezhetnek vele a drámairás mestere ciméért. - -Ezeknek a tulajdonainak köszönhette tartós tekintélyét s diadalai -legnagyobb részét, de jelentőségét századunk irodalmában mégsem ezek az -együtt olyan ritkán jelentkező tulajdonok, vagy e ritka találkozás -erejénél fogva elért kivételes sikerei adják meg neki, hanem: irásai -mélysége. - -Ő a mi időnk egyik legnagyobb s legszenvedélyesebb gondolkozója, a -legkomolyabb lelkü s legintranzigensebb moralistája. Azokat az erkölcsi -kételyeket, melyek a mai ember talán bűnös, de mégis érzékeny -lelkiismeretét szüntelenül nyugtalanitják, csak igen-igen kevesen -fejezték ki hasonló mélységgel és igazsággal, senki hatalmasabban, senki -finomabb s világosabb formában. A tizenkilencedik században Renan-on -kivül nem volt iró, akit a lelkiismeret kérdései erősebben -foglalkoztattak volna, s aki az ember rendeltetéséről, társadalmi -helyzetéről, kötelességeiről, mélyebben járó gondolatokat adott volna az -emberiségnek. Nála szószék a szinpad is, ahol ma már nagyobb propagandát -lehet csinálni a kötelességről szóló leckéknek, mint bárhol másutt, s ez -a morális nyugtalanság, amelylyel igazát keresi, ez az ideális törekvés, -amelylyel az embert leginkább érdeklő dolgoknak a mélyére igyekszik -látni, hogy magunkon, – és igy sorsunkon is – javithassunk, hogy -egymásnak az életet elviselhetőbbé tehessük: ez az ideális törekvés az ő -nagy eredetisége, ezek a moralistaleckék az ő nagy hagyománya. - -Hogy a mindmostanáig szellemi rabszolgaságra kárhoztatott asszonyi -léleknek ő a legtisztábban látó analizálója, s egyuttal – talán épen -azért – legmelegebb, legékesebb szavu ügyvédje: az már szinte másodsorba -tartozó, egyszerü következése annak, amire itt, sajnos, éppen csak hogy -rámutathattunk. - - -III. - -Azzal a meglehetősen közkeletü felfogással szemben, mely jogosnak -tartja, ha az erkölcs kérdéseiben mindenki illetékes birónak tartja -magát, sőt azt is, ha mindenki önmagát tartja a képzelhető -legilletékesebb birónak, – tehát egy igen elterjedt nézettel szemben, -mely talán Kantnak a lelkiismeret és az erkölcs viszonyáról szóló -elméletéből fakadt, – legyen szabad egy durva példázattal hozakodnunk -elő. A kutya szaglása sokkal finomabb, mint a macskáé; de a másfajta -kutyának nincs olyan szimatja, mint a vizslának: a vizslák közül a -pointernek a szimatja sokkal finomabb, mint a többi vizsláé; és még a -pointernek is vannak nemesitett fajai, amelyeknek szimatja még finomabb, -mint a többi pointeré. Az igen fejlett érzék mindig sokkal ritkább, mint -a durva. És ez nem csupán addig igaz, amig csak az érzékszervek -müködéséről van szó. Még inkább megáll ez a tétel, ha a még -komplikáltabb agymüködésről szólunk. Ha ritka az érzékszerv rendkivüli -fejlettsége, még ritkább az az _aptitudo_, mely a gondolkozás nehezebb -vagy finomabb müveleteire képesit: a szellemi tehetség, mint történelmi -eredmény. Hogy rövidségre kényszeritve, durva vázlatossággal -folytathassuk: az erősen fejlett számolóképesség ritkább, mint például a -nyelvek megtanulásának a tehetsége; és a filozófiai érzék még ritkább, -mint a jelentékeny számoló-képesség. És még a filozófiai érzékkel se jár -együtt mindig az ethika problémái iránt való különös érzék. (Talán mert -a gondolkozás, noha feladatai itt is a legnagyobbak közül valók, sehol -se ily magára hagyatott.) A nagy, erősen kifejlett s igen megfinomodott -erkölcsi érzék éppen nem olyan közönséges valami, mint sokan képzelik; -ellenkezőleg: a legnagyobb ritkaságok egyike. Ahhoz, hogy valaki jó -sebész legyen: sok ismeret, tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, -lelki határozottság stb. szükséges; annak, hogy valaki az erkölcs -kérdéseit boncolhassa, alapföltétele: hogy még inkább, fokozottabb -mértékben ura legyen mindezeknek a tulajdonoknak. Ahhoz is sok ismeret, -tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, lelki határozottság stb. -szükséges, hogy a hajóskapitány el tudja vezetni hajóját az óceánon át, -talán viharok közepett, talán váratlan bajok közt, egyik állomásról a -másikra. De a moralista mindig csillagtalan éjjel vezeti hajóját a nagy -fekete vizen; nem tudja: honnan, és nem tudja: hová. Mert itt is az -„Ignorabimus“ vizei fölött lebegünk; és a képességein kivül semmi -egyebe, csak az az egy kis nyomorult iránytűje! - -Az erkölcs! De hát melyik erkölcs? Minden népnek más erkölcsei vannak; -ahány fokkülönbség van a legfejlettebb műveltség és a pápua majdnem -állatias müveletlensége között, annyiféle az erkölcse. Mások a müveltek -erkölcsei, és mások a vadak erkölcsei, de a vadaknak is vannak -erkölcsei. Még a pápuáknak is valamelyes. Minden időnek más erkölcsei -voltak, és ugyanazon időben is más az erkölcs más-más helyütt. Ugyanazon -népnek az erkölcsei is folyton változnak: az erkölcs ugyszólván együtt -változik az idővel és a nemzetekkel. De amikor és ahol a civilizáció -megjelenik, nyomában már felbukkan az erkölcs. Mindig megvolt, mióta két -ember találkozott. Azóta folyton van, mindenütt. És mintha csak ugy -fejlődnék, mint az egész világ. Tehát van _egy_ erkölcs is? De hát akkor -mi az „_az erkölcs_“? Honnan ered? Mi a tartalma? Mi a célja? - -Az „amoralisták“ és az „immoralisták“ elméleteiről nem szólva – ezeknek -az elméleteknek anyja: a Tudatlanság, s apja: a Logika Hiánya – csak a -vallás felel határozottan az itt fölvetett kérdésekre. Az erkölcs: az ő -erkölcse. S megadja a választ minden e tekintetben elképzelhető -kérdésre. Megadja a szabályokat, az utasitásokat, megszabja a -büntetéseket és a jutalmakat is. Ez felelet. De a filozóf tovább kutat. - -És ahogy megindult, már meg kell állapodnia. Fennakad az első kérdésnél. -Honnan ered az erkölcs? A lelkiismeretből? A részvétből? A társadalmi -szükségből, a közös érdekből? Minden ujabb föltevés gyöngébb, mint a -másik volt; mindegyik homályos, ujabb határozatlanságokkal takarózó; -mindegyik voltaképpen csak ujabb kérdésekkel üti el a feleletet. Az -utolsó föltevés már el is sikkasztja azt, amit keres: magát az -erkölcsöt. Még legtöbbet ér a racionalisták felelete, hogy: az erkölcs a -megismerhetetlenségből ered, mint a természeti erők. Ez legalább nem -mond semmit. - -De tovább. Akárhonnan ered, mi a tartalma? Csupa találgatás. És végre is -mi a célja? Sötétség. - -És a filozófnak látnia kell, hogy egy eleven energiával van dolga, mely -éppen oly örök, mint a fény, vagy a villamosság; talán azonos is -ezekkel… De egyebet lehetetlen kideritenie. És azért mégis ki kell -igazodnia az erkölcs részletkérdéseiben; tessék kiigazodni! - -Hanem a fizikus se tudja, hogy mi a fény és mi a villamosság! Sokat tud -erről is, arról is; csodákat manipulál velök, de arra a kérdésre, hogy: -micsoda hát a villamosság? és micsoda a fény? – csak föltevésekkel tud -felelni, amelyekről maga is elismeri, hogy semmivel se bizonyithatók -vagy pláne már tarthatatlanok. Azért mégis haladnia kell a maga utján. - -És a moralista is halad a maga utján. Tovább vezeti a hajót a fekete -éjszakában, a mély viz fölött. Nincs vele egyéb, amire támaszkodjék, -csak az a kis iránytü, az a kevés ismeret, amelyet egyátalán meg lehet -szerezni, és természetadta különös képességei. - - -IV. - -Az ifjabbik Dumas regényeiben – kivált a _Kaméliás hölgy_ben és a -_Clémenceau_-pörben – megtalálhatjuk ennek a nagy embernek minden -jellemző irói tulajdonát. Nem szólva a _Clémenceau-pör_ről, melynek a -szinpadra való átdolgozása nem a Dumas munkája, a _Kaméliás hölgy_-ről -irt regény jóval tökéletesebb kompozició, mint a dráma. A szinpad -korlátjai sokat kiszoritottak abból, ami a regényben művészi; ennek az -igazságaiból az akkor még hatalmas szinházi konvenció sok követelőzése -el is ferditett, mondhatni: meghamisitott egyet-mást, talán nem is -keveset. Hogy ezek a regények mégis kevésbbé hiresek, mint Dumasnak a -szinművei, ez csak annak a következése, hogy a szinpadon előadott mű -hatása és ekhója sokszorta nagyobb, mint a könyvé. De téved, aki a két -egyforma cimü munka különböző hatásából és különösen a szinmű zajos -multjából és sikerének tartósságából itélve azt képzeli, hogy a -_Kaméliás hölgy_-ről szóló regény csak első vázlata volt a ma is sokat -szereplő szindarabnak. Éppen ellenkezőleg áll a dolog: a teljes képet -nem a dráma adja, hanem a regény. A _Clémenceau-pör_t pedig Dumas csak -regény-alakban irta meg. Ez a két kis remekmű nem ad fogalmat Dumasnak -drámairói hatalmáról, de annál teljesebben ismerteti meg a nagy -iróművészt és a nagy moralistát. - - - - -CHERBULIEZ. - -Azok, akik Cherbuliez-t fölületesen, félig-meddig, inkább csak hirből, -vagy legfeljebb a meséiből ismerik: bizonyára meglepődnek azon, hogy -vannak, – még pedig szigoru birálók, – akik ezt a svájci származásu -francia elbeszélőt az elsőrangu irók közé sorozzák. Cherbuliez-t nálunk, -Magyarországon, jóval kevésbbé becsülik, mint érdemli, s ez alighanem -onnan van, hogy fölötte hiányosan ismerik, ami az iró hirnevére -rosszabb, mint ha egészen ismeretlen marad. - -Egy kis tulzással azt lehetne mondani, hogy akárhányan annál rosszabbul -ismerik, annál inkább félreismerik ezt az irót, minél több több -Cherbuliez-regényt olvastak: rossz forditásban. Minthogy véletlenül -kitünő meseszövő is, akinek történetei a naiv lelkületü olvasót is -érdekelhetik: Cherbuliez abban a kétes értékü szerencsében részesült, -hogy majdnem valamennyi regényét leforditották németre és magyarra. Ne -higyjük, hogy a németek mindannyian olyan lelkiismeretes forditók, -amilyeneknek a jóhirük után tartjuk őket; és ne tagadjuk le, hogy nálunk -a jó regényforditás sokáig ritkaság, szinte kivétel volt. A sok magyar -Cherbuliez között is kevesebb a pontos, mint a rossz forditás; sajnos, -az a forditó, aki a forditás munkájának könnyebbsége érdekében -megcsonkitja az eredeti szöveget, aki lenyirbál a meséről minden olyan -helyet, ahol a szerző egy kissé belemélyed a tárgyba, s aki nem azt -irja, amit a szerző, csak valami olyanformát: az ilyen forditó nálunk, -még ma is, épp olyan gyakori jelenség, mint az az iró, aki felsőbbséggel -becsüli le a külföldi irodalom jeleseit, de azért üres óráiban eredeti -drámát kanyarit az olasz szinműből, a francia regény párbeszédeiből, -vagy akármiből, ami a kezeügyébe kerül. Cherbuliez-vel is sokszor -megesett, hogy munkája csak megcsonkitott alakban jutott el a magyar -olvasóhoz; s természetes, hogy az olyan forditásból, mely az eredetinek -jóformán csak a vázát adja, a szerző legfeljebb ügyes elbeszélőnek -látszik. - -Nem sokkal több megbecsülést szerzett Cherbuliez azok körében, akik -talán valamelyik könnyedébb hangu regényéből, s ezenkivül inkább csak -hirből ismerik. Általánosan ismeretes róla, hogy Franciaországban se -tett szert hangzatos sikerekre, hogy hazájában se hóditotta meg az -olvasók nagy sokaságát, hogy munkái a francia irók viszonyaihoz mérten -kevés kiadásban keltek el, s kevésbbé ismeretes az, hogy soha se -pályázott a népszerüségre. Sokan tudják róla, hogy kivételesen szivesen -látott vendég volt a _Revue des Deux Mondes_-nál, ennél a tiszteskoru, -meglehetősen konzervativ szellemü folyóiratnál, amelynek minden -világrészben vannak olvasói, csakhogy ezek az olvasók majdnem -mindannyian egy-egy szükebb körhöz: az arisztokráciához, a műveltség és -a tudás kitünőségeihez, vagy azokhoz a szerencsésekhez tartoznak, akik -jómódban, nyugalomban, talán tétlenségben élnek, s mert minden -érdeklődésüket a szépnek szentelhetik, külön izlést arrogálnak maguknak. -Ismeretes az is, hogy ezeknek a több világrészben elszórtan, nem is -egyforma életviszonyok közt élő, de meglehetősen egyforma gondolkozásu -és izlésü, kiváltságos helyzetü embereknek évtizedeken át Cherbuliez -volt a legkedvesebb regényirója. És ez, a helyett, hogy annak kutatására -adna alkalmat: mily erővel hódithatta meg ezeket a finnyásakat? – -bizonyos előitéletet támaszt vele szemben. A _Revue Des Deux Mondes_ -iránya, szelleme, hangja már olyan ismert, hogy olvasója szinte tipus. -Akik ezeket a sárga boritéku füzeteket a parkokban, az angol kényelemmel -berendezett szobákban, vagy a könyvtár-termekben forgatják: jólétben és -kényelemben, vagy legalább gondtalan igénytelenségben, csöndben, -nyugalomban és visszavonultságban élő emberek, akik szeretik az elmés -embereket, a jó könyveket és a szép dolgokat, de főképpen csak a maguk -világa iránt érdeklődnek, nem igen tudnak és nem is igen akarnak tudni a -köreiken kivül felhangzó zsivajról, a nagy tömeg életéről, az előre -igyekvők és a kenyérkeresők piaci lármájáról, a visszataszitó -nyomoruságokról, amelyeket látni is kellemetlen, a sokaság -elégedetlenségéről, a bünös, szennyes és rossz szagu emberek -elkeseredett s legtöbbször igazságtalan panaszairól, melyekkel a végzet -helyett másokat vádolnak, stb. stb. – mondjuk csak a fődolgot: a -társadalmi reform-törekvésekről. Ki hódithatná meg ezeket a finnyás -jóllakottakat, ha nem az: aki csak róluk beszél, hizeleg -előitéleteiknek, mulattató történeteket mesél és elmésségeket mond -nekik, szóval az udvari poétájuk?! És Cherbuliez munkáiban csakugyan van -valami, ami mintha megerősitené azt a vádat, melyet ebből a sikeréből -azok kovácsolnak, akik őt csupán hirből, vagy kevéssé ismerik. Nem tudja -eltitkolni se a műveltségét, se az elmésségét, regényeiben feltünően -sokszor szerepeltet olyanokat, akik a kiváltságos körökhez tartoznak, -szivesebben beszél az élet kellemes oldalairól, mint a nagy -nyomoruságokról, izlése sokat foglalkozik a szép dolgokkal és nem -szereti a rossz szagot, sőt bizonyos az is, hogy konzervativ -gondolkozásu, és nem reformer. - -De ha egészen megismerjük ezt a nagy látókörü irót, aki törvényes -leszármazója az igazán „gall szellemü“ francia iróknak, aki azonban -kivételes műveltségével a görög bölcsek szelleméből is elsajátitott -valamit: meggyőződünk róla, hogy a vele szemben táplált előitélet csak a -látszaton alapul, s hogy azoknak a vádja, akik kissé messziről itélik -meg, igazságtalan. Cherbuliez a jóllakottakat ugyanazzal a felsőbbséggel -nézi, mint a nyomoruságban élőket: a filozófus felsőbbségével; -szerenitása nem az elégedettségből fakad, hanem abból a megnyugvásból, -amelyben, – miután nagy vivódások után megbékélt a világrenddel és -legyőzte magát, – menedéket talált; a művelődés emlékeiben, a szépben, -az élet kellemes dolgainak szemléletében nem időtöltést, hanem -vigasztalást keres; elméssége nem játék, hanem szenvedésekből leszürt -bölcseség, melyet egy müvész fejez ki. Meggyőződünk róla, hogy jobb -szive van, mint azoknak, akiknek valóságos mestersége: az -elérzékenyités; hogy nem undorodik a nyomoruság látványától, és ha az e -látványnyal való foglalkozást nem használja a hatás eszközéül: azért -mond le erről, mert a nyomoruságok feltárásától nem remél orvoslást, -ellenben a szépet valami általános üditő szernek tekinti; hogy ha nem -sürget reformokat s nem harcol vivmányokért, nem azért marad -passzivitásban, mintha közömbösen nézné a milliók szenvedését, vagy -mintha nem hinne a megváltás lehetőségében, hanem mert nem hisz az -elképzelhető reformok csodatevő erejében, mert még nem látja az utat, -mely valami jobbhoz vezet. Cherbuliez szkeptikus; nem vár eredményt -azoktól a vivmányoktól, amelyekben sokan már a megváltást, vagy legalább -az általános boldogulás lépcsőjét látják; nagyon jól ismeri az emberiség -történetét, tudósa a társadalmi tudományoknak, nem osztozik azok -bizakodásában, akik a nekibuzdulástól már sikereket várnak, visszaretten -azoktól az áldozatoktól, amelyekbe a harc belekerülhet, félti a -küzdelemtől a kevés meglévő jót. Annyira szkeptikus, hogy – egyik -filozofáló munkájában – egy kissé még a haladásban is kételkedik: ezért -konzervativ. - -De ugyanaz a nagy tudás, mely kételkedővé, konzervativ gondolkozásuvá, -és a társadalmi harcokkal szemben csöndes szemlélővé tette, minthogy az -ismereteknek ekkora rengetegét lehetetlen végképpen eltitkolni és -minthogy kivételes müveltsége el-elárulja magát regényeinek egyes -lapjain is: még egy előitéletet támasztott vele szemben. Azt, hogy -sokkal inkább tudós, kritikus és bölcselő, semhogy számottevő poéta -lehessen. Ezt az előitéletet olyanok hangoztatják, akik félig-meddig -ismerik; akik egy vagy két könyvét olvasták, s véletlenül azok egyikét, -amelyekben pár perczre a tudós is megszólal; akik munkáiból talán nem -olvastak annyit, mint amennyit magáról az iróról olvastak. És az, amit -egyéniségéről, életfolyásáról itt vagy amott olvashatunk, bizonynyal ad -némi alapot ennek az előitéletnek: Cherbuliez élettörténete tökéletesen -ugy hangzik, mint egy tudós, kritikus vagy bölcselő biografiája, és az -az egyéniség, melyet ebből az élettörténetből valamelyest megismerünk, a -külsőségekre nézve meglepően hasonlit ahhoz az alakhoz, melyet a tudós -fogalma kelt fel képzeletünkben. - -Életfolyásának feljegyzésreméltó részletei ezek: - -Cherbuliez hazája: Svájc, szülővárosa: Genf, az a város, melyben a német -gondolkodás és a francia szellem találkoznak, s mely, egyformán közel -lévén Francia-, Német- és Olaszország határához, egy kis kozmopoliszszá -vált; az a város, amelyben már akkor hirdették, hogy a tudományos -kutatás az emberi lélek legszentebb joga és kötelessége, mikor ezt a már -kissé elfeledett tételt hirdetni veszedelmes dolog volt; az a város, -melyben ennek a történelmi emléknek megfelelő élet folyt, századokon át. -Cherbuliez francia eredetü családból származott, mely a -huguenotta-üldözés idején települt meg Svájcban; ugy látszik, -kételkedésének csirája megvolt már őseiben is. Ez a család a tudomány és -irodalom szolgálatában folytatott hosszas tevékenységéről vált a maga -körében ismeretessé. A regényiró nagyapja Svájc legjobb nevü -könyvkiadója volt; apja az ó-kori irodalom tanára a genfi egyetemen; -egyik nagybátyja jogtanár és ujságszerkesztő; másik nagybátyja szintén -iró. Még nagynénje is szorgalmas munkása volt az irodalomnak: forditásai -sok német klasszikust ismertettek meg a franciákkal, többek közt Kleist -Henriket. A regényiró 1828-ban született. A család hagyományai és első -kedves tanitómestere: Töppfer Rudolf, aki gimnáziumi tanár volt Genfben, -hamarosan eldöntötték sorsát. Először a genfi egyetemen hallgatja a -filozófiát, ahol Reid tanait hirdetik, de Cherbuliez Victor -Arisztoteleszt és Kantot olvassa. Aztán Párisba megy, ahol Eugéne -Burnouf tanitványa, s szanszkrit nyelvet tanul, de mindennap eljár a -Louvre képtárába és valamelyik szinházba. Aztán a bonni egyetemen, ahol -hosszabb időt tölt, megismerkedik Hegel filozófiájával, egyébként pedig -csak a zenének él s egy kissé belebolondul Beethovenbe. Egy évre -Berlinbe megy s ott megbarátkozik Schellinggel. Majd hosszabb utazásra -indul: bejárja Francia-, Olasz- és Görögországot, Konstantinápolyt és -Kis-Ázsiát. Arkheologiával kezd foglalkozni, és e szakbeli -tanulmányainak eredménye az a félig tudományos, félig szatirikus mű („Un -cheval de Phidias“), melylyel először jelenik meg a nyilvánosság előtt. -Ezt a könyvét Görögországban irja meg, és azokat a vázlatokat is, -amelyekből Bizancz történetét akarja összeállitani. Bizancz története -megiratlanul marad, de a gyüjtött anyag nem vesz el egészen. Hogy -_Kostia gróf_ cimü regényében Kostia gróf és Gilbert, akik azon a munkán -fáradoznak, amelyet Cherbuliez maga nem készithetett el, oly alapos -tanulásról tanuskodó megjegyzéseket váltanak, a Görögországban töltött -évek emléke. Időközben egyetemi tanárnak hivják meg Bonnba, de nem -fogadja el a tanári széket. Tovább utazik, bejárja az orosz birodalmat, -később Spanyolországot. Ekkor már politikával is foglalkozik; kiadja -_L’Espagne politique_ és _L’Allemagne volitique_ cimü köteteit. Utazásai -közben ethnologiai ismereteket szerez; mikor megpihen, az összehasonlitó -nyelvészettel rendszeresen kezd foglalkozni, a szanszkrit nyelvnek -tudósává válik. Később egy filozófiai kötetet ad ki, majd a renaissance -és a görög művészet történetéről ir, aztán összegyüjti kritikáit és -esztétikai értekezéseit, végül letelepszik Párisban, francia alattvalóvá -honosittatja magát, s G. Valbert álnéven, mely épp oly hiressé válik, -mint igazi neve, haláláig szorgalmas és kitünő munkása a -publicisztikának. - -Mindenesetre furcsának tünik fel, hogy ez az életrajz egy regényiróról -szól. Gyanu támad bennünk, hogy a felsorolt sokféle munkálkodás kissé -fölületes lehetett, hogy kapkodva, rendszertelenül gyüjtötte ismereteit, -de talán egy téren se volt alapos tudós. A legilletékesebbek itélete -azonban mást mond. Még különösebbé teszi a dolgot az, hogy Cherbuliez, -bár nem ért el igen nagy kort, – hetven évig élt, – nemcsak egy-két, -hanem nagyon sok regényt irt. És ennek a meglehetősen kivételes -jelenségnek csupán az szolgálhat valamelyes magyarázatául, hogy -Cherbuliez soha se foglalkozott egyébbel, mint tanulással és irodalmi -munkálkodással. Nem vállalt hivatalt, tanárságot se; amig utazott és -csak gyüjtötte az ismereteket, egy kis örökségből élt, később az -irásaiból. Meg akarta őrizni és meg is őrizte vizsgálódásának, -érdeklődésének, foglalkozásának teljes függetlenségét, képzeletének, -szemlélődésének, gondolkozásának egész szabadságát. Huguenotta-ivadék és -genfi polgár módjára járta be a világot és élte végig az életet. - -De hát megférhet-e egymással két ily nagyon különböző foglalkozás, -anélkül, hogy ez a kettősség rovására ne essék mind a kettőnek? Lehet-e -valaki tudós és regényiró egyszerre, anélkül, hogy a költő meg ne rontsa -a tudóst, s a tudós meg ne bénitsa a költőt? Bizonyára kevesebb példa -van rá, hogy e kettő, ha egy személyben találkozik: segiti egymást, mint -az ellenkezőre. Végre is ez a kétféle szellemi munkásság más-más -képességeket kiván; az egyik mindenekelőtt képzeletet, a másik főképpen -itéletet. És az egyik képesség kifejlesztése azzal járhat, hogy a másik, -melyet amaz hosszas tétlenségre kárhoztat, elernyed, megzsibbad, talán -elsorvad. Ritkaság, hogy mind a kettő egyformán és harmónikusan -fejlődhetik. És itt az alapja annak az előitéletnek, mely Cherbuliez-vel -szemben is föltámadt, azok körében, akik szükségtelennek találják ezt az -irót közelebbről is megismerni. A tudós hirneve bizalmatlanságot kelt a -regényiró iránt. - -Annyi tagadhatatlan, hogy az erudició gyakran halála a költői teremtő -erőnek. De néha nem halála, hanem ellenkezőleg: forrása. És már akkor, -mikor Cherbuliez a tudós rovott előéletével terhelten, első regényeivel -jelent meg a nyilvánosság előtt, előre megfelelt az erudicióval vádolt -regényirókkal szemben mindig föltámadó előitéletre Émile Montégut, a -francia kritika egyik kitünősége, aki ilyenformán ügyvédkedett _Kostia -gróf_ szerzője mellett: Igaz, hogy a sokat tudás megárthat a -képzeletnek, s hogy a költő, aki nagy erudició terhét szedi magára, -elsorvaszthatja inspirációját… Igaz, hogy a tudatlanság olyan hatalmas -bátorságot és egyenességet ad, melyet semmi se pótolhat… Igaz, hogy a -tudomány körültekintésre és óvatosságra tanit, s ezek az erények éppen -az ellentétjei azoknak, amelyek a képzeletet segitik… Igaz, hogy a -tudatlanság nem támadja meg a költő eredetiségét, nem tolja a költő -elméje és látomásai közé olvasmányainak emlékeit, és végül erősiti a -költőnek magában való bizodalmát… De se azok az irók, akiknek csak a -tudatlanság adott szárnyakat, se azok, akik mindenüket szendergő -emlékezetük álomképeiből szedték, nem igazi irók… Az igazán nagy -tehetségnek az erudició nem akadály, hanem fegyver, melylyel a -képzeletnek uj területeket hódit meg… Mert a tudás nem ugy gazdagitja a -képzeletet, mint egy butorgyüjtemény, melylyel teletömik a házat, hanem -mint a táplálék, mely erőssé teszi a testet… Az igazi költő lelkében az -ismeretekkel valami olyas történik, mint az a vegyi folyamat, amelylyel -a szervezet a táplálékot szétbontja, szétválasztja, átalakitja, vérré -késziti… Az ismeret, a kritika: a tizedik múzsa; mert hiszen a kritika -nem egyéb, mint a dolgok lényegének és összefüggésének magyarázata, -következésképpen: a költészet egyik forrása, talán valamennyi közül a -legbővebb és a leginkább termékenyitő… Micsoda ismeretlen mezőket -nyitott meg a kritika például Goethe inspirációjának!… S a század nagy -költőinek jóformán mindenikében nagy erudiciót találunk… Csak Byron és -Lamartine azok, akik mindent egyéniségüknek köszönhetnek és -kiszámithatjuk-e, hogy nyertek-e, vagy veszitettek a kritikától való -idegenkedésükkel?!… Cherbuliez-t, mint kritikust, képzeletének ereje -tette kiválóvá; és Cherbuliez-nek, a regényirónak, képzeletét ismeretei -nem gyöngitették meg, csak gazdagabbá tették. - -Montégut ezt _Kostia gróf_, a _Becsületes asszony regénye és Méré Paula_ -megjelenése után mondta el, de Cherbuliez később se cáfolt rá erre az -elismerésre. _Bolski_, _Brohl_, _Holdenis Meta_, _Noirel_, _Miss Rovel_ -s végül a _Vörösek és feketék_ azok a regényei, amelyekben regényirói -egyénisége, mely csupa szeretetreméltóság, a leginkább megragadja az -olvasót, mert sok kedvessége mellett ezekben találjuk meg elevenitő és -jellemző erejét teljes frisseségében; életfelfogása itt hatol le a -legmélyebbre; fantáziája itt nyilatkozik meg a legszerencsésebben; -előadásában itt van a legtöbb fény és szin; ezek a legtökéletesebb -munkái. De sok regénye közül bármelyiket olvassuk: itt-ott, egy-egy -megjegyzésben talán ráismerünk a tudósra, mert olyan részleteket emlit, -amelyek elárulják nagy műveltségét, hanem ezt a tudóst soha se kapjuk -rajta azon, hogy akkor szólal meg, amikor az olvasó a költő szavát -várja. Vagy a tudós nehézkessége nyilvánul-e meg előadásában? A -legkönnyedebb hangu, a legfinomabb és legelmésebb causeur, akit képzelni -lehet; mindig eleven, fáradhatatlan, s iróniája, amily találó, olyan -derüs, olyan gyönyörködtető. Vagy ráismerhetünk-e a pedánsul részletező -tudósra abban, aki ezeket a bájos meséket mondja el, a primitivek -elevenségével és a tulfinomultak ötletességével? Felnőttek számára nem -lehet meséket kitalálni, amelyek jobban szórakoztassanak és több -gondolatot keltsenek. A tudós rövidlátását veszszük-e észre mindig -kedves és mindig igaz alakjainak jellemzésén? Emberismerete komorrá -tenné elbeszélését, ha mindent megértése nem volna oly elnéző. A -szobatudós eleveniti-e meg azt a sok külön világot, amelyben meséi -játszanak, vagy inkább a peregrinus költő? És az a meghatározhatatlan -valami, ami mind e munkáknak ugyszólván a lelke, a tudós -kicsinyességekben gyönyörködő elégedettségét tükrözi-e, vagy inkább a -költő rezignációját, a költőét, aki a kellemesben, a bájosban, a szépben -keres, ha nem is feledést, legalább vigasztalást?! - - - - -FLAUBERT, MINT KRITIKUS. - -Georges Sand leveleinek megjelenése alkalmával az irodalomtörténet -krónikásai sokat irtak Flaubert és Georges Sand, e két nagyon különböző -lelkivilágu iró meglepően mély és igaz baráti viszonyáról. Ezek a -kommentárok kellő világitásba helyezték elméjök és jellemök, -gondolkodásmódjuk és vérmérsékletük, az életről és a müvészetről való -felfogásaiknak rendkivüli különbözőségét, másrészt érzelmeik egy közös -vonásában találva támaszkodó pontot, meg tudták magyarázni szoros -szellemi összeköttetésük eredetét és fejlődését. Kétségtelen, hogy e -viszony természetét illetőleg a Flaubert levelei[5] már csak azért sem -mondhatnak többet, mint a Georges Sand-éi, mert a croisset-i bölcs -hijjával volt izgékonyabb vérü barátnője áradozó természetének s azt a -művészi elvét, melyet a „személyiség megtagadásá“-nak szokott -nevezgetni, még leveleiben is bámulatos következetességgel dédelgette. -De mégis, ha a Flaubert levelezése e tekintetben uj adatok forrásául nem -is tekinthető, sok olyast tartalmaz, ami a legnagyobb óvatossággal -rejtegetett egyéniségéből elárul egy-egy érdekesebb vonást. - -Flaubert nagy kritikust hordott magában az alatt a hosszu, sarkig érő, -sötét köpönyeg alatt, amelybe burkolózott. Kiválóan elemző hajlamu -szellemet, mely a tényeket nem egyszerüen látja, mint mindannyiunk, -hanem kettőzötten; először tisztán magukban véve, s másodszor mint -tanulmányozni való anyagot, mint uj tények anyját. Kivételes -temperamentumot, mely nem dobja magát azzal a közvetetlenséggel az -életbe, mint a közönséges emberek, még kevésbbé azzal az extázissal, -azzal a kitárt lélekkel, amelylyel a legtöbb költő. Egy hatodik érzéket, -melynek természete azt hozza magával, hogy tulajdonosa máskép él, fut, -fárad és szeret, mint a derék Prudhomme: kevesebb ösztönszerüséggel s -több tudatossággal. Ha örömet érez, elhalványitja, ha fájdalmat szenved, -elmélyiti, ha szeret, elmérgezi érzéseit azzal a sajátos vizsgálódó -erővel, melylyel magának ezekről az érzésekről legeredetibb -veleszületett hajlamának hatalmánál fogva számot adni igyekszik. Ha -valaki a bölcselkedés e fajta hajlamával születik s ahhoz a természet -beláthatatlan termékenyitése következtében még artisztikus erőt is -örököl, akkor ez a valaki, a szerint, amint tehetségét a körülmények -megérlelik, a mi korunkban vagy regényiró lesz, vagy kritikus. -Bármelyikké fog kifejlődni, mind a kettőnek anyagát magában hordja -halálig. Mert voltaképpen, a regényiró és a kritikus a lényegben nem -különböznek egymástól; céljuk homogén; módszerük, melylyel az igazság -megismerésére törekednek, azonos; artisztikus eljárásuk, melylyel -igazságaikat feltálalják, egy és ugyanaz. Körülbelül annyiban -különböznek, mint az egyes törvények megalkotói és ezek kodifikátorai. A -regényiró anyag-világa tágabb: a még meg nem irt igazságok; a kritikusé -szükebb: a már megirtak. Az egyik közvetetlenül a dolgokból, a másik már -megállapitott igazságok közvetitésével vonja le tételeit, de szorosan -párhuzamos uton. Természetes, a regényiró szót legszükebb, s egészen -modern értelmében értjük, ama fogalom kifejezéséül, amelyre, mint Edmond -de Goncourt panaszkodik egyik könyve előszavában, akármi jobban illik, -mint a „regényiró“ szó nevetségesen semmitmondó, sőt bizonyos értelemben -paradox használata. Vegyük elő a _Bouvard et Pécuchet_-t, igyekezzünk -elfelejteni, hogy ennek a gigási torzónak a szerzője valamikor a Madame -Bovary-t irta, s kérdezzük meg magunktól: regény-e ez, vagy kritikai mü? -Bizonynyal nem tudunk határozottan felelni. Mind a kettőnek az elemei -megtalálhatók benne; egyrészt annak, másrészt ennek mondható. Aki azt -mondaná róla, hogy egy uj Don Quijoteiád, az emberi természet egyik -legáltalánosabb vonásának marionett-figurákban való megtestesitése, épp -ugy igazat mondana, mint aki in ultima analisi az emberi értelem és -tudomány széditően mély kritikájának vagy az emberi elme által -elkövetett tévedések monografia-szerü történetének mondaná. Igazat -mondana, csakhogy nem az egész igazat. Ez a regény egyetlen a maga -nemében azzal a rendkivüli dualizmusával, melylyel organikusan egyesiti -magában két, a lényegben egyező, de a formában rendkivül eltérő irodalmi -műfajnak ugy alap- mint alaki tulajdonságait. Igazi „homo duplex“ benne -az iró; ép annyira kritikus, mint regényiró. Az a csodálatos -tájékozottság, amelylyel a tudományok végetlen labirintusában mozog, -egyesülve az itéletnek azzal a biztosságával, mely álmélkodást kelt a -szakértőben – mindenkit meggyőzhetnek, hogy az elmult idők életenek -(mely nagy vonásaiban még ma is mint realitás él a könyvekben) éppoly -kivételesen tág látókörü ismerője volt, mint annak az életnek, melyet -maga körül a természetben láthatott. A _Tentation de Saint Antoine_ -olvasói is sok olyat mondhatnak, ami mind e jelenség megerősitéséül -szolgál. Hogyan történhetett tehát, hogy ezt a hatalmas erőt, melyhez -hasonlóval a maga korában csak egyik legkedvesebb barátja: Sainte Beuve -dicsekedhetett, életének legnagyobb részében használatlanul, ugyszólván -rejtve hevertette s hogy ez csak önkéntelenül tört ki belőle nagyobb -alkotásokban. A Georges Sandhoz irt levelekből sikerül egyet-mást -megállapitani, ami, ha nem is határozott felelet erre a kérdésre, mint -föltevés megállhat. - -Azt kell hinnünk, bár sehol ezt a szándékot határozottan ki nem fejezi, -hogy Flaubert egy nagy kritikai művet tervelt, mely életének fő-munkája -lett volna s melyhez a _Saint Antoine_, az _Éducation sentimentale_ és -_Bouvard et Pécuchet_ csak előtanulmányok. - -Élete módja, melyet ezekből a levelekből ismerünk meg igazán, s egy -különös kutatás, mely szintén ezek nyilvánosságra hozatalakor lett -ismeretes, egyenesen utalnak erre a föltevésre. - -Flaubert Croisset-ban a régi anakoréták életét élte. Apja -gondoskodásából rendelkezett annyi vagyonnal, amennyi megmentette a -kénytelen és rendetlen munka terhétől. Élhetett irói szenvedélyének s -még annyi fölöslege is maradt, hogy néha-néha a gyöngédségnek a mi -világunkban érthetetlen tulzásaival, segithetett megszorult barátjain -is. Ezek persze kevesen voltak. A kis faluban, ahol lakott, senkit sem -akart megismerni, s a jámbor croisset-iak olyanformán tekinthettek a -rejtelmes _Gusztáv ur_-ra, akit csak az erdőben s a réteken láthattak, -mint ahogy a Renan bretonjai a csodálatos _Bonhomme Système_-re. -Mindennapos társaságát hosszu időn át élőhalott anyja, egy szélütött, -süket, félig vak öreg asszony – akit látnia is fájdalom volt – és -unokahuga alkották, akinek nem lehetett egyéb hibája, mint hogy éppen a -Flaubert unokahuga volt, de akiről az egyetlen megillető kritika csak az -lehetett, hogy Georges Sanddal tiz évig folytatott levelezésében -egyetlen vonással sem jellemzi. Társaság?… voltaképpen a könyvei voltak -az egyetlen társasága. Ha kimozdult Croisset-ból s néha-néha Rouenba -vagy Párisba rándult, ez csak azért történt, hogy a nyilvános -könyvtárakban fölkeresse azokat a könyveket, melyekhez magán-ember csak -ezen az egyetlen módon férhet. Barátai, az a kevés ember, akit -szeretett: mindenekelőtt Bouillet (ez a kitünő költő, akinek a francia -irodalom még sok elismeréssel tartozik), Georges Sand és Turgenyeff, -Sainte Beuve és még egy-kettő, nem tudták magányából kicsalni. Éveken át -kéri őket magához, de utánok nem megy. Georges Sand-nak, aki többször -hivta őt Nohant-ba, sokszor megmagyarázta, miért remetéskedik igy: -„Ismerem magamat. Ha három napra Nohantba mennék, ez három hónapi -álmadozásba kerülne nekem. Pedig sietnem kell.“ Mindig sietett. Egy -percet sem akart veszteni, mert minden idejére szüksége volt. Azok -mellett a nehézségek mellett, amelyeket neki az irás okozott, nem is -lehetett máskép. Csak a leveleiben elősorolt számszerü följegyzések -adhatnak képzetet arról a roppant fáradságról, melynek árán művészetét -vásárolta. Egy-egy lapon hetekig dolgozott, egy-egy sort napokon át -javitgatott, mig végre megtalálta a helyes kifejezést. Ugyanezzel az -aggódó lelkiismeretességgel olvasott mindent, amit tárgyai körébe -tartozónak vélt. Ugyanegy időben „ásta el magát“ az 1848-iki hirlapok -olvasásába, a szentatyák irataiba, jezsuita regényekbe a szent szűzről, -monografiákba a fayenceról, végre a szocializmus és a pedagógia -irodalmába. Szórakozásul ugyanakkor Spinozát olvasta. - -Természetes, hogy aki egészen és kizárólag az eszmék világában él, -sokkal érzékenyebb az ott ejtett minden nagy és apró sérelem iránt, mint -a dilettáns; és egyszersmind annak a szemét, aki az igazságot annak -annyiféle alakulásában keresi, sokkal többet és sokkal többféle formában -bántja az „igazságtalanság“, mint azét, aki egy szük világban igyekszik -mélyre hatolni. A közönséges ember meg sem érti azt, ami Flaubertnek -szenvedést okozott; a szakértő mosolyog a maga ismeretvilágába eső -naivságokon s nem fogékony a másféle tévedések iránt. Flaubert egy -testvér szeretetével karolt át mindenkit, aki bármely téren csak egy -lépéssel többet tett az igazság felé, mint elődei, de valósággal -elkeseredett a könnyelmüségen, melylyel az „Igazság“ szent nevét a léhák -és tudatlanok hiába fölvették. Érzékenységét, melyet a magány a legfelső -fokra élesitett, minden csekélység bántotta, ami más, több szórakozásban -részes, kevésbbé magára hagyott elmét érintetlen hagyott volna. A -természet ömlengeni vágyó lelket adott neki, amelyet a viszonyok -zárkózottá válni kényszeritettek. Mint maga irja, nagy erőfeszitésekre -volt szüksége, hogy összeszedje magát s minden csekélységre „ki ne -áradjon.“ (Ez lehetett az ok, amiért „vén romantikus“-nak nevezte magát -s nem az az állitólagos artisztikus rokonság, melylyel őt Guy de -Maupassant erőnek erejével a Victor Hugo iskolájához igyekszik -közeliteni.) S mert mindent, ami – a jelenben vagy multban – a -legtávolabbról is érdekelhette, figyelemmel kisért, örökös -ingerlékenységben élt. „Ha öreg leszek, irta Georges Sand-hoz, kritikát -fogok irni: ez meg fog könnyiteni, mert gyakran szinte fullasztanak a -visszafojtott véleményeim.“ Másutt rövid programmot ad arról a módról -is, melylyel ezt a tervét megvalósitani akarja: „Legjobb azokat a -dolgokat, melyek bennünket kétségbe ejtenek, lefesteni egészen -egyszerüen, amint vannak; szétszedni ezeket már boszu volna!“ - -Ehhez az oly sokfelől táplált keserüséghez hozzájárult az is, hogy az ő -munkáit se kimélte meg ugyanaz az értelmetlenség, amely őt idegen -igazságok tárgyalásában is sértette, s még inkább az, hogy oly roppant -fáradsággal alkotott munkái maga iránt is kétkedővé tették. Kezdett -magával szemben is elégedetlen lenni. „Érzem, hogy már vén tehén vagyok“ -– irja egy helyt végtelen keserüséggel. Mindig és mindenütt az „emberi -balgaság“ tengerárját látta s egyszer csak elkövetkezett az az idő, -amikor alkalma volt ezt egész meztelen brutalitásában szemlélnie Az -1870. és 1871-iki évek barbárságai fellázitották arisztokratikus hajlamu -és nevelésü lelkét. (Mert az a nevelés, amelyet a tudományban való -kéjelgés s az emberi balgaságok tanulmányozása ad, nem vezet a radikális -elvekhez.) Valószinüleg ebben az időben kezdte meg összeállitani különös -„gyüjteményét.“ Ezt irja akkortájt Georges Sandhoz: - -„Gyülölöm a demokraciát (azt legalább, amit Franciaországban annak -mondanak), azaz a kegyelemmel való föllengzést az igazságosság rovására, -a jog megtagadását, egy szóval a társadalom elleni harcot. - -A Commune rehabilitálja a gyilkosokat, amint Jézus megbocsátott a -latroknak, mert megtanulták átkozni Lázárt, nem mert rossz gazdag volt, -hanem mert egyszerüen gazdag volt… Azt hinni, hogy a köztársaság minden -vitatkozáson felül áll, annyit ér, mint azt képzelni, hogy a pápa -csalhatatlan. Mindig csak formulák, mindig csak istenek. - -Az utolsóelőtti isten, az általános szavazati jog egy rémitő bohózatot -rendezett hiveinek, névszerint „A versaillesi gyilkosok“-at. Miben kell -hát hinni? Semmiben, ez a bölcseség kezdete. Ideje volna megszabadulni -az „elvek“-től s hozzá fogni a tudományhoz, a vizsgálódáshoz. Az egyedül -észszerü dolog (mindig visszatérek erre) egy mandarin-kormány volna, -feltéve, hogy ezek a mandarinok tudjanak valamit, sőt tudjanak sokat. A -nép örökös kiskoru s mindig utolsó rangban lesz a társadalmi -hierarchiában, mert csak szám, tömeg, a korláttalan. Keveset ér, ha sok -paraszt tud olvasni s nem hallgat a papjára, de rendkivül fontos, hogy -legyenek olyan emberek, mint Renan és Littré s ezeket meg is hallgassák -az emberek. Csak egy törvényes arisztokracia megalapitásával -boldogulhatunk, értve ez alatt egy oly többséget, mely valami más -egyébből alakul, mint számból.“ - -Majd azt bizonyitja, hogy a köztársaságban való babonás hit juttatta az -örvénybe Franciaországot. Aztán igy folytatja: - -„Mennyivel célszerübb lett volna megtartani Badinguet-t (értsd: -Napoleon); a békekötés után bagnoba küldhették volna. Ausztriában nem -tört ki forradalom Szadova után, sem Olaszországban Novara, sem -Oroszországban Szebasztopol után. De a jó franciák sietnek lebontani -házukat, mihelyt tüzet fog a kemény… Ebben a negyedórában Páris -tökéletesen epileptikus. Ez persze az ostrom eredménye. Különben -Franciaország már néhány év óta rendkivüli elmebeli állapotban élt. Az -emberek elvesztették a jónak és rossznak, a szépnek és rutnak minden -ismeretét. Emlékezzék vissza, az utolsó évek kritikájára. Miféle -különbséget tett ez a fenséges és a nevetséges között? Mennyi -tiszteletlenség és mennyi tudatlanság! „Sült vagy főtt – ugyanaz“, s -éppen akkor mennyi szolgalelküség a napi véleménynyel, a divatos -lapossággal szemben!… Minden hamis volt. Hamis realizmus, hamis -hadsereg, hamis hitel s hamis öröm-leányok… És ez a hamisság, (mely -talán a romantizmusnak a következménye, s annak a felsőbbségnek, amelyet -a szenvedély a formán, s az ihlettség a szabályon kivivott) ez a -hamisság, mondom, főkép az itéletben nyilatkozott meg. Dicsérték a -szinésznőt, nem mint művészt, hanem mint jó anyát! Azt követelték a -művészettől, hogy erkölcsös, a bölcsészettől, hogy mindenki előtt -érthető, a vétektől, hogy illedelmes legyen, végre a tudománytól, hogy -szálljon alá a néphez“. - -Mikor ezt a levelet irta, kezdhette gyüjteni azt a nem mindennapi -anyagot, mely irodalmi hagyatékának egyik legérdekesebb része. Anyag -lett volna ez „az emberi balgaság történetéhez.“ Guy de Maupassant -előszavában nagyobb mutatványt ad belőle. Az „itélet hamisságainak,“ a -legnagyobbak tévedéseinek egy minden időkről szóló bámulatosan gazdag -gyüjteménye ez. Kezdve egyszerü történelmi botlásokon, melyeket csak egy -bámulatosan éles elme s rendkivül fegyelmezett emlékezet fedezhetett -fel, égbekiáltó tévedésekig, mind a legnagyobbak, a legjelesebbek, nem -mindig olvasott, de félve tisztelt köteteiből. Descartesból ugy, mint -Veuillotból. Erős idegek kellenek hozzá, hogy olvasásukra az embert egy -kis szellemi nihilizmus ne szállja meg s át ne érezze a Flaubert mélyen -keserü hangulatát, melyhez a croisseti könyvbuvárt mindenüvé elható, -messzelátó kritikája vezette. - -Flaubert a meg nem irt könyvvel, melynek a „Bouvard et Pécuchet“ csak -előbeszéde volt, ez a gyüjtemény pedig nyers anyagát alkotta volna, -alkalmasint valami voltairei hatásra számitott. Ebben kételkedhetünk, de -abban nem, hogy mégis Flaubert-rel együtt egy nagy kritikai művet -temettek el. Azok a tulajdonságok, melyeket ezekben a levelekben az -egyes irói személyiségekre és művészi elvekre tett megjegyzésekből -kiolvashatni, csak megerősithetik a régibb könyvei által keltett -csodálatot. Megalkuvása a különböző művészi rendszerekkel talán nem -nyerte volna meg korának tetszését. De bizonynyal ép oly plasztikus -kifejezésre találtak volna mélyen járó kritikai igazságai, melyeket csak -töredékeiben láttunk, mint eklekticizmusa, melyet szabatosan kifejtett a -következő sorokban: „Ugy vagyok, mint Prudhomme ur, aki ugy találja, -hogy a legszebb templom az volna, mely egyesitené magában a strassburgi -templom ivboltját, a Szent Péter colonnadeját és a Parthenon porticusát -stb. Egymásnak ellentmondó ideáljaim vannak. Innen zavarom és -tehetetlenségem.“ - -Kritikusnak is ugyanaz volt, ami regényirónak: a müvészi szépnek antik -módra tiszta látásu, romantikus hevü és modern módszert követő imádója. -Eretnek és képromboló a szépnek vallásában, de azért monotheista. -(1884.) - - - - -ZOLA-REGÉNYEKRŐL. - - -I. A „HÖLGYEK ÖRÖME.“ - -A második császárság aranyozott kora – mely hasonlóan a biblia festett -koporsóihoz, pompázó külső szinnel takarta el a mélyében pusztitó -rothadást, – bár éles szemü, hatalmas birálókra talált, sohasem -részesült olyan elkeseredett, szenvedélyes megtámadtatásokban, mint a -képzeletnek és tapasztalatnak sejtszöveteiből életre kelt az az -alakcsoport, mely a Zola regényeiben e társadalom irodalmi kifejezője -kivánt lenni. A Rougonok és Macquartok rosszhirü családja a -kárhoztatások egész fergetegét vonta magára, ahányszor csak – Saccard -Renée elbukása óta – hallatott magáról. Barbár erejü ivadékai, melyek – -meg kell vallani, – nem dicsekedhetnek kifogástalan ismeretséggel, -elkerülték ugyan a Bovaryné sorsát és a jó erkölcsök megsértése cimén -nem kerültek törvényszék elé, de sokáig annyi kő célpontjául szolgáltak, -amennyi elég volna számukra akár családi sorboltnak, akár hatalmas -monumentumnak. És ha a legkülönbözőbb s leghevesebb megtámadások raja -épp oly hüséges előfutárja volna valamely biztosan bekövetkező és -századokra ható irodalmi jövőnek, mint amilyen bizonyos kisérője minden -nagyszabásu és jól végzett munkának, akkor az utolsó kétségnek is el -kellene oszlania a Rougonok és Macquartok történetének nagy jelentősége -felől. A _Curée_ megjelenése óta a fegyelmezett okoskodás emberei -versengtek az avatatlan, esztelen vádaskodással a legsulyosabb itélet -nyilvánitásában, mihelyt egy uj „corpus delicti“ arra alkalmat adott: és -ha az irodalmi előkelőségek a „legteljesebb tisztelet“ hangján, mint -királyi fogolylyal bántak a kitünő forradalmárral, bánásmódjuk még -sokkal kegyetlenebb volt, mint a bőszült korlátoltságé. Fejére olvasták -az itélet minden atyáskodó hangu szókészletét, s nem sokalták meg az -elvénhedt, makacs iskolásság legméltatlanabb kitöréseit sem. A betü -arisztokratái persze a legtürelmetlenebbek. Elmult idők szellemét idéző -tudósok, kiknek betáblázott ablakain koronkint keresztülhatott az iró -kürtöseinek nevetséges lármája, ha néha felriadtak papyrusaik mögül s -kitekintettek szobájok setétjéből a fényes napvilágba, – elrémülve a -nyüzsgéstől, mely ijesztően különbözött könyveik szelid nyugalmától, -megtagadták az élő kor szellemét és ósdi bölcseségük merevségével -„pereat“-ot mondtak arra, aki ennek az uj kornak a tiszteletére bálványt -emelt. S a zaj mindannyiszor megujult, ahányszor a merész iró -megszólalt. Zola tanitványai persze teljes erejükből igyekeztek -tulharsogni ellenfeleiket, akik közt a morál mindenütt jelen való -ügynökei adták a hangot és elszemérmesedett tárcairó-kiváltságok -játszották az első hegedüt. Pruderie kisasszony, kinek arca a piros -festék alatt is kékké vált a haragtól _Nana és Trublot_ bűneinek -hallatára, sikoltozott; a kinyilatkoztatás férfiai pedig, szent -büvkörében annak a frigyládának, melyben az egyedül üdvözitő ideált -őrzik, átkokat dörögtek. Azt, amit a Goncourt-ok a szerelem klinikájának -neveztek, lebujnak minősitették s a mély megbontránkozás hangján itélték -a tüzhalálra. A tiltakozásokból a hangok egész zürzavara kerekedett. Az -előkelők, akik tizenhatodik századbeli muskétával vonultak ki s a „Revue -des Deux Mondes“ rongyolt lobogóját lengetve indultak a szent háboruba, -vagy a Dottore jelmezét a tekintélyek áthatatlan vértezetével cserélve -fel, kovás puskát vettek vállukra – ódon fegyvereiket csörtették, a nap -krónikásai pedig, akikből a macskazene rendezőinek nagy tömege került -ki, füzfasipjukat próbálgatták s ezek vékony, irónikus hangján ismert -dallamokat adtak elő. Ezek a dallamok akkor már idestova félszázadosak -voltak. Gunyos verseit meg kellett hallgatniok mindazoknak, akik részt -vettek az oknyomozó irodalom megteremtésében. Stendhal, akinek regényeit -a legfőbb itélőszék: az asszonyos, kellemest szerető Sainte-Beuve -egyszerüen „utálatos“-oknak találta; Balzac, akire jelentéktelen emberek -az őrültség és a romlottság bélyegét sütötték, Flaubert, akit -pornográfként hurcolták meg közhatóságok előtt, sokat tudtak róluk. - -A komoly vád, mely ezeknek a gunyos versikéknek a magvát alkotta, -régibb, mint az az időszak, mely alatt hangoztatása divatossá lett. A -tojáson, vagyis Rabelais-n és Montaigne-on kellene kezdeni, aki ennek a -vádnak az eredetével kivánna foglalkozni. A moralisták nyomában -mindenütt ott találhatni ezt a vádat, habár még alaktalanul, határozott -idomot nem öltve. Alakot nyerni, jegecedni, a dokumentáló irodalom -erősebben forradalmi hatása alatt kezdett. - -Az uj áramlat bekövetkeztekor három határozott irányban terjeszkedett -ki, s ennek munkásaitól az eszmei tartalom fontosságát, a megalkotás -nemességét és végre az alapvető, egyénitő irói sajátság előkelőségét -tagadta meg. _Birotteau_-ban nem találtak több érdekest, és értéket, -mint a mennyi egy üzleti könyvben lehet, a Stendhal Julien-jét („Le -rouge et le noir“) kicsinyelték s _Bovaryné_ morálját észre sem akarták -venni. A vád még erősebben tartotta magát artisztikus szempontból. -Balzacban a Taine „hozsannah“-jáig nem akarták az irót ünnepelni, -Stendhalról maga Balzac is hirdette (a „Chartreuse de Parme“-nak a -_Revue Parisienne_-ben kiadott birálatában), hogy nem ért az alakba -öntés mesterségéhez és Flaubertről, a gondolatnak erről a szobrászáról, -egészen komolyan állitották, hogy a részletezés megölte a művészetét. -Elsőrangu irói tulajdont éppen nem ismertek el bennök. A „Comédie -humaine“-t a maga egészében egy eszelős fotografus müvének tekintették; -Beyle Henrik gondolatainak legmélyén nem találtak egyebet egy kis -elmésségnél és sok extravagancziánál. Flaubertben pedig obszczén irót -kerestek, ugyanakkor, amikor Georges Sand-t bálványozták, Eugène Sue -lángelméjében komolyan hittek és Charles de Bernard-t klasszikusként -emlegették. Ez a sors az utmutatók szellemi hagyatékával együtt átszállt -az örökösökre: a Goncourt-okra. „Germinie Lacerteux“-t épp ugy -kiseprüzték a jó házból, mint később a szegény „arany legyet“, Nanát. És -Zola nagy sikerei idején se hallgatott el a „régi dal, régi -gyülölségről.“ Az a kifogás, hogy a Zola megfigyelései értéktelenek, -leirásai müvészet nélkül valók s egyéniségének fajsulya alacsony, az -előbb emlitettek unokája volt. Ennek a vádnak mind a három -kiterjedésében való mérlegeléséhez alkalmul szolgálhat a _Hölgyek öröme_ -is. - -* - -Alig lehet képzelni valamit, ami kevésbbé „regényes“ és annyira -„legujabb“-szerü volna, mint ennek a regénynek a tárgya. A maga -szárazságában adva a dolgot: arról az egyenetlen küzdelemről van szó, -melyet a mindinkább hatalmasodó áruházak folytatnak a kis kereskedelem -ódon fészkei ellenében, és amelyben az örök természeti elvnek -megfelelőleg az ifjabb és erősebb elem jut győzelemre. Az _Au Bonheur -des Dames_ egy nagy áruház, mely előttünk egy eddig kevéssé ismert -szocziális tényező nagy társadalmi fontosságát van hivatva bizonyitani. - -A könyv szerint: napjaink egy uj kereskedelmi korszak kezdetét jelzik. A -gyáripar roppant arányu fejlődése teljesen megérlelte az ujabb -kereskedelmi elvet, mely a nagy arányok alapjára helyezkedett. Ennek az -elvnek a megtestesülései az áruházak. Merkúrnak ezek a divatos bazilikái -nagy tőkével, nagy eszközökkel, nagy személyzettel dolgoznak s -mindazokkal a segédszerekkel, melyeket a kor vivmányai nyujtanak, -mindazoknak az iparágaknak a felhasználásával, melyek a modern fényüzési -vágy kielégitésére alkalmasak; roppant koczkázat súlya alatt -versengenek, hogy tőkéjüket folytonosan megujithassák s e czélra a -vakmerőségig használják fegyverüket: az alacsony árakat, hogy áruikon -minél gyorsabban túladhassanak s ezeket ujakkal helyettesitve, -tőkéjüknek kamatját nyerjék meg. E rendszer megalkotója a regényben: -Mouret Octave. Nem a legjobb cég a „Pot-bouille“ olvasói előtt, akik -emlékeznek, hogy az élete sokáig nem volt egyéb, csak folytonos -szoknyavadászat. Azóta megférfiasodott s korszakot alkotó kereskedőt -fedezett fel magában. Megőrizte szoknya-imádatát, de most már ő vált -asszonyvilága középpontjává. Mint a rongynak koronátlan királya trónol -közöttük, alattvalói között. Ez az ő hadserege, erre épitette hatalmát. -Az asszonyra számitott, aki ha még oly megingathatatlan is a férfival -szemben, nem képes ellentállni a rongy csábitásának, arra az asszonyra, -akinek élet-eleme a fényüzés, akinek betegsége a költekező-mánia, mint -Martynénak, s akinek őrültsége a csipkelopás, mint Boves grófnénak. Az -asszonynak emelt templomot a „Bonheur“-ben, s az asszonyt használta fel -eszközül, amikor megérezve az uj szellőt, mely jobban kedvez a -gyakorlati észjárásuaknak, mint a tudomány szegény ördögeinek, a -milliókban való kalandorszerü bizonyossággal valósitotta meg forradalmár -terveit. És a hiuság áruháza hatványozott méretekben növekedik, vesztére -a sorvadó, különleges kis üzleteknek. A kis kereskedelem patriarkális, -de fagyos lyukaiban irigyen és gyülölettel látják, mint növekedik a -„Bonheur“ fénye és káprázatos hatása, sóváran látják, hogyan -tökéletesedik müködése, melyben az egyén elenyészik s a személyzet, mint -a gépben a kerékmü egyes részei, csak a köz javára végzi feladatát. A -lélektelenség, mely a „Bonheur“ falanszterszerü szervezetét jellemzi, a -nyomorult életküzdelem, melyet kormányzatának minden intézkedése -elősegit, mind csak hatalmának növelésére valók. A szerény boltok lakói, -noha a szörny elhóditja vevőiket, alkalmazottaikat s meg akarja -vásárolni a tetőt is a fejök felől, nem adják meg magukat s elfogadják -az aránytalan harcot, esküdve, hogy megmaradnak házaik puszta kövein is. -Elébe állnak – végső romlásukra; a „Bonheur“ egyenkint tiporja el őket. -Az egyik családnál az apától a vagyont, a leánytól jegyesét, az anyától -gyermekét rabolja el; a másikat, aki oktalan versenyre kel vele, az -öngyilkossági kisérletig üldözi; a harmadikat kiüzi házából, annak -ellenére, hogy a makacs öreg ott marad egykori jóléte romjain, mig a -tetőt le nem bontják a feje fölött. És a kolosszus, megőrizve nyugodt -közömbösségét, mint a teljes gőzzel eleresztett gép, rohan tovább, nem -törődve a holtakkal, akiket utjában elsöpör. Ime a vigasztalan doktrina: -a forradalom vértanukat kiván és csak holtakon haladhatni előre. - -A „Bonheur des Dames“ tehát arra a veszedelemre mutat rá, amely végzete -a haladás eszméivel, a kor kivánalmaival s az élet logikájával -szembeszállni késztő oktalan szenvedélynek. - -Bele illik-e ez a rideg, nem éppen költőien hangzó igazság egy regény -keretébe? – kérdheti valaki. Becsüljük meg ezt a kérdést; az a nagy pör, -melyet az oknyomozó irodalom ellen minden időben inditottak, nem egyéb, -mint ennek a kérdésnek szabatosabb körülirása. - -A „Bonheur“-rel szemben ilyenformán lehetne ennek alakot adni: - -A regényiróknak az a szektája, amelyről éppen szó van, s amely a -fejlődés egy magasabb fokát vindikálja magának, – kérkedéssel utasitván -el magától a tetszés mindenkori eszközeit: az elbeszélés kellemességét s -az előadás kényes választékosságát, – hozzászoktatott ugyan bizonyos -puritánszerüséghez, melyet soha se tekinthetünk egyébnek, mint a -müvészet megrablásának: mégsem elégedhetünk meg a regényben – emberek, -emberek és ismét csak emberek helyett – kétes értékü igazságok -bizonyitásával. Ime, a „Bonheur“-ben már csak osztályok vannak, már csak -két elem él; a köztük folyó harc s nem egyesek foglalják el -figyelmünket, hogy aztán kárpótlásul egy tanulsággal legyünk -gazdagabbakká. Vajjon fölkelthető-e érdeklődésünk egy egész osztály -iránt? A kiskereskedelem száz számra menő és egyes alakjaiban elmosódó, -pusztuló népe iránt érezhetünk-e több részvétet, vagy csak több -sajnálkozást, mint a lyukaikból kiöntött ürgék iránt? Megérdemli-e a -sorsukból kifolyó tanulság, hogy érte ötszáz lapon – melyek közül nem -egy fárasztó – keresztültörjünk? És végre megtűri-e a regény formája e -„felnőttek oktatásá“-t, noha a regénynek, mint költői műfajnak, a célja -a gyönyörködtetésnél egyébből nem állhat? - -A felelet annál egyszerübb, mert egy megengedésen lehet kezdeni. - -Valószinüleg jóval nagyobb a regény hatása, ha a legyőzött ügynek -egyetlen, erős és kiemelkedő képviselője van. Mint azelőtt mondani -szokták, a „hősi“ szerep a „Bonheur“-ben három egyén közt oszlik meg. De -Bauduben, Bourrasban és Robineauban csak a mozgató szenvedély, a -„Bonheur“ elleni gyűlölet a közös; jellemvonásaik nemcsak hogy nem -mosódnak el és nem válnak szintelenekké a hasonlóság révén, hanem a -legélesebb ellentétekben kerülnek egymással szembe és éppen különböző, -bővebben jellemzetes helyzetekben képviselik a regény szenvedő elemét. - -Még határozottabban jellemzők ezek az iró modorára nézve. Zola még -mindig szeret a kontraszt kopott eszközével hatni, másrészt pedig nagy -szeretettel meriti ki a tárgyat s jellemzi ezt minden oldaláról. -Goncourt csak Baudut alkotta volna meg; Zola bővebb beszédü. De nem -kevésbbé szigoru megfigyeléseiben és nem kevésbbé hatalmas ezek -érzékeltetésében. A vádnak tehát csak annyi alapja van, hogy egy -magasabb cél mellett a jellemzésnek csak mellérendelt szerepet juttat. - -Akik tagadják egy ilyen magasabb cél lehetőségét, rendesen ezzel az -ősrégi tantétellel hozakodnak elő: „la fiction est faite pour plaire et -non pour instruire.“ A mondás nem éppen tetszetős; de ha még oly bűvölő -ereje volna is, nem juttat hozzá a kérdés megoldásához. Mert lehetetlen -figyelmen kivül hagyni azt, hogy ma a regény és a fikció többé nem -azonos fogalmak. A modern és a régi meséltető regény közt épp oly nagy a -különbség, mint a villamos fény és Aladin csodalámpája közt. Valójában a -regény egész története nem egyéb, mint annak felsorolása, hogy a fikció -miképp veszitette el apránkint annak az uradalomnak a legnagyobb részét, -melyben azelőtt korlátlan hatalmasság volt. Századokkal ezelőtt, a gusto -picaresco uralkodása idején, a regényben már nem csupán az elbeszélés -mellékes, de a jellemzés is másodrendüvé válik egy magasabb czél -mellett, mely az akkori idők szelleméhez képest nem ugyanaz – bár -hasonló természetü – volt, mint amelyről most szó van. - -A bölcselők századában a „magasabb czél“ érdekében megkövetelt igazságok -kizárják maguk közül a fikcziót s a képzelmi elemtől teljesen ment -regény „filozófiai“-nak nevezi magát. De ezek csak tapogatózások. -Félreismerhetetlen az evolució az oknyomozó irodalom életrekeltekor; az -inventiv elem szerepe teljesen jelentéktelenné válik s a regényiró -átveszi a régi moralisták szerepét. Részt követel a pap és az orvos -hivatásából s a filozófokkal több közösséget vállal, mint a költőkkel. -Féltékenyen őrzi a művész szabadságát és megköveteli, hogy elismerjék -benne a szigoru tudományosságot. Uj igazságok keresését ismeri el -legfőbb czéljának és ezek hirdetését vallja legmagasztosabb feladatának. -Komolylyá válik nála, amit Stendhal gúnyosan mondott az egész századról: -„hozzá szól mindenhez és nincs az az alapigazság, amelyről szavát -elmondani ne tartaná kötelességének“. És ezek a tudálékos, tanitgató -regényirók korántsem a kontárok közül valók; az uj elveket a mesterek -egész sora testesiti meg, melyek hatása – még az orthodox táborra is – -nagy arányu. Voltaképp hát egy általános, bár törvényesen el nem ismert -jelenség az, amelyért Zolának annak idején felelnie kellett. Igaz – és -ez a magyarázata annak a meglehetősen hosszantartó felháborodásnak, -amelyet az „Assomoir“ és „Nana“ támasztottak – hogy maga az elv soha se -tolakodott elő oly határozottan, mereven, követelőleg, mint ezt Zolánál -láthatni. Stendhal bizonynyal elrémült volna attól a brutális, barbár, -fékezetlen, kicsapongó erőtől, melylyel Zola tétele bizonyitására tör. -Az a száraz határozottság, melylyel minden fölösleges szót számüzve, -minden porszemnyi adatot felhalmoz, hogy szinte parancsolólag tukmálja -rá gondolatát az olvasóra, nagy erőssége néha, de gyöngéje is. Hanem ez -már egy más, artisztikus kérdést érint. - -Akkor tehát, amikor a fikczió már elvesztette a regényben -uralkodószerepét s amikor a regényiró és a moralista között többé nem -lehetett megvonni a határvonalat: Zolának volt rá oka, hogy a történelmi -fejlődés alapján állónak tartsa magát, amikor a szocziológus szerepében -állott ki a fórumra s a regényolvasó nagyközönségtől követelt -meghallgatást. Hogy aztán ez a szereplése meg fogja-e nyerni a messzi -jövő, az elkövetkező századok elismerését, az már más kérdés. Annyi -bizonyos, hogy „ujitás“-ának kezdetben a legkevésbbé se sikerült -megszereznie a filozófusok itélőszékének az igazolását. A kritika -tekintélyei ugy itéltek róla, hogy rossz próféta, mert eszméi elvesznek -a lényegtelen megfigyelések és szavak áradatában, és ezért adatai -magasabb érték, tárgyai pedig általános érdek hijjával valók. Edmond -Scherer, a régi „szép szellemek“ hagyományainak lovagias erényü őre, aki -soha se mulasztotta el kijelenteni pair-i tiltakozását, valahányszor a -„misera plebs contribuens“ az irodalom portikuszába akart tolakodni – -könnyed gúnynyal fejezte ki ezt az itéletet, amikor „minden filantróp -érzülete mellett“ sem tudta megérteni: kit érdekelhet egy részeg kőmüves -nyomorának a története?! A „Ventre de Paris“ birálatában ismételte -álmélkodó kérdését, mellékesen nagyot bókolva annak a régi tannak, mely -csak a nagy szenvedélyeknek nyitja meg a müvészetek kapuját. Mintha -ebben a regényben semmi egyébről nem volna szó, mint vágott husról, ugy -találta, hogy „csak a henteseket érdekelheti“. Aki még emlékezett rá, -hogy „César Birotteau“-t valaha a kereskedősegédek olvasmányának -nevezték, ebben a vádban törvényes örököst kellett üdvözölnie. - -Nagyon egyszerü a klisét a „Bonheur“-re alkalmazni. Elmondhatni, hogy a -selymek és csipkék, bármily bűvölőek is különben, végtelenül unalmasak a -leirásban. Meg lehet támadni az áruház tömkelegének, szervezetének, -tömérdek osztályának részletes leirását; tiltakozni lehet az „előkelő -születésü“ költészet nevében a szövetek árainak hallatára. Sőt a szó -tágabb értelmében „szatócskodás“-nak is nevezhetni a regényiró -előadását. Mindebben volna egy szemernyi igazság: az óriási anyag több -helyütt tulcsapott korlátain. A környezet, amelyben a regény játszik, -valóban nem tartozik a legérdekesebb dolgok közé. Mint Stendhalnak a -„Chartreuse de Parme“ irása idején a „Code civil“, Zolának, mig ezt a -regényét irta, az áruházak árjegyzékei lehettek a napi olvasmánya. Igy a -részletezések nem mindenütt vonzók. De bármilyenek is ezek – mert joggal -utalhat valaki arra is, hogy mily művészettel önt Zola ebbe a száraz -tárgyba életet – nem akadhat fenn ezen a részletezésen senki, aki az -eszmét keresi. Föltéve, hogy a könyv húsz-harmincz lapja eldobni való, -még mindig marad egy könyv, amelylyel számolni kell, nemcsak azért, mert -elsőrangu irói tulajdonságok alkották meg, hanem, mert a lehető -legközelebbről érinti élete kérdését annak az osztálynak, mely a modern -élet egyik legfontosabb funkczióját teljesiti s az értelmesek világának -egyik legerősebb, leginkább életrevaló elemét alkotja. Igaz, hogy az -eszmei tartalom, melyet ez a könyv kifejez, nem megtámadhatatlan s nem -minden részletében meggyőző. A czélnak kettős és éppen nem párhuzamos -természete miatt a könyv hatása zavaros. Zola, amikor erős logikával -küzd a nagy áruházak igaza mellett s egyszersmind megindit az ellene -feltámadt szenvedély áldozatainak sorsa iránt, nem kerülhetett ki egy -belső ellentmondást. Olyanformán, mint Sainte-Beuve, akinek mély elméje -a maga korában találta meg a csodálni való tanulmányt, szive pedig a -régiekkel volt, – elméje a győztes eszme szolgálatában áll, de érzése a -bukottakkal van. - -Ezért az a benyomás, melyet a regény az elfogulatlan olvasóra tesz, nem -tiszta. Aztán meg a tétel bizonyitása sem minden kétséget kizáró. Mouret -vállalkozása kalandos; a „Bonheur“ győzelmének szükségszerüségéről -inkább csak a másik elem magatartása győz meg. Tulajdonképpen Mouret -csak a kereskedelem Monte-Christoja. De mindez keveset von le az eszme -súlyából. Mindenkinek át kell látnia, hogy nem utszéli igazságról van -szó, hanem egy olyan nagyfontosságu szocziális kérdésről, amely még -megoldásra vár. Abban a korszakban, mikor a művészeteknek és az -irodalomnak az alapvető jellegét a racionalizmus adja meg, egy könyvet, -mely a kor világrendjeként szereplő kapitalizmust működésében, az embert -pedig – környezetében, foglalkozásában lepi meg, még akkor se lehetne -kicsinyelni, ha a kort mozgató eszmék iránt kevesebb lelkesülésről és a -meggyőződésnek kisebb erejéről tenne tanuságot, mint az _Au Bonheur des -Dames_. - -Mialatt a könyv alapvető eszméjével foglalkoztunk, nem volt alkalmunk -emliteni a regénynek azt a személyét, akinek lelki elemzése a puszta -gondolatnak a költői mezt adja meg. És pedig azért nem, mert Zola nagy -koncepcionális tévedéssel – ezt a két összetartozó dolgot csak részben -hozta összeköttetésbe. A főalak a regényben versengő két elem – az igazi -„hős“-ök – egyikét sem képviselheti; inkább a kapcsot alkotja közöttük -aszerint, amint az iró személyes benyomásának megfelelően érzelmeivel a -szenvedő, gondolkozásával a győztes elemnek válik osztályosává. - -Egy fiatal leány érkezik Párisba, kis öcscseit vezetve, szegényen, -egyedül az erejébe és munkakedvébe vetett bizalommal s azzal a hittel, -hogy jómódu rokonaiban támaszra fog találni. Ebben a hitében azonnal -csalódnia kell. Bauduék elég jó emberek, de a boltjukkal szemben pompázó -_Bonheur_ már a bukás utjára juttatta őket; rájok nem támaszkodhatik. -Sorsa kápráztató fényü áruházba vezeti, ahol nem minden habozás nélkül -kopogtat be. Ott szemben a _Vieil Elbeuf_, melyet elhagyott, ócska -cégével és kihalt ablakaival oly rútnak, oly nyomorultnak tünik fel -előtte annak a fényüzésnek és annak a zajos életnek a láttára, amelynek -a közelébe hirtelen belekerült, hogy valami lelkifurdalásféle szoritja -össze szivét. De a csábitás nagyobb, semhogy leküzdhetné: elfogadja a -szerény alkalmazást, melylyel megkinálják. Ettől fogva csak a munkának -él, hogy testvéreit is fentarthassa: a _Bonheur_-ben ugy sincs másféle -élet. Elhagyatva, elveszve érzi magát ebben a nagy gépben, melynek -iszonyu mozgása megreszketteti. A falanszter-élet minden nyomorát -megismeri; minden társánál csak bántalmat talál, egyetlen embert, egy -férfi-alkalmazottat kivéve, aki bár nem különb, mint a többi, sima -udvariasságával végtelen hálát és lassan ébredő szerelmi érzést kelt -Denise szivében. Gyöngédtelenséget kell tapasztalnia még a vásárlók -részéről is; egy előkelő nő, akiről tudja, hogy Mouret kedvese, bántó -megjegyzést tesz fejletlen, szűzies vállaira, és sorsának ura, akire, -mint felsőbbséges lényre tekint, nem látja meg a szemében égő -könnycseppeket, mint ahogy a szultán nem látja meg a szerencsétlen -odaliszkot, aki nem oly szerencsés, hogy tessék neki. Sokszor kell -átéreznie helyzete súlyosságát, de az elérzékenyedés pillanataiban is -fentartja szüntelen éber elméje s valami vitézkedés, mely arra készti, -hogy megállja helyét gyöngén és egyedül, vidáman dacolva a nehéz -kötelességgel, amelyet magára vállalt. Minden akadálylyal szemben -megőrzi a meggyőzhetetlen kedvességét, mely természetének alapvonása. -Egy férfi megtörnék annak a munkának a sulya alatt, amelyet zaj és -panasz nélkül teljesit; átszenvedi a selyemruhás nyomoruság minden -keservét, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen könnyen menekülhetne -ezektől. Egyik társnője, az egyetlen résztvevő lélek, aki barátságosan -szól hozzá, szánalomból igyekszik rábeszélni, hogy szeretőt válasszon: -ez az egyetlen mód, melylyel a párisi munkásnő megszabadulhat az -éhhaláltól. Erre az ajánlatra válasza csak ez: „nem; nem tehetem.“ Nem -lázad fel; meg van győződve róla, hogy mindenkinek, aki egyedül áll és -szabad, joga van ugy rendeznie be az életét, amint akarja; nem -engedelmeskedik erkölcsi eszméknek, egyszerüen csak egyenes esze és -egészséges természete tartja fenn abban a becsületességben, amelyben él. -A forró lehellet, mely közelébe ér s lassankint fölkelti benne az -asszonyt, érintetlenül hagyja gyermeki békéjét. Az első szerelmi szó, -amelyet hall, zokogásra fakasztja, de csak azért, mert arra gondol, hogy -ha az a férfi szólt volna hozzá valaha ilyen gyöngéden, aki iránt az -első, most már elmosódott rokonérzést táplálta, talán nem lett volna -ereje ellentállania. Ennek a másiknak szilárd, elutasitó választ ad s -halad a maga becsületes utján tovább, nem törődve azzal a rágalommal, -melylyel illetik. Ettől pedig senki se kiméli meg; magában Mouretban is -fölébred a gyanu, hogy talán a szerelem szépitette olyan sugárzóvá, mint -amilyennek egyszerre találja. Anélkül, hogy tudná miért, fájlalja ezt a -gondolatot, de számot sem adva magának benyomásairól, nem akadályozza -meg, hogy Deniset a nyári elbocsátások idején el ne üzzék. A leány -fájdalom nélkül távozik; az utolsó kötelék, mely oda fűzte, a régi ideál -egy otromba sértése következtében elszakadt; de egy még nem is sejtett, -most alakuló szerelmi érzéssel a magasabb lénynek látszó Mouret iránt -vonul be abba a padlásszobába, melyet a vén Bourras, a Bonheur halálos -ellensége ajánl fel neki. Alkalmazást hiába keres, de meg tudja szokni a -nélkülözést s ezután sem akarja elfogadni a kedves mentő karját. Egyszer -Mouretval találkozik, aki megadja neki azt az elégtételt, hogy elismeri -a tévedését. Ez a találkozás nem marad következés nélkül és Denise -nemsokára diadalmasan tér vissza az áruházba, ahol mint a legfőbb -hatalmasság pártfogoltját, most már tisztelettel fogadják. Helyzete -teljesen megváltozik; mindenki Mouret kedvesét látja benne. Csak tőle -függ, hogy azzá legyen; egy megalázó jelenet, melyben a féltékeny -Desforgesné részesiti, Mouret-t teljesen részére hóditja. De a leány, -bár égeti a vágy lángja, melylyel Mouret hozzáközeledik, és bár barátjai -és ellenségei, az emberek és a sors egyformán bukását akarják, erélyesen -visszautasitja azt az ajánlatot, melyre parancsolója rászánja magát. És -ellentáll szilárdan, csupán a boldogság egy ösztönébe, a nyugalmas élet -utáni vágyba kapaszkodva; nem az erény eszméjének enged; fél a -szeretőtől. S az óriás vagyon ura, aki azt hiszi, hogy kezében tartja a -francia gyáripar sorsát, nem képes ennek az elárusitó leánynak a csókját -megvásárolni. Nem használ a gyanusitása, a fenyegetőzése; Denise lemond -arról, hogy gazdájából derék embert faragjon s hasznára legyen -befolyásával munkástársainak: távozni készül a jobblétből a -bizonytalanba. Erre Mouret megadja magát: feleségül veszi. - -Bizonynyal nagyon egyszerü, mondhatni szegényes történet, mely csak -lazán függ össze magával a kiskereskedelem epopoeájával. Denise éppen -csak a közvetitő korlátolt szerepét játszsza, aszerint, amint épp ugy -osztályosává válik Mouret elvének, mint részesévé amazok -szerencsétlenségének. Beleszól a _Bonheur_ munkáskérdésébe, közbenjár -Mouretnál a szenvedőkért, ott terem, ahol szükölködő barátainak hasznára -lehet és megjelenik a _Bonheur_ első áldozatának, Baudu Géneviévenek a -temetésén, (amely a megdőlt kiskereskedelem sirbatételével egyazon -meginditó jelenségnek tűnik fel az olvasó előtt): ennyi mindaz, ami a -versengő elemek sorsából a Denise-ével közös. Mégis, minthogy a -főtárgyat csak nyugvó állapotában, legfeljebb egyes képekben – mint a -temetés megrázó jelenetében – látja az olvasó, éppen ebből az -aránytalanul nagyranőtt epizódból itélhető meg legtisztábban az, amit -ebben a regényben megalkotásnak tekinthetni. Nem csupán az alakba öntés -művészetét értjük ez alatt, de egyszersmind azt a mikéntet, melylyel az -iró szint ad felhalmozott és elrendezett anyagának, – azt „a több -szellemet“, melyet a költő magából lehel a megfigyelt s hiven -megtestesített jellemekbe, egyszóval, az egyéni morált, amely a műnek, -mint egésznek, különleges jellegét adja meg. Ennek az egyéni morálnak a -nemességét, emelkedettségét sokan nem akarták Zolában meglátni. Veszett -nevét voltaképp ez alapon költötték; s azért nem lehetetlen, hogy az _Au -Bonheur des Dames_-ban mellesleg ezzel akart tüntetni, amikor -világosabban fejtette ki erkölcsi elveit, mint valaha, s közös alapra -lépve az általános morállal, elfogadott valamit ennek romantikus -felfogásából is, de bizonyos rideg őszinteség és szigoruság -hangsulyozásával különböztette meg a magáét amannak a többel biztató -világnézetétől. Ez a morál, mely csak kötelességet ismer, de érdemet -nem, – a józanság, az ész törvénye, s nem a szivé, nem az erkölcsé. - -Ime, a Denise becsülete nem erény, hanem erős akarat. Mikor azoknak a -csábitásoknak, melyekre szivében a természet hangja igennel válaszol, -ellentáll, nem erkölcsi elvnek, nem törvénynek engedelmeskedik; nem -ismerheti, nem tisztelheti ezt a törvényt, amelynek csak az áthágását -látja; a mindennapos jelenség hozzászoktatta, hogy ne is találjon az -„elbukás“-ban semmi megróni valót. Józansága, okossága, egészséges -természete óvja meg a bukástól. Elméje a társadalmi viszonyokkal, -amelyben él, összeférhetetlennek látja ezt a lehetőséget; csak benseje -sugallatát követi s anélkül, hogy a számitásnak csak a gondolata is -megvillanna benne, a jólét után való ösztönszerü vágyból utasitja el -magától azt, amiben szűzies képzelme csupán baj és nyomoruság forrását -látja. Természete nem türi meg a szennyet, s az erős akarat, mely nála -megsérthetetlen szelidségben nyilvánul, távoltartja mindentől, ami -szennyes. - -Bizonyos, hogy a Denise morálja eltér a legáltalánosabb moráltól, sőt a -Zola erkölcsi felfogása egyáltalán különbözik attól is, amelyből -csirázott: a pozitivisták erkölcstanától. De valljuk meg, hogy az a -legáltalánosabb rendszer is nagyon határozatlanul jelentkezik az emberek -sziveiben; s aki megengedi, hogy többféle morál lehet tiszteletreméltó, -s nem csupán a hitből eredő, annak el kell ismernie, hogy a Zola -erkölcsi felfogása nem a legalacsonyabbak közül való. Ez a felfogás, -eltérőleg amattól, mely az erényt a szivjóságban és az -önmegtartóztatásban kereste, a becsületet erő és akarat kifejezésének -látja… és végre is, ez se immoralitás. De gondolkozzunk erről a nagy -kérdésről akármiképpen, nem igen lehet tagadni, hogy a tizenkilencedik -század utolsó negyedének francia regényirodalma, a Goncourt-ok -Varandeuil kisasszonyán kivül, nem mutathat fel jellemet, melyben a -becsületesség erélye határozottabb, erősebb és tisztább kifejezést nyert -volna, mint Denise-ében. E részben tehát bajos a _Bonheur_ -megalkotásától minden nemességet elvitatni. - -Több joggal kritizálható ez a regény tisztán artisztikus tekintetből, -noha Zola a _Bonheur_-ben hatalmasabb művésznek mutatkozik, mint majdnem -mindegyik, előbb irt regényében. Kétségtelen, hogy Zolának éppen a -művészete fogja leghamarabb megszerezni azt az általános elismerést, -amelyért ez a nagyerejü iró oly hosszan fáradozott hiába. De -természetesen neki is azon kellett kezdenie, hogy minden művészetet -elvitattak tőle. A francia irodalom, mely az irás művészeinek oly -bámulatos légióit egyesiti magában, mindig szükkeblüen bánt az irás -reformerjeivel a maguk idejében, hogy aztán uzsorás kamattal adja vissza -nekik, amit tőlük régebben megtagadott. Minden evoluciónak előbb meg -kellett teremnie a „saját külön“ kritikáját, hogy e tekintetben is -méltánylásra találhasson. Milyen kicsinylés fogadta a harmincas évek -nagy művészeti forradalmát! A „Gazette de France“ _Cromwell_ előszavának -a formájáról is örökre emlékezetes megvetéssel nyilatkozott. A -dokumentáló regényirók se lehettek kivételek a szabály alól s Balzacnak -és követőinek még egyre várniok kell az őket megillető, nemcsak, hogy -igazságos, hanem egyszersmind kellően alapos és kellően részletező -kritikáira. Csak ez a kritika fogja megfelelően méltatni a Zola nagy -erejét és gazdagságát, s ez a kritika meg fogja védelmezni azt az -áradozást is, amely Zola ellenlábasainak fegyverül szolgált arra, hogy -Zola leirásainak az értékét elvitathassák. Szerintök – noha Zolának -ismert művészeti elvei a regényben a külső érzékités sulypontját a -leirásra helyezik – a leirás Zolánál élettelen és „Zola egész -betütengerénél többet mondana egyetlen _világitó szó_.“ - -Ami ezt a „világitó szó“-t illeti, ez is azok közé a jelszók közé -tartozik, amelyek nevében a legnagyobb visszaéléseket követik el. -Bizonyos, hogy a kifejezés ereje nem a szavak számától függ, de ad -absurdum nem lehet vinni a dolgot és száz szó mégis csak többet mond, -mint egy. Ezek a bizonyos, sokat kifejező szók gyakran igazi „lucus“-ok -„a non lucendo“, és gyakran minden pompás mezük mellett is temérdek -homály és félremagyarázás forrásai; azért az uj ösvényeket kereső -regény, mely mindenekelőtt egyszerü és világos akar lenni, csak félve -nyúl hozzájuk. Zola is előbb apróra részletez s csak ha mindent -megmagyarázott, akkor kisérletezik a bűvös szavakkal, és van benne annyi -erő, hogy ilyenkor nagyon éles, tiszta fényben mutatja a -lelkiismeretesen rajzolt képet; vannak olyan mindent egybefoglaló -végszói, amelyeket nehéz elfeledni. De mindez mellékes; a Zola -művészetét maga az állapitja meg, hogy leirásainak meg van az az egyéni -szine, mely egyedül biztosithat nekik életet. Az a fagyos, lucskos -nagyváros, mely oly idegenül hat az érkező Denise-re, semmiesetre sem a -fotográfiák Párisa; a „Bonheur“, mely mint világitó torony vonja magához -a sötétben tévelygő leányt vagy a nap ragyogásában, mint diadalmaskodó -látomány tűnik fel a haldokló Bauduné előtt, valóban nemcsak áruhalom. A -szövetek, a selymek és a csipkék rejtelmes életet élnek ebben a -munkában; s ennek az életnek a kábitó hatását látjuk azokon, akik érte -teszik tönkre magukat. Kép, mely erősebben éreztetné a rongy hatalmát, -mint Desforgesnénál a csipkemutogatás leirása, nem egyhamar fog teremni. -A vizió, melyben Bauduék lángolni látják a sötétben a „Bonheur“-t, mint -egy óriási hámort, ahol fantasztikus fényben járó fekete árnyékok -romlásukat kovácsolják – rendkivül gazdag kolorista műve. Az élet nem -hiányzik ezekből a leirásokból és ha van bennök felesleg, ez – egy kis -romantika. - -Ezt a szót kerülgettük már kezdettől fogva. A szándékolt nagy -ellentmondásban, mely az eszmei czélban meglepett, a keresztény morálhoz -való közeledésében, a jellemzésnek a kontraszttal ható némely -modorosságában és ezekben a bő, buja szinekben annak a szellemiránynak a -hatására ismerünk, amelyet Zola oly elkeseredetten támadott meg, s -amelynek megsértéséért az emlitett vádakat vonta fejére. A tárgy nem -okozhatta egyedül ezeknek a jelenségeknek az összetalálkozását; -ugyanezekre a nyomokra korábbi munkáiban is ráakadhatni. Kétségtelenül, -Zola sokkal kevésbbé purista, mint bármelyik mestere. A fiatalság -fogékony éveit a romantizmus befolyása alatt élte át, s azt az -állitását, hogy húsz éves korában lirai verseket irt, Hugó Victor -modorában, leghiresebb regényei se czáfolják meg. Mint Théophile -Gautier, aki költő és kritikus létére is csak festő maradt, a hogyan -kezdte, Zolából is, valószinüleg akarata ellenére, egy kissé mindig -kitör a lirikus. Korántsem állithatni, hogy ez nála uralkodó tulajdonság -volna; de ha az iró szivének legbensejében nemcsak egyetlen szó van -beirva, – amint a nagy franczia kritikus állitotta – ugy a rejtett szók -között bizonynyal ez is helyet foglal, ami nem érdektelen jelenség -annál, akit közönségesen a legtulzóbb petroleurnek szokás tartani. - -(1884.) - - -II. GERMINAL. - -Elkezdve a franczia irodalom korifeusaitól le egészen az utolsó kis -idegen ujságiróig, aki Ahn és Ollendorf segitségével tanulmányozta az -„Assomoir“ szerzőjét, mindenki elmondta róla a magáét. Letárgyalták a -rendszerét, sőt el is siratták; taglalták metódusának jelentőségét, s -kimutatták, miben különbözik azoktól, akik ennek a módszernek az -alkalmazásában elődei voltak; rámutattak arra a sajátságos jelentőségre, -hogy egyénisége mikép törte át rendszerének korlátait, s mennyiben -tudott alkalmazkodni módszeréhez; analizálták legkiválóbb adományát, az -összes irodalmak történetében páratlanul álló megfigyelő erejét; -jellemezték stiljének minden különlegességét, kimutatták, mily erővel -teljes és brutális az exakt leirásban, mily festői és fantaszta akarata -ellenére, mily darabos és kevéssé válogatós modorában, és a többit, -nagyon sok „s a többit“. Elmondtak róla mindent, ami elmondani való -volt, s azon kivül mindenfélét, amit fölösleges volt elmondani. Nagyon -nehéz lett uj dolgokkal állani elő, Zolát illetőleg, akkép, hogy az -igazság se szenvedjen, és a mellett az értekező se magát ne ismételje, -se másokat. - -Ez a nehéz dolog sikerült egy irónőnek: Pardo Bazan Emiliának, aki egy -bizonyos lokális naturalizmus kedvelt képviselője Spanyolországban. A -Pardo Bazan asszony „naturalizmus“-a katólikusnak mondja magát, s már -ebből is látható, hogy nagyban különbözik a Zoláétól. A mi nem -akadályozta az elmés irónőt abban, hogy Zolát a legjobban meg ne értse s -a legelevenebb irói arczképet ne vesse papirra az anyanaturalizmus -pontifex maximusáról. - -Nem volna asszony, ha hallgatna a hires irónak a külsejéről. Sulyt -helyez rá, mennyire különbözik Zola azoktól az irói előkelőségektől, -akiknek arczáról is leolvasható volt lelkük fenköltsége vagy -fellengőssége – a hogy tetszik; milyen más jelenség, mint amilyen az -Apolló-fejü Byron, a hosszú hajú, finom vonású Musset, az érdekes, -elegáns, arisztokratikus arczú Lamartine vagy Châteaubriand volt. - -„Sem atléta-testében, sem kutató tekintetében nincs meg az a -választékosság, az a rejtelmes varázs, az az előkelő és kissé szinpadias -vonás, mely meg volt például Châteaubriandnak a maga java idejében, és -amelynek láttára az ember gondolatokba mélyed, úgy érzi, mintha ezt a -jelenséget soha se tudná elfeledni. - -A Zola arcza (különösen koponyájának alkata) nem fejez ki egyebet, csak -a nagy értelmi erőt és egyensúlyt. Összeségében pedig egész külseje -megfelel annak a prózaiságnak, mely élete filozófiáját jellemzi. - -Ha Zolának a prózaiságáról beszélek, nem arra célzok, hogy a regényeiben -alantas, rut vagy közönséges tárgyakat ölel fel. Goethe azt mondja, hogy -ilyen tárgyak nincsenek; a költő mindent megszépit, amihez csak -hozzányul. - -Inkább jellemére, életére, cselekvéseire gondolok, a melyekben semmi -nyoma az álmodozó természetnek, arra az eredetiségére, hogy ellensége a -költeményeknek és rehabilitálója a praktikusnak. - -Mint a régi atléták, Zola is szigorú erkölcsű. Hasonlóan Flauberthez, -azzal dicsekszik, hogy inkább élt a barátságnak, mint a szerelemnek; -kissé asszonygyűlölőnek vallja magát s elitéli Sainte Beuve-öt, mert a -nagy kritikus nagy szoknyahős is volt. S azonkivül, hogy az -önmegtartóztatás embere, a jó férj erényei is megvannak benne. Sokszor -beszél a feleségéről, nem az amorozók módjára, hanem meleg szeretettel, -benső barátsággal. A családi élete csöndes, példaszerű, kerüli a -társaságot, s annak a tervének él, hogy nejével visszavonuljon valami -békés kis faluba. - -Ilyen a naturalizmus rettenetes vezére, akinek munkái lángolóvá teszik a -lapozgatva olvasó hölgyek arczocskáit, a modern elvetemültségnek, -bűnöknek és tisztátlanságoknak sok embert megriasztó krónikása. Azt -mondja magáról: „Nagyon ártalmatlan ember vagyok s kissé -sajnálatraméltó, mert még csak bünöm sincs.“ - -Szent Ágostont sashoz hasonlitották, Zola bikához hasonlitja Balzac-ot. -Talán szabad nekem is egy zoologiai példát választanom a Zola -jellemzésére. Az az állat, melyhez Zola leginkább hasonlit: – az ökör. -Épp oly erővel teljes, hatalmas és lassu. Épp oly kitartással, -nehézkesen, hosszadalmasan végzi munkáját, – lépésről-lépésre, -fáradhatatlanul háritva el az utjában lévő köveket, akadályokat. Mint az -a derék állat, nem kedves, nem elegáns, nem vidám. A formái nem szépek, -a járása nem könnyed. S mint az ökör: szolid, maradandó munkát végez. - -Hanem van egy tulajdonsága az ökörnek, amely már nincs meg Zolában: a -szelidség. A naturalista regényiró a küzdelemben már bikává változik, és -pedig dühös bikává, aki vakon támadja meg ellenfelét, s a kinek durva -bőre elviseli a kritika szurásait. Valami érzékeny, kényes természetü -ember belehalt volna abba a sok megtámadtatásba és inzultusba, amelyeket -Zola kiállott, s melyeket, ha nem is vette közömbösen, csak ösztönzésnek -és sarkantyuzásnak tekintett, hogy annál tüzesebben folytassa a -küzdelmet.“ - -Ha a spanyol irónő egy kissé tovább folytatja kényes hasonlatát, -találhat Zolában még egy vonást, mely közös az ökörrel. A jóságot -értjük, mely épp ugy erénye a _Germinal_ szerzőjének, mint annak az -emberséges állatnak. S hogy ez a jellemvonás, melyet azelőtt Zola sokáig -el tudott takarni a módszeréből következő tárgyilagossággal, a -_Germinal_-ból minden kétséget kizáróan előtünik: ebben egyik legnagyobb -érdekességét találjuk meg ennek a hatalmas könyvnek. Talán soha se volt -könyv, melyben az emberszeretet és a részvét nagyobb erővel nyilatkozott -volna meg, mint a munkáséletnek ebben a meginditó hőskölteményében. - -Azok iránt a boldogtalanok iránt, akik „ugy beleeszik magukat a bányába, -mint a szu valamely vén fába“, olyan részvétet kelt ez a könyv, hogy a -_Germinal_ olvasása után az embernek napokig rosszul esik csak ránézni -is a szénre, mely annyi verejték árán kerül a kályha elé. És napokig -látja az ember a „Voreux“-t egészen feketén, ahol a szén finom pora -fekete porral lepi be a sikságot, a fákat, az utakat, az egész földet“, -napokig, akár csak a spanyol irónő a választékosságot, a rejtelmes -varázst, és az előkelő, kissé szinpadias vonást, amelyet, mikor a nagy -költők arcára gondol, alig tud elfelejteni. - -S hogy mit használ az a részvét, melyet ez a könyv fölkelt? Járul-e majd -valamivel ahhoz, hogy a nagy társadalmi számadás dolgában a kiegyenlités -napja hamarabb elkövetkezzék? „Jób nem tuda erre felelni.“ Megismerni a -bajt, bizonyára első lépés a javuláshoz. - - -III. AZ EMBERI ÁLLAT. - -A _Réve_ után sokan azt várták, hogy Zola ezentul, tekintettel az -akadémiára, igyekezni fog brutalitását fékezni és szögletességeit -takargatni. Ezek az optimisták (vagy inkább pesszimisták?) alaposan -csalatkoztak: az ördögből vénségére se lett remete. Mert bár -tisztátalanság és durvaság dolgában a _Bête humaine_ nem olyan kiadós, -mint a _Terre_ vagy a _Pot-bouille_, de bizony Zola ebben a pontban se -vált valami nagyon tartózkodóvá; ami pedig tárgyalási módjának ismert -nehézkességeit s már megszokott félszegségeit illeti: modorossága soha -se volt annyira kiáltó, olyan rikitóan feltünő, mint ebben a regényében. -A hatalmas medve nem tanult meg cepperlizni az akadémia kedvéért, sőt -mintha tüntetni akart volna ismeretes otrombaságával. Mintha meg akarta -volna mutatni: „Már én csak ilyen lomposan járok. Tehetem, mert erős -vagyok.“ S mintha jelenteni kivánta volna az akadémiának: „Ha kellek -igy, amint vagyok, jó; ha nem, azt se bánom, de megváltozni semmi -kedvem.“ - -A _Bête humaine_-ben Saulus szól hozzánk, s nem a megjósolt Paulus, aki -Madame Craven-nak csinál konkurrenciát, s aki tizenhat éves -kisasszonyokat törekszik elbájolni. A megrögzött Saulus, aki szinte -kérkedik büneivel s helyenkint majdnem parodizálja az _Assomoir_ iróját. - -Ezt a következetességet nem igen lehet gáncsolni; s a legkevésbbé -lehetett gáncsolni akkor, amikor az emberi ösztönök „epikusa“ a -gyilkolás ösztönének „megirásához“ jutott. Ha előbb nem nyujtotta kezét -szenteltviz-tartóba, bizony jól tette, hogy akkor se cselekedte, amikor -ahhoz készült, hogy vérben gázoljon. - -Kétségtelen, hogy Zolának az a legkevésbbé sikerült munkája, amelyben az -álmodozási ösztönt érzékeltette. Ebben is ugyanaz a nagy egyéniség, mint -a többiekben, de – hiába – az _Álom_ világa nem az ő birodalma. Nem -mintha ő benne magában nem lakozott volna álmodozó érzék; ellenkezőleg. -Akik jól kiismerték, tudják, hogy a mi időnknek ő volt az egyik -legnagyobb vizionáriusa. De, sajátságos (és biografusának majd -foglalkoznia kell ezzel a Zwiespalt der Naturral) nem volt érzéke, -fogékonysága a mások álmai, hallucinációi és viziói iránt. Hiányzott -belőle az a magasabb rendü „faculté de comprendre“, melylyel bele tudott -volna illeszkedni azoknak a világába, akiknek legyőzhetetlen -hajlandóságuk van a merengésre, akiket a homály és a rejtelmesség bolygó -csillaga vonz, akik az Ismeretlen és Láthatatlan chevalier errant-jai. -Mig másokat a sejtelmes, a káprázatos, a földöntuli, az árnyék, a fantóm -ejt álmodozásba, ebben a pozitivista hajlandóságu vizionáriusban a -konkrét dolgok, a gyárak kéményei, az áruházak obligát kirakatai, a -mindennapi, a prózai dolgok ébresztették fel a hallucináló erőt. Amint -vannak emberek, akiket a természet csöndje, az erdő suttogása, a sirok -körül röpködő méhek zümmögése illetetlenül hágy, ellenben az utcai zaj, -kocsizörgés és a gázlámpák fénye álmodozóvá tesz, s akik, ha egyedül -bolyonganak a réten, a havi költségvetésükre gondolnak, a sokaság között -azonban mint alvajárók sétálnak, mig egy oldalbadöfés föl nem ébreszti -őket. - -A _Rêve_ ugy illett Zolához, mint – hogy is mondta Szász Móric?! – mint -a macskára a gyürü. (A magyar közmondás egy kicsit rusztikusabb. És bár -a magyar géniusz ebben a pillanatban a „tehen“-et sugja nekem, mégis -csak a macskánál maradok.) - -Hanem ennek a másik témának, amelyben a gyilkolás ösztönéről van szó, -ennek már embere tudott lenni. - -Mindnyájan tudjuk, hogy ebben a regényben a fődolgok a legrövidebben igy -rekapitulálhatók: - -1. Roubaud megtudja, hogy a felesége leánykorában szeretője volt az öreg -Grandmorin-nak. Kényszeriti az asszonyt, hogy a vén rouét tőrbe csalja, -és aztán segitségére legyen, mikor az öreget meggyilkolja. - -A bün tudata elidegeniti őket egymástól. Jacques Lantier-t, aki a véres -tettet látta, s bár a gyilkost nem ismerte meg, gyanakszik rájuk, a -maguk körébe vonják. Sévérine és Jacques közt szerelmi viszony fejlődik. -A férj tudja, de nem akarja meglátni a dolgot. Fokról-fokra -elaljasodott. A kártyázásra adta magát, s hozzányult a pénzhez, amelyet -csak azért szedett el áldozatától, hogy a vizsgálatot félrevezesse. - -2. Misard lassan ölő méreggel gyilkolja meg a feleségét ezer frankért. -Azt hiszi, hogy az asszony a haláltól félve, előadja elrejtett pénzét. -De Misardné inkább meghal, semhogy kincsét odaadja. - -3. Flóra, aki kétségbeesetten szerelmes Lantierba, meg akarja gyilkolni -Sévérinet kedvesével együtt. Evégből szörnyü katasztrófát idéz elő, -melybe egy sereg ember belehal, de amelyből Lantier is, Sévérine is élve -kerülnek ki. Flóra erre meggyilkolja magát. - -4. Jaques és Sévérine meg akarják gyilkolni Roubaud-t, aki terhükre van. -De amikor épp a gyilkosságra készülnek, Jaques-ból kitör régi mániája: -az asszony-gyilkolás ösztöne. Sévérinet öli meg. Aztán elmenekül. A -gyilkossággal Roubaud-t vádolják. Majd el is itélik. - -5. Pecqueux, akinek a kedvesét Jacques elszerette, megöli Jacques-ot s -vele önmagát. A regénynek vége, a szereplők kihaltak. - -Mindez a sok gyilkosság egy év alatt történik, és pedig a nyugati -vasutnak páris-havre-i vonalán. A szereplők mind vasutasok. A regényből -meg lehet ismerkedni az összes állomásokkal, az ott lakók életmódjával, -a forgalom részleteivel, a vonatok indulása és érkezése rendjével stb. A -fölösleges részletek egész raja provokálja azt az olcsó gunyolódást, -hogy a vasutakra vonatkozó minden hasznos tudnivaló benne van a -regényben, csak a helyek ára hiányzik belőle. Vagy, hogy ebben a -genreban csak egy tökéletesebb munka van a Zoláénál: a vasuti -_Utmutató_. - -De bármily kevéssé vannak is helyükön az egyes leiró részletezések, -mindez mellékes ahhoz a nagy kérdéshez képest: mi köze van a vasutnak a -gyilkolási ösztönhöz? Erre a kérdésre Zola nem is igyekszik felelni. S -ez regényének az egyik legnagyobb gyöngéje. Korábbi regényeiben a -cselekvény mindig természetes keretében folyt le; ez volt az első eset -rá, hogy: sokat hánytorgatott milieuje mondvacsinált, levegőből kapott. - -Magában a mesében olyan sok az, ami konvencionálisnak mondható, hogy -fölösleges egyenkint mutogatni ki: mennyi a regényben a valótlanság, -akár a müvészet szokás-jogának, akár az „exakt igazság“ kivánalmainak -nézőpontjából tekintsük is a dolgot. Annyi bizonyos, hogy az „exakt -igazság“-tól kevés nagy iró rugaszkodott el messzebbre, mint ez a -naturalistát játszó nagy romantikus, aki a kompozició világossága -kedvéért néha olyan konvenciókhoz is folyamodik, amelyek -kezdetlegesebbek, mint az „idő- és hely-egység“ elavult konvenciója. - -Még zavaróbb az, hogy a Jacques Lantier betegsége meglehetősen kivételes -betegség. Hogy micsoda mániáról van szó, Zola tizszer is megmagyarázza, -anélkül, hogy meg tudná értetni. - -Jacques-ot koronkint, amikor más az ő helyén csak a szerelmi kéjnek adná -át magát, hirtelen elfogja valamely vak őrjöngésnek a rohama, a szomju -vágy, hogy megboszuljon bizonyos nagyon régi sérelmeket, melyekre mintha -csak homályosan emlékezett volna… Ennek a bajnak az eredete nagyon -messzire nyult; oka az a sok rossz volt, melyet a fajtájabeli férfiaknak -okoztak az asszonyok, az első árulás óta, mely még a barlangban történt. -A troglodytha ember idejétől fogva, nemzedékeken és nemzedékeken -keresztül férfiról férfira szállott hagyomány ez. Annak a szükségét -érzi, hogy holtan teritse maga elé a nőt, mint egy zsákmányt, melyet -örökre elragadott a többi férfitól… Ilyenformán szól a magyarázat. - -Ez a szörnyü betegség bizonyára nem a Zola találmánya. Olyan őrültek, -mint Jacques Lantier, csakugyan szaladgálhatnak a világban, mert, -fájdalom, őrültség dolgában a „varietas mundi“ elképzelhetetlenül -óriási. A beteg idegzetü és beteg lelkü De Sade márki óta, aki a -tizennyolcadik század végén ugyanerről a dologról a Zoláénál sokkal -részletesebb és világosabb magyarázatot adott, minden idegorvos tud -erről az egészséges lelkü ember előtt oly nehezen megérthető, rettenetes -hajlandóságról, s ha soha se is látott ilyen beteget, tudja, hogy vannak -rémséges őrültek, akiknek csak a vérontás és a gyötrelem-okozás szerzi -meg az érzéki gyönyört. A rettenetes és soha meg nem talált -„hasfölmetsző Jack“, aki a londoni rendőrségnek oly sokáig volt réme, -kétségtelenül az őrülteknek ehhez a fajtájához tartozott. De azért, hogy -hasonló dolog „datur in natura“, az eset még nem válik „igaz“-zá. „Igaz“ -csak olyan dolog lehet, amit megértünk. Jacques Lantier pedig rébusz -előttük, akár a kétfejü borju vagy az ötlábu kecske. Csak azokat az -alakokat értjük meg, melyekben a jellemző, a nagy vonások, ha nem is -azonosak, de legalább rokonok a mi jellemvonásainkkal, az átlag-embert -jellemző fő-tulajdonokkal. És tőlünk, a jelenkori embertől, semmi sem -idegenebb, mint a mániának ez a fajtája. Ha a „barlang“-idők óta egyéb -változás nem történt is az „emberi állat“-tal, bizonyára szelidebb lett -valamivel, s megtanult borzadni az emberi vértől. A vasutak korszakának -embere megőrizhette az ős-állatnak sok rettentő vonását, de okvetetlenül -a „gyilkolási ösztön“ fejlődött vissza benne a legnyilvánvalóbban. A -jelenkor embere, akinek az iró szól, még akkor is irtózik a vérontástól, -mikor a legprimitivebb érzéseiben sértve „kriziseken megy át“, tehát -arra az ösztönre érez magában legkevesebb hajlandóságot, amelyet ez a -könyv tárgyal. De végre, meg lehet érteni ennek a kihalófélben levő -ösztönnek a kitöréseit is, főkép a barbárabb lényekben, akik Zola -szerint kiváltképen a vasutaknál szoktak alkalmazást keresni. Hanem azok -a dilettáns, felszines ismeretek, amelyekkel Zola a Jacques Lantier -psychopathologiai esetét magyarázgatja, odáig már nem tudják felcsigázni -a képzeletünket, hogy meg tudjuk érteni azt a „leküzdhetetlen vágy“-at, -mely „ősrégi sérelmeket“ kiván megboszulni, mert ennek a velleitásnak -már a nyoma is kiveszett belőlünk; és hogy ha olyan ritka individuum -akad elénkbe, amelyben ez a velleitás az elementáris ösztönök hatalmával -nyilatkozik, megcsodáljuk, mint a faágak között makogó pápuát, de nem -találjuk meg benne a magunkhoz hasonló embert, csak a muzeumi -objektumot. Ez az „exakt igazság“? Ugyan! Ehhez a Jacques Lantierhez -képest Quasimodo realitás és Han d’Islande próza. Mert ami a _Bête -humaine_-ben lényeges, az csupa fantazmagória, tegyük hozzá: olyan -fantazmagória, mely egyes részleteiben csodálatosan megragadó s egészben -is a nagystilü alkotás jeleivel ékes. - -Roubaud és Sévérine, a vizsgálóbiró és az államtitkár jellemzésében, -egyes leirásokban, a hóval küzködő vonat odysszeájában, stb., ugyanaz a -nagy erő nyilvánul meg, amely az _Assomoir_-t kreálta. Ez az erő -tudvalevőleg az élettelen dolgok megelevenitésében a legbámulatosabb. A -lokomotiv ennek a regénynek a legfelejthetetlenebb alakja. Ez a „Lison“ -(Lison egy állomás neve, de Lantier női név gyanánt emlegeti) a szerző -fantáziájában majd ugy tünik fel, mint egy derék paripa, majd ugy, mint -egy jó háziasszony, akit azonban bizonyos tekintetben jól kell tartani, -majd mint egy leány, aki egy téli éjszakába belépusztul stb stb. -Mindebben van valami gyermekesség, de tagadhatatlanul van egy nagy vonás -is. „Lison“ az Ariosto szárnyas lovát juttatja eszünkbe. - - -IV. _Termékenység_. - -Mikor, a hetvenes évek derekán, a még igen kevéssé ismert Zola Emil -kiadta _Rougonék szerencséje_ cimü regényét, s közzé tette programmját, -melyben elmondta, hogy ez a regény csak első darabja egy husz kötetre -tervezett regény-ciklusnak, a hozzá közel állók bizonyára mosolyogtak. -Egy harmincötesztendős ember, aki idegesebb legtöbb kollégájánál, s ugy -fél a haláltól, mint egy sápkóros gyerek – és ez a ciklopsz-önbizalomra -valló terv! Meg akarja irni egy képzelt család történetét a második -császárság idején, s ebben a keretben meg akarja irni a második -császárság egész históriáját. Tárgyalni akarja a kor összes nagy -kérdéseit, analizálni akarja minden szociális bajunkat, meg akarja -kritizálni a társadalom összes osztályait. Amellett mindennap ir egy -cikket, s ezekben kijelenti, hogy egészen másképp akar irni, mint ahogy -eddigelé irtak. Mennyi szándék, holott az élet oly rövid! Alighanem csak -a felesége vette komolyan ezt az impertinens programmot. Mint a -Goncourt-ék naplójából látjuk, a legjobb barátai se igen hitték, hogy a -sokat emlegetett ciklus valaha készen lesz. - -Nem telt bele husz év s Zola befejezte a Rougon-Macquart-család -történetének husz vastag kötetét és befejezett egy másik ciklust is, -melynek három város: Lourdes, Róma és Páris nevét adta cimül. Néhány -évvel az után, hogy a _Rougonék szerencséje_ megjelent, a csak kis -körben ismert zsurnalisztából a világ legolvasottabb irója lett, aki -nagyobbik ciklusának egyes darabjaival mind a mai napig hallatlan -könyvpiaci sikereket ért el, s közben a világirodalom nagyságai közé -küzdötte fel magát. Mindent megcsinált, amit akart. Megirta III. -Napoleon korának a történetét, a fődolgokat jobban foglalva össze, mint -bármely históriai könyv; elmondta ideáit a szociális kérdésről, a -háboruról, leirta a katonák, a papok, a földmivelők, a politikusok, a -vállalkozók, a bányamunkások, az iparosok, a pénzemberek, a szinház, a -nagy áruházak, a müvészek, a vasutasok, a kereskedők és az ábrándozók -világát, az öröklés, az alkoholizmus s a létért való küzdelem összes -nyomoruságait. Megkritizálta az arisztokraciát, a középosztályt és a -harmadik rendet. Iskolát csinált, mely roppant vitatkozásokat -támasztott, fanatikus követőkre talált, le is viharzott, de csak miután -páratlanul termékenyitő hatással volt az egész világirodalomra. Kreált -végre egy uj esztétikát, melynek alapelve az eszményités tagadása, s -melynek nincs hatalmasabb cáfolata, mint az ő, könnyelmüen általánositó -s mindent fantasztikus szinekben és arányokban látó irói zsenije. - -S csinálta mindezt folytonos halálfélelemben, a hipokondria olyan -rémségei között, amelyeket a normális halandó, szerencséjére, nem ismer. - -Mekkora erő, milyen munkabirás, micsoda akarat! - -És miután mindezzel elkészült, eszébe se jutott, hogy pihenőre térjen. -Mert még nem mondott el mindent, amit mondani akart. - -Ha valakinél, nála meg lehetett volna érteni, ha második ciklusának -megjelenése után nyugalomra vágyódik. Annyit dolgozott, mint tiz más -ember; egy negyedszázadon át volt törvénye: a „nulla dies sine linea“. -(Csakhogy nála négy-ötszáz sor volt a linea.) Elér mindent, amit -anyagiak dolgában iró elérhet; nagy vagyont szerzett, bátran pihenhetett -volna. A dicsőségből is kivette a részét; Charpentier és Fasquelle -szalmaszinü kötetei mind az öt világrészbe elvitték a nevét. S ha sokat -harcolt ideáiért, tételeinek és formáinak védelmében, bizonynyal -elmondhatta, inkább, mint bárki más, hogy non sine gloria militavit. És -végre, nem lett volna csoda, ha ugyanakkor, amikor második ciklusát is -befejezte, végképpen kedvét veszti; ha ismeretes pöre után megfogadja, -hogy soha többé tollat nem vesz a kezébe. - -A müveltek emlékezetéből még sokáig nem törlődhetik ki ez a pör, -amelynek ő volt az igazi „hős“-e. Szót emelt egy ember érdekében, akinek -az igazáról, az ártatlanságáról meg volt győződve. Ezért a messzire -elhallatszó szóért olyan meghurcoltatásban részesült, aminőre a -legutóbbi száz évben nem volt példa. A politikai fanatizmus a -szenvedélyek olyan viharát keltette fel ellene, aminővel az akció és a -propaganda emberei is csak ritkán találkoznak s iró talán soha se állott -szemben. Ő, aki részesévé tudott lenni a francia zseni dicsőségének, -pörének tárgyalása idején csak pereat-kiáltásokat hallhatott maga körül; -az utcán szitkok, kövek hullottak feléje, egy pár napig az élete se volt -biztonságban. Mert védelmére kelt egy hazaárulással vádolt s meglehet, -igazságtalanul elitélt embernek, s mert ugyanekkor állitólag megsértett -egy-két magasrangu, azóta kissé kompromittált katonát: el kellett türnie -az üldözés minden fajtáját s a szabadságvesztést csak ugy kerülhette el, -mint a középkor igazmondói: meneküléssel. Hazájában igy nevezték el: „le -dernier des misérables.“ Szerencse, hogy a nagy embereket, akiknek a -vezeték- és keresztnevük ad rangot, nem igen lehet „lefokozni“, mint a -szimplex kapitányokat; megtörtént volna Zolával ez is. - -Hogy került bele Franciaország ebbe a csodálatos, példátlan, minden más -országbeli halandó előtt teljesen érthetetlen deliriumba, csak ő tudta -volna leirni, aki irásaiban a tömeget ugy tudta szerepeltetni, mint se -előtte, se utána, soha semmiféle iró. És csak ő tudta volna leirni, mi -mehet végbe egy olyan nagy ember lelkében, aki teljesen önzéstelenül, a -humanitás nevében száll sikra egy elkárhozott ember érdekében, s ezért a -nemes cselekedetért kénytelen elviselni mindazt, ami a gonosztevőkkel -szemben is igazságtalanság. Kár, hogy Zolát soha se érdekelte a régi -világ; milyen könyvet irhatott volna Szokrateszről! - -De őt tovább is csak a _ma_ foglalkoztatta; a jelen, mely Franciaország -határain belül halálos ellenségévé vált. A jelen, és haragosa: -Franciaország. Nem fogták el lirai velleitások, nem tárgyalta a maga -esetét; és eszébe se jutott, hogy, elkeseredve, végképp elhallgasson. -Londoni exiliumában nyugodtan folytatta nagy munkáját, s megkezdte a -harmadik ciklust, pedig első ciklusa is bőven elég volna egy -emberéletre. Napról-napra megirta penzumát, csakugy, mint otthon tette; -s tán még jobban sietett, mint máskor, mert sok időt vesztett a pöre -idején. És mig odahaza találgatták: hol bujkál, hogy lehetne hazacitálni -s hová kellene elcsukni, azzal a hirrel lepte meg a világot, hogy: ime, -elkészült az uj ciklus első nagy regénye. A cime: _Termékenység_. - -Ismét a társadalmi élet egy mizériájával foglalkozott, egy olyan bajjal, -amelyet regényiró még nem tárgyalt előtte. Pedig a depopulatiónak -nevezett baj megfigyelését kár teljesen a statisztikusokra bizni; s ki -elmélkedjék rajta, ha nem a regényiró, akinek a szava ma még sokkal több -embert ejt gondolkodóba, mint a ridegen okoskodó szociológusé? Persze, -az eféle témák tárgyalásához a Zola bátorsága, szókimondása és -érzékeltető hatalma kellett. Hisz erről a bajról beszélni se szokás, -Zoláig csak a tudósok könyveiben olvashattunk róla. És mig az egész -világ belenyugodott, hogy csak hadd végezzen ezzel a kellemetlen témával -a tudomány, amely megállapit, de nem figyelmeztet, nem prédikál s nem -leckéztet meg senkit: a nem emlegetett, nem firtatott, s az egyes -emberre nézve közömbösnek látszó veszedelem egyre jobban aláássa a -nemzetek életerejét. - -A baj talán sehol se olyan ijesztő, mint Franciaországban, amelynek a -népessége évtizedről évtizedre rémséges arányokban csökken. Ha ez a -nagymultu, szerencsétlen ország továbbra is ugy fog élni, ahogy ma, -egy-két század mulva nem lesz többé francia a világon. De ha a baj -Franciaországban fejlődött legtovább, immár jelentkezik az egész müvelt -világon. Azért mindenütt érdekelnie kellett a komolyan gondolkozókat, -hogy a _Termékenység_ irója miből deriválja a bajt, minő szociális -hatásokat tulajdonit neki, s micsoda orvosszerekre gondol. - -Annak, hogy ez a baj oly aggasztóan terjed s hogy természet és emberi -érzés ellenére a mai férfi és nő fél a gyermektől, kit a magyar -„istenáldásá“-nak mond, nyilvánvalóan két főoka van. Az egyik a -gazdasági ok. A megélhetés egyre nehezebb; a gyermekek fölnevelése s -exisztenciájuk biztositása egyre nagyobb terheket ró a családfőre, tehát -hovatovább félelmet kelt benne. A másik ok: az univerzális idegesség, az -asszony félelme az áldott állapottól, a meggyöngült női fizikum -rettegése a fájdalomtól, a haláltól, az anyasággal járó bajoktól, az -ifjuság és szépség elvesztésétől, stb. stb. - -Zola a _Termékenység_-ben, több család életét rajzolva, a -társadalom-filozóf módszerével, de mindig érdekes mese keretében, -tárgyalja a szimptomát és különböző okait. Abban látja a baj legelső -sulyos következését, hogy mert a vagyonos osztály az, melyben a -gyermektől való idegenkedés a legátalánosabb, a világon egyre több lesz -az egy kézre jutott nagy vagyon s másfelől egyre nagyobb a nyomor. - -Az egész világ érdeklődéssel olvasta ezeket a komoly lapokat: az utolsó -nagy munkát, amelyet Zola megirhatott. Mert ha nemeslelküsége miatt -hazájában elvesztette presztizsét, hirnevét, a köztiszteletet s -otthonának békéjét, soha se veszithette el a Franciaországon kivül élő -müvelteknek a tiszteletét. Ez is valami. - - - - -AZ UJKORI DEMOKRITOSZ. - -(Strófák Renanról.) - - -I. - -_A kereszténység eredete_, Renan életének nagy monumentuma, bizonyára -sokkal teljesebben foglalja magában irója lelkét, mint azok a könyvek, -amelyeket Renan lirájának nevezhetünk: más-más időben irt és más-más -cimen publikált emlékezései. És sokkal teljesebben tükrözi ezt a gazdag -lelket, mint az aprólékos emlékezések bármily bőszavu és változatos -gyüjteménye tükrözhetné. De azért Renan lirájának is – és különösen -annak a kötetnek, amelyet _Gyermekkori és ifjukori emlékek_ cimen tett -közzé[6] – nagy az érdekessége. Azonkivül tudniillik, hogy a legszebben -irt vallomások közé tartoznak, amelyeket a memoár-irodalom valaha -felmutathatott, nagyon becses adalékot szolgáltatnak korunk psyché-jének -a megismeréséhez. - -Mert meglehet ugyan, hogy voltak ami időnknek nagyobb irói is, mint -Renan (egy idő óta mind többen állitják ezt, de ne méregessük az eszmék -matadorait rőffel), – és meglehet, hogy Renannak a kortársai között -voltak olyanok is, akik a tudománynak értékesebb és közvetlenebb -szolgálatot tettek, mint ő (ne vitatkozzunk ezen, csak éppen emlitsük -meg, hogy ujabban kezdik a Renan tudományát és kutatásai eredményét -alábecsülni), – de hiába keresnők kivüle akár a bölcselők, akár a -tudósok, akár a költők között azt a gondolkozót, akinek a gondolat- és -érzés-világa annyira hasonló volna a ma legáltalánosabbhoz, akinek a -lelke annyira magában foglalná mindazt a nyugtalanságot, amely korának -legjobbjait izgatta és foglalkoztatta. Jean Jacques Rousseaut a mai -kritika aranynak, Diderot-t és D’Alembert-t pedig csak papirnak -értékeli, megállapitott dolognak fogadva el, hogy amaz jóval több -rezgést idézett elő az eszmék világában, mint az Encyclopaedia két -kitünő munkása; mégis emezek arcképe tisztábban és teljesebben láttatja -a tizennyolcadik század tipikus gondolkozóját, mint a _Vallomások_ -irójának arcképe. A tizenkilencedik század Krónoszának vonásait senki se -viseli arcán oly határozottan, mint Renan. Nem mond ennek ellene az, -hogy Renannak egyik főképpen megkülönböztető, ugyszólván szó szerint -„uralkodó“ vonása: bizonyos homályos vallási érzület. Sőt az emlitett -hasonlatosságnak itt rejlik a leginkább nyilvánvaló, legkönnyebben -fölismerhető bizonyitéka. Ez az idő, mely tuladva egy emberöltőket -kinzott, meddő kételyen, s gyermekesnek találva a XVIII. század merev -tagadását, kutató s elemző szemmel és oly óriási eszköz segitségével, -mint amilyen a Bacon módszere, nézett bele a világegyetembe, – -szükségkép eljutott a Renan homályos vallási érzületéhez, amint látta, -hogy a XVIII. század álma a világegyetem rationalis megfejtéséről -valósithatatlan, – hogy a tudomány a viszonyitott jelenségek végtelen -kapcsolatán egy végső okra visszamenni képtelen, hogy az experimentális -kutatás eredménye mindössze az a pár szó, mely a tudományt a -természetfölötti problemák megoldására mindörökre képtelennek mondja. -Tudni azt, hogy van megismerhetetlen, egy lépés vissza az absoluthoz; -aki megszédül, midőn észreveszi a tudomány közelgő csődjét, -ösztönszerüleg kapaszkodik a vallás düledező, de az idővel még mindig -dacoló oszlopaiba. A századot megtöltő pessimismus tehát csak a vallás -renaissance-a. Akik ebben a sensibilitásban szenvednek, vannak legalább -is annyian, mint a tagadás fanatikusai. Sensibilitásról szólunk, mert -vallásosságnak nem nevezhető az a szellemi ingerlékenység, mely -ilyképpen tesz fogékonynyá az absolut eszméi iránt. A kornak ez a -fogékonysága az iránt, ami a vallásban a legmisztikusabb, tükröződik -vissza az _Emlékek_ minden lapján. Bizonytalan sóvárgás a hit után, -melyet a német gondolkodásnak, a természettudományoknak és a vallási -hagyományok eredetének tanulmányozása kiszakitott lelkéből, de melyért -tudományos vizsgálatai eredményében nem nyert kárpótlást, kisért benne -lépten-nyomon. Ismét és most már nem tárgya mögött, de leplezetlenül -előttünk áll az alaktalan, vallásos természetü sensibilitás, mely az -egész „Kereszténység eredeté“-nek alaphangját adta meg. Teljesen -ráismerünk a kereszténység nagy elemzőjére, ki rengeteg kritikáját egy -vallásos hymnussal kezdi. Maga mondja, hogy mint a breton halász, aki a -tengerben elsülyedt, mondai Is város harangjait véli hallani, egy -lelkében eltemetett világ fel-felzsongó hangjait hallgatja. És -legbelsejéből előtör a szó, mely őt és korát a legerősebben -jellemezheti: „Minden lépésemet egy hit vezérli, mely már nem él -bennem.“ - -Ez a poétai lelki feszültség természetesen nem az _Emlékek_-ben -nyilatkozik meg először. Az a tudomány, melynek hieroglifáit élete -legnagyobb részén át betüzgette, a lehető legtágabb teret engedi a -kutató képzeletének; és korunk, mely az orvosban is megkövetel egy -bizonyos mértékü intuitiót, a költőével csaknem azonos szerepet szán a -történetirónak; mert a geometriai megfejtésekben senki sem hisz többé, -mióta a filozófia az Észnek a tizennyolcadik században proklamált -korláttalan pünkösdi királyságát alkotmányos korlátok közé szoritotta. A -képzelet áttetsző ködén keresztül pedig csaknem mindig tisztán kivehető -az iró énje. Renan is, mint az utána érkező nemzedék egyik elmés -kritikusa, Paul Bourget mondja róla (Essais de psychologie -contemporaine), hasonlóvá tette a „Kereszténység eredetét“ a -Renaissancenak a szent vacsorát ábrázoló ama festményeihez, amelyeken a -művész a maga arcát is odafestette azok közé, akik az urat körülveszik. - -Ép oly átlátszó subjectivitása „bölcselmi beszélgetései“-ben és moralis -értekezéseiben. Mindig költő egy kissé, még talán legkevésbbé akkor, -midőn filozófiai költeményeit irja. Sainte Beuve szokta volt erősiteni, -hogy minden müvelt és okos ember egy költőt hord magában, egy költőt, -aki „meghalt huszonkétéves korában.“ Még legellenségesebb érzésü -olvasója is egy ilyen holt költőt tisztelt Renanban. Az _Emlékek_, -ellenkezőleg a Jean Paul holtjaival, akik kikelnek sirjukból és -tanuságot tesznek róla, hogy nincs isten, – napvilágra kerülnek és -tanuságot tesznek arról, hogy ez a költő él és soha se hal meg. A -parányi tények, melyeket ezek az emlékek magukban foglalnak, a -legmegragadóbb, legmeginditóbb érzések közvetetlen hatását keltik, ugy, -hogy az olyan olvasó, aki odaadó figyelemmel kiséri Renan fejlődését, -attól a pillanattól, mikor ez körben táncolva énekli: _Il pleut, il -pleut, bergére_ – végre maga is hallani véli Is városának megkonduló -harangjait. Nem pragmatikus elbeszélés ez, hanem lirai költemények -sorozata. - -A költői temperamentum, mely belőlük szól, Renannak egész fajával közös -vonása. Anyjától gascon vért kapott, s talán épp ennek köszönheti a -kereszténység nagy kritikáját, de apjáról és születése helyéről breton -eredetü. Költői hajlama, idealismusa, rajongása közös a breton -bardokéval, akiknek utolsó példányaitól gyermekkori danáit hallotta, -egyező a bretagnei papokéval, akiknek élete egész első ifjuságának -példányképe volt. „A breton faj jellemző vonása – irja ő maga – az -idealismus, egy erkölcsi vagy értelmi cél keresése, mely gyakran -tévesztett, de mindig önzetlen. Soha egyetlen faj sem volt -alkalmatlanabb az iparra, a kereskedelemre. Mindent megkaphatni tőle -becsületből; ami nyereség, előtte méltatlan a nemes emberhez; csak az a -szép foglalkozás szemében, amely nem hoz jövedelmet, például a katonáé, -a tengerészé, a papé, s az igazi nemesé, aki csak szokott hasznát veszi -földjének, anélkül, hogy azt bőviteni, gazdagitani óhajtaná.“ Ez a -breton idealismus és rajongás, mely annak idején az ismeretes -szakitáshoz vezette ősei egyházával szemben, tükröződik vissza a könyv -minden lapjáról s gyülik, mint egy gyujtópontba, az _Ima az Acropolison_ -cimü fejezetbe. És itt is, ebben a fényes dicsőitő imában, amelyben az -antik széphez fohászkodik, a legmodernebb sensibilitás -félreismerhetetlen hangjaival kell találkoznunk. „Későn ismertelek meg, -tökéletes szép. Egy bölcselkedés – kétségen kivül fonák tanitás – -elhitette velem, hogy a jó és rossz, a gyönyör és a fájdalom, a szép és -a rut, az ész és az őrültség olyan megkülönböztethetetlen árnyalatokkal -fonódnak egymásba, mint a galamb nyakán a tollak. Semmit se szeretni, -semmit sem gyülölni korlátlanul – tehát bölcseség… Ha valamely -társadalom, filozófia vagy vallás birtokában lett volna az absolut -igazságnak, ez a társadalom, filozófia, vallás legyőzte volna a többit s -ma már egyedül élne. Mindazok, akik eddig az igazság birtokában hitték -magukat, csalódtak; látjuk világosan. Képzelhetjük-e esztelen -elbizakodottság nélkül, hogy a jövő bennünket nem ugy fog megitélni, -mint mi a multat? Ime, ily káromlásokat sugall mélyen megrontott -lelkem.“ - -Ezek a gondolatok, meg a hozzá hasonlók, melyek az _Emlékek_-ben -egymásra sorakoznak, az eszmék legujabb áradatából valók. Azért, még ha -költői értéke nem is tudná eljuttatni a nagyközönséghez az -irásművészetnek ezt a remekét, Renan lirája s kivált a _Gyermek- és az -ifjukori emlékek_ mindig érdekelni fogja a jövő gondolkodóját, mert ezen -a könyvön, mint szórólencsén át, kicsinyitve, de tisztán láthatjuk -korunk szellemi vivódásainak képét. (1883.) - - -II. - -A _Gyermek- és ifjukori emlékek_ folytatása[7] 1892-ben jelent meg a -párisi könyvpiacon s olyan érdeklődést keltett, amilyenben komoly -olvasmánynak ritkán van része. Néhány nap alatt ugy szétkapkodták, akár -csak valami kényes tárgyu regényt. A nagy tudósnak ez a könyvárusi -sikere nem volt meglepő, mert ámbár a mindenről tájékozott emberek -mindjobban kiszoritják a világból az igazán müvelteket, ilyenek is -vannak s reméljük, lesznek mindig. És az igazán műveltek abban az időben -nem igen láthattak élő embert, aki az istenről és a szerelemről -eredetibb, mélyebb és szebb dolgokat tudott volna mondani nekik, mint -aminőket Renannak köszönhettek; pedig hát voltaképpen csak ez a két téma -az, amely megérdemli, hogy törjük rajta a fejünket, legalább: csak ez a -két téma az, melynek fejtegetésébe soha se fárad bele az emberiség. - -De, hogy ez a kötet szélesebb körben is kivételes érdeklődéssel -találkozott, azt talán nem is magának a könyvnek, hanem főképpen az -előszavának kell tulajdonitanunk. A nagyközönség ezt az előszót nemcsak -azért találta érdekesnek, mert a nagy iró ismét maga-magáról szólt -benne, hanem különösen azért, mert ugy vélekedett, hogy Renannak -valószinüleg ezek az utolsó sorai. És ha ezekben a feltünően jókedvü, -nagy lelkibékével, csaknem enyelegve irt sorokban valami filozófiai -végrendelet-félét keresett: nem is járt rossz nyomon. - -Renan ugyanis itt, az előszóban, egy kis beszámolót tart. Elmondja, hogy -öregségének nagy munkáját: _Izrael népének történetét_ (mely élete -fő-művét: a _Kereszténység eredetét_ teljessé teszi) immár befejezte. Az -átnézésével ugyan még nem készült el, s igy hosszu idő telhetik bele, -mig az utolsó kötetek is kikerülnek a sajtó alól, de maga a munka megvan -s ha ő holnap meg találna halni, a könyv egy jó korrektor segitségével -megjelenhetik. Egyéb, kisebb jelentőségü munkálatai is közel vannak a -befejezéshez, s az anyaggyüjtést, melyet megkezdett, illetékes emberek -folytatják. „Mindez – irja – nagy lelki megelégedésemre szolgál s azt -hitette el velem, hogy megfizetvén majdnem minden tartozásomat, most már -mulathatok egy kissé, és skrupulusok nélkül adhatom át magam annak az -örömnek, hogy e szertekallódott, s tán kissé frivol apróságokat -összegyüjtsem.“ - -A frivol lapok között ott van az _Examen de conscience_ is, az a -filozófiai „mérleg“-féle, amelyet 1888-ban irt. Nem szánhatta rá magát, -hogy kihagyja a könnyedébb cikkek közül, mert másként ugy tetszett volna -neki, mintha dezertálni akarna azoktól a problémáktól, amelyeknek -örökkön megszállva kell tartaniok minden nemes életet. „Azóta – igy -folytatja – nem igen módosult a világnézetem. Mindinkább hiszem, hogy -szörnyen keveset tudunk abból, amit legjobban szeretnénk tudni. -Filozófia dolgában: bizzunk a végtelen jóságban s óvakodjunk a mohó -tudnivágyástól, mely ugyis hiábavaló. Semmit se nyerünk vele, ha sokat -alkalmatlankodunk az igazságnak s ha mindennap a nyakán lógunk. Az -igazság siket és hideg; a mi nagy tüzünk nem inditja meg. Die neue -Philosophie… Die neuere Philosophie… Die neueste Philosophie… Istenem, -milyen gyerekesek az ilyen egymásra licitálások! Mire való igy -veszekedni a tévedés elsőbbségéért?! Várjunk; meglehet, hogy végtére se -találunk semmit, vagy ki tudja: hogy az igazság nem nagyon szomoru-e? Ne -siessünk olyan nagyon megismerni.“ - -Ime az ouverture. Már felismerhetjük benne a Leitmotiv-et. Az egész -magától oszlik szét elemeire: a szokráteszi „semmit sem tudunk“, a -montaigne-i árnyalattal: „abból, amit a legjobban szeretnénk tudni“, -aztán ez a pyrrhoni megvetése a savanyu szőlőnek: „veszekedni a tévedés -elsőbbségéért!“, majd a pozitivista praktikus tagadás: „végtére se -találunk semmit“. Mindez a régi dal. De ime az utolsó kétely: vajjon az -igazság nem nagyon szomoru-e? Ez már ő… hanem hallgassuk csak tovább. - -Bántja az az izgatottság, melyben a fiatalságot látja. Mikor az -ifjuságnak, kora kiváltságainál fogva, derültnek kellene lennie! És ezt -a tanácsot adja nekik: „Mulassanak kedves barátaim, hisz husz évesek: -dolgozzanak is. Ha semmit se látunk is abból, amivel a metafizika -foglalkozik, viszont a fizika, a kémia, az asztronomia, a geologia, a -historia, egyre-másra szolgálnak mind nagyobb és nagyobb -fölfedezésekkel. Mennyi dolgot fognak önök tudni, negyven vagy ötven év -mulva, amit én nem fogok megtudni soha! Hány problémának a megoldását -fogják megérni! Mivé fog fejlődni II. Vilmos császár? Mire fog vezetni a -nemzetiségek érdekeinek az ellenkezése? Hogy fog alakulni a szociális -kérdés? Lesz-e valami abból a mozgalomból, mely nevét a szocializmustól -kölcsönözte? Mi lesz a pápaság sorsa a közel jövőben? Fájdalom, én csak -találgathatom, mi lesz, tudni nem fogom soha, mig önök, önök mint fait -accompli-kat fogják szemlélni ezeket a rejtelmeket!… Sokat hallottam -mesélni azokról az arab végrendelkezésekről, melyekkel az örökhagyó -donációkat tett oly kikötéssel, hogy az utód ki fog menni a sirhoz, -értesiteni a halottat, ha a franciák elfoglalnák az országot… És -csakugyan, koronkint azt hiszem, hogy volna ujság, amelyet ha siromba -suttogna valaki, megreszkettetne ugy, hogy, feltámasztana. De annyiszor -olvastam a bibliában, hogy a _scheol_ mélyén nem tudjuk, hogy mi -történik a földön, nem hallunk többé semmit és nem emlékszünk már -semmire!… Nem, nem teszek efféle klauzulát a végrendeletemhez.“ - -Ezek már a nevető filozófia körvonalai. Amiről ábrándoztok, az fantóm, -nincs más mögötte, csak feketeség. De azért csak törjétek magatokat -tovább: nagyon sok szép és hasznos dolgot fogtok megtudni. Meg fogjátok -tudni, hogy Vilmos császár geniális ember-e, vagy pedig fumiste? -Fejtegethettek és megoldhattok egyéb rébuszokat is. Mindez nagyon -mulatságos: az élet csak játék. Rá fogtok jönni, hogy mindaz, amit mi a -tulajdon vigasztalásunkra eszeltünk ki, otromba tévedés, gyerekes -önáltatás volt és sáros csizmáitokat fogjátok dörgölni azokhoz az -ideákhoz, melyek nekünk a legkedvesebbek, a legszentebbek valának. Én -már akkor, szerencsémre, jól meg leszek halva és jól el leszek temetve, -mert meglehet, ha csak kicsit volnék halott, némelyik ujságra a szivem -akkorát dobbanna, hogy fölvetné a koporsó fedelét… Mulassatok, husz -évesek vagytok! - -Haladjunk tovább, s ismerkedjünk meg ezzel a mulató filózófiával -közelebbről, ha még eddig nem ismertük. A vidámság, melyet ez a különös -Gambrinus prédikál, elég furcsa arra, hogy megérdemeljen öt-tiz percet, -melyet nem tudunk praktikusabb dologgal tölteni el. - -A vidámság apostola nem minden részvét nélkül évődik azokkal az ifju -pesszimistákkal, akikkel abban az időben tele volt egész Franciaország, -s akiknél a filozofálás in ultima analysi csak a haláltól való félelem. -„Mért lázongani azok ellen az igazságok ellen, melyek olyan régiek, mint -maga a világ? Tegnap fedeztük fel, hogy az ember gyönge és veszendő -portéka?… Sajnálom a fiatalokat, akiket hatalmába ejtett s elemészt a -pesszimizmus, az a pesszimizmus, mely semmi áron sem akar vigasztalódni. -Az antik sirokon gyakran olvasni: „Bátorság, kedves X. Y., senki sem -halhatatlan, Heraklesz is meghalt.“ Ezt a vigasztalást kissé gyöngének -találhatjuk, pedig hát mégis csak vigasztalás. Marcus Aurelius, kedves -barátaim, jóság tekintetében fölötte állott mindnyájunknak s Marcus -Aurelius megelégedett vele.“ És ártatlan arccal toldja meg ezt a -vigasztalást egy másikkal: „Haljunk meg nyugodtan, a világ meg lesz -nélkülünk is; biztositva van a fennállása jó időre… A tudomány jövőjéről -biztos kezességünk van… Nyugodtak lehetünk. Ezer év mulva, reméljük, a -világ megtalálja a módot: pótolni az elfogyott kőszenet s az elfogyott -Erényt.“ - -Ime a határvonal, mely a vidámság vallását a pesszimizmustól -elválasztja. (A pesszimizmustól a vidámság vallása csak egy lépés.) -Gambrinus csak mérsékelten sajnálja az életet; ha Marcus Aureliusnak is -meg kellett halnia: quid tunc miser sum dicturus? A fordulat igazán -bájos. Ez az alázatos és igazság-kereső keresztény maradványa a -szkeptikusban. A hivatkozás a stoikusra pedig annál kedvesebb, mert hisz -az érzés, melyet kifejez, a hindu dajkatejjel került a vérébe. - -Az élet elvesztésének a tudata csak egy melancholikus mosolyt csal a mi -nevető bölcsészünk ajkára; más az, ami őt oly rendkivül mulattatja. - -Az utoljára idézett sorokból már kitalálni: mi ez a valami; hallgassuk -meg a próféciáit és tisztában leszünk vele. - -„Rossz napok következnek. A morális értékek hanyatlani fognak, ennyi már -bizonyos; az önfeláldozás teljesen eltünik a világból s előre látható a -nap, mikor mindent szindikátusok fognak végezni s mikor organizált önzés -fogja helyettesiteni a szeretetet és a feláldozást… Azt a két dolgot, -mely eddig még ellent tudott állni a tekintélyek ellen támadó erőnek, -magával fogja sodorni a nagy vihar. Nem baj; az emberiség segélyforrásai -feneketlenek.“ - -De hát vajjon az örök gondviselés, mely nélkül nem tudjuk elképzelni a -világot, melynek, hogy lennie kell, a szivünkbe van irva, a -lelkiismeret, az ideál, a belső hang – ezek mind puszta illuziók-e? - -„Nem, nem – felel erre a kérdésre. – Hasonló dolgokban a formális -tagadás épp oly vakmerő, mint az abszolut állitás. A párhuzamos vonalak -találkoznak a végtelenben: a vallás is igaz a végtelenben… Meg vagyok -győződve, hogy egyszer határozottan ki fog derülni, hogy a legjobb részt -választotta, aki az erényt választotta… Ha az erény jó befektetés volna, -a pénzemberek, akik igen okos urak, már régen észrevették volna; mind -erényesek volnának. Nem, az erény rossz befektetés a véges rendben; de a -végtelenben az ellenmondások elmosódnak, a tagadás elenyészik… Semmi sem -bizonyitja, hogy van a világon egy központi tudat, egy szellemi erő, -mely mindennek a középpontja, semmi sem bizonyitja, hogy a -világegyetemnek lelke van; de semmi sem bizonyitja az ellenkezőt sem. -Nem veszünk észre a világegyetemen semmiféle jelt, melyet egy akaró és -gondolkozó erő cselekvésének mondhatnánk. Elmondhatjuk, hogy ezer és -ezer század óta semmiféle ilynemü cselekvés nem történt. De ezer és ezer -század semmi a végtelenben. Amit mi hosszunak nevezünk, relative nagyon -rövid egy más nagysághoz mérve. Ha a kémikus megtette intézkedéseit egy -kisérlethez, melynek egy évig kell tartania, nem nyul többé az -apparatusához, mig a kitüzött idő el nem mulik. Mindaz, ami a görebek -mélyén végbemegy, az abszolut öntudatlanság törvényei szerint történik: -hanem ez nem zárja ki azt, hogy egy akarat szerepelt a kisérlet kezdetén -s egy akarat fog szerepelni a kisérlet végén. Azalatt millió és millió -mikróba keletkezhetett a készülékben. Ha ezeknek a mikróbáknak elegendő -értelmük volna hozzá, azt mondhatnák: „Ezt a világot nem igazgatja -különös akarat.“ És igazuk volna azt a pici időt illetőleg, mely alatt -ők megfigyeléseket tehetnek; de a világegyetem erőinek összemüködését -tekintve, tévednének.“ - -„Amit mi végtelennek nevezünk, az talán csak egy perc két csoda között… -Ne tagadjunk semmit, ne állitsunk semmit, reméljünk. Ne mondjunk le a -temetéseken a zenéről és a tömjénről. Véghetetlen morális hanyatlás -következnék be s valószinüleg igen nagy értelmi hanyatlás is, ha a -vallás eltünnék a világról. Mi el lehetünk vallás nélkül, mert mások -vallásosak mi helyettünk is. Azokat, akik nem hisznek, magával sodorja a -nagy tömeg, mely többé-kevésbbé hivő; de ha egy nap a tömegből kiveszne -a hit, maguk a bátrak is lanyhán mennének a rohamra. Az emberiség, ha -nem hisz a lélek halhatatlanságában, sokkal kevesebbet ér, sokkal -kevesebbre képes, mint addig, amig hisz benne. Az ember értéke egyenes -arányban áll azzal a vallásos érzéssel, melyet első neveltetéséből -kapott… A vallásos érzületü emberek egy árnyékból élnek. Mi egy -árnyéknak az árnyékából. Miből fognak élni az utánunk érkezők?“ - -Mit igérnek ezek a próféciák? Világot vallás és erény nélkül, embereket, -kik nem fogják ismerni sem az önfeláldozást, sem a szeretetet. Egy világ -vallás és erény nélkül! Mintha csak azt képzelnők: világ, melyben nem -lesz többé tavasz. Világ, melyben az Anya csak állami hivatalnok, a -Szerelem csak határidő-üzlet lesz, világ, melyben Leonidásnak át kell -költöznie a mythológiába, s melyben a lemondást, az áldozatot és a -mártiromságot épp oly kevéssé fogják megérteni, mint mi nem értjük, hogy -egykor voltak csoda-virágok, olyan magasak, mint ma a fák… szinte az -égig értek! Pedig az Idő feltartóztathatatlanul siet azon az uton, mely -ebbe a világba vezet. De soha se busuljatok. Vigasztaljon benneteket -annak a szórakozásnak a reménysége, hogy ennek az uj kornak az apostola, -a szindikusok szindikusa talán Vilmos császár lesz, és ti látni fogjátok -uj naprendszerek keletkezését, uj hajnalok hasadását… Mulassatok, husz -évesek vagytok. - -Ha azonban véletlenül idősebbek volnátok, ne mondjátok kevélyen: „Nem, -ez nem lehet. Van a lelkemben valami, ami azt mondja erre, hogy nem -lehet.“ Óvakodjatok ettől a belső hangtól. Ez sugta nekünk a -legkedvesebb hazugságainkat, amelyek ugy összeforrtak velünk, hogy -nélkülök már nem kivánjuk az életet sem. Legfeljebb annyit mondjatok: -„Hátha mégsem?!… Que scais-je?! Hátha megőrizhetjük még ezeket az utolsó -kedves képzeteket?!…“ Nincsen kizárva. A kékben minden lehetséges. Még -az is, ami nekünk kedves. Reméljetek. Remélni nem kerül semmibe. - -Persze, ugy tetszik, ez a világ nem akként van berendezve, hogy a -reménységeink valami sok táplálékot kaphatnának. Eleinte mindent -reméltünk, s a mindenről körülbelül le kell tennünk. De ha megelégszünk -a kevesebbel is: ne hivatkozzunk arra, hogy kell egy Igazságnak lennie a -világegyetemben, egy czentrális Igazságnak, melylyel a mi fogalmaink az -igazságról azonegy szövetből készültek, melynek csak egy parányi része a -belénk oltott igazságérzet. Ne reméljük magunknak azt, amit nem remélünk -az oroszlánnak vagy a birkának. Ám meglehet, hogy van egy ilyen -czentrális Igazság, de a birka, a birka mindenesetre be van csapva. - -De kövessük nevető-bölcsészünket szó szerint: - -„Ne vitatkozzunk a vallásnak se dózisán, se formuláján; szoritkozzunk -arra, hogy ne tagadjunk; őrizzük meg az ismeretlennek a kategóriáját, az -álmodás lehetőségét. Nem következés, hogy a kinyilatkoztatottnak mondott -vallásokkal a vallásos érzés is eltünjék a világból. A kereszténység -nagyon nehézkesekké, nagyon követelőkké tett bennünket. A menyországot -akarjuk, nem kevesebbet s minden áron akarjuk. Elégedjünk meg kevesebbel -is. Néhány esztendővel ezelőtt Rothschild báró az izraelita -konzisztóriumban igen élénken vitatta, hogy a lélek halhatatlanságának a -tana benne van a Mózes vallásában. Egy tudós zsidóember, aki a régibb -iskolához tartozik, a következő megjegyzéssel beszélte ezt nekem: -„Igazán érthetetlen. Egy ilyen gazdag ember!… s ráadásul még a -paradicsomot is akarja!… Hagyja azt nekünk, szegény ördögöknek!“ - -„A középkor e tekintetben igazán filozófiai szellemben gondolkozott. Az -állatokkal akkor emberségesebben bántak, mint az emberekkel. Az -embereknek, akikre örökélet várt, panasz nélkül kellett elviselniök -minden igazságtalanságot; ellenben az állatok, hogy a gondviselés -számadása rendben legyen velök szemben, már ezen a világon megkapták a -jutalmát annak, a mi jót cselekedtek. Beszélik, hogy kegyes apáczák a -Szüz iránti ájtatosságra megtanitottak egy szarvas-ünőt. A kis állat -letérdepelt a szent kép előtt egy imavánkosra, s csupa áhitat volt. A -szarvas-üszőknek nem lévén halhatatlan lelkük, következésképp, -pártfogoltjuk nem juthatván a paradicsomba, az apáczák lelkiismeretbeli -kötelességüknek tartották, hogy kis pártfogoltjuk itt a földön -jutalomban részesüljön jó viseletéért s elhalmozták édességekkel. -Hasonló dolgot olvasni a remeték történetében. Az oroszlán, akit szent -Antal hivott, eltemetni szent Pált, nagy buzgalommal dolgozik karmaival -s ilyképp megássa a sirt. Jutalomképpen szent Antal áldását adja rá, -melynek az a hatása, hogy az oroszlán mindjárt talál utjában egy birkát, -melyet természetesen nem késlekedik megenni. E történetben az igazságnak -elég van téve, ha az oroszlánt tekintjük; vajjon ugy van-e a birkát -tekintve is? Nem, megvallom. Világos, hogy a világ egész -organizációjában semmi nyoma a birkák Igazságának.“ - -„Mint az apáczák szarvas-ünője, szokjunk hozzá, jobb sors hiján, -megelégedni az apró édességekkel; igyekezzünk örömet találni bennök. -Legyünk szigoruak magunk iránt, de ne tegyük szegénynyé az életet. Ne -hallgassunk e tekintetben a mi korunk raffinált iróira. Ne foszszuk meg -az emberiséget örömeitől; gyönyörködjünk benne, ha látjuk, hogy élvezi -örömeit. Mások öröme nagy részét teszi a miénknek; s voltaképp ebben áll -egy tisztességes élet legnagyobb jutalma, ami a vidámság.“ - -„Gyakran szememre vetették, hogy sokat prédikálom ezt a vallást, mely -látszólag könnyü, de a valóságban a legnehezebb valamennyi közül. A -vidámsághoz nem elég az akarat… okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember -meg legyen elégedve az életével. Az én életem az volt, amit akartam, -amit én a legjobbnak képzeltem. Ha ujra kellene kezdenem, nem sokat -változtatnék rajta. Másrészt, nem félek a jövőtől“… - -S a derült végrendelkező itt magáról kezd beszélni. Nem fél a -biografiájától s nem fél a legendától sem. Nem tart tőle, hogy ötszáz év -multán ugy emlegetik, mint akit Rothschild egy millióval vásárolt meg a -Jézus élete irására. Csak a hamis szövegektől tart. Sokat idéztek tőle, -amit soha se mondott, s kijelenti, hogy csak azt ismeri el magáénak, -amin rajta van a Calmann Lévy ház jegye. És elenyeleg rosszhiszemü -kritikusaival. Majd a levelezőire tér át s ezek közt arra a jó lélekre, -aki minden hónapban emlékezteti, hogy: van pokol. Demokritoszunk -ábrándos sóhajjal jegyzi meg a biztatásra, hogy: amen, a pokol is jobb, -mint semmi. Különben megvallja, inkább a purgatóriumra számitott, erre a -„melankolikus és kedves“ helyre, melyet roppant parknak képzel, végtelen -gyertyánfa-alléekkal, ahol a sarkvidék homálya borong… (Az elképzelés -gyönyörü, Dante-szerü; vagy ha ugy tetszik: ezt a képet egy Perugino -festette egy Meissonnier tudásával. De ezt már tessék elolvasni.) -Különben – szól lemondással – legyen meg az Ur akarata… - -Elmondja aztán, hogy keleti ismerősei nem haragudtak rá soha; betudták a -javára, hogy soha sem kételkedett az Atya Istenben. És igy folytatja: - -„Higyjünk Istenben, mindnyájunk Atyjában s ne tagadjuk a lehetőségét, -hogy lesz egy nap, mely az igazságszolgáltatás végső napja lesz. Mi soha -sem voltunk azokban a tragikus helyzetekben, melyeknek az Isten bizonyos -tekintetben a bizalmasa s szükségképpen vigasztalója. De kérdem: a -tiszta nő, akit igazságtalanul vádolnak, – vagy: egy helyrehozhatatlan -birósági tévedés ártatlan áldozata, – egy férfi, aki meghal, -önfeláldozásból, vagy egy bölcs, akit barbár katonák feszitenek kinpadra -– mit tegyen, ha nem azt, hogy föltekint az égre!… Hol keressen tanut, -ha nem odafenn? S még a mi békés életünkben is, melyben a nagy -megpróbáltatások ritkák, hányszor érezzük szükségét, hogy a dolgok -abszolut igazságára hivatkozzunk, hogy azt mondjuk neki: „Beszélj, -beszélj!“ Az efajta momentumok talán azok, amelyekben igazunk van. És -mégis, ami hallatlan, soha semmi jele, hogy protestálásunk valamit -meginditott volna. Mikor Nimród fellőtte nyilait az égbe, a nyilak -véresen hullottak vissza. Mi, fájdalom, nem kapunk feleletet. Oh, Isten, -akit imádunk akaratunk ellenére, akihez naponkint huszszor imádkozunk -öntudatlanul, beh elrejtőztél!“ - -Aztán visszatér arra, amivel kezdette. Mentegeti a kötetét. Azt mondja, -hogy ez az utolsó kis gyüjtemény teljessé teszi _Emlékei_-t, amelyeket -munkássága lényegéhez tartozóknak vél. Akár növelik, akár kisebbitik, -ugymond, filozófikus tekintélyét ezek az emlékezések, minden esetre -világot vetnek nézeteinek, itéleteinek keletkezésére. „Asszonyok és -papok neveltek – irja – és ebben lelhetni meg a nyitját minden -képességemnek és minden hibámnak.“ S a pár sornyi rajz, melyet ezen az -alapon maga-magáról rögtönöz, egy kis remeklés, mely teli van légies -gyöngédséggel övéi, s a legfinomabb iróniával önmaga iránt. - -„Az embert – ugymond – egész életén át üldözik azok a leányfejek, -amelyeket tizenhatéves korában látott. Igy van, hogy minduntalan -vissza-visszatérek ezekhez a majdnem elmosódott régi képekhez. Ha e -részben tulmentem az illendőség határain: mentsen az a türelem, melylyel -a közönség „_Emlékeim_“-et fogadta. De meg kell jegyeznem, hogy ha -hibáztam, e hibában része van a filozófiámnak is. Ugy hiszem, hogy -bizonyos általános kérdésekre nézve a társaságban élő emberek, látszólag -felületes józanságukkal helyesebben itélnek, mint a katedra emberei. -Jobban látják az élő összeséget. A szerelemnek nincsen filozófusa. Pedig -hát én most is ugy találom, hogy a szerelem nagyon különös egy -misztérium s a legvilágosabban látható kapocs, mely bennünket a -világegyetemhez füz. E pontot illetőleg teli vagyok mondanivalóval s -untalan szeretném fejtegetni, ujra meg ujra, amit részletekben már -többször elmondottam.“ - -„Hogyan beszélhet ön arról, kérdezhetné tőlem valaki, amit oly kevéssé -ismer? Oh, ami ezt illeti, protestálok. Efféle dolgokban nagyon -járatosnak lenni annyi, mint nem illetékesnek lenni. A középkor -legmeginditóbb csodája az, amelyet Gauthier de Coinci beszél a laoni -diakonról. Ennek a szegény embernek roppant mártiromságba került -tisztasági fogadalmát megtartania. Egyszer, a kisértésektől gyötörtetve, -könyek között aludt el. A Szüz megjelent neki álmában, keblét ajkához -értette s megitatta tejével. Ez az isteni ambrózia meggyógyitotta -örökre. A szerelemnek ilyen álma után, élete hátralevő éveiben, el -lehetett a valóság nélkül.“ - -„A tizenhetedik század érzése, mely annyira különbözött a középkorétól, -hasonló példát mutat. Arnauldnak igaza volt _A gyakori áldozásról_ irt -könyvében. A janzenisták, igen helyesen, ugy gondolkoztak, hogy a -visszaélés az áldozással, megfosztja ezt izétől, varázsától. Ugyanezt -mondhatni a szerelemről. Azok beszélnek róla a legjobban, akik -legkevésbbé éltek vissza vele s akik vallási cselekedetnek tekintették. -Igen, vallási cselekedetnek, szent pillanatnak, melyben az ember -tulemelkedik megszokott középszerüségén, élvező és szerető képességeit a -maguk teljességében érzi át s egyszersmind átoltja az életet… A szerelem -épp olyan örök, mint a vallás. A szerelem a legnagyobb bizonyitéka -annak, hogy van Isten; a szerelem a köldökzsinór köztünk és a természet -között; a szerelem a mi igazi közlekedésünk a végtelennel.“ - -„Örök atya, köszönöm neked az életet. Az élet édes és becses vala nekem, -mert kedves és előkelő lelkü lények között éltem, akik nem engedték, -hogy valaha kétségeim lehessenek szándékaid felől. Nem voltam bün -nélkül; voltak hibáim, mint mindenkinek; de bármit mondjanak is rólam, -soha sem követtem el nagyon rossz cselekedetet. Kivántam, hogy jöjjön el -a te országod s hiszek benne, hogy el fog jönni. Mikor régi hitemet -elvesztettem, nem sirtam és nem zsörtölődtem ellened; a balszerencsét jó -szivvel viseltem. Sirni gyávaság lett volna, ellened zsörtölődni: a -legotrombább minden képtelenség közül.“ - -Nem, a legotrombább dolog minden képtelenség közül az volna, ha a -vidámságnak erről az ujkori apostoláról anekdota-gyüjteményeket és -weberiádákat neveznének el. - - -III. - -Farsang közepén, táncoló párok seregében, mialatt a harántsipok -üvöltöznek, az oboj bug, s az álorcások suttognak – a Ma éppen ugy -mulat, mint a Hajdan, az emberi elme nem talált fel se egy uj bünt, se -egy uj mulatságot – sápadt fiatalok közt, akik már felejteni akarnak és -szomoru öregek mellett haladva el, akiknek nincsen többé mire -emlékezniök, egyszerre egy különös alak jelenik meg, akin az első -pillantásra látni, hogy nem ebből a világból való. Megismerik; a táncoló -párok illedelmesen nyitnak utat előtte, a sápadt fiatalok érdeklődve -közelednek, huzódnak hozzá, s a szomoru öregek, remegő, hunyorgó -szempilláik alól kiváncsi és sötét pillantásokat vetnek feléje. Halk, -tisztelettel teli suttogás támad körülötte; a tudatlanokat -felvilágositják. Ez ő, a mi korunk profétája. Az, aki a lelkek vezére -volt az utolsó évtizekben; az egyetlen mester, akinek szavára az utolsó -nemzedék még áhitattal tudott hallgatni. Talán az utolsó próféta, akit -ismernünk adatott; mert meglehet, nem lesznek többé próféták. - -Nem, nem ugy jelenik meg a mulatók seregében mint Péter apostol a -Sergiolus orgiáján, vagy mint az anabaptisták az opera ballerinái -között. A szava nem szór átkokat, a karja nem mutat egy szörnyü -tisztitóhely felé, ajka nem nyilik ama vontatott, panaszos zsolozsmára, -amely oly megrázó ellentéte a balletzenének. Ez nem a dörgedelmek -prófétája. Arcán mosolygás, örök, megfagyott, szelid és türelmes -mosolygás; a szava nyájas. A _vigság_ vallását prédikálja. - -De ez a mosoly rettentőbb, mint a régi próféták dörgedelmei, s a vigság -vallása a legridegebb, a legszomorubb minden vallások közül. Ah, ugy -várnók ajkáról ezeket a szigoru szókat: „Tartsatok bünbánatot!“ De nem -mondja. - -Azt mondja, hogy: „Táncoljatok, mulassatok, tegyetek, amit akartok, -különösen: igyekezzetek vigak lenni. Ugyis minden mindegy, minden -mindegy. Miért törnétek magatokat? Az igazságért? Nem tudom, hogy van-e -igazság. Ha van, nem a mi számunkra van, örökre elzárták előlünk. Soha -se tudunk meg semmit, élni nem érdemes, s meghalni mégis borzasztó, a -jövő vigasztalan, a világ világ lesz a mi erőfeszitéseink nélkül is. Az -erény ki fog menni a divatból, hogy a lelkiismeret illuzió-e vagy nem, -se tagadni, se állitani nem lehet. Nem tudunk, nem is fogunk soha se -tudni semmit, csak azt, hogy minden hiába való, s hogy ezen a világon -csak egy kedves dolog van: a tévedéseink. A világ meg lesz erény nélkül, -morál nélkül, vallás nélkül, bár talán elvesztésüket sajnálhatjuk egy -kissé, mert mindez jó volt annak, akinek csatáznia kellett. De mindegy, -minden mindegy. Táncoljatok, mulassatok, vétkezzetek, ha akartok, de -igyekezzetek vigak lenni. Nézzetek engem, én mindig vig vagyok.“ - -És csakugyan vig, ijesztően vig. - -Egy hosszu, dicsőséges élet végén, királyi müvének befejezése után, a -nyugalom és a lelki béke éveinek derüjével mondja ezeket a próféta; ez a -különös vigasság a lenyugvó nap utolsó sugara. Minő testamentum! - -És az a próféta mondja, aki lemondás, türelem dolgában leginkább -megközelitette a próféták prófétáját. Aki nem ismerte a mulatságot, az -örömet, a vétket, csak a munkát, s aki, mig mi földhöz ragadtan a -földnek éltünk, vivódott helyettünk az égiekkel; az, aki e kornak minden -embere közül a legtöbbet gondolt a vallás és morál kérdéseivel. A mi -követünk, akit megbiztunk, hogy keresse meg nekünk a mennyek kapuját. - -Semmi kétség, a mi követünk ugy járt, mint az Ibsen Alvingnéja; mire az -élet határához ért, elvesztette az utolsó illuziót is. Csakhogy mig -Alvingné fellázad, tombol és kétségbe van esve, a mi prófétánk vig és -mosolyog. - -„Egyetlen szkeptikus szó, mely szeretett és tisztelt ajkáról siklik le, -több hitet rombol le, mint egy voltairiánus könyvtár összes limlomja“ – -mondotta valaki, aki ismeri a világot. - -Ez a mosolygás is megriasztóbbnak tünik fel, mint ezer nagyképü tudós -hatalmas, mindent leromboló bizonyitásai. A farsangolók nem nagyon -buzdulnak fel ezen a furcsa biztatáson. Minden ajkon ott az ijedt -kérdés: - -– De hát akkor mi marad a lelkünknek?… Pedig a lelkünknek kell valami, -akármi, de valami kell! Táncoljunk, mulassunk! Mért? Ugyan van rá okunk! -Ha minden mindegy, akkor még a vétek is elveszti a varázsát. Nem, nem -lehetünk ilyen szegényen! Legalább a vétkünket add vissza!… Vigasztalj -meg, mosolygó próféta, nagyon megrémitettél bennünket! Adj valamit -elvesztett világaink helyett! - -A próféta kitalálja ezeket a gondolatokat, s felel, ahogy tud, vállat -vonva: - -– Végre is, minden lehetséges. A legokosabb, amit tehetünk, az, ha -remélünk. - -Ez az utolsó szava. - - -IV. - -Halálát közeledni érezvén, még egyszer összegyüjtötte embereit, akik -munkájában segitségére voltak és elmondta nekik utolsó akaratját, mint -tették hajdan ama pátriárkák, akiknek történetét ő tőle tudjuk. -Beszámolt a hátramaradóknak nagy munkája legvégső részével, melynek a -gyümölcsei már csak a mieink, megköszönte ragaszkodásukat és elbucsuzott -tőlük. Aztán szeretettel teli szókat váltott övéivel: feleségével, -lányával, fiával, és családja körében csöndesen, nyugodtan behunyta -szemét. Meghalt, fájdalom és agonia nélkül. Az Ur kegyelmesebb volt -iránta, mint azok, akik az Ő nevében már előre elitélték, s megadta neki -azt a szép halált, amelyet maga kivánt. A nemes halált, amint ő nevezte. -Meghalni _tudva_, kibékülve sorsunkkal, abban a nyugodt érzésben, hogy -kötelességünket betöltöttük s elvégeztük, amiért elküldtek bennünket – -ezt nevezte ő nemes halálnak, s ilyenben volt része. Mint szent élt, s -mint szent halt meg. - -És meghalt benne a legnemesebb, a legigazabb és lelki tehetségekben -leggazdagabb férfiu, akit e kornak látnia adatott. Nem volt nála -nemesebb senki, mert a kötelességről senkinek sem lehettek emelkedettebb -képzetei, mint azok, amelyekkel ő ismertette meg ezt a kort, s másrészt -nincs, akinek egész élete harmonikusabb lehetne a tulajdon ideáljaival, -mint az övé volt a maga eszményeivel. - -Nem volt nála igazabb senki, mert senki sem volt szigorubb önmaga és -senki sem türelmesebb mások iránt. És nem voltak, nincsenek, nem -lehetnek az övénél magasabb rendü lelki tehetségek, mert nem volt senki, -akinek gondolkozása szabadabb, s ismeretei gazdagabbak lettek volna, és -viszont nem volt senki, aki gondolkozásának és ismereteinek korlátait -tisztábban látta volna, mint ő. Hogy nem hagyott hátra egy filozófiai -„rendszert“, mely tiz-husz esztendeig talán divatos lett volna, abban az -összes filozófiai rendszerek nagy csődje után ne keressünk semmi -csodálni valót. Igy volt ő leghivebb kifejezője a mi időnk szellemének, -amely elvesztette hitét a rendszerekben, de azért szivesebben filozofál, -mint eddig bármelyik kor; mert a rendszerek időhöz kötöttek, ellenben a -filozofálás örök. Vagy ha ugy tetszik: rendszer volt ebben a -rendszernélküliségben, mint a Hamlet őrültségében. - -Különben: ne sajnáljuk, hogy ő nem állitott fel nekünk kategóriákat, -tartós használatra. Az ő gondolatai szerettek szárnyalni; fiókokba dugni -nehéz lett volna őket. - -De ám vitatkozzunk erről is, mint sok egyébről, ami ebben a nagy -emberben annyi kicsinyes birálgatás tárgya volt – kiről hallottunk -ellentétesebb véleményeket, mint éppen ő róla?! – egy dologban, azt -hiszem, mindnyájan egyetértünk. Abban, hogy a jelen idő legnagyobb -poétája halt meg benne, aki a legtöbb misztériumnak nézett a mélyére, s -aki szavának ezer varázslatával megaranyozta ezeknek a misztériumoknak a -rémségeit, mint a napsugár játéka a mély vizek fölszinét. - -* - -Egy anekdotát beszélnek róla, mely illusztrálja sorsát. - -Valahol Olaszországban utazott, s egy este éppen le akart feküdni, mikor -látogatója akadt. A fogadó szobalánya állitott be hozzá, azzal a -kéréssel, hogy mondjon neki számokat, amelyeket ő aztán betehessen a -lutriba. - -A szobalány ugyanis a templomban, a szószékről sokszor hallotta a Renan -nevét. Nem volt egészen tisztában vele: vajjon szent-e vagy ördög, de -mikor megtudta, hogy ez a sokat emlegetett személy ott van megszállva az -ő fogadójukban, elhatározta, hogy nem szalasztja el a kitünő alkalmat, -hanem kopogtat a szerencse ajtaján. Ugy gondolkozott: ha Renan szent, -akkor bizonyosan jók lesznek a számai, ha ördög, akkor még -bizonyosabban. - -Renan nem mondott neki számokat s attól fogva hiába csengetett vizért. A -szobalány nem tudta megbocsátani neki, hogy megtagadta tőle a -szerencsét. - -Ahogy ezzel a szobalánynyal, ugy járt később a Zoilusaival is. Ezek sem -tudták megbocsátani neki, hogy nem adott számokat a másvilágra. -Kételyeiért senkit sem üldözött többet sem a vak gyülölség, sem a léha -irónia. - -Immáron nincsenek többé kételyei. Vajjon, amint szelid melancholiával -enyelgett egyik utolsó iratában, a tisztitó hely árnyas, homályos -gyertyánfa-alléei megnyilnak-e előtte? Reméljük, hogy az Ur mindvégig -kegyelmesebb lesz iránta, mint azok a hipokriták, akik hittel a szájukon -s megtört fogadalmakkal csuháikon belül, annyira elrágalmazták, s annyi -keserüséget okoztak ennek a jó, igaz, szent, nagy embernek. - - - - -NAGY HALOTTAK RAVATALÁNÁL. - - -I. TAINE. - -1893 március 5-én a párisi Rue des Beaux-Arts csöndes, komor házainak -egyikében egy nagy iró halt meg: egy az igazán nagyok közül, akinek -rendkivüli jelentőségét azonban nehéz volna belefoglalni bármiféle -hangzatos mondásba. Az a hatalmas egyéniség, mely ebben a Taine nevü, -szürkeszakállu, jelentéktelen alaku öreg professzorban lakott, éppen -különös bonyolultságánál és sokféle gazdagságánál fogva tünik el az -elől, aki rövid, epigrammatikus sirfeliratban akarná jellemezni az ő -nagyságát. Sőt a szavak, amelyek elmondhatnák a Taine mesés munkásságát -és ennek a munkásságnak sokféle, mélyreható jelentőségét, mintha szinte -csufolódnának azzal, aki őt a magasztalásban pazar, de szóban fukar -gyászbeszédek rövidségével akarná méltatni; ha hirtelenében felsoroljuk -a sok titulust, melyeknek a legkisebbikével is méltó a legnagyobb -irodalmi dicsőségre: ezek a titulusok ugy csoportosulnak előttünk, -mintha őt kisebbiteni akarnák. Mert melyek is ezek a titulusok? Nagy -filozófus volt, de szisztéma és iskola nélkül, aki a psychologia terén -tett vizsgálódásokon kivül, megelégedett a filozófusok és a filozófiai -rendszerek kritizálásával. Nagy kritikus volt, aki azonban kritikáiban -megmaradt filozófusnak, kritikus, aki tanulmányaiban csak analizált és -konstatált s a kritikából kizárta azt, amit előtte a kritika lényegének -tekintettek: az itéletet. Nagy hisztorikus volt, de azok közül a -hisztorikusok közül való, akik hiába üznek kultuszt a dokumentumokból: -minél nagyobb egyéniségek, annál nagyobb poéták. Végre nagy irómüvész s -szabad óráiban nagy poéta is – például, mikor utirajzokat irt – aki -azonban soha sem szólt a nagyközönségnek s aki valójában nem is volt -hozzáférhető, csak a felsőbb tizezreknek. - -Csakhogy épp ezek az apró „azonban“-ok állapitják meg az ő dicsőségét, -tanuskodván róla, hogy mindenben, bármihez fogott, az a nagy egyéniség -maradt, aki hivatva volt rá, hogy Darwin mellett a legtartósabb s -legmélyebbre ható befolyással legyen ennek a századnak egész irodalmára. - -(Néhány szóban is hányszor kellett a „nagy“ szóhoz folyamodnunk ahhoz a -szóhoz, amelylyel a legtöbb visszaélés történik s amely olyan keveset -mond!… és mégis mindenkinek el kell ismernie, hogy a felsorolt -területeken Taine-nek éppen a „nagy“-ság a megkülönböztető vonása!) - -Ritka eset, hogy egy kiváló irodalmi alak, aki egyszerre tudós, filozóf -és költő, oly tisztán kifejezhető legyen azonegy ideában, hogy egy nagy -irói egyéniség annyira össze legyen forrva valamely generális eszmével, -mint Taine a „környezet“-ről szóló doktrinával. S ez a doktrina, mely -vezér-ideája a Taine egész impozáns munkásságának, olyan körutat tett az -eszmék világában, aminővel századunkban a fejlődés törvényén kivül nem -dicsekedhetik semmiféle idea. A „milieu“-ről szóló doktrina -megváltoztatta a kritika egész irányát, megadta a kegyelemdöfést a -dogmatikus kritikának, szárnyat adott a szubjektiv kritikának, -türelmesebbé, igazságosabbá tette a közizlést, s uj érdeklődéseket -tudott kelteni minden ép fantáziában. A história-irásban diadalra -vezette a Buckle-féle elvet a Carlyleéval szemben, a belletrisztikában -utját egyengette az ujabb reális irányzatoknak, rehabilitálta Balzacot -és Stendhalt s mély hatással volt a képzőmüvészeti kritikára is. - -A környezetről szóló doktrina… nem, nem szabad csak igy per tangentem -beszélni erről a doktrináról. De ki nem ismeri ezt a doktrinát? Annyira -vérré vált az irodalomban, annyira közhelylyé népszerüsödött, annyira -Columbus tojása immár, hogy az is vallja, akinek sejtelme sincs róla -többé, hogy tulajdonképp kinek a gondolatát idézi. A valamelyest -gondolkodók egy roppant tömege esküszik ma a _tainizmus_-ra, anélkül, -hogy tudná, kinek köszönheti a gondolatvilágát, mint ahogy néptribunok -szónokolnak, nem is gyanitva, hogy Diderot-t citálják. És ha -uton-utfélen hallani, hogy: az erény és a bün, a jó és a rossz -produktumok, mint az ecet, ha Homais ur azt bizonyitgatja, hogy Lionardo -da Vinci csak a renaissance Olaszországában csinálhatta meg a -Giocondá-t, vagy hogy Spencer fantáziáját csak Anglia köde tehette -tündérekben oly bőségessé, hogy Dickens humora John Bull rideg szokásai -nélkül soha sem hajtott volna oly gyönyörü virágokat, ha minduntalan -Tainetől eredő okoskodásokat, következtetéseket, itéleteket hallunk -olyanoktól is, akik soha se hallottak Taineről: ne higyjük azt, hogy ez -csak afféle jelenség, mint amikor a páholynyitó kisasszonyokon, akik a -hercegnőtől elvették a szinházi jegyet, még percekig megérezni a -papirlapról tovaillanó drága illatszer szagát. A „milieu“-elmélet akkora -hatással volt Taine kortársaira, hogy az utána következő nemzedék már -szinte erre a gondolkodásra hajlandóan, ugyszólván erre a világlátásra -formált szemmel jött a világra. - -„A szellemi müvek nemzője nemcsak maga az ész. Az egész ember hozzájárul -megalkotásukhoz; jelleme, nevelése és élete, multja és jelene, -szenvedélyei és összes képességei, erényei és bünei, lelkének minden kis -része, cselekedeteinek összes apróságai nyomot hagynak azon, amit gondol -és azon, amit ir.“ - -Ezek a sorok a _Nouveaux Essais_-ből valók s mint látnivaló, részét -teszik a környezetről szóló doktrinának. - -Annak, aki majd arra vállalkozik, hogy megirja, miképpen kellett esnie, -hogy ezt a hatásaiban oly impozáns elméletet éppen Hippolyte Taine -formulázza és fejtse ki, miképpen kellett ehhez a doktrinához jutnia, -lelki hajlandóságainál, nevelésénél, tanulmányainál fogva: lesz egy kis -dolga a Taine „multjával, szenvedélyeivel és cselekedeteinek -apróságaival.“ Ezt a multat megismerni, ezeknek az apróságoknak nyomára -jönni éppen nem lesz könnyü az utólagos prófétának. Ami nagy emberünk -élete meglehetősen a nyilvánosság mögött folyt le. Minden arra vall, -hogy élete néhány szép s ránk nézve is emlékezetes utazáson, meg azon -kivül, ami multjából a családjáé volt, nem állott egyébből, csak -tanulásból s munkából. A Sarcey emlékezéseiből tudjuk, hogy huszéves -korában már kész tudós. Az École Normale-ban, ahol Franciaország -legkitünőbb ifjai végzik utolsó tanulmányaikat, hogy az iskolából rögtön -tanári kathedrára lépjenek, ő az első eminens, s mig vetélytársa: Edmond -About, az osztály „ördög“-e, ő a „nagy kacika“, a tekintélyes kolléga, -az eleven Tudományos gyüjtemény, a Lexikon, „egy ember, aki mindent -tud“. Még gyerekember, mikor megirja gyönyörü könyvét Liviusról, s pár -év mulva sem rendez négyeseket, hanem befejez egy mintaszerü monografiát -La Fontaine-ről. Aztán hosszu sorozata a tanári sikereknek, meg ezek a -munkák, melyek még nálunk sem egészen ismeretlenek: Az angol irodalom -története, A 19-ik század francia filozófusai, nagy munkája az -Értelem-ről, az Essai-k és az ujabb essai-k. A müvészet filozófiája, Az -ideál a müvészetben, spanyolországi utikönyve, Graindorge Tamás-a és -végre históriai remeke: A jelenkori Franciaország alakulása. Ime, -életének egész története. De talán ez is valami. - -Miközben utolsó, nagy munkáját irta, meglehetősen provokálták rá, hogy -elhagyja kathedráját s legalább egy kis önvédelemmel szerepeljen a -nyilvánosság előtt. Kemény kritikája a forradalomról nagyon nem tetszett -a köztársaság fanatikusainak s a nagy Napoleon jellemzése még kevésbbé a -bonapartistáknak. Bőséges része volt a sértő támadásokban, de ez sem -birhatta rá, hogy énjével foglalkoztassa a világot, mely pedig eléggé -érdeklődött iránta. Gyülölte a feltünést s ebbeli érzékenységében odáig -ment, hogy sohasem fotografáltatta le magát. Arcképét hiába is -kerestetné a hires emberek fényképeinek az amatőrje: arcképét csak -könyveiben lehet megtalálni. - - -II. GUY DE MAUPASSANT. - -Valaki haldoklik. - -Ott fekszik egy négyméter magas, háromláb széles szobában, Blanche -doktor ur intézetében. A cellában az ágyon kivül egy szék az irgalmas -testvérnek, egy másik az inspekciós orvosnak, meg egy feszület. Egy -feszület, mely őt, akarata ellenére, oly sokat foglalkoztatta. Szőnyegek -és képek, bibelot-k és elektromos lámpák nincsenek a szobában. Egy -asztalkán öt szál gardénia; az a virág, amelyet legjobban szeretett. Nem -tudni, ki küldte. Lábujjhegyen járnak körülötte. Az inspekciós az óráját -nézi. - -És artikulálatlan hangok fakadnak arról az ajakról, amelyről egykor -bübájos zene hangzott, a legmélyebb, legtitokzatosabb emberi érzések -zenéje. - -* - -Ők nincsenek ott, kik szivták édes vallomásainak mézét, tovább forognak -a fényes, pompás termekben, melyekből nem hiányzik senki, csak ő. Vagy -talán otthon ülnek és szórakozottan forgatják valamelyik epigon -regényét. Illatos leveleik szépen elzárva pihennek egy titkos fiókban, -kék pántlikával összekötve. Örökre. Valahol egy kis Madeleine-től azt -kérdi Boireau ur „Mit szól a Dagnan-Bouveret képéhez?“ És a kis -Madeleine a müveltséget kötelező lelkesedéssel felel: „Oh, gyönyörü! -Különösen az esküvő pár… nekem különösen az esküvő pár tetszik.“ S -fájdalmasan, szeliden mosolyog hozzá, mint egy antik érmen látható -királynő-fej, nem tudni miért fájdalmasan s nem tudni miért szeliden. - -Nincs ott a derék öreg inas sem. Valahol Normandiában guggol egy kemence -mellett s talán fázik, óbégat és káromkodik. Mint ahogy egy -new-foundland-i kutya vonitott, mikor egy ember meghalt Szent -Ilona-szigetén. - -És nincs ott ő sem, akinek nem szabad tudnia, nem szabad sejtenie -semmit, mert ha sejtené, talán megszakadna a szive. Mit tartozik ő rá, -minő ünnepélyes pillanat az, midőn megüvegesedik egy szempár, mely -többet látott, mint más százezer és százezer szem együtt véve. Ő csak -azt látná, hogy vége, vége az ő szegény, bolond fiának!… - -* - -Az inspekciós már unja a dolgot. Két éjszaka nem aludt semmit s majdnem -leragad a szeme. Blanche doktor urnál nehéz a szolgálat. - -A soror halkan mormogja Oremus-ait. A latin könyörgéseket, melyeket -átéreznek azok, akik egy kukkot sem értenek belőlük s melyekben az, aki -megérti őket, nem talál egyebet, csak szavakat. - -Az inspekciós ásit. Szeretne elmenni a Moulin-Rouge-ba. - -Egy eltévedt légy döngicsél a szobában. De utját csak az tudná megirni, -ékesen szóló kegyetlenséggel és fellázitó igazsággal, aki ott fekszik -azon az ágyon és nem ir le többé soha egy betüt sem. - -* - -Oh, mi dicső, nagy elme törik itt össze végkép!… Udvarfi, hős, tudós… A -szép hazának, melyet az özönviz gyalázata sem tud tönkre tenni, disze és -virága!… - -De hát mit vétett, hogy ily nyomorultul kell elvesznie?! Micsoda szu -rágta meg ezt a hatalmas tölgyet, amelynél karcsubbat, amelynél -magasabbat, amelynél dusabb lombut ez a nemzedék nem látott soha?! - -Oh, jaj annak, aki istenek titkát akarja meglesni, jaj annak, aki földi -szárnyakkal a nap felé igyekszik, jaj a vakmerőnek, aki betekintett a -szaiszi fátyol mögé! - -* - -Még csak egy pár óra s a mi időnk elveszitette egyik legcsodálatosabb -irói zsenijét. Az Olympuson Shakspere, Cervantes és Goethe már várják az -ujon érkezőt: - -– Isten hozott, kedves Guy! - -Amaz soha se hitte, hogy találkozni fog velük. S ha mégis volna ilyen -találkozás, meglehet, igy felelne: - -– A szegény kis Baskirczev Máriát keresem. Valami félreértés volt -közöttünk; azt akarom elvégezni vele. - -* - -A jövendő krónikásai pedig fel fogják jegyezni: - -Volt egyszer a földön egy rendkivül szerencsés ember; Guy de -Maupassant-nak hivták. Erős és szép volt, gazdag és hatalmas, és jó, -okos szemének a sugara át tudott hatolni az emberi csontvázon és magába -tudta fogadni a természet minden szépségét. Senki se volt különb nála se -szemre, se lélekre, se szivre. Az összes tündérek jelen voltak -keresztelőjén. - -Csak rózsákon járt s a villik minden rögöt félretoltak utjából. - -Az isteneknek nagyon megtetszett ez a szép, szerencsés élet. És korai, -borzasztó halált küldtek rá, hogy mindvégig szerencsés lehessen s ne -ismerje meg a halandók közös nyomoruságát, az öregséget. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Az 1893. évi julius 7-ikén kiadott hirlappéldányokat Páristól -Melbourne-ig, mindenütt, ahol könyveket olvasnak s ahová az ujság csak -eljuthat, hogy helyt álljon a könyvek helyett is a civilizálás -munkájában, megilletődötten olvasta a mindenféle nyelven beszélő emberek -milliókra menő sokasága. Ezen a napon vitték el az ujságok mind az öt -földrészre azt a hirt, hogy Guy de Maupassant, a mi időnk legolvasottabb -irója, aki minden szép nőnél ünnepeltebb alakja volt a kényesen finom -izlésü irodalmi szalónoknak s egyszersmind legjobb ismerőse azoknak az -egyszerü embereknek, akik csak a hirlapok tárcáiból tudnak meg -egyet-mást a nagy irodalmi mozgalmakból, meghalt, miután negyvenéves -korában olyan tüneményes irodalmi pályafutás állott mögötte, aminőre -régóta nem volt példa, és miután két teljes esztendőt reménytelen és -vigasztalan elmetompultságban töltött egy harmadrangu, de elég olcsó -gyógyintézetben. - -Az alkotó erőnek hirtelen, idejekorai megroppanása mindig megriaszt -bennünket, nemcsak azért, mert fájdalmas örökre megválni egy nagyon -kedves ismerősünktől, akinek mélyebben járó, a természet csodáit és az -emberi lélek rejtelmeit fürkésző gondolataival annyiszor találkoztak -össze dédelgetett képzelgéseink, de mindig megriaszt és mélyen megrendit -kiváltképpen azért, mert ebben a szörnyü végben a régi görögök rettentő -Anánkéját kell felismernünk. Hogyan, hát csakugyan igaza volna a -borzasztó olasz doktornak, aki azt állitja, hogy a zseni minden -szikrájáért az őrültség egy-egy iszonyatos órájával kell fizetni?! -Hogyan, hát ilyen végre kellett jutnia a „legegészségesebb“ irói -egyéniségnek, pusztán azért, mert mint Prometheüsz, tüzet lopott az -égből?!… - -Ime, ránk, szegényekre nézve, az ötödik felvonás megrázó és kiengesztelő -momentuma. Ne irigyeljük ezt a legdicsőbb kiváltságot, amelynek ilyen -rettentő az ára! - -Nincs, aki ne tudná, mit vesztett a francia irodalom, tehát az egész -világ irodalma Guy de Maupassantban. Mindenki, aki eljutott a -müvelődésnek legalább az első állomásáig, az ujságolvasásig, tudja, hogy -a mi időnk leggazdagabb tehetségü elbeszélőjét, az uj-kor Boccaccióját. -És minő Boccacciót! Aki nemcsak a legkiváltságosabb hatalmu és -legpazarabb irómüvész volt, sokkal több életet tükröztető, mint őse, a -halhatatlan olasz, hanem egyszersmind egyik legtisztább látásu ismerője -az emberi szivnek, az emberi lélekben jól megférő bonyolultságoknak és -ellentmondásoknak, az emberi ösztönök egymásra hatásából kialakuló -szövevényeknek, másfelől pedig az egész természetnek, a világ és az -ember kapcsolatának, a dolgok és az emberi élet egybefüggésének és talán -legkivált a természeti szép mindenféle fajta, kis és nagy forrásának. -Tehát: a mi időnk lelkéhez szóló filozóf, akinek keserüségeit többen -érezték át, mint a Schopenhauer pesszimizmusát (mert hisz a zsenik -nyelvén beszélt, amelyet tömegek és kiválasztottak egyformán megértenek) -s azonkivül egyik legkalandosabb képzeletü költője is ennek a mi szomoru -időnknek, amelynél olthatatlanabb vágygyal egy kor sem epedett a -rejtelmes, a megfoghatatlanul szép, az örök megérthetetlen s a nem hitt, -de annál inkább esdett földfelettvaló, az örökre titokzatos után. - -Tudós doktorok kimagyarázták, hogy ez lett a veszte. Hogy azért kellett -kora véget érnie, mert lelke szüntelen a szaiszi fátyol mögött levőket -kutatta, mert szelleme és idegei oly erőfeszitéssel igyekeztek ellesni -és kifejezni a sejtelmek világába tartozókat, amely erőfeszitések már -emberfölöttiek. Ha igaz, csak annál nagyobb volt a veszteségünk; mert -hisz ebben az esetben a kötelesség áldozata és pedig olyan kötelességé, -melynél fenségesebbet nem ismer az emberi képzelet. - -Öntudat nélkül halt meg; egy pillanatra sem tért magához abból a mély -kábultságból, amelylyel rémségesen hosszu agoniáját már sokkal előbb -megkezdette. A nagy iró, aki a _Notre Coeur_-t megalkotta s oly megkapó -és megriasztó dolgokat tudott elmondani a szivek és vesék titkaiból, egy -félesztendő óta nem tudta, hogy létezik, nem tudott magáról többet, mint -egy gügyögő gyerek. Mégsem aludt el csendesen; az utolsó napja nagyon -kegyetlen volt. Az élet csupa szenvedés, de a szenvedés még tart ott is, -ahol az élet már bevégződött. - - -III. SARCEY. - -Amikor Sarcey tetemét a római egyház ritusa szerint beszentelték, hogy -aztán átszállitsák a Père Lachaise holttestégető kamarájába, a _Temps_ -olvasói közül bizonyára sokan gondoltak a párisi gyászszertartásra; és -alkalmasint találkoztak ezek között a kegyeletesek között, akik -ugyanabban az órában, mikor ott az „Et cum Lazaro“ elhangzott, messze a -párisi szinházaktól, s messze a Père Lachaise-től, ilyenforma -bucsuztatót mondogattak magukban: - -– Isten veled, öreg Franciscus Sarcey! Isten veled, te jó, öreg barát, -kit szinről-szinre nem láttalak soha, s aki mégis több örömet szereztél -nekem, mint a legtöbben azok közül, akiket napról-napra látok. Nem -olvasom többé hétfői beszélgetésedet, s megint szegényebb vagyok egy -gyönyörüséggel. Egy régóta megszokott, minden reakczió nélkül való, -tiszta gyönyörüséggel, amelyet már nem fogok hasonlóval pótolni. Isten -veled! Hálásan gondolok Rád, és mély sajnálkozással. Hálásan, mert -utolérhetetlen kedvességgel beszéltél nekem kicsinyes, hiábavaló s a -nagy természettől távol eső dolgokról, melyek azonban Neked is, nekem is -kedvesek valának. És mély sajnálkozással, mert talán jobban érzem, mint -más, hogy szegény, perverzus ember voltál, hogy Istennek nem tetsző -dolog foglalta el gondolkozásodat, hogy a hiuságok hiuságának adtad oda -egész életedet. Ez a szép világ tele van csodával. Fák zöldelnek benne, -levegő járja át, s ilyenkor, szép tavaszi éjszakákon, egy roppant -mennybolt néz ránk csillagszemekkel. Az egész élet csupa érdekes -rejtelem; csak ki kell nyitnunk a szemünket, s amit magunk körül látunk, -mindaz magasztos misztérium. De te nem láttad a fákat, a virágokat; az -erdő varázslatos világa bezárt könyv maradt előtted. Nem hallottad se a -patak csörgedezését, se az óczeán harsogását; nem hallottad a vadak -bőgését, s nem a madarak énekét. A csillagok elől fedett butikokba -rejtőztél, ahol gáz-szagot szivtál magadba. Az állatok és a növények -életének felséges titokzatosságai nem érdekeltek, a világot mozgató erők -törvényei ismeretlenek maradtak előtted, hetven esztendeig éltél s -meghaltál, mielőtt megtudtad, amit tudni érdemes. Egy festett világnak -éltél, mely majom módra csufolja az isteni Természetet, melyben minden -ál, hamis, hazug, a durván mázolt bokortól le az asszonyok mosolyáig, s -Te e temérdek álság közepett pápaszemeddel hitványságok törvényeit -kerested. És ugy haltál meg, ahogy éltél; szemben a misztériumok -misztériumával, sejtelme nélkül annak, mi történik veled, gyermekes -gondolatok közt forgolódtál halálos ágyadban s ezek voltak utolsó -szavaid: „Még egyszer meg kell néznem a _Torrent_-t; azt hiszem, -félreértették ezt a szindarabot, s helytelenül itélte meg a sajtó is, -meg a közönség is…“ Isten veled, szegény, perverzus, öreg gyermek, aki -egy kimérának éltél s aki annyi szeretettel, oly kedvesen tudtál -beszélni ezekről a kicsinyességekről, mint soha senki más! - -Hetven évig élni annak, hogy az ember folyton azzal foglalkozzék: vajjon -az ünneprendező jól csinálta-e meg a _scène à faire_-t, kellően -preparálta-e helyzeteit, elfogadhatóvá tudta-e tenni, amit mondani akart -s amit már százan meg százan elmondtak előtte! Hetven évig vitatkozni -arról: helyesen fintorgatták-e az arcukat nevetségesen hiu, szenátor -modoru bajazzók és hamis zuzáju, rossz máju, lábujjaik hegyéig romlott, -tarka rongyokban páváskodó „petite femme“-ok, akik egy pár sornyi -reklámért cigánykereket vetettek előtte! Hetven évig polemizálni -izlésről, dikcióról s nem tudom még miről, „divette“-ekkel, akik mintha -arra születtek volna, hogy az eredendő vétket testesitsék meg, s akiket -már a tudós asszony ugy mártott bele a bünbe, hogy csak a sarkuk maradt -ki belőle! És soha, egy pillanatig se jutott eszébe: érdemes-e, hozzá -illő-e ennek a mesterségnek élni, átadni egész lelkét ennek a kis -besogne-nak? A szinház boldoggá tette, a Français-t jobban szerette, -mint ahogy mások az asszonyukat szeretik, de a Français hiján Cluny, -Batignolles, még a neuilly-i vásár is jó volt neki, csak komédia legyen. - -Bizonyára az Elysium is szomoru volna neki komédia nélkül. De nem hitt -az Elysiumban; jó nyárspolgár volt, racionalista, ük-unokaöccse az -enciklopedistáknak, messziről rokona egy kissé Prudhomme urnak is. -Következésképpen hive a kremációnak, mert, mint Prudhomme ur mondaná, ez -egészségesebb, mint a temetés. Meghagyta, már jó eleve, hogy holttestét -annak idején – egykor, sokára – égessék el; s teljesiteni fogják a -kivánságát. Igy még halála után is távol marad az anyaföldtől; hamvai is -csarnokban fognak pihenni. Sir nem domborul fölötte; zöld hant gyepágy -nem fogja fedni; fejfa nem jelöli meg pihenőjét; s a petite femme-ok nem -mehetnek el nyugvóhelyéhez, leróni a hála adóját; a lelkek órájában nem -táncolnak körülötte villik, vérpirossal bélelt gyászruhában. - - - - -A PESSZIMIZMUS EGY UJ BIRÁLÓJA - -– _Paul Bourget föllépése._ – - -Minden korszaknak meg vannak a maga kedvenc irodalmi alakjai, melyek a -kor aspirációit és jellemét költőileg személyesitik. Ugy vagyunk ezekkel -a perszonifikácziókkal, mint bizonyos jó ismerőseinkkel, akikkel rövid -ideig találkozunk egy kissé mindenütt; egy darabig otthon vannak minden -társaságban, ahol megfordulunk; mindennap váltunk velük egy-két szót, -mert divatos és jó modoru emberek; egyszerre csak eszünkbe jut, hogy -ismerőseinket nem látjuk többé és – ezt valóban nem hittük volna – félév -óta nem vettük észre hiányát; a neve sem akar eszünkbe jutni. Jött és -ment, mint Arthus király, senki sem tudja, honnan hová. Ez a mai jó -ismerősünk, a mai analizáló kor képviselője egy kissé felületes, de -különben igen elmés ember, foglalkozására nézve orvos. Szeret egy kissé -pózba állani boncoló késével, de egyébként igen finom ember; amit az is -bizonyit, hogy még nem untuk meg, noha már eleget láttuk. Láttuk, amint -kidugta fejét egyik-másik nagy folió tudományos könyv mögül, hallottuk, -amint kritikusokkal és irodalom-bölcselőkkel vitatkozott, megismertük -szereplését tömérdek regényben, minden este mint „rezonnőrt“ köszöntjük -a szinházban, sőt meglepetésünkre, néha, mikor falura rándulunk egyik -vagy másik lirikus csöndes tüzhelyéhez, gazdánk helyett őt találjuk, -szép verseket szavalva, melyek mindegyikének refrénje: _Névrose_.[8] Egy -szép napon persze el fog tünni, mint a többiek. Où sont les neiges -d’antan? Hol van Bietris, hol van Allys? – mint Villon mester mondaná. -Ki emlékszik még azokra, akik őt megelőzték rokonszenvünkben? Ki törődik -még azokkal a perszonifikációkkal, melyek a maguk idején épp oly -szeretetre méltók voltak? A napoleoni eszmék legerősebb hatása alatt egy -ifju, zseniális, nagyravágyó volt a közönség szivének Don Juanja; az -akkori irodalom az ambició hőseinek egész seregét nevelte föl. Ma már, -ha Stendhal hőse, a _Rouge et le Noir_ Julienje ránk nem marad, nem is -tudnánk a tipusról. Később, az eredménytelen forradalmak után, az -általános politikai enerváció idején, egy nemzedék, mely kimerülten a -nagyratörés küzdelmeitől, a semmittevés és semmire vágyódás furiáival -adta össze magát, rajongott a blaséért, aki csak annyit hisz, mint a -sevillai burlador, hogy: kétszer kettő négy, s aki életét annyira sem -becsüli, mint ezt a mennyiségtani igazságot. Minden jól nevelt leánynak -volt egy ideálja, aki kelletlenül hurcolja vigalomból vigalomba roncsolt -ifjuságát, akinek a szerelem már nem élvezet s élvezete nem a szerelem, -aki laudanumot iszik és érdekesen kisérteties arccal, frakkosan és -fehérnyakkendősen hever az utca sarában, mindannyiszor, ahányszor csak -megjelen a maga frisseségében a rózsaujju hajnal. Az apró Rollák -megnépesitették a regényeket és szinházakat épp ugy, mint a -kártyabarlangokat és a Pandarusok termeit. Persze, hamar kimultak, -végelgyöngülésben. Helyettük uj emberek jöttek, egészen más -természetüek, de nem kellemesebbek. Erre a tipusra mindenki -emlékezhetik; még nem is veszett ki teljesen. Az ébredő uj erők és a -demokrácia izléstelenségeinek a korát éltük. (Mindenki tudja, hogy Demos -könnyen beleesik az izléstelenség hibájába, mikor sokat enged meg -magának.) A világ egyszerre tele lett emberekkel, akik a Suez-csatornát -csinálták, gyárakat emeltek, hidakat és utakat készitettek, -nekigyürkőztek a kohóknak s tetszettek maguknak kormosan és széntől -sötéten. Mindnyájan ismertünk vagy száz urat, akik mind alagutakat -furtak ki és grófkisasszonyokat vettek feleségül, minek utána elmondták -nézeteiket a születés és a munka arisztokráciájáról. A „munka“ (elől -egy, néha két, sőt néha három „m“ betüvel) – volt a devise, melynek csak -a szinpadon való hangoztatása is sokunk életét keseritette meg. -Szerencsére, a gépészek, mérnökök és hámorosok ideje is lejárt, és ma -már a leggondosabb családapák sem látnak a fiaikban tönkretett -Stephensonokat, csak azért, mert az iskolában Tacitust kell olvasniok. A -tipus meghalt, éljen a tipus. Nekünk, nagy gyermekeknek, Guignolra van -szükségünk, de unjuk Guignolt mindig ugyanabban a ruhában. Most a -dottore kosztümjében látjuk a legszivesebben. - -Az uj alak az ajkán megfagyott szellemes mosolylyal, lancettájával, sőt -egész nécessairejével együtt is jobban elszivelhető, mint elődei. -Szavajárása müveltebb, beszéde okosabb, mint régebbi ismerőseinké. Nem -tolja eszméit nyakunkra, s ha valamiben feszélyez, ugy azáltal teszi, -hogy engedelemkérés nélkül kémlőleg vizsgálgat. Megtapogat, -megvillanyoz, s aztán kijelenti, hogy betegek az idegeink, nekem is, -önnek is, mindnyájunknak. Csoda, hogy eddig el nem pusztultunk bele. Nem -ad tanácsokat, csak tényeket állapit meg. Nem törődik velünk, az egyén -érdektelen előtte; csak tényeket keres, minél több apró, világos kis -tényt, kisérleteket téve mint a vegyész s uj igazságok után járva, mint -a filozóf. A szinpad figurái közt szellemes értekezést tart a társadalom -vibrióiról, regényekben legörömestebb mutogatja a szerelem klinikáját, -tudósok és bölcselők előtt szivesen beszél az uj törvényeket jelző uj -kór-jelenségekről s ha verseket ir, szétszedi és elemzi fájdalmait, hogy -valamit megtudjon általuk. (Emlékezzünk csak Rollinatra.) Egy kissé -mindig affektál, de azért soha sem kiállhatatlan. Legkevésbbé, mikor az -irodalom-pszichológot játszsza. Ezek az orvosok a kritikusok közt nem -valami jött-ment emberek. A kisujjukban is többet tudnak, mint a régi -könyvamatőrök. Hozzájuk képest az őskorbeli lettrék, a szép rajongó -papjai, minden tekintetben valóságos gyermekek. Azok legfőbb érdeme egy -érzelem volt, egy misztikus vonzalom a müvészihez, életük szeretkezés az -irodalommal, magáért az irodalomért és az élvezetért, melyet nekik az -nyujtott. Az uj emberek más fából valók. Hidegek, mint maga a tudomány, -melynek önző szeretői, mig elődeik a szépnek lángoló trubadurjai voltak. -Az irodalom nem céljuk, csak egy mező, melyen kutatásaiknak tér nyilik. -Nem érdekli őket jobban, mint a társadalmi tudományok, vagy a -statisztika s ha mégis vizsgálódásra készti őket, csak annak -tulajdonitható, hogy az irodalom tükörnek látszik, melyben a morális -élet mindenféle természetü tüneményei a legszembetünőbben mutatkoznak. -Minthogy eszközük éppen az általánositás, nem zárkóznak egy irodalomba s -nem táplálnak hazafias előitéleteket. Az alakot számitáson kivül -hagyják, a költőt megfosztják fényes szavaitól, mint vén Aeskuláp a -szégyenkező fiatal női pácienst ruháitól, és az egyes esetekben csak -általánosabb tünemények jeleit keresve, kapcsolatos okokat találnak s -azok alapján kérlelhetetlen logikával állapitanak meg egy közbetegséget, -mely ellen nem tudnak orvosságot. - -Efféle orvos a kritikusok közt Bourget Pál,[9] aki öt különleges eset, -öt modern iró lelki életéből következtetve, egy általános betegséget -bizonyit ránk, melyben mindnyájan szenvedünk. Bizonyitja pedig ezt nem -valami „ouvrage à longue haleine“-ben, hanem egy könnyü, látszólag -egység nélküli, elegáns könyvben, melynek érdekelnie kell minden mai -olvasót. Hogyne, mikor egy még alig ismert közös gyöngeségünkről van -szó, mikor a boncoló asztalra feszitett lelkek legkedvesebb iróinké s -mikor maga az értekező legkevésbbé sem az utolsó ember. - -Aki csak egy kissé szemügyre veszi a doktor urat, az első pillanatra -láthatja, hogy egészen beleillik a _Nouvelle Revue_ finom szalonjába. -Tetőtől talpig modern ember, minden tekintetben „bien ganté et bien -coiffé“. Szeretetreméltóan beszél mindenről, amire a szó kerül, mint aki -járatos a politikában, ért a képzőmüvészetekhez, sokat utazott és -teljesen a mai tudomány szinvonalán áll. Ha jobban megismerjük, kitünik, -hogy nagyon helyén van a _Journal des Débats_ kitünő tudósainak és -szépiróinak diszes társaságában is. Sok nyelvet és sok irodalmat ismer, -nem olyan formán, mint az irodalmi „kőmüvesek“, – hogy a Taine szavát -használjam – hanem amint az „épitőmesterek“ szokták azokat ismerni. -Kitünő szeme van: megtalálni a dolgokban a jellemzetest, világos feje: -elrendezni az észlelt jelenségeket s különös adománya a kifejezésben: -költői és mégis geometriailag szabatos alakot adni érzéseinek, -gondolatainak. Ilyen választékosan csak a választottak szólnak. Nem -csodálnám, ha fiatal asszonyok rajonganának a doktor urért. Ők azon sem -akadnának fönn, hogy némelykor egy kissé keresetten képletes és -mesterkélten költőieskedő, máskor meg nagyon is elvont és homályos, -ámbár jóhiszemüen és nagyképüség nélkül. Néha valóban keztyübe bujtatja -a szavait, de legalább glaszé-keztyübe. - -Az, amit mond, kettős érdeket nyer a beszéd tárgya által. Az öt iró, -akiknek szája elé egymásután oda tartja tükrét, hogy annak elhomályosuló -foltjairól leolvashassuk közös betegségüket, választott iróink, akik -mindannyian befolyással voltak képzeteink, érzéseink alakulásaira. Ki ne -ismerné Baudelairet? Ha más nem, az a kép, mely mindenikünket -megragadott tizennyolcéves korunkban, Don Juan aux enfers, a Styxen -átkelt és áldozataira hidegen, büszkén visszatekintő csábitó képe -felejthetetlenné teszi előttünk. Amaz emberek közt is, akiknek életében -az egyetlen kaland az volt, hogy a lépcsőn összeütköztek a mosónéjuk -lányával, sokan lesznek, akik kivülről tudják a Vámpirt: - - Toi, qui comme un coup de couteau - Dans mon coeur plaintif es entrée, - Toi, qui forte comme un troupeau - De démons, vins, folle et parée… etc. - -s hevültek az abban égő démoni szenvedély lángjánál. Flaubert-t is -mindenkinek ismernie és szeretnie kell, aki életében csak három regényt -olvasott, hiszen Bovary Emma – e szegény női _Don Quijote_ – történetét -épp ugy fogják olvasni a jövő századbeli franczia iskolák, mint ma a -_Caractèrest_, persze „ad usum Delphini“ kiadásokban. És Renan? Ő a -század szivéhez nőtt amaz antagonizmus által, melyben világos, kritikus -elméje és a rejtélyeshez szitó, ideális lelkülete állottak és állanak -egymással szemben. Vagy Taine? Akiben, ha a tudós nem érdekel, érdekel a -bölcselő, ha az sem, akkor a nép-pszichológ vagy a történetiró, az -irodalombuvár vagy a mükritikus, de mindenesetre az iró, aki elsősorban -és mindenekfölött a szó legnagyobb müvészei közül való. Ami Stendhalt -illeti, neki valóban joga van kettőzött figyelemre. Könyvei félszázados -álmot aludtak, de uj életre keltek s a Dornröschen bennük rejlett örök -fiatalságával ingerelnek, hogy foglalkozzunk velük s helyrehozzuk egész -nemzedékek mulasztását. „1880 táján fognak engem olvasni“ – irta volt -Balzacnak: s a világ most igazat adni kénytelen neki, aki annyi -igazságot adott a világnak. Ez a csodás szellem, aki mint az arab -regékben szokott történni, eleinte egy pár poros kötetbe volt elzárva, -aztán kitörve azokból, hirtelen megnőtt s föléje kerekedve egykoron -győztes vetélytársainak, melléje nőtt a század legnagyobb szellemeinek: -csak most lett igazán modern, holtan is közelebb álló korunk lelkéhez, -mint sokan a nagy élők közül. - -Vagy talán nem is az eszmei rokonság, nem is a megalkotás ereje és -müvészete, amelyekkel láncolatát adták az általunk csak sejtett, de meg -nem talált kapcsolatoknak, s világos és fényes alakban fejezték ki el -nem rendezett, homályos képzeteinket, hanem valami más az, ami egy -titokszerü kapcsot hoz létre e nagy nevü „homme supérieur“-ök és -névtelen olvasóik között? Talán valami egyéb ragad meg bennünket -Baudelaireben, mint az az átszellemülten müvészi természetü, finoman -érzéki képzelem, mely a kedves boudoirját indus pagodává változtatja át, -ahol homályos világnál rejtelmes illatok szállnak a légben s egy -titokzatos kigyóbüvölő nő lejti kábitó tánczát igézetéül szegény, -megittasult redingoteos kigyóknak? Egészen más, mondja doktor Bourget. Ő -is, mint a többiek, egyéniségök varázsával csak békóban tartanak, ha már -egyszer le tudtak kötni; ami e zseniális elmék rabjaivá tesz bennünket, -az: betegségök. A kóranyag, mely bennök dult, minket is emészt s a közös -szenvedés kapcsa hoz velök szorosabb összeköttetésbe. - -Azért – igy folyik a következtetés – ezek a kivételes, beteg szellemek -nagyon veszedelmes lények az egészségesekre nézve. Minden varázsuk, -csábitó erejük csak szirénhang, mely vesztökbe csalja a gyöngéket. Aki -közelökbe kerül, elpusztul betegségök ragályától. – Nézzék önök azt a -piros arczu fiatal embert – figyelmeztet orvosunk – aki, nem látva a -lenyugvó nap gyöngéd fényét s nem hallva a közelében röpködő fiatal -lánykák boldog csicsergését, tanulóasztalára dőlve bujja a _Fleurs du -mal_-t, vagy a Jézus életét: el fog veszni. Rövid időn intoxicálva lesz. -Kérem: „intoxicálva“. - -Látni való, ennek fele sem tréfa. Nem is sejtettük, hogy e könyvekben -afféle szellemi bacillusok nyüzsögnek. Az irónia remegő kérdéssé sápad -ajkunkon s megilletődve kérdezősködünk tovább az orvos urtól. A -ragályozást senki sem szereti. Amióta a Rambosson rengeteg könyvét -elolvastuk (az „ideges jelenségekről“) s ebben bebizonyitva láttuk, hogy -az ideg betegségei mennyire kontagiózusak, mindannyiszor megijedünk, ha -valahol uj ismeretséget kell kötnünk; vajjon nem ragad-e ránk egy -kézszoritás által valami myosotis ossificans, vagy maga a szörnyüséges -meningitis?! Oh, nekünk avatatlanoknak, roppant respektusunk van az -orvosi tudomány iránt! - -Bourget kitalálja legtermészetesebb kérdésünket s második szavával -megmondja, hogy a betegség, melyről beszél: a pesszimizmus. - -Zavarba esünk. Ez is olyan szó, melynek nevében már sokan és sokszor -vétkeztek. Csak két szó van, melylyel több visszaélést követtek el: a -„reál“ és az „ideál“. Ezekről már azt is olvastuk valahol, hogy nagy -tévedés azt hinni, mintha a „reális“ volna a „reál“ s az „ideális“ az -„ideál“. Ellenkezőleg, az egyik a másik, és a másik az egyik. A -„pesszimizmus“-sal még nem jutottunk ennyire, de bizonyos, hogy ha tizen -összeállunk róla vitatkozni, nem leszünk ketten, akik ugyanegy dolgot -értsünk alatta. Kérdezzünk meg egy bölcselkedőt, talán: „az élethez való -akarat tagadását“ fogja annak mondani, illő kivonatok kiséretében -Hartmannból vagy Schopenhauerből. Emlitsük e szót egy hivatásból iró -előtt: „ah, igen – fog kiáltani örvendve – a század betegsége!“ És szép -tirádákat hallunk René, Manfred et consortesről. Ha jó kedve van, be -fogja bizonyitani, hogy Hamletet is a „század betegsége“ ölte meg s mi -cserében megkérdezzük, mit szól ahhoz az ötletünkhöz, hogy voltakép az -Apulejus arany szamarát is a század betegsége hajtotta a mágiára, mikor -még tudnivágyó ifju volt s nem sejtette köztudomásu sorsát. Forduljunk -egy világfihoz, mosolyogni fog. „Pesszimizmus – ugymond – szó, melyet a -költők találtak ki. Azok, akik hivatásuknak tartják a dolgokat egyes -részeikben burleszk arányokban nagyitani, ezzel a föllengős kifejezéssel -emlitik azt a kellemetlen érzést, melyet mi közönséges emberek unalomnak -mondunk.“ Szoritsunk sarokba végül egy orvost, az majd ilyenformán buvik -ki a felelet alól: „Pesszimizmus ugyanannyit jelent, mint idegesség, a -nervusok egy gyöngeségét, tulizgatott beteges állapotát. Mindenki tudja, -hogy ennek milyen befolyása van az agyvelő müködésére. A többi mind -lári-fári. Nézze az a kis fiu, aki ott bedugja a fülét, hogy ne hallja a -fürész-ráspolyozást, egy jövendő pesszimista Byronka.“ - -Bourget Pál, aki bölcselő, iró és világfi egy személyben, s aki emellett -még az orvost is játszsza, nem adja e feleletek egyikét sem, sőt -általában nem ad világos választ erre a legfontosabb kérdésre. Kétségen -kivül sokat foglalkozik magyarázatával, de ugy látszik, ez az ördöngős -szó neki sem egyetlen fogalom kifejezésére szolgál. Mint a katholikus -dogmatikát, hol szorosabb, hol tágabb értelemben kell venni, hogy -megérthessük. Bourget valószinüleg valamely rejtelmes aeont képzel -alatta, mely mindig más-más alakba öltözik: Baudelaire előtt Mephisto -selyem köpenyével, keztyüsen jelenik meg, kezében arany billikommal, -melyben tüznyelvü xeresi és bóditó mákony keverednek; a croisseti -remetét ellenben a pusztai szent Antal hiányos kosztümjében kisérti. -Legalább a megszállottakon egészen más és más természetü hatások -mutatkoznak. Bourget apróra elemzi e hatásokat, de adós marad annak -megfejtésével, mi teszi a misztikus aeon lényegét. Hogy a könyv -hangulatában maradjunk: a kórtünetek fölsorolása kiszoritja annak a -magyarázatát, mennyiben azonos eredetüek és természetüek ezek az oly -különböző jelekben nyilvánuló lelki betegségek. Öt különböző bajról van -szó, mely egyik sem hasonlit a másikhoz, de mindegyik rokon valamiben -egy hatodikhoz, amelyről csak a sorok között olvashatni. Ez magának -Bourgetnak a „pesszimizmus“-a. A sok közül ezt lehet a legkomolyabban -venni, noha Bourget a tárgyilagosság finom leplével takargatja. -Akármilyen feketéknek irja is le a dolgokat, nem akarja bevallani, hogy -fekete üvegen át szemlélődve értekezik róluk. Még könyve resuméjében is -kitér a határozott szinvallás elől: - -„Vizsgáltam egy költőt, Baudelairet; egy történetirót, Renant; egy -regényirót, Flaubert-t: egy bölcselőt, Tainet; épen most jutottam végére -egy szövevényes elméjü müvész vizsgálatának, amelyikben a kritikus és a -képzelmi iró a legszorosabban egyesülnek, és ennél az öt nagy franciánál -ugyanarra az általános semmiségtől megundorodott filozófiára találtam. -Ez a filozófia, mely érzéki és romlott Baudelairenél, megfinomitott s -kissé föllengős Renannál, tudatos és fölháborodott Flaubertnél, szintén -tudatos, de egyszersmind lemondó Tainenél, épp oly sötét, de bátrabb a -_Rouge et le Noir_ irójánál. Igazat kell-e adnunk e rémületes csömörnek, -melyet a legmagasztosabb elmék éreznek az élet hiába való erőlködéseivel -szemben? És az ember a müvelődés által valóban nem ért-e el egyebet, -mint hogy bonyolultabbá tette barbárságát és raffinálta nyomorát? Azt -hiszem, hogy azok kortársaim közül, akiket e problémák foglalkoztatnak, -éppen ugy, mint én, majd fájdalmas, majd hittől és reménytől áthatott -fölkiáltással válaszolnak erre az aggasztó kérdésre. Az már megoldás, ha -valaki, mint Beyle, körülövezi lelkét s a kétely rossz érzéseinek -ellenébe állitja egy oly embernek férfias erélyét, aki látja végzete -sötét örvényét, aki nem tudja, mit rejt ez az örvény és aki nem fél.“ - -Ez a mesterien szerkesztett, nagy szókkal keveset mondó végszó csaknem -kitalálni engedi, amit a könyv eddig is hallgatag elárult, hogy maga -Bourget is meg van támadva a betegségtől, melytől óva int. Annál -rosszabb rá s annál jobb ránk, olvasóira nézve, ha szubjektiv érzései -segitségére voltak megfigyeléseinek. Kezdjük érteni és ismerni a -„pirosarcu fiatal embert“, aki ahelyett, hogy üde kis lánykáknak -udvarolna, e poros könyvekből szivja az édes mérget. És ha az -epilogusból felénk sugárzó kevés világnál ujra nézzük és egymáshoz -hasonlitjuk a meglepő és szellemes ötleteket, melyekkel a szerző -bennünket meghajigált, s melyek, miután kezünkből kisiklottak, most -körülöttünk szétszórtan hevernek, kezd derengeni előttünk végre az is, -mi lehet az az „általános semmiségtől való megcsömörlés“, amely -mindnyájunkat fenyeget, ha a veszedelmes könyvek egyikét-másikát -kezünkbe veszszük. Valóban, ujra meg kell szerkesztenünk magunkban a -Bourget zseniális, de konfuzus könyvét, hogy tisztán felállithassuk az -alapvető igazságot, melyre szükségünk van. Lehetetlen belőle egyetlen -passzust idézni, melyben a könyv eszméjét összpontositva találhatnók. -Álljon itt egy pár szó a sokat emlitett baj eredetéről s egy gondolatsor -annak hatásáról, amint azt az egész könyvből kivehettük. - -Mindnyájan vallásos, legtöbben katholikus neveltetésben részesültünk. A -benyomás, melyet e neveltetés ránk tett, minden bizonynyal elhatározó -volt életünkre. A szellemi világ megismerése, bármiképp talált is az -bennünket, nyomot hagyott lelkünkben. Kétféle eset szokott bekövetkezni. -Vagy alkalmas anyagok voltunk e revelációhoz, vagy nem. Ha természetünk -a misztikusra hajló, lelkünk, midőn hisz, nem elégszik meg egy eszmében -való hittel. Látjuk az Istent. Nem szó, nem jelkép, nem elvont fogalom -az ránk nézve, hanem valóságos lény, melynek társaságában ugy élünk, -mint egy atyával, aki minket szeret, ismer és megért. Ez az illuzió oly -édes és oly erős, hogy ha egyszer eltünt, nem lehet azt alsóbbrendü, -kevésbbé intenziv képzetekkel helyettesiteni. Aki a mákony mámorát -megismerte, annak a bor hitvány, émelyitő. És amidőn lépést tartunk -századunkkal, megfosztjuk magunkat e kedves képzetektől; lelkünk -sérülést szenved, melyen át elillan minden gyönyör. A másik eset nem -jobb emennél. Lehet, hogy a szellemi világot kevésbbé fogékony lélekkel -ismertük meg. Hittünk Istenben ifjuságunkban, de sohasem éreztük azt -élőnek és személynek. Kielégitett bennünket egy hit az eszmékben, elvont -hit, mely mindenféle átalakulásra hajlandó. Csak dogma kellett, nem -látomány. Első hitünket könnyen helyettesitjük más hittel; egyikünk hisz -a szabadságban, másikunk a társadalmi rendben; ez a forradalomban, az a -tudományban. Ezeket azonban sokkal hamarabb elveszitjük, mint amazt a -másikat, amelynek gyökerei a legmélyebbre hatoltak bennünk. S amint a -sok foghuzás fogfájással, ez a sok hitcsere bizonyos fájdalommal jár, -melyet rendesen általános melancholia követ. - -Láthatni, Bourget, mint jó körökben forgó ember, igen értelmesen -kacérkodik a vallásos eszmékkel. Mindig tetszett nekünk ez az urias, -izléses, vallásbeli beruházkodás, amely távolról sem hasonlit ama jó -papok naiv rajongásához, akiktől a magasztos eszmevilágot megismerni -tanultuk. Jól berendezett embernek van vallása, amint van kényelmes -lakása, lovai és ismeretsége a balletben. Mert illik, hogy minden -legyen, amire kényelmi tekintetből szüksége van. Bourget Pál ugy -találja, hogy vallás nélkül kellemetlenül érezzük magunkat; s az ő -szellemes ajánlatára bizonynyal sokan fogják e nélkülözhetetlen kényelmi -szert megszerezni. Ne szóljunk bele; a vallás még akkor is tiszteletre -méltó előttünk, ha valaki házi butornak használja is. - -De egyszersmind fölébred a kérdés, hogy ha a vallástalanság nemcsak a mi -századunk büne – ettől az elmélettől Bourget még igen távol van – miért -nyilatkozik a baj éppen a mi korunkban oly pregnánsul, miért halványitja -el éppen a mi időnk arculatát? Lapozgassunk; a Bourget könyve erre is -igyekszik megfelelni. - -A pesszimizmus e szerint mindig titkos féregként rágódott a társadalmak -gyökerén. Hogy mégis ez a „finom szörny“ soha sem tátogatta nyomorát -erélyesebben, mint a mi századunk irodalmában, akkor, mikor az életnek -annyi föltétele tökéletesedik, annak nem lehet egyéb oka, mint maga ez a -tökéletesedés, mely ugy elkényezteti lelkünket, hogy azt képtelenné -teszi a boldogságra. Azok, akik hisznek a haladásban, nem akarták észre -venni kényelmesebb létünk és teljesebb neveltetésünk e rémitő -váltságdiját. Irodalmunk elsötétedésében korunk társadalmi -rázkódtatásainak muló hatását látták. Sokkal inkább valószinü, hogy ez a -melancholia kikerülhetetlen következménye annak az ellentétnek, mely a -civilizáció szülte vágyak s a külső okok valósága közt áll be, annyival -inkább, mert Európa egyik végétől a másikig a modern társadalom ennek a -melancholiának ugyanazokat a lényegükben megegyező s csak a fajok -szerint egyes árnyalatokban különböző jeleit mutatja. Általános -elteltség e világ elégtelenségeivel szemben lázitja föl a szlávokat, a -germánokat és latinokat, s nyilvánul az elsőknél a nihilizmusban, -amazoknál a pesszimizmusban, emezeknél a névrose különféle, rendkivüli -nemeiben. A szentpétervári összeesküvők gyilkos dühe, Schopenhauer -könyvei, a kommün őrjöngő gyujtogatásai s a naturalista regényirók -bőszült embergyülölete – az élet megtagadásának ugyanazt a szellemét -tüntetik föl, mely minden nap jobban elhomályositja a nyugati -civilizációt. Kétségen kivül távol vagyunk a planéta öngyilkosságától, a -kétségbeesés theoretikusainak legfőbb vágyától. De lassan s biztosan -növekszik a hit a természet nagy banqueroutejában, mely ugy látszik, a -huszadik század szomoru hite lesz, ha a tudomány vagy valamely barbár -betörés meg nem menti a nagyon elgondolkozott emberiséget a maga -gondolatának fáradtságától. - -Tehát a vágyak és a kielégités hiánya, a rohanás a tünő percz után, -amelynek azt mondhassuk: „maradj, oly szép vagy!“ – egy szóval, a régi -dal. Ime, hét mérföldes csizmákban járva is az országutra lehet tévedni. - -Ez a sokat borzasztott pesszimizmus tehát nem valami uj ragály, hanem az -öreg, jó szolid betegség, amely már félszázaddal ezelőtt kidühöngte -magát. Annyira, hogy ha korunk irodalmának egyik legjelentősebb -karakterisztikonját keresnők, azt vélnők, hogy éppen e pesszimizmus -elleni visszahatásban találhatjuk föl legkönnyebben. Sőt erős a hitünk, -hogy az, ami Stendhalt ma oly közel hozza sziveinkhez, első sorban éppen -az, hogy ama beteges áramlatban is meg tudta óvni lelki egészségét. -Átjárhatatlan iróniával vette körül magát! - -Valóban, se Beyle Henrikről, se (talán Baudelairet kivéve) a többi négy -iróról el nem hiteti Bourget, hogy olyan komolyan megtámadta volna őket -a „század baja“, mint amilyen szépen kiszinezve előadja. De legkevésbbé -Beyleről. Az öt iró közül talán ő – a leghosszabb idő óta halott – áll -legközelebb korunkhoz szellemének irányánál és természeténél fogva. -Könyvei, ellentétben azokkal a hires munkákkal, melyek rövid ideig -királyi ünnepeltetést élnek, mig egyik napról a másikra megvénülve -ébrednek föl, mint a szép Pécopin, most élik másodvirágzásukat. Nemcsak -azért, mert Taine egy egész iskolát nevelt föl abban a hitben, mely -Stendhalt a század legnagyobb psychologjának vallja, s talán azért sem, -mert a regényben – figyelmen kivül hagyva e helyt az artisztikus -tekinteteket – a legnagyobbat alkotta meg, amire a század képes volt. (A -legnagyobb értelmi erők a képzelmi világban az ő teremtményei; hősei -éppen oly zseniálisak, éppen ugy rendelkeznek a mély lelki látással s -elemző hatalommal, mint ő maga.) A világ ujra előveszi könyveit, mert -miután átszenvedte a sensualismust és az ecclecticismust (és még egyéb -izmus-okat is, köztük a Bourget kedves pesszimizmusát) fölemelkedett -ahhoz a racionalizmus rostáján átszürt pozitiv filozófiához, melyet egy -jövendőbeli Helvetiusba oltott Comte fog rendszerbe önteni s melyet -Beyle előre látott s alkalmazott. - -Ennek a páratlanul világos, tiszta főnek éppen a rendkivüli -éleslátásával velejárt egy rendkivül ritka sajátság, melyet soha sem -méltányoltak eléggé késő bámulói sem, akik róla képet adni -megkisérlették. Lelki egyensulyát értem. Azt a ruganyosságot, melylyel -fölül tudott emelkedni az elméje előtt összeütköző ellentéteken – azt a -készséget, melylyel mélyére nyult az igazságnak, nem félve, hogy -megsérti önnön előitéleteit, érzéseit, – azt a bátorságot, melylyel -fölhagyta a czéltalan küzdelmet, – iróniáját, melylyel hidegen birálni -tudta olyan érzéseit, amilyenek a gyöngébbeknek életébe kerülnek. Ha -valaki, ugy bizonyára ő ment volt ama hányattatástól, amelyet, legyen az -bármily természetü, a pesszimizmus fogalma kifejez. Nyugodt szellem -volt. Ugy látszik, Bourget is érezte ezt, midőn megjegyezte a -különbséget közte és Byron közt, „akinek hasztalan küzdéseitől Stendhal -vele született finomsága s még inkább átható elemző ereje által meg volt -óva“. Igy hát bátran olvashatják fiatal embereink a _Rouge et le -Noir_-t, még nem ég Ucalegon. - -(1884.) - - - - -KEZTYÜS KEZÜ IRÓK. - -– _Bourget és Feuillet._ – - -A nyolczvanas évek elején egyszerre nagyon sokat kezdtek beszélni -Stendhalról. A remek essai után, melyben Taine a legnagyobb irói -dicsőséget vindikálta neki, bálványává lett az egész fiatal -Francziaországnak. Szóba hozták Augier Emil, a _Fourchambault-család_ -hires szerzője előtt is. „Hagyjanak nekem békét – dörmögött Augier – -azzal a _szomoru disznó_-val!… Később, mikor arról volt szó, hogy -Balzac-nak szobrot kell emelni, ugyanezzel az okadással tagadta meg az -aláirást. „Balzac – szólt kategoricze – csak egy szomoru disznó volt.“ S -végre, mikor a Vitel-dijat, a franczia akadémia legnagyobb jutalmát, -Paul Bourgetnak adták ki, a következetes drámairó ismét ezzel a -kritikával kisérte votum separatum-át. „Bourget – szólt – csak egy -szomoru disznó“. Nagyon megkedvelte az öreg ur ezt a pittoreszk mondást. - -(S mily fátum! Ennek az elvszilárd halhatatlannak a legelső utódja az -akadémiában: Freycinet lett, a nagy opportunista!) - -Nem mondhatni, mintha ez az en masse itélet nem volna feljebbezhetetlen. -Sőt, hogy a kritikának ebben a népszerü stilusában maradjunk, inkább azt -lehetne mondani, hogy Bourget szomoru ugyan, de éppenséggel nem disznó, -hogy Balzac talán disznó volt (ha igen, akkor mindenesetre: vadkan), de -egy cseppet sem volt szomoru, s hogy végre Stendhalt elmondhatjuk -akárminek, csak szomorunak és disznónak nem. Hanem hát a kritika szabad -és független, különösen az akadémiai. - -Stendhal-nak és Balzac-nak most már mindegy is, hogy mit mondanak róluk. -De Bourgetnak nem mindegy. S ez a vád ki is hozta a sodrából. Nem mintha -nem volna hozzászokva az apró kötődésekhez. Mert bár az ifjabb Dumas óta -nem volt példa gyorsabb irodalmi karrierre, mint aminőt az ujabbkori -franczia irodalomnak ez az enfant gâté-ja csinált: nemcsak a -magasztalásokból vette ki a részét, hanem a tüszurásokból is. A -könnyedébb irodalmi enyelgésekhez tehát hozzá szokhatott. De ez a -kritika kissé erős volt. S tán még érzékenyebben érintette Bourget-t, -mint az a másik kritika, mely a _Mensonges_ egy jelentéktelennek látszó -passzusát vette czélba. - -A _Mensonges_ ugyanis valóságos elragadtatásba ejtette a kritikusokat. -Csak a Figaro egyik névtelen olvasónője tett egy gonosz megjegyzést a -regény hősnőjének, Madame de Moraines-nek a füzőjére. Ha Bourget ur azt -hiszi – igy hangzott a kegyetlen kritika – hogy egy hölgy, aki a -Faubourg-Saint-Germain világához tartozik, képes magára venni – fekete -selyemfüzőt (ilyet dob le magáról Moraines-né asszony a _Mensonges_-ban) -akkor Bourget ur soha, egyetlen egy mondaine-t se látott – füzőben. - -A megjegyzés kemény volt. Az elegáns világ erkölcseinek ez uj -Taine-jéről, a nagyvilági léha és szomoru szerelmek éles szavu -kritikusáról a legkevesebb, amit föl kell tételezni, az, hogy élt és -tapasztalt. A _Cruelle Énigme_, a _Crime d’amour_ és a _Mensonges_ épp -ugy föltételezik a galáns multat, mint az _Essais de psychologie -contemporaine_ az École Normale-t. S azt mindenki tudta, hogy az -_Essais_ sikere óta az egyszerü vidéki tanár fia mindennapi vendég lett -a Faubourg-Saint-Germainben. Se külsőre, se szellemre, se modorra nem -maradt mögötte a Desforges báróknak. Épp olyan marquis-vá lett, mint -akármelyik, amelyik ott született. S ha volt benne valami hiba, ugy ez -nem lehetett egyéb, mint hogy nagyon is tökéletes marquis volt. Az igazi -marquis-k nem tökéletesek. - -Az a „füző“-megjegyzés tehát nem érinthette kellemesen. De ez se hozta -ki a sodrából annyira (mert akkor hallgatott), mint az Augier mot-ja, -melyet a _Physiologie de l’amour moderne_-ben felpanaszol. Persze, az -obszczénitás vádja kétszeresen fájhat annak, akinek egész életében csak -egy határozott eszménye volt: a Választékosság, s aki akkor, amikor ezt -a kritikát mondják róla, egy milliomos és igen jó házból való -kisasszonynak a vőlegénye. - -Annyira bántotta ez a vád, hogy mikor mint ifju házas a -_Physiologie_-ban egyszer s mindenkorra átadta szerelmi tapasztalatainak -apró eredményeit az olvasóközönségnek[10] (mint ahogy más ember elégeti -a szerelmes leveleit): jónak látja az Augier mot-jára (bár diszkrét és -rejtett formában) egy vallomást tenni. E vallomás szerint az Augier -vádja annál igazságtalanabb, mert ő, ha könyveiben merész szavu is, a -valóságban tiszta életü. - -Ez a vallomás annál érdekesebb, mert nem egyetlen a maga nemében. Zola -ugyanezzel dicsekedett. Flaubert ugy élt, mint Szent Antal. Renant -koronkint „csak az tette álmatlanná, hogy nincs semmi megbánni valója, -semmi kedves kis vétke, amire nem is olyan rosszul esnék -visszaemlékezni“… Folytatni lehetne egészen Antoine-ig, a _Théâtre -Libre_ igazgatójáig, aki olyan szinházakat követelt, ahol a szinésznőt, -ha nem él tiszta életet, az igazgató simpliciter elkergeti… Amire még -Paphnucius, az alexandriai anachoréta se mert volna gondolni. - -Mindenesetre jellemző, hogy a _fin de siècle_ irodalmát, mely a -„merészség“-eket illetőleg elment a legutolsó határokig, olyanoknak -köszönjük, akiknek a konfessziói a csufondáros kávéházi nótát juttatják -eszünkbe: „Jesszesz, jesszesz, so solid!“ Bezzeg a romantikusok, akik -nagy eszmék felhőin lovagoltak, egészen máskép szórakoztak entre eux, -mint a bün mai vizionáriusai. Maxime Du Camp egyik könyvében (_Théophile -Gautier_) érdekes eseteket beszél el arról, hogy miképpen mulattak az -iró-emberek e század első felében. Alton-Shée meg még egy páran – irja -Maxime Du Camp – mindig azon törték a fejöket, hogyan rőkönyitsék meg a -bourgeois-t. Egy szép este fekete dominóba öltözött hölgygyel állitottak -be a Variétés álarczos báljára. A quadrille megkezdődött, a fekete -dominó helyet foglalt a colonne-ban, s a tánczosok, akik közt számos -„Ifju Francziaország“ volt, járták javában. Egyszerre a fekete dominó -kivált a többi közül, lelökte magáról a fekete dominót s a következő -pillanatban olyan kosztümben állt a bámészkodó bourgeois-k között, mint -amilyet Éva viselhetett, a fügefalevél divat előtt. A rendőrök -tulságosnak találták a kiállitást; el akarták csipni a hölgyet, de az -Ifju Francziaország kiverte őket a teremből s tovább tánczoltak, mig egy -egész rendőrcsapat nem érkezett, a mikor aztán a hölgyet visszabujtatták -dominójába, s kicsempészték a szinházból. Akkoriban igy értették az -irodalmi életet. S mellesleg fönséges thémákon gondolkoztak. - -A _fin de siècle_ irók (ezt a kifejezést, mely azóta banálissá lett, -tudvalevőleg Bourget találta ki) ha könyveikben merészek is, -mindenesetre hivatkozhatnak rá, hogy ugy könyveikben, mint a valóságban, -komolyabban veszik az életet, mint elődeik. Ha szabadszájuak, ebben csak -az egyházatyákhoz hasonlitanak. És őszintébbek is elődeiknél. Nem -hallgatják el ama morális kérdéseket, amelyek bizonyára minden -czivilizáltabb embert nyugtalanitanak, de amelyekről, hogy emlités ne -történjék, ősi konvenczió. A mindenütt ismeretes sebeket, az általános -nagy nyomoruságokat, melyeket a régi irók képzelmük megnyerő játékaival -felejtetni igyekeztek, emezek feltárják s a közös bajoknak a -therapeutikáján törik a fejüket, noha ők maguk tán még az -egészségesebbek közül valók. - -A Bourget komolysága és őszintesége sokkal kétségtelenebb, semhogy az -Augier gyakran használt ötlete vele szemben igazolható volna. Már csak -azért is, mert Bourget, amily komoly, épp oly illedelmes, s ha őszinte, -őszinteségét nem mondhatni olyan meztelennek, mint a naturalisták némely -revelációit. - -A _Physiologie de l’amour moderne_-ben, mely legintimusabb gondolatait -tartalmazza, nem ő maga beszél, hanem egyik alakját, a _Mensonges_-beli -Claude Larchert beszélteti. A _Mensonges_ olvasói emlékeznek, hogy René -de Vincinek, a regény hősének, kinek Madame de Moraines-vel való -szerencsétlen szerelmi története a regénynek főtárgya, van egy idősebb -jó barátja, akinek a neve Claude Larcher. Ez a Claude a _Mensonges_-ban -egy Colette Rigaud nevü kis szinésznőbe szerelmes; Colette szereti is -Larchert a maga módja szerint, ami azonban nem akadályozza benne, hogy -füvel-fával megcsalja. Claude szabadulni akar e gyötrelmes szerelemtől, -de hiába; a vizitündér egyet simit a jó Harold Harfagar király homlokán -és Harold Harfagar király ismét békésen ül a tengerfenéken. - -A _Physiologie_-ban Bourget ugy szerepel, mint ennek a Claude Larchernek -a végrendeleti végrehajtója és kiadója. Nem rejtőzik el, hanem -elburkolózik. Ami izlésre vall. Mert ha egy-egy szót tulságosan -bizalmasnak kellene tartanunk, nem tehetnők érte felelőssé az irót -magát, hanem csak az alakot, akit beszéltet. - -S Bourget mindvégig megmarad ebben a fikczióban. A _Mensonges_ -Larcher-je szól e könyv lapjairól, akinek a szava sokban különböző a -Bourget szavától. Bourget regényeinek előadásában mindig megőrzi a -filozóf közömbösségét, Claude Larcher-ban sok a keserüség és az önguny, -sőt van némi póz is. - -De akár Claude Larcher, akár Bourget a beszélő, annyi bizonyos, hogy e -gondolatokban temérdek finomság van. Bámulatos megfigyelések, melyeket -egy hasonlithatatlan stilista ad elő. Ne tessék e könyvben egy nagy -ideát keresni (e könyv vezérlő ideáját mindenki könyv nélkül tudja) s -még kevésbbé azokat az axiomákat, melyek kerek, rövid és fordulatos -alakban semmit sem mondanak. Nem egy „bölcs mondás“-gyártó könyve ez, -hanem egy filozófusé, aki mellesleg költő is. - -* - -Bourgetnak a _Barricade_-ig sok nagy sikerben volt része. De sikereit a -_Mensonges_ és a _Physiologie_ de _l’amour moderne_ után csak -szaporithatta, már nem növelhette. A _Mensonges_ és a _Physiologie_ -megjelenésének idején volt a legdivatosabb; minden alakja közül irodalmi -alteregojának, Claude Larchernek sikerült a legtöbbet beszéltetnie -magáról. És – különös találkozása az irodalmi elmulásnak meg az egész -élet elmulásának! – Feuillet Octave, akit Bourget szoritott ki az -előkelő világ kegyéből, éppen az nap halt meg, amikor a _Physiologie_ -megjelent s az egyszerre sokat emlegetett Claude Larcher a maga -elméletével, elmés paradoxonaival, s egész szerelmi filozófiájával -elözönlötte a párisi könyvkereskedők és bukinisták kirakatait. Feuillet -hetvennyolcz éves korában halt meg s a halálával nagy szenvedésekből -szabadult ki. Amióta fia, akit valósággal bálványozott, hirtelen -meghalt, a testben-lélekben megtört öreg iró folyton betegeskedett; s -életének ebben a szomoru, végső időszakában meg kellett érnie hajdani -dicsőségének tökéletes elhalványulását is. Uj emberek törtek örökébe, s -az elegáns világ agguló moralistáját, aki egykor versenytárs nélkül -állott, kiszoritották az olvasó közönség kegyéből ifju jövevények, -hidegebb, tudós arczczal okoskodó analizálók, akik inkább meg tudtak -felelni az uj idők izlésének. Feuillet sokáig élt, s élete utolsó -évtizedeiben a világ sora nagyot változott. Ő, akinek _Camors ur_-a a -második császárság idejében (a Feydeau _Fanny_-jával) hallatlan realitás -számba ment, csak mint a _Szegény ifju_ legendárius szerzője, mint az -elvirágzott idealista irás-mód utolsó képviselője éldegélt az uj, idegen -generáczió közepett. Presztizse nagyot hanyatlott; egykori kisérleteit a -realitásra élesen kritizálták; _Camors ur_-ban, _Julia Tréceur_-ben, meg -a többi ujabb stilü regényében „a vitriolnak és az opoponaxnak olyan -furcsa keverékét“ találták, mely egy cseppet sem volt inyére a körülötte -egyre növekedő kritikus generácziónak. Csak azok az olvasói maradtak -hivek hozzá, akik régebben is a romantikust, a _Szegény ifju_ érzelmes -iróját szerették benne. Mert iskolák jönnek, iskolák mulnak, de ennek az -izlésnek, mely előszeretettel keresi az érzelmes, a meginditó, a gyöngéd -és nemes vonásokat, ha kell, az irreálisban is: ennek az izlésnek mindig -lesznek és pedig állhatatos hivei. Az irreális iránti érzéket mindnyájan -ott hordjuk lelkünk mélyén; s mindig lesznek naiv és gyöngéd lelkek, -akik a költészetben nem keresnek egyebet, mint épp ama vigasztalást, -melyet csak az irreális adhat meg az embernek. Mindnyájan az illuziók -Don Quijotei vagyunk. S az illuziók tündére az ujabb irók közül senkinek -a hivására sem jelent meg oly készségesen, oly gyakran, oly fényes -öltözetben, mint éppen a _Szegény ifju_ költőjének. A lovagiasságnak és -a kötelesség-érzetnek egész kodexét össze lehet állitani a Feuillet -regényeiből; a vallásos, a finom, a gyöngéd és a lángoló érzelmeket, -ezeket a fájdalom, oly ritka, de egyszersmind oly szép érzéseket a -modern regényirodalomban Feuillet szólaltatta meg a legékesebben, a -legmelegebb s legszinesebb szavakkal. Az előkelő világ rajzolója volt; -hőseiül csak keztyüs kezü embereket választott; a -Faubourg-Saint-Germain-nek s Eugénia császárné udvarának irt; de az -elegáns világban, melyet képzelme kreált, mely a valóságban tán sohase -létezett, s mely kicsinyes választékosságaival a mai kritikus szemek -előtt tán avultas izlésünek tünik fel: ebben a képzelt világban a -kicsiny emberek tán még jobban gyönyörködtek, mint azok, akiknek első -sorban szólott. Leányának szólott, hogy menye is értsen belőle, és menye -valóban még inkább megértette, mint a leánya. A _Szegény ifju története_ -csak a franczia közönség kezén több mint egy millió példányban forog. S -leforditották minden európai nyelvre; még ázsiai nyelveken is megjelent -e könyv. Későbbi regényei közül csak a materiálizmus ellen irt _Camors -ur_ közelitette meg a _Szegény ifju_ sikerét. De nagyon tetszettek: a -vallásos irányu _Szibill története_ is, meg a nagyvilági házasság -kérdését tárgyaló regényei, melyek a következő sorrendben jelentek meg: -_A kis grófnő_, _Trécoeur Julia_, _Fülöp szerelme_, _Egy nő naplója_, -_Nagyvilági házasság_, _Egy párisi nő története_, _Az özvegy_, _A -halott_. Ez elbeszéléseknek egyik legnagyobb érdekességét drámaiságuk -teszi; s valóban Feuillet mint drámairó is az elsők sorába tartozik. A -_Szegény ifju_-n kivül, mely csak szinre alkalmazása hires regényének, a -következő szinmüvei arattak sikert: _A fehér hajszál_, _A kisértés_, _Az -erdő szépe_, _Julia_, _A sphynx_, _Egy párisi regény_ és főkép -_Montjoye_. Fia halála után megfogadta, hogy nem ir többet. De ez csak -„Serment d’artiste“ volt, két évvel később megirta az _Honneur -d’artiste_-ot. Ebben már alig lehet ráismerni. Tovább élt, mint ameddig -zsenijében tartott, de régi kitünő munkái még sokáig fogják -gyönyörködtetni a gyöngéd és érzelmes lelkeket. - - - - -BASHKIRTSEFF MÁRIA - - -I. - -Bashkirtseff Mária 1884 október 31-én halt meg, huszonnégyéves korában. -Néhány festmény és pasztell maradt utána, meg egy iráscsomó, melyet -azóta publikáltak. Az iráscsomó két kötetnyi naplót és egy kötetre való -levelezést tartalmazott. A naplót 1888-ban tették közzé; a levelek[11] -csak 1891-ben jelentek meg. - -Ezek a posthumus munkák bizonyára vékonyka irodalmi podgyászt alkotnak. -Egy kisleányos napló, meg egy halmaz kisleányos levél nem szoktak ama -dolgok közé tartozni, amelyek az irodalmi halhatatlanságra aspirálnak. -Amint hogy általában azok, akik huszonnegyedik évük betöltése előtt, -tehát abban a korban halnak el, amikor még Nagy Sándor sem tett semmit a -halhatatlanságra, még ha lirikusoknak születtek is, nem igen tarthatnak -rá számot, hogy hosszu ideig fognak élni az emberek emlékezetében. - -És mindamellett ugy tetszik nekem, hogy ama rengeteg sok nyomtatvány -között, melyet két világrész megszámlálhatatlan gépe napról-napra -produkál, csak igen kevésnek van annyi chance-a a maradandóságra, mint a -Bashkirtseff Mária irományainak. Ugy hiszem, hogy ezeknek az -intimitásoknak még akkor is lesznek olvasói, mikor már a világ régen nem -érdeklődik ama dolgok legtöbbje iránt, melyek bennünket mai napság -passzionálnak. - -Pedig e napló és e levelek irója bizonyára nem ilyen ambicióval vetette -papirra futó benyomásait. A XVIII. századbeli mémoire-irodalom, a Madame -d’Epinay vagy a Lespinasse kisasszony levelei és e sebtében firkált -naplójegyzetek vagy telegramm-stilusban irt billet-k között ne tessék -keresni semmi rokonságot. A tizennyolcadik században a napló és a levél -igen tekintélyes irodalmi müfajok voltak. Exprès irták őket, nem annyira -a cimzettnek, mint inkább az utókornak. A levelezés részét tette a -társaséletnek. A korrespondenciák témája egy egész végtelenség volt. A -levéliró filozófált, vitatkozott a materiális és a társadalmi lét nagy -kérdéseiről, megbeszélte a nap eseményeit, jellemezni igyekezett a -szomszédját, a barátjait, egész környezetét: szóval irt, de omnibus et -quibusdam aliis, a lehető legszabadabb formában, de a lehető legnagyobb -irodalmi becsvágygyal. Ma már, ebben az értelemben, senki sem ir -leveleket. Senki sem ir az utókornak; sőt nem igen irunk a hozzánk -tartozóknak sem. Nem élünk olyan csöndesen, előkelően és kényelmesen, -mint a mult században élt a társaság; sietve élünk s nem érünk rá -értekezni a leveleinkben; leveleinkben csak a legszükségesebbre, a -tudatni vagy a kérdezni valóra szoritkozunk. És ehez képest a levelezés -nem irodalmi aréna többé, ahol az emberek mutogatják magukat, hanem -afféle szellemi budoár, ahol elárulnak egyet-mást a lelkükből kiváncsi, -idegen szemek előtt. S a mai levelekben nincs egyéb tanulmányozni való, -mint egy-egy emberi lélek, a levéliró énje; mivel hogy az „én“ oly -csodás, szerénytelen valami, mely örökkön elárulja, örökkön -karakterizálja magát a telegramm-stilus szószegénységében is. - -A Bashkirtseff Mária levelei olyannyira _fin de siècle_ irományok, hogy -a mi időnk leveleinek ez a közös vonása szinte rikitó rajtuk. Nincs e -levelekben semmi irodalmárkodás; semmi a szép szellemek és a galéria -számára. E levelek, az elsőtől az utolsóig, csupa intimitások. De éppen -ebben áll nagy értékük. Mert az az én, mely az előttünk levő -intimitásokban megnyilatkozik, olyannyira nem közönséges, olyan -elsőrangu, prima klasszis én, a közlések pedig oly őszinték és olyan -mélységesen intimusak, hogy a képzelhető legbecsesebb anyagot -szolgáltatják annak a jövő századbeli curieuxnek – a más idők más fából -faragott emberének – aki majdan érdeklődni fog az iránt, hogy: mik -voltak ama legtitkosabb érzések és gondolatok, amelyek a mi időnk -emberét nyugtalanitották, gyötörték, vigasztalták és álmokba ringatták? - -Bizonyos, hogy a jövő olvasóit a mi milliárd nyomtatványunkból csak ez -az egy dolog fogja érdekelni. És bár a találgatás, hogy az idő rostáját -mely irodalmi müvek fogják kiállani, puszta játék is: a föltevés, hogy a -maradandóságra első sorban a lélek intimitásaiban leggazdagabb munkák -tarthatnak számot, nem egészen alaptalan. Végre is, álmainkban -megláthatjuk már a jövőnek ezt a titokzatos emberét. Előre tudhatjuk -róla, hogy Ohnet György urnak a regényei, melyek sokáig millió és millió -példányban forogtak közkézen, épp oly kevéssé fogják őt intriguálni, -mint ahogy bennünket nem csábitanak Richardsonnak az erényes szolgálóról -és más erényes lényekről irt elbeszélései. Elképzelhetjük, hogy -igazságtalan lesz, amint mi igazságtalanok vagyunk; hogy az egész -Buckle-ben csak egy zseniális paradoxont fog találni; hogy tulteszi -magát rajta, amint mi tultettük magunkat például Montesquieu-n. -Sejthetjük, hogy igen tudós lesz; hogy iskolás gyerek korában többet fog -tudni, mint amennyit Darwin tudott; s hogy a _Fajok eredetét_ utszélinek -fogja találni, amint mi utszélinek találjuk Diderot-t. De kitalálhatjuk -róla azt is, hogy az elmult korszak embere, legmélységesebb vágyaival, -szenvedéseivel és apró gyönyörüségeivel egyetemben épp ugy fogja -érdekelni, mint érdekelt bennünket az emberiség történetében minden -határkő, a troglodittól kezdve a szalónok emberéig. Mert valószinü -ugyan, hogy bölcsebb, tudósabb és jobb lesz nálunk, de egyben hasonlatos -lesz hozzánk. A misztikusnak – varázsa lesz rá is. S mióta az ember -gondolkozik és töprenkedik, nagyobb rejtély soha sem volt előtte, mint: -az ember maga. - -Bizonyára ugy tünhetik fel a legelső pillanatra, hogy egy kis leány -vallomásai nem tartozhatnak amaz intimitások közé, melyek hivatva vannak -megadni a kulcsot a jövőnek a mi időnk megértéséhez. Mi lehet irva egy -huszonhárom esztendős leány lelkébe? Lapozzák át e három kötetet, s meg -fognak győződni róla, hogy ha az a huszonhárom esztendős leány egy -kivételes, felsőbb rendü lény, lelkében megtalálhatni a század minden -nyugtalanságát, vivódásait, nagyratörését, hányattatásait, összes -vágyait és csalódásait, a mindennapos küzködések salakjától menten, -kristallizálva. - -Sőt ugy fog tetszeni a meglepett olvasónak, mintha a Bashkirtseff Mária -iratai szinte predesztinálva volnának arra a szerepre, melyet -emlitettem. Erre a kivételes hivatásra a mi huszonhárom éves leányunk -minden malaszttal teljes. - -Mert hát ki az, aki e ritka szereplés conditio sine qua non-jával -rendelkezik? Egy kiválóan előkelő, a lehető leginkább előkelő lélek, aki -a lehető legtökéletesebben nyilt és őszinte tud lenni. - -Kétségtelenül az utóbbi föltétel az, melynek eleget tehetni a -legkevesebbek adománya. Teljesen nyilt és őszinte csakis a kivételesen -előkelő lélek lehet, mert csak ilyenben van meg a tökéletes -őszinteséghez kellő szabadság, erő és bátorság. De nem minden _esprit -supérieur_ képes rá, hogy hasonlóan a fejedelmekhez, akik kastélyaikba -bocsátanak minden idegent, megnyittatni engedje a kiváncsiak előtt lelke -házának összes kamaráit. A legtöbbnek, mint a kékszakállnak, van egy -rejtett szobája, ahová senkit se enged belépni. És éppen a kivételesen -ritka nyiltság és leplezetlenség az, mely a Rousseau _Vallomásai_-nak -szupremácziáját a XVIII. század egész mémoire- és levél-irodalmával -szemben minden időre biztositja. A nagy Jean Jaques-nál persze -jelentékeny heroizmus és még nagyobb önbizalom segitette elő a kivételes -közlékenységet; Bashkirtseff Máriának se heroizmusra, se tulságos -önbizalomra nincsen szüksége, hogy teljesen nyilt legyen. Neki nincsen -titkolni valója. - -Ez a szerencsés szituáczió ékesen szóló bizonysága annak, amit a napló -és a levelek közlései lépten-nyomon elárulnak, hogy Bashkirtseff Mária -az „homme supériuer“-ök között is a kiváltságosak közé tartozik. A -természet, a gondviselés, vagy nevezzük bármiképen, olyan javakkal -ruházták fel, melynek az összetalálkozása már előre disztingválta őt még -az éliteben is. - -Önök szivesek lesznek megengedni, hogy a lelki előkelőség fő-feltétele: -a függetlenség minden irányban. A függetlenség a dolgoktól és az -emberektől, a szellem és az anyag befolyásaitól, a röghöz tapasztó -kivánságoktól és szenvedelmektől, a liczencziatus, a kicsinyes gondoktól -és elfoglaltságoktól, melyeknek a lelkiekhez semmi köze, a teljesen -szabad látókör, a fölülemelkedettség minden földi nélkülözésen, a -fogékonyság minden szellemi iránt, egy szóval a teljes lelki szabadság, -a „jobbik rész“, melyet Mária választott magának. - -Ezt a lelki szabadságot Bashkirtseff Máriának a legpazarabb kézzel -biztositották a bölcsőjénél megjelent tündérek. - -A természet megáldotta csodálatos szépséggel; ragyogó értelemmel, aminőt -csak jó kedvében teremt; zseniálitással, mely minden müvészeti ágban -képessé tette a legraffináltabb élvezetekre s legnemesebb alkotásokra; -és megáldotta forró, nagy szivvel, mely csak a jóra és nemesre termett. -A körülmények megáldották hihetetlen gazdagsággal, a legmagasabb rang -minden czifraságaival és azokkal az apró kellemetességekkel, melyet a -mai társaságban csak a kivételes születés szerez meg; megáldották mesés -müveltséggel, az ünnepeltetés minden örömével; szóval megáldották -mindazokkal a jókkal, melyek a köznapi irigység tárgyai, sőt azokkal is, -melyek után csak a választottak vágyakoznak. Tegyük hozzá, hogy ifjan, -leányul halt meg, megismervén a szerelemből mindazt, ami benne égi, s -menten maradva attól a melanchóliától, melyet az érzéki örömök hagynak a -lélekben. Tegyük hozzá, hogy a betegséget, a testi szenvedést csak -utolsó napjaiban ismerte meg, hogy egy meghülés következtében halt meg, -hirtelen, hamarosan, mint egy széltépte virág, mely csak törzsétől -elválva kezd fonnyadni, s nem lassankint, hanem egyszerre hervad el. - -Ne botránkozzanak meg, ha lelki szabadságáról szólván, hangsulyozom -anyagi függetlenségét, nagy vagyonát, szerencsés születését. E kétféle -függetlenség között nagyobb az összeköttetés, mint önérzetünk -konczedálni szokta. A szegénység demoralizál. Az aprólékos gondok, a -nélkülözések, melyek kötve vannak hozzá, többé-kevésbbé, ha időlegesen -is, de jó részben s mindenesetre, elvonnak a szellemi dolgoktól. -Intenziv és zavartalan lelki életet szegény ember nem élhet; a nyomor -nagy rabszolgatartó. A gazdagnak megvan hozzá a módja, föltéve, hogy van -hozzá egyebe is. De – sajátságos – az egyenlőség e korszakában a vagyon -csorba, ha a rang koronája nem egésziti ki. A mi demokratavilágunkban -vannak társadalmi örömök, melyeket semmi pénzzel nem lehet megszerezni, -vannak nélkülözések, melyek eloszlatására a nagy vagyon nem elegendő. -Sebastopol védőjének, Bashkirtseff tábornoknak az unokája nem ismerte -ezeket a nélkülözéseket sem. Ahol ő megfordult – s a kozmopolita előkelő -világ minden bevehetetlen vára tárva volt előtte – mindenütt mint a -társaság királynője szerepelt. Nemcsak a vagyona és a születése, a -szépsége, a tehetségei, a karaktere, mind szinte rákényszeritették erre -a szerepre. Mert csodálatosan szép volt. A levelei között négy arczképét -láthatja meg az olvasó, s ez arczképek mindenike uj meg uj oldaláról -ismerteti meg velünk ezt a kivételes szépséget. A Laura de’Dianti -fejének a gyönyörü körvonalai; a Madame Récamier arczának a fensége, és -valami mondhatatlan báj, mely egy kissé a Parisienne-é, egy kissé azé a -lányé, akiben tatár vér csörgedez. Nem, ennek a lánynak nem kellett -megismernie a versengés aggodalmait; a tárgytalan féltékenység és az -irigység nyomasztó érzései nem alacsonyithatták le a szivét. Szerelmi -csalódás nem alázta meg. Az életerőt és az ifjuságot mint testvéreit -üdvözölte. Ismerős volt a muzsák mindenikével; és része volt a szellem -lucullusi gyönyörüségeiben. Látóköre oly nagy volt, hogy egy huszonhárom -éves leánynál szinte lehetetlen a dolgot megértenünk. Tizenhét éves -korában mindent olvasott, ami görögül, latinul, francziául, angolul, -olaszul, spanyolul és oroszul olvasható. Rajongó hive volt Platónak és -mulatságul a Publius Syrius szentencziáit olvasta. Szellemi fölény, -intellektuális befolyás nem nehezedett rá. És a nők hatodik érzékével -látott, kitalált, divinált és érezett ott, ahol a legzseniálisabb férfi -is csak közönséges tuskó. Mondom, teljes volt minden malaszttal. Gratia -plena. - -Ennyi együtt müködő lelki energiának bizonynyal meg kellett teremtenie -azt az intenziv lelki életet, mely az imént részletezett irodalmi -szereplésnek előfeltétele. Amint látni fogjuk, meg is teremtette. - - -II. - -A gondviselés, a sors bona, a természet, vagy ahogy önöknek tetszik, -elhalmozta Bashkirtseff Máriát minden jóval, amit csak e földön -értékesnek szokás tartani. És, mint emlitettem, a naplójában, meg a -levelezésében megtalálni a mi időnk minden nyugtalanságát, minden -törekedését és minden csalódását. De hát mi baja lehet egy lelki és -testi kincsekben egyformán gazdag, minden materiálisban bővelkedő fiatal -leánynak, akit az istenek és az emberek egyformán elkényeztettek? Ugy -látszik, igen sok. Naplójában, leveleiben lapozgatva, ujból -megszerezhetjük a banális tapasztalatot, hogy ami megvan, az nem számit, -s hogy minél kivételesebb egyéniségről van szó, annál több a -nélkülözése. Az embernek mindig hiányzik valamije, ha egyéb nem, -hiányzanak neki a hétköznapi privácziók, amelyek szintén jók valamire, s -amelyek általában nem oly rettentő dolgok, mint azok tartják, akiknek a -legtöbb részük van benne. - -Mindaz, amit a század az emberi élet kényelmesebbé tételére fölfedezett, -ott van a lábainál. És része van mindabban, ami millióknak csak -álmodozás, sóvárgás és irigység tárgya. De mindennek a világon megvan a -maga váltságdija; s ő is megfizet mindezekért. Csak a szenvedés van -ingyen, mely közös sorsa minden idők minden emberének. S ha Bashkirtseff -Mária a jövő olvasóját főképp azért fogja érdekelni, mert lelkében -nyomot hagytak a XIX. századbeli haute vie minden örömei, s mindaz a -melancholia, melyekkel ezekért az örömökért meg kellett fizetnie: -mindnyájunkat érdekelhet életéből az a rész, amely az örök, a banális -szenvedésé volt. - -Levelei nem tárják, nem terpesztgetik elénk, de nem is titkolják el -előttünk ezeket a különböző mizériákat. Annak, ami legfőbb érdeklődésünk -tárgya, utána kell mennünk; de megtalálhatjuk. Irójuknak nem az volt a -czélja, hogy ezeket a mizériákat megértesse velünk; sőt látni való, hogy -egyáltalán semmi czélja sem volt, s teljességgel nem számitott rá, hogy -a holta után pózba kell állnia a leveleivel. E levelek legnagyobb -részének (különösen a korábbi időből valóknak) nem igen van mélyebben -járó témája, mint hogy: „Küldjék utánam a fehér napernyőmet“, vagy: -„Pincio, a kutyám, elveszett“, avagy tán legfeljebb: „Tessék -telegrafálni Worthnak, Laferriérenek vagy Rebouxnak, hogy a báli ruhákat -küldjék Nizzába, ahonnan majd utánam küldik.“ Azért ne lepje meg az -olvasót, ha elejtett szókból, egyes vonatkozásokból, ismétlődő -sóhajokból, szükszavu intimitásokból, sajátságos találkozásokból, -megérthető ellenmondásokból stb. – messzire menő következtetéseket -állitunk össze. A temérdek vallomás, amelyre épitünk, mind benne van -könyvünkben, de nem együtt s nem rendben; ezeket a vallomásokat össze -kell keresgélnünk, hogy egymás mellett a jelentéktelenebbeknek látszó -intimitások is beszédesekké, kifejezőkké váljanak. Ennek az érdekes -léleknek a házába nem tekinthetünk be olyan kényelmesen, mint a _Sánta -Ördög_ Madrid palotáiba; a tető eltakar előlünk egyet-mást s az ablakai -fölötte kicsinyek, de ha sorba betekintünk rajtuk, hü képet alkothatunk -magunknak az intérieurről. - -Mielőtt kisérletet teszünk bepillantani ennek a léleknek a rejtekeibe, -igyekezzünk megismerni az egész kivételes exisztencziát. A világot, -melyben él, környezetét, foglalkozásait; vagy például: egyik szeszélyét -a másik után. Az apróságokat, melyekben benne lehet az egész nagy lélek. -A gyermeket, akiben benne lehet a nagy ember. - -A Bashkirtseff Mária levelezése derült, enyhe világitásu képpel -kezdődik. Képzeljenek önök kényelmes uri lakot, melyben gondtalanul, -csak a szórakozásnak élő nagy és kis gyermekek nyüzsögnek-mozognak. -Mindnyájan rokonok; de csak egy pillanatra vannak együtt. Nagypapák és -nagymamák, nagynénik és kuzinok, szép, fiatal mamák és testvérkék, -akiket mintha csak skatulyából vettek volna ki. A felnőttek összeülnek -közönségnek, a gyermekek pedig rögtönzött szinpadra lépnek, ahol -élőképeket ábrázolnak. Ott van az ismeretes Virágistennő, egy egészséges -kis Nyár, az obligát Najád, fehér ruhában, sáson ülve, Psyche, amint az -alvó Ámort nézi, és a négy évszak. A tavasz a mi barátnőnk: Moussia -Bashkirtseff. A szinhely Csernyakovka. A levelet, mely ezzel a sweet -home-mal ismertet meg bennünket, Bashkirtseff Mária nyolcz éves korában -irta. - -Szándékosan irom a nevét ugy, ahogy ő irta. Mi magyarok az orosz neveket -a magunk kiejtése szerint szoktuk irni. De ez a név a maga kozmopolita -ortografiájával olyan jellemzetes, hogy vétek volna változtatni a -betüin. Ez az angolos „sh“, s ez a francziásan irt orosz „eff“ végzet, -igy együtt, olyan kifejezők, az egész név ugy illik erre a kozmopolita -családra, hogy szinte hamisitásnak tünnék fel előttem oroszabbnak -tüntetni fel, mint aminő valójában. - -Mert Bashkirtseffék Csernyakovkában csak addig vannak otthon, amig mi -egy vendéglőben. Ez a nagyuri család olyan nomád életet él, mint a -vándorczigányok. Az ő otthonuk: Európának minden oly városa, ahol a -társaság intenzivebb életet él, ahol a felsőbb tizezer a maga világában -érzi magát. Bashkirtseff Máriának otthona: Nizza, pátriája: Flórencz, a -téli város; legkedvesebb tartózkodási helye: Páris; rendes kiránduló -pontja: Róma; lakásuk van Nápolyban, Wiesbadenben és Spaaban; s -megfordulnak – még Oroszországban is. A második levélben, mely másfél -évvel későbbről való, mint az első, már azt kérdi a kuzénjától, hogy mit -hozzon neki a külföldről, ahova készülnek? Hogy kik azok, akik (Márián -kivül) mennek, igazán nem tudnám megmondani. A nagy család nem igen van -együtt; a különböző tantok, kuzinok és testvérek mindig más-más pontjain -vannak a világnak. E pillanatban Mária a mamájával és kuzinjával van; a -testvére elutazott a nagynénjével; a kuzin egy harmadik helyen, s -Bashkirtseff papa egy negyediken. Bashkirtseff papa különben valóságos -férfi Madame Benoiton; soha sincs jelen. Egy levél, melyről később -szólunk, némi világot vet rá: miért? - -Tizenhárom éves korából Máriának csak egy levele maradt. E levélből -megtudjuk, hogy már tud oroszul, francziául, angolul és olaszul s hogy -komolyan, de igen komolyan tanul latinul és németül. Egyébként igen -szeretne jelen lenni a baden-badeni futtatáson. De hát tanulnia kell s -igy csak olvasnia lehet, hogyan futnak az X ur lovai. Ezzel az X urral -sokat boszantják a dejeunerek alatt. X urral még találkozunk. - -A következő levelet, mely egy évvel későbbi keletü, Spaaból irja. -Eldicsekedik vele, hogy énekére az egész kaszinó oda sietett az -ablakaihoz. A testvére esküszik rá, hogy Máriának az énekét tisztán -hallja a Hôtel de Flandreban. A tizennégyéves kis leánynak igen jól esik -ez a hódolat. Az álma az, hogy egykor nagy énekesnővé fog lenni. Anatole -France, aki naplójáról igen melegen emlékezik meg (La Vie Littéraire -II), biztosit róla, hogy Bashkirtseff Máriának rendkivüli terjedelmü -(három oktávos) s igazán fenomenális hangja volt. Az ábránd azonban, -hogy a jövő Catalani-ja ő lesz, még csak két esztendeig látogatja meg -álmaiban. Két esztendeig ingadozik a festészet és az énekmüvészet -között. 1876-tól kezdve leveleiben mind sürübben van szó egy torokbajról -s mind ritkábban énekmüvészetről. - -Spaaban megcsodálja a grottát, de nem kisérli meg a leirását. „A mi -elismerésünk, ugymond, csak megalázó lehet a remek, magasztos és -fenséges dolgokra nézve.“ Különben, őszintén szólva, a grotta kevésbbé -foglalkoztatja, mint a spaai versenyek. Végre elemében érzi magát. Ma -még gyülöli a magánosságot, a társaság életszüksége. És itt van az ő -egész udvara: Doënhoff gróf, a kis K., Basilevsky gróf, Souvaroff -herczegnek a testvére; tuti quanti. Észrevehetjük, hogy csak a herczegek -számitanak. Ne vegyük rossz néven tőle: ez a tizennégyéves kisleány még -nagyon meg fog változni. Most persze sokat ad a D. gróf véleményére s D. -gróf azt mondta, hogy: „a kis leány ki fogja nőni magát, de sohasem lesz -olyan, mint a mamája“. Ez a megjegyzés boldoggá teszi; a mamája igen -kedves hozzá, s Moussia ugy érzi, hogy ők ketten még igen jó barátok -lesznek. A szerencsétlen kis leány sohasem volt gyermek. - -1875-ből már egész csomó levél van előttünk. Moussia és a mamája -Schlangenbadban vannak. „El se képzeli kedvesem, – irja a nevelőnőjének -– micsoda mélységes csönd és nyugalom van itten, azt hiszem, a sirban -sokkal mulatságosabb lehet az állapot… Ha meggondolom (és pedig gyakran -gondolok rá), hogy az ember csak egyszer él, csak szidni tudom magamat, -hogy a májas hurkák országában töltöm az időmet… A vidék gyönyörü… de a -balustrade-okra senki sem támaszkodik, az alléek elhagyottak, a poetikus -és festői lépcsők üresek. Mialatt e szép dolgokat megbámulom, nem győzök -eléggé szánakozni magamon…“ - -Későbbi leveleiben, melyeket már Párisból, a Grand Hotelból irt, azt -vallja, hogy két hét óta csak akkor lélekzett föl, mikor elérte a -franczia határt. Némi szemrehányást tesz magának, hogy nem tudta fékezni -az elragadtatását, mikor a nagybátyja Párisba vitte. „Rossz leány -vagyok, azzal hagytam el a mamát, hogy boldogan távozom. Ez rosszul -esett neki; nem tudják, hogy mennyire szeretem és a látszat után itélnek -meg. Oh, a látszat szerint nem vagyok valami gyöngéd szivü, de hát, -Istenem!…“ Szegény kis teremtés boldog, mint oroszlánszivü Richárd, -mikor megszökhetett osztrák fogságából. Schlangenbad nem az ő tizenöt -éves temperamentumának való hely volt; mig most, Párisban ugy érzi -magát, mint a hal a vizben. Nagynénjével, Romanoffné asszonynyal, sorra -járja összes szállitóit, akik „valóságos angyalok s nem is olyan drágák, -mint hitte.“ Velök van K., akinek roppant sok hasznát veszik, meg az a -majom L., s az összes nizzai ismerősök. Szóval Párisban otthon érzi -magát, és hamarosan kiheveri Schlangenbadot. - -Ne itéljünk mi sem a látszat szerint. S ne formáljuk meg tüstént e -vallomások alapján azt a hamaros itéletet, hogy Moussiának a természet -iránt nincsen érzéke. E vallomások csak annyit árulnak el, hogy a -társasági ösztön a fiatalság minden tüzével lobog ebben a tizenöt éves -szivben. Nagyon fiatal és nagyon nyugtalan lélekkel van dolgunk; s a -fiatal és nyugtalan lélek nem türi a magánosságot. A magánosság csak -azoknak való, akik vagy egy teljesen megnyugodott békés ént, vagy egy -nagy ambicziót, vagy egy nagy érzelmet visznek oda; legyen bár ez a nagy -érzelem egy dédelgetett, ápolgatott nagy fájdalom. Az ember ugy van -alkotva, hogy mindig kell neki a társaság; csakhogy ezt a társaságot -megadhatja neki az egyetlen egy gondolattal való elfoglaltság is. -Azoknak, akiknek ezt még keresniök kell, s akiknek a világ még szüz -föld, a remeteség börtön. S a börtön még akkor is türhetetlen, mikor -paradicsomhoz hasonló. E vallomások tehát nagyon természetesek. Moussia -még csak tizenöt éves. Óvakodjunk megitélni idejekorán. - -S óvakodjunk üresszivüséggel vádolni, miközben a szabóit látogatja. Ne -állapitsuk meg jó előre, hogy részére a világ csak herczegekből és -szabókból áll. Ha odább lapozunk, meggyőződünk róla, hogy a bevásárlások -sportja csak ideig-óráig mulattatja. „A legnagyobb gyötrelem rám nézve – -irja később – Mária nénémmel kóborolni. Most is mindnyájan oda vannak; -elmentek a Bon-Marchéba. Én itthon maradtam, bezárkóztam a szobámba, ami -százszor kellemesebb rám nézve, mint egyik magazinból a másikba -csatangolni.“ - -S otthon, bezárkózva, ilyen gondolatokat közöl Colignon kisasszonynyal, -a nevelőnőjével, akihez a legtöbb levelet irja: „Mi az, ha egy nő csak -ugy, egészen egyszerüen, szereti önt, oh, ura a teremtésnek! Érdemes-e -megbecsülni, ha mindjárt imádja is önt? Igen, ha az ember közönséges -lélek. Persze, ha ez a nő előbb fölegyenesedik, aztán a porba omlik ön -előtt, akkor már ön is megérti, egész nagyságát, szerelmének a -nagyságát. Csak akkor nagy tehát, ha igy megalázza magát…“ - -Ennek a levélnek az aktualitása elveszett ránk nézve. Valószinüleg csak -akadémikus értekezés az egész; később legalább alkalmunk lesz ilyen -meggyőződést szerezni. De hogy azt az eszmét, mely annyi irót és poétát -foglalkoztatott, ilyen különösen persziflálja, mindenesetre jellemző egy -tizenöt éves leányra, pedig ez a gondolat gyakran felháboritja. Valami -két évvel később, amikor Faure valóságos elragadtatásba ejti -Mephistopheles-ével, – mely „maga volt a megtestesült sátán“ – elárulja -előttünk, hogy Faustnak a tárgyát utálatosnak találja. Nem immorálisnak, -nem visszataszitónak – ismétli még több hévvel – hanem egyszerüen -utálatosnak. A női méltóság érzete mindenesetre korán fejlődik -Moussiánál. Dans les âmes bien nées la valeur n’attend pas le nombre des -années – mondja Corneille. - -De térjünk vissza ennek a nomád exisztencziának a megfigyeléséhez. -„Olyan kellemetlen az, – irja Moussia egyik barátnőjének – hogy az ember -évenkint egy vagy kétszer találkozik azzal, akit szeret, vált vele egy -pár szót, aztán ujra, amint előbb voltunk, egyikünk az egyik végén a -világnak, a másik a másikon.“ De azért beletalálja magát a table -d’hôte-életbe. „A table d’hôte-nál nagyon mulatságosak az emberek. -Vannak köztük braziliaiak, akik folyton néznek és folyton követnek. Ez -nem minden: van köztük egy kedves kis angol is, aki folyvást sóhajtozik; -ez nem minden: van köztük egy rettenetes orosz is, aki valósággal üldöz… -ez nem minden: még az asszonyok is mindig csak engem néznek és csupa -öröm, mikor végre előáll a viktória, mely kiviszi őket a Boisba, ahol -négy sorban haladnak a kocsik.“ Minduntalan megbotránkozik a férfiak -rutságán, s ugy találja, hogy mig előbb minden feketének, most minden -rózsaszinünek tünik fel előtte. A Boisban annyi nizzait talál, hogy azt -hiszi, Nizzában van. Pedig oly jól érezte magát Nizzában tavaly -szeptemberben! Oh, szereti Nizzát nagyon, de nagyon! Nizza az ő hazája, -Nizza növelte őt fel, Nizza tette egészségessé, Nizza adta meg arczának -szép piros szinét. És Nizza oly elragadó szeptemberben! Reggel: az ég, a -tenger, a hegyek. Este: megint az ég, megint a tenger, megint a hegyek. -Oly boldog volt ott, hogy nem kivánt többé semmit, hanem imádattal -borult le a végtelenség előtt. „Te azt nem érted – irja kuzinjának – -mert sohasem tapasztaltad, s én nem tudom magamat megértetni. El nem -képzeled, mennyire kétségbe vagyok esve, ahányszor csak azt akarom -megértetni, amit érezek. Ugy érzem ilyenkor magamat, mint az az ember, -akinek boszorkánynyomása van, s aki álmában nem bir kiáltani!… Különben -soha semmiféle irás nem adhat valamit érő képet erről a reális életről. -Hogy fejezze ki az ember az emlékeknek ezeket a parfümjeit!… -kitalálhatunk és alkothatunk, igen, de másolni képtelenek vagyunk… Hiába -érez az ember, miközben ir, csak ismert szók kerülnek ki a tollunk alól: -erdő, hegyek, ég, hold, stb. stb.“ Hanem kevéssel azután tudatják vele, -hogy a szülei villát és birtokot vásároltak Nizzában, s egyszerre vége a -lelkesülésének. „Csak Párisban lehet élni – irja nagynénéjének – másutt -mindenütt csak vegetál az ember, de nem él. Ha arra gondolok, hogy -Nizzában maradunk, szeretném a falba verni a fejemet… Eladni -oroszországi földjeinkből és vásárolni Nizzában! Hisz ez őrültség!…“ De -az utóirat megmagyarázza a tizenötéves fő összes ellentmondásait: „Ime -az arczképem, mint Mignon, az élőképekből.“ - - -III. - -Ha Moussia álmodozva gondol a távolból Nizzára, s kétségbeesik, mikor -azt hiszi, hogy ott kell megtelepednie: ez igen természetes. Nizza az -imént még az emlékezés és a messzeség ködében, ragyogónak tünt fel -előtte, de az emberi szivnek egy igen közönséges törvénye szerint, -annak, ami már megvan, óráról-órára foszlik a varázsa. S Moussia -beleszokott már a nomádéletbe; az egyhangu, soha sem változó életmód -gondolata rettenetesnek tetszik neki. Aztán meg e pillanatban rajong -Párisért. Azt az időt éli, mikor Páris a világ egyetlen városának -tetszik a fiatal lélek előtt. „Ön tudja – irja nagynénjének, önönmagát -ironizálva – hogy ki nem állhatom a boulevardokon és a boltokban való -ténfergést. Egyedüli gyönyörüségem: élvezni a tiszta falusi levegőt, -teli tüdővel szivni magamba a Bois édes kigőzölgését, bámulni a -természetet… a kocsikat és a toilette-eket.“ Majd másutt igy csufolja ki -a tulajdon hangulatát: „Ha tudná, milyen szép Páris! Laferriére-nél (a -hires szabónál) nagy ujság van. Karolina fürdőre ment. A magas sovány -helyettesiti, és nem is rosszul. Ezzel legalább azt csinálom, amit -akarok.“ Néhány hónap multán vége ennek a lelkesülésnek. Egy rossz -órában, mikor „szerencsétlen mandolineja csak panaszos hangokat ad“, azt -irja, hogy utálja Párist. Nizzát ismét kegyébe fogadja. Mikor -Flórenczből ujra ellátogat oda, már Monte-Carlónál rózsaszinüvé válik az -arcza, s ujjong örömében, mikor megérkezik. Kevéssel utóbb Flórencz a -világ legszebb városa, majd Róma, eltalálják-e, miért? „A kivonulás az -operából nagyon szép; a csarnok tele van férfiakkal. Egy eleven, száz -meg száz férfiból álló corridor közepette halad el az ember, aminő -corridor Nizzában is van! Csakhogy mig Nizzában alig néhány személy -alkotja ezt az ösvényt, itt valóságos gyönyörüség kijönni az operából. -Szeretem ezt az ösvényt, melyet emberek formálnak; szeretem ezt a száz -meg száz kiváncsi szemet. S aztán itt udvariasak az emberek, helyet -engednek.“ Mindezek az apró lelki ellenmondások, folyton váltakozó -hangulatok és gyermekes szeszélyek bizonyára nagyon rávallanak a nőre, -főképen a leányra, és legfőképen a tizenhat éves leányra. De e remek -leány alakját nem is találhatnók oly vonzónak és megnyerőnek, aminőnek -látjuk, ha a tipikus vonásokat nem fedezhetnők fel benne. Rendkivüli -leány ez (rendkivülivé teszik ritka intellektuális képességei, kivételes -müveltsége, s a természeti adományok ama gazdagsága, melyekkel a jóságos -természet felruházta), de izről-izre leány. Enélkül sem reánk, sem az -utánunk jövendőkre nézve, nem lehetne semmi varázsa. Nem képzelem -legalább, hogy azoknak, akik néhány évtized multán a Taine _Thomas -Graindorge_-át uj kiadásban fogják megirni (kevésbbé friss impressziók s -inkább csak tanulmányok alapján) kedvük kerekedjék a mi korunk asszonyát -a Michel Lujzák, a Madame Séverine-ek és a Hubertine Auclerc-ek után -itélni meg. Ezekből a szórványosan jelentkező alakokból igen merész -dolog volna arra következtetni, hogy a nőiesség fogyatéka hozzátartoznék -a mi időnk asszonyának jellemvonásaihoz. A jövendő pszihológusának -tárgyszeretetét ugyis zavarólag fogja érinteni a modern fiatal leánynak -az az amerikaias, vagy mondjuk: fius vonása, melyet Taine -_Graindorge_-ában jegyzett fel, s mely a Goncourt szeretetreméltó -_Chérie_-jében is megtalálható. Moussia a _Chérie_-knek, a _monde_ -üvegházi virágainak egy pompás példánya; s e levelezés olvasóit -semmiesetre sem fogja meglepni az a Goncourt-hoz intézett levél, melyben -Moussia névtelenül és nagy titokban, felajánlja naplója használatát -Chérie irójának, aki tudvalevőleg azt a különös kérést intézte -olvasónőihez, hogy mint a gyóntatójukat, keressék fel őt is intimus -közléseikkel. Moussiá-ban ugy, mint Chérie-ben, szemet szurók a fius -allure-ök, az amerikai maniére-ek; s azért, hogy hü képet nyerhessünk -róla, nem lehet figyelmen kivül hagynunk kisleányos szeszélyeit és -bébé-hangulatait. - -Egy szép, előkelő, gazdag leány, mikor betölti a tizenhatodik évét, már -körül van véve az udvarlók, a kérők és a nagyokat sóhajtozók seregétől. -Moussia arczocskáját is hamar megcsapja az a szellő, mely ebből a sok -sóhajtásból kerekedik. Még nincs tizenhatéves, mikor Rómából a következő -levelet irja atyjának: - -„Ön mindig előitélettel viseltetik irántam, bár én soha semmit se -tettem, ami megértetné velem ezt az előitéletet. Mindazáltal nem -vesztettem el sem azt a tiszteletet, sem azt a szeretet, melyekkel -minden jó nevelésü leány tartozik atyjának. Kötelességemnek tartom -kikérni tanácsát minden komoly esetben s meg vagyok győződve, hogy azt -az érdeklődést, melyet az efféle dolgok megkivánnak, nem vonja meg -tőlem. B. gróf megkérte a kezemet. Mama ezt már bizonyára emlitette -önnek; de tegnap megint jelentkezett egy kérő: A. gróf, A. biborosnak az -unokaöcscse. Azt hiszem, még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy férjhez -menjek, de mindenesetre: kérem a tanácsát, s remélem, hogy meg is fogja -adni. Ezek az urak fiatalok, gazdagok, s megvan bennök minden tetszetős -tulajdonság. Rám nézve közömbösek. Remélem, felelni fog a levelemre, s a -legmélyebb tisztelettel maradok mindig engedelmes leánya.“ - -A biboros öcscse, akiről ebben a levélben szó van, a legállhatatosabb -minden udvarlója közül. Moussia azonban egy cseppet sem törődik vele. -Annyira sem érdeklődik iránta, mint ama teljesen ismeretlen fiatal ember -iránt, aki a szinházban, az egész előadás alatt „ugy nézett rá, mint egy -kis bolond.“ Ha nem tudunk olvasni a sorok között, ugy tünik fel -előttünk, hogy Moussiát most csak a báli ruhái foglalkoztatják. Mert a -római farsang alatt temérdek dolga van Worth-nak, Laferriére-nek, -Reboux-nak, Ferry-nek, Vertus-nek, meg az öltözetek minden -boszorkánymesterének. A biboros öcscse azonban komolyabb jelölt, semhogy -a család és az ismerősök csak ugy egykönnyen napirendre térjenek -fölötte. Anyja pártját fogja a szimpatikus kérőnek, s azzal akar hatni -Moussiára, hogy a kis olasz gróf kétségbe van esve. Moussia nem tehet -róla, hogy Pietro szerencsétlen; „miért nincs több energiája?!“ Persze, -a kis grófnak megvan az a nagy hibája, hogy egy cseppet se emlékeztet -Neró szobrára, melyet Moussia a florenczi Degli uffici-ban látott. A -távolabb állók mindamellett sehogy sem tudják elképzelni, hogy Pietro -semmi hatást se tudott tenni az elkényeztetett Moussiá-ra. Egy -barátnője, aki hitetlenkedik, faggatja, hogy vallja meg az igazat; -Moussia kifakad s boszuságában előáll összes „szerelmei“ történetével: - -„Nem győzöm eleget ismételni, hogy ez a fiatal ember teljesen közömbös -rám nézve, hogy nem tett rám semmiféle impressziót, hogy nekem soha egy -pillanatra se tetszett, s hogy ha az ő szeme nem akad meg rajtam, száz -esztendeig élhetnék mellette, s azt se tudnám, hogy létezik. - -Ami az erős impressziókat illeti, nekem csak két ilyenben volt részem; -az elsőt tizenhárom éves koromban éreztem. H. herczegről van szó… - -Már csak emlékből beszélek, emlékből, mondom, mert már nem is emlékszem -rá. Különben, ugy hiszem, hogy ebben a felbuzdulásban sok volt az előre -fölgerjesztett és mesterségesen élesztett exaltáczió, amivel tele voltam -minden dolgot illetőleg, s amiben akkora volt a gazdagságom, hogy nem -tudtam vele mit csinálni. - -A második lángom L. gróf volt, de nem a futtatásokon. A futtatásokon -csak csinos fiunak tünt fel előttem. - -Egy szép nap ugy vettem észre, hogy X. eredeti firma (qu’il avait du -genre.) S végre, nem régiben, a vasutnál, amint éppen elindulni -készültem Nápolyból, ért el az, amit közönségesen a _coup de foudre_-nak -neveztem. - -Emlékszik, mit mondtam akkor este. Egyszerre csak belébolondultam, amint -rám tekintett a waggonom ablakán át. - -Nem tudom, hogy fejezzem ki magamat. Ezek az impressziók -megmagyarázhatatlanok, érthetetlenek. - -Azóta viszont láttam, de anélkül, hogy e találkozás valami nagy hatást -tett volna rám; nem éreztem egyéb emócziót, csak annak az elektrikus, -különös megrázkódásnak az emlékét. E második találkozás alkalmával ő -maga nem tett rám többé semmi impressziót, de visszaemlékeztem a _coup -de foudre_-ra, s ennek puszta emlékére is ujra átéltem ezt a különös -érzést, csaknem oly erősen, mint az első alkalommal. - -S még ma is igy vagyok vele, bár az egész csak nagy ritkán jut eszembe.“ - -Ha ezeket a „szerelmeit“ se veszi komolyan, a szegény Pietronak még -rosszabbul áll az ügye, mint a levelében emlitetteknek. „Nagyon -unatkozom – irja – de azért csak nem fogok belehabarodni valami üresfejü -urba, sőt még egy szellemes emberbe sem. A mulatságok ez a fajtája egy -cseppet se csábit.“ A római farsangon három udvarlóját kosarazza ki, s a -szerencsétlenül járt kérők e levelekben csak mint komikus alakok -szerepelnek, az egyik például mindig a szolgájával, mint „Milord és -lakája.“ A gavallérok csak arra valók neki, hogy legyenek, akiknek a -rovására kópéságokat követhet el. Sodenből két német herczeget meg egy -bárót üldöz el a malicziáival, akik közül egyik szerelmesebb, mint a -másik. Egyik leghevesebb imádójának a következő _billet doux_-val adja -ki az utlevelet: - -„Levelének az az előnye van önre nézve, hogy ellenállhatatlanul provokál -olyan tanácsokat, amelyeket lehetetlen megtagadni még akkor is, amikor -nem kérik. - -1. Ne beszéljen soha jogokról, amelyeket _adnak önnek_, vagy -kedvezésekről, amelyeket _nem tagadnak meg_ öntől, ami valamivel -helyesebb beszéd… - -2. Soha se küldjön vissza gitárt rossz állapotban. - -3. Ha verekedni akar, soha se várja meg, amig megsértik önt. - -S végre, éljen, mint jó keresztény, vagy irjon annak a megnyugtató -válasznak a reménye nélkül, amely válaszban azt felelik önnek, hogy -levelét elolvasták s nem fogják kiszolgáltatni a nyilvánosságnak.“ - -Egy könnyebben megnyugvó Céladonnal pedig, aki más házasságban keres -vigasztalást, még kedélyesebben végez: - -„Azt kérdi, kedves barátom, hogyan fogadtam a nagy ujságot. - -Elégedetlenül, dörmögve fogadtam. Minthogy tultettem magamat mindazon, -ami az asszonyoknak közönségesen a világát teszi, a hegy tetejéről -beszélek, ama szemérmetesség nélkül, mely nem engedi megvallani a -gondolatunkat, mihelyt magunk is érdekelve vagyunk. - -De hát mi történik önnel? Önre nézve is ütött az az óra, melyben az -énekesnők alkalomszerünek látják visszavonulni, hogy még azt mondhassa -róluk a világ: ah, mily kár?! Szeretem hinni, hogy ugy van! de ha mégis -e nélkül a magasabb nemü ok nélkül követi el a szóban forgó -cselekedetet, ugy megvallom, retteneteset csalódtam önben. Én önt már -valóságos közmonumentumnak, nemzeti tulajdonnak kezdtem tekinteni… -képzelje el, hogy az Arc de Triomphe vagy a Louvre privát-kezekbe megy -át. Nem bocsátanám meg ezt önnek, csak a magam előnyére, amint -botrányosnak találnám, ha e monumentumokat másnak adnák és nem nekem… -Ami szintén bizarr, de az én szememben némileg menthető volna. - -Ön áltatja magát, kedves barátom: emlékezzék vissza a multjára… Tudom, -azt mondja magában: Én, ez egészen más… Mint mindazok, akikkel megesett, -a dolog. - -Nem kimélem önt többé, abban a tudatban, hogy semmi se téritheti le az -utról, amely voltaképpen nagyon ismert ut; ugyanaz a zenedarab lesz ez, -amely a régi volt, csakhogy most ön lesz a kisérő… ön fog kisérni -ezentul a bálokba, meg a szinházakba. De ezek a figyelmeztetések -fölöslegesek, most már semmi sem fogja a nagy eseményt meggátolni; annak -az embernek, aki annyi szenvedélyt korbácsolt fel, annyi szivet tört -meg, annyi hüség-esküt tagozott széjjel, végzetszerüleg meg kell -házasodnia. Ez az expiáczió.“ - -Tulajdonképpen a rejtélyes vasuti emberen kivül csak az egy Pére Didon -az egyetlen férfi, aki valamelyes hatással van rá. Tetszik neki a -prédikátor ragyogó, intelligens szeme, modorának disztinkcziója, -szeretetreméltósága és vidám, jó arcza. Mindez nem akadályozza benne, -hogy kifigurázza. Észreveszi, hogy a hires szónok nagyon is tudja a -hirességét, hogy megszokta az adorálást, s hogy a lárma, melyet -körülötte csapnak, az uj Savonarolát egyszerüen boldoggá teszi. Nem -kerüli el figyelmét a prédikátor hanghordozásának a modorossága; s -kényes nagyvilági fülecskéjét megütik a barát theatralis szokásai, amint -a legegyszerübb társalgásban is, hangját a fuvolaszerüségből a -dörgedelmességig ereszti meg, stb. – De elpirul a gondolatra, hogy ez a -nagy kamasz barát nem élhet valami kifogástalan életet, s ez a -tapasztalat megboszantja. „Még csak az volna hátra, hogy elpiruljak, -mikor róla beszélnek!… Pedig igazán hatással lehetne rám, s megvallom, -semmi kedvem hozzá, hogy igy legyen. Megigérte, hogy ellátogat hozzánk, -s egy pillanatig azt óhajtottam magamban, hogy ne váltsa be igéretét. De -ez ostobaság, s most már nincs egyéb kivánságom, mint hogy -lefesthessem.“ - -Ekkora hatásra a szegény Pietro egész hosszu udvarlása alatt nem tud -szert tenni. De Pietronak is van egy jó pillanata, ha ez a pillanat -első, utolsó, egyszeri marad is. Jákob hét évi szolgálat után fölveti a -„vagy-vagy“ kérdését. Moussia csak játszik vele. S később igy irja le e -szczénát bátyjának: - -„– Mondtam, hogy szeretem önt… s ha az, akit szeretünk, leány: ebből az -állapotból nem gázolhatunk ki harminczhat féle módon. Csak egy ut van. -Vagy-vagy. Nem igaz? Igy tehát nem lehet többé ide visszatérnem. - -– És miért nem? (A naivot adtam.) - -– Mert nagyon szenvedek. - -És sirni kezdett. Ebben a hirtelen meghatottságban volt valami gyermeki, -valami nagyon kedves, de a zsebkendő, melylyel letörülte a könyeit, -mindent elrontott. - -– Ej, ej – feleltem, s nem is nevettem hozzá – most meg már könyezik is! -De, kedves barátom, ha az embernek kicsordul a könye, nem törüli le -vászondarabbal, hanem letörülteti azzal, akiért ez a könycsepp -kicsordult.“ - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -S ujabb félesztendőt kiván Jákóbtól. A boldogtalan szerelmes csak annyit -merészkedik kérdezni, hogy ugy-e, nem fosztja meg minden reménytől? -„Mindig reméljen, még akkor is, ha egész kategórikusan _nem_-et mondok -is.“ - -„Végre is – nyugtatja meg Moussia a lelkiismeretét a bátyjához irt -levélben – én nem kivánok tőle semmit; ő azt mondja, hogy szeret, én -módot nyujtok rá, hogy erről bizonyosságot szerezzen magának. Eddig van. -Hát nem mulatságos ez?“ - -Nem, ő maga se találja olyan mulatságosnak, a minőnek mondja. De hát -akkor miért foglalkozik annyit Pietroval? A feleletet megadja erre a -kérdésre is, Colignon kisasszonyhoz irt egyik levelében: - -„Pietro csak szórakozás nekem. Zene, mely arra való, hogy ne halljam meg -tőle lelkemnek a sirámait. _Une musique pour couvrir les lamentations de -mon âme._“ - - -IV. - -Az a vallomás, hogy Pietro s a kozmopolita világ összes kis grófjai csak -apró szórakozások Moussiának, melyek nem valók egyébre, mint hogy -felejtessék egy-egy pillanatra lelkének a baját: nem lepi meg a -levelezés figyelmes olvasóit. E följegyzésekben már oly időtájt, mikor -még igazán feltünő a dolog, meg-megnyilatkoznak valamely különös -nyugtalanságnak a panaszkodó hangjai; s ez a nyugtalanság egyre erősebb -és közlékenyebb. „Nekem – irja Colignon kisasszonyhoz tizenhatéves -korában – aki hét ember helyett óhajtottam élni, alig van egy -fertály-életem…“ pedig – folytatja – „Isten nem azért ruházott fel a -_mindent látás_ képességével, hogy hiába kinozzon, s hogy semmire se -használhassam adományait.“ Majd később: „Azt a kevély álmot dédelgettem, -hogy majdan egy nagyon szép és nagyon dicső életet alkotok magamnak; s -oly önző szeretettel gondoltam erre az életre, aminővel a festő tekint -arra a képre, amelyben remekét akarja megalkotni. Ne szalassza el ezeket -az aláhuzott sorokat; itt van minden bánkódásom és melanchóliám oka… -Olyan furcsa lény vagyok, aki az életére, mint valami idegen dologra -tekint; minden büszkeségem abban volt, hogy ez az élet sikerüljön.“ A -napló világosabban beszél e tekintetben, mint a levelek. „Határtalanul -nagyravágyó és hiu vagyok – irja egy helyütt. – S ha meggondolja az -ember, hogy vannak, akik képesek beleszeretni egy ilyen teremtésbe, -talán mert nem tudják, hogy milyen?! Ha ismernék ezt a teremtést… eh, -azért mégis belebolondulnának!“ Másutt azt mondja, hogy boldognak érezné -magát, ha tudna hinni Pietronak, de kételkedik benne, akármilyen -becsületes és naiv is az arcza. „Ime, igy van az, ha az ember maga – -_canaille_.“ De mit Pietro! Az ő álma: megjelenni, ragyogni tündökölni. -Emészti a dicsőség vágya. „Ha királynő volnék!“ – ez a rendes sóhajtása. -Rómában járva, igy kiált fel: „Szeretnék Caesar, Augustus, Marcus -Aurelius, Nero, Caracalla lenni, szeretnék pápa lenni, szeretném, ha én -volnék az ördög!“ s ha nem lehet sem pápa, sem az ördög, legalább -kivételes müvészi dicsőségről álmodik. „Mi vagyok én? – irja anyjának. – -Semmi. S mi akarok lenni? Minden.“ De hogyan? Csak kettő között -választhat: az ének és a festészet között. „Az egyikkel a pillanat -legnagyobb diadalait, a másikkal az örök dicsőséget lehet elérni“ – -tanakodik magában. A hires tenorok: Rapsaïd és Soria nagyon elfoglalják -és nagyon érdeklik. _Faust_ nizzai előadása olyan lelkesedésbe ejti, -aminő csak a passzionátus zenészek osztályrésze szokott lenni; igaz, -hogy lelkesedéséhez hozzájárul az ünnepeltetés öröme, s az a tudat, hogy -páholyában egy eleven szobor s nem egy akárminő kisasszony impresszióját -teszi. Majd _Aida_-ról ir gyönyörü lapot, jeléül, hogy a zenének még -folyton nagy vonzó ereje van reá, de már Verdi remekét egy képhez -hasonlitja, s ilyen refleksziókba bocsátkozik: „A zene arra tesz -hajlandóvá, hogy adjuk át magunkat az életnek, a könyeknek, a vigságnak, -a szerelemnek, mig a festés olyan munka, mely fölemel a földről, s -közömbössé tesz minden iránt, kivéve a müvészetünket.“ S ugy látszik, -egy darabig habozik a két müvészet között. Még ezután is -vissza-visszatér az álom Catalaniról: de később mind sürübbek a -torok-bántalmak, mind gyakoriabbak a látogatások Biarritzba, Cannesba, -Nápoly kék ege alá, s az énekmüvészetről lassan elhallgat a krónika. - -Hanem azért tovább szövi nagyratörő terveit s egyre tart nyugtalansága, -elégedetlensége, melanchóliája. Sehogy sincs megelégedve magával és -sehol se érzi jól magát, akárhová megy. „Nem tudom mit csinálunk – irja -– s utálom magamat. Rendkivül kellemetlen érzés ez; az ember ugy van, -mint a sovány asszony a fürdőben: hiába szalad, követik a lábai.“ - -S ekközben mind nagyobb és nagyobb helyet foglal el lelkében az az -ambiczió, hogy az ecsettel szerzi meg az olyannyira óhajtott dicsőséget. -A rajongást a szép képek iránt flórenczi utazásai fejlesztik ki nála. -Jellemző őszinteségére, hogy a Palazzo Pitti mükincsei eleinte csak azt -a gondolatot ébresztik fel benne, hogy: miért nem öltözködnek az emberek -ugy, mint régen, mikor a mostani divatnál csunyábbat már nem is lehetne -kitalálni? Szeme eleinte csak a portrékon akad meg; s a szobrok közül -csak a rosszul formált lábu Vénuszok intriguálják, talán azért, mert -neki nagyon formás kis lába van, amire kellőképpen büszke. De nemsokára -már Rafaelt kritizálja, s nem tud eltelni a Fornarina nézésével. -Kevéssel utóbb meg müvészet-históriai fejtegetésekbe bocsátkozik, s -hevesen, fiatal és kis-lányos határozottsága egész tüzével vitatja, hogy -a görög szobrokon az egyiptusi motivumokat és hatásokat kutatni -képtelenség. Rómában órákat tölt el a kapitoliumi muzeum márványai -között, s már 1878-ban, miután háromszor vagy négyszer látogatott el -Flórenczbe és Rómába, azt irja egyik barátnőjének, hogy csak -festészettel foglalkozik, hogy nem jár többé a nagyvilágba, s hogy -nagyon unatkozik, ha mütermén kivül kell töltenie az időt. - -Mária 1877-ben belépett a Julian festészeti akadémiájába, melynek -legkitünőbb növendéke lett, s komolyan nekiadta magát a tanulásnak. Ez -időtől fogva nem lehet ráismerni többé. Vége az operaházi sorti-knak, a -képviselőházi csatangolásoknak, a Worth-ruháknak; szó sincs többé a kis -grófokról és a lóversenyek hőseiről. Adieu, kosarak, vége a szüretnek! -Régi szórakozásai csupa hiuságoknak tünnek fel előtte, s egész lelkével -csak a képeinek él. Leveleiben most már nem találunk egyebet, mint -mütermek plánumait, kép- és szobor-kritikákat, atelier-históriákat. A -poltavai kormányzóság messzeségében, és spanyolországi utján is csak a -munkaterveivel van tele. S az uj életmód szinte fölfrissiti a lelkét. Az -élet azelőtt üresnek tünt fel előtte. „Ezen a mi világunkon – irja – -mindaz, ami nem szomoru, nagyon ostoba, s mindaz, ami nem ostoba, nagyon -szomoru.“ Mindent nélkülözött, mert mindent akart – mondja róla Anatole -France. – Most, hogy csak egy a vágya, nem olyan szegény többé. -Munkakörében valami lelki-békét talál. S _Andrey_ (ezzel a névvel -szignálta első kisérleteit) jóval vidámabb és elégedettebb lény, mint -aminő az elkényeztetett kis Moussia volt. Egy uj hang csendül meg -leveleiben: a tréfa hangja. (S mily kedvesen, mennyi szellemmel, s -amellett mily megnyerő természetességgel tud eltréfálózni!) Érdeklődni -kezd a tömeg, a szegények élete iránt; tüzes republikánussá válik, -el-elpolitizál, s egy minden irányban független ujságra vágyakozik. És -szakadatlanul dolgozik! A „grande médaille“ álma nem enged pihenést -neki, s mikor egy-egy „mention honorable“-lal kitüntetik, ez csak -fokozottabb munkásságra sarkalja. A tulajdon képeivel semmiképpen sincs -megelégedve, s panaszkodik is a mesterének: „Józanon itélem meg magamat, -s mondhatom, majdnem teljesen elvesztettem a bátorságomat, amit ön -harminczhat lóerővel segitett elérni, s amiért nem is kevéssé haragszom -önre… Ha az ember jót akar valakinek, s igazán azt hiszi, hogy az illető -beleful a vizbe, bizony nem szép dolog ólomdarabokat dugni a -szerencsétlen zsebeibe… De inkább elhibázok egy érdekes és igazán érzett -tanulmányt, mint hogy modelláljak… Mindössze három éve, hogy festek. Ez -rengeteg idő az én türelmetlenségemnek, de nem sok, közönséges -értelemben véve a dolgot… Az első azok közül, amelyeket ön perfidül a -festményeimnek nevez, tizennyolcz havi tanulás után készült; az utolsót -nagy betegség után, folytonos láz közt csináltam… Látni való, hogy ön -nem is sejti, milyen rettenetes, szinte vétkes dolog az, azt mondani egy -embernek, aki minden áron tanulni és dolgozni akar, hogy: „Ön! ön már -nem tud semmit!“ Hisz ez valóságos morális gyilkolás, kegyetlenebb, mint -a másik…“ Nem, semmi áron se akar lemondani álmáról, s beteges -érzékenysége szinte megköveteli, hogy álmában ne háboritsák, hanem -ringassák el szép csöndesen… - -Ekközben tüdőbaja mindinkább előre halad, s mikor a halál árnyéka -megjelenik a küszöbön, fellobog benne az életkedv. Most már volna miért -élni, s ime – nem lehetnek többé illuziói!… Mindent oly szépnek lát, -minden tele van előtte napfénynyel, s meg kell halnia! Görcsösen -ragaszkodik bele a tova illanó létbe, de gyermeki sirámairól csak -naplója beszél. Leveleiben nincs terhére senkinek a panaszaival. - -Ezeknek az utolsó időszakból való leveleknek a tartalma egészen -sajátszerü. Rejtőzötten, többnyire álnév alatt, nagy irókat keres fel -velük, akiket csak könyveikből ismer, s akik többnyire pszichológok, -költők és moralisták. Nem mondja meg határozottan, mit vár a nagy -szellemekkel való légies érintkezéstől, de látnivaló, hogy nem a „szép -szellemek“ köznapi kiváncsisága vezérli hozzájuk. Ezek a levelek -csodálatos mestermüvek. Egy tulraffinált, nyugtalan női lélek subtilis -érzés- és impresszió-árnyalatai oly magas szellemmel vannak benne -megörökitve, hogy e pszichológiai raritásnak a mását hiába keresnők az -egész világirodalomban. E levelekre Bashkirtseff Mária nem kapott olyan -válaszokat, aminőket remélt. Felhagyott a kisérlettel. - -Azok után, amiket Bashkirtseff Mária utolsó napjairól följegyeztek, -gyanitani lehet, hogy a kételyek, melyeket e levelek mindegyike lehel, -egy férfi nevéhez vezetnek, s hogy ez a férfi: Bastien Lepage volt. -Mária élete utolsó évében ismerkedett meg a nagy festővel, akinek régóta -legrajongóbb tisztelője volt. Bastien Lepage akkor már sokat szenvedett -a tüdőbaj miatt, mely később megölte. Mária menthetetlenül a halálé -volt. S a végzet ugy akarta, hogy e két halálra itélt szivében kihajtson -a szerelemnek egy halvány, kései virága… Az utolsó napokban Bastien -Lepage mindennap fölvitette magát a haldokló leányhoz. Elbeszélgettek. -Miről? Talán a napfényről, a szinekről, az életről. Ilyen lehetett a -Jaufre Rudel és Melisande találkozása a tripoliszi várban, éjfélkor. -Tulvilági galanteriákban multak el a perczek és az órák. Napok már nem -voltak hátra. Bashkirtseff Mária egy ködös őszi délután halt meg, a -Bastien Lepage karjai között. - -A jövő olvasóját bizonyára egészen más részletek fogják érdekelni e -levelezésből. Azok, melyek előttünk szinte köznapiaknak tünnek fel, s -inkább csak azért szurnak szemet, mert azonegy alaknak az életében -jelentkeznek, és szinte meztelen őszinteséggel nyilvánulnak. Érdekelni -fogja például a jövő olvasóját az ellenmondásoknak az a nem leplezett -sokasága, mely a Bashkirtseff Mária lelkében helyet talált. A mi korunk -emberét mindenekelőtt az ellenmondásoknak ez a szövevénye -karakterizálja. A mult alakjai egészben véve hivek voltak egy-egy -filozófiához, egy-egy általános felfogáshoz, ha cserélgették is -koronkint a világnézeteiket és felfogásaikat. Arra, hogy az ember -ideig-óráig sem csatlakozik e rendszerek valamelyikéhez s a tulajdon -hangulatán kivül semmiféle szellemi áramlatnak sem enged uralmat maga -felett: a mi időnk adja az első példát. Az emberi gondolkozás -történetében unikum az a nonchalance, melylyel a modern ember a lét nagy -kérdéseivel szemben viselkedik. Régebben az ember, ha nem tartotta magát -semmiféle valláshoz, tartotta magát egy tetszése szerinti filozófiához, -melyet, ha módositgatott is a tulajdon használatára, egészen soha se -lökött el magától. Ma, a raczionalizmus csődbe jutása, s a -materializmuson épült népies filozofémák komikus krachja után bárminemü -filozófa még inkább diszkreditálva van, mint a temérdek vallás. A modern -ember tökéletesen perplex a lét nagy kérdéseivel szemben. Oda jutott, -hogy semmire sem támaszkodik többé, de mindent lehetségesnek tart, még a -legnagyobb képtelenséget is. És főképp a legnagyobb képtelenséget. Ugy -találja, hogy illuzió és illuzió között a régi mese többet ért, mint az -ujabb. Nostalgia fogja el, régi álmaira emlékezvén, s ezekre legalább -kegyelettel gondol, mig az ujabbak csak a kiábrándulás boszuságával -töltik el. S tulhajtva pyrrhonizmusát, a semmivel sem törődés -álláspontjára helyezkedik. A „que scais-je“ az idők folyamán „je m’en -fiche“-sé torzul. Az ujkori szkeptikusnak nincs egyéb vágya, mint hogy -megadja magát mindannak, ami a régi rendszerekben megnyerő volt; s ehhez -képest vallásos, sőt fanatikus, pantheista vagy pozitiv gondolkozásu, -Istentagadó vagy babonás, a hangulata szerint, Bashkirtseff Mária reggel -és este buzgón imádkozik a görög ritus szerint, délelőtt tagadja, hogy: -van lélek, délután az alvajáróhoz megy, s a jövendőjét kérdi tőle, este -kineveti pére Didont, az összes egyházatyákat, Aristotelest, Kantot, -Schopenhauert, Comte Ágostont és Herbert Spencert, s nem tesz kivételt -önmagával sem. - -Egy másik jelenség, mely fölöttébb karakterizálja a mi időnk emberét: az -élet ürességének a hite s e mellett: a haláltól való ideges félelem. -Ismét egy ellenmondás, mely a maga teljességében igazán uj, s mondhatni -_fin de siècle_. Az évezredek óta, mióta az ember eszmél, s lelki -vivódásait a papyrusokon közölni tudja azokkal is, akik még nem éltek az -ő halála órájában: soha se volt rá eset, hogy a halál gondolata ily -roppant, mozdulatlan, sötét felleget vetett volna az emberi gondolkozás -tükrére, az irodalomra, mint a mi időnkben. Mit jelent ez? Hisz a halál -gondolatának egyformán sujtónak kellett lennie minden élőre, minden -időben; honnan van tehát, hogy e rettenetes gondolattal való örök évődés -csak épp a mi korunk szomoru kiváltsága? A gondolkodás földhöz -ragadtságában, vagy az idegek elernyedtségében, az általános -hypochondriában találhatjuk fel e jelenség okát? Annyi bizonyos, hogy e -rémes hangulat folytonossága a cselekvés századának nehéz válsága -gyanánt tünik fel a figyelmes szem előtt. És különös, mig az -arany-korban, mikor az élet becsének az ember még naivul tudott -örvendeni, az élet elvesztésének a képzete nem járt ilyen válságokkal: a -rémlátások mai napság legfőkép azokat látogatják meg, akik az elveszteni -valónak, a féltett életnek az értékét korábban a legkevésbbé tudták -megbecsülni. - -A jövő olvasója ugy fogja találni, hogy a mi időnk e jellemvonásaival -rejtelmes, de nem megmagyarázhatatlan összefüggésben van még néhány -ismert, gyakran vitatott karakterisztikona a jelenkornak: az élni sietés -mániája, az ambiczió szertelensége, a mohó élvezetvágy, melylyel elég -sajátszerüen együtt jár az élvezetekre való képtelenség, a szerelmi -gyöngeség, nem a fizikai értelemben vett, hanem a fogékonyságnak, a -gyulékonyságnak az a fogyatékossága, melyet az ujkori moralisták az -_impuissance d’aimer_ elnevezésével jelölnek. Ugy fogja találni, hogy -ezekhez a jellemvonásokhoz okozati összefüggésben járul hozzá: az -általános meggyőződéstelenség, az elvek lazasága, a hajlékony, -impresszionista gondolkozás-mód, az elme örök nyugtalansága és -szeszélyessége, a léleknek a kételkedésre, a gunyra, a nem-bánomságra -való hajlandósága. S hogy e jellemvonások mily „elváltozásokat“ -idézhetnek elő egy női lélekben, erre aligha talál jobb példákat -azoknál, amelyeket a Bashkirtseff Mária leveleiből és naplójából -merithet. - -Aztán meg e napló és e levelek lapjai között egész pompájában ismerheti -meg azt a női tipust, mely a mult irodalma előtt teljesen ismeretlen -volt: annak a nőnek a tipusát, aki szüzi testében a jó és a rossz teljes -tudását hordozza, s akinek gondolkozását e tudás csömöre elbetegiti, -anélkül, hogy a test déboire-jaiból valaha része lett volna. - -Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd lizáló kor emberi -szörnyetegének, a megtestesült homoduplexnek női példányát, akinek átka -az, hogy lelkének egyik felével folyton ellenőrizze, lesse és figyelje a -másikat. - -Megismerheti e korszak uralkodó praetenzióját, azt a dölyföt, melylyel a -jelen embere az Igazság rajongó szeretete nevében fölfedi társai előtt -minden gyöngéjét, minden nyomoruságát s büszkélkedik a meztelenségével. - -Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd szerepet játszani az -emberiség történetében, s aki lelki éberségével máris fölényben van -vetélytársa, az egykori zsarnok felett. - -Megismerheti az irónő egy uj tipusát, aki látóköre szélességével és -müveltsége kincseivel elhomályositja a régieket, a szerencsés intuiczió -kiváltságosait; megismerheti a Lucien Perey-k és Arvéde Barine-ok egy -egálisát. - -És végre megtalálhatja e kötetben azt is, amit a mai ember kibékitő -vonásának nevezhetnénk. A morális nyugtalanságot értem. A mi időnk -emberéről sok rosszat mondhat a jövő filozófusa; de ez az egy vonás -bizonyára engesztelő hatással lesz reá. Mert mindenesetre mellette szól -a jelen emberének, hogy mig ősei a nagy vérontások és formidábilis -vétkek elkövetése után is zavartalan lelki békében élték le penziójuk -napjait, a nyomorult epigon, hitvány bünei miatt, örökös meghasonlásban -van önmagával. - - - - -EGY IRÓ GAVALLÉR. - -– _Arsène Houssaye._ – - -Négy vaskos kötet, melyek cime: _Vallomások_, alkalmat adott Arsène -Houssaye barátainak, akik pedig voltak elegen, hogy az 1885-ik évben még -egyszer felrázzák lethargiájából a jó öreg akadémiát, ilyen értelmü -szavakkal: „Ime, egy virgoncz legény, „ung gentil compaignon“, ahogy -ősapáink mondták; ötven éve már, hogy udvarol minden cocottenek, s -neked, ó cocotteok legszeszélyesebbike; nos, hogy tetszik?“ - -Hát sehogyse tetszett. A negyven irigylésre méltó karosszéknek, ha -véletlenül mindannyian egyszerre veszitenék is el a gazdáikat, mind a -negyven gazdát, megvannak a maga predesztinált uj gazdái. És Houssaye -csak a negyvenegyedikkel vigasztalhatta magát, a „kimaradtak“ hires -karosszékével, melynek történetét ő irta meg, Molièretől Bérangerig. De -mi neki Hekuba s az utókor minden dicsősége? Megirta rég, hogy ő csak a -jelennek ir, nem is a tudós, öreg jelennek, hanem a huszonötéves, vidám, -szép jelennek, mely drága ruhában jár és az Avenue de Friedlandon lakik. - -S aztán, elég része volt az ünnepeltetésben, hogy ne kivánja meg az -utókor tömjénezését is. Ama kiválóan szerencsés irók közé tartozott, -akiknek minden lépte egy-egy sikert szerzett. Olyan megnyerő irói -egyénisége volt, hogy a prestiget, melyet két kézzel előlegeztek neki, -ötven kötettel sem tudta elpazarolni. Mindig előkelő irónak tartották, -akinek sok olyan szabad, ami más közönséges halandónak tiltott gyümölcs. - -A _Tiltott gyümölcs_, meg a _Rózsaszinü bünök_, – a _Párisi szörnyek_ és -a _Vétkes szerelmek_ egy szóval az az irodalom, amely velin papiron -prédikálja az erkölcsöt, s meztelen vignette-tel szégyenkezik a -kirakatokban: ime ez az Arséne Houssaye hatása. Ezeknek a könyveknek a -szerzői, nevezzék őket Monseletnek vagy Catulle Mendésnak, Gypnek vagy -Maizeroynak, irjanak finoman, vagy elijesztően, – egyformán Arséne -Houssayetól kapták azt az ihletet, mely serdülő zsenialitásukat a -hiányos öltözetü irodalmi ideál kicsapongó kultuszára csábitotta. A -különböző dekameronok és a lenge tárcza-novellák szerzői méltán nevezték -Houssaye-t szeretett mesterüknek. Ő volt az, aki a kemény papirt és a -szépnyomást irodalmi müfajjá tette, ő volt az, aki először követelte a -filozófia tekintélyét a kétértelmü anekdotának. - -Párisban, ahol sohasem voltak szükében elmés embereknek, ennyi irodalmi -hatás is elegendő jele annak, hogy az, aki ekkora iskolát tudott -csinálni, nincs érdekes irói tulajdonságok nélkül. - -Csak ezekről az egyéni vonásokról szólok a következő sorokban; a -_Vallomások_ tartalmával nem foglalkozom. Ami e vallomásoknak -jelentőséget adott, az ugy sem magában a könyvben van. Mert bár nem -érdektelenek azok a küzdelmek, melyekre Houssaye a Comédie szinészeivel -szemben kényszeritve volt – szinházi igazgatóságának apró eseményei -jelentéktelenek s eredménytelenek voltak. A hét év alatt (1849–1856), -mikor Moliére házában ő rendelkezett, a Théâtre Français ügyei oly -rosszul álltak, mint azóta soha. Nem sokkal nyomatékosabbak azok a -közlések sem, amelyek széles összeköttetéseinek köszönhetők. Rachelről, -Mussetről, ma már teljes lehetetlen valami eddig nem ismertet mondani. -Hüséges barátaik siettek följegyezni balgaságaikat; az adomák róluk, -valamint Théophile Gautier-ről, Gérard de Nervalról, Roqueplanról, s az -egész romantikus táborról, régóta közkézen forognak. Megirtak egymásról -mindent, ami csak megirható volt, néha még azt is, amit nem kellett -volna megirni. Houssaye többi barátai közül: Jules Janin, Paul de -Saint-Victor és a még kisebbek meg épen elvesztették minden -érdekességüket. Jules Janin! Ki az, aki ma csak egyetlen elmés mondását -idézné? A találékony, ügyes, néha szellemes fő nem csillogtatja többé -leleményét; elmult érdekessége, amint elmult ő maga is; nem élte tul -csak az egy _Holt szamár_. - -De az elmult és a halhatatlan irói nevezetességek barátja, mindnyájuk -Maeczenása, a hajdani vendéglátó jó fiu, még sokáig szerepelt – mindig -fiatalon, mindig legényesen – mint amateurje minden szép dolognak és -hetven éves korában is megmaradt annak a gavallérnak, aki III. Napoleon -udvarában olyan sokat beszéltetett magáról. - -* - -Regényiró sorsa, hogy valamelyik alakjában, természetesen a -legérdekesebbikben, vagy abban, amelyiknek lelki életét a legtöbb -előszeretettel festette, olvasói rendesen őt magát akarják felismerni. -És ez igen természetes; hisz olyan nehéz azt elképzelni, hogy a képzelet -embere, aki megfigyeléseit, benyomásait áthelyezi egy nem létező -világba, ne keressen ott egy kis helyet maga magának is! Még nehezebb -föltételezni, hogy a szigoru elemző, aki megszokta szétszedni az emberi -lelket, ne vegye górcsöve alá épp azt a lelket, amelyet legközelebb -talál és amelyet a lehető legjobban ismer. Aztán meg olyan sok iró -akadt, aki csakugyan igazolta a közönségnek ezt a várakozását. Az -iró-népség hiu népség; szereti magát mentegetni, hogy ha rászorult; vagy -mikor erre semmi szüksége, szereti magát megmagyarázni, nehogy -félreértsék. A dolog természetében van, hogy az ilyen magyarázatokat még -akkor sem lehet készpénznek venni, hogy ha önéletrajzok; elkezdve a -„Wahrheit und Dichtung“-tól, le, a legszerényebb „vallomások“-ig, ezek -is mindannyian mesék; hát még a regények! Nincs sikamlósabb dolog, mint -ezeknek a szentjánosbogár fényével keresni az irót, akinek lelke mélyébe -látni „ezer gyertyafényt helyettesitő“ világitó készülékekkel is csak -kevesen képesek, olyan tudományos készülékekkel sem, amilyenek a kritika -mestereinek filozófiai módszerei. És amily nehéz ez a kutatás, vagy -jobban mondva kémlelődés, épp oly haszontalan is. Előre is tudhatni, -hogy amily bőszivüséggel ad kölcsön az iró a maga lelkéből alakjainak, -épp oly féltékenyen őrzi a maga egészét, mert hisz az felerészben -gyöngékből, hibákból és tévedésekből áll, hogy ha nem betegségekből, -bünökből és oktalanságokból is. Hogy az iró oda feküdjék a -bonczolóasztalra, ahhoz nem elég egy Balzacnak az objektivitása, ahhoz -egy Vesale András önmegtagadása kellene. Balzac, aki a saját alakjait -mintegy vizióban látta maga előtt, s akiről Taine feljegyezte, hogy -barátainak hireket mondott alakjairól, mint a valóban élőkről szokás, -bizonyára meg volt áldva azzal az adománynyal, hogy szinte kikeljen -önmagából, s magát is, mint minden alakját, ugyszólván magán kivül -lássa. Mégis, amint regényei minden nagy egyéniségében van valami -brutálisan Balzac-szerü, nincs azok között egyetlen sem, akit csak közel -rokonának is lehetne mondani. - -Balzactól Houssaye-ig – ki nem ismeri a közmondást? – csak egy lépés. -Houssaye-nek is van egy nagy egyénisége, aki (mint a Balzac nagy -alakjai: Vautrin, Nucingen, Rastignac vissza-visszatérnek számos -regényben) megjelenik majdnem minden nagyobb munkájában. Ez: Octave, -Parisis herczeg, az ugynevezett „Don Juan de Parisis.“ Annak a -regény-cziklusnak, amelyet Houssaye _Les comédies parisiennes_ közös -czime alá foglalt, amint hogy Balzac is „Comédie humaine“-nek nevezte a -maga regény-csomóját, Parisis a hőse, s ugyszólván a hazajáró lelke. Ez -a modern Don Juan a császárság lyonjának a typusa, egy bálványozott -„cocodés“, a kinek minden sikerül. Houssayet is sikerült ünnepeltté -tennie. A _Grandes dames_ és folytatásai neki köszönhetik, hogy irójokat -„mester“ – nek kezdték czimezgetni. A népszerüvé vált alakban Houssayet -magát vélték fölismerni, s neki nem jutott eszébe tiltakozni, hogy -brilláns hóditójával ne azonositsák. Ez a hallgatag elismerés azonban -egy olvasót sem fog alterálni, aki meggyőződött arról, hogy az iró soha -sem egy az alakjával. Egy pár lap, s mindenki belátja, hogy Parisis csak -fantazmagória, az pedig, aki e tömérdek lapot teleirta, végre is élő -lény. Hanem az a körülmény, hogy az iró türte az összehasonlitást, sőt -az azonositást, nem lehet érdektelen. Mindenesetre jellemző rá nézve, -milyenek a formái annak a fantomnak, melynek ürességébe a maga lelkét -akarta lehelni. - -Egy verskötetben, mely akkortájt jelent meg, a Georges de Lys -_Tubarózsái_-ban, van egy költemény, melynek „Parisis“ a czime. A -Houssaye hősét énekli meg, amint hogy vannak versek, melyek Didoról, -Gretchenről, Don Juanról szólanak. A csodálat megnyilatkozása ez, azé a -meghatott, naiv csodálaté, amely tányérra, óralapra és dohánytartóra -festi a kedves költői alakot. Ime Parisis a tányéron, prózai, de hüséges -forditásban: - -„Don Juannak nevezed magad. De hisz te nem vagy az! Don Juan egy utópia -álmodozója, akit mindjárt elfog a kiábrándulás és az undor, mihelyest -szivta a virág illatát. Parisis visszaemlékszik szerelmeire és szereti -azokat. Minden könyvből gyönyört merit s emlékében ujra olvassa a -kiszakitott lapot… – Parisis boldog. Szive, mely mindig telve vágygyal, -tétovázás nélkül egyenesen megy czélja felé. Parisis boldog, mert mindig -szeret… Az elmult szerelem nem hagy szivében ürt. Don Juanon rajta ül a -szenvedés ólomszin bélyege. Don Juan, mihelyt győzött, nem szerette -többé szerelmeit! – Parisis a nőért imádta a nőt; mindegyikből tudta -élvezni a szépet, a nélkül, hogy a tökéletest a valóságban kereste -volna. Mindnyájoké volt, időről-időre, testestül-lelkestül; s mindnyájan -kaptak hatalmas szive lángjából, abból a lángból, melyben a kéj az -emberi Ideált szüli. – (A kép egy kissé képtelen, de legalább meg lehet -érteni s ezt nem minden költői képről lehet elmondani.) Jertek -herczegnők, marquisek, kiáltsátok, hogy nevét örökre bevéste lelketekbe; -Alice, Violette, gyönyörü viziók, akik büszkén vallottátok, hogy neki -meghódoltatok, s akik elkárhoznátok, hogy még egyszer fölleljétek, -jertek, mondjátok el, hogy álmotok ideálja ő! – Ó mester! szivedet -enyémnek érzem, bár nincs zsenim, mint neked, hogy méltón megénekeljem -ezt a hőst, aki lelked mélyéből született. Mégis érzem őt szivemben -dobogni. (Közbevetőleg szólva: ez a Georges de Lys katonatiszt volt; -látnivaló, hogy egy azok közül, akiknek erénye a szép elv: ahány -szállás, annyi szerelem.) Lovelace szerelme irónia volt, Don Juan álma -utópia: Parisis szerelmének a neve: Hit! – Hit a szerelemben, melyet -Lovelace tagadott, melyben Don Juan kételkedett, folyton keresve azt s -nem látva, hogy minduntalan lábai előtt hever; Parisis megtalálta, -szemtől-szembe állt vele s nem kért tőle mást, csak azt az égi -kegyelmet, hogy mindig szerethessen, a szerelem után.“ - -C’est du pur Musset – mondaná Jules Janin, amint megirta a „Comédies -parisiennes“-ről: „C’est du pur Balzac“. - -A mai olvasó azonban, aki kevésbbé könnyen lelkesülő, mint volt a néhai -jó „tárcza-király“, valószinüleg naivnak fogja találni ezt a költői -ömlengést s mindenekelőtt sajnálni fogja a költőt, aki oly közel járt -ahhoz, hogy megértse Don Juant – valamennyi s bármelyik Don Juant – s -mégis oly roppant rosszul kommentálja őt. Mindegy; ez a vers elég -világosan mondja el azt, amit Houssaye Parisisában kifejezni akart. - -Ez az alak azonban nem csupán „ideál“, hanem tipus is kiván lenni. -Parisis a második császárság „muscadin“-je, környezete e világ -erkölcseit akarja visszatükröztetni. E világ persze csak az udvar és az -előkelőség világa. Houssaye számtalan elő- és utószavában nem győzi -eléggé hangsulyozni, hogy a mi e körön kivül van, az számára nem -létezik. De egyszersmind reklamálja e világ fölényét minden kivüle -állóval szemben. Egy helyt a következőket mondja: - -„Jól tudom, hogy ha valaki Balzac-kal versenyezni akar, csökönyösen kell -ragaszkodnia a vérszegény polgárok rajzához, s rövidlátó -aprólékosságokban kell tanulmányoznia a közönségesség végtelen -kicsinyeit. S akkor a regény doktorai a Prudhomme ur hangján kiáltoznak: -„Mennyire ez az!“ De micsoda! Egy együgyüségnek a fotográfiája! A -szoba-regényiró, aki ugy él, mint egy medve, ha valaha fölment volna a -Champs-Elysées hires onyx-lépcsőjén, oly messze érezte volna magát -Páristól, mint ha Japánban, egy porczellántoronyban járna. De azért -tagadja, hogy létezik az, amit nem lát, mikor kinéz az ablakon. Azt -mondták rám, hogy Párisnak csak egy szegletét festem. Aki manapság -Párist egy képben akarná feltüntetni, olyan ügyességre volna szüksége, -mint annak a régi müvésznek volt, aki az Iliás egész szövegét rávéste -egy pajzsra. Páris száz világot foglal magában: én azt választottam, -mely a legregényesebb, legkülönösebb, melyben a legtöbb szenvedély van, -jól tudva, hogy az igazság soha sem veszti el jogait. Arra a -szemrehányásra, hogy ismeretlen világot festek, a Paul de Saint Victor, -Barbey d’Aurevilly és Banville arany hangján felelek meg: „A nagy Balzac -halála óta egy uj világ keletkezett, melyet láttunk alakulni, -összeomlani és ujból feltámadni. Ennek a világnak nem volna -történetirója, ha Arséne Houssaye, aki elég jól megfigyelhette -erkölcseit, nem irta volna meg ezt a _Comédie parisienne_-t.“[12] - -A Commédies parisiennes tehát kiegészitése, sőt betetőzése kivánt lenni -annak a nagy münek, amelyet szerzője egésznek gondolt, s _Comédie -humaine_-nek nevezett. Valóban, ebből a hatvan és egynéhány kötetből -csaknem teljesen hiányzik az előkelő világ. Tele vannak a mesterségek -embereivel s az arany más rabszolgáival, akik többé-kevésbbé, de a -leggyakrabban mégis becsületes uton törnek e sárga lidércz után. -Egyebekben is nagyon nélkülözik a nemes világ erkölcseit. Hiszen – hogy -Balzac legnagyobb kritikusát, Tainet idézzem – „alkotójukból is -hiányzott a valódi nemesség; Balzacnak semmi érzéke sem volt a delikát -dolgok iránt; bonczoló kezei bemocskolták a szemérmes lényeket; -elrutitották a rutságot.“ A Balzac világa alantas, bár telve van -hatalmas alakokkal. Titánok azok, kik a föld mélyében kovácsolják óriás -miveiket, az izzó arany halvány világa mellett. - -Monografiát irni a magas körök erkölcseiről, arról a világról, melynek -uralkodó szenvedélyét nem a meggazdagodás vágya, hanem egyéb, -emelkedettebb érdekek szitják, bizonyára kiváló müvészhez méltó feladat. -A nagyvilág sima padlóján hozni müködésbe olyan erőket, amilyen egy -Grandet emberfeletti akarata, egy Brideau ördögi elszántsága, vagy egy -Hulot rémitő szenvedélye, oly nagy munka, amely hatalmas kezü alkotót -kiván. - -Azért, aki elolvasta a Houssaye programmját, érdeklődve fogja végignézni -Parisis herczeget, azon a hires onyx lépcsőn, ott a Champs-Elysées -mögött. - -Az első, ami az olvasónak feltünik Parisis herczeg történetében, az, -hogy a tizenkét kötetes regénycsomónak Parisison kivül más szereplője -nincs. Nincsenek körülötte, csak puszta nevek. A férfiak, hivják őket -Montjoyeuxnek vagy Rio herczegnek, Santa Cruznak vagy Georges -d’Aspremont-nak, mindannyian csak apró Parisisok. Ugyanaz a -foglalkozásuk, azaz mindannyian semmittevők, hősei az álarcos báloknak s -Herkulesei a cabinet particulier-knek; ugyanaz a gondolkozásuk, azaz -egyik sem gondol egyébre, mint vig lakomára s apró hóditásokra; ugyanaz -az érzésük, azaz egyik sem érez semmit, hacsak azt a sajnálatot nem, -amit Neró, hogy nem birhatnak minden nőt. Ugyanazt teszik, ugyanazt az -életet élik, s ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Parisis, legfeljebb -azzal a különbséggel, hogy más sorrendben jutnak a nőkhöz, másféle -lépcsőt készittetnek és nem éppen onyx-ot, és mikor ezt a lépcsőt -használatba veszik, még keresettebb elmésségekkel fogadják hölgyüket, -mint Parisis herczeg szokta. Épp oly ellenállhatatlanok s épp oly -csodált lények az alsóbb régiók előtt, mint nagy előképük; mindenki -szerelmes beléjük, mint amabba; ugyannyira, hogy öreg milliomosok, akik -ezeket az urakat csak hirből ismerik, sietnek meghalni s rájuk hagyni -millióikat, égve a vágytól, hogy összekapargatott kincseik elegánsan -repüljenek el. (Aki nem hiszi, nézze meg a _Les parisiennes_ első -kötetét, ahol Georges d’Aspremont-t, abban a pillanatban, mikor magát -megöngyilkolni készül, egy ismeretlen milliomos ur igy segiti ki a -pillanatnyi zavarból.) Egyik olyan, mint a másik, s csak annyiban -különböznek egymástól, mint a sakktábla koczkái, egyik fehér, a másik -fekete, egyik szőke, a másik barna. Az olvasó, ha nem rendelkezik -különös memóriával a neveket illetőleg, jól teszi, ha megszámozza őket. - -Ami a nőket illeti, szintén ilyenformán áll a dolog. Houssaye azt mondja -valahol, hogy Parisis története „női arczképekből és nők leveleiből áll, -melyek a párisi magas világ legbájosabb titkait foglalják magukban“. -Nos, ezeknek a leveleknek stilusa, helyesirása nagyon egyforma, az -arczképek ugyanazok, csak a jelmezekben különböznek egymástól. Egyik a -nagyvilági nő báli toilettejében van, másik szinész-kosztümöt visel, a -harmadik nagyon nyárias öltözetben ült a fotográfus elé; nem tudom, mi -lehet. Ezeket már a haj szine sem különbözteti meg egymástól, – mert ki -tudhatná, minő szin lappang a szép, vöröslő fürtök alatt, – sőt azt sem, -hogy a hajadoni, vagy a férjezett statushoz tartoznak-e? Ezt a -körülményt a Houssaye hősnői nem szokták tudomásul venni. Csak egyetlen -pontról lehet megismerni, hogy mégis kétféle kategóriába tartoznak, -arról a pontról, amelyről a jegyzők szoktak beszélni, akik tudvalevőleg -a számok emberei. Houssayenak a legelmésebb mondása az, hogy van nő, aki -a szerelmet a mások pénzének tartja. Aki a „Comédies parisiennes“-t -irta, az csak ezt az egyetlen nőt ismerte. S ha ismert még egy másikat -is, ez amattól csak annyiban különbözött, hogy szerelem dolgában -kommunista volt ugyan, – de amint hogy vannak ideális kommunisták is – -lemondott a vagyonfelosztásról. - -Ezeknek a nőknek, akik oly könnyen gyuladnak, mint a gyufa, s akik oly -könnyen dobják magukat az utszélre, mint más ember az elhasznált -gyufaszálat dobja a kövezetre, – ezeknek a nőknek szultánja Parisis -herczeg. - -Megérdemelte őket, eleget foglalkozott velük. Tizenkét köteten át nem -tesz egyebet, mint hogy váltogatja az odaliszkeket, mint a keztyüt. Az -igaz, hogy némi czeremóniával teszi. Mikor álarczos bálba megy, Faust -jelmezét ölti magára, s hogy alkalomszerü elmésségekkel hóditgathassa a -hölgyeket, előkészületül Goethet olvassa. Egyszer aztán talál egy -Gretchenre, akit nem lehet idézetekkel elszéditeni: elveszi feleségül. -Aztán a „Grandes dames“ végén, forma szerint meghal, párbajban. De – ne -„kiáltsatok, Alice, Violette, gyönyörü viziók“, – a „Courtisanes du -monde“-ban ismét feltámad s ezzel tökéletesen meghal a legjobb hiszemü -olvasóra nézve is, aki eddig a legnagyobb türelemmel vette tudomásul -párbajait és egyéb izléstelenségeit, – s aki a morál filozófia révén -elnézte azt is, hogy az ideális hős mily ügyesen és mily nagyuri módon -él a mások vagyonából. A feltámadás azonban, a magas körök Rocamboleját -teljesen egyenlővé teszi a csapszékek és csapóajtók hősével, s ennél a -pontnál megszünik az irodalom. - -Paul de Saint-Victor, akinek sokat meg lehet bocsátani, mert sokat és -szépet irt, barátsága tuláradásában azt mondta Parisis herczeg -történetéről, hogy száz év mulva, mint a XIX. század intimus -emlékiratait fogják olvasni. Lehet, de csak abban az esetben, ha akkorra -a „Comédie humaine“-ből egy papirszeletke sem marad hirmondónak. Addig, -mig ez meg nem történik, az utolsó liontypusnak mégis csak Rastignac-ot -kell tartanunk, mindama sötét dolgok daczára, melyeket lehetetlen -emlékétől elválasztani. De ha lion-typust nem is szolgáltatott a második -császárság a regénynek, ez fenn fogja tartani courtisanejainak emlékét. -Ő volt ugyan, aki a franczia-porosz háboru kitörésekor, -regénycziklusának végére, e büszke szavakat irta: „és most, itt nyugszik -egy világ, melynek külön lapja lesz a történelemben“, – de nagyon -valószinü, hogy ennek a külön lapnak az lesz a czime, hogy: _Nana_. - -* - -Ami a Houssaye irói arczképén dandy-szerü, nem az, hogy mester-munkájául -egy balul sikerült dandy-typust választott, ámbár a Parisis üressége és -ennek az ürességnek a bálványozása, az iróban is egy gavallér léhaságát -sejteti. - -De Houssayenak egész gondolkozása és gondolkozásának minden formája a -dandyre vall, ha ugyan szabad e mulékony értelmü szóval jelölni azt a -mindig élő tipust, mely a hajdani cortegianotól a legutoljára emlegetett -„gommeux“-ig, minden változatában ugyanazokat a belső sajátságokat -mutatta. - -A dandynek nincs filozófiája. Nagyon nehéz suly volna ez a telivér -paripák könnyü lovasának. Minthogy minden idejét a nagyvilági élet -foglalja el, nincs alkalma az elvont dolgokkal foglalkozni; később aztán -el is veszti a kontempláczióra való képességét: mert ehhez is training -kell. Azt a pár szemer bölcselkedést, amire a nagyvilági életben -szüksége van, készen kapja másoktól, akiknek ez a mesterségük, amint -készen kapja a ruhát, amelyet visel. S mivel az utolsó divat még mindig -az, amely a XVIII. században nyert a szalónba bebocsáttatást, a dandy -született szkeptikus. De mert ő sem ment attól, amitől senki sem szabad, -s mert vannak negyedórái, amikor a „föld felett valókról“ gondolkoznia -kell: ezek az óriás kérdések őt erőtlenül találják. Ennélfogva babonás. -Houssaye is az. A „Comédies Parisiennes“ több példáját mutatja e -furcsaságnak. Nemcsak Parisis hisz a jóslatban, az iró is hiszi a -Parisisok legendáját és azoknak sulyos végzetét kérlelhetetlen -pontossággal teljesiti. - -A dandy életének czélja a nő. Nem egy nő, nem egy nehány nő, hanem -minden nő. A végtelen kultusszal, melylyel nekik áldoz s mely -természetes következménye annak, hogy a nagyvilági élet megteremtői s -fentartói az asszonyok, – sajátságosan egyeztet össze bizonyos képtelen -megvetést, melyre a hajlamot XVIII. századbeli apáitól örökölte s mely -részben a mult század szabadabb erkölcseinek, részben a maga könnyebb -sikereinek a következése. A nő bálvány előtte, de olyan bálvány, aminő -az afrikai vadaké, akik isteneiket házi butornak használják, s akik -bálványaikat elhajitják, mihelyt a házi czélokra nem alkalmasak. Ez a -szkeptikus imádat a dandy kizárólagos sajátsága. Rátalálni erre a -vonásra Houssayeben is. A _Comédies Parisiennes_ telve van az asszonyok -aljasságaival, melyeket – mint Houssaye valamelyik barátja irta – egy -„szkeptikus“ jegyzett fel, de olyan szkeptikus, akinek vannak -negyedórái, amikor mindent megbocsát. „Ó asszony, asszony, asszony!“ – -sóhajtott fel valahol a _Grandes dames_ irója Beaumarchaisval. És -ellágyulása pillanataiban a Dumas fils társadalmi doktorkodását -negélyezi, s azt a tanácsot adja, hogy akik megtámadják a nőt, kezdjék -ezt a védelemmel. Másutt, csak ugy mellékesen, türelmetlenül panaszolja, -hogy az apasági keresetnek nincs helye. Hanem aztán csakhamar eldobja a -társadalom sebeit nyitogató scalpellumot, s gunyolja, amit előbb szánt. -Csakugyan a védelemmel kezdi s a támadással végzi. És ha kedve volna -minden ötletét axiomában fejezni ki, sokszor szólalna meg olyan formán, -mint az operette-miniszter: „Az asszony minden baj oka, csakis az -asszony, csakis az asszony.“ Ekközben pedig nagy előszeretettel ir egy -könyvet a demi-mondaine-ek és az extra-mondaine-ek kedves büneiről -_Ezeregyéjszaka_ czim alatt. - -A dandy nem tud semmit komolyan, de a müveltség máza tökéletes rajta. A -világban, melyben él, mindenhez hozzá szólnak: irodalomhoz és -müvészethez, politikához és tudományhoz, természetesen csak könnyen és -fölületesen, mert nem illik olyat mondani, a mit valaki esetleg nem -érthet meg, mert jó izlésü ember kerüli a nagyképüséget, s mert végre -ott a legfőbb czél csak az, hogy az ember visszatetszést ne keltsen s -nevetségessé ne váljék. A dandy tehát, hogy mindenhez hozzászólhasson, -minden iránt érdeklődik; de semmi érdeke, hogy bármely kérdésnek -komolyan a mélyébe nézzen. Nem is teszi. Figyelme kettőzött olyan -dolgokkal szemben, amelyek asszonyokkal, szinházzal, s mindazzal -foglalkoznak, ami mindig napi érdekü. Ismereteit tehát egy részről az -általános felületesség, más részről a szalonszerü dolgok előszeretete -jellemzi. Ez különbözteti meg a Houssaye „komoly“ munkáit is, mások -hasonló tárgyu könyveitől. Ó, járatos ő sokféle dologban. Hozzászól a -történelemhez, s megirja La Valliére k. a. és Montespan életét; aztán -egyet gondol, s hálával eltelve ama hires asszony iránt, aki a -forradalom alatt megkisérlette feltámasztani a megölt szalon-életet, -Madame Tallien-t dicsőiti. Ennek a könyvnek: „Notre Dame de Thermidor“ a -czime, melynél, csak az a másik jellemzetesebb, amelyikkel az irodalmi -essai terére lépett. Ez Voltaire-Királyról szól. Szereti a XVIII. -századot, s a kort tárgyaló „tanulmányaiban“ lelkesedéssel beszél -Delaclosról, a „Liaisons dangereuses“ szerzőjéről. Ért a müvészetekhez -is; könyvet ir a flamand festőkről, a franczia müvészekről, de nem -feledkezik meg Lionardo da Vinciről sem. Érdekesek azok a könyvei is, -amelyek különböző korbeli szinésznők méltatásával foglalkoznak, például -ez a hangzatos czimü: „Princesses de comédie et déesses d’opéra“. Sainte -Beuve nem irt olyan könnyüséggel egy hétfői czikket, mint Houssaye egy -kötetet. Nagyon jellemzik e könyvek tartalmát a külsőségek, melyekbe -öltözve megjelentek. A finom, kemény papir, másodvirágzását Houssaye-nek -köszöni. Verseit metszetekkel, tanulmányait arczképekkel adta ki, és -soha sem mulasztotta el köteteit hol Velenczében, hol Nizzában lakó, -három csillaggal jegyzett herczegnőknek ajánlani. - -A dandy nem ugy beszél, mint más ember, igénytelenül és természetesen. -Neki mestersége másokat, rendesen persze a nőt, megnyerni; hivatása -tetszeni s azért kötelessége szellemesnek lenni. Az ötlet pedig olyan -dolog, aminek nehéz parancsolni; annak, aki erőlteti, rendesen balul -sikerül. A Houssaye elméssége olyan, mint az álarczos báloké. Elvétve -találni benne egy jó mondást, de mennyit kell lenyelni addig, mig erre a -mot-ra ráakadunk! Ha finom akar lenni, azt mondja: „a szerelem – Dániel -az oroszlán-veremben.“ Mikor vidámságot akar kelteni, azt mondatja egy -szellemes nővel: „nem vagyok térkép s nem szeretem a geographokat.“ -Idézetei hasonlitanak szép szavaihoz. Ezek közül legjellemzetesebb az, -hogy a „Mains pleines de roses, pleines d’or et pleines de sang“-ban, -Goethe és La Harpe között idézi Octave de Parisist: „Ez a mosolygó szép -asszony a szerelmet és a halált adja neked. De mi az élet szerelem -nélkül?“ - -A dandy sorsa: ünnepeltetés, de csak addig, mig napról-napra megjelen a -társaságban. Ha egyszer eltünik, másnap már nem tudnak róla semmit. Ez a -Houssaye sorsa is. Lehet ugyan, hogy könyveit halála után is sokan -fogják forgatni. De a Coeur Dámát még többen forgatják, s még sincs -semmi köze az irodalomhoz. (1885.) - - - - -APHRODITE. - - -I. - -Aphrodite istenasszony 1896. évvel a mi Urunk Jézus Krisztus születése -után megjelent Páris városának piaczán, s szokásához hiven, lázba ejtett -mintegy ötvenezer szegény halandót. Pedig nem is a maga isteni -meztelenségében, hanem papirosba öltözötten jelent meg; s nem is az -egész világ, csak egyes választottak előtt mutatkozott, a minden -piacznál kisebb könyves-piaczon. Szóval – mert hiszen a türelmes olvasó -érti már ezt a mi éktelenül sallangos ujságirói nyelvünket – Párisban -1896. telén szenzácziós sikere volt egy könyvnek, melynek hősnője: -Aphrodite. Azaz, tulajdonképpen nem is Aphrodite, hanem egy alexandriai -hetaira, aki szép volt, mint maga az Anadyomene, s aki életének egy -magasztos pillanatában ugy jelenhetett meg Alexandria népe előtt, hogy -az álmélkodó sokaság a földre szállott Aphroditének nézte. - -Ennek a csodás szépségü alexandriai leánynak a históriája Pierre Louys-t -egy pár hónap alatt hires iróvá tette. Pierre Louys akkor huszonöt -esztendős fiatal ember volt, akiről _Aphrodite_-je előtt édes-keveset -tudott a világ. Irt ugyan már vagy öt-hat kötetet; mint jó hellenista, -leforditotta Meleagert, s forditott egyebeket is; de ezek a munkái egy -szük baráti körön kivül nem igen keltettek figyelmet. Annál nagyobb -feltünést okozott _Aphrodite_-je; az első kiadásokat valósággal -szétkapkodták, egy hétig minden párisi ujság az uj csillagról -czikkezett, s Louys egy szép nap arra ébredt, hogy többet beszélnek -róla, mint Sarah Bernhardtról. Párisban még megtörténik ilyesmi. Ez a -két szó: „irodalmi esemény“ ott még nem puszta frázis, amelynek nincs és -nem lehet értelme. Másutt müvésznek, irónak, okvetetlenül levelenkint -kell szednie a borostyánt, ha ugyan jut neki a borostyánból; de Párisban -még vannak „jöttem, láttam, győztem“ diadalok, s ezekből a teli -sikerekből nincs kizárva az az iró sem, aki „csak“ könyvet ir, és nem -szindarabot. - -Az a könyvárusi siker, amely _Aphrodite_-nek jutott osztályrészül, -bizonyára Párisban sem mindennapi dolog. Pár nap alatt ötvenöt kiadást -kapkodtak el belőle. Ekkora „rekord“ ott is igen kevés irónak adatott, s -a franczia irodalomnak van akárhány kitünősége, aki soha se viszi többre -két-három kiadásnál. De még ennél is nevezetesebb jelenség, hogy -Aphrodite néhány hónap alatt iskolát csinált. A nagy sikerek nyomában -felburjánzó apró utánzatok máris megtermettek; s a franczia könyvpiaczot -immár valósággal elárasztják az antik tárgyu novellák és regények, -_Aphrodite_ nyomában a Ledák, Ariadnék és Dianák egész sora kompareált; -egy egész mythológia. Egyre több a fiatal iró, aki a Pierre Louys -eszközeivel próbál szerencsét, s ha sikerük jóval kevesebb is, annyi -bizonyos, hogy a müfajt egy időre divatossá tették. - -Mindez rendkivüli dolog; de az már csoda, ami következik. Ennek a -franczia könyvnek, igaz, hogy szükebb, ha ugy tetszik: legszükebb -körben, de nálunk is kivételes sikere volt. Eljutott oda is, ahol -franczia könyveket csak nagyritkán olvasnak; s az irók és müvészek kis -világában szinte rajongással beszéltek róla. Aligha volt még franczia -könyv, amelyet nálunk ennyien olvastak, s ennyien megszerettek. Egy -eleven Aphrodite sem szerezhetett volna rövidebb időn nagyobb -ismeretséget s ez nálunk, a könyv-gyülölet ősi földjén, történt!… - -_Aphrodite_-nek ez a csodálatos hatása érdekesebb magánál a könyvnél is. -Mert ezt a hallatlan sikert maga a könyv nem magyarázza meg. - -* - -Egy csodálatos szépségü hetaira sétál az alexandriai tengerparton. -Szemébe tünik egy férfinak, aki megszólitja: - -– Jőjj velem. - -A hetaira nem megy. - -A férfi aranyat kinál neki. A leány mosolyog, s ismét nem-et mond. - -– Te nem tudod, ki vagyok! – szól a férfi. - -– De igen – felel a leány. (Chrysisnek hivják, s Galileából való.) – Te -Demetrios vagy, a szobrász, aki Aphrodite templomát épitette. Tudom, -hogy kedvese vagy Berenice királynőnek; tudom, hogy a királynő imád, s -hogy nevében te uralkodol. De rám nézve csak közönséges rabszolga vagy; -mert láttál, tehát szeretsz. - -Tudja azt is, hogy Demetriost imádják a nők; hogy százat taszitott el -magától, s hogy egy tuczat halt meg miatta. Aztán elmondja, hogy ő -Chrysis, az egész világé. És még se megy el vele. - -Demetrios azt hiszi, hogy elbánhatik vele erőszakkal Chrysis ettől sem -fél. Mert mit ér az?! - -– Szeretsz. Tehát nemcsak azt akarod, hogy a tied legyek, hanem azt is, -hogy oda adjam magamat neked önként, egészen… - -S Demetrios nem mond ellent neki. - -– Hanem, tudod mit – folytatja Chrysis – tedd meg, amit kivánok, s akkor -szeretni foglak… - -Chrysis eladó. De a föltételei kissé szigoruak. - -Három büntettet követel Demetriostól. Egy tolvajlást, egy gyilkosságot -és egy szentségtörést. Lopja el s hozza el számára Bacchisnak, a -hetairának gyönyörü ezüst tükrét. Ölje meg egyik kedvesét, a főpap -feleségét s rabolja el tőle elefántcsont fésüjét. S végül lopózzék be -Aphrodite templomába, s lopja le az istennő nyakáról hétsoros igazgyöngy -nyakékét. - -Demetrios dühbe jön, de Chrysis tovább suttog a fülébe: - -– Majd meglátod, hogy az én szerelmem megéri, amit kérek érte… - -– Jó – szól Demetrios – holnap megkapod mind a hármat… - -Demetrios unja a királynét, s ugy találja, hogy Chrysis méltó rá, hogy -elkövesse érte a három büntettet. Méltó rá, mert képes volt ezt -követelni tőle. - -És megtartja a szavát. - -Ellopja Bacchistól az ezüst tükröt. Ezért a bünért Bacchis keresztre -szögezteti egyik rabszolganőjét, akit a lopással gyanusit. S Chrysis -tanuja a kivégzésnek. Demetrios tehát már müködik… - -Igen, már müködik. Egy arany tüvel keresztül szurja alvó kedvesének a -kebelét s elrabolja az elefántcsont fésüt. A szegény asszony neki -ajándékozta volna örömmel, de Chrysis gyilkosságot kivánt… - -Aztán meglopja az istennőt is; leoldja nyakáról az igazgyöngy-nyakéket; -megvan a harmadik büntett is. - -Bacchis nagy zenebonát csap a tükre miatt; megtalálják a főpap nejének -holttestét; s rájönnek, hogy szörnyü kezek az istennőt megrabolták. Az -egész város forrongásban van. Chrysis büszkén, boldogan siet a -találkozóra. - -S egy nagyravágyó gondolata támad. Demetrios, aki már ennyit megtett -érte, megölhetné a királynőt. Mért ne? Igy király lehetne. S akkor… -akkor ő királynéja lehetne ennek az egész birodalomnak, ő, Chrysis, a -hetaira!… - -Demetrios már várja. - -– Megtetted! Megtetted! – kiált Chrysis örömmel. - -– Igen – szól Demetrios hidegen. - -– Szeretlek, imádlak! – hálálkodik Chrysis. – Soha se éreztem azt, amit -most érzek! Most már tudom, mi a szerelem! Lásd, többet adok neked, mint -igértem. Neked adom a lelkemet is, amely szüz… Gyere, hagyjuk el ezt a -várost, menjünk el valahová, ahol nem lesz senki, csak mi ketten. Olyan -boldogok leszünk, mint soha senki e földön. Soha egy szerető se tette -meg azt, amit te értem tettél. De soha egy asszony se szeretett ugy, -mint ahogy én szeretlek! Csókolj meg! - -Demetrios azonban csak egy mosolylyal felel. Majd igy szól: - -– Nem… Isten veled. - -S ott akarja hagyni. - -– Mi az? Mit mondasz? – hebeg Chrysis. - -– Azt mondom, hogy: isten veled. - -– Hogyan, hát nem te vagy az, aki… - -– De igen. Amint megigértem. - -– Akkor… nem értelek. - -– Akár értesz, akár nem, az mindegy, Isten veled. - -– Demetrios! Ez a hang!… Könyörgök!… - -Hasztalan. Demetrios minden könyörgésre hideg marad. S azt mondja a -leánynak: - -– Igen, megtettem, amit kivántál. S most át kellene adnom a három -ajándékot, cserébe azért az áldozatért, amit tőled kértem. Ha -teljesitettem a kivánságodat, azért történt, ugy-e, mert nagyra -tartottam az áldozatot, amit tőled kértem. Nos, most már nem -tulajdonitok neki ilyen nagy értéket, s nem kérek tőled semmit. Tégy te -is ugy, mint én s váljunk el. - -– Tartsd meg az ajándékaidat! Téged akarlak! Csak téged!… - -– Tudom. De én már nem akarlak. - -S elmondja neki, hogy: - -– Elkéstél vele. Már enyém voltál. - -– Megőrültél? Mikor? Hol? - -– Álmomban. Ah, mily szép voltál, Chrysis! Ezt a boldogságot csak -egyszer lehet érezni, másodszor nem. Nem vagyok olyan bolond, hogy -megrontsam a legédesebb emlékemet. - -Chrysis azt hiszi, hogy Demetrios csufolódik vele, Demetrios folytatja: - -– Törődtél vele, mikor elmondtad, mit kivánsz, hogy tönkre tehetem -magamat, s hogy e háromszoros gaztett emléke mindig megmarad bennem!… - -– Azért tettem, hogy magamhoz kösselek. Nem lettél volna az enyém, ha -odaadom magamat. - -– Jó. Ugy történt, amint akartad. Azt kivántad, hogy rabszolgád legyek. -Az voltam; nem sokáig ugyan, de az voltam. Most azonban kiszabaditom -magamat ebből a rabszolgaságból. - -– Én vagyok a rabszolgád, Demetrios. Üss, verj, de szeress aztán! - -– Utállak… - -– Ne hazudj. Szeretsz. De szégyelled, hogy megtetted, amit kivántam. -Hallgass rám, drágám! Ha csak ez bánt, én még többet megteszek, mint -amit te tettél. Kész vagyok minden áldozatra, megteszek mindent, amit -kivánsz. Csak szeress! - -– Megteszel mindent, amit kivánok? - -– Mindent. - -– Esküdjél meg. - -Chrysis megesküszik. - -– De mondd hamar. Félek. - -– Én nem kivánok tőled három ajándékot. Azt kivánom, hogy fogadd el a -három ajándékot, amelyre vágyódtál. Persze, te nem akartad használni se -a tükröt, se a fésüt, se a nyakéket. Lopott dolgokat nem szokás viselni. -Puszta kegyetlenségből kivántad, hogy ezt a három gaztettet elkövessem. -Nos hát használni fogod a tükröt, a hajadba tüzöd a fésüt, s viselni -fogod a nyakéket. - -S aztán elmagyarázza neki, hogy egy elhagyatott helyen megleli a három -drágaságot. - -– A tükröt a kezedbe veszed, a fésüt a hajadba tüzöd s a hét gyöngysort -a nyakadba akasztod. S aztán keresztül mégysz a városon. A királyné -katonái le fognak tartóztatni; de meglesz, amit kivántál, s napkelte -előtt meglátogatlak börtönödben. - -Chrysis először vállat von. Csak nem lesz olyan bolond, hogy megtartsa a -szavát!… - -De aztán fölébred benne a kiváncsiság. Látni akarja drága ajándékait, -megérinteni, legalább egy perczre. Hisz diadala csak akkor lesz teljes!… - -Demetriost majd csak visszahóditja valahogy. Mert bármily forrón -szeresse is, csak nem lesz oly őrült, hogy az élete árán igyekezzék -megnyerni szerelmét, mikor erre más mód is kinálkozik. Ámbár nem is -volna oly csunya vége: azután, hogy az egész világ előtt -büszkélkedhetett kincseivel, azután, hogy megismerhette a végtelen -szerelem minden boldogságát, meghalni egyszerre, egy pár pillanat alatt… - -S lassankint hatalmába ejti a kisértés. Elmegy a drágaságokért: hajába -dugja az elefántcsont fésüt, fölveszi a nyaklánczot, s megnézi magát a -tükörben… - -Aztán magával viszi a rettentő drágaságokat. - -Ma olyan dolgot fog látni a világ, aminőt nem látott ama nap óta, amikor -az istennő leszállott az Ida hegyére. Olyan dolgot fog látni, amilyet -még egyszer nem lát halandó szeme a világ végezetéig… - -S félig álomban, elmegy a világitó toronyig. Nem veszik észre, hogy -kinyitja a nyolczemeletes vörös torony ajtaját s aztán becsapja maga -után az ajtót… - -Egyszerre százezer torok kiáltja: - -– Aphrodite! Aphrodite! - -A világitó tornyot körülfutó csiga-lépcsőzeten egy meztelen női alak -halad felfelé mondhatatlan bájjal és méltósággal. Egyik kezében -biborszerü fátyol, melylyel az esti szellő játszik, másik kezében egy -tükör, melyben a hunyó nap visszatükrözik. - -S halad, halad; talán felmegy az égbe… - -Chrysist elfogják; börtönbe vetik; bürköt kell innia. - -Csak most jő tudatára annak, mit cselekedett: s fiatal testében feltámad -a vágy: megszabadulni, élni… - -Demetrios megjelenik a börtönben, de Chrysis hiába rohan elébe örömmel; -végig megőrzi fagyos nyugalmát. - -A börtönőr már hozza a bürökkel teli serleget. Chrysis Demetriosra -tekint, de az másfelé néz. - -Chrysis ajkához emeli a serleget, aztán kiiszsza a méregnek a felét. A -másik felét oda nyujtja Demetriosnak. Amaz nem kér belőle. - -Ekkor a galileai leány felhajtja a serleget s kiiszsza a mérget az -utolsó cseppig. Ajakán keserü mosoly, melyben van egy kevés megvetés is. - -A bürök gyorsan hat. Pár percz, egy kis szédülés; a láb, a térd -érzéketlenné válnak… Még egy tekintet Demetrios felé… Aztán a két szép -szem kialszik örökre. - -A jelen levő katonák egyike azt véli, hogy a börtönben álló nagyurat -valaha gyöngéd emlékek füzhették a kivégzetthez s kardja hegyével levág -a kövön elterülő szőke hajból egy kis darabot. - -Demetrios megérinti a puha hajfürtöt s lassankint szétmorzsolja ujjai -között; aztán rálép s összekeveri a porral… - -Végezetül pedig megszerzi a holttestet, hogy lemintázza. Bezárkózik a -halottal; s a minta, a holttest, mintha szerelmi mámorban feküdnék -előtte… Orrlyukából egy vércsepp átszivárog félig nyilt ajkai közé. - -A müvész pedig alkot s az agyag nemsokára formát ölt ujjai között. - -Ime, ez a galileai Chrysis históriája. - - -II. - -Elmondtam Chrysis históriáját. Mire emlékeztet inkább ez a vázlat? Kelet -tanulságokkal teli meséire? Vagy nyugat drámáira, melyekben a tanulság -közömbös, ellenben a fődolog az, hogy: „Lám, ilyen az élet; lám, ilyen -dolgokra képes a szenvedély?“ Kihez áll közelebb ez a galileai leány? A -mesebeli Százszorszépekhez? A fabliau-k, a románczok és az operák -hősnőihez? A fantasztikus történetek szép szörnyeihez? Vagy ama nagy -„amoureuse“-ökhöz, akik a modern regény és dráma fölfedezései? Mese-e ez -az _Aphrodite_? Filozófiai elbeszélés, ahogy a mesét ujabban nevezik? -Vagy egyszerüen: regény, ami azt akarja mondani, hogy: „nem mese az, -gyermek?“ Mi ez a Pierre Louys? Poéta, aki mesét mesére sző, hogy a sok -szines fantazmagóriával, mint megannyi lampionnal, egy jelszót, egy nagy -igazságot világitson meg, vagy regényiró, a szónak mai értelmében, aki -nem vadászsza az általános igazságokat, hanem kiszakit abból, amit -látott, egy darabot s azt mondja: „Vegyétek; ez az élet.“ - -Ez a kérdés egy cseppet sem mellékes. Ujabban a „conte bleu“ és a „conte -philosophique“ nagyon divatossá lett. Az egyik is, a másik is, csak -„költemény prózában“. Mindössze abban különböznek egymástól, hogy amaz -csak a fantáziára támaszkodik, emez pedig félig a képzeletre, félig az -erudiczióra. De mind a kettőnek, a dolog természeténél fogva, mások a -törvényei, mint a regénynek. A „conte“ czélja mindig egy általános -igazság; ami a mesében van, mind csak arra van hivatva, hogy ezt az -igazságot illusztrálja. Ez a „conte“ legfőbb törvénye. Minél több benne -a szin, annál elevenebb, tehát annál igazabb a mese; s hogy a mesélő -honnan veszi a szineit, az az ő dolga. Lehet festékes palettája maga a -szivárvány; a szép korlátai között nagy, igen nagy az ő szabadsága. -Ehhez képest alakjai lehetnek misztikusak, lehetnek óriások és törpék, -emberfölötti lények és szörnyetegek, lehetnek százesztendős öregek, akik -a gyermekek vagy a gnómok nyelvén beszélnek, lehetnek öntudatlan lények, -akiknek a testvérei a madarak és a virágok. Fabulájának nincs egyéb -törvénye, mint hogy logikus, magával megegyező s harmonikus legyen; se -az élettel, se a kétszerkettővel nem kell számolnia. Megtörténik, hogy -ez a fabula az életből való; ilyenkor az iró fantasztikus világba -helyezi az alakjait; csillogó tarka-barka köntöst akaszt rájuk, hogy -felismerhetetlenné tegye őket s fabuláját tele szövi détailokkal, melyek -csupa hihetetlenségek: „Mese, mese, meskete.“ Összehozza egy terembe -három különböző világ gondolkozó világát, három mesés figurában; s -gyönyörködve olvassuk, mint gázol mesélőnk azon, amit mi valóságnak -tartunk. Mert mindez itt detail-kérdés; s ebben a pontban a mesélőnek -carte-blanche-a van. A regényirónál, ellenkezőleg ebben a pontban van a -„Hic Rhodus, hic salta“. A regényben a détail minden; ha a détail-ai nem -igazak, az egész regény nem ér egy hajitófát. - -Mese-e, vagy regény _Aphrodite_? Egy párisi szobrász meg egy párisi -cocotte története: antik köntösbe bujtatott figurákkal, csodás -détail-okkal? Egy darabig azt hihetnők, igen. De aztán le kell mondanunk -erről a föltevésről. Helyezzük át gondolatban Demetriost és Chrysist a -mai életviszonyok közé – ahogy Sarcey szokta tenni Corneille és Racine -alakjaival, hogy örök időknek szóló igazságukat bizonyitsa – s be kell -látnunk, hogy drámájuk második része a mi világunkban nemcsak -materiális, hanem egyszersmind erkölcsi lehetetlenség. A párisi szobrász -boszut állhat, de nem állhat boszut ilyen antik kegyetlenséggel. A mi -időnkben nem képzelhető ember, akiben a szép iránti érzék és a -neronizmus oly békén megférjenek egymással, mint Demetriosban. (Ne -felejtsük el, hogy csak egy szavába kerülne Chrysist megmenteni.) S itt -nem egy détailról van szó (mint aminő pl. Aphrodisia kivégzése, vagy a -főpapné meggyilkolása), hanem a dráma nagy fordulójáról. Szóval arról a -föltevésről, hogy egy antik mezbe bujtatott párisi történettel van -dolgunk, le kell mondanunk. De, ha _Aphrodite_ mese, hol e mesének a -köteles „igazság“-a? A tanulság valami afféle volna, aminő a -_Handschuh_-é. Chrysis esete leginkább a Fräulein Kunigunde esetéhez -hasonlit, s az általános igazság ilyenformán hangzanék: „Oh, asszonyok, -ne követeljetek a férfiaktól nagy hiuságotokban mindenféle -szörnyüségeket; mert annak a férfinak, aki képes megtenni ezeket a -szörnyüségeket, rabszolgái lesztek, sőt áldozatai.“ Ez valamivel több, s -valamivel kevesebb (mert nem oly kétségtelen), mint a Schiller kissé -polgárias „moralité“-ja. Semmi esetre se olyan ötlet, melyet érdemes -volna a históriás képek egész sorozatával bizonyitani. Ehhez a gombhoz -kissé kár lett volna himzett palástot varrni. - -De Pierre Louys nem is ezért a tanulságért irta meg _Aphrodité_-jét. -Előszavában elmondja, hogy mit akart mondani. Ime, néhány szó ebből az -előszóból: - -„A görögök a szerelmet a legfőbb erénynek, s minden nagy dolog -szülő-anyjának tekintették“… - -„Az antik morál azt tartotta, hogy nincs szentebb dolog a nap alatt, -mint a fizikai szerelem s nincs szebb, mint az emberi test“… - -„Az érzékiség az értelmi fejlődésnek egy titokzatos alapföltétele“… - -„Azok a nagyvárosok, amelyeket az egész világ uralt, Babylon, -Alexandria, Athen, Róma, Velencze, Páris, valamely általános törvénynél -fogva, annál nagyobb kicsapongásban éltek, minél nagyobb volt a -hatalmuk, mintha feslettségük fényüknek alap-föltétele lett volna“… - -„Legyen szabad azoknak, akik örökkön sajnálni fogják, hogy nem -ismerhették a földnek ezt a mámoros ifjuságát, melyet az antik világnak -nevezünk, gondolatban bele élni magukat ama korba“… stb. - -S huszonöt évére hivatkozván, erősen kikel ama hipokriták ellen, akik a -szerelmet morállal etc. akarják fegyelmezni. - -Huszonötéves emberekkel megesik, hogy ujra fölfedezik a szerelmet. -(Ámbár vannak rossz fiuk, akik előtt sokkal korábban nincs uj a nap -alatt.) Ez a lelkesedés mindig megnyerő, de valljuk meg, amit Louys az -antik világról kisüt, az olyan régi dolog, mint maga az antik világ. S -különös, ha könyve a szerelem himnusza és az antik világ glorifikálása -akar lenni, ezt a czélját meglehetős szerencsétlenül szolgálja, mert mig -a szerelemnek jóformán csak a perverzitásairól beszél – a férfi és a nő -közti szerelmet csak egy álom-képben irja le – másrészt sokkal többet -foglalkozik az antik világnak egyes árnyék-oldalaival, mint minden -„mámoros ifjuságá“-val. Azok, akik _Aphrodité_-ben a szerelemnek élnek, -többnyire igen drágán fizetik meg mámoros ifjuságukat, pusztán azért, -mert a szerelemnek éltek. Aphrodisia, Touni, Chrysis, mennyi vér -két-három nap alatt!… S félő, hogy azok közül, akik nem ismerhették a -földnek ezt az ifjuságát, sokan találkoznak, akik nem fogják örökkön -sajnálni ezeket a szép időket, amikor Ámor és a halálfej minduntalan -együtt ólálkodtak az ágyak körül. A szerelem, végre, a körülményekhez -képest, ma is elég jól érzi magát, s a moralisták trucczára békén végzi -áldásos müködését; viszont azt, ami elmult: a keresztre szögezést, a -vértől csepegő arany tüt, meg a bürköt, bármily poétikus és szines -dolgok is különben, nem érdemes oly élénken sajnálni. - -Igy, kényelmes szobában, lámpafénynél ülve, kivált ha az egyes fejezetek -között elgondoljuk, hogy igazságszolgáltatásunk jó, s hogy türhető -közbiztonsági viszonyok közt élünk: bizonyára gyönyörünek találjuk az -antik világot. Mindenesetre jobb olvasni róla, mint volt benne élni. Aki -ezt a világot elevenné tudja tenni a tagadhatatlanul nyárspolgár, de -ismeretre vágyó epigonok előtt: az kétségtelenül jó munkát végzett. Még -akkor is, ha csak a milieut sikerült elevenné tennie, az emberek lelkét -nem. - -Igaz, hogy ez nem is volt könnyü dolog. Történeti regényt irni olyan -alakokról, akik több mint kétezer éve halottak! Pedig az előszó és a -czimlap („Moeurs antiques“) igazat mondanak: csakugyan történeti -regénynyel van dolgunk. Ami az alakokon első pillanatra fantasztikus -köntösnek látszik, az kosztüm; a „couleur locale“ apróságai nem rózsafán -termettek, hanem anyától lettek: nem puszta fantázia, hanem egyszersmind -az erudiczió alkotásai. S jegyezzük meg mindjárt, hogy Louys kitünő -ismerője annak a világnak, amelyet fest; ahol vét, nem azért vét, mintha -keveset tudna, hanem mert kitalál. - -Teljességgel nem ambicziója, hogy oktasson bennünket. Ugy kell rájönnünk -(a Demetrios és Berenice királynő neveiből), hogy _Aphrodite_ harmadfél -századdal időszámitásunk előtt, a harmadik Ptolemeus, Euergetes idejében -játszik. Ennek a felesége volt Berenice (ezen a néven a második), aki -kedvesét: Demetriost, féltékenységből megölette, kitudódván, hogy -Demetrios nemcsak Berenicenek, hanem Berenice mamájának is udvarolt. - -Demetrios tehát csak egy vérfolt a históriában. A legenda valamivel -többet mond. E szerint Berenice királyné, mikor magához tért első -dühéből, rettenetesen megbánta, hogy Demetriost kivégeztette, s -kétségbeesetten siratta meggyilkolt szeretőjét. Mély gyászában levágta -gyönyörü aranyszőke haját – nem akart többé a férfiaknak tetszeni, mert -hisz olyan férfi, mint Demetrios, nem lehetett még egy a világon – s az -arany szinü ékességét letette, Aphrodite templomában, az istennő lábai -elé. Az istenek azonban ellopták a ragyogó szőkeséget s felvitték az -égbe. Ott csillag lett belőle; az asztronomusok ma is ugy hivják ezt a -csillag-képletet, hogy: a _Berenice hajfürtjei_. - -Pierre Louys-nál Berenice csak mint másodrangu személy szerepel. Mint -elhanyagolt, de annál inkább lángoló kedves, akit Demetrios már alaposan -un. A szerző többször czélozgat rá, hogy ebből a dologból még baj lesz, -s hogy ez az asszony egykor még ki fogja végeztetni Demetriost. De idáig -már nem terjed a regény; ugy látszik, a szerző maga is megelégelte a -vért. Szóval, Berenice jóformán csak keresztül sétál a regényen, pedig -alighanem az ő mesés szépsége és legendás szenvedélye volt az, ami e -csillogással és vérrel teli könyv megirásához az első ideát adta. Szőke -haját át kellett engednie Chrysisnek, s ez a szőke haj volt mindaz, amit -Louys a legendából megtartott. A história apró-cseprő adataival -egyáltalán nem is törődött, amivel különben nem hanyagolt el sokat, mert -ezek az adatok soványak, semmitmondók. - -De hát egy történeti regénynek az értéke nem is attól függ, hogy -mennyiben támaszkodik az annalesekre, s hány véka históriai faktumot -foglal magában. Vannak történeti regények, melyek az adatok bősége és -hitelessége tekintetében vetekednek bármely kompendiummal, hanem azért -egy batkát sem érnek; viszont vannak mások, melyekben csak egy morzsányi -az adat, s mégis kitünőek, mert visszatükrözik az illető kor lelkét. A -történeti regény nem akkor jó, ha tele van hasznos tudnivalóval, hanem -ha meg tudja eleveniteni azt a világot, amelyről beszél, s ha uj életre -tudja kelteni azokat az embereket, akik ebben az eltünt világban -éreztek, gondolkoztak. - -A feladat könnyebbik része Louysnak fényesen sikerült. Magát a milieut -rendkivüli erővel festette meg, s a hajdani Alexandriát, magát a várost -ugy meg tudta eleveniteni, hogy könyvének ezek a képei szinte -felejthetetlenek. Az ó-kor Párisát egész ragyogásában látjuk; s mily üde -szinek, mily lágy tónusok!… Louys pompás leiró, s a Didascalion képe -igazán mesteri. Itt nyilatkozik meg zsenialitása egész teljességében; -másutt… de várjunk. Siessünk megjegyezni, hogy ennek az elsőrangu irói -talentumnak egyes alkotó részei: a nagyon jó szem, feltünő érzék a -formák, a szinek, szóval a pittoresque iránt, üde fantázia, melynek -gazdagságait szolid, fiatal embernél példátlan erudiczió növeli, s végül -a kifejezésnek az a rendkivüli hatalma, mely a primae classis irók -kiváltsága. Nem nagy komponáló, nem valami erős gondolkozó, s még -kevésbbé kiváló psycholog; de született poéta, még pedig olyan poéta, -akiben egy festő veszett el. Röviden: Théophile Gautier, második -kiadásban. - -Épp oly kedvelője az exotikusnak, a szinesnek, a bizarrnak, mint ama -nagy elődje. Az arany, a bibor, a rózsák és a csillagok, az -elefántcsont, a kagylók, a smaragd szinü bor- és a lángszinü szemek -birodalmának született trónkövetelője. - -S amiképpen Théophile Gautier-t, az emberi lélekből Louys-t is csak a -rejtelmek érdeklik. Ő is csak abracadabrá-kat talál ott, de mig -Théophile Gautier valóságos Nostradamusa volt ezeknek a rejtelmeknek, az -ő abracadabrái megmaradnak ákom-bákomoknak. - -Alexandriát, a várost, a tengerpart bellevue-jét, a parkok és a temetők -egyes paysage-ait, a lakások, a ruházat, a hajdankori életmód és -berendezkedés holt természetét, a letünt idők összes külsőségeit, -mesteri erővel tudta megeleveniteni, gyönyörü képet fest az agorán -nyüzsgő vagy a tengerparton fel s alá hullámzó tömegről, a hetairák -külön városáról (ezernégyszáz virág egy roppant kirakatban) stb., de nem -tudta megeleveniteni e letünt világból az embert. Mert Demetrios és -Chrysis nem azok, hanem szfinxek. - -Szfinxek, nem azért, mert Demetriosnak a hirtelen szenvedélye, -vállalkozása, büntettei, intenziv álma, lelki elváltozása, rögtönös -kihülése, pokoli ötlete, utolsó embertelensége és a halottal szemben -tanusitott „esthetic“ kegyetlenségei, vagy Chrysis esztelen -nagyravágyása, egy éj alatt kivirágzott, végzetes szerelme, mesés, -öngyilkos hiusága, stb., stb., hihetetleneknek tünnek fel. Oh, nem -ezért. Mindezt érthetővé lehetett volna tenni. Annyival inkább, mert az -ember akkor közelebb volt a bünhöz is, a nagysághoz is, mint mai napság, -jobban értette a szépet s kevésbbé irtózott a vértől, mint mi, vén -gyermekek, s Demetrios, a históriai, bizonyára szintén aczél-idegü -legény volt, akiben nem lakoztak keresztény gyöngédségek, s az „emberi -szenvedésnek ama tisztelete“, amelyről Bourget beszél. Annyival inkább, -mert az asszonyi lélek, még a hetairában is, öröktől fogva képes volt -minden nagy dologra, különösen: vétekben, szerelemben és hiuságban. - -Nem ezért szfinxek. Mindezt meg lehetett volna magyarázni, el lehetett -volna hitetni. De Louys nem magyaráz. Megveti az analizálást. Nem -kommentálja az alakjait. Igy akarja őket. Bizik benne, hogy igy is az -élet hatását teszik. - -De nem teszik az élet hatását. - -Igazán nem lett volna szükség rá, hogy kommentálja, ha ők maguk -beszélnek. De nem beszélnek. Drámájokból az egész _Aphrodité_-ben nincs -több, mint amennyit vázlatom idézett. Két jelenet e dráma; szinte szó -szerint adtam, amit a hős és a hősnő lelki életükből velünk közölni -méltóztatnak. - -Ez nem az antik ember kevés-szavusága, ez a viziók élettelensége. - -S hogy mihelyt beszéltetni kezdi az alakjait, mennyire tétovázó a Louys -tehetsége, arra, ime, egy pár szembeszökő példa. A fuvaros leány több -helyütt ugy beszél, mint a bölcsek és a költők; többek közt van egy -három oldalas szónoklata. Djala, a szolgáló leány, Chrysis bájait -dicséri. Ezek a hasonlatok (lapokon át) az _Énekek énekének_ apró -utánzatai. Ez még hagyján; végre is, Chrysis galileai leány. De annál -különösebben hangzanak az egymást szerető leányok vallomásai, meg -Aphrodite imádása, vagy tiz különböző ajkon. Ezekből a szavakból már nem -görög szellem szól; ezt a nyelvet csak az értheti meg, aki járatos az -erotikus irodalomban s ráismer Dsajadéva, a hindu költő hangjára. És a -lakoma! Mily hamisan hangzik Bacchis és társnői ajkán a Louys -filozófiája! Hisz épp azért voltak olyanok, aminők, mert életüket nem -„betegitette halványra“ ez a meditálás! Mily más a _Thaïs_ bankettje! -Amit a Thaïs filozófusai mondanak, az akkori gondolkozás-világ, a maga -különböző árnyalataiban. Amit Bacchis lakomáján beszélnek, az a Louys -sütetje. - -S Louys előszavában _Thaïs_-t kicsinyli! (Mert Thaïs megtér; de hisz a -paganizmusnak nincs gyönyörübb dicsérete, mint ez a csudálatos remekmü! -Igazán kár Anatole Francet juttatnia eszünkbe. Ha _Thaïs_-ra, vagy -Flaubert _Salammbo_-jára és _Cleopatra_-jára gondolunk, ez -_Aphrodité_-nek nem igen válik előnyére. - -Mindegy; a Louys nagy talentuma igy is sokat igér. De e tekintetben -kissé aggasztó jelenség, hogy Louys rosszhiszemü. Rosszhiszemü, akár -Marcel Prévost, csakhogy más arczot vág a dologhoz. Prévost -szemenszedett „pajzánságokat“ válogat össze, s aztán a fejét csóválja -hozzá: „Ez nem helyes! Mindez nem helyes!“ Louys valamivel kevésbbé -hipokrita. Ő csak helyesel, mindent helyesel… - -Erről a témáról bajos beszélni. Szóval _Aphrodite_ tele van az „amor -lesbicus“ képeivel, s ez nem lehet minden szándékosság nélkül. Vannak -dolgok, amelyekkel mindig bizton hatni, s ugy látszik, az a nagy -könyvárusi siker Louys-nak nem is volt olyan nagy meglepetés… - -Barátai erre tudnak egy mentséget. Louys néhány esztendővel ezelőtt -halálos beteg volt, s ugyanakkor egy vagyont örökölt. Az orvosok -kimondták rá a szentencziát: két évig elélhet, tovább egy perczig se. -Louys ugy gondolkozott, hogy a hátra lévő két esztendő alatt kár volna -morfondálni; okosabb lesz elverni az örökséget s mulatva menni át a -halálba. (Mint a Dickens matrózai, akik, szemben a biztos halállal, -leitták magukat, s részegen mentek a másvilágra.) Kapta magát, elutazott -délre, s élt a szerelemnek. A két esztendő elmult, Louys elverte az -örökséget, s meggyógyult. Most irással kénytelen a kenyerét megkeresni, -de azóta mindig tele a feje erotikus képekkel. Majd ki fogja heverni… - -Mindez nem teszi érthetővé, mért kisértik éppen az „amor lesbicus“ -viziói?… S mennyire gyönyörködik benne!… Majdnem annyira, mint azok a -cocotte-ok, akik a divatos könyvek leghüségesebb vásárlói. - -Ez volna _Aphrodite_ sikerének titka? Nem. Ez jelenthet néhány ezer -példányt, de az irodalmi sikert nem az efféle érdeklődés csinálja. Hisz -van egy egész „pajkos“ irodalom; alig hogy tengődik a szegény. - -Mi hát a kivételes hatás titka, ha ezt a hatást se az ilyen kancsal -érdeklődés, se maga a könyv nem magyarázza meg? - -A rébusz megfejtése, ugy hiszem, a következő: - -Nagyon elszaporodtak a reáliskolák, számüztük a görög nyelvet, s kezdjük -belátni, hogy nagy bolondot cselekedtünk. Lemondottunk, önként, egy -világról, mely még emlékeiben is maga a szépség és a ragyogás. S most -kezdjük szánni-bánni büneinket. Immár boldogok vagyunk, ha valaki erről -a világról beszél nekünk, a melyről nemrégiben tudni se akartunk. -Fölfedezzük ujra, s bolondul örölünk neki. - -Vannak ily fordulatok. Az arisztokrácziát soha se tartotta a világ olyan -nagy tiszteletben, mint amilyen tiszteletben tartjuk azóta, hogy meg van -fosztva kiváltságaitól. - -A szépnek soha se volt annyi fanatikusa, mint most, mikor a világ csupa -szürkeség és formátlanság, csupa köd és sár. S a szerelem, az egykor -mindenható szerelem, soha se imponált annyira az embereknek, mint ma, -amikor immár távozóban van a világról, mint az utolsó bölény. - - - - -CLAUDINE. - -Egy Willy álnév alá rejtőző franczia iró 1891-ben és 1892-ben három -kötetet[13] tett közzé egy bizonyos Claudine viselt dolgairól. Az első -kötetnek „Claudine à l’École“ volt a czime; a másodiké: „Claudine à -Paris“; a harmadik kötet Claudine házaséletét irta le: „Claudine en -ménage“ czimen. E három kötetnek olyan könyvárusi siker jutott -osztályrészül, aminőre a kontinensen csak Zola hivatkozhatik. Az első -kettőből rövid időn százhuszezer példányt adtak el; a harmadikból még -többet. - -A hasonló anyagi eredmény Párisban se olyan mindennapos dolog, mint -ahogy nálunk sokan képzelik. Guy de Maupassant, akiben minden irói erény -megvolt arra, hogy az egész világnak tessék, soha se vitte ennyire. -Alphonse Daudet legszebb munkái – _Fromont_ és _Sapho_ kivételével – nem -értek el husznál több kiadást; Cherbuliez, aki a lelkesebb, de -egyszersmind finnyásabb regény-fogyasztók favorizált szállitója volt, -ötezer példányt se adhatott el egy-egy könyvéből. Az „Assomoir“-ról, -„Nana“-ról s még egy pár Zola-regényről nem beszélve, amelyek rekordját -eddig csak Angliában és Amerikában multák felül, mindössze öt-hat -franczia regény tett szert a Claudine-ét megközelitő piaczi sikerre: -Pierre Louys „Aphrodite“-je, Marcel Prévost és Octave Mirbeau egyes -kötetei, és még egy-kettő. Megjegyzendő, hogy e sikerek mindegyikének -volt valami külön magyarázata. Octave Mirbeau tulajdonképpen -pamfletista; példátlan, százakat meg százakat sebző személyeskedései az -egész élő Francziaországot érdekelték; hallatlan szabadszájusága s a -disznólkodás terén kifejtett bravurjai meghóditották neki a közömbös -kiváncsiak sokaságát is. Pierre Louys „Aphrodite“-je, bár kiváló -müvészettel irt, de erotikával teli munka. A kétszinü és ravasz Marcel -Prévost nem olyan illetlen, mint amazok, de ő is az erotikusoktól -hóditott motivumokkal és sajátosságokkal tett szert kivételes -népszerüségére. - -Szóval természetes, hogy fölébred a kiváncsiság: vajjon mi lehet ezekben -az uj regényekben, ami a sárga boritékos kötetek müvelt vevőinek ezt a -rendkivüli érdeklődését valamennyire megmagyarázhatja? Olyan irói zseni -nyilatkoznék meg a trilógiájában, amelynek az ereje egyszerre -megváltoztatta volna a dolgok rendjét, ez az uj Orfeusz meg tudná -inditani még a köveket is? Nem. Az első iv elolvasása után tisztában -lehetünk vele, hogy az álnevü szerző csak igen-igen ügyes iró. Akkor hát -mégis az erotika hatalmára kell gondolnunk – de mit lehet mondani ebben -a genreban, amit eddig még nem mondtak el? Lehetséges-e Mirbeaut -tulliczitálni? Ugy-e nem? - -Nos, Claudine trilógiája nem erotikus képek gyüjteménye, nem -pornografia. Sokkal veszedelmesebb valami ez. A pornografia érzéki -jelenetek leirását adja, azzal az immorális, az irodalom hivatását -megcsufoló czélzattal, hogy izgatólag hasson az efféle ingert kivánó, -beteges képzeletre. Willy nem ad ilyes leirásokat; nem részletezi a -„jelenet“-eket, nem nyujt képeket, nem illetlen, valami nagyon -szabadszájunak se mondható. A tónusa irodalmi; a mondataiba, vagy -regényeinek egyes helyeibe, passzusaiba czenzura vagy biróság nem igen -köthetne bele. Meglehet, hogy akárhány tiszta lelkü asszony egy kukkot -se értene meg belőle. Willy nem a naivakhoz szól, hanem azokhoz, akik -megértik – s virágnyelven szól. Csak keresztülsiklik az örvények felett -(de mi van ezekben az örvényekben!…) és nem igen mond olyat, amit egy -szalonban nem ismételhetne el. Csakhogy ahhoz a munkához képest, amelyet -Willy végez, a pornografia szinte falusi „gauloiserie“-nak tünik fel. -Willy mellett Seingalti Casanova Jakab egy nagyokat hazudó, jámbor öreg -bácsi. - -Hogy lehető röviden jellemezhessük ezt a trilógiát – Willy témája: a -perverzitás. Ez se uj dolog a franczia irodalomban. A már többször -emlitett Mirbeau egy egész hajórakomány ocsmányságot irt össze erről a -csunya tárgyról. Már előbb többen bevezették az irodalomba ezt a -visszataszitó sujet-t. A „Claudine en ménage“ például Adolphe Belot-nak -„Mlle Giraud, ma femme“ czimü könyvére emlékeztet. De ez a régi -iró-mesterember megelégedett egy alap-disznósággal; neki ez is elég volt -arra, hogy kierőszakolja a kiváncsiságot és érdeklődést. Vakmerősége -csak odáig terjedt, hogy vakmerő témát választott; aztán nagy vigyázva -tánczolta körül a maga választotta psychopathologikus esetet. -Rosszhiszemü volt, de valósággal ártatlan Willyhez képest. Messziről -mutogatott rá a betegségre, s adta a szörnyüködőt. Willy egy cseppet se -szörnyüködik; ő már tul van azon, hogy ezt a betegséget szörnyünek -találja. Jóformán egyebet se lát maga körül, mint ilyes betegségeket. S -mig Mirbeau, a felháborodott szatirikust játszva, bocsánat a szóért, de -ráköpött a tulajdon kóreseteire, Willy lehajol betegeihez, megértetni -iparkodik s regényhősökké avatja fel őket. - -Jellemző erre a munkára nézve, hogy csaknem valamennyi részletét le -lehetne forditani, ugyszólván minden aggodalom nélkül, de a tartalmát, a -meséjét szinte lehetetlen elmondani a magyar olvasónak, mert hisz a -kivonatolás munkája határozott szavakat kiván. Egy dologra mégis rá kell -mutatnunk, hogy megértessük, mi az, amiben Willy minden elődét -tulszárnyalja. A „Claudine en ménage“ tárgya az a, mondjuk igy: tulságos -barátság, amelylyel Renaud felesége, Claudine, egy Rézi nevü bécsi -asszony iránt viseltetik. Rézi férjének nem tetszik ez a barátság, bár -Rézi rajta van, hogy barátnőjéhez való vonzódását férje előtt futó -ismeretségnek tüntesse fel, Renaud ellenben protegálja és elősegiti az -amugy is tulságos bizalmasságot. Claudine, aki férjét is szereti, -nemcsak a barátnőjét, azzal bünhődik, hogy férje maga is megkedveli -Rézit s hütlenné válik feleségéhez, mert Rézi, aki különben nem olyan -„kétlaki“, mint Claudine, kénytelen meghálálni a Renaud hihetetlenül -tulságos szivességeit. - -De ennyi is elég a meséből arra, hogy kevés szóval meg lehessen mondani, -mivel liczitálta tul Willy nemcsak Mirbeauékat, hanem az egész régi módi -irodalmat, az antikot is ideértve. Willy Claudine és Rézi vonzalmának -fejlődését ugy adja elő, mint ahogy Octave Feuillet rajzolja „Julia -Trécoeur“ szenvedélyének egyes étape-jait és elbukásának körülményeit. -Nem felfujt novella, egész regény ez; lelki küzdelmekkel, kalandokkal, -akadályokkal, a véletlen szereplésével, s ehhez képest mindenféle -metamorfózissal teljes regény, melyben az emberek folyton-folyvást -küzdenek az érzéseikkel, csak azért, hogy végül elbukjanak. A betegek -nem mint betegek, hanem mint érdekes személyiségek, az érzelgős és -szenvedélyeket rajzoló regény tetszetős jelmezeiben jelennek meg az -olvasó előtt. Olyan költőileg éreznek, olyan intenziv lelki életet -élnek, hogy – a Willy számitása nyilvánvaló: mindez a Claudine-ok és -Rézik számára van irva… - -De ez még nem minden. Eddig két betegről volt szó, akik egy bizonyos -perverzitásban szenvednek; meg kellene emliteni egy harmadikat is, -akinek a perverzitása még undokabb; de itt van mindenekfelett a főalak, -Renaud, akinek egész gondolkozása, egész lelke: maga a perverzitás. -Ebből már kihalt minden természetes és erkölcsi érzés; amire a normális -ember csak irtózattal gondolhatna, rá nézve, ellenkezőleg, csak érdekes -és izgató. Meglehet, hogy élnek ilyen teremtmények, akiket a teljes -enerváltság kivetkőztetett egész emberségükből, akiket a beteges -kiváncsiság megrontott a lelkük fenekéig, de ez már nem is a métely, -hanem egyszerüen a rákfene. S mig az első kettő legalább küzködik és -gyötrődik, s akarata ellenére enged az agyvelejében pusztitó -betegségnek, ez a rákfene tudatos és nyugodt, mint egy görög bölcs. -Willy ezt az alakot tipusnak tekinti – amivel bizonynyal eleget -mondtunk. - -És _ez az_, ami Európa müvelt regényolvasóit egy idő óta mindennél -jobban érdekli! Mert az ódiumot nem hárithatjuk egyes-egyedül -Francziaországra. Tudvalevő, hogy a franczia könyvpiacz sárga boritékos -köteteinek egész Európában, különösen Oroszországban, Belgiumban, -Angliában, Olaszországban, de Ausztria-Magyarországban, Romániában és -Németországban és másutt is, nevezetes klientélája van, mely az -amerikaival együtt csaknem akkora, mint a párisi vevőközönség. -(Francziaország vidéke valahova a liszta aljára kerülne.) Ez az, ami a -„nép“-nek kell, azaz hogy nem a népnek, nem a tömegnek, hanem a -müveltebbeknek, a kiválasztottaknak, a jómódban élőknek! Európa müvelt -társadalmát sulyosan vádolja ez a könyvárusi siker. Mert ha azok a -dolgok, amelyeket felemliteni is csak a legnagyobb óvatossággal lehet, -ennyire érdeklik a franczia könyvpiacz klientéláját, ez nem jelenthet -egyebet, minthogy a szóban forgó közönség máskor is sokat foglalkozik, -ha csak gondolatban is, a Willy témáival. Nem jelenthet egyebet, mint -hogy ez a közönség megérti a Renaud-kat és Claudine-okat s ráismer -bizonyos megfigyelésekre, vagy legalább szivesen hall ezekről. Higyjük a -jobbat, hogy ezt a könyvet sok ezer cocotte vette meg, akik egyebet nem -olvasnak: még ekkor is sok ezer kötet esik másokra, s a Willy poézise -iránt tanusitott érdeklődés még ez esetben is graváló marad. - -Olyan jelenség ez, mely kétségtelenné teszi, hogy Európa müveltjeinek az -erkölcse nagyon is türelmessé vált. A világhistóriának csak kiválóan -dekadens korszakaiban virágzott az e fajta irodalom: a Willy-féle -elbeszélők csak olyan időkben találtak meghallgatásra, amikor -elbeszéléseik főtárgya nem volt idegen dolog a müvelt sokaságra nézve. - -Valaki azt mondhatná: mit tartozik ez ránk? Magyarországon Willynek -nincs közönsége, s ez egyik jele, hogy Magyarországot nem fenyegeti az -emlitett erkölcsi nyavalya. Félő, hogy áltatjuk magunkat, ha ennyire -intaktnak tartjuk az állapotokat. A magyar könyvekből s ezek -visszhangjából persze nincs mit következtetni, egyszerüen azért, mert a -magyar könyveknek nem igen van visszhangja. De van egy aggasztó -jelenség. Szinházaink müsora e tekintetben rohamos változást mutat, s a -szinházi közönség viselkedése még nagyobb átalakulást. Olyan -szindarabok, melyek a mult század hetvenes éveiben általános erkölcsi -felháborodást keltettek (Kornélia, Fernande), ma jámbor dolgoknak tünnek -fel, s a párisi boulevard-darabok egyre pikánsabb haut-goût-ját (azelőtt -a szelidebb is megütközést és visszatetszést keltett) egyre nagyobb -közönség méltányolja, asszonyok és leányok is. Ez már bizonyos erkölcsi -elernyedés tünete, s az ilyes szimptómák a legtöbbször gyorsan -következnek egymásra. Nem jó tehát elbizakodnunk; ezen a téren az -elővigyázat soha sincs korán. - -Mi a tennivaló? A vesztegzár a külföldről érkező veszedelmes szellemi -termékekre? Erősebb ellenőrzése azoknak a dolgoknak, melyekkel az üzleti -szellem a tömeg s kivált a serdületlenek érzékiségére spekulál? A nagyon -is pajzán képes levelező lapok, a frivolitást szolgáló élczlapok, az -ál-aktstudiumok és az őszinte sztereoszkóp-képek, az olcsón árult -pornografikus iratok, az illetlen kirakatok és a lelkiismeretlen „orvosi -tanácsadó“-k egy nagy szicziliai vecsernyéje? Ugy látszik, ebben az -irányban nálunk is megpróbálják a szokásos fél-intézkedéseket. - -De az efajta intézkedések mindenekelőtt problematikus értéküek, és a -mellett alárendelt jelentőségüek is, mert efféle beavatkozással csak a -szimptomákat lehet eltüntetni, magát a bajt nem. - -A fatalisztikusan gondolkozók ugy hiszik, hogy magával a bajjal szemben -állam és társadalom egyformán tehetetlen, mert mit lehessen tenni az -általános degeneráczió, az általános testi és lelki elsatnyulás ellen? -Ez a felfogás azt vallja, hogy minden immoralitás örökölt dolog; -folyománya, eredménye előbbi generácziók büneinek, amely előbbi -generácziókat nem lehet feltámasztani, jobb erkölcsökre szoktatni s -eredményesebb munkára serkenteni. Szerintök a baj megvan, el kell -számolni vele, s bele kell törődni. Nos, ez legalább is nagyon -vitatható. Mert a természetben megvan a regeneráló erő, csak élni kell -vele. Ha az öröklés olyan végzetes volna, mint ez a felfogás vallja, a -világ már régen nem volna világ. De minden élő szervezet a regeneráczió, -a megujhodás képességeit rejti magában; aki időt nyer, mindent nyer, s -mindegyik uj életben benne van a megtisztulás lehetősége, s a nagyobb -erő csirája. Persze a jó isten csak akkor segiti meg az embert, ha az -ember maga is igyekszik egy kicsit. - -Nemcsak, hogy nem lehetetlen a degeneráltság ellen való küzdelem: máris -történt valami a helyes irányban. A gondos testi nevelés kötelezővé -tétele, mely az ujabb idők egyik legkülönb vivmánya, már jelentős lépés -volt e felé a czél felé. S a testi nevelés üdvös hatása még csak a -következő nemzedékeken fog igazán meglátszani; ha az elődök is annyit -törődtek volna ezzel, mint a mai idő: a sokszor emlitett tünetek most -kisebb számban mutatkoznának, s Willynek nem volna ekkora közönsége. A -perverzitás, hogy egy „lucus a non lucendo“-val szóljunk: a -kimerültségből táplálkozik; mindaz, ami a testi erőt s az ellentálló -képességet fejleszti, javára válik az erkölcsnek is. - - - - -KELLER HELÉN. - -Mark Twain szalasztotta ki a tollán azt a mondást, hogy a XIX. század -legérdekesebb jellemei: Napoleon és Keller Helén. Ez a mondás, mely a -Keller Helénben lakó óriási akaraterőt akarja jellemezni, Mark Twainhez -mérve is meglehetősen vadnak mondható, mert a két név egymás mellé -állitására teljesen józan elme nem találhat semmi alapot, Keller Helén -alakjának ilyen kiemelése meg nem okolható, s az összehasonlitás fölötte -szerencsétlen. Keller Helénről szólva Mark Twain inkább Robinsont -emlegethette volna. Az emberiség emlékezetében élő történeti és -képzeleti alakok közül Defoe hőse az, akinek elmesélt életfolyása a -legtöbb joggal hasonlitható össze a Keller Helén multjával, mert -Robinsonnak és Keller Helénnek van egy közös vonása, amely csak -kettőjüké: mind a ketten iszonyu munkát végeztek azért, amit más ember -ingyen kap, ami mindenki másnak az ölébe hull. A józan Brandes mosolyog -Mark Twainen, de ő is azt mondja, hogy Keller Helént az emberiség -történetében külön helyecske illeti meg; inkább ugy mondhatta volna, – -mert az emberiség életére, történetére Keller Helén nem volt és nem -lehet semmi befolyással – hogy Keller Helént külön, szép, diszes hely -illeti meg a kuriózumok történetében. - -Keller Helén Amerikában született s másféléves korában, egy rettenetes -betegség után, elveszitette a látását és hallását. Másféléves korától -tiz éves koráig vak volt és süketnéma. Huszonnégyéves korában is vak és -süket, de már nem néma, sőt alkalomadtán szónok. Hét esztendős koráig -ugy növekedett, mint egy szerencsétlen kis vadállat. Nem látta a -napvilágot, a nagy természetet, nem hallott emberi hangot, a világból -nem ismert egyebet, csak magamagát és amit megérinthetett. Lelkét nem -igen foglalkoztatta egyéb, csak a düh, hogy nem értetheti meg magát, a -kivánságok, a harag, a féltékenység és a rosszindulat. - -Huszonnégy éves korában is (amikor a könyve minden müvelt nemzet -nyelvén, magyarul is megjelent) örök sötétség és örök csend fogja körül, -de ez a vak és süket leány ekkor már doktori vizsgálatra készül; a -cambridge-i (Massachussetts állam) egyetem „hallgatója“-ja; tökéletesen -beszél angolul, francziául és németül; ért, sőt ir: latinul és görögül; -ir kézzel és irógépen. Irónő, akinek világos stilusát, tőzsgyökeres -angolságát és judicziumát, érdekes, sajátos, önálló itéletét általánosan -dicsérik (bár, ugy látszik, fölötte szigoruan itéli meg Macaulayt s -Alfred de Musset-t.) Kiválóan müvelt lény, aki tud aritmetikát, -geometriát, fizikai geografiát, s aki, miután tizennégy éves korában -Julius Caesar _De bello gallico_-ját, tizenhat éves korában pedig -Molièret, Racinet, Lafontaine-t, Homért, Shakespearet, Burket olvasta, -már néhány évvel ezelőtt sikerrel állotta ki azt a képesitő vizsgálatot, -amely a privatim tanulókat az egyetem látogatására feljogositja. És -nemcsak müvelt elme, hanem jó, nemeslelkü, vidám ember, aki csak szép és -csak közhasznu dolgokkal foglalkozik, s akit a foglalkozása boldoggá -tesz, különb a legtöbb fiatal lénynél, mert csupa tudnivágyás és csupa -emberszeretet, akiben az önzés a képzelhető legkevesebb, és különb a -legtöbb embernél, mert ambicziói vakmerőek s akarata, kitartása -példátlan. - -Nem egy, több csodának kellett szerepelnie ahhoz, hogy valaki olyan -mélyről, annyi nehézségen át, ilyen magaslatra juthasson. Az -alapföltételről: a jómódról, amely nélkül ez az értékes lélek hitványul -pusztult volna el, ne is beszéljünk. De Keller Helén mindenekelőtt a -nevelés csodája. Miss Sullivan nélkül Keller Helén ma nem volna -nevezetesség s a Miss Sullivan-ek épp olyan ritkák, mint a Keller -Helének. Sajnos, van némi igazuk azoknak, akik az iskolák egy részében -butitó intézeteket s a nevelők némelyikében embernyomoritókat látnak. -Keller Helénnek a bámulatos véletlen, vagy a gondviselés, egy pedagógiai -zsenit juttatott nevelőül. És olyan pedagógiai zsenit, akit a -szerencsétlenség irgalmas nővérré tett. A vakságból kigyógyitott Miss -Sullivannak a szegény kis vak és süketnéma leányka iránt érzett -mélységes részvéte volt szükséges ahhoz az angyali türelemhez, amelyet -Keller Helénnek a nevelése megkövetelt. Érdekes és jellemző, egyrészt -arra, hogy mennyire „nincs uj a nap alatt“, mennyire megvan minden -jelenségnek a maga anteczedencziája, másrészt arra, hogy az irodalom -mekkora szolgálatokat tehet az emberiességnek is, hogy Dickens volt az, -a már halott Dickens, aki először ajánlott nevelőnőt Keller Helénnek. Ez -a nagy iró ugyanis amerikai rajzaiban egy vak és süketnéma leánykáról is -szól, akit, nyomoréksága ellenére, megtanitanak egyre-másra. Ennek a -rajznak az olvasása keltette fel először azt a gondolatot, hogy hátha -meg lehetne tanitani valamire a hét esztendős Helént is?! És egy kis -utazgatás, tanácskozás, keresgélés után megtalálták Miss Sullivant. - -Hogyan hajtotta végre Miss Sullivan, akinek az intelligencziája épp -olyan kiváló, mint amilyen kivételes volt az önfeláldozó-készsége, a -nevelésnek ezt a csodamüvét: Keller Helén autobiográfiája részletesen -beszéli el s voltaképpen nem mond el egyebet. Türelem kell hozzá -végigolvasni, miképpen haladt előre, lassan-lassan, ez a hangyamunka, -amelynek az elvégzéséhez már nem is türelem, hanem valami égi lelkibéke -és a teljes lemondással egyesült kötelesség-teljesitésnek valami -kivételes, a karmelitákra emlékeztető tökéletessége kellett. Miss -Sullivan ugy tanitotta meg növendékét a világ ismeretére, hogy ujjával -mindent belerajzolt a kislány tenyerébe. A kezdet kezdete némi fogalmat -nyujt arról, milyen módon történt ez. A szerencsétlen gyermek egy -babával szokott játszani. Valahányszor ezt a kezében tartotta, nevelője -megfogta a másik kezét s lassan beleirta a kis tenyérbe ezt a szót: doll -(baba). A kislány eleinte nem ügyelt erre, de később észrevette, hogy a -tenyerébe irt jel s a másik kezében tartott baba közt valami -összefüggésnek kell lennie. Az utánzás ösztöne dolgozni kezdett benne; ő -is megkisérlette azt, amit Miss Sullivan tett; s utóbb éppen ugy irta -nevelője tenyerébe a jelt, ahogyan emez szokta az ő kezébe, -természetesen anélkül, hogy tudta volna, mit müvel. Egyszer aztán Miss -Sullivan nem adta oda neki a babát, s mikor a kis leány sirni kezdett, -addig ismételte a jelnek a kis tenyérbe rajzolását, mig végre a gyermek -is beleirta a „doll“ betüit formáló jelt a Miss Sullivan kezébe. Erre -megkapta a babáját. Később azután egy más, nagyobb babát adott neki Miss -Sullivan s megint csak ugyanazt a jelt irta a tenyerébe. Ebből -lassanként megértette a kislány, hogy mit mond a jel. Fölfedezése nagy -örömmel töltötte el; fölkereste anyját, beleirta anyja tenyerébe a -„doll“ szót s boldogan mutatta neki a babáját. Igy tanitgatták tovább. A -„pohár viz“ eleinte ugyanegy fogalom volt neki; de forrásvizet kellett -érintenie s megtudta: mi a „viz“ és mi a „pohár“. Hogyan ismertette meg -vele Miss Sullivan sorra, ami megtapintható, hogyan magyarázta meg neki, -hogyan érttette meg vele az elvont fogalmakat, hogyan tanitotta meg a -vakok irására stb.: mindezt nagy részletességgel beszéli el az -autobiográfia. Szóval Miss Sullivan a türelmességével és a -fáradhatatlanságával pótolni igyekezett a fényt és a hangot, amit Keller -Helénnek megismernie nem adatott meg; örömöket okozott a -szerencsétlennek, életre keltette, kifejlesztette a képességeit, -megmentett egy már-már elveszett lelket. Hogy mennyit haladt előre három -év alatt, mutatja az, hogy milyen hamar tanult meg beszélni. Tiz -esztendős volt ekkor. Anyja megismerkedett valakivel, aki elbeszélte -neki, hogy Norvégiában ismert egy süketnéma és vak leánykát, akit -megtanitottak beszélni. (Ismét bebizonyult, hogy: semmi se uj a nap -alatt.) Ez az ujság lázassá tette Helént; akkor neki is meg kell -tanulnia beszélni. Nem nyugodott addig, mig családja fel nem kutatott -egy tanitónőt, aki sokat foglalkozott siketnémák és vakok oktatásával s -aki vállalkozott a nem könnyü feladatra. A tanulás ugy történt, hogy -Helén ujjaival megérintette a beszélő ajkait és gégéjét, megfigyelte -ezek mozgását s azután ezt a mozgást utánozni igyekezett. Tizenegy -leczke után már beszélt. Igen, mindez csoda: a nevelés csodája. - -És – bizonyára – egyszersmind az energia csodája. Könnyü elképzelni, -micsoda lelkierő, mily kemény akarat kellett ahhoz, hogy az az -előrehaladás, amelyet a teljes öntudatlanságból kellett megtenni a -doktorátusig, tizenhét év alatt megtörténhessék, ilyen körülmények -között! Gondoljuk el, hogy Keller Helénnek, szellemi előrehaladottsága -mai fokán is, minden uj lépéséért, a továbbhaladás minden -csekélységéért, olyan nagy nehézségekkel kell küzdenie, amelyeket mi nem -ismerünk. Mennyire fel kellett használnia minden idejét! Fáradtságot -gyakran érezhetett, de pihenni sohase pihenhetett. És neki is vannak -rossz napjai; panaszkodik, hogy néha minden jóakarata hiábavaló; -ilyenkor órákkal többet kell forditania valaminek a megtanulására, mint -máskor, a jó napjaiban. Kétségtelen, hogy energiájának nagy segitségére -lehetett: a folytonosan sóvárgó ambiczió ugyszólván mindennapos -kielégülésének hasonlithatatlanul édes öröme. Neki az előrehaladás -minden egyes határjelzője fokozott, hatványozott gyönyörüségeket -jelentett, nem csupán annyit, amennyit más embernek. Azon való öröme, -hogy megtalálja az utat a tőle elzárt világhoz, hogy egyre több és több -módja van közlekedni az emberekkel, hogy végül azok sorába léphet, akik -hasznos munkások az emberiség szolgálatában, az oly nagy fáradság árán -elért becses sikerek bizonyára megkettőztették energiáját, s ha nem is -könnyitették meg, de okvetetlenül megédesitették munkáját. Mindamellett -az ő helyén hányan dőltek volna ki, talán a feleuton! Akármilyen sok -jóleső érzéssel járt nehéz munkája, annyi bizonyos, hogy ebben a vak és -süket leányban gyönyörü akarat lakozik; olyan lelkierő, amelyet érdemes -volt megmenteni. - -De a Keller Helén történetében még egy csodának kellett szerepelnie, -amelyet csak a természet csodájának mondhatni. Tizennyolcz vagy -tizenkilencz hónapos koráig Keller Helén látta az ég kékjét, a fák -zöldjét, hallott hangokat, voltak benyomásai. Ezeknek a benyomásoknak -soha semmi nyoma nem mutatkozott többé; abból, amit a másfél esztendős -gyermek látott és hallott, semmi se maradt meg a vak és süketnéma -gyermek emlékezetében. De akármennyire öntudatlan agyvelő volt az, mely -ama benyomásokat magába fogadta, akármennyire eltokolódhattak és -elrejtőzhettek ezek a benyomások a kis nyomorék teremtés agyvelejében: -hogy ezek a benyomások örökre, egészen, tökéletesen elvesztek volna, -hogy a lélek titokzatos mühelyében nem tehettek-e valamelyes -szolgálatot, nem járulhattak-e bármi csekély részben a leányka szellemi -képességeinek fejlődéséhez: senki se tudhatja. És kérdés, hogy ha Keller -Helén már születésétől fogva vak és süketnéma, akkor is eljuthatott -volna-e a szellemi fejlődésnek ugyanarra a fokára, amelyről most -tanuságot tesz. Föltéve, hogy: igen, – csak még inkább áll az, hogy -Keller Helén esete nem történhetett volna meg (s hiábavaló lett volna -ugy a nevelés, mint az energia csodája) a természetének csodaszámba -menően ritka, rejtelmesen jótékony segitsége nélkül. S bizonynyal igazuk -van azoknak, akik, a Keller Helén esetéről szólva, a „hatodik érzék“-ről -és a titokzatos „belső látás“-ról beszélnek. Mindez nem mond egyebet, -csak utal arra a jelenségre, amelyet a köztapasztalat is régóta ismer, -hogy t. i. olyanoknak, akiknek egy vagy két érzékszervük nem müködik, -egyik vagy másik müködő érzékszervük, nevezetesen: a tapintó érzékük, -fejlettebb, mint a normális emberé, és valószinüen nem csupán történelmi -eredményképpen (mert emezt a rendesnél nagyobb mértékben használják). És -ez természetes, mert hiszen az érzékelő erő voltaképpen egy, csak a -funkczionáriusai vannak öten. Azért a paradoxonok kedvelői ugy -mondhatnák, hogy: ebben a süket és vak leányban bámulatos az érzékelő -erő, és azokat az eredményeket, amelyekre hivatkozik, Keller Helén -sohase érhette volna el a természet ama csodaszámba menően ritka -adománya nélkül, amelyet ám nevezzünk „belső látás“-nak. - -De mik ezek az eredmények? Mit ér, szubjektive, az a diadal, melyet -Keller Helén ennyi csoda segitségével, minden poklok ellenében kivivott? -(Mert hiszen objektive alig lehet valami nagy vivmányról beszélni; a -szolgálat, melyet Keller Helén oly iszonyu munka árán szerzett -képességeivel a köznek, az emberiségnek „a haladás érdekében“ tehet, nem -igen haladja meg azt a szolgálatot, amelyet az átlag-ember, a sok millió -müvelt ember végez.) Mi a Keller Helén személyes sikere? Mi haszna van -roppant munkájából neki magának? - -Egy német iró ilyenformán felel meg erre a kérdésre: - -Mi haszna van? A képzelhető legnagyobb haszon: a boldogság! Keller Helén -ma a legboldogabb lény a földön. Mert csak az a boldog, aki maga -kovácsolja a boldogságát. Rendeltetésünk, hogy minél nagyobbra, a lehető -legnagyobbra törekedjünk; s ha elérjük, a magunk emberségéből, azt, -amire törekszünk: megszereztük a boldogságot. Ez a világrend. Minden -féreg rajta van, hogy javitson a helyzetén; a világegyetemben káotikus -ködtömegek akképpen rendezkednek el, hogy világokká alakulnak át. Az -egész mindenséget átható fejlődési törvénynek feljebbtörő lelkünkkel -való harmóniájából származik a legtisztább, legtökéletesebb boldogság. -Azért az az ember a legboldogabb, aki a legjobban érzi ennek a -fejlődésnek a szükségét, s aki egyszersmind, akaratának és képességeinek -erejénél fogva, a lehető legtöbbet érheti el abból, amire törekszik. -Minél nagyobbak az akadályok, minél több és többféle a leküzdeni való -nehézség: annál tökéletesebb a diadal s annál nagyobb az ezen való -boldogság-érzet. Minél tökéletlenebbek eszközeink, amelyekkel a -küzdelembe bocsátkozunk, annál bizonyosabb a boldogságunk! - -Mindez igen szép, de csak elmélet. Föltevés, melynek meglehetősen kevés -a bizonysága. - -Az emberi boldogság titkát nem fejti meg semmiféle elmélet. A fejlődés -törvénye kétségtelen, de akik ezzel a törvénynyel minden nagy kérdésre -meg akarnak felelni, nem érdemelnek több hitelt, mint azok, akik naivan -vagy rosszhiszemüen, csodaszert tudnak, mely minden betegséget -meggyógyit. A boldogság problémájának megoldásához a fejlődés törvénye -nem vitte közelebb az emberiséget. Hogy az örök törekvés egyképpen -törvénye az embernek és az egész mindenségnek, ebből még nem következik, -hogy ennek a rendeltetésnek a betöltése szükségképpen kielégitené az -embernek a boldogságra való vágyakozását. Sőt inkább majdnem minden arra -mutat, hogy ez, legalább magában, teljességgel nem elégiti ki. A -ködtömegekből alakult világok erre nézve nem mondanak többet, mint hogy: -nincs kivétel a fejlődés törvénye alól. Nem is sejthetjük, mifajta s -mekkora kielégüléssel járhat, ha a féreg rendeltetését betölti és -helyzetén javitani igyekszik. Ezekre a példákra tehát nincs miért -hivatkozni. Csak az ember ismeretes előttünk valamelyest. Az emberi -boldogság problémáját pedig ennek a törvénynek az általánossága még nem -oldja meg. A jelenségek tömegére hivatkozva, az idézett tétellel -ellenkező állitást épp olyan joggal lehet vitatni; más tételeket -szintén. Semmi se mutatja, hogy olyanok, akik messzi czélokat, vagy -nagyobbszerü czélokat értek el, boldogabbak volnának, mint akik kevésre -törekedtek; hogy akik a legnagyobbra törtek s a legtöbb akadályon át, a -legtöbb nehézségen győzedelmeskedtek, nagyobb boldogsághoz jutottak, -mint akik jelentéktelenebb és simább pályát futottak be. Abból, hogy -ezek vagy azok az elégedettségnek mennyi jelét s milyen jeleit adták, -épp ugy lehet következtetni jobbra, mint balra; özönlenek a példák, -amelyek egymásnak ellentmondanak. Hasonló joggal lehet bizonygatni azt, -hogy: az a legboldogabb ember, akinek az igénye a legkevesebb, aki -mindig csak olyan kis czélokat tüzött maga elé, amelyeket, akaratának és -képességeinek fölös erejénél fogva, könnyüszerrel érhetett el. Vagy akár -azt, hogy: a legboldogabb ember az, aki szellemi czélokat nem ismert s -zavartalanul nyugodt, tisztán állati életet élt. Az kétségtelen, hogy a -boldogsághoz harmónia kell, de hogy a törekvésnek a rendeltetéssel való -harmóniája elégséges-e hozzá, az már nagyon is kétséges; valószinüen -több, sőt minden életföltétellel kiegyezkedő, tökéletes harmónia kell -hozzá. Az emberi boldogság probléma volt és probléma marad; minden -elképzelhető tétel csak találgatás, minden elképzelhető tétel vagy -egészen téves, vagy legalább is nagyon hézagos. - -Csak föltevés tehát, és igen merész föltevés, hogy Keller Helén volna a -legboldogabb ember a világon. Nem lehetetlen, hogy – akármilyen -sajnálatraméltó lénynek tartják, akik a testi épséget mindenek fölé -értékelik – a boldogabb, s – bármily furcsán hangzik – az elégedettebb -lények közé tartozik, de Keller Helén, noha, érthetően, tele van -illuziókkal, maga se fogja elhinni, hogy a német tisztelője nem tuloz, -legalább egy kevéssé. Annyi azonban bizonyos, hogy Keller Helénnek sok -és nagy öröme volt, amelyek megjutalmazták rengeteg és nagyon -tiszteletreméltó, igazán ideális munkáját. - -Csakhogy kérdés: számithat-e rá, hogy mindig örömök fogják jutalmazni -fáradozását, sőt még az is, nem fog-e elfáradni? Hogyha csakugyan -boldog, boldogságának alapja kissé törékeny. Ne felejtsük el, hogy ez a -vak leány egy kissé másnak képzeli a világot, mint amilyennek a normális -ember látja. Mindössze annyit ismer a világból, amennyit a vakirással is -megjelent jóakaratu oktató eszközök ismertetnek meg belőle, ezenkivül -csak azt, amit környezetétől tudhatott meg, s környezetének mindig az -volt az igyekezete, hogy mindent távol tartsanak képzeletétől, ami nem -szép s ami neki nem kellemes. Boldogságának hirdetője is elismeri, hogy -Keller Helén benyomásai nagyon különböznek a mieinktől; boldogságának -épülete tehát részben bizonyos tudatlanságon nyugszik. Tudatlansága -nagyobb világismeretnek adhat helyet, s ez talán keserü lesz. -Ideálizmusa, melylyel nemrégen oly kedvesen lángolt a burok ügyéért, -egészen szétfoszolhatik, mint oly sok fiatalé. Már nem hisz; nem reméli -lelkének halhatatlanságát. Pedig még gyermek. Ma szórakoztatja az a -játék, melyben a babát irodalmi és politikai kérdések helyettesitik; ma -még elküldözgeti könyvét a külföldi kritikusoknak s megkérdezi tőlük: -mit szólnak az ő ritka munkájához? De meglehet, hogy nemsokára már nem -fogja szórakoztatni ez a játék. Mindig óvták minden tisztátalantól, s -bár tudja, hogy van egy világ, amelyből őt mostoha sorsa kizárta, ma még -ugy gondol a szerelem világára, mint a pun háborukra. De egy napon -megszólalhat benne valami s megirigyelheti a szerelem és az anyaság -örömeit. Máris érték csalódások és keserüségek; még gyermekkorában, elég -ostobán, plágiummal vádolták, s azt az örömet, hogy mesécskéjével -eldicsekedhetett, azzal fizette meg, hogy inkvizicziónak vetették alá, s -mert, ugy látszik, valami reminiszczenczia ihlette meg, szégyenben -maradt. De mi ez a keserüség ahhoz képest, mely akkor érheti, ha -véletlenül feltámad benne a minden élőlényben természetes sóvárgás? Meg -kell tudnia, hogy hiába óhajtana szeretni: nincs, aki a vak és süket -leányt szeresse. Meg kell tudnia, hogy gigászi munkája gyerekség volt; -hogy _ez a_ törekvés az, mely világokká alakitja át a káotikus -ködtömegeket, mely arra birja a férgeket, hogy betöltsék rendeltetésüket -és helyzetükön javitsanak; hogy ez a törekvés a legkomolyabb emberi -törekvés, s hogy ez a törekvés hiábavaló. Gyönyörü jutalom volna -fenségesen nagy munkájáért, rettenetesen sok tanulásáért, ha ezt az -egyet sohase tudná meg. - - - - -KATONA-REGÉNYEK. - - -I. - -Bilse hadnagy iskolát teremtett. A „teremteni“ igét kell itt -használnunk, mert ez az európai nevezetesség egész nagy alkotását, mint -a jóisten, a semmiből varázsolta elő. Iskola-alapitó müve és -korszakalkotó szereplése már untig ismeretes. Láthattuk, hogy Bilse -mesternek több követője és utánzója akadt, mint az utolsó százév -bármelyik nagy irójának. A forbachi kis helyőrséget leleplező könyv -számtalan képzeletet tett lázassá. A hadseregnek még nem volt ideje -utlevelet adni a saját fészkét megcsufoló zseninek, s már gombamódra -termett a sok utánzat; egyik könyv a másik után leplezte le a többi kis -helyőrséget, a nagyobb helyőrségeket, a berlini kaszárnyákat s mindazt, -amit az egyenruhák szellőztetésével egyáltalán leleplezni lehetett. -Hamarjában egész kis katonai irodalom keletkezett, melynek egyik, nem -éppen botrányhajhászó, de a már fölkeltett érdeklődésre körmönfont -okoskodással számitó termékét: a _Takarodó_ czimü szinmüvet a -Vigszinházban is előadták. A német szinpad és könyvpiacz egy darabig -jóformán csak azt az uj müfajt szolgálta, amelyet határozottan „katonai -müfaj“-nak kell nevezni. De a hatás nem szoritkozott Németországra. -Azonnal találkoztak franczia és olasz Bilsék is, akik leleplezték a -franczia kis helyőrségeket és az olasz kaszárnyák nem egészen angolos -berendezkedését. Még egy osztrák tiszt is akadt, aki inkognitójának -megőrzésével hátrahagyott az országuton egy könyvet, hogy könnyitsen a -szivén s elmondhassa, ami rosszat társairól tudott. Bilse itt, Bilse -ott, Bilse mindenütt; ez a név maradandó lesz. - -És ezek a leleplezések nagy példányszámban jelentek meg, de nem -jelenhettek meg olyan sok kiadásban, hogy végképpen el ne fogyjanak. Még -Amerikából is jelentkeztek értök a könyvkereskedők és angol -forditásaikért a kiadók, pedig talán az Egyesült-Államoknak van -legkevesebb baja a katonáival. Annak idején mindenki olvashatta, hogy -Bilse hadnagy a fel nem jogositott forditókkal, meg az „utánnyomás“-ra -vetemedő irodalmi kalózokkal szemben ugy védte a jogait, mint egy nagy -fölfedező a találmányát. Hogy fogságra itélték s kizárták a hadseregből, -ez sokáig aligha busitotta: busás szerzői tantiéme-ek kárpótolták az -állásvesztésért. Követői, utánzói és az ezek által fölkeltett érdeklődés -kiaknázói hasonlóképpen nagy piaczi sikereket értek el. Olyan könyveken, -amelyekben még csak botrány sincs, csak unalmas szószaporitás a -feljebbvaló és az alárendelt viszonyáról, meg a tiszt urak és a -kincstári hölgyek szórakozásairól, ott pompázik az érdemrend: „hatodik -ezer“, „tizedik ezer“. - -„Szükséges, hogy botrányok legyenek“, – ez már régi dolog. Az emberek -mindig szomjazták a megbotránkozás örömét és bizonyára jól számit, aki -csak ezt a szomjuságot akarja kielégiteni. De maga a botrány, ha kapóssá -is tehet egy vagy két könyvet, ilyen nagy eredményekre, aminők a -Bilse-iskola fellépését kisérték, nem tehet szert. Honnan keletkezett -hát az a rendkivüli piaczi siker, mely irigygyé tehette a legnagyobb -népszerüségnek örvendő franczia bohózat-irókat, az ezerszer adott angol -látványosságok gazdag szerzőit s a pornografiával kaczérkodó nemzetközi -elbeszélőket? Bilse és társai véletlenül nagy irók volnának? Az -egyenruha alatt Balzac-ok rejtőztek, akik egy darabig nem méltóztattak -irni, mert ez derogált nekik, de mikor mérgükben tollat ragadtak, -nyomban lefőzték a hivatásos pennarágókat? Szó sincs róla. Ezek a -katonai regények – nagyon kevés kivétellel – nem regények, hanem -pamfletek, s a Bilse-iskola irói nem irók, csak megirók. Egyetlenegy -ember találkozik közöttük, akiben tehetség is van: Baudissin gróf, az -_Erstklassige Menschen_ szerzője. Baudissin gróf legalább gondolkozó fő -s elég jó szemü megfigyelő; az előadásban sem ügyetlen, mert „katonai -humoreszk“-jeinek gyártása közben némelyes irói gyakorlatot szerzett. A -többiekről ennyi jót se mondhatni. Látókörük olyan kicsiny, hogy ebben a -fogyatékosságban való találkozásuk a katonai iskolákat nagyon furcsa -szinben tünteti fel; gondolataik olyan sekélyesek, hogy irodalmukból azt -kellene következtetnünk, mintha a német tisztikar csakis a fizikum -dolgában volna jó matéria; lelkiviláguk oly sivár, a legkicsinyesebb -anyagiasságnak oly kevéssé emelkedik föléje, hogy szellemi erőkifejtésük -egy kissé kompromittálja a katonai foglalkozást; előadásuk formája: -kizáróan az utszéli, s ami már régtől fogva stereotyp. Maga az -atyamester: Bilse épp olyan kevéssé született irónak, mint nem született -katonának. És ha arra számit, hogy ezentul az irásból fog megélni, -alighanem olyan csalódás várja, amilyen Ferdinand Fabre-t érte, a -„pap-regény“ fölfedezőjét. Az első regény, melyet Fabre a papokról irt, -annak idején szenzácziót keltett; Fabre-t a szemináriumok és a -kolostorok Balzac-jának kiáltották ki, s könyvének sok ezer példányát -rövid időn szétkapkodták. Fabre nekibuzdult, s irt még egy, még két, még -tiz regényt, valamennyit a papokról; de a közönség már a második -regénytől fogva ugy találta, hogy: „plus ça change, plus c’est la même -chose“, és Fabre-t nem olvasta többé. Pedig ez nem tartozott a -botrány-vadászat lesipuskásai közé; kiváló iró volt, akinek a -megfigyelései ma se vesztették el becsöket, mig annak, amit Bilse -Forbachban látott, csak addig volt értéke, mig a „leleplezettek“ -sokasága végképpen ki nem prüszkölte magát, kitünő reklámot szolgáltatva -a csunya kis pamfletnek. - -Annál a föltevésnél, hogy Bilse és társai rászolgáltak nevezetességükre, -közelebb esik az a másik föltevés, hogy a szóban forgó hamarjában -fölburjánzott katonai irodalom valami uj társadalmi irányzatot szolgált -s piaczi sikereit annak az érdemének köszönheti, hogy először rántotta -le a leplet olyan titkokról, melyeket a militárizmus hatalmas szervezete -eddigelé meg tudott őrizni háziügyének. De ez a föltevés se állhat meg. -A Bilse-iskola semmi olyat nem revelált, ami eddig nem volt ismeretes; -amit olyan fontoskodó részletességgel a „terhelő tanuk“ untató -körülményességével tálal fel, lényegében egy cseppet sem uj. Mióta az -államok – egyre nagyobb pénzáldozattal – állandó hadsereget tartanak, -melyben a hierarchia szükségesebb, mint bárhol: ennek a kolosszális -intézménynek megvannak a maga házibajai is, amelyek természetesek, mert -szervezetéből következnek, s mert természetesek, tehát örökletesek is. A -hadseregben a legnagyobb szükségesség: a fegyelem; másfelől: a -hadseregnek tekintélyt kell tartania mindennel szemben, ami kivüle esik. -Már pedig a fegyelem, minthogy semmiféle összesség nem áll csupa -tökéletes egyénből, nem tartható fenn anélkül, hogy egyesek ezen a -czimen visszaéléseket ne kövessenek el. És másfelől: a tekintély -fentartásának elve olyan igényeket kényszerit rá a hadsereget alkotó -egyesekre, amely igényeknek tökéletes kielégitése – minthogy a már -emlitett, egyre növekedő pénzáldozatoknak is meg van a maga határa – -természetes nehézségekbe ütközik. Világos tehát, hogy a tekintély -fentartásának szüksége nyomán támadnak – az egyén tökéletlenségének -természetes folyományaképpen – hibák, melyek magát az elvet szinte -kigunyolják. Mióta hadseregek vannak és amig hadseregek lesznek, mindig -voltak és lesznek feljebbvalók, akik alárendeltjeikkel emberség nélkül, -brutálisan bánnak, s mindig voltak és lesznek egyesek, akik már csak -azért is, hogy fentarthassák azt a dekórumot, melyet megőrizni -kötelesek, alattomban olyan dolgokat követnek el, amelyek a megőrzött -látszatra ráczáfolnak s nemcsak a dekórummal nem férnek össze, hanem -éppenséggel nem illők ahhoz a szituáczióhoz, amelyet az illetők -elfoglalnak. Már az, hogy a hadsereg a maga kebelében külön törvényeket -statuál, melyek szigoruan büntetik az alárendeltekkel való -kegyetlenkedést s a dekórum rovására eső legkisebb hibát is: -nyilvánvalóvá teszi, hogy ilyen esetek a hadseregben minduntalan -előfordulhatnak. De egyébként is mindig nyilt titok volt, hogy ennek a -nagy és tekintélyes intézménynek melyek a házi mizériái. Soha senki se -tagadta le ezeket, s a mennyire egyáltalán lehetett, igyekeztek segiteni -a bajon, ugy preventiv, mint megtorló intézkedésekkel. Hogy azonban a -baj végképpen ki nem irtható: ez nem volt féltve őrzött titok, -ellenkezőleg, régen ismeretes és sokat tárgyalt dolog. Az irodalom, ez -az enfant terrible, aki mindenbe beleüti az orrát, nem egyszer -foglalkozott e megoldhatatlan kérdéssel. Már Alfred de Vigny, aki -katonatiszt volt és költő, _Servitude et Grandeur_ _militaires_ czimü -munkájában sok szemrehányást tesz a hadseregnek; alaposan letárgyalja a -fegyelemtartás kinövéseit, s tagadja annak parancsoló szükségét, hogy a -regula annyira fölébe kerekedjék a katona egyéniségének. Persze Alfred -de Vigny olyan formában vitatta ezt a fájó kérdést, hogy egyaránt -kiérdemelte ugy bajtársai, mint iró-kollégái tiszteletét. Később Malot, -Descaves, Margueritte regényirók hosszu elbeszélő müvekben foglalkoztak -a szegény katonatisztek czifra nyomoruságával, a rájok rótt, rájok -kényszeritett igényekkel, s azokkal a bajokkal, melyek onnan -keletkeznek, hogy a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközök éppen nem -állanak arányban ezekkel az igényekkel. Még az se uj, hogy a katonaság -bajainak nyomtatásban való firtatásával csinos botrányt lehet csapni. -Mintegy tizenöt évvel ezelőtt Abel Hermant, _Le Cavalier Miserey_ czimü -regényében ugyanazokkal a vádakkal állott elő, amelyekkel most Bilse és -társai, s könyve, mely a franczia hadseregre azt sütötte rá, hogy -tisztjei közül igen sokan kegyetlenek, gyávák és pénzért mindenre -képesek, jókora szenzácziót, a hadseregben pedig érthető felháborodást -keltett. A megtámadott tisztikar előkelői azzal feleltek a regényre, -hogy kiadták a rendeletet napiparancsban: a _Cavalier Miserey_ minden -példányát, amelyet a kaszárnyában találnak, el kell égetni a -szemétdombon, s mindenkit, aki a regényt olvassa, szó nélkül be kell -csukni. Egyéb elégtételt nem szerezhettek maguknak, mert Abel Hermantnak -volt annyi esze, hogy akkor adta elő a kaszárnyában gyüjtött -tapasztalatait, mikor katonai kötelezettségeivel már végképpen -leszámolt. - -Bilse és társai fellépésében csak az az uj, hogy mindezeket a mérges -dolgokat, amelyek már régi nóták, aktiv katonatisztek mondják el, -olyanok, akik könyvük megjelenésének idején még szolgálatban állottak. -Erre még nem volt eset. Nem az az érdekes, hogy mit mondanak; az érdekes -az, hogy mindezt ők mondják el. Nem a könyv kelt figyelmet, hanem maga a -szerző. A szerző érdekességét bizonyára csökkenti az, hogy a legtöbbször -szeretné megőrizni inkognitóját; de okvetlenül számolt minden -eshetőséggel, elkészült rá, hogy könnyen fölfedezhetik, s ha fölfedezik: -nemcsak hogy repülni fog a hadseregből, hanem ülni is fog rövidebb, vagy -hosszabb ideig. Ezzel a kilátással szemben a Bilsék tömeges jelentkezése -kétségtelen jele annak, hogy valami forradalmias szellem kezd lábrakapni -mindenekelőtt a német hadsereg egyes köreiben, de talán másutt is. - -Uj még az irodalom mai nagy hatalma. Ime, nemcsak hogy támasztékot nyujt -az osztályából kitaszitottnak és megbélyegzettnek: olyan pártfogást -igér, mely arra készti az elégedetlent, hogy ennek a pártfogásnak a -reményében szembeszálljon az állásvesztés, a társadalmi lefokoztatás és -a megbélyegeztetés önként előidézett veszedelmével is. Régente is -megesett, hogy az erkölcsi halott tisztes irodalmi munkássággal expiálta -a rovott multat; az irodalom már régebben is afféle refugiumul szolgált, -melybe, mint hajdan az istennő templomába, boldog-boldogtalan -bemenekülhetett, ha máshol végképpen eljátszotta játékait, s ha -körülötte minden kötél szakadt. De az már uj társadalmi jelenség, hogy -valaki önként menjen a tisztességvesztésbe, s egy könnyen kikerülhető, -de igen kevéssé menthető cselekedettel saját jószántából mondjon le -társadalmi pozicziójáról, sőt a közbecsülésről is, cserében azért a -hathatós pártfogásért, amelyet az irodalom nyujthat, cserében a sok -kétgarasért, amelylyel a nyilvánosság a botrányt honorálja. - -Azelőtt az irodalom segitő kezet nyujtott az elbukottnak, hogy -reparálhassa a becsületét; ma az irodalom ama csábitók között szerepel, -akik rábirják a szegény ördögöt, hogy áruba bocsássa hivatalos -tapasztalatait, a titkokat, melyek nem az övéi, a barátság vagy a -szerelem czimén szerzett megfigyeléseit, amelyekhez a diszkrécziójához -füződő bizalom juttatta, állását, társadalmi helyzetét, s azt a -tiszteletet, melyet esztendők fáradságos munkájával szerzett. - -Bilséék ugynevezett regényeikben, felhalmoznak minden elképzelhető -adatot, hogy a vagyontalan német tisztek titkolni kivánt, de annál több -leplezett csunyaságban nyilvánuló nagy nyomoruságát minél szinesebben -illusztrálhassák. De ezt a nyomoruságot semmi se dokumentálja olyan -ékesszólón, mint a tulajdon példájuk. Szegény ördögök! Mennyire -megvetették a pennarágókat, az ifjui álmok, a reménységek idején! És -amióta várakozásaikban megcsalódtak, amióta rájöttek, hogy Mars csak -tisztességet ad, ellenben Apolló jóval több márkát, sőt tallérokat is: -mily buzgalommal forgatják az irótollat, mily lázas gyorsasággal -készitik el élményeik leirását, mily tömegesen jelentkeznek az irói -tantième-ekért! A pénzért, ami oly iszonyuan kell, még a pennarágásra is -elszánják magukat, elmondják mindazt, amit tudnak, elbeszélik -felebbvalóik és pajtásaik, továbbá ezek hölgyeinek összes gyöngéit, -elmondanák talán a tulajdon bajaikat is. - -Ez a nagy készség, ez a sok igyekezet nem hiábavaló; fáradságuk megleli -bőséges anyagi jutalmát. De honnan hát ez az eredmény, mely könyveik -tartalma után meglepő? Mi magyarázza meg munkáik piaczi sikerét, a -tömegnek a csekély érdekességü leleplezésekkel szemben tanusitott -szertelen érdeklődését? A feleletet ne keressük Bilséék irói -kvalitásaiban és abban, hogy munkáik mi ujat tartalmaznak; a feleletet -csak a tömeg gondolkozásában találhatjuk meg. És itt egy ellenmondásra -lelünk, amely azonban már nem ismeretlen. - -Sikereik alapja az, hogy mindannyian olyan témáról szólanak, amelynek a -kicsinyességei is biztosan számithatnak a nagyközönség érdeklődésére, s -a kicsinyességei sokkal inkább, mint a komolyabb részei. A katonai élet -intimitásai épp ugy vonzzák a tömeg képzeletét, mint a kulisszák -világának apró rejtelmei. A sokaság szemében a szinésznő mellett a -katonatiszt a mai társasélet legérdekesebb tipusa. A tisztikar, minden -más osztályon kivül és felett, első osztályt alkot, s a respektusból, -melyet joggal igényel, mindenki, aki hozzá tartozik, kiveszi a maga -részét. Minél inkább elmosódik a különbség polgár és polgár, az egyik -vagy a másik foglalkozás között, amelyek rangban ma már nem igen -differálnak, s aszerint adnak tekintélyt, amily arányban sikert és -vagyont: a katonatiszti egyenruha, amely még az egyetlen nevezetesebb -disztinkcziót állapitja meg a nem rangbeliek között, annál nagyobb -hatással van a tömegre. A portepé viselői a társaséletben bizonyos -arisztokrácziát alkotnak; s ugyanaz a sokaság, mely egyre több és több -vonalon követeli az egyenlőséget, minél radikálisabb elveknek hódol, -annál inkább tisztel mindent, ami arisztokratikus. Bepillantani a -katonatisztek életének intimitásaiba, ez ma majdnem annyit jelent: mint -bejuthatni egy pillanatra a rangbeliek körébe, ahová mindenki törekszik, -annál nagyobb buzgalommal és annál nagyobb tömeg társaságában, minél -sürübben emlegeti az egész világ a demokratikus elvek már kissé hervadt -szóvirágait. - -Erre a naiv érdeklődésre Bilséék nyugodtan számithattak. És könyveik -nemcsak a sövény mögül bámészkodókat elégitették ki, hanem azokat is, -akik a katona-regények tartalmából, de különösen abból, hogy a tiszt -urak ilyen könyveket adnak ki, kárörömmel látták, hogy a hatalmas német -hadsereg egyes köreiben s itt-ott más hadseregek alantasabb rétegeiben -is, eddigelé hallatlan, minden fegyelmet megcsufoló, éppen nem katonai -szellem kezd lábrakapni. Bilséék regényei kétségtelenné teszik, hogy a -zugolódó elégedetlenség, a forradalmi szellem első megnyilvánulása már a -hadseregek egyes rétegeibe is befészkelte magát, s azt sejtetik, hogy a -hadseregek egyre szaporodó és növekedő házi mizériái lassanként ki -fogják kezdeni ezt a tiszteletreméltó intézményt. És a polgári -társadalomnak talán ugyanazok az elemei, amelyek tisztelettel és -irigységgel teli érdeklődéssel leskelődnek az arisztokratikus helyzetnek -örvendő tisztek intimitásaira, még akkor is, mikor ezek minden katonai -kötelességet megcsufolnak: ugyanezek az elemek ujjonganak, mikor azt -hiszik, hogy a szükséges és minden tiszteletre méltó intézmény -dekompozicziójának a tüneteit látják. A tömeg ma különb egyesekből -verődik össze, de naivitásában, ösztöneiben, indulataiban ma is -ugyanolyan, mint Shakspere-nek a „nép“-e. A tömeg örök gyermek; vásott -és korlátolt. - - -II. - -A sok ujonnan keletkezett katona-história közül Baudissin Farkas gróf, -irói nevén Freiherr von Schlicht _Erstklassige Menschen_ czimü, -ugynevezett regénye érdemli meg figyelmünket. Ez se ajánlható azoknak, -akik nem vitairatot, hanem tendencziák nélkül való szépirodalmi munkát -akarnak olvasni; igazi regénynek a legjobb akarattal se mondható. -Tessék-lássék meséje mindössze annyi, hogy egy polgári származásu tiszt, -akit olyan gárdaezredbe helyeztek át, ahol csupa előkelő származásu -tiszt szolgál, uj bajtársai körében a megalázások egész kálváriáját -járja végig, s végre is kénytelen tiszti rangjáról lemondani, -egyesegyedül a polgári származása miatt, ennekutána pedig feleségül vesz -egy katona-családból származó, előkelő, de szegény leányt, akivel a -gárdaezrednél tartózkodása idején ismerkedett meg. Ennyi mesével a -legszerényebb és legtürelmesebb regényolvasó se elégszik meg, s ezt a -mesét hasonlóan keveset mondó epizódok fujják fel hosszu elbeszéléssé. - -De mélyebben jellemzett s elevenné tett alakok sincsenek e könyvben; a -szerző a szereplők lelkét nem világitja meg, csak a társaságban való -viselkedésüket irja le szinesebben és adatokat közöl róluk, rábizván az -olvasóra, mint a kávéházi beszélgető rábizza hallgatójára, hogy ezekből -az adatokból maga alkosson képet magának a legtöbbször emlegetett -figurák lelki világáról. De a sovány mesén, a szóra se érdemes -epizódokon s a nagyon fölületesen jellemzett alakokon kivül van ebben a -könyvben valami, ami, ha a czélzatosságokkal nem törődő regényolvasót -nem is elégiti ki, megkapja azok figyelmét, akiket ennek az ugynevezett -regénynek a tárgya, milieuje s gondolatköre még akkor is érdekel, ha -ezekről nem valamely elsőrangu irómüvész szól, hanem csak egy -intelligens megfigyelő, aki sokat foglalkozott a szóbanforgó tárgygyal, -ügyesen irja le a részleteiben kevésbbé ismert milieut, s helyes -itélettel ismerteti ama kihatásainál fogva általános érdekességü -gondolatkört. A szerző ugyanis érdekes képeket ad a német tisztek -életmódjáról, a viselkedésükben megnyilatkozó gondolkozásról és -jellemvonásokról, s a fejtegetésekbe, melyekkel e képeket kiséri, -beleszövi azt a kritikát, amelyet a hagyományos katonai szellem ellen -izgató, s a hadsereg reformálását követelő, legujabb keletü „irodalom“ -ma már sok könyvben hangoztat. - -Ha egy kissé szemügyre veszszük ezeket a képeket, sorra megismerkedünk a -hadsereg mai szervezetét vádoló összes panaszokkal, és megismerjük -egyszersmind minden részletükben azokat a viszonyokat is, amelyek a nem -mindig jóhiszemü Bilse-iskola feljajdulásaira okot vagy ürügyet -szolgáltattak. - -A Baudissin gróf könyvében szereplő gárdaezred tisztikarát ünnepen -találjuk. Harmincz és egynéhányadik évfordulója van a gravelottei -csatának, amelyen ez a gárdaezred igen kitüntette magát, mert -legénységének egy harmada, tisztikarának pedig a fele ott maradt a -csatatéren. Az ilyen évfordulókon az elesettek óriási koszorut kapnak, -az élők pedig, akik a csatában nem vettek részt, fényes lakomát, -pezsgővel. Az emlékezetes nap megünneplését ez alkalommal összekötik az -ezred uj kaszinó-épületének a felavatásával. Vendégeik is vannak: az -ulánustisztek, akikkel iszonyuan szeretnének minél vastagabb barátságba -keveredni. Mert mégis csak a lovasság a hadseregnek a crême-je s az -ulánusok olyanforma felsőbbséggel tekintenek le rájuk, mint aminővel ők -tekintenek a közönséges gyalogos tisztekre. Az ulánusok alkotják a -hadsereg „legfeudálisabb“ elemét; tisztjeik között egy sincs, aki nem -előkelő származásu. Az ünneplőknek is az a főbüszkesége, hogy köztük -nincsen polgár-ivadék; s éppen ez ad nekik jogczimet arra, hogy az -ulánusok barátságát kereshessék. A lakomán csak egyetlenegy czivil van -jelen: az épitész, aki a kaszinó-épület tervét ingyen készitette, a -gárdaezredhez való ragaszkodásból, mert annak idején itt önkénteskedett. -Szivességét azzal viszonozzák, hogy meghivják a bankettre. Hadd -emlegesse egész életében, hogy micsoda szerencsében volt része ezen az -estén. Aztán meg kitünő reklám neki, hogy egy tálból ehetett velük. -Különben türhető embernek találják, mert meglátszik a kezén, hogy -manicure-rel ápoltatja. - -Miről beszélgetnek a lakomán az előkelő gárdatisztek és a még előkelőbb -ulánusok? Ilyenekről: mi történik amazoknál és mi történik emezeknél, ha -a hadnagy részegségében inzultálja a tiszthelyettes altisztet, aki nem -elég gyorsan ugrott fel, mikor a tiszt ráköszöntött? Itt is, ott is -ugyanaz történik; tudniillik csak két megoldás képzelhető. Vagy: -bocsánatot kér a hadnagy a tiszthelyettes altiszttől az egész tisztikar -előtt; vagy: a hadnagy „repül“, de amannak nem marad más választása, -mint hogy agyonlőjje magát, mert a felpofozott altisztből soha se lehet -tiszt. Majd panaszkodnak, hogy ma már tiszt lehet mindenki, akinek a -családja a rendőrséggel nem került konfliktusba. A vendéglátók -eldicsekednek vele, hogy a gárdaezredekben nincs senki, aki polgári -családból származnék. Az ilyen tiszt mindnyájukat feszélyezné, de -bizonyára ő maga is igen kényelmetlenül érezné magát közöttük; ott, -ahova nem való. Elmondják végül egymásnak, hogy ők továbbra is azok -akarnak maradni, akik ma; tudniillik olyan emberek, akik a társadalom -első osztályát alkotják. Azért jelszavuk: az összetartás s fentartása -annak a választófalnak, mely a polgári társadalmat tőlük távoltartja. - -Egy kissé „exprès“, az olvasó számára beszélgetnek igy; a valóságban -talán egyébről is diskurálnak. De ennyi nagyitást meg lehet bocsátani a -regényirónak, akinek végre is ki kell éleznie a mondanivalóját. Az -bizonyos, hogy sok tulzás nincsen ebben az előadásban. Egyforma -foglalkozásu emberek, ha maguk közt vannak, mindig sokat beszélgetnek a -mesterségük dolgairól, s ez a szabály talán sehol se érvényesül annyira, -mint a katonatiszteknél, akiket sokféle érdeklődés, sokféle ismeretek -nem igen vonnak el a közös témától. Az se tünik fel tóditásnak, hogy sok -„jó házból való“ hadnagyocska szaladgál a világban, aki sehogy se tud -eltelni szerencsés társadalmi helyzetével, s akit ezen a hiuságon kivül -jóformán semmi se foglalkoztat. Elhiszszük Baudissin grófnak, hogy egy -ilyen lakomán egész sereg olyan alak találkozik, akinek minden -igyekezete az, hogy az előkelők közt a legelőkelőbb legyen, aki -tartózkodó és zárkózott, mert „ez előkelő“, aki keveset beszél, a -szemlélődőt játszsza, elmésségeken töri a fejét s teszi magát, mintha -már mindent megunt volna, csak azért, mert ezt igy látta előkelő -mintáktól. És nem éppen hihetetlen alak az az idősebb tiszt se, aki igy -nyilatkozik: „Büszkeségünk, hogy csekély eszközeink ellenére is azok -maradhassunk, akik vagyunk“ – arra czélozván, hogy akárhány társának sok -nélkülözést kell elszenvednie, hogy állásához méltón léphessen fel. -Annyival könnyebben elképzelhető, hogy sokan beszélnek igy, mert hiszen -ebben a felfogásban már bizonyos nemesebb fajta büszkeség nyilatkozik -meg; ezen tehát a szatirikusnak nincs mért fennakadnia. De jegyezzük meg -mindjárt, hogy az a másik hiuság, a gyerekes hiuság, melynek a szerző -néhány mulatságos példáját beszéli el, nem valami specziális hibája a -hadseregnek. Ezzel a hiusággal nemcsak a tiszti kaszinóban találkozni, -hanem mindenütt, ahol nagy számban vannak együtt előkelő származásu -fiatal emberek; s ezt a hibát csak ott lehet a katonaság rovására irni, -ahol, mint a nagynémet hadseregben, az a felfogás érvényesül, hogy a -tiszti állás első sorban a nemesi osztálynak való. S kérdés, nem -helyesebb-e, hogy itt az előkelőket ugyanazokra a helyekre -csoportositják „előkelő ezred“-eket formálván, mintha szétszórnák őket a -hadseregben, s az olyan konfliktusokat, aminőt Baudissin gróf beszél el, -nem csupán egy-két, hanem sok ezredben tennék lehetővé, tehát gyakorivá -s szinte mindennapossá?! - -A lakomán az udvar képviselője a hivatalos tósztok után, kissé savanyu -arczot vágva, mondja el a felsőbb helyről hozott üzenetet, hogy az -ünneplők uj bajtársat kapnak, bizonyos Winkler személyében, akit -valamelyik határszéli, közönséges gyalogos ezredtől helyeztek át a -gárdaezredhez. Maga a hirhozó is igyekszik átsiklani a kellemetlen -ujságon s örül, mikor már másról beszélhet. A többieket valósággal -konsternálja a hir; az ezredestől a legfiatalabb hadnagyig mindegyik -kétségbe van esve. „Polgáriak lettünk!“ – fut végig a suttogás a termen. -És éppen most! Alig hogy végre összejöttek az ulánusokkal, alig hogy -megvan az óhajtott barátság! Félő, hogy mindjárt vége a komaságnak, mert -hiszen polgári származásu cseppent közéjök! És az ulánusok csakugyan -egyszerre elkezdenek feszengeni. - -De hogyan kerülhetett közéjük az a bizonyos Winkler? Winkler egy gazdag -gyárosnak a fia. Az apa grata persona az udvarnál, melynek szolgálatokat -tett. A fiunak nem volt kedve a katonai pályához; a szülei kedvéért -szolgál, akik persze igen szeretnének nagy urat faragni belőle. Anyjának -nincsen forróbb óhajtása, mint hogy fiuk annál az előkelő ezrednél -szolgáljon; bántja az a gondolat, hogy vannak ajtók, amelyeket a pénz -nem nyit fel előttük. Az idősebb Winkler tehát nagyszerü alapitványt -tesz, amelyet nem lehet egyébbel honorálni, mint hogy teljesitik a -kérését, s fiát áthelyezik a gárdához. Megint a hiuság; itt is, ott is, -mindig a hiuság. Nemcsak az arisztokraták hibája ez, hanem a többieké -is, akik csak azért nem arisztokraták, mert nem lehetnek azok. - -Baudissin gróf regénye hosszasan irja le, mily fagyosan fogadják az -ezrednél a Winkler-fiut s mennyire éreztetik vele, hogy nem tartják -közéjük valónak. Nem mondja, hogy a szolgálatban is okoznának neki -kellemetlenségeket, – pedig a vitairat csak igy bizonyithatná azt, hogy -a hadsereg szervezetében van a hiba – de beszámol vele, hogy a -szolgálaton kivül, a társadalmi érintkezésben hogyan éreztetik vele a -polgári származását, milyen fagyosak maradnak hozzá, mennyire magára -hagyják s hányszor adják jelét azokban a társaságokban, ahol -mindnyájuknak meg kell jelenniök, hogy nem tartják magukkal -egyenrangunak. A regény folyamán Baudissin gróf alkalmat talál annak -hangsulyozására, hogy Winkler különb ember, mint többen azok közül, akik -lenézik, de hősét azért nem tudja valami rendkivül szimpatikussá tenni, -mert Winklernek csak folyton sebzett érzékenységét és hiuságában való -szenvedését látjuk, meg azt a jómódját, hogy mindig szórhatja a pénzét, -mig azok közül néhányan, akik „nem fogadják be“, gyakran vért izzadnak a -garas hijján. Az apró szekaturákat, amelyeket el kell viselnie, szintén -nem találjuk szörnyüeknek; nagyon ridegen, de korrektül viselkednek vele -szemben, egyetlenegy embert kivéve. Nem igazságtalanok hozzá, csak -előitélettel vannak iránta. Nem találjuk se szimpatikusnak, se eléggé -érthetőnek, hogy Winkler – bármennyiszer adják értésére bajtársai, hogy -szeretnék maguk közül kinézni – olyan sokáig türi ferde helyzetét; s -miután „daczból“ egy jó darabig kitartott, de aztán hirtelen megelégli a -mulatságot, elhatározását nem találjuk eléggé motiváltnak. Az ok, mely -arra készti, hogy lemondjon tiszti rangjáról, csekélység; a mit nem tud -türni, semmi ahhoz képest, amit már lenyelt. Példája tehát nem meggyőző, -s ha arról van szó, hogy egy olyan gárdaezredben, ahol csupa nemesi sarj -szolgál, a polgári származásu tiszt helyzete tarthatatlan: Winkler -tulajdonképpen nem is panaszkodhatik. Bizonyára akadtak, akik, épp oly -ártatlanul, rosszabbul jártak nála, holott nem voltak abban a kedvező -helyzetben, mint ő, hogy az első kellemetlenség után „valet“-et -mondhattak volna a lehetetlen szituácziónak. Szóval, mikor Winkler -megelégli a gárdaezrednél való szolgálatot, az olvasó benyomása az, -hogy: debuisset pridem, és mit is keresett azon a gályán?! - -Ha a szerző, aki előkelő származásu ember és sokáig volt katonatiszt, -teljesen együtt érez a határozatlanságból s szüleinek kedvéért -kapaszkodó, habozó természetü és kissé türelmes Winklerrel: ez az iró -mögött rejtőzködő embernek bizonyára becsületére válik. Világos, hogy -Baudissin gróf nemes gondolkozásu, előitéletek nélkül való ember, akiben -nincsen osztálygőg és korlátoltság. De ebből nem következik, hogy az, -amit támad, csakugyan olyan értelmetlenség volna, mint amilyennek ő -tünteti fel. Ahhoz, hogy a világon minden hierarchia eltörlődjék, olyan -társadalmi átalakulásoknak kellene elkövetkezniök, amelyeket ma még -elképzelni sem tudunk. Egyelőre a különböző foglalkozásokat nem -tekinthetjük egyenranguaknak. Aki a szemetet söpri el, nem végez olyan -értékes munkát, mint az, aki a tudományt egy lépéssel előbbre viszi, és -az, aki a kóbor kutyákat fogdossa össze, nem tarthat számot akkora -megbecsülésre, mint az operatőr, akinek a tudásától, az eszétől, a -szemétől és a kezétől mindennap egy pár emberélet függ. A tekintélyből -mindenekelőtt annyit arrogálhat valaki, amennyi a foglalkozását -megilleti, és a sokféleképpen értékelhető, különböző foglalkozások -között a katonáé kivételes disztinkczióra tarthat számot. Akármennyire -elmosódik is a hosszas békében a katonaság presztizse és akármilyen -kicsinyeseknek látszanak a háboru apró előkészületei: maga a dolog ma -még az emberi akarat nagyobb erőfeszitései közé tartozik. Végre is, aki -az életét viszi a vásárra egy közczél érdekében, több becsülésre szolgál -rá, mint az, akinek a foglalkozása nem szolgál egyebet, csak a saját -életének fentartását. És ameddig minden fogalmunk meg nem változik a -férfiasságról, amely ma még abban találja meg legvilágosabb kifejezését, -hogy valaki az életét is kész feláldozni valamely közczélért vagy -eszméért, ami ugyanazt jelenti, s csak bizonyos, erejét és egyéniségét -megillető föltételek közt hajlandó megalkudni az élettel: a katonai -hiuság természetes marad, s annak arrogálása, hogy a katonai hivatás -bizonyos morális fensőbbségben van számtalan, a legtöbb békés -foglalkozás felett: nem esztelenség. Akármit mondjon némely ujabb -elmélet: ez a tétel ma a közfelfogásban is érvényesül s alighanem -érvényesülni fog, amig az örökbéke valósággá nem válik; az élet, a -„gyakorlat“, a konvencziók, a szokások, számtalan társadalmi jelenség -mind bizonyitják, hogy érvényesül. Ez a követelés csak ott válik -esztelenséggé, kómikussá vagy gyülöletessé, ahol a tulzás kezdődik, ahol -ez a követelés az itélet nélkül való, az összesség jogait az egyén -jogaitól megkülönböztetni nem tudó, brutális önzéssel, vagy a más jogát -nem respektáló s magának képzelt jogokat tulajdonitó nevetséges -arrogancziával egyesülten lép fel. - -Nem esztelenség az a másik előitélet sem, amelyet a szerző ab ovo -elitél. Ma, amikor annyi szó van a betegségek, a bün és a lelki -tehetségnek örökléséről, jóhiszemüen nem lehet azt állitani, hogy csak -éppen azok a kiválóságok nem öröklődnek, melyekkel annak idején rangot -szereztek a mai előkelők ősei. Persze ez a hereditás nem megy odáig, -hogy minden főuri ivadék nemesebb anyagnak, vagy éppen kiválóságnak -születnék; hiszen talán az a hajdani kiválóság is csak nagyobb erő vagy -véletlen szerencse volt. De csak az elfogultság tagadhatja, hogy az -arisztokráczián általában igenis meglátszanak valamely régi kiválóság, a -régibb kultura, vagy legalább is a nemzedékről-nemzedékre örökölt -szerencsésebb életmód és testi jólét hatásai; ha akad köztük akárhány, -aki olyan canaille, mintha nem rózsafán termett volna: összességük, -egészben – s mindenütt a világon – jobb emberanyag, mint a megfelelő -számu szolga-ivadék; talán nem épebb, de fejlettebb agy- és -idegrendszerü. Azért a származáshoz füződő előitélet tisztára babonának -nem mondható; s az ősi névvel, a ranggal és az ezekkel kapcsolatos -egyéb, örökölt jókkal való megelégedés igen érthető. De hiszen az -arisztokratikus büszkeség voltaképpen nem is abból áll, mintha az -előkelők folyton az őseiken lovagolnának; ez a büszkeség inkább a -gondolkozásmód és az izlés bizonyos közösségén alapszik s a -leggyakrabban a másféle gondolkozástól és másféle izléstől való -idegenkedésben nyilatkozik meg. Hogy tehát ebben a büszkeségben ne volna -némi ráczió és hogy a tömegből való huzódozásuknak, még -exkluzivitásuknak is, ne volna elfogadható oka, vagy legalább némi -alapja, magyarázata: bajos állitani. Következésképpen ennek a -büszkeségnek csak az elfajulásai foglalkoztathatják a szatirikust. - -Baudissin gróf olyan arisztokratákról szól, akik közt van négy vagy öt -canaille, vannak korrekt urak, a legtöbben tuczatemberek. Ügyet se vet -rá, észre se veszi, hogy miközben alakjait bemutatja, sok olyan -jótulajdonságról emlékszik meg, amelyek az arisztokraták speczialitásai. -(A szegény rokonok gyámolitása; a koldus grófkisasszony nemes -büszkesége: a szeretett, de vagyonos kérőtől való huzódozása stb.) Nem -veszi észre, hogy „a munka emberei“-ről, akiket magasztal, nem tud ennyi -jót mondani, s csak a hiuságot, az élvezetvágyat, s a szükségtelenül -exponált érzékenységet mutatja meg bennök. Megbotránkozik, joggal, a -fényes nevet viselő, kevély, de pénztelenségükben mindenre képes -canaille-ok elvetemültségén, de legtöbbet a tuczatemberekkel -foglalkozik, akik lenézik a polgári származásu pénzes embert s el vannak -telve kiváltságos helyzetükkel, holott nincs egyebük, mint a rangjok. -Nem veszi észre, hogy ezek a tuczat-emberek voltaképpen igen menthetően, -barátságtalanul, de tisztességesen viselkednek Winklerrel szemben. Nem -tetszik nekik a köztük léte, előitélettel fogadják, ridegen szólnak -hozzá, éreztetik vele vélt felsőbbségüket; de nem utaznak rá, soha se -bántják meg, nem iparkodnak maguk közül kiintrikálni; mikor rászolgál, -nem tagadják meg tőle az elismerést; kiméletesen bánnak vele, sőt még -védik is, mikor bajba kerül. Csak éppen nem ugranak a nyakába. - -De hát mit is keres azon a gályán? Mért kivánkozott éppen a grófok közé? -Nem tudott ott maradni a hozzá hasonlók között? Mért találja jobbnak a -cseresznyét, ha a nagyurakkal egy tálból eheti? Nem gondolta meg, hogy -ha olyan helyre törekszik, amelyet az előbbinél jobbnak, finomabbnak, -előkelőbbnek, kiváltságosnak talál, ennek a helynek ára van, amelyet az -érzékenysége fog megfizetni? Vagy azt hitte, hogy a pénzével mindent -megfizethet? Mivel különb annak a hiusága, aki szeretne a grófokhoz -dörgölőzni, annak a grófnak a hiuságánál, aki nem szeret a polgárral -parolázni? - -Winklernek nincs igaza és itt nincs igaza Baudissin grófnak sem. Előkelő -hadnagyocskáinak a kevélysége oktalan és ott, ahova ők még csak -megvetéssel se tekintenek le, a derék és okos embereknek egész sokasága -él, amely csak kómikusnak, szánalmasnak és együgyünek találhatja ezt a -kevélységet. De az a hiba, melyet Baudissin gróf a hadsereg rovására ir, -nem a hadsereg hibája. Nem ennek a szervezete fejleszti ki az önérzetnek -ilyen nevetséges tultengését. Az efajta visszásságok megvannak minden -téren, nemcsak a tiszti kaszinóban; s azok a kómikus vonások, amelyeket -Baudissin gróf véletlenül tiszteken vett észre, megfigyelhetők olyan -embereken is, akiknek nem a kardcsörtetés a foglalkozása. A Baudissin -gróf regénye is azt bizonyitja. Ez a könyv semmivel se foglalkozik -annyit, mint a hiusággal. Egész sereg előkelő származásu katonatisztet -szerepeltet, akiket az Isten megfosztott az eszüktől s e helyett -nevetnivaló hiusággal vert meg. De a regénynek az az alakja, akiben a -hiuság a legnagyobb s a legvégzetesebb: egy nadrággomb-gyáros. - - - - -IRODALOM ÉS UJSÁGIRÁS. - - -I. - -Már jó régóta röpköd az a szállóige, amely a sajtót is besorozta a -nagyhatalmak közé, de egy kissé félénken utolsónak sorozta be. Ennek a -szállóigének a világgá bocsátója, akiben kétségtelenül ujságirói szellem -élt, abban az időben, mikor a mondását szárnyra eresztette, alighanem -maga is ugy gondolkozott, hogy az elmés forma kedvéért egy kicsit sokat -talált mondani, tulzott, elvetette a sulykot. Ma a mondása éppen olyan -naivitásnak tünik fel előttünk, mint az a régi felfogás, amely -Szemirámisz függő kertjét meg a róduszi kolosszust emlegette a világ -csodáinak, és amely, ha álmélkodni és szörnyüködni akart, a nyolczadik -világ-csodájáról beszélt. Ma a sajtó nem a nagyhatalmak egyike, nem az -utolsó a nagyhatalmak között, hanem: a legnagyobb hatalom a világon. -Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a kormányok és a törvényhozó testületek; -hatalmasabb, mint a templomi szószék, mint a tudomány és a müvészet; -hatalmasabb, mint a mult és a jelen legnagyobb szellemei; hatalmasabb a -tőkénél; még a nagy tömegeknél is hatalmasabb. Ali keze hosszu; -hosszabb, mint bármelyik mesebeli hősé. A krajczárért osztogatott betü -jobban behálózza a világ testét, mint a vasutak. Befolyásra, kényszeritő -erőre semmi se versenyezhet azzal az ugynevezett közvéleménynyel, -amelyet napról-napra a hirlapirás röpit szerte. Nincs tényező, mely meg -lehetne a sajtó nélkül; és nincs tényező, mely szembeszállhatna vele, -ellene törhetne, vagy csak ki is kezdhetné a hatalmát. Minden erő -eltörpül a sajtó – talán fölösleges megjegyezni, hogy nevezetesen és -főképpen a napisajtó – ereje mellett. - -A több száz esztendős, de sokáig, még nemrégiben is szerény, a maihoz -képest kicsinyes hirlapirás ugyszólván a szemünk láttára szerezte meg -ezt a roppant hatalmat. Nem lehet látni a fü növését, de a napisajtó -hatalmának rohamos növekedése szinte érzékelhető volt; látni lehetett, -látni kellett. Ugy növekedett ez a hatalom, mint a tengerben talált -ládából kiszabaduló Szellem szemlátomást nő óriásira az _Ezeregyéj_ -halásza előtt. A még ma is élő vének és a most öregedő emberek tanui -voltak e csodálatos föllendülés egész tüneményének, mert hiszen a -szóbanforgó mesés haladás alig egy negyedszázaddal ezelőtt kezdődött. Ez -az idősebb és legidősebb nemzedék, amely átélte a nagy találmányok egész -korát, sok tündérmesének a megvalósulását látta, de azon a -nagyszerüségre páratlan evoluczión kivül, amely a világot oly sokban -átalakitó nagy találmányok nyomán támadt, nem látott csodálatosabb -jelenséget, mint aminő a hirlapirás rengeteg fejlődése volt. Méltán -sorakozik ez a fejlődés azokhoz a bámulatraméltó, eddigelé példátlanul -nagy, azelőtt el se képzelt, nem is sejtett eredményekhez. Jelentőségre -nem igen alább való náluk; következései hasonlóan mélyre s talán még -messzebbre hatók. - -Ennek az abnormis fejlődésnek s ennek a roppant hatalomnak ki kellett -hivnia a kritikát. - -Nincs az a hatalom, amelynek nevében kisebb vagy nagyobb visszaélések ne -történnének. És nincs az a nagy erő, amely, amellett, hogy állandóan -hasznot hajt, egyszersmind időnkint, itt vagy ott, károkat is ne okozna. -A sajtó nevében is sok bünt követnek el; a sajtó is okoz károkat. És -mióta a hirlapirás, melynek a hatalma lassankint a politikai, a -közgazdasági, a társadalmi, a tudományos és a müvészeti élet összes nagy -mezőire kiterjeszkedett, minden tényezőre egyre erősebben érezteti a -maga kivételesen nagy befolyását: ezekről a bünökről és ezekről a -károkról mind több és több szó esik. Idővel minden nagyon elhatalmasodó -erő zsarnokinak tünik fel és minden zsarnokság egyre több embert lázit -fel. Az „antizsurnalisztikus“ tendencziának is a világra kellett jönnie, -mert hiszen ez csak természetes következése volt a sajtó minden térre -kiterjeszkedő rendkivüli befolyásának, mely persze az érdekeltek előtt, -mihelyt a nekik nem közömbös térről van szó, mindig tulságosnak tünik -fel, mig más téreken, a rájuk nézve idegen téren, ez a befolyás -érthetőnek, szinte magától értetődőnek tetszik. Az „antizsurnalisztikus“ -tendenczia, ez a legujabb „ellen-áramlat“, az utóbbi időkben hamarosan -annyi szimpátiát szerzett, hogy ma már a higgadtan gondolkozók között is -akadnak, akik egész komolyan fölvetik a kérdést: vajjon a sajtó teljes -és tökéletes szabadsága, amely féktelenkedésekhez vezethet és ajtót nyit -minden elképzelhető visszaélésnek, összeegyeztethető-e az egyetemesség -érdekével? Mintha bizony a sajtó büneinek egész halmozata nem szöknék -fel a mérlegen, ha a mérleg másik oldalára a sajtó sulyos, nagy érdemeit -helyezzük; mintha mind az a kár, amelyet a sajtó okoz, nem volna -elenyésző csekélység ahhoz az óriási haszonhoz képest, amelyet a -gondolat szabadsága és – ami ezzel ma már szinte egy – a sajtó teljes és -tökéletes szabadsága hajt az egyetemességnek. Mindig lesznek -hajó-szerencsétlenségek, de kinek jut eszébe bojkottálni a tengert?! - -Ehelyütt, ahol egy kárt teszek szóvá, amelyet a hirlapirás okozott az -irodalomnak, hogy elejét vegyem a félreértésnek, bevezetésül meg kell -jegyeznem, hogy ezt a károsodást is jelentéktelennek tartom ahhoz a -roppant haszonhoz képest, amelyet a világ a hirlapirásnak köszönhet. - -Ez a károsodás semmisnek látszik, ha az egyetemesség nézőpontjából -tekintjük. Nem is jöhet szóba, amikor a hirlapirásnak azt az érdemét -nézzük, hogy az egyetemesség mindenféle érdekének a napisajtó a -leghatalmasabb szószólója és oltalmazója. - -Csekélységnek tünik fel akkor is, ha már közelebbről, az általános -kultura nézőpontjából vizsgáljuk ezt a károsodást. A hirlapirás a -kulturának olyan óriási, megmérhetetlen, általánosan ismert -szolgálatokat tett és tesz, – többek között, legelőször is, annyi embert -emelt és emel ki a teljes müveletlenségből – hogy ezek mellett a nagy -szolgálatok mellett az emlitett kár jelentéktelen aprósággá zsugorodik. - -Végül, ha legközelebbről, magának az irodalomnak a nézőpontjából -mérlegeljük ezt a károsodást, akkor is meg kell vallanunk, hogy a -hirlapirás magának az irodalomnak is több szolgálatot tett, mint amennyi -kárt okozott neki. Ha egyéb érdeme nem volna e tekintetben, csak az, -hogy a réginél sokszorosan nagyobb közönséget szerzett, nevelt az -irodalomnak, s ezzel az irodalom fejlődését is elősegitette, már ez az -egy érdeme is ellensulyozná az okozott kárt. - -Mindamellett ez a károsodás megérdemli a figyelmet, már csak azért is, -mert némi figyelmesség sokat érne arra a czélra, hogy a jövőben ez a kár -is csökkenthető legyen. - - -II. - -Hogy a hirlapirás vadházasságra csábitotta az erkölcsösebb életre -(például talán a társadalmi tudománynyal való tisztes frigyre) hivatott -irodalmat, – hogy, egy kis tulzással szólva, a hirlapirodalom felszitta -magába az irodalmat, vagy legalább az irók leginkább számottevő részét: -ez nem parcziális jelenség, nem csupán magyarországi tünet. Mindenütt -megtörtént ez, sőt a hirlapirás nagy befolyása az irodalomra s az -irodalom képének az a nagy átalakulása, mely ezt a frigyet nyomon -követte, másutt, a fejlettebb müveltségü országokban, még korábban -kezdődött. Valamivel korábban kezdődött, az átalakulás proczesszusa -lassubb volt, hosszabban tartott, s a hirlapirásnak ez az uj -honfoglalása, rohamos inváziója nem mindenütt ért el olyan nagy -eredményeket, mint nálunk. A nevezetesebb különbség e tekintetben a nagy -külföldi irodalmak és a magyar irodalom között mindössze az, hogy a -zsurnalisztika helyenkint hamarább találta meg a nagystilü fejlődés -feltételeit, tehát hamarább hozzáláthatott az irodalom meghóditásához és -vazallussá lefokozásához; másutt néhol nagyobb ellentállással -találkozott, s erejének megszerzéséhez és kifejtéséhez, továbbá a -térfoglalás befejezéséhez hosszabb időre volt szüksége, nemcsak az -emlitett negyedszázadra, mint nálunk és a legtöbb kis országban, vagy -még kevesebb időre, mint Japánban; végül a zsurnalisztika ott, ahol -nagy, fényes multu, százados tradicziókon épült, már hatalmassá vált -irodalmakat kellett befolyása alá keritenie, mind e mai napig se lett -olyan nagy urrá az irodalom összes berkeiben, mint éppen nálunk. - -De nagyjában mindenütt megtörtént az, amiről szólunk; s azokat az -elváltozásokat, amelyeket a mi irodalmi viszonyainkban – előbb csak a -körülményekben, de utóbb ezek következtében magában az irodalmi -fejlődésben is – a hirlapirás gyors megerősödése és rohamos térfoglalása -idézett elő, jórészt a nagy külföldi irodalmakban is megtalálhatjuk; -megtalálhatjuk legalább, ha nem is az összes azonos jelenségeket, -ezeknek a jelenségeknek a mását vagy rokon tüneteit. És az, amit az -elfoglalt nézőpontból a mi irodalmi viszonyainkban figyelhetünk meg, nem -csupán „texaszi történet“. - -Ezek a hasonlatosságok igen érdekesek, és már csak ezért is érdemes -volna némi figyelmet szentelni annak, hogy a hirlapirás honfoglalása a -külföld nagy országaiban miképpen folyt le, és hogy ennek az inváziónak -másutt észlelhető következései miben különböznek attól, amit itthon is -láthatunk. De ez igen messzire vezetne. - -Azért itt pusztán annak megállapitására kell szoritkoznunk, hogy a -zsurnalisztika térfoglalása sehol se volt, legalább relative, nagyobb, -és sehol se ért el – a fődologban: a szellemi befolyás dolgában – -nagyobb eredményeket, mint éppen nálunk. Ennek két főoka nyilvánvaló. Az -egyik ok az, hogy a mi politikailag századok óta sanyargatott, -közgazdasági tekintetben mindig a legnagyobb bajokkal küzdő -országunkban, ahol a kultura előbbrevitelére hivatott társadalmi -osztályok nem elég erősek, s ahol az irodalom még zsenge, a nivellálódás -korszakában, amikor az idők szelleme hirtelen igen nagy szerepet -juttatott a nagy tömegeknek, a még nem eléggé müvelt, nemrég teljesen -müveletlen rétegeknek, a hirlapirás, melynek roppant hatalma éppen a -nagy tömegekre, a nem eléggé müvelt elemeken való uralomra, befolyásra -támaszkodik, nálunk kevesebb ellenállással találkozhatott, mint azokban -a nagy országokban, ahol a társadalom vezetésre hivatott osztályai -erősek, s ahol a tudomány, a müvészetek és az irodalom befolyása -hatalmas, megrendithetetlen. A másik ok specziális. Nálunk az az idő, -mikor a hirlapirás rohamosan fokozódó lendülettel látott hozzá a -hóditáshoz, összeesett azzal az idővel, amikor relative békés, általában -jó, s közgazdasági tekintetben is elég kedvező évek után minden téren, s -különösen az irodalomban is, uj életnek nevezhető megerősödés kezdődött. -Az irodalomnak, alig hogy hozzájutott a fejlődés kedvezőbb -feltételeihez, szövetkeznie kellett a már akkor is hatalmasabb -versenytárssal, mely számolva a nagy tömegek minden – nem is csupán -szellemi – szükségletével, sokkal nagyobb közönséghez szólhatott és már -eszközeinél fogva is sokkal nagyobb hatásra számithatott. Szövetkeznie -kellett, mert hiszen a harcban nemcsak hogy okvetetlenül a rövidebbet -huzza, hanem a majdnem bizonyos nem kedvező esetben olyan veszteségek is -érhették volna, amelyeket egykönnyen nem igen heverhet ki. Ennek az -egyik részről számitásból kivánt, s a másik részről kénytelen -szövetkezésnek a hirlapirás nem vallotta kárát, hanem az irodalom igen. -Mert igaz ugyan, hogy a hirlapirás sok tekintetben előre segitette az -irodalom ügyét, mindenekelőtt azzal, hogy nagyobb közönséget szerzett -neki, mint amekkora az irodalomnak előbb volt, ha nem is akkorát, aminőt -ez megérdemelt és más viszonyok közt talán elérhetett volna; de ezért a -segitségért roppant nagy árt fizettetett magának: abban a nagy -befolyásban, amelyet magára az irodalomra is gyakorolt. A vadházasságban -a hirlapirás lett az ur, a diktáló, a parancsoló, s ha a másiknak is ő -szerezte meg a száraz kenyeret, ezért viszont olyan szolgálatokra -kényszeritette a másikat, amelyek emezt megalázták, amelyek emennek -veleszületett czéljaival nem egyezők, néha ellentétesek. A vadházasságba -a mindennap kenyérrel, de néha ütleggel is tartott Litteratura egy -tipegő kis leánykát hozott magával, a törvényes házasságából való kis -Belletristicát; ha ez az elhanyagolt, borzas kis Hamupipőke később is -elhanyagolt, fésületlen, rongyos és mezitlábas maradt: abban nem kevés -része van a mostoha apának. - - -III. - -Aki a mai idők irodalmának a történetét fogja megirni, szükségkép -tüzetesen fogja tárgyalni azt a témát, amelyet mi csak megpendithetünk. -A legtöbb irói egyéniség vizsgálata, s nevezetesen az irók legsajátosabb -tulajdonságainak elhatárolása alkalmával, minduntalan eléje fog -tolakodni az a kérdés, hogy az illető munkásságán miben mutatható ki a -hirlapirás befolyása, – mi az müveiben, ami nem individuális -tulajdonságaiból eredt, s ezekhez talán nem is illik, – irodalmi -termeléséből min és mennyire látszik meg körülményeinek s ezek közül -legkivált a hirlapirodalommal való összeköttetésének a következése. -Nagyon különböző irói egyéniségek nagyon különböző értékü müveiben -feltünően sok közösséget fog találni, s a közös vonásokban lehetetlen -lesz fel nem ismernie a „zsurnalizmus“ hatását. Meglehet, éppen ebben a -közösségben fogja felfedezni a mi időnk irodalmának egyik -legjellemzetesebb vonását; de azzal a kérdéssel, amelyre itt csak -rámutatunk, mindenesetre sok dolga lesz. - -Ma még csak sejteni lehet, mit fog mondani a jövő -irodalomtörténet-irója, de azt már ma is meg lehet állapitani, hogy az -utolsó negyedszázad irodalmának a hirlapirás befolyása nélkül egészen -más képe volna. - -A „volna“ hosszas és messzemenő feszegetése bizonyára meddő játék. Az -afféle következtetések, amelyeket a régi tréfa ugy ironizál, hogy -megmondja: mi volna ma akkor, ha Cleopatra orra pisze lett volna – -értéktelenebbek, mint a czigányasszonyok jóslatai. Mert azonkivül, hogy -mindennek ugy kellett történnie, ahogyan történt, mivelhogy, ami -történik, az milliárd és milliárd tényező összetalálkozásának az -eredménye, ugyanennél az oknál fogva (hogy t. i. az ilyen -következtetéseknél a számitásból nem egy, hanem számtalan tényező esik -ki) a „volna“, a meg nem történt, mindig kiszámithatatlan, s az a -találgatás, hogy mi történhetik, ha a közreható tényezők helyett mások -szerepelnek – gyermekesség. De a „volna“ szó néha csak szólás-mondás, -amelybe tulajdonképpen az itélet burkolózik. A csufondáros „ha nem -másztál volna fel, nem estél volna le“ – már nem találgatás; ez az -utóbbi „volna“ már kiszámitható. Sőt a legközelebbi következtetésig a -találgatásnak is megvan a maga jogossága, amig igen nagy a -valószinüsége. Ha arról van szó, hogy valaki, aki gazdag volt, de a -börzén mindenét elvesztette, nem éhezett volna, ha a börzén nem játszik -– ezt a következtetést már meg lehet koczkáztatni, ha egyben találgatás -is. Hasonló biztonsággal lehet megkoczkáztatni azt a következtetést, -hogy: a hirlapirás befolyása nélkül az utolsó negyedszázad irodalmában -sokkal több volna a komolyság, a tartalmasság, az elmélyedés, és sokkal -kevesebb a felületes, az elnagyolt munka, s ha talán kevesebb az -elevenség is, viszont kevesebb az olyan tehetség, aki elforgácsolta -magát. Meg lehet koczkáztatni ezt az állitást arra a kétségtelen -jelenségre támaszkodva, hogy az utolsó negyedszázad irodalmában a -tehetségek sokkal különbek voltak, mint a produkczió. - -Hogy az a szertelenül nagy befolyás, amelyet a hirlapirás -szövetséges-társára, az irodalomra gyakorolt, ez utóbbira nézve károsnak -bizonyult, és hogy ez a frigy, amelybe a két fél nagyon különböző -temperamentumot és – ami a fődolog – összeegyeztethetetlen czélokat vitt -magával, az egyik félre nézve nem lehetett nagyon áldásos: természetes. -Elég arra gondolnunk, mennyire különböznek főtörekvéseik, és hogy ezek -mennyire más-más szerepet juttatnak a két szövetséges társnak a -közönséggel szemben: és át kell látnunk, hogy ez az együttélés a -gyöngébbik, a kevésbbé hatalmas félnek csak ártalmára lehetett. - -De mielőtt erre kiterjeszkedünk, meg kell emlékeznünk arról is, hogy, ha -a hirlap és az irodalom czéljai nagyon különbözők: ez nem szükségképpen -van igy. Ha a hirlap ideális volna – ami alatt azt értjük, hogy: csakis -ideális czélokat szolgálna – akkor a hirlap és az irodalom, az azonos -czél szolgálatában, egymásnak csak hasznára lehetnének. De az ideális -hirlap egyelőre a jövő zenéje. Az ilyen hirlap csak örökre eltemetett -nagy tőkék sirhalmából virágozhatnék ki; minél tovább virágoznék, annál -nagyobb összegeket emésztene fel; és még igy is csupán egy kisebbségnek -kellene, mert az ilyen hirlap a mai nagy tömegnek nem szükséglete, az -ilyen hirlapnak csak a mainál sokkal magasabb foku czivilizáczióban -lehet meg a kellő talaja. Egyelőre csak háromféle hirlapot ismerünk: az -egyiknek – ha természetesen tagadja is – egyetlen igazi czélja: az -üzlet; a másik mellékesen ideális czélokat is szolgál; a harmadik, a -legjobb, főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat -le, mert hiszen ez rá nézve a megmaradhatás, az élet kérdése. - -Hasonlitsuk össze az irodalom törekvéseit ennek a legjobb hirlapnak – -amely főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le -– elsőnek kitüzött czéljával és mindennapos törekvéseivel. - -(Talán szükségtelen megjegyeznünk, hogy ugy itt, mint később, ha -egyszerüen hirlapot mondunk, mindig a napisajtónak azokat a nagyobb -organumait értjük, amelyek főfeladata: a hirszolgálat teljesitése; ezeké -a hatalom oroszlánrésze, ezek vannak szorosabb összeköttetésben az -irodalommal, ezek gyakorolják és ezek elődei gyakorolták a szóban levő -befolyást. A jelentékenyebb szerepet nem játszó, akár naponkint, akár -időnkint megjelenő hirlapokra itt nem tekintünk, se a – talán csak -ideális czéloknak élő, de – a hatalomban csak igen kevéssé részes -folyóiratokra.) - -Az irodalom czéljai és törekvései mindig ideálisak. (Ami alatt azt -értjük, hogy szükségképpen, okvetetlenül az eszmét szolgálja.) Még akkor -is, ha az irónak csak a kenyérkereset adja a kezébe a tollat: amit mond, -amit ir, azért mondja és irja, mert igy gondolja, mert ez az érzése vagy -a nézete, mert őt ez foglalkoztatja, vagy mert erről akarja meggyőzni az -ismeretlen olvasót. Ha ma már olykor akad olyan iró is, aki csak azért -tárgyal valamit, mert ez az aktualitás, vagy mert ez az okfejtés az, -amelyet a közönsége a legszivesebben olvas: az ilyen eset mindenekelőtt -elenyészően csekély kivétel, és még ez a csekély – nem százalék, hanem – -ezrelék is voltaképpen csak burkolt hirlapirás. - -A hirlapnak ellenben az első, a legfőbb czélja, s jóformán az egyetlen -mindennapos törekvése, amely állandó, mindig megujuló: az, hogy minél -inkább elterjedjen, hogy minél nagyobb közönségre tegyen szert. Nála ez -létfentartás kérdése; s olyan kérdés, amely mellett minden egyéb -eltörpül. Mig az irodalom ezt a struggle for life-ot alig ismeri, mert -hiszen az iró munkájának befejezésével egyszersmind anyagi czélját is -eléri – és eléri anélkül, hogy előbb szünettelen erre kellett volna -gondolnia – az ujság erőkifejtésének, igyekezetének jelentékeny részét -ez a létért való küzdelem emészti fel. Életének törvényeit mindenekelőtt -ez határozza meg; és eleve lemondatja arról, hogy a közönséggel szemben -bizonyos felsőbbséges álláspontra helyezkedhessék. Mig az iró lóhátról -beszélhet az olvasóval, az ujságnak életérdeke, hogy az olvasónak -kedvében járjon. És mig az iró olyan arisztokratikus, olyan kis -közönséget választhat magának, amilyet éppen akar, az ujság nem mondhat -le a közönségnek legkevésbbé értelmes rétegéről se. Igyekeznie kell -minél nagyobb közönségre tennie szert, minél nagyobb tömegeket hóditani -meg; és minthogy nem mondhat le a félig müvelt vagy egészen müveletlen -tömegről se, amelynek a gondolkozása alantjáró, érzései felszinesek, -ösztönei a vadságtól meg nem tisztultak, megértő képessége minimális és -izlése sekélyes: alkalmazkodnia kell még ennek a tömegnek az izléséhez, -hajlandóságaihoz és reczipiáló képességéhez is. - -Már most legyen szabad minden bizonyitás nélkül megállapitanunk, ami -aligha tagadható, hogy t. i. az ujságnak ez a szükségszerü törekvése -bizonyos természet-ellenességet rejt magában. Minden irásnak a czélja -valami hatás; már akár filozófiai, akár erkölcsi, akár esztétikai hatás. -Aki ezt a hatást el akarja érni, valamely tekintetben némi felsőbbséget -arrogál azzal szemben, akire hatni akar, legalább abban, hogy valamit -közöl vele, ami ennek uj, legalább is olyan, amit az iró hamarább -figyelt meg, mint az olvasó. Ennek a hatásnak az eléréséhez az értelmi -felsőbbség, a müveltség felsőbbsége s minden egyéb felsőbbség – igen -hasznosak; de az a szellemi vagy morális felsőbbség, hogy a közlő kitart -valamely gondolat mellett, amelyhez a másikat is le akarja kötni: -conditio sine qua non. A természetes az, hogy az iró legyen a vezető, a -cicerone, és az olvasó a vezetett. Ha az iró nem emeli fel az olvasót, -hanem leereszkedik az olvasóhoz: ez természet-ellenes. - -És az a hajlandóság, amely erre a természetellenességre csábit: -veleszületett alkathibája a hirlapnak. Eredendő büne az alkalmazkodásra -való készség. Minthogy egyik felől az üzlettől fogantatott, arra -született, hogy egy kissé mindig a közönséggel való megalkuvásnak éljen. - -A szövetségesek tehát – amelyek különben temperamentum dolgában se igen -összeillők, mert hiszen az egyik eleven, könnyed, felületes, tüzes és -gyorskezü, mig a másik inkább a komolyságra hajlik és szeret elmélyedni -– nagyon differálnak mindenekelőtt czéljaik tekintetében. De a különböző -czélokhoz képest, mindegyik a saját czéljainak megfelelően, abban is, -hogy miképpen fordulnak a közönséghez. Az iró vagy a hasonlókhoz szól, -és ilyenkor nem törődik a nagy tömeggel, amelynek az ő beszéde kinai -nyelv; vagy, ha a nagy tömeghez iparkodik szólni, nem mond le az oktató, -a nevelő szerepéről, és azon van, hogy a nagy tömeget fölemelje az ő -emelkedettebb gondolkozás-világába. Akármit hirdet, fejteget, -bizonyitgat vagy érzékeltet, mondanivalóját nem szabja közönségének a -várakozásához; azt, hogy mit mondjon, nem teszi függővé senkinek a -tetszésétől; még azt se, hogy közölnivalóját miképpen adja elő, mert -nála ezt se a közönség reczipiáló képességére való tekintet szabályozza, -és nem az a vágy, hogy a szavai minél több emberben keltsenek -érdeklődést, hanem megállapodott nézetek, elvek, a maga esztétikája, -müvészete vagy logikája, egyszóval: az egyénisége. Tetszeni fog-e, -lesz-e hatása annak, amit mond: ez rá nézve csak másodrendü, utólagos, -érzelmi kérdés, amely csak akkor merül fel, amikor közölnivalóját már -elmondotta. Meglehet, hogy ha falra borsót hányt és szava hatástalanul -hangzik el – ezzel se törődik; beéri azzal, hogy azt mondta el, aminek -szükségét érezte, és ugy mondta el, ahogy isten tudnia adta. - -A hirlapirásnál nem lehet igy. Az ujság nem szólhat közönségéhez a hatás -ilyen szuverén ignorálásával. Sőt, mert életérdeke kedvében járni -nemcsak a közönségének, hanem minél nagyobb tömegnek, nem arrogálja azt -a felsőbbséget, amelyet az iró; lemond az oktató, a nevelő szerepéről; -ehelyett megalkuszik és alkalmazkodik. Szereplése a legjobb esetben a -szónokéra emlékeztet, aki, hogy meggyőzze hallgatóságát vagy legalább -hatást érjen el, leereszkedik közönségéhez, számot vet hallgatói megértő -képességével és alkalmazkodik népének izléséhez. A legrosszabb esetben -pedig szereplése olyan, mint azé a szinészé, aki nem törődik a -szerepével és nem törődik a müvészettel, csak a karzat tapsát keresi, -mert a karzaton vannak a legtöbben, itt ülnek a legjobb fizetők és itt -éljeneznek a leghangosabban. - -A czélok és ezekhez képest a szereplés nagy különbözőségének a -gyöngébbik szövetséges és a parancsoló szövetséges között olyan -érdek-ellentétekre, összekocczanásokra és békekötésekre kellett -vezetnie, amelyeknek csak a gyöngébb fél láthatta kárát. - - -IV. - -Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy a mi hirlapjainknál – -talán azért, mert a szerkesztői üzenetek révén a hirlap a közönségnek -csak legnaivabb és legmüveletlenebb részével, de ezzel folytonosan -érintkezett – egyik helyen kevésbbé, másutt inkább, de majdnem mindenütt -és mindig megvolt a hajlandóság arra, hogy az olvasó-közönség szellemi -szinvonalát nagyon is alábecsüljék. A müvelt, gondolkozó, izléses, -itélni tudó olvasók számát sokkal kisebbnek tartották, mint amekkora -mindig volt, s különösen amekkorává ujabban lett; másfelül pedig mindig -tulságos figyelmet szenteltek a nehezen meghóditható, a -tyukkal-kalácscsal is hiába édesgetett félmüvelteknek, azoknak, akik -nemrégen még analfabéták voltak, s akik, ha nagynehezen kötélnek -állottak és végre mégis csak honorálták a hirlapoknak velük való -kaczérkodását, a krajczárjaikért nyomban jelentkeztek a kivánságaikkal. - -A hirlapok természetes, közös törekvését ez a tévedés fokozott -buzgóságra serkentette, s a fokozott buzgóság következése az volt, hogy -igen sok helyütt, csaknem mindenütt uralkodóvá, parancsolóvá lett az a -vezérelv, melynek jeligéit már nem is kellett kifüggeszteni a -szerkesztőségek falára, mint a szokásos figyelmeztetést, hogy: „Az idő -pénz“ – mert hiszen vérré vált az ujságirók ügyesebbjeiben – az a -vezérelv, amelyet talán igy lehetne megszövegezni: - -„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság; vagy ahol a komoly hang -kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az -alaposság; a „hosszabb lélekzetü“ munka; és semmi, ami komolyabb -figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy némi csekély -ismeretet, például polgári iskolai müveltséget kiván. - -Mi kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a viccz; az -anekdota; a léha szellem; a szenzáczió; a személykultusz.“ - -Ez a vezérelv, mely „minden vonalon“ érvényesült, nem maradhatott hatás -nélkül azokra az irókra, akiket a hirlap is foglalkoztatott. És kiket -nem foglalkoztatott? Az utolsó negyedszázadnak majdnem összes iróit -bevonta érdekkörébe; a tehetségeseknek legalább is kilenczven -százalékát. - -Ezekre nézve a csatlakozás kénytelenség volt. A kiadók el se olvasták a -munkáikat addig, amig a hirlapoknál nevet, ismeretességet nem szereztek. -A hirlap nekik, ha egyébként nem is szorultak volna rá, ami ritkán -történt meg, magasabb iskola volt, ahol diplomát, kvalifikácziót kellett -keresniök. Anélkül a minősités és nem éppen nagy reklám nélkül, amelyet -a hirlap adott nekik, nem boldogulhattak volna a sokáig nem kedvező -irodalmi viszonyok közepett, a lehető legközömbösebb és -legbizalmatlanabb közönség, a semmi iránt nem érdeklődő Pató Pálok -sokaságának figyelmét hiába lesve, kivált azokban az időkben, amikor -nálunk a nyilvánosságnak minden jogát szinte egyedül a zsurnalisztika -gyakorolta. - -Munkásságukért a hirlap megadta nekik a száraz kenyeret, néha nemcsak a -száraz kenyeret, hanem sokkal többet ennél. De minél többet adott a -hirlap az irónak, emennek viszont annál többet kellett adóznia ezért a -kedvezésért. Annál többet kellett feladnia a szabadságából, annál többet -kellett feláldoznia az egyéniségéből. Mert hiszen amit a hirlap -mindegyiktől kivánt, az rendesen olyan munka volt, amely talán megfelelt -egyik vagy másik irói egyéniségnek, de a legtöbbhöz igen kevéssé illett. - -Igaz, a hirlap rendszerint – mert itt-ott az ellenkező is megesett – nem -adott utasitásokat. De minek is adott volna? A siker föltételei oly -határozottak, oly félreérthetetlenek voltak; ezekhez csak igazodni, -alkalmazkodni lehetett, daczolni velük annyit jelentett volna, mint: -előre lemondani az érvényesülésről. - -És itt jegyezzük meg, hogy ezt a függő viszonyt még szigorubbá, még -sulyosabbá tette az iróknak a hirlapoktól való anyagi függése. Nálunk a -vagyonos iró ritka kivétel; a mi vagyonos embereink, ha egyáltalán -kedvet kapnak valami foglalkozáshoz, sokfélét megpróbálnak, de az irói -munkásság nem igen jut eszükbe; az efféle példákért igazán „a szomszédba -kell mennünk“; olyan országokba, ahol fejlettebb a kultura, mint nálunk. -Még az olyan irók is kevesen vannak, akiket valamely másféle foglalkozás -tart el, s akik „üres óráikat“ áldozzák az irói munkásságnak. A legtöbb -iró nálunk iró és hirlapiró egyszerre; a szerencsésebbek inkább irók, -mint zsurnaliszták, a kevésbbé szerencsések vagy a fiatalabbak inkább -zsurnaliszták, mint irók. De az utolsó negyedszázad iróinak nagy része -kenyerét zsurnalisztikai és irói munkássággal kereste és keresi meg, s -minthogy – legalább a jelentékenyebb sikerig – a hirlap könnyebben és -bővebben adja a kenyeret, mint az irodalom, mint az az irodalmi piacznak -csufolt terrénum, amelyen még ma is csak a tankönyvek körül észlelhető -egy kis nyüzsgés: nagyon érthető, hogy a hirlap az iróknak java erejét, -java idejét, java munkásságát abszorbeálja. Igy volt ez az utolsó -negyedszázadban mindig, és igy volt már a hirlapirás rohamosan fokozódó -megerősödése előtt is. - -Ennek a tulontul nagy függésnek a következéseit az iróknak viselniök -kellett. És viselték is. - -Egyéniségük erejéhez képest többé vagy kevésbbé adták meg magukat a -velük szemben is érvényesülő, szövetséges erőnek, de csak igen kevesen -lehettek közöttük, akiknek egyénisége ettől a befolyástól szabadon -fejlődött, akiknek irodalmi munkásságán ez a függés nem hagyott -eltörölhetetlen nyomokat. A legtöbbnek meg kellett alkudnia a parancsoló -erővel. - -Mindenekelőtt a legtöbbnek le kellett mondania arról, az egyiknek nagy -időre, a másiknak mindenkorra, hogy – ha talán kedvet érzett is erre – -valamely „hosszabb lélekzetü“ munkának, egy-egy nagyobb kompozicziónak -szentelhesse a talentumát. Először azért, mert a hirlap idejének, -munkabirásának nagyobbik részét a zsurnalisztikai munkára foglalta le. -És már itt az irodalom veszteségének a számlájára kell irnunk, hogy a -hirlapirás értéktelen vagy muló értékü munkára fogott olyan -tehetségeket, amelyektől egyéb is kitelt volna, amelyek, mialatt az -efemeridák lomját növelték, azalatt is valami értékesebbet alkothattak -volna. - -De nem csupán ezért kellett a komponálásról lemondaniok, – talán éppen -akkor, mikor erejüknek, képességeiknek még teljességében voltak, – hanem -azért is, mert a zsurnalisztika szelleme nem kedvezett a „hosszabb -lélekzetü“ müveknek. A dogma ugy szólt, hogy a közönség nem szereti a -hosszu munkát, csak a rövidet, mert türelmetlen, szórakozott, -figyelmetlen, s a hirlap szinte kiirtotta az irodalomból – mert hiszen -ide a hirlapon át vezetett az ut – előbb a nagyobb regényt, aztán a -hosszabb elbeszélést is, hogy az előbbinek a helyét a regénynyé felfujt -novella, az utóbbinak a helyét pedig a novellisztikus tárcza és a „rajz“ -foglalhassa el. - -Nem tulajdonitunk ennek nagyobb jelentőséget. Bármelyik müfajban lehet -kitünőt alkotni; ez nem a müfajtól, hanem a tehetségtől függ. A rövidség -kultusza talán több haszon, mint kár. De végül az irodalomnak ez is csak -szegényitésére szolgált. - -Nagyobb jelentőségü a léhaság kultusza. A zsurnalisztika egy időben – -ezen az időn, szerencsére, már tul vagyunk – az elevenség keresésének -örve alatt valósággal üldözte a komolyságot. Ebben az időben mindaz, ami -az olvasótól némi figyelmet, valami csekély ismeretet vagy egy csepp -erkölcsi komolyságot kiván, egyet jelentett az unalmassággal. Az érdemes -zsurnalisztának, a máskor „röviden és vigan“ iró tehetségnek néha -elnézték, érdemeinek elismerése fejében grácziából megengedték ezt az -ugynevezett unalmasságot, de ezt a munkát nem értékelték, csak -megbocsátották. És az iróra nézve, akármilyen leküzdhetetlen hajlama -volt a komoly témák feszegetésére, csak demoralizáló, sőt depraváló -hatással lehetett az a tapasztalat, hogy mig könnyedén elszórt ötleteit -tulontul megbecsülték és a rá forditott munkához mérten fényesen -jutalmazták, azt a munkáját, mely tehetségének jobb részét kivánta meg, -s amelyen megfeszitett erővel kellett dolgoznia, nemcsak hogy minden -hatás nélkül irta meg, de csak a többi, könnyedébb munkáival szerzett -hitelre támaszkodva, talán anyagi kárával bocsáthatta közre, és -ugyszólván szégyenkezve kellett – elkövetnie. - -A léhaság sokáig tartó kultusza nagy nyomokat hagyott nem csupán az -anekdota-irodalomnak az értékesebb dolgok rovására való nagy -föllendülésében, hanem abban is, hogy meglehetősen alantjáró szellemnek, -izlésnek és hangnak engedett tért előbb a hirlapokban, később pedig az -irodalomban, ahová mindez szükségképpen átplántálódott. - -Ide tartozik az is, amit egy ideig érdemnek szerettek feltüntetni, hogy -a hirlap sokáig kizárta hasábjairól az olyan komoly témák feszegetését, -amelyek a serdületlen lányokat talán gondolkodóba ejthetik s amelyek -csakugyan nem ezek mulattatására valók. Kizárta azon a czimen, hogy a -hirlap a családok számára készül, s kizárta ugyanakkor, mikor kis -hirdetéseiben találkozóhelyet nyitott minden erkölcstelenségnek. Kizárta -még a szépirodalmi produkczióból is, ami végül ismét az irodalom -veszteségét jelentette, mert ennek éppenséggel nem vált javára, ha ez a -– voltaképpen az erkölcsi komolyság hiányából eredő – korlátozás a -tehetségeket is elszoktatta a „veszedelmes“ moralizálástól, és ehelyett -az ártatlan, a könnyed, s talán semmitmondó témák keresésére utalta vagy -legalább buzditotta. Erről is ott kellett megemlékezni, ahol a többi – -ma már nem aktuális – léhaságról, ha ez nem is látszik léhaságnak. - -A hirlap talán nem jelölt ki témákat, de azzal, hogy másképpen -értékelte, méltatta a neki tetszőt, mint a rá nézve nem érdekest, -nagyban hozzájárult, hogy a hirlapi sikerért küzdő tehetségek azok felé -a témák felé forduljanak, amelyek a „közönséget érdeklik“. Mi -érdekelhette ezt a nagy közönséget, amelyet a hirlap éppen csak az imént -hóditott meg az olvasás örömének, amely nagyobbrészt féligmüveltekből -vagy naiv lényekből állott, amelynek már a figyelmesség is szellemi -megerőltetés volt? Az őket foglalkoztató kicsinyességeken való vidám -mókázás; a tulajdon gondolat-világuk: az első bál és az effélék; mindaz, -ami az idegeket vagy a gyermekes kiváncsiságot izgatja: a „szenzácziós“ -és más hasonlók. A hirlapnál elérhető sikerért versenyezve, az irók -közül sokan tulzott buzgalommal tették magukévá a hirlapnak a -közönséggel szemben tanusitott – a füszeres-segédek nyájasságára -emlékeztető – egy cseppet se válogatós figyelmességét; és hogy ez a -buzgalom nem emelte a produkczió irodalmi szinvonalát, talán nem kell -bizonyitgatni. - -A hirlapokra előfizető, meglehetősen vegyes közönség praedilectiójának -tulbecsülése és a hirlapirói gyors munkának a megszokása nagyban hozzá -járult, hogy az irodalmi produkczióban is gyakori jelenség az -elnagyoltság; hogy a kompoziczió elhanyagolása és a megfigyelés -felszinessége egy időben szinte mindennapos irói hibává lett; hogy a -felületességet sokáig irói erénynek tekintették, mint az elevenség -jelét; hogy a könnyen érthetőség czimén az ürességet sok iró -tetszetősebbnek találta a tartalmasságnál; hogy a pongyola előadásmód -divatossá válhatott; hogy a jóizlés ellen jóizlésü és tehetséges irók is -sokat vétettek; hogy az irók többsége elszokott a hirlapnál meg nem -becsült mügondtól, sőt néha minden müvészi munkától; és hogy végül annak -következtében, mert a közönség és nyomában a hirlap a szinházi -mulatságot érdekesebbnek találta a könyveknél, a kritika abból a nagy -figyelemből, amelyet még a szinmü-készitő ipar legsilányabb -produkcziójától se tagadott meg, az irodalom másnemü, értékesebb -termékeinek jóformán semmit se juttatott. - -A hirlapirodalomnak kétségtelen érdemei vannak a magyar nyelv és -nevezetesen a helytelenül képzett szók, a fölösleges idegen szók és a -germanizmusok irtása körül. De még e tekintetben is majdnem ugyanannyit -ártott, mint amennyit használt. A purifikáló mozgalomnak kétféle tulzása -is szegényitette a nyelvet. Az egyik tulzás az a makacsság volt, amely -az orthologia győzedelmes elveit kérlelhetetlen következetességgel -akarta érvényesiteni, s ki akart küszöbölni a nyelvből minden -helytelenül képzett szót, azokat is, amelyek már gyökeret vertek, és -azokat is, amelyek helyett csak elfogadhatatlan furcsaságokat vagy -idegen szókat tudott ajánlani. Ez a konokság nem vetett számot azzal, -hogy maga is beleesik a neológusok hibájába, és nem vetett számot azzal -se, hogy ha kellő szókészlet hijján az eddig nem igen használt idegen -szók egész tömegének adunk egyszerre polgárjogot, voltaképpen cseberből -vederbe esünk. Hogy ennek a konokságnak végül visszavonulót kell fujnia, -előre látható volt; ugy is történt. De amikor ez megtörtént, akkorára -már ez a fanatizmus jó hosszu időre kiüldözött a forgalomból sok -szükségest, különösen sok szükséges finomabb árnyalatot. A másik tulzás -pedig az volt, amely semmit se fogadva el az orthológusoktól, még a -szükséges jót se, szeretettel ölelte keblére a neológia szörnyszülötteit -és árkon-bokron át üldözte az idegen szókat, még azokat is, amelyeknek -nincs magyar egyértékese, amelyek helyett a régi szörnyüségeken kivül -csak más jelentésü szókat, vagy soha se használt érthetetlenségeket -tudott ajánlani. Azonkivül, hogy mind a két tulzás többet rombolt, mint -amennyit épiteni tudott, az a kis bábeli zavar, mely ezekből a -harczokból keletkezett, ugyancsak próbára tette az irók nyelvérzékét, s -a sok ingadozás és kisérletezés valami különös határozatlanság -formájában hagyott nyomot az időközben irt munkákon. A győztes tábor nem -dicsekedhetik azzal, hogy következetes maradhatott; a legyőzöttek nem -adták meg magukat; a sokféle tapogatózás, kisérletezés, az ellentétes -elvek harcza vagy alkudozása nem vezetett olyan megállapodásra, amely -legalább egyelőre kielégitő lehetne; a nyelv, akközben, hogy kétfelől is -gyomlálták, minthogy a gyommal sok szükségest is kivetettek belőle, -többet veszitett kifejező erejéből, mint amennyit tisztult; ha csak egy -kis időre is, de szegényedett. Az iróknak pedig sok tanakodás, -ingadozás, s a következetesség hajszolása közben kifejtett hosszantartó -erőködés után át kellett látniok, hogy ez a küzködés, mely csak -csökkentette a kifejezésben való bátorságukat és csak rontott nyelvük -természetességén, müveik stilusát szinben, árnyalásban szegényebbé -tette, a nélkül, hogy a nyelvtisztitás kétségtelen eredménye megérné -azt, amibe került. Ezekben a harczokban, melyek pyrrhusi győzelemmel -végződtek, a hirlapirodalom vezetett, s azért a dicsőség az övé; de -harczközben szövetségestársa szenvedte a legtöbbet; amazé volt a -győzelem, emezé a sebek. - -A zsurnalisztikának az irodalomhoz való viszonyáról szólva, nem -terjeszkedünk ki arra, hogy ez a szövetség az irodalomnak egyebekben is -kárára volt. Például abban, hogy a hirlap sok tehetséget vont el az -irodalomtól, a maga érdekkörébe; vagy abban, hogy a hirlap sok irói -tehetséget kedvetlenitett el és hallgattatott el örökre, azzal, hogy az -elismerést nem az irói képességhez, hanem ahhoz mérten osztogatta, hogy -a hirlap mennyire vehette hasznát a nála dolgozók képességeinek. A -hirlapnál elérhető sikerért küzdők közül sok tehetséges fiatal bukott ki -a sorból csüggedten, aki az irodalomnak hasznára lehetett volna, -idejekorán elveszitve bátorságát a miatt, hogy a hirlapnál nem tud -érvényesülni és nem tud versenyezni másokkal, akik minden irói tehetség -hijján jelentékeny hirlapirói sikereket érnek el – mert hiszen az irót -csak az teszi, hogy tud-e irni és van-e mit irnia, a hirlapirót pedig -ezenkivül, vagy akár e nélkül is, egészen másféle tulajdonságok: a -szerencsés megjelenéstől vagy a jó modortól kezdve az élelmességig. - -Még más károkról is lehetne szó. A kénytelen szövetkezés az irodalomnak -jóval több veszteséget okozott, semhogy az a haszon, amelyet -szövetséges-társának köszönhet, mindezt ellensulyozhatná. Azon kivül, -hogy a hirlap munkát adott az iróknak – ami az irodalomnak szintén több -kár volt, mint haszon, mert a zsurnalisztika szolgálatában az irók -félannyi irodalmi munkát se végeztek, mint másfélét – az irodalom -főképpen azt köszönheti a hirlapnak, hogy ez közönséget nevelt az ő -számára is, hogy megsokszorozta a közönséget, hogy toborzotta, sőt -kötéllel is fogta az olvasókat. De ha sok olvasót szerzett az -irodalomnak, a könyvnek, viszont sok olvasót vont el tőle, mert a -kötéllel fogott olvasót az ujság teljesen kielégiti. És igy – különösen -nálunk, Magyarországon – amit az egyik kezével adott, a másik kezével -visszavette. - - - - -IRODALMUNK S A KÜLFÖLD. - - -I. - -Valamelyik németországi szinházban egyszer egy uj operettet adtak elő, -_Fogaras szépei_ czimen. Az uj operett zenéjét egy Magyarországból -elszármazott muzsikus szerzette, szövegét pedig Mikszáth Kálmán egyik -legszebb regényéből egy ismert bécsi librettó-gyáros szerkesztette -össze. Az uj operettnek nagy sikere volt; a komponistát és a szövegirót -nem győzték eléggé ünnepelni. Hanem a helybeli Sarceyt, ugy látszik, -untatta, hogy tulontul sok dicséretet kell leirnia, s hogy valamelyest -könnyitsen kritikusi lelkiismeretén, nem állhatta meg, hogy legalább -egyet ne rugjon a felé az iró felé, aki neki a legidegenebb volt. Bókkal -halmozta el a zeneszerzőt s aztán ilyenformán folytatta: „a Mikszáth név -nekünk csak egy magyar falut jelent; hanem ami a Léon Viktor müvészi -munkáját illeti, ó, azt nem lehet eléggé magasztalni!“ Mindent dicsért a -kisebb körben bizonyára rettegett F. B. ur; lovaggá ütötte és -zenegrófnak nevezte ki elszármazott hazánkfiát, akinek a neve minket nem -érdekel; hozsannát zengett a derék – bécsi illetőségü – szinházi -iparosnak, aki „szinre alkalmazás“ czimén ügyesen ácsolja össze azt a -sok szépet, ami mind másoknak jutott eszébe; de kitört belőle az őserő -és csak rugni tudott a felé a magyar iró felé, akinek a képzelete -virágaiból drótozták össze mindazt, ami ebben az operettnek nevezett -vásári mutatványban a megkülönböztető valami, mondjuk röviden: a lélek -volt. - -Abban, ha valaki egy szép regény irásával alkalmat nyujt a szinházi -iparczikkek szállitóinak – akik ma már végképpen „eldifferencziálódtak“ -az irodalomtól – hogy más szétrágni való hijján az ő termésén -élősködjenek: ebben a puszta tényben talán még az F. B. betüjegyeket -használó szigoru idegen se találhatott semmi megvetni valót, a -tudományos vizsgálódás semmiféle mikroszkópjával sem. Azzal se szolgált -rá Mikszáth Kálmán ennek a szigoru idegennek a szánakozására, hogy olyan -irodalmi vétket követett volna el, amely nem állotta volna ki az ő -kritikáját; mert hiszen a szigoru idegen – a német nemzeti öntudat egész -felsőbbségével és az efféle felsőbbség birtokában gyönyörködő elmék -gunyos finnyásságával – elzárkózott Mikszáth munkájának megismerése -elől: a Mikszáth név neki csak egy magyar falut jelent, Mikszáth munkáit -tehát nem tartotta érdemesnek elolvasni. Azért bizvást meg lehet -állapitani, ami az idegen lenézést sugárzó vallomásából tisztára -kiolvasható: ez a rugás annak idején nem Mikszáth Kálmánnak szólt, hanem -mindnyájunknak, akik magyarok vagyunk. - -Nem az első rugás volt ez és nem az utolsó. Az F. B. urak száma: légió. -És nem is valami különös jelenségképpen emlegetem itt ezt az esetet, -hanem mint gyönyörü példáját annak a – nem csupán gyanakodásnak és -bizalmatlanságnak, hanem – a vakságig eljutó elfogultságnak és -gyülölködésnek, amelylyel milliók és milliók itélnek meg bennünket – -mindenkit és mindent, aki és ami magyar – nemcsak Ausztriában és -Németországban, hanem most már az egész külföldön. - -Akik ebben a gyakori jelenségben pusztán németgyülöletet láttak: azokat -Björnson és Tolsztoj példája alaposan kiábrándithatta. Ha Björnson, -akinek az irodalmi müködése életének utolsó korszakában már csak a -demagógok utszéli szólamainak vastag felkiáltójelekbe foglalása volt, -Victor Hugót és Zolát utánzó szinész-pózzal szavalhatta el, hogy: ő nem -ül le azon a helyen, ahol Apponyi, a tótok zsarnoka ül, – ha Tolsztoj -leirhatta azt a hihetetlen tájékozatlanságból eredő mulatságos tévedést, -hogy Apponyi vallási türelmetlenségből üldözi a katholikus tótokat: -akkor nem ámithatjuk többé magunkat azzal, hogy a külföldön csak a német -gyülölködés dolgozik ellenünk, hanem át kell látnunk, hogy a -magyargyülölet olyan lelki betegség, amely már egész Európaszerte -elharapózott. - -Messze vezetne tárgyunktól azt vizsgálni, honnan eredt s hogyan terjedt -el ilyen rettenetesen ez a ránk nézve kétségtelenül káros s egyre -általánosabb gyülölködés, továbbá az a még általánosabb – a tanultakat -is megvesztegető, tehát még károsabb – előitélet, idegenkedés és -elfogultság, amelylyel mi magyarok most már mindenfelé találkozunk. -Ehelyütt arra kell szoritkoznunk, hogy összegezzük a véleményünket, -amelynek senki tapasztalata nem fog ellentmondani s egyszerüen -megjegyezzük, hogy ez az előitélet csakis politikai okokból ered s – bár -egyebekben is megnyilatkozik – nem csak alapjában, hanem egész -valóságában pusztán politikai tényező. Belső ellenségeink és -szövetséges, de szintén nem barátságos szomszédaink hasznosnak vélték -alaposan elrágalmazni bennünket a külföld előtt, s minthogy erre a -munkára nem sajnálták sem a pénzt, sem a fáradságot, sikerült elérniök a -czéljukat; és – nincs tovább. - -Minket a kérdésnek egy másik részlete érdekel. Az a részlete, hogy mi -magunk miképpen reagálunk arra az igazságtalanságra, amelylyel most már -mindenütt találkozunk. - -Tökéletesen azon a módon reagálunk, ahogyan reagáltunk arra a végtelen -közömbösségre, amelylyel századokon át találkoztunk. A külföld azelőtt -egyszerüen nem vett észre bennünket; és mi nem győztük bámulni az idegen -világot, amely olyan nagy, hogy nem kellünk, nem létezünk neki. Most már -lenéz és gyülöl bennünket; és mi annál nagyobb tisztelettel adózunk -neki. Mióta tudjuk, hogy: lenéz és gyülöl, azóta irányában érzett -tiszteletünk nem ismer határt. Mértéktelen, gyermekes hiuságunk annyival -inkább szomjazza a külföld figyelmét és elismerését, minél határozottabb -elutasitással viszonozza a külföld epedő vonzalmunkat. - -Viszonyunk a külfölddel mindig olyan természetü volt, hogy a japániak -nevetnének rajtunk, – ha ismernének. Viszonyunk sokáig semmiben sem -különbözött attól a viszonytól, amelyben Pizarro állott a pérui -vadakkal. Pizarro olcsón, nevetségesen olcsón megvásárolta a vadaktól -azokat az értékeket, amelyeket a természet adott nekik: a szinaranyat, s -mindazt, ami nem kevésbbé értékes, mint a szinarany; viszont drágán, -rettenetesen drágán eladta nekik a rossz, a félig-meddig -használhatatlanná vált, a kimustrált fegyvereit… hadd higyjék, hogy -hadakozhatnak vele! Minthogy semmi iparunk nem volt, mi vásároltuk meg a -legdrágábban a külföld legrosszabb iparczikkeit, és boldogok voltunk, ha -a külföldön eladhattuk, szöszért-borért, a nyersterményeinket. Később, -mikor a külföld fölismerte életképességünket – nem az -életrevalóságunkat!… a jó magyar szót itt nem használhatjuk – és arra -méltatott bennünket, hogy kihasználja a szegénységünket: viszonyunk -bensőbbé vált. Uzsora-kölcsönökkel tisztelt meg bennünket, amelyeket -siettünk elczigányozni, hogy ujabb uzsora-kölcsönöket szerezhessünk -kitünő pártfogónktól. Még később, legutóbb, ha azon mozgolódunk, hogy -egy kicsit megerősödjünk, ha olyan valamit cselekszünk, ami előtte -érthetetlen és nem tetszetős, vagy ha nem is mukkanunk, de olyasmit -hitetnek el vele rólunk, amit magának megenged, de nem enged meg nekünk, -azzal büntet meg bennünket, hogy visszaküldi a papirjainkat, megvonja -tőlünk uzsora-kölcsöneinek áldásos jótékonyságát, arra figyelmeztet -bennünket, hogy Ausztriának adósai vagyunk, viselkedjünk hát vele -szemben illedelmesen, felmondja a barátságot, biztosit bennünket -változatlan közömbösségéről, sulyosbitva ezt uj keletü idegenkedésével, -növekedő lenézésével és megtisztelő gyülölködésével, mi pedig kesergünk, -kétségbeesünk, erőlködünk, hogy igazoljuk magunkat, rajta vagyunk, hogy -ujra vagy talán végre-valahára először, kegyesen észrevegyen bennünket, -kelletjük magunkat, epedünk érte, egyre jobban tiszteljük és -igazságtalanságáért csak még inkább tiszteljük, verejtékezünk, hogy -pártfogására méltóknak mutatkozzunk, és viszonzatlan szerelmünkben, -egyre több keservvel teli viszonyunkban változatlanul mindig a -rövidebbet huzzuk. - -Tanulni nem tanultunk tőle, mint a japánok. Nem mentünk el meglesni -arzenáljait és főképpen kulturája arzenálját – hogy viszonyunk: egyenlő -fegyverekkel vivott harcz legyen! – ellenben iszonyuan erőlködünk, hogy -magunkra irányozzuk a figyelmét, hogy fölébreszszük benne azt az -érdeklődést, amelyet csak hiuságunk szomjaz és kicsikarjuk elismerését -azzal, ami itthon – magától terem. - -Például: nem a készültségünkkel, ami nincs, nem az erőnkre támaszkodó -önérzetünkkel, amely még csak a jövő zenéje, hanem: a tehetségeinkkel. - -És mikor az aggkorában meggyöngült elméjü Björnson, veszekedési -mániájában felbőszülten ekhózta azokat az ostobaságokat, amelyeket -ellenségeink adtak a szájába, mi nem nevettük ki a tudatlanságban -megőszült népéletrajzoló rémes tájékozatlanságból eredő -okvetetlenkedését, komikus haragját és puffogó szavait, mi csak -lamentálni tudtunk azon, hogy egy ilyen nagy elme, noha egy cseppet se -ismer, ennyire félreismer bennünket, egymást okoltuk a dementia -senilisbe jutott öreg ember eltévelyedéséért, ádázódtunk, hogy mindez -semmit sem von le azokból a halhatatlan irodalmi érdemekből, amelyeket a -német kiadók az ő safe depositjaként őriznek, tiszteletünk csak -növekedett iránta, minél nagyobbakat rugott a magyarságon, annál inkább -növekedett, azért ő nekünk mégis csak a „norvég óriás“ maradt; mióta ok -nélkül tombolni kezdett, nekünk óriásibb volt, mint valaha. - -Nem is illett volna, hogy nagyságának a méreteit vizsgálgassuk. Ehhez -jobban kellett volna emlékezni a szindarabjaira és jobban kellett volna -ismerni egyéb munkáit. De az emlékezetünk sohasem volt jó és a sokat -olvasás soha se volt kenyerünk… hát csak inkább elismertük, hogy ő az -utolsó igazi próféta és hosszasan el-elkeseregtünk azon, hogy ez -egyszer, véletlenül éppen a mi rovásunkra téved. - -Imponált nekünk, hogy a szava olyan messzire elhallatszott. Irigyeltük. -És egy kis eszmetársulással eszünkbe jutott, hogy: ime, a magyar iróknak -soha se volt ilyen világraszóló tekintélyük!… De hát honnan is van az, -hogy a külföld forditásban sem akarja észrevenni, nem becsüli meg és nem -olvassa a mi iróinkat? Akiket különben mi magunk se becsülünk meg -eléggé. - - -II. - -Keserü igazság, de igazság, hogy a külföldnek soha se kellettek a magyar -irók. Mert hogy mindenütt akadtak irástudók és más finom lelkü emberek, -néhol sokan, akik érdemök szerint méltatták Petőfit, Aranyt, Madáchot, -ez még nem _a külföld_. A külföld: a külföldi nagyközönség. - -Ez, valljuk meg, soha se méltatta a mi legnagyobbjainkat sem. A mi -büszkeségeink soha se váltak a külföldi nagyközönség előtt jól -ismertekké, népszerüekké, igazán „világhirü“-ekké; nevök soha se lett -olyanná, amelyet millió és millió külföldi, minden kabátos ember, minden -ujságolvasó ismer; munkáikat csak a legmüveltebbek olvasták el, könyveik -forditásait soha se vásárolták sok példányban. Jókait minden európai -nyelvre leforditották; de munkái Németországban se leltek annyi -olvasóra, amennyire sok igen közepes iró, és Francziaországban soha se -értek meg két kiadást, ami azt jelenti, hogy ezer vevőre nem találtak. - -Hogy régebben igy volt, ennek a jelentőségét még sokféle magyarázattal -kisebbithetjük. Régente a propagálás eszközei primitivek voltak. -Nagyjaink nem igen találtak elég jó forditókat. Ország és ország közt -nem volt olyan élénk az összeköttetés, mint ma. Nagyobb volt az -exkluzivitás, az idegenkedés a más nyelven iró jelesekkel szemben. - -De azóta nagyot változott a világ. És mégis, Mikszáth-tal ugyanaz -történt a külföldön, ami Jókaival. - -Pedig a nagyközönség ma már mindenütt olvassa az idegen irókat is. Az -orosz, az északi, az olasz, a spanyol iróknak temérdek olvasójuk van -minden országban (a franczia, angol és német irókról nem is szólva). Kis -nemzeteknek is vannak világhirü, mindenfelé nagyon olvasott iróik. Van -még a lengyelnek is; csak éppen a magyarnak nincs. - -Mit tudnak ezek a külföldi irók: a svédek, a norvégek, a hollandok, a -dánok, a lengyel Sienkievic – aki például meglehetősen másodrangu -munkával hóditotta meg az egész világot – mit tudnak mindannyian, a mit -a magyar irók nem tudnak? - -Nemzeti elfogultság szól belőlünk, amikor azt állitjuk, hogy: pedig -nekünk is vannak olyan iróink, akik kiállják a versenyt a népszerü -külföldiekkel? - -Még inkább feltünő ez a jelenség, ha egyfelől az irodalom mai -munkásságát, másfelől az iróknak a nagyközönséghez való viszonyát -tekintjük. - -Az irodalom világszerte a korszakonkint el-elmuló, majd ujra meg ujra -jelentkező dekadenczia tüneteit mutatja. Az élő irók között igazi -nagyságok, akik előtte járnának koruknak és meghatározott eszmények felé -vezetnék a szellemi világot, nincsenek. Az utolsó ilyen nagy iró -Tolsztoj volt (minden nagy tévedése, minden fanatizmusa, minden – kellő -tudás hiányából eredő – naivitása ellenére). - -Bizonyára vannak a mai irodalomnak is kitünő, sőt nagynak nevezhető -irói. De a nagyokként emlegetett irók legtöbbje, noha világhirnek -örvend, csak talmi nagyság. - -És mégis olyan sikerben van részük, aminőről az igazán nagy elődök nem -is álmodhattak. - -Nevük olyan általánosan ismertté vált, könyveik olyan példányszámban -fogynak el, akkora olvasóközönségre tettek szert, hogy a multban hiába -keresnénk hasonló példákat. - -Igaz, hogy eleve, az anyanyelvükön is nagyobb olvasóközönséghez szólnak, -mint a mi iróink. Igaz, hogy a reklám ma már az irodalomban is -rendkivüli szolgálatokat tesz. Igaz, hogy ezeknek a talmi nagyságoknak -meglehetősen segitségére van a külföldön egyre növekedő szellemi -csereforgalom. - -De miért, hogy a velök való versenyben a mi jeleseink ma sem tudnak -érvényesülni? - - -III. - -Miért nem érvényesülnek a mi jeleseink a külföldön? Miért nem kell a -külföldi nagyközönségnek a magyar iró, és éppen csak a magyar iró nem, a -legnagyobbjaink sem? – erre a nem minden érdekesség nélkül való -kérdésre, amely egyébként inkább csak a hiuságunkat izgathatja és sokkal -kevésbbé az önérzetünket, már többször lehetett hallani vagy olvasni -olyan feleleteket, amelyek nyilván nem állhatnak meg. - -Sokan igy okoskodtak: - -– Kevesen vagyunk magyarok, a nyelvünket magunkon kivül senki se ismeri, -jeleseink többnyire rossz vagy gyönge forditókra találtak, akik nem -tudtak róluk hü képet adni, valójában a tolmácsolás után is ismeretlenek -maradtak, és bizony még sokáig tarthat, amig a kényelmes és minden -idegentől huzódozó más nyelvü olvasó alaposan megismeri, -következésképpen méltatni tudja őket. - -Erre az okoskodásra a tapasztalat alaposan ráczáfol. De hiszen a lengyel -nyelvet se beszéli és érti senki a lengyeleken kivül és azért még a -meglehetősen másodrangu Sienkievic is meg tudta hóditani az egész világ -olvasóközönségét! A dán is kicsiny nemzet; a dán irónak se könnyü a -külföldre eljutnia és a forditásban is meghóditania az idegen olvasót, -de azért a kitünő Jacobsent mégis minden nyelven olvassák! - -Mások, a kishitüek hamarosan elhitték, amit osztrák szomszédaink -találtak ki – ha nem is éppen az osztrák közvélemény, de azok az osztrák -irók és ujságirók, akiknek erre a közvéleményre a legnagyobb hatásuk -van, noha a világirodalomban teljességgel nem tartoznak a világitó -fáklyák közé –: - -– Hja, a magyar irodalom még nincs azon a fokon, amelyen már méltó volna -a külföld érdeklődésére! - -De hiszen a külföld nem szokott fukarkodni érdeklődésével olyankor sem, -amikor kétségtelenül közepes irodalmi termékekről van szó! Egész sereg -franczia, angol és német irót nevezhetünk meg, akiknek a munkáit idegen -országokban is mohón olvassák, jóllehet kétségen kivül minden -tekintetben jelentéktelenebbek, mint a mi nagyjaink – és ezt még a -rosszakaratu elfogultság se tagadhatja. - -Ez is, mint amaz, elfogadhatatlan magyarázat. És a hasonló tartalmu -megjegyzésekkel nem érdemes bővebben foglalkozni, vagy pláne, példákra -hivatkozva vitázni. - -Mindamellett kell valami okának lennie, hogy iróink a külföldön nem -tudnak tért foglalni. Mi ez az ok? - -Ezt ugy tudhatjuk meg, ha először megfigyeljük: melyek azok a külföldi -munkák, amelyek hazájukon kivül, forditásban is népszerüekké tudtak -válni, és másodszor, összefoglalva ezeket a megfigyeléseket, -megkeressük: mi a közös vonás azokban a müvekben, amelyek idegen -országokban is meg tudták szerezni a nagyközönség kegyét? - -Példák emlegetése nélkül is meg lehet állapitani a következőket: - -Az angol irók java a legtöbbször nem is jut el a kontinensre. Mig a -Conan Doyle-féle ponyvairodalmat és a Rider Haggard-féle, enyhén szólva -alig közepes regényirókat temérdek franczia, német és minden nemzetbeli -olvassa, a kiváló angol irókat vagy le se forditják idegen nyelvekre, -vagy nem igen veszi észre a külföldi közönség. Az igazán kiválók közül -mostanában csak az egy Kiplingnek sikerült külföldön is népszerüvé -válni. - -A franczia irodalom exportálja a legtöbbet. De mig számtalan franczia -irodalmi iparos van, akiknek a munkáit a világ minden részében ismerik -és élvezik, mindig van a franczia irodalomban több elsőrangu iró, akiket -a külföldi nagyközönség egyáltalán nem ismer, akiknek a munkái soha se -jelennek meg idegen nyelven, vagy ha kivételesen le is forditják ezeket, -a külföldön könyveik nem hatnak. - -Az orosz irók közül már a gyöngébbek is nagy közönségnek örvendtek az -egész világon, amikor a leghatalmasabbak egyikét, Goncsárovot, végre -fölfedezték a németek meg a francziák, és forditgatni kezdték – eleinte -csak kivonatosan. - -Az északi irókat mindenfelé olvassák. De vannak kitünő északiak, akik a -hazájukon kivül majdnem egészen ismeretlenek maradtak, noha értékesebb -dolgokat alkottak, mint sok honfitársuk, akik mindenütt népszerüek. - -A ma élő olasz irók közül a legkülönbet, Vergát, nem ismerik olyan -sokfelé és távolról sem oly jól, mint a meglehetősen jelentéktelen -D’Annunziot és több más olasz középszerüséget. Alarcont, az ujabbkori -spanyol irodalom legnagyobb alakját, csak a halála után kezdték az -idegen országokban is megismerni, mig igen harmadrangu spanyol irók már -a föllépésük idején népszerüekké váltak a külföldön is. - -A német iróknak végül igen nagy közönségük van mindenfelé, ahol németül -beszélnek, de forditásban csak kevesen váltak közülök idegen földön is -ismertekké. És ez a kisebbség véletlenül nagyobbrészt nem a legjobb -iróikból került ki. - -Mi következik ebből? - -Az, hogy nem a leforditott munkák értékétől függ, ellenkezőleg, az iró -irodalmi fajsulyától teljesen függetlenül történik, hogy az idegenben is -bemutatott munkát és iróját a külföldi közönség megkedveli-e. Az idegen -országokban népszerüekké válhatnak nemcsak a kitünők, hanem a -középszerüségek, sőt a csak félig-meddig irók is. Máskor a legkülönbet -se veszi észre, vagy ha kivételesen el is olvassa, nem tudja méltatni a -külföldi közönség. Az idegenben nem méltatott kitünőek száma igen nagy; -azoké, akik nem érdemelnek különösebb figyelmet s a külföldön mégis -népszerüekké válnak, még nagyobb. - -De ha nem az iró értékétől függ, mitől függ hát, hogy az iró meg tudja-e -hóditani a külföldet is? - -Erre már nem olyan könnyü a felelet. És alighanem tévednek azok, akik -erre a kérdésre egy mondatban akarnak megfelelni. - -Minden arra vall, hogy a sok különböző – és nem csupán értékre különböző -– iró, aki népszerüséget tud szerezni idegen országokban is, ezt a -sikert különböző eszközökkel, ha nem is minden esetben más eszközzel éri -el. - -Bizonyára nagy szerepe van itt például az exotizmus már több mint száz -esztendős kultuszának. A külföldi népszerüség megszerzésében, ugy -látszik, jelentékenyen segiti az irót, ha – akármekkora erővel, néha -talán minden müvészet nélkül – uj, teljesen ismeretlen világokat tár fel -az olvasónak. Ezt nemcsak földrajzi vagy ethnografiai értelemben kell -venni; nemcsak azokról az uj világokról van szó, amelyeket az ethnologia -és a folklore fedez fel. Az uj világ lehet a közönséghez igen közel eső: -az előbb észrevétlenül élőknek valahol a szomszédságban rejtőző világa, -amelyre az iró megfigyelései kezdik ráirányozni a sokaság figyelmét. Sőt -lehet az uj világ a történelemnek valamely már elfelejtett korszaka is, -amely – talán a politikai vagy a társadalmi viszonyok bizonyos -hasonlóságainál fogva – már korábban, az iró fölfedezései előtt is, -izgatni kezdte a jelen érdeklődését. - -Nagyon segitheti az irót a külföldi siker megszerzésében, ha megfigyelő -tehetségével olyan társadalmi rétegek vagy olyan küzdő táborok élete -felé fordul, amelyeknek a sorsa világszerte a leginkább érdekli az -olvasók nagy tömegét. - -Nagyon segitheti, ha a legujabb eszme-áramlatok slepp-hordozójává -szegődik. - -De a legjobban segitheti, ha a szónoktól ellesett fogással pótolja, ami -belőle, az iróból, talán hiányzik, és nem arról meg nem ugy igyekszik -irni, ami őt a leginkább érdekli és ahogyan az isten tudnia adta, hanem -olyan tárgyakról és olyan módon, olyannyira a nagytömeg szája-izéhez -alkalmazkodva szól – talán minden eredetiség nélkül – amely tárgyak a -sokaság előtt a legérdekesebbek, és amely előadásmód lehetővé teszi, -hogy őt minél nagyobb tömeg érthesse meg és minél könnyebben. - -Az eszközök, amelyekkel nagyon különböző erejü irók idegen országokban -is meg tudják szerezni a népszerüséget, mások és mások. De ha nem -hagyjuk tekinteten kivül azt a kérdést sem, hogy az ilyen nagysikerü -munkák milyen fogadtatásban részesültek otthon, az iró hazájában, ugy -találjuk, hogy az idegen földön is népszerü munkáknak a sorsában van -ezenkivül még egy másik közös vonás is. - -Az, hogy mindezek a munkák, mielőtt népszerüségre vergődtek a külföldön, -valamennyien, kivétel nélkül, nagy feltünést keltettek és rendkivüli -sikert arattak otthon, az iró hazájában is. - -Olyan esetre, hogy a siker a külföldön kezdődött volna, nincsen példa. - -És ugy látszik, az, hogy az iró a hazájában már megszerzett nagy siker -morális erejével induljon el az idegen országok kegyének meghóditására: -alapföltétele, conditio sine que non-ja a külföldi népszerüségnek. - -A hazai elismerés, a hazai reklám ajánlása nélkül a külföld még soha egy -irót se tett nagygyá. Ezt az ajánlólevelet, ezt a jótállást megköveteli. -Figyelmének és bizalmának egy csekély részével se ajándékoz meg senkit, -aki mikor megjelenik előtte, nem hivatkozhatik tulajdon népének -hódolatára. Egyszerü vendégként se ereszti be magához azt, aki a maga -hazájában nem tartozik az irodalmi előkelőségek közé. Legalább is -irodalmi gróf legyen otthon, akinek csak egy pillanatnyi figyelmet -szentel. - -És figyelmét, elismerését mindig, kivétel nélkül, csak a hazai jótállás -erejéig utalványozza. Mindenkinek csak annyi hitele van előtte, ameddig -otthon „jó“ a vendég. - -A mi kedvünkért nem tesz kivételt. Ellenkezőleg: irántunk a -legbizalmatlanabb. Velünk szemben – politikai intrikák sugalmazására -hallgatva – csupa előitélet. - -Már most, ha ebben a tekintetben soha sem változó – és minden egyes -esetben meggyőződhetünk róla, hogy csak olyanokat ünnepel, akiknek -otthon már nagyobb ünneplésben is volt részük – hogyan várhatjuk, hogy -kegyével halmozza el a mi iróinkat, akiket mi magunk se becsülünk meg -eléggé, hogy népszerüek legyenek a külföldön azok, akik itthon sem -igazán népszerüek?! - -Van a mi iróinknak nagy hazai reklámjuk, messzire hangzó, imponáló -sikerük, van elég nagy közönségük és egy egész ország hódolatának -mondható igazi elismerésük?! - -A legnagyobbjainknak sincs. A legnagyobbjaink is hidegen hagyták az -ország lakosságának tulnyomóan nagy részét, még a legmüveltebb elemek -majoritását is, mert itt az irodalom még a müveltebbek majoritásának is -Hekuba. A főnemességnek, a dzsentrinek, a honorácziorok nagyobb -részének, a polgárságnak, – a szegényebbek világáról nem is szólva – -mondhatni: a müveltebb férfiak kilenczvenöt százalékának soha se kellett -a magyar irodalom; nálunk csak a müveltebb asszonyok, leányok és -fiatalemberek egy kis töredéke olvasta a mi iróinkat. Ujabban már az -utóbbiak se olvasnak, s ha a zsidóság egy része nem gyarapitotta volna -valamelyest az „olvasóközönség“-et, ilyenről talán nem is lehetne -beszélni. A legnagyobbjainknak se voltak soha igazán nagy sikereik, -igazán nagy közönségük. - -Vessünk egy pillantást azokra a statisztikai adatokra, amelyek -kimutatják, hogy ma több mint harmincz olyan orosz iró van, akinek a -munkái fejedelmi vagyonként jövedelmeznek, – képzeljük el ebből, hogy -ennek a „barbár“ földnek az irói mekkora közönségnek szólnak otthon is, -– jusson eszünkbe, hogy a mi nagy Jókaink, a legnagyobb magyar irodalmi -dicsőség szerencsés birtokosa, miután egy életen át maga volt a -megtestesült szorgalom, aggságában kénytelen volt akkordmunkával keresni -meg a kenyerét – és azután ne csodálkozzunk, ha a külföld ma se akarja -elhinni, hogy igenis vannak iróink, akik méltók volnának kegyes -figyelmére, amelylyel különben többször tiszteli meg az érdemetlent, -mint az igazán nagyot. - - - - -A KRITIKA JOGA. - - -I. - -Sardou utolsó szindarabjának fél-sikere vagy inkább balsikere után -bepörölte a párisi „Matin“ czimü ujságot, mert bukását vagy sikerének -megrövidülését annak tulajdonitotta, hogy az óriási publiczitásu „Matin“ -már az előadás előtt gáncsoló, gunyos, „levágó“ birálatot közölt az uj -szindarabról. Egy Picard nevü szinmüiró, akivel szemben a „Matin“ -hasonlóképpen járt el, okult Sardou példáján s szintén kártéritést -követelt a „Matin“-tól, pör utján, mint Sardou. Végül Alvarez, a párisi -Nagy Opera hires tenorja, egy másik ujságnak a referensét pörölte be, -amiért ez a zenekritikus azt irta, hogy Alvarez „állandóan hamisan -énekel“. Alvarez ügyében a biró hamarosan itélt: ezerötszáz frank -kártéritésre kötelezte a zenekritikust, aki ezután bizonyosan óvatosabb -lett annak megállapitásában, hogy ki és mikor énekel hamisan. - -Mikor ezek a pörök megindultak a francia napilapok sokat irtak „a -kritika jogá“-ról. És abban az egyben mindenesetre igazuk volt, ha sokat -foglalkoztak a dologgal, mert ez a kérdés csakugyan megérett a tüzetes -tárgyalásra. De a kérdésnek nem a lényege foglalkoztatta őket; csak a -részletkérdéseken nyargaltak. Ami a fődolgot illeti, hallgatag arra az -álláspontra helyezkedtek, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. -Érthető, mert hiszen a sajtó hatalma éppen azon alapul, hogy mindenkivel -és mindennel szemben kritikát gyakorol; természetes tehát, ha nem akarja -megengedni, hogy ehhez való „jogát“ vita tárgyává tegyék (amint például -az egyház sem engedte meg a dogmák vitatását), mert hiszen ennek a -kérdésnek a puszta feszegetése is mélyen belevág az érdekébe, s ha -eltüri, hogy ebből a „jog“-ából valamit elvitassanak, ez nem történhetik -hatalmi körének jelentékeny csorbulása nélkül. Hanem ezt a kérdést a -sajtó mégsem intézheti el „házilag“. Ma már minden vita tárgya; s -akármekkora hatalom a sajtó, mégsem arrogálhat magának minden -kiváltságot, s főképpen azt nem, hogy mindazt, ami az ő hatalmi körét -érdekli, ki kellene vonni a szabad vizsgálódás és a megvitatás -szabadsága alól. Ha a kritika jog, a sajtó jogait is meg lehet -kritizálni. - -A kérdés megérdemelné, hogy valaki egész térfogatában, minden -vonatkozásában, minden oldalról megvilágitsa; annyival inkább -megérdemli, hogy néha legalább rövidesen foglalkozzunk vele. - -* - -Számoljunk le legelőször azzal a részletkérdéssel, amelyet nem minden -rosszhiszemüség nélkül helyeztek előtérbe, hogy eltereljék a figyelmet a -fődologról. - -A „Matin“ – a maga érdekében igen ügyesen – azon lovagolt, hogy ő nem -köteles alávetni magát annak a régi, álmos szokásnak, amely megelégedett -azzal, hogy a birálatot az előadás után közölte. Nem köteles respektálni -a szinházigazgatóknak azt a felfogását, hogy a főpróbára meghivott -sajtónak az előadás részleteiből a bemutató est előtt semmit sem szabad -elárulnia s különösen nem szabad előre leteremtenie az uj darabot. Nem -köteles tartózkodással viszonozni a szinházaknak azt a figyelmességét, -hogy könnyiteni akarva a birálók esti munkáján, a sajtót is meghivják a -különben zártkörü, „magánjellegü“ főpróbára. Az előrebirálás jobban -megfelel az ő czéljainak; az ujságirás fejlődése ma már megkivánja, hogy -szakitsanak a hagyományos szokással. Ha a szinházaknak ez nem tetszik, -hát ne hivják meg a főpróbára a sajtó képviselőit. Neki joga van -kritizálni, előbb csak ugy, mint utóbb; semmi köze a szinházak és a -szerző érdekéhez, ami pedig az illendőséget illeti, ezen tulteszi magát, -a közönsége érdekében, mert neki csak egy czélja van: az, hogy minél -gyorsabb és minél teljesebb informácziót nyujtson. - -Nem mondta meg, de sejtette – és ez a „fejlődés“ előre látható – hogy -előre fog birálni akkor is, ha nem hivják meg a főpróbára. Mindig fog -találni másolót, szinházi tisztviselőt, sugót vagy szinészt, akinek az -indiszkrécziójából előre megismerheti és előre megbirálhatja az -ujdonságot; módját fogja ejteni ennek még akkor is, ha a szerző -szakácsnéjától kell megszereznie az uj darab kéziratát. Neki joga van a -birálathoz, előbb csakugy, mint utóbb; hogy honnan szerzi meg az ehhez -szükséges tájékozódást, ez már az ő dolga. - -A biró persze nem tehette magáévá ezt a felfogást, s ha méltatta is a -„Matin“-nek a „fejlődés“ és a „haladás“ érdekében kieszelt ujitását, nem -helyezkedhetett arra az álláspontra, hogy a „Matin“ reformjának hirtelen -megvalósitásával csak az illendőséget sértette volna. Végre is -kétségtelen, hogy ha egy példátlan reklámmal dolgozó s ennek -következtében példátlanul nagy közönségnek szóló ujság már előre sujtó -birálatot közöl valamely uj szindarabról, ezzel igen sok embert elriaszt -ennek a szindarabnak a megtekintésétől, tehát kiszámithatatlan anyagi -kárt okoz a szerzőnek, s a szinháznak se használ. És ha a szinház nem is -panaszkodhatik, mert a „Matin“-nek a főpróbára való meghivásával ő maga -mulasztotta el a tulajdon érdekének megvédését, Sardou joggal mondhatta, -hogy viszont neki semmi köze ahhoz, hogy mit kiván az ujságirás -fejlődése s mit kiván a minél gyorsabb informácziót mohón kereső -olvasóközönség, sőt ahhoz sincs köze, hogy kiket hi meg a szinház a -főpróbára, – mindez nem ok rá, hogy ő kénytelen legyen eltürni az anyagi -megkárositást. - -De az előrebirálás kérdése csak jelentéktelen részletkérdés. Napi -kérdés, amelyet néhány birói itélet bizonynyal hamarosan meg fog ölni. -Ha a biró hasonló esetekben háromszor vagy négyszer busás kártéritésre -fogja itélni az előre biráló ujságot: az ujságok fütyölni fognak az -ujságirás fejlődésének a szükségeire és ugy le fognak tenni a reformról, -mintha a „Matin“ semmit se szólt volna. Ha pedig az történik meg -gyakrabban, hogy egyik-másik biróság annak a felfogásnak ad igazat, a -mely az előrebirálást megengedhetőnek tartja: a szinházak meg fogják -szüntetni a főpróbákat vagy pedig a szerző fog szerződés utján -gondoskodni arról, hogy anyagi érdekeiben a főpróbák szokása ne -károsithassa meg. Mindenesetre meg fogják találni a módját annak, hogy, -ha az ujságok előre is közölhetik a birálatot, ezt csak nagy anyagi -áldozatok árán, indiszkrécziók megkeritésével tehessék, ami mindenesetre -csökkenteni fogja az ujságok ebbeli buzgalmát. Szóval, mihelyt akár a -szinház, akár a szerző nem nyujt rá módot, hogy az uj szindarabot az -ujságok előre megismerhessék, az előrebirálás kérdése azonnal -elintéződik és pedig nem ugy, ahogyan ezt a „Matin“ állásfoglalása -jósolta. - -Az igazi, a jelentőséges, a jövőre is kiható, a kontroverziák elkerülése -végett, a mindegyre nagyobb komplikácziók kiküszöbölése czéljából minél -hamarább és okvetetlenül megoldandó kérdés az, hogy csakugyan semmi se -korlátozhatja-e a kritika jogát? – és igaza volt-e a „Matin“-nek, amikor -azt mondta, hogy: neki semmi köze a szinházak és a szerzők érdekéhez, -vagy nem volt igaza és bizony köteles ezt az érdeket respektálni? - -* - -Régente soha senkinek se jutott eszébe a kritika jogát vitatni. De -régente nem is fordultak elő hasonló esetek, mondhatni: visszaélések. - -Ha pedig ez a kérdés azelőtt soha se merült fel, ebből nem következik -az, hogy ez a kérdés már régen el van döntve, ez a kérdés nem kérdés és -hogy a kritika joga korlátlan, ez vitathatatlan, szent dogma volna, -amely „ne nyulj hozzám“. Csak az következik, hogy: azelőtt ezt a kérdést -nem volt érdemes fölvetni. - -Igenis, ezt a kérdést a gazdasági élet komplikácziói vetették felszinre. - -Ameddig az irodalmi produktum nem képviselt akkora anyagi értéket, hogy -fogadtatása, kedvező vagy nem kedvező megitélése, szerencséje vagy -balszerencséje nevezetes anyagi különbséget jelentett volna, ameddig -tehát a kritika, ha még oly nagy erkölcsi kárt is, de csak -jelentéktelen, szóra se méltó anyagi kárt okozhatott a szerzőnek: ezzel -a kérdéssel nem volt érdemes foglalkozni és nem is foglalkoztak vele. - -De a gazdasági élet nagy föllendülésével és specziálisan a szinházi -iparág csodálatos kivirágzásával a régi állapot a felismerhetetlenségig -megváltozott. - -Ma már lehetetlen a gazdasági szempont figyelmen kivül hagyásával -tekinteni az irodalmi dolgokat. Ma már az irodalmi produktumban is meg -kell látnunk a felhalmozott munkát, mely bizonyos anyagi értéket is -képvisel s ennek az anyagi értéknek, a jogos tulajdon egy nemének a -védelméről semmiféle irodalmi szempontból nem lehet lemondani. Végül ma -már különösen az előadott szindarab olyan nagy anyagi értéket -képviselhet, hogy az ilyen szindarabnak sorsa a tulajdonosra nézve néha -a képzelhető legnagyobb anyagi előnyt, néha a képzelhető legnagyobb -anyagi kárt jelenti. És ezt a tulajdont, ezt az értéket respektálnia -kell még az irodalom érdekeinek is, mert még ezek se állanak fölötte a -tulajdon törvényének, amelyen az egész mai társadalom berendezkedése -alapul és nyugszik, ha már kissé inog is. De különösen meg kell védeni -ezt a tulajdont, ezt az értéket akkor, amikor ezt nem is az irodalmi -érdekek veszélyeztetik, hanem csak az irodalmi érdekek hangoztatásával -rosszhiszemüen visszaélő, álczázott magánérdek, amely az igazság -szavaival való játékot, képmutató módon és nagyképüsködve, csak a -tulajdon czéljaira használja. - -Rendet kell teremteni ebben a kaoszban – akármilyen nehéz itt rendet -teremteni – legalább is olyan rendet, aminőnek egyebekben örvendünk. - -Mik ennek a nehézségei és hol kereshetjük a kaoszból kivezető utat? - - -II. - -Az elmélet azt mondja: - -– Természetes, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. Azt a -szabadságot, hogy gondolkozzam, senki se veheti el tőlem. És minden -gondolatom kritika. Hogy gondolataimat szabadon közölhessem másokkal is: -ez azoknak az emberi jogoknak egyike, amelyek egyáltalán nem vitathatók -azóta, amióta a világ nem csupán satrapákból és rabszolgákból áll. A -szabadság itt kezdődik. A szabadságok elseje: a gondolat szabadsága. És -mindjárt másodika: a sajtószabadság. Nemcsak az egyén joga, hanem -egyszersmind a közszabadságok egyik biztositéka, hogy gondolatait -mindenki szabadon terjeszthesse, sajtó utján, a nyomtatott betüvel is. A -kritika joga? Ez nem kérdés. Persze hogy korlátlan! Ez a sarkigazságok -egyike. - -De a gyakorlat igy szól: - -– Mindaz, amit az elmélet mond, nagyon szép. Nagyon szép és nagyon -szükséges. És legnagyobbrészt megtámadhatatlan. Csak egy szó nem szép -abban, amit mond: a korlátlanság. Semmi se korlátlan – a világegyetemet -kivéve. Gondolataimat szabadon közölhetem másokkal, de azért, ha -megsértem valakinek a becsületét, a biróság mégis elitél, még olyankor -is, amikor az illető megitélésében igazam van. Gondolataimat szabadon -terjeszthetem sajtó utján, de ha olyan diffamáló állitást nyomtatok ki -valakiről, amelyet nem tudok bebizonyitani, becsuknak, mint rágalmazót. -A társadalom tehát megvédi az egyest ugy anyagi, mint erkölcsi -érdekében, a gondolat- és sajtószabadság ellenére is. És ez még nem -minden. A czivilizáczió nyomán előkerülnek az ipar meg a kereskedelem és -igy vagy ilyenformán alkudoznak: „Nincs tiszteletreméltóbb valami, mint -a gondolat- és sajtószabadság!… Isten mentsen, hogy birálgató szóval -illessük! De ha a társadalom nem véd meg bennünket ennek a hatalomnak, -ennek a mindenhatóságnak a könnyen elképzelhető tulkapásai ellen, akkor -– nincs ipar és kereskedelem. Mert a mi szabad mozgásunk, sőt -megélhetésünk a belénk vetett bizodalmon alapszik, és ha ezt az ilyen -tulkapás könnyen és büntetlenül megrenditheti, akkor jobb, ha hozzá se -fogunk a munkához vagy a vállalkozáshoz. Szivesen elismerjük tehát a -birálat korlátlan jogát, de arra kérjük a társadalmat, adja meg nekünk -azt a konczessziót, hogy a mi dolgainkról a birálatban ne lehessen szó, -módolja ki nekünk a gondolat- és sajtószabadságtól azt az engedményt, -azt a kiváltságot, hogy a mi müködésünkre a fölötte tisztelt birálat ne -terjedhessen ki és jóhirünket nemcsak a ráfogás, hanem még a leszólás és -a lekicsinylés ellenében is csakugy megvédhesse a társadalom, mint egyéb -tulajdonunkat. Mert csak ezzel a föltétellel lehet ipar, e föltétel -nélkül nincs kereskedelem.“ És ebbe a megalkuvásba belement a -társadalom, hogy lehessen ipar és kereskedés. Már pedig ez is csak -korlátozása a kritikának, ugy-e?! - -Az elmélet természetesen ragaszkodik az igazához, de a gyakorlat is meg -tudja védeni a maga igazát. És ha ön elhireszteli a városban vagy kiirja -az ujságba, hogy X. Y. suszter mindig rossz czipőt készitett önnek vagy -hogy N. N. kereskedő silány portékát árul, a suszter meg a kereskedő -beperlik önt és ön hiába akar bizonyitani, a pör vége az lesz, hogy önt -kártéritésre itélik, mert önnek nem szabad rontania a suszter vagy a -kereskedő üzletének jóhirét, noha ön nemcsak veleszületett biráló -jogával, a gondolatközlés és a sajtó szabadságával élt, hanem még hozzá -külön jogot váltott erre a birálatra, amikor pénzt adott egy olyan -tárgyért, amelyet nem tud használni. - -Budapesten sokan emlékezhetnek még annak az urnak az esetére, aki évekig -mulatságot lelt benne, hogy nem éppen mélyreható kritikával s kevés -komolysággal, ötletesen, de szinte hires felületességgel birálgatott -„mindent és még egyebeket is“: irókat, tudósokat, szinészeket, -képzőmüvészeket, néha politikusokat is, az utóbbiakat a legtöbb -szerencsével, mert az efféle birálathoz tökéletesen elég: a -világlátottság és egy pár mulattató ötlet. Egyszer az jutott eszébe, -hogy megkritizálja a budapesti vendéglőket. Talán minden dolog közül a -gasztronomiához értett a legjobban és ebben a birálatban sok olyan -igazságot mondott el, amelyet akkor Budapesten mindenki tudott vagy – -érezhetett. De azt a hibát követte el, hogy megnevezett egy pár -budapesti vendéglőst, s valamelyiküket kinevezte a „generálszaft“ -feltalálójának. Az aposztrofált vendéglős perelt s a birálót csinos -pénzbirságra itélték – pedig irodalmi müködésében talán soha se vezette -több komolyság és soha se állott elő általánosabban helyeselt -megjegyzésekkel. - -Hogy a hasonló példák se nálunk, se másutt nem gyakoriak, nagyon -érthető. A birálat már mindenütt megtanulta, hogy az iparral és a -kereskedelemmel szemben óvatosabbnak kell lennie, mint amikor másról -szól. - -* - -Az ipar és kereskedelem müködését nemcsak a ráfogás, hanem a leszólás -ellenében is védelmezi a társadalom. Védelmet nyujt másféle munkának is; -csak éppen a tudományos, irodalmi és müvészeti munkát nem védi. - -Miért? Ez a müködés nem volna olyan értékes, mint a többi? Ellenkezőleg; -értékesebb a többinél. És a birálatnak sehol sincs akkora hatása, mint -ezeken a területeken; többet használhat vagy árthat a megbiráltnak, mint -máshol. - -Bizonyára itt a legszükségesebb – tehát a legtermészetesebb – a birálat -ellenőrző szereplése. De ez még nem ok rá, hogy a társadalom a -tudományos, az irodalmi és müvészi munkától megvonja azt a védelmet, -amelyet megad az ipari munkának s a kereskedő vállalkozásának. - -Számitsuk ehhez, hogy a birálat jogával való visszaélés itt a -legkönnyebb. Hogy a kritika álarczát itt ölti a leggyakrabban magára a -magánérdek, a tisztességtelen verseny és az alantas boszuállás. - -És ezt a visszaélést nem lehetne meggátolni vagy legalább megneheziteni, -csak azért, mert tudományos, irodalmi és müvészi munkáról van szó, -amelynek a kritika természetes ellenőrzője?! Hiszen a nagyobb javak és -értékek még gondosabb védelmet kivánnának! És akármilyen kivánatos itt a -birálat lelkiismeretes szereplése, semmi ok sincs a védelem -megtagadására, mihelyt könnyü megkülönböztetni az igazi birálatot a -birálat álarcza alá bujt érdektől. - -De hát ez rendesen nem könnyü. Az érdeknek van gondja rá, hogy amikor a -birálat maszkját használja, nehezen lehessen leálczázni. Semmi se -könnyebb, mint ügyesen tettetni a jóhiszemüt és a birálót mimelni, -amikor valójában csak az érdek, a tisztességtelen verseny vagy a -boszuállás szól a képmutatóból. Nem kell ehhez egyéb, csak a közkeletü -szólamok hangoztatása, a nem őszinte, de annál kategórikusabb nemtetszés -kifejezése, egy kis rabulisztika, egy kis frazeologia. A közmondás -tuloz, mikor azt mondja, hogy nincs könnyebb, mint a hazugot és a sánta -kutyát utólérni. De bizony szaladni kell utána! S hazudni könnyebb; -nincs könnyebb, mint hazudni. - -Azért, ha a társadalom védelmébe venné az effajta visszaélések ellenében -a tudományos, irodalmi és müvészi munkát is, temérdek pörnek és nagyon -bonyodalmas pöröknek néznénk elébe, amelyekben a biró nem könnyen -ismerné ki magát és még nehezebben tudna kifogástalanul itélkezni. Attól -a birótól, akire a társadalom ezt a munkát bizná, azon a készültségen és -azokon a képességeken kivül, amelyeket minden birótól megvárhatunk, -rendkivüli tájékozottságot és mindenféle szakmához való hozzáértést -kivánna ez a munka. Valósággal speczialista birákat kellene alkalmazni. - -Ez az egyik nehézség. A másik pedig: hogy a tudományos, irói és müvészi -munka védelmének ez a módja nagyon megnehezitené az igazi birálat -fölötte kivánatos müködését. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy mihelyt ilyen -fórumokhoz lehetne folyamodni, ezeket a fórumokat a legjobban azok -rohannák meg, akik csak képzelik, hogy sérelmet szenvedtek, akiknek csak -fáj a jóhiszemü, a tárgyias, a jogos megitélés – ami végső eredményben -csak az igazi birálat nem igazolható molesztálására vezetne. - -Ezzel szemben azonban az is kétségtelen, hogy az igazi birálatnak -magának is érdekében áll, hogy ne téveszszék össze a kritika álarczába -bujt érdekkel. Az, hogy ilyen is van, sőt orgiákat ül, neki árt a -legtöbbet; amikor az utóbbi őt érdemetlenül diszkreditálja, ő maga is -kárvallott, nemcsak a lebirált. - -Nagyon valószinü tehát, hogy az igazi birálat, még a kellemetlen -következésnek: a gyakori molesztáltatásnak eltürésével is bele -nyugodnék, hogy a tudományos, irodalmi és müvészeti produkcziót -ilyenforma védelem sánczolja körül. Nemcsak a produkczióra, rá nézve is -fontos, hogy megkülönböztessék attól az ál-birálattól, amely az ő -nevével, hitelével és tekintélyével csak visszaél, nemcsak a produkczió, -sőt nem is csak az igazság rovására, hanem az ő rovására is. - -És annak fejében, hogy megszabadulhat ettől a rá nézve is kártékony, -mindenképpen csak ártalmas konkurrencziától, talán beleegyeznék abba is, -hogy „jog“-a ezentul ne legyen korlátlan. Például a birálat hangjának a -szabadsága dolgában miért ne tehetne engedményeket?! - -Ámbátor, attól fogva, mihelyt nincs visszaélés, ismét nem aktuális többé -az az elvi kérdés, hogy a kritika joga korlátlan-e avagy sem? A -tudományos, irodalmi és müvészi produkczió komoly munkásai kétségen -kivül maguk is igy felelnének erre a kérdésre: ám legyen az, de csakis -az igazi birálaté! - -A nehézségek tehát nagyok, de nem leküzdhetetlenek. - -Mert elképzelhető a megoldásnak olyan módja is, amely áthidalhatná az -elmélet és a gyakorlat között mutatkozó szakadékot. Elképzelhető a -megoldásnak olyan módja, amely orvosolhatná azt, amit a gyakorlat -panaszol, anélkül, hogy sértené azt az elvet, amelyet az elmélet hirdet. -Igy felelne tudniillik a fölvetett kérdésre: igenis, az igazi birálat -joga korlátlan, de semmi joga a birálat álarcza alá bujt érdeknek. - -Itt is valami olyanforma törvényt kellene statuálni – és nemcsak -statuálni, hanem érvényesiteni is – amelyet Deák Ferencz fejezett ki a -legrövidebben: „Hazudni nem szabad!“ - -Hogyan lehet elképzelni erre vonatkozó és ilyen törvényt, egy példa is -megvilágitja. A vakmerővé vált ál-birálatnak egyik legtöbbet használt -fegyvere: a ténybeli hazugság. Nem azt mondja: ez a könyv vagy ez a -szindarab rossz, én legalább rossznak tartom, hanem azt, hogy: ez a -könyv nem kell a közönségnek, ott maradt a kiadó nyakán, vagy: ezt a -szindarabot üres nézőtér előtt adják, noha tudja és bebizonyitható, hogy -a könyvnek majdnem minden példánya elkelt és hogy a szinház -mindannyiszor megtelik, ahányszor a leszólt szindarabot adják. De mégis -azt mondja, hogy: ez a könyv vagy ez a szindarab nem kell a közönségnek, -mert tisztában van vele, hogy ez jobban diszkreditálja a könyvet vagy a -darabot s inkább elriasztja a könyv elolvasásától vagy a darab -megnézésétől a később érkező közönséget, mint az ő rosszhiszemü itélete, -vagy legjobb esetben: véleménye. Az ilyen bebizonyithatóan hazug állitás -ha erkölcsi kárt nem is, de – egy kis statisztikával könnyen kimutatható -– anyagi kárt okoz a szerzőnek. Miért ne volna ez a tudatos, kártevő -hazugság a kártérités kötelezettségével büntethető?! És miben korlátozná -ez az igazi birálat jogát?! - -Szóval a kaoszból kivezető utat alighanem mégis csak ott kell -keresgélniök a tudományos, irodalmi és müvészi produkció munkásainak is, -ahol a többiek már megtalálták a modus vivendit. Itéljen a biró. - -Hogy a tudományos, irodalmi és müvészi produkció legjobb munkásai mindig -elhanyagolták anyagi érdekeiknek a védelmét és hogy a tisztességtelen -versenynyel szemben való védekezésnek ehhez a módjához most is többnyire -csak az iparüzők, különösen a nagy iparüzők folyamodnak – ez csak azt -jelenti, hogy az igazi müvészek többnyire könnyelmüek s hogy az iparüzők -élelmesebbek. - - - - -Lábjegyzetek. - -[Footnote 1: _Taine Hippolit Adolf_: Az angol irodalom története. -Forditotta Csiky Gergely. Budapest, 1885., a Magyar Tudományos Akadémia -kiadása. Ötödik kötet.] - -[Footnote 2: _Anatole France_: La vie littéraire, Paris, Calmann Lévy, -1888. –] - -[Footnote 3: _Taine_: Nouveaux essais de critique et d’historie, Paris, -Hachette, 1865.] - -[Footnote 4: _Jules Lemaitre_: Les Contemporains. Deûxième série. Paris, -Lecène et Oudin, 1886.] - -[Footnote 5: Lettres de Gustave Flaubert á Georges Sand. Précédées d’une -étude par Guy de Maupassant. Paris, Charpentier, 1884.] - -[Footnote 6: Souvenirs d’enfance et de jeunesse, par Ernest Renan. -Paris, Calmann Lévy, 1883.] - -[Footnote 7: Feuilles détachées, faisant suite aux souvenirs d’enfance -et de jeunesse. Par Ernest Renan. Paris, Calmann Lévy, 1892.] - -[Footnote 8: _Les Névroses_, par Maurice Rollinat. Paris, 1883.] - -[Footnote 9: Paul Bourget: _Essais de psychologie contemporaine._ -(Baudelaire, Renan, Flaubert, Taine, Stendhal.) Paris, Lemerre, 1883.] - -[Footnote 10: _Physiologie de l’amour moderne._ Fragments posthumes d’un -ouvrage de Claude Larcher recueillis et publiés par _Paul Bourget_, son -exécuteur testamentaire. Paris, Lemerre, 1891.] - -[Footnote 11: Lettres de Marie Bashkirtseff. Paris, Charpentier, 1891.] - -[Footnote 12: „A propos des Trois Duchesses.“ A „Trois Duchesses“ IV-ik -kötetében.] - -[Footnote 13: Azóta egy negyediket is: „Claudine s’en va“ czimen és sok -más kötetet más regényhősnőkről. Azóta megtudtuk azt is, hogy Willy -polgári neve: Gauthier-Villars.] - - - - -TARTALOM - - Dickens 1 - Balzac 11 - Flaubert 21 - A Goncourt-testvérek 29 - Daudet 49 - Zola 62 - Az idősebb Dumas 76 - Az ifjabbik Dumas 86 - Cherbuliez 101 - Flaubert, mint kritikus 112 - Zola-regényekről 122 - Az ujkori Demokritosz 158 - Nagy halottak ravatalánál 183 - A pesszimizmus egy uj birálója 196 - Keztyüs kezü irók 212 - Bashkirtseff Mária 221 - Egy iró gavallér 256 - Aphrodite 272 - Claudine 292 - Keller Helén 300 - Katona-regények 312 - Irodalom és ujságirás 333 - Irodalmunk s a külföld 357 - A kritika joga 372 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - - -39 |hatalmas alajka |hatalmas alakja - -41 |Ök ismertették |Ők ismertették - -46 |szerettel vegyes |szeretettel vegyes - -47 |kisé visszaéltek |kissé visszaéltek - -48 |töbször elmondják |többször elmondják - -51 |tettek kortásaikra |tettek kortársaikra - -53 |Bováryné-val |Bovaryné-val - -88 |páldátlan népszerüség |példátlan népszerüség - -92 |ugyancsak raszo rult |ugyancsak rászorult - -102 |tudás kinünőségeihez |tudás kitünőségeihez - -107 |halálálig szorgalmas |haláláig szorgalmas - -114 |Pécuchet“-t |Pécuchet-t - -114 |redkivüli dualizmusával |rendkivüli dualizmusával - -124 |Faubert, akit |Flaubert, akit - -136 |legfőbb hatalmssság |legfőbb hatalmasság - -136 |Desforgesné részesitit |Desforgesné részesiti - -145 |lépés a juvuláshoz |lépés a javuláshoz - -146 |AZ EBMERI ÁLLAT |AZ EMBERI ÁLLAT - -150 |férfiról féfira |férfiról férfira - -160 |természetsen nem |természetesen nem - -165 |Ne siesssünk |Ne siessünk - -172 |kis párfogoltjuk |kis pártfogoltjuk - -178 |es morál |és morál - -190 |ünnepelteb alakja |ünnepeltebb alakja - -209 |regényirők bőszült |regényirók bőszült - -224 |trogloditttól kezdve |troglodittól kezdve - -236 |tavaly szetpemberben |tavaly szeptemberben - -248 |egyik barátnőjénak |egyik barátnőjének - -253 |rettentes gondolattal |rettenetes gondolattal - -254 |figyelje a a másikat |figyelje a másikat - -269 |asszonyok aljaasságaival |asszonyok aljasságaival - -306 |fejletteb, mint |fejlettebb, mint - -316 |hadseregk lesznek |hadseregek lesznek - -320 |élet intimitási |élet intimitásai - -334 |roppont hatalomnak |roppant hatalomnak - -344 |mint az ovasó |mint az olvasó - -377 |azóta, amóta |azóta, amióta] - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Vezeto elmék, by Zoltán Ambrus - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK VEZETO ELMÉK *** - -***** This file should be named 62473-0.txt or 62473-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/4/7/62473/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions -will be renamed. - -Creating the works from public domain print editions means that no -one owns a United States copyright in these works, so the Foundation -(and you!) can copy and distribute it in the United States without -permission and without paying copyright royalties. Special rules, -set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to -copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to -protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project -Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you -charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you -do not charge anything for copies of this eBook, complying with the -rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose -such as creation of derivative works, reports, performances and -research. They may be modified and printed and given away--you may do -practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is -subject to the trademark license, especially commercial -redistribution. - - - -*** START: FULL LICENSE *** - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project -Gutenberg-tm License (available with this file or online at -http://gutenberg.org/license). - - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm -electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy -all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. -If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project -Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the -terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or -entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement -and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic -works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" -or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project -Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the -collection are in the public domain in the United States. If an -individual work is in the public domain in the United States and you are -located in the United States, we do not claim a right to prevent you from -copying, distributing, performing, displaying or creating derivative -works based on the work as long as all references to Project Gutenberg -are removed. Of course, we hope that you will support the Project -Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by -freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of -this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with -the work. You can easily comply with the terms of this agreement by -keeping this work in the same format with its attached full Project -Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in -a constant state of change. If you are outside the United States, check -the laws of your country in addition to the terms of this agreement -before downloading, copying, displaying, performing, distributing or -creating derivative works based on this work or any other Project -Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning -the copyright status of any work in any country outside the United -States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate -access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently -whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the -phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project -Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, -copied or distributed: - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived -from the public domain (does not contain a notice indicating that it is -posted with permission of the copyright holder), the work can be copied -and distributed to anyone in the United States without paying any fees -or charges. If you are redistributing or providing access to a work -with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the -work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 -through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the -Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or -1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional -terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked -to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the -permission of the copyright holder found at the beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any -word processing or hypertext form. However, if you provide access to or -distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than -"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version -posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), -you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a -copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon -request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other -form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm -License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided -that - -- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is - owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he - has agreed to donate royalties under this paragraph to the - Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments - must be paid within 60 days following each date on which you - prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax - returns. Royalty payments should be clearly marked as such and - sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the - address specified in Section 4, "Information about donations to - the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." - -- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or - destroy all copies of the works possessed in a physical medium - and discontinue all use of and all access to other copies of - Project Gutenberg-tm works. - -- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any - money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days - of receipt of the work. - -- You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm -electronic work or group of works on different terms than are set -forth in this agreement, you must obtain permission in writing from -both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael -Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the -Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -public domain works in creating the Project Gutenberg-tm -collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic -works, and the medium on which they may be stored, may contain -"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or -corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual -property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a -computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by -your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium with -your written explanation. The person or entity that provided you with -the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a -refund. If you received the work electronically, the person or entity -providing it to you may choose to give you a second opportunity to -receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy -is also defective, you may demand a refund in writing without further -opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER -WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO -WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. -If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the -law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be -interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by -the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any -provision of this agreement shall not void the remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance -with this agreement, and any volunteers associated with the production, -promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, -harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, -that arise directly or indirectly from any of the following which you do -or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm -work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any -Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. - - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of computers -including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists -because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from -people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. -To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 -and the Foundation web page at http://www.pglaf.org. - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive -Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at -http://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent -permitted by U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. -Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered -throughout numerous locations. Its business office is located at -809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email -business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact -information can be found at the Foundation's web site and official -page at http://pglaf.org - -For additional contact information: - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To -SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any -particular state visit http://pglaf.org - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. -To donate, please visit: http://pglaf.org/donate - - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic -works. - -Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm -concept of a library of electronic works that could be freely shared -with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project -Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. - - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. -unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily -keep eBooks in compliance with any particular paper edition. - - -Most people start at our Web site which has the main PG search facility: - - http://www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/62473-0.zip b/old/62473-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 269ac0a..0000000 --- a/old/62473-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62473-h.zip b/old/62473-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 1572846..0000000 --- a/old/62473-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62473-h/62473-h.htm b/old/62473-h/62473-h.htm deleted file mode 100644 index aec7543..0000000 --- a/old/62473-h/62473-h.htm +++ /dev/null @@ -1,11846 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Vezető elmék by Zoltán -Ambrus</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; - line-height: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} -hr.tb {width: 25%;} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.smcap { - font-variant: small-caps; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.footnotes { - border: dashed 1px; -} - -.footnote { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; - font-size: 0.9em; - text-align: justify; -} - -.footnote .label { - position: absolute; - right: 84%; - text-align: right; -} - -.fnanchor { - vertical-align: super; - font-size: .8em; - text-decoration: none; -} - -.poem { -/* margin-left:5%; */ -/* width: 90%; */ - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - - -<pre> - -The Project Gutenberg EBook of Vezeto elmék, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - - -Title: Vezeto elmék - Irodalmi karcolatok - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: June 25, 2020 [EBook #62473] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK VEZETO ELMÉK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -</pre> - -<div class="transnote"> -<h3>Megjegyzések:</h3> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_385">385</a>. oldalon -található.</p> -<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href= -"https://hdl.handle.net/2027/hvd.hwrnfd">https://hdl.handle.net/2027/hvd.hwrnfd</a>.</p> -<p>Facebook oldalunk: <a href= -"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p class="center"><span class="smcap">Ambrus Zoltán -Munkái</span></p> -<p class="center"><span class="smcap">xiv. kötet</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">VEZETŐ -ELMÉK</span></p> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150"><span class= -"smcap">Ambrus Zoltán Munkái</span></span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">XIV.</span></p> -<p class="center"><span class="caption-largest">VEZETŐ -ELMÉK</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-large">IRODALMI -KARCOLATOK</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST -MDCCCCXIII<br /></span> <span class="caption-small">VIII., ÜLLŐI-UT -18. SZÁM.</span></p> -<p class="center"><span class="caption">RÉVAI -TESTVÉREK<br /></span> <span class="caption-small">IRODALMI INTÉZET -R.-T.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150"><span class= -"smcap">Ambrus Zoltán</span></span></p> -<p class="center"><span class="caption-largest">VEZETŐ -ELMÉK</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-large">IRODALMI -KARCOLATOK</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST -MDCCCCXIII<br /></span> <span class="caption-small">VIII., ÜLLŐI-UT -18. SZÁM.</span></p> -<p class="center"><span class="caption">RÉVAI -TESTVÉREK<br /></span> <span class="caption-small">IRODALMI INTÉZET -R.-T.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">AZ ÖSSZES JOGOK -FENTARTÁSÁVAL</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">A NAP nyomdavállalat -nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id= -"Page_1">-1-</a></span></p> -<h2>DICKENS.</h2> -<p>Taine Hippolyte – Anglia irodalom-történetéről irt munkájában – -egy helyütt<a name="FNanchor_1" id="FNanchor_1"></a><a href= -"#Footnote_1" class="fnanchor">1)</a> ezt irja Dickensről: -„Alapjában véve Dickens valamennyi regénye ez egy mondásba -foglalható össze: Legyetek jók és szeressetek; igazi öröm csak a -sziv megindulásaiban van; az érzelem teszi az egész embert. -Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszkeséget a nemesekre, a -fényüzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomoruság -iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga annyit -érhet, mint a hatalmas és büszke lények ezrei. Óvakodjatok -megsérteni a gyöngéd lelkeket, melyek minden állapotban, minden -köntös alatt, minden korban virágzanak. Higyjétek, hogy az -emberiesség, a szánalom, a bocsánat a legszebb az emberben; -higyjétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a gyöngédség, a köny a -legédesebb ezen a világon. Élni semmi; hatalmasnak, bölcsnek, -hiresnek lenni kevés; hasznosnak lenni nem elég. Csak az élt és -csak az ember, aki sirt a jótett emlékére, melyet adott, vagy -amelyet kapott.“</p> -<p>Valóban ez a foglalata, tartalma, összes tanulsága minden -Dickens-regénynek. És kétségtelen, hogy Dickens leglelkesebb -csodálói, akik halálukig nem felejthetik Copperfield-et és -Dombey-t, akik egy életen át a szivökben hordják Dóra és Ágnes -képét, akik ugy emlékeznek Pegotty bárkájára, mintha maguk is ott -laktak volna gyermekkorukban, arra a kérdésre, hogy mi az -<span class="pagenum"><a name="Page_2" id="Page_2">-2-</a></span> -alapgondolata, mi a tárgya, mi a tanulsága, mi a problémája -Copperfield-nek, Dombeynek stb., vagy hogy micsoda gondolatokat -hirdet Dickensnek egyik s mily másokat a többi regénye, nem -tudnának egyebet felelni, csak azokat az általánosságokat, -amelyeket Taine tizenöt sorba tömöritett. Dickens regényeinek nincs -egységes, vagy vezérlő eszméje, nincs témája, nincs különleges -gondolatköre; mindannyi csak: egy darab élet. Mit mond, mit hirdet -<i>Twist Olivér</i>? Mi a tanulsága <i>A mi közös barátunk</i>-nak? -Melyik szenvedélyt festi <i>Nickleby</i>? Melyek azok a -lelkiállapotok, amelyeknek rajzát adni <i>Kis Dorrit</i> főcélja? -Csupa olyan kérdés, amelyre nincs felelet. Ezeknek a hosszu -regényeknek nincsen <i>egy</i> tárgya; vagyis tárgyuk: az emberi -élet a maga nagy változatosságában, minden viszontagságával, a -sokféle ember, a lét egész óceánja. Talán valamelyes kivételkép -szerepelhetnének: <i>Barnaby Rudge</i>, a <i>Puszta ház</i> s -leginkább a <i>Nehéz idők</i>. Ezek előszeretettel foglalkoznak -bizonyos gondolatokkal, portálnak egy-két Dickensnek kedves eszmét, -még némi irányzatossággal is meggyanusithatók, de a leginkább -kiemelkedő gondolat, a könyvet valamelyest jellemző eszme, az -irányzatosság ezekben is elvész az emberek, a tárgyak, az események -szines rajzában. Talán sohase volt nagy iró, akinek oly kevéssé -lett volna becsvágya, hogy müvészi alkotása bizonyos kiválasztott -tárgynak, valamely uralkodó gondolatnak adjon testet, az -eszmevilágnak egyik vagy másik körére vessen fényt, s a -szenvedélyek megfigyelésének, vizsgálatának valamely különös -tanulságát illusztrálja.</p> -<p>Régebben senki se akadt fönn azon, hogy Dickens sok-sok -kötetéből ugyszólván egyetlenegy „uralkodó gondolat“-ot se lehet -kihámozni, s legföljebb ilyen tanulságokat merithetünk: viseljünk -gondot az elhagyott <span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span> gyermekekre, ne vessük meg a kevésbbé -müvelteket, irtsuk ki magunkból a durva önzést, s a pozitiv, -kalmári szellemet, mert ez nevetségessé és boldogtalanná tesz stb. -De ma már Dickens müveinek ez a jellemzetessége nagyon föltünő -jelenség. Az utolsó félszázad alatt a regény akkorát változott, -hogy szinte mássá alakult. E nagy átalakulásnak egyik fő-jelensége: -a gondolat roppant térfoglalása az elbeszélés birodalmában. A mai -iró nem ir regényt határozott tárgy, téma nélkül; akár rövidebb, -akár hosszabb az elbeszélés, valamely különleges kérdéssel -foglalkozik. Az elbeszélés bizonyos eset vagy bizonyos szenvedély -fejlődésének monografiája. Az irók nagy többsége problémákat -fejteget; a regényirás előkelőségei pláne a szociológus szerepére -vállalkoznak, s ha az uj területen, melyre elkalandoztak, nagyobb -eredményekre nem hivatkozhatnak is, becsvágyuk irányt jelöl, olyan -irányt, mely a közel jövőt még inkább foglalkoztatni fogja, mint a -jelent. Általában elmondhatni, hogy a mai regényiró nemcsak müvész -akar lenni, hanem egyszersmind filozófus is, s ráadásul mükedvelő -szociológus. És ott tartunk, hogy a mostanában irt elbeszélésben -szinte fontosabbnak látszik az eszme, mint maga az alkotás, mely -mintha csak ennek az eszmének a tükrözésére volna hivatva s nem -magáért van, hanem egy bizonyos célért.</p> -<p>Ebben a korszakban a Dickens-regények témátlansága – témátlanok, -mint maga az élet, mint maga a természet – vagy pontosabban szólva: -vezérlő gondolatokban való szegénysége igen nagy hiánynak tünhetik -föl. Mintha nem ötven esztendő, hanem több száz év választaná el -Dickens Károlyt a mai iróktól. Mintha <i>Copperfield</i> közelebb -állna <i>Amadis</i>-hoz, mint a legujabb idők regényeihez. Aki nem -olvasta Dickenst, ebből a <span class="pagenum"><a name="Page_4" -id="Page_4">-4-</a></span> nagy különbségből azt következtethetné, -hogy Dickens már elavult.</p> -<p>És csakugyan elavulhatott volna, mert szemben azokkal a -nyugtalan és csak tudni vágyó müveltekkel, akik az artisztikus -müben is csupán a gondolatot keresik, a kevésbbé müveltekre, akiket -pártolt és védett, nem támaszkodhatott: az egyszerü gondolkozásu -emberek, akiknek lelki jelességeit ő fedezte föl az elbeszélés -számára, népszerüségét nem tartották volna fönn. Nem tartották -volna fönn hálából, mert a sokaság nem ismer hálát, és nem -tartották volna fönn a lelki rokonság erejénél fogva, mert a nép -fiai Dickens érzés-világába minden lelki jelességeikkel se igen -tudnak fölemelkedni. Azonkivül Dickens a kevésbbé müvelteknek soha -se volt könnyü olvasmány. Képekkel halmozott, érzéssel telitett, -idegességtől vibráló, temperamentumos, részletező, bonyodalmas és -nagyon is egyéni stilusát a könnyüvérü olvasó mindig nehézkesnek -találta.</p> -<p>De Dickens nem avult el. Nem avult el, noha müveinek hosszabb -életét egy másik veszedelem is fenyegette. Ez a veszedelem abból -eredt, hogy Dickens véralkatánál, érzelmességénél, világnézetének -és izlésének sajátosságánál s összes egyéni hajlandóságainál fogva, -a tartós müvészi hatás egyik legbiztosabb tényezőjétől: a nagy, a -hatalmas, a viharos, a tragikus szenvedélyek rajzától idegenkedett -és tartózkodott, s nemcsak a gondolatvilágnak, hanem az -érzésvilágnak is csupán egy szükebb körére szoritkozott, az -embereknek nem egész lelkivilágát rajzolta, hanem csak azt a -világot, mely őt érdekelte, mely érzelmességét megremegtette.</p> -<p>Azért voltak időszakok, amikor sokan, s köztük előkelő -szellemek, ugy találták, hogy Dickens tulságosan erkölcsös. Akkor -történt ez, mikor divatossá lett a szenvedély <span class= -"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> igazát -hirdetni a társadalommal és a törvényekkel szemben. E tanitásnak a -hivei hibának vélték, hogy Dickens a szerelmet nem emeli minden -kötelesség fölé, noha ez felelne meg a természetnek. Hogy nála a -természetnek meg kell hajolnia a társadalom érdeke előtt. Hogy csak -tisztességes nőket fest, soha azokat, akik a szenvedélytől lázasak. -Hogy csak a házasságra ad kedvet s nem a szerelemre. Sokallták, -hogy <i>Nickleby</i>-ben, <i>Chuzzlewit</i>-ben, <i>Dombey</i>-ban -csupa tisztességes fiatal urat mutat be, akik mind tisztességes -ifju lányokat vesznek feleségül. Furcsának találták, hogy -házasságainak száma bámulatraméltó, s elég volna megnépesiteni -egész Angliát. Hogy soha se meri éreztetni a mindenható szenvedély -égő lehelletét; hogy nem dicsőit egy szenvedélyt sem.</p> -<p>Dickensnek ezt a sajátságát a szenvedély vallásának apostolai az -angol gyakorlati szellemnek tulajdonitották, mely nem akarja, hogy -az irodalom megrontsa a gyakorlati életet. Szerintök az angol -szellem nem engedi meg, hogy a müvész elváljék az embertől, hogy -elváljék lelkiismeretétől s elveszitse szem elől a gyakorlati élet -szükségleteit. Az angol – igy okoskodtak – kegyelettel van a család -iránt; nem akarja, hogy az irodalom oly szenvedélyeket fessen, -melyek megtámadják a családi életet. A protestáns lélek megtartott -valamit a puritánok szigoruságából az örömmel és a szenvedélyekkel -szemben.</p> -<p>Szóval, Dickens emlitett tartózkodását az angol közönségnek -tulajdonitották. De az angol közönség nem mindig ily követelő s az -angol iró nem mind alkalmazkodó: Dickens a legszemérmetesebb -nemcsak minden regényiró, hanem egyszersmind minden angol között. -Ennek a tartózkodásnak az okait tehát igazságosan csak az egyéni -hajlandóságokban lehet keresni. <span class="pagenum"><a name= -"Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p> -<p>Az idő haladt. A szenvedély igazát hirdetni a törvénynyel és a -társadalommal szemben immár nem divatos. Mindenki egyetért abban, -hogy az érzés isteni, a törvény földi, s hogy a természet parancsa -szentebb, mint a konvenció. Annak, amit akkor hirdetni kellett, ma -senki se mond ellent; a tanitást mindenki aláirja, de az -apostolokat senki se olvassa többé. Elavultak.</p> -<p>Dickens nem avult el. Kortársai közül ő az egyetlen, aki -olvasóközönségének egész zömét megtartotta, sőt olvasóközönsége -nőttön-nő. A régibb irók közül csak neki vannak fanatikusai; minden -országban, minden nyelven, napról-napra, folyton, változatlanul -sokan olvassák. A szó legjobb értelmében nemzetközi iró; népszerü -nálunk is. S akik olvassák, nem felejtik. <i>Copperfield</i>-et, -<i>Dombey</i>-t, a <i>Karácsonyi ének</i>-et szivébe zárja, örökre -magáévá teszi az olvasó, mint gyermekkorának vagy első szerelmének -emlékeit. Emlékezetében, mondhatni: életében, Dickens egészen más -helyet foglal el, mint a többi iró; külön helyet. Valóban mintha -századok választanák el tőlünk, mert immár egészen bizonyosan -klasszikus. Klasszikus, aki hasonlithatatlan, páratlan szerepet -játszott egész nemzedékek érzésvilágában, s a mellett élő erő, mert -az uj nemzedék ebben a szeretetben követi a régit. Regényeinek -külön világa, mely népességre és elevenségre mindjárt a -Shakespeare-é után következik, s kedvességre páratlan, azokhoz a -szép helyekhez hasonlatos, ahová az élet bizonyos időszakaiban -mindnyájan elutazunk, hogy aztán az ott látott és érzett dolgok -mindenkorra részét tegyék az életünknek.</p> -<p>Lépten-nyomon látni, hogy Dickens teljesen megőrizte varázsát, s -minden arra mutat, hogy meg fogja őrizni akkor is, amikor az -érdekes problémák fejtegetőinek s a mélyjáratu eszmék -hangoztatóinak nagy többségét <span class="pagenum"><a name= -"Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> már elfeledte a világ, amint -elfeledte a sziv jogainak ékesszavu védelmezőit.</p> -<p>Miért? Mert valamely irodalmi münek a maradandósága nem attól -függ, hogy van-e benne valami, ami magánokulásul, hasznos -tanulságul, utmutatóul is szolgálhat, szóval, hogy van-e irányitó -eszméje, avagy nincs.</p> -<p>Az értőnek <i>minden</i> tanulság; tehát az a munka is, mely nem -bizonyitgat semmit. Az élet annyira tele van tanulsággal, hogy -annál, aki az életet hiven tükrözi, semmiféle eszmének -bebizonyitása nem nyujthat több okulást. Továbbá: mert az iró -értékét nem az határozza meg, hogy a rosszak vagy a jók világát, a -szenvedélyek viharának fordulatait, vagy az érzelmesek csöndes -lelki életét rajzolja-e, hanem az, hogy a választott világot -<i>mily erővel</i> tudja az olvasó lelke elé varázsolni, hogy -munkájában <i>mennyi az élet</i>.</p> -<p>Végül: mert Dickens a két legnagyobb irói kvalitás adományával -született; két olyan képességgel, amelyek egyike is elég, hogy -valakit halhatatlanná tegyen.</p> -<p>A szóbanforgó irói képességeket az esztétika nem osztályozta és -nem helyezte el fiókjaiba. A gyakorlat még elnevezést sem adott -nekik. Talán azért nem, mert a régi, a metafizikán alapuló -esztétika egészen más nézőpontból itélte meg az irodalmi müveket, -mint a mi korunk gondolkozása, s csak a saját célzatainak megfelelő -kvalitásokat kereste bennök.</p> -<p>Közkeletü elnevezés hiján az emlitett legelsőrangu irói -adományok egyikét elevenitő, vagy még pontosabban: jelenitő erőnek -lehetne mondani. Az irónak azt a hatalmát értjük alatta, mely a -tükrözni kivánt világot – az embereket, a dolgokat, az eseményeket -– olyan erővel, olyan világosan s olyan tökéletességgel tudja az -olvasó lelke előtt megjeleniteni, hogy ennek recipiáló <span class= -"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> organumában -ugyanazokat a képzeteket keltse föl, amelyek ő benne éltek.</p> -<p>Ez a kiváltképpen irói és a maga tiszta valóságában ritka -tehetség Dickensben olyan nagy mértékben volt meg, mint csak igen -kevés irónál, s csakis a legnagyobbaknál látni. Hol gyökerezik ez -az erő? Bizonnyal az iró képzeletének a hatalmában. És ez? Az iró -látásában. Dickens oly tisztán, oly részletességgel, oly -tökéletesen, annyira minden oldalukról, oly világosan – „mintha -villamfénynél nézné, mi előttünk sötétben van“ – oly elevenen látja -a dolgokat, – tekintete annyit fog át egyszerre s oly csodálatos -szabatossággal, ideges érzékenységével, érzelmességének rendkivüli -fogékonyságával ugy átérzi az embereket, oly teljesen megérti s oly -hiven reprodukálja nemcsak vezető indulataikat, hanem minden -kicsinyességöket, – temperamentumával, örökkön nyugtalan, szüntelen -izzó képzeletével annyi lelket lát a dolgokban, vagy annyi lelket -önt beléjök, – ugy eleveniti meg az alakokat, környezetüket, a -házat, a várost, melyben laknak, a szelet, mely befütyül az -ablakukon, s melyet az iró képzelete megszemélyesit, – annyi szint, -oly szabatos formát ad a tárgyaknak, amelyeket nemcsak leir, hanem -valósággal érzékeltet, olyan, néha kisérteties varázslattal -jeleniti meg az eseményeket, – látszólagos müvészietlenségével, -ismétléseivel, melyek, mint a refrain, hangulatot keltenek, epikus -bőbeszédüségével, melylyel eleven képzelete voltaképpen uj meg uj -világosságot áraszt, a látott és érzett dolgoknak oly illuzióját -tudja fölébreszteni, hogy az olvasóban sorra föltámadnak ugyanazok -a képzetek, amelyek az iróban életre keltek, hogy az olvasó valóban -maga előtt látja a tárgyakat, teljesen megérti az alakokat s -láthatatlan tanuja az eseményeknek, tökéletesen beleéli magát a -szerző világába, ugy, hogy mire végére <span class= -"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> ér a hosszu -epikus münek, nemcsak megértett, hanem átélt valamit, nemcsak oly -intenzive látott, mint csupán a valóságban szokta, hanem élménynyel -gazdagodott.</p> -<p>De ebben már része van az iró másik nagy képességének is, mert -ez a képesség nemcsak testvére az előbbinek, hanem, Dickensnél, a -két testvér, mint az összenőtt ikrek, voltaképpen egy. Ezt a másik -adományt, mely Dickensben egygyé vált az elsővel, a közvetetlenség -erejének, vagy kommunikativ erőnek lehetne nevezni.</p> -<p>Az első irói tulajdon az iró képzeletében, emez az iró -érzelmességében, érzésvilágának gazdagságában gyökerezik. Dickens, -érző szivvel beszélve alakjainak érzéseiről, minthogy ezeket -csodálatos erővel eleveniti, jeleniti meg előttünk, együttérzésre -kényszeriti az olvasót.</p> -<p>Ki nem állott Dickens humorának varázslata alatt? Dickens -közvetetlensége, érzelmessége, mely néha vidámnak tetsző formában -nyilatkozik meg, s mialatt mosolyt kelt, tulajdonképpen -elérzékenyit, páratlan hatásu, s e hatás természetes.</p> -<p>Mert a szenvedély keletkezésének, fejlődésének, mámorának, -rombolásainak stb. rajza lehet nagyszerü, tehát érdeklődést keltő, -tanulságos, megrenditő, megrázó, ha ugy tetszik: tisztitó hatásu. -De mindezt az iró csupán láttatja; rajza az olvasónak vagy a -nézőnek csak az értelmére vagy az idegeire hat. A szenvedélyt magát -nem érzi át a hőssel. Mennyivel intenzivebb a hatás, mikor az iró -együttérzésre birja olvasóját! Dickens nagy szenvedélyek nélkül -való, de annál érzelmesebb alakjait látva, nemsokára együtt élünk s -együtt érezünk velök. Velök mosolygunk és könnyezünk, -elérzékenyedünk, sirunk; nemcsak olvasunk, nemcsak megértünk, -fölfogunk, látunk, tanulunk valamit, <span class="pagenum"><a name= -"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> nemcsak szórakozunk s -gyönyörködünk a szép látásában: érzünk és élünk is. Mikor végére -érünk a könyvének, nemcsak értelmi gyönyörködés, hanem átérzett -gyönyörüségek után vagyunk, nem csupán ugy éreztünk, mint a szép -szemlélője, hanem abban a titokzatos, isteni eredetü kielégülésben -volt részünk, amelyet csak az érzelmi élet, az átélt dolgok adnak -meg. S minthogy az ember ebben a tekintetben változik a -legkevésbbé, Dickensre nézve bizonyosabb, mint korunk bármelyik -nagy regényirójára nézve, hogy hagyatékát az eljövendő századok is -meg fogják becsülni.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span></p> -<h2>BALZAC.</h2> -<p>Balzac-ot a kénytelenség tette iróvá. Az iráshoz szükséges -hajlandóság ugyan soha se hiányzott belőle, – kora fiatalságában -sok mindenfélét összeirt, tragédiákat, regényeket, amelyek senkinek -se tetszettek, neki magának sem, – de huszonötesztendős korában nem -az volt a szándéka, hogy majd az irásból fog megélni. Gazdagságra -és hatalomra áhitozott; az a mohó vágy, a tetterővel párosult -ábrándosságnak az a nyugtalansága hajtotta, melyet Rastignac -lelkivilágával ő magyarázott meg a legtökéletesebben, s tudta, hogy -célját csak vállalkozással érheti el, munkával soha. Azért -elhatározta, hogy fölhagy az irással és üzletember lesz. Négy -esztendeig próbálkozott; előbb kiadónak csapott föl, aztán -nyomdásznak, végül belebocsátkozott olyan vállalkozásokba is, -amelyeknek már semmi köze az irodalomhoz. De a szerencse semmiben -sem kedvezett neki. Nemcsak hogy nem gazdagodott meg, hanem roppant -adósságokba bonyolódott. A négy év alatt, mig a gazdagságot -hajszolta, annyi terhet vett a nyakába, hogy azután egész életén -át, husz esztendőn keresztül, nem lehetett egyéb célja, minthogy a -tartozásait törleszsze. Nem maradt más választása, mint ismét -hozzálátni az iráshoz, s keresetéből, keserves munkájának sovány -eredményéből elégiteni ki, időről-időre, hitelezőit, akiktől -végképpen sohase szabadulhatott meg. Két ember munkáját kellett -végeznie; mert nem volt elég annyit keresnie, amennyiből megélhet, -ennél sokkal többet kellett szereznie, hogy adósságait -törleszthesse s hitelezőitől megvásárolhassa szabadságát és -békéjét. A meggazdagodás vágyát ritkán sujtja akkora nemezis, -<span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span> aminő Balzac-ot, akit az a rövid kaland, -hogy négy évig vadászhatott a pénzre, a szerencsére, husz esztendei -rabszolga-munkára kárhoztatott. De megadással viselte sorsát s -elvégezte a szinte emberfölötti munkát. Ennek a munkának a -nagyságáról a következők adhatnak fogalmat. Balzac mindössze ötven -évig élt s husz év alatt kilencvenhét müvet irt meg. És nem irt -könnyen, hanem kínnal, verejtékkel. Oly lelkiismeretes volt, hogy -minden kéziratát tizszer-tizenkétszer javitotta át. Soha se jutott -eszébe, hogy a könnyebb végét fogja meg a dolognak; ellenkezőleg, a -módszer, amelyet választott, a leginkább fárasztó. Közben az -ismeretek rengeteg sokaságát gyüjtötte halomra; minden tudomány, -minden mesterség érdekelte; s mert becsvágya az volt, hogy -természettudományos módszerrel dolgozzék, hogy munkái egy -filozófiai rendszert tükrözzenek, s egymást magyarázva, egységes -egészet alkossanak: meg kellett küzdenie nemcsak azokkal a -nehézségekkel, amelyekkel a müvész, hanem azokkal is, amelyekkel a -tudós és a filozófus találkozik. Számitsuk ehhez, hogy koronkint -később is kitört belőle az a nyugtalanság, mely rabszolgává tette, -s ezzel együtt a fölszabadulás vágya. A vállalkozó szellemet nem -tudta magában leküzdeni. A husz év alatt vagy husz üzleti terv -foglalkoztatta elméjét, képzeletét; egyszer elutazott Szárdiniába, -ahol ezüstbányákat keresett; máskor hosszasan kisérletezett azzal, -hogy egy uj anyagból uj, jobb papirt fog gyártani. De csak ezeknek -az ábrándoknak, a váltón való nyargalásnak és mindennapi robotjának -élt. Munkáinak a puszta tömege is ámulatba ejtő. Hogy husz év alatt -annyi betüt irhatott le, csak az a tény magyarázza meg, hogy -mindennap fölkelt éjfélkor és megszakitás nélkül dolgozott délig; -néha, mikor hitelezői nagyon nyakgatták, délután hat óráig is; -mindig lámpafénynél, <span class="pagenum"><a name="Page_13" id= -"Page_13">-13-</a></span> zárt ablaktáblák mellett, azzal küzdve az -álom és fáradság ellen, hogy munkaközben tömérdek feketekávét ivott -meg. Ez a munkásság még akkor is tiszteletreméltó, ha véletlenül -csupa léhaságot ir. Müveinek kivételes értéke azonban munkásságát -páratlanul nagyszerünek láttatja; a „Comédie humaine“ olvasóinak el -kell ismerniök, hogy ezt az emberfölötti munkát csak egy óriás -végezhette el, egy óriás, aki ezzel a munkával végre is megölte -magát.</p> -<p>Mert ez a kilencvenhét, különböző cimü, de jobbára egybefüggő -mü, melyet Balzac kénytelenségből irt, ezer gond és a tervezgetés -lázainak közepett, kínnal, verejtékkel, a költő, a tudós és a -bölcselő minden becsvágyával és egy középkori barát -lelkiismeretességével, pihenést nem ismerve, izgatószerekből -gyüjtve a hozzávaló testi erőt: egyike a legnagyobbszerü, -leghatalmasabb irodalmi monumentumoknak. Kevés szóval nem igen -lehet jellemezni ezt az alkotást. Anatole France<a name= -"FNanchor_2" id="FNanchor_2"></a><a href="#Footnote_2" class= -"fnanchor">2)</a> igy akar lapidáris kifejezést adni Balzac -jelentőségének: Balzac munkái egy egész világ, Balzac az istenek -egyike. Taine<a name="FNanchor_3" id="FNanchor_3"></a><a href= -"#Footnote_3" class="fnanchor">3)</a> pedig: Shakspere-rel és -Saint-Simonnal Balzac a leggazdagabb tárháza az emberi természetről -összegyüjtött dokumentumainknak.</p> -<p>Oldjuk föl ezeket a jellemzéseket alkotó elemeikre.</p> -<p>Balzac regényeinek a „Comédie humaine“ közös cimet adta, ezzel -is jelezni akarva, hogy voltaképpen egy drámát kiván szemünk elé -tárni: az érdek és a szenvedély, az érvényesülésre törekvés és a -kielégitést követelő vágy, az étvágy és a bün drámáját, mely száz -meg száz képből áll. Ebben a nagy drámában a szinhely különböző: a -cselekvés hol a családi, a magánélet <span class="pagenum"><a name= -"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> elzárkózottságában játszik, -hol a vidéki társaséletet jellemzi; más helyütt a szinhely: Páris, -és ismét más helyütt: a gondolatok világa. Ehhez képest al-cimeket -is ad regényei egy-egy csoportjának: <i>Scènes de la vie privée, -Scènes de le vie de province, Scènes de la vie parisenne, Scènes de -la vie politique, Scènes de la vie militaire, Scènes de la vie de -campagne, Études philosophiques</i> stb. A szinhelyet mindenütt a -szakember körülményességével irja le, annak a tételnek hódolva, -hogy a környezet jelentékeny befolyást gyakorol az ember életére. -Ebben a reálisnak festett világban mintegy kétezer személyt -szerepeltet. A kétezer szereplőnek nagy része megjelenik két, -három, néha sok regényben; néhányan mindig a háttérben maradnak; -többen hol az előtérbe kerülnek, hol csak a háttérben jelennek meg; -sokan állandóan az előtérben szerepelnek; néhányan oly közel jutnak -hozzánk, hogy ugy ismerjük gondolkozásukat, hibáikat és erényeiket, -külsejüket, szavukjárását, mintha valósággal élnének. Történetük -összefügg; egyiké kiegésziti a másikét. Mintha nem csupán a -képzelet világában szerepeltek volna: szinte egész életrajzuk -megállapitható, ha a róluk szóló adatokat összekeressük a -kilencvenhét különböző munkából. (Ezt a munkát el is végezték: -Cerfberr és Christophe, kiknek könyve, „Le Répertoire de la Comédie -humaine“, kitünő cicerónéül szolgálhat annak, aki a Balzac -világában ki akarja ismerni magát.) A kétezer szereplő közül -mintegy huszan shakspere-i alakokká magasodnak előttünk; a -szenvedélynek akkora hatalmát látjuk, annyi nagyságot találunk -bennök. De ezeken kivül még igen soknak oly reliefet tud adni az -alkotó müvész, hogy felejthetetlenekké válnak. És megelevenedik -majdnem az egész sokaság; élettelen, nehezen elképzelhető, vagy -olyan alak, aki csak az iró szócsöve, igen kevés találkozik -<span class="pagenum"><a name="Page_15" id= -"Page_15">-15-</a></span> közöttük. Mindezek együtt csodálatos -erővel tükrözik azt a társadalmat, melyben Balzac élt; ez az iró a -maga korának legélesebben látó hisztórikusa, és csak igen kevés -korszak talált ilyen történetirót.</p> -<p>A képzelt dolgok megelevenitésének ama csodáit, melyeket -Balzacnál látunk, a lángelme intuicióján kivül bizonyára jellemzési -módszerének tulajdonithatjuk. Balzac a tudós módjára jár el: -elemez. Szétszedi a részleteket s megkeresi a részletek -összefüggését. Az ember belső élete nyomot hagy külsőségein, -hozzátartozandóságán, mozdulatain, szavajárásán; tehát az iró sorra -vizsgálja mindazt, amiben alakjának egyénisége megnyilatkozhatik. -Másfelül megkeresi azokat az elemeket, melyek ezt az egyéniséget -meghatározzák. Az embert az formálja, a mit eszik, a mit lát, a mit -olvas, a levegő, amelyet beszi, mindaz, ami környezi, a szokásai, -melyek második természetévé válnak, az események, melyek hatással -vannak rá stb.; tehát sorra vizsgálja alakjainak antecedenciáit, s -mindezekből megállapitja egész életét. De Balzac nemcsak tudós, -filozófus is. Nemcsak látja az életet, megérti a dolgok -egybefüggését is, ismeri a törvényeket, melyek a számtalan -láthatatlan szállal összefüzött, különnemü, egymástól távolesőnek -tetsző dolgok egymáshoz tartozóságát, láncolatát, hierarchiáját -meghatározzák. És ama részletekből, melyekkel alakjainak életet ad, -kialakitja egyszersmind korának a történetét.</p> -<p>Balzac Honoré müködése korszakot alkot a regényirás -történetében. Az ő föllépésétől lehet számitani ugyanis a -naturalisztikus irányzatnak a regényirodalomban való -érvényesülését, amely irányzat a regényirás anyagát és módszerét -egészen, s részben a szellemét is átformálta. Balzac regényei -másfélék, s kiváltképpen más életfölfogást tükrözők, mint a -korábban <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span> irott regények, a Stendhal néven iró -Henri Beyle munkáit kivéve; de nemcsak ő beszél mást, mint elődei, -utána, s bizonyos részt éppen az ő irodalmi hatása folytán, maga a -müfaj is átalakul s a tizenkilencedik századbeli regény más -tárgyakról szól, más hurokat penget, sokkal nagyobb jelentőséget és -hatáskört arrogál, mint a régi regény, amelytől jóformán csak az -alapformákat vette át. A naturalisztikus irányzatnak a -tizenkilencedik század regényirodalmára való befolyása oly nagy, -hogy akkora hatásra előbb semmiféle irodalmi áramlat nem -hivatkozhatott; az uj szellem hatása a külföldi irodalmakban is -rendkivüli; a francia regényirás jelesei közül pedig jóformán egy -se vonta ki magát e befolyás alól. Ezen a helyen elégséges a -jelenkori és a régi regények nyilvánvaló, ismeretes nagy -különbségeire hivatkoznunk. Ez az átalakulás nem pusztán irodalmi -jelentőségü; ama nagy különbségek a régi és az uj idők filozófiai -fölfogásainak különbözőségéből erednek. Balzac a regényirók közül a -legelsők egyike, aki a világegyetem és az ember megitélésében arra -az álláspontra helyezkedik, melyet ma természettudományosnak szokás -mondani. E fölfogás szerint az ember nem középpontja a -világegyetemnek, nem független lény, csak erő, mint minden egyéb; -az erény nem ideál többé, csak produktum, mint a jó bor. E fölfogás -alapján állva, Balzac az egész természetet reklamálja a müvészet -számára; nemcsak a virágot, hanem a rovart is; nem ismer szennyet; -a rossz épp ugy érdekli, mint a jó, s a rossz, ha monstruózusan -nagy, még jobban, mint a jó. És a szerencsétlenség meg a bün, ha -rut is, pláne ha nagyszerüen rut, inkább foglalkoztatja mint a -kellemességek és az erény.</p> -<p>Nem lehet szó e helyütt a naturalisztikus irányzat müvészeti -jogosultságának kérdéséről. A naturalisztikus <span class= -"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> irányzat -iskolákat teremtett, s az érvényesülés során, az eszme fejlődésének -különböző álláspontjain, ez iskolák prédikátorai gyakran -hangoztattak hamis jelszavakat. Az a hamis jelszó, melylyel az -iskola az igazságot egyedül ez irányzat számára akarta lefoglalni, -noha mindig, minden müvészet az igazságot kereste és szolgálta, -akármilyen fölfogás alapján állott is – és az a másik hamis jelszó, -melylyel az iskola müvészei a természettudomány tekintélyét és -csalhatatlanságát követelték ugynevezett vizsgálódásaik – -voltaképpen pedig hézagos megfigyeléseik s szükségképpen igazi -tudományosság nélkül való müvészi alkotásaik – számára: ne -téveszszen meg bennünket a szellemi irány jelentősége és haszna -felől. Ma már bizonyosságnak tetszik, hogy a naturalisztikus -irányzat fejlődési fokot képviselt s ugy a gondolkozás, mint a -müvészet birodalmában nagy szolgálatokat tett.</p> -<p>De mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnak is voltak -kinövései, s a müvészeti eltévelyedések, melyekbe egyik vagy másik -müvész beleesett, magát az eszmét is kompromittálták a gondolkozó -sokaság előtt. Annyival könnyebben történhetett ez, mert hisz az -irányzat alapját tevő fölfogásnak már a kiindulási pontja is bántja -azt a mindnyájunkban élő boldogulási ösztönt, mely folytonosan a -jóra és szépre áhitozik. Már ez magában is megmagyarázza, hogy a -naturalisztikus irányzat több kárhoztatásban részesült, mint -elismerésben, s hogy az elitélésből kijutott az atyamesternek, -Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bünt, a gonoszság erejét, az -eszesek elvetemültségét, a haszonlesést, a szenvedélyt, a -monomaniát festi a legnagyobb erővel, hogy az erénynyel szemben -kétkedő, s hogy világa egészben rettenetes. E kifogásban van némi -igazság; de e kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy -<span class="pagenum"><a name="Page_18" id= -"Page_18">-18-</a></span> Balzac az erényt is jól látja, s az igazi -erényt, mely nem önzésből fakad, a legmelegebb rokonérzéssel, a -legnagyobb gyöngédséggel festi; hogy regényeiben nem kevesebb az -erényes alak, mint az életben; hogy nőalakjai között több a tiszta, -mint a bünös lény, s hogy például Grandet Eugéniának egy nagy -részlete helyet foglalhatna a „Szentek életé“-ben; s hogy végre -Balzacot a szerencsétlenségben és a bünben is főképpen a nagyság -érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szenvedélyben nem kevésbbé, -mint a lelki épségben vagy a megtisztultságban.</p> -<p>Az a nagy szerep, mely a „modern“ regény megalkotásában -Balzacnak jutott, s az a még nagyobb hatás, melyet az utána -következő nagy és kicsi irókra tett, bizonyára kivételes -irodalomtörténeti jelentőséget ad Balzac husz esztendős regényirói -munkásságának. De müveinek maradandóságát nem ez az érdem -biztositja. Állhatott volna Balzac bármely filozófiai felfogás -alapján, akár meghaladott metafizikai eszmék szolgálatában: ha nem -is inaugurált egy uj szellemi irányt, ha nem is végez uttörő -munkát, ha sokáig termékenyitő hatás nélkül marad is, mint maradt -vagy egy félszázadon át a már nevezett Stendhal, ha nem is -formálhat vala jogot arra, hogy a jelenkori francia regény -atyamesterének tekintsük: munkái kikerülték volna a mulandóságot, -az idő fölfedezte volna őt, mint fölfedezte Stendhalt. -Maradandósága nem érdemében van, hanem lángelméjének égből szerzett -tüzében; nem abban, a mit tett, hanem abban, hogy ki volt.</p> -<p>Balzac nem szokta a „lángelme“ szót használni: az „intuició“ -volt a kedves szava. Mi az intuició? Az az adomány, melynek -erejével az ember néhány tény mögött a tények egész sorozatát -ismeri föl, a láthatatlan okok és okozatok egész seregét pillantja -meg; <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= -"Page_19">-19-</a></span> az a második látás, melyet a prófétáknak, -az elaltatott „médiumoknak“ és a nagy költőknek tulajdonitunk. „Az -intuició köti össze a látható világot az ismeretlen világokkal“ – -mondja Balzac. Ez az intuició a legnagyobb költőkben sem volt -hatalmasabb, mint Balzacban, az egy Shaksperet kivéve.</p> -<p>Ez a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltképpen képzelete -nagyszerüségében, gondolatainak roppant gazdagságában, -invenciójának kimerithetetlenségében, s a kifejezés csaknem -példátlan, helylyel-közzel shakespere-i erejében nyilatkozik meg. -Minderre itt éppen csak rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakott -benne, hogy minő hallucinációk tartották néha fogva a képzelet -világában, annak, aki munkáit nem ismeri, csak a róla szóló különös -anekdoták nyujthatnak némi fogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy -a való élet eseményeit összetévesztette azokkal az eseményekkel, -melyek képzeletét foglalkoztatták, s annyira beleélte magát -meséibe, alakjainak gondolkozásába, stb., hogy barátainak mint -tényeket ujságolta el regényeinek képzelt eseményeit: „Képzeljétek, -Félix megházasodik! Egy Grandville-leányt vesz el. Jó partit -csinál, mert a Grandvilleok gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony -egy kicsit sokba került a családnak.“ Máskor olyanokat kérdezett -tőlük, amikből kiderült, hogy azt hiszi: ők is tudnak azokról az -eseményekről, melyek csak képzeletében zajlottak le. És -temperamentuma épp oly hatalmas volt, mint képzelete. Rendkivüli -fizikumot tett tönkre a munkával, a fekete kávéval és azzal, hogy -egész élete csupa láz volt: az akarat, az érvényesülés, a -pénzszerzés láza; aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és -pihenőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett, elégett: -ez életének története.</p> -<p>Rendkivüli teremtő erő, lázas, kimerithetetlen képzelet, -<span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span> csodálatos hatalmu logika s az ötleteknek -egy tüzhányója pusztult el benne. A feje folyton gőzölgött a -tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott tréfáktól; tuláradó -temperamentuma folyton a mozgást, az ébrenlétet, a munkát és a -gyönyört szomjazta. Gyöngéi temperamentumából következtek: nem volt -delikát természet, fékezni nem igen tudta magát, nem volt tőle -idegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon jó fiu volt, aki -anyjával és nőtestvérével szemben végtelen gyöngédséget tanusitott. -A naivság se hiányzott belőle; szeretett nagyokat nevetni, -legszivesebben a drasztikus dolgokon; közlékeny volt, hiu és -hetvenkedő, de egy cseppet se gőgös, mindig őszinte és igaz: ime, -ezek az intimitásai.</p> -<p>Balzac a nagy tömeget mindig távol fogja tartani magától: -stilusával. Ezt a stilust nem mindenki méltányolhatja: koronkint -nehézkes, itt-ott homályos, leirásai néha hosszadalmasak s nem -mindig adnak világos képet; emitt az ötletek, amott a metaforák -szinte a nyakára nőnek egymásnak; ott, ahol a pedáns enciklopedista -vagy a mükedvelő bölcselő szól belőle, nem egyszer unalmas. De a -figyelmes olvasónak mindezért bőséges kárpótlást nyujt -gondolatainak, ötleteinek hasonlithatatlan gazdagsága, fényüzése a -ragyogó képekkel, a megragadó hasonlatokkal, a festői vagy -plasztikus kifejezésekkel. A müvész egyenrangu benne a költővel. -Olyan mélységekre világitott le, s nagyszerü alakjainak olyan -relief-et tudott adni, hogy minduntalan Shakspere-re emlékeztet. -Lehet, hogy volt lángelme, aki egyszer-egyszer közelebb jutott -Shakspere-hez; de aligha volt még egy, aki minduntalan oly közel -járt volna hozzá.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span></p> -<h2>FLAUBERT.</h2> -<p>Flaubert Gusztáv apja, Flaubert Akhilles, előbb Dupuytren -asszisztense, később, harminc éven át, a roueni kórház -igazgató-főorvosa volt. Flaubert Akhilles házasságából három -gyermek született: két fiu és egy leány, aki huszonegyéves korában -halt meg. Az idősebbik fiu az orvosi pályára lépett s előbb -asszisztense, majd utódja lett apjának. Az ifjabbik fiu, Gusztáv, -1821. december 12-én született. Apja kivánságára jogot hallgatott, -de a bölcselet és az irodalom jobban érdekelte és többet -foglalkoztatta, mint a jogtudomány. Főképpen az irodalom vonzotta; -harmincéves koráig azonban nem irt semmit, egy sort se. Kevéssel -azután, hogy egyetemi tanulmányait befejezte, apja meghalt. Az -örökölt vagyon biztositotta megélhetését és függetlenségét. Az -irodalomnak akart élni, de mielőtt munkához látott, előbb utra -kelt. Bejárta Olaszországot, Egyiptomot, Kis-Ázsiát. Négy évig volt -uton; azután hazatért, s visszavonult birtokára, a Rouen közelében -lévő Croissetba. Itt valóságos remeteségben élt, s majdnem öt évig -dolgozott, éjjel-nappal, első regényén. Ez a regény 1856. október -elsejétől december tizenötödikéig a <i>Revue de Paris</i> cimü -folyóiratban jelent meg. Ahogy az utolsó közlemény is elhagyta a -sajtót, az ügyészség a <i>Revue de Paris</i> szerkesztőjét, -nyomdászát és Flaubert-t pörbe fogta, azon a cimen, hogy regényük -sérti az erkölcsiséget és a vallásos érzést. Időközben Lamartine is -elolvasta <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= -"Page_22">-22-</a></span> a regényt, s irt az ismeretlen szerzőnek, -hogy nagyon szeretne vele megismerkedni. Flaubert meglátogatta az -agg költőt, s mikor elmondta, hogy nagyon hosszu idő óta semmit se -olvasott, ami oly mélyen meghatotta volna, mint a <i>Revue de -Paris</i>-ban olvasott regény, Flaubert megemlitette, hogy pörbe -fogták. Lamartine azt felelte neki: „Mindenesetre csodálatos, hogy -ez megtörténhetett, de legyen nyugodt: nincs francia biró, aki önt -elitélje, mert ez szégyene volna hazánknak és szégyene korunknak.“ -Lamartine jóslata beteljesedett; a tárgyalást 1857 január 31-én és -február 7-ikén tartották meg; és Sénard, volt igazságügyminiszter, -védőbeszéde után, a három vádlottat fölmentették. Franciaország -megmenekült attól a szégyentől, hogy birái megbélyegezzék azt a -könyvet, mely százada irodalmának egyik dicsősége. Mert Flaubert -első regénye, az a könyv, amelyen majdnem öt évig dolgozott, s -melyet megjelenése után pörbe fogtak: <i>Bovaryné</i> volt.</p> -<p class="center">*</p> -<p><i>Bovaryné</i>ban mondja Flaubert: „A nagyon is teli lélekből -az érzés néha a legüresebb metaforákban, s a legelcsépeltebb -szólamokban árad ki; mert soha senki se tudja pontosan kifejezni se -a vágyait, se a felfogását, se a fájdalmait; mert az emberi szó -csak egy repedt üst, amelyen legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas -dallamokat verhetünk ki akkor, amikor szeretnők elérzékenyiteni a -csillagokat!“</p> -<p>Ha volt valaki, aki ki tudta fejezni felfogását és érzéseit, – -aki bámulatos pontosságra tudott szert tenni annak kifejezésében, -amit látott, amit képzelt, amit gondolt, amit érzett és éreztetni -akart, – ha volt valaki, aki olyannyira urává tudott lenni a -szónak, mint a legnagyobb irómüvészek közül is csak igen kevesen, -<span class="pagenum"><a name="Page_23" id= -"Page_23">-23-</a></span> – ha volt valaki, aki az emberi szóból, -ebből a repedt üstből, olyan zenét tudott kicsalni, amelyre, ha a -csillagoknak nem is, közülünk mindenkinek el kell érzékenyednie, – -ha volt valaki, aki nagy müvészként játszott ezen a tökéletlen -hangszeren és „legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas dallamaival“ -látomásait a maguk tökéletességében és világosságában tudta -megörökiteni: ez az isten kegyelméből való nagy müvész -<i>Bovaryné</i> szerzője volt. Pedig nem a könnyebb részt -választotta, s nem bibelődött azzal, amit nem nehéz elmondani. -Mindig a legnehezebben kifejezhetőt igyekezett kifejezni; azt, ami -a természetben és ennek legcsodálatosabb alakulatában: az emberi -lélekben, a legkevésbbé megfogható; amit nem lehet elemezni, amit -meglátni is csak a különösen megáldott szem lát meg, amit kifejezni -a legnagyobbaknak való feladat. Mik a tárgyai? A titkok, melyek az -emberi lélek mélyén rejtőznek; a lelki munka hosszu folyamata, mely -két, egymást gyorsan követő cselekvés között zajlik le; -gondolataink és érzéseink összeszövődése és ezeknek a -komplexumoknak más ilyenekkel összeütközése, kölcsönös egymásra -való hatásuk, és a külső világgal való küzködésük; az az egész -titokzatos életmüködés, amelynek csak a jelenségeit láthatjuk a -cselekvésben, olyanformán, mint ahogy a villamos erő müködését a -szikrában, a fényben; az a nagy rejtelem, melyet csak a divináció -ismerhet meg a maga szövevényességében. Aztán egybefüggésünk a -természettel; az emberi élet, a szerves élet és a szervetlen élet -között való kapcsolatok, hasonlóságok; megismerése annak, hogy a -természet hogyan példázza érzéseinket, hogy az egységes nagy -életben mi is csak példázat vagyunk, mennyire ugyanaz történik -bennünk, ami a külső világban, mennyire egyek vagyunk a körülöttünk -levő dolgokkal. Aztán egybefüggésünk <span class="pagenum"><a name= -"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> a világrenddel; az örökkön -megfejthetetlen ellentmondás, hogy mig egyfelől: minden -képzelgésünk ellenére csak részecskéi, porszemei vagyunk -környezetünknek, másfelől: az, ami a végzetünket kovácsolja, mégis -kevésbbé a környezet hatása, mint inkább és főképpen az, ami -bennünk van, s valójában a végzetünkkel is egyek vagyunk. És -Flaubert mindezt nem magyarázgatja: csak megvilágitja, egyetlen -szóval. Soha se volt irómüvész, aki mélyebbre látott, és soha se -volt, aki tökéletesebben fejezte ki, amit látott, gondolt, érzett, -elképzelt.</p> -<p class="center">*</p> -<p><i>Bovaryné</i> tulajdonképpen nem folyamatos elbeszélés, ha ez -alatt azt értjük, hogy az elbeszélő egyforma, epikus -kényelmességgel időzik a főjeleneteknél és az epizódoknál, továbbá -az ezeket összekötő vagy magyarázó, kevésbbé jelentős részleteknél. -<i>Bovaryné</i> inkább képek sorozata. A mintegy négyszáz oldalra -terjedő könyvben száz meg száz, sőt talán ezer kép van, mert -Flaubert nemcsak elbeszél, valósággal megfesti történetének összes -jeleneteit. A képek közeit egy pár szóval hidalja át, amelyek oly -tökéletesen fejeznek ki minden szükségest, hogy hézagot nem -hagynak. Különben is a sok száz kép olyan gyorsan váltakozik, és -annyira összefügg ugy az előtte lévővel, mint a következővel, hogy -mint a kinematográf sok felvétele, folyton de alig észrevehetően -változó egységes egészet formál. Ezt a sok száz képet Flaubert a -nagy realista irók részletfestő müvészetével alkotja meg; azt -mondhatni: a miniature-festő módjára, aki minden kis részletet -megrajzol és megfest. Minden egyes apró jelenetben látjuk az egész -környezetet; ha valaki illusztrálni merné Flaubert-t: a -képzeletének nem jutna semmi szerep, csak azt kellene lerajzolnia -pontosan, amit Flaubert szóval pontosan <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> lerajzolt -és lefestett. Az előadásnak ez a módszere a rajongó és -környezetéből kikivánkozó vidéki asszony történetének csodálatos -életet ad: minduntalan <i>látjuk</i> őt és környezetét, velük -élünk. S az előadásnak ez a módszere mintát adott az ujabb francia -irodalomnak: olyan hatással volt, amely alól a leghatalmasabb -tehetségek sem vonhatták ki magukat, s ezért vallják Goncourt, -Daudet, Maupassant, Zola és mindannyian, akik Flaubert óta -„realista“ regényt irtak, Flaubert-t mesterüknek.</p> -<p>De ha Flaubert fest, mindig egy-két szóval, ugyszólván egyetlen -szóval fest. Tömörségéhez és szabatosságához semmi sem fogható, ama -klasszikusok iratai se, akik tömörségükről, szükszavuságukról, -kifejezéseik rövidségéről és erejéről hiresek. Flaubertnek a szóval -való gazdálkodása s az a müvészi erőfeszitése, hogy mindig -megkeresse és megtalálja azt a kifejezést, mely a legpontosabban -fedi és egyesegyedül fejezi ki tökéletesen a gondolatot: páratlan, -példátlan. Mintha egy-egy négyszáz oldalas kötetébe bele akarta -volna szoritani egy-egy fél élet minden eredményét, mindent, a mit -látott, érzett, gondolt, képzelt, s a körülötte lévő egész világot, -mintha azt óhajtotta volna, hogy egy ilyen könyve tükre legyen egy -egész civilizációnak, hü tükre, mely mindent láttat, nagyot és -kicsit, szépet, nem szépet, jót, rosszat, minden emberit: mindig -annak az ambiciójával irt, akinek minden szavát márványba vésik és -annak a müvészetével, aki méltó erre.</p> -<p>Természetes tehát, hogy alkotásai nemcsak a divináció, hanem -egyszersmind nehéz, gyötrelmes munka eredményei. Esztendőket -töltött el idegölő munkásságban, mig egy-egy kötetét kiadta a -kezéből; lázban, szenvedések között irt; minden mondata gondot és -fáradtságot okozott neki; minden könyve kinos vajudásból -<span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span> született. Néha napokig emésztődve, -gyötrődve keresett egy-egy kifejezést; és igen bántotta, hogy első -regényében, minden figyelmessége ellenére, benn felejtett egy -kettős genitivust.</p> -<p>De ez meg is látszik az irásain. Más harminc kötetre higitotta -volna fel azt az anyagot, melyet Flaubert egy kötetbe tömöritett. -Flaubertnél nincs fölösleges szó; szavai tökéletesen fedik a -fogalmakat s mondatai a képet. Néha egy-egy szava megvilágit egy -egész jelenetet vagy tökéletesen jellemez egy alakot. Nála az -interpunkció is jelent, az elhallgatás is mond valamit. A sorok -közé még egyszer annyit rejt, mint amennyit megir. Képeinek olyan -nagy perspektivája van, amilyet csak Shaksperenél látni.</p> -<p>És nyelvének színpompája, prózájának zenéje is kétségbeejtheti a -forditót. Az ilyen nagy művészetet halványan se tükrözheti -semmiféle forditás. A leglelkiismeretesebb forditás is csak a -tartalommal számolhat be híven; még csak nem is sejtetheti a forma -tökéletességét.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Nincs könyv, mely négyszáz nyomtatott oldalon oly sok, igaz és -szép képet adna a mi világunkról, mint <i>Bovaryné</i>. Ez a vidéki -történet, mely azt mondja el, hogy az exaltáltság, a rossz nevelés -és a fényűzés vágya hogyan sodorja bele Bovarynét a -házasságtörésbe, minden bünbe, és hogyan kergeti a halálba, a mivel -szintén bűnt követ el: egyszersmind bámulatos képét adja a mi -időnknek, annak, hogy milyen emberek éltek korunkban s mily -viszonyok között. Mert bár Flaubert jóformán csak a kis Yonville -lakóit szerepelteti: regényében szerepet juttat majdnem minden -emberi törekvésnek, vágynak, temperamentumnak, majdnem minden -önzésnek, hiuságnak, ostobaságnak, bűnnek <span class= -"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> és majdnem -minden jónak. Yonville egy egész világot szimbolizál és Flaubert a -földnek azt a zugát, melynek közepén Yonville terül el s melynek -világvárosa: Rouen, oly hasonlithatatlan tökéletességgel irja le, -ahogyan senki se irta le se Rómát, se Párist, se Veneziát. És ha -mindennek el kellene pusztulnia, amit a tizenkilencedik század -alkotott, csak egyetlenegy kötet maradhatna meg, arra a célra, hogy -fogalmat adjon azoknak az embereknek, akik csak századok mulva -fognak születni, a XIX. századról: hogy minél többet tudjanak meg -arról, milyen volt a világ a Napoleon utáni időkben, utolsó emlékül -Bovarynét kellene választani.</p> -<p>Ma már nem kell vitatkozni Pinard államügyészszel azon, hogy -erkölcsös könyv-e <i>Bovaryné</i>? Csak régente nézhették -erkölcstelen könyvnek azt, amely azt irja le, hogy az alapjában jó -és legnemesebb hajlandóságokkal teli embert is mint sodorhatja bele -a bűnbe a helyzetével való elégedetlenség, a messzi világokról és a -szép holmikról való álmodozás, a fényűzés vágya, – amely azt -mutatja meg, mily végzetes az első ballépés s mily rettenetesek a -bűn következései. Emelkedettebb szellemű morált ma még nem tudunk -elképzelni, mint amilyen ezé a könyvé, mely a maga egészében: a -kötelesség glorifikálása és amely a gyönge, gyámoltalan, ostoba -emberben is felmagasztalja a kötelességteljesitést s megállapitja a -jó és kötelesség-teljesitő ember szupremaciáját minden másféle -emberrel szemben, bármily csillogó tulajdonok ékesitik is ez -utóbbiakat. Valaki azt mondhatná, hogy ez a könyv haladás-ellenes; -mert a fejlődés törvénye azt hozza magával, hogy az ember -kikivánkozzék szerényebb helyzetéből valami jobb helyzetbe, s -Bovaryné, kinek tragikuma: a fényüzés vágya, tulajdonképpen csak -áldozat, mert hiszen vágyakozása <span class="pagenum"><a name= -"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> természetes… De ez a valaki -csak Homais ur lehet.</p> -<p><i>Salammbô, L’Éducation sentimentale, La Tentation de saint -Antoine, Hérodias, Un Coeur simple, Le Candidat, Le Château des -coeurs</i>, Flaubert többi müvei, nem vetekedhetnek -<i>Bovaryné</i>val – ilyen művet a legszerencsésebbek is csak egyet -alkothatnak – de <i>Salammbô</i> és az <i>Éducation -sentimentale</i> szintén hatalmas alkotások s a többiek is tele -vannak szépséggel. Ferdinand Brunetièret ugyan ez utóbbi müvek -egyike-másika a <i>Bovaryné</i> Binetjére emlékezteti, aki folyton, -folyton esztergályoz, de <i>Bovaryné</i> előtt még ő, Ferdinand -Brunetière is – aki, a régóta halott és soha se alkalmatlan Bossuet -nagyobb dicsőségére, kukacként rágta végig magát az egész XIX. -századbeli francia irodalmon, hogy táplálékul nagy nyelvhibákat -keressen a nagy költőkben – még Ferdinand Brunetière is kénytelen -kalapot emelni.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_29" id= -"Page_29">-29-</a></span></p> -<h2>A GONCOURT-TESTVÉREK.</h2> -<p>Kétféle Goncourt-regényt ismerünk; olyat, amelyet ketten irtak: -Edmond és Jules de Goncourt – ilyenek: <i>Charles Demailly, Soeur -Philomène, Renée Mauperin, Germinie Lacerteux</i> stb. – és olyat, -amelyet Edmond de Goncourt egyedül irt – ilyenek: <i>La fille -Élisa, Les Frères Zemganno, La Faustin</i> és <i>Chérie</i>. – Az -utóbbiak, összességükben, nem gyöngébb munkák, mint amazok -általában; semmi tekintetben sem gyöngébbek: a művészi kifejezés -erejét nézve sem, bár Edmond de Goncourt már nem volt fiatal ember, -mikor egyedül kezdett irni. Tul járt ötvenötödik évén, a mikor vagy -nyolc évi szótlanság után, ujra kezébe vette a tollat, melyet -öcscse halálakor elhajitott. Ambiciójának szárnyait ekkorra már -megtépdeste a sok viszontagság: a mélyen érzett gyász s még előbb a -csalódás és a keserűség, amelyet az a körülmény, hogy sorsát meg -kellett osztania második énjével, nem felezett meg, hanem -megsokszorozott. De noha most már egyedül, sulyos csapások és -vereségek után, az ifjuság mindent kibiró ereje nélkül kezdte ujra -a küzdelmet: ez nem igen látszott meg az irásain; a munkakedve és a -munkabirása talán kevesebb lett, de azokat a kvalitásokat, melyek a -Goncourt-nevet ismertté tették, öcscse halálakor nem veszitette el. -Ő maga többször nyilatkozott ugy, hogy kettejük közül Jules volt a -tehetségesebbik, a nagyobb művész, a hatalmasabb képzelő erő s a -kedvesebb előadó, – <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span> hogy kettejük közül Jules volt a poéta s -hogy ő Jules halála után ugy járt, mint Bertrand de Born: -„szelleméből nem maradt meg sem az egész, sem a fél“. Hanem ezeket -a nyilván tulzó szavakat, amelyeket a posthumus szeretet és a -kegyelet sugallt, magánas munkássága megcáfolta. Ebből az irodalmi -másodvirágzásból keletkezett ugyan olyan gyümölcs is, amelyen már -megérzik, hogy egy kissé későn termett; <i>Chérie</i>nek például, -legalább a szerkezetén és formáján, tagadhatatlanul meglátszik, -hogy iróját már hatalmába ejtette a szenilitás. De azok között a -regények között is, amelyeket ketten s a férfikor java erejében -irtak, akad egy-két munka, amely éppen nem mérkőzhetik később irt, -kiváló alkotásaikkal, – amely mintha szerencsétlen inspiráció s -mintha már megfogyatkozott erő terméke volna; másfelül pedig, ha -<i>Chérie</i> kétségtelen dekadencia jeleit mutatja, viszont a -<i>Fréres Zemganno</i>, melyet Edmond kilenc évvel Jules halála -után irt, semmivel se értéktelenebb, mint legszebb munkáik: -<i>Soeur Philoméne</i> vagy <i>Germinie Lacerteux</i>. Az összes -Goncourt-regények közül a <i>Fréres Zemganno</i>-nak volt a -legnagyobb, legáltalánosabb sikere; s az a nagy tábor, mely a -Goncourt-testvérek kiválóságát oly sokáig nem akarta elismerni – a -naturalizmustól borzadozók és idegenkedők tábora – a <i>Fréres -Zemganno</i> megjelenése után hallatta először a megbecsülés és a -méltatás szavait. Ebből és ama másik jelenségből, hogy Edmond de -Goncourt regényei, akár a lényeget, akár a formát tekintjük, -ugyanarra a lélekre vallanak, melyet az Edmond és Jules de Goncourt -regényeiből ismertünk meg – mert az életfelfogás, az ember és az -egész természet látása, a szellemi irány, a jellemző és a festő -erő, az előadás módja, a sajátos szerkezet és a stilus e munkáknak -mind a két csoportjában ugyanegy – az következnék, <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> hogy a -Goncourt-testvérek közül, akármit mondanak a kegyelet-sugallta -sorok, Edmond volt a nagyobb erő, a különb müvész, a poéta, és hogy -az összes Goncourt-regények igazi szerzője Edmond de Goncourt. -Jules csak a segitőtárs volt. De minden jel arra mutat, hogy ez a -következtetés sem fedi a valóságot. Nemcsak <i>Napló</i>-juk ide -vágó följegyzései vallanak arra, hogy Jules ereje egyenlő volt az -Edmondéval, s nemcsak a <i>Fréres Zemganno</i> sejteti – mert a -Zemganno-testvérek ők maguk – hogy, ha Gianni-Edmond erősebb volt a -tervelésben, Nello-Jules viszont a kivitelben tulszárnyalta -bátyját, hanem főképpen az, hogy (bár Edmond hetvennégy évig élt, -Jules pedig már negyven éves korában meghalt) a Goncourtok -produkciójának kétharmadrésze a Jules életének utolsó tiz évére -esik: kétségtelenné teszi, hogy Edmond, egyedül, a regények -jórészét sohase irta volna meg s kétségtelenné teszi a két testvér -szellemi egyenranguságát.</p> -<p>Azért, ha a Goncourt-regényeket néhány szóval jellemezni -óhajtjuk, fölösleges a Goncourtok munkáit két osztályba -csoportositani, bár abból, hogy a cimlapokon két különböző cég -szerepel, az első pillanatra szükségesnek látszanék. Összességében -tekinthetjük egész munkásságukat, mert ez a munkásság két egyforma -erő alkotása, két olyan iróé, akik ugyanazokkal a képességekkel -rendelkeztek, s akik képességeiket mindig ugyanegy célnak -szentelték. Amire a többi irói szövetkezésnél, a többi -társszerzőnél még nem volt eset – mert például más Meilhac, más -Halévy, s ismét más Meilhac & Halévy – róluk elmondhatni, hogy -összes munkáikból, két különböző irói cég munkásságából, -tulajdonképpen egyazon irói egyéniség szól. Ennek a páratlan -jelenségnek a magyarázata egyszerüen az, hogy ez a két ember két -test volt, de egy lélek, ugyanaz a lélek. <span class= -"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> Egyformán -gondolkoztak, mindig együtt éreztek, s még az ötleteik is egyszerre -támadtak. Mint Gianniról és Nelloról irja Edmond: a két testvér -agyában a gondolatok oly egyszerre keletkeztek, hogy hosszabb -hallgatás után ugyanazt a dolgot kezdték elmondani egymásnak. -Gianni és Nello annyira egymásra voltak utalva, hogy a másik -távollétében mindegyiket az az aggodalmas érzés fogta el, mintha -csak félig élne. Amelyik elment hazulról, magával vitte a másiknak -a megfigyelő képességét is; s a másik otthon csak szivarozni és -aggódni tudott. De csak a kénytelenség választotta el őket -egymástól; egyiküknek se kellett az olyan élvezet, amelyben a -másiknak nem lehetett része; és egyetlen egy napra se hagyták el -egymást soha.</p> -<p>A „két test – egy lélek“ (amit házastársakról szokás mondani) -rendesen frázis; itt nem frázis és nem tulzás. Mint a képzelt -Gianni és Nello, Edmond és Jules ikerlelkek voltak; azt lehetne -mondani: összenőtt lelkek. A sziámi ikrek testi összenőttsége nem -ritkább természeti csoda, mint az ilyen lelki összenőttség; sziámi -ikreket, Dódikákat és Rádikákat, stb. minden évtized produkál, -olyan esetekről ellenben, amilyen a Goncourt-oké volt, csak -nagyritkán hallani. S kiváló lelkeknél a Goncourtok esete eddigelé -páratlan.</p> -<p>De ez a természeti csoda se megérthetetlen; s a -Zemganno-testvérekről szóló példázat teljes világosságot vet erre a -kivételes esetre.</p> -<p>Egész életüket megérthetjük ebből a meséből; a csodának csak az -alapeleme marad rendkivüli, tökéletesen meg nem magyarázható, a -természet titokzatos erőforrásaira utaló jelenség: az a -csodálatosan nagy és mély testvéri szeretet, mely conditio sine qua -non-ja volt ennek a lelki összeforrottságnak. Az igazán meleg -testvéri szeretet az életben nem olyan mindennapos <span class= -"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> valami, -mint az ifjusági iratokban; gyakran látni hideg, közömbös, sőt -ellenséges testvéreket; a nagy érzelmi és érdek-összeütközések csak -a legjobbak testvéri szeretetét nem teszik próbára; s még az -önzetlen, gyöngéd, igazán szerető testvéreket is sokszor -elidegeniti egymástól, vagy legalább elhidegiti egymás iránt, a -„loin des yeux“, a más világban élés, az elszokás, a kor, az uj -család, stb. Arra a nagyfoku testvéri szeretetre, mely -önzéstelenségével, áldozatra készségével, lemondani tudásával, s -más összeköttetéstől való idegenkedésével versenyezni képes azzal a -szeretettel is, melyet a szülők és gyermekek, vagy házastársak, -szerelmesek közt látni, kevés a példa. És ez a két ember jobban -szerette egymást, mint a legtöbb házastárs, a legtöbb szerelmes -pár, jobban, mint a legtöbb fiu az apját, s akárhány apa a fiát. De -ennek a nagy és mély – más, erősebb érzést szinte kizáró – testvéri -szeretetnek a kivételessége is megérthetővé válik, mert sok -magyarázatot lel mindenekelőtt egyéniségükben: a mély -érzelmességben, mely mind a kettőjöknek uralkodó vonása, s -idegrendszerük rendkivüli finomságában, mely szinte predesztinálta -őket arra, hogy a nagyon érzékenyek félénkségével óvakodjanak az uj -érzelmektől s lelkük minden gyöngédségét megőrizzék a tulajdon -vérükből való hozzájoktartozó számára, – bőséges magyarázatot lel -továbbá azokban a körülményekben, melyek egész életüket megértetik: -egymásra utaltságukban s a köztük lévő jókora korkülönbségben, mely -az idősebb testvér érzését szinte apai, a fiatalabbikét pedig -szinte fiui szeretetté dagasztja, – abban, hogy az idősebb testvér -a fiatalabbiknak nevelője, mentora, gyámja és egész családja, – a -közös ambiczióban és a közös munkában való összeforrottságban, – -összeszokásukban, és végül abban, hogy ambiciók majdnem kizárják az -érzéki életet. <span class="pagenum"><a name="Page_34" id= -"Page_34">-34-</a></span></p> -<p>Edmond nyolc évvel volt Julesnél idősebb (Edmond 1822-ben -született, Jules 1830-ban). Az örökölt vagyon megmentette őket a -pénzszerzés gondjaitól. Csak egy kedvtelésük volt: a szép dolgok, a -műtárgyak gyüjtése; s csak egy ambiciójuk, egy foglalkozásuk: az -irodalom. Az ambició talán jobban izgatta az idősebb testvért, mint -a fiatalabbat, de a rátermettség Julesben talán még nagyobb volt, -mint bátyjában, mesterében. Jules 1870-ben halt meg; gyönge -szervezetü ember volt, valószinü, hogy akkor se élt volna sokáig, -ha tétlen marad. De lehet, hogy erejének tulfeszitése, a lázas -munka ölte meg; s lehet, hogy siettette halálát a sok csalódás és -keserüség, az a tapasztalat, hogy a folyton várt nagy siker helyett -ujra meg ujra csak félsikerrel és csak rosszakarattal -találkoznak.</p> -<p><i>A Fréres Zemganno</i> példázata legalább ezt sejteti, pedig -ennek a regénynek egyes helyei többet mondanak róluk és életükről, -mint bármely életrajzi adat, mint a <i>Levelek</i> és <i>Napló</i> -összes vallomásai. Mialatt a mesélgetés teljes szabadságával él: -egészen nyiltan beszél a gyászoló testvér.</p> -<p>Gianni és Nello clownok. A trapezen végzik mutatványaikat, -olyanformán, mint az angol cirkusz-bohócok, akik „elmésséget vittek -bele az erőmutatványokba, a szatirikus szinjáték egy uj fajtáját -találták fel, s ugyszólván ujjá fejlesztették a commedia -dell’arte-t“. Testestül-lelkestül a mesterségüknek élnek; -elolvassák az ugrás és ellensulyozás gyakorlatairól szóló régi -könyveket, s gyönyörködnek abban, ha mesterségüket egy-egy órára -ugy gyakorolhatják, ahogy kétszáz évvel ezelőtt őseik, a hajdani -ugró művészek; előbbre akarják vinni a művészetüket; mindig valami -ujat és nagyot tervelnek; fel akarnak ugrani olyan magasra, amilyen -magasra ember még nem ugrott soha. <span class="pagenum"><a name= -"Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p> -<p>Gianni tizenkét évvel öregebb, mint Nello. Mikor teljes -árvaságra jutottak, Gianni már művész. Ő lett kis öcscsének -tanitója, nevelője, egész családja. Senkit se szeret öcscsén kivül. -Életét a mesterségének szentelte, és annak a feladatnak, hogy -társává neveli Nellot, magánál is nagyobb művészszé.</p> -<p>„Az a hűség, bizalom és hit – ugy itt, mint a következőkben -Szüry Dénes forditását idézem, – amelylyel néha az öregebb -testvéren csügg a fiatalabb, az az imádattal határos, ártatlan -bámulat, amely olyan ideálnak tekinti azt az ő saját véréből való -lényt, hogy titkon egész hévteljes szeretettel formálja magát is a -minta szerint, megvolt Nelloban is, aki oly szenvedélyes -ragaszkodással viseltetett Gianni iránt, mint soha senki a világon, -a bátyja irányában.“ Később már „voltak olyan együttes -mutatványaik, ahol erejük, hajlékonyságuk és fürgeségük egészen -egybeforrt, s amelyeknél a két érintkező test egyetértésének csak -percnyi hiánya is egyikükre vagy mind a kettejükre sulyos vészszel -járhatott. De olyan kölcsönös testi megértés lakott ebben a két -fivérben, hogy náluk a csukló- és nyujtó-izmoknak valamely -mozgáshoz szükséges egyetértő akarata a két test egy akaratául -jelentkezett. Két ember izmainak, együttes erőmutatványoknál -jelentkező ez a rejtett egyértelmüsége, – az apai és fiui -dédelgetés jellegével biró gyöngéd érintkezés, – izomnak izomhoz -intézett kérdések szakadatlan sora, – idegnek ideghez szóló: „csak -rajta!“ válasza – két test érzésének egy ugyanazon aggálya, egyikük -életének szüntelenül a másik vállára dobása s együttes vészben a -mentésnek is együttes gondolata – olyan lelki kapcsot alkotott a -fivérekben, amely az ösztönszerü ragaszkodást még erősebb -bilincsekbe kötözte, s még erősebbé fejlesztette bennük azt a -természettől <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span> nyert ösztönszerü hajlamukat, hogy nekik -egymást szeretniök kell.“</p> -<p>„Mindannak, amit Gianni kitalált: Nello volt a disze, virága s a -bája.“</p> -<p>Gianni folyton tervel: „Hónapok óta módolgatom a dolgot s egy -kissé már borzongok is, hogy még hány hónap kell a sikerhez… -Hányszor kell abbahagynunk a terveinket, mert visszariaszt az idő -és az a jelentéktelen hatás, amelyet a közönségre esetleg -gyakorolhat…“ Pedig utól akarja érni Leotard-t, a trapezkirályt, s -e célból kutat, „kutat szakadatlanul, mint ahogy’ a mathematikus -egy tétel megoldását keresi…“ „Örökkön munkában lévő agya a -lehetetlennek lehetővé tételén kutatott szakadatlanul. Felforgatni -vágyott, ő, az egyszerü clown, egy kis természeti törvényt, a -kételkedők bámulatára. Nagyra, emberfölöttire tört; megvetette azt, -amit a közönséges gondolkodás tart kivihetetlennek; lenézte azokat -a gyakorlatokat, amelyeket a légtornászat és az egyensulyozás terén -ez ideig tartottak a művészi ügyesség netovábbjának és -kicsinyléssel forditotta el tekintetét az olyanféle -segédeszközöktől, mint a szék, a golyó és a trapez… Gyakran élt -abban a hitben, hogy testet is öltött a villanó eszme, gyakran -elfogta a felfedezést kisérő, pillanatnyi, lázas gyönyörérzés, -amelyet azonban az első kisérletnél nyomban követett a lemondás. -Egy váratlan akadály, amelyet az eszmealkotás rögtönös és mámoritó -heve nem lát, visszalökte egy csapással a semmiségbe…“</p> -<p>Mig Giannit „egy rögeszme, egy kórság“ bántja, az, hogy „minden -áron ki akar találni olyas valamit, ami hirnevet szerez nekik“, -Nello erre az álláspontra helyezkedik: „Amit te kitalálsz, azt én a -nyakam kitörése árán is megteszem, de a kitalálás, az a te dolgod; -<span class="pagenum"><a name="Page_37" id= -"Page_37">-37-</a></span> én megnyugszom benned; engem kielégitenek -azok a kis pajzán ostobáskodások, amelyeket bohóckodásaim közben -rögtönösen kitalálok.“</p> -<p>A közös munka egyre jobban összefűzi őket. „Munkájok oly -egymásba folyó s annyira együttesen haladó volt, hogy csakis együtt -érhette őket a helyeslés; hogy dicséretben, gáncsban, sohase -választotta el őket egymástól a közönség, hogy kettejökben egy -önszeretet, egy hiuság, egy büszkeség volt bántható vagy -dédelgethető.“</p> -<p>„A cirkuszból hazavitt fáradtság és izmaiknak mindig tettre kész -ruganyossága érdekében órákon át otthon végzett gyakorlataik, az -előretörés állandóan nyugtalanitó gondja s agyuknak uj és uj -alkotásokra irányzott örökös munkája elnyomta bennük a vér hevét, -elnyomta a munkára csak félerőt forditó életnek kicsapongásokra -vivő kisértéseit. Megvolt bennük az utolsó husz év olasz atlétáinak -az őskor viadoraitól egyenes vonalon öröklött az a hagyománya, hogy -papi életre kell szoritkozniok; hogy csakis a Bacchussal és -Vénussal való szakitás árán őrizhetik meg teljességében az -erejöket.“</p> -<p>„Az ugrás, a lágy izomzatu, tömör hustömegnek a légben lebegésre -szükséges szárnyak nélkül való pillanatnyi fölrepülése a földről, -ha rendkivüli magasságot tud elérni: csodaszámba megy“… Gianni -ilyen csodaugrást tervel. Nello kételkedik. Bolondnak mondja -Giannit, aki „élvezetét leli abban, hogy vele oly dolgokat -próbáltasson, amelyekről előre tudja, hogy teljes lehetetlenség“… -De Gianni nem nyugszik. „Sok próbára s ujból és ujból kezdésre volt -szükség, hogy biztosságra jussanak, hogy Gianni a Nello ugrása -által okozott rázkódás ellenére is megtartsa az egyensulyt, s hogy -tulheves erőkifejtéssel Nello se zavarja meg azt. S mikor -<span class="pagenum"><a name="Page_38" id= -"Page_38">-38-</a></span> az ifjabb már azt hitte, hogy célnál -vannak, Gianni még mindig ellensulyoztatta, s egyik veszélyes -ugrásból a másikba sodorta őt, s minthogy minden támasz nélkül -ugráltak egyik a másikra, csakis mozdulataik rendkivüli -egyöntetüségére és egyetértésére lehetett épiteniök.“</p> -<p>Annak a gyakorlatnak, amelyet Gianni oly régóta tervel, a -rendkivülisége „nem ragadhatja meg a nagytömeget, nem okozza a -veszedelem, a halálveszedelem borzongását, amit pedig magában rejt -a gyakorlat“… csak a direktor, a legilletékesebb szakértő tudja, -hogy „az rendkivül erős dolog“… És mégis, ez a nehezen kivihető -gyakorlat, amelyet ők hóditottak meg a lehetőségnek, jóllehet igen -egyszerü dolognak látszik, mert annyira nem tör külső hatásra, hogy -a nagytömeg elragadtatására nem is számithat, akármilyen egyszerü -dolognak látszik, katasztrófához vezet. De itt már gonoszság -játszik közre. Egy amerikai lovarnő, aki szemet vetett Nellora, s -akit Nello kifigurázott, boszuból megvesztegeti az istállószolgát, -hogy egy őrizetlen pillanatban cserélje ki a mutatványhoz szükséges -eszközök egyikét. Ennek a cserének az a következése, hogy Gianni -is, Nello is leesik a magasból, s Nello kitöri a lábát.</p> -<p>Egy darabig remélik, hogy Nello tökéletesen föl fog épülni, s -hónapok mulva ismét folytathatja a mesterségét. De Giannit gyötri a -lelkifurdalás: „Milyen ostoba voltam!… Miért ne maradhattunk volna -meg a magunk egyszerüségében.?!… mire való volt uj utat keresni?!… -Hogy elmondhassák rólunk, hogy tettünk egy olyan ugrást, amelyet -nem tett meg senki más!… Pedig mi megtehettük volna!… Ó, -nyomoruság!… És mit hozott neki?… Én, én vagyok az oka… benne nem -volt meg az a szentséges vágy!… én voltam az, <span class= -"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> aki -nógattam… és ő engedett… hisz a vizbe is beleugrott volna a -szavamra!…“</p> -<p>„Eszébe jutott fivérének nembánomságara hajló természete, amely -dicsvágy, erőkifejtés nélkül szeretett élni, könnyedén, egy napról -a másra. Eszébe jutott, hogy ezekkel szemben állt, példaadásul, az -ő nagyratörésre irányzott erős akarata és az ő asszonyt kerülő -ridegsége. Eszébe jutott, hogy hajlamaival ellentétes irányba -terelte fivérét, midőn az ő eszméinek áldozta ifju életét.“</p> -<p>S a regény vége ez:</p> -<p>Reménységük szétfoszlik; nem áltathatják magukat tovább: Nello -örökre sánta marad. Gianni észreveszi, hogy Nellonak fáj, ha ő -gyakorlatait végzi a trapezen. Ettől fogva titokban, éjjel -gyakorolja magát. De Nello egy éjjel rájön, hogy mi történik, nem -messze tőle… Négykézláb lemászik a lépcsőn, s meglesi Giannit.</p> -<p>„Oly nesztelenül jutott be Nello, hogy a tornász nem vette őt -észre. S aztán térden maradva nézte, hogy micsoda őrült rohammal -repül fivérének ép tagoktól duzzadó hatalmas alakja. S amint igy -maga előtt látta teljességében a férfierőt, megszállta az a -gondolat, hogy Gianni sohase fog lemondani tudni a cirkuszról, s -erre a gondolatra keserves zokogás tört ki belőle. Gianni megriadva -a zokogástól, hirtelen ülő helyzetet vett a trapezen, a homályban -botorkáló csomagszerü dolog felé irányitotta a fejét s nyomban -olyan hatalmas erővel lökve ki lába alól a trapezt, hogy ez -repülésében bezuzta az ablakos ajtót, fivérénél termett s ölébe -kapta őt. Egymás nyakába borultan sirtak mind a ketten és sokáig -tartott, szó kiejtése nélkül, a sirás. Egyszerre csak egy -lemondásteljes bucsupillantással <span class="pagenum"><a name= -"Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> végigsurrant hivatása összes -szerein az öregebb s aztán igy kiáltott fel:</p> -<p>– Ölelj meg, gyermekem!… Meghaltak a Zemganno-fivérek!… Csak két -hegedü-cincogó maradt meg belőlük… akik vonót fognak kezelni -ezentul… székeken ülve.“</p> -<p>Ime, a Zemganno-testvérek és a Goncourtok életének regénye. Mert -hiszen a trapez, meg a többi, csak példázat. Gianniban az a -szenvedély lobog, amelyet az irodalom ébreszt. Ambiciója az -iróművész nagyratörése. Az uj ut, amelyet keres, az, amelyre később -Zola, Daudet és a többiek lépnek; küzdelmeiket és balsikereiket az -okozza, hogy Gianni nem akar taposott ösvényen járni, hogy olyan -dolgokra tör, amelyeket a közönséges gondolkozás irodalmi -lehetetlenségnek tart, hogy <i>Germinie Lacerteux</i>-vel olyan -téren kezd kutatni, ahol előtte még nem jártak, s olyat produkál, -amit a tömeg nem érthet meg. Az amerikai lovarnő: az a temérdek -rosszakaratu lélek, aki a művészen boszulja meg, amit az ember vét, -mert hiszen a legkedvesebb gyermek is számtalan hiuságot sebez meg. -Ami Nello testi épségét megőrli: az a lázas irói munka. Tragikumuk, -hogy: a könnyebbvérü Jules Edmond becsvágyának az áldozata, s hogy -Edmondban még akkor is él az irodalom szenvedélye, mikor Julest a -testvéri szeretetből vállalt – neki, a gyöngének, halálos – munka -már rokanttá tette. És a befejezés: hogy Edmond testvéri -szeretetének feláldozza szenvedélyét, minden szép tervét, -olthatatlan becsvágyát, s elhajitja a tollat,… amelyet csak akkor -vesz ujra a kezébe, amikor öcscse már nyolc év óta halott.</p> -<p>Edmond de Goncourt, keserüségeinek egy kitörése alkalmával, arra -hivatkozott, hogy öcscse és ő, nagyobb megbecsülésre tarthatnak -számot, mint amilyenben részesülnek, <span class="pagenum"><a name= -"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> ha egyébért nem, ezeknél az -érdemeiknél fogva: Mind a ketten egész életüket az irodalomnak -szentelték. Ők ismertették meg a művelt világgal a japánok -művészetét. Az ő történelmi kutatásuk és irásművészetük ujra -megelevenitette a tizennyolcadik századot. Végre, ők a naturalizmus -uttörői, s megteremtői az első naturalista regénynek, melynek a -cime: <i>Germinie Lacerteux</i>.</p> -<p>A rosszakaratu kicsinylés, mely halálukig üldözte a -Goncourtokat, könnyen végezhet ezekkel az érdemekkel, valamint -Edmond de Goncourtnak azzal az ötödik érdemével is, hogy a -műtárgyak gyönyörü gyüjteményét szedte össze, s hogy jelentékeny -vagyonát a francia iróknak hagyta (mert ennek a vagyonnak a -kamatait ma tizenegy iró élvezi: a „Goncourt-akadémia“ tiz tagja, s -egy tizenegyedik, aki „az esztendő legjobb regényével“ megnyeri a -Goncourt-dijat.) Az utóbbi érdemhez nem kell egyéb, csak: vagyon, -meg az a fátum, hogy az örökhagyónak ne legyenek gyermekei. Hogy -egész életüket az irodalomnak szentelték, szép, de Franciaországban -akárhány iró van, aki ugyanezt elmondhatja magáról, jóllehet sokkal -több nehézséggel küzd, mint amennyit a Goncourtok ismertek. Hogy -megismertették Európával a japánok művészetét, ez érdem; de -bizonyos, hogy ez a művészet ma már nem volna ismeretlen a -Goncourtok nélkül sem. Hogy a XVIII. század szellemi életéről szóló -köteteik jelentékenyen hozzájárultak e letünt világ irodalmi -megelevenitéséhez, tagadhatatlan; de ebben az érdemben sok, -meglehetősen ismeretlen nevü iróval osztoznak, akik erről a -világról nem kevésbbé kitünő könyveket irtak. Hogy végre -<i>Germinie Lacerteux</i>-nek a megjelenése nevezetes dátum a -naturalizmus történetében, ez igaz – mert hiszen az -<i>Assomoir</i>-nak <i>Germinie Lacerteux</i> az „előfutár“-ja -<span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span> (ugyszólván: a Keresztelő Jánosa), sőt az -<i>Assomoir</i>-nak minden ugynevezett ujitása benne van már „in -nuce“ <i>Germinie Lacerteux</i>-ben – de mindez csak -irodalomtörténeti érdem. S annyival kétesebb becsü -irodalomtörténeti érdem, mert maga a naturalizmus, az elv, a -reform-törekvés, soha se diadalmaskodott, s csak annyiban vezetett -sikerre, hogy valóban nagygyá nőttek irók, akik eleinte a -naturalizmus zászlaja alatt küzdöttek, nagygyá nőttek, nem a -naturalizmus erejénél, igazánál fogva, hanem a naturalizmus -ellenére. Csökkenti végül ennek az irodalomtörténeti -nevezetességnek az értékét az is, hogy ami a Goncourtok és a Zola -alkotásaiban igazán nagybecsü, csak igen csekély részben „uj -dolog“; a Goncourtok és Zola a realizmus három nagy Leotard-ja: -Balzac, Stendhal és Flaubert fegyvereivel győztek; ezek után az -igazi hóditók után ők már csak igen kevéssé tágithatták az irodalmi -igazság birodalmát; s az a terület, amelyet még meg akartak -hóditani, tulesvén a természetalkotta határokon, nem eshetett -hatalmukba, akármilyen kitartóan hadakoztak is érte.</p> -<p>Később Edmond de Goncourt maga is másképpen gondolkozott -<i>Germinie Lacerteux</i> irodalomtörténeti jelentőségéről. A -dolgoknak az az izekre szedése – irja 1879-ben, – melyet a -társadalom alsó rétegének megfestésében Zola és ők alkalmaztak, -csak bevezetése egy nehezebb munkának, amelyet még csak ezentul -kell megcsinálni… és kezdetleges bevezetése, mert a nép asszonya -vagy férfia nagyon egyszerü lény, akit könnyü jól megismerni és -izekre szedni… a nehezebb munka az előkelő világ bonyolult lelkü -férfiának és asszonyának irodalmi megalkotása volna… behatolni a -tulfinomultság civilizáltjainak lényébe, megismerni ezek -bonyolultságát, s kiragadni ebből a sok bonyolódottságból -<span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span> a lényeget… s a realizmusnak nem az a -föladata, hogy kizáróan csak a visszataszitót irja meg, hanem hogy -müvészi irással megörökitse a szépet is, s igaz tükröt adjon a -megfinomodott lelkü lényekről, persze nem képzelgések, hanem olyan -lelkiismeretes tanulmány alapján, mint amilyennel ők a rutat -vizsgálták… a megfigyelések végtelen sorának egész tárháza kellene -ehhez, a szemüvegen ellesett vonások ezrei, s az emberi -dokumentumok nagy sokaságának egybegyüjtése, (a minőt később -<i>Chérie</i> megirásakor gyüjtött össze, meglehetősen -eredménytelenül, mert nyilvánvaló, hogy ez a könyve sikerült a -legkevésbbé)… az irodalom fiataljai csakis ezen a téren arathatnak -sikert s nem az irodalmi pocsolya talaján, ahol már épen eleget -dolgoztak elődeik (tudniillik Zola és ők).</p> -<p>Igy irt 1879-ben, amikor már ujra nagy tervek foglalkoztatták – -a <i>Faustin</i> és <i>Chérie</i> tervei – s amikor már <i>Germinie -Lacerteux</i>, mindennapossá lett sujetjével, meghaladott valaminek -tünt fel előtte. Mint Gianni, aki lenézte azt, amit mások, vagy ők -már megcsináltak, aki szakadatlanul kutatott, s mindig az ujat -kereste, „ami még nem volt“, – ujra tervelt, haláláig tervelt, hogy -magasabbra ugorhasson, mint amily magasra ember valaha ugrott. -Közben azonban, szinte elnézést kérve azért, hogy – a gyötrelmes -munkától fáradtan, idegbajtól gyötörten, öregen, rossz -lelkiállapotban – egy kissé belecsömörlött a nagyon is igazi -igazságba s most, üdülésül, a képzelet világából merit: megirta a -<i>Fréres Zemganno</i>-t, ezt az „emlékezéssel vegyes álmot“, -kisérletét „a költői realizmus terén“, legszebb és legigazabb -regényét.</p> -<p>Az „érdemeik!“ Bizonynyal volt érdemük, amelyért megbecsülésre, -sőt hódolatra tarthattak számot, de nem az, hogy hivek maradtak az -irodalomhoz, hogy fölfedezték <span class="pagenum"><a name= -"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> Japánt, hogy jó könyveket -irtak a tizennyolcadik századról, s hogy bejegyezték nevüket a -naturalizmus annáleseibe; mert ezek csak kis érdemek. Az igazi -érdemük, a nagy érdemük az volt, hogy egy halom szép regénynyel -gazdagitották Franciaország szellemi kincstárát, mely közvagyona az -egész emberiségnek.</p> -<p>Regényeiket nem ölte meg az, hogy – Gianni nógatására – nagyon -is keresték az ujat, <i>ami még nem volt</i>, hogy oda akartak -ugrani, ahová az irodalom, természeténél fogva, nem hatolhat el, s -hogy a naturalizmus olyan területekre csábitotta őket, ahol a -kutatás épen nem az ő finom lelköknek való volt. Mikor elvből, -hajlandóságaik és izlésük ellenére, a rútat turkálták: akkor is -poéták maradtak; álmodozók, mint Nello, és nagyratörők, mint -Gianni. Nem ölte meg <i>Germinie Lacerteux</i>-t sem, hogy uj -ösvényt keresve, olyan utra léptek vele, amely zsákutcába visz. -<i>Germinie Lacerteux</i> csakugyan az első, igazán naturalista -regény. Izekre szedése egy egészen az öntudatlanságig egyszerü -lénynek. Egy szegény cselédlányról szól, akiben megvolna minden -jóra vezető hajlandóság s minden jóra való készség, aki azonban -csak: asszonyi állat. Jó, mint egy kutya, de az asszonyiságban is -csak állat. Ennél a (primitiv lényeknél valóban gyakori) nagy -nyomoruságánál és jókora öntudatlanságánál fogva, a gaz férfinak, -aki kizsákmányolja, mindenre rávehető, vak eszközévé válik, s -gyorsan gurul lefelé a sárba, a sáros halálba, hogy végül tetemét a -közös sirba vessék. A történet éppen nem vonzó; a regény fakturája -olyan, mintha ez a könyv a naturalista regény mintájául készült -volna; tárgy, főalak, analizis, előadásmód: mind ama receptre -emlékeztet, amelyet később Zola szignált. De a naturalizmus csak -alapelvét, témáit és előadási módszerét tudta rákényszeriteni a -Goncourtokra; temperamentumukat <span class="pagenum"><a name= -"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> nem tudta megkötni s költői -vénájukat nem tudta kiszáritani. Hiába tudóskodnak, a költő -minduntalan fölülkerekedik bennök. Az olvasó egy női állat -természetrajzát kezdi „tanulmányozni“, olykor megütődik egy-egy -fölösleges vagy bántó részleten, de mikor végére ér a könyvnek, -mintha egy nagyon szomoru románcot olvasott volna; románcot, -melynek kis meséje nemcsak gondolkodóba ejti, hanem szinte -merengővé teszi, románcot, mely egy idegen, zord világról szól és -azért mégis megkapja, megrenditi és megborzongatja a más világból -való olvasót. És csak ekkor tudja meg, hogy már régóta a könyv -hatása alatt állott, s hogy ez a hatás egyre fokozódott, mert -olvasás közben valahonnan mind jobban és jobban érezte a tragikum -hideg levegőáramlatát, nem azét a tragikumét, melynek forrása az -egyéni elhatározás, a lehető legszabadabb akarat, hanem azét a -sokkal hatalmasabb tragikumét, amelyet először az antik -sorstragédiák reveláltak, fenségesen komor képeket adva arról, hogy -milyen vadul rázott porszem az ember azokban a gigási harcokban, -melyeket az istenek vivnak meg a földön, az istenek, vagy más -szóval: az emberben és az ember körül lévő titokzatos erők.</p> -<p>Sok olvasó lehet, aki szeretné, ha kitörölhetne <i>Germinie -Lacerteux</i>-ből néhány sort, egy-egy rövid fejezetet, egypár -henye leiró részletet, – aminél semmisem könnyebb; lehetnek, de már -jóval kevesebben, akik Germinie történetében nem találják meg a -tragikumot; akadhat olyan olvasó is, aki tagadja, hogy ez a regény, -minden naturalizmusának ellenére, voltaképpen költemény. De nem -képzelhető olyan olvasó, aki csodálattal ne adózzék az erős lelkü -Varandeuil kisasszony rajzának. Ha <i>Germinie Lacerteux</i>-ben -nem volna semmi <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= -"Page_46">-46-</a></span> egyéb: maga ez a rembrandti erejü -portrait megóvná a kora feledéstől a Goncourtok nevét.</p> -<p>Bizonyára sokkal szerencsésebben választották meg a tárgyat, -amikor <i>Soeur Philoméne</i>-t irták meg. Ez a téma rájok várt. -Egy apáca barátságot köt a kórház egyik segédorvosával. Kölcsönösen -segitségére vannak egymásnak munkájokban; az orvos elbeszélget vele -arról, hogy mi történik „odakünn“, és Filoména testvér elmerengve -hallgatja. Eltitkolja, hogy sajnálni kezdi teljes lemondását, és -nem is sejti, hogy valami vágyódást érez. Barniert is érdekli -Filoména testvér, s mikor az orvosnövendékek az ápoló apácákat -teszik élcelgetésük céltáblájává, kikel ellenük, az érzésnek azzal -a sajátságos formáju megnyilatkozásával, amelyből Flers és -Caillavet, a <i>Les sentiers de la vertu</i> szerzői, a mai idők -egyik legnagyobb szinpadi sikerét csiholták ki. Filoména testvér -nem tud erről; szeretné egészen megtériteni Barniert, aki még -legkevésbbé istentelen egész környezetében, s ugy beszél az -orvossal, akiben nem elég erős a hit, mint a betegeivel. Nem is -gyanitja, hogy kisértésbe eshetik: elkárhozni vele; csak arra -gondol, hogy ő talán megmentheti ennek az embernek az üdvösségét. E -célból jó cselekedeteinek segitő társává teszi; elküldözgeti -szegényeihez, s imádkozik érte. Egy kis közösségük még inkább -összefüzi őket: a kórházban meghal egy asszony, akinek az árvájáról -az apáca és az orvos fognak gondoskodni. Még ekkor se sejtik, hogy -szeretik egymást. De uj beteget hoznak a kórházba: egy nyomorult -asszonyi teremtést, akit valaha Barnier csábitott el. A beteget -Barniernek kell megoperálnia. Az elzüllött Romaine emlékei s a -szeretettel vegyes részvét, melyet Barnier a szerencsétlen teremtés -iránt tanusit, fölébresztik az apáca féltékenységét. Most már -megtudja, hogy szereti Barniert; lelkifurdalás és aggodalom -<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span> fogja el. Romaine meghal. Barnier, akiben -föltámadt a mult, bánatában ivásnak adja magát. Az ittasság egy -pillanatában kitör belőle, amit az apáca iránt érez; ez -fölháborodva löki el magától a részeg embert. Barnier, aki Romaine -halálával magamagát vádolja, s akit uj és reménytelen szerelme -lázassá, kétségbeesetté tesz, megöli magát. Egy boncolás után -szándékosan szurja meg magát a késével. Ki van teritve; egy barátja -virraszt mellette. A virrasztó elszunnyad; kábultságában ugy rémlik -neki, mintha egy fehér alak jelennék meg a szobában… a fehér alak -letérdel és imádkozik. És reggel a virrasztó nem találja meg azt a -hajfürtöt, amelyet azért vágott le, hogy barátja édes anyjának -elvigye az utolsó emléket.</p> -<p>Ebben a regényben érvényesül leginkább a Goncourtoknak az a -jellemző tulajdonsága, mely a naturalizmus többi rajongójától -annyira megkülönbözteti őket: az érzések nőies gyöngédsége, s a -gyöngéd érzések elemzésében megnyilvánuló, csupa érzékenységre és -csodálatosan fejlett idegrendszerre való rendkivüli finomság. De -megtaláljuk ezt a tulajdonságot többi regényeiben is. <i>Charles -Demailly</i>-t és <i>Renée Mauperin</i>-t olvasták vagy olvasni -fogják mindazok, akik ismerni akarják az ujabb regényirodalomnak -legalább a leghiresebb, legtöbbet emlegetett alkotásait. Ezek a -regények legjobb munkáik közé tartoznak. De nincs olyan gyönge, -olyan kevéssé sikerült munkájuk, amelyből ki ne tünnék -megfigyelésük gazdagsága, emberismeretük mélysége és irnitudásuk -virtuózitása.</p> -<p>Talán egy kissé visszaéltek ezzel a virtuózitásukkal. Talán -többet akartak festeni, paletta nélkül, mint a mennyit tollal -lehet; talán néha a természetesség rovására keresték a formát és a -szineket – ha igen, nagy <span class="pagenum"><a name="Page_48" -id="Page_48">-48-</a></span> gyötrelmekkel, folytonos -verejtékezéssel adóztak azért a szenvedelmükért, hogy -mesterségükben folyton a lehetetlent próbálták, hogy mindig a -legnehezebben kivihetőt sóvárogták, s hogy, mint Gianni és Nello, -„olyan magasra akartak ugrani, amilyen magasra ember nem ugrott -soha“. (Milyen fizikai szenvedésükbe került az alkotás, többször -elmondják <i>Napló</i>-jukban.) Talán abban is van valami igazság, -hogy nagyon is átadták magukat érzékenységüknek, s alkotó hevüknek -nem váltak mindig uraivá: a tökéletesség, a melyért vivódtak, nem -adatott meg nekik. De lázas „gyakorlataik“ közben annyi müvészit -produkáltak, hogy a „modern olympiai játékok évkönyveiben“ méltán -került nevök a leghiresebb nevek mellé, abba a sorba, melyet „a -nagy Leotard“ kezd meg.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_49" id= -"Page_49">-49-</a></span></p> -<h2>DAUDET.</h2> -<p>Az ötvenes évek közepén, valamelyik februári napon, egy -közellátó, fázékony, éhes fiatal ember érkezett Párisba, félénken -szorongatva zsebében az utolsó két frankját. Tizenhat éves volt; -Nimes-ből jött, a „dallal telt mezők“ vidékéről; az irodalomnak és -az irodalomból akart élni. A pályaudvaron a bátyja várta s gyalog -mentek a Quartier Latin felé; a fiatalabbik testvér podgyászát egy -hordár targoncán vitte utánuk. Az idősebbik testvér bár öcscse -szemében gazdagnak tünt fel, a kocsi fényűzését még nem engedhette -meg magának. Titkári állást töltött be egy öreg ur mellett, aki az -emlékiratait mondta tollba neki s e munkájáért hetvenöt frank havi -fizetést kapott az öreg urtól. Ebből a hetvenöt frankból -szándékoztak megélni addig, amig a szerencse az ifjabbikra is -rámosolyog. A szerencse azonban jó sokáig váratott magára. A lányos -arcu fiatalabbik testvér hónapokon át dologtalanul kóborolt az -<i>Odéon</i> körül; az egyetlen foglalkozása az volt, hogy a hires -embereket leste. Verseit és cikkeit az ujságok nem közölték. -Egyszer egy tizedrangu ujság megkönyörült rajta s egy cikkét -elfogadta. De Orsini éppen akkor hajitotta el bombáját; a -megbizhatatlan hirlapokat üldözni kezdték, a tizedrangu ujság -megjelenését örökre eltiltották, s a cikk nem jelenhetett meg. E -katasztrófa után vagy két évig az álmodozásnak és a henyélésnek -élt; egyik kávéházból a másikba csatangolt s páratlanul -<span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span> hűséges közönsége volt a Gambetta -kávéházi orációinak. Közben egy verskötetet állitott össze. -<i>Amoureuses</i> cimen. Házalni kezdett vele, sorra járta az -összes kiadókat, de akárhányszor jelent meg, akármelyik kiadónál, -csodálatosképpen mindenütt s mindig ugyanazt a feleletet kapta: „Az -ur nincs itthon.“ Végre véletlenül megismerkedett egy obskurus -kiadóval, akinek megtetszett a cim s a verskötet megjelent. Ettől -fogva az ujságok is közölni kezdték a cikkeit és apró -elbeszéléseit; bejutott a <i>Figaro</i>-hoz s az <i>Odéon</i> -előadatta egy egyfelvonásosát. Az első szinpadi siker hire -Algériában érte utól, mert a bohém-élet megrenditette egészségét s -már huszonkét éves korában hozzá kellett látnia, hogy a gyógyulást -keresse.</p> -<p>Most már nagy kedvvel folytatta irodalmi munkálkodását, de e -nagy kedvnek meg nem felelő eredménynyel, s fölötte váltakozó -sikerrel. Második szinmüvét kifütyülték, apró elbeszéléseinek -rendkivüli értékét csak kevesen vették észre. És a siker csak akkor -szegődött hozzá állandó kisérőül, mikor megirta első regényét s ez -a regény a francia akadémia feltünően hangzó dicséretét szerezte -meg neki.</p> -<p>Időközben bátyja, a titkár, szintén az irodalomra adta magát s -ez a gyakorlati érzékkel megáldott ember sokkal hamarabb szerzett -magának „pozició“-t, mint öcscse, az álmodozó. A hirlapirás terén -nagyobb polcra jutott s az irodalomban is gyorsabban tett szert -„név“-re. Ujságcikkeit mindenütt szivesen fogadták, szindarabjait -sikerrel adták elő, regényei hamar találtak kiadót és -olvasóközönséget. Ügyes, elmés, szórakoztató, elmeélre és -tanultságra valló munkái meg is érdemelték a közönség figyelmét. De -a sors csak hamarább kedvezett neki, mint öcscsének, s ha emezt -megvárakoztatta, kettőjük közül mégis csak az idősebb testvér -<span class="pagenum"><a name="Page_51" id= -"Page_51">-51-</a></span> huzta a rövidebbet. Gyorsan tett szert a -közepes sikerre, de aztán örökre ott rekedt azon a pozición, ahová -hamarosan jutott el; a fiatalabbik testvér ellenben, miután sokáig -küzdött a balszerencsével és nem egy szűk esztendőt bőjtölt át, -olyan sikereket ért meg, aminőket a végzet csak a kiválasztottak -számára tartogat. Erneste Daudet megmaradt a francia irodalom -egyszerü munkásának, a sok ezer egyikének: Alphonse Daudet nevét -pedig szárnyára vette a világot átjáró hir. Az öregebbik testvér -mindig: Erneste Daudet maradt; megtartotta keresztnevét, mint -jelzőt és pedig mint kicsinyitő jelzőt: mert <i>Fromont</i> óta -maga a vezetéknév, a Daudet név, csak igy röviden, a fiatalabbik -testvért jelenti. És Larousse legkisebbik zsebszótára, mely a -vésővel dolgozó Klió szófukarságával jegyzi fel a tudnivalók közül -a legszükségesebbet, nem emliti Erneste Daudet-t, de tud róla, -hogy: Alphonse Daudet, francia regényiró, Nimes városában született -1840-ben.</p> -<p>Ez a két sornyi figyelem magában foglalja, ha nem is fejezi ki, -annak elismerését, hogy az ujkori francia regényirók közül alig -ketten-hárman tettek kortársaikra oly nagy s talán senki se olyan -általános hatást, amilyet Alphonse Daudet, s hogy ez a siker, -amilyen kivételes, olyan megérdemelt volt. Minek tulajdonitható ez -az oly sokáig hiába várt, de aztán annál gazdagabb kárpótlással -érkezett, kivételes és megérdemelt siker? Mi magyarázza meg Daudet -kései, de szinte páratlanul messze terjedő hatását? Minő -tulajdonságok erejénél fogva küzdötte fel magát a megpróbáltatások -sebesültje az irodalmi verseny koszorusai közé? Mi az irásaiban, -ami végre is megragadta az olvasók százezreit, s mi az, ami okos, -ügyes, elmés bátyja munkáiból hiányzik? Amig irásait csupán a -bátyja munkáival hasonlitjuk össze: ezekre a kérdésekre könnyü -felelni. Elég általánosságban <span class="pagenum"><a name= -"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> annyit mondani, hogy: -Alphonse Daudet költő volt, a bátyja pedig csak jó iró-mesterember, -amilyen akad száz meg száz; vagy igy distingválni: Erneste Daudet: -a jó iró-munkás, akiből nem hiányzik se a tartalmasság, se az -érdekesség, csak a kiváló egyéniség, Alphonse Daudet pedig: a -zseni. De ha Alphonse Daudet-t a francia regényirodalom -korifeusaival hasonlitjuk össze, ha hatását emezek sikereihez -mérjük: a feleletet már nem üthetjük el ily rövidesen.</p> -<p>Olyan általános tetszés, amilyen Daudetnak, a többi nagy francia -regényirónak nem jutott osztályrészül. Balzac és Flaubert nagy -hatást tettek kortársaiknak nem tudni hány százalékára, elhatoltak -távoleső régiókba, és sikerük egyre növekszik; de az olvasóközönség -zömét soha se tudták elhóditani a léhaságok iróitól. Stendhalt és a -Goncourt-okat mindig csak a legmüveltebbek kisebbsége fogja -értékelni. Zola az olvasóknak olyan tömegét izgatta fel, mint -előtte senki, de munkássága majdnem ugyanannyi gyülölettel -találkozott, mint amennyi méltánylással. A hatás általánossága -dolgában csak Guy de Maupassant vetekedhetik Daudetval, de Daudet -több szivet hóditott meg, mint Maupassant. Daudet mindenkit -elragadott. A legfinnyásabbakat épp ugy, mint a naivakat. A -művésziért rajongókat éppen annyira, amennyire azokat a gyermeteg -lelkeket, akik az olvasmányban csak a szórakozás vagy az -elérzékenyülés szerét keresik. A külföldet, ahol a legjelesebb -franciákra is elfogult itélet vagy hüvös birálat várakozott, Daudet -diadallal járta be. Elmondhatni, hogy Daudet meghóditotta az egész -világot.</p> -<p>Pedig irodalomtörténeti jelentősége nem oly nagy, irói -egyénisége nem oly eredeti, mint azoké, akiket emlitettünk. A -többiek mind uj ösvényeket nyitottak; gondolkozásunk, képzeletünk, -érzésvilágunk számára uj <span class="pagenum"><a name="Page_53" -id="Page_53">-53-</a></span> területeket fedeztek fel. Daudet a -régi nyomokon járt s csak egy zsenivel gazdagitotta a francia -irodalmat. Azért irói egyénisége nem határozható meg oly kevés -szóval, mint a többieké. Hogy miben állott Balzacnak, Stendhalnak, -Flaubertnek, a Goncourtoknak, Zolának és Maupassantnak az -eredetisége, hogy melyek az itt felsoroltaknak ama tulajdonságaik, -amelyek megkülönböztetik őket mindenkitől: néhány szóval el lehet -mondani. Daudetnak az egyénisége nem rajzolható meg ily könnyedén; -neki nincs olyan tulajdonsága, amely csakis az övé.</p> -<p>Hogy az imént fölvetett kérdésekre szabatos feleletet adhassunk: -még egy nehézséggel kell számot vetnünk. Daudet kivételes -népszerüségét <i>Fromont</i> és <i>Jack</i> alapitották meg. Ezek a -regények nem tökéletes munkák, talán nem is legelső rangu -alkotások. Mind a kettőn nagyon érezhető Dickens és Flaubert -hatása. De <i>Fromont</i> nem vetekedhetik <i>Bovaryné</i>-val. -Mind a kettő erkölcsrajz: valóságos tanulmány a kicsinyes -viszonyokkal bajlódó polgáremberek életéről. Csakhogy -<i>Fromont</i>-ban a jellemrajz nem oly megdöbbentően igaz, nem oly -minuciózusan finom s kivált nem oly mélyreható, mint -<i>Bovaryné</i>-ban, hogy Flaubertnek ama sajátos müvészetéről, -amelynek erejénél fogva néha egy pár szóval nagy perspektivákat -nyit és egész horizonokat világit meg, ne is beszéljünk. A mese -<i>Fromont</i>-ban inkább a szórakoztatás célját, mint az igazságot -szolgálja; az alakok szinesek, de inkább csak a külsőségeikkel -hozakodnak elő. Risler olyan Bovary, aki már szinpadra termett; aki -a szerencsétlenségben „átalakul“; aki sokáig kicsinyes, de -alkalomadtán fenségessé válik. <i>Fromont</i>-ban a tárgy se -egységes; az alap-problémának természetes kifejlesztését előbb -késlelteti, majd zavarja, akadályozza, megmásitja az előbbit nyomon -követő második <span class="pagenum"><a name="Page_54" id= -"Page_54">-54-</a></span> probléma: a kereskedelmi becsület -problémája. Egészben <i>Fromont</i> inkább finom és érdekes, mint -hatalmas munka. Ha mégis sokkal általánosabban tetszett, mint -<i>Bovaryné</i>: ezt nem tulajdonithatjuk a <i>Fromont</i>-ban is -bőven található artisztikus jelességeknek. Delobelle alakjának, -mely Dickens figuráira emlékeztet, vagy Désirée-nek, akinek költői -alakját Daudet már a maga ecsetével s a szivárványtól ellesett -végtelenül finom szinekkel festi, hanem annak, hogy Daudet -<i>Fromont</i>-ban kibékiti a hétköznapi morált, tartózkodik a -szerelmi élet rejtelmeinek az érintésétől, kigyomlálja -megfigyeléseiből az élet brutalitásait, s mint igazságosztó azok -álláspontjára helyezkedik, akik az emberekben csak angyalokat vagy -ördögöket látnak.</p> -<p><i>Jack</i> se kifogástalan kompozició. Gazdag gyönyörü -részletekben; Dargenton alakja bármely mesterhez méltó – Jack -anyjának alakja már kissé felszinesen rajzolt – de az első résznek -akaratlanul <i>Nickleby</i>-ból kölcsönzött milieuje itt nem hat az -igazság erejével. Az elképzelhetetlen igazgató elképzelhetetlen -gimnáziumában karrikaturákat találunk, melyeknek külsőségein -meglátszik az angol eredet. És <i>Jack</i> aligha tett volna olyan -nagy hatást, ha azokhoz, akiket a regény gyönyörü részletei -megkaptak, nem csatlakoznak mások, még többen, akiknek jól esett -elérzékenyedni az üldözött ártatlanság sorsán, akiknek a sirás is -„mulatság“, élvezet.</p> -<p>Alphonse Daudetban több az érzelmesség s különösen több a -szabadon bugyogó, könnyen kiáradó érzelmesség, mint a nagy francia -regényirók bármelyikében. De érzelmessége nem homályositja el -látását s megindultságát szelid, finom, kedves irónia követi -nyomon, amely irónia kellemesen ringatja át az olvasót a -meghatottságból egy másik, az előbbivel szinte ellentétes -<span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span> szenzációba. Azonkivül Daudet, mint az -érzelmesebb emberek általában, vig is tud lenni. Szereti a tréfát s -ért a tréfáláshoz; a délvidékinek ez a vonása megmaradt benne. Hogy -több benne a kedély, mint az egész ujabb francia irodalomban, tanu -rá: <i>Tartarin</i>: s hogy több érzéke van a humor, az -érzelmességből fakadó nemesebb vidámság iránt is, mint amennyit a -franciákban rendesen találunk, annak számtalan kis elbeszélése, -regényalakjainak egész sokasága s nagyobb műveinek akárhány -részlete fényes bizonyságai. Megvan benne, ami csaknem az egész -francia irodalomból hiányzik, s kétségtelen, hogy lelki rokonságra -közelebb áll Dickenshez, mint franciául iró nagy vetélytársaihoz, -akiknek irodalmi elveit magáévá tette, akikkel egy célra tört és -egy ösvényen haladt.</p> -<p>Ez bőségesen megmagyarázza kivételes népszerüségét. Azoknak az -olvasóknak, akik az olvasmányban főképpen az elérzékenyitő és a -felviditó elemet keresik, – akiknél a történetben az a fő, hogy -„jól végződjék“, vagyis, hogy a szerző, miután alaposan -meginditotta, összefacsargatta, agyon ijesztgette szivünket, miután -egy párszor jól megnevettetett és jól megríkatott, a mindnyájunkban -élő boldogulási ösztön szerint mérje ki alakjai számára az -„igazságot“ s a maga világában a gondviselést pótolja, amit a való -világban az élet rendesen elmulaszt, – azoknak az olvasóknak, akik -a regényt aszerint értékelik, amint több vagy kevesebb, és jobb -vagy kevésbé jólelkü alakok szerepelnek benne, akik nem bocsátják -meg az irónak, ha annyi rossz embert szerepeltet, mint amennyit az -élet produkál, – azoknak az olvasóknak végül, akiknek esztetikai -elve mindössze annyi, hogy: az élet csunya oldalairól pedig a -regényben ne legyen szó, mert hiszen éppen ezek elől menekül az -ember a könyvek közé, – azoknak az <span class="pagenum"><a name= -"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> olvasóknak, akik a -regényalakoktól főképpen idealizmust, az irótól pedig -mindenekfelett illendőséget várnak: gyönyörködniök kellett -<i>Fromont</i>, <i>Jack</i> és <i>A nábob</i> hol elérzékenyitő, -hol felviditó, a szivet jól megdolgoztató, érdekes és -illetlenségekkel be nem mocskolt meséjében. A nem komplikált -lelküeket, a tisztákat, a fiatalokat, – ha ez utóbbiak nem is éppen -tiszták, de még a jövőnek, reményeiknek, tehát bizonyos -idealizmusnak élnek – az egyszerüeket, s azokat, akik idősebb -korukban is gyermekek maradnak, szóval mindazokat, akik a -könyvekben leginkább azt keresik, amivel az élet többnyire adós -marad: Daudetnak könnyü volt meghóditania. És ez a sokaság hiven -kitartott mellette <i>Numa Roumestan</i>. <i>Sapho</i>, a -<i>Királyok a számüzetésben</i>, az <i>Evangelista nő</i>, a -<i>Halhatatlan</i>, stb. megjelenésének idején is, bár e későbbi -munkáiban Daudet már kevésbé tartotta számon a nagyközönség sokféle -érzékenységét s bár e regények egyike-másika – <i>Sapho</i> például -– a benne felhalmozódott keserüséggel és váratlan szókimondásával -megkockáztatta azt, hogy a szerző könnyen elveszitheti a sokaság -kegyét.</p> -<p>De mivel nyerte meg Daudet azokat, a kik már nehezebben -elégithetők ki, a válogatósakat, akik más nézőpontból itélnek, akik -munkáiban főképpen az életigazságot és a művészetet keresték, a -komplikáltabb lelküeket, akik Daudet-t más nagyokkal hasonlitották -össze?</p> -<p>Mindenekelőtt: irásművészetével. Sokáig tartott, mig ennek -elismerését kivivhatta. <i>Fromont</i> megjelenése idején még nagy -nyelvbeli helytelenségeket, hibákat vetettek a szemére. De aztán -észre kellett venni, hogy ez az iró, akit délvidéki -szabadosságaiért egy párszor közepes birálók leckéztettek, mestere -a szavakkal való megelevenités müvészetének, a szófüzés egy -bizonyos <span class="pagenum"><a name="Page_57" id= -"Page_57">-57-</a></span> fokon tul éppen nem egyszerü, szép -játékának. Észre kellett venni, hogy e tekintetben is egészen -sajátos intuició lakik benne. Hogy olyan szavakat talál, amelyek -mélyen bevilágitanak egy-egy alak lelkébe, s olyanokat, melyek az -olvasónak emlékezetébe vésik valamely cselekvés egyes jeleneteit. -Zsenijének ezzel a feltünő vonásával vivta ki, hogy, miután -<i>Fromont</i> és <i>Jack</i> kiemelték az ismeretlenségből, -nemsokára „az irodalomban is“ általánosan elismerték. Bajos lett -volna tovább is lekicsinyelni, mert nyilvánvalóvá lett, hogy -irásművészet dolgában sok nagy riválisát tulszárnyalja. És -jegyezzük meg itt, hogy az a rettenetes betegség, mely harminc -esztendőnél tovább rágódott életének fáján, s mely nemcsak testét -őrölte meg, hanem végezetül lelkére is rásulyosodott, – megtámadta -ugyan tehetségét, olyannyira, hogy utolsó éveiben keletkezett -munkái erőtlenség és fáradtság nyomait viselik magukon, de -irásművészete, adományainak e legfeltűnőbbje, végig nem lankadt, -nemcsak hogy nem lankadt, ellenkezőleg annyira tulfinomodott, mint -néha haldokló szivbajosoknál látni, hogy náluk az öt érzék -valamelyike annyira kiélesedik, amennyire ez az egészséges embernél -nem tapasztalható. Érdekes képet ad erről a rendkivüli -irásművészetről <i>A három csöndes mise</i> cimü karácsonyi meséje, -melyben a szavak ritmusa valami stilszerüen misztikus, és mégis -élénk melodiával kiséri a misztikus és egyszersmind tréfásan -hangulatos, álomszerü mesét. Ez az irásművészet már félig zene; a -mint leirásaiban, kivált ha szülőföldjéről, a Provence-ról van szó, -Daudet nemcsak iróművész, hanem egy kissé festő is.</p> -<p>A másik irói erénye, amelyet végre is észre kellett venni: -előadásának kedvessége, mondhatni: bájossága. Miben állott s honnan -eredt ez a megnyerő és <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= -"Page_58">-58-</a></span> ritka tulajdonság? Erre a kérdésre a -leghamarább ugy adhatjuk meg a feleletet, ha arra utalunk, hogy ez -a sajátság hol tünt fel legelőször. Apró elbeszéléseiben, -amelyeknek nagy részét még fiatalkorában irta meg, s amelyeket -később <i>Contes du lundi, Lettres de mon moulin, Le Petit Chose, -Les Femmes d’artistes</i> stb. cimen adott ki. Ezekben a kis -elbeszélésekben legelőször a fiatal álmodozó, a költő szólalt meg. -Az álmodozó, aki szinte fél a valóságtól, aki csupa érzékenység, -aki kicsinységek miatt szenved és kicsinységekben tud gyönyörködni, -aki megsiratja gyermekjátékait, és hosszasan bucsuzik a -szülőföldtől, melyet elhagyott, attól a kis világtól, melynek -fölfedezője és királya volt. A költő, akinek érzékenysége oly nagy, -mint a gyermekeké, s akinek, mert maga is tud sirni, megvan az az -adománya, hogy meg tudja rikatni az embereket s gyermekességeivel -kövér, meleg könycseppeket csal ki a szemükből. És ez a poéta, akit -ismeretlensége, a sorssal küzködése, éveken át tétlenségre, -henyélésre, ácsorgásra, szemlélődésre kárhoztatott, mikor irni -kezd, mikor már megirhatja, ami foglalkoztatja: csak azt irja meg, -amit látott, a Provence-ot, Algériát, Páris bohémvilágát, a -kicsinyes embereket, akik között él, a furcsa szalónokat, ahova -bekukkanhatott, mert ugy találja, hogy amit az ember lát, -érdekesebb, mint amit kitalálhat, amit csak elképzel. Észreveszi -milyen furcsa állatjai vannak a jóistennek, – hogy az élet -mulatságos látvány, – hogy minden emberben bolondos ellentétek -rejtőznek, – hogy semmi se oly megkapó, mint az a játék, amelyet az -élet és a halál játszanak az emberrel, olyan dolgokat találva ki -számunkra, amelyek mindig meglepnek, s hol megnevettetnek, hol -meginditanak. Az, amit lát, nem sorvasztja el benne az álmodozót. A -sok megfigyelés után is megmarad költőnek, <span class= -"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> aki, -mialatt hiven irja le, amit látott, közben nem rejti el -megindulását; s mert nem titkolja el érzéseit, hangulatokat kelt az -olvasóban is. De egyszersmind megőrzi tisztánlátását; nem talál ki -semmit, csak azt irja meg, amit a maga szemével látott, ami ő benne -magában visszhangot keltett; nem eszel ki történeteket, amelyek -meghatóaknak tünhetnek fel, de csak az olvasó elérzékenyitését -célozzák; ellenkezőleg, ha olyat ir le, ami őt magát is -elérzékenyitette, élénk szeme fölfedezi a megható jelenséget -környező élet derüs momentumait, iróniája ellenőrzi a tragikumba -belekukkanó furcsaságokat, tetten éri a legszomorubb dolgok -közelében is ott rejtőzködő humort, s valami veleszületett -könnyedséggel suhan át a megilletődésből a szeliden csipős -tréfálózásba, oly sebesen ragadva magával az olvasót az egyik -hangulatból a másik hangulatba, mint ahogy’ egy könnyü ekipázs -hajtat el a temető széle mellett, városokon, falvakon, völgyeken -keresztül, a mezőkön, a körutakon és a cigánysoron át.</p> -<p>És nagy munkáiban ugyanaz, aki apró elbeszéléseiben. -Tagadhatatlan, hogy nagy munkái nem olyan tökéletesek, mint -apróságai. A nagy ideák nem igen csábitották; nem voltak -világ-reformáló eszméi, gondolkozása mindvégig fölötte konzervativ -maradt, s csak a maga körének kisebb-nagyobb dolgai -foglalkoztatták, a világnak az a része, mely ezen kivül esett, nem -igen érdekelte. Iratainak összességéből, de kivált egyik-másik -regényének alapeszméjéből azt lehet következtetni, hogy az -ismeretek világában meglehetősen tájékozatlan volt, s hogy az őt -közelebbről nem érdeklő dolgokról naivan, felületesen gondolkozott. -Valószinü, hogy nem sokkal több „ideá“-ja volt, mint amennyi egy -provence-i troubadour-nak. De ha e tekintetben gazdagabb: ennek -aligha látta volna hasznát. A nagy ideák kifejtéséhez <span class= -"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> ereje -elégtelennek bizonyult volna. A kompozició, az arányos fölépités, a -logikus elrendezés művészete sohase volt erős oldala; a művészi -oekonomiát nem tudta megtanulni, akárhány regényéből még az -egységesség is hiányzik; vannak munkái, amelyek tulajdonképpen -hangulat-képek, amelyek egyes fejezetei között jóformán csak az -alakok vissza-visszatérése alkotja meg az összefüggést. -Tehetségének ebből a fogyatékából ered, hogy nagy munkái éppen nem -egyenlő értéküek; hogy van regénye, amelyik csupa gyönyörüség, s -van, amelyik csupán néhány fényes lapjával különbözik a -regényirodalom középszerü termékeitől. Innen ered, hogy java -regényeiben is itt-ott bántó vázlatosságra bukkanunk; az iró néhány -szines, eleven fejezetben fölkelti az olvasó érdeklődését valami -iránt, s azt, ami iránt az olvasó most már a leginkább érdeklődnék, -a továbbiakban csak egy pár szóval intézi el s a fölkeltett -érdeklődés kielégitése helyett más csapásra tér át. Néhol egy -regény helyett két-három regényt ad, melyek közül legalább egy -befejezetlen marad; néhol meséjének éppen a fő jeleneteit nagyolja -el. Innen ered végül, hogy több regényében van – s nem egy – néha -ragyogó, néha gyöngébb fejezet, amelyik, ha jó, ha rossz, de nem -tartozik a tárgyhoz. Utolsó regényei szinben is halványabbak, mint -az elsők; kevesebb bennök az elevenség, de ez már a kifejlődött -betegség árnyéka. Daudet azok közé az irók közé tartozik, akik -munkájukkal a legjobban megdolgoztatták az idegeiket; az utolsó -stádiumba jutott idegbajnak tehát nyomot kellett hagynia az irásain -is.</p> -<p>De a leggyöngébb regényében is vannak ragyogó lapok, és nagy -munkái gazdagság dolgában nem állanak novellái mögött. Itt is, ott -is ugyanaz az erő nyilatkozik meg: egy senki másra nem hasonlitó -elbeszélő, aki izről-izre költő. Itt is, ott is csupa becses -megfigyelést <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span> kapunk, amelyeket egy nagyon izgékony -képzeletü, finom érzéseknek élő poéta ad elő, a legtökéletesebb -irásmüvészettel. Az a mindig munkás képzelet, mely a köznapi -jelenségekben is divinálja a költői vonást, s az az -aeol-hárfaszerüen finom érzékenység, mely a legcsekélyebb -benyomásra is megremeg, ritkán jár együtt magasfoku éleslátással. -Daudetban együtt vannak ezek a tulajdonságok, s talán Jules -Lemaitre<a name="FNanchor_4" id="FNanchor_4"></a><a href= -"#Footnote_4" class="fnanchor">4)</a> világitja meg legjobban ezt -az uj eszmékkel nem hivalkodó, és mégis eredeti, pár szóval nem -könnyen jellemezhető irói egyéniséget, mikor azt mondja: Daudet-t -nem egy bizonyos tehetségnek rendkivül kifejlődöttsége különbözteti -meg a rangban hozzá hasonlóktól, hanem különböző, szinte ellentétes -tehetségeknek összetalálkozása, és az, hogy ezek az együtt ritkán -jelentkező tehetségek mind igen nagy mértékben vannak meg benne. -Mindenesetre a ritkább jelenségek egyike, hogy aki csupa képzelet, -érzés, ötlet és hangulat, e tehetségeivel sohase szolgált egyebet, -csak: a valóság folytonos figyelésével koronkint megpillantható -egyetemes örök igazságot.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_62" id= -"Page_62">-62-</a></span></p> -<h2>ZOLA.</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Azoknak, akik mostanában immár közel jutottak életük ötvenedik -évéhez, vagy ezt meghaladták, megadatott valami, amit más idők -vénei talán soha se sorolhattak a tapasztalataik közé. Megadatott -nekik az a különös élmény, hogy már mindent meglátó, értő szemmel, -a felnőtt ember megfigyelő képességével nézhették végig egy -csodálatos irói pályafutásnak a nadirtól a zenitig hovatovább -gyorsuló iramban haladását s hirtelen megszüntét, egy példátlanul -munkás és küzdelmes – a müvelt világot egyre jobban érdeklő, izgató -s olykor lázba ejtő – életnek egész lezajlását, egy sikerekben -kivételesen gazdag, a közvetetlen hatást tekintve meglehetősen -páratlan, a maga érdekességében egyetlen irói sorsnak egész -leforgását, egy hatalmas akaratu és hegyeket mozgató erejü embernek -a nagy sokasággal szemben való egész győzelmes harcát, egy -tapogatózva és bukdácsolva meginduló irónak a világhirhez, a -köztisztelethez, a legkevésbbé vitatható dicsőséghez, az általános -megbotránkozástól az általános elismertséghez vezető egész -viszontagságos utját, egy éhenkórász ujságirónak a titánok módjára -csatázó forradalmárrá való átváltozását s ennek a forradalmárnak -jelentőségben egyre nagyobb összes csatáit, összes diadalait.</p> -<p>Ez a csodálatos irói szereplés visszahelyezte jogaiba a -meteorfutásról szóló, többnyire ok nélkül <span class= -"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> -emlegetett, nagyon is elhasznált és ezért hitelét vesztett -hasonlatot. Attól fogva, hogy Zolának a szereplése megkezdődött, -addig az időpontig, amikor Zola beköltözött a Pantheonba, nem -egészen harminc esztendő folyt le. Harminc esztendő bizonyára nagy -idő az egyes ember életében, de a gondolatok világában harminc -esztendő csak egy pillanat. És ha azt az óriási hatást és -ellenhatást, azt a temérdek elváltozást, azt a nagy átalakulást -tekintjük, amelyek a Zola pályafutása nyomán keletkeztek, ha -körülnézünk azon a nagy területen, ahol ez a pályafutás nyomot -hagyott, alig tudjuk elhinni, hogy mindez nem egészen harminc -esztendő alatt történt. Hol vannak a romantikusok?! Hol a tavalyi -hó?! Az az iskola, amely ellen ez a forradalmár sikra szállott, már -régesrég az irodalomtörténeté. És az irodalomtörténeté immár az az -iskola is, amelyet a forradalmár alapitott; az alapitó még megérte, -hogy az uj irodalom, amely éppen az ő akadémiájából került ki, -végrehajtotta az elhagyott iskolával a nagy leszámolást. Hol van ma -már a naturalizmus? Hol a tavalyi hó? A naturalizmus, miután -megtette a maga rengeteg hatását, miután egy keveset ártott és -nagyon sokat használt, uj irányoknak, uj törekvéseknek adta át a -vezető szerepet; és alapitója, bár az aggkort nem érhette meg, -jóval tulélte magát az iskolát. Fiatal irók, akik itt kezdték, -ujabb irányokból még ujabb irányokba kalandoztak azóta; és volt a -mesternek olyan tanitványa is, aki az iskola elszánt harcosaként -kezdte, majd kivált az iskolából, szakitott minden iskolával s -azóta már jó régen átköltözött a halhatatlanságba. De ettől a Guy -de Maupassant-tól kezdve a legeslegujabb irókig – és nemcsak a -franciákat kell számitanunk, hanem a más nemzetbelieket is – alig -akad egy-kettő, aki egyet-mást ne köszönhetne, ha nem magának a -<span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span> naturalizmusnak, legalább a naturalizmus -egyik-másik üdvös hatásának; és maga az alapitó, amikor tulélte az -iskoláját, egyéniségének a nagyságával már régen fölébe nőtt minden -iskolának, a magáénak is.</p> -<p>Még bámulatosabbnak tünik fel, hogy ez a nagy átváltozás nem -egészen harminc esztendő alatt történt, ha azokat a küzdelmeket -tekintjük, amelyekből ez a forradalmár győztesen került ki. Micsoda -megbotránkozással találkozott az ujitó első föllépése! Milyen nagy -ellenhatást, milyen általános resszenzust keltettek fel további -kisérletei! Milyen nagy sokaságokat és milyen nagy egyéniségeket -talált szemben magával a hosszantartó, folytonos harcban, az örökös -csatározásban! Mennyi konvenciót kezdett ki, hány megszokott -gondolatot, érzést sebzett meg, mily vakmerően hivta ki maga ellen -a közizlés felháborodását! Nem kimélt semmit, amiben nem hitt; nem -volt mérsékelt; nem ismerte fel az előitéletekben felhalmozott -erőt; nem alkudott meg semmivel, még a filozofikus kételkedés józan -intelmeivel sem. Fanatikus volt, mint azok, akiket megtámadott; -örömét találta a harcban; olyannyira hitt a maga igazában, -olyannyira nem tekintett ezen kivül semmi más, elképzelhető -igazságra, s olyannyira az élet örömét találta a küzdelemben, hogy -megtámadott megdönthetetlen igazságokat is, amelyek az ő igazánál -erősebbek, de nem tartoztak az ő igazságai közé. Azért -szenvedélyesebb viták talán soha se hangzottak el irodalmi -tárgyról, mint az ő könyveiről. De nagy egyénisége és hatalmas -aktivitása egyre több ellenséget fegyverzett le. Milyen kis tábor -volt körülötte akkor, mikor a <i>Bien public</i> szerkesztősége, az -olvasóközönség felzudulása következtében az <i>Assomoir</i> -folytatásának közlését egyszerüen megszüntette! És mikor meghalt, -már nem igen akadt, aki irói <span class="pagenum"><a name= -"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> egyéniségének a nagyságát -letagadni igyekezett volna; temetésén ugyanaz az Anatole France -tartotta a legszebb beszédet, aki valaha a legkitartóbban és a -legtöbb tehetséggel gunyolta.</p> -<p>De mikorára lefegyverezte ellenesei legnagyobb részét: mily -sikerek voltak már mögötte! Könyveit minden müvelt nyelvre -leforditották, a világ minden tájékán olvasták, olyan -példányszámban, aminőről előbb a könyvkereskedők nem is álmodtak, -és hatása a munkássága nyomán világszerte jelentkező irodalomra -ekkor már olyan nyilvánvaló, olyan szemmellátható és olyan -mélyreható volt, aminővel élő iró talán soha se dicsekedhetett. Nem -egészen harminc esztendő választotta el attól az időtől, amikor -rossz versekkel a zsebében, éhesen, öt frankra vadászva bolyongott -Páris utcáin és nemcsak a legjobban olvasott, a legtöbb anyagi -sikert élvező irója volt a világnak, hanem egyszersmind az az -irója, akinek az irodalomban a legnagyobb hatása, legtöbb epigonja, -legtöbb egyenes leszármazója jelentkezett, és aki, mert eddigelé -páratlan bátorsággal és hatalommal markolt bele a korát izgató -problémákba, az iróságával a legnagyobb társadalmi jelentőségre -tett szert.</p> -<p>Mikor egy ostoba véletlen a még javaerejében lévő férfit -kidöntötte az élők sorából, az az iró volt, aki a szellemiekben és -az anyagiakban egyaránt a legtöbbet érte el összes kortársai közül, -akinek a szava a legmesszebbre szólt és akinek a dicsősége, ugy -irodalmi hatásában, mint munkásságának társadalmi jelentőségében, a -legintenzivebben fénylett és a legnagyobb távolságokba hatolt el. -Mi mindent kellett legyőznie, amig idáig juthatott, a nehézségekhez -mérten oly rövid időn!</p> -<p>Még sokáig fognak foglalkozni – az irodalomtörténet <span class= -"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> -kétségtelenül részletesen – azzal a kérdéssel: mily erőnek -köszönhette, hogy győzött, és hogy, mig iskolája még életében -megbukott, ő maga, aki olyan alant, olyan tétovázva kezdette, majd -később olyan nagy hatalmaknak üzent hadat, végre is – és -küzdelmeihez arányitva igen rövid időn – eljuthatott a Pantheonba? -Néhány szóban talán igy lehet felelni erre a kérdésre.</p> -<p>Bizonyára megkönnyitette győzelmét munkásságának társadalmi -jelentősége. Az, hogy ez az iró egyszersmind rendkivül lelkes és -merész társadalmi agitátor volt; s hogy benne az iróval tökéletesen -egygyé forrott a cselekvés embere. Az, hogy, ha nem is a -legteljesebb készültséggel, mindenesetre szokatlan bátorsággal -tárgyalta a kort leginkább izgató problémákat s ha ezzel milliók -érdeklődését keltette fel, akkor, amikor arra került a sor, hogy -tanitásának logikus következéseképpen a cselekvés terére lépjen, -nem vonult vissza dolgozószobájába, hanem kilépett a társadalmi -küzdőtérre – s nem játszotta el a milliók érdeklődését. Az, hogy ez -az illetlen beszédü, de tisztalelkü, fanatikus hitü, s a maga -igazában vakon bizó, de a maga igazságait és a maga -lelkiismeretének szavát szent törvénynek tisztelő, erős ember, ha -kevésbbé volt is filozófus, mint ahogyan képzelte, viszont, -valamint egész lelkével iró volt, az embert nem választotta el -magában az irótól, és mint ember tökéletesen ugy cselekedett, -ahogyan az iró gondolkozott. Az, hogy nemcsak a dolgozószoba irója -volt, hanem egyszersmind férfi, aki a maga igazáért mindig kész -volt belemenni bármely küzdelembe, a maga érdekének ellenére is, -kényelmének árán, mindennek árán, s élete alkonyán is hajlandó volt -csatázni, a maga igaznak tartott gondolatáért, mindenét exponálva – -aminek végre is ki kellett vivnia az egész világ tiszteletét. -<span class="pagenum"><a name="Page_67" id= -"Page_67">-67-</a></span></p> -<p>Megkönnyitette továbbá győzelmét még az, hogy a benne lakó -hatalmas akaraterő parancsának engedve, aránylag igen rövid időn -óriási munkát végzett. Amit gondolt, amit mondani akart, azt jól -megmagyarázta; semmi fáradságot nem sajnált azért, hogy meggyőzze a -sokaságot, hogy a maga igazának minél több hivőt és harcost -hódithasson. Harcra készsége és ernyedetlensége, cselekvő ereje és -munkássága igazán a gigászokra emlékeztetett, s győzelmében -bizonyára része van a legnagyobb emberi energiának, a robinsoni -türelemnek, kitartásnak és fáradhatatlanságnak.</p> -<p>De mégse győzhetett volna a lángelméje nélkül.</p> -<h3>II.</h3> -<p>Zola életrajzával az irodalomtörténet könnyen fog végezni. Ez az -életrajz nem szólhat valami sok eseményről; nem számitva az iró -életének utolsó éveit, alig állhat egyébből, mint sok-sok vaskos -könyv cimének a felsorolásából.</p> -<p>Zola Emil 1840 április 2-ikán született, Párisban. Gyermekkorát -Aixben töltötte – ahol az apja mérnöki munkálatokat végzett – s -csak tizennyolcéves korában került vissza Párisba. Az egyetemi -előadásokat nem sok eredménynyel hallgatta: a képesitő szigorlaton -megbukott, s ezután az első csatavesztés után, azon a cimen, hogy -iró akar lenni, néhány évig bohém-életet élt. Verseket faragott, -amelyek nem kellettek senkinek, sokat nélkülözött, és esztendőkön -át nem csinált egyebet, csak folytonosan apró kölcsönök után -szaladgált. Az az ember, aki később olyan rengeteg munkát végzett! -Vannak a sorsnak ilyen iróniái. Lola Montez, a hires táncosnő, -négyesztendős korában még nem tudott járni.</p> -<p>Guy de Maupassant – aki 1883-ban irt barátjáról <span class= -"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> és akkor -még mesteréről – érdekes részleteket közöl arról a nyomoruságról, -amelyet Zola bohémkorában állott ki. Elbeszéli többek közt, hogy -Zola, aki akkor „többet járt a zálogházba, mint a vendéglőbe“, egy -télen jó sokáig csak olajba mártott kenyérből élt – az olajat -Aix-ből küldték a szülei – és minthogy többször a legszükségesebb -ruhanemüit is kénytelen volt a zálogházba küldeni, akárhányszor egy -hétig se mozdult ki a szobájából, ahol az ágytakarójába burkolózva -járkált fel s alá.</p> -<p>Ez a bohém-élet akkor ért véget, mikor egy nagyon tekintélyes -könyvkiadó: a Hachette-cég, tisztviselői állást adott neki. Ettől -fogva Zola egészen más emberré lett. Nem irt többé verseket, – -ezekről a kisérletekről később maga se tartott sokat – hanem annál -több prózát, bár a hivatal jóformán egész napját lefoglalta. A -Hachette-cégnél eltöltött néhány évből valók első -elbeszélés-kötete: a <i>Contes à Ninon, La Confession de -Claude</i>, amely regényében bohém-életének élményeit dolgozta fel, -<i>Thérèse Raquin</i>, az első munkája, amelyen már meglátszanak az -„oroszlánkörmök“ s az emennél sokkal gyöngébb <i>Madeleine -Férat</i>.</p> -<p>Mindezek akkor észrevétlen maradtak. Az első sikerre, mint annyi -más mai iró, Zola is az ujságcikkeivel tett szert. Megvált a -Hachette-cégtől, a <i>Figaro</i>-hoz került, s előbb a -képkiállitásokról irt cikkei, majd azok az irásai, amelyben a maga -irodalmi elméletét fejtegette, feltünést keltettek. A -„naturalizmus“ katekizmusának ezeket az egyes fejezeteit később -könyvalakban is kiadta: <i>Mes Haines, Documents littéraires, le -Roman expérimental, Romanciers naturalistes, Nos auteurs -dramatiques, le Naturalisme au théâtre</i> és <i>Une campagne</i> -cimen. Mindezek a könyvek azóta már el is avultak, mert Zola -itéletei közül a könnyen <span class="pagenum"><a name="Page_69" -id="Page_69">-69-</a></span> megdönthetők, a meg nem állók azóta -már végképpen lekerültek a napirendről, a meg nem támadhatókat -pedig a későbbi birálat tüzetesebben és jobban megokolta, – mert a -bennük olvasható életrevaló eszméket mások szerencsésebben -propagálták és már átvitték a köztudatba – és főképpen, mert -messzemenő következtetéseit, legvégső konkluzióit -elfogadhatatlanoknak találta a haladó idő, a következő nemzedékek -ellenőrző munkássága, a filozófikusabb és tudományosabb szellemü, -élesebben és mélyebbre látó birálat. Ma csak egy vélemény lehet -Zolának a kritikai munkásságáról: az, hogy sokkal több benne a -tévedés, mint az, ami fejtegetéseiből megállhat. És mégis, ez a -nagyon is tökéletlen munkásság, ez a sok botlás, mondhatni: ez a -nagy eltévelyedés vezette Zola ölébe a Sikert, a meretrixek -legléhábbikát, aki sokáig sehogyse akart Zolára rámosolyogni, s aki -előbb a Ninonnak irt elbeszéléseket nem vett észre, <i>Thérèse -Raquin</i> mellett pedig közömbösen haladt el.</p> -<p>Aztán hozzáfogott a <i>Rougon-Macquart</i>-ciklus husz -regényének a megirásához. Minden esztendőben megirt egy -négyszáz-ötszáz oldalas kötetet; husz év alatt elkészült mind a -husz regénynyel – ahogyan maga elé szabta a feladatot. És -voltaképpen ez a nagy munka az ő története.</p> -<p>A Rougon-Macquart-ciklus egyes darabjai nem egyforma értéküek. A -Rougon-Macquart-család egyes tagjaival, akik mind a második -császárság idején éltek volna, igen különböző jelentőségü dolgok -történtek, és Zola nem is mindig egyforma maestriával irt róluk. De -már a ciklus második darabja: <i>La Curée</i> és az ötödik: <i>La -Faute de l’Abbé Mouret</i> éppen olyan rendü és rangu remekmüvek, -mint az <i>Assomoir</i> vagy a <i>Germinal</i>. Mindamellett az -előbbiek hatása meg se közelitette <span class="pagenum"><a name= -"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> azoknak a köteteknek a -hatását, amelyek az <i>Assomoir</i> után jelentek meg. A „Curée“ és -„Mouret Abbé“ csak a litterátus embereknek tetszett; a -nagyközönségnek még nem kellett Zola. De mi történik? Az -<i>Assomoir</i> és <i>Nana</i> szókimondása megbotránkoztatta az -egész világot, főképpen azt a nagy sokaságot, amely semmi egyebet -nem olvas, csak amin megbotránkozhatik, és ennek a minden botrány -iránt érdeklődő nagy tömegnek „Shocking“-ot kiabáló lármája – Zolát -a legolvasottabb iróvá és világhirüvé tette.</p> -<p>Mire a <i>Rougon-Macquart</i>-cziklus utolsó kötete is -megjelent, a legszigorubbaknak is át kellett látniok, hogy Zola -megérdemelte a világhirt, nem ugyan a szókimondásával, hanem: az -igazságszeretetével, a társadalom nagy kérdései iránt való odaadó -érdeklődésével, történetirói lelkiismeretességével – mert -cziklusában saját korának a történetét akarta megirni – és nemcsak -nagyszabásu, hanem egyszersmind valóban nagyszerü irói -munkásságával (mert hiszen az ő „történet“-ei, korrajzai: voltakép -a mi korunkról irt epikus költemények).</p> -<p>A <i>Rougon-Macquart</i>-cziklus befejezése után Zola, aki a -mellett, hogy minden évben elkészitette a maga nagy regényét, -időközben az ujságok és folyóiratok hasábjain is bámulatos -munkásságot fejtett ki, nem pihent meg, hanem a korábbiaknál is -nagyobb terjedelmü munkákkal állott elő: a három városról, -Lourdes-ról, Párisról és Rómáról irt regényekkel, amelyek, ha nem -is éppen monográfiák, mint a hogy Zola képzelte, hanem talán inkább -nagystilü fantazmagóriák, de ezzel semmit se veszitenek az -értékükből; továbbá a <i>Termékenység</i>-gel. Az ő termékenysége -kiapadhatatlannak látszott, mindaddig, amig az otromba véletlen -<span class="pagenum"><a name="Page_71" id= -"Page_71">-71-</a></span> hirtelen meg nem semmisitette ezt az -óriási munkaerőt. 1902 szeptember 29-ikén ölte meg a széngáz.</p> -<p>Utolsó éveinek – és egész életének – egyetlen nagy eseménye: a -Dreyfus-ügyben való szereplése, a melylyel mindenkit meggyőzhetett -arról, hogy éppen olyan nagy embernek is, mint amilyen nagy irónak, -még nem veszett ki a müvelt emberek emlékezetéből. Azért életének -erről a jelentőséges epizódjáról hosszasabban szólni fölösleges -volna.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Zolában, amint a cselekvő ember összeforrott az iróval, az -alkotó összeforrott az elmélet emberével. Haláláig nem tágitott az -elméletétől; makacs volt és meg nem alkuvó: soha se lehetett -meggyőzni semminő tévedéséről. És mert aszerint igyekezett irni, -amint ez az elmélet értelmezte irói lelkiismeretének a sugallatát: -szentül hitte, hogy alkotásai teljesen megfelelnek annak az -elméletnek, amelyet oly hosszan és részletesen, annyi tüzzel és -soha meg nem rendülő hittel fejtegetett.</p> -<p>Bizonyára tiltakozott volna, ha előre tudja, hogy a posthumus -birálat Zolát, az alkotót, külön akarja választani Zolától, a -naturalizmus megalapitójától. Meg volt győződve róla, hogy a -<i>Rougon-Macquart</i>-cziklusról csak ugy lehet szó, mint az ő -müvészeti elveinek a megtestesüléséről.</p> -<p>Tévedett. Ma már lehetetlen egy füst alatt tárgyalni le Zola -regényeit s a Zola-féle naturalizmust. Az alkotót szét kell -választani az elmélet emberétől.</p> -<p>A naturalizmus megbukott; a <i>Rougon-Macquart</i>-cziklus -alkotója ellenben diadalmaskodott azokon, akik regényeinek értékét -kisebbiteni vagy éppen letagadni igyekeztek. <span class= -"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p> -<p>Az elmélet nem győzhetett; nemcsak hogy konkluziói nem, még -alaptétele se állotta ki az idő kritikáját. Miután jó darabig -izgatta, néhány éven át lázban s még sokáig forrongásban tartotta -számtalan iró és festőmüvész lelkét, most már végképpen a -müvészettörténeté; épp olyan letárgyalt ügy, mint a Victor Hugo -müvészeti dogmái.</p> -<p>Amint emennek a régibb iskolának, a naturalizmus néven ismeretes -müvészeti iránynak is megvolt a maga üdvös hatása. Több, -lelkiismeretesebb, szabatosabb megfigyelésre sarkalta az irókat és -a müvészeket; bebizonyitotta a pontos részlet-munkának a müvészeti -értékét, üldözte és irtotta a müvészeti lelkiismeretlenség és -hanyagság minden kinövését: a „fejből“ és „hasból“ való, a -természet, a minták megfigyelése nélkül való munkát, az utánzást, a -banalitást, a „cliché“-t, a „másodkézből“ való dolgozást, a -müvészet természetével ellentétes müvészeti kölcsönt, az -eredetiséget hazudó müvészeti csalást, a szellemi lustaságot, a -konvencziók piaczi forgalmát stb.; közremunkált annak mindenféle -megmagyarázásában, hogy a müvész nem maradhat a tulajdon kora alatt -és mögött, hanem az államférfinál és a közgazdánál is jobban, -teljesebben kell értenie korát és együtt kell éreznie korával, -továbbá, hogy a tudományos szellem, a már elért szellemi eredmények -minél tökéletesebb ismerete nem árthat a müvészetnek, és semmi ok -sincs rá, hogy a müvész közelebb legyen lelkével az analfabétákhoz, -mint a müveltekhez – és mindezzel a naturalizmusnak csak -egyik-másik érdemére lehetett rámutatnunk.</p> -<p>De ha a naturalizmusnak voltak üdvös eredményei is, alapelve és -az ebből levont következtetés nem győzhetett a szellemi küzdőtéren, -mert az egész elmélet egy nagy tévedésen épült. <span class= -"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p> -<p>Zola tanitása in ultima analysi ez: a képzeletet ki kell -küszöbölni a müvészetből; a müvész feladata a megfigyelés, -kötelessége: hogy lelkiismeretesen irja le azt, amit látott; csak a -tökéletes igazság teremthet müvészi munkát; nem lehet más mintánk, -csak az élet, mert nem gondolhatunk el semmit, amit az érzékeinkkel -nem foghatunk fel; ha tehát át akarjuk alakitani azt, amit az élet -mutat, csak szörnyüségeket találhatunk ki; már pedig ami nem -pontosan igaz, az már átalakitott valami, következésképpen: csak -szörnyüség; a képzeletnek tehát a müvészetben nem lehet helye, csak -a tökéletes igazságnak, amelyet láttunk, megfigyeltünk, quod erat -demonstrandum.</p> -<p>A Rougon-Macquart-ok megteremtője, akiből, bármennyire vonzódott -a tudományossághoz, hiányzott az ehhez okvetetlenül szükséges -filozófiai érzék, soha se látta át, hogy tanitásában egy nagy -tévedés és egy nagy belső ellentmondás rejtőzik. Nem látta ezt át -még akkor se, amikor – igen jól – igy határozta meg a maga -müvészetét: „La nature vue à travers un tempérament“. Tökéletes -igazság, abszolut igazság, vagy hogy a mesterét megtagadó Guy de -Maupassant pompás szavával éljünk: <i>száraz igazság</i> nem -létezik. A természet, az élet más-más képet mutat, a szerint, hogy -a kép melyik tükörben tükröződik, mert minden „megfigyelő“ csak -egy-egy tükör; nem is szólva arról, hogy a megfigyelt is, a -megfigyelő is csupa folytonos, örök változás. Amit érzékeinkkel -felfogtunk, az nem pontosan igaz (a gondolkodás természetes -korlátjai között az ember számára nincs és el se képzelhető a -„pontosan igaz“), hanem már átalakitott, az érzékeinken át, az -érzékeinkkel átalakitott valami. És mintha megfigyelésünk külön -volna választható a képzeletünktől! Mintha, amikor megfigyelni -akarunk, a képzeletet elolthatnók <span class="pagenum"><a name= -"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> magunkban, olyaformán, mint -ahogy lecsavarjuk a villamos körte gombját! Mintha képzeletünk nem -müködnék akaratunk ellenére is, mindig, akkor is, amikor „az -érzékeinkkel felfogunk és elgondolunk valamit!“ Mintha a képzelet -az érzékelésünktől és gondolkozásunktól elválasztható, kényünktől -függő valami volna és nem olyan lelki müködés, mely nem tart -szünetet, hanem ugyancsak dolgozik akkor, amikor „felfogunk és -elgondolunk!“ Mintha abban, ahogyan a „temperamentum“ a természetet -tükrözi, nem volna okvetetlenül része a képzeletnek, mintha a -képzelet egyáltalán kiküszöbölhető volna bárminő lelki -müködésből!</p> -<p>De szükségtelen belebocsátkozni Zola elméletének a taglalásába. -Elmélete, alig hogy elhangzott, már „meghaladott álláspont“-tá -lett; és elméletét a leghatalmasabban éppen az ő munkái czáfolták -meg. Ezek a munkák éppen a nagy képzelő-erőnek a remekmüvei. -Legjelesebb munkáinak az elemzése alkalmat adhatna annak -bebizonyitására, hogy a képzelet e nagy ellenségében mily hatalmas -képzelő-erő dolgozott, hogy végül is meghóditsa a szókimondó irónak -az egész világ, tehát a megbotránkoztatott milliók csodálatát is. -Itt elég rámutatni a nagy irónak arra a hajlandóságára, hogy -szivesen nagyit és nagy kedvvel fedez fel jelképeket („mindig küzd -ez ellen a hajlandósága ellen, – mondja Guy de Maupassant, – de -mindig enged neki“), vagy utalni arra, hogy csak az ő hatalmas -képzelete tudta az olvasó számára szinte érzékelhetővé tenni a -tömeg életét (például: főképpen a <i>Germinal</i>-ban, de majdnem -mindegyik nagy munkájában, mert Zola az első iró, akinél a tömeg is -<i>él</i>, és hogy ez a hatalmas képzelet életet tud adni az -élettelen dolgoknak, a tárgyaknak, a nem mindig vonzó tárgyaknak -<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= -"Page_75">-75-</a></span> is, amire a <i>Ventre de Paris</i>, a -<i>Faute de l’abbé Mouret</i>, az <i>Au bonheur des dames</i> stb. -bőven adja a példát.</p> -<p>Képzeletével, költői erejével hóditotta meg az egész világ -csodálatát, és a naturalizmus apostolát bátran romantikusnak -lehetne mondani, mint Victor Hugot, ha ugyan a „romantikus“ jelző -valami sokat mondana. De ennek a szónak a jelentése nagyon is tág, -s mostanában a „romantikus“-sá minősités nem igen mond egyebet, -mint hogy az illető más témákban és más módon kereste a költőit, -mint az utána érkezők. Az utóbb érkező nemzedék mindenkiben -romantikust lát, akinek az irodalmi procédé-je már megunottá vagy -legalább nagyon ismertté vált, és mindenki az „igazság“ nevében lép -fel, aki valami ujat, vagy jobban mondva: valami mást próbál.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span></p> -<h2>AZ IDŐSEBB DUMAS.</h2> -<p>Az idősebb Dumasnak husz esztendős korában nem igen volt mire -támaszkodnia. Apjától, Alexandre Davy-Dumas tábornoktól, aki -szent-domingói születésü mulatt – fehér apa és néger anya gyermeke -– volt, csak nagy testierőt és szerencsés véralkatot örökölt, de -vagyont nem. Tanulni pedig olyan keveset tanult, hogy hasonló lelki -elhanyagoltságra a francia irók életrajzaiban aligha van még egy -másik példa. Otthon tanulgatott valami keveset egy szegény abbétól, -aki maga sem dicsekedhetett sok ismerettel, de éppen csak hogy -analfabéta nem maradt, az irás-olvasáson kivül egyebet nem tudott. -Özvegy édesanyja nyakán éldegélt Villers-Cotterets-ben és -semmittevéssel foglalkozott, abban a hiszemben, hogy maradt -annyijok, amiből megélhet. Kiderült, hogy tévedett; anyja egy napon -kénytelen volt megvallani neki, hogy örökségük nagyobbik részét -fölemésztették az adósságok, a többit pedig már fölélték. Tehát -munkához kellett látnia, de mihez? – hiszen semmire se készült, és -semmit se tudott! Kétszázötvenhárom frankjuk maradt; nem -életjáradékul, hanem összesen kétszázötvenhárom frankjuk. Ebből -kétszázat az anyjánál hagyott, ötvenhárommal pedig elutazott -Párisba. Nem valami kitünően fölfegyverkezve indult neki az élet -küzdelmeinek, de volt kedve az élethez, volt bátorsága küzködni, -bizott magában, – és már ez is valami. Minthogy egyebet nem tudott, -csak irni és olvasni, cimszalagok irásával kezdte meg a -kenyérkeresetet, <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span> és igaza volt, ha bizott magában, mert a -szerencsére nem sokáig kellett várnia. Hat évvel később, 1829-ben, -a Théâtre Français előadta <i>III. Henrik és udvara</i> cimü -történelmi drámáját, s ennek a szindarabnak olyan kivételes sikere -volt, hogy ez a siker Dumast egyszerre hires iróvá tette. Nem -kellett többé küzködnie a megélhetésért; a szinházigazgatók, az -ujságok szerkesztői, a könyvkiadók törték magukat a kéziratáért, és -az akkori viszonyokhoz mérten roppant összegekkel versengtek, hogy -munkáit megszerezhessék. Huszonhatéves korától fogva haláláig – -hatvannyolcadik évében járt, amikor meghalt – fejedelmi jövedelmet -szerzett a munkásságával, de fejedelmi bőkezüséggel és minden -bohémséget megcsufoló könnyelmüséggel el is szórta, amit -megkeresett, és halálos ágyán igy tréfálkozott a fiával, aki már -régen nagyobb hirü volt nála, s épp oly gazdag, józan és takarékos, -mint amily vagyontalan, könnyelmü és tékozló ő maga: „Rossz sáfár -voltam, elköltöttem az egész családi vagyont. Mert én ötvenhárom -frankot örököltem az apámtól, és látod, terád már csak tiz frank -marad!“</p> -<p>A mai olvasó, ha csak nagyon jól nem ismeri az akkori idők s -különösen a „romantikus“ mozgalom történetét, <i>III. Henrik és -udvará</i>-nak elolvasása után – mert ma már sehol se játszszák ezt -a hajdan oly divatos szindarabot – nem értheti meg, hogy mivel -hódithatta meg ez a dráma Dumas kortársait. Nem értheti meg -<i>Antony és VII. Károly</i> óriási sikerét, és azt, hogy Dumas -harminc és egynehány darabja közül a nagy többséget mi tette zajos -hatásuvá. Ezeknek a drámáknak a legjobbjaiban bizonyára sok -elevenségnek látszó mozgalmasság van; egyes jeleneteik talán ma is -hatnának; megvan bennök az a szinpadismeret, mely minden szini -hatás conditio sine qua non-ja, sőt – <span class= -"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> -meglehetősen fejlett fokon – az a drámairói érzék is, amely -legnagyobb hatalommal eddigelé az ifjabbik Dumasnál nyilatkozott -meg. De olyan igazi drámát, amelyben a mai néző is gyönyörködni -tudna, se <i>III. Henrik</i>-ben, se az idősebb Dumas más -szindarabjaiban nem találunk. Nekünk az ő alakjai történelmi vagy -költött nevet viselő bábuk, amelyek nem élnek. Mért hatottak mégis -a maguk idejében? – ez már csak irodalomtörténeti kérdés, amelyre -ehelyütt csak ilyen rövid feleletet adhatunk: mert mindez abban az -időben csupa realitásnak tünt fel; mert a romantikusok (Victor Hugo -és Dumas) drámairói reformja mégis csak a fejlődés étape-ját -jelentette – ami mindjárt nem tünik fel előttünk érthetetlennek, ha -drámáikat nem a mai drámairással, hanem azzal a produkcióval -hasonlitjuk össze, amelyik őket megelőzte. Hogy mi tünik fel -realitásnak, az időről-időre gyorsabban változó, mint azok -képzelik, akik mindig csak a jelennel törődnek és nem pillantanak -minduntalan a multba Bizonyosak lehetünk benne, hogy abból, amit a -mai közönség a mai szinpadon megrázó igazságnak talál, a jövő igen -sokat fog lenézően visszautasitani; a jövő épp olyan ritkán lesz -kegyelmes irántunk, mint amilyen ritkán vagyunk mi kegyelmesek a -multtal szemben: ez örök törvény.</p> -<p>De az idősebb Dumasnak nemcsak a drámái avultak el ijesztően -hamar. Öregkorában látnia kellett, mily sebesen kaszál a mulandóság -az irodalom berkeiben is. És mig a szinpadi diadalokról könnyü -szivvel mondhatott le, mert ezekről véletlenül éppen a fia javára -kellett lemondania: akármilyen gondtalan természetü ember volt, -bizonyára rosszul esett neki, hogy meg kellett érnie regényei -vonzóerejének megdöbbentően rohamos hanyatlását is. <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p> -<p>Pedig a regényirásban még nagyobb sikerei voltak, mint a -szinpadon. Itt is csak a tapsokhoz szokott hozzá, de a -regényirásban olyan népszerüségre tett szert, mint a maga idejéig -soha senki. Volt idő, a mikor nemcsak a nagy tömeg olvasta, hanem -mindenki; amikor a sokaság csakis őt olvasta. Volt idő – és ez a rá -nézve szerencsés korszak jó sokáig tartott – amikor csak az ő -regényei voltak kapósak, amikor minden szerkesztő és minden -könyvkiadó csak az ő regényeiért vetélkedett, amikor munkáiért -mindaddig hallatlan, előbb nem is álmodott honoráriumokat fizettek, -amikor öt-hat regényt irt egyszerre – mert munkakedvét, -dolgosságát, munkabirását és leleményességét valóban csak bámulni -lehet – és ez még mind kevés volt az érte lelkesedő olvasónak.</p> -<p>Minden nagy agilitásával, bármily hihetetlenül könnyen -dolgozott, lehetetlen volt annyit irnia, amennyit követeltek tőle, -de – mert az arany csábitásának nem tudott ellentállni – ugy -segitett magán, hogy dolgozótársakat alkalmazott. Kiszámitották, -hogy két emberélet sem volna elégséges rá, hogy valaki annyit -irhasson, mint amennyi munka az idősebb Dumas nevével jelent meg. -Erre a bizonyitékra különben soha se volt szükség, mert mindenki -tudta, hogy sok Dumas-regény megirásában nem csekély része van -Anicet-Bourgeoisnak, Gérard de Nervalnak, Souvestrenek, Auguste -Maquetnak, és más iróknak is. Ennek a nem titkolt, régóta -közismeretü dolognak a Dumas-regények megitélésénél azért nem lehet -nagyobb jelentőséget tulajdonitani, mert kimutatható, hogy itt nem -lehet szó a névnek egyszerü bérbeadásáról, hanem valóban csak a -társas munkáról. Kimutatható főképpen abból, hogy a joggal -gyanusitott Dumas-regények egy cseppet se hasonlitanak -Anicet-Bourgeoisnak, <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= -"Page_80">-80-</a></span> Gérard de Nervalnak, Souvestrenek és -Maquetnak egyéb – a maguk nevével megjelent – munkáihoz; ellenben a -kétségtelenül kollaborációból keletkezett Dumas-regények mindegyike -ugy hasonlit a többi Dumas-regényhez (azokhoz is, amelyekről -bizonyos, hogy Dumas maga irta), mint egyik tojás a másikhoz. De -Dumas halála után ismeretessé vált az is, hogy Dumas miképpen -dolgozott szerzőtársaival. Kétféleképpen. Néha elolvasta az eléje -terjesztett „anyagot“, a már kész regényt s ha elfogadta – mert az -ilyen „sujet“-kkel szemben igen válogatós volt – az egészet megirta -ujra, a maga izlése szerint, a maga sajátos előadásában, sok -változtatással és a tulajdon szavaival. Máskor teljesen kidolgozott -vázlatot adott át a szerzőtársnak, akire csak az a feladat várt, -hogy stilizálja meg ezt az anyagot és ereszsze minél higabb lére, -foglalja minél terjengősebb párbeszédekbe. Ez érthetővé teszi, hogy -a sok dolgozótárs ellenére is valamennyi Dumas-regényen rajta van -Dumas egyéniségének a cachet-ja. Pedig megesett rajta, hogy miután -kollaborációban egy Dauzet nevü urral, aki akkor érkezett meg -Egyiptomból, utirajzokat adott ki Egyiptomról, feltámadt benne a -vágy, hogy maga is megnézi azokat a helyeket, amelyeket – már -leirt. Akármilyen furcsának tünik fel az utirajzirásnak ez a módja, -nincs mért nevetnünk azokat a hű olvasókat, akik az olvasmányban -legelsőbb is a Dumas-gyár bélyegét keresték s akiknek az -érdeklődését csak a Dumas neve tudta fölkelteni. Ezek a -Dumas-regényekben bizonyára csak az előadás könnyedségét, -elevenségét, ötletességét keresték, és ezeket a sajátosságait Dumas -bele tudta tenni dolgozótársak segitségével irt munkáiba is.</p> -<p>Hanem, mialatt lázasan folyt a társas munkálkodás, az idők -megváltoztak. Uj irók érkeztek s uj közönség <span class= -"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> -keletkezett, amelynek a regénynyel szemben már másféle követelései -voltak, mint az idősebb Dumast ünneplő sokaságnak, – amely a -regényben egészen mást keresett, nem azt, amit Dumasnál találni. -Ennek az átalakulásnak természetes következményeképpen Dumasnak, – -aki továbbra is ugyanaz maradt, aki volt, és még sokáig maradt -ugyanaz – meg kellett érnie, hogy amilyen tulzott ünneplésben volt -része valaha, olyan tulzott szigorusággal kell találkoznia azoknál, -akik vele szemben már a jövőt képviselték. Nemcsak hogy egyre apadt -a népszerüsége és fogyott hiveinek a tábora, a körülötte nyüzsgő uj -emberek serege, mely egyre növekedett, mind ridegebbé, s végül -határozottan igazságtalanná vált iránta. Életének utolsó -évtizedében már gyakran kellett hallania egész roppant irodalmi -podgyászáról, hogy: „mindez nem irodalom.“</p> -<p>Ez az itélet türelmetlenül igazságtalan. Az irodalomnak -bizonyára magasabb rendü céljai is vannak annál a célnál, amelyet -az idősebb Dumas szolgált. Dumas igénytelen volt; soha se tört -magasabbra, mint hogy: gyönyörködtesse, vagy legalább szórakoztassa -az olvasót. Ennél kétségtelenül magasabb rendü irodalmi cél: az -olvasót nemcsak gyönyörködtetni, hanem egyszersmind tanitani, -gondolkozóba ejteni, figyelmét a minden embert érdeklő társadalmi -problémákra forditani. De annak az irónak, aki – mert gondolkozása -zavaros és tudása sekélyes – csak tévedésből tévedésbe bukdácsol, -és akármint erőködik tanitani, végső eredményben nem -gyönyörködtetett és nem tanitott: az ilyen irónak, bármily szép -volt a célja, mégis csak kevesebb köze van az irodalomhoz, mint -annak a másiknak, aki csak szórakoztatni akart, de ezt a célját -elérte, mert a maga céljával is erősebbnek bizonyult sok -versenytársánál. <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span></p> -<p>Az idősebb Dumas irodalmi becsvágya talán nem volt több, mint: -szórakoztatni az olvasót, vagy egyszerüen: mulattatni – hogy még -inkább kicsinyitsük a célt. De a maga terrénumán kitünő tudott -lenni előadásának érdekességével és kedvességével. És mert megvolt -benne, még pedig igen magas fokon a képzelet elevenségéből fakadó -megjelentető és érzékeltető erő, az a tulajdonság, mely az irói -hatásnak az alapföltétele, de egyszersmind az irodalmi működéshez -megkivánt tehetségek legszükségesebbike: irodalmi podgyászát nem -lehet kiközösiteni az irodalomból, abban az időben sem, amikor az -iró és olvasó érdeklődése az ő meséitől messzeeső kérdések felé -fordult.</p> -<p>Versenytárs nélkül való szórakoztatója tudott lenni -kortársainak: ez az érdeme; de többet ért el, mint csak az -érdemességet, mert képzelete elevenségével, leleményességével és -kimerithetetlen frisseségével, de kivált imént emlitett irói -erejével fel tudott emelkedni a nagy mesemondók közé. Ez a jogcime -arra, hogy ne felejtsék el végképpen.</p> -<p>Mert a mese, ha most, az elkeseredett gazdasági küzdelmek -korszakában nem is divatos, s csak az emberiség gyermekkorából -megmaradt, használhatatlanná vált játékszernek tünik fel a -felületes gondolkozás előtt – mégis halhatatlan. Nemcsak mindig -volt; a mával nem halt meg, csak alszik, mint a bibliai leányzó; -fel fog támadni és élni fog mindaddig, amig el nem következik az -emberiségnek minden szenvedésétől való „megváltás“-a – ami egyelőre -még igen messze van. Élni fog, mert egy örök emberi szükségérzetnek -felel meg: a vigasztalódás szükségének. A mai kor e helyett a -vigasz helyett ahhoz a reményhez fordult, hogy elkeseredett harcai -majd csak ki fogják vivni a nagy megváltást. De ha majd ki fog -ábrándulni ebből a reménységből, <span class="pagenum"><a name= -"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> s tapasztalni fogja, hogy a -kiküzdött eredmények több csalódást hoznak, mint kielégülést, az -emberiség át fogja látni, hogy ujra meg ujra vissza kell térnie a -vigasztalódás kereséséhez.</p> -<p>Mi a mese alapjában véve? Igyekezet, melylyel az ember a -természettel szemben vivott egyenlőtlen, kegyetlen, szinte -kétségbeejtő küzdelemben a bátorságát erősitgeti. Nem csupán -önáltatás, narkotikum, melylyel az ember a felejtést keresi, nem -csupán csak az öntudatlanságba való visszakivánkozás, hanem -egyszersmind valami homályos, sejtelmes reménységnek a keresése. A -sanyargatott ember gyönyörködik azokban a képekben, amelyek a hozzá -hasonlót a tapasztalat jelenségeinél erősebbnek és minden -tekintetben különbnek, bátorságában, tehetségeiben, aktivitásában, -hatni tudásában és erényeiben fejlettebbnek mutatják és azzal -biztatják, hogy a természet erői, az ellenséges erők, nemcsak hogy -nem legyőzhetetlenek, hanem hovatovább mindinkább legyőzöttek – -azzal biztatják, hogy a sárkánynak mindennap kevesebb feje lesz -egygyel. Ez nemcsak a felejtés, hanem egyuttal a reménység keresése -– amiről az emberiség még sokáig nem mondhat le, ha már kinőtt is -gyermekruháiból.</p> -<p>Azért nem valószinű, hogy a nagy mesemondókat hamarosan el fogja -felejteni a világ. Ellenkezőleg, ők azok, a kik leginkább számot -tarthatnak rá, hogy az utókor időnkint vissza-vissza fog térni -hozzájok, s talán gyakrabban, mint a tanítókhoz, a kiknek a végső -eredményeit, legelmésebb útmutatásait mindig hamarosan -túlszárnyalja a jövő.</p> -<p>És a míg a mesemondókról végképen le nem mond a mindegyre -küzködő ember, a ki minél tovább küzd és minél többet ér el, annál -inkább úgy találja, hogy: <span class="pagenum"><a name="Page_84" -id="Page_84">-84-</a></span> „plus ça change, plus c’est la même -chose“ – addig az idősebb Dumas se veszti el minden olvasóját. -Mindig lesznek, a kik úgy fognak érezni, hogy Monte-Cristo az ő -szenvedéseiket is megtorolta, és mindig lesznek, a kik gyönyörködni -fognak D’Artagnanban, Athosban, Porthosban és Aramisban, a kik oly -vígasztalóan erősek!</p> -<p>Sokszor szemére vetették az öreg Dumasnak, hogy történelmi -tárgyú regényei nem igen respektálják a történelem bizonyosságait. -És tagadhatatlan, hogy a história nézőpontjából a <i>Három -testőr</i> és folytatásai, meg Dumas más históriai tárgyú regényei -távolról sem olyan megbízható munkák, mint például a Walter Scott -történelmi regényei, a melyek adatbeli pontosságukkal bízvást -helyettesíthetik a históriai kézikönyveket, kivált annak az -olvasónak, a kit főképpen csak a kor rajza érdekel. Az öreg Dumas -nem sokat törődött a pontossággal; talán nem is tudta jól a -történelmet, a mint hogy a tudás soha se volt erős oldala. És mégis -egy kiváló franczia író kétségbeesetten panaszkodott: „Sajnos, -mindnyájan a Dumas-regényekből szereztük franczia történelmi -ismereteinket, nemcsak a nép, hanem a műveltek nagy sokasága is!“ -Ez a megrovás voltaképpen dicséret. Mert hogyan eshetett meg, hogy -még a műveltek sokasága is históriai ismereteket gyűjtött ebből a -megbizhatatlan forrásból? Mégis kellett valami figyelemreméltónak -lennie ezekben a mesékben! Igenis, van bennök efféle érték is. Mert -az idősebb Dumas regényei a milyen megbizhatatlanok az adatok -dolgában, olyan hiven tükrözik a kor szineit és – a lelkét is.</p> -<p>És ezt nem lehet kicsinyelni. Ne tessék a <i>Három -testőr</i>-ben históriát keresni, csak mesét. Ez a mese jobban -jellemzi a kort sok vitathatatlan adatnál, <span class= -"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> s igy még -tanitja is egy kevéssé azt az olvasót, a ki amugy sem olvasná el a -vitathatatlan adatokat, mert mindezt unalmasnak találja.</p> -<p>„Mémoires de M. d’Artagnan, capitaine-lieutenant de la première -compagnie des mousquetaires du roi, contenant quantité de choses -particulières et secrètes qui se sont passées sous le régne de -Louis le Grand, par Sandras des Courtilz“… ez az a könyv, amelyből -az idősebb Dumas a <i>Három testőr</i> anyagát meritette. Aki -elolvassa előbb ezt a régi munkát, amely csupa történelem, s aztán -a <i>Három testőr</i>-t, – amelyet az idősebb Dumas egyedül irt – -el fogja ismerni, hogy az idősebb Dumas az elbeszélésnek, vagy -mondjuk a mese-költésnek és előadásnak olyan müvésze volt, akit, ha -most nem is divatos, még sokáig fognak olvasni a később -érkezők.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_86" id= -"Page_86">-86-</a></span></p> -<h2>AZ IFJABBIK DUMAS.</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Hetvenhárom éves korában is „az ifjabbik“ Dumas maradt: -<i>Alexandre Dumas fils</i>; és szobrára is rávésték a „fils“ -szócskát, amelyet egész életén át viselt, hogy a neve ne legyen -teljesen azonos azzal a névvel, amelyet apja, a nagy mesemondó, -tett hiressé. Pedig abban az időben, amikor már a fiu is -átköltözött az árnyékok közé, és amikor mind a két iró, aki valaha -a Dumas nevet viselte, gyors egymásutánban szoborhoz jutott: -akkorára már a második iró jóval tulnőtt az elsőn.</p> -<p>Több, mint egy félszázaddal előbb, abban az időpontban, amikor a -fiu is irogatni kezdett, az apa az irodalmi dicsőség teljességét -élvezte. A szinházakban az ő sikerei voltak a leghangosabbak; a -nagy olvasóközönség csak az ő regényeit falta, s az ő nevével -jelzett kötetek, ujság-cikkek, meg regény-folytatások több -fogyasztóra találtak, mint a többi nyomtatvány együttvéve; -felolvasásaival uj divatot teremtett s ezen a téren Európaszerte -olyan sikerre tett szert, amelyet azóta se haladott meg senki. Az -<i>Alexandre Dumas</i> névnek olyan varázsa volt, hogy – mert a -regényirók legnépszerübbike és a causeur-ök legkedvesebbike nem -onthatott annyi kéziratot, amennyi a közönség étvágyát -kielégithette volna – maga a név is bérlet tárgya és drágán -fizetett árucikk lett. Ebben az időben tehát az <span class= -"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> -<i>Alexandre Dumas</i> név, ez az ujra meg ujra aranyakra váltható, -aranycsengésü név csak az apát jelenthette, és nem a hasonló nevü -fiut, aki, mialatt mások az apja nevével sok pénzt kerestek, -verseket és elbeszéléseket irogatott, hogy ő is nevet teremtsen -magának és becsületet szerezzen a megkülönböztető „fils“ -szócskának.</p> -<p>De – egyik példájául annak az örök jelenségnek, hogy a fiatalság -mindig keresztülgázol az öregeken és hogy az uj nemzedék nem -folytatja tanitványként az elődei munkáját, hanem előbb félig -lerombolja, amit amazok épitettek és csak azt épiti tovább, amit a -birálata megkimélt – a világszerte hires regényiró maga adott -életet a riválisának, annak, aki arra volt hivatva, hogy a -leghamarább, legelsőképpen homályositsa el az ő nagy hirnevét. Fia, -abban a korban, mikor mások még csak a véralkatuk sugallatának -élnek, már sokat dolgozott; egy kötetre való vers, sok elbeszélés -és egy nem igen méltatott regény közzététele után megirta a -<i>Kaméliás hölgy</i> történetét, előbb regény, utóbb szindarab -formájában; és ha ennek a regénynek a sikere – minthogy most már -két Dumas-ról lehetett beszélni – a nagyhirü irót, a korábban -egyszerüen Alexandre Dumast, <i>Alexandre Dumas père</i>-ré -kisebbitette: a szindarab hatása még nagyobb volt. A <i>Kaméliás -hölgy</i>-gyel a drámairásnak egy uj korszaka kezdődött, egy uj -irány jutott szóhoz és a lelkeken való hatalomhoz, amely uj irány -véget vetett a „romantikus dráma“ sikereinek és az -irodalomtörténetbe utasitotta azt az iskolát, amelynek az idősebb -Dumas egyik nagymestere volt.</p> -<p>Az ifjabbik Dumas komolyabb ember volt, mint apja, a könnyelmü, -tékozló, vén fiu. Komolyabb volt irónak is; sokkal tartalmasabb, -hatalmasabb, nagyobb. Ennek megfelelően a hatása is mélyebb, nem -olyan felszines, mint az apjáé. Lelkének nagy ereje – -gondolkozásának <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span> eredetisége, irásművészetének -tökéletessége, szinarany elmésségének fénye – már igen korán -vezérszerephez juttatták a nagymultu francia irodalomban, s ezt a -vezérszerepet élete végéig megtartotta. A maga korában, teljes -félszázadon át, a francia irodalom vezérkarának előbb egyik -legelső, utóbb a legelső tisztje volt. Ebben a vezérkarban (és ezen -kivül is) voltak vele egyenranguak, de – mindig a lelkeken való -hatalmat tekintve – senki, aki a hatás mélységére, a szellemi -befolyásra, a gondolatnak a cselekvésbe, a társadalmi életbe való -átvitelére, szóval a lelki hatalomnak az érvényesitésére nézve őt -meghaladta volna. És abban az időben, mikor <i>Alexandre Dumas -père</i>-nek a szindarabjai majdnem végképpen letüntek a szinházak -játékrendjéről, regényei pedig – iszonyu hirtelenséggel – -kiszorultak a válogatósak könyvtárából s népies olvasmánynyá, az -ifjuság, a naivabb nők, a félig műveltek szellemi táplálékává -fokozódtak le: a legnagyobb tekintély, amelylyel az a kor irót -tisztelt meg, élethosszig való haszonélvezetül <i>Dumas -fils</i>-nek jutott ki. Most már ő volt az <i>Alexandre Dumas</i>; -sőt egyszerüen <i>Dumas</i> lett, mert azok, akiknek élén járt, az -apját már elfeledték.</p> -<p>Csak ő maga ragaszkodott a megkülönböztető „fils“ szócskához. -Nemcsak a mindenkit kötelező szerénységből, s nemcsak kegyeletből, -fiui szeretetből, mely az emléket se hagyja el; igy sugallta -igazság-érzete, apja irói egyéniségének őszinte megbecsülése, az a -hite, hogy apja nevezetesebb iró s nagyobb ember volt, mint ő. És -egy pontban csakugyan igazat kell adnunk neki, amikor apja emlékét -védelmezi, szemben azzal a korai felejtéssel, mely épp oly meg nem -érdemelt volt, mint a mily tulságos a hajdani példátlan -népszerüség: abban, hogy a megváltozott izlésnek, a más tárgyak -felé forduló és másféle formákat kedvelő ujabb korszellemnek -<span class="pagenum"><a name="Page_89" id= -"Page_89">-89-</a></span> nincs joga lekicsinyelni a <i>Dumas -père</i> munkásságát. Ha az elmésen, bájosan, hol mulattatóan, hol -meghatóan mesélő apánál a fiu sokkal nagyobb iró volt: amaz is nagy -volt a mesélésben. És ha a mesélés ma – már jóideje – nem divat, ez -csak muló jelenség; azért a mese mégis halhatatlan. Nemcsak -csillogó, apró türkizekkel ékes s abrakadabrákkal tarkált köntöse -fogja mindenkor vonzani a sokaságot, ugy a naiv kiváncsiakat, mint -a megismerhetetlen, a csak sejthető, a titokzatos iránt érdeklődő, -szenvedélyes talányfejtőket, a megismerés kiábrándultjait, a -valóságtól meggyötörteket és az elfásultakat, a hétköznapiasságtól -megcsömörlötteket, – nemcsak a kipróbált hatásu, gazdag forma, -amelybe oly sok minden belefér, amely minden más műformánál bővebb, -hajlithatóbb, s amilyen selyemkönnyüségü és puhaságu, olyan mindent -felölelően széttárható is, nemcsak ez a legrégibb és legtartósabb -műfaj fogja még a messze jövőben is minduntalan megejteni az -irókat, – a mesének a lényege is örök, mert a mese egy örök emberi -szükségletnek felel meg. Amig az embereket a valóság nem fogja -tökéletesen kielégiteni – és erre még sokáig várhatunk – addig a -mese halhatatlan. Ebből a halhatatlanságból bizonyos rész -okvetetlenül kijut a <i>Dumas père</i> nevü nagy mesemondónak is. -És ha tömérdek kötetét mostanában vastag fekete por fedi, mert a -mai embert – különösen a műveltebbeket, az igazán tudnivágyókat és -a csak tudákosokat – egyéb dolgok jobban érdeklik, mint az ő -történetei: a meg nem érdemelt korai felejtés ellen máris feltámadó -reakció nem egy tünete arra vall, hogy legszebb meséi – például a -<i>Három testőr</i> – meg fognak maradni az emberiség -emlékezetében. Mert hisz a „halhatatlanság“ nem jelent egyebet, -minthogy bizonyos emberi munkálatokhoz sokféle nem kedvező áramlat -lezajlása <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span> után is ujra meg ujra visszatér egyesek, -de egész sokaságot alkotó egyesek érdeklődése, s már elavultnak -vélt alkotások is ujra meg ujra fölkeltik a jóval később érkezők -figyelmét.</p> -<p>Az ifjabbik Dumas fáradhatatlanul védelmezte apjának sokfelől -megtámadott irodalmi dicsőségét, a benne élő rendkivül finom, -nemesen kifejlett, nagy igazságérzettel – mindennel szemben -intranzigens, nagy magaslatról igen mélyre lehatoló -igazságszeretetével, azzal a nagyon ritka tulajdonságával, mely -irói egyéniségének talán legnagyobbszerü vonása volt – teljes -meggyőződéssel, vagy talán: szent hittel, a logika páncéljával -vértezett, fényes elméjének minden dialektikai készségével. És -kivételesen egy kis elfogultsággal is, mert nagyon szerette apját, -s a minden családiasságból kivetkőzött öreg bohém iránt olyan -mindent elnéző fiui gyöngédséggel, olyan tántorithatatlan -tisztelettel és olyan sirigtartó, mindig éber kegyelettel -viseltetett, aminőre az életben és a multról szóló följegyzésekben -csak igen ritkán találunk példát.</p> -<p>Ez annál jellemzetesebb, mert minden mentsége meg lett volna rá, -ha véletlenül elidegenedik egy kissé az apjától. Az idősebb Dumas -kegyetlen volt az ifjunak az anyjához. Ez a nő olyan volt, olyannak -bizonyult, akit nem lett volna szabad elcsábitani és azután -egyszerüen elhagyni. És az ifju Dumas imádta az anyját, aki egy -életen át sinylette csábitójának könnyüvérüségét, aki őt, amig az -apja tékozolt, szegényes, becsületes munkájából nevelte fel, aki őt -azzá nevelte – amivé lett.</p> -<p>De az idősebb Dumas apának se volt komolyabb, mint mátkának, s a -fiát épp ugy végképpen elhagyta, sorsára bizta, mint valamivel -előbb az elcsábitott leányt, akit alig hogy anyává tett, már le is -rázott a nyakáról. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= -"Page_91">-91-</a></span> Szerette a fiát a maga módja szerint; a -<i>Kaméliás hölgy</i> óriási sikere őt tette a legboldogabbá. -Büszke volt a fiára, s tetszett neki, hogy az a merész ujitó, aki -az első kiheverhetetlen csapást mérte az ő romantikájukra, aki az ő -és társai iskoláját szétveri, elsöpri, éppen az ő vére. De -szeretete kimerült az ölelgetésben; és amint előbb nem jutott -eszébe, hogy a gyermekéről gondoskodnia kellene, később se -háborgatta a gond, hogy mit tehetne már ifjuvá serdült fia -érdekében. És mialatt az egyébként jólelkü és szeretetreméltó vén -fiu a sokat kereső, de még többet költő pazarlók gondtalan, lármás, -élvezetben gazdag életét élte, vidám idegenek és mind a két nembeli -paraziták között: fiának a teljesen magukra hagyott szegény ifjak -nehéz sorsát kellett kiállnia, mindaddig, mig a verejtékes munkában -való kitartásával, a maga erejéből fel nem küzdötte magát az első -nagy sikerig. Szerencséjére ez nem sokáig váratott magára; s a -nagykoruság nemcsak érett embernek találta – edzett akaratu, -komoly, öntudatos férfinak, aki nyugodtan nézhetett a jövő elé, -mert a multja már kipróbálta – hanem egyszersmind ama kivételek -egyikének, akik már a férfikor küszöbén megnyerték első – az egész -életre mindig döntő jelentőségü – nagy csatájukat. Kevéssel ez után -valóságos gyámja lett az apjának; rajta volt, hogy rendezze a -javithatatlan bohém fölötte zilált anyagi viszonyait; s az idősebb -Dumas mindenkinek elpanaszolta: „A fiam fölfedezi az adósságaimat. -Kikutatja azokat a hitelezőimet is, akik nyomomat vesztették, akik -már békén hagytak!“ Kétségtelenül ennek a sajátságos – apa és fiu -közt mindenesetre szokatlan – viszonynak köszönhető az ifjabbik -Dumas egyik legderüsebb szindarabja: a <i>Tékozló apa</i>, mely -(bizonyára máshonnan szerzett) meséjének ellenére is rávilágit a -két Dumas alakjára. <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span></p> -<p>Az életen és ezen a szindarab-témán kivül a tékozló apa, aki -fejedelmi vagyont vert el, de minden reggel pénztelenül ébredt fel, -a fiának, aki pedig gyermekkorában és első ifjusága idején -ugyancsak rászorult volna az apai segitségre, soha se adott -egyebet, csak a nevét. Nem kellett volna odaadnia, de odaadta neki; -és ez volt az egyetlen, amit nem pazarolt el. Fia uj fényt szerzett -ennek a névnek; fényesebbé tette, mint valaha volt.</p> -<p>De talán a zsenialitását is apjától örökölte; ha mást nem is -örökölhetett tőle, ezt csakugyan örökölhette. Meglehet; de a szivét -és a jellemét már bizonynyal az anyjától kapta, az elhagyott -leánytól. Ez a nő nevelte azzá, amivé lett; ennek a nőnek a -szenvedései formálták iróvá, – azzá a reformátorrá, aki -átalakitotta korának a drámáját (azt a műfajt, amely a legtöbb -emberhez szól, s melynek hatása a legnagyobb), – aki a szinpadot -megnyitotta a mélyebbre ható gondolkozásnak (amivel a szinpad is -nyert, mert megszerzett valamit a templom nemességéből), – aki -korának társadalmát az erkölcs kérdéseinek lelkiismeretesebb, -kevésbbé felszines vizsgálatára szoktatta, – aki minden egyéni vagy -osztály-önzést megbélyegző magasabbrendü igazság-érzéssel és az -egyházatyák szinte tulságosan finom megkülönböztető képességével -világitván rá a törvények, az előitéletek, a szokások, a becézett -konvenciók ferdeségeire, a szinházak egyre növekedő közönségét, -tehát a részben léhákból álló sokaságot is komolyságra -kényszeritette, – aki az egyetemességben egy meg nem ismerhető, de -megérezhető felsőbb világrend működését látva, mindig az emberi -rendeltetés és kötelesség törvényeit kereste, nagyon különböző -irodalmi formákban, de mindig egyforma iróművészettel. Gyermekkori -benyomásai irányitották <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= -"Page_93">-93-</a></span> egész irodalmi munkásságát; s még a -hatvanéves korában irt <i>Denise</i>-ben is megtalálhatjuk anyjának -a könyeit. Ennek a nőnek tulajdonithatjuk: nagy részvétét az -elbukottak iránt, – tüzes meggyőződését, amely szerint: vannak, -akik méltók rá, hogy a bukásból fölemelkedhessenek, – és egész -életén át tartó törekvését, hogy erre a társadalom megadja a -módot.</p> -<h3>II.</h3> -<p>A jelenkor egyik legnagyobb moralistája s a tizenkilencedik -századbeli francia drámairás nagymestere, az ifjabbik Dumas, 1824. -julius 28-án született Párisban és 1897, november 27-én halt meg, -marlyi birtokán. Nem ugy dőlt ki, mint az apja, aki sok esztendővel -élte tul a maga ephemer sikereit, hanem mint az egész müvelt világ -egyik legfigyelmesebben hallgatott irója, akinek a szava a -gondolkozók világának mindegyik rétegében a legtartósabb hatást -keltette, s a legteljesebb megbecsüléssel találkozott, – akinek az -irodalmi dicsőségét a mindent megemésztő idő még nem kezdte ki.</p> -<p>Haláláig a kombattans irodalomhoz tartozott; hetvenhárom évet -élt, de a kor nem sodorta el az aktivitás teréről, ahol még -fiatalon vezérszerepet hóditott magának. Utolsó darabját már be se -fejezhette; remekei közül <i>Denise és Francillon</i> öregkorából -valók: a többi: a <i>Demi monde</i>, <i>Alfonz ur</i>, a -<i>Kaméliás hölgy</i>, a <i>Nők barátja</i> ma is játékrenden van -mindenütt, ahol a szinház nem alsórendü mulató, hanem a gondolat -küzdőtere.</p> -<p>Szelleme mindvégig friss, termékeny és vezető erejü maradt. -Hosszabb férfikor – korábban kezdődő és későbben végződő – csak -igen kevés halandónak <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= -"Page_94">-94-</a></span> adatott, irónak talán soha. Abban a -korban, mikor mások még küzködnek és kisérleteznek, ő már ivott a -diadal aranyserlegéből, s felküzdötte magát a legelső sorba. És ha -a sikert megtartani nehezebb, mint megszerezni, ő e tekintetben is -a kivételek közé tartozott, mert a siker vagy ötven éven át soha -egy percre se távozott oldala mellől. A későbben érkezők nem -hagyták maguk mögött, a fiatal Franciaország nem rohant keresztül -fölötte; mindvégig legfelül haladt abban a szellemi fluktuációban, -melynek a csodáit rövidesen irodalomnak nevezzük; követői nem -kerültek elébe, nem haladták meg, s mikor meghalt, a francia -irodalom marsall-botja esett ki a kezéből.</p> -<p>Ezt a kivételes sorsot bizonyára főképpen annak a két nagy -tulajdonának köszönheti, amelyeket, amilyen ritkaságok, olyan nagy -becsben tartanak a franciák: irása tökéletességének és drámairói -zsenialitásának. Az ifjabbik Dumas prózája a mai idők legfényesebb -francia stilusa. Tisztaságra, világosságra, rövidségre, továbbá -tartalmasságra, a könnyedséggel párosult tömörségre, aztán -szinességre, elmésségre, a kifejezés csillogására, ragyogására, -tehát a kiválóan „gall“ irói tulajdonságokra nézve csak a XVII. -század klasszikusai vetélkedhetnek vele. Senkinek se voltak olyan -gyujtó szavai, mint neki; szelleme nem szikrázott, hanem -sugárkévékben özönlött; hasonlatai nemcsak ragyogtak, hanem mint a -villamos reflektor, egész horizonokat világitottak be. S hogy -milyen hatások forrásává válhatik ez a rendkivüli adomány egy -drámairói zseni hatalmában, azt csak nála láthattuk igazán. Mert -mind a két tulajdonság nem adatott meg egyszerre a mi időnkben -senkinek se, csak éppen neki.</p> -<p>A nagy stilisták rendesen nem drámairók (talán mert nem szivesen -állnak szóba a tömeggel), s a szinpad <span class= -"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> mesterei -stilus dolgában rendesen nem számitanak. Scribe-et alig lehet -irónak mondani; Sardounak a stilusa, a legenyhébben szólva, -hétköznapi. Dumas pedig a másik tulajdonra nézve is épp oly nagy, -mint az irásművészet tekintetében. Sardou a szinpadi mesterkedésnek -olyan fortélyaival és fogásaival állott elő, mint senki más; de a -nemesebb értelemben vett dráma-alkotásnak Dumas a nagymestere. Amaz -a drámairásnak a virtuóz-za, emez az igazi müvésze. Dumas a mi -időnknek – ha Ibsen óta nem is az egyetlen – de mindenesetre az -első drámairói zsenije, s a legmesszibb multból is csak kevesen -versenyezhetnek vele a drámairás mestere ciméért.</p> -<p>Ezeknek a tulajdonainak köszönhette tartós tekintélyét s -diadalai legnagyobb részét, de jelentőségét századunk irodalmában -mégsem ezek az együtt olyan ritkán jelentkező tulajdonok, vagy e -ritka találkozás erejénél fogva elért kivételes sikerei adják meg -neki, hanem: irásai mélysége.</p> -<p>Ő a mi időnk egyik legnagyobb s legszenvedélyesebb gondolkozója, -a legkomolyabb lelkü s legintranzigensebb moralistája. Azokat az -erkölcsi kételyeket, melyek a mai ember talán bűnös, de mégis -érzékeny lelkiismeretét szüntelenül nyugtalanitják, csak igen-igen -kevesen fejezték ki hasonló mélységgel és igazsággal, senki -hatalmasabban, senki finomabb s világosabb formában. A -tizenkilencedik században Renan-on kivül nem volt iró, akit a -lelkiismeret kérdései erősebben foglalkoztattak volna, s aki az -ember rendeltetéséről, társadalmi helyzetéről, kötelességeiről, -mélyebben járó gondolatokat adott volna az emberiségnek. Nála -szószék a szinpad is, ahol ma már nagyobb propagandát lehet -csinálni a kötelességről szóló leckéknek, mint bárhol másutt, s ez -a morális nyugtalanság, amelylyel igazát <span class= -"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> keresi, ez -az ideális törekvés, amelylyel az embert leginkább érdeklő -dolgoknak a mélyére igyekszik látni, hogy magunkon, – és igy -sorsunkon is – javithassunk, hogy egymásnak az életet -elviselhetőbbé tehessük: ez az ideális törekvés az ő nagy -eredetisége, ezek a moralistaleckék az ő nagy hagyománya.</p> -<p>Hogy a mindmostanáig szellemi rabszolgaságra kárhoztatott -asszonyi léleknek ő a legtisztábban látó analizálója, s egyuttal – -talán épen azért – legmelegebb, legékesebb szavu ügyvédje: az már -szinte másodsorba tartozó, egyszerü következése annak, amire itt, -sajnos, éppen csak hogy rámutathattunk.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Azzal a meglehetősen közkeletü felfogással szemben, mely -jogosnak tartja, ha az erkölcs kérdéseiben mindenki illetékes -birónak tartja magát, sőt azt is, ha mindenki önmagát tartja a -képzelhető legilletékesebb birónak, – tehát egy igen elterjedt -nézettel szemben, mely talán Kantnak a lelkiismeret és az erkölcs -viszonyáról szóló elméletéből fakadt, – legyen szabad egy durva -példázattal hozakodnunk elő. A kutya szaglása sokkal finomabb, mint -a macskáé; de a másfajta kutyának nincs olyan szimatja, mint a -vizslának: a vizslák közül a pointernek a szimatja sokkal finomabb, -mint a többi vizsláé; és még a pointernek is vannak nemesitett -fajai, amelyeknek szimatja még finomabb, mint a többi pointeré. Az -igen fejlett érzék mindig sokkal ritkább, mint a durva. És ez nem -csupán addig igaz, amig csak az érzékszervek müködéséről van szó. -Még inkább megáll ez a tétel, ha a még komplikáltabb agymüködésről -szólunk. Ha ritka az érzékszerv rendkivüli fejlettsége, még ritkább -az az <i>aptitudo</i>, mely a gondolkozás nehezebb <span class= -"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> vagy -finomabb müveleteire képesit: a szellemi tehetség, mint történelmi -eredmény. Hogy rövidségre kényszeritve, durva vázlatossággal -folytathassuk: az erősen fejlett számolóképesség ritkább, mint -például a nyelvek megtanulásának a tehetsége; és a filozófiai érzék -még ritkább, mint a jelentékeny számoló-képesség. És még a -filozófiai érzékkel se jár együtt mindig az ethika problémái iránt -való különös érzék. (Talán mert a gondolkozás, noha feladatai itt -is a legnagyobbak közül valók, sehol se ily magára hagyatott.) A -nagy, erősen kifejlett s igen megfinomodott erkölcsi érzék éppen -nem olyan közönséges valami, mint sokan képzelik; ellenkezőleg: a -legnagyobb ritkaságok egyike. Ahhoz, hogy valaki jó sebész legyen: -sok ismeret, tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, lelki -határozottság stb. szükséges; annak, hogy valaki az erkölcs -kérdéseit boncolhassa, alapföltétele: hogy még inkább, fokozottabb -mértékben ura legyen mindezeknek a tulajdonoknak. Ahhoz is sok -ismeret, tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, lelki -határozottság stb. szükséges, hogy a hajóskapitány el tudja vezetni -hajóját az óceánon át, talán viharok közepett, talán váratlan bajok -közt, egyik állomásról a másikra. De a moralista mindig -csillagtalan éjjel vezeti hajóját a nagy fekete vizen; nem tudja: -honnan, és nem tudja: hová. Mert itt is az „Ignorabimus“ vizei -fölött lebegünk; és a képességein kivül semmi egyebe, csak az az -egy kis nyomorult iránytűje!</p> -<p>Az erkölcs! De hát melyik erkölcs? Minden népnek más erkölcsei -vannak; ahány fokkülönbség van a legfejlettebb műveltség és a pápua -majdnem állatias müveletlensége között, annyiféle az erkölcse. -Mások a müveltek erkölcsei, és mások a vadak erkölcsei, de a -vadaknak is vannak erkölcsei. Még a pápuáknak is valamelyes. Minden -időnek más erkölcsei voltak, és ugyanazon <span class= -"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> időben is -más az erkölcs más-más helyütt. Ugyanazon népnek az erkölcsei is -folyton változnak: az erkölcs ugyszólván együtt változik az idővel -és a nemzetekkel. De amikor és ahol a civilizáció megjelenik, -nyomában már felbukkan az erkölcs. Mindig megvolt, mióta két ember -találkozott. Azóta folyton van, mindenütt. És mintha csak ugy -fejlődnék, mint az egész világ. Tehát van <i>egy</i> erkölcs is? De -hát akkor mi az „<i>az erkölcs</i>“? Honnan ered? Mi a tartalma? Mi -a célja?</p> -<p>Az „amoralisták“ és az „immoralisták“ elméleteiről nem szólva – -ezeknek az elméleteknek anyja: a Tudatlanság, s apja: a Logika -Hiánya – csak a vallás felel határozottan az itt fölvetett -kérdésekre. Az erkölcs: az ő erkölcse. S megadja a választ minden e -tekintetben elképzelhető kérdésre. Megadja a szabályokat, az -utasitásokat, megszabja a büntetéseket és a jutalmakat is. Ez -felelet. De a filozóf tovább kutat.</p> -<p>És ahogy megindult, már meg kell állapodnia. Fennakad az első -kérdésnél. Honnan ered az erkölcs? A lelkiismeretből? A részvétből? -A társadalmi szükségből, a közös érdekből? Minden ujabb föltevés -gyöngébb, mint a másik volt; mindegyik homályos, ujabb -határozatlanságokkal takarózó; mindegyik voltaképpen csak ujabb -kérdésekkel üti el a feleletet. Az utolsó föltevés már el is -sikkasztja azt, amit keres: magát az erkölcsöt. Még legtöbbet ér a -racionalisták felelete, hogy: az erkölcs a megismerhetetlenségből -ered, mint a természeti erők. Ez legalább nem mond semmit.</p> -<p>De tovább. Akárhonnan ered, mi a tartalma? Csupa találgatás. És -végre is mi a célja? Sötétség.</p> -<p>És a filozófnak látnia kell, hogy egy eleven energiával van -dolga, mely éppen oly örök, mint a fény, vagy a villamosság; talán -azonos is ezekkel… De <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= -"Page_99">-99-</a></span> egyebet lehetetlen kideritenie. És azért -mégis ki kell igazodnia az erkölcs részletkérdéseiben; tessék -kiigazodni!</p> -<p>Hanem a fizikus se tudja, hogy mi a fény és mi a villamosság! -Sokat tud erről is, arról is; csodákat manipulál velök, de arra a -kérdésre, hogy: micsoda hát a villamosság? és micsoda a fény? – -csak föltevésekkel tud felelni, amelyekről maga is elismeri, hogy -semmivel se bizonyithatók vagy pláne már tarthatatlanok. Azért -mégis haladnia kell a maga utján.</p> -<p>És a moralista is halad a maga utján. Tovább vezeti a hajót a -fekete éjszakában, a mély viz fölött. Nincs vele egyéb, amire -támaszkodjék, csak az a kis iránytü, az a kevés ismeret, amelyet -egyátalán meg lehet szerezni, és természetadta különös -képességei.</p> -<h3>IV.</h3> -<p>Az ifjabbik Dumas regényeiben – kivált a <i>Kaméliás -hölgy</i>ben és a <i>Clémenceau</i>-pörben – megtalálhatjuk ennek a -nagy embernek minden jellemző irói tulajdonát. Nem szólva a -<i>Clémenceau-pör</i>ről, melynek a szinpadra való átdolgozása nem -a Dumas munkája, a <i>Kaméliás hölgy</i>-ről irt regény jóval -tökéletesebb kompozició, mint a dráma. A szinpad korlátjai sokat -kiszoritottak abból, ami a regényben művészi; ennek az igazságaiból -az akkor még hatalmas szinházi konvenció sok követelőzése el is -ferditett, mondhatni: meghamisitott egyet-mást, talán nem is -keveset. Hogy ezek a regények mégis kevésbbé hiresek, mint Dumasnak -a szinművei, ez csak annak a következése, hogy a szinpadon előadott -mű hatása és ekhója sokszorta nagyobb, mint a könyvé. De téved, aki -a két egyforma cimü munka különböző hatásából és különösen a szinmű -zajos multjából <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span> és sikerének tartósságából itélve azt -képzeli, hogy a <i>Kaméliás hölgy</i>-ről szóló regény csak első -vázlata volt a ma is sokat szereplő szindarabnak. Éppen -ellenkezőleg áll a dolog: a teljes képet nem a dráma adja, hanem a -regény. A <i>Clémenceau-pör</i>t pedig Dumas csak regény-alakban -irta meg. Ez a két kis remekmű nem ad fogalmat Dumasnak drámairói -hatalmáról, de annál teljesebben ismerteti meg a nagy iróművészt és -a nagy moralistát.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span></p> -<h2>CHERBULIEZ.</h2> -<p>Azok, akik Cherbuliez-t fölületesen, félig-meddig, inkább csak -hirből, vagy legfeljebb a meséiből ismerik: bizonyára meglepődnek -azon, hogy vannak, – még pedig szigoru birálók, – akik ezt a svájci -származásu francia elbeszélőt az elsőrangu irók közé sorozzák. -Cherbuliez-t nálunk, Magyarországon, jóval kevésbbé becsülik, mint -érdemli, s ez alighanem onnan van, hogy fölötte hiányosan ismerik, -ami az iró hirnevére rosszabb, mint ha egészen ismeretlen -marad.</p> -<p>Egy kis tulzással azt lehetne mondani, hogy akárhányan annál -rosszabbul ismerik, annál inkább félreismerik ezt az irót, minél -több több Cherbuliez-regényt olvastak: rossz forditásban. Minthogy -véletlenül kitünő meseszövő is, akinek történetei a naiv lelkületü -olvasót is érdekelhetik: Cherbuliez abban a kétes értékü -szerencsében részesült, hogy majdnem valamennyi regényét -leforditották németre és magyarra. Ne higyjük, hogy a németek -mindannyian olyan lelkiismeretes forditók, amilyeneknek a jóhirük -után tartjuk őket; és ne tagadjuk le, hogy nálunk a jó -regényforditás sokáig ritkaság, szinte kivétel volt. A sok magyar -Cherbuliez között is kevesebb a pontos, mint a rossz forditás; -sajnos, az a forditó, aki a forditás munkájának könnyebbsége -érdekében megcsonkitja az eredeti szöveget, aki lenyirbál a meséről -minden olyan helyet, ahol a <span class="pagenum"><a name= -"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> szerző egy kissé -belemélyed a tárgyba, s aki nem azt irja, amit a szerző, csak -valami olyanformát: az ilyen forditó nálunk, még ma is, épp olyan -gyakori jelenség, mint az az iró, aki felsőbbséggel becsüli le a -külföldi irodalom jeleseit, de azért üres óráiban eredeti drámát -kanyarit az olasz szinműből, a francia regény párbeszédeiből, vagy -akármiből, ami a kezeügyébe kerül. Cherbuliez-vel is sokszor -megesett, hogy munkája csak megcsonkitott alakban jutott el a -magyar olvasóhoz; s természetes, hogy az olyan forditásból, mely az -eredetinek jóformán csak a vázát adja, a szerző legfeljebb ügyes -elbeszélőnek látszik.</p> -<p>Nem sokkal több megbecsülést szerzett Cherbuliez azok körében, -akik talán valamelyik könnyedébb hangu regényéből, s ezenkivül -inkább csak hirből ismerik. Általánosan ismeretes róla, hogy -Franciaországban se tett szert hangzatos sikerekre, hogy hazájában -se hóditotta meg az olvasók nagy sokaságát, hogy munkái a francia -irók viszonyaihoz mérten kevés kiadásban keltek el, s kevésbbé -ismeretes az, hogy soha se pályázott a népszerüségre. Sokan tudják -róla, hogy kivételesen szivesen látott vendég volt a <i>Revue des -Deux Mondes</i>-nál, ennél a tiszteskoru, meglehetősen konzervativ -szellemü folyóiratnál, amelynek minden világrészben vannak olvasói, -csakhogy ezek az olvasók majdnem mindannyian egy-egy szükebb -körhöz: az arisztokráciához, a műveltség és a tudás kitünőségeihez, -vagy azokhoz a szerencsésekhez tartoznak, akik jómódban, -nyugalomban, talán tétlenségben élnek, s mert minden érdeklődésüket -a szépnek szentelhetik, külön izlést arrogálnak maguknak. Ismeretes -az is, hogy ezeknek a több világrészben elszórtan, nem is egyforma -életviszonyok közt élő, de meglehetősen egyforma gondolkozásu és -izlésü, kiváltságos helyzetü embereknek évtizedeken át <span class= -"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> -Cherbuliez volt a legkedvesebb regényirója. És ez, a helyett, hogy -annak kutatására adna alkalmat: mily erővel hódithatta meg ezeket a -finnyásakat? – bizonyos előitéletet támaszt vele szemben. A -<i>Revue Des Deux Mondes</i> iránya, szelleme, hangja már olyan -ismert, hogy olvasója szinte tipus. Akik ezeket a sárga boritéku -füzeteket a parkokban, az angol kényelemmel berendezett szobákban, -vagy a könyvtár-termekben forgatják: jólétben és kényelemben, vagy -legalább gondtalan igénytelenségben, csöndben, nyugalomban és -visszavonultságban élő emberek, akik szeretik az elmés embereket, a -jó könyveket és a szép dolgokat, de főképpen csak a maguk világa -iránt érdeklődnek, nem igen tudnak és nem is igen akarnak tudni a -köreiken kivül felhangzó zsivajról, a nagy tömeg életéről, az előre -igyekvők és a kenyérkeresők piaci lármájáról, a visszataszitó -nyomoruságokról, amelyeket látni is kellemetlen, a sokaság -elégedetlenségéről, a bünös, szennyes és rossz szagu emberek -elkeseredett s legtöbbször igazságtalan panaszairól, melyekkel a -végzet helyett másokat vádolnak, stb. stb. – mondjuk csak a -fődolgot: a társadalmi reform-törekvésekről. Ki hódithatná meg -ezeket a finnyás jóllakottakat, ha nem az: aki csak róluk beszél, -hizeleg előitéleteiknek, mulattató történeteket mesél és -elmésségeket mond nekik, szóval az udvari poétájuk?! És Cherbuliez -munkáiban csakugyan van valami, ami mintha megerősitené azt a -vádat, melyet ebből a sikeréből azok kovácsolnak, akik őt csupán -hirből, vagy kevéssé ismerik. Nem tudja eltitkolni se a -műveltségét, se az elmésségét, regényeiben feltünően sokszor -szerepeltet olyanokat, akik a kiváltságos körökhez tartoznak, -szivesebben beszél az élet kellemes oldalairól, mint a nagy -nyomoruságokról, izlése sokat foglalkozik a szép dolgokkal és nem -szereti <span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span> a rossz szagot, sőt bizonyos az is, -hogy konzervativ gondolkozásu, és nem reformer.</p> -<p>De ha egészen megismerjük ezt a nagy látókörü irót, aki -törvényes leszármazója az igazán „gall szellemü“ francia iróknak, -aki azonban kivételes műveltségével a görög bölcsek szelleméből is -elsajátitott valamit: meggyőződünk róla, hogy a vele szemben -táplált előitélet csak a látszaton alapul, s hogy azoknak a vádja, -akik kissé messziről itélik meg, igazságtalan. Cherbuliez a -jóllakottakat ugyanazzal a felsőbbséggel nézi, mint a nyomoruságban -élőket: a filozófus felsőbbségével; szerenitása nem az -elégedettségből fakad, hanem abból a megnyugvásból, amelyben, – -miután nagy vivódások után megbékélt a világrenddel és legyőzte -magát, – menedéket talált; a művelődés emlékeiben, a szépben, az -élet kellemes dolgainak szemléletében nem időtöltést, hanem -vigasztalást keres; elméssége nem játék, hanem szenvedésekből -leszürt bölcseség, melyet egy müvész fejez ki. Meggyőződünk róla, -hogy jobb szive van, mint azoknak, akiknek valóságos mestersége: az -elérzékenyités; hogy nem undorodik a nyomoruság látványától, és ha -az e látványnyal való foglalkozást nem használja a hatás eszközéül: -azért mond le erről, mert a nyomoruságok feltárásától nem remél -orvoslást, ellenben a szépet valami általános üditő szernek -tekinti; hogy ha nem sürget reformokat s nem harcol vivmányokért, -nem azért marad passzivitásban, mintha közömbösen nézné a milliók -szenvedését, vagy mintha nem hinne a megváltás lehetőségében, hanem -mert nem hisz az elképzelhető reformok csodatevő erejében, mert még -nem látja az utat, mely valami jobbhoz vezet. Cherbuliez -szkeptikus; nem vár eredményt azoktól a vivmányoktól, amelyekben -sokan már a megváltást, vagy legalább az általános boldogulás -<span class="pagenum"><a name="Page_105" id= -"Page_105">-105-</a></span> lépcsőjét látják; nagyon jól ismeri az -emberiség történetét, tudósa a társadalmi tudományoknak, nem -osztozik azok bizakodásában, akik a nekibuzdulástól már sikereket -várnak, visszaretten azoktól az áldozatoktól, amelyekbe a harc -belekerülhet, félti a küzdelemtől a kevés meglévő jót. Annyira -szkeptikus, hogy – egyik filozofáló munkájában – egy kissé még a -haladásban is kételkedik: ezért konzervativ.</p> -<p>De ugyanaz a nagy tudás, mely kételkedővé, konzervativ -gondolkozásuvá, és a társadalmi harcokkal szemben csöndes -szemlélővé tette, minthogy az ismereteknek ekkora rengetegét -lehetetlen végképpen eltitkolni és minthogy kivételes müveltsége -el-elárulja magát regényeinek egyes lapjain is: még egy előitéletet -támasztott vele szemben. Azt, hogy sokkal inkább tudós, kritikus és -bölcselő, semhogy számottevő poéta lehessen. Ezt az előitéletet -olyanok hangoztatják, akik félig-meddig ismerik; akik egy vagy két -könyvét olvasták, s véletlenül azok egyikét, amelyekben pár perczre -a tudós is megszólal; akik munkáiból talán nem olvastak annyit, -mint amennyit magáról az iróról olvastak. És az, amit -egyéniségéről, életfolyásáról itt vagy amott olvashatunk, -bizonynyal ad némi alapot ennek az előitéletnek: Cherbuliez -élettörténete tökéletesen ugy hangzik, mint egy tudós, kritikus -vagy bölcselő biografiája, és az az egyéniség, melyet ebből az -élettörténetből valamelyest megismerünk, a külsőségekre nézve -meglepően hasonlit ahhoz az alakhoz, melyet a tudós fogalma kelt -fel képzeletünkben.</p> -<p>Életfolyásának feljegyzésreméltó részletei ezek:</p> -<p>Cherbuliez hazája: Svájc, szülővárosa: Genf, az a város, melyben -a német gondolkodás és a francia szellem találkoznak, s mely, -egyformán közel lévén Francia-, Német- és Olaszország határához, -egy kis <span class="pagenum"><a name="Page_106" id= -"Page_106">-106-</a></span> kozmopoliszszá vált; az a város, -amelyben már akkor hirdették, hogy a tudományos kutatás az emberi -lélek legszentebb joga és kötelessége, mikor ezt a már kissé -elfeledett tételt hirdetni veszedelmes dolog volt; az a város, -melyben ennek a történelmi emléknek megfelelő élet folyt, -századokon át. Cherbuliez francia eredetü családból származott, -mely a huguenotta-üldözés idején települt meg Svájcban; ugy -látszik, kételkedésének csirája megvolt már őseiben is. Ez a család -a tudomány és irodalom szolgálatában folytatott hosszas -tevékenységéről vált a maga körében ismeretessé. A regényiró -nagyapja Svájc legjobb nevü könyvkiadója volt; apja az ó-kori -irodalom tanára a genfi egyetemen; egyik nagybátyja jogtanár és -ujságszerkesztő; másik nagybátyja szintén iró. Még nagynénje is -szorgalmas munkása volt az irodalomnak: forditásai sok német -klasszikust ismertettek meg a franciákkal, többek közt Kleist -Henriket. A regényiró 1828-ban született. A család hagyományai és -első kedves tanitómestere: Töppfer Rudolf, aki gimnáziumi tanár -volt Genfben, hamarosan eldöntötték sorsát. Először a genfi -egyetemen hallgatja a filozófiát, ahol Reid tanait hirdetik, de -Cherbuliez Victor Arisztoteleszt és Kantot olvassa. Aztán Párisba -megy, ahol Eugéne Burnouf tanitványa, s szanszkrit nyelvet tanul, -de mindennap eljár a Louvre képtárába és valamelyik szinházba. -Aztán a bonni egyetemen, ahol hosszabb időt tölt, megismerkedik -Hegel filozófiájával, egyébként pedig csak a zenének él s egy kissé -belebolondul Beethovenbe. Egy évre Berlinbe megy s ott -megbarátkozik Schellinggel. Majd hosszabb utazásra indul: bejárja -Francia-, Olasz- és Görögországot, Konstantinápolyt és Kis-Ázsiát. -Arkheologiával kezd foglalkozni, és e szakbeli tanulmányainak -eredménye az a félig tudományos, félig szatirikus mű („Un -<span class="pagenum"><a name="Page_107" id= -"Page_107">-107-</a></span> cheval de Phidias“), melylyel először -jelenik meg a nyilvánosság előtt. Ezt a könyvét Görögországban irja -meg, és azokat a vázlatokat is, amelyekből Bizancz történetét -akarja összeállitani. Bizancz története megiratlanul marad, de a -gyüjtött anyag nem vesz el egészen. Hogy <i>Kostia gróf</i> cimü -regényében Kostia gróf és Gilbert, akik azon a munkán fáradoznak, -amelyet Cherbuliez maga nem készithetett el, oly alapos tanulásról -tanuskodó megjegyzéseket váltanak, a Görögországban töltött évek -emléke. Időközben egyetemi tanárnak hivják meg Bonnba, de nem -fogadja el a tanári széket. Tovább utazik, bejárja az orosz -birodalmat, később Spanyolországot. Ekkor már politikával is -foglalkozik; kiadja <i>L’Espagne politique</i> és <i>L’Allemagne -volitique</i> cimü köteteit. Utazásai közben ethnologiai -ismereteket szerez; mikor megpihen, az összehasonlitó nyelvészettel -rendszeresen kezd foglalkozni, a szanszkrit nyelvnek tudósává -válik. Később egy filozófiai kötetet ad ki, majd a renaissance és a -görög művészet történetéről ir, aztán összegyüjti kritikáit és -esztétikai értekezéseit, végül letelepszik Párisban, francia -alattvalóvá honosittatja magát, s G. Valbert álnéven, mely épp oly -hiressé válik, mint igazi neve, haláláig szorgalmas és kitünő -munkása a publicisztikának.</p> -<p>Mindenesetre furcsának tünik fel, hogy ez az életrajz egy -regényiróról szól. Gyanu támad bennünk, hogy a felsorolt sokféle -munkálkodás kissé fölületes lehetett, hogy kapkodva, -rendszertelenül gyüjtötte ismereteit, de talán egy téren se volt -alapos tudós. A legilletékesebbek itélete azonban mást mond. Még -különösebbé teszi a dolgot az, hogy Cherbuliez, bár nem ért el igen -nagy kort, – hetven évig élt, – nemcsak egy-két, hanem nagyon sok -regényt irt. És ennek a meglehetősen kivételes jelenségnek csupán -az szolgálhat valamelyes <span class="pagenum"><a name="Page_108" -id="Page_108">-108-</a></span> magyarázatául, hogy Cherbuliez soha -se foglalkozott egyébbel, mint tanulással és irodalmi -munkálkodással. Nem vállalt hivatalt, tanárságot se; amig utazott -és csak gyüjtötte az ismereteket, egy kis örökségből élt, később az -irásaiból. Meg akarta őrizni és meg is őrizte vizsgálódásának, -érdeklődésének, foglalkozásának teljes függetlenségét, -képzeletének, szemlélődésének, gondolkozásának egész szabadságát. -Huguenotta-ivadék és genfi polgár módjára járta be a világot és -élte végig az életet.</p> -<p>De hát megférhet-e egymással két ily nagyon különböző -foglalkozás, anélkül, hogy ez a kettősség rovására ne essék mind a -kettőnek? Lehet-e valaki tudós és regényiró egyszerre, anélkül, -hogy a költő meg ne rontsa a tudóst, s a tudós meg ne bénitsa a -költőt? Bizonyára kevesebb példa van rá, hogy e kettő, ha egy -személyben találkozik: segiti egymást, mint az ellenkezőre. Végre -is ez a kétféle szellemi munkásság más-más képességeket kiván; az -egyik mindenekelőtt képzeletet, a másik főképpen itéletet. És az -egyik képesség kifejlesztése azzal járhat, hogy a másik, melyet -amaz hosszas tétlenségre kárhoztat, elernyed, megzsibbad, talán -elsorvad. Ritkaság, hogy mind a kettő egyformán és harmónikusan -fejlődhetik. És itt az alapja annak az előitéletnek, mely -Cherbuliez-vel szemben is föltámadt, azok körében, akik -szükségtelennek találják ezt az irót közelebbről is megismerni. A -tudós hirneve bizalmatlanságot kelt a regényiró iránt.</p> -<p>Annyi tagadhatatlan, hogy az erudició gyakran halála a költői -teremtő erőnek. De néha nem halála, hanem ellenkezőleg: forrása. És -már akkor, mikor Cherbuliez a tudós rovott előéletével terhelten, -első regényeivel jelent meg a nyilvánosság előtt, előre megfelelt -az erudicióval vádolt regényirókkal szemben <span class= -"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> mindig -föltámadó előitéletre Émile Montégut, a francia kritika egyik -kitünősége, aki ilyenformán ügyvédkedett <i>Kostia gróf</i> -szerzője mellett: Igaz, hogy a sokat tudás megárthat a képzeletnek, -s hogy a költő, aki nagy erudició terhét szedi magára, -elsorvaszthatja inspirációját… Igaz, hogy a tudatlanság olyan -hatalmas bátorságot és egyenességet ad, melyet semmi se pótolhat… -Igaz, hogy a tudomány körültekintésre és óvatosságra tanit, s ezek -az erények éppen az ellentétjei azoknak, amelyek a képzeletet -segitik… Igaz, hogy a tudatlanság nem támadja meg a költő -eredetiségét, nem tolja a költő elméje és látomásai közé -olvasmányainak emlékeit, és végül erősiti a költőnek magában való -bizodalmát… De se azok az irók, akiknek csak a tudatlanság adott -szárnyakat, se azok, akik mindenüket szendergő emlékezetük -álomképeiből szedték, nem igazi irók… Az igazán nagy tehetségnek az -erudició nem akadály, hanem fegyver, melylyel a képzeletnek uj -területeket hódit meg… Mert a tudás nem ugy gazdagitja a -képzeletet, mint egy butorgyüjtemény, melylyel teletömik a házat, -hanem mint a táplálék, mely erőssé teszi a testet… Az igazi költő -lelkében az ismeretekkel valami olyas történik, mint az a vegyi -folyamat, amelylyel a szervezet a táplálékot szétbontja, -szétválasztja, átalakitja, vérré késziti… Az ismeret, a kritika: a -tizedik múzsa; mert hiszen a kritika nem egyéb, mint a dolgok -lényegének és összefüggésének magyarázata, következésképpen: a -költészet egyik forrása, talán valamennyi közül a legbővebb és a -leginkább termékenyitő… Micsoda ismeretlen mezőket nyitott meg a -kritika például Goethe inspirációjának!… S a század nagy költőinek -jóformán mindenikében nagy erudiciót találunk… Csak Byron és -Lamartine azok, akik mindent egyéniségüknek <span class= -"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> -köszönhetnek és kiszámithatjuk-e, hogy nyertek-e, vagy veszitettek -a kritikától való idegenkedésükkel?!… Cherbuliez-t, mint kritikust, -képzeletének ereje tette kiválóvá; és Cherbuliez-nek, a -regényirónak, képzeletét ismeretei nem gyöngitették meg, csak -gazdagabbá tették.</p> -<p>Montégut ezt <i>Kostia gróf</i>, a <i>Becsületes asszony regénye -és Méré Paula</i> megjelenése után mondta el, de Cherbuliez később -se cáfolt rá erre az elismerésre. <i>Bolski</i>, <i>Brohl</i>, -<i>Holdenis Meta</i>, <i>Noirel</i>, <i>Miss Rovel</i> s végül a -<i>Vörösek és feketék</i> azok a regényei, amelyekben regényirói -egyénisége, mely csupa szeretetreméltóság, a leginkább megragadja -az olvasót, mert sok kedvessége mellett ezekben találjuk meg -elevenitő és jellemző erejét teljes frisseségében; életfelfogása -itt hatol le a legmélyebbre; fantáziája itt nyilatkozik meg a -legszerencsésebben; előadásában itt van a legtöbb fény és szin; -ezek a legtökéletesebb munkái. De sok regénye közül bármelyiket -olvassuk: itt-ott, egy-egy megjegyzésben talán ráismerünk a -tudósra, mert olyan részleteket emlit, amelyek elárulják nagy -műveltségét, hanem ezt a tudóst soha se kapjuk rajta azon, hogy -akkor szólal meg, amikor az olvasó a költő szavát várja. Vagy a -tudós nehézkessége nyilvánul-e meg előadásában? A legkönnyedebb -hangu, a legfinomabb és legelmésebb causeur, akit képzelni lehet; -mindig eleven, fáradhatatlan, s iróniája, amily találó, olyan -derüs, olyan gyönyörködtető. Vagy ráismerhetünk-e a pedánsul -részletező tudósra abban, aki ezeket a bájos meséket mondja el, a -primitivek elevenségével és a tulfinomultak ötletességével? -Felnőttek számára nem lehet meséket kitalálni, amelyek jobban -szórakoztassanak és több gondolatot keltsenek. A tudós rövidlátását -veszszük-e észre mindig kedves és mindig igaz <span class= -"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> -alakjainak jellemzésén? Emberismerete komorrá tenné elbeszélését, -ha mindent megértése nem volna oly elnéző. A szobatudós eleveniti-e -meg azt a sok külön világot, amelyben meséi játszanak, vagy inkább -a peregrinus költő? És az a meghatározhatatlan valami, ami mind e -munkáknak ugyszólván a lelke, a tudós kicsinyességekben gyönyörködő -elégedettségét tükrözi-e, vagy inkább a költő rezignációját, a -költőét, aki a kellemesben, a bájosban, a szépben keres, ha nem is -feledést, legalább vigasztalást?!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_112" id= -"Page_112">-112-</a></span></p> -<h2>FLAUBERT, MINT KRITIKUS.</h2> -<p>Georges Sand leveleinek megjelenése alkalmával az -irodalomtörténet krónikásai sokat irtak Flaubert és Georges Sand, e -két nagyon különböző lelkivilágu iró meglepően mély és igaz baráti -viszonyáról. Ezek a kommentárok kellő világitásba helyezték elméjök -és jellemök, gondolkodásmódjuk és vérmérsékletük, az életről és a -müvészetről való felfogásaiknak rendkivüli különbözőségét, másrészt -érzelmeik egy közös vonásában találva támaszkodó pontot, meg tudták -magyarázni szoros szellemi összeköttetésük eredetét és fejlődését. -Kétségtelen, hogy e viszony természetét illetőleg a Flaubert -levelei<a name="FNanchor_5" id="FNanchor_5"></a><a href= -"#Footnote_5" class="fnanchor">5)</a> már csak azért sem mondhatnak -többet, mint a Georges Sand-éi, mert a croisset-i bölcs hijjával -volt izgékonyabb vérü barátnője áradozó természetének s azt a -művészi elvét, melyet a „személyiség megtagadásá“-nak szokott -nevezgetni, még leveleiben is bámulatos következetességgel -dédelgette. De mégis, ha a Flaubert levelezése e tekintetben uj -adatok forrásául nem is tekinthető, sok olyast tartalmaz, ami a -legnagyobb óvatossággal rejtegetett egyéniségéből elárul egy-egy -érdekesebb vonást.</p> -<p>Flaubert nagy kritikust hordott magában az alatt a hosszu, -sarkig érő, sötét köpönyeg alatt, amelybe <span class= -"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> -burkolózott. Kiválóan elemző hajlamu szellemet, mely a tényeket nem -egyszerüen látja, mint mindannyiunk, hanem kettőzötten; először -tisztán magukban véve, s másodszor mint tanulmányozni való anyagot, -mint uj tények anyját. Kivételes temperamentumot, mely nem dobja -magát azzal a közvetetlenséggel az életbe, mint a közönséges -emberek, még kevésbbé azzal az extázissal, azzal a kitárt lélekkel, -amelylyel a legtöbb költő. Egy hatodik érzéket, melynek természete -azt hozza magával, hogy tulajdonosa máskép él, fut, fárad és -szeret, mint a derék Prudhomme: kevesebb ösztönszerüséggel s több -tudatossággal. Ha örömet érez, elhalványitja, ha fájdalmat szenved, -elmélyiti, ha szeret, elmérgezi érzéseit azzal a sajátos vizsgálódó -erővel, melylyel magának ezekről az érzésekről legeredetibb -veleszületett hajlamának hatalmánál fogva számot adni igyekszik. Ha -valaki a bölcselkedés e fajta hajlamával születik s ahhoz a -természet beláthatatlan termékenyitése következtében még -artisztikus erőt is örököl, akkor ez a valaki, a szerint, amint -tehetségét a körülmények megérlelik, a mi korunkban vagy regényiró -lesz, vagy kritikus. Bármelyikké fog kifejlődni, mind a kettőnek -anyagát magában hordja halálig. Mert voltaképpen, a regényiró és a -kritikus a lényegben nem különböznek egymástól; céljuk homogén; -módszerük, melylyel az igazság megismerésére törekednek, azonos; -artisztikus eljárásuk, melylyel igazságaikat feltálalják, egy és -ugyanaz. Körülbelül annyiban különböznek, mint az egyes törvények -megalkotói és ezek kodifikátorai. A regényiró anyag-világa tágabb: -a még meg nem irt igazságok; a kritikusé szükebb: a már megirtak. -Az egyik közvetetlenül a dolgokból, a másik már megállapitott -igazságok közvetitésével vonja le tételeit, de szorosan párhuzamos -uton. Természetes, a <span class="pagenum"><a name="Page_114" id= -"Page_114">-114-</a></span> regényiró szót legszükebb, s egészen -modern értelmében értjük, ama fogalom kifejezéséül, amelyre, mint -Edmond de Goncourt panaszkodik egyik könyve előszavában, akármi -jobban illik, mint a „regényiró“ szó nevetségesen semmitmondó, sőt -bizonyos értelemben paradox használata. Vegyük elő a <i>Bouvard et -Pécuchet</i>-t, igyekezzünk elfelejteni, hogy ennek a gigási -torzónak a szerzője valamikor a Madame Bovary-t irta, s kérdezzük -meg magunktól: regény-e ez, vagy kritikai mü? Bizonynyal nem tudunk -határozottan felelni. Mind a kettőnek az elemei megtalálhatók -benne; egyrészt annak, másrészt ennek mondható. Aki azt mondaná -róla, hogy egy uj Don Quijoteiád, az emberi természet egyik -legáltalánosabb vonásának marionett-figurákban való megtestesitése, -épp ugy igazat mondana, mint aki in ultima analisi az emberi -értelem és tudomány széditően mély kritikájának vagy az emberi elme -által elkövetett tévedések monografia-szerü történetének mondaná. -Igazat mondana, csakhogy nem az egész igazat. Ez a regény egyetlen -a maga nemében azzal a rendkivüli dualizmusával, melylyel -organikusan egyesiti magában két, a lényegben egyező, de a formában -rendkivül eltérő irodalmi műfajnak ugy alap- mint alaki -tulajdonságait. Igazi „homo duplex“ benne az iró; ép annyira -kritikus, mint regényiró. Az a csodálatos tájékozottság, amelylyel -a tudományok végetlen labirintusában mozog, egyesülve az itéletnek -azzal a biztosságával, mely álmélkodást kelt a szakértőben – -mindenkit meggyőzhetnek, hogy az elmult idők életenek (mely nagy -vonásaiban még ma is mint realitás él a könyvekben) éppoly -kivételesen tág látókörü ismerője volt, mint annak az életnek, -melyet maga körül a természetben láthatott. A <i>Tentation de Saint -Antoine</i> olvasói is sok olyat mondhatnak, ami mind e jelenség -<span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span> megerősitéséül szolgál. Hogyan -történhetett tehát, hogy ezt a hatalmas erőt, melyhez hasonlóval a -maga korában csak egyik legkedvesebb barátja: Sainte Beuve -dicsekedhetett, életének legnagyobb részében használatlanul, -ugyszólván rejtve hevertette s hogy ez csak önkéntelenül tört ki -belőle nagyobb alkotásokban. A Georges Sandhoz irt levelekből -sikerül egyet-mást megállapitani, ami, ha nem is határozott felelet -erre a kérdésre, mint föltevés megállhat.</p> -<p>Azt kell hinnünk, bár sehol ezt a szándékot határozottan ki nem -fejezi, hogy Flaubert egy nagy kritikai művet tervelt, mely -életének fő-munkája lett volna s melyhez a <i>Saint Antoine</i>, az -<i>Éducation sentimentale</i> és <i>Bouvard et Pécuchet</i> csak -előtanulmányok.</p> -<p>Élete módja, melyet ezekből a levelekből ismerünk meg igazán, s -egy különös kutatás, mely szintén ezek nyilvánosságra hozatalakor -lett ismeretes, egyenesen utalnak erre a föltevésre.</p> -<p>Flaubert Croisset-ban a régi anakoréták életét élte. Apja -gondoskodásából rendelkezett annyi vagyonnal, amennyi megmentette a -kénytelen és rendetlen munka terhétől. Élhetett irói szenvedélyének -s még annyi fölöslege is maradt, hogy néha-néha a gyöngédségnek a -mi világunkban érthetetlen tulzásaival, segithetett megszorult -barátjain is. Ezek persze kevesen voltak. A kis faluban, ahol -lakott, senkit sem akart megismerni, s a jámbor croisset-iak -olyanformán tekinthettek a rejtelmes <i>Gusztáv ur</i>-ra, akit -csak az erdőben s a réteken láthattak, mint ahogy a Renan bretonjai -a csodálatos <i>Bonhomme Système</i>-re. Mindennapos társaságát -hosszu időn át élőhalott anyja, egy szélütött, süket, félig vak -öreg asszony – akit látnia is fájdalom volt – és unokahuga -alkották, akinek nem lehetett <span class="pagenum"><a name= -"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> egyéb hibája, mint hogy -éppen a Flaubert unokahuga volt, de akiről az egyetlen megillető -kritika csak az lehetett, hogy Georges Sanddal tiz évig folytatott -levelezésében egyetlen vonással sem jellemzi. Társaság?… -voltaképpen a könyvei voltak az egyetlen társasága. Ha kimozdult -Croisset-ból s néha-néha Rouenba vagy Párisba rándult, ez csak -azért történt, hogy a nyilvános könyvtárakban fölkeresse azokat a -könyveket, melyekhez magán-ember csak ezen az egyetlen módon -férhet. Barátai, az a kevés ember, akit szeretett: mindenekelőtt -Bouillet (ez a kitünő költő, akinek a francia irodalom még sok -elismeréssel tartozik), Georges Sand és Turgenyeff, Sainte Beuve és -még egy-kettő, nem tudták magányából kicsalni. Éveken át kéri őket -magához, de utánok nem megy. Georges Sand-nak, aki többször hivta -őt Nohant-ba, sokszor megmagyarázta, miért remetéskedik igy: -„Ismerem magamat. Ha három napra Nohantba mennék, ez három hónapi -álmadozásba kerülne nekem. Pedig sietnem kell.“ Mindig sietett. Egy -percet sem akart veszteni, mert minden idejére szüksége volt. Azok -mellett a nehézségek mellett, amelyeket neki az irás okozott, nem -is lehetett máskép. Csak a leveleiben elősorolt számszerü -följegyzések adhatnak képzetet arról a roppant fáradságról, melynek -árán művészetét vásárolta. Egy-egy lapon hetekig dolgozott, egy-egy -sort napokon át javitgatott, mig végre megtalálta a helyes -kifejezést. Ugyanezzel az aggódó lelkiismeretességgel olvasott -mindent, amit tárgyai körébe tartozónak vélt. Ugyanegy időben „ásta -el magát“ az 1848-iki hirlapok olvasásába, a szentatyák irataiba, -jezsuita regényekbe a szent szűzről, monografiákba a fayenceról, -végre a szocializmus és a pedagógia irodalmába. Szórakozásul -ugyanakkor Spinozát olvasta. <span class="pagenum"><a name= -"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> -<p>Természetes, hogy aki egészen és kizárólag az eszmék világában -él, sokkal érzékenyebb az ott ejtett minden nagy és apró sérelem -iránt, mint a dilettáns; és egyszersmind annak a szemét, aki az -igazságot annak annyiféle alakulásában keresi, sokkal többet és -sokkal többféle formában bántja az „igazságtalanság“, mint azét, -aki egy szük világban igyekszik mélyre hatolni. A közönséges ember -meg sem érti azt, ami Flaubertnek szenvedést okozott; a szakértő -mosolyog a maga ismeretvilágába eső naivságokon s nem fogékony a -másféle tévedések iránt. Flaubert egy testvér szeretetével karolt -át mindenkit, aki bármely téren csak egy lépéssel többet tett az -igazság felé, mint elődei, de valósággal elkeseredett a -könnyelmüségen, melylyel az „Igazság“ szent nevét a léhák és -tudatlanok hiába fölvették. Érzékenységét, melyet a magány a -legfelső fokra élesitett, minden csekélység bántotta, ami más, több -szórakozásban részes, kevésbbé magára hagyott elmét érintetlen -hagyott volna. A természet ömlengeni vágyó lelket adott neki, -amelyet a viszonyok zárkózottá válni kényszeritettek. Mint maga -irja, nagy erőfeszitésekre volt szüksége, hogy összeszedje magát s -minden csekélységre „ki ne áradjon.“ (Ez lehetett az ok, amiért -„vén romantikus“-nak nevezte magát s nem az az állitólagos -artisztikus rokonság, melylyel őt Guy de Maupassant erőnek erejével -a Victor Hugo iskolájához igyekszik közeliteni.) S mert mindent, -ami – a jelenben vagy multban – a legtávolabbról is érdekelhette, -figyelemmel kisért, örökös ingerlékenységben élt. „Ha öreg leszek, -irta Georges Sand-hoz, kritikát fogok irni: ez meg fog könnyiteni, -mert gyakran szinte fullasztanak a visszafojtott véleményeim.“ -Másutt rövid programmot ad arról a módról is, melylyel ezt a tervét -megvalósitani akarja: „Legjobb azokat a dolgokat, melyek bennünket -<span class="pagenum"><a name="Page_118" id= -"Page_118">-118-</a></span> kétségbe ejtenek, lefesteni egészen -egyszerüen, amint vannak; szétszedni ezeket már boszu volna!“</p> -<p>Ehhez az oly sokfelől táplált keserüséghez hozzájárult az is, -hogy az ő munkáit se kimélte meg ugyanaz az értelmetlenség, amely -őt idegen igazságok tárgyalásában is sértette, s még inkább az, -hogy oly roppant fáradsággal alkotott munkái maga iránt is -kétkedővé tették. Kezdett magával szemben is elégedetlen lenni. -„Érzem, hogy már vén tehén vagyok“ – irja egy helyt végtelen -keserüséggel. Mindig és mindenütt az „emberi balgaság“ tengerárját -látta s egyszer csak elkövetkezett az az idő, amikor alkalma volt -ezt egész meztelen brutalitásában szemlélnie Az 1870. és 1871-iki -évek barbárságai fellázitották arisztokratikus hajlamu és nevelésü -lelkét. (Mert az a nevelés, amelyet a tudományban való kéjelgés s -az emberi balgaságok tanulmányozása ad, nem vezet a radikális -elvekhez.) Valószinüleg ebben az időben kezdte meg összeállitani -különös „gyüjteményét.“ Ezt irja akkortájt Georges Sandhoz:</p> -<p>„Gyülölöm a demokraciát (azt legalább, amit Franciaországban -annak mondanak), azaz a kegyelemmel való föllengzést az -igazságosság rovására, a jog megtagadását, egy szóval a társadalom -elleni harcot.</p> -<p>A Commune rehabilitálja a gyilkosokat, amint Jézus megbocsátott -a latroknak, mert megtanulták átkozni Lázárt, nem mert rossz gazdag -volt, hanem mert egyszerüen gazdag volt… Azt hinni, hogy a -köztársaság minden vitatkozáson felül áll, annyit ér, mint azt -képzelni, hogy a pápa csalhatatlan. Mindig csak formulák, mindig -csak istenek.</p> -<p>Az utolsóelőtti isten, az általános szavazati jog egy rémitő -bohózatot rendezett hiveinek, névszerint „A versaillesi -<span class="pagenum"><a name="Page_119" id= -"Page_119">-119-</a></span> gyilkosok“-at. Miben kell hát hinni? -Semmiben, ez a bölcseség kezdete. Ideje volna megszabadulni az -„elvek“-től s hozzá fogni a tudományhoz, a vizsgálódáshoz. Az -egyedül észszerü dolog (mindig visszatérek erre) egy -mandarin-kormány volna, feltéve, hogy ezek a mandarinok tudjanak -valamit, sőt tudjanak sokat. A nép örökös kiskoru s mindig utolsó -rangban lesz a társadalmi hierarchiában, mert csak szám, tömeg, a -korláttalan. Keveset ér, ha sok paraszt tud olvasni s nem hallgat a -papjára, de rendkivül fontos, hogy legyenek olyan emberek, mint -Renan és Littré s ezeket meg is hallgassák az emberek. Csak egy -törvényes arisztokracia megalapitásával boldogulhatunk, értve ez -alatt egy oly többséget, mely valami más egyébből alakul, mint -számból.“</p> -<p>Majd azt bizonyitja, hogy a köztársaságban való babonás hit -juttatta az örvénybe Franciaországot. Aztán igy folytatja:</p> -<p>„Mennyivel célszerübb lett volna megtartani Badinguet-t (értsd: -Napoleon); a békekötés után bagnoba küldhették volna. Ausztriában -nem tört ki forradalom Szadova után, sem Olaszországban Novara, sem -Oroszországban Szebasztopol után. De a jó franciák sietnek -lebontani házukat, mihelyt tüzet fog a kemény… Ebben a negyedórában -Páris tökéletesen epileptikus. Ez persze az ostrom eredménye. -Különben Franciaország már néhány év óta rendkivüli elmebeli -állapotban élt. Az emberek elvesztették a jónak és rossznak, a -szépnek és rutnak minden ismeretét. Emlékezzék vissza, az utolsó -évek kritikájára. Miféle különbséget tett ez a fenséges és a -nevetséges között? Mennyi tiszteletlenség és mennyi tudatlanság! -„Sült vagy főtt – ugyanaz“, s éppen akkor mennyi szolgalelküség a -napi véleménynyel, a divatos lapossággal <span class= -"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> -szemben!… Minden hamis volt. Hamis realizmus, hamis hadsereg, hamis -hitel s hamis öröm-leányok… És ez a hamisság, (mely talán a -romantizmusnak a következménye, s annak a felsőbbségnek, amelyet a -szenvedély a formán, s az ihlettség a szabályon kivivott) ez a -hamisság, mondom, főkép az itéletben nyilatkozott meg. Dicsérték a -szinésznőt, nem mint művészt, hanem mint jó anyát! Azt követelték a -művészettől, hogy erkölcsös, a bölcsészettől, hogy mindenki előtt -érthető, a vétektől, hogy illedelmes legyen, végre a tudománytól, -hogy szálljon alá a néphez“.</p> -<p>Mikor ezt a levelet irta, kezdhette gyüjteni azt a nem -mindennapi anyagot, mely irodalmi hagyatékának egyik legérdekesebb -része. Anyag lett volna ez „az emberi balgaság történetéhez.“ Guy -de Maupassant előszavában nagyobb mutatványt ad belőle. Az „itélet -hamisságainak,“ a legnagyobbak tévedéseinek egy minden időkről -szóló bámulatosan gazdag gyüjteménye ez. Kezdve egyszerü történelmi -botlásokon, melyeket csak egy bámulatosan éles elme s rendkivül -fegyelmezett emlékezet fedezhetett fel, égbekiáltó tévedésekig, -mind a legnagyobbak, a legjelesebbek, nem mindig olvasott, de félve -tisztelt köteteiből. Descartesból ugy, mint Veuillotból. Erős -idegek kellenek hozzá, hogy olvasásukra az embert egy kis szellemi -nihilizmus ne szállja meg s át ne érezze a Flaubert mélyen keserü -hangulatát, melyhez a croisseti könyvbuvárt mindenüvé elható, -messzelátó kritikája vezette.</p> -<p>Flaubert a meg nem irt könyvvel, melynek a „Bouvard et Pécuchet“ -csak előbeszéde volt, ez a gyüjtemény pedig nyers anyagát alkotta -volna, alkalmasint valami voltairei hatásra számitott. Ebben -kételkedhetünk, de abban nem, hogy mégis Flaubert-rel együtt egy -nagy kritikai művet temettek el. Azok a tulajdonságok, <span class= -"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> -melyeket ezekben a levelekben az egyes irói személyiségekre és -művészi elvekre tett megjegyzésekből kiolvashatni, csak -megerősithetik a régibb könyvei által keltett csodálatot. -Megalkuvása a különböző művészi rendszerekkel talán nem nyerte -volna meg korának tetszését. De bizonynyal ép oly plasztikus -kifejezésre találtak volna mélyen járó kritikai igazságai, melyeket -csak töredékeiben láttunk, mint eklekticizmusa, melyet szabatosan -kifejtett a következő sorokban: „Ugy vagyok, mint Prudhomme ur, aki -ugy találja, hogy a legszebb templom az volna, mely egyesitené -magában a strassburgi templom ivboltját, a Szent Péter colonnadeját -és a Parthenon porticusát stb. Egymásnak ellentmondó ideáljaim -vannak. Innen zavarom és tehetetlenségem.“</p> -<p>Kritikusnak is ugyanaz volt, ami regényirónak: a müvészi szépnek -antik módra tiszta látásu, romantikus hevü és modern módszert -követő imádója. Eretnek és képromboló a szépnek vallásában, de -azért monotheista. (1884.)</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span></p> -<h2>ZOLA-REGÉNYEKRŐL.</h2> -<h3>I.<br /> -A „HÖLGYEK ÖRÖME.“</h3> -<p>A második császárság aranyozott kora – mely hasonlóan a biblia -festett koporsóihoz, pompázó külső szinnel takarta el a mélyében -pusztitó rothadást, – bár éles szemü, hatalmas birálókra talált, -sohasem részesült olyan elkeseredett, szenvedélyes -megtámadtatásokban, mint a képzeletnek és tapasztalatnak -sejtszöveteiből életre kelt az az alakcsoport, mely a Zola -regényeiben e társadalom irodalmi kifejezője kivánt lenni. A -Rougonok és Macquartok rosszhirü családja a kárhoztatások egész -fergetegét vonta magára, ahányszor csak – Saccard Renée elbukása -óta – hallatott magáról. Barbár erejü ivadékai, melyek – meg kell -vallani, – nem dicsekedhetnek kifogástalan ismeretséggel, -elkerülték ugyan a Bovaryné sorsát és a jó erkölcsök megsértése -cimén nem kerültek törvényszék elé, de sokáig annyi kő célpontjául -szolgáltak, amennyi elég volna számukra akár családi sorboltnak, -akár hatalmas monumentumnak. És ha a legkülönbözőbb s leghevesebb -megtámadások raja épp oly hüséges előfutárja volna valamely -biztosan bekövetkező és századokra ható irodalmi jövőnek, mint -amilyen bizonyos kisérője minden nagyszabásu és jól végzett -munkának, akkor az utolsó kétségnek is el kellene oszlania a -Rougonok és Macquartok történetének nagy jelentősége felől. A -<i>Curée</i> megjelenése óta a fegyelmezett okoskodás <span class= -"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> emberei -versengtek az avatatlan, esztelen vádaskodással a legsulyosabb -itélet nyilvánitásában, mihelyt egy uj „corpus delicti“ arra -alkalmat adott: és ha az irodalmi előkelőségek a „legteljesebb -tisztelet“ hangján, mint királyi fogolylyal bántak a kitünő -forradalmárral, bánásmódjuk még sokkal kegyetlenebb volt, mint a -bőszült korlátoltságé. Fejére olvasták az itélet minden atyáskodó -hangu szókészletét, s nem sokalták meg az elvénhedt, makacs -iskolásság legméltatlanabb kitöréseit sem. A betü arisztokratái -persze a legtürelmetlenebbek. Elmult idők szellemét idéző tudósok, -kiknek betáblázott ablakain koronkint keresztülhatott az iró -kürtöseinek nevetséges lármája, ha néha felriadtak papyrusaik mögül -s kitekintettek szobájok setétjéből a fényes napvilágba, – -elrémülve a nyüzsgéstől, mely ijesztően különbözött könyveik szelid -nyugalmától, megtagadták az élő kor szellemét és ósdi bölcseségük -merevségével „pereat“-ot mondtak arra, aki ennek az uj kornak a -tiszteletére bálványt emelt. S a zaj mindannyiszor megujult, -ahányszor a merész iró megszólalt. Zola tanitványai persze teljes -erejükből igyekeztek tulharsogni ellenfeleiket, akik közt a morál -mindenütt jelen való ügynökei adták a hangot és elszemérmesedett -tárcairó-kiváltságok játszották az első hegedüt. Pruderie -kisasszony, kinek arca a piros festék alatt is kékké vált a -haragtól <i>Nana és Trublot</i> bűneinek hallatára, sikoltozott; a -kinyilatkoztatás férfiai pedig, szent büvkörében annak a -frigyládának, melyben az egyedül üdvözitő ideált őrzik, átkokat -dörögtek. Azt, amit a Goncourt-ok a szerelem klinikájának neveztek, -lebujnak minősitették s a mély megbontránkozás hangján itélték a -tüzhalálra. A tiltakozásokból a hangok egész zürzavara kerekedett. -Az előkelők, akik tizenhatodik századbeli muskétával vonultak ki s -a „Revue des Deux Mondes“ <span class="pagenum"><a name="Page_124" -id="Page_124">-124-</a></span> rongyolt lobogóját lengetve indultak -a szent háboruba, vagy a Dottore jelmezét a tekintélyek áthatatlan -vértezetével cserélve fel, kovás puskát vettek vállukra – ódon -fegyvereiket csörtették, a nap krónikásai pedig, akikből a -macskazene rendezőinek nagy tömege került ki, füzfasipjukat -próbálgatták s ezek vékony, irónikus hangján ismert dallamokat -adtak elő. Ezek a dallamok akkor már idestova félszázadosak voltak. -Gunyos verseit meg kellett hallgatniok mindazoknak, akik részt -vettek az oknyomozó irodalom megteremtésében. Stendhal, akinek -regényeit a legfőbb itélőszék: az asszonyos, kellemest szerető -Sainte-Beuve egyszerüen „utálatos“-oknak találta; Balzac, akire -jelentéktelen emberek az őrültség és a romlottság bélyegét -sütötték, Flaubert, akit pornográfként hurcolták meg közhatóságok -előtt, sokat tudtak róluk.</p> -<p>A komoly vád, mely ezeknek a gunyos versikéknek a magvát -alkotta, régibb, mint az az időszak, mely alatt hangoztatása -divatossá lett. A tojáson, vagyis Rabelais-n és Montaigne-on -kellene kezdeni, aki ennek a vádnak az eredetével kivánna -foglalkozni. A moralisták nyomában mindenütt ott találhatni ezt a -vádat, habár még alaktalanul, határozott idomot nem öltve. Alakot -nyerni, jegecedni, a dokumentáló irodalom erősebben forradalmi -hatása alatt kezdett.</p> -<p>Az uj áramlat bekövetkeztekor három határozott irányban -terjeszkedett ki, s ennek munkásaitól az eszmei tartalom -fontosságát, a megalkotás nemességét és végre az alapvető, egyénitő -irói sajátság előkelőségét tagadta meg. <i>Birotteau</i>-ban nem -találtak több érdekest, és értéket, mint a mennyi egy üzleti -könyvben lehet, a Stendhal Julien-jét („Le rouge et le noir“) -kicsinyelték s <i>Bovaryné</i> morálját észre sem akarták venni. A -vád még erősebben tartotta magát artisztikus <span class= -"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> -szempontból. Balzacban a Taine „hozsannah“-jáig nem akarták az irót -ünnepelni, Stendhalról maga Balzac is hirdette (a „Chartreuse de -Parme“-nak a <i>Revue Parisienne</i>-ben kiadott birálatában), hogy -nem ért az alakba öntés mesterségéhez és Flaubertről, a gondolatnak -erről a szobrászáról, egészen komolyan állitották, hogy a -részletezés megölte a művészetét. Elsőrangu irói tulajdont éppen -nem ismertek el bennök. A „Comédie humaine“-t a maga egészében egy -eszelős fotografus müvének tekintették; Beyle Henrik gondolatainak -legmélyén nem találtak egyebet egy kis elmésségnél és sok -extravagancziánál. Flaubertben pedig obszczén irót kerestek, -ugyanakkor, amikor Georges Sand-t bálványozták, Eugène Sue -lángelméjében komolyan hittek és Charles de Bernard-t -klasszikusként emlegették. Ez a sors az utmutatók szellemi -hagyatékával együtt átszállt az örökösökre: a Goncourt-okra. -„Germinie Lacerteux“-t épp ugy kiseprüzték a jó házból, mint később -a szegény „arany legyet“, Nanát. És Zola nagy sikerei idején se -hallgatott el a „régi dal, régi gyülölségről.“ Az a kifogás, hogy a -Zola megfigyelései értéktelenek, leirásai müvészet nélkül valók s -egyéniségének fajsulya alacsony, az előbb emlitettek unokája volt. -Ennek a vádnak mind a három kiterjedésében való mérlegeléséhez -alkalmul szolgálhat a <i>Hölgyek öröme</i> is.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Alig lehet képzelni valamit, ami kevésbbé „regényes“ és annyira -„legujabb“-szerü volna, mint ennek a regénynek a tárgya. A maga -szárazságában adva a dolgot: arról az egyenetlen küzdelemről van -szó, melyet a mindinkább hatalmasodó áruházak folytatnak a kis -kereskedelem ódon fészkei ellenében, és amelyben az <span class= -"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> örök -természeti elvnek megfelelőleg az ifjabb és erősebb elem jut -győzelemre. Az <i>Au Bonheur des Dames</i> egy nagy áruház, mely -előttünk egy eddig kevéssé ismert szocziális tényező nagy -társadalmi fontosságát van hivatva bizonyitani.</p> -<p>A könyv szerint: napjaink egy uj kereskedelmi korszak kezdetét -jelzik. A gyáripar roppant arányu fejlődése teljesen megérlelte az -ujabb kereskedelmi elvet, mely a nagy arányok alapjára -helyezkedett. Ennek az elvnek a megtestesülései az áruházak. -Merkúrnak ezek a divatos bazilikái nagy tőkével, nagy eszközökkel, -nagy személyzettel dolgoznak s mindazokkal a segédszerekkel, -melyeket a kor vivmányai nyujtanak, mindazoknak az iparágaknak a -felhasználásával, melyek a modern fényüzési vágy kielégitésére -alkalmasak; roppant koczkázat súlya alatt versengenek, hogy -tőkéjüket folytonosan megujithassák s e czélra a vakmerőségig -használják fegyverüket: az alacsony árakat, hogy áruikon minél -gyorsabban túladhassanak s ezeket ujakkal helyettesitve, tőkéjüknek -kamatját nyerjék meg. E rendszer megalkotója a regényben: Mouret -Octave. Nem a legjobb cég a „Pot-bouille“ olvasói előtt, akik -emlékeznek, hogy az élete sokáig nem volt egyéb, csak folytonos -szoknyavadászat. Azóta megférfiasodott s korszakot alkotó -kereskedőt fedezett fel magában. Megőrizte szoknya-imádatát, de -most már ő vált asszonyvilága középpontjává. Mint a rongynak -koronátlan királya trónol közöttük, alattvalói között. Ez az ő -hadserege, erre épitette hatalmát. Az asszonyra számitott, aki ha -még oly megingathatatlan is a férfival szemben, nem képes -ellentállni a rongy csábitásának, arra az asszonyra, akinek -élet-eleme a fényüzés, akinek betegsége a költekező-mánia, mint -Martynénak, s akinek őrültsége a csipkelopás, mint Boves grófnénak. -<span class="pagenum"><a name="Page_127" id= -"Page_127">-127-</a></span> Az asszonynak emelt templomot a -„Bonheur“-ben, s az asszonyt használta fel eszközül, amikor -megérezve az uj szellőt, mely jobban kedvez a gyakorlati -észjárásuaknak, mint a tudomány szegény ördögeinek, a milliókban -való kalandorszerü bizonyossággal valósitotta meg forradalmár -terveit. És a hiuság áruháza hatványozott méretekben növekedik, -vesztére a sorvadó, különleges kis üzleteknek. A kis kereskedelem -patriarkális, de fagyos lyukaiban irigyen és gyülölettel látják, -mint növekedik a „Bonheur“ fénye és káprázatos hatása, sóváran -látják, hogyan tökéletesedik müködése, melyben az egyén elenyészik -s a személyzet, mint a gépben a kerékmü egyes részei, csak a köz -javára végzi feladatát. A lélektelenség, mely a „Bonheur“ -falanszterszerü szervezetét jellemzi, a nyomorult életküzdelem, -melyet kormányzatának minden intézkedése elősegit, mind csak -hatalmának növelésére valók. A szerény boltok lakói, noha a szörny -elhóditja vevőiket, alkalmazottaikat s meg akarja vásárolni a tetőt -is a fejök felől, nem adják meg magukat s elfogadják az aránytalan -harcot, esküdve, hogy megmaradnak házaik puszta kövein is. Elébe -állnak – végső romlásukra; a „Bonheur“ egyenkint tiporja el őket. -Az egyik családnál az apától a vagyont, a leánytól jegyesét, az -anyától gyermekét rabolja el; a másikat, aki oktalan versenyre kel -vele, az öngyilkossági kisérletig üldözi; a harmadikat kiüzi -házából, annak ellenére, hogy a makacs öreg ott marad egykori -jóléte romjain, mig a tetőt le nem bontják a feje fölött. És a -kolosszus, megőrizve nyugodt közömbösségét, mint a teljes gőzzel -eleresztett gép, rohan tovább, nem törődve a holtakkal, akiket -utjában elsöpör. Ime a vigasztalan doktrina: a forradalom -vértanukat kiván és csak holtakon haladhatni előre. <span class= -"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p> -<p>A „Bonheur des Dames“ tehát arra a veszedelemre mutat rá, amely -végzete a haladás eszméivel, a kor kivánalmaival s az élet -logikájával szembeszállni késztő oktalan szenvedélynek.</p> -<p>Bele illik-e ez a rideg, nem éppen költőien hangzó igazság egy -regény keretébe? – kérdheti valaki. Becsüljük meg ezt a kérdést; az -a nagy pör, melyet az oknyomozó irodalom ellen minden időben -inditottak, nem egyéb, mint ennek a kérdésnek szabatosabb -körülirása.</p> -<p>A „Bonheur“-rel szemben ilyenformán lehetne ennek alakot -adni:</p> -<p>A regényiróknak az a szektája, amelyről éppen szó van, s amely a -fejlődés egy magasabb fokát vindikálja magának, – kérkedéssel -utasitván el magától a tetszés mindenkori eszközeit: az elbeszélés -kellemességét s az előadás kényes választékosságát, – -hozzászoktatott ugyan bizonyos puritánszerüséghez, melyet soha se -tekinthetünk egyébnek, mint a müvészet megrablásának: mégsem -elégedhetünk meg a regényben – emberek, emberek és ismét csak -emberek helyett – kétes értékü igazságok bizonyitásával. Ime, a -„Bonheur“-ben már csak osztályok vannak, már csak két elem él; a -köztük folyó harc s nem egyesek foglalják el figyelmünket, hogy -aztán kárpótlásul egy tanulsággal legyünk gazdagabbakká. Vajjon -fölkelthető-e érdeklődésünk egy egész osztály iránt? A -kiskereskedelem száz számra menő és egyes alakjaiban elmosódó, -pusztuló népe iránt érezhetünk-e több részvétet, vagy csak több -sajnálkozást, mint a lyukaikból kiöntött ürgék iránt? Megérdemli-e -a sorsukból kifolyó tanulság, hogy érte ötszáz lapon – melyek közül -nem egy fárasztó – keresztültörjünk? És végre megtűri-e a regény -formája e „felnőttek oktatásá“-t, noha a regénynek, mint -<span class="pagenum"><a name="Page_129" id= -"Page_129">-129-</a></span> költői műfajnak, a célja a -gyönyörködtetésnél egyébből nem állhat?</p> -<p>A felelet annál egyszerübb, mert egy megengedésen lehet -kezdeni.</p> -<p>Valószinüleg jóval nagyobb a regény hatása, ha a legyőzött -ügynek egyetlen, erős és kiemelkedő képviselője van. Mint azelőtt -mondani szokták, a „hősi“ szerep a „Bonheur“-ben három egyén közt -oszlik meg. De Bauduben, Bourrasban és Robineauban csak a mozgató -szenvedély, a „Bonheur“ elleni gyűlölet a közös; jellemvonásaik -nemcsak hogy nem mosódnak el és nem válnak szintelenekké a -hasonlóság révén, hanem a legélesebb ellentétekben kerülnek -egymással szembe és éppen különböző, bővebben jellemzetes -helyzetekben képviselik a regény szenvedő elemét.</p> -<p>Még határozottabban jellemzők ezek az iró modorára nézve. Zola -még mindig szeret a kontraszt kopott eszközével hatni, másrészt -pedig nagy szeretettel meriti ki a tárgyat s jellemzi ezt minden -oldaláról. Goncourt csak Baudut alkotta volna meg; Zola bővebb -beszédü. De nem kevésbbé szigoru megfigyeléseiben és nem kevésbbé -hatalmas ezek érzékeltetésében. A vádnak tehát csak annyi alapja -van, hogy egy magasabb cél mellett a jellemzésnek csak mellérendelt -szerepet juttat.</p> -<p>Akik tagadják egy ilyen magasabb cél lehetőségét, rendesen ezzel -az ősrégi tantétellel hozakodnak elő: „la fiction est faite pour -plaire et non pour instruire.“ A mondás nem éppen tetszetős; de ha -még oly bűvölő ereje volna is, nem juttat hozzá a kérdés -megoldásához. Mert lehetetlen figyelmen kivül hagyni azt, hogy ma a -regény és a fikció többé nem azonos fogalmak. A modern és a régi -meséltető regény közt épp oly nagy a különbség, mint a villamos -fény és Aladin csodalámpája <span class="pagenum"><a name= -"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> közt. Valójában a regény -egész története nem egyéb, mint annak felsorolása, hogy a fikció -miképp veszitette el apránkint annak az uradalomnak a legnagyobb -részét, melyben azelőtt korlátlan hatalmasság volt. Századokkal -ezelőtt, a gusto picaresco uralkodása idején, a regényben már nem -csupán az elbeszélés mellékes, de a jellemzés is másodrendüvé válik -egy magasabb czél mellett, mely az akkori idők szelleméhez képest -nem ugyanaz – bár hasonló természetü – volt, mint amelyről most szó -van.</p> -<p>A bölcselők századában a „magasabb czél“ érdekében megkövetelt -igazságok kizárják maguk közül a fikcziót s a képzelmi elemtől -teljesen ment regény „filozófiai“-nak nevezi magát. De ezek csak -tapogatózások. Félreismerhetetlen az evolució az oknyomozó irodalom -életrekeltekor; az inventiv elem szerepe teljesen jelentéktelenné -válik s a regényiró átveszi a régi moralisták szerepét. Részt -követel a pap és az orvos hivatásából s a filozófokkal több -közösséget vállal, mint a költőkkel. Féltékenyen őrzi a művész -szabadságát és megköveteli, hogy elismerjék benne a szigoru -tudományosságot. Uj igazságok keresését ismeri el legfőbb czéljának -és ezek hirdetését vallja legmagasztosabb feladatának. Komolylyá -válik nála, amit Stendhal gúnyosan mondott az egész századról: -„hozzá szól mindenhez és nincs az az alapigazság, amelyről szavát -elmondani ne tartaná kötelességének“. És ezek a tudálékos, -tanitgató regényirók korántsem a kontárok közül valók; az uj -elveket a mesterek egész sora testesiti meg, melyek hatása – még az -orthodox táborra is – nagy arányu. Voltaképp hát egy általános, bár -törvényesen el nem ismert jelenség az, amelyért Zolának annak -idején felelnie kellett. Igaz – és ez a magyarázata annak a -meglehetősen hosszantartó felháborodásnak, <span class= -"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> amelyet -az „Assomoir“ és „Nana“ támasztottak – hogy maga az elv soha se -tolakodott elő oly határozottan, mereven, követelőleg, mint ezt -Zolánál láthatni. Stendhal bizonynyal elrémült volna attól a -brutális, barbár, fékezetlen, kicsapongó erőtől, melylyel Zola -tétele bizonyitására tör. Az a száraz határozottság, melylyel -minden fölösleges szót számüzve, minden porszemnyi adatot -felhalmoz, hogy szinte parancsolólag tukmálja rá gondolatát az -olvasóra, nagy erőssége néha, de gyöngéje is. Hanem ez már egy más, -artisztikus kérdést érint.</p> -<p>Akkor tehát, amikor a fikczió már elvesztette a regényben -uralkodószerepét s amikor a regényiró és a moralista között többé -nem lehetett megvonni a határvonalat: Zolának volt rá oka, hogy a -történelmi fejlődés alapján állónak tartsa magát, amikor a -szocziológus szerepében állott ki a fórumra s a regényolvasó -nagyközönségtől követelt meghallgatást. Hogy aztán ez a szereplése -meg fogja-e nyerni a messzi jövő, az elkövetkező századok -elismerését, az már más kérdés. Annyi bizonyos, hogy „ujitás“-ának -kezdetben a legkevésbbé se sikerült megszereznie a filozófusok -itélőszékének az igazolását. A kritika tekintélyei ugy itéltek -róla, hogy rossz próféta, mert eszméi elvesznek a lényegtelen -megfigyelések és szavak áradatában, és ezért adatai magasabb érték, -tárgyai pedig általános érdek hijjával valók. Edmond Scherer, a -régi „szép szellemek“ hagyományainak lovagias erényü őre, aki soha -se mulasztotta el kijelenteni pair-i tiltakozását, valahányszor a -„misera plebs contribuens“ az irodalom portikuszába akart tolakodni -– könnyed gúnynyal fejezte ki ezt az itéletet, amikor „minden -filantróp érzülete mellett“ sem tudta megérteni: kit érdekelhet egy -részeg kőmüves nyomorának a története?! A „Ventre <span class= -"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> de -Paris“ birálatában ismételte álmélkodó kérdését, mellékesen nagyot -bókolva annak a régi tannak, mely csak a nagy szenvedélyeknek -nyitja meg a müvészetek kapuját. Mintha ebben a regényben semmi -egyébről nem volna szó, mint vágott husról, ugy találta, hogy „csak -a henteseket érdekelheti“. Aki még emlékezett rá, hogy „César -Birotteau“-t valaha a kereskedősegédek olvasmányának nevezték, -ebben a vádban törvényes örököst kellett üdvözölnie.</p> -<p>Nagyon egyszerü a klisét a „Bonheur“-re alkalmazni. Elmondhatni, -hogy a selymek és csipkék, bármily bűvölőek is különben, végtelenül -unalmasak a leirásban. Meg lehet támadni az áruház tömkelegének, -szervezetének, tömérdek osztályának részletes leirását; tiltakozni -lehet az „előkelő születésü“ költészet nevében a szövetek árainak -hallatára. Sőt a szó tágabb értelmében „szatócskodás“-nak is -nevezhetni a regényiró előadását. Mindebben volna egy szemernyi -igazság: az óriási anyag több helyütt tulcsapott korlátain. A -környezet, amelyben a regény játszik, valóban nem tartozik a -legérdekesebb dolgok közé. Mint Stendhalnak a „Chartreuse de Parme“ -irása idején a „Code civil“, Zolának, mig ezt a regényét irta, az -áruházak árjegyzékei lehettek a napi olvasmánya. Igy a -részletezések nem mindenütt vonzók. De bármilyenek is ezek – mert -joggal utalhat valaki arra is, hogy mily művészettel önt Zola ebbe -a száraz tárgyba életet – nem akadhat fenn ezen a részletezésen -senki, aki az eszmét keresi. Föltéve, hogy a könyv húsz-harmincz -lapja eldobni való, még mindig marad egy könyv, amelylyel számolni -kell, nemcsak azért, mert elsőrangu irói tulajdonságok alkották -meg, hanem, mert a lehető legközelebbről érinti élete kérdését -annak az osztálynak, mely a modern élet egyik legfontosabb -funkczióját teljesiti <span class="pagenum"><a name="Page_133" id= -"Page_133">-133-</a></span> s az értelmesek világának egyik -legerősebb, leginkább életrevaló elemét alkotja. Igaz, hogy az -eszmei tartalom, melyet ez a könyv kifejez, nem megtámadhatatlan s -nem minden részletében meggyőző. A czélnak kettős és éppen nem -párhuzamos természete miatt a könyv hatása zavaros. Zola, amikor -erős logikával küzd a nagy áruházak igaza mellett s egyszersmind -megindit az ellene feltámadt szenvedély áldozatainak sorsa iránt, -nem kerülhetett ki egy belső ellentmondást. Olyanformán, mint -Sainte-Beuve, akinek mély elméje a maga korában találta meg a -csodálni való tanulmányt, szive pedig a régiekkel volt, – elméje a -győztes eszme szolgálatában áll, de érzése a bukottakkal van.</p> -<p>Ezért az a benyomás, melyet a regény az elfogulatlan olvasóra -tesz, nem tiszta. Aztán meg a tétel bizonyitása sem minden kétséget -kizáró. Mouret vállalkozása kalandos; a „Bonheur“ győzelmének -szükségszerüségéről inkább csak a másik elem magatartása győz meg. -Tulajdonképpen Mouret csak a kereskedelem Monte-Christoja. De -mindez keveset von le az eszme súlyából. Mindenkinek át kell -látnia, hogy nem utszéli igazságról van szó, hanem egy olyan -nagyfontosságu szocziális kérdésről, amely még megoldásra vár. -Abban a korszakban, mikor a művészeteknek és az irodalomnak az -alapvető jellegét a racionalizmus adja meg, egy könyvet, mely a kor -világrendjeként szereplő kapitalizmust működésében, az embert pedig -– környezetében, foglalkozásában lepi meg, még akkor se lehetne -kicsinyelni, ha a kort mozgató eszmék iránt kevesebb lelkesülésről -és a meggyőződésnek kisebb erejéről tenne tanuságot, mint az <i>Au -Bonheur des Dames</i>.</p> -<p>Mialatt a könyv alapvető eszméjével foglalkoztunk, nem volt -alkalmunk emliteni a regénynek azt a <span class="pagenum"><a name= -"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> személyét, akinek lelki -elemzése a puszta gondolatnak a költői mezt adja meg. És pedig -azért nem, mert Zola nagy koncepcionális tévedéssel – ezt a két -összetartozó dolgot csak részben hozta összeköttetésbe. A főalak a -regényben versengő két elem – az igazi „hős“-ök – egyikét sem -képviselheti; inkább a kapcsot alkotja közöttük aszerint, amint az -iró személyes benyomásának megfelelően érzelmeivel a szenvedő, -gondolkozásával a győztes elemnek válik osztályosává.</p> -<p>Egy fiatal leány érkezik Párisba, kis öcscseit vezetve, -szegényen, egyedül az erejébe és munkakedvébe vetett bizalommal s -azzal a hittel, hogy jómódu rokonaiban támaszra fog találni. Ebben -a hitében azonnal csalódnia kell. Bauduék elég jó emberek, de a -boltjukkal szemben pompázó <i>Bonheur</i> már a bukás utjára -juttatta őket; rájok nem támaszkodhatik. Sorsa kápráztató fényü -áruházba vezeti, ahol nem minden habozás nélkül kopogtat be. Ott -szemben a <i>Vieil Elbeuf</i>, melyet elhagyott, ócska cégével és -kihalt ablakaival oly rútnak, oly nyomorultnak tünik fel előtte -annak a fényüzésnek és annak a zajos életnek a láttára, amelynek a -közelébe hirtelen belekerült, hogy valami lelkifurdalásféle -szoritja össze szivét. De a csábitás nagyobb, semhogy leküzdhetné: -elfogadja a szerény alkalmazást, melylyel megkinálják. Ettől fogva -csak a munkának él, hogy testvéreit is fentarthassa: a -<i>Bonheur</i>-ben ugy sincs másféle élet. Elhagyatva, elveszve -érzi magát ebben a nagy gépben, melynek iszonyu mozgása -megreszketteti. A falanszter-élet minden nyomorát megismeri; minden -társánál csak bántalmat talál, egyetlen embert, egy -férfi-alkalmazottat kivéve, aki bár nem különb, mint a többi, sima -udvariasságával végtelen hálát és lassan ébredő szerelmi érzést -kelt Denise szivében. Gyöngédtelenséget kell tapasztalnia -<span class="pagenum"><a name="Page_135" id= -"Page_135">-135-</a></span> még a vásárlók részéről is; egy előkelő -nő, akiről tudja, hogy Mouret kedvese, bántó megjegyzést tesz -fejletlen, szűzies vállaira, és sorsának ura, akire, mint -felsőbbséges lényre tekint, nem látja meg a szemében égő -könnycseppeket, mint ahogy a szultán nem látja meg a szerencsétlen -odaliszkot, aki nem oly szerencsés, hogy tessék neki. Sokszor kell -átéreznie helyzete súlyosságát, de az elérzékenyedés pillanataiban -is fentartja szüntelen éber elméje s valami vitézkedés, mely arra -készti, hogy megállja helyét gyöngén és egyedül, vidáman dacolva a -nehéz kötelességgel, amelyet magára vállalt. Minden akadálylyal -szemben megőrzi a meggyőzhetetlen kedvességét, mely természetének -alapvonása. Egy férfi megtörnék annak a munkának a sulya alatt, -amelyet zaj és panasz nélkül teljesit; átszenvedi a selyemruhás -nyomoruság minden keservét, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen -könnyen menekülhetne ezektől. Egyik társnője, az egyetlen résztvevő -lélek, aki barátságosan szól hozzá, szánalomból igyekszik -rábeszélni, hogy szeretőt válasszon: ez az egyetlen mód, melylyel a -párisi munkásnő megszabadulhat az éhhaláltól. Erre az ajánlatra -válasza csak ez: „nem; nem tehetem.“ Nem lázad fel; meg van -győződve róla, hogy mindenkinek, aki egyedül áll és szabad, joga -van ugy rendeznie be az életét, amint akarja; nem engedelmeskedik -erkölcsi eszméknek, egyszerüen csak egyenes esze és egészséges -természete tartja fenn abban a becsületességben, amelyben él. A -forró lehellet, mely közelébe ér s lassankint fölkelti benne az -asszonyt, érintetlenül hagyja gyermeki békéjét. Az első szerelmi -szó, amelyet hall, zokogásra fakasztja, de csak azért, mert arra -gondol, hogy ha az a férfi szólt volna hozzá valaha ilyen -gyöngéden, aki iránt az első, most már elmosódott rokonérzést -táplálta, talán nem lett volna ereje ellentállania. <span class= -"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> Ennek a -másiknak szilárd, elutasitó választ ad s halad a maga becsületes -utján tovább, nem törődve azzal a rágalommal, melylyel illetik. -Ettől pedig senki se kiméli meg; magában Mouretban is fölébred a -gyanu, hogy talán a szerelem szépitette olyan sugárzóvá, mint -amilyennek egyszerre találja. Anélkül, hogy tudná miért, fájlalja -ezt a gondolatot, de számot sem adva magának benyomásairól, nem -akadályozza meg, hogy Deniset a nyári elbocsátások idején el ne -üzzék. A leány fájdalom nélkül távozik; az utolsó kötelék, mely oda -fűzte, a régi ideál egy otromba sértése következtében elszakadt; de -egy még nem is sejtett, most alakuló szerelmi érzéssel a magasabb -lénynek látszó Mouret iránt vonul be abba a padlásszobába, melyet a -vén Bourras, a Bonheur halálos ellensége ajánl fel neki. -Alkalmazást hiába keres, de meg tudja szokni a nélkülözést s ezután -sem akarja elfogadni a kedves mentő karját. Egyszer Mouretval -találkozik, aki megadja neki azt az elégtételt, hogy elismeri a -tévedését. Ez a találkozás nem marad következés nélkül és Denise -nemsokára diadalmasan tér vissza az áruházba, ahol mint a legfőbb -hatalmasság pártfogoltját, most már tisztelettel fogadják. Helyzete -teljesen megváltozik; mindenki Mouret kedvesét látja benne. Csak -tőle függ, hogy azzá legyen; egy megalázó jelenet, melyben a -féltékeny Desforgesné részesiti, Mouret-t teljesen részére hóditja. -De a leány, bár égeti a vágy lángja, melylyel Mouret -hozzáközeledik, és bár barátjai és ellenségei, az emberek és a sors -egyformán bukását akarják, erélyesen visszautasitja azt az -ajánlatot, melyre parancsolója rászánja magát. És ellentáll -szilárdan, csupán a boldogság egy ösztönébe, a nyugalmas élet utáni -vágyba kapaszkodva; nem az erény eszméjének enged; fél a -szeretőtől. S az óriás vagyon ura, aki azt hiszi, <span class= -"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> hogy -kezében tartja a francia gyáripar sorsát, nem képes ennek az -elárusitó leánynak a csókját megvásárolni. Nem használ a -gyanusitása, a fenyegetőzése; Denise lemond arról, hogy gazdájából -derék embert faragjon s hasznára legyen befolyásával -munkástársainak: távozni készül a jobblétből a bizonytalanba. Erre -Mouret megadja magát: feleségül veszi.</p> -<p>Bizonynyal nagyon egyszerü, mondhatni szegényes történet, mely -csak lazán függ össze magával a kiskereskedelem epopoeájával. -Denise éppen csak a közvetitő korlátolt szerepét játszsza, -aszerint, amint épp ugy osztályosává válik Mouret elvének, mint -részesévé amazok szerencsétlenségének. Beleszól a <i>Bonheur</i> -munkáskérdésébe, közbenjár Mouretnál a szenvedőkért, ott terem, -ahol szükölködő barátainak hasznára lehet és megjelenik a -<i>Bonheur</i> első áldozatának, Baudu Géneviévenek a temetésén, -(amely a megdőlt kiskereskedelem sirbatételével egyazon meginditó -jelenségnek tűnik fel az olvasó előtt): ennyi mindaz, ami a -versengő elemek sorsából a Denise-ével közös. Mégis, minthogy a -főtárgyat csak nyugvó állapotában, legfeljebb egyes képekben – mint -a temetés megrázó jelenetében – látja az olvasó, éppen ebből az -aránytalanul nagyranőtt epizódból itélhető meg legtisztábban az, -amit ebben a regényben megalkotásnak tekinthetni. Nem csupán az -alakba öntés művészetét értjük ez alatt, de egyszersmind azt a -mikéntet, melylyel az iró szint ad felhalmozott és elrendezett -anyagának, – azt „a több szellemet“, melyet a költő magából lehel a -megfigyelt s hiven megtestesített jellemekbe, egyszóval, az egyéni -morált, amely a műnek, mint egésznek, különleges jellegét adja meg. -Ennek az egyéni morálnak a nemességét, emelkedettségét sokan nem -akarták Zolában meglátni. Veszett nevét voltaképp ez alapon -<span class="pagenum"><a name="Page_138" id= -"Page_138">-138-</a></span> költötték; s azért nem lehetetlen, hogy -az <i>Au Bonheur des Dames</i>-ban mellesleg ezzel akart tüntetni, -amikor világosabban fejtette ki erkölcsi elveit, mint valaha, s -közös alapra lépve az általános morállal, elfogadott valamit ennek -romantikus felfogásából is, de bizonyos rideg őszinteség és -szigoruság hangsulyozásával különböztette meg a magáét amannak a -többel biztató világnézetétől. Ez a morál, mely csak kötelességet -ismer, de érdemet nem, – a józanság, az ész törvénye, s nem a -szivé, nem az erkölcsé.</p> -<p>Ime, a Denise becsülete nem erény, hanem erős akarat. Mikor -azoknak a csábitásoknak, melyekre szivében a természet hangja -igennel válaszol, ellentáll, nem erkölcsi elvnek, nem törvénynek -engedelmeskedik; nem ismerheti, nem tisztelheti ezt a törvényt, -amelynek csak az áthágását látja; a mindennapos jelenség -hozzászoktatta, hogy ne is találjon az „elbukás“-ban semmi megróni -valót. Józansága, okossága, egészséges természete óvja meg a -bukástól. Elméje a társadalmi viszonyokkal, amelyben él, -összeférhetetlennek látja ezt a lehetőséget; csak benseje -sugallatát követi s anélkül, hogy a számitásnak csak a gondolata is -megvillanna benne, a jólét után való ösztönszerü vágyból utasitja -el magától azt, amiben szűzies képzelme csupán baj és nyomoruság -forrását látja. Természete nem türi meg a szennyet, s az erős -akarat, mely nála megsérthetetlen szelidségben nyilvánul, -távoltartja mindentől, ami szennyes.</p> -<p>Bizonyos, hogy a Denise morálja eltér a legáltalánosabb -moráltól, sőt a Zola erkölcsi felfogása egyáltalán különbözik attól -is, amelyből csirázott: a pozitivisták erkölcstanától. De valljuk -meg, hogy az a legáltalánosabb rendszer is nagyon határozatlanul -jelentkezik az emberek sziveiben; s aki megengedi, hogy -<span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span> többféle morál lehet tiszteletreméltó, -s nem csupán a hitből eredő, annak el kell ismernie, hogy a Zola -erkölcsi felfogása nem a legalacsonyabbak közül való. Ez a -felfogás, eltérőleg amattól, mely az erényt a szivjóságban és az -önmegtartóztatásban kereste, a becsületet erő és akarat -kifejezésének látja… és végre is, ez se immoralitás. De -gondolkozzunk erről a nagy kérdésről akármiképpen, nem igen lehet -tagadni, hogy a tizenkilencedik század utolsó negyedének francia -regényirodalma, a Goncourt-ok Varandeuil kisasszonyán kivül, nem -mutathat fel jellemet, melyben a becsületesség erélye -határozottabb, erősebb és tisztább kifejezést nyert volna, mint -Denise-ében. E részben tehát bajos a <i>Bonheur</i> megalkotásától -minden nemességet elvitatni.</p> -<p>Több joggal kritizálható ez a regény tisztán artisztikus -tekintetből, noha Zola a <i>Bonheur</i>-ben hatalmasabb művésznek -mutatkozik, mint majdnem mindegyik, előbb irt regényében. -Kétségtelen, hogy Zolának éppen a művészete fogja leghamarabb -megszerezni azt az általános elismerést, amelyért ez a nagyerejü -iró oly hosszan fáradozott hiába. De természetesen neki is azon -kellett kezdenie, hogy minden művészetet elvitattak tőle. A francia -irodalom, mely az irás művészeinek oly bámulatos légióit egyesiti -magában, mindig szükkeblüen bánt az irás reformerjeivel a maguk -idejében, hogy aztán uzsorás kamattal adja vissza nekik, amit tőlük -régebben megtagadott. Minden evoluciónak előbb meg kellett teremnie -a „saját külön“ kritikáját, hogy e tekintetben is méltánylásra -találhasson. Milyen kicsinylés fogadta a harmincas évek nagy -művészeti forradalmát! A „Gazette de France“ <i>Cromwell</i> -előszavának a formájáról is örökre emlékezetes megvetéssel -nyilatkozott. A dokumentáló regényirók se lehettek kivételek a -szabály alól s Balzacnak és követőinek még egyre várniok -<span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span> kell az őket megillető, nemcsak, hogy -igazságos, hanem egyszersmind kellően alapos és kellően részletező -kritikáira. Csak ez a kritika fogja megfelelően méltatni a Zola -nagy erejét és gazdagságát, s ez a kritika meg fogja védelmezni azt -az áradozást is, amely Zola ellenlábasainak fegyverül szolgált -arra, hogy Zola leirásainak az értékét elvitathassák. Szerintök – -noha Zolának ismert művészeti elvei a regényben a külső érzékités -sulypontját a leirásra helyezik – a leirás Zolánál élettelen és -„Zola egész betütengerénél többet mondana egyetlen <i>világitó -szó</i>.“</p> -<p>Ami ezt a „világitó szó“-t illeti, ez is azok közé a jelszók -közé tartozik, amelyek nevében a legnagyobb visszaéléseket követik -el. Bizonyos, hogy a kifejezés ereje nem a szavak számától függ, de -ad absurdum nem lehet vinni a dolgot és száz szó mégis csak többet -mond, mint egy. Ezek a bizonyos, sokat kifejező szók gyakran igazi -„lucus“-ok „a non lucendo“, és gyakran minden pompás mezük mellett -is temérdek homály és félremagyarázás forrásai; azért az uj -ösvényeket kereső regény, mely mindenekelőtt egyszerü és világos -akar lenni, csak félve nyúl hozzájuk. Zola is előbb apróra -részletez s csak ha mindent megmagyarázott, akkor kisérletezik a -bűvös szavakkal, és van benne annyi erő, hogy ilyenkor nagyon éles, -tiszta fényben mutatja a lelkiismeretesen rajzolt képet; vannak -olyan mindent egybefoglaló végszói, amelyeket nehéz elfeledni. De -mindez mellékes; a Zola művészetét maga az állapitja meg, hogy -leirásainak meg van az az egyéni szine, mely egyedül biztosithat -nekik életet. Az a fagyos, lucskos nagyváros, mely oly idegenül hat -az érkező Denise-re, semmiesetre sem a fotográfiák Párisa; a -„Bonheur“, mely mint világitó torony vonja magához a sötétben -tévelygő leányt vagy a nap ragyogásában, mint diadalmaskodó -<span class="pagenum"><a name="Page_141" id= -"Page_141">-141-</a></span> látomány tűnik fel a haldokló Bauduné -előtt, valóban nemcsak áruhalom. A szövetek, a selymek és a csipkék -rejtelmes életet élnek ebben a munkában; s ennek az életnek a -kábitó hatását látjuk azokon, akik érte teszik tönkre magukat. Kép, -mely erősebben éreztetné a rongy hatalmát, mint Desforgesnénál a -csipkemutogatás leirása, nem egyhamar fog teremni. A vizió, melyben -Bauduék lángolni látják a sötétben a „Bonheur“-t, mint egy óriási -hámort, ahol fantasztikus fényben járó fekete árnyékok romlásukat -kovácsolják – rendkivül gazdag kolorista műve. Az élet nem hiányzik -ezekből a leirásokból és ha van bennök felesleg, ez – egy kis -romantika.</p> -<p>Ezt a szót kerülgettük már kezdettől fogva. A szándékolt nagy -ellentmondásban, mely az eszmei czélban meglepett, a keresztény -morálhoz való közeledésében, a jellemzésnek a kontraszttal ható -némely modorosságában és ezekben a bő, buja szinekben annak a -szellemiránynak a hatására ismerünk, amelyet Zola oly -elkeseredetten támadott meg, s amelynek megsértéséért az emlitett -vádakat vonta fejére. A tárgy nem okozhatta egyedül ezeknek a -jelenségeknek az összetalálkozását; ugyanezekre a nyomokra korábbi -munkáiban is ráakadhatni. Kétségtelenül, Zola sokkal kevésbbé -purista, mint bármelyik mestere. A fiatalság fogékony éveit a -romantizmus befolyása alatt élte át, s azt az állitását, hogy húsz -éves korában lirai verseket irt, Hugó Victor modorában, leghiresebb -regényei se czáfolják meg. Mint Théophile Gautier, aki költő és -kritikus létére is csak festő maradt, a hogyan kezdte, Zolából is, -valószinüleg akarata ellenére, egy kissé mindig kitör a lirikus. -Korántsem állithatni, hogy ez nála uralkodó tulajdonság volna; de -ha az iró szivének legbensejében nemcsak egyetlen szó van beirva, -<span class="pagenum"><a name="Page_142" id= -"Page_142">-142-</a></span> – amint a nagy franczia kritikus -állitotta – ugy a rejtett szók között bizonynyal ez is helyet -foglal, ami nem érdektelen jelenség annál, akit közönségesen a -legtulzóbb petroleurnek szokás tartani.</p> -<p>(1884.)</p> -<h3>II.<br /> -GERMINAL.</h3> -<p>Elkezdve a franczia irodalom korifeusaitól le egészen az utolsó -kis idegen ujságiróig, aki Ahn és Ollendorf segitségével -tanulmányozta az „Assomoir“ szerzőjét, mindenki elmondta róla a -magáét. Letárgyalták a rendszerét, sőt el is siratták; taglalták -metódusának jelentőségét, s kimutatták, miben különbözik azoktól, -akik ennek a módszernek az alkalmazásában elődei voltak; rámutattak -arra a sajátságos jelentőségre, hogy egyénisége mikép törte át -rendszerének korlátait, s mennyiben tudott alkalmazkodni -módszeréhez; analizálták legkiválóbb adományát, az összes irodalmak -történetében páratlanul álló megfigyelő erejét; jellemezték -stiljének minden különlegességét, kimutatták, mily erővel teljes és -brutális az exakt leirásban, mily festői és fantaszta akarata -ellenére, mily darabos és kevéssé válogatós modorában, és a többit, -nagyon sok „s a többit“. Elmondtak róla mindent, ami elmondani való -volt, s azon kivül mindenfélét, amit fölösleges volt elmondani. -Nagyon nehéz lett uj dolgokkal állani elő, Zolát illetőleg, akkép, -hogy az igazság se szenvedjen, és a mellett az értekező se magát ne -ismételje, se másokat.</p> -<p>Ez a nehéz dolog sikerült egy irónőnek: Pardo Bazan Emiliának, -aki egy bizonyos lokális naturalizmus kedvelt képviselője -Spanyolországban. A Pardo <span class="pagenum"><a name="Page_143" -id="Page_143">-143-</a></span> Bazan asszony „naturalizmus“-a -katólikusnak mondja magát, s már ebből is látható, hogy nagyban -különbözik a Zoláétól. A mi nem akadályozta az elmés irónőt abban, -hogy Zolát a legjobban meg ne értse s a legelevenebb irói arczképet -ne vesse papirra az anyanaturalizmus pontifex maximusáról.</p> -<p>Nem volna asszony, ha hallgatna a hires irónak a külsejéről. -Sulyt helyez rá, mennyire különbözik Zola azoktól az irói -előkelőségektől, akiknek arczáról is leolvasható volt lelkük -fenköltsége vagy fellengőssége – a hogy tetszik; milyen más -jelenség, mint amilyen az Apolló-fejü Byron, a hosszú hajú, finom -vonású Musset, az érdekes, elegáns, arisztokratikus arczú Lamartine -vagy Châteaubriand volt.</p> -<p>„Sem atléta-testében, sem kutató tekintetében nincs meg az a -választékosság, az a rejtelmes varázs, az az előkelő és kissé -szinpadias vonás, mely meg volt például Châteaubriandnak a maga -java idejében, és amelynek láttára az ember gondolatokba mélyed, -úgy érzi, mintha ezt a jelenséget soha se tudná elfeledni.</p> -<p>A Zola arcza (különösen koponyájának alkata) nem fejez ki -egyebet, csak a nagy értelmi erőt és egyensúlyt. Összeségében pedig -egész külseje megfelel annak a prózaiságnak, mely élete -filozófiáját jellemzi.</p> -<p>Ha Zolának a prózaiságáról beszélek, nem arra célzok, hogy a -regényeiben alantas, rut vagy közönséges tárgyakat ölel fel. Goethe -azt mondja, hogy ilyen tárgyak nincsenek; a költő mindent -megszépit, amihez csak hozzányul.</p> -<p>Inkább jellemére, életére, cselekvéseire gondolok, a melyekben -semmi nyoma az álmodozó természetnek, arra az eredetiségére, hogy -ellensége a költeményeknek és rehabilitálója a praktikusnak.</p> -<p>Mint a régi atléták, Zola is szigorú erkölcsű. Hasonlóan -<span class="pagenum"><a name="Page_144" id= -"Page_144">-144-</a></span> Flauberthez, azzal dicsekszik, hogy -inkább élt a barátságnak, mint a szerelemnek; kissé -asszonygyűlölőnek vallja magát s elitéli Sainte Beuve-öt, mert a -nagy kritikus nagy szoknyahős is volt. S azonkivül, hogy az -önmegtartóztatás embere, a jó férj erényei is megvannak benne. -Sokszor beszél a feleségéről, nem az amorozók módjára, hanem meleg -szeretettel, benső barátsággal. A családi élete csöndes, -példaszerű, kerüli a társaságot, s annak a tervének él, hogy -nejével visszavonuljon valami békés kis faluba.</p> -<p>Ilyen a naturalizmus rettenetes vezére, akinek munkái lángolóvá -teszik a lapozgatva olvasó hölgyek arczocskáit, a modern -elvetemültségnek, bűnöknek és tisztátlanságoknak sok embert -megriasztó krónikása. Azt mondja magáról: „Nagyon ártalmatlan ember -vagyok s kissé sajnálatraméltó, mert még csak bünöm sincs.“</p> -<p>Szent Ágostont sashoz hasonlitották, Zola bikához hasonlitja -Balzac-ot. Talán szabad nekem is egy zoologiai példát választanom a -Zola jellemzésére. Az az állat, melyhez Zola leginkább hasonlit: – -az ökör. Épp oly erővel teljes, hatalmas és lassu. Épp oly -kitartással, nehézkesen, hosszadalmasan végzi munkáját, – -lépésről-lépésre, fáradhatatlanul háritva el az utjában lévő -köveket, akadályokat. Mint az a derék állat, nem kedves, nem -elegáns, nem vidám. A formái nem szépek, a járása nem könnyed. S -mint az ökör: szolid, maradandó munkát végez.</p> -<p>Hanem van egy tulajdonsága az ökörnek, amely már nincs meg -Zolában: a szelidség. A naturalista regényiró a küzdelemben már -bikává változik, és pedig dühös bikává, aki vakon támadja meg -ellenfelét, s a kinek durva bőre elviseli a kritika szurásait. -Valami érzékeny, kényes természetü ember belehalt volna abba -<span class="pagenum"><a name="Page_145" id= -"Page_145">-145-</a></span> a sok megtámadtatásba és inzultusba, -amelyeket Zola kiállott, s melyeket, ha nem is vette közömbösen, -csak ösztönzésnek és sarkantyuzásnak tekintett, hogy annál -tüzesebben folytassa a küzdelmet.“</p> -<p>Ha a spanyol irónő egy kissé tovább folytatja kényes hasonlatát, -találhat Zolában még egy vonást, mely közös az ökörrel. A jóságot -értjük, mely épp ugy erénye a <i>Germinal</i> szerzőjének, mint -annak az emberséges állatnak. S hogy ez a jellemvonás, melyet -azelőtt Zola sokáig el tudott takarni a módszeréből következő -tárgyilagossággal, a <i>Germinal</i>-ból minden kétséget kizáróan -előtünik: ebben egyik legnagyobb érdekességét találjuk meg ennek a -hatalmas könyvnek. Talán soha se volt könyv, melyben az -emberszeretet és a részvét nagyobb erővel nyilatkozott volna meg, -mint a munkáséletnek ebben a meginditó hőskölteményében.</p> -<p>Azok iránt a boldogtalanok iránt, akik „ugy beleeszik magukat a -bányába, mint a szu valamely vén fába“, olyan részvétet kelt ez a -könyv, hogy a <i>Germinal</i> olvasása után az embernek napokig -rosszul esik csak ránézni is a szénre, mely annyi verejték árán -kerül a kályha elé. És napokig látja az ember a „Voreux“-t egészen -feketén, ahol a szén finom pora fekete porral lepi be a sikságot, a -fákat, az utakat, az egész földet“, napokig, akár csak a spanyol -irónő a választékosságot, a rejtelmes varázst, és az előkelő, kissé -szinpadias vonást, amelyet, mikor a nagy költők arcára gondol, alig -tud elfelejteni.</p> -<p>S hogy mit használ az a részvét, melyet ez a könyv fölkelt? -Járul-e majd valamivel ahhoz, hogy a nagy társadalmi számadás -dolgában a kiegyenlités napja hamarabb elkövetkezzék? „Jób nem tuda -erre felelni.“ Megismerni a bajt, bizonyára első lépés a -javuláshoz. <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= -"Page_146">-146-</a></span></p> -<h3>III.<br /> -AZ EMBERI ÁLLAT.</h3> -<p>A <i>Réve</i> után sokan azt várták, hogy Zola ezentul, -tekintettel az akadémiára, igyekezni fog brutalitását fékezni és -szögletességeit takargatni. Ezek az optimisták (vagy inkább -pesszimisták?) alaposan csalatkoztak: az ördögből vénségére se lett -remete. Mert bár tisztátalanság és durvaság dolgában a <i>Bête -humaine</i> nem olyan kiadós, mint a <i>Terre</i> vagy a -<i>Pot-bouille</i>, de bizony Zola ebben a pontban se vált valami -nagyon tartózkodóvá; ami pedig tárgyalási módjának ismert -nehézkességeit s már megszokott félszegségeit illeti: modorossága -soha se volt annyira kiáltó, olyan rikitóan feltünő, mint ebben a -regényében. A hatalmas medve nem tanult meg cepperlizni az akadémia -kedvéért, sőt mintha tüntetni akart volna ismeretes otrombaságával. -Mintha meg akarta volna mutatni: „Már én csak ilyen lomposan járok. -Tehetem, mert erős vagyok.“ S mintha jelenteni kivánta volna az -akadémiának: „Ha kellek igy, amint vagyok, jó; ha nem, azt se -bánom, de megváltozni semmi kedvem.“</p> -<p>A <i>Bête humaine</i>-ben Saulus szól hozzánk, s nem a megjósolt -Paulus, aki Madame Craven-nak csinál konkurrenciát, s aki tizenhat -éves kisasszonyokat törekszik elbájolni. A megrögzött Saulus, aki -szinte kérkedik büneivel s helyenkint majdnem parodizálja az -<i>Assomoir</i> iróját.</p> -<p>Ezt a következetességet nem igen lehet gáncsolni; s a -legkevésbbé lehetett gáncsolni akkor, amikor az emberi ösztönök -„epikusa“ a gyilkolás ösztönének „megirásához“ jutott. Ha előbb nem -nyujtotta kezét szenteltviz-tartóba, bizony jól tette, hogy akkor -se cselekedte, amikor ahhoz készült, hogy vérben gázoljon. -<span class="pagenum"><a name="Page_147" id= -"Page_147">-147-</a></span></p> -<p>Kétségtelen, hogy Zolának az a legkevésbbé sikerült munkája, -amelyben az álmodozási ösztönt érzékeltette. Ebben is ugyanaz a -nagy egyéniség, mint a többiekben, de – hiába – az <i>Álom</i> -világa nem az ő birodalma. Nem mintha ő benne magában nem lakozott -volna álmodozó érzék; ellenkezőleg. Akik jól kiismerték, tudják, -hogy a mi időnknek ő volt az egyik legnagyobb vizionáriusa. De, -sajátságos (és biografusának majd foglalkoznia kell ezzel a -Zwiespalt der Naturral) nem volt érzéke, fogékonysága a mások -álmai, hallucinációi és viziói iránt. Hiányzott belőle az a -magasabb rendü „faculté de comprendre“, melylyel bele tudott volna -illeszkedni azoknak a világába, akiknek legyőzhetetlen -hajlandóságuk van a merengésre, akiket a homály és a rejtelmesség -bolygó csillaga vonz, akik az Ismeretlen és Láthatatlan chevalier -errant-jai. Mig másokat a sejtelmes, a káprázatos, a földöntuli, az -árnyék, a fantóm ejt álmodozásba, ebben a pozitivista hajlandóságu -vizionáriusban a konkrét dolgok, a gyárak kéményei, az áruházak -obligát kirakatai, a mindennapi, a prózai dolgok ébresztették fel a -hallucináló erőt. Amint vannak emberek, akiket a természet csöndje, -az erdő suttogása, a sirok körül röpködő méhek zümmögése -illetetlenül hágy, ellenben az utcai zaj, kocsizörgés és a -gázlámpák fénye álmodozóvá tesz, s akik, ha egyedül bolyonganak a -réten, a havi költségvetésükre gondolnak, a sokaság között azonban -mint alvajárók sétálnak, mig egy oldalbadöfés föl nem ébreszti -őket.</p> -<p>A <i>Rêve</i> ugy illett Zolához, mint – hogy is mondta Szász -Móric?! – mint a macskára a gyürü. (A magyar közmondás egy kicsit -rusztikusabb. És bár a magyar géniusz ebben a pillanatban a -„tehen“-et sugja nekem, mégis csak a macskánál maradok.) -<span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span></p> -<p>Hanem ennek a másik témának, amelyben a gyilkolás ösztönéről van -szó, ennek már embere tudott lenni.</p> -<p>Mindnyájan tudjuk, hogy ebben a regényben a fődolgok a -legrövidebben igy rekapitulálhatók:</p> -<p>1. Roubaud megtudja, hogy a felesége leánykorában szeretője volt -az öreg Grandmorin-nak. Kényszeriti az asszonyt, hogy a vén rouét -tőrbe csalja, és aztán segitségére legyen, mikor az öreget -meggyilkolja.</p> -<p>A bün tudata elidegeniti őket egymástól. Jacques Lantier-t, aki -a véres tettet látta, s bár a gyilkost nem ismerte meg, gyanakszik -rájuk, a maguk körébe vonják. Sévérine és Jacques közt szerelmi -viszony fejlődik. A férj tudja, de nem akarja meglátni a dolgot. -Fokról-fokra elaljasodott. A kártyázásra adta magát, s hozzányult a -pénzhez, amelyet csak azért szedett el áldozatától, hogy a -vizsgálatot félrevezesse.</p> -<p>2. Misard lassan ölő méreggel gyilkolja meg a feleségét ezer -frankért. Azt hiszi, hogy az asszony a haláltól félve, előadja -elrejtett pénzét. De Misardné inkább meghal, semhogy kincsét -odaadja.</p> -<p>3. Flóra, aki kétségbeesetten szerelmes Lantierba, meg akarja -gyilkolni Sévérinet kedvesével együtt. Evégből szörnyü katasztrófát -idéz elő, melybe egy sereg ember belehal, de amelyből Lantier is, -Sévérine is élve kerülnek ki. Flóra erre meggyilkolja magát.</p> -<p>4. Jaques és Sévérine meg akarják gyilkolni Roubaud-t, aki -terhükre van. De amikor épp a gyilkosságra készülnek, Jaques-ból -kitör régi mániája: az asszony-gyilkolás ösztöne. Sévérinet öli -meg. Aztán elmenekül. A gyilkossággal Roubaud-t vádolják. Majd el -is itélik.</p> -<p>5. Pecqueux, akinek a kedvesét Jacques elszerette, <span class= -"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> megöli -Jacques-ot s vele önmagát. A regénynek vége, a szereplők -kihaltak.</p> -<p>Mindez a sok gyilkosság egy év alatt történik, és pedig a -nyugati vasutnak páris-havre-i vonalán. A szereplők mind vasutasok. -A regényből meg lehet ismerkedni az összes állomásokkal, az ott -lakók életmódjával, a forgalom részleteivel, a vonatok indulása és -érkezése rendjével stb. A fölösleges részletek egész raja -provokálja azt az olcsó gunyolódást, hogy a vasutakra vonatkozó -minden hasznos tudnivaló benne van a regényben, csak a helyek ára -hiányzik belőle. Vagy, hogy ebben a genreban csak egy tökéletesebb -munka van a Zoláénál: a vasuti <i>Utmutató</i>.</p> -<p>De bármily kevéssé vannak is helyükön az egyes leiró -részletezések, mindez mellékes ahhoz a nagy kérdéshez képest: mi -köze van a vasutnak a gyilkolási ösztönhöz? Erre a kérdésre Zola -nem is igyekszik felelni. S ez regényének az egyik legnagyobb -gyöngéje. Korábbi regényeiben a cselekvény mindig természetes -keretében folyt le; ez volt az első eset rá, hogy: sokat -hánytorgatott milieuje mondvacsinált, levegőből kapott.</p> -<p>Magában a mesében olyan sok az, ami konvencionálisnak mondható, -hogy fölösleges egyenkint mutogatni ki: mennyi a regényben a -valótlanság, akár a müvészet szokás-jogának, akár az „exakt -igazság“ kivánalmainak nézőpontjából tekintsük is a dolgot. Annyi -bizonyos, hogy az „exakt igazság“-tól kevés nagy iró rugaszkodott -el messzebbre, mint ez a naturalistát játszó nagy romantikus, aki a -kompozició világossága kedvéért néha olyan konvenciókhoz is -folyamodik, amelyek kezdetlegesebbek, mint az „idő- és hely-egység“ -elavult konvenciója.</p> -<p>Még zavaróbb az, hogy a Jacques Lantier betegsége meglehetősen -kivételes betegség. Hogy micsoda <span class="pagenum"><a name= -"Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> mániáról van szó, Zola -tizszer is megmagyarázza, anélkül, hogy meg tudná értetni.</p> -<p>Jacques-ot koronkint, amikor más az ő helyén csak a szerelmi -kéjnek adná át magát, hirtelen elfogja valamely vak őrjöngésnek a -rohama, a szomju vágy, hogy megboszuljon bizonyos nagyon régi -sérelmeket, melyekre mintha csak homályosan emlékezett volna… Ennek -a bajnak az eredete nagyon messzire nyult; oka az a sok rossz volt, -melyet a fajtájabeli férfiaknak okoztak az asszonyok, az első -árulás óta, mely még a barlangban történt. A troglodytha ember -idejétől fogva, nemzedékeken és nemzedékeken keresztül férfiról -férfira szállott hagyomány ez. Annak a szükségét érzi, hogy holtan -teritse maga elé a nőt, mint egy zsákmányt, melyet örökre -elragadott a többi férfitól… Ilyenformán szól a magyarázat.</p> -<p>Ez a szörnyü betegség bizonyára nem a Zola találmánya. Olyan -őrültek, mint Jacques Lantier, csakugyan szaladgálhatnak a -világban, mert, fájdalom, őrültség dolgában a „varietas mundi“ -elképzelhetetlenül óriási. A beteg idegzetü és beteg lelkü De Sade -márki óta, aki a tizennyolcadik század végén ugyanerről a dologról -a Zoláénál sokkal részletesebb és világosabb magyarázatot adott, -minden idegorvos tud erről az egészséges lelkü ember előtt oly -nehezen megérthető, rettenetes hajlandóságról, s ha soha se is -látott ilyen beteget, tudja, hogy vannak rémséges őrültek, akiknek -csak a vérontás és a gyötrelem-okozás szerzi meg az érzéki -gyönyört. A rettenetes és soha meg nem talált „hasfölmetsző Jack“, -aki a londoni rendőrségnek oly sokáig volt réme, kétségtelenül az -őrülteknek ehhez a fajtájához tartozott. De azért, hogy hasonló -dolog „datur in natura“, az eset még nem válik „igaz“-zá. „Igaz“ -csak olyan dolog lehet, amit megértünk. Jacques Lantier -<span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span> pedig rébusz előttük, akár a kétfejü -borju vagy az ötlábu kecske. Csak azokat az alakokat értjük meg, -melyekben a jellemző, a nagy vonások, ha nem is azonosak, de -legalább rokonok a mi jellemvonásainkkal, az átlag-embert jellemző -fő-tulajdonokkal. És tőlünk, a jelenkori embertől, semmi sem -idegenebb, mint a mániának ez a fajtája. Ha a „barlang“-idők óta -egyéb változás nem történt is az „emberi állat“-tal, bizonyára -szelidebb lett valamivel, s megtanult borzadni az emberi vértől. A -vasutak korszakának embere megőrizhette az ős-állatnak sok rettentő -vonását, de okvetetlenül a „gyilkolási ösztön“ fejlődött vissza -benne a legnyilvánvalóbban. A jelenkor embere, akinek az iró szól, -még akkor is irtózik a vérontástól, mikor a legprimitivebb -érzéseiben sértve „kriziseken megy át“, tehát arra az ösztönre érez -magában legkevesebb hajlandóságot, amelyet ez a könyv tárgyal. De -végre, meg lehet érteni ennek a kihalófélben levő ösztönnek a -kitöréseit is, főkép a barbárabb lényekben, akik Zola szerint -kiváltképen a vasutaknál szoktak alkalmazást keresni. Hanem azok a -dilettáns, felszines ismeretek, amelyekkel Zola a Jacques Lantier -psychopathologiai esetét magyarázgatja, odáig már nem tudják -felcsigázni a képzeletünket, hogy meg tudjuk érteni azt a -„leküzdhetetlen vágy“-at, mely „ősrégi sérelmeket“ kiván -megboszulni, mert ennek a velleitásnak már a nyoma is kiveszett -belőlünk; és hogy ha olyan ritka individuum akad elénkbe, amelyben -ez a velleitás az elementáris ösztönök hatalmával nyilatkozik, -megcsodáljuk, mint a faágak között makogó pápuát, de nem találjuk -meg benne a magunkhoz hasonló embert, csak a muzeumi objektumot. Ez -az „exakt igazság“? Ugyan! Ehhez a Jacques Lantierhez képest -Quasimodo realitás és Han d’Islande próza. Mert ami a <i>Bête -humaine</i>-ben lényeges, <span class="pagenum"><a name="Page_152" -id="Page_152">-152-</a></span> az csupa fantazmagória, tegyük -hozzá: olyan fantazmagória, mely egyes részleteiben csodálatosan -megragadó s egészben is a nagystilü alkotás jeleivel ékes.</p> -<p>Roubaud és Sévérine, a vizsgálóbiró és az államtitkár -jellemzésében, egyes leirásokban, a hóval küzködő vonat -odysszeájában, stb., ugyanaz a nagy erő nyilvánul meg, amely az -<i>Assomoir</i>-t kreálta. Ez az erő tudvalevőleg az élettelen -dolgok megelevenitésében a legbámulatosabb. A lokomotiv ennek a -regénynek a legfelejthetetlenebb alakja. Ez a „Lison“ (Lison egy -állomás neve, de Lantier női név gyanánt emlegeti) a szerző -fantáziájában majd ugy tünik fel, mint egy derék paripa, majd ugy, -mint egy jó háziasszony, akit azonban bizonyos tekintetben jól kell -tartani, majd mint egy leány, aki egy téli éjszakába belépusztul -stb stb. Mindebben van valami gyermekesség, de tagadhatatlanul van -egy nagy vonás is. „Lison“ az Ariosto szárnyas lovát juttatja -eszünkbe.</p> -<h3>IV.<br /> -<i>Termékenység</i>.</h3> -<p>Mikor, a hetvenes évek derekán, a még igen kevéssé ismert Zola -Emil kiadta <i>Rougonék szerencséje</i> cimü regényét, s közzé -tette programmját, melyben elmondta, hogy ez a regény csak első -darabja egy husz kötetre tervezett regény-ciklusnak, a hozzá közel -állók bizonyára mosolyogtak. Egy harmincötesztendős ember, aki -idegesebb legtöbb kollégájánál, s ugy fél a haláltól, mint egy -sápkóros gyerek – és ez a ciklopsz-önbizalomra valló terv! Meg -akarja irni egy képzelt család történetét a második császárság -idején, s ebben a keretben meg akarja irni a második császárság -egész históriáját. Tárgyalni akarja a kor összes nagy kérdéseit, -<span class="pagenum"><a name="Page_153" id= -"Page_153">-153-</a></span> analizálni akarja minden szociális -bajunkat, meg akarja kritizálni a társadalom összes osztályait. -Amellett mindennap ir egy cikket, s ezekben kijelenti, hogy egészen -másképp akar irni, mint ahogy eddigelé irtak. Mennyi szándék, -holott az élet oly rövid! Alighanem csak a felesége vette komolyan -ezt az impertinens programmot. Mint a Goncourt-ék naplójából -látjuk, a legjobb barátai se igen hitték, hogy a sokat emlegetett -ciklus valaha készen lesz.</p> -<p>Nem telt bele husz év s Zola befejezte a Rougon-Macquart-család -történetének husz vastag kötetét és befejezett egy másik ciklust -is, melynek három város: Lourdes, Róma és Páris nevét adta cimül. -Néhány évvel az után, hogy a <i>Rougonék szerencséje</i> megjelent, -a csak kis körben ismert zsurnalisztából a világ legolvasottabb -irója lett, aki nagyobbik ciklusának egyes darabjaival mind a mai -napig hallatlan könyvpiaci sikereket ért el, s közben a -világirodalom nagyságai közé küzdötte fel magát. Mindent -megcsinált, amit akart. Megirta III. Napoleon korának a történetét, -a fődolgokat jobban foglalva össze, mint bármely históriai könyv; -elmondta ideáit a szociális kérdésről, a háboruról, leirta a -katonák, a papok, a földmivelők, a politikusok, a vállalkozók, a -bányamunkások, az iparosok, a pénzemberek, a szinház, a nagy -áruházak, a müvészek, a vasutasok, a kereskedők és az ábrándozók -világát, az öröklés, az alkoholizmus s a létért való küzdelem -összes nyomoruságait. Megkritizálta az arisztokraciát, a -középosztályt és a harmadik rendet. Iskolát csinált, mely roppant -vitatkozásokat támasztott, fanatikus követőkre talált, le is -viharzott, de csak miután páratlanul termékenyitő hatással volt az -egész világirodalomra. Kreált végre egy uj esztétikát, melynek -alapelve az eszményités tagadása, s melynek <span class= -"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> nincs -hatalmasabb cáfolata, mint az ő, könnyelmüen általánositó s mindent -fantasztikus szinekben és arányokban látó irói zsenije.</p> -<p>S csinálta mindezt folytonos halálfélelemben, a hipokondria -olyan rémségei között, amelyeket a normális halandó, szerencséjére, -nem ismer.</p> -<p>Mekkora erő, milyen munkabirás, micsoda akarat!</p> -<p>És miután mindezzel elkészült, eszébe se jutott, hogy pihenőre -térjen. Mert még nem mondott el mindent, amit mondani akart.</p> -<p>Ha valakinél, nála meg lehetett volna érteni, ha második -ciklusának megjelenése után nyugalomra vágyódik. Annyit dolgozott, -mint tiz más ember; egy negyedszázadon át volt törvénye: a „nulla -dies sine linea“. (Csakhogy nála négy-ötszáz sor volt a linea.) -Elér mindent, amit anyagiak dolgában iró elérhet; nagy vagyont -szerzett, bátran pihenhetett volna. A dicsőségből is kivette a -részét; Charpentier és Fasquelle szalmaszinü kötetei mind az öt -világrészbe elvitték a nevét. S ha sokat harcolt ideáiért, -tételeinek és formáinak védelmében, bizonynyal elmondhatta, inkább, -mint bárki más, hogy non sine gloria militavit. És végre, nem lett -volna csoda, ha ugyanakkor, amikor második ciklusát is befejezte, -végképpen kedvét veszti; ha ismeretes pöre után megfogadja, hogy -soha többé tollat nem vesz a kezébe.</p> -<p>A müveltek emlékezetéből még sokáig nem törlődhetik ki ez a pör, -amelynek ő volt az igazi „hős“-e. Szót emelt egy ember érdekében, -akinek az igazáról, az ártatlanságáról meg volt győződve. Ezért a -messzire elhallatszó szóért olyan meghurcoltatásban részesült, -aminőre a legutóbbi száz évben nem volt példa. A politikai -fanatizmus a szenvedélyek olyan viharát keltette fel ellene, -aminővel az akció és a propaganda emberei <span class= -"pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> is csak -ritkán találkoznak s iró talán soha se állott szemben. Ő, aki -részesévé tudott lenni a francia zseni dicsőségének, pörének -tárgyalása idején csak pereat-kiáltásokat hallhatott maga körül; az -utcán szitkok, kövek hullottak feléje, egy pár napig az élete se -volt biztonságban. Mert védelmére kelt egy hazaárulással vádolt s -meglehet, igazságtalanul elitélt embernek, s mert ugyanekkor -állitólag megsértett egy-két magasrangu, azóta kissé kompromittált -katonát: el kellett türnie az üldözés minden fajtáját s a -szabadságvesztést csak ugy kerülhette el, mint a középkor -igazmondói: meneküléssel. Hazájában igy nevezték el: „le dernier -des misérables.“ Szerencse, hogy a nagy embereket, akiknek a -vezeték- és keresztnevük ad rangot, nem igen lehet „lefokozni“, -mint a szimplex kapitányokat; megtörtént volna Zolával ez is.</p> -<p>Hogy került bele Franciaország ebbe a csodálatos, példátlan, -minden más országbeli halandó előtt teljesen érthetetlen -deliriumba, csak ő tudta volna leirni, aki irásaiban a tömeget ugy -tudta szerepeltetni, mint se előtte, se utána, soha semmiféle iró. -És csak ő tudta volna leirni, mi mehet végbe egy olyan nagy ember -lelkében, aki teljesen önzéstelenül, a humanitás nevében száll -sikra egy elkárhozott ember érdekében, s ezért a nemes -cselekedetért kénytelen elviselni mindazt, ami a gonosztevőkkel -szemben is igazságtalanság. Kár, hogy Zolát soha se érdekelte a -régi világ; milyen könyvet irhatott volna Szokrateszről!</p> -<p>De őt tovább is csak a <i>ma</i> foglalkoztatta; a jelen, mely -Franciaország határain belül halálos ellenségévé vált. A jelen, és -haragosa: Franciaország. Nem fogták el lirai velleitások, nem -tárgyalta a maga esetét; és eszébe se jutott, hogy, elkeseredve, -végképp elhallgasson. Londoni exiliumában nyugodtan folytatta nagy -<span class="pagenum"><a name="Page_156" id= -"Page_156">-156-</a></span> munkáját, s megkezdte a harmadik -ciklust, pedig első ciklusa is bőven elég volna egy emberéletre. -Napról-napra megirta penzumát, csakugy, mint otthon tette; s tán -még jobban sietett, mint máskor, mert sok időt vesztett a pöre -idején. És mig odahaza találgatták: hol bujkál, hogy lehetne -hazacitálni s hová kellene elcsukni, azzal a hirrel lepte meg a -világot, hogy: ime, elkészült az uj ciklus első nagy regénye. A -cime: <i>Termékenység</i>.</p> -<p>Ismét a társadalmi élet egy mizériájával foglalkozott, egy olyan -bajjal, amelyet regényiró még nem tárgyalt előtte. Pedig a -depopulatiónak nevezett baj megfigyelését kár teljesen a -statisztikusokra bizni; s ki elmélkedjék rajta, ha nem a regényiró, -akinek a szava ma még sokkal több embert ejt gondolkodóba, mint a -ridegen okoskodó szociológusé? Persze, az eféle témák tárgyalásához -a Zola bátorsága, szókimondása és érzékeltető hatalma kellett. Hisz -erről a bajról beszélni se szokás, Zoláig csak a tudósok könyveiben -olvashattunk róla. És mig az egész világ belenyugodott, hogy csak -hadd végezzen ezzel a kellemetlen témával a tudomány, amely -megállapit, de nem figyelmeztet, nem prédikál s nem leckéztet meg -senkit: a nem emlegetett, nem firtatott, s az egyes emberre nézve -közömbösnek látszó veszedelem egyre jobban aláássa a nemzetek -életerejét.</p> -<p>A baj talán sehol se olyan ijesztő, mint Franciaországban, -amelynek a népessége évtizedről évtizedre rémséges arányokban -csökken. Ha ez a nagymultu, szerencsétlen ország továbbra is ugy -fog élni, ahogy ma, egy-két század mulva nem lesz többé francia a -világon. De ha a baj Franciaországban fejlődött legtovább, immár -jelentkezik az egész müvelt világon. Azért mindenütt érdekelnie -kellett a komolyan gondolkozókat, <span class="pagenum"><a name= -"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> hogy a -<i>Termékenység</i> irója miből deriválja a bajt, minő szociális -hatásokat tulajdonit neki, s micsoda orvosszerekre gondol.</p> -<p>Annak, hogy ez a baj oly aggasztóan terjed s hogy természet és -emberi érzés ellenére a mai férfi és nő fél a gyermektől, kit a -magyar „istenáldásá“-nak mond, nyilvánvalóan két főoka van. Az -egyik a gazdasági ok. A megélhetés egyre nehezebb; a gyermekek -fölnevelése s exisztenciájuk biztositása egyre nagyobb terheket ró -a családfőre, tehát hovatovább félelmet kelt benne. A másik ok: az -univerzális idegesség, az asszony félelme az áldott állapottól, a -meggyöngült női fizikum rettegése a fájdalomtól, a haláltól, az -anyasággal járó bajoktól, az ifjuság és szépség elvesztésétől, stb. -stb.</p> -<p>Zola a <i>Termékenység</i>-ben, több család életét rajzolva, a -társadalom-filozóf módszerével, de mindig érdekes mese keretében, -tárgyalja a szimptomát és különböző okait. Abban látja a baj -legelső sulyos következését, hogy mert a vagyonos osztály az, -melyben a gyermektől való idegenkedés a legátalánosabb, a világon -egyre több lesz az egy kézre jutott nagy vagyon s másfelől egyre -nagyobb a nyomor.</p> -<p>Az egész világ érdeklődéssel olvasta ezeket a komoly lapokat: az -utolsó nagy munkát, amelyet Zola megirhatott. Mert ha -nemeslelküsége miatt hazájában elvesztette presztizsét, hirnevét, a -köztiszteletet s otthonának békéjét, soha se veszithette el a -Franciaországon kivül élő müvelteknek a tiszteletét. Ez is -valami.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_158" id= -"Page_158">-158-</a></span></p> -<h2>AZ UJKORI DEMOKRITOSZ.</h2> -<p class="center">(Strófák Renanról.)</p> -<h3>I.</h3> -<p><i>A kereszténység eredete</i>, Renan életének nagy monumentuma, -bizonyára sokkal teljesebben foglalja magában irója lelkét, mint -azok a könyvek, amelyeket Renan lirájának nevezhetünk: más-más -időben irt és más-más cimen publikált emlékezései. És sokkal -teljesebben tükrözi ezt a gazdag lelket, mint az aprólékos -emlékezések bármily bőszavu és változatos gyüjteménye tükrözhetné. -De azért Renan lirájának is – és különösen annak a kötetnek, -amelyet <i>Gyermekkori és ifjukori emlékek</i> cimen tett -közzé<a name="FNanchor_6" id="FNanchor_6"></a><a href="#Footnote_6" -class="fnanchor">6)</a> – nagy az érdekessége. Azonkivül -tudniillik, hogy a legszebben irt vallomások közé tartoznak, -amelyeket a memoár-irodalom valaha felmutathatott, nagyon becses -adalékot szolgáltatnak korunk psyché-jének a megismeréséhez.</p> -<p>Mert meglehet ugyan, hogy voltak ami időnknek nagyobb irói is, -mint Renan (egy idő óta mind többen állitják ezt, de ne méregessük -az eszmék matadorait rőffel), – és meglehet, hogy Renannak a -kortársai között voltak olyanok is, akik a tudománynak értékesebb -és közvetlenebb szolgálatot tettek, mint ő (ne vitatkozzunk ezen, -csak éppen emlitsük meg, hogy ujabban <span class= -"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> kezdik -a Renan tudományát és kutatásai eredményét alábecsülni), – de hiába -keresnők kivüle akár a bölcselők, akár a tudósok, akár a költők -között azt a gondolkozót, akinek a gondolat- és érzés-világa -annyira hasonló volna a ma legáltalánosabbhoz, akinek a lelke -annyira magában foglalná mindazt a nyugtalanságot, amely korának -legjobbjait izgatta és foglalkoztatta. Jean Jacques Rousseaut a mai -kritika aranynak, Diderot-t és D’Alembert-t pedig csak papirnak -értékeli, megállapitott dolognak fogadva el, hogy amaz jóval több -rezgést idézett elő az eszmék világában, mint az Encyclopaedia két -kitünő munkása; mégis emezek arcképe tisztábban és teljesebben -láttatja a tizennyolcadik század tipikus gondolkozóját, mint a -<i>Vallomások</i> irójának arcképe. A tizenkilencedik század -Krónoszának vonásait senki se viseli arcán oly határozottan, mint -Renan. Nem mond ennek ellene az, hogy Renannak egyik főképpen -megkülönböztető, ugyszólván szó szerint „uralkodó“ vonása: bizonyos -homályos vallási érzület. Sőt az emlitett hasonlatosságnak itt -rejlik a leginkább nyilvánvaló, legkönnyebben fölismerhető -bizonyitéka. Ez az idő, mely tuladva egy emberöltőket kinzott, -meddő kételyen, s gyermekesnek találva a XVIII. század merev -tagadását, kutató s elemző szemmel és oly óriási eszköz -segitségével, mint amilyen a Bacon módszere, nézett bele a -világegyetembe, – szükségkép eljutott a Renan homályos vallási -érzületéhez, amint látta, hogy a XVIII. század álma a világegyetem -rationalis megfejtéséről valósithatatlan, – hogy a tudomány a -viszonyitott jelenségek végtelen kapcsolatán egy végső okra -visszamenni képtelen, hogy az experimentális kutatás eredménye -mindössze az a pár szó, mely a tudományt a természetfölötti -problemák megoldására mindörökre képtelennek mondja. Tudni azt, -<span class="pagenum"><a name="Page_160" id= -"Page_160">-160-</a></span> hogy van megismerhetetlen, egy lépés -vissza az absoluthoz; aki megszédül, midőn észreveszi a tudomány -közelgő csődjét, ösztönszerüleg kapaszkodik a vallás düledező, de -az idővel még mindig dacoló oszlopaiba. A századot megtöltő -pessimismus tehát csak a vallás renaissance-a. Akik ebben a -sensibilitásban szenvednek, vannak legalább is annyian, mint a -tagadás fanatikusai. Sensibilitásról szólunk, mert vallásosságnak -nem nevezhető az a szellemi ingerlékenység, mely ilyképpen tesz -fogékonynyá az absolut eszméi iránt. A kornak ez a fogékonysága az -iránt, ami a vallásban a legmisztikusabb, tükröződik vissza az -<i>Emlékek</i> minden lapján. Bizonytalan sóvárgás a hit után, -melyet a német gondolkodásnak, a természettudományoknak és a -vallási hagyományok eredetének tanulmányozása kiszakitott lelkéből, -de melyért tudományos vizsgálatai eredményében nem nyert -kárpótlást, kisért benne lépten-nyomon. Ismét és most már nem -tárgya mögött, de leplezetlenül előttünk áll az alaktalan, vallásos -természetü sensibilitás, mely az egész „Kereszténység eredeté“-nek -alaphangját adta meg. Teljesen ráismerünk a kereszténység nagy -elemzőjére, ki rengeteg kritikáját egy vallásos hymnussal kezdi. -Maga mondja, hogy mint a breton halász, aki a tengerben elsülyedt, -mondai Is város harangjait véli hallani, egy lelkében eltemetett -világ fel-felzsongó hangjait hallgatja. És legbelsejéből előtör a -szó, mely őt és korát a legerősebben jellemezheti: „Minden -lépésemet egy hit vezérli, mely már nem él bennem.“</p> -<p>Ez a poétai lelki feszültség természetesen nem az -<i>Emlékek</i>-ben nyilatkozik meg először. Az a tudomány, melynek -hieroglifáit élete legnagyobb részén át betüzgette, a lehető -legtágabb teret engedi a kutató képzeletének; és korunk, mely az -orvosban is megkövetel egy bizonyos mértékü intuitiót, a költőével -csaknem azonos <span class="pagenum"><a name="Page_161" id= -"Page_161">-161-</a></span> szerepet szán a történetirónak; mert a -geometriai megfejtésekben senki sem hisz többé, mióta a filozófia -az Észnek a tizennyolcadik században proklamált korláttalan -pünkösdi királyságát alkotmányos korlátok közé szoritotta. A -képzelet áttetsző ködén keresztül pedig csaknem mindig tisztán -kivehető az iró énje. Renan is, mint az utána érkező nemzedék egyik -elmés kritikusa, Paul Bourget mondja róla (Essais de psychologie -contemporaine), hasonlóvá tette a „Kereszténység eredetét“ a -Renaissancenak a szent vacsorát ábrázoló ama festményeihez, -amelyeken a művész a maga arcát is odafestette azok közé, akik az -urat körülveszik.</p> -<p>Ép oly átlátszó subjectivitása „bölcselmi beszélgetései“-ben és -moralis értekezéseiben. Mindig költő egy kissé, még talán -legkevésbbé akkor, midőn filozófiai költeményeit irja. Sainte Beuve -szokta volt erősiteni, hogy minden müvelt és okos ember egy költőt -hord magában, egy költőt, aki „meghalt huszonkétéves korában.“ Még -legellenségesebb érzésü olvasója is egy ilyen holt költőt tisztelt -Renanban. Az <i>Emlékek</i>, ellenkezőleg a Jean Paul holtjaival, -akik kikelnek sirjukból és tanuságot tesznek róla, hogy nincs -isten, – napvilágra kerülnek és tanuságot tesznek arról, hogy ez a -költő él és soha se hal meg. A parányi tények, melyeket ezek az -emlékek magukban foglalnak, a legmegragadóbb, legmeginditóbb -érzések közvetetlen hatását keltik, ugy, hogy az olyan olvasó, aki -odaadó figyelemmel kiséri Renan fejlődését, attól a pillanattól, -mikor ez körben táncolva énekli: <i>Il pleut, il pleut, bergére</i> -– végre maga is hallani véli Is városának megkonduló harangjait. -Nem pragmatikus elbeszélés ez, hanem lirai költemények -sorozata.</p> -<p>A költői temperamentum, mely belőlük szól, Renannak egész -fajával közös vonása. Anyjától gascon vért <span class= -"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> kapott, -s talán épp ennek köszönheti a kereszténység nagy kritikáját, de -apjáról és születése helyéről breton eredetü. Költői hajlama, -idealismusa, rajongása közös a breton bardokéval, akiknek utolsó -példányaitól gyermekkori danáit hallotta, egyező a bretagnei -papokéval, akiknek élete egész első ifjuságának példányképe volt. -„A breton faj jellemző vonása – irja ő maga – az idealismus, egy -erkölcsi vagy értelmi cél keresése, mely gyakran tévesztett, de -mindig önzetlen. Soha egyetlen faj sem volt alkalmatlanabb az -iparra, a kereskedelemre. Mindent megkaphatni tőle becsületből; ami -nyereség, előtte méltatlan a nemes emberhez; csak az a szép -foglalkozás szemében, amely nem hoz jövedelmet, például a katonáé, -a tengerészé, a papé, s az igazi nemesé, aki csak szokott hasznát -veszi földjének, anélkül, hogy azt bőviteni, gazdagitani óhajtaná.“ -Ez a breton idealismus és rajongás, mely annak idején az ismeretes -szakitáshoz vezette ősei egyházával szemben, tükröződik vissza a -könyv minden lapjáról s gyülik, mint egy gyujtópontba, az <i>Ima az -Acropolison</i> cimü fejezetbe. És itt is, ebben a fényes dicsőitő -imában, amelyben az antik széphez fohászkodik, a legmodernebb -sensibilitás félreismerhetetlen hangjaival kell találkoznunk. -„Későn ismertelek meg, tökéletes szép. Egy bölcselkedés – kétségen -kivül fonák tanitás – elhitette velem, hogy a jó és rossz, a -gyönyör és a fájdalom, a szép és a rut, az ész és az őrültség olyan -megkülönböztethetetlen árnyalatokkal fonódnak egymásba, mint a -galamb nyakán a tollak. Semmit se szeretni, semmit sem gyülölni -korlátlanul – tehát bölcseség… Ha valamely társadalom, filozófia -vagy vallás birtokában lett volna az absolut igazságnak, ez a -társadalom, filozófia, vallás legyőzte volna a többit s ma már -egyedül élne. Mindazok, akik eddig az igazság birtokában hitték -magukat, csalódtak; <span class="pagenum"><a name="Page_163" id= -"Page_163">-163-</a></span> látjuk világosan. Képzelhetjük-e -esztelen elbizakodottság nélkül, hogy a jövő bennünket nem ugy fog -megitélni, mint mi a multat? Ime, ily káromlásokat sugall mélyen -megrontott lelkem.“</p> -<p>Ezek a gondolatok, meg a hozzá hasonlók, melyek az -<i>Emlékek</i>-ben egymásra sorakoznak, az eszmék legujabb -áradatából valók. Azért, még ha költői értéke nem is tudná -eljuttatni a nagyközönséghez az irásművészetnek ezt a remekét, -Renan lirája s kivált a <i>Gyermek- és az ifjukori emlékek</i> -mindig érdekelni fogja a jövő gondolkodóját, mert ezen a könyvön, -mint szórólencsén át, kicsinyitve, de tisztán láthatjuk korunk -szellemi vivódásainak képét. (1883.)</p> -<h3>II.</h3> -<p>A <i>Gyermek- és ifjukori emlékek</i> folytatása<a name= -"FNanchor_7" id="FNanchor_7"></a><a href="#Footnote_7" class= -"fnanchor">7)</a> 1892-ben jelent meg a párisi könyvpiacon s olyan -érdeklődést keltett, amilyenben komoly olvasmánynak ritkán van -része. Néhány nap alatt ugy szétkapkodták, akár csak valami kényes -tárgyu regényt. A nagy tudósnak ez a könyvárusi sikere nem volt -meglepő, mert ámbár a mindenről tájékozott emberek mindjobban -kiszoritják a világból az igazán müvelteket, ilyenek is vannak s -reméljük, lesznek mindig. És az igazán műveltek abban az időben nem -igen láthattak élő embert, aki az istenről és a szerelemről -eredetibb, mélyebb és szebb dolgokat tudott volna mondani nekik, -mint aminőket Renannak köszönhettek; pedig hát voltaképpen csak ez -a két téma az, amely megérdemli, hogy törjük rajta a fejünket, -legalább: csak ez a két téma az, melynek fejtegetésébe soha se -fárad bele az emberiség. <span class="pagenum"><a name="Page_164" -id="Page_164">-164-</a></span></p> -<p>De, hogy ez a kötet szélesebb körben is kivételes érdeklődéssel -találkozott, azt talán nem is magának a könyvnek, hanem főképpen az -előszavának kell tulajdonitanunk. A nagyközönség ezt az előszót -nemcsak azért találta érdekesnek, mert a nagy iró ismét -maga-magáról szólt benne, hanem különösen azért, mert ugy -vélekedett, hogy Renannak valószinüleg ezek az utolsó sorai. És ha -ezekben a feltünően jókedvü, nagy lelkibékével, csaknem enyelegve -irt sorokban valami filozófiai végrendelet-félét keresett: nem is -járt rossz nyomon.</p> -<p>Renan ugyanis itt, az előszóban, egy kis beszámolót tart. -Elmondja, hogy öregségének nagy munkáját: <i>Izrael népének -történetét</i> (mely élete fő-művét: a <i>Kereszténység -eredetét</i> teljessé teszi) immár befejezte. Az átnézésével ugyan -még nem készült el, s igy hosszu idő telhetik bele, mig az utolsó -kötetek is kikerülnek a sajtó alól, de maga a munka megvan s ha ő -holnap meg találna halni, a könyv egy jó korrektor segitségével -megjelenhetik. Egyéb, kisebb jelentőségü munkálatai is közel vannak -a befejezéshez, s az anyaggyüjtést, melyet megkezdett, illetékes -emberek folytatják. „Mindez – irja – nagy lelki megelégedésemre -szolgál s azt hitette el velem, hogy megfizetvén majdnem minden -tartozásomat, most már mulathatok egy kissé, és skrupulusok nélkül -adhatom át magam annak az örömnek, hogy e szertekallódott, s tán -kissé frivol apróságokat összegyüjtsem.“</p> -<p>A frivol lapok között ott van az <i>Examen de conscience</i> is, -az a filozófiai „mérleg“-féle, amelyet 1888-ban irt. Nem szánhatta -rá magát, hogy kihagyja a könnyedébb cikkek közül, mert másként ugy -tetszett volna neki, mintha dezertálni akarna azoktól a -problémáktól, amelyeknek örökkön megszállva kell tartaniok -<span class="pagenum"><a name="Page_165" id= -"Page_165">-165-</a></span> minden nemes életet. „Azóta – igy -folytatja – nem igen módosult a világnézetem. Mindinkább hiszem, -hogy szörnyen keveset tudunk abból, amit legjobban szeretnénk -tudni. Filozófia dolgában: bizzunk a végtelen jóságban s óvakodjunk -a mohó tudnivágyástól, mely ugyis hiábavaló. Semmit se nyerünk -vele, ha sokat alkalmatlankodunk az igazságnak s ha mindennap a -nyakán lógunk. Az igazság siket és hideg; a mi nagy tüzünk nem -inditja meg. Die neue Philosophie… Die neuere Philosophie… Die -neueste Philosophie… Istenem, milyen gyerekesek az ilyen egymásra -licitálások! Mire való igy veszekedni a tévedés elsőbbségéért?! -Várjunk; meglehet, hogy végtére se találunk semmit, vagy ki tudja: -hogy az igazság nem nagyon szomoru-e? Ne siessünk olyan nagyon -megismerni.“</p> -<p>Ime az ouverture. Már felismerhetjük benne a Leitmotiv-et. Az -egész magától oszlik szét elemeire: a szokráteszi „semmit sem -tudunk“, a montaigne-i árnyalattal: „abból, amit a legjobban -szeretnénk tudni“, aztán ez a pyrrhoni megvetése a savanyu -szőlőnek: „veszekedni a tévedés elsőbbségéért!“, majd a pozitivista -praktikus tagadás: „végtére se találunk semmit“. Mindez a régi dal. -De ime az utolsó kétely: vajjon az igazság nem nagyon szomoru-e? Ez -már ő… hanem hallgassuk csak tovább.</p> -<p>Bántja az az izgatottság, melyben a fiatalságot látja. Mikor az -ifjuságnak, kora kiváltságainál fogva, derültnek kellene lennie! És -ezt a tanácsot adja nekik: „Mulassanak kedves barátaim, hisz husz -évesek: dolgozzanak is. Ha semmit se látunk is abból, amivel a -metafizika foglalkozik, viszont a fizika, a kémia, az asztronomia, -a geologia, a historia, egyre-másra szolgálnak mind nagyobb és -nagyobb fölfedezésekkel. Mennyi dolgot fognak önök tudni, negyven -vagy ötven év mulva, <span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span> amit én nem fogok megtudni soha! Hány -problémának a megoldását fogják megérni! Mivé fog fejlődni II. -Vilmos császár? Mire fog vezetni a nemzetiségek érdekeinek az -ellenkezése? Hogy fog alakulni a szociális kérdés? Lesz-e valami -abból a mozgalomból, mely nevét a szocializmustól kölcsönözte? Mi -lesz a pápaság sorsa a közel jövőben? Fájdalom, én csak -találgathatom, mi lesz, tudni nem fogom soha, mig önök, önök mint -fait accompli-kat fogják szemlélni ezeket a rejtelmeket!… Sokat -hallottam mesélni azokról az arab végrendelkezésekről, melyekkel az -örökhagyó donációkat tett oly kikötéssel, hogy az utód ki fog menni -a sirhoz, értesiteni a halottat, ha a franciák elfoglalnák az -országot… És csakugyan, koronkint azt hiszem, hogy volna ujság, -amelyet ha siromba suttogna valaki, megreszkettetne ugy, hogy, -feltámasztana. De annyiszor olvastam a bibliában, hogy a -<i>scheol</i> mélyén nem tudjuk, hogy mi történik a földön, nem -hallunk többé semmit és nem emlékszünk már semmire!… Nem, nem -teszek efféle klauzulát a végrendeletemhez.“</p> -<p>Ezek már a nevető filozófia körvonalai. Amiről ábrándoztok, az -fantóm, nincs más mögötte, csak feketeség. De azért csak törjétek -magatokat tovább: nagyon sok szép és hasznos dolgot fogtok -megtudni. Meg fogjátok tudni, hogy Vilmos császár geniális ember-e, -vagy pedig fumiste? Fejtegethettek és megoldhattok egyéb rébuszokat -is. Mindez nagyon mulatságos: az élet csak játék. Rá fogtok jönni, -hogy mindaz, amit mi a tulajdon vigasztalásunkra eszeltünk ki, -otromba tévedés, gyerekes önáltatás volt és sáros csizmáitokat -fogjátok dörgölni azokhoz az ideákhoz, melyek nekünk a -legkedvesebbek, a legszentebbek valának. Én már akkor, -szerencsémre, jól meg leszek halva és jól el leszek temetve, mert -meglehet, ha csak kicsit volnék halott, <span class= -"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> -némelyik ujságra a szivem akkorát dobbanna, hogy fölvetné a koporsó -fedelét… Mulassatok, husz évesek vagytok!</p> -<p>Haladjunk tovább, s ismerkedjünk meg ezzel a mulató filózófiával -közelebbről, ha még eddig nem ismertük. A vidámság, melyet ez a -különös Gambrinus prédikál, elég furcsa arra, hogy megérdemeljen -öt-tiz percet, melyet nem tudunk praktikusabb dologgal tölteni -el.</p> -<p>A vidámság apostola nem minden részvét nélkül évődik azokkal az -ifju pesszimistákkal, akikkel abban az időben tele volt egész -Franciaország, s akiknél a filozofálás in ultima analysi csak a -haláltól való félelem. „Mért lázongani azok ellen az igazságok -ellen, melyek olyan régiek, mint maga a világ? Tegnap fedeztük fel, -hogy az ember gyönge és veszendő portéka?… Sajnálom a fiatalokat, -akiket hatalmába ejtett s elemészt a pesszimizmus, az a -pesszimizmus, mely semmi áron sem akar vigasztalódni. Az antik -sirokon gyakran olvasni: „Bátorság, kedves X. Y., senki sem -halhatatlan, Heraklesz is meghalt.“ Ezt a vigasztalást kissé -gyöngének találhatjuk, pedig hát mégis csak vigasztalás. Marcus -Aurelius, kedves barátaim, jóság tekintetében fölötte állott -mindnyájunknak s Marcus Aurelius megelégedett vele.“ És ártatlan -arccal toldja meg ezt a vigasztalást egy másikkal: „Haljunk meg -nyugodtan, a világ meg lesz nélkülünk is; biztositva van a -fennállása jó időre… A tudomány jövőjéről biztos kezességünk van… -Nyugodtak lehetünk. Ezer év mulva, reméljük, a világ megtalálja a -módot: pótolni az elfogyott kőszenet s az elfogyott Erényt.“</p> -<p>Ime a határvonal, mely a vidámság vallását a pesszimizmustól -elválasztja. (A pesszimizmustól a vidámság vallása csak egy lépés.) -Gambrinus csak mérsékelten <span class="pagenum"><a name="Page_168" -id="Page_168">-168-</a></span> sajnálja az életet; ha Marcus -Aureliusnak is meg kellett halnia: quid tunc miser sum dicturus? A -fordulat igazán bájos. Ez az alázatos és igazság-kereső keresztény -maradványa a szkeptikusban. A hivatkozás a stoikusra pedig annál -kedvesebb, mert hisz az érzés, melyet kifejez, a hindu dajkatejjel -került a vérébe.</p> -<p>Az élet elvesztésének a tudata csak egy melancholikus mosolyt -csal a mi nevető bölcsészünk ajkára; más az, ami őt oly rendkivül -mulattatja.</p> -<p>Az utoljára idézett sorokból már kitalálni: mi ez a valami; -hallgassuk meg a próféciáit és tisztában leszünk vele.</p> -<p>„Rossz napok következnek. A morális értékek hanyatlani fognak, -ennyi már bizonyos; az önfeláldozás teljesen eltünik a világból s -előre látható a nap, mikor mindent szindikátusok fognak végezni s -mikor organizált önzés fogja helyettesiteni a szeretetet és a -feláldozást… Azt a két dolgot, mely eddig még ellent tudott állni a -tekintélyek ellen támadó erőnek, magával fogja sodorni a nagy -vihar. Nem baj; az emberiség segélyforrásai feneketlenek.“</p> -<p>De hát vajjon az örök gondviselés, mely nélkül nem tudjuk -elképzelni a világot, melynek, hogy lennie kell, a szivünkbe van -irva, a lelkiismeret, az ideál, a belső hang – ezek mind puszta -illuziók-e?</p> -<p>„Nem, nem – felel erre a kérdésre. – Hasonló dolgokban a -formális tagadás épp oly vakmerő, mint az abszolut állitás. A -párhuzamos vonalak találkoznak a végtelenben: a vallás is igaz a -végtelenben… Meg vagyok győződve, hogy egyszer határozottan ki fog -derülni, hogy a legjobb részt választotta, aki az erényt -választotta… Ha az erény jó befektetés volna, a pénzemberek, akik -igen okos urak, már régen észrevették volna; mind erényesek -volnának. Nem, az erény rossz <span class="pagenum"><a name= -"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> befektetés a véges -rendben; de a végtelenben az ellenmondások elmosódnak, a tagadás -elenyészik… Semmi sem bizonyitja, hogy van a világon egy központi -tudat, egy szellemi erő, mely mindennek a középpontja, semmi sem -bizonyitja, hogy a világegyetemnek lelke van; de semmi sem -bizonyitja az ellenkezőt sem. Nem veszünk észre a világegyetemen -semmiféle jelt, melyet egy akaró és gondolkozó erő cselekvésének -mondhatnánk. Elmondhatjuk, hogy ezer és ezer század óta semmiféle -ilynemü cselekvés nem történt. De ezer és ezer század semmi a -végtelenben. Amit mi hosszunak nevezünk, relative nagyon rövid egy -más nagysághoz mérve. Ha a kémikus megtette intézkedéseit egy -kisérlethez, melynek egy évig kell tartania, nem nyul többé az -apparatusához, mig a kitüzött idő el nem mulik. Mindaz, ami a -görebek mélyén végbemegy, az abszolut öntudatlanság törvényei -szerint történik: hanem ez nem zárja ki azt, hogy egy akarat -szerepelt a kisérlet kezdetén s egy akarat fog szerepelni a -kisérlet végén. Azalatt millió és millió mikróba keletkezhetett a -készülékben. Ha ezeknek a mikróbáknak elegendő értelmük volna -hozzá, azt mondhatnák: „Ezt a világot nem igazgatja különös -akarat.“ És igazuk volna azt a pici időt illetőleg, mely alatt ők -megfigyeléseket tehetnek; de a világegyetem erőinek összemüködését -tekintve, tévednének.“</p> -<p>„Amit mi végtelennek nevezünk, az talán csak egy perc két csoda -között… Ne tagadjunk semmit, ne állitsunk semmit, reméljünk. Ne -mondjunk le a temetéseken a zenéről és a tömjénről. Véghetetlen -morális hanyatlás következnék be s valószinüleg igen nagy értelmi -hanyatlás is, ha a vallás eltünnék a világról. Mi el lehetünk -vallás nélkül, mert mások vallásosak mi helyettünk is. Azokat, akik -nem hisznek, magával sodorja a nagy tömeg, mely többé-kevésbbé -hivő; de ha egy nap <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= -"Page_170">-170-</a></span> a tömegből kiveszne a hit, maguk a -bátrak is lanyhán mennének a rohamra. Az emberiség, ha nem hisz a -lélek halhatatlanságában, sokkal kevesebbet ér, sokkal kevesebbre -képes, mint addig, amig hisz benne. Az ember értéke egyenes -arányban áll azzal a vallásos érzéssel, melyet első neveltetéséből -kapott… A vallásos érzületü emberek egy árnyékból élnek. Mi egy -árnyéknak az árnyékából. Miből fognak élni az utánunk érkezők?“</p> -<p>Mit igérnek ezek a próféciák? Világot vallás és erény nélkül, -embereket, kik nem fogják ismerni sem az önfeláldozást, sem a -szeretetet. Egy világ vallás és erény nélkül! Mintha csak azt -képzelnők: világ, melyben nem lesz többé tavasz. Világ, melyben az -Anya csak állami hivatalnok, a Szerelem csak határidő-üzlet lesz, -világ, melyben Leonidásnak át kell költöznie a mythológiába, s -melyben a lemondást, az áldozatot és a mártiromságot épp oly -kevéssé fogják megérteni, mint mi nem értjük, hogy egykor voltak -csoda-virágok, olyan magasak, mint ma a fák… szinte az égig értek! -Pedig az Idő feltartóztathatatlanul siet azon az uton, mely ebbe a -világba vezet. De soha se busuljatok. Vigasztaljon benneteket annak -a szórakozásnak a reménysége, hogy ennek az uj kornak az apostola, -a szindikusok szindikusa talán Vilmos császár lesz, és ti látni -fogjátok uj naprendszerek keletkezését, uj hajnalok hasadását… -Mulassatok, husz évesek vagytok.</p> -<p>Ha azonban véletlenül idősebbek volnátok, ne mondjátok kevélyen: -„Nem, ez nem lehet. Van a lelkemben valami, ami azt mondja erre, -hogy nem lehet.“ Óvakodjatok ettől a belső hangtól. Ez sugta nekünk -a legkedvesebb hazugságainkat, amelyek ugy összeforrtak velünk, -hogy nélkülök már nem kivánjuk az életet sem. Legfeljebb annyit -mondjatok: „Hátha mégsem?!… Que scais-je?! Hátha megőrizhetjük még -ezeket az <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span> utolsó kedves képzeteket?!…“ Nincsen -kizárva. A kékben minden lehetséges. Még az is, ami nekünk kedves. -Reméljetek. Remélni nem kerül semmibe.</p> -<p>Persze, ugy tetszik, ez a világ nem akként van berendezve, hogy -a reménységeink valami sok táplálékot kaphatnának. Eleinte mindent -reméltünk, s a mindenről körülbelül le kell tennünk. De ha -megelégszünk a kevesebbel is: ne hivatkozzunk arra, hogy kell egy -Igazságnak lennie a világegyetemben, egy czentrális Igazságnak, -melylyel a mi fogalmaink az igazságról azonegy szövetből készültek, -melynek csak egy parányi része a belénk oltott igazságérzet. Ne -reméljük magunknak azt, amit nem remélünk az oroszlánnak vagy a -birkának. Ám meglehet, hogy van egy ilyen czentrális Igazság, de a -birka, a birka mindenesetre be van csapva.</p> -<p>De kövessük nevető-bölcsészünket szó szerint:</p> -<p>„Ne vitatkozzunk a vallásnak se dózisán, se formuláján; -szoritkozzunk arra, hogy ne tagadjunk; őrizzük meg az ismeretlennek -a kategóriáját, az álmodás lehetőségét. Nem következés, hogy a -kinyilatkoztatottnak mondott vallásokkal a vallásos érzés is -eltünjék a világból. A kereszténység nagyon nehézkesekké, nagyon -követelőkké tett bennünket. A menyországot akarjuk, nem kevesebbet -s minden áron akarjuk. Elégedjünk meg kevesebbel is. Néhány -esztendővel ezelőtt Rothschild báró az izraelita konzisztóriumban -igen élénken vitatta, hogy a lélek halhatatlanságának a tana benne -van a Mózes vallásában. Egy tudós zsidóember, aki a régibb -iskolához tartozik, a következő megjegyzéssel beszélte ezt nekem: -„Igazán érthetetlen. Egy ilyen gazdag ember!… s ráadásul még a -paradicsomot is akarja!… Hagyja azt nekünk, szegény ördögöknek!“ -<span class="pagenum"><a name="Page_172" id= -"Page_172">-172-</a></span></p> -<p>„A középkor e tekintetben igazán filozófiai szellemben -gondolkozott. Az állatokkal akkor emberségesebben bántak, mint az -emberekkel. Az embereknek, akikre örökélet várt, panasz nélkül -kellett elviselniök minden igazságtalanságot; ellenben az állatok, -hogy a gondviselés számadása rendben legyen velök szemben, már ezen -a világon megkapták a jutalmát annak, a mi jót cselekedtek. -Beszélik, hogy kegyes apáczák a Szüz iránti ájtatosságra -megtanitottak egy szarvas-ünőt. A kis állat letérdepelt a szent kép -előtt egy imavánkosra, s csupa áhitat volt. A szarvas-üszőknek nem -lévén halhatatlan lelkük, következésképp, pártfogoltjuk nem -juthatván a paradicsomba, az apáczák lelkiismeretbeli -kötelességüknek tartották, hogy kis pártfogoltjuk itt a földön -jutalomban részesüljön jó viseletéért s elhalmozták édességekkel. -Hasonló dolgot olvasni a remeték történetében. Az oroszlán, akit -szent Antal hivott, eltemetni szent Pált, nagy buzgalommal dolgozik -karmaival s ilyképp megássa a sirt. Jutalomképpen szent Antal -áldását adja rá, melynek az a hatása, hogy az oroszlán mindjárt -talál utjában egy birkát, melyet természetesen nem késlekedik -megenni. E történetben az igazságnak elég van téve, ha az oroszlánt -tekintjük; vajjon ugy van-e a birkát tekintve is? Nem, megvallom. -Világos, hogy a világ egész organizációjában semmi nyoma a birkák -Igazságának.“</p> -<p>„Mint az apáczák szarvas-ünője, szokjunk hozzá, jobb sors hiján, -megelégedni az apró édességekkel; igyekezzünk örömet találni -bennök. Legyünk szigoruak magunk iránt, de ne tegyük szegénynyé az -életet. Ne hallgassunk e tekintetben a mi korunk raffinált iróira. -Ne foszszuk meg az emberiséget örömeitől; gyönyörködjünk benne, ha -látjuk, hogy élvezi örömeit. Mások öröme nagy részét teszi a -miénknek; s voltaképp <span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span> ebben áll egy tisztességes élet -legnagyobb jutalma, ami a vidámság.“</p> -<p>„Gyakran szememre vetették, hogy sokat prédikálom ezt a vallást, -mely látszólag könnyü, de a valóságban a legnehezebb valamennyi -közül. A vidámsághoz nem elég az akarat… okvetetlenül kell hozzá, -hogy az ember meg legyen elégedve az életével. Az én életem az -volt, amit akartam, amit én a legjobbnak képzeltem. Ha ujra kellene -kezdenem, nem sokat változtatnék rajta. Másrészt, nem félek a -jövőtől“…</p> -<p>S a derült végrendelkező itt magáról kezd beszélni. Nem fél a -biografiájától s nem fél a legendától sem. Nem tart tőle, hogy -ötszáz év multán ugy emlegetik, mint akit Rothschild egy millióval -vásárolt meg a Jézus élete irására. Csak a hamis szövegektől tart. -Sokat idéztek tőle, amit soha se mondott, s kijelenti, hogy csak -azt ismeri el magáénak, amin rajta van a Calmann Lévy ház jegye. És -elenyeleg rosszhiszemü kritikusaival. Majd a levelezőire tér át s -ezek közt arra a jó lélekre, aki minden hónapban emlékezteti, hogy: -van pokol. Demokritoszunk ábrándos sóhajjal jegyzi meg a -biztatásra, hogy: amen, a pokol is jobb, mint semmi. Különben -megvallja, inkább a purgatóriumra számitott, erre a „melankolikus -és kedves“ helyre, melyet roppant parknak képzel, végtelen -gyertyánfa-alléekkal, ahol a sarkvidék homálya borong… (Az -elképzelés gyönyörü, Dante-szerü; vagy ha ugy tetszik: ezt a képet -egy Perugino festette egy Meissonnier tudásával. De ezt már tessék -elolvasni.) Különben – szól lemondással – legyen meg az Ur -akarata…</p> -<p>Elmondja aztán, hogy keleti ismerősei nem haragudtak rá soha; -betudták a javára, hogy soha sem kételkedett az Atya Istenben. És -igy folytatja:</p> -<p>„Higyjünk Istenben, mindnyájunk Atyjában s ne <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> -tagadjuk a lehetőségét, hogy lesz egy nap, mely az -igazságszolgáltatás végső napja lesz. Mi soha sem voltunk azokban a -tragikus helyzetekben, melyeknek az Isten bizonyos tekintetben a -bizalmasa s szükségképpen vigasztalója. De kérdem: a tiszta nő, -akit igazságtalanul vádolnak, – vagy: egy helyrehozhatatlan -birósági tévedés ártatlan áldozata, – egy férfi, aki meghal, -önfeláldozásból, vagy egy bölcs, akit barbár katonák feszitenek -kinpadra – mit tegyen, ha nem azt, hogy föltekint az égre!… Hol -keressen tanut, ha nem odafenn? S még a mi békés életünkben is, -melyben a nagy megpróbáltatások ritkák, hányszor érezzük szükségét, -hogy a dolgok abszolut igazságára hivatkozzunk, hogy azt mondjuk -neki: „Beszélj, beszélj!“ Az efajta momentumok talán azok, -amelyekben igazunk van. És mégis, ami hallatlan, soha semmi jele, -hogy protestálásunk valamit meginditott volna. Mikor Nimród -fellőtte nyilait az égbe, a nyilak véresen hullottak vissza. Mi, -fájdalom, nem kapunk feleletet. Oh, Isten, akit imádunk akaratunk -ellenére, akihez naponkint huszszor imádkozunk öntudatlanul, beh -elrejtőztél!“</p> -<p>Aztán visszatér arra, amivel kezdette. Mentegeti a kötetét. Azt -mondja, hogy ez az utolsó kis gyüjtemény teljessé teszi -<i>Emlékei</i>-t, amelyeket munkássága lényegéhez tartozóknak vél. -Akár növelik, akár kisebbitik, ugymond, filozófikus tekintélyét -ezek az emlékezések, minden esetre világot vetnek nézeteinek, -itéleteinek keletkezésére. „Asszonyok és papok neveltek – irja – és -ebben lelhetni meg a nyitját minden képességemnek és minden -hibámnak.“ S a pár sornyi rajz, melyet ezen az alapon maga-magáról -rögtönöz, egy kis remeklés, mely teli van légies gyöngédséggel -övéi, s a legfinomabb iróniával önmaga iránt.</p> -<p>„Az embert – ugymond – egész életén át üldözik <span class= -"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> azok a -leányfejek, amelyeket tizenhatéves korában látott. Igy van, hogy -minduntalan vissza-visszatérek ezekhez a majdnem elmosódott régi -képekhez. Ha e részben tulmentem az illendőség határain: mentsen az -a türelem, melylyel a közönség „<i>Emlékeim</i>“-et fogadta. De meg -kell jegyeznem, hogy ha hibáztam, e hibában része van a -filozófiámnak is. Ugy hiszem, hogy bizonyos általános kérdésekre -nézve a társaságban élő emberek, látszólag felületes józanságukkal -helyesebben itélnek, mint a katedra emberei. Jobban látják az élő -összeséget. A szerelemnek nincsen filozófusa. Pedig hát én most is -ugy találom, hogy a szerelem nagyon különös egy misztérium s a -legvilágosabban látható kapocs, mely bennünket a világegyetemhez -füz. E pontot illetőleg teli vagyok mondanivalóval s untalan -szeretném fejtegetni, ujra meg ujra, amit részletekben már többször -elmondottam.“</p> -<p>„Hogyan beszélhet ön arról, kérdezhetné tőlem valaki, amit oly -kevéssé ismer? Oh, ami ezt illeti, protestálok. Efféle dolgokban -nagyon járatosnak lenni annyi, mint nem illetékesnek lenni. A -középkor legmeginditóbb csodája az, amelyet Gauthier de Coinci -beszél a laoni diakonról. Ennek a szegény embernek roppant -mártiromságba került tisztasági fogadalmát megtartania. Egyszer, a -kisértésektől gyötörtetve, könyek között aludt el. A Szüz megjelent -neki álmában, keblét ajkához értette s megitatta tejével. Ez az -isteni ambrózia meggyógyitotta örökre. A szerelemnek ilyen álma -után, élete hátralevő éveiben, el lehetett a valóság nélkül.“</p> -<p>„A tizenhetedik század érzése, mely annyira különbözött a -középkorétól, hasonló példát mutat. Arnauldnak igaza volt <i>A -gyakori áldozásról</i> irt könyvében. A janzenisták, igen helyesen, -ugy gondolkoztak, <span class="pagenum"><a name="Page_176" id= -"Page_176">-176-</a></span> hogy a visszaélés az áldozással, -megfosztja ezt izétől, varázsától. Ugyanezt mondhatni a -szerelemről. Azok beszélnek róla a legjobban, akik legkevésbbé -éltek vissza vele s akik vallási cselekedetnek tekintették. Igen, -vallási cselekedetnek, szent pillanatnak, melyben az ember -tulemelkedik megszokott középszerüségén, élvező és szerető -képességeit a maguk teljességében érzi át s egyszersmind átoltja az -életet… A szerelem épp olyan örök, mint a vallás. A szerelem a -legnagyobb bizonyitéka annak, hogy van Isten; a szerelem a -köldökzsinór köztünk és a természet között; a szerelem a mi igazi -közlekedésünk a végtelennel.“</p> -<p>„Örök atya, köszönöm neked az életet. Az élet édes és becses -vala nekem, mert kedves és előkelő lelkü lények között éltem, akik -nem engedték, hogy valaha kétségeim lehessenek szándékaid felől. -Nem voltam bün nélkül; voltak hibáim, mint mindenkinek; de bármit -mondjanak is rólam, soha sem követtem el nagyon rossz cselekedetet. -Kivántam, hogy jöjjön el a te országod s hiszek benne, hogy el fog -jönni. Mikor régi hitemet elvesztettem, nem sirtam és nem -zsörtölődtem ellened; a balszerencsét jó szivvel viseltem. Sirni -gyávaság lett volna, ellened zsörtölődni: a legotrombább minden -képtelenség közül.“</p> -<p>Nem, a legotrombább dolog minden képtelenség közül az volna, ha -a vidámságnak erről az ujkori apostoláról anekdota-gyüjteményeket -és weberiádákat neveznének el.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Farsang közepén, táncoló párok seregében, mialatt a harántsipok -üvöltöznek, az oboj bug, s az álorcások suttognak – a Ma éppen ugy -mulat, mint a Hajdan, az emberi elme nem talált fel se egy uj bünt, -se egy <span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span> uj mulatságot – sápadt fiatalok közt, -akik már felejteni akarnak és szomoru öregek mellett haladva el, -akiknek nincsen többé mire emlékezniök, egyszerre egy különös alak -jelenik meg, akin az első pillantásra látni, hogy nem ebből a -világból való. Megismerik; a táncoló párok illedelmesen nyitnak -utat előtte, a sápadt fiatalok érdeklődve közelednek, huzódnak -hozzá, s a szomoru öregek, remegő, hunyorgó szempilláik alól -kiváncsi és sötét pillantásokat vetnek feléje. Halk, tisztelettel -teli suttogás támad körülötte; a tudatlanokat felvilágositják. Ez -ő, a mi korunk profétája. Az, aki a lelkek vezére volt az utolsó -évtizekben; az egyetlen mester, akinek szavára az utolsó nemzedék -még áhitattal tudott hallgatni. Talán az utolsó próféta, akit -ismernünk adatott; mert meglehet, nem lesznek többé próféták.</p> -<p>Nem, nem ugy jelenik meg a mulatók seregében mint Péter apostol -a Sergiolus orgiáján, vagy mint az anabaptisták az opera ballerinái -között. A szava nem szór átkokat, a karja nem mutat egy szörnyü -tisztitóhely felé, ajka nem nyilik ama vontatott, panaszos -zsolozsmára, amely oly megrázó ellentéte a balletzenének. Ez nem a -dörgedelmek prófétája. Arcán mosolygás, örök, megfagyott, szelid és -türelmes mosolygás; a szava nyájas. A <i>vigság</i> vallását -prédikálja.</p> -<p>De ez a mosoly rettentőbb, mint a régi próféták dörgedelmei, s a -vigság vallása a legridegebb, a legszomorubb minden vallások közül. -Ah, ugy várnók ajkáról ezeket a szigoru szókat: „Tartsatok -bünbánatot!“ De nem mondja.</p> -<p>Azt mondja, hogy: „Táncoljatok, mulassatok, tegyetek, amit -akartok, különösen: igyekezzetek vigak lenni. Ugyis minden mindegy, -minden mindegy. Miért törnétek magatokat? Az igazságért? Nem tudom, -hogy van-e igazság. Ha van, nem a mi számunkra van, <span class= -"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> örökre -elzárták előlünk. Soha se tudunk meg semmit, élni nem érdemes, s -meghalni mégis borzasztó, a jövő vigasztalan, a világ világ lesz a -mi erőfeszitéseink nélkül is. Az erény ki fog menni a divatból, -hogy a lelkiismeret illuzió-e vagy nem, se tagadni, se állitani nem -lehet. Nem tudunk, nem is fogunk soha se tudni semmit, csak azt, -hogy minden hiába való, s hogy ezen a világon csak egy kedves dolog -van: a tévedéseink. A világ meg lesz erény nélkül, morál nélkül, -vallás nélkül, bár talán elvesztésüket sajnálhatjuk egy kissé, mert -mindez jó volt annak, akinek csatáznia kellett. De mindegy, minden -mindegy. Táncoljatok, mulassatok, vétkezzetek, ha akartok, de -igyekezzetek vigak lenni. Nézzetek engem, én mindig vig -vagyok.“</p> -<p>És csakugyan vig, ijesztően vig.</p> -<p>Egy hosszu, dicsőséges élet végén, királyi müvének befejezése -után, a nyugalom és a lelki béke éveinek derüjével mondja ezeket a -próféta; ez a különös vigasság a lenyugvó nap utolsó sugara. Minő -testamentum!</p> -<p>És az a próféta mondja, aki lemondás, türelem dolgában leginkább -megközelitette a próféták prófétáját. Aki nem ismerte a mulatságot, -az örömet, a vétket, csak a munkát, s aki, mig mi földhöz ragadtan -a földnek éltünk, vivódott helyettünk az égiekkel; az, aki e kornak -minden embere közül a legtöbbet gondolt a vallás és morál -kérdéseivel. A mi követünk, akit megbiztunk, hogy keresse meg -nekünk a mennyek kapuját.</p> -<p>Semmi kétség, a mi követünk ugy járt, mint az Ibsen Alvingnéja; -mire az élet határához ért, elvesztette az utolsó illuziót is. -Csakhogy mig Alvingné fellázad, tombol és kétségbe van esve, a mi -prófétánk vig és mosolyog.</p> -<p>„Egyetlen szkeptikus szó, mely szeretett és tisztelt ajkáról -siklik le, több hitet rombol le, mint egy voltairiánus <span class= -"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span> -könyvtár összes limlomja“ – mondotta valaki, aki ismeri a -világot.</p> -<p>Ez a mosolygás is megriasztóbbnak tünik fel, mint ezer nagyképü -tudós hatalmas, mindent leromboló bizonyitásai. A farsangolók nem -nagyon buzdulnak fel ezen a furcsa biztatáson. Minden ajkon ott az -ijedt kérdés:</p> -<p>– De hát akkor mi marad a lelkünknek?… Pedig a lelkünknek kell -valami, akármi, de valami kell! Táncoljunk, mulassunk! Mért? Ugyan -van rá okunk! Ha minden mindegy, akkor még a vétek is elveszti a -varázsát. Nem, nem lehetünk ilyen szegényen! Legalább a vétkünket -add vissza!… Vigasztalj meg, mosolygó próféta, nagyon megrémitettél -bennünket! Adj valamit elvesztett világaink helyett!</p> -<p>A próféta kitalálja ezeket a gondolatokat, s felel, ahogy tud, -vállat vonva:</p> -<p>– Végre is, minden lehetséges. A legokosabb, amit tehetünk, az, -ha remélünk.</p> -<p>Ez az utolsó szava.</p> -<h3>IV.</h3> -<p>Halálát közeledni érezvén, még egyszer összegyüjtötte embereit, -akik munkájában segitségére voltak és elmondta nekik utolsó -akaratját, mint tették hajdan ama pátriárkák, akiknek történetét ő -tőle tudjuk. Beszámolt a hátramaradóknak nagy munkája legvégső -részével, melynek a gyümölcsei már csak a mieink, megköszönte -ragaszkodásukat és elbucsuzott tőlük. Aztán szeretettel teli szókat -váltott övéivel: feleségével, lányával, fiával, és családja körében -csöndesen, nyugodtan behunyta szemét. Meghalt, fájdalom és agonia -nélkül. Az Ur kegyelmesebb volt iránta, mint azok, akik az Ő -nevében már előre elitélték, s megadta neki azt a <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> szép -halált, amelyet maga kivánt. A nemes halált, amint ő nevezte. -Meghalni <i>tudva</i>, kibékülve sorsunkkal, abban a nyugodt -érzésben, hogy kötelességünket betöltöttük s elvégeztük, amiért -elküldtek bennünket – ezt nevezte ő nemes halálnak, s ilyenben volt -része. Mint szent élt, s mint szent halt meg.</p> -<p>És meghalt benne a legnemesebb, a legigazabb és lelki -tehetségekben leggazdagabb férfiu, akit e kornak látnia adatott. -Nem volt nála nemesebb senki, mert a kötelességről senkinek sem -lehettek emelkedettebb képzetei, mint azok, amelyekkel ő ismertette -meg ezt a kort, s másrészt nincs, akinek egész élete harmonikusabb -lehetne a tulajdon ideáljaival, mint az övé volt a maga -eszményeivel.</p> -<p>Nem volt nála igazabb senki, mert senki sem volt szigorubb -önmaga és senki sem türelmesebb mások iránt. És nem voltak, -nincsenek, nem lehetnek az övénél magasabb rendü lelki tehetségek, -mert nem volt senki, akinek gondolkozása szabadabb, s ismeretei -gazdagabbak lettek volna, és viszont nem volt senki, aki -gondolkozásának és ismereteinek korlátait tisztábban látta volna, -mint ő. Hogy nem hagyott hátra egy filozófiai „rendszert“, mely -tiz-husz esztendeig talán divatos lett volna, abban az összes -filozófiai rendszerek nagy csődje után ne keressünk semmi csodálni -valót. Igy volt ő leghivebb kifejezője a mi időnk szellemének, -amely elvesztette hitét a rendszerekben, de azért szivesebben -filozofál, mint eddig bármelyik kor; mert a rendszerek időhöz -kötöttek, ellenben a filozofálás örök. Vagy ha ugy tetszik: -rendszer volt ebben a rendszernélküliségben, mint a Hamlet -őrültségében.</p> -<p>Különben: ne sajnáljuk, hogy ő nem állitott fel nekünk -kategóriákat, tartós használatra. Az ő gondolatai <span class= -"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> -szerettek szárnyalni; fiókokba dugni nehéz lett volna őket.</p> -<p>De ám vitatkozzunk erről is, mint sok egyébről, ami ebben a nagy -emberben annyi kicsinyes birálgatás tárgya volt – kiről hallottunk -ellentétesebb véleményeket, mint éppen ő róla?! – egy dologban, azt -hiszem, mindnyájan egyetértünk. Abban, hogy a jelen idő legnagyobb -poétája halt meg benne, aki a legtöbb misztériumnak nézett a -mélyére, s aki szavának ezer varázslatával megaranyozta ezeknek a -misztériumoknak a rémségeit, mint a napsugár játéka a mély vizek -fölszinét.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Egy anekdotát beszélnek róla, mely illusztrálja sorsát.</p> -<p>Valahol Olaszországban utazott, s egy este éppen le akart -feküdni, mikor látogatója akadt. A fogadó szobalánya állitott be -hozzá, azzal a kéréssel, hogy mondjon neki számokat, amelyeket ő -aztán betehessen a lutriba.</p> -<p>A szobalány ugyanis a templomban, a szószékről sokszor hallotta -a Renan nevét. Nem volt egészen tisztában vele: vajjon szent-e vagy -ördög, de mikor megtudta, hogy ez a sokat emlegetett személy ott -van megszállva az ő fogadójukban, elhatározta, hogy nem szalasztja -el a kitünő alkalmat, hanem kopogtat a szerencse ajtaján. Ugy -gondolkozott: ha Renan szent, akkor bizonyosan jók lesznek a -számai, ha ördög, akkor még bizonyosabban.</p> -<p>Renan nem mondott neki számokat s attól fogva hiába csengetett -vizért. A szobalány nem tudta megbocsátani neki, hogy megtagadta -tőle a szerencsét.</p> -<p>Ahogy ezzel a szobalánynyal, ugy járt később a Zoilusaival is. -Ezek sem tudták megbocsátani neki, <span class="pagenum"><a name= -"Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> hogy nem adott számokat a -másvilágra. Kételyeiért senkit sem üldözött többet sem a vak -gyülölség, sem a léha irónia.</p> -<p>Immáron nincsenek többé kételyei. Vajjon, amint szelid -melancholiával enyelgett egyik utolsó iratában, a tisztitó hely -árnyas, homályos gyertyánfa-alléei megnyilnak-e előtte? Reméljük, -hogy az Ur mindvégig kegyelmesebb lesz iránta, mint azok a -hipokriták, akik hittel a szájukon s megtört fogadalmakkal -csuháikon belül, annyira elrágalmazták, s annyi keserüséget okoztak -ennek a jó, igaz, szent, nagy embernek.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_183" id= -"Page_183">-183-</a></span></p> -<h2>NAGY HALOTTAK RAVATALÁNÁL.</h2> -<h3>I.<br /> -TAINE.</h3> -<p>1893 március 5-én a párisi Rue des Beaux-Arts csöndes, komor -házainak egyikében egy nagy iró halt meg: egy az igazán nagyok -közül, akinek rendkivüli jelentőségét azonban nehéz volna -belefoglalni bármiféle hangzatos mondásba. Az a hatalmas egyéniség, -mely ebben a Taine nevü, szürkeszakállu, jelentéktelen alaku öreg -professzorban lakott, éppen különös bonyolultságánál és sokféle -gazdagságánál fogva tünik el az elől, aki rövid, epigrammatikus -sirfeliratban akarná jellemezni az ő nagyságát. Sőt a szavak, -amelyek elmondhatnák a Taine mesés munkásságát és ennek a -munkásságnak sokféle, mélyreható jelentőségét, mintha szinte -csufolódnának azzal, aki őt a magasztalásban pazar, de szóban fukar -gyászbeszédek rövidségével akarná méltatni; ha hirtelenében -felsoroljuk a sok titulust, melyeknek a legkisebbikével is méltó a -legnagyobb irodalmi dicsőségre: ezek a titulusok ugy csoportosulnak -előttünk, mintha őt kisebbiteni akarnák. Mert melyek is ezek a -titulusok? Nagy filozófus volt, de szisztéma és iskola nélkül, aki -a psychologia terén tett vizsgálódásokon kivül, megelégedett a -filozófusok és a filozófiai rendszerek kritizálásával. Nagy -kritikus volt, aki azonban kritikáiban megmaradt <span class= -"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> -filozófusnak, kritikus, aki tanulmányaiban csak analizált és -konstatált s a kritikából kizárta azt, amit előtte a kritika -lényegének tekintettek: az itéletet. Nagy hisztorikus volt, de azok -közül a hisztorikusok közül való, akik hiába üznek kultuszt a -dokumentumokból: minél nagyobb egyéniségek, annál nagyobb poéták. -Végre nagy irómüvész s szabad óráiban nagy poéta is – például, -mikor utirajzokat irt – aki azonban soha sem szólt a -nagyközönségnek s aki valójában nem is volt hozzáférhető, csak a -felsőbb tizezreknek.</p> -<p>Csakhogy épp ezek az apró „azonban“-ok állapitják meg az ő -dicsőségét, tanuskodván róla, hogy mindenben, bármihez fogott, az a -nagy egyéniség maradt, aki hivatva volt rá, hogy Darwin mellett a -legtartósabb s legmélyebbre ható befolyással legyen ennek a -századnak egész irodalmára.</p> -<p>(Néhány szóban is hányszor kellett a „nagy“ szóhoz folyamodnunk -ahhoz a szóhoz, amelylyel a legtöbb visszaélés történik s amely -olyan keveset mond!… és mégis mindenkinek el kell ismernie, hogy a -felsorolt területeken Taine-nek éppen a „nagy“-ság a -megkülönböztető vonása!)</p> -<p>Ritka eset, hogy egy kiváló irodalmi alak, aki egyszerre tudós, -filozóf és költő, oly tisztán kifejezhető legyen azonegy ideában, -hogy egy nagy irói egyéniség annyira össze legyen forrva valamely -generális eszmével, mint Taine a „környezet“-ről szóló doktrinával. -S ez a doktrina, mely vezér-ideája a Taine egész impozáns -munkásságának, olyan körutat tett az eszmék világában, aminővel -századunkban a fejlődés törvényén kivül nem dicsekedhetik semmiféle -idea. A „milieu“-ről szóló doktrina megváltoztatta a kritika egész -irányát, megadta a kegyelemdöfést a dogmatikus kritikának, szárnyat -adott a szubjektiv kritikának, <span class="pagenum"><a name= -"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> türelmesebbé, -igazságosabbá tette a közizlést, s uj érdeklődéseket tudott kelteni -minden ép fantáziában. A história-irásban diadalra vezette a -Buckle-féle elvet a Carlyleéval szemben, a belletrisztikában utját -egyengette az ujabb reális irányzatoknak, rehabilitálta Balzacot és -Stendhalt s mély hatással volt a képzőmüvészeti kritikára is.</p> -<p>A környezetről szóló doktrina… nem, nem szabad csak igy per -tangentem beszélni erről a doktrináról. De ki nem ismeri ezt a -doktrinát? Annyira vérré vált az irodalomban, annyira közhelylyé -népszerüsödött, annyira Columbus tojása immár, hogy az is vallja, -akinek sejtelme sincs róla többé, hogy tulajdonképp kinek a -gondolatát idézi. A valamelyest gondolkodók egy roppant tömege -esküszik ma a <i>tainizmus</i>-ra, anélkül, hogy tudná, kinek -köszönheti a gondolatvilágát, mint ahogy néptribunok szónokolnak, -nem is gyanitva, hogy Diderot-t citálják. És ha uton-utfélen -hallani, hogy: az erény és a bün, a jó és a rossz produktumok, mint -az ecet, ha Homais ur azt bizonyitgatja, hogy Lionardo da Vinci -csak a renaissance Olaszországában csinálhatta meg a Giocondá-t, -vagy hogy Spencer fantáziáját csak Anglia köde tehette tündérekben -oly bőségessé, hogy Dickens humora John Bull rideg szokásai nélkül -soha sem hajtott volna oly gyönyörü virágokat, ha minduntalan -Tainetől eredő okoskodásokat, következtetéseket, itéleteket hallunk -olyanoktól is, akik soha se hallottak Taineről: ne higyjük azt, -hogy ez csak afféle jelenség, mint amikor a páholynyitó -kisasszonyokon, akik a hercegnőtől elvették a szinházi jegyet, még -percekig megérezni a papirlapról tovaillanó drága illatszer szagát. -A „milieu“-elmélet akkora hatással volt Taine kortársaira, hogy az -utána következő nemzedék már szinte erre a gondolkodásra -hajlandóan, <span class="pagenum"><a name="Page_186" id= -"Page_186">-186-</a></span> ugyszólván erre a világlátásra formált -szemmel jött a világra.</p> -<p>„A szellemi müvek nemzője nemcsak maga az ész. Az egész ember -hozzájárul megalkotásukhoz; jelleme, nevelése és élete, multja és -jelene, szenvedélyei és összes képességei, erényei és bünei, -lelkének minden kis része, cselekedeteinek összes apróságai nyomot -hagynak azon, amit gondol és azon, amit ir.“</p> -<p>Ezek a sorok a <i>Nouveaux Essais</i>-ből valók s mint -látnivaló, részét teszik a környezetről szóló doktrinának.</p> -<p>Annak, aki majd arra vállalkozik, hogy megirja, miképpen kellett -esnie, hogy ezt a hatásaiban oly impozáns elméletet éppen Hippolyte -Taine formulázza és fejtse ki, miképpen kellett ehhez a doktrinához -jutnia, lelki hajlandóságainál, nevelésénél, tanulmányainál fogva: -lesz egy kis dolga a Taine „multjával, szenvedélyeivel és -cselekedeteinek apróságaival.“ Ezt a multat megismerni, ezeknek az -apróságoknak nyomára jönni éppen nem lesz könnyü az utólagos -prófétának. Ami nagy emberünk élete meglehetősen a nyilvánosság -mögött folyt le. Minden arra vall, hogy élete néhány szép s ránk -nézve is emlékezetes utazáson, meg azon kivül, ami multjából a -családjáé volt, nem állott egyébből, csak tanulásból s munkából. A -Sarcey emlékezéseiből tudjuk, hogy huszéves korában már kész tudós. -Az École Normale-ban, ahol Franciaország legkitünőbb ifjai végzik -utolsó tanulmányaikat, hogy az iskolából rögtön tanári kathedrára -lépjenek, ő az első eminens, s mig vetélytársa: Edmond About, az -osztály „ördög“-e, ő a „nagy kacika“, a tekintélyes kolléga, az -eleven Tudományos gyüjtemény, a Lexikon, „egy ember, aki mindent -tud“. Még gyerekember, mikor megirja gyönyörü könyvét Liviusról, s -pár év mulva sem rendez <span class="pagenum"><a name="Page_187" -id="Page_187">-187-</a></span> négyeseket, hanem befejez egy -mintaszerü monografiát La Fontaine-ről. Aztán hosszu sorozata a -tanári sikereknek, meg ezek a munkák, melyek még nálunk sem egészen -ismeretlenek: Az angol irodalom története, A 19-ik század francia -filozófusai, nagy munkája az Értelem-ről, az Essai-k és az ujabb -essai-k. A müvészet filozófiája, Az ideál a müvészetben, -spanyolországi utikönyve, Graindorge Tamás-a és végre históriai -remeke: A jelenkori Franciaország alakulása. Ime, életének egész -története. De talán ez is valami.</p> -<p>Miközben utolsó, nagy munkáját irta, meglehetősen provokálták -rá, hogy elhagyja kathedráját s legalább egy kis önvédelemmel -szerepeljen a nyilvánosság előtt. Kemény kritikája a forradalomról -nagyon nem tetszett a köztársaság fanatikusainak s a nagy Napoleon -jellemzése még kevésbbé a bonapartistáknak. Bőséges része volt a -sértő támadásokban, de ez sem birhatta rá, hogy énjével -foglalkoztassa a világot, mely pedig eléggé érdeklődött iránta. -Gyülölte a feltünést s ebbeli érzékenységében odáig ment, hogy -sohasem fotografáltatta le magát. Arcképét hiába is kerestetné a -hires emberek fényképeinek az amatőrje: arcképét csak könyveiben -lehet megtalálni.</p> -<h3>II.<br /> -GUY DE MAUPASSANT.</h3> -<p>Valaki haldoklik.</p> -<p>Ott fekszik egy négyméter magas, háromláb széles szobában, -Blanche doktor ur intézetében. A cellában az ágyon kivül egy szék -az irgalmas testvérnek, egy másik az inspekciós orvosnak, meg egy -feszület. Egy feszület, mely őt, akarata ellenére, oly sokat -foglalkoztatta. <span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span> Szőnyegek és képek, bibelot-k és -elektromos lámpák nincsenek a szobában. Egy asztalkán öt szál -gardénia; az a virág, amelyet legjobban szeretett. Nem tudni, ki -küldte. Lábujjhegyen járnak körülötte. Az inspekciós az óráját -nézi.</p> -<p>És artikulálatlan hangok fakadnak arról az ajakról, amelyről -egykor bübájos zene hangzott, a legmélyebb, legtitokzatosabb emberi -érzések zenéje.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Ők nincsenek ott, kik szivták édes vallomásainak mézét, tovább -forognak a fényes, pompás termekben, melyekből nem hiányzik senki, -csak ő. Vagy talán otthon ülnek és szórakozottan forgatják -valamelyik epigon regényét. Illatos leveleik szépen elzárva -pihennek egy titkos fiókban, kék pántlikával összekötve. Örökre. -Valahol egy kis Madeleine-től azt kérdi Boireau ur „Mit szól a -Dagnan-Bouveret képéhez?“ És a kis Madeleine a müveltséget kötelező -lelkesedéssel felel: „Oh, gyönyörü! Különösen az esküvő pár… nekem -különösen az esküvő pár tetszik.“ S fájdalmasan, szeliden mosolyog -hozzá, mint egy antik érmen látható királynő-fej, nem tudni miért -fájdalmasan s nem tudni miért szeliden.</p> -<p>Nincs ott a derék öreg inas sem. Valahol Normandiában guggol egy -kemence mellett s talán fázik, óbégat és káromkodik. Mint ahogy egy -new-foundland-i kutya vonitott, mikor egy ember meghalt Szent -Ilona-szigetén.</p> -<p>És nincs ott ő sem, akinek nem szabad tudnia, nem szabad -sejtenie semmit, mert ha sejtené, talán megszakadna a szive. Mit -tartozik ő rá, minő ünnepélyes pillanat az, midőn megüvegesedik egy -szempár, mely többet látott, mint más százezer és százezer szem -<span class="pagenum"><a name="Page_189" id= -"Page_189">-189-</a></span> együtt véve. Ő csak azt látná, hogy -vége, vége az ő szegény, bolond fiának!…</p> -<p class="center">*</p> -<p>Az inspekciós már unja a dolgot. Két éjszaka nem aludt semmit s -majdnem leragad a szeme. Blanche doktor urnál nehéz a -szolgálat.</p> -<p>A soror halkan mormogja Oremus-ait. A latin könyörgéseket, -melyeket átéreznek azok, akik egy kukkot sem értenek belőlük s -melyekben az, aki megérti őket, nem talál egyebet, csak -szavakat.</p> -<p>Az inspekciós ásit. Szeretne elmenni a Moulin-Rouge-ba.</p> -<p>Egy eltévedt légy döngicsél a szobában. De utját csak az tudná -megirni, ékesen szóló kegyetlenséggel és fellázitó igazsággal, aki -ott fekszik azon az ágyon és nem ir le többé soha egy betüt -sem.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Oh, mi dicső, nagy elme törik itt össze végkép!… Udvarfi, hős, -tudós… A szép hazának, melyet az özönviz gyalázata sem tud tönkre -tenni, disze és virága!…</p> -<p>De hát mit vétett, hogy ily nyomorultul kell elvesznie?! Micsoda -szu rágta meg ezt a hatalmas tölgyet, amelynél karcsubbat, amelynél -magasabbat, amelynél dusabb lombut ez a nemzedék nem látott -soha?!</p> -<p>Oh, jaj annak, aki istenek titkát akarja meglesni, jaj annak, -aki földi szárnyakkal a nap felé igyekszik, jaj a vakmerőnek, aki -betekintett a szaiszi fátyol mögé!</p> -<p class="center">*</p> -<p>Még csak egy pár óra s a mi időnk elveszitette egyik -legcsodálatosabb irói zsenijét. Az Olympuson Shakspere, Cervantes -és Goethe már várják az ujon érkezőt:</p> -<p>– Isten hozott, kedves Guy! <span class="pagenum"><a name= -"Page_190" id="Page_190">-190-</a></span></p> -<p>Amaz soha se hitte, hogy találkozni fog velük. S ha mégis volna -ilyen találkozás, meglehet, igy felelne:</p> -<p>– A szegény kis Baskirczev Máriát keresem. Valami félreértés -volt közöttünk; azt akarom elvégezni vele.</p> -<p class="center">*</p> -<p>A jövendő krónikásai pedig fel fogják jegyezni:</p> -<p>Volt egyszer a földön egy rendkivül szerencsés ember; Guy de -Maupassant-nak hivták. Erős és szép volt, gazdag és hatalmas, és -jó, okos szemének a sugara át tudott hatolni az emberi csontvázon -és magába tudta fogadni a természet minden szépségét. Senki se volt -különb nála se szemre, se lélekre, se szivre. Az összes tündérek -jelen voltak keresztelőjén.</p> -<p>Csak rózsákon járt s a villik minden rögöt félretoltak -utjából.</p> -<p>Az isteneknek nagyon megtetszett ez a szép, szerencsés élet. És -korai, borzasztó halált küldtek rá, hogy mindvégig szerencsés -lehessen s ne ismerje meg a halandók közös nyomoruságát, az -öregséget.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Az 1893. évi julius 7-ikén kiadott hirlappéldányokat Páristól -Melbourne-ig, mindenütt, ahol könyveket olvasnak s ahová az ujság -csak eljuthat, hogy helyt álljon a könyvek helyett is a civilizálás -munkájában, megilletődötten olvasta a mindenféle nyelven beszélő -emberek milliókra menő sokasága. Ezen a napon vitték el az ujságok -mind az öt földrészre azt a hirt, hogy Guy de Maupassant, a mi -időnk legolvasottabb irója, aki minden szép nőnél ünnepeltebb -alakja volt a kényesen finom izlésü irodalmi szalónoknak s -egyszersmind legjobb ismerőse azoknak az egyszerü embereknek, akik -csak a hirlapok tárcáiból tudnak meg egyet-mást a nagy irodalmi -mozgalmakból, meghalt, miután negyvenéves korában olyan tüneményes -irodalmi pályafutás <span class="pagenum"><a name="Page_191" id= -"Page_191">-191-</a></span> állott mögötte, aminőre régóta nem volt -példa, és miután két teljes esztendőt reménytelen és vigasztalan -elmetompultságban töltött egy harmadrangu, de elég olcsó -gyógyintézetben.</p> -<p>Az alkotó erőnek hirtelen, idejekorai megroppanása mindig -megriaszt bennünket, nemcsak azért, mert fájdalmas örökre megválni -egy nagyon kedves ismerősünktől, akinek mélyebben járó, a természet -csodáit és az emberi lélek rejtelmeit fürkésző gondolataival -annyiszor találkoztak össze dédelgetett képzelgéseink, de mindig -megriaszt és mélyen megrendit kiváltképpen azért, mert ebben a -szörnyü végben a régi görögök rettentő Anánkéját kell felismernünk. -Hogyan, hát csakugyan igaza volna a borzasztó olasz doktornak, aki -azt állitja, hogy a zseni minden szikrájáért az őrültség egy-egy -iszonyatos órájával kell fizetni?! Hogyan, hát ilyen végre kellett -jutnia a „legegészségesebb“ irói egyéniségnek, pusztán azért, mert -mint Prometheüsz, tüzet lopott az égből?!…</p> -<p>Ime, ránk, szegényekre nézve, az ötödik felvonás megrázó és -kiengesztelő momentuma. Ne irigyeljük ezt a legdicsőbb kiváltságot, -amelynek ilyen rettentő az ára!</p> -<p>Nincs, aki ne tudná, mit vesztett a francia irodalom, tehát az -egész világ irodalma Guy de Maupassantban. Mindenki, aki eljutott a -müvelődésnek legalább az első állomásáig, az ujságolvasásig, tudja, -hogy a mi időnk leggazdagabb tehetségü elbeszélőjét, az uj-kor -Boccaccióját. És minő Boccacciót! Aki nemcsak a legkiváltságosabb -hatalmu és legpazarabb irómüvész volt, sokkal több életet -tükröztető, mint őse, a halhatatlan olasz, hanem egyszersmind egyik -legtisztább látásu ismerője az emberi szivnek, az emberi lélekben -jól megférő bonyolultságoknak és ellentmondásoknak, <span class= -"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> az -emberi ösztönök egymásra hatásából kialakuló szövevényeknek, -másfelől pedig az egész természetnek, a világ és az ember -kapcsolatának, a dolgok és az emberi élet egybefüggésének és talán -legkivált a természeti szép mindenféle fajta, kis és nagy -forrásának. Tehát: a mi időnk lelkéhez szóló filozóf, akinek -keserüségeit többen érezték át, mint a Schopenhauer pesszimizmusát -(mert hisz a zsenik nyelvén beszélt, amelyet tömegek és -kiválasztottak egyformán megértenek) s azonkivül egyik -legkalandosabb képzeletü költője is ennek a mi szomoru időnknek, -amelynél olthatatlanabb vágygyal egy kor sem epedett a rejtelmes, a -megfoghatatlanul szép, az örök megérthetetlen s a nem hitt, de -annál inkább esdett földfelettvaló, az örökre titokzatos után.</p> -<p>Tudós doktorok kimagyarázták, hogy ez lett a veszte. Hogy azért -kellett kora véget érnie, mert lelke szüntelen a szaiszi fátyol -mögött levőket kutatta, mert szelleme és idegei oly erőfeszitéssel -igyekeztek ellesni és kifejezni a sejtelmek világába tartozókat, -amely erőfeszitések már emberfölöttiek. Ha igaz, csak annál nagyobb -volt a veszteségünk; mert hisz ebben az esetben a kötelesség -áldozata és pedig olyan kötelességé, melynél fenségesebbet nem -ismer az emberi képzelet.</p> -<p>Öntudat nélkül halt meg; egy pillanatra sem tért magához abból a -mély kábultságból, amelylyel rémségesen hosszu agoniáját már sokkal -előbb megkezdette. A nagy iró, aki a <i>Notre Coeur</i>-t -megalkotta s oly megkapó és megriasztó dolgokat tudott elmondani a -szivek és vesék titkaiból, egy félesztendő óta nem tudta, hogy -létezik, nem tudott magáról többet, mint egy gügyögő gyerek. Mégsem -aludt el csendesen; az utolsó napja nagyon kegyetlen volt. Az élet -csupa szenvedés, de a szenvedés még tart ott is, ahol az élet már -bevégződött. <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= -"Page_193">-193-</a></span></p> -<h3>III.<br /> -SARCEY.</h3> -<p>Amikor Sarcey tetemét a római egyház ritusa szerint -beszentelték, hogy aztán átszállitsák a Père Lachaise holttestégető -kamarájába, a <i>Temps</i> olvasói közül bizonyára sokan gondoltak -a párisi gyászszertartásra; és alkalmasint találkoztak ezek között -a kegyeletesek között, akik ugyanabban az órában, mikor ott az „Et -cum Lazaro“ elhangzott, messze a párisi szinházaktól, s messze a -Père Lachaise-től, ilyenforma bucsuztatót mondogattak magukban:</p> -<p>– Isten veled, öreg Franciscus Sarcey! Isten veled, te jó, öreg -barát, kit szinről-szinre nem láttalak soha, s aki mégis több -örömet szereztél nekem, mint a legtöbben azok közül, akiket -napról-napra látok. Nem olvasom többé hétfői beszélgetésedet, s -megint szegényebb vagyok egy gyönyörüséggel. Egy régóta megszokott, -minden reakczió nélkül való, tiszta gyönyörüséggel, amelyet már nem -fogok hasonlóval pótolni. Isten veled! Hálásan gondolok Rád, és -mély sajnálkozással. Hálásan, mert utolérhetetlen kedvességgel -beszéltél nekem kicsinyes, hiábavaló s a nagy természettől távol -eső dolgokról, melyek azonban Neked is, nekem is kedvesek valának. -És mély sajnálkozással, mert talán jobban érzem, mint más, hogy -szegény, perverzus ember voltál, hogy Istennek nem tetsző dolog -foglalta el gondolkozásodat, hogy a hiuságok hiuságának adtad oda -egész életedet. Ez a szép világ tele van csodával. Fák zöldelnek -benne, levegő járja át, s ilyenkor, szép tavaszi éjszakákon, egy -roppant mennybolt néz ránk csillagszemekkel. Az egész élet csupa -érdekes rejtelem; csak ki kell nyitnunk a szemünket, s amit magunk -körül látunk, mindaz magasztos misztérium. De te nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> láttad -a fákat, a virágokat; az erdő varázslatos világa bezárt könyv -maradt előtted. Nem hallottad se a patak csörgedezését, se az -óczeán harsogását; nem hallottad a vadak bőgését, s nem a madarak -énekét. A csillagok elől fedett butikokba rejtőztél, ahol -gáz-szagot szivtál magadba. Az állatok és a növények életének -felséges titokzatosságai nem érdekeltek, a világot mozgató erők -törvényei ismeretlenek maradtak előtted, hetven esztendeig éltél s -meghaltál, mielőtt megtudtad, amit tudni érdemes. Egy festett -világnak éltél, mely majom módra csufolja az isteni Természetet, -melyben minden ál, hamis, hazug, a durván mázolt bokortól le az -asszonyok mosolyáig, s Te e temérdek álság közepett pápaszemeddel -hitványságok törvényeit kerested. És ugy haltál meg, ahogy éltél; -szemben a misztériumok misztériumával, sejtelme nélkül annak, mi -történik veled, gyermekes gondolatok közt forgolódtál halálos -ágyadban s ezek voltak utolsó szavaid: „Még egyszer meg kell néznem -a <i>Torrent</i>-t; azt hiszem, félreértették ezt a szindarabot, s -helytelenül itélte meg a sajtó is, meg a közönség is…“ Isten veled, -szegény, perverzus, öreg gyermek, aki egy kimérának éltél s aki -annyi szeretettel, oly kedvesen tudtál beszélni ezekről a -kicsinyességekről, mint soha senki más!</p> -<p>Hetven évig élni annak, hogy az ember folyton azzal -foglalkozzék: vajjon az ünneprendező jól csinálta-e meg a <i>scène -à faire</i>-t, kellően preparálta-e helyzeteit, elfogadhatóvá -tudta-e tenni, amit mondani akart s amit már százan meg százan -elmondtak előtte! Hetven évig vitatkozni arról: helyesen -fintorgatták-e az arcukat nevetségesen hiu, szenátor modoru -bajazzók és hamis zuzáju, rossz máju, lábujjaik hegyéig romlott, -tarka rongyokban páváskodó „petite femme“-ok, akik egy pár sornyi -reklámért cigánykereket vetettek előtte! <span class= -"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> Hetven -évig polemizálni izlésről, dikcióról s nem tudom még miről, -„divette“-ekkel, akik mintha arra születtek volna, hogy az eredendő -vétket testesitsék meg, s akiket már a tudós asszony ugy mártott -bele a bünbe, hogy csak a sarkuk maradt ki belőle! És soha, egy -pillanatig se jutott eszébe: érdemes-e, hozzá illő-e ennek a -mesterségnek élni, átadni egész lelkét ennek a kis besogne-nak? A -szinház boldoggá tette, a Français-t jobban szerette, mint ahogy -mások az asszonyukat szeretik, de a Français hiján Cluny, -Batignolles, még a neuilly-i vásár is jó volt neki, csak komédia -legyen.</p> -<p>Bizonyára az Elysium is szomoru volna neki komédia nélkül. De -nem hitt az Elysiumban; jó nyárspolgár volt, racionalista, -ük-unokaöccse az enciklopedistáknak, messziről rokona egy kissé -Prudhomme urnak is. Következésképpen hive a kremációnak, mert, mint -Prudhomme ur mondaná, ez egészségesebb, mint a temetés. Meghagyta, -már jó eleve, hogy holttestét annak idején – egykor, sokára – -égessék el; s teljesiteni fogják a kivánságát. Igy még halála után -is távol marad az anyaföldtől; hamvai is csarnokban fognak pihenni. -Sir nem domborul fölötte; zöld hant gyepágy nem fogja fedni; fejfa -nem jelöli meg pihenőjét; s a petite femme-ok nem mehetnek el -nyugvóhelyéhez, leróni a hála adóját; a lelkek órájában nem -táncolnak körülötte villik, vérpirossal bélelt gyászruhában.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_196" id= -"Page_196">-196-</a></span></p> -<h2>A PESSZIMIZMUS EGY UJ BIRÁLÓJA</h2> -<p class="center">– <i>Paul Bourget föllépése.</i> –</p> -<p>Minden korszaknak meg vannak a maga kedvenc irodalmi alakjai, -melyek a kor aspirációit és jellemét költőileg személyesitik. Ugy -vagyunk ezekkel a perszonifikácziókkal, mint bizonyos jó -ismerőseinkkel, akikkel rövid ideig találkozunk egy kissé -mindenütt; egy darabig otthon vannak minden társaságban, ahol -megfordulunk; mindennap váltunk velük egy-két szót, mert divatos és -jó modoru emberek; egyszerre csak eszünkbe jut, hogy ismerőseinket -nem látjuk többé és – ezt valóban nem hittük volna – félév óta nem -vettük észre hiányát; a neve sem akar eszünkbe jutni. Jött és ment, -mint Arthus király, senki sem tudja, honnan hová. Ez a mai jó -ismerősünk, a mai analizáló kor képviselője egy kissé felületes, de -különben igen elmés ember, foglalkozására nézve orvos. Szeret egy -kissé pózba állani boncoló késével, de egyébként igen finom ember; -amit az is bizonyit, hogy még nem untuk meg, noha már eleget -láttuk. Láttuk, amint kidugta fejét egyik-másik nagy folió -tudományos könyv mögül, hallottuk, amint kritikusokkal és -irodalom-bölcselőkkel vitatkozott, megismertük szereplését tömérdek -regényben, minden este mint „rezonnőrt“ köszöntjük a szinházban, -sőt meglepetésünkre, néha, mikor falura rándulunk <span class= -"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> egyik -vagy másik lirikus csöndes tüzhelyéhez, gazdánk helyett őt -találjuk, szép verseket szavalva, melyek mindegyikének refrénje: -<i>Névrose</i>.<a name="FNanchor_8" id="FNanchor_8"></a><a href= -"#Footnote_8" class="fnanchor">8)</a> Egy szép napon persze el fog -tünni, mint a többiek. Où sont les neiges d’antan? Hol van Bietris, -hol van Allys? – mint Villon mester mondaná. Ki emlékszik még -azokra, akik őt megelőzték rokonszenvünkben? Ki törődik még azokkal -a perszonifikációkkal, melyek a maguk idején épp oly szeretetre -méltók voltak? A napoleoni eszmék legerősebb hatása alatt egy ifju, -zseniális, nagyravágyó volt a közönség szivének Don Juanja; az -akkori irodalom az ambició hőseinek egész seregét nevelte föl. Ma -már, ha Stendhal hőse, a <i>Rouge et le Noir</i> Julienje ránk nem -marad, nem is tudnánk a tipusról. Később, az eredménytelen -forradalmak után, az általános politikai enerváció idején, egy -nemzedék, mely kimerülten a nagyratörés küzdelmeitől, a semmittevés -és semmire vágyódás furiáival adta össze magát, rajongott a -blaséért, aki csak annyit hisz, mint a sevillai burlador, hogy: -kétszer kettő négy, s aki életét annyira sem becsüli, mint ezt a -mennyiségtani igazságot. Minden jól nevelt leánynak volt egy -ideálja, aki kelletlenül hurcolja vigalomból vigalomba roncsolt -ifjuságát, akinek a szerelem már nem élvezet s élvezete nem a -szerelem, aki laudanumot iszik és érdekesen kisérteties arccal, -frakkosan és fehérnyakkendősen hever az utca sarában, -mindannyiszor, ahányszor csak megjelen a maga frisseségében a -rózsaujju hajnal. Az apró Rollák megnépesitették a regényeket és -szinházakat épp ugy, mint a kártyabarlangokat és a Pandarusok -termeit. Persze, hamar kimultak, végelgyöngülésben. Helyettük uj -emberek jöttek, egészen más természetüek, <span class= -"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> de nem -kellemesebbek. Erre a tipusra mindenki emlékezhetik; még nem is -veszett ki teljesen. Az ébredő uj erők és a demokrácia -izléstelenségeinek a korát éltük. (Mindenki tudja, hogy Demos -könnyen beleesik az izléstelenség hibájába, mikor sokat enged meg -magának.) A világ egyszerre tele lett emberekkel, akik a -Suez-csatornát csinálták, gyárakat emeltek, hidakat és utakat -készitettek, nekigyürkőztek a kohóknak s tetszettek maguknak -kormosan és széntől sötéten. Mindnyájan ismertünk vagy száz urat, -akik mind alagutakat furtak ki és grófkisasszonyokat vettek -feleségül, minek utána elmondták nézeteiket a születés és a munka -arisztokráciájáról. A „munka“ (elől egy, néha két, sőt néha három -„m“ betüvel) – volt a devise, melynek csak a szinpadon való -hangoztatása is sokunk életét keseritette meg. Szerencsére, a -gépészek, mérnökök és hámorosok ideje is lejárt, és ma már a -leggondosabb családapák sem látnak a fiaikban tönkretett -Stephensonokat, csak azért, mert az iskolában Tacitust kell -olvasniok. A tipus meghalt, éljen a tipus. Nekünk, nagy -gyermekeknek, Guignolra van szükségünk, de unjuk Guignolt mindig -ugyanabban a ruhában. Most a dottore kosztümjében látjuk a -legszivesebben.</p> -<p>Az uj alak az ajkán megfagyott szellemes mosolylyal, -lancettájával, sőt egész nécessairejével együtt is jobban -elszivelhető, mint elődei. Szavajárása müveltebb, beszéde okosabb, -mint régebbi ismerőseinké. Nem tolja eszméit nyakunkra, s ha -valamiben feszélyez, ugy azáltal teszi, hogy engedelemkérés nélkül -kémlőleg vizsgálgat. Megtapogat, megvillanyoz, s aztán kijelenti, -hogy betegek az idegeink, nekem is, önnek is, mindnyájunknak. -Csoda, hogy eddig el nem pusztultunk bele. Nem ad tanácsokat, csak -tényeket állapit meg. Nem törődik velünk, az egyén érdektelen -előtte; csak <span class="pagenum"><a name="Page_199" id= -"Page_199">-199-</a></span> tényeket keres, minél több apró, -világos kis tényt, kisérleteket téve mint a vegyész s uj igazságok -után járva, mint a filozóf. A szinpad figurái közt szellemes -értekezést tart a társadalom vibrióiról, regényekben legörömestebb -mutogatja a szerelem klinikáját, tudósok és bölcselők előtt -szivesen beszél az uj törvényeket jelző uj kór-jelenségekről s ha -verseket ir, szétszedi és elemzi fájdalmait, hogy valamit megtudjon -általuk. (Emlékezzünk csak Rollinatra.) Egy kissé mindig affektál, -de azért soha sem kiállhatatlan. Legkevésbbé, mikor az -irodalom-pszichológot játszsza. Ezek az orvosok a kritikusok közt -nem valami jött-ment emberek. A kisujjukban is többet tudnak, mint -a régi könyvamatőrök. Hozzájuk képest az őskorbeli lettrék, a szép -rajongó papjai, minden tekintetben valóságos gyermekek. Azok -legfőbb érdeme egy érzelem volt, egy misztikus vonzalom a -müvészihez, életük szeretkezés az irodalommal, magáért az -irodalomért és az élvezetért, melyet nekik az nyujtott. Az uj -emberek más fából valók. Hidegek, mint maga a tudomány, melynek -önző szeretői, mig elődeik a szépnek lángoló trubadurjai voltak. Az -irodalom nem céljuk, csak egy mező, melyen kutatásaiknak tér -nyilik. Nem érdekli őket jobban, mint a társadalmi tudományok, vagy -a statisztika s ha mégis vizsgálódásra készti őket, csak annak -tulajdonitható, hogy az irodalom tükörnek látszik, melyben a -morális élet mindenféle természetü tüneményei a legszembetünőbben -mutatkoznak. Minthogy eszközük éppen az általánositás, nem -zárkóznak egy irodalomba s nem táplálnak hazafias előitéleteket. Az -alakot számitáson kivül hagyják, a költőt megfosztják fényes -szavaitól, mint vén Aeskuláp a szégyenkező fiatal női pácienst -ruháitól, és az egyes esetekben csak általánosabb tünemények jeleit -keresve, <span class="pagenum"><a name="Page_200" id= -"Page_200">-200-</a></span> kapcsolatos okokat találnak s azok -alapján kérlelhetetlen logikával állapitanak meg egy közbetegséget, -mely ellen nem tudnak orvosságot.</p> -<p>Efféle orvos a kritikusok közt Bourget Pál,<a name="FNanchor_9" -id="FNanchor_9"></a><a href="#Footnote_9" class="fnanchor">9)</a> -aki öt különleges eset, öt modern iró lelki életéből következtetve, -egy általános betegséget bizonyit ránk, melyben mindnyájan -szenvedünk. Bizonyitja pedig ezt nem valami „ouvrage à longue -haleine“-ben, hanem egy könnyü, látszólag egység nélküli, elegáns -könyvben, melynek érdekelnie kell minden mai olvasót. Hogyne, mikor -egy még alig ismert közös gyöngeségünkről van szó, mikor a boncoló -asztalra feszitett lelkek legkedvesebb iróinké s mikor maga az -értekező legkevésbbé sem az utolsó ember.</p> -<p>Aki csak egy kissé szemügyre veszi a doktor urat, az első -pillanatra láthatja, hogy egészen beleillik a <i>Nouvelle Revue</i> -finom szalonjába. Tetőtől talpig modern ember, minden tekintetben -„bien ganté et bien coiffé“. Szeretetreméltóan beszél mindenről, -amire a szó kerül, mint aki járatos a politikában, ért a -képzőmüvészetekhez, sokat utazott és teljesen a mai tudomány -szinvonalán áll. Ha jobban megismerjük, kitünik, hogy nagyon helyén -van a <i>Journal des Débats</i> kitünő tudósainak és szépiróinak -diszes társaságában is. Sok nyelvet és sok irodalmat ismer, nem -olyan formán, mint az irodalmi „kőmüvesek“, – hogy a Taine szavát -használjam – hanem amint az „épitőmesterek“ szokták azokat ismerni. -Kitünő szeme van: megtalálni a dolgokban a jellemzetest, világos -feje: elrendezni az észlelt jelenségeket s különös adománya a -kifejezésben: költői és mégis geometriailag szabatos alakot adni -<span class="pagenum"><a name="Page_201" id= -"Page_201">-201-</a></span> érzéseinek, gondolatainak. Ilyen -választékosan csak a választottak szólnak. Nem csodálnám, ha fiatal -asszonyok rajonganának a doktor urért. Ők azon sem akadnának fönn, -hogy némelykor egy kissé keresetten képletes és mesterkélten -költőieskedő, máskor meg nagyon is elvont és homályos, ámbár -jóhiszemüen és nagyképüség nélkül. Néha valóban keztyübe bujtatja a -szavait, de legalább glaszé-keztyübe.</p> -<p>Az, amit mond, kettős érdeket nyer a beszéd tárgya által. Az öt -iró, akiknek szája elé egymásután oda tartja tükrét, hogy annak -elhomályosuló foltjairól leolvashassuk közös betegségüket, -választott iróink, akik mindannyian befolyással voltak képzeteink, -érzéseink alakulásaira. Ki ne ismerné Baudelairet? Ha más nem, az a -kép, mely mindenikünket megragadott tizennyolcéves korunkban, Don -Juan aux enfers, a Styxen átkelt és áldozataira hidegen, büszkén -visszatekintő csábitó képe felejthetetlenné teszi előttünk. Amaz -emberek közt is, akiknek életében az egyetlen kaland az volt, hogy -a lépcsőn összeütköztek a mosónéjuk lányával, sokan lesznek, akik -kivülről tudják a Vámpirt: <span class="poem"><span class="i0">Toi, -qui comme un coup de couteau<br /></span> <span class="i0">Dans mon -coeur plaintif es entrée,<br /></span> <span class="i0">Toi, qui -forte comme un troupeau<br /></span> <span class="i0">De démons, -vins, folle et parée… etc.<br /></span></span> s hevültek az abban -égő démoni szenvedély lángjánál. Flaubert-t is mindenkinek ismernie -és szeretnie kell, aki életében csak három regényt olvasott, hiszen -Bovary Emma – e szegény női <i>Don Quijote</i> – történetét épp ugy -fogják olvasni a jövő századbeli franczia iskolák, mint ma a -<i>Caractèrest</i>, persze „ad usum Delphini“ kiadásokban. És -Renan? Ő a század szivéhez nőtt amaz antagonizmus által, melyben -világos, kritikus <span class="pagenum"><a name="Page_202" id= -"Page_202">-202-</a></span> elméje és a rejtélyeshez szitó, ideális -lelkülete állottak és állanak egymással szemben. Vagy Taine? -Akiben, ha a tudós nem érdekel, érdekel a bölcselő, ha az sem, -akkor a nép-pszichológ vagy a történetiró, az irodalombuvár vagy a -mükritikus, de mindenesetre az iró, aki elsősorban és -mindenekfölött a szó legnagyobb müvészei közül való. Ami Stendhalt -illeti, neki valóban joga van kettőzött figyelemre. Könyvei -félszázados álmot aludtak, de uj életre keltek s a Dornröschen -bennük rejlett örök fiatalságával ingerelnek, hogy foglalkozzunk -velük s helyrehozzuk egész nemzedékek mulasztását. „1880 táján -fognak engem olvasni“ – irta volt Balzacnak: s a világ most igazat -adni kénytelen neki, aki annyi igazságot adott a világnak. Ez a -csodás szellem, aki mint az arab regékben szokott történni, eleinte -egy pár poros kötetbe volt elzárva, aztán kitörve azokból, hirtelen -megnőtt s föléje kerekedve egykoron győztes vetélytársainak, -melléje nőtt a század legnagyobb szellemeinek: csak most lett -igazán modern, holtan is közelebb álló korunk lelkéhez, mint sokan -a nagy élők közül.</p> -<p>Vagy talán nem is az eszmei rokonság, nem is a megalkotás ereje -és müvészete, amelyekkel láncolatát adták az általunk csak sejtett, -de meg nem talált kapcsolatoknak, s világos és fényes alakban -fejezték ki el nem rendezett, homályos képzeteinket, hanem valami -más az, ami egy titokszerü kapcsot hoz létre e nagy nevü „homme -supérieur“-ök és névtelen olvasóik között? Talán valami egyéb ragad -meg bennünket Baudelaireben, mint az az átszellemülten müvészi -természetü, finoman érzéki képzelem, mely a kedves boudoirját indus -pagodává változtatja át, ahol homályos világnál rejtelmes illatok -szállnak a légben s egy titokzatos kigyóbüvölő nő lejti kábitó -tánczát igézetéül szegény, <span class="pagenum"><a name="Page_203" -id="Page_203">-203-</a></span> megittasult redingoteos kigyóknak? -Egészen más, mondja doktor Bourget. Ő is, mint a többiek, -egyéniségök varázsával csak békóban tartanak, ha már egyszer le -tudtak kötni; ami e zseniális elmék rabjaivá tesz bennünket, az: -betegségök. A kóranyag, mely bennök dult, minket is emészt s a -közös szenvedés kapcsa hoz velök szorosabb összeköttetésbe.</p> -<p>Azért – igy folyik a következtetés – ezek a kivételes, beteg -szellemek nagyon veszedelmes lények az egészségesekre nézve. Minden -varázsuk, csábitó erejük csak szirénhang, mely vesztökbe csalja a -gyöngéket. Aki közelökbe kerül, elpusztul betegségök ragályától. – -Nézzék önök azt a piros arczu fiatal embert – figyelmeztet orvosunk -– aki, nem látva a lenyugvó nap gyöngéd fényét s nem hallva a -közelében röpködő fiatal lánykák boldog csicsergését, -tanulóasztalára dőlve bujja a <i>Fleurs du mal</i>-t, vagy a Jézus -életét: el fog veszni. Rövid időn intoxicálva lesz. Kérem: -„intoxicálva“.</p> -<p>Látni való, ennek fele sem tréfa. Nem is sejtettük, hogy e -könyvekben afféle szellemi bacillusok nyüzsögnek. Az irónia remegő -kérdéssé sápad ajkunkon s megilletődve kérdezősködünk tovább az -orvos urtól. A ragályozást senki sem szereti. Amióta a Rambosson -rengeteg könyvét elolvastuk (az „ideges jelenségekről“) s ebben -bebizonyitva láttuk, hogy az ideg betegségei mennyire -kontagiózusak, mindannyiszor megijedünk, ha valahol uj ismeretséget -kell kötnünk; vajjon nem ragad-e ránk egy kézszoritás által valami -myosotis ossificans, vagy maga a szörnyüséges meningitis?! Oh, -nekünk avatatlanoknak, roppant respektusunk van az orvosi tudomány -iránt!</p> -<p>Bourget kitalálja legtermészetesebb kérdésünket s <span class= -"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> második -szavával megmondja, hogy a betegség, melyről beszél: a -pesszimizmus.</p> -<p>Zavarba esünk. Ez is olyan szó, melynek nevében már sokan és -sokszor vétkeztek. Csak két szó van, melylyel több visszaélést -követtek el: a „reál“ és az „ideál“. Ezekről már azt is olvastuk -valahol, hogy nagy tévedés azt hinni, mintha a „reális“ volna a -„reál“ s az „ideális“ az „ideál“. Ellenkezőleg, az egyik a másik, -és a másik az egyik. A „pesszimizmus“-sal még nem jutottunk -ennyire, de bizonyos, hogy ha tizen összeállunk róla vitatkozni, -nem leszünk ketten, akik ugyanegy dolgot értsünk alatta. Kérdezzünk -meg egy bölcselkedőt, talán: „az élethez való akarat tagadását“ -fogja annak mondani, illő kivonatok kiséretében Hartmannból vagy -Schopenhauerből. Emlitsük e szót egy hivatásból iró előtt: „ah, -igen – fog kiáltani örvendve – a század betegsége!“ És szép -tirádákat hallunk René, Manfred et consortesről. Ha jó kedve van, -be fogja bizonyitani, hogy Hamletet is a „század betegsége“ ölte -meg s mi cserében megkérdezzük, mit szól ahhoz az ötletünkhöz, hogy -voltakép az Apulejus arany szamarát is a század betegsége hajtotta -a mágiára, mikor még tudnivágyó ifju volt s nem sejtette -köztudomásu sorsát. Forduljunk egy világfihoz, mosolyogni fog. -„Pesszimizmus – ugymond – szó, melyet a költők találtak ki. Azok, -akik hivatásuknak tartják a dolgokat egyes részeikben burleszk -arányokban nagyitani, ezzel a föllengős kifejezéssel emlitik azt a -kellemetlen érzést, melyet mi közönséges emberek unalomnak -mondunk.“ Szoritsunk sarokba végül egy orvost, az majd ilyenformán -buvik ki a felelet alól: „Pesszimizmus ugyanannyit jelent, mint -idegesség, a nervusok egy gyöngeségét, tulizgatott beteges -állapotát. Mindenki tudja, hogy ennek milyen befolyása van az -<span class="pagenum"><a name="Page_205" id= -"Page_205">-205-</a></span> agyvelő müködésére. A többi mind -lári-fári. Nézze az a kis fiu, aki ott bedugja a fülét, hogy ne -hallja a fürész-ráspolyozást, egy jövendő pesszimista Byronka.“</p> -<p>Bourget Pál, aki bölcselő, iró és világfi egy személyben, s aki -emellett még az orvost is játszsza, nem adja e feleletek egyikét -sem, sőt általában nem ad világos választ erre a legfontosabb -kérdésre. Kétségen kivül sokat foglalkozik magyarázatával, de ugy -látszik, ez az ördöngős szó neki sem egyetlen fogalom kifejezésére -szolgál. Mint a katholikus dogmatikát, hol szorosabb, hol tágabb -értelemben kell venni, hogy megérthessük. Bourget valószinüleg -valamely rejtelmes aeont képzel alatta, mely mindig más-más alakba -öltözik: Baudelaire előtt Mephisto selyem köpenyével, keztyüsen -jelenik meg, kezében arany billikommal, melyben tüznyelvü xeresi és -bóditó mákony keverednek; a croisseti remetét ellenben a pusztai -szent Antal hiányos kosztümjében kisérti. Legalább a -megszállottakon egészen más és más természetü hatások mutatkoznak. -Bourget apróra elemzi e hatásokat, de adós marad annak -megfejtésével, mi teszi a misztikus aeon lényegét. Hogy a könyv -hangulatában maradjunk: a kórtünetek fölsorolása kiszoritja annak a -magyarázatát, mennyiben azonos eredetüek és természetüek ezek az -oly különböző jelekben nyilvánuló lelki betegségek. Öt különböző -bajról van szó, mely egyik sem hasonlit a másikhoz, de mindegyik -rokon valamiben egy hatodikhoz, amelyről csak a sorok között -olvashatni. Ez magának Bourgetnak a „pesszimizmus“-a. A sok közül -ezt lehet a legkomolyabban venni, noha Bourget a tárgyilagosság -finom leplével takargatja. Akármilyen feketéknek irja is le a -dolgokat, nem akarja bevallani, hogy fekete üvegen át szemlélődve -értekezik róluk. Még könyve resuméjében is kitér a határozott -szinvallás elől: <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= -"Page_206">-206-</a></span></p> -<p>„Vizsgáltam egy költőt, Baudelairet; egy történetirót, Renant; -egy regényirót, Flaubert-t: egy bölcselőt, Tainet; épen most -jutottam végére egy szövevényes elméjü müvész vizsgálatának, -amelyikben a kritikus és a képzelmi iró a legszorosabban -egyesülnek, és ennél az öt nagy franciánál ugyanarra az általános -semmiségtől megundorodott filozófiára találtam. Ez a filozófia, -mely érzéki és romlott Baudelairenél, megfinomitott s kissé -föllengős Renannál, tudatos és fölháborodott Flaubertnél, szintén -tudatos, de egyszersmind lemondó Tainenél, épp oly sötét, de -bátrabb a <i>Rouge et le Noir</i> irójánál. Igazat kell-e adnunk e -rémületes csömörnek, melyet a legmagasztosabb elmék éreznek az élet -hiába való erőlködéseivel szemben? És az ember a müvelődés által -valóban nem ért-e el egyebet, mint hogy bonyolultabbá tette -barbárságát és raffinálta nyomorát? Azt hiszem, hogy azok -kortársaim közül, akiket e problémák foglalkoztatnak, éppen ugy, -mint én, majd fájdalmas, majd hittől és reménytől áthatott -fölkiáltással válaszolnak erre az aggasztó kérdésre. Az már -megoldás, ha valaki, mint Beyle, körülövezi lelkét s a kétely rossz -érzéseinek ellenébe állitja egy oly embernek férfias erélyét, aki -látja végzete sötét örvényét, aki nem tudja, mit rejt ez az örvény -és aki nem fél.“</p> -<p>Ez a mesterien szerkesztett, nagy szókkal keveset mondó végszó -csaknem kitalálni engedi, amit a könyv eddig is hallgatag elárult, -hogy maga Bourget is meg van támadva a betegségtől, melytől óva -int. Annál rosszabb rá s annál jobb ránk, olvasóira nézve, ha -szubjektiv érzései segitségére voltak megfigyeléseinek. Kezdjük -érteni és ismerni a „pirosarcu fiatal embert“, aki ahelyett, hogy -üde kis lánykáknak udvarolna, e poros könyvekből szivja az édes -mérget. És ha az epilogusból <span class="pagenum"><a name= -"Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> felénk sugárzó kevés -világnál ujra nézzük és egymáshoz hasonlitjuk a meglepő és -szellemes ötleteket, melyekkel a szerző bennünket meghajigált, s -melyek, miután kezünkből kisiklottak, most körülöttünk szétszórtan -hevernek, kezd derengeni előttünk végre az is, mi lehet az az -„általános semmiségtől való megcsömörlés“, amely mindnyájunkat -fenyeget, ha a veszedelmes könyvek egyikét-másikát kezünkbe -veszszük. Valóban, ujra meg kell szerkesztenünk magunkban a Bourget -zseniális, de konfuzus könyvét, hogy tisztán felállithassuk az -alapvető igazságot, melyre szükségünk van. Lehetetlen belőle -egyetlen passzust idézni, melyben a könyv eszméjét összpontositva -találhatnók. Álljon itt egy pár szó a sokat emlitett baj eredetéről -s egy gondolatsor annak hatásáról, amint azt az egész könyvből -kivehettük.</p> -<p>Mindnyájan vallásos, legtöbben katholikus neveltetésben -részesültünk. A benyomás, melyet e neveltetés ránk tett, minden -bizonynyal elhatározó volt életünkre. A szellemi világ megismerése, -bármiképp talált is az bennünket, nyomot hagyott lelkünkben. -Kétféle eset szokott bekövetkezni. Vagy alkalmas anyagok voltunk e -revelációhoz, vagy nem. Ha természetünk a misztikusra hajló, -lelkünk, midőn hisz, nem elégszik meg egy eszmében való hittel. -Látjuk az Istent. Nem szó, nem jelkép, nem elvont fogalom az ránk -nézve, hanem valóságos lény, melynek társaságában ugy élünk, mint -egy atyával, aki minket szeret, ismer és megért. Ez az illuzió oly -édes és oly erős, hogy ha egyszer eltünt, nem lehet azt -alsóbbrendü, kevésbbé intenziv képzetekkel helyettesiteni. Aki a -mákony mámorát megismerte, annak a bor hitvány, émelyitő. És amidőn -lépést tartunk századunkkal, megfosztjuk magunkat e kedves -képzetektől; lelkünk sérülést szenved, melyen át elillan -<span class="pagenum"><a name="Page_208" id= -"Page_208">-208-</a></span> minden gyönyör. A másik eset nem jobb -emennél. Lehet, hogy a szellemi világot kevésbbé fogékony lélekkel -ismertük meg. Hittünk Istenben ifjuságunkban, de sohasem éreztük -azt élőnek és személynek. Kielégitett bennünket egy hit az -eszmékben, elvont hit, mely mindenféle átalakulásra hajlandó. Csak -dogma kellett, nem látomány. Első hitünket könnyen helyettesitjük -más hittel; egyikünk hisz a szabadságban, másikunk a társadalmi -rendben; ez a forradalomban, az a tudományban. Ezeket azonban -sokkal hamarabb elveszitjük, mint amazt a másikat, amelynek -gyökerei a legmélyebbre hatoltak bennünk. S amint a sok foghuzás -fogfájással, ez a sok hitcsere bizonyos fájdalommal jár, melyet -rendesen általános melancholia követ.</p> -<p>Láthatni, Bourget, mint jó körökben forgó ember, igen értelmesen -kacérkodik a vallásos eszmékkel. Mindig tetszett nekünk ez az -urias, izléses, vallásbeli beruházkodás, amely távolról sem -hasonlit ama jó papok naiv rajongásához, akiktől a magasztos -eszmevilágot megismerni tanultuk. Jól berendezett embernek van -vallása, amint van kényelmes lakása, lovai és ismeretsége a -balletben. Mert illik, hogy minden legyen, amire kényelmi -tekintetből szüksége van. Bourget Pál ugy találja, hogy vallás -nélkül kellemetlenül érezzük magunkat; s az ő szellemes ajánlatára -bizonynyal sokan fogják e nélkülözhetetlen kényelmi szert -megszerezni. Ne szóljunk bele; a vallás még akkor is tiszteletre -méltó előttünk, ha valaki házi butornak használja is.</p> -<p>De egyszersmind fölébred a kérdés, hogy ha a vallástalanság -nemcsak a mi századunk büne – ettől az elmélettől Bourget még igen -távol van – miért nyilatkozik a baj éppen a mi korunkban oly -pregnánsul, miért halványitja el éppen a mi időnk arculatát? -<span class="pagenum"><a name="Page_209" id= -"Page_209">-209-</a></span> Lapozgassunk; a Bourget könyve erre is -igyekszik megfelelni.</p> -<p>A pesszimizmus e szerint mindig titkos féregként rágódott a -társadalmak gyökerén. Hogy mégis ez a „finom szörny“ soha sem -tátogatta nyomorát erélyesebben, mint a mi századunk irodalmában, -akkor, mikor az életnek annyi föltétele tökéletesedik, annak nem -lehet egyéb oka, mint maga ez a tökéletesedés, mely ugy -elkényezteti lelkünket, hogy azt képtelenné teszi a boldogságra. -Azok, akik hisznek a haladásban, nem akarták észre venni -kényelmesebb létünk és teljesebb neveltetésünk e rémitő -váltságdiját. Irodalmunk elsötétedésében korunk társadalmi -rázkódtatásainak muló hatását látták. Sokkal inkább valószinü, hogy -ez a melancholia kikerülhetetlen következménye annak az -ellentétnek, mely a civilizáció szülte vágyak s a külső okok -valósága közt áll be, annyival inkább, mert Európa egyik végétől a -másikig a modern társadalom ennek a melancholiának ugyanazokat a -lényegükben megegyező s csak a fajok szerint egyes árnyalatokban -különböző jeleit mutatja. Általános elteltség e világ -elégtelenségeivel szemben lázitja föl a szlávokat, a germánokat és -latinokat, s nyilvánul az elsőknél a nihilizmusban, amazoknál a -pesszimizmusban, emezeknél a névrose különféle, rendkivüli -nemeiben. A szentpétervári összeesküvők gyilkos dühe, Schopenhauer -könyvei, a kommün őrjöngő gyujtogatásai s a naturalista regényirók -bőszült embergyülölete – az élet megtagadásának ugyanazt a -szellemét tüntetik föl, mely minden nap jobban elhomályositja a -nyugati civilizációt. Kétségen kivül távol vagyunk a planéta -öngyilkosságától, a kétségbeesés theoretikusainak legfőbb vágyától. -De lassan s biztosan növekszik a hit a természet nagy -banqueroutejában, mely ugy látszik, a huszadik század <span class= -"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> szomoru -hite lesz, ha a tudomány vagy valamely barbár betörés meg nem menti -a nagyon elgondolkozott emberiséget a maga gondolatának -fáradtságától.</p> -<p>Tehát a vágyak és a kielégités hiánya, a rohanás a tünő percz -után, amelynek azt mondhassuk: „maradj, oly szép vagy!“ – egy -szóval, a régi dal. Ime, hét mérföldes csizmákban járva is az -országutra lehet tévedni.</p> -<p>Ez a sokat borzasztott pesszimizmus tehát nem valami uj ragály, -hanem az öreg, jó szolid betegség, amely már félszázaddal ezelőtt -kidühöngte magát. Annyira, hogy ha korunk irodalmának egyik -legjelentősebb karakterisztikonját keresnők, azt vélnők, hogy éppen -e pesszimizmus elleni visszahatásban találhatjuk föl legkönnyebben. -Sőt erős a hitünk, hogy az, ami Stendhalt ma oly közel hozza -sziveinkhez, első sorban éppen az, hogy ama beteges áramlatban is -meg tudta óvni lelki egészségét. Átjárhatatlan iróniával vette -körül magát!</p> -<p>Valóban, se Beyle Henrikről, se (talán Baudelairet kivéve) a -többi négy iróról el nem hiteti Bourget, hogy olyan komolyan -megtámadta volna őket a „század baja“, mint amilyen szépen -kiszinezve előadja. De legkevésbbé Beyleről. Az öt iró közül talán -ő – a leghosszabb idő óta halott – áll legközelebb korunkhoz -szellemének irányánál és természeténél fogva. Könyvei, ellentétben -azokkal a hires munkákkal, melyek rövid ideig királyi ünnepeltetést -élnek, mig egyik napról a másikra megvénülve ébrednek föl, mint a -szép Pécopin, most élik másodvirágzásukat. Nemcsak azért, mert -Taine egy egész iskolát nevelt föl abban a hitben, mely Stendhalt a -század legnagyobb psychologjának vallja, s talán azért sem, mert a -regényben – figyelmen kivül hagyva e helyt <span class= -"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> az -artisztikus tekinteteket – a legnagyobbat alkotta meg, amire a -század képes volt. (A legnagyobb értelmi erők a képzelmi világban -az ő teremtményei; hősei éppen oly zseniálisak, éppen ugy -rendelkeznek a mély lelki látással s elemző hatalommal, mint ő -maga.) A világ ujra előveszi könyveit, mert miután átszenvedte a -sensualismust és az ecclecticismust (és még egyéb izmus-okat is, -köztük a Bourget kedves pesszimizmusát) fölemelkedett ahhoz a -racionalizmus rostáján átszürt pozitiv filozófiához, melyet egy -jövendőbeli Helvetiusba oltott Comte fog rendszerbe önteni s melyet -Beyle előre látott s alkalmazott.</p> -<p>Ennek a páratlanul világos, tiszta főnek éppen a rendkivüli -éleslátásával velejárt egy rendkivül ritka sajátság, melyet soha -sem méltányoltak eléggé késő bámulói sem, akik róla képet adni -megkisérlették. Lelki egyensulyát értem. Azt a ruganyosságot, -melylyel fölül tudott emelkedni az elméje előtt összeütköző -ellentéteken – azt a készséget, melylyel mélyére nyult az -igazságnak, nem félve, hogy megsérti önnön előitéleteit, érzéseit, -– azt a bátorságot, melylyel fölhagyta a czéltalan küzdelmet, – -iróniáját, melylyel hidegen birálni tudta olyan érzéseit, amilyenek -a gyöngébbeknek életébe kerülnek. Ha valaki, ugy bizonyára ő ment -volt ama hányattatástól, amelyet, legyen az bármily természetü, a -pesszimizmus fogalma kifejez. Nyugodt szellem volt. Ugy látszik, -Bourget is érezte ezt, midőn megjegyezte a különbséget közte és -Byron közt, „akinek hasztalan küzdéseitől Stendhal vele született -finomsága s még inkább átható elemző ereje által meg volt óva“. Igy -hát bátran olvashatják fiatal embereink a <i>Rouge et le -Noir</i>-t, még nem ég Ucalegon.</p> -<p>(1884.)</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_212" id= -"Page_212">-212-</a></span></p> -<h2>KEZTYÜS KEZÜ IRÓK.</h2> -<p class="center">– <i>Bourget és Feuillet.</i> –</p> -<p>A nyolczvanas évek elején egyszerre nagyon sokat kezdtek -beszélni Stendhalról. A remek essai után, melyben Taine a -legnagyobb irói dicsőséget vindikálta neki, bálványává lett az -egész fiatal Francziaországnak. Szóba hozták Augier Emil, a -<i>Fourchambault-család</i> hires szerzője előtt is. „Hagyjanak -nekem békét – dörmögött Augier – azzal a <i>szomoru -disznó</i>-val!… Később, mikor arról volt szó, hogy Balzac-nak -szobrot kell emelni, ugyanezzel az okadással tagadta meg az -aláirást. „Balzac – szólt kategoricze – csak egy szomoru disznó -volt.“ S végre, mikor a Vitel-dijat, a franczia akadémia legnagyobb -jutalmát, Paul Bourgetnak adták ki, a következetes drámairó ismét -ezzel a kritikával kisérte votum separatum-át. „Bourget – szólt – -csak egy szomoru disznó“. Nagyon megkedvelte az öreg ur ezt a -pittoreszk mondást.</p> -<p>(S mily fátum! Ennek az elvszilárd halhatatlannak a legelső -utódja az akadémiában: Freycinet lett, a nagy opportunista!)</p> -<p>Nem mondhatni, mintha ez az en masse itélet nem volna -feljebbezhetetlen. Sőt, hogy a kritikának ebben a népszerü -stilusában maradjunk, inkább azt lehetne mondani, <span class= -"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> hogy -Bourget szomoru ugyan, de éppenséggel nem disznó, hogy Balzac talán -disznó volt (ha igen, akkor mindenesetre: vadkan), de egy cseppet -sem volt szomoru, s hogy végre Stendhalt elmondhatjuk akárminek, -csak szomorunak és disznónak nem. Hanem hát a kritika szabad és -független, különösen az akadémiai.</p> -<p>Stendhal-nak és Balzac-nak most már mindegy is, hogy mit -mondanak róluk. De Bourgetnak nem mindegy. S ez a vád ki is hozta a -sodrából. Nem mintha nem volna hozzászokva az apró kötődésekhez. -Mert bár az ifjabb Dumas óta nem volt példa gyorsabb irodalmi -karrierre, mint aminőt az ujabbkori franczia irodalomnak ez az -enfant gâté-ja csinált: nemcsak a magasztalásokból vette ki a -részét, hanem a tüszurásokból is. A könnyedébb irodalmi -enyelgésekhez tehát hozzá szokhatott. De ez a kritika kissé erős -volt. S tán még érzékenyebben érintette Bourget-t, mint az a másik -kritika, mely a <i>Mensonges</i> egy jelentéktelennek látszó -passzusát vette czélba.</p> -<p>A <i>Mensonges</i> ugyanis valóságos elragadtatásba ejtette a -kritikusokat. Csak a Figaro egyik névtelen olvasónője tett egy -gonosz megjegyzést a regény hősnőjének, Madame de Moraines-nek a -füzőjére. Ha Bourget ur azt hiszi – igy hangzott a kegyetlen -kritika – hogy egy hölgy, aki a Faubourg-Saint-Germain világához -tartozik, képes magára venni – fekete selyemfüzőt (ilyet dob le -magáról Moraines-né asszony a <i>Mensonges</i>-ban) akkor Bourget -ur soha, egyetlen egy mondaine-t se látott – füzőben.</p> -<p>A megjegyzés kemény volt. Az elegáns világ erkölcseinek ez uj -Taine-jéről, a nagyvilági léha és szomoru szerelmek éles szavu -kritikusáról a legkevesebb, amit föl kell tételezni, az, hogy élt -és tapasztalt. A <span class="pagenum"><a name="Page_214" id= -"Page_214">-214-</a></span> <i>Cruelle Énigme</i>, a <i>Crime -d’amour</i> és a <i>Mensonges</i> épp ugy föltételezik a galáns -multat, mint az <i>Essais de psychologie contemporaine</i> az École -Normale-t. S azt mindenki tudta, hogy az <i>Essais</i> sikere óta -az egyszerü vidéki tanár fia mindennapi vendég lett a -Faubourg-Saint-Germainben. Se külsőre, se szellemre, se modorra nem -maradt mögötte a Desforges báróknak. Épp olyan marquis-vá lett, -mint akármelyik, amelyik ott született. S ha volt benne valami -hiba, ugy ez nem lehetett egyéb, mint hogy nagyon is tökéletes -marquis volt. Az igazi marquis-k nem tökéletesek.</p> -<p>Az a „füző“-megjegyzés tehát nem érinthette kellemesen. De ez se -hozta ki a sodrából annyira (mert akkor hallgatott), mint az Augier -mot-ja, melyet a <i>Physiologie de l’amour moderne</i>-ben -felpanaszol. Persze, az obszczénitás vádja kétszeresen fájhat -annak, akinek egész életében csak egy határozott eszménye volt: a -Választékosság, s aki akkor, amikor ezt a kritikát mondják róla, -egy milliomos és igen jó házból való kisasszonynak a vőlegénye.</p> -<p>Annyira bántotta ez a vád, hogy mikor mint ifju házas a -<i>Physiologie</i>-ban egyszer s mindenkorra átadta szerelmi -tapasztalatainak apró eredményeit az olvasóközönségnek<a name= -"FNanchor_10" id="FNanchor_10"></a><a href="#Footnote_10" class= -"fnanchor">10)</a> (mint ahogy más ember elégeti a szerelmes -leveleit): jónak látja az Augier mot-jára (bár diszkrét és rejtett -formában) egy vallomást tenni. E vallomás szerint az Augier vádja -annál igazságtalanabb, mert ő, ha könyveiben merész szavu is, a -valóságban tiszta életü.</p> -<p>Ez a vallomás annál érdekesebb, mert nem egyetlen a maga -nemében. Zola ugyanezzel dicsekedett. <span class= -"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> -Flaubert ugy élt, mint Szent Antal. Renant koronkint „csak az tette -álmatlanná, hogy nincs semmi megbánni valója, semmi kedves kis -vétke, amire nem is olyan rosszul esnék visszaemlékezni“… Folytatni -lehetne egészen Antoine-ig, a <i>Théâtre Libre</i> igazgatójáig, -aki olyan szinházakat követelt, ahol a szinésznőt, ha nem él tiszta -életet, az igazgató simpliciter elkergeti… Amire még Paphnucius, az -alexandriai anachoréta se mert volna gondolni.</p> -<p>Mindenesetre jellemző, hogy a <i>fin de siècle</i> irodalmát, -mely a „merészség“-eket illetőleg elment a legutolsó határokig, -olyanoknak köszönjük, akiknek a konfessziói a csufondáros kávéházi -nótát juttatják eszünkbe: „Jesszesz, jesszesz, so solid!“ Bezzeg a -romantikusok, akik nagy eszmék felhőin lovagoltak, egészen máskép -szórakoztak entre eux, mint a bün mai vizionáriusai. Maxime Du Camp -egyik könyvében (<i>Théophile Gautier</i>) érdekes eseteket beszél -el arról, hogy miképpen mulattak az iró-emberek e század első -felében. Alton-Shée meg még egy páran – irja Maxime Du Camp – -mindig azon törték a fejöket, hogyan rőkönyitsék meg a bourgeois-t. -Egy szép este fekete dominóba öltözött hölgygyel állitottak be a -Variétés álarczos báljára. A quadrille megkezdődött, a fekete -dominó helyet foglalt a colonne-ban, s a tánczosok, akik közt -számos „Ifju Francziaország“ volt, járták javában. Egyszerre a -fekete dominó kivált a többi közül, lelökte magáról a fekete -dominót s a következő pillanatban olyan kosztümben állt a -bámészkodó bourgeois-k között, mint amilyet Éva viselhetett, a -fügefalevél divat előtt. A rendőrök tulságosnak találták a -kiállitást; el akarták csipni a hölgyet, de az Ifju Francziaország -kiverte őket a teremből s tovább tánczoltak, mig egy egész -rendőrcsapat nem érkezett, a <span class="pagenum"><a name= -"Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> mikor aztán a hölgyet -visszabujtatták dominójába, s kicsempészték a szinházból. Akkoriban -igy értették az irodalmi életet. S mellesleg fönséges thémákon -gondolkoztak.</p> -<p>A <i>fin de siècle</i> irók (ezt a kifejezést, mely azóta -banálissá lett, tudvalevőleg Bourget találta ki) ha könyveikben -merészek is, mindenesetre hivatkozhatnak rá, hogy ugy könyveikben, -mint a valóságban, komolyabban veszik az életet, mint elődeik. Ha -szabadszájuak, ebben csak az egyházatyákhoz hasonlitanak. És -őszintébbek is elődeiknél. Nem hallgatják el ama morális -kérdéseket, amelyek bizonyára minden czivilizáltabb embert -nyugtalanitanak, de amelyekről, hogy emlités ne történjék, ősi -konvenczió. A mindenütt ismeretes sebeket, az általános nagy -nyomoruságokat, melyeket a régi irók képzelmük megnyerő játékaival -felejtetni igyekeztek, emezek feltárják s a közös bajoknak a -therapeutikáján törik a fejüket, noha ők maguk tán még az -egészségesebbek közül valók.</p> -<p>A Bourget komolysága és őszintesége sokkal kétségtelenebb, -semhogy az Augier gyakran használt ötlete vele szemben igazolható -volna. Már csak azért is, mert Bourget, amily komoly, épp oly -illedelmes, s ha őszinte, őszinteségét nem mondhatni olyan -meztelennek, mint a naturalisták némely revelációit.</p> -<p>A <i>Physiologie de l’amour moderne</i>-ben, mely legintimusabb -gondolatait tartalmazza, nem ő maga beszél, hanem egyik alakját, a -<i>Mensonges</i>-beli Claude Larchert beszélteti. A -<i>Mensonges</i> olvasói emlékeznek, hogy René de Vincinek, a -regény hősének, kinek Madame de Moraines-vel való szerencsétlen -szerelmi története a regénynek főtárgya, van egy idősebb jó -barátja, akinek a neve Claude Larcher. Ez a Claude a -<i>Mensonges</i>-ban egy Colette Rigaud nevü kis szinésznőbe -<span class="pagenum"><a name="Page_217" id= -"Page_217">-217-</a></span> szerelmes; Colette szereti is Larchert -a maga módja szerint, ami azonban nem akadályozza benne, hogy -füvel-fával megcsalja. Claude szabadulni akar e gyötrelmes -szerelemtől, de hiába; a vizitündér egyet simit a jó Harold -Harfagar király homlokán és Harold Harfagar király ismét békésen ül -a tengerfenéken.</p> -<p>A <i>Physiologie</i>-ban Bourget ugy szerepel, mint ennek a -Claude Larchernek a végrendeleti végrehajtója és kiadója. Nem -rejtőzik el, hanem elburkolózik. Ami izlésre vall. Mert ha egy-egy -szót tulságosan bizalmasnak kellene tartanunk, nem tehetnők érte -felelőssé az irót magát, hanem csak az alakot, akit beszéltet.</p> -<p>S Bourget mindvégig megmarad ebben a fikczióban. A -<i>Mensonges</i> Larcher-je szól e könyv lapjairól, akinek a szava -sokban különböző a Bourget szavától. Bourget regényeinek -előadásában mindig megőrzi a filozóf közömbösségét, Claude -Larcher-ban sok a keserüség és az önguny, sőt van némi póz is.</p> -<p>De akár Claude Larcher, akár Bourget a beszélő, annyi bizonyos, -hogy e gondolatokban temérdek finomság van. Bámulatos -megfigyelések, melyeket egy hasonlithatatlan stilista ad elő. Ne -tessék e könyvben egy nagy ideát keresni (e könyv vezérlő ideáját -mindenki könyv nélkül tudja) s még kevésbbé azokat az axiomákat, -melyek kerek, rövid és fordulatos alakban semmit sem mondanak. Nem -egy „bölcs mondás“-gyártó könyve ez, hanem egy filozófusé, aki -mellesleg költő is.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Bourgetnak a <i>Barricade</i>-ig sok nagy sikerben volt része. -De sikereit a <i>Mensonges</i> és a <i>Physiologie</i> de -<i>l’amour moderne</i> után csak szaporithatta, már nem növelhette. -A <i>Mensonges</i> és a <i>Physiologie</i> megjelenésének -<span class="pagenum"><a name="Page_218" id= -"Page_218">-218-</a></span> idején volt a legdivatosabb; minden -alakja közül irodalmi alteregojának, Claude Larchernek sikerült a -legtöbbet beszéltetnie magáról. És – különös találkozása az -irodalmi elmulásnak meg az egész élet elmulásának! – Feuillet -Octave, akit Bourget szoritott ki az előkelő világ kegyéből, éppen -az nap halt meg, amikor a <i>Physiologie</i> megjelent s az -egyszerre sokat emlegetett Claude Larcher a maga elméletével, elmés -paradoxonaival, s egész szerelmi filozófiájával elözönlötte a -párisi könyvkereskedők és bukinisták kirakatait. Feuillet -hetvennyolcz éves korában halt meg s a halálával nagy -szenvedésekből szabadult ki. Amióta fia, akit valósággal -bálványozott, hirtelen meghalt, a testben-lélekben megtört öreg iró -folyton betegeskedett; s életének ebben a szomoru, végső -időszakában meg kellett érnie hajdani dicsőségének tökéletes -elhalványulását is. Uj emberek törtek örökébe, s az elegáns világ -agguló moralistáját, aki egykor versenytárs nélkül állott, -kiszoritották az olvasó közönség kegyéből ifju jövevények, -hidegebb, tudós arczczal okoskodó analizálók, akik inkább meg -tudtak felelni az uj idők izlésének. Feuillet sokáig élt, s élete -utolsó évtizedeiben a világ sora nagyot változott. Ő, akinek -<i>Camors ur</i>-a a második császárság idejében (a Feydeau -<i>Fanny</i>-jával) hallatlan realitás számba ment, csak mint a -<i>Szegény ifju</i> legendárius szerzője, mint az elvirágzott -idealista irás-mód utolsó képviselője éldegélt az uj, idegen -generáczió közepett. Presztizse nagyot hanyatlott; egykori -kisérleteit a realitásra élesen kritizálták; <i>Camors ur</i>-ban, -<i>Julia Tréceur</i>-ben, meg a többi ujabb stilü regényében „a -vitriolnak és az opoponaxnak olyan furcsa keverékét“ találták, mely -egy cseppet sem volt inyére a körülötte egyre növekedő kritikus -generácziónak. Csak azok az olvasói maradtak <span class= -"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> hivek -hozzá, akik régebben is a romantikust, a <i>Szegény ifju</i> -érzelmes iróját szerették benne. Mert iskolák jönnek, iskolák -mulnak, de ennek az izlésnek, mely előszeretettel keresi az -érzelmes, a meginditó, a gyöngéd és nemes vonásokat, ha kell, az -irreálisban is: ennek az izlésnek mindig lesznek és pedig -állhatatos hivei. Az irreális iránti érzéket mindnyájan ott hordjuk -lelkünk mélyén; s mindig lesznek naiv és gyöngéd lelkek, akik a -költészetben nem keresnek egyebet, mint épp ama vigasztalást, -melyet csak az irreális adhat meg az embernek. Mindnyájan az -illuziók Don Quijotei vagyunk. S az illuziók tündére az ujabb irók -közül senkinek a hivására sem jelent meg oly készségesen, oly -gyakran, oly fényes öltözetben, mint éppen a <i>Szegény ifju</i> -költőjének. A lovagiasságnak és a kötelesség-érzetnek egész kodexét -össze lehet állitani a Feuillet regényeiből; a vallásos, a finom, a -gyöngéd és a lángoló érzelmeket, ezeket a fájdalom, oly ritka, de -egyszersmind oly szép érzéseket a modern regényirodalomban Feuillet -szólaltatta meg a legékesebben, a legmelegebb s legszinesebb -szavakkal. Az előkelő világ rajzolója volt; hőseiül csak keztyüs -kezü embereket választott; a Faubourg-Saint-Germain-nek s Eugénia -császárné udvarának irt; de az elegáns világban, melyet képzelme -kreált, mely a valóságban tán sohase létezett, s mely kicsinyes -választékosságaival a mai kritikus szemek előtt tán avultas -izlésünek tünik fel: ebben a képzelt világban a kicsiny emberek tán -még jobban gyönyörködtek, mint azok, akiknek első sorban szólott. -Leányának szólott, hogy menye is értsen belőle, és menye valóban -még inkább megértette, mint a leánya. A <i>Szegény ifju -története</i> csak a franczia közönség kezén több mint egy millió -példányban forog. S leforditották minden európai nyelvre; még -ázsiai nyelveken is megjelent e <span class="pagenum"><a name= -"Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> könyv. Későbbi regényei -közül csak a materiálizmus ellen irt <i>Camors ur</i> közelitette -meg a <i>Szegény ifju</i> sikerét. De nagyon tetszettek: a vallásos -irányu <i>Szibill története</i> is, meg a nagyvilági házasság -kérdését tárgyaló regényei, melyek a következő sorrendben jelentek -meg: <i>A kis grófnő</i>, <i>Trécoeur Julia</i>, <i>Fülöp -szerelme</i>, <i>Egy nő naplója</i>, <i>Nagyvilági házasság</i>, -<i>Egy párisi nő története</i>, <i>Az özvegy</i>, <i>A halott</i>. -Ez elbeszéléseknek egyik legnagyobb érdekességét drámaiságuk teszi; -s valóban Feuillet mint drámairó is az elsők sorába tartozik. A -<i>Szegény ifju</i>-n kivül, mely csak szinre alkalmazása hires -regényének, a következő szinmüvei arattak sikert: <i>A fehér -hajszál</i>, <i>A kisértés</i>, <i>Az erdő szépe</i>, <i>Julia</i>, -<i>A sphynx</i>, <i>Egy párisi regény</i> és főkép <i>Montjoye</i>. -Fia halála után megfogadta, hogy nem ir többet. De ez csak „Serment -d’artiste“ volt, két évvel később megirta az <i>Honneur -d’artiste</i>-ot. Ebben már alig lehet ráismerni. Tovább élt, mint -ameddig zsenijében tartott, de régi kitünő munkái még sokáig fogják -gyönyörködtetni a gyöngéd és érzelmes lelkeket.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_221" id= -"Page_221">-221-</a></span></p> -<h2>BASHKIRTSEFF MÁRIA</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Bashkirtseff Mária 1884 október 31-én halt meg, huszonnégyéves -korában. Néhány festmény és pasztell maradt utána, meg egy -iráscsomó, melyet azóta publikáltak. Az iráscsomó két kötetnyi -naplót és egy kötetre való levelezést tartalmazott. A naplót -1888-ban tették közzé; a levelek<a name="FNanchor_11" id= -"FNanchor_11"></a><a href="#Footnote_11" class="fnanchor">11)</a> -csak 1891-ben jelentek meg.</p> -<p>Ezek a posthumus munkák bizonyára vékonyka irodalmi podgyászt -alkotnak. Egy kisleányos napló, meg egy halmaz kisleányos levél nem -szoktak ama dolgok közé tartozni, amelyek az irodalmi -halhatatlanságra aspirálnak. Amint hogy általában azok, akik -huszonnegyedik évük betöltése előtt, tehát abban a korban halnak -el, amikor még Nagy Sándor sem tett semmit a halhatatlanságra, még -ha lirikusoknak születtek is, nem igen tarthatnak rá számot, hogy -hosszu ideig fognak élni az emberek emlékezetében.</p> -<p>És mindamellett ugy tetszik nekem, hogy ama rengeteg sok -nyomtatvány között, melyet két világrész megszámlálhatatlan gépe -napról-napra produkál, csak igen kevésnek van annyi chance-a a -maradandóságra, <span class="pagenum"><a name="Page_222" id= -"Page_222">-222-</a></span> mint a Bashkirtseff Mária irományainak. -Ugy hiszem, hogy ezeknek az intimitásoknak még akkor is lesznek -olvasói, mikor már a világ régen nem érdeklődik ama dolgok -legtöbbje iránt, melyek bennünket mai napság passzionálnak.</p> -<p>Pedig e napló és e levelek irója bizonyára nem ilyen ambicióval -vetette papirra futó benyomásait. A XVIII. századbeli -mémoire-irodalom, a Madame d’Epinay vagy a Lespinasse kisasszony -levelei és e sebtében firkált naplójegyzetek vagy -telegramm-stilusban irt billet-k között ne tessék keresni semmi -rokonságot. A tizennyolcadik században a napló és a levél igen -tekintélyes irodalmi müfajok voltak. Exprès irták őket, nem annyira -a cimzettnek, mint inkább az utókornak. A levelezés részét tette a -társaséletnek. A korrespondenciák témája egy egész végtelenség -volt. A levéliró filozófált, vitatkozott a materiális és a -társadalmi lét nagy kérdéseiről, megbeszélte a nap eseményeit, -jellemezni igyekezett a szomszédját, a barátjait, egész -környezetét: szóval irt, de omnibus et quibusdam aliis, a lehető -legszabadabb formában, de a lehető legnagyobb irodalmi -becsvágygyal. Ma már, ebben az értelemben, senki sem ir leveleket. -Senki sem ir az utókornak; sőt nem igen irunk a hozzánk tartozóknak -sem. Nem élünk olyan csöndesen, előkelően és kényelmesen, mint a -mult században élt a társaság; sietve élünk s nem érünk rá -értekezni a leveleinkben; leveleinkben csak a legszükségesebbre, a -tudatni vagy a kérdezni valóra szoritkozunk. És ehez képest a -levelezés nem irodalmi aréna többé, ahol az emberek mutogatják -magukat, hanem afféle szellemi budoár, ahol elárulnak egyet-mást a -lelkükből kiváncsi, idegen szemek előtt. S a mai levelekben nincs -egyéb tanulmányozni való, mint egy-egy emberi lélek, a levéliró -énje; mivel hogy az „én“ <span class="pagenum"><a name="Page_223" -id="Page_223">-223-</a></span> oly csodás, szerénytelen valami, -mely örökkön elárulja, örökkön karakterizálja magát a -telegramm-stilus szószegénységében is.</p> -<p>A Bashkirtseff Mária levelei olyannyira <i>fin de siècle</i> -irományok, hogy a mi időnk leveleinek ez a közös vonása szinte -rikitó rajtuk. Nincs e levelekben semmi irodalmárkodás; semmi a -szép szellemek és a galéria számára. E levelek, az elsőtől az -utolsóig, csupa intimitások. De éppen ebben áll nagy értékük. Mert -az az én, mely az előttünk levő intimitásokban megnyilatkozik, -olyannyira nem közönséges, olyan elsőrangu, prima klasszis én, a -közlések pedig oly őszinték és olyan mélységesen intimusak, hogy a -képzelhető legbecsesebb anyagot szolgáltatják annak a jövő -századbeli curieuxnek – a más idők más fából faragott emberének – -aki majdan érdeklődni fog az iránt, hogy: mik voltak ama -legtitkosabb érzések és gondolatok, amelyek a mi időnk emberét -nyugtalanitották, gyötörték, vigasztalták és álmokba ringatták?</p> -<p>Bizonyos, hogy a jövő olvasóit a mi milliárd nyomtatványunkból -csak ez az egy dolog fogja érdekelni. És bár a találgatás, hogy az -idő rostáját mely irodalmi müvek fogják kiállani, puszta játék is: -a föltevés, hogy a maradandóságra első sorban a lélek -intimitásaiban leggazdagabb munkák tarthatnak számot, nem egészen -alaptalan. Végre is, álmainkban megláthatjuk már a jövőnek ezt a -titokzatos emberét. Előre tudhatjuk róla, hogy Ohnet György urnak a -regényei, melyek sokáig millió és millió példányban forogtak -közkézen, épp oly kevéssé fogják őt intriguálni, mint ahogy -bennünket nem csábitanak Richardsonnak az erényes szolgálóról és -más erényes lényekről irt elbeszélései. Elképzelhetjük, hogy -igazságtalan lesz, amint mi igazságtalanok vagyunk; hogy az egész -Buckle-ben csak <span class="pagenum"><a name="Page_224" id= -"Page_224">-224-</a></span> egy zseniális paradoxont fog találni; -hogy tulteszi magát rajta, amint mi tultettük magunkat például -Montesquieu-n. Sejthetjük, hogy igen tudós lesz; hogy iskolás -gyerek korában többet fog tudni, mint amennyit Darwin tudott; s -hogy a <i>Fajok eredetét</i> utszélinek fogja találni, amint mi -utszélinek találjuk Diderot-t. De kitalálhatjuk róla azt is, hogy -az elmult korszak embere, legmélységesebb vágyaival, szenvedéseivel -és apró gyönyörüségeivel egyetemben épp ugy fogja érdekelni, mint -érdekelt bennünket az emberiség történetében minden határkő, a -troglodittól kezdve a szalónok emberéig. Mert valószinü ugyan, hogy -bölcsebb, tudósabb és jobb lesz nálunk, de egyben hasonlatos lesz -hozzánk. A misztikusnak – varázsa lesz rá is. S mióta az ember -gondolkozik és töprenkedik, nagyobb rejtély soha sem volt előtte, -mint: az ember maga.</p> -<p>Bizonyára ugy tünhetik fel a legelső pillanatra, hogy egy kis -leány vallomásai nem tartozhatnak amaz intimitások közé, melyek -hivatva vannak megadni a kulcsot a jövőnek a mi időnk megértéséhez. -Mi lehet irva egy huszonhárom esztendős leány lelkébe? Lapozzák át -e három kötetet, s meg fognak győződni róla, hogy ha az a -huszonhárom esztendős leány egy kivételes, felsőbb rendü lény, -lelkében megtalálhatni a század minden nyugtalanságát, vivódásait, -nagyratörését, hányattatásait, összes vágyait és csalódásait, a -mindennapos küzködések salakjától menten, kristallizálva.</p> -<p>Sőt ugy fog tetszeni a meglepett olvasónak, mintha a -Bashkirtseff Mária iratai szinte predesztinálva volnának arra a -szerepre, melyet emlitettem. Erre a kivételes hivatásra a mi -huszonhárom éves leányunk minden malaszttal teljes.</p> -<p>Mert hát ki az, aki e ritka szereplés conditio sine qua -non-jával rendelkezik? Egy kiválóan előkelő, a <span class= -"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> lehető -leginkább előkelő lélek, aki a lehető legtökéletesebben nyilt és -őszinte tud lenni.</p> -<p>Kétségtelenül az utóbbi föltétel az, melynek eleget tehetni a -legkevesebbek adománya. Teljesen nyilt és őszinte csakis a -kivételesen előkelő lélek lehet, mert csak ilyenben van meg a -tökéletes őszinteséghez kellő szabadság, erő és bátorság. De nem -minden <i>esprit supérieur</i> képes rá, hogy hasonlóan a -fejedelmekhez, akik kastélyaikba bocsátanak minden idegent, -megnyittatni engedje a kiváncsiak előtt lelke házának összes -kamaráit. A legtöbbnek, mint a kékszakállnak, van egy rejtett -szobája, ahová senkit se enged belépni. És éppen a kivételesen -ritka nyiltság és leplezetlenség az, mely a Rousseau -<i>Vallomásai</i>-nak szupremácziáját a XVIII. század egész -mémoire- és levél-irodalmával szemben minden időre biztositja. A -nagy Jean Jaques-nál persze jelentékeny heroizmus és még nagyobb -önbizalom segitette elő a kivételes közlékenységet; Bashkirtseff -Máriának se heroizmusra, se tulságos önbizalomra nincsen szüksége, -hogy teljesen nyilt legyen. Neki nincsen titkolni valója.</p> -<p>Ez a szerencsés szituáczió ékesen szóló bizonysága annak, amit a -napló és a levelek közlései lépten-nyomon elárulnak, hogy -Bashkirtseff Mária az „homme supériuer“-ök között is a -kiváltságosak közé tartozik. A természet, a gondviselés, vagy -nevezzük bármiképen, olyan javakkal ruházták fel, melynek az -összetalálkozása már előre disztingválta őt még az éliteben is.</p> -<p>Önök szivesek lesznek megengedni, hogy a lelki előkelőség -fő-feltétele: a függetlenség minden irányban. A függetlenség a -dolgoktól és az emberektől, a szellem és az anyag befolyásaitól, a -röghöz tapasztó kivánságoktól és szenvedelmektől, a liczencziatus, -a kicsinyes gondoktól és elfoglaltságoktól, melyeknek a lelkiekhez -<span class="pagenum"><a name="Page_226" id= -"Page_226">-226-</a></span> semmi köze, a teljesen szabad látókör, -a fölülemelkedettség minden földi nélkülözésen, a fogékonyság -minden szellemi iránt, egy szóval a teljes lelki szabadság, a -„jobbik rész“, melyet Mária választott magának.</p> -<p>Ezt a lelki szabadságot Bashkirtseff Máriának a legpazarabb -kézzel biztositották a bölcsőjénél megjelent tündérek.</p> -<p>A természet megáldotta csodálatos szépséggel; ragyogó -értelemmel, aminőt csak jó kedvében teremt; zseniálitással, mely -minden müvészeti ágban képessé tette a legraffináltabb élvezetekre -s legnemesebb alkotásokra; és megáldotta forró, nagy szivvel, mely -csak a jóra és nemesre termett. A körülmények megáldották -hihetetlen gazdagsággal, a legmagasabb rang minden czifraságaival -és azokkal az apró kellemetességekkel, melyet a mai társaságban -csak a kivételes születés szerez meg; megáldották mesés -müveltséggel, az ünnepeltetés minden örömével; szóval megáldották -mindazokkal a jókkal, melyek a köznapi irigység tárgyai, sőt -azokkal is, melyek után csak a választottak vágyakoznak. Tegyük -hozzá, hogy ifjan, leányul halt meg, megismervén a szerelemből -mindazt, ami benne égi, s menten maradva attól a melanchóliától, -melyet az érzéki örömök hagynak a lélekben. Tegyük hozzá, hogy a -betegséget, a testi szenvedést csak utolsó napjaiban ismerte meg, -hogy egy meghülés következtében halt meg, hirtelen, hamarosan, mint -egy széltépte virág, mely csak törzsétől elválva kezd fonnyadni, s -nem lassankint, hanem egyszerre hervad el.</p> -<p>Ne botránkozzanak meg, ha lelki szabadságáról szólván, -hangsulyozom anyagi függetlenségét, nagy vagyonát, szerencsés -születését. E kétféle függetlenség között nagyobb az összeköttetés, -mint önérzetünk konczedálni szokta. A szegénység demoralizál. Az -aprólékos <span class="pagenum"><a name="Page_227" id= -"Page_227">-227-</a></span> gondok, a nélkülözések, melyek kötve -vannak hozzá, többé-kevésbbé, ha időlegesen is, de jó részben s -mindenesetre, elvonnak a szellemi dolgoktól. Intenziv és zavartalan -lelki életet szegény ember nem élhet; a nyomor nagy rabszolgatartó. -A gazdagnak megvan hozzá a módja, föltéve, hogy van hozzá egyebe -is. De – sajátságos – az egyenlőség e korszakában a vagyon csorba, -ha a rang koronája nem egésziti ki. A mi demokratavilágunkban -vannak társadalmi örömök, melyeket semmi pénzzel nem lehet -megszerezni, vannak nélkülözések, melyek eloszlatására a nagy -vagyon nem elegendő. Sebastopol védőjének, Bashkirtseff tábornoknak -az unokája nem ismerte ezeket a nélkülözéseket sem. Ahol ő -megfordult – s a kozmopolita előkelő világ minden bevehetetlen vára -tárva volt előtte – mindenütt mint a társaság királynője szerepelt. -Nemcsak a vagyona és a születése, a szépsége, a tehetségei, a -karaktere, mind szinte rákényszeritették erre a szerepre. Mert -csodálatosan szép volt. A levelei között négy arczképét láthatja -meg az olvasó, s ez arczképek mindenike uj meg uj oldaláról -ismerteti meg velünk ezt a kivételes szépséget. A Laura de’Dianti -fejének a gyönyörü körvonalai; a Madame Récamier arczának a -fensége, és valami mondhatatlan báj, mely egy kissé a Parisienne-é, -egy kissé azé a lányé, akiben tatár vér csörgedez. Nem, ennek a -lánynak nem kellett megismernie a versengés aggodalmait; a -tárgytalan féltékenység és az irigység nyomasztó érzései nem -alacsonyithatták le a szivét. Szerelmi csalódás nem alázta meg. Az -életerőt és az ifjuságot mint testvéreit üdvözölte. Ismerős volt a -muzsák mindenikével; és része volt a szellem lucullusi -gyönyörüségeiben. Látóköre oly nagy volt, hogy egy huszonhárom éves -leánynál szinte lehetetlen a dolgot megértenünk. Tizenhét éves -<span class="pagenum"><a name="Page_228" id= -"Page_228">-228-</a></span> korában mindent olvasott, ami görögül, -latinul, francziául, angolul, olaszul, spanyolul és oroszul -olvasható. Rajongó hive volt Platónak és mulatságul a Publius -Syrius szentencziáit olvasta. Szellemi fölény, intellektuális -befolyás nem nehezedett rá. És a nők hatodik érzékével látott, -kitalált, divinált és érezett ott, ahol a legzseniálisabb férfi is -csak közönséges tuskó. Mondom, teljes volt minden malaszttal. -Gratia plena.</p> -<p>Ennyi együtt müködő lelki energiának bizonynyal meg kellett -teremtenie azt az intenziv lelki életet, mely az imént részletezett -irodalmi szereplésnek előfeltétele. Amint látni fogjuk, meg is -teremtette.</p> -<h3>II.</h3> -<p>A gondviselés, a sors bona, a természet, vagy ahogy önöknek -tetszik, elhalmozta Bashkirtseff Máriát minden jóval, amit csak e -földön értékesnek szokás tartani. És, mint emlitettem, a -naplójában, meg a levelezésében megtalálni a mi időnk minden -nyugtalanságát, minden törekedését és minden csalódását. De hát mi -baja lehet egy lelki és testi kincsekben egyformán gazdag, minden -materiálisban bővelkedő fiatal leánynak, akit az istenek és az -emberek egyformán elkényeztettek? Ugy látszik, igen sok. -Naplójában, leveleiben lapozgatva, ujból megszerezhetjük a banális -tapasztalatot, hogy ami megvan, az nem számit, s hogy minél -kivételesebb egyéniségről van szó, annál több a nélkülözése. Az -embernek mindig hiányzik valamije, ha egyéb nem, hiányzanak neki a -hétköznapi privácziók, amelyek szintén jók valamire, s amelyek -általában nem oly rettentő dolgok, mint azok tartják, akiknek a -legtöbb részük van benne.</p> -<p>Mindaz, amit a század az emberi élet kényelmesebbé <span class= -"pagenum"><a name="Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> -tételére fölfedezett, ott van a lábainál. És része van mindabban, -ami millióknak csak álmodozás, sóvárgás és irigység tárgya. De -mindennek a világon megvan a maga váltságdija; s ő is megfizet -mindezekért. Csak a szenvedés van ingyen, mely közös sorsa minden -idők minden emberének. S ha Bashkirtseff Mária a jövő olvasóját -főképp azért fogja érdekelni, mert lelkében nyomot hagytak a XIX. -századbeli haute vie minden örömei, s mindaz a melancholia, -melyekkel ezekért az örömökért meg kellett fizetnie: mindnyájunkat -érdekelhet életéből az a rész, amely az örök, a banális szenvedésé -volt.</p> -<p>Levelei nem tárják, nem terpesztgetik elénk, de nem is titkolják -el előttünk ezeket a különböző mizériákat. Annak, ami legfőbb -érdeklődésünk tárgya, utána kell mennünk; de megtalálhatjuk. -Irójuknak nem az volt a czélja, hogy ezeket a mizériákat megértesse -velünk; sőt látni való, hogy egyáltalán semmi czélja sem volt, s -teljességgel nem számitott rá, hogy a holta után pózba kell állnia -a leveleivel. E levelek legnagyobb részének (különösen a korábbi -időből valóknak) nem igen van mélyebben járó témája, mint hogy: -„Küldjék utánam a fehér napernyőmet“, vagy: „Pincio, a kutyám, -elveszett“, avagy tán legfeljebb: „Tessék telegrafálni Worthnak, -Laferriérenek vagy Rebouxnak, hogy a báli ruhákat küldjék Nizzába, -ahonnan majd utánam küldik.“ Azért ne lepje meg az olvasót, ha -elejtett szókból, egyes vonatkozásokból, ismétlődő sóhajokból, -szükszavu intimitásokból, sajátságos találkozásokból, megérthető -ellenmondásokból stb. – messzire menő következtetéseket állitunk -össze. A temérdek vallomás, amelyre épitünk, mind benne van -könyvünkben, de nem együtt s nem rendben; ezeket a vallomásokat -össze <span class="pagenum"><a name="Page_230" id= -"Page_230">-230-</a></span> kell keresgélnünk, hogy egymás mellett -a jelentéktelenebbeknek látszó intimitások is beszédesekké, -kifejezőkké váljanak. Ennek az érdekes léleknek a házába nem -tekinthetünk be olyan kényelmesen, mint a <i>Sánta Ördög</i> Madrid -palotáiba; a tető eltakar előlünk egyet-mást s az ablakai fölötte -kicsinyek, de ha sorba betekintünk rajtuk, hü képet alkothatunk -magunknak az intérieurről.</p> -<p>Mielőtt kisérletet teszünk bepillantani ennek a léleknek a -rejtekeibe, igyekezzünk megismerni az egész kivételes -exisztencziát. A világot, melyben él, környezetét, foglalkozásait; -vagy például: egyik szeszélyét a másik után. Az apróságokat, -melyekben benne lehet az egész nagy lélek. A gyermeket, akiben -benne lehet a nagy ember.</p> -<p>A Bashkirtseff Mária levelezése derült, enyhe világitásu képpel -kezdődik. Képzeljenek önök kényelmes uri lakot, melyben -gondtalanul, csak a szórakozásnak élő nagy és kis gyermekek -nyüzsögnek-mozognak. Mindnyájan rokonok; de csak egy pillanatra -vannak együtt. Nagypapák és nagymamák, nagynénik és kuzinok, szép, -fiatal mamák és testvérkék, akiket mintha csak skatulyából vettek -volna ki. A felnőttek összeülnek közönségnek, a gyermekek pedig -rögtönzött szinpadra lépnek, ahol élőképeket ábrázolnak. Ott van az -ismeretes Virágistennő, egy egészséges kis Nyár, az obligát Najád, -fehér ruhában, sáson ülve, Psyche, amint az alvó Ámort nézi, és a -négy évszak. A tavasz a mi barátnőnk: Moussia Bashkirtseff. A -szinhely Csernyakovka. A levelet, mely ezzel a sweet home-mal -ismertet meg bennünket, Bashkirtseff Mária nyolcz éves korában -irta.</p> -<p>Szándékosan irom a nevét ugy, ahogy ő irta. Mi magyarok az orosz -neveket a magunk kiejtése szerint <span class="pagenum"><a name= -"Page_231" id="Page_231">-231-</a></span> szoktuk irni. De ez a név -a maga kozmopolita ortografiájával olyan jellemzetes, hogy vétek -volna változtatni a betüin. Ez az angolos „sh“, s ez a francziásan -irt orosz „eff“ végzet, igy együtt, olyan kifejezők, az egész név -ugy illik erre a kozmopolita családra, hogy szinte hamisitásnak -tünnék fel előttem oroszabbnak tüntetni fel, mint aminő -valójában.</p> -<p>Mert Bashkirtseffék Csernyakovkában csak addig vannak otthon, -amig mi egy vendéglőben. Ez a nagyuri család olyan nomád életet él, -mint a vándorczigányok. Az ő otthonuk: Európának minden oly városa, -ahol a társaság intenzivebb életet él, ahol a felsőbb tizezer a -maga világában érzi magát. Bashkirtseff Máriának otthona: Nizza, -pátriája: Flórencz, a téli város; legkedvesebb tartózkodási helye: -Páris; rendes kiránduló pontja: Róma; lakásuk van Nápolyban, -Wiesbadenben és Spaaban; s megfordulnak – még Oroszországban is. A -második levélben, mely másfél évvel későbbről való, mint az első, -már azt kérdi a kuzénjától, hogy mit hozzon neki a külföldről, -ahova készülnek? Hogy kik azok, akik (Márián kivül) mennek, igazán -nem tudnám megmondani. A nagy család nem igen van együtt; a -különböző tantok, kuzinok és testvérek mindig más-más pontjain -vannak a világnak. E pillanatban Mária a mamájával és kuzinjával -van; a testvére elutazott a nagynénjével; a kuzin egy harmadik -helyen, s Bashkirtseff papa egy negyediken. Bashkirtseff papa -különben valóságos férfi Madame Benoiton; soha sincs jelen. Egy -levél, melyről később szólunk, némi világot vet rá: miért?</p> -<p>Tizenhárom éves korából Máriának csak egy levele maradt. E -levélből megtudjuk, hogy már tud oroszul, francziául, angolul és -olaszul s hogy komolyan, de igen komolyan tanul latinul és németül. -<span class="pagenum"><a name="Page_232" id= -"Page_232">-232-</a></span> Egyébként igen szeretne jelen lenni a -baden-badeni futtatáson. De hát tanulnia kell s igy csak olvasnia -lehet, hogyan futnak az X ur lovai. Ezzel az X urral sokat -boszantják a dejeunerek alatt. X urral még találkozunk.</p> -<p>A következő levelet, mely egy évvel későbbi keletü, Spaaból -irja. Eldicsekedik vele, hogy énekére az egész kaszinó oda sietett -az ablakaihoz. A testvére esküszik rá, hogy Máriának az énekét -tisztán hallja a Hôtel de Flandreban. A tizennégyéves kis leánynak -igen jól esik ez a hódolat. Az álma az, hogy egykor nagy énekesnővé -fog lenni. Anatole France, aki naplójáról igen melegen emlékezik -meg (La Vie Littéraire II), biztosit róla, hogy Bashkirtseff -Máriának rendkivüli terjedelmü (három oktávos) s igazán fenomenális -hangja volt. Az ábránd azonban, hogy a jövő Catalani-ja ő lesz, még -csak két esztendeig látogatja meg álmaiban. Két esztendeig -ingadozik a festészet és az énekmüvészet között. 1876-tól kezdve -leveleiben mind sürübben van szó egy torokbajról s mind ritkábban -énekmüvészetről.</p> -<p>Spaaban megcsodálja a grottát, de nem kisérli meg a leirását. „A -mi elismerésünk, ugymond, csak megalázó lehet a remek, magasztos és -fenséges dolgokra nézve.“ Különben, őszintén szólva, a grotta -kevésbbé foglalkoztatja, mint a spaai versenyek. Végre elemében -érzi magát. Ma még gyülöli a magánosságot, a társaság életszüksége. -És itt van az ő egész udvara: Doënhoff gróf, a kis K., Basilevsky -gróf, Souvaroff herczegnek a testvére; tuti quanti. Észrevehetjük, -hogy csak a herczegek számitanak. Ne vegyük rossz néven tőle: ez a -tizennégyéves kisleány még nagyon meg fog változni. Most persze -sokat ad a D. gróf véleményére s D. gróf azt mondta, hogy: „a kis -leány ki fogja nőni magát, de sohasem lesz olyan, mint a mamája“. -Ez a <span class="pagenum"><a name="Page_233" id= -"Page_233">-233-</a></span> megjegyzés boldoggá teszi; a mamája -igen kedves hozzá, s Moussia ugy érzi, hogy ők ketten még igen jó -barátok lesznek. A szerencsétlen kis leány sohasem volt -gyermek.</p> -<p>1875-ből már egész csomó levél van előttünk. Moussia és a mamája -Schlangenbadban vannak. „El se képzeli kedvesem, – irja a -nevelőnőjének – micsoda mélységes csönd és nyugalom van itten, azt -hiszem, a sirban sokkal mulatságosabb lehet az állapot… Ha -meggondolom (és pedig gyakran gondolok rá), hogy az ember csak -egyszer él, csak szidni tudom magamat, hogy a májas hurkák -országában töltöm az időmet… A vidék gyönyörü… de a balustrade-okra -senki sem támaszkodik, az alléek elhagyottak, a poetikus és festői -lépcsők üresek. Mialatt e szép dolgokat megbámulom, nem győzök -eléggé szánakozni magamon…“</p> -<p>Későbbi leveleiben, melyeket már Párisból, a Grand Hotelból irt, -azt vallja, hogy két hét óta csak akkor lélekzett föl, mikor elérte -a franczia határt. Némi szemrehányást tesz magának, hogy nem tudta -fékezni az elragadtatását, mikor a nagybátyja Párisba vitte. „Rossz -leány vagyok, azzal hagytam el a mamát, hogy boldogan távozom. Ez -rosszul esett neki; nem tudják, hogy mennyire szeretem és a látszat -után itélnek meg. Oh, a látszat szerint nem vagyok valami gyöngéd -szivü, de hát, Istenem!…“ Szegény kis teremtés boldog, mint -oroszlánszivü Richárd, mikor megszökhetett osztrák fogságából. -Schlangenbad nem az ő tizenöt éves temperamentumának való hely -volt; mig most, Párisban ugy érzi magát, mint a hal a vizben. -Nagynénjével, Romanoffné asszonynyal, sorra járja összes -szállitóit, akik „valóságos angyalok s nem is olyan drágák, mint -hitte.“ Velök van K., akinek roppant sok hasznát veszik, meg az a -majom L., s az <span class="pagenum"><a name="Page_234" id= -"Page_234">-234-</a></span> összes nizzai ismerősök. Szóval -Párisban otthon érzi magát, és hamarosan kiheveri -Schlangenbadot.</p> -<p>Ne itéljünk mi sem a látszat szerint. S ne formáljuk meg tüstént -e vallomások alapján azt a hamaros itéletet, hogy Moussiának a -természet iránt nincsen érzéke. E vallomások csak annyit árulnak -el, hogy a társasági ösztön a fiatalság minden tüzével lobog ebben -a tizenöt éves szivben. Nagyon fiatal és nagyon nyugtalan lélekkel -van dolgunk; s a fiatal és nyugtalan lélek nem türi a magánosságot. -A magánosság csak azoknak való, akik vagy egy teljesen megnyugodott -békés ént, vagy egy nagy ambicziót, vagy egy nagy érzelmet visznek -oda; legyen bár ez a nagy érzelem egy dédelgetett, ápolgatott nagy -fájdalom. Az ember ugy van alkotva, hogy mindig kell neki a -társaság; csakhogy ezt a társaságot megadhatja neki az egyetlen egy -gondolattal való elfoglaltság is. Azoknak, akiknek ezt még -keresniök kell, s akiknek a világ még szüz föld, a remeteség -börtön. S a börtön még akkor is türhetetlen, mikor paradicsomhoz -hasonló. E vallomások tehát nagyon természetesek. Moussia még csak -tizenöt éves. Óvakodjunk megitélni idejekorán.</p> -<p>S óvakodjunk üresszivüséggel vádolni, miközben a szabóit -látogatja. Ne állapitsuk meg jó előre, hogy részére a világ csak -herczegekből és szabókból áll. Ha odább lapozunk, meggyőződünk -róla, hogy a bevásárlások sportja csak ideig-óráig mulattatja. „A -legnagyobb gyötrelem rám nézve – irja később – Mária nénémmel -kóborolni. Most is mindnyájan oda vannak; elmentek a Bon-Marchéba. -Én itthon maradtam, bezárkóztam a szobámba, ami százszor -kellemesebb rám nézve, mint egyik magazinból a másikba -csatangolni.“</p> -<p>S otthon, bezárkózva, ilyen gondolatokat közöl Colignon -kisasszonynyal, a nevelőnőjével, akihez a <span class= -"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span> legtöbb -levelet irja: „Mi az, ha egy nő csak ugy, egészen egyszerüen, -szereti önt, oh, ura a teremtésnek! Érdemes-e megbecsülni, ha -mindjárt imádja is önt? Igen, ha az ember közönséges lélek. Persze, -ha ez a nő előbb fölegyenesedik, aztán a porba omlik ön előtt, -akkor már ön is megérti, egész nagyságát, szerelmének a nagyságát. -Csak akkor nagy tehát, ha igy megalázza magát…“</p> -<p>Ennek a levélnek az aktualitása elveszett ránk nézve. -Valószinüleg csak akadémikus értekezés az egész; később legalább -alkalmunk lesz ilyen meggyőződést szerezni. De hogy azt az eszmét, -mely annyi irót és poétát foglalkoztatott, ilyen különösen -persziflálja, mindenesetre jellemző egy tizenöt éves leányra, pedig -ez a gondolat gyakran felháboritja. Valami két évvel később, amikor -Faure valóságos elragadtatásba ejti Mephistopheles-ével, – mely -„maga volt a megtestesült sátán“ – elárulja előttünk, hogy Faustnak -a tárgyát utálatosnak találja. Nem immorálisnak, nem -visszataszitónak – ismétli még több hévvel – hanem egyszerüen -utálatosnak. A női méltóság érzete mindenesetre korán fejlődik -Moussiánál. Dans les âmes bien nées la valeur n’attend pas le -nombre des années – mondja Corneille.</p> -<p>De térjünk vissza ennek a nomád exisztencziának a -megfigyeléséhez. „Olyan kellemetlen az, – irja Moussia egyik -barátnőjének – hogy az ember évenkint egy vagy kétszer találkozik -azzal, akit szeret, vált vele egy pár szót, aztán ujra, amint előbb -voltunk, egyikünk az egyik végén a világnak, a másik a másikon.“ De -azért beletalálja magát a table d’hôte-életbe. „A table d’hôte-nál -nagyon mulatságosak az emberek. Vannak köztük braziliaiak, akik -folyton néznek és folyton követnek. Ez nem minden: van köztük egy -kedves kis angol is, aki <span class="pagenum"><a name="Page_236" -id="Page_236">-236-</a></span> folyvást sóhajtozik; ez nem minden: -van köztük egy rettenetes orosz is, aki valósággal üldöz… ez nem -minden: még az asszonyok is mindig csak engem néznek és csupa öröm, -mikor végre előáll a viktória, mely kiviszi őket a Boisba, ahol -négy sorban haladnak a kocsik.“ Minduntalan megbotránkozik a -férfiak rutságán, s ugy találja, hogy mig előbb minden feketének, -most minden rózsaszinünek tünik fel előtte. A Boisban annyi nizzait -talál, hogy azt hiszi, Nizzában van. Pedig oly jól érezte magát -Nizzában tavaly szeptemberben! Oh, szereti Nizzát nagyon, de -nagyon! Nizza az ő hazája, Nizza növelte őt fel, Nizza tette -egészségessé, Nizza adta meg arczának szép piros szinét. És Nizza -oly elragadó szeptemberben! Reggel: az ég, a tenger, a hegyek. -Este: megint az ég, megint a tenger, megint a hegyek. Oly boldog -volt ott, hogy nem kivánt többé semmit, hanem imádattal borult le a -végtelenség előtt. „Te azt nem érted – irja kuzinjának – mert -sohasem tapasztaltad, s én nem tudom magamat megértetni. El nem -képzeled, mennyire kétségbe vagyok esve, ahányszor csak azt akarom -megértetni, amit érezek. Ugy érzem ilyenkor magamat, mint az az -ember, akinek boszorkánynyomása van, s aki álmában nem bir -kiáltani!… Különben soha semmiféle irás nem adhat valamit érő képet -erről a reális életről. Hogy fejezze ki az ember az emlékeknek -ezeket a parfümjeit!… kitalálhatunk és alkothatunk, igen, de -másolni képtelenek vagyunk… Hiába érez az ember, miközben ir, csak -ismert szók kerülnek ki a tollunk alól: erdő, hegyek, ég, hold, -stb. stb.“ Hanem kevéssel azután tudatják vele, hogy a szülei -villát és birtokot vásároltak Nizzában, s egyszerre vége a -lelkesülésének. „Csak Párisban lehet élni – irja nagynénéjének – -másutt mindenütt csak vegetál az ember, de nem él. Ha arra -gondolok, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_237" id= -"Page_237">-237-</a></span> Nizzában maradunk, szeretném a falba -verni a fejemet… Eladni oroszországi földjeinkből és vásárolni -Nizzában! Hisz ez őrültség!…“ De az utóirat megmagyarázza a -tizenötéves fő összes ellentmondásait: „Ime az arczképem, mint -Mignon, az élőképekből.“</p> -<h3>III.</h3> -<p>Ha Moussia álmodozva gondol a távolból Nizzára, s kétségbeesik, -mikor azt hiszi, hogy ott kell megtelepednie: ez igen természetes. -Nizza az imént még az emlékezés és a messzeség ködében, ragyogónak -tünt fel előtte, de az emberi szivnek egy igen közönséges törvénye -szerint, annak, ami már megvan, óráról-órára foszlik a varázsa. S -Moussia beleszokott már a nomádéletbe; az egyhangu, soha sem -változó életmód gondolata rettenetesnek tetszik neki. Aztán meg e -pillanatban rajong Párisért. Azt az időt éli, mikor Páris a világ -egyetlen városának tetszik a fiatal lélek előtt. „Ön tudja – irja -nagynénjének, önönmagát ironizálva – hogy ki nem állhatom a -boulevardokon és a boltokban való ténfergést. Egyedüli -gyönyörüségem: élvezni a tiszta falusi levegőt, teli tüdővel szivni -magamba a Bois édes kigőzölgését, bámulni a természetet… a kocsikat -és a toilette-eket.“ Majd másutt igy csufolja ki a tulajdon -hangulatát: „Ha tudná, milyen szép Páris! Laferriére-nél (a hires -szabónál) nagy ujság van. Karolina fürdőre ment. A magas sovány -helyettesiti, és nem is rosszul. Ezzel legalább azt csinálom, amit -akarok.“ Néhány hónap multán vége ennek a lelkesülésnek. Egy rossz -órában, mikor „szerencsétlen mandolineja csak panaszos hangokat -ad“, azt irja, hogy utálja Párist. Nizzát ismét kegyébe fogadja. -Mikor Flórenczből ujra ellátogat oda, már Monte-Carlónál -rózsaszinüvé válik <span class="pagenum"><a name="Page_238" id= -"Page_238">-238-</a></span> az arcza, s ujjong örömében, mikor -megérkezik. Kevéssel utóbb Flórencz a világ legszebb városa, majd -Róma, eltalálják-e, miért? „A kivonulás az operából nagyon szép; a -csarnok tele van férfiakkal. Egy eleven, száz meg száz férfiból -álló corridor közepette halad el az ember, aminő corridor Nizzában -is van! Csakhogy mig Nizzában alig néhány személy alkotja ezt az -ösvényt, itt valóságos gyönyörüség kijönni az operából. Szeretem -ezt az ösvényt, melyet emberek formálnak; szeretem ezt a száz meg -száz kiváncsi szemet. S aztán itt udvariasak az emberek, helyet -engednek.“ Mindezek az apró lelki ellenmondások, folyton váltakozó -hangulatok és gyermekes szeszélyek bizonyára nagyon rávallanak a -nőre, főképen a leányra, és legfőképen a tizenhat éves leányra. De -e remek leány alakját nem is találhatnók oly vonzónak és -megnyerőnek, aminőnek látjuk, ha a tipikus vonásokat nem -fedezhetnők fel benne. Rendkivüli leány ez (rendkivülivé teszik -ritka intellektuális képességei, kivételes müveltsége, s a -természeti adományok ama gazdagsága, melyekkel a jóságos természet -felruházta), de izről-izre leány. Enélkül sem reánk, sem az utánunk -jövendőkre nézve, nem lehetne semmi varázsa. Nem képzelem legalább, -hogy azoknak, akik néhány évtized multán a Taine <i>Thomas -Graindorge</i>-át uj kiadásban fogják megirni (kevésbbé friss -impressziók s inkább csak tanulmányok alapján) kedvük kerekedjék a -mi korunk asszonyát a Michel Lujzák, a Madame Séverine-ek és a -Hubertine Auclerc-ek után itélni meg. Ezekből a szórványosan -jelentkező alakokból igen merész dolog volna arra következtetni, -hogy a nőiesség fogyatéka hozzátartoznék a mi időnk asszonyának -jellemvonásaihoz. A jövendő pszihológusának tárgyszeretetét ugyis -zavarólag fogja érinteni a modern fiatal leánynak az az amerikaias, -<span class="pagenum"><a name="Page_239" id= -"Page_239">-239-</a></span> vagy mondjuk: fius vonása, melyet Taine -<i>Graindorge</i>-ában jegyzett fel, s mely a Goncourt -szeretetreméltó <i>Chérie</i>-jében is megtalálható. Moussia a -<i>Chérie</i>-knek, a <i>monde</i> üvegházi virágainak egy pompás -példánya; s e levelezés olvasóit semmiesetre sem fogja meglepni az -a Goncourt-hoz intézett levél, melyben Moussia névtelenül és nagy -titokban, felajánlja naplója használatát Chérie irójának, aki -tudvalevőleg azt a különös kérést intézte olvasónőihez, hogy mint a -gyóntatójukat, keressék fel őt is intimus közléseikkel. Moussiá-ban -ugy, mint Chérie-ben, szemet szurók a fius allure-ök, az amerikai -maniére-ek; s azért, hogy hü képet nyerhessünk róla, nem lehet -figyelmen kivül hagynunk kisleányos szeszélyeit és -bébé-hangulatait.</p> -<p>Egy szép, előkelő, gazdag leány, mikor betölti a tizenhatodik -évét, már körül van véve az udvarlók, a kérők és a nagyokat -sóhajtozók seregétől. Moussia arczocskáját is hamar megcsapja az a -szellő, mely ebből a sok sóhajtásból kerekedik. Még nincs -tizenhatéves, mikor Rómából a következő levelet irja atyjának:</p> -<p>„Ön mindig előitélettel viseltetik irántam, bár én soha semmit -se tettem, ami megértetné velem ezt az előitéletet. Mindazáltal nem -vesztettem el sem azt a tiszteletet, sem azt a szeretet, melyekkel -minden jó nevelésü leány tartozik atyjának. Kötelességemnek tartom -kikérni tanácsát minden komoly esetben s meg vagyok győződve, hogy -azt az érdeklődést, melyet az efféle dolgok megkivánnak, nem vonja -meg tőlem. B. gróf megkérte a kezemet. Mama ezt már bizonyára -emlitette önnek; de tegnap megint jelentkezett egy kérő: A. gróf, -A. biborosnak az unokaöcscse. Azt hiszem, még nagyon fiatal vagyok -ahhoz, hogy férjhez menjek, de mindenesetre: kérem a tanácsát, s -remélem, hogy meg is fogja adni. Ezek az urak fiatalok, gazdagok, s -megvan bennök <span class="pagenum"><a name="Page_240" id= -"Page_240">-240-</a></span> minden tetszetős tulajdonság. Rám nézve -közömbösek. Remélem, felelni fog a levelemre, s a legmélyebb -tisztelettel maradok mindig engedelmes leánya.“</p> -<p>A biboros öcscse, akiről ebben a levélben szó van, a -legállhatatosabb minden udvarlója közül. Moussia azonban egy -cseppet sem törődik vele. Annyira sem érdeklődik iránta, mint ama -teljesen ismeretlen fiatal ember iránt, aki a szinházban, az egész -előadás alatt „ugy nézett rá, mint egy kis bolond.“ Ha nem tudunk -olvasni a sorok között, ugy tünik fel előttünk, hogy Moussiát most -csak a báli ruhái foglalkoztatják. Mert a római farsang alatt -temérdek dolga van Worth-nak, Laferriére-nek, Reboux-nak, -Ferry-nek, Vertus-nek, meg az öltözetek minden -boszorkánymesterének. A biboros öcscse azonban komolyabb jelölt, -semhogy a család és az ismerősök csak ugy egykönnyen napirendre -térjenek fölötte. Anyja pártját fogja a szimpatikus kérőnek, s -azzal akar hatni Moussiára, hogy a kis olasz gróf kétségbe van -esve. Moussia nem tehet róla, hogy Pietro szerencsétlen; „miért -nincs több energiája?!“ Persze, a kis grófnak megvan az a nagy -hibája, hogy egy cseppet se emlékeztet Neró szobrára, melyet -Moussia a florenczi Degli uffici-ban látott. A távolabb állók -mindamellett sehogy sem tudják elképzelni, hogy Pietro semmi hatást -se tudott tenni az elkényeztetett Moussiá-ra. Egy barátnője, aki -hitetlenkedik, faggatja, hogy vallja meg az igazat; Moussia kifakad -s boszuságában előáll összes „szerelmei“ történetével:</p> -<p>„Nem győzöm eleget ismételni, hogy ez a fiatal ember teljesen -közömbös rám nézve, hogy nem tett rám semmiféle impressziót, hogy -nekem soha egy pillanatra se tetszett, s hogy ha az ő szeme nem -akad meg rajtam, <span class="pagenum"><a name="Page_241" id= -"Page_241">-241-</a></span> száz esztendeig élhetnék mellette, s -azt se tudnám, hogy létezik.</p> -<p>Ami az erős impressziókat illeti, nekem csak két ilyenben volt -részem; az elsőt tizenhárom éves koromban éreztem. H. herczegről -van szó…</p> -<p>Már csak emlékből beszélek, emlékből, mondom, mert már nem is -emlékszem rá. Különben, ugy hiszem, hogy ebben a felbuzdulásban sok -volt az előre fölgerjesztett és mesterségesen élesztett exaltáczió, -amivel tele voltam minden dolgot illetőleg, s amiben akkora volt a -gazdagságom, hogy nem tudtam vele mit csinálni.</p> -<p>A második lángom L. gróf volt, de nem a futtatásokon. A -futtatásokon csak csinos fiunak tünt fel előttem.</p> -<p>Egy szép nap ugy vettem észre, hogy X. eredeti firma (qu’il -avait du genre.) S végre, nem régiben, a vasutnál, amint éppen -elindulni készültem Nápolyból, ért el az, amit közönségesen a -<i>coup de foudre</i>-nak neveztem.</p> -<p>Emlékszik, mit mondtam akkor este. Egyszerre csak -belébolondultam, amint rám tekintett a waggonom ablakán át.</p> -<p>Nem tudom, hogy fejezzem ki magamat. Ezek az impressziók -megmagyarázhatatlanok, érthetetlenek.</p> -<p>Azóta viszont láttam, de anélkül, hogy e találkozás valami nagy -hatást tett volna rám; nem éreztem egyéb emócziót, csak annak az -elektrikus, különös megrázkódásnak az emlékét. E második találkozás -alkalmával ő maga nem tett rám többé semmi impressziót, de -visszaemlékeztem a <i>coup de foudre</i>-ra, s ennek puszta -emlékére is ujra átéltem ezt a különös érzést, csaknem oly erősen, -mint az első alkalommal. <span class="pagenum"><a name="Page_242" -id="Page_242">-242-</a></span></p> -<p>S még ma is igy vagyok vele, bár az egész csak nagy ritkán jut -eszembe.“</p> -<p>Ha ezeket a „szerelmeit“ se veszi komolyan, a szegény Pietronak -még rosszabbul áll az ügye, mint a levelében emlitetteknek. „Nagyon -unatkozom – irja – de azért csak nem fogok belehabarodni valami -üresfejü urba, sőt még egy szellemes emberbe sem. A mulatságok ez a -fajtája egy cseppet se csábit.“ A római farsangon három udvarlóját -kosarazza ki, s a szerencsétlenül járt kérők e levelekben csak mint -komikus alakok szerepelnek, az egyik például mindig a szolgájával, -mint „Milord és lakája.“ A gavallérok csak arra valók neki, hogy -legyenek, akiknek a rovására kópéságokat követhet el. Sodenből két -német herczeget meg egy bárót üldöz el a malicziáival, akik közül -egyik szerelmesebb, mint a másik. Egyik leghevesebb imádójának a -következő <i>billet doux</i>-val adja ki az utlevelet:</p> -<p>„Levelének az az előnye van önre nézve, hogy ellenállhatatlanul -provokál olyan tanácsokat, amelyeket lehetetlen megtagadni még -akkor is, amikor nem kérik.</p> -<p>1. Ne beszéljen soha jogokról, amelyeket <i>adnak önnek</i>, -vagy kedvezésekről, amelyeket <i>nem tagadnak meg</i> öntől, ami -valamivel helyesebb beszéd…</p> -<p>2. Soha se küldjön vissza gitárt rossz állapotban.</p> -<p>3. Ha verekedni akar, soha se várja meg, amig megsértik önt.</p> -<p>S végre, éljen, mint jó keresztény, vagy irjon annak a -megnyugtató válasznak a reménye nélkül, amely válaszban azt felelik -önnek, hogy levelét elolvasták s nem fogják kiszolgáltatni a -nyilvánosságnak.“</p> -<p>Egy könnyebben megnyugvó Céladonnal pedig, aki más házasságban -keres vigasztalást, még kedélyesebben végez: <span class= -"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span></p> -<p>„Azt kérdi, kedves barátom, hogyan fogadtam a nagy ujságot.</p> -<p>Elégedetlenül, dörmögve fogadtam. Minthogy tultettem magamat -mindazon, ami az asszonyoknak közönségesen a világát teszi, a hegy -tetejéről beszélek, ama szemérmetesség nélkül, mely nem engedi -megvallani a gondolatunkat, mihelyt magunk is érdekelve -vagyunk.</p> -<p>De hát mi történik önnel? Önre nézve is ütött az az óra, melyben -az énekesnők alkalomszerünek látják visszavonulni, hogy még azt -mondhassa róluk a világ: ah, mily kár?! Szeretem hinni, hogy ugy -van! de ha mégis e nélkül a magasabb nemü ok nélkül követi el a -szóban forgó cselekedetet, ugy megvallom, retteneteset csalódtam -önben. Én önt már valóságos közmonumentumnak, nemzeti tulajdonnak -kezdtem tekinteni… képzelje el, hogy az Arc de Triomphe vagy a -Louvre privát-kezekbe megy át. Nem bocsátanám meg ezt önnek, csak a -magam előnyére, amint botrányosnak találnám, ha e monumentumokat -másnak adnák és nem nekem… Ami szintén bizarr, de az én szememben -némileg menthető volna.</p> -<p>Ön áltatja magát, kedves barátom: emlékezzék vissza a multjára… -Tudom, azt mondja magában: Én, ez egészen más… Mint mindazok, -akikkel megesett, a dolog.</p> -<p>Nem kimélem önt többé, abban a tudatban, hogy semmi se téritheti -le az utról, amely voltaképpen nagyon ismert ut; ugyanaz a -zenedarab lesz ez, amely a régi volt, csakhogy most ön lesz a -kisérő… ön fog kisérni ezentul a bálokba, meg a szinházakba. De -ezek a figyelmeztetések fölöslegesek, most már semmi sem fogja a -nagy eseményt meggátolni; annak az embernek, aki annyi szenvedélyt -korbácsolt fel, annyi szivet <span class="pagenum"><a name= -"Page_244" id="Page_244">-244-</a></span> tört meg, annyi -hüség-esküt tagozott széjjel, végzetszerüleg meg kell házasodnia. -Ez az expiáczió.“</p> -<p>Tulajdonképpen a rejtélyes vasuti emberen kivül csak az egy Pére -Didon az egyetlen férfi, aki valamelyes hatással van rá. Tetszik -neki a prédikátor ragyogó, intelligens szeme, modorának -disztinkcziója, szeretetreméltósága és vidám, jó arcza. Mindez nem -akadályozza benne, hogy kifigurázza. Észreveszi, hogy a hires -szónok nagyon is tudja a hirességét, hogy megszokta az adorálást, s -hogy a lárma, melyet körülötte csapnak, az uj Savonarolát -egyszerüen boldoggá teszi. Nem kerüli el figyelmét a prédikátor -hanghordozásának a modorossága; s kényes nagyvilági fülecskéjét -megütik a barát theatralis szokásai, amint a legegyszerübb -társalgásban is, hangját a fuvolaszerüségből a dörgedelmességig -ereszti meg, stb. – De elpirul a gondolatra, hogy ez a nagy kamasz -barát nem élhet valami kifogástalan életet, s ez a tapasztalat -megboszantja. „Még csak az volna hátra, hogy elpiruljak, mikor róla -beszélnek!… Pedig igazán hatással lehetne rám, s megvallom, semmi -kedvem hozzá, hogy igy legyen. Megigérte, hogy ellátogat hozzánk, s -egy pillanatig azt óhajtottam magamban, hogy ne váltsa be igéretét. -De ez ostobaság, s most már nincs egyéb kivánságom, mint hogy -lefesthessem.“</p> -<p>Ekkora hatásra a szegény Pietro egész hosszu udvarlása alatt nem -tud szert tenni. De Pietronak is van egy jó pillanata, ha ez a -pillanat első, utolsó, egyszeri marad is. Jákob hét évi szolgálat -után fölveti a „vagy-vagy“ kérdését. Moussia csak játszik vele. S -később igy irja le e szczénát bátyjának:</p> -<p>„– Mondtam, hogy szeretem önt… s ha az, akit szeretünk, leány: -ebből az állapotból nem gázolhatunk ki harminczhat féle módon. Csak -egy ut van. Vagy-vagy. <span class="pagenum"><a name="Page_245" id= -"Page_245">-245-</a></span> Nem igaz? Igy tehát nem lehet többé ide -visszatérnem.</p> -<p>– És miért nem? (A naivot adtam.)</p> -<p>– Mert nagyon szenvedek.</p> -<p>És sirni kezdett. Ebben a hirtelen meghatottságban volt valami -gyermeki, valami nagyon kedves, de a zsebkendő, melylyel letörülte -a könyeit, mindent elrontott.</p> -<p>– Ej, ej – feleltem, s nem is nevettem hozzá – most meg már -könyezik is! De, kedves barátom, ha az embernek kicsordul a könye, -nem törüli le vászondarabbal, hanem letörülteti azzal, akiért ez a -könycsepp kicsordult.“</p> -<hr class="tb" /> -<p>S ujabb félesztendőt kiván Jákóbtól. A boldogtalan szerelmes -csak annyit merészkedik kérdezni, hogy ugy-e, nem fosztja meg -minden reménytől? „Mindig reméljen, még akkor is, ha egész -kategórikusan <i>nem</i>-et mondok is.“</p> -<p>„Végre is – nyugtatja meg Moussia a lelkiismeretét a bátyjához -irt levélben – én nem kivánok tőle semmit; ő azt mondja, hogy -szeret, én módot nyujtok rá, hogy erről bizonyosságot szerezzen -magának. Eddig van. Hát nem mulatságos ez?“</p> -<p>Nem, ő maga se találja olyan mulatságosnak, a minőnek mondja. De -hát akkor miért foglalkozik annyit Pietroval? A feleletet megadja -erre a kérdésre is, Colignon kisasszonyhoz irt egyik levelében:</p> -<p>„Pietro csak szórakozás nekem. Zene, mely arra való, hogy ne -halljam meg tőle lelkemnek a sirámait. <i>Une musique pour couvrir -les lamentations de mon âme.</i>“ <span class="pagenum"><a name= -"Page_246" id="Page_246">-246-</a></span></p> -<h3>IV.</h3> -<p>Az a vallomás, hogy Pietro s a kozmopolita világ összes kis -grófjai csak apró szórakozások Moussiának, melyek nem valók -egyébre, mint hogy felejtessék egy-egy pillanatra lelkének a baját: -nem lepi meg a levelezés figyelmes olvasóit. E följegyzésekben már -oly időtájt, mikor még igazán feltünő a dolog, meg-megnyilatkoznak -valamely különös nyugtalanságnak a panaszkodó hangjai; s ez a -nyugtalanság egyre erősebb és közlékenyebb. „Nekem – irja Colignon -kisasszonyhoz tizenhatéves korában – aki hét ember helyett -óhajtottam élni, alig van egy fertály-életem…“ pedig – folytatja – -„Isten nem azért ruházott fel a <i>mindent látás</i> képességével, -hogy hiába kinozzon, s hogy semmire se használhassam adományait.“ -Majd később: „Azt a kevély álmot dédelgettem, hogy majdan egy -nagyon szép és nagyon dicső életet alkotok magamnak; s oly önző -szeretettel gondoltam erre az életre, aminővel a festő tekint arra -a képre, amelyben remekét akarja megalkotni. Ne szalassza el ezeket -az aláhuzott sorokat; itt van minden bánkódásom és melanchóliám -oka… Olyan furcsa lény vagyok, aki az életére, mint valami idegen -dologra tekint; minden büszkeségem abban volt, hogy ez az élet -sikerüljön.“ A napló világosabban beszél e tekintetben, mint a -levelek. „Határtalanul nagyravágyó és hiu vagyok – irja egy -helyütt. – S ha meggondolja az ember, hogy vannak, akik képesek -beleszeretni egy ilyen teremtésbe, talán mert nem tudják, hogy -milyen?! Ha ismernék ezt a teremtést… eh, azért mégis -belebolondulnának!“ Másutt azt mondja, hogy boldognak érezné magát, -ha tudna hinni Pietronak, de kételkedik benne, akármilyen -becsületes és naiv is az arcza. „Ime, igy van az, ha az ember maga -– <span class="pagenum"><a name="Page_247" id= -"Page_247">-247-</a></span> <i>canaille</i>.“ De mit Pietro! Az ő -álma: megjelenni, ragyogni tündökölni. Emészti a dicsőség vágya. -„Ha királynő volnék!“ – ez a rendes sóhajtása. Rómában járva, igy -kiált fel: „Szeretnék Caesar, Augustus, Marcus Aurelius, Nero, -Caracalla lenni, szeretnék pápa lenni, szeretném, ha én volnék az -ördög!“ s ha nem lehet sem pápa, sem az ördög, legalább kivételes -müvészi dicsőségről álmodik. „Mi vagyok én? – irja anyjának. – -Semmi. S mi akarok lenni? Minden.“ De hogyan? Csak kettő között -választhat: az ének és a festészet között. „Az egyikkel a pillanat -legnagyobb diadalait, a másikkal az örök dicsőséget lehet elérni“ – -tanakodik magában. A hires tenorok: Rapsaïd és Soria nagyon -elfoglalják és nagyon érdeklik. <i>Faust</i> nizzai előadása olyan -lelkesedésbe ejti, aminő csak a passzionátus zenészek osztályrésze -szokott lenni; igaz, hogy lelkesedéséhez hozzájárul az ünnepeltetés -öröme, s az a tudat, hogy páholyában egy eleven szobor s nem egy -akárminő kisasszony impresszióját teszi. Majd <i>Aida</i>-ról ir -gyönyörü lapot, jeléül, hogy a zenének még folyton nagy vonzó ereje -van reá, de már Verdi remekét egy képhez hasonlitja, s ilyen -refleksziókba bocsátkozik: „A zene arra tesz hajlandóvá, hogy adjuk -át magunkat az életnek, a könyeknek, a vigságnak, a szerelemnek, -mig a festés olyan munka, mely fölemel a földről, s közömbössé tesz -minden iránt, kivéve a müvészetünket.“ S ugy látszik, egy darabig -habozik a két müvészet között. Még ezután is vissza-visszatér az -álom Catalaniról: de később mind sürübbek a torok-bántalmak, mind -gyakoriabbak a látogatások Biarritzba, Cannesba, Nápoly kék ege -alá, s az énekmüvészetről lassan elhallgat a krónika.</p> -<p>Hanem azért tovább szövi nagyratörő terveit s egyre tart -nyugtalansága, elégedetlensége, melanchóliája. Sehogy sincs -megelégedve magával és sehol se <span class="pagenum"><a name= -"Page_248" id="Page_248">-248-</a></span> érzi jól magát, akárhová -megy. „Nem tudom mit csinálunk – irja – s utálom magamat. Rendkivül -kellemetlen érzés ez; az ember ugy van, mint a sovány asszony a -fürdőben: hiába szalad, követik a lábai.“</p> -<p>S ekközben mind nagyobb és nagyobb helyet foglal el lelkében az -az ambiczió, hogy az ecsettel szerzi meg az olyannyira óhajtott -dicsőséget. A rajongást a szép képek iránt flórenczi utazásai -fejlesztik ki nála. Jellemző őszinteségére, hogy a Palazzo Pitti -mükincsei eleinte csak azt a gondolatot ébresztik fel benne, hogy: -miért nem öltözködnek az emberek ugy, mint régen, mikor a mostani -divatnál csunyábbat már nem is lehetne kitalálni? Szeme eleinte -csak a portrékon akad meg; s a szobrok közül csak a rosszul formált -lábu Vénuszok intriguálják, talán azért, mert neki nagyon formás -kis lába van, amire kellőképpen büszke. De nemsokára már Rafaelt -kritizálja, s nem tud eltelni a Fornarina nézésével. Kevéssel utóbb -meg müvészet-históriai fejtegetésekbe bocsátkozik, s hevesen, -fiatal és kis-lányos határozottsága egész tüzével vitatja, hogy a -görög szobrokon az egyiptusi motivumokat és hatásokat kutatni -képtelenség. Rómában órákat tölt el a kapitoliumi muzeum márványai -között, s már 1878-ban, miután háromszor vagy négyszer látogatott -el Flórenczbe és Rómába, azt irja egyik barátnőjének, hogy csak -festészettel foglalkozik, hogy nem jár többé a nagyvilágba, s hogy -nagyon unatkozik, ha mütermén kivül kell töltenie az időt.</p> -<p>Mária 1877-ben belépett a Julian festészeti akadémiájába, -melynek legkitünőbb növendéke lett, s komolyan nekiadta magát a -tanulásnak. Ez időtől fogva nem lehet ráismerni többé. Vége az -operaházi sorti-knak, a képviselőházi csatangolásoknak, a -Worth-ruháknak; szó sincs többé a kis grófokról és a lóversenyek -<span class="pagenum"><a name="Page_249" id= -"Page_249">-249-</a></span> hőseiről. Adieu, kosarak, vége a -szüretnek! Régi szórakozásai csupa hiuságoknak tünnek fel előtte, s -egész lelkével csak a képeinek él. Leveleiben most már nem találunk -egyebet, mint mütermek plánumait, kép- és szobor-kritikákat, -atelier-históriákat. A poltavai kormányzóság messzeségében, és -spanyolországi utján is csak a munkaterveivel van tele. S az uj -életmód szinte fölfrissiti a lelkét. Az élet azelőtt üresnek tünt -fel előtte. „Ezen a mi világunkon – irja – mindaz, ami nem szomoru, -nagyon ostoba, s mindaz, ami nem ostoba, nagyon szomoru.“ Mindent -nélkülözött, mert mindent akart – mondja róla Anatole France. – -Most, hogy csak egy a vágya, nem olyan szegény többé. Munkakörében -valami lelki-békét talál. S <i>Andrey</i> (ezzel a névvel szignálta -első kisérleteit) jóval vidámabb és elégedettebb lény, mint aminő -az elkényeztetett kis Moussia volt. Egy uj hang csendül meg -leveleiben: a tréfa hangja. (S mily kedvesen, mennyi szellemmel, s -amellett mily megnyerő természetességgel tud eltréfálózni!) -Érdeklődni kezd a tömeg, a szegények élete iránt; tüzes -republikánussá válik, el-elpolitizál, s egy minden irányban -független ujságra vágyakozik. És szakadatlanul dolgozik! A „grande -médaille“ álma nem enged pihenést neki, s mikor egy-egy „mention -honorable“-lal kitüntetik, ez csak fokozottabb munkásságra -sarkalja. A tulajdon képeivel semmiképpen sincs megelégedve, s -panaszkodik is a mesterének: „Józanon itélem meg magamat, s -mondhatom, majdnem teljesen elvesztettem a bátorságomat, amit ön -harminczhat lóerővel segitett elérni, s amiért nem is kevéssé -haragszom önre… Ha az ember jót akar valakinek, s igazán azt hiszi, -hogy az illető beleful a vizbe, bizony nem szép dolog ólomdarabokat -dugni a szerencsétlen zsebeibe… De inkább elhibázok egy érdekes és -igazán érzett <span class="pagenum"><a name="Page_250" id= -"Page_250">-250-</a></span> tanulmányt, mint hogy modelláljak… -Mindössze három éve, hogy festek. Ez rengeteg idő az én -türelmetlenségemnek, de nem sok, közönséges értelemben véve a -dolgot… Az első azok közül, amelyeket ön perfidül a festményeimnek -nevez, tizennyolcz havi tanulás után készült; az utolsót nagy -betegség után, folytonos láz közt csináltam… Látni való, hogy ön -nem is sejti, milyen rettenetes, szinte vétkes dolog az, azt -mondani egy embernek, aki minden áron tanulni és dolgozni akar, -hogy: „Ön! ön már nem tud semmit!“ Hisz ez valóságos morális -gyilkolás, kegyetlenebb, mint a másik…“ Nem, semmi áron se akar -lemondani álmáról, s beteges érzékenysége szinte megköveteli, hogy -álmában ne háboritsák, hanem ringassák el szép csöndesen…</p> -<p>Ekközben tüdőbaja mindinkább előre halad, s mikor a halál -árnyéka megjelenik a küszöbön, fellobog benne az életkedv. Most már -volna miért élni, s ime – nem lehetnek többé illuziói!… Mindent oly -szépnek lát, minden tele van előtte napfénynyel, s meg kell halnia! -Görcsösen ragaszkodik bele a tova illanó létbe, de gyermeki -sirámairól csak naplója beszél. Leveleiben nincs terhére senkinek a -panaszaival.</p> -<p>Ezeknek az utolsó időszakból való leveleknek a tartalma egészen -sajátszerü. Rejtőzötten, többnyire álnév alatt, nagy irókat keres -fel velük, akiket csak könyveikből ismer, s akik többnyire -pszichológok, költők és moralisták. Nem mondja meg határozottan, -mit vár a nagy szellemekkel való légies érintkezéstől, de -látnivaló, hogy nem a „szép szellemek“ köznapi kiváncsisága vezérli -hozzájuk. Ezek a levelek csodálatos mestermüvek. Egy tulraffinált, -nyugtalan női lélek subtilis érzés- és impresszió-árnyalatai oly -magas szellemmel vannak benne megörökitve, hogy e pszichológiai -<span class="pagenum"><a name="Page_251" id= -"Page_251">-251-</a></span> raritásnak a mását hiába keresnők az -egész világirodalomban. E levelekre Bashkirtseff Mária nem kapott -olyan válaszokat, aminőket remélt. Felhagyott a kisérlettel.</p> -<p>Azok után, amiket Bashkirtseff Mária utolsó napjairól -följegyeztek, gyanitani lehet, hogy a kételyek, melyeket e levelek -mindegyike lehel, egy férfi nevéhez vezetnek, s hogy ez a férfi: -Bastien Lepage volt. Mária élete utolsó évében ismerkedett meg a -nagy festővel, akinek régóta legrajongóbb tisztelője volt. Bastien -Lepage akkor már sokat szenvedett a tüdőbaj miatt, mely később -megölte. Mária menthetetlenül a halálé volt. S a végzet ugy akarta, -hogy e két halálra itélt szivében kihajtson a szerelemnek egy -halvány, kései virága… Az utolsó napokban Bastien Lepage mindennap -fölvitette magát a haldokló leányhoz. Elbeszélgettek. Miről? Talán -a napfényről, a szinekről, az életről. Ilyen lehetett a Jaufre -Rudel és Melisande találkozása a tripoliszi várban, éjfélkor. -Tulvilági galanteriákban multak el a perczek és az órák. Napok már -nem voltak hátra. Bashkirtseff Mária egy ködös őszi délután halt -meg, a Bastien Lepage karjai között.</p> -<p>A jövő olvasóját bizonyára egészen más részletek fogják -érdekelni e levelezésből. Azok, melyek előttünk szinte köznapiaknak -tünnek fel, s inkább csak azért szurnak szemet, mert azonegy -alaknak az életében jelentkeznek, és szinte meztelen őszinteséggel -nyilvánulnak. Érdekelni fogja például a jövő olvasóját az -ellenmondásoknak az a nem leplezett sokasága, mely a Bashkirtseff -Mária lelkében helyet talált. A mi korunk emberét mindenekelőtt az -ellenmondásoknak ez a szövevénye karakterizálja. A mult alakjai -egészben véve hivek voltak egy-egy filozófiához, egy-egy általános -felfogáshoz, ha cserélgették is koronkint a világnézeteiket -<span class="pagenum"><a name="Page_252" id= -"Page_252">-252-</a></span> és felfogásaikat. Arra, hogy az ember -ideig-óráig sem csatlakozik e rendszerek valamelyikéhez s a -tulajdon hangulatán kivül semmiféle szellemi áramlatnak sem enged -uralmat maga felett: a mi időnk adja az első példát. Az emberi -gondolkozás történetében unikum az a nonchalance, melylyel a modern -ember a lét nagy kérdéseivel szemben viselkedik. Régebben az ember, -ha nem tartotta magát semmiféle valláshoz, tartotta magát egy -tetszése szerinti filozófiához, melyet, ha módositgatott is a -tulajdon használatára, egészen soha se lökött el magától. Ma, a -raczionalizmus csődbe jutása, s a materializmuson épült népies -filozofémák komikus krachja után bárminemü filozófa még inkább -diszkreditálva van, mint a temérdek vallás. A modern ember -tökéletesen perplex a lét nagy kérdéseivel szemben. Oda jutott, -hogy semmire sem támaszkodik többé, de mindent lehetségesnek tart, -még a legnagyobb képtelenséget is. És főképp a legnagyobb -képtelenséget. Ugy találja, hogy illuzió és illuzió között a régi -mese többet ért, mint az ujabb. Nostalgia fogja el, régi álmaira -emlékezvén, s ezekre legalább kegyelettel gondol, mig az ujabbak -csak a kiábrándulás boszuságával töltik el. S tulhajtva -pyrrhonizmusát, a semmivel sem törődés álláspontjára helyezkedik. A -„que scais-je“ az idők folyamán „je m’en fiche“-sé torzul. Az -ujkori szkeptikusnak nincs egyéb vágya, mint hogy megadja magát -mindannak, ami a régi rendszerekben megnyerő volt; s ehhez képest -vallásos, sőt fanatikus, pantheista vagy pozitiv gondolkozásu, -Istentagadó vagy babonás, a hangulata szerint, Bashkirtseff Mária -reggel és este buzgón imádkozik a görög ritus szerint, délelőtt -tagadja, hogy: van lélek, délután az alvajáróhoz megy, s a -jövendőjét kérdi tőle, este kineveti pére Didont, az összes -egyházatyákat, Aristotelest, Kantot, Schopenhauert, <span class= -"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span> Comte -Ágostont és Herbert Spencert, s nem tesz kivételt önmagával -sem.</p> -<p>Egy másik jelenség, mely fölöttébb karakterizálja a mi időnk -emberét: az élet ürességének a hite s e mellett: a haláltól való -ideges félelem. Ismét egy ellenmondás, mely a maga teljességében -igazán uj, s mondhatni <i>fin de siècle</i>. Az évezredek óta, -mióta az ember eszmél, s lelki vivódásait a papyrusokon közölni -tudja azokkal is, akik még nem éltek az ő halála órájában: soha se -volt rá eset, hogy a halál gondolata ily roppant, mozdulatlan, -sötét felleget vetett volna az emberi gondolkozás tükrére, az -irodalomra, mint a mi időnkben. Mit jelent ez? Hisz a halál -gondolatának egyformán sujtónak kellett lennie minden élőre, minden -időben; honnan van tehát, hogy e rettenetes gondolattal való örök -évődés csak épp a mi korunk szomoru kiváltsága? A gondolkodás -földhöz ragadtságában, vagy az idegek elernyedtségében, az -általános hypochondriában találhatjuk fel e jelenség okát? Annyi -bizonyos, hogy e rémes hangulat folytonossága a cselekvés -századának nehéz válsága gyanánt tünik fel a figyelmes szem előtt. -És különös, mig az arany-korban, mikor az élet becsének az ember -még naivul tudott örvendeni, az élet elvesztésének a képzete nem -járt ilyen válságokkal: a rémlátások mai napság legfőkép azokat -látogatják meg, akik az elveszteni valónak, a féltett életnek az -értékét korábban a legkevésbbé tudták megbecsülni.</p> -<p>A jövő olvasója ugy fogja találni, hogy a mi időnk e -jellemvonásaival rejtelmes, de nem megmagyarázhatatlan -összefüggésben van még néhány ismert, gyakran vitatott -karakterisztikona a jelenkornak: az élni sietés mániája, az -ambiczió szertelensége, a mohó élvezetvágy, melylyel elég -sajátszerüen együtt jár az élvezetekre <span class= -"pagenum"><a name="Page_254" id="Page_254">-254-</a></span> való -képtelenség, a szerelmi gyöngeség, nem a fizikai értelemben vett, -hanem a fogékonyságnak, a gyulékonyságnak az a fogyatékossága, -melyet az ujkori moralisták az <i>impuissance d’aimer</i> -elnevezésével jelölnek. Ugy fogja találni, hogy ezekhez a -jellemvonásokhoz okozati összefüggésben járul hozzá: az általános -meggyőződéstelenség, az elvek lazasága, a hajlékony, -impresszionista gondolkozás-mód, az elme örök nyugtalansága és -szeszélyessége, a léleknek a kételkedésre, a gunyra, a -nem-bánomságra való hajlandósága. S hogy e jellemvonások mily -„elváltozásokat“ idézhetnek elő egy női lélekben, erre aligha talál -jobb példákat azoknál, amelyeket a Bashkirtseff Mária leveleiből és -naplójából merithet.</p> -<p>Aztán meg e napló és e levelek lapjai között egész pompájában -ismerheti meg azt a női tipust, mely a mult irodalma előtt teljesen -ismeretlen volt: annak a nőnek a tipusát, aki szüzi testében a jó -és a rossz teljes tudását hordozza, s akinek gondolkozását e tudás -csömöre elbetegiti, anélkül, hogy a test déboire-jaiból valaha -része lett volna.</p> -<p>Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd lizáló kor -emberi szörnyetegének, a megtestesült homoduplexnek női példányát, -akinek átka az, hogy lelkének egyik felével folyton ellenőrizze, -lesse és figyelje a másikat.</p> -<p>Megismerheti e korszak uralkodó praetenzióját, azt a dölyföt, -melylyel a jelen embere az Igazság rajongó szeretete nevében -fölfedi társai előtt minden gyöngéjét, minden nyomoruságát s -büszkélkedik a meztelenségével.</p> -<p>Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd szerepet -játszani az emberiség történetében, s aki lelki <span class= -"pagenum"><a name="Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> -éberségével máris fölényben van vetélytársa, az egykori zsarnok -felett.</p> -<p>Megismerheti az irónő egy uj tipusát, aki látóköre szélességével -és müveltsége kincseivel elhomályositja a régieket, a szerencsés -intuiczió kiváltságosait; megismerheti a Lucien Perey-k és Arvéde -Barine-ok egy egálisát.</p> -<p>És végre megtalálhatja e kötetben azt is, amit a mai ember -kibékitő vonásának nevezhetnénk. A morális nyugtalanságot értem. A -mi időnk emberéről sok rosszat mondhat a jövő filozófusa; de ez az -egy vonás bizonyára engesztelő hatással lesz reá. Mert mindenesetre -mellette szól a jelen emberének, hogy mig ősei a nagy vérontások és -formidábilis vétkek elkövetése után is zavartalan lelki békében -élték le penziójuk napjait, a nyomorult epigon, hitvány bünei -miatt, örökös meghasonlásban van önmagával.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_256" id= -"Page_256">-256-</a></span></p> -<h2>EGY IRÓ GAVALLÉR.</h2> -<p class="center">– <i>Arsène Houssaye.</i> –</p> -<p>Négy vaskos kötet, melyek cime: <i>Vallomások</i>, alkalmat -adott Arsène Houssaye barátainak, akik pedig voltak elegen, hogy az -1885-ik évben még egyszer felrázzák lethargiájából a jó öreg -akadémiát, ilyen értelmü szavakkal: „Ime, egy virgoncz legény, „ung -gentil compaignon“, ahogy ősapáink mondták; ötven éve már, hogy -udvarol minden cocottenek, s neked, ó cocotteok -legszeszélyesebbike; nos, hogy tetszik?“</p> -<p>Hát sehogyse tetszett. A negyven irigylésre méltó karosszéknek, -ha véletlenül mindannyian egyszerre veszitenék is el a gazdáikat, -mind a negyven gazdát, megvannak a maga predesztinált uj gazdái. És -Houssaye csak a negyvenegyedikkel vigasztalhatta magát, a -„kimaradtak“ hires karosszékével, melynek történetét ő irta meg, -Molièretől Bérangerig. De mi neki Hekuba s az utókor minden -dicsősége? Megirta rég, hogy ő csak a jelennek ir, nem is a tudós, -öreg jelennek, hanem a huszonötéves, vidám, szép jelennek, mely -drága ruhában jár és az Avenue de Friedlandon lakik.</p> -<p>S aztán, elég része volt az ünnepeltetésben, hogy ne kivánja meg -az utókor tömjénezését is. Ama kiválóan szerencsés irók közé -tartozott, akiknek minden <span class="pagenum"><a name="Page_257" -id="Page_257">-257-</a></span> lépte egy-egy sikert szerzett. Olyan -megnyerő irói egyénisége volt, hogy a prestiget, melyet két kézzel -előlegeztek neki, ötven kötettel sem tudta elpazarolni. Mindig -előkelő irónak tartották, akinek sok olyan szabad, ami más -közönséges halandónak tiltott gyümölcs.</p> -<p>A <i>Tiltott gyümölcs</i>, meg a <i>Rózsaszinü bünök</i>, – a -<i>Párisi szörnyek</i> és a <i>Vétkes szerelmek</i> egy szóval az -az irodalom, amely velin papiron prédikálja az erkölcsöt, s -meztelen vignette-tel szégyenkezik a kirakatokban: ime ez az Arséne -Houssaye hatása. Ezeknek a könyveknek a szerzői, nevezzék őket -Monseletnek vagy Catulle Mendésnak, Gypnek vagy Maizeroynak, -irjanak finoman, vagy elijesztően, – egyformán Arséne Houssayetól -kapták azt az ihletet, mely serdülő zsenialitásukat a hiányos -öltözetü irodalmi ideál kicsapongó kultuszára csábitotta. A -különböző dekameronok és a lenge tárcza-novellák szerzői méltán -nevezték Houssaye-t szeretett mesterüknek. Ő volt az, aki a kemény -papirt és a szépnyomást irodalmi müfajjá tette, ő volt az, aki -először követelte a filozófia tekintélyét a kétértelmü -anekdotának.</p> -<p>Párisban, ahol sohasem voltak szükében elmés embereknek, ennyi -irodalmi hatás is elegendő jele annak, hogy az, aki ekkora iskolát -tudott csinálni, nincs érdekes irói tulajdonságok nélkül.</p> -<p>Csak ezekről az egyéni vonásokról szólok a következő sorokban; a -<i>Vallomások</i> tartalmával nem foglalkozom. Ami e vallomásoknak -jelentőséget adott, az ugy sem magában a könyvben van. Mert bár nem -érdektelenek azok a küzdelmek, melyekre Houssaye a Comédie -szinészeivel szemben kényszeritve volt – szinházi igazgatóságának -apró eseményei jelentéktelenek s eredménytelenek voltak. A hét év -alatt (1849–1856), mikor Moliére házában ő rendelkezett, a Théâtre -<span class="pagenum"><a name="Page_258" id= -"Page_258">-258-</a></span> Français ügyei oly rosszul álltak, mint -azóta soha. Nem sokkal nyomatékosabbak azok a közlések sem, amelyek -széles összeköttetéseinek köszönhetők. Rachelről, Mussetről, ma már -teljes lehetetlen valami eddig nem ismertet mondani. Hüséges -barátaik siettek följegyezni balgaságaikat; az adomák róluk, -valamint Théophile Gautier-ről, Gérard de Nervalról, Roqueplanról, -s az egész romantikus táborról, régóta közkézen forognak. Megirtak -egymásról mindent, ami csak megirható volt, néha még azt is, amit -nem kellett volna megirni. Houssaye többi barátai közül: Jules -Janin, Paul de Saint-Victor és a még kisebbek meg épen elvesztették -minden érdekességüket. Jules Janin! Ki az, aki ma csak egyetlen -elmés mondását idézné? A találékony, ügyes, néha szellemes fő nem -csillogtatja többé leleményét; elmult érdekessége, amint elmult ő -maga is; nem élte tul csak az egy <i>Holt szamár</i>.</p> -<p>De az elmult és a halhatatlan irói nevezetességek barátja, -mindnyájuk Maeczenása, a hajdani vendéglátó jó fiu, még sokáig -szerepelt – mindig fiatalon, mindig legényesen – mint amateurje -minden szép dolognak és hetven éves korában is megmaradt annak a -gavallérnak, aki III. Napoleon udvarában olyan sokat beszéltetett -magáról.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Regényiró sorsa, hogy valamelyik alakjában, természetesen a -legérdekesebbikben, vagy abban, amelyiknek lelki életét a legtöbb -előszeretettel festette, olvasói rendesen őt magát akarják -felismerni. És ez igen természetes; hisz olyan nehéz azt -elképzelni, hogy a képzelet embere, aki megfigyeléseit, benyomásait -áthelyezi <span class="pagenum"><a name="Page_259" id= -"Page_259">-259-</a></span> egy nem létező világba, ne keressen ott -egy kis helyet maga magának is! Még nehezebb föltételezni, hogy a -szigoru elemző, aki megszokta szétszedni az emberi lelket, ne vegye -górcsöve alá épp azt a lelket, amelyet legközelebb talál és amelyet -a lehető legjobban ismer. Aztán meg olyan sok iró akadt, aki -csakugyan igazolta a közönségnek ezt a várakozását. Az iró-népség -hiu népség; szereti magát mentegetni, hogy ha rászorult; vagy mikor -erre semmi szüksége, szereti magát megmagyarázni, nehogy -félreértsék. A dolog természetében van, hogy az ilyen -magyarázatokat még akkor sem lehet készpénznek venni, hogy ha -önéletrajzok; elkezdve a „Wahrheit und Dichtung“-tól, le, a -legszerényebb „vallomások“-ig, ezek is mindannyian mesék; hát még a -regények! Nincs sikamlósabb dolog, mint ezeknek a szentjánosbogár -fényével keresni az irót, akinek lelke mélyébe látni „ezer -gyertyafényt helyettesitő“ világitó készülékekkel is csak kevesen -képesek, olyan tudományos készülékekkel sem, amilyenek a kritika -mestereinek filozófiai módszerei. És amily nehéz ez a kutatás, vagy -jobban mondva kémlelődés, épp oly haszontalan is. Előre is -tudhatni, hogy amily bőszivüséggel ad kölcsön az iró a maga -lelkéből alakjainak, épp oly féltékenyen őrzi a maga egészét, mert -hisz az felerészben gyöngékből, hibákból és tévedésekből áll, hogy -ha nem betegségekből, bünökből és oktalanságokból is. Hogy az iró -oda feküdjék a bonczolóasztalra, ahhoz nem elég egy Balzacnak az -objektivitása, ahhoz egy Vesale András önmegtagadása kellene. -Balzac, aki a saját alakjait mintegy vizióban látta maga előtt, s -akiről Taine feljegyezte, hogy barátainak hireket mondott -alakjairól, mint a valóban élőkről szokás, bizonyára meg volt áldva -azzal az adománynyal, hogy szinte kikeljen önmagából, s magát is, -mint <span class="pagenum"><a name="Page_260" id= -"Page_260">-260-</a></span> minden alakját, ugyszólván magán kivül -lássa. Mégis, amint regényei minden nagy egyéniségében van valami -brutálisan Balzac-szerü, nincs azok között egyetlen sem, akit csak -közel rokonának is lehetne mondani.</p> -<p>Balzactól Houssaye-ig – ki nem ismeri a közmondást? – csak egy -lépés. Houssaye-nek is van egy nagy egyénisége, aki (mint a Balzac -nagy alakjai: Vautrin, Nucingen, Rastignac vissza-visszatérnek -számos regényben) megjelenik majdnem minden nagyobb munkájában. Ez: -Octave, Parisis herczeg, az ugynevezett „Don Juan de Parisis.“ -Annak a regény-cziklusnak, amelyet Houssaye <i>Les comédies -parisiennes</i> közös czime alá foglalt, amint hogy Balzac is -„Comédie humaine“-nek nevezte a maga regény-csomóját, Parisis a -hőse, s ugyszólván a hazajáró lelke. Ez a modern Don Juan a -császárság lyonjának a typusa, egy bálványozott „cocodés“, a kinek -minden sikerül. Houssayet is sikerült ünnepeltté tennie. A -<i>Grandes dames</i> és folytatásai neki köszönhetik, hogy irójokat -„mester“ – nek kezdték czimezgetni. A népszerüvé vált alakban -Houssayet magát vélték fölismerni, s neki nem jutott eszébe -tiltakozni, hogy brilláns hóditójával ne azonositsák. Ez a -hallgatag elismerés azonban egy olvasót sem fog alterálni, aki -meggyőződött arról, hogy az iró soha sem egy az alakjával. Egy pár -lap, s mindenki belátja, hogy Parisis csak fantazmagória, az pedig, -aki e tömérdek lapot teleirta, végre is élő lény. Hanem az a -körülmény, hogy az iró türte az összehasonlitást, sőt az -azonositást, nem lehet érdektelen. Mindenesetre jellemző rá nézve, -milyenek a formái annak a fantomnak, melynek ürességébe a maga -lelkét akarta lehelni.</p> -<p>Egy verskötetben, mely akkortájt jelent meg, a Georges de Lys -<i>Tubarózsái</i>-ban, van egy költemény, melynek „Parisis“ a -czime. A Houssaye hősét énekli <span class="pagenum"><a name= -"Page_261" id="Page_261">-261-</a></span> meg, amint hogy vannak -versek, melyek Didoról, Gretchenről, Don Juanról szólanak. A -csodálat megnyilatkozása ez, azé a meghatott, naiv csodálaté, amely -tányérra, óralapra és dohánytartóra festi a kedves költői alakot. -Ime Parisis a tányéron, prózai, de hüséges forditásban:</p> -<p>„Don Juannak nevezed magad. De hisz te nem vagy az! Don Juan egy -utópia álmodozója, akit mindjárt elfog a kiábrándulás és az undor, -mihelyest szivta a virág illatát. Parisis visszaemlékszik -szerelmeire és szereti azokat. Minden könyvből gyönyört merit s -emlékében ujra olvassa a kiszakitott lapot… – Parisis boldog. -Szive, mely mindig telve vágygyal, tétovázás nélkül egyenesen megy -czélja felé. Parisis boldog, mert mindig szeret… Az elmult szerelem -nem hagy szivében ürt. Don Juanon rajta ül a szenvedés ólomszin -bélyege. Don Juan, mihelyt győzött, nem szerette többé szerelmeit! -– Parisis a nőért imádta a nőt; mindegyikből tudta élvezni a -szépet, a nélkül, hogy a tökéletest a valóságban kereste volna. -Mindnyájoké volt, időről-időre, testestül-lelkestül; s mindnyájan -kaptak hatalmas szive lángjából, abból a lángból, melyben a kéj az -emberi Ideált szüli. – (A kép egy kissé képtelen, de legalább meg -lehet érteni s ezt nem minden költői képről lehet elmondani.) -Jertek herczegnők, marquisek, kiáltsátok, hogy nevét örökre bevéste -lelketekbe; Alice, Violette, gyönyörü viziók, akik büszkén -vallottátok, hogy neki meghódoltatok, s akik elkárhoznátok, hogy -még egyszer fölleljétek, jertek, mondjátok el, hogy álmotok ideálja -ő! – Ó mester! szivedet enyémnek érzem, bár nincs zsenim, mint -neked, hogy méltón megénekeljem ezt a hőst, aki lelked mélyéből -született. Mégis érzem őt szivemben dobogni. (Közbevetőleg szólva: -ez a Georges de Lys katonatiszt volt; látnivaló, hogy egy azok -<span class="pagenum"><a name="Page_262" id= -"Page_262">-262-</a></span> közül, akiknek erénye a szép elv: ahány -szállás, annyi szerelem.) Lovelace szerelme irónia volt, Don Juan -álma utópia: Parisis szerelmének a neve: Hit! – Hit a szerelemben, -melyet Lovelace tagadott, melyben Don Juan kételkedett, folyton -keresve azt s nem látva, hogy minduntalan lábai előtt hever; -Parisis megtalálta, szemtől-szembe állt vele s nem kért tőle mást, -csak azt az égi kegyelmet, hogy mindig szerethessen, a szerelem -után.“</p> -<p>C’est du pur Musset – mondaná Jules Janin, amint megirta a -„Comédies parisiennes“-ről: „C’est du pur Balzac“.</p> -<p>A mai olvasó azonban, aki kevésbbé könnyen lelkesülő, mint volt -a néhai jó „tárcza-király“, valószinüleg naivnak fogja találni ezt -a költői ömlengést s mindenekelőtt sajnálni fogja a költőt, aki oly -közel járt ahhoz, hogy megértse Don Juant – valamennyi s bármelyik -Don Juant – s mégis oly roppant rosszul kommentálja őt. Mindegy; ez -a vers elég világosan mondja el azt, amit Houssaye Parisisában -kifejezni akart.</p> -<p>Ez az alak azonban nem csupán „ideál“, hanem tipus is kiván -lenni. Parisis a második császárság „muscadin“-je, környezete e -világ erkölcseit akarja visszatükröztetni. E világ persze csak az -udvar és az előkelőség világa. Houssaye számtalan elő- és -utószavában nem győzi eléggé hangsulyozni, hogy a mi e körön kivül -van, az számára nem létezik. De egyszersmind reklamálja e világ -fölényét minden kivüle állóval szemben. Egy helyt a következőket -mondja:</p> -<p>„Jól tudom, hogy ha valaki Balzac-kal versenyezni akar, -csökönyösen kell ragaszkodnia a vérszegény polgárok rajzához, s -rövidlátó aprólékosságokban kell tanulmányoznia a közönségesség -végtelen kicsinyeit. <span class="pagenum"><a name="Page_263" id= -"Page_263">-263-</a></span> S akkor a regény doktorai a Prudhomme -ur hangján kiáltoznak: „Mennyire ez az!“ De micsoda! Egy -együgyüségnek a fotográfiája! A szoba-regényiró, aki ugy él, mint -egy medve, ha valaha fölment volna a Champs-Elysées hires -onyx-lépcsőjén, oly messze érezte volna magát Páristól, mint ha -Japánban, egy porczellántoronyban járna. De azért tagadja, hogy -létezik az, amit nem lát, mikor kinéz az ablakon. Azt mondták rám, -hogy Párisnak csak egy szegletét festem. Aki manapság Párist egy -képben akarná feltüntetni, olyan ügyességre volna szüksége, mint -annak a régi müvésznek volt, aki az Iliás egész szövegét rávéste -egy pajzsra. Páris száz világot foglal magában: én azt -választottam, mely a legregényesebb, legkülönösebb, melyben a -legtöbb szenvedély van, jól tudva, hogy az igazság soha sem veszti -el jogait. Arra a szemrehányásra, hogy ismeretlen világot festek, a -Paul de Saint Victor, Barbey d’Aurevilly és Banville arany hangján -felelek meg: „A nagy Balzac halála óta egy uj világ keletkezett, -melyet láttunk alakulni, összeomlani és ujból feltámadni. Ennek a -világnak nem volna történetirója, ha Arséne Houssaye, aki elég jól -megfigyelhette erkölcseit, nem irta volna meg ezt a <i>Comédie -parisienne</i>-t.“<a name="FNanchor_12" id= -"FNanchor_12"></a><a href="#Footnote_12" class= -"fnanchor">12)</a></p> -<p>A Commédies parisiennes tehát kiegészitése, sőt betetőzése -kivánt lenni annak a nagy münek, amelyet szerzője egésznek gondolt, -s <i>Comédie humaine</i>-nek nevezett. Valóban, ebből a hatvan és -egynéhány kötetből csaknem teljesen hiányzik az előkelő világ. Tele -vannak a mesterségek embereivel s az arany más rabszolgáival, akik -többé-kevésbbé, de a leggyakrabban mégis becsületes uton törnek e -sárga lidércz után. <span class="pagenum"><a name="Page_264" id= -"Page_264">-264-</a></span> Egyebekben is nagyon nélkülözik a nemes -világ erkölcseit. Hiszen – hogy Balzac legnagyobb kritikusát, -Tainet idézzem – „alkotójukból is hiányzott a valódi nemesség; -Balzacnak semmi érzéke sem volt a delikát dolgok iránt; bonczoló -kezei bemocskolták a szemérmes lényeket; elrutitották a rutságot.“ -A Balzac világa alantas, bár telve van hatalmas alakokkal. Titánok -azok, kik a föld mélyében kovácsolják óriás miveiket, az izzó arany -halvány világa mellett.</p> -<p>Monografiát irni a magas körök erkölcseiről, arról a világról, -melynek uralkodó szenvedélyét nem a meggazdagodás vágya, hanem -egyéb, emelkedettebb érdekek szitják, bizonyára kiváló müvészhez -méltó feladat. A nagyvilág sima padlóján hozni müködésbe olyan -erőket, amilyen egy Grandet emberfeletti akarata, egy Brideau -ördögi elszántsága, vagy egy Hulot rémitő szenvedélye, oly nagy -munka, amely hatalmas kezü alkotót kiván.</p> -<p>Azért, aki elolvasta a Houssaye programmját, érdeklődve fogja -végignézni Parisis herczeget, azon a hires onyx lépcsőn, ott a -Champs-Elysées mögött.</p> -<p>Az első, ami az olvasónak feltünik Parisis herczeg történetében, -az, hogy a tizenkét kötetes regénycsomónak Parisison kivül más -szereplője nincs. Nincsenek körülötte, csak puszta nevek. A -férfiak, hivják őket Montjoyeuxnek vagy Rio herczegnek, Santa -Cruznak vagy Georges d’Aspremont-nak, mindannyian csak apró -Parisisok. Ugyanaz a foglalkozásuk, azaz mindannyian semmittevők, -hősei az álarcos báloknak s Herkulesei a cabinet particulier-knek; -ugyanaz a gondolkozásuk, azaz egyik sem gondol egyébre, mint vig -lakomára s apró hóditásokra; ugyanaz az érzésük, azaz egyik sem -érez semmit, hacsak azt a sajnálatot nem, amit Neró, hogy nem -birhatnak minden nőt. <span class="pagenum"><a name="Page_265" id= -"Page_265">-265-</a></span> Ugyanazt teszik, ugyanazt az életet -élik, s ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Parisis, legfeljebb azzal -a különbséggel, hogy más sorrendben jutnak a nőkhöz, másféle -lépcsőt készittetnek és nem éppen onyx-ot, és mikor ezt a lépcsőt -használatba veszik, még keresettebb elmésségekkel fogadják -hölgyüket, mint Parisis herczeg szokta. Épp oly ellenállhatatlanok -s épp oly csodált lények az alsóbb régiók előtt, mint nagy -előképük; mindenki szerelmes beléjük, mint amabba; ugyannyira, hogy -öreg milliomosok, akik ezeket az urakat csak hirből ismerik, -sietnek meghalni s rájuk hagyni millióikat, égve a vágytól, hogy -összekapargatott kincseik elegánsan repüljenek el. (Aki nem hiszi, -nézze meg a <i>Les parisiennes</i> első kötetét, ahol Georges -d’Aspremont-t, abban a pillanatban, mikor magát megöngyilkolni -készül, egy ismeretlen milliomos ur igy segiti ki a pillanatnyi -zavarból.) Egyik olyan, mint a másik, s csak annyiban különböznek -egymástól, mint a sakktábla koczkái, egyik fehér, a másik fekete, -egyik szőke, a másik barna. Az olvasó, ha nem rendelkezik különös -memóriával a neveket illetőleg, jól teszi, ha megszámozza őket.</p> -<p>Ami a nőket illeti, szintén ilyenformán áll a dolog. Houssaye -azt mondja valahol, hogy Parisis története „női arczképekből és nők -leveleiből áll, melyek a párisi magas világ legbájosabb titkait -foglalják magukban“. Nos, ezeknek a leveleknek stilusa, helyesirása -nagyon egyforma, az arczképek ugyanazok, csak a jelmezekben -különböznek egymástól. Egyik a nagyvilági nő báli toilettejében -van, másik szinész-kosztümöt visel, a harmadik nagyon nyárias -öltözetben ült a fotográfus elé; nem tudom, mi lehet. Ezeket már a -haj szine sem különbözteti meg egymástól, – mert ki tudhatná, minő -szin lappang a szép, vöröslő fürtök alatt, – sőt <span class= -"pagenum"><a name="Page_266" id="Page_266">-266-</a></span> azt -sem, hogy a hajadoni, vagy a férjezett statushoz tartoznak-e? Ezt a -körülményt a Houssaye hősnői nem szokták tudomásul venni. Csak -egyetlen pontról lehet megismerni, hogy mégis kétféle kategóriába -tartoznak, arról a pontról, amelyről a jegyzők szoktak beszélni, -akik tudvalevőleg a számok emberei. Houssayenak a legelmésebb -mondása az, hogy van nő, aki a szerelmet a mások pénzének tartja. -Aki a „Comédies parisiennes“-t irta, az csak ezt az egyetlen nőt -ismerte. S ha ismert még egy másikat is, ez amattól csak annyiban -különbözött, hogy szerelem dolgában kommunista volt ugyan, – de -amint hogy vannak ideális kommunisták is – lemondott a -vagyonfelosztásról.</p> -<p>Ezeknek a nőknek, akik oly könnyen gyuladnak, mint a gyufa, s -akik oly könnyen dobják magukat az utszélre, mint más ember az -elhasznált gyufaszálat dobja a kövezetre, – ezeknek a nőknek -szultánja Parisis herczeg.</p> -<p>Megérdemelte őket, eleget foglalkozott velük. Tizenkét köteten -át nem tesz egyebet, mint hogy váltogatja az odaliszkeket, mint a -keztyüt. Az igaz, hogy némi czeremóniával teszi. Mikor álarczos -bálba megy, Faust jelmezét ölti magára, s hogy alkalomszerü -elmésségekkel hóditgathassa a hölgyeket, előkészületül Goethet -olvassa. Egyszer aztán talál egy Gretchenre, akit nem lehet -idézetekkel elszéditeni: elveszi feleségül. Aztán a „Grandes dames“ -végén, forma szerint meghal, párbajban. De – ne „kiáltsatok, Alice, -Violette, gyönyörü viziók“, – a „Courtisanes du monde“-ban ismét -feltámad s ezzel tökéletesen meghal a legjobb hiszemü olvasóra -nézve is, aki eddig a legnagyobb türelemmel vette tudomásul -párbajait és egyéb izléstelenségeit, – s aki a morál filozófia -révén elnézte azt is, hogy az ideális hős mily ügyesen és mily -nagyuri módon <span class="pagenum"><a name="Page_267" id= -"Page_267">-267-</a></span> él a mások vagyonából. A feltámadás -azonban, a magas körök Rocamboleját teljesen egyenlővé teszi a -csapszékek és csapóajtók hősével, s ennél a pontnál megszünik az -irodalom.</p> -<p>Paul de Saint-Victor, akinek sokat meg lehet bocsátani, mert -sokat és szépet irt, barátsága tuláradásában azt mondta Parisis -herczeg történetéről, hogy száz év mulva, mint a XIX. század -intimus emlékiratait fogják olvasni. Lehet, de csak abban az -esetben, ha akkorra a „Comédie humaine“-ből egy papirszeletke sem -marad hirmondónak. Addig, mig ez meg nem történik, az utolsó -liontypusnak mégis csak Rastignac-ot kell tartanunk, mindama sötét -dolgok daczára, melyeket lehetetlen emlékétől elválasztani. De ha -lion-typust nem is szolgáltatott a második császárság a regénynek, -ez fenn fogja tartani courtisanejainak emlékét. Ő volt ugyan, aki a -franczia-porosz háboru kitörésekor, regénycziklusának végére, e -büszke szavakat irta: „és most, itt nyugszik egy világ, melynek -külön lapja lesz a történelemben“, – de nagyon valószinü, hogy -ennek a külön lapnak az lesz a czime, hogy: <i>Nana</i>.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Ami a Houssaye irói arczképén dandy-szerü, nem az, hogy -mester-munkájául egy balul sikerült dandy-typust választott, ámbár -a Parisis üressége és ennek az ürességnek a bálványozása, az iróban -is egy gavallér léhaságát sejteti.</p> -<p>De Houssayenak egész gondolkozása és gondolkozásának minden -formája a dandyre vall, ha ugyan szabad e mulékony értelmü szóval -jelölni azt a mindig élő tipust, mely a hajdani cortegianotól a -legutoljára <span class="pagenum"><a name="Page_268" id= -"Page_268">-268-</a></span> emlegetett „gommeux“-ig, minden -változatában ugyanazokat a belső sajátságokat mutatta.</p> -<p>A dandynek nincs filozófiája. Nagyon nehéz suly volna ez a -telivér paripák könnyü lovasának. Minthogy minden idejét a -nagyvilági élet foglalja el, nincs alkalma az elvont dolgokkal -foglalkozni; később aztán el is veszti a kontempláczióra való -képességét: mert ehhez is training kell. Azt a pár szemer -bölcselkedést, amire a nagyvilági életben szüksége van, készen -kapja másoktól, akiknek ez a mesterségük, amint készen kapja a -ruhát, amelyet visel. S mivel az utolsó divat még mindig az, amely -a XVIII. században nyert a szalónba bebocsáttatást, a dandy -született szkeptikus. De mert ő sem ment attól, amitől senki sem -szabad, s mert vannak negyedórái, amikor a „föld felett valókról“ -gondolkoznia kell: ezek az óriás kérdések őt erőtlenül találják. -Ennélfogva babonás. Houssaye is az. A „Comédies Parisiennes“ több -példáját mutatja e furcsaságnak. Nemcsak Parisis hisz a jóslatban, -az iró is hiszi a Parisisok legendáját és azoknak sulyos végzetét -kérlelhetetlen pontossággal teljesiti.</p> -<p>A dandy életének czélja a nő. Nem egy nő, nem egy nehány nő, -hanem minden nő. A végtelen kultusszal, melylyel nekik áldoz s mely -természetes következménye annak, hogy a nagyvilági élet megteremtői -s fentartói az asszonyok, – sajátságosan egyeztet össze bizonyos -képtelen megvetést, melyre a hajlamot XVIII. századbeli apáitól -örökölte s mely részben a mult század szabadabb erkölcseinek, -részben a maga könnyebb sikereinek a következése. A nő bálvány -előtte, de olyan bálvány, aminő az afrikai vadaké, akik isteneiket -házi butornak használják, s akik bálványaikat elhajitják, mihelyt a -házi czélokra nem alkalmasak. Ez a szkeptikus imádat a dandy -kizárólagos sajátsága. Rátalálni <span class="pagenum"><a name= -"Page_269" id="Page_269">-269-</a></span> erre a vonásra -Houssayeben is. A <i>Comédies Parisiennes</i> telve van az -asszonyok aljasságaival, melyeket – mint Houssaye valamelyik -barátja irta – egy „szkeptikus“ jegyzett fel, de olyan szkeptikus, -akinek vannak negyedórái, amikor mindent megbocsát. „Ó asszony, -asszony, asszony!“ – sóhajtott fel valahol a <i>Grandes dames</i> -irója Beaumarchaisval. És ellágyulása pillanataiban a Dumas fils -társadalmi doktorkodását negélyezi, s azt a tanácsot adja, hogy -akik megtámadják a nőt, kezdjék ezt a védelemmel. Másutt, csak ugy -mellékesen, türelmetlenül panaszolja, hogy az apasági keresetnek -nincs helye. Hanem aztán csakhamar eldobja a társadalom sebeit -nyitogató scalpellumot, s gunyolja, amit előbb szánt. Csakugyan a -védelemmel kezdi s a támadással végzi. És ha kedve volna minden -ötletét axiomában fejezni ki, sokszor szólalna meg olyan formán, -mint az operette-miniszter: „Az asszony minden baj oka, csakis az -asszony, csakis az asszony.“ Ekközben pedig nagy előszeretettel ir -egy könyvet a demi-mondaine-ek és az extra-mondaine-ek kedves -büneiről <i>Ezeregyéjszaka</i> czim alatt.</p> -<p>A dandy nem tud semmit komolyan, de a müveltség máza tökéletes -rajta. A világban, melyben él, mindenhez hozzá szólnak: irodalomhoz -és müvészethez, politikához és tudományhoz, természetesen csak -könnyen és fölületesen, mert nem illik olyat mondani, a mit valaki -esetleg nem érthet meg, mert jó izlésü ember kerüli a -nagyképüséget, s mert végre ott a legfőbb czél csak az, hogy az -ember visszatetszést ne keltsen s nevetségessé ne váljék. A dandy -tehát, hogy mindenhez hozzászólhasson, minden iránt érdeklődik; de -semmi érdeke, hogy bármely kérdésnek komolyan a mélyébe nézzen. Nem -is teszi. Figyelme kettőzött olyan dolgokkal szemben, amelyek -asszonyokkal, szinházzal, <span class="pagenum"><a name="Page_270" -id="Page_270">-270-</a></span> s mindazzal foglalkoznak, ami mindig -napi érdekü. Ismereteit tehát egy részről az általános -felületesség, más részről a szalonszerü dolgok előszeretete -jellemzi. Ez különbözteti meg a Houssaye „komoly“ munkáit is, mások -hasonló tárgyu könyveitől. Ó, járatos ő sokféle dologban. Hozzászól -a történelemhez, s megirja La Valliére k. a. és Montespan életét; -aztán egyet gondol, s hálával eltelve ama hires asszony iránt, aki -a forradalom alatt megkisérlette feltámasztani a megölt -szalon-életet, Madame Tallien-t dicsőiti. Ennek a könyvnek: „Notre -Dame de Thermidor“ a czime, melynél, csak az a másik -jellemzetesebb, amelyikkel az irodalmi essai terére lépett. Ez -Voltaire-Királyról szól. Szereti a XVIII. századot, s a kort -tárgyaló „tanulmányaiban“ lelkesedéssel beszél Delaclosról, a -„Liaisons dangereuses“ szerzőjéről. Ért a müvészetekhez is; könyvet -ir a flamand festőkről, a franczia müvészekről, de nem feledkezik -meg Lionardo da Vinciről sem. Érdekesek azok a könyvei is, amelyek -különböző korbeli szinésznők méltatásával foglalkoznak, például ez -a hangzatos czimü: „Princesses de comédie et déesses d’opéra“. -Sainte Beuve nem irt olyan könnyüséggel egy hétfői czikket, mint -Houssaye egy kötetet. Nagyon jellemzik e könyvek tartalmát a -külsőségek, melyekbe öltözve megjelentek. A finom, kemény papir, -másodvirágzását Houssaye-nek köszöni. Verseit metszetekkel, -tanulmányait arczképekkel adta ki, és soha sem mulasztotta el -köteteit hol Velenczében, hol Nizzában lakó, három csillaggal -jegyzett herczegnőknek ajánlani.</p> -<p>A dandy nem ugy beszél, mint más ember, igénytelenül és -természetesen. Neki mestersége másokat, rendesen persze a nőt, -megnyerni; hivatása tetszeni s azért kötelessége szellemesnek -lenni. Az ötlet pedig olyan dolog, aminek nehéz parancsolni; annak, -aki <span class="pagenum"><a name="Page_271" id= -"Page_271">-271-</a></span> erőlteti, rendesen balul sikerül. A -Houssaye elméssége olyan, mint az álarczos báloké. Elvétve találni -benne egy jó mondást, de mennyit kell lenyelni addig, mig erre a -mot-ra ráakadunk! Ha finom akar lenni, azt mondja: „a szerelem – -Dániel az oroszlán-veremben.“ Mikor vidámságot akar kelteni, azt -mondatja egy szellemes nővel: „nem vagyok térkép s nem szeretem a -geographokat.“ Idézetei hasonlitanak szép szavaihoz. Ezek közül -legjellemzetesebb az, hogy a „Mains pleines de roses, pleines d’or -et pleines de sang“-ban, Goethe és La Harpe között idézi Octave de -Parisist: „Ez a mosolygó szép asszony a szerelmet és a halált adja -neked. De mi az élet szerelem nélkül?“</p> -<p>A dandy sorsa: ünnepeltetés, de csak addig, mig napról-napra -megjelen a társaságban. Ha egyszer eltünik, másnap már nem tudnak -róla semmit. Ez a Houssaye sorsa is. Lehet ugyan, hogy könyveit -halála után is sokan fogják forgatni. De a Coeur Dámát még többen -forgatják, s még sincs semmi köze az irodalomhoz. (1885.)</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_272" id= -"Page_272">-272-</a></span></p> -<h2>APHRODITE.</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Aphrodite istenasszony 1896. évvel a mi Urunk Jézus Krisztus -születése után megjelent Páris városának piaczán, s szokásához -hiven, lázba ejtett mintegy ötvenezer szegény halandót. Pedig nem -is a maga isteni meztelenségében, hanem papirosba öltözötten jelent -meg; s nem is az egész világ, csak egyes választottak előtt -mutatkozott, a minden piacznál kisebb könyves-piaczon. Szóval – -mert hiszen a türelmes olvasó érti már ezt a mi éktelenül sallangos -ujságirói nyelvünket – Párisban 1896. telén szenzácziós sikere volt -egy könyvnek, melynek hősnője: Aphrodite. Azaz, tulajdonképpen nem -is Aphrodite, hanem egy alexandriai hetaira, aki szép volt, mint -maga az Anadyomene, s aki életének egy magasztos pillanatában ugy -jelenhetett meg Alexandria népe előtt, hogy az álmélkodó sokaság a -földre szállott Aphroditének nézte.</p> -<p>Ennek a csodás szépségü alexandriai leánynak a históriája Pierre -Louys-t egy pár hónap alatt hires iróvá tette. Pierre Louys akkor -huszonöt esztendős fiatal ember volt, akiről <i>Aphrodite</i>-je -előtt édes-keveset tudott a világ. Irt ugyan már vagy öt-hat -kötetet; mint jó hellenista, leforditotta Meleagert, s forditott -egyebeket <span class="pagenum"><a name="Page_273" id= -"Page_273">-273-</a></span> is; de ezek a munkái egy szük baráti -körön kivül nem igen keltettek figyelmet. Annál nagyobb feltünést -okozott <i>Aphrodite</i>-je; az első kiadásokat valósággal -szétkapkodták, egy hétig minden párisi ujság az uj csillagról -czikkezett, s Louys egy szép nap arra ébredt, hogy többet beszélnek -róla, mint Sarah Bernhardtról. Párisban még megtörténik ilyesmi. Ez -a két szó: „irodalmi esemény“ ott még nem puszta frázis, amelynek -nincs és nem lehet értelme. Másutt müvésznek, irónak, okvetetlenül -levelenkint kell szednie a borostyánt, ha ugyan jut neki a -borostyánból; de Párisban még vannak „jöttem, láttam, győztem“ -diadalok, s ezekből a teli sikerekből nincs kizárva az az iró sem, -aki „csak“ könyvet ir, és nem szindarabot.</p> -<p>Az a könyvárusi siker, amely <i>Aphrodite</i>-nek jutott -osztályrészül, bizonyára Párisban sem mindennapi dolog. Pár nap -alatt ötvenöt kiadást kapkodtak el belőle. Ekkora „rekord“ ott is -igen kevés irónak adatott, s a franczia irodalomnak van akárhány -kitünősége, aki soha se viszi többre két-három kiadásnál. De még -ennél is nevezetesebb jelenség, hogy Aphrodite néhány hónap alatt -iskolát csinált. A nagy sikerek nyomában felburjánzó apró utánzatok -máris megtermettek; s a franczia könyvpiaczot immár valósággal -elárasztják az antik tárgyu novellák és regények, <i>Aphrodite</i> -nyomában a Ledák, Ariadnék és Dianák egész sora kompareált; egy -egész mythológia. Egyre több a fiatal iró, aki a Pierre Louys -eszközeivel próbál szerencsét, s ha sikerük jóval kevesebb is, -annyi bizonyos, hogy a müfajt egy időre divatossá tették.</p> -<p>Mindez rendkivüli dolog; de az már csoda, ami következik. Ennek -a franczia könyvnek, igaz, hogy szükebb, ha ugy tetszik: legszükebb -körben, de nálunk is kivételes sikere volt. Eljutott oda is, ahol -franczia <span class="pagenum"><a name="Page_274" id= -"Page_274">-274-</a></span> könyveket csak nagyritkán olvasnak; s -az irók és müvészek kis világában szinte rajongással beszéltek -róla. Aligha volt még franczia könyv, amelyet nálunk ennyien -olvastak, s ennyien megszerettek. Egy eleven Aphrodite sem -szerezhetett volna rövidebb időn nagyobb ismeretséget s ez nálunk, -a könyv-gyülölet ősi földjén, történt!…</p> -<p><i>Aphrodite</i>-nek ez a csodálatos hatása érdekesebb magánál a -könyvnél is. Mert ezt a hallatlan sikert maga a könyv nem -magyarázza meg.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Egy csodálatos szépségü hetaira sétál az alexandriai -tengerparton. Szemébe tünik egy férfinak, aki megszólitja:</p> -<p>– Jőjj velem.</p> -<p>A hetaira nem megy.</p> -<p>A férfi aranyat kinál neki. A leány mosolyog, s ismét nem-et -mond.</p> -<p>– Te nem tudod, ki vagyok! – szól a férfi.</p> -<p>– De igen – felel a leány. (Chrysisnek hivják, s Galileából -való.) – Te Demetrios vagy, a szobrász, aki Aphrodite templomát -épitette. Tudom, hogy kedvese vagy Berenice királynőnek; tudom, -hogy a királynő imád, s hogy nevében te uralkodol. De rám nézve -csak közönséges rabszolga vagy; mert láttál, tehát szeretsz.</p> -<p>Tudja azt is, hogy Demetriost imádják a nők; hogy százat -taszitott el magától, s hogy egy tuczat halt meg miatta. Aztán -elmondja, hogy ő Chrysis, az egész világé. És még se megy el -vele.</p> -<p>Demetrios azt hiszi, hogy elbánhatik vele erőszakkal Chrysis -ettől sem fél. Mert mit ér az?!</p> -<p>– Szeretsz. Tehát nemcsak azt akarod, hogy a <span class= -"pagenum"><a name="Page_275" id="Page_275">-275-</a></span> tied -legyek, hanem azt is, hogy oda adjam magamat neked önként, -egészen…</p> -<p>S Demetrios nem mond ellent neki.</p> -<p>– Hanem, tudod mit – folytatja Chrysis – tedd meg, amit kivánok, -s akkor szeretni foglak…</p> -<p>Chrysis eladó. De a föltételei kissé szigoruak.</p> -<p>Három büntettet követel Demetriostól. Egy tolvajlást, egy -gyilkosságot és egy szentségtörést. Lopja el s hozza el számára -Bacchisnak, a hetairának gyönyörü ezüst tükrét. Ölje meg egyik -kedvesét, a főpap feleségét s rabolja el tőle elefántcsont fésüjét. -S végül lopózzék be Aphrodite templomába, s lopja le az istennő -nyakáról hétsoros igazgyöngy nyakékét.</p> -<p>Demetrios dühbe jön, de Chrysis tovább suttog a fülébe:</p> -<p>– Majd meglátod, hogy az én szerelmem megéri, amit kérek -érte…</p> -<p>– Jó – szól Demetrios – holnap megkapod mind a hármat…</p> -<p>Demetrios unja a királynét, s ugy találja, hogy Chrysis méltó -rá, hogy elkövesse érte a három büntettet. Méltó rá, mert képes -volt ezt követelni tőle.</p> -<p>És megtartja a szavát.</p> -<p>Ellopja Bacchistól az ezüst tükröt. Ezért a bünért Bacchis -keresztre szögezteti egyik rabszolganőjét, akit a lopással -gyanusit. S Chrysis tanuja a kivégzésnek. Demetrios tehát már -müködik…</p> -<p>Igen, már müködik. Egy arany tüvel keresztül szurja alvó -kedvesének a kebelét s elrabolja az elefántcsont fésüt. A szegény -asszony neki ajándékozta volna örömmel, de Chrysis gyilkosságot -kivánt…</p> -<p>Aztán meglopja az istennőt is; leoldja nyakáról az -igazgyöngy-nyakéket; megvan a harmadik büntett is.</p> -<p>Bacchis nagy zenebonát csap a tükre miatt; megtalálják -<span class="pagenum"><a name="Page_276" id= -"Page_276">-276-</a></span> a főpap nejének holttestét; s rájönnek, -hogy szörnyü kezek az istennőt megrabolták. Az egész város -forrongásban van. Chrysis büszkén, boldogan siet a találkozóra.</p> -<p>S egy nagyravágyó gondolata támad. Demetrios, aki már ennyit -megtett érte, megölhetné a királynőt. Mért ne? Igy király lehetne. -S akkor… akkor ő királynéja lehetne ennek az egész birodalomnak, ő, -Chrysis, a hetaira!…</p> -<p>Demetrios már várja.</p> -<p>– Megtetted! Megtetted! – kiált Chrysis örömmel.</p> -<p>– Igen – szól Demetrios hidegen.</p> -<p>– Szeretlek, imádlak! – hálálkodik Chrysis. – Soha se éreztem -azt, amit most érzek! Most már tudom, mi a szerelem! Lásd, többet -adok neked, mint igértem. Neked adom a lelkemet is, amely szüz… -Gyere, hagyjuk el ezt a várost, menjünk el valahová, ahol nem lesz -senki, csak mi ketten. Olyan boldogok leszünk, mint soha senki e -földön. Soha egy szerető se tette meg azt, amit te értem tettél. De -soha egy asszony se szeretett ugy, mint ahogy én szeretlek! Csókolj -meg!</p> -<p>Demetrios azonban csak egy mosolylyal felel. Majd igy szól:</p> -<p>– Nem… Isten veled.</p> -<p>S ott akarja hagyni.</p> -<p>– Mi az? Mit mondasz? – hebeg Chrysis.</p> -<p>– Azt mondom, hogy: isten veled.</p> -<p>– Hogyan, hát nem te vagy az, aki…</p> -<p>– De igen. Amint megigértem.</p> -<p>– Akkor… nem értelek.</p> -<p>– Akár értesz, akár nem, az mindegy, Isten veled.</p> -<p>– Demetrios! Ez a hang!… Könyörgök!…</p> -<p>Hasztalan. Demetrios minden könyörgésre hideg marad. S azt -mondja a leánynak: <span class="pagenum"><a name="Page_277" id= -"Page_277">-277-</a></span></p> -<p>– Igen, megtettem, amit kivántál. S most át kellene adnom a -három ajándékot, cserébe azért az áldozatért, amit tőled kértem. Ha -teljesitettem a kivánságodat, azért történt, ugy-e, mert nagyra -tartottam az áldozatot, amit tőled kértem. Nos, most már nem -tulajdonitok neki ilyen nagy értéket, s nem kérek tőled semmit. -Tégy te is ugy, mint én s váljunk el.</p> -<p>– Tartsd meg az ajándékaidat! Téged akarlak! Csak téged!…</p> -<p>– Tudom. De én már nem akarlak.</p> -<p>S elmondja neki, hogy:</p> -<p>– Elkéstél vele. Már enyém voltál.</p> -<p>– Megőrültél? Mikor? Hol?</p> -<p>– Álmomban. Ah, mily szép voltál, Chrysis! Ezt a boldogságot -csak egyszer lehet érezni, másodszor nem. Nem vagyok olyan bolond, -hogy megrontsam a legédesebb emlékemet.</p> -<p>Chrysis azt hiszi, hogy Demetrios csufolódik vele, Demetrios -folytatja:</p> -<p>– Törődtél vele, mikor elmondtad, mit kivánsz, hogy tönkre -tehetem magamat, s hogy e háromszoros gaztett emléke mindig -megmarad bennem!…</p> -<p>– Azért tettem, hogy magamhoz kösselek. Nem lettél volna az -enyém, ha odaadom magamat.</p> -<p>– Jó. Ugy történt, amint akartad. Azt kivántad, hogy rabszolgád -legyek. Az voltam; nem sokáig ugyan, de az voltam. Most azonban -kiszabaditom magamat ebből a rabszolgaságból.</p> -<p>– Én vagyok a rabszolgád, Demetrios. Üss, verj, de szeress -aztán!</p> -<p>– Utállak…</p> -<p>– Ne hazudj. Szeretsz. De szégyelled, hogy megtetted, amit -kivántam. Hallgass rám, drágám! Ha csak ez bánt, én még többet -megteszek, mint amit te <span class="pagenum"><a name="Page_278" -id="Page_278">-278-</a></span> tettél. Kész vagyok minden -áldozatra, megteszek mindent, amit kivánsz. Csak szeress!</p> -<p>– Megteszel mindent, amit kivánok?</p> -<p>– Mindent.</p> -<p>– Esküdjél meg.</p> -<p>Chrysis megesküszik.</p> -<p>– De mondd hamar. Félek.</p> -<p>– Én nem kivánok tőled három ajándékot. Azt kivánom, hogy fogadd -el a három ajándékot, amelyre vágyódtál. Persze, te nem akartad -használni se a tükröt, se a fésüt, se a nyakéket. Lopott dolgokat -nem szokás viselni. Puszta kegyetlenségből kivántad, hogy ezt a -három gaztettet elkövessem. Nos hát használni fogod a tükröt, a -hajadba tüzöd a fésüt, s viselni fogod a nyakéket.</p> -<p>S aztán elmagyarázza neki, hogy egy elhagyatott helyen megleli a -három drágaságot.</p> -<p>– A tükröt a kezedbe veszed, a fésüt a hajadba tüzöd s a hét -gyöngysort a nyakadba akasztod. S aztán keresztül mégysz a városon. -A királyné katonái le fognak tartóztatni; de meglesz, amit -kivántál, s napkelte előtt meglátogatlak börtönödben.</p> -<p>Chrysis először vállat von. Csak nem lesz olyan bolond, hogy -megtartsa a szavát!…</p> -<p>De aztán fölébred benne a kiváncsiság. Látni akarja drága -ajándékait, megérinteni, legalább egy perczre. Hisz diadala csak -akkor lesz teljes!…</p> -<p>Demetriost majd csak visszahóditja valahogy. Mert bármily forrón -szeresse is, csak nem lesz oly őrült, hogy az élete árán igyekezzék -megnyerni szerelmét, mikor erre más mód is kinálkozik. Ámbár nem is -volna oly csunya vége: azután, hogy az egész világ előtt -büszkélkedhetett kincseivel, azután, hogy megismerhette a végtelen -szerelem minden boldogságát, meghalni egyszerre, egy pár pillanat -alatt… <span class="pagenum"><a name="Page_279" id= -"Page_279">-279-</a></span></p> -<p>S lassankint hatalmába ejti a kisértés. Elmegy a drágaságokért: -hajába dugja az elefántcsont fésüt, fölveszi a nyaklánczot, s -megnézi magát a tükörben…</p> -<p>Aztán magával viszi a rettentő drágaságokat.</p> -<p>Ma olyan dolgot fog látni a világ, aminőt nem látott ama nap -óta, amikor az istennő leszállott az Ida hegyére. Olyan dolgot fog -látni, amilyet még egyszer nem lát halandó szeme a világ -végezetéig…</p> -<p>S félig álomban, elmegy a világitó toronyig. Nem veszik észre, -hogy kinyitja a nyolczemeletes vörös torony ajtaját s aztán -becsapja maga után az ajtót…</p> -<p>Egyszerre százezer torok kiáltja:</p> -<p>– Aphrodite! Aphrodite!</p> -<p>A világitó tornyot körülfutó csiga-lépcsőzeten egy meztelen női -alak halad felfelé mondhatatlan bájjal és méltósággal. Egyik -kezében biborszerü fátyol, melylyel az esti szellő játszik, másik -kezében egy tükör, melyben a hunyó nap visszatükrözik.</p> -<p>S halad, halad; talán felmegy az égbe…</p> -<p>Chrysist elfogják; börtönbe vetik; bürköt kell innia.</p> -<p>Csak most jő tudatára annak, mit cselekedett: s fiatal testében -feltámad a vágy: megszabadulni, élni…</p> -<p>Demetrios megjelenik a börtönben, de Chrysis hiába rohan elébe -örömmel; végig megőrzi fagyos nyugalmát.</p> -<p>A börtönőr már hozza a bürökkel teli serleget. Chrysis -Demetriosra tekint, de az másfelé néz.</p> -<p>Chrysis ajkához emeli a serleget, aztán kiiszsza a méregnek a -felét. A másik felét oda nyujtja Demetriosnak. Amaz nem kér -belőle.</p> -<p>Ekkor a galileai leány felhajtja a serleget s kiiszsza a mérget -az utolsó cseppig. Ajakán keserü mosoly, melyben van egy kevés -megvetés is.</p> -<p>A bürök gyorsan hat. Pár percz, egy kis szédülés; <span class= -"pagenum"><a name="Page_280" id="Page_280">-280-</a></span> a láb, -a térd érzéketlenné válnak… Még egy tekintet Demetrios felé… Aztán -a két szép szem kialszik örökre.</p> -<p>A jelen levő katonák egyike azt véli, hogy a börtönben álló -nagyurat valaha gyöngéd emlékek füzhették a kivégzetthez s kardja -hegyével levág a kövön elterülő szőke hajból egy kis darabot.</p> -<p>Demetrios megérinti a puha hajfürtöt s lassankint szétmorzsolja -ujjai között; aztán rálép s összekeveri a porral…</p> -<p>Végezetül pedig megszerzi a holttestet, hogy lemintázza. -Bezárkózik a halottal; s a minta, a holttest, mintha szerelmi -mámorban feküdnék előtte… Orrlyukából egy vércsepp átszivárog félig -nyilt ajkai közé.</p> -<p>A müvész pedig alkot s az agyag nemsokára formát ölt ujjai -között.</p> -<p>Ime, ez a galileai Chrysis históriája.</p> -<h3>II.</h3> -<p>Elmondtam Chrysis históriáját. Mire emlékeztet inkább ez a -vázlat? Kelet tanulságokkal teli meséire? Vagy nyugat drámáira, -melyekben a tanulság közömbös, ellenben a fődolog az, hogy: „Lám, -ilyen az élet; lám, ilyen dolgokra képes a szenvedély?“ Kihez áll -közelebb ez a galileai leány? A mesebeli Százszorszépekhez? A -fabliau-k, a románczok és az operák hősnőihez? A fantasztikus -történetek szép szörnyeihez? Vagy ama nagy „amoureuse“-ökhöz, akik -a modern regény és dráma fölfedezései? Mese-e ez az -<i>Aphrodite</i>? Filozófiai elbeszélés, ahogy a mesét ujabban -nevezik? Vagy egyszerüen: regény, ami azt akarja mondani, hogy: -„nem mese az, gyermek?“ Mi ez a Pierre Louys? Poéta, aki mesét -mesére sző, hogy a sok szines fantazmagóriával, mint megannyi -lampionnal, egy jelszót, egy nagy igazságot <span class= -"pagenum"><a name="Page_281" id="Page_281">-281-</a></span> -világitson meg, vagy regényiró, a szónak mai értelmében, aki nem -vadászsza az általános igazságokat, hanem kiszakit abból, amit -látott, egy darabot s azt mondja: „Vegyétek; ez az élet.“</p> -<p>Ez a kérdés egy cseppet sem mellékes. Ujabban a „conte bleu“ és -a „conte philosophique“ nagyon divatossá lett. Az egyik is, a másik -is, csak „költemény prózában“. Mindössze abban különböznek -egymástól, hogy amaz csak a fantáziára támaszkodik, emez pedig -félig a képzeletre, félig az erudiczióra. De mind a kettőnek, a -dolog természeténél fogva, mások a törvényei, mint a regénynek. A -„conte“ czélja mindig egy általános igazság; ami a mesében van, -mind csak arra van hivatva, hogy ezt az igazságot illusztrálja. Ez -a „conte“ legfőbb törvénye. Minél több benne a szin, annál -elevenebb, tehát annál igazabb a mese; s hogy a mesélő honnan veszi -a szineit, az az ő dolga. Lehet festékes palettája maga a -szivárvány; a szép korlátai között nagy, igen nagy az ő szabadsága. -Ehhez képest alakjai lehetnek misztikusak, lehetnek óriások és -törpék, emberfölötti lények és szörnyetegek, lehetnek százesztendős -öregek, akik a gyermekek vagy a gnómok nyelvén beszélnek, lehetnek -öntudatlan lények, akiknek a testvérei a madarak és a virágok. -Fabulájának nincs egyéb törvénye, mint hogy logikus, magával -megegyező s harmonikus legyen; se az élettel, se a kétszerkettővel -nem kell számolnia. Megtörténik, hogy ez a fabula az életből való; -ilyenkor az iró fantasztikus világba helyezi az alakjait; csillogó -tarka-barka köntöst akaszt rájuk, hogy felismerhetetlenné tegye -őket s fabuláját tele szövi détailokkal, melyek csupa -hihetetlenségek: „Mese, mese, meskete.“ Összehozza egy terembe -három különböző világ gondolkozó világát, három mesés figurában; s -gyönyörködve olvassuk, mint gázol mesélőnk azon, <span class= -"pagenum"><a name="Page_282" id="Page_282">-282-</a></span> amit mi -valóságnak tartunk. Mert mindez itt detail-kérdés; s ebben a -pontban a mesélőnek carte-blanche-a van. A regényirónál, -ellenkezőleg ebben a pontban van a „Hic Rhodus, hic salta“. A -regényben a détail minden; ha a détail-ai nem igazak, az egész -regény nem ér egy hajitófát.</p> -<p>Mese-e, vagy regény <i>Aphrodite</i>? Egy párisi szobrász meg -egy párisi cocotte története: antik köntösbe bujtatott figurákkal, -csodás détail-okkal? Egy darabig azt hihetnők, igen. De aztán le -kell mondanunk erről a föltevésről. Helyezzük át gondolatban -Demetriost és Chrysist a mai életviszonyok közé – ahogy Sarcey -szokta tenni Corneille és Racine alakjaival, hogy örök időknek -szóló igazságukat bizonyitsa – s be kell látnunk, hogy drámájuk -második része a mi világunkban nemcsak materiális, hanem -egyszersmind erkölcsi lehetetlenség. A párisi szobrász boszut -állhat, de nem állhat boszut ilyen antik kegyetlenséggel. A mi -időnkben nem képzelhető ember, akiben a szép iránti érzék és a -neronizmus oly békén megférjenek egymással, mint Demetriosban. (Ne -felejtsük el, hogy csak egy szavába kerülne Chrysist megmenteni.) S -itt nem egy détailról van szó (mint aminő pl. Aphrodisia kivégzése, -vagy a főpapné meggyilkolása), hanem a dráma nagy fordulójáról. -Szóval arról a föltevésről, hogy egy antik mezbe bujtatott párisi -történettel van dolgunk, le kell mondanunk. De, ha <i>Aphrodite</i> -mese, hol e mesének a köteles „igazság“-a? A tanulság valami afféle -volna, aminő a <i>Handschuh</i>-é. Chrysis esete leginkább a -Fräulein Kunigunde esetéhez hasonlit, s az általános igazság -ilyenformán hangzanék: „Oh, asszonyok, ne követeljetek a férfiaktól -nagy hiuságotokban mindenféle szörnyüségeket; mert annak a -férfinak, aki képes megtenni ezeket a szörnyüségeket, rabszolgái -lesztek, <span class="pagenum"><a name="Page_283" id= -"Page_283">-283-</a></span> sőt áldozatai.“ Ez valamivel több, s -valamivel kevesebb (mert nem oly kétségtelen), mint a Schiller -kissé polgárias „moralité“-ja. Semmi esetre se olyan ötlet, melyet -érdemes volna a históriás képek egész sorozatával bizonyitani. -Ehhez a gombhoz kissé kár lett volna himzett palástot varrni.</p> -<p>De Pierre Louys nem is ezért a tanulságért irta meg -<i>Aphrodité</i>-jét. Előszavában elmondja, hogy mit akart mondani. -Ime, néhány szó ebből az előszóból:</p> -<p>„A görögök a szerelmet a legfőbb erénynek, s minden nagy dolog -szülő-anyjának tekintették“…</p> -<p>„Az antik morál azt tartotta, hogy nincs szentebb dolog a nap -alatt, mint a fizikai szerelem s nincs szebb, mint az emberi -test“…</p> -<p>„Az érzékiség az értelmi fejlődésnek egy titokzatos -alapföltétele“…</p> -<p>„Azok a nagyvárosok, amelyeket az egész világ uralt, Babylon, -Alexandria, Athen, Róma, Velencze, Páris, valamely általános -törvénynél fogva, annál nagyobb kicsapongásban éltek, minél nagyobb -volt a hatalmuk, mintha feslettségük fényüknek alap-föltétele lett -volna“…</p> -<p>„Legyen szabad azoknak, akik örökkön sajnálni fogják, hogy nem -ismerhették a földnek ezt a mámoros ifjuságát, melyet az antik -világnak nevezünk, gondolatban bele élni magukat ama korba“… -stb.</p> -<p>S huszonöt évére hivatkozván, erősen kikel ama hipokriták ellen, -akik a szerelmet morállal etc. akarják fegyelmezni.</p> -<p>Huszonötéves emberekkel megesik, hogy ujra fölfedezik a -szerelmet. (Ámbár vannak rossz fiuk, akik előtt sokkal korábban -nincs uj a nap alatt.) Ez a lelkesedés mindig megnyerő, de valljuk -meg, amit Louys az antik világról kisüt, az olyan régi dolog, mint -maga <span class="pagenum"><a name="Page_284" id= -"Page_284">-284-</a></span> az antik világ. S különös, ha könyve a -szerelem himnusza és az antik világ glorifikálása akar lenni, ezt a -czélját meglehetős szerencsétlenül szolgálja, mert mig a -szerelemnek jóformán csak a perverzitásairól beszél – a férfi és a -nő közti szerelmet csak egy álom-képben irja le – másrészt sokkal -többet foglalkozik az antik világnak egyes árnyék-oldalaival, mint -minden „mámoros ifjuságá“-val. Azok, akik <i>Aphrodité</i>-ben a -szerelemnek élnek, többnyire igen drágán fizetik meg mámoros -ifjuságukat, pusztán azért, mert a szerelemnek éltek. Aphrodisia, -Touni, Chrysis, mennyi vér két-három nap alatt!… S félő, hogy azok -közül, akik nem ismerhették a földnek ezt az ifjuságát, sokan -találkoznak, akik nem fogják örökkön sajnálni ezeket a szép időket, -amikor Ámor és a halálfej minduntalan együtt ólálkodtak az ágyak -körül. A szerelem, végre, a körülményekhez képest, ma is elég jól -érzi magát, s a moralisták trucczára békén végzi áldásos müködését; -viszont azt, ami elmult: a keresztre szögezést, a vértől csepegő -arany tüt, meg a bürköt, bármily poétikus és szines dolgok is -különben, nem érdemes oly élénken sajnálni.</p> -<p>Igy, kényelmes szobában, lámpafénynél ülve, kivált ha az egyes -fejezetek között elgondoljuk, hogy igazságszolgáltatásunk jó, s -hogy türhető közbiztonsági viszonyok közt élünk: bizonyára -gyönyörünek találjuk az antik világot. Mindenesetre jobb olvasni -róla, mint volt benne élni. Aki ezt a világot elevenné tudja tenni -a tagadhatatlanul nyárspolgár, de ismeretre vágyó epigonok előtt: -az kétségtelenül jó munkát végzett. Még akkor is, ha csak a milieut -sikerült elevenné tennie, az emberek lelkét nem.</p> -<p>Igaz, hogy ez nem is volt könnyü dolog. Történeti regényt irni -olyan alakokról, akik több mint kétezer <span class= -"pagenum"><a name="Page_285" id="Page_285">-285-</a></span> éve -halottak! Pedig az előszó és a czimlap („Moeurs antiques“) igazat -mondanak: csakugyan történeti regénynyel van dolgunk. Ami az -alakokon első pillanatra fantasztikus köntösnek látszik, az -kosztüm; a „couleur locale“ apróságai nem rózsafán termettek, hanem -anyától lettek: nem puszta fantázia, hanem egyszersmind az -erudiczió alkotásai. S jegyezzük meg mindjárt, hogy Louys kitünő -ismerője annak a világnak, amelyet fest; ahol vét, nem azért vét, -mintha keveset tudna, hanem mert kitalál.</p> -<p>Teljességgel nem ambicziója, hogy oktasson bennünket. Ugy kell -rájönnünk (a Demetrios és Berenice királynő neveiből), hogy -<i>Aphrodite</i> harmadfél századdal időszámitásunk előtt, a -harmadik Ptolemeus, Euergetes idejében játszik. Ennek a felesége -volt Berenice (ezen a néven a második), aki kedvesét: Demetriost, -féltékenységből megölette, kitudódván, hogy Demetrios nemcsak -Berenicenek, hanem Berenice mamájának is udvarolt.</p> -<p>Demetrios tehát csak egy vérfolt a históriában. A legenda -valamivel többet mond. E szerint Berenice királyné, mikor magához -tért első dühéből, rettenetesen megbánta, hogy Demetriost -kivégeztette, s kétségbeesetten siratta meggyilkolt szeretőjét. -Mély gyászában levágta gyönyörü aranyszőke haját – nem akart többé -a férfiaknak tetszeni, mert hisz olyan férfi, mint Demetrios, nem -lehetett még egy a világon – s az arany szinü ékességét letette, -Aphrodite templomában, az istennő lábai elé. Az istenek azonban -ellopták a ragyogó szőkeséget s felvitték az égbe. Ott csillag lett -belőle; az asztronomusok ma is ugy hivják ezt a csillag-képletet, -hogy: a <i>Berenice hajfürtjei</i>.</p> -<p>Pierre Louys-nál Berenice csak mint másodrangu személy szerepel. -Mint elhanyagolt, de annál inkább lángoló kedves, akit Demetrios -már alaposan un. A <span class="pagenum"><a name="Page_286" id= -"Page_286">-286-</a></span> szerző többször czélozgat rá, hogy -ebből a dologból még baj lesz, s hogy ez az asszony egykor még ki -fogja végeztetni Demetriost. De idáig már nem terjed a regény; ugy -látszik, a szerző maga is megelégelte a vért. Szóval, Berenice -jóformán csak keresztül sétál a regényen, pedig alighanem az ő -mesés szépsége és legendás szenvedélye volt az, ami e csillogással -és vérrel teli könyv megirásához az első ideát adta. Szőke haját át -kellett engednie Chrysisnek, s ez a szőke haj volt mindaz, amit -Louys a legendából megtartott. A história apró-cseprő adataival -egyáltalán nem is törődött, amivel különben nem hanyagolt el sokat, -mert ezek az adatok soványak, semmitmondók.</p> -<p>De hát egy történeti regénynek az értéke nem is attól függ, hogy -mennyiben támaszkodik az annalesekre, s hány véka históriai -faktumot foglal magában. Vannak történeti regények, melyek az -adatok bősége és hitelessége tekintetében vetekednek bármely -kompendiummal, hanem azért egy batkát sem érnek; viszont vannak -mások, melyekben csak egy morzsányi az adat, s mégis kitünőek, mert -visszatükrözik az illető kor lelkét. A történeti regény nem akkor -jó, ha tele van hasznos tudnivalóval, hanem ha meg tudja -eleveniteni azt a világot, amelyről beszél, s ha uj életre tudja -kelteni azokat az embereket, akik ebben az eltünt világban éreztek, -gondolkoztak.</p> -<p>A feladat könnyebbik része Louysnak fényesen sikerült. Magát a -milieut rendkivüli erővel festette meg, s a hajdani Alexandriát, -magát a várost ugy meg tudta eleveniteni, hogy könyvének ezek a -képei szinte felejthetetlenek. Az ó-kor Párisát egész ragyogásában -látjuk; s mily üde szinek, mily lágy tónusok!… Louys pompás leiró, -s a Didascalion képe igazán mesteri. Itt nyilatkozik meg -zsenialitása egész teljességében; <span class="pagenum"><a name= -"Page_287" id="Page_287">-287-</a></span> másutt… de várjunk. -Siessünk megjegyezni, hogy ennek az elsőrangu irói talentumnak -egyes alkotó részei: a nagyon jó szem, feltünő érzék a formák, a -szinek, szóval a pittoresque iránt, üde fantázia, melynek -gazdagságait szolid, fiatal embernél példátlan erudiczió növeli, s -végül a kifejezésnek az a rendkivüli hatalma, mely a primae classis -irók kiváltsága. Nem nagy komponáló, nem valami erős gondolkozó, s -még kevésbbé kiváló psycholog; de született poéta, még pedig olyan -poéta, akiben egy festő veszett el. Röviden: Théophile Gautier, -második kiadásban.</p> -<p>Épp oly kedvelője az exotikusnak, a szinesnek, a bizarrnak, mint -ama nagy elődje. Az arany, a bibor, a rózsák és a csillagok, az -elefántcsont, a kagylók, a smaragd szinü bor- és a lángszinü szemek -birodalmának született trónkövetelője.</p> -<p>S amiképpen Théophile Gautier-t, az emberi lélekből Louys-t is -csak a rejtelmek érdeklik. Ő is csak abracadabrá-kat talál ott, de -mig Théophile Gautier valóságos Nostradamusa volt ezeknek a -rejtelmeknek, az ő abracadabrái megmaradnak ákom-bákomoknak.</p> -<p>Alexandriát, a várost, a tengerpart bellevue-jét, a parkok és a -temetők egyes paysage-ait, a lakások, a ruházat, a hajdankori -életmód és berendezkedés holt természetét, a letünt idők összes -külsőségeit, mesteri erővel tudta megeleveniteni, gyönyörü képet -fest az agorán nyüzsgő vagy a tengerparton fel s alá hullámzó -tömegről, a hetairák külön városáról (ezernégyszáz virág egy -roppant kirakatban) stb., de nem tudta megeleveniteni e letünt -világból az embert. Mert Demetrios és Chrysis nem azok, hanem -szfinxek.</p> -<p>Szfinxek, nem azért, mert Demetriosnak a hirtelen szenvedélye, -vállalkozása, büntettei, intenziv álma, lelki elváltozása, rögtönös -kihülése, pokoli ötlete, utolsó <span class="pagenum"><a name= -"Page_288" id="Page_288">-288-</a></span> embertelensége és a -halottal szemben tanusitott „esthetic“ kegyetlenségei, vagy Chrysis -esztelen nagyravágyása, egy éj alatt kivirágzott, végzetes -szerelme, mesés, öngyilkos hiusága, stb., stb., hihetetleneknek -tünnek fel. Oh, nem ezért. Mindezt érthetővé lehetett volna tenni. -Annyival inkább, mert az ember akkor közelebb volt a bünhöz is, a -nagysághoz is, mint mai napság, jobban értette a szépet s kevésbbé -irtózott a vértől, mint mi, vén gyermekek, s Demetrios, a -históriai, bizonyára szintén aczél-idegü legény volt, akiben nem -lakoztak keresztény gyöngédségek, s az „emberi szenvedésnek ama -tisztelete“, amelyről Bourget beszél. Annyival inkább, mert az -asszonyi lélek, még a hetairában is, öröktől fogva képes volt -minden nagy dologra, különösen: vétekben, szerelemben és -hiuságban.</p> -<p>Nem ezért szfinxek. Mindezt meg lehetett volna magyarázni, el -lehetett volna hitetni. De Louys nem magyaráz. Megveti az -analizálást. Nem kommentálja az alakjait. Igy akarja őket. Bizik -benne, hogy igy is az élet hatását teszik.</p> -<p>De nem teszik az élet hatását.</p> -<p>Igazán nem lett volna szükség rá, hogy kommentálja, ha ők maguk -beszélnek. De nem beszélnek. Drámájokból az egész -<i>Aphrodité</i>-ben nincs több, mint amennyit vázlatom idézett. -Két jelenet e dráma; szinte szó szerint adtam, amit a hős és a -hősnő lelki életükből velünk közölni méltóztatnak.</p> -<p>Ez nem az antik ember kevés-szavusága, ez a viziók -élettelensége.</p> -<p>S hogy mihelyt beszéltetni kezdi az alakjait, mennyire tétovázó -a Louys tehetsége, arra, ime, egy pár szembeszökő példa. A fuvaros -leány több helyütt ugy beszél, mint a bölcsek és a költők; többek -közt van egy három oldalas szónoklata. Djala, a szolgáló leány, -<span class="pagenum"><a name="Page_289" id= -"Page_289">-289-</a></span> Chrysis bájait dicséri. Ezek a -hasonlatok (lapokon át) az <i>Énekek énekének</i> apró utánzatai. -Ez még hagyján; végre is, Chrysis galileai leány. De annál -különösebben hangzanak az egymást szerető leányok vallomásai, meg -Aphrodite imádása, vagy tiz különböző ajkon. Ezekből a szavakból -már nem görög szellem szól; ezt a nyelvet csak az értheti meg, aki -járatos az erotikus irodalomban s ráismer Dsajadéva, a hindu költő -hangjára. És a lakoma! Mily hamisan hangzik Bacchis és társnői -ajkán a Louys filozófiája! Hisz épp azért voltak olyanok, aminők, -mert életüket nem „betegitette halványra“ ez a meditálás! Mily más -a <i>Thaïs</i> bankettje! Amit a Thaïs filozófusai mondanak, az -akkori gondolkozás-világ, a maga különböző árnyalataiban. Amit -Bacchis lakomáján beszélnek, az a Louys sütetje.</p> -<p>S Louys előszavában <i>Thaïs</i>-t kicsinyli! (Mert Thaïs -megtér; de hisz a paganizmusnak nincs gyönyörübb dicsérete, mint ez -a csudálatos remekmü! Igazán kár Anatole Francet juttatnia -eszünkbe. Ha <i>Thaïs</i>-ra, vagy Flaubert <i>Salammbo</i>-jára és -<i>Cleopatra</i>-jára gondolunk, ez <i>Aphrodité</i>-nek nem igen -válik előnyére.</p> -<p>Mindegy; a Louys nagy talentuma igy is sokat igér. De e -tekintetben kissé aggasztó jelenség, hogy Louys rosszhiszemü. -Rosszhiszemü, akár Marcel Prévost, csakhogy más arczot vág a -dologhoz. Prévost szemenszedett „pajzánságokat“ válogat össze, s -aztán a fejét csóválja hozzá: „Ez nem helyes! Mindez nem helyes!“ -Louys valamivel kevésbbé hipokrita. Ő csak helyesel, mindent -helyesel…</p> -<p>Erről a témáról bajos beszélni. Szóval <i>Aphrodite</i> tele van -az „amor lesbicus“ képeivel, s ez nem lehet minden szándékosság -nélkül. Vannak dolgok, amelyekkel mindig bizton hatni, s ugy -látszik, az a nagy <span class="pagenum"><a name="Page_290" id= -"Page_290">-290-</a></span> könyvárusi siker Louys-nak nem is volt -olyan nagy meglepetés…</p> -<p>Barátai erre tudnak egy mentséget. Louys néhány esztendővel -ezelőtt halálos beteg volt, s ugyanakkor egy vagyont örökölt. Az -orvosok kimondták rá a szentencziát: két évig elélhet, tovább egy -perczig se. Louys ugy gondolkozott, hogy a hátra lévő két esztendő -alatt kár volna morfondálni; okosabb lesz elverni az örökséget s -mulatva menni át a halálba. (Mint a Dickens matrózai, akik, szemben -a biztos halállal, leitták magukat, s részegen mentek a -másvilágra.) Kapta magát, elutazott délre, s élt a szerelemnek. A -két esztendő elmult, Louys elverte az örökséget, s meggyógyult. -Most irással kénytelen a kenyerét megkeresni, de azóta mindig tele -a feje erotikus képekkel. Majd ki fogja heverni…</p> -<p>Mindez nem teszi érthetővé, mért kisértik éppen az „amor -lesbicus“ viziói?… S mennyire gyönyörködik benne!… Majdnem annyira, -mint azok a cocotte-ok, akik a divatos könyvek leghüségesebb -vásárlói.</p> -<p>Ez volna <i>Aphrodite</i> sikerének titka? Nem. Ez jelenthet -néhány ezer példányt, de az irodalmi sikert nem az efféle -érdeklődés csinálja. Hisz van egy egész „pajkos“ irodalom; alig -hogy tengődik a szegény.</p> -<p>Mi hát a kivételes hatás titka, ha ezt a hatást se az ilyen -kancsal érdeklődés, se maga a könyv nem magyarázza meg?</p> -<p>A rébusz megfejtése, ugy hiszem, a következő:</p> -<p>Nagyon elszaporodtak a reáliskolák, számüztük a görög nyelvet, s -kezdjük belátni, hogy nagy bolondot cselekedtünk. Lemondottunk, -önként, egy világról, mely még emlékeiben is maga a szépség és a -ragyogás. S most kezdjük szánni-bánni büneinket. Immár boldogok -vagyunk, ha valaki erről a világról beszél nekünk, a <span class= -"pagenum"><a name="Page_291" id="Page_291">-291-</a></span> melyről -nemrégiben tudni se akartunk. Fölfedezzük ujra, s bolondul örölünk -neki.</p> -<p>Vannak ily fordulatok. Az arisztokrácziát soha se tartotta a -világ olyan nagy tiszteletben, mint amilyen tiszteletben tartjuk -azóta, hogy meg van fosztva kiváltságaitól.</p> -<p>A szépnek soha se volt annyi fanatikusa, mint most, mikor a -világ csupa szürkeség és formátlanság, csupa köd és sár. S a -szerelem, az egykor mindenható szerelem, soha se imponált annyira -az embereknek, mint ma, amikor immár távozóban van a világról, mint -az utolsó bölény.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_292" id= -"Page_292">-292-</a></span></p> -<h2>CLAUDINE.</h2> -<p>Egy Willy álnév alá rejtőző franczia iró 1891-ben és 1892-ben -három kötetet<a name="FNanchor_13" id="FNanchor_13"></a><a href= -"#Footnote_13" class="fnanchor">13)</a> tett közzé egy bizonyos -Claudine viselt dolgairól. Az első kötetnek „Claudine à l’École“ -volt a czime; a másodiké: „Claudine à Paris“; a harmadik kötet -Claudine házaséletét irta le: „Claudine en ménage“ czimen. E három -kötetnek olyan könyvárusi siker jutott osztályrészül, aminőre a -kontinensen csak Zola hivatkozhatik. Az első kettőből rövid időn -százhuszezer példányt adtak el; a harmadikból még többet.</p> -<p>A hasonló anyagi eredmény Párisban se olyan mindennapos dolog, -mint ahogy nálunk sokan képzelik. Guy de Maupassant, akiben minden -irói erény megvolt arra, hogy az egész világnak tessék, soha se -vitte ennyire. Alphonse Daudet legszebb munkái – <i>Fromont</i> és -<i>Sapho</i> kivételével – nem értek el husznál több kiadást; -Cherbuliez, aki a lelkesebb, de egyszersmind finnyásabb -regény-fogyasztók favorizált szállitója volt, ötezer példányt se -adhatott el egy-egy <span class="pagenum"><a name="Page_293" id= -"Page_293">-293-</a></span> könyvéből. Az „Assomoir“-ról, -„Nana“-ról s még egy pár Zola-regényről nem beszélve, amelyek -rekordját eddig csak Angliában és Amerikában multák felül, -mindössze öt-hat franczia regény tett szert a Claudine-ét -megközelitő piaczi sikerre: Pierre Louys „Aphrodite“-je, Marcel -Prévost és Octave Mirbeau egyes kötetei, és még egy-kettő. -Megjegyzendő, hogy e sikerek mindegyikének volt valami külön -magyarázata. Octave Mirbeau tulajdonképpen pamfletista; példátlan, -százakat meg százakat sebző személyeskedései az egész élő -Francziaországot érdekelték; hallatlan szabadszájusága s a -disznólkodás terén kifejtett bravurjai meghóditották neki a -közömbös kiváncsiak sokaságát is. Pierre Louys „Aphrodite“-je, bár -kiváló müvészettel irt, de erotikával teli munka. A kétszinü és -ravasz Marcel Prévost nem olyan illetlen, mint amazok, de ő is az -erotikusoktól hóditott motivumokkal és sajátosságokkal tett szert -kivételes népszerüségére.</p> -<p>Szóval természetes, hogy fölébred a kiváncsiság: vajjon mi lehet -ezekben az uj regényekben, ami a sárga boritékos kötetek müvelt -vevőinek ezt a rendkivüli érdeklődését valamennyire -megmagyarázhatja? Olyan irói zseni nyilatkoznék meg a -trilógiájában, amelynek az ereje egyszerre megváltoztatta volna a -dolgok rendjét, ez az uj Orfeusz meg tudná inditani még a köveket -is? Nem. Az első iv elolvasása után tisztában lehetünk vele, hogy -az álnevü szerző csak igen-igen ügyes iró. Akkor hát mégis az -erotika hatalmára kell gondolnunk – de mit lehet mondani ebben a -genreban, amit eddig még nem mondtak el? Lehetséges-e Mirbeaut -tulliczitálni? Ugy-e nem?</p> -<p>Nos, Claudine trilógiája nem erotikus képek gyüjteménye, nem -pornografia. Sokkal veszedelmesebb valami <span class= -"pagenum"><a name="Page_294" id="Page_294">-294-</a></span> ez. A -pornografia érzéki jelenetek leirását adja, azzal az immorális, az -irodalom hivatását megcsufoló czélzattal, hogy izgatólag hasson az -efféle ingert kivánó, beteges képzeletre. Willy nem ad ilyes -leirásokat; nem részletezi a „jelenet“-eket, nem nyujt képeket, nem -illetlen, valami nagyon szabadszájunak se mondható. A tónusa -irodalmi; a mondataiba, vagy regényeinek egyes helyeibe, -passzusaiba czenzura vagy biróság nem igen köthetne bele. Meglehet, -hogy akárhány tiszta lelkü asszony egy kukkot se értene meg belőle. -Willy nem a naivakhoz szól, hanem azokhoz, akik megértik – s -virágnyelven szól. Csak keresztülsiklik az örvények felett (de mi -van ezekben az örvényekben!…) és nem igen mond olyat, amit egy -szalonban nem ismételhetne el. Csakhogy ahhoz a munkához képest, -amelyet Willy végez, a pornografia szinte falusi „gauloiserie“-nak -tünik fel. Willy mellett Seingalti Casanova Jakab egy nagyokat -hazudó, jámbor öreg bácsi.</p> -<p>Hogy lehető röviden jellemezhessük ezt a trilógiát – Willy -témája: a perverzitás. Ez se uj dolog a franczia irodalomban. A már -többször emlitett Mirbeau egy egész hajórakomány ocsmányságot irt -össze erről a csunya tárgyról. Már előbb többen bevezették az -irodalomba ezt a visszataszitó sujet-t. A „Claudine en ménage“ -például Adolphe Belot-nak „Mlle Giraud, ma femme“ czimü könyvére -emlékeztet. De ez a régi iró-mesterember megelégedett egy -alap-disznósággal; neki ez is elég volt arra, hogy kierőszakolja a -kiváncsiságot és érdeklődést. Vakmerősége csak odáig terjedt, hogy -vakmerő témát választott; aztán nagy vigyázva tánczolta körül a -maga választotta psychopathologikus esetet. Rosszhiszemü volt, de -valósággal ártatlan Willyhez képest. Messziről mutogatott rá a -betegségre, <span class="pagenum"><a name="Page_295" id= -"Page_295">-295-</a></span> s adta a szörnyüködőt. Willy egy -cseppet se szörnyüködik; ő már tul van azon, hogy ezt a betegséget -szörnyünek találja. Jóformán egyebet se lát maga körül, mint ilyes -betegségeket. S mig Mirbeau, a felháborodott szatirikust játszva, -bocsánat a szóért, de ráköpött a tulajdon kóreseteire, Willy -lehajol betegeihez, megértetni iparkodik s regényhősökké avatja fel -őket.</p> -<p>Jellemző erre a munkára nézve, hogy csaknem valamennyi részletét -le lehetne forditani, ugyszólván minden aggodalom nélkül, de a -tartalmát, a meséjét szinte lehetetlen elmondani a magyar -olvasónak, mert hisz a kivonatolás munkája határozott szavakat -kiván. Egy dologra mégis rá kell mutatnunk, hogy megértessük, mi -az, amiben Willy minden elődét tulszárnyalja. A „Claudine en -ménage“ tárgya az a, mondjuk igy: tulságos barátság, amelylyel -Renaud felesége, Claudine, egy Rézi nevü bécsi asszony iránt -viseltetik. Rézi férjének nem tetszik ez a barátság, bár Rézi rajta -van, hogy barátnőjéhez való vonzódását férje előtt futó -ismeretségnek tüntesse fel, Renaud ellenben protegálja és elősegiti -az amugy is tulságos bizalmasságot. Claudine, aki férjét is -szereti, nemcsak a barátnőjét, azzal bünhődik, hogy férje maga is -megkedveli Rézit s hütlenné válik feleségéhez, mert Rézi, aki -különben nem olyan „kétlaki“, mint Claudine, kénytelen meghálálni a -Renaud hihetetlenül tulságos szivességeit.</p> -<p>De ennyi is elég a meséből arra, hogy kevés szóval meg lehessen -mondani, mivel liczitálta tul Willy nemcsak Mirbeauékat, hanem az -egész régi módi irodalmat, az antikot is ideértve. Willy Claudine -és Rézi vonzalmának fejlődését ugy adja elő, mint ahogy Octave -Feuillet rajzolja „Julia Trécoeur“ szenvedélyének egyes étape-jait -és elbukásának körülményeit. <span class="pagenum"><a name= -"Page_296" id="Page_296">-296-</a></span> Nem felfujt novella, -egész regény ez; lelki küzdelmekkel, kalandokkal, akadályokkal, a -véletlen szereplésével, s ehhez képest mindenféle metamorfózissal -teljes regény, melyben az emberek folyton-folyvást küzdenek az -érzéseikkel, csak azért, hogy végül elbukjanak. A betegek nem mint -betegek, hanem mint érdekes személyiségek, az érzelgős és -szenvedélyeket rajzoló regény tetszetős jelmezeiben jelennek meg az -olvasó előtt. Olyan költőileg éreznek, olyan intenziv lelki életet -élnek, hogy – a Willy számitása nyilvánvaló: mindez a Claudine-ok -és Rézik számára van irva…</p> -<p>De ez még nem minden. Eddig két betegről volt szó, akik egy -bizonyos perverzitásban szenvednek; meg kellene emliteni egy -harmadikat is, akinek a perverzitása még undokabb; de itt van -mindenekfelett a főalak, Renaud, akinek egész gondolkozása, egész -lelke: maga a perverzitás. Ebből már kihalt minden természetes és -erkölcsi érzés; amire a normális ember csak irtózattal gondolhatna, -rá nézve, ellenkezőleg, csak érdekes és izgató. Meglehet, hogy -élnek ilyen teremtmények, akiket a teljes enerváltság -kivetkőztetett egész emberségükből, akiket a beteges kiváncsiság -megrontott a lelkük fenekéig, de ez már nem is a métely, hanem -egyszerüen a rákfene. S mig az első kettő legalább küzködik és -gyötrődik, s akarata ellenére enged az agyvelejében pusztitó -betegségnek, ez a rákfene tudatos és nyugodt, mint egy görög bölcs. -Willy ezt az alakot tipusnak tekinti – amivel bizonynyal eleget -mondtunk.</p> -<p>És <i>ez az</i>, ami Európa müvelt regényolvasóit egy idő óta -mindennél jobban érdekli! Mert az ódiumot nem hárithatjuk -egyes-egyedül Francziaországra. Tudvalevő, hogy a franczia -könyvpiacz sárga boritékos köteteinek <span class= -"pagenum"><a name="Page_297" id="Page_297">-297-</a></span> egész -Európában, különösen Oroszországban, Belgiumban, Angliában, -Olaszországban, de Ausztria-Magyarországban, Romániában és -Németországban és másutt is, nevezetes klientélája van, mely az -amerikaival együtt csaknem akkora, mint a párisi vevőközönség. -(Francziaország vidéke valahova a liszta aljára kerülne.) Ez az, -ami a „nép“-nek kell, azaz hogy nem a népnek, nem a tömegnek, hanem -a müveltebbeknek, a kiválasztottaknak, a jómódban élőknek! Európa -müvelt társadalmát sulyosan vádolja ez a könyvárusi siker. Mert ha -azok a dolgok, amelyeket felemliteni is csak a legnagyobb -óvatossággal lehet, ennyire érdeklik a franczia könyvpiacz -klientéláját, ez nem jelenthet egyebet, minthogy a szóban forgó -közönség máskor is sokat foglalkozik, ha csak gondolatban is, a -Willy témáival. Nem jelenthet egyebet, mint hogy ez a közönség -megérti a Renaud-kat és Claudine-okat s ráismer bizonyos -megfigyelésekre, vagy legalább szivesen hall ezekről. Higyjük a -jobbat, hogy ezt a könyvet sok ezer cocotte vette meg, akik egyebet -nem olvasnak: még ekkor is sok ezer kötet esik másokra, s a Willy -poézise iránt tanusitott érdeklődés még ez esetben is graváló -marad.</p> -<p>Olyan jelenség ez, mely kétségtelenné teszi, hogy Európa -müveltjeinek az erkölcse nagyon is türelmessé vált. A -világhistóriának csak kiválóan dekadens korszakaiban virágzott az e -fajta irodalom: a Willy-féle elbeszélők csak olyan időkben találtak -meghallgatásra, amikor elbeszéléseik főtárgya nem volt idegen dolog -a müvelt sokaságra nézve.</p> -<p>Valaki azt mondhatná: mit tartozik ez ránk? Magyarországon -Willynek nincs közönsége, s ez egyik jele, hogy Magyarországot nem -fenyegeti az emlitett erkölcsi nyavalya. Félő, hogy áltatjuk -magunkat, ha ennyire intaktnak tartjuk az állapotokat. A magyar -<span class="pagenum"><a name="Page_298" id= -"Page_298">-298-</a></span> könyvekből s ezek visszhangjából persze -nincs mit következtetni, egyszerüen azért, mert a magyar könyveknek -nem igen van visszhangja. De van egy aggasztó jelenség. Szinházaink -müsora e tekintetben rohamos változást mutat, s a szinházi közönség -viselkedése még nagyobb átalakulást. Olyan szindarabok, melyek a -mult század hetvenes éveiben általános erkölcsi felháborodást -keltettek (Kornélia, Fernande), ma jámbor dolgoknak tünnek fel, s a -párisi boulevard-darabok egyre pikánsabb haut-goût-ját (azelőtt a -szelidebb is megütközést és visszatetszést keltett) egyre nagyobb -közönség méltányolja, asszonyok és leányok is. Ez már bizonyos -erkölcsi elernyedés tünete, s az ilyes szimptómák a legtöbbször -gyorsan következnek egymásra. Nem jó tehát elbizakodnunk; ezen a -téren az elővigyázat soha sincs korán.</p> -<p>Mi a tennivaló? A vesztegzár a külföldről érkező veszedelmes -szellemi termékekre? Erősebb ellenőrzése azoknak a dolgoknak, -melyekkel az üzleti szellem a tömeg s kivált a serdületlenek -érzékiségére spekulál? A nagyon is pajzán képes levelező lapok, a -frivolitást szolgáló élczlapok, az ál-aktstudiumok és az őszinte -sztereoszkóp-képek, az olcsón árult pornografikus iratok, az -illetlen kirakatok és a lelkiismeretlen „orvosi tanácsadó“-k egy -nagy szicziliai vecsernyéje? Ugy látszik, ebben az irányban nálunk -is megpróbálják a szokásos fél-intézkedéseket.</p> -<p>De az efajta intézkedések mindenekelőtt problematikus értéküek, -és a mellett alárendelt jelentőségüek is, mert efféle -beavatkozással csak a szimptomákat lehet eltüntetni, magát a bajt -nem.</p> -<p>A fatalisztikusan gondolkozók ugy hiszik, hogy magával a bajjal -szemben állam és társadalom egyformán tehetetlen, mert mit lehessen -tenni az általános <span class="pagenum"><a name="Page_299" id= -"Page_299">-299-</a></span> degeneráczió, az általános testi és -lelki elsatnyulás ellen? Ez a felfogás azt vallja, hogy minden -immoralitás örökölt dolog; folyománya, eredménye előbbi generácziók -büneinek, amely előbbi generácziókat nem lehet feltámasztani, jobb -erkölcsökre szoktatni s eredményesebb munkára serkenteni. Szerintök -a baj megvan, el kell számolni vele, s bele kell törődni. Nos, ez -legalább is nagyon vitatható. Mert a természetben megvan a -regeneráló erő, csak élni kell vele. Ha az öröklés olyan végzetes -volna, mint ez a felfogás vallja, a világ már régen nem volna -világ. De minden élő szervezet a regeneráczió, a megujhodás -képességeit rejti magában; aki időt nyer, mindent nyer, s mindegyik -uj életben benne van a megtisztulás lehetősége, s a nagyobb erő -csirája. Persze a jó isten csak akkor segiti meg az embert, ha az -ember maga is igyekszik egy kicsit.</p> -<p>Nemcsak, hogy nem lehetetlen a degeneráltság ellen való -küzdelem: máris történt valami a helyes irányban. A gondos testi -nevelés kötelezővé tétele, mely az ujabb idők egyik legkülönb -vivmánya, már jelentős lépés volt e felé a czél felé. S a testi -nevelés üdvös hatása még csak a következő nemzedékeken fog igazán -meglátszani; ha az elődök is annyit törődtek volna ezzel, mint a -mai idő: a sokszor emlitett tünetek most kisebb számban -mutatkoznának, s Willynek nem volna ekkora közönsége. A -perverzitás, hogy egy „lucus a non lucendo“-val szóljunk: a -kimerültségből táplálkozik; mindaz, ami a testi erőt s az -ellentálló képességet fejleszti, javára válik az erkölcsnek is.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_300" id= -"Page_300">-300-</a></span></p> -<h2>KELLER HELÉN.</h2> -<p>Mark Twain szalasztotta ki a tollán azt a mondást, hogy a XIX. -század legérdekesebb jellemei: Napoleon és Keller Helén. Ez a -mondás, mely a Keller Helénben lakó óriási akaraterőt akarja -jellemezni, Mark Twainhez mérve is meglehetősen vadnak mondható, -mert a két név egymás mellé állitására teljesen józan elme nem -találhat semmi alapot, Keller Helén alakjának ilyen kiemelése meg -nem okolható, s az összehasonlitás fölötte szerencsétlen. Keller -Helénről szólva Mark Twain inkább Robinsont emlegethette volna. Az -emberiség emlékezetében élő történeti és képzeleti alakok közül -Defoe hőse az, akinek elmesélt életfolyása a legtöbb joggal -hasonlitható össze a Keller Helén multjával, mert Robinsonnak és -Keller Helénnek van egy közös vonása, amely csak kettőjüké: mind a -ketten iszonyu munkát végeztek azért, amit más ember ingyen kap, -ami mindenki másnak az ölébe hull. A józan Brandes mosolyog Mark -Twainen, de ő is azt mondja, hogy Keller Helént az emberiség -történetében külön helyecske illeti meg; inkább ugy mondhatta -volna, – mert az emberiség életére, történetére Keller Helén nem -volt és nem lehet semmi befolyással – hogy Keller Helént külön, -szép, diszes hely illeti meg a kuriózumok történetében. -<span class="pagenum"><a name="Page_301" id= -"Page_301">-301-</a></span></p> -<p>Keller Helén Amerikában született s másféléves korában, egy -rettenetes betegség után, elveszitette a látását és hallását. -Másféléves korától tiz éves koráig vak volt és süketnéma. -Huszonnégyéves korában is vak és süket, de már nem néma, sőt -alkalomadtán szónok. Hét esztendős koráig ugy növekedett, mint egy -szerencsétlen kis vadállat. Nem látta a napvilágot, a nagy -természetet, nem hallott emberi hangot, a világból nem ismert -egyebet, csak magamagát és amit megérinthetett. Lelkét nem igen -foglalkoztatta egyéb, csak a düh, hogy nem értetheti meg magát, a -kivánságok, a harag, a féltékenység és a rosszindulat.</p> -<p>Huszonnégy éves korában is (amikor a könyve minden müvelt nemzet -nyelvén, magyarul is megjelent) örök sötétség és örök csend fogja -körül, de ez a vak és süket leány ekkor már doktori vizsgálatra -készül; a cambridge-i (Massachussetts állam) egyetem -„hallgatója“-ja; tökéletesen beszél angolul, francziául és németül; -ért, sőt ir: latinul és görögül; ir kézzel és irógépen. Irónő, -akinek világos stilusát, tőzsgyökeres angolságát és judicziumát, -érdekes, sajátos, önálló itéletét általánosan dicsérik (bár, ugy -látszik, fölötte szigoruan itéli meg Macaulayt s Alfred de -Musset-t.) Kiválóan müvelt lény, aki tud aritmetikát, geometriát, -fizikai geografiát, s aki, miután tizennégy éves korában Julius -Caesar <i>De bello gallico</i>-ját, tizenhat éves korában pedig -Molièret, Racinet, Lafontaine-t, Homért, Shakespearet, Burket -olvasta, már néhány évvel ezelőtt sikerrel állotta ki azt a -képesitő vizsgálatot, amely a privatim tanulókat az egyetem -látogatására feljogositja. És nemcsak müvelt elme, hanem jó, -nemeslelkü, vidám ember, aki csak szép és csak közhasznu dolgokkal -foglalkozik, s akit a foglalkozása boldoggá tesz, különb a legtöbb -fiatal lénynél, mert csupa tudnivágyás és csupa <span class= -"pagenum"><a name="Page_302" id="Page_302">-302-</a></span> -emberszeretet, akiben az önzés a képzelhető legkevesebb, és különb -a legtöbb embernél, mert ambicziói vakmerőek s akarata, kitartása -példátlan.</p> -<p>Nem egy, több csodának kellett szerepelnie ahhoz, hogy valaki -olyan mélyről, annyi nehézségen át, ilyen magaslatra juthasson. Az -alapföltételről: a jómódról, amely nélkül ez az értékes lélek -hitványul pusztult volna el, ne is beszéljünk. De Keller Helén -mindenekelőtt a nevelés csodája. Miss Sullivan nélkül Keller Helén -ma nem volna nevezetesség s a Miss Sullivan-ek épp olyan ritkák, -mint a Keller Helének. Sajnos, van némi igazuk azoknak, akik az -iskolák egy részében butitó intézeteket s a nevelők némelyikében -embernyomoritókat látnak. Keller Helénnek a bámulatos véletlen, -vagy a gondviselés, egy pedagógiai zsenit juttatott nevelőül. És -olyan pedagógiai zsenit, akit a szerencsétlenség irgalmas nővérré -tett. A vakságból kigyógyitott Miss Sullivannak a szegény kis vak -és süketnéma leányka iránt érzett mélységes részvéte volt szükséges -ahhoz az angyali türelemhez, amelyet Keller Helénnek a nevelése -megkövetelt. Érdekes és jellemző, egyrészt arra, hogy mennyire -„nincs uj a nap alatt“, mennyire megvan minden jelenségnek a maga -anteczedencziája, másrészt arra, hogy az irodalom mekkora -szolgálatokat tehet az emberiességnek is, hogy Dickens volt az, a -már halott Dickens, aki először ajánlott nevelőnőt Keller Helénnek. -Ez a nagy iró ugyanis amerikai rajzaiban egy vak és süketnéma -leánykáról is szól, akit, nyomoréksága ellenére, megtanitanak -egyre-másra. Ennek a rajznak az olvasása keltette fel először azt a -gondolatot, hogy hátha meg lehetne tanitani valamire a hét -esztendős Helént is?! És egy kis utazgatás, tanácskozás, keresgélés -után megtalálták Miss Sullivant. <span class="pagenum"><a name= -"Page_303" id="Page_303">-303-</a></span></p> -<p>Hogyan hajtotta végre Miss Sullivan, akinek az intelligencziája -épp olyan kiváló, mint amilyen kivételes volt az -önfeláldozó-készsége, a nevelésnek ezt a csodamüvét: Keller Helén -autobiográfiája részletesen beszéli el s voltaképpen nem mond el -egyebet. Türelem kell hozzá végigolvasni, miképpen haladt előre, -lassan-lassan, ez a hangyamunka, amelynek az elvégzéséhez már nem -is türelem, hanem valami égi lelkibéke és a teljes lemondással -egyesült kötelesség-teljesitésnek valami kivételes, a karmelitákra -emlékeztető tökéletessége kellett. Miss Sullivan ugy tanitotta meg -növendékét a világ ismeretére, hogy ujjával mindent belerajzolt a -kislány tenyerébe. A kezdet kezdete némi fogalmat nyujt arról, -milyen módon történt ez. A szerencsétlen gyermek egy babával -szokott játszani. Valahányszor ezt a kezében tartotta, nevelője -megfogta a másik kezét s lassan beleirta a kis tenyérbe ezt a szót: -doll (baba). A kislány eleinte nem ügyelt erre, de később -észrevette, hogy a tenyerébe irt jel s a másik kezében tartott baba -közt valami összefüggésnek kell lennie. Az utánzás ösztöne dolgozni -kezdett benne; ő is megkisérlette azt, amit Miss Sullivan tett; s -utóbb éppen ugy irta nevelője tenyerébe a jelt, ahogyan emez szokta -az ő kezébe, természetesen anélkül, hogy tudta volna, mit müvel. -Egyszer aztán Miss Sullivan nem adta oda neki a babát, s mikor a -kis leány sirni kezdett, addig ismételte a jelnek a kis tenyérbe -rajzolását, mig végre a gyermek is beleirta a „doll“ betüit formáló -jelt a Miss Sullivan kezébe. Erre megkapta a babáját. Később azután -egy más, nagyobb babát adott neki Miss Sullivan s megint csak -ugyanazt a jelt irta a tenyerébe. Ebből lassanként megértette a -kislány, hogy mit mond a jel. Fölfedezése nagy örömmel töltötte el; -fölkereste anyját, beleirta anyja tenyerébe a „doll“ szót s -boldogan <span class="pagenum"><a name="Page_304" id= -"Page_304">-304-</a></span> mutatta neki a babáját. Igy tanitgatták -tovább. A „pohár viz“ eleinte ugyanegy fogalom volt neki; de -forrásvizet kellett érintenie s megtudta: mi a „viz“ és mi a -„pohár“. Hogyan ismertette meg vele Miss Sullivan sorra, ami -megtapintható, hogyan magyarázta meg neki, hogyan érttette meg vele -az elvont fogalmakat, hogyan tanitotta meg a vakok irására stb.: -mindezt nagy részletességgel beszéli el az autobiográfia. Szóval -Miss Sullivan a türelmességével és a fáradhatatlanságával pótolni -igyekezett a fényt és a hangot, amit Keller Helénnek megismernie -nem adatott meg; örömöket okozott a szerencsétlennek, életre -keltette, kifejlesztette a képességeit, megmentett egy már-már -elveszett lelket. Hogy mennyit haladt előre három év alatt, mutatja -az, hogy milyen hamar tanult meg beszélni. Tiz esztendős volt -ekkor. Anyja megismerkedett valakivel, aki elbeszélte neki, hogy -Norvégiában ismert egy süketnéma és vak leánykát, akit -megtanitottak beszélni. (Ismét bebizonyult, hogy: semmi se uj a nap -alatt.) Ez az ujság lázassá tette Helént; akkor neki is meg kell -tanulnia beszélni. Nem nyugodott addig, mig családja fel nem -kutatott egy tanitónőt, aki sokat foglalkozott siketnémák és vakok -oktatásával s aki vállalkozott a nem könnyü feladatra. A tanulás -ugy történt, hogy Helén ujjaival megérintette a beszélő ajkait és -gégéjét, megfigyelte ezek mozgását s azután ezt a mozgást utánozni -igyekezett. Tizenegy leczke után már beszélt. Igen, mindez csoda: a -nevelés csodája.</p> -<p>És – bizonyára – egyszersmind az energia csodája. Könnyü -elképzelni, micsoda lelkierő, mily kemény akarat kellett ahhoz, -hogy az az előrehaladás, amelyet a teljes öntudatlanságból kellett -megtenni a doktorátusig, tizenhét év alatt megtörténhessék, ilyen -körülmények között! Gondoljuk el, hogy Keller Helénnek, -<span class="pagenum"><a name="Page_305" id= -"Page_305">-305-</a></span> szellemi előrehaladottsága mai fokán -is, minden uj lépéséért, a továbbhaladás minden csekélységéért, -olyan nagy nehézségekkel kell küzdenie, amelyeket mi nem ismerünk. -Mennyire fel kellett használnia minden idejét! Fáradtságot gyakran -érezhetett, de pihenni sohase pihenhetett. És neki is vannak rossz -napjai; panaszkodik, hogy néha minden jóakarata hiábavaló; ilyenkor -órákkal többet kell forditania valaminek a megtanulására, mint -máskor, a jó napjaiban. Kétségtelen, hogy energiájának nagy -segitségére lehetett: a folytonosan sóvárgó ambiczió ugyszólván -mindennapos kielégülésének hasonlithatatlanul édes öröme. Neki az -előrehaladás minden egyes határjelzője fokozott, hatványozott -gyönyörüségeket jelentett, nem csupán annyit, amennyit más -embernek. Azon való öröme, hogy megtalálja az utat a tőle elzárt -világhoz, hogy egyre több és több módja van közlekedni az -emberekkel, hogy végül azok sorába léphet, akik hasznos munkások az -emberiség szolgálatában, az oly nagy fáradság árán elért becses -sikerek bizonyára megkettőztették energiáját, s ha nem is -könnyitették meg, de okvetetlenül megédesitették munkáját. -Mindamellett az ő helyén hányan dőltek volna ki, talán a feleuton! -Akármilyen sok jóleső érzéssel járt nehéz munkája, annyi bizonyos, -hogy ebben a vak és süket leányban gyönyörü akarat lakozik; olyan -lelkierő, amelyet érdemes volt megmenteni.</p> -<p>De a Keller Helén történetében még egy csodának kellett -szerepelnie, amelyet csak a természet csodájának mondhatni. -Tizennyolcz vagy tizenkilencz hónapos koráig Keller Helén látta az -ég kékjét, a fák zöldjét, hallott hangokat, voltak benyomásai. -Ezeknek a benyomásoknak soha semmi nyoma nem mutatkozott többé; -abból, amit a másfél esztendős gyermek látott és hallott, semmi se -maradt meg a vak és süketnéma gyermek <span class= -"pagenum"><a name="Page_306" id="Page_306">-306-</a></span> -emlékezetében. De akármennyire öntudatlan agyvelő volt az, mely ama -benyomásokat magába fogadta, akármennyire eltokolódhattak és -elrejtőzhettek ezek a benyomások a kis nyomorék teremtés -agyvelejében: hogy ezek a benyomások örökre, egészen, tökéletesen -elvesztek volna, hogy a lélek titokzatos mühelyében nem tehettek-e -valamelyes szolgálatot, nem járulhattak-e bármi csekély részben a -leányka szellemi képességeinek fejlődéséhez: senki se tudhatja. És -kérdés, hogy ha Keller Helén már születésétől fogva vak és -süketnéma, akkor is eljuthatott volna-e a szellemi fejlődésnek -ugyanarra a fokára, amelyről most tanuságot tesz. Föltéve, hogy: -igen, – csak még inkább áll az, hogy Keller Helén esete nem -történhetett volna meg (s hiábavaló lett volna ugy a nevelés, mint -az energia csodája) a természetének csodaszámba menően ritka, -rejtelmesen jótékony segitsége nélkül. S bizonynyal igazuk van -azoknak, akik, a Keller Helén esetéről szólva, a „hatodik -érzék“-ről és a titokzatos „belső látás“-ról beszélnek. Mindez nem -mond egyebet, csak utal arra a jelenségre, amelyet a köztapasztalat -is régóta ismer, hogy t. i. olyanoknak, akiknek egy vagy két -érzékszervük nem müködik, egyik vagy másik müködő érzékszervük, -nevezetesen: a tapintó érzékük, fejlettebb, mint a normális emberé, -és valószinüen nem csupán történelmi eredményképpen (mert emezt a -rendesnél nagyobb mértékben használják). És ez természetes, mert -hiszen az érzékelő erő voltaképpen egy, csak a funkczionáriusai -vannak öten. Azért a paradoxonok kedvelői ugy mondhatnák, hogy: -ebben a süket és vak leányban bámulatos az érzékelő erő, és azokat -az eredményeket, amelyekre hivatkozik, Keller Helén sohase érhette -volna el a természet ama csodaszámba menően ritka <span class= -"pagenum"><a name="Page_307" id="Page_307">-307-</a></span> -adománya nélkül, amelyet ám nevezzünk „belső látás“-nak.</p> -<p>De mik ezek az eredmények? Mit ér, szubjektive, az a diadal, -melyet Keller Helén ennyi csoda segitségével, minden poklok -ellenében kivivott? (Mert hiszen objektive alig lehet valami nagy -vivmányról beszélni; a szolgálat, melyet Keller Helén oly iszonyu -munka árán szerzett képességeivel a köznek, az emberiségnek „a -haladás érdekében“ tehet, nem igen haladja meg azt a szolgálatot, -amelyet az átlag-ember, a sok millió müvelt ember végez.) Mi a -Keller Helén személyes sikere? Mi haszna van roppant munkájából -neki magának?</p> -<p>Egy német iró ilyenformán felel meg erre a kérdésre:</p> -<p>Mi haszna van? A képzelhető legnagyobb haszon: a boldogság! -Keller Helén ma a legboldogabb lény a földön. Mert csak az a -boldog, aki maga kovácsolja a boldogságát. Rendeltetésünk, hogy -minél nagyobbra, a lehető legnagyobbra törekedjünk; s ha elérjük, a -magunk emberségéből, azt, amire törekszünk: megszereztük a -boldogságot. Ez a világrend. Minden féreg rajta van, hogy javitson -a helyzetén; a világegyetemben káotikus ködtömegek akképpen -rendezkednek el, hogy világokká alakulnak át. Az egész mindenséget -átható fejlődési törvénynek feljebbtörő lelkünkkel való -harmóniájából származik a legtisztább, legtökéletesebb boldogság. -Azért az az ember a legboldogabb, aki a legjobban érzi ennek a -fejlődésnek a szükségét, s aki egyszersmind, akaratának és -képességeinek erejénél fogva, a lehető legtöbbet érheti el abból, -amire törekszik. Minél nagyobbak az akadályok, minél több és -többféle a leküzdeni való nehézség: annál tökéletesebb a diadal s -annál nagyobb az ezen való boldogság-érzet. Minél <span class= -"pagenum"><a name="Page_308" id="Page_308">-308-</a></span> -tökéletlenebbek eszközeink, amelyekkel a küzdelembe bocsátkozunk, -annál bizonyosabb a boldogságunk!</p> -<p>Mindez igen szép, de csak elmélet. Föltevés, melynek -meglehetősen kevés a bizonysága.</p> -<p>Az emberi boldogság titkát nem fejti meg semmiféle elmélet. A -fejlődés törvénye kétségtelen, de akik ezzel a törvénynyel minden -nagy kérdésre meg akarnak felelni, nem érdemelnek több hitelt, mint -azok, akik naivan vagy rosszhiszemüen, csodaszert tudnak, mely -minden betegséget meggyógyit. A boldogság problémájának -megoldásához a fejlődés törvénye nem vitte közelebb az emberiséget. -Hogy az örök törekvés egyképpen törvénye az embernek és az egész -mindenségnek, ebből még nem következik, hogy ennek a rendeltetésnek -a betöltése szükségképpen kielégitené az embernek a boldogságra -való vágyakozását. Sőt inkább majdnem minden arra mutat, hogy ez, -legalább magában, teljességgel nem elégiti ki. A ködtömegekből -alakult világok erre nézve nem mondanak többet, mint hogy: nincs -kivétel a fejlődés törvénye alól. Nem is sejthetjük, mifajta s -mekkora kielégüléssel járhat, ha a féreg rendeltetését betölti és -helyzetén javitani igyekszik. Ezekre a példákra tehát nincs miért -hivatkozni. Csak az ember ismeretes előttünk valamelyest. Az emberi -boldogság problémáját pedig ennek a törvénynek az általánossága még -nem oldja meg. A jelenségek tömegére hivatkozva, az idézett -tétellel ellenkező állitást épp olyan joggal lehet vitatni; más -tételeket szintén. Semmi se mutatja, hogy olyanok, akik messzi -czélokat, vagy nagyobbszerü czélokat értek el, boldogabbak -volnának, mint akik kevésre törekedtek; hogy akik a legnagyobbra -törtek s a legtöbb akadályon át, a legtöbb nehézségen -győzedelmeskedtek, nagyobb boldogsághoz jutottak, mint akik -jelentéktelenebb és simább pályát <span class="pagenum"><a name= -"Page_309" id="Page_309">-309-</a></span> futottak be. Abból, hogy -ezek vagy azok az elégedettségnek mennyi jelét s milyen jeleit -adták, épp ugy lehet következtetni jobbra, mint balra; özönlenek a -példák, amelyek egymásnak ellentmondanak. Hasonló joggal lehet -bizonygatni azt, hogy: az a legboldogabb ember, akinek az igénye a -legkevesebb, aki mindig csak olyan kis czélokat tüzött maga elé, -amelyeket, akaratának és képességeinek fölös erejénél fogva, -könnyüszerrel érhetett el. Vagy akár azt, hogy: a legboldogabb -ember az, aki szellemi czélokat nem ismert s zavartalanul nyugodt, -tisztán állati életet élt. Az kétségtelen, hogy a boldogsághoz -harmónia kell, de hogy a törekvésnek a rendeltetéssel való -harmóniája elégséges-e hozzá, az már nagyon is kétséges; -valószinüen több, sőt minden életföltétellel kiegyezkedő, tökéletes -harmónia kell hozzá. Az emberi boldogság probléma volt és probléma -marad; minden elképzelhető tétel csak találgatás, minden -elképzelhető tétel vagy egészen téves, vagy legalább is nagyon -hézagos.</p> -<p>Csak föltevés tehát, és igen merész föltevés, hogy Keller Helén -volna a legboldogabb ember a világon. Nem lehetetlen, hogy – -akármilyen sajnálatraméltó lénynek tartják, akik a testi épséget -mindenek fölé értékelik – a boldogabb, s – bármily furcsán hangzik -– az elégedettebb lények közé tartozik, de Keller Helén, noha, -érthetően, tele van illuziókkal, maga se fogja elhinni, hogy a -német tisztelője nem tuloz, legalább egy kevéssé. Annyi azonban -bizonyos, hogy Keller Helénnek sok és nagy öröme volt, amelyek -megjutalmazták rengeteg és nagyon tiszteletreméltó, igazán ideális -munkáját.</p> -<p>Csakhogy kérdés: számithat-e rá, hogy mindig örömök fogják -jutalmazni fáradozását, sőt még az is, nem fog-e elfáradni? Hogyha -csakugyan boldog, boldogságának <span class="pagenum"><a name= -"Page_310" id="Page_310">-310-</a></span> alapja kissé törékeny. Ne -felejtsük el, hogy ez a vak leány egy kissé másnak képzeli a -világot, mint amilyennek a normális ember látja. Mindössze annyit -ismer a világból, amennyit a vakirással is megjelent jóakaratu -oktató eszközök ismertetnek meg belőle, ezenkivül csak azt, amit -környezetétől tudhatott meg, s környezetének mindig az volt az -igyekezete, hogy mindent távol tartsanak képzeletétől, ami nem szép -s ami neki nem kellemes. Boldogságának hirdetője is elismeri, hogy -Keller Helén benyomásai nagyon különböznek a mieinktől; -boldogságának épülete tehát részben bizonyos tudatlanságon -nyugszik. Tudatlansága nagyobb világismeretnek adhat helyet, s ez -talán keserü lesz. Ideálizmusa, melylyel nemrégen oly kedvesen -lángolt a burok ügyéért, egészen szétfoszolhatik, mint oly sok -fiatalé. Már nem hisz; nem reméli lelkének halhatatlanságát. Pedig -még gyermek. Ma szórakoztatja az a játék, melyben a babát irodalmi -és politikai kérdések helyettesitik; ma még elküldözgeti könyvét a -külföldi kritikusoknak s megkérdezi tőlük: mit szólnak az ő ritka -munkájához? De meglehet, hogy nemsokára már nem fogja szórakoztatni -ez a játék. Mindig óvták minden tisztátalantól, s bár tudja, hogy -van egy világ, amelyből őt mostoha sorsa kizárta, ma még ugy gondol -a szerelem világára, mint a pun háborukra. De egy napon -megszólalhat benne valami s megirigyelheti a szerelem és az anyaság -örömeit. Máris érték csalódások és keserüségek; még gyermekkorában, -elég ostobán, plágiummal vádolták, s azt az örömet, hogy -mesécskéjével eldicsekedhetett, azzal fizette meg, hogy -inkvizicziónak vetették alá, s mert, ugy látszik, valami -reminiszczenczia ihlette meg, szégyenben maradt. De mi ez a -keserüség ahhoz képest, mely akkor érheti, ha véletlenül feltámad -benne a minden élőlényben természetes <span class= -"pagenum"><a name="Page_311" id="Page_311">-311-</a></span> -sóvárgás? Meg kell tudnia, hogy hiába óhajtana szeretni: nincs, aki -a vak és süket leányt szeresse. Meg kell tudnia, hogy gigászi -munkája gyerekség volt; hogy <i>ez a</i> törekvés az, mely -világokká alakitja át a káotikus ködtömegeket, mely arra birja a -férgeket, hogy betöltsék rendeltetésüket és helyzetükön javitsanak; -hogy ez a törekvés a legkomolyabb emberi törekvés, s hogy ez a -törekvés hiábavaló. Gyönyörü jutalom volna fenségesen nagy -munkájáért, rettenetesen sok tanulásáért, ha ezt az egyet sohase -tudná meg.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_312" id= -"Page_312">-312-</a></span></p> -<h2>KATONA-REGÉNYEK.</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Bilse hadnagy iskolát teremtett. A „teremteni“ igét kell itt -használnunk, mert ez az európai nevezetesség egész nagy alkotását, -mint a jóisten, a semmiből varázsolta elő. Iskola-alapitó müve és -korszakalkotó szereplése már untig ismeretes. Láthattuk, hogy Bilse -mesternek több követője és utánzója akadt, mint az utolsó százév -bármelyik nagy irójának. A forbachi kis helyőrséget leleplező könyv -számtalan képzeletet tett lázassá. A hadseregnek még nem volt ideje -utlevelet adni a saját fészkét megcsufoló zseninek, s már -gombamódra termett a sok utánzat; egyik könyv a másik után leplezte -le a többi kis helyőrséget, a nagyobb helyőrségeket, a berlini -kaszárnyákat s mindazt, amit az egyenruhák szellőztetésével -egyáltalán leleplezni lehetett. Hamarjában egész kis katonai -irodalom keletkezett, melynek egyik, nem éppen botrányhajhászó, de -a már fölkeltett érdeklődésre körmönfont okoskodással számitó -termékét: a <i>Takarodó</i> czimü szinmüvet a Vigszinházban is -előadták. A német szinpad és könyvpiacz egy darabig jóformán csak -azt az uj müfajt szolgálta, amelyet határozottan „katonai -müfaj“-nak kell nevezni. De a hatás nem szoritkozott Németországra. -Azonnal találkoztak franczia és olasz Bilsék is, akik leleplezték a -franczia kis helyőrségeket <span class="pagenum"><a name="Page_313" -id="Page_313">-313-</a></span> és az olasz kaszárnyák nem egészen -angolos berendezkedését. Még egy osztrák tiszt is akadt, aki -inkognitójának megőrzésével hátrahagyott az országuton egy könyvet, -hogy könnyitsen a szivén s elmondhassa, ami rosszat társairól -tudott. Bilse itt, Bilse ott, Bilse mindenütt; ez a név maradandó -lesz.</p> -<p>És ezek a leleplezések nagy példányszámban jelentek meg, de nem -jelenhettek meg olyan sok kiadásban, hogy végképpen el ne -fogyjanak. Még Amerikából is jelentkeztek értök a könyvkereskedők -és angol forditásaikért a kiadók, pedig talán az -Egyesült-Államoknak van legkevesebb baja a katonáival. Annak idején -mindenki olvashatta, hogy Bilse hadnagy a fel nem jogositott -forditókkal, meg az „utánnyomás“-ra vetemedő irodalmi kalózokkal -szemben ugy védte a jogait, mint egy nagy fölfedező a találmányát. -Hogy fogságra itélték s kizárták a hadseregből, ez sokáig aligha -busitotta: busás szerzői tantiéme-ek kárpótolták az -állásvesztésért. Követői, utánzói és az ezek által fölkeltett -érdeklődés kiaknázói hasonlóképpen nagy piaczi sikereket értek el. -Olyan könyveken, amelyekben még csak botrány sincs, csak unalmas -szószaporitás a feljebbvaló és az alárendelt viszonyáról, meg a -tiszt urak és a kincstári hölgyek szórakozásairól, ott pompázik az -érdemrend: „hatodik ezer“, „tizedik ezer“.</p> -<p>„Szükséges, hogy botrányok legyenek“, – ez már régi dolog. Az -emberek mindig szomjazták a megbotránkozás örömét és bizonyára jól -számit, aki csak ezt a szomjuságot akarja kielégiteni. De maga a -botrány, ha kapóssá is tehet egy vagy két könyvet, ilyen nagy -eredményekre, aminők a Bilse-iskola fellépését kisérték, nem tehet -szert. Honnan keletkezett hát az a rendkivüli piaczi siker, mely -irigygyé tehette a legnagyobb népszerüségnek <span class= -"pagenum"><a name="Page_314" id="Page_314">-314-</a></span> örvendő -franczia bohózat-irókat, az ezerszer adott angol látványosságok -gazdag szerzőit s a pornografiával kaczérkodó nemzetközi -elbeszélőket? Bilse és társai véletlenül nagy irók volnának? Az -egyenruha alatt Balzac-ok rejtőztek, akik egy darabig nem -méltóztattak irni, mert ez derogált nekik, de mikor mérgükben -tollat ragadtak, nyomban lefőzték a hivatásos pennarágókat? Szó -sincs róla. Ezek a katonai regények – nagyon kevés kivétellel – nem -regények, hanem pamfletek, s a Bilse-iskola irói nem irók, csak -megirók. Egyetlenegy ember találkozik közöttük, akiben tehetség is -van: Baudissin gróf, az <i>Erstklassige Menschen</i> szerzője. -Baudissin gróf legalább gondolkozó fő s elég jó szemü megfigyelő; -az előadásban sem ügyetlen, mert „katonai humoreszk“-jeinek -gyártása közben némelyes irói gyakorlatot szerzett. A többiekről -ennyi jót se mondhatni. Látókörük olyan kicsiny, hogy ebben a -fogyatékosságban való találkozásuk a katonai iskolákat nagyon -furcsa szinben tünteti fel; gondolataik olyan sekélyesek, hogy -irodalmukból azt kellene következtetnünk, mintha a német tisztikar -csakis a fizikum dolgában volna jó matéria; lelkiviláguk oly sivár, -a legkicsinyesebb anyagiasságnak oly kevéssé emelkedik föléje, hogy -szellemi erőkifejtésük egy kissé kompromittálja a katonai -foglalkozást; előadásuk formája: kizáróan az utszéli, s ami már -régtől fogva stereotyp. Maga az atyamester: Bilse épp olyan kevéssé -született irónak, mint nem született katonának. És ha arra számit, -hogy ezentul az irásból fog megélni, alighanem olyan csalódás -várja, amilyen Ferdinand Fabre-t érte, a „pap-regény“ fölfedezőjét. -Az első regény, melyet Fabre a papokról irt, annak idején -szenzácziót keltett; Fabre-t a szemináriumok és a kolostorok -Balzac-jának kiáltották ki, s könyvének sok ezer példányát rövid -időn <span class="pagenum"><a name="Page_315" id= -"Page_315">-315-</a></span> szétkapkodták. Fabre nekibuzdult, s irt -még egy, még két, még tiz regényt, valamennyit a papokról; de a -közönség már a második regénytől fogva ugy találta, hogy: „plus ça -change, plus c’est la même chose“, és Fabre-t nem olvasta többé. -Pedig ez nem tartozott a botrány-vadászat lesipuskásai közé; kiváló -iró volt, akinek a megfigyelései ma se vesztették el becsöket, mig -annak, amit Bilse Forbachban látott, csak addig volt értéke, mig a -„leleplezettek“ sokasága végképpen ki nem prüszkölte magát, kitünő -reklámot szolgáltatva a csunya kis pamfletnek.</p> -<p>Annál a föltevésnél, hogy Bilse és társai rászolgáltak -nevezetességükre, közelebb esik az a másik föltevés, hogy a szóban -forgó hamarjában fölburjánzott katonai irodalom valami uj -társadalmi irányzatot szolgált s piaczi sikereit annak az érdemének -köszönheti, hogy először rántotta le a leplet olyan titkokról, -melyeket a militárizmus hatalmas szervezete eddigelé meg tudott -őrizni háziügyének. De ez a föltevés se állhat meg. A Bilse-iskola -semmi olyat nem revelált, ami eddig nem volt ismeretes; amit olyan -fontoskodó részletességgel a „terhelő tanuk“ untató -körülményességével tálal fel, lényegében egy cseppet sem uj. Mióta -az államok – egyre nagyobb pénzáldozattal – állandó hadsereget -tartanak, melyben a hierarchia szükségesebb, mint bárhol: ennek a -kolosszális intézménynek megvannak a maga házibajai is, amelyek -természetesek, mert szervezetéből következnek, s mert -természetesek, tehát örökletesek is. A hadseregben a legnagyobb -szükségesség: a fegyelem; másfelől: a hadseregnek tekintélyt kell -tartania mindennel szemben, ami kivüle esik. Már pedig a fegyelem, -minthogy semmiféle összesség nem áll csupa tökéletes egyénből, nem -tartható fenn anélkül, hogy egyesek ezen a czimen visszaéléseket -<span class="pagenum"><a name="Page_316" id= -"Page_316">-316-</a></span> ne kövessenek el. És másfelől: a -tekintély fentartásának elve olyan igényeket kényszerit rá a -hadsereget alkotó egyesekre, amely igényeknek tökéletes kielégitése -– minthogy a már emlitett, egyre növekedő pénzáldozatoknak is meg -van a maga határa – természetes nehézségekbe ütközik. Világos -tehát, hogy a tekintély fentartásának szüksége nyomán támadnak – az -egyén tökéletlenségének természetes folyományaképpen – hibák, -melyek magát az elvet szinte kigunyolják. Mióta hadseregek vannak -és amig hadseregek lesznek, mindig voltak és lesznek feljebbvalók, -akik alárendeltjeikkel emberség nélkül, brutálisan bánnak, s mindig -voltak és lesznek egyesek, akik már csak azért is, hogy -fentarthassák azt a dekórumot, melyet megőrizni kötelesek, -alattomban olyan dolgokat követnek el, amelyek a megőrzött -látszatra ráczáfolnak s nemcsak a dekórummal nem férnek össze, -hanem éppenséggel nem illők ahhoz a szituáczióhoz, amelyet az -illetők elfoglalnak. Már az, hogy a hadsereg a maga kebelében külön -törvényeket statuál, melyek szigoruan büntetik az alárendeltekkel -való kegyetlenkedést s a dekórum rovására eső legkisebb hibát is: -nyilvánvalóvá teszi, hogy ilyen esetek a hadseregben minduntalan -előfordulhatnak. De egyébként is mindig nyilt titok volt, hogy -ennek a nagy és tekintélyes intézménynek melyek a házi mizériái. -Soha senki se tagadta le ezeket, s a mennyire egyáltalán lehetett, -igyekeztek segiteni a bajon, ugy preventiv, mint megtorló -intézkedésekkel. Hogy azonban a baj végképpen ki nem irtható: ez -nem volt féltve őrzött titok, ellenkezőleg, régen ismeretes és -sokat tárgyalt dolog. Az irodalom, ez az enfant terrible, aki -mindenbe beleüti az orrát, nem egyszer foglalkozott e -megoldhatatlan kérdéssel. Már Alfred de Vigny, aki katonatiszt volt -és költő, <i>Servitude et Grandeur</i> <span class= -"pagenum"><a name="Page_317" id="Page_317">-317-</a></span> -<i>militaires</i> czimü munkájában sok szemrehányást tesz a -hadseregnek; alaposan letárgyalja a fegyelemtartás kinövéseit, s -tagadja annak parancsoló szükségét, hogy a regula annyira fölébe -kerekedjék a katona egyéniségének. Persze Alfred de Vigny olyan -formában vitatta ezt a fájó kérdést, hogy egyaránt kiérdemelte ugy -bajtársai, mint iró-kollégái tiszteletét. Később Malot, Descaves, -Margueritte regényirók hosszu elbeszélő müvekben foglalkoztak a -szegény katonatisztek czifra nyomoruságával, a rájok rótt, rájok -kényszeritett igényekkel, s azokkal a bajokkal, melyek onnan -keletkeznek, hogy a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközök éppen -nem állanak arányban ezekkel az igényekkel. Még az se uj, hogy a -katonaság bajainak nyomtatásban való firtatásával csinos botrányt -lehet csapni. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt Abel Hermant, <i>Le -Cavalier Miserey</i> czimü regényében ugyanazokkal a vádakkal -állott elő, amelyekkel most Bilse és társai, s könyve, mely a -franczia hadseregre azt sütötte rá, hogy tisztjei közül igen sokan -kegyetlenek, gyávák és pénzért mindenre képesek, jókora -szenzácziót, a hadseregben pedig érthető felháborodást keltett. A -megtámadott tisztikar előkelői azzal feleltek a regényre, hogy -kiadták a rendeletet napiparancsban: a <i>Cavalier Miserey</i> -minden példányát, amelyet a kaszárnyában találnak, el kell égetni a -szemétdombon, s mindenkit, aki a regényt olvassa, szó nélkül be -kell csukni. Egyéb elégtételt nem szerezhettek maguknak, mert Abel -Hermantnak volt annyi esze, hogy akkor adta elő a kaszárnyában -gyüjtött tapasztalatait, mikor katonai kötelezettségeivel már -végképpen leszámolt.</p> -<p>Bilse és társai fellépésében csak az az uj, hogy mindezeket a -mérges dolgokat, amelyek már régi nóták, aktiv katonatisztek -mondják el, olyanok, akik könyvük <span class="pagenum"><a name= -"Page_318" id="Page_318">-318-</a></span> megjelenésének idején még -szolgálatban állottak. Erre még nem volt eset. Nem az az érdekes, -hogy mit mondanak; az érdekes az, hogy mindezt ők mondják el. Nem a -könyv kelt figyelmet, hanem maga a szerző. A szerző érdekességét -bizonyára csökkenti az, hogy a legtöbbször szeretné megőrizni -inkognitóját; de okvetlenül számolt minden eshetőséggel, elkészült -rá, hogy könnyen fölfedezhetik, s ha fölfedezik: nemcsak hogy -repülni fog a hadseregből, hanem ülni is fog rövidebb, vagy -hosszabb ideig. Ezzel a kilátással szemben a Bilsék tömeges -jelentkezése kétségtelen jele annak, hogy valami forradalmias -szellem kezd lábrakapni mindenekelőtt a német hadsereg egyes -köreiben, de talán másutt is.</p> -<p>Uj még az irodalom mai nagy hatalma. Ime, nemcsak hogy -támasztékot nyujt az osztályából kitaszitottnak és -megbélyegzettnek: olyan pártfogást igér, mely arra készti az -elégedetlent, hogy ennek a pártfogásnak a reményében szembeszálljon -az állásvesztés, a társadalmi lefokoztatás és a megbélyegeztetés -önként előidézett veszedelmével is. Régente is megesett, hogy az -erkölcsi halott tisztes irodalmi munkássággal expiálta a rovott -multat; az irodalom már régebben is afféle refugiumul szolgált, -melybe, mint hajdan az istennő templomába, boldog-boldogtalan -bemenekülhetett, ha máshol végképpen eljátszotta játékait, s ha -körülötte minden kötél szakadt. De az már uj társadalmi jelenség, -hogy valaki önként menjen a tisztességvesztésbe, s egy könnyen -kikerülhető, de igen kevéssé menthető cselekedettel saját -jószántából mondjon le társadalmi pozicziójáról, sőt a -közbecsülésről is, cserében azért a hathatós pártfogásért, amelyet -az irodalom nyujthat, cserében a sok kétgarasért, amelylyel a -nyilvánosság a botrányt honorálja. <span class="pagenum"><a name= -"Page_319" id="Page_319">-319-</a></span></p> -<p>Azelőtt az irodalom segitő kezet nyujtott az elbukottnak, hogy -reparálhassa a becsületét; ma az irodalom ama csábitók között -szerepel, akik rábirják a szegény ördögöt, hogy áruba bocsássa -hivatalos tapasztalatait, a titkokat, melyek nem az övéi, a -barátság vagy a szerelem czimén szerzett megfigyeléseit, amelyekhez -a diszkrécziójához füződő bizalom juttatta, állását, társadalmi -helyzetét, s azt a tiszteletet, melyet esztendők fáradságos -munkájával szerzett.</p> -<p>Bilséék ugynevezett regényeikben, felhalmoznak minden -elképzelhető adatot, hogy a vagyontalan német tisztek titkolni -kivánt, de annál több leplezett csunyaságban nyilvánuló nagy -nyomoruságát minél szinesebben illusztrálhassák. De ezt a -nyomoruságot semmi se dokumentálja olyan ékesszólón, mint a -tulajdon példájuk. Szegény ördögök! Mennyire megvetették a -pennarágókat, az ifjui álmok, a reménységek idején! És amióta -várakozásaikban megcsalódtak, amióta rájöttek, hogy Mars csak -tisztességet ad, ellenben Apolló jóval több márkát, sőt tallérokat -is: mily buzgalommal forgatják az irótollat, mily lázas -gyorsasággal készitik el élményeik leirását, mily tömegesen -jelentkeznek az irói tantième-ekért! A pénzért, ami oly iszonyuan -kell, még a pennarágásra is elszánják magukat, elmondják mindazt, -amit tudnak, elbeszélik felebbvalóik és pajtásaik, továbbá ezek -hölgyeinek összes gyöngéit, elmondanák talán a tulajdon bajaikat -is.</p> -<p>Ez a nagy készség, ez a sok igyekezet nem hiábavaló; fáradságuk -megleli bőséges anyagi jutalmát. De honnan hát ez az eredmény, mely -könyveik tartalma után meglepő? Mi magyarázza meg munkáik piaczi -sikerét, a tömegnek a csekély érdekességü leleplezésekkel szemben -tanusitott szertelen érdeklődését? A feleletet ne keressük Bilséék -irói kvalitásaiban és abban, <span class="pagenum"><a name= -"Page_320" id="Page_320">-320-</a></span> hogy munkáik mi ujat -tartalmaznak; a feleletet csak a tömeg gondolkozásában találhatjuk -meg. És itt egy ellenmondásra lelünk, amely azonban már nem -ismeretlen.</p> -<p>Sikereik alapja az, hogy mindannyian olyan témáról szólanak, -amelynek a kicsinyességei is biztosan számithatnak a nagyközönség -érdeklődésére, s a kicsinyességei sokkal inkább, mint a komolyabb -részei. A katonai élet intimitásai épp ugy vonzzák a tömeg -képzeletét, mint a kulisszák világának apró rejtelmei. A sokaság -szemében a szinésznő mellett a katonatiszt a mai társasélet -legérdekesebb tipusa. A tisztikar, minden más osztályon kivül és -felett, első osztályt alkot, s a respektusból, melyet joggal -igényel, mindenki, aki hozzá tartozik, kiveszi a maga részét. Minél -inkább elmosódik a különbség polgár és polgár, az egyik vagy a -másik foglalkozás között, amelyek rangban ma már nem igen -differálnak, s aszerint adnak tekintélyt, amily arányban sikert és -vagyont: a katonatiszti egyenruha, amely még az egyetlen -nevezetesebb disztinkcziót állapitja meg a nem rangbeliek között, -annál nagyobb hatással van a tömegre. A portepé viselői a -társaséletben bizonyos arisztokrácziát alkotnak; s ugyanaz a -sokaság, mely egyre több és több vonalon követeli az egyenlőséget, -minél radikálisabb elveknek hódol, annál inkább tisztel mindent, -ami arisztokratikus. Bepillantani a katonatisztek életének -intimitásaiba, ez ma majdnem annyit jelent: mint bejuthatni egy -pillanatra a rangbeliek körébe, ahová mindenki törekszik, annál -nagyobb buzgalommal és annál nagyobb tömeg társaságában, minél -sürübben emlegeti az egész világ a demokratikus elvek már kissé -hervadt szóvirágait.</p> -<p>Erre a naiv érdeklődésre Bilséék nyugodtan számithattak. És -könyveik nemcsak a sövény mögül <span class="pagenum"><a name= -"Page_321" id="Page_321">-321-</a></span> bámészkodókat elégitették -ki, hanem azokat is, akik a katona-regények tartalmából, de -különösen abból, hogy a tiszt urak ilyen könyveket adnak ki, -kárörömmel látták, hogy a hatalmas német hadsereg egyes köreiben s -itt-ott más hadseregek alantasabb rétegeiben is, eddigelé -hallatlan, minden fegyelmet megcsufoló, éppen nem katonai szellem -kezd lábrakapni. Bilséék regényei kétségtelenné teszik, hogy a -zugolódó elégedetlenség, a forradalmi szellem első megnyilvánulása -már a hadseregek egyes rétegeibe is befészkelte magát, s azt -sejtetik, hogy a hadseregek egyre szaporodó és növekedő házi -mizériái lassanként ki fogják kezdeni ezt a tiszteletreméltó -intézményt. És a polgári társadalomnak talán ugyanazok az elemei, -amelyek tisztelettel és irigységgel teli érdeklődéssel leskelődnek -az arisztokratikus helyzetnek örvendő tisztek intimitásaira, még -akkor is, mikor ezek minden katonai kötelességet megcsufolnak: -ugyanezek az elemek ujjonganak, mikor azt hiszik, hogy a szükséges -és minden tiszteletre méltó intézmény dekompozicziójának a tüneteit -látják. A tömeg ma különb egyesekből verődik össze, de -naivitásában, ösztöneiben, indulataiban ma is ugyanolyan, mint -Shakspere-nek a „nép“-e. A tömeg örök gyermek; vásott és -korlátolt.</p> -<h3>II.</h3> -<p>A sok ujonnan keletkezett katona-história közül Baudissin Farkas -gróf, irói nevén Freiherr von Schlicht <i>Erstklassige Menschen</i> -czimü, ugynevezett regénye érdemli meg figyelmünket. Ez se -ajánlható azoknak, akik nem vitairatot, hanem tendencziák nélkül -való szépirodalmi munkát akarnak olvasni; igazi regénynek a legjobb -akarattal se mondható. Tessék-lássék <span class="pagenum"><a name= -"Page_322" id="Page_322">-322-</a></span> meséje mindössze annyi, -hogy egy polgári származásu tiszt, akit olyan gárdaezredbe -helyeztek át, ahol csupa előkelő származásu tiszt szolgál, uj -bajtársai körében a megalázások egész kálváriáját járja végig, s -végre is kénytelen tiszti rangjáról lemondani, egyesegyedül a -polgári származása miatt, ennekutána pedig feleségül vesz egy -katona-családból származó, előkelő, de szegény leányt, akivel a -gárdaezrednél tartózkodása idején ismerkedett meg. Ennyi mesével a -legszerényebb és legtürelmesebb regényolvasó se elégszik meg, s ezt -a mesét hasonlóan keveset mondó epizódok fujják fel hosszu -elbeszéléssé.</p> -<p>De mélyebben jellemzett s elevenné tett alakok sincsenek e -könyvben; a szerző a szereplők lelkét nem világitja meg, csak a -társaságban való viselkedésüket irja le szinesebben és adatokat -közöl róluk, rábizván az olvasóra, mint a kávéházi beszélgető -rábizza hallgatójára, hogy ezekből az adatokból maga alkosson képet -magának a legtöbbször emlegetett figurák lelki világáról. De a -sovány mesén, a szóra se érdemes epizódokon s a nagyon fölületesen -jellemzett alakokon kivül van ebben a könyvben valami, ami, ha a -czélzatosságokkal nem törődő regényolvasót nem is elégiti ki, -megkapja azok figyelmét, akiket ennek az ugynevezett regénynek a -tárgya, milieuje s gondolatköre még akkor is érdekel, ha ezekről -nem valamely elsőrangu irómüvész szól, hanem csak egy intelligens -megfigyelő, aki sokat foglalkozott a szóbanforgó tárgygyal, ügyesen -irja le a részleteiben kevésbbé ismert milieut, s helyes itélettel -ismerteti ama kihatásainál fogva általános érdekességü -gondolatkört. A szerző ugyanis érdekes képeket ad a német tisztek -életmódjáról, a viselkedésükben megnyilatkozó gondolkozásról és -jellemvonásokról, s a fejtegetésekbe, melyekkel e képeket kiséri, -<span class="pagenum"><a name="Page_323" id= -"Page_323">-323-</a></span> beleszövi azt a kritikát, amelyet a -hagyományos katonai szellem ellen izgató, s a hadsereg reformálását -követelő, legujabb keletü „irodalom“ ma már sok könyvben -hangoztat.</p> -<p>Ha egy kissé szemügyre veszszük ezeket a képeket, sorra -megismerkedünk a hadsereg mai szervezetét vádoló összes -panaszokkal, és megismerjük egyszersmind minden részletükben azokat -a viszonyokat is, amelyek a nem mindig jóhiszemü Bilse-iskola -feljajdulásaira okot vagy ürügyet szolgáltattak.</p> -<p>A Baudissin gróf könyvében szereplő gárdaezred tisztikarát -ünnepen találjuk. Harmincz és egynéhányadik évfordulója van a -gravelottei csatának, amelyen ez a gárdaezred igen kitüntette -magát, mert legénységének egy harmada, tisztikarának pedig a fele -ott maradt a csatatéren. Az ilyen évfordulókon az elesettek óriási -koszorut kapnak, az élők pedig, akik a csatában nem vettek részt, -fényes lakomát, pezsgővel. Az emlékezetes nap megünneplését ez -alkalommal összekötik az ezred uj kaszinó-épületének a -felavatásával. Vendégeik is vannak: az ulánustisztek, akikkel -iszonyuan szeretnének minél vastagabb barátságba keveredni. Mert -mégis csak a lovasság a hadseregnek a crême-je s az ulánusok -olyanforma felsőbbséggel tekintenek le rájuk, mint aminővel ők -tekintenek a közönséges gyalogos tisztekre. Az ulánusok alkotják a -hadsereg „legfeudálisabb“ elemét; tisztjeik között egy sincs, aki -nem előkelő származásu. Az ünneplőknek is az a főbüszkesége, hogy -köztük nincsen polgár-ivadék; s éppen ez ad nekik jogczimet arra, -hogy az ulánusok barátságát kereshessék. A lakomán csak egyetlenegy -czivil van jelen: az épitész, aki a kaszinó-épület tervét ingyen -készitette, a gárdaezredhez való ragaszkodásból, mert annak idején -itt önkénteskedett. Szivességét azzal viszonozzák, hogy meghivják -<span class="pagenum"><a name="Page_324" id= -"Page_324">-324-</a></span> a bankettre. Hadd emlegesse egész -életében, hogy micsoda szerencsében volt része ezen az estén. Aztán -meg kitünő reklám neki, hogy egy tálból ehetett velük. Különben -türhető embernek találják, mert meglátszik a kezén, hogy -manicure-rel ápoltatja.</p> -<p>Miről beszélgetnek a lakomán az előkelő gárdatisztek és a még -előkelőbb ulánusok? Ilyenekről: mi történik amazoknál és mi -történik emezeknél, ha a hadnagy részegségében inzultálja a -tiszthelyettes altisztet, aki nem elég gyorsan ugrott fel, mikor a -tiszt ráköszöntött? Itt is, ott is ugyanaz történik; tudniillik -csak két megoldás képzelhető. Vagy: bocsánatot kér a hadnagy a -tiszthelyettes altiszttől az egész tisztikar előtt; vagy: a hadnagy -„repül“, de amannak nem marad más választása, mint hogy agyonlőjje -magát, mert a felpofozott altisztből soha se lehet tiszt. Majd -panaszkodnak, hogy ma már tiszt lehet mindenki, akinek a családja a -rendőrséggel nem került konfliktusba. A vendéglátók eldicsekednek -vele, hogy a gárdaezredekben nincs senki, aki polgári családból -származnék. Az ilyen tiszt mindnyájukat feszélyezné, de bizonyára ő -maga is igen kényelmetlenül érezné magát közöttük; ott, ahova nem -való. Elmondják végül egymásnak, hogy ők továbbra is azok akarnak -maradni, akik ma; tudniillik olyan emberek, akik a társadalom első -osztályát alkotják. Azért jelszavuk: az összetartás s fentartása -annak a választófalnak, mely a polgári társadalmat tőlük -távoltartja.</p> -<p>Egy kissé „exprès“, az olvasó számára beszélgetnek igy; a -valóságban talán egyébről is diskurálnak. De ennyi nagyitást meg -lehet bocsátani a regényirónak, akinek végre is ki kell éleznie a -mondanivalóját. Az bizonyos, hogy sok tulzás nincsen ebben az -előadásban. Egyforma foglalkozásu emberek, ha maguk közt vannak, -<span class="pagenum"><a name="Page_325" id= -"Page_325">-325-</a></span> mindig sokat beszélgetnek a mesterségük -dolgairól, s ez a szabály talán sehol se érvényesül annyira, mint a -katonatiszteknél, akiket sokféle érdeklődés, sokféle ismeretek nem -igen vonnak el a közös témától. Az se tünik fel tóditásnak, hogy -sok „jó házból való“ hadnagyocska szaladgál a világban, aki sehogy -se tud eltelni szerencsés társadalmi helyzetével, s akit ezen a -hiuságon kivül jóformán semmi se foglalkoztat. Elhiszszük Baudissin -grófnak, hogy egy ilyen lakomán egész sereg olyan alak találkozik, -akinek minden igyekezete az, hogy az előkelők közt a legelőkelőbb -legyen, aki tartózkodó és zárkózott, mert „ez előkelő“, aki keveset -beszél, a szemlélődőt játszsza, elmésségeken töri a fejét s teszi -magát, mintha már mindent megunt volna, csak azért, mert ezt igy -látta előkelő mintáktól. És nem éppen hihetetlen alak az az idősebb -tiszt se, aki igy nyilatkozik: „Büszkeségünk, hogy csekély -eszközeink ellenére is azok maradhassunk, akik vagyunk“ – arra -czélozván, hogy akárhány társának sok nélkülözést kell -elszenvednie, hogy állásához méltón léphessen fel. Annyival -könnyebben elképzelhető, hogy sokan beszélnek igy, mert hiszen -ebben a felfogásban már bizonyos nemesebb fajta büszkeség -nyilatkozik meg; ezen tehát a szatirikusnak nincs mért fennakadnia. -De jegyezzük meg mindjárt, hogy az a másik hiuság, a gyerekes -hiuság, melynek a szerző néhány mulatságos példáját beszéli el, nem -valami specziális hibája a hadseregnek. Ezzel a hiusággal nemcsak a -tiszti kaszinóban találkozni, hanem mindenütt, ahol nagy számban -vannak együtt előkelő származásu fiatal emberek; s ezt a hibát csak -ott lehet a katonaság rovására irni, ahol, mint a nagynémet -hadseregben, az a felfogás érvényesül, hogy a tiszti állás első -sorban a nemesi osztálynak való. S kérdés, nem helyesebb-e, hogy -itt az előkelőket ugyanazokra <span class="pagenum"><a name= -"Page_326" id="Page_326">-326-</a></span> a helyekre csoportositják -„előkelő ezred“-eket formálván, mintha szétszórnák őket a -hadseregben, s az olyan konfliktusokat, aminőt Baudissin gróf -beszél el, nem csupán egy-két, hanem sok ezredben tennék lehetővé, -tehát gyakorivá s szinte mindennapossá?!</p> -<p>A lakomán az udvar képviselője a hivatalos tósztok után, kissé -savanyu arczot vágva, mondja el a felsőbb helyről hozott üzenetet, -hogy az ünneplők uj bajtársat kapnak, bizonyos Winkler személyében, -akit valamelyik határszéli, közönséges gyalogos ezredtől helyeztek -át a gárdaezredhez. Maga a hirhozó is igyekszik átsiklani a -kellemetlen ujságon s örül, mikor már másról beszélhet. A többieket -valósággal konsternálja a hir; az ezredestől a legfiatalabb -hadnagyig mindegyik kétségbe van esve. „Polgáriak lettünk!“ – fut -végig a suttogás a termen. És éppen most! Alig hogy végre -összejöttek az ulánusokkal, alig hogy megvan az óhajtott barátság! -Félő, hogy mindjárt vége a komaságnak, mert hiszen polgári -származásu cseppent közéjök! És az ulánusok csakugyan egyszerre -elkezdenek feszengeni.</p> -<p>De hogyan kerülhetett közéjük az a bizonyos Winkler? Winkler egy -gazdag gyárosnak a fia. Az apa grata persona az udvarnál, melynek -szolgálatokat tett. A fiunak nem volt kedve a katonai pályához; a -szülei kedvéért szolgál, akik persze igen szeretnének nagy urat -faragni belőle. Anyjának nincsen forróbb óhajtása, mint hogy fiuk -annál az előkelő ezrednél szolgáljon; bántja az a gondolat, hogy -vannak ajtók, amelyeket a pénz nem nyit fel előttük. Az idősebb -Winkler tehát nagyszerü alapitványt tesz, amelyet nem lehet -egyébbel honorálni, mint hogy teljesitik a kérését, s fiát -áthelyezik a gárdához. Megint a hiuság; itt is, ott is, mindig a -hiuság. Nemcsak az arisztokraták <span class="pagenum"><a name= -"Page_327" id="Page_327">-327-</a></span> hibája ez, hanem a -többieké is, akik csak azért nem arisztokraták, mert nem lehetnek -azok.</p> -<p>Baudissin gróf regénye hosszasan irja le, mily fagyosan fogadják -az ezrednél a Winkler-fiut s mennyire éreztetik vele, hogy nem -tartják közéjük valónak. Nem mondja, hogy a szolgálatban is -okoznának neki kellemetlenségeket, – pedig a vitairat csak igy -bizonyithatná azt, hogy a hadsereg szervezetében van a hiba – de -beszámol vele, hogy a szolgálaton kivül, a társadalmi érintkezésben -hogyan éreztetik vele a polgári származását, milyen fagyosak -maradnak hozzá, mennyire magára hagyják s hányszor adják jelét -azokban a társaságokban, ahol mindnyájuknak meg kell jelenniök, -hogy nem tartják magukkal egyenrangunak. A regény folyamán -Baudissin gróf alkalmat talál annak hangsulyozására, hogy Winkler -különb ember, mint többen azok közül, akik lenézik, de hősét azért -nem tudja valami rendkivül szimpatikussá tenni, mert Winklernek -csak folyton sebzett érzékenységét és hiuságában való szenvedését -látjuk, meg azt a jómódját, hogy mindig szórhatja a pénzét, mig -azok közül néhányan, akik „nem fogadják be“, gyakran vért izzadnak -a garas hijján. Az apró szekaturákat, amelyeket el kell viselnie, -szintén nem találjuk szörnyüeknek; nagyon ridegen, de korrektül -viselkednek vele szemben, egyetlenegy embert kivéve. Nem -igazságtalanok hozzá, csak előitélettel vannak iránta. Nem találjuk -se szimpatikusnak, se eléggé érthetőnek, hogy Winkler – -bármennyiszer adják értésére bajtársai, hogy szeretnék maguk közül -kinézni – olyan sokáig türi ferde helyzetét; s miután „daczból“ egy -jó darabig kitartott, de aztán hirtelen megelégli a mulatságot, -elhatározását nem találjuk eléggé motiváltnak. Az ok, mely arra -készti, hogy lemondjon tiszti rangjáról, csekélység; a <span class= -"pagenum"><a name="Page_328" id="Page_328">-328-</a></span> mit nem -tud türni, semmi ahhoz képest, amit már lenyelt. Példája tehát nem -meggyőző, s ha arról van szó, hogy egy olyan gárdaezredben, ahol -csupa nemesi sarj szolgál, a polgári származásu tiszt helyzete -tarthatatlan: Winkler tulajdonképpen nem is panaszkodhatik. -Bizonyára akadtak, akik, épp oly ártatlanul, rosszabbul jártak -nála, holott nem voltak abban a kedvező helyzetben, mint ő, hogy az -első kellemetlenség után „valet“-et mondhattak volna a lehetetlen -szituácziónak. Szóval, mikor Winkler megelégli a gárdaezrednél való -szolgálatot, az olvasó benyomása az, hogy: debuisset pridem, és mit -is keresett azon a gályán?!</p> -<p>Ha a szerző, aki előkelő származásu ember és sokáig volt -katonatiszt, teljesen együtt érez a határozatlanságból s szüleinek -kedvéért kapaszkodó, habozó természetü és kissé türelmes -Winklerrel: ez az iró mögött rejtőzködő embernek bizonyára -becsületére válik. Világos, hogy Baudissin gróf nemes gondolkozásu, -előitéletek nélkül való ember, akiben nincsen osztálygőg és -korlátoltság. De ebből nem következik, hogy az, amit támad, -csakugyan olyan értelmetlenség volna, mint amilyennek ő tünteti -fel. Ahhoz, hogy a világon minden hierarchia eltörlődjék, olyan -társadalmi átalakulásoknak kellene elkövetkezniök, amelyeket ma még -elképzelni sem tudunk. Egyelőre a különböző foglalkozásokat nem -tekinthetjük egyenranguaknak. Aki a szemetet söpri el, nem végez -olyan értékes munkát, mint az, aki a tudományt egy lépéssel előbbre -viszi, és az, aki a kóbor kutyákat fogdossa össze, nem tarthat -számot akkora megbecsülésre, mint az operatőr, akinek a tudásától, -az eszétől, a szemétől és a kezétől mindennap egy pár emberélet -függ. A tekintélyből mindenekelőtt annyit arrogálhat valaki, -amennyi a foglalkozását megilleti, és a sokféleképpen értékelhető, -<span class="pagenum"><a name="Page_329" id= -"Page_329">-329-</a></span> különböző foglalkozások között a -katonáé kivételes disztinkczióra tarthat számot. Akármennyire -elmosódik is a hosszas békében a katonaság presztizse és akármilyen -kicsinyeseknek látszanak a háboru apró előkészületei: maga a dolog -ma még az emberi akarat nagyobb erőfeszitései közé tartozik. Végre -is, aki az életét viszi a vásárra egy közczél érdekében, több -becsülésre szolgál rá, mint az, akinek a foglalkozása nem szolgál -egyebet, csak a saját életének fentartását. És ameddig minden -fogalmunk meg nem változik a férfiasságról, amely ma még abban -találja meg legvilágosabb kifejezését, hogy valaki az életét is -kész feláldozni valamely közczélért vagy eszméért, ami ugyanazt -jelenti, s csak bizonyos, erejét és egyéniségét megillető -föltételek közt hajlandó megalkudni az élettel: a katonai hiuság -természetes marad, s annak arrogálása, hogy a katonai hivatás -bizonyos morális fensőbbségben van számtalan, a legtöbb békés -foglalkozás felett: nem esztelenség. Akármit mondjon némely ujabb -elmélet: ez a tétel ma a közfelfogásban is érvényesül s alighanem -érvényesülni fog, amig az örökbéke valósággá nem válik; az élet, a -„gyakorlat“, a konvencziók, a szokások, számtalan társadalmi -jelenség mind bizonyitják, hogy érvényesül. Ez a követelés csak ott -válik esztelenséggé, kómikussá vagy gyülöletessé, ahol a tulzás -kezdődik, ahol ez a követelés az itélet nélkül való, az összesség -jogait az egyén jogaitól megkülönböztetni nem tudó, brutális -önzéssel, vagy a más jogát nem respektáló s magának képzelt jogokat -tulajdonitó nevetséges arrogancziával egyesülten lép fel.</p> -<p>Nem esztelenség az a másik előitélet sem, amelyet a szerző ab -ovo elitél. Ma, amikor annyi szó van a betegségek, a bün és a lelki -tehetségnek örökléséről, jóhiszemüen nem lehet azt állitani, hogy -csak éppen azok <span class="pagenum"><a name="Page_330" id= -"Page_330">-330-</a></span> a kiválóságok nem öröklődnek, melyekkel -annak idején rangot szereztek a mai előkelők ősei. Persze ez a -hereditás nem megy odáig, hogy minden főuri ivadék nemesebb -anyagnak, vagy éppen kiválóságnak születnék; hiszen talán az a -hajdani kiválóság is csak nagyobb erő vagy véletlen szerencse volt. -De csak az elfogultság tagadhatja, hogy az arisztokráczián -általában igenis meglátszanak valamely régi kiválóság, a régibb -kultura, vagy legalább is a nemzedékről-nemzedékre örökölt -szerencsésebb életmód és testi jólét hatásai; ha akad köztük -akárhány, aki olyan canaille, mintha nem rózsafán termett volna: -összességük, egészben – s mindenütt a világon – jobb emberanyag, -mint a megfelelő számu szolga-ivadék; talán nem épebb, de -fejlettebb agy- és idegrendszerü. Azért a származáshoz füződő -előitélet tisztára babonának nem mondható; s az ősi névvel, a -ranggal és az ezekkel kapcsolatos egyéb, örökölt jókkal való -megelégedés igen érthető. De hiszen az arisztokratikus büszkeség -voltaképpen nem is abból áll, mintha az előkelők folyton az őseiken -lovagolnának; ez a büszkeség inkább a gondolkozásmód és az izlés -bizonyos közösségén alapszik s a leggyakrabban a másféle -gondolkozástól és másféle izléstől való idegenkedésben nyilatkozik -meg. Hogy tehát ebben a büszkeségben ne volna némi ráczió és hogy a -tömegből való huzódozásuknak, még exkluzivitásuknak is, ne volna -elfogadható oka, vagy legalább némi alapja, magyarázata: bajos -állitani. Következésképpen ennek a büszkeségnek csak az elfajulásai -foglalkoztathatják a szatirikust.</p> -<p>Baudissin gróf olyan arisztokratákról szól, akik közt van négy -vagy öt canaille, vannak korrekt urak, a legtöbben tuczatemberek. -Ügyet se vet rá, észre se veszi, hogy miközben alakjait bemutatja, -sok olyan jótulajdonságról <span class="pagenum"><a name="Page_331" -id="Page_331">-331-</a></span> emlékszik meg, amelyek az -arisztokraták speczialitásai. (A szegény rokonok gyámolitása; a -koldus grófkisasszony nemes büszkesége: a szeretett, de vagyonos -kérőtől való huzódozása stb.) Nem veszi észre, hogy „a munka -emberei“-ről, akiket magasztal, nem tud ennyi jót mondani, s csak a -hiuságot, az élvezetvágyat, s a szükségtelenül exponált -érzékenységet mutatja meg bennök. Megbotránkozik, joggal, a fényes -nevet viselő, kevély, de pénztelenségükben mindenre képes -canaille-ok elvetemültségén, de legtöbbet a tuczatemberekkel -foglalkozik, akik lenézik a polgári származásu pénzes embert s el -vannak telve kiváltságos helyzetükkel, holott nincs egyebük, mint a -rangjok. Nem veszi észre, hogy ezek a tuczat-emberek voltaképpen -igen menthetően, barátságtalanul, de tisztességesen viselkednek -Winklerrel szemben. Nem tetszik nekik a köztük léte, előitélettel -fogadják, ridegen szólnak hozzá, éreztetik vele vélt -felsőbbségüket; de nem utaznak rá, soha se bántják meg, nem -iparkodnak maguk közül kiintrikálni; mikor rászolgál, nem tagadják -meg tőle az elismerést; kiméletesen bánnak vele, sőt még védik is, -mikor bajba kerül. Csak éppen nem ugranak a nyakába.</p> -<p>De hát mit is keres azon a gályán? Mért kivánkozott éppen a -grófok közé? Nem tudott ott maradni a hozzá hasonlók között? Mért -találja jobbnak a cseresznyét, ha a nagyurakkal egy tálból eheti? -Nem gondolta meg, hogy ha olyan helyre törekszik, amelyet az -előbbinél jobbnak, finomabbnak, előkelőbbnek, kiváltságosnak talál, -ennek a helynek ára van, amelyet az érzékenysége fog megfizetni? -Vagy azt hitte, hogy a pénzével mindent megfizethet? Mivel különb -annak a hiusága, aki szeretne a grófokhoz dörgölőzni, annak a -<span class="pagenum"><a name="Page_332" id= -"Page_332">-332-</a></span> grófnak a hiuságánál, aki nem szeret a -polgárral parolázni?</p> -<p>Winklernek nincs igaza és itt nincs igaza Baudissin grófnak sem. -Előkelő hadnagyocskáinak a kevélysége oktalan és ott, ahova ők még -csak megvetéssel se tekintenek le, a derék és okos embereknek egész -sokasága él, amely csak kómikusnak, szánalmasnak és együgyünek -találhatja ezt a kevélységet. De az a hiba, melyet Baudissin gróf a -hadsereg rovására ir, nem a hadsereg hibája. Nem ennek a szervezete -fejleszti ki az önérzetnek ilyen nevetséges tultengését. Az efajta -visszásságok megvannak minden téren, nemcsak a tiszti kaszinóban; s -azok a kómikus vonások, amelyeket Baudissin gróf véletlenül -tiszteken vett észre, megfigyelhetők olyan embereken is, akiknek -nem a kardcsörtetés a foglalkozása. A Baudissin gróf regénye is azt -bizonyitja. Ez a könyv semmivel se foglalkozik annyit, mint a -hiusággal. Egész sereg előkelő származásu katonatisztet -szerepeltet, akiket az Isten megfosztott az eszüktől s e helyett -nevetnivaló hiusággal vert meg. De a regénynek az az alakja, akiben -a hiuság a legnagyobb s a legvégzetesebb: egy -nadrággomb-gyáros.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_333" id= -"Page_333">-333-</a></span></p> -<h2>IRODALOM ÉS UJSÁGIRÁS.</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Már jó régóta röpköd az a szállóige, amely a sajtót is besorozta -a nagyhatalmak közé, de egy kissé félénken utolsónak sorozta be. -Ennek a szállóigének a világgá bocsátója, akiben kétségtelenül -ujságirói szellem élt, abban az időben, mikor a mondását szárnyra -eresztette, alighanem maga is ugy gondolkozott, hogy az elmés forma -kedvéért egy kicsit sokat talált mondani, tulzott, elvetette a -sulykot. Ma a mondása éppen olyan naivitásnak tünik fel előttünk, -mint az a régi felfogás, amely Szemirámisz függő kertjét meg a -róduszi kolosszust emlegette a világ csodáinak, és amely, ha -álmélkodni és szörnyüködni akart, a nyolczadik világ-csodájáról -beszélt. Ma a sajtó nem a nagyhatalmak egyike, nem az utolsó a -nagyhatalmak között, hanem: a legnagyobb hatalom a világon. -Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a kormányok és a törvényhozó -testületek; hatalmasabb, mint a templomi szószék, mint a tudomány -és a müvészet; hatalmasabb, mint a mult és a jelen legnagyobb -szellemei; hatalmasabb a tőkénél; még a nagy tömegeknél is -hatalmasabb. Ali keze hosszu; hosszabb, mint bármelyik mesebeli -hősé. A krajczárért osztogatott betü jobban behálózza a világ -testét, mint a vasutak. Befolyásra, kényszeritő erőre <span class= -"pagenum"><a name="Page_334" id="Page_334">-334-</a></span> semmi -se versenyezhet azzal az ugynevezett közvéleménynyel, amelyet -napról-napra a hirlapirás röpit szerte. Nincs tényező, mely meg -lehetne a sajtó nélkül; és nincs tényező, mely szembeszállhatna -vele, ellene törhetne, vagy csak ki is kezdhetné a hatalmát. Minden -erő eltörpül a sajtó – talán fölösleges megjegyezni, hogy -nevezetesen és főképpen a napisajtó – ereje mellett.</p> -<p>A több száz esztendős, de sokáig, még nemrégiben is szerény, a -maihoz képest kicsinyes hirlapirás ugyszólván a szemünk láttára -szerezte meg ezt a roppant hatalmat. Nem lehet látni a fü növését, -de a napisajtó hatalmának rohamos növekedése szinte érzékelhető -volt; látni lehetett, látni kellett. Ugy növekedett ez a hatalom, -mint a tengerben talált ládából kiszabaduló Szellem szemlátomást nő -óriásira az <i>Ezeregyéj</i> halásza előtt. A még ma is élő vének -és a most öregedő emberek tanui voltak e csodálatos föllendülés -egész tüneményének, mert hiszen a szóbanforgó mesés haladás alig -egy negyedszázaddal ezelőtt kezdődött. Ez az idősebb és legidősebb -nemzedék, amely átélte a nagy találmányok egész korát, sok -tündérmesének a megvalósulását látta, de azon a nagyszerüségre -páratlan evoluczión kivül, amely a világot oly sokban átalakitó -nagy találmányok nyomán támadt, nem látott csodálatosabb -jelenséget, mint aminő a hirlapirás rengeteg fejlődése volt. Méltán -sorakozik ez a fejlődés azokhoz a bámulatraméltó, eddigelé -példátlanul nagy, azelőtt el se képzelt, nem is sejtett -eredményekhez. Jelentőségre nem igen alább való náluk; következései -hasonlóan mélyre s talán még messzebbre hatók.</p> -<p>Ennek az abnormis fejlődésnek s ennek a roppant hatalomnak ki -kellett hivnia a kritikát.</p> -<p>Nincs az a hatalom, amelynek nevében kisebb <span class= -"pagenum"><a name="Page_335" id="Page_335">-335-</a></span> vagy -nagyobb visszaélések ne történnének. És nincs az a nagy erő, amely, -amellett, hogy állandóan hasznot hajt, egyszersmind időnkint, itt -vagy ott, károkat is ne okozna. A sajtó nevében is sok bünt -követnek el; a sajtó is okoz károkat. És mióta a hirlapirás, -melynek a hatalma lassankint a politikai, a közgazdasági, a -társadalmi, a tudományos és a müvészeti élet összes nagy mezőire -kiterjeszkedett, minden tényezőre egyre erősebben érezteti a maga -kivételesen nagy befolyását: ezekről a bünökről és ezekről a -károkról mind több és több szó esik. Idővel minden nagyon -elhatalmasodó erő zsarnokinak tünik fel és minden zsarnokság egyre -több embert lázit fel. Az „antizsurnalisztikus“ tendencziának is a -világra kellett jönnie, mert hiszen ez csak természetes következése -volt a sajtó minden térre kiterjeszkedő rendkivüli befolyásának, -mely persze az érdekeltek előtt, mihelyt a nekik nem közömbös -térről van szó, mindig tulságosnak tünik fel, mig más téreken, a -rájuk nézve idegen téren, ez a befolyás érthetőnek, szinte magától -értetődőnek tetszik. Az „antizsurnalisztikus“ tendenczia, ez a -legujabb „ellen-áramlat“, az utóbbi időkben hamarosan annyi -szimpátiát szerzett, hogy ma már a higgadtan gondolkozók között is -akadnak, akik egész komolyan fölvetik a kérdést: vajjon a sajtó -teljes és tökéletes szabadsága, amely féktelenkedésekhez vezethet -és ajtót nyit minden elképzelhető visszaélésnek, -összeegyeztethető-e az egyetemesség érdekével? Mintha bizony a -sajtó büneinek egész halmozata nem szöknék fel a mérlegen, ha a -mérleg másik oldalára a sajtó sulyos, nagy érdemeit helyezzük; -mintha mind az a kár, amelyet a sajtó okoz, nem volna elenyésző -csekélység ahhoz az óriási haszonhoz képest, amelyet a gondolat -szabadsága és – ami ezzel ma már szinte egy – a sajtó teljes és -tökéletes szabadsága hajt <span class="pagenum"><a name="Page_336" -id="Page_336">-336-</a></span> az egyetemességnek. Mindig lesznek -hajó-szerencsétlenségek, de kinek jut eszébe bojkottálni a -tengert?!</p> -<p>Ehelyütt, ahol egy kárt teszek szóvá, amelyet a hirlapirás -okozott az irodalomnak, hogy elejét vegyem a félreértésnek, -bevezetésül meg kell jegyeznem, hogy ezt a károsodást is -jelentéktelennek tartom ahhoz a roppant haszonhoz képest, amelyet a -világ a hirlapirásnak köszönhet.</p> -<p>Ez a károsodás semmisnek látszik, ha az egyetemesség -nézőpontjából tekintjük. Nem is jöhet szóba, amikor a hirlapirásnak -azt az érdemét nézzük, hogy az egyetemesség mindenféle érdekének a -napisajtó a leghatalmasabb szószólója és oltalmazója.</p> -<p>Csekélységnek tünik fel akkor is, ha már közelebbről, az -általános kultura nézőpontjából vizsgáljuk ezt a károsodást. A -hirlapirás a kulturának olyan óriási, megmérhetetlen, általánosan -ismert szolgálatokat tett és tesz, – többek között, legelőször is, -annyi embert emelt és emel ki a teljes müveletlenségből – hogy ezek -mellett a nagy szolgálatok mellett az emlitett kár jelentéktelen -aprósággá zsugorodik.</p> -<p>Végül, ha legközelebbről, magának az irodalomnak a nézőpontjából -mérlegeljük ezt a károsodást, akkor is meg kell vallanunk, hogy a -hirlapirás magának az irodalomnak is több szolgálatot tett, mint -amennyi kárt okozott neki. Ha egyéb érdeme nem volna e tekintetben, -csak az, hogy a réginél sokszorosan nagyobb közönséget szerzett, -nevelt az irodalomnak, s ezzel az irodalom fejlődését is -elősegitette, már ez az egy érdeme is ellensulyozná az okozott -kárt.</p> -<p>Mindamellett ez a károsodás megérdemli a figyelmet, már csak -azért is, mert némi figyelmesség sokat érne arra a czélra, hogy a -jövőben ez a kár is csökkenthető legyen. <span class= -"pagenum"><a name="Page_337" id="Page_337">-337-</a></span></p> -<h3>II.</h3> -<p>Hogy a hirlapirás vadházasságra csábitotta az erkölcsösebb -életre (például talán a társadalmi tudománynyal való tisztes -frigyre) hivatott irodalmat, – hogy, egy kis tulzással szólva, a -hirlapirodalom felszitta magába az irodalmat, vagy legalább az irók -leginkább számottevő részét: ez nem parcziális jelenség, nem csupán -magyarországi tünet. Mindenütt megtörtént ez, sőt a hirlapirás nagy -befolyása az irodalomra s az irodalom képének az a nagy -átalakulása, mely ezt a frigyet nyomon követte, másutt, a -fejlettebb müveltségü országokban, még korábban kezdődött. -Valamivel korábban kezdődött, az átalakulás proczesszusa lassubb -volt, hosszabban tartott, s a hirlapirásnak ez az uj honfoglalása, -rohamos inváziója nem mindenütt ért el olyan nagy eredményeket, -mint nálunk. A nevezetesebb különbség e tekintetben a nagy külföldi -irodalmak és a magyar irodalom között mindössze az, hogy a -zsurnalisztika helyenkint hamarább találta meg a nagystilü fejlődés -feltételeit, tehát hamarább hozzáláthatott az irodalom -meghóditásához és vazallussá lefokozásához; másutt néhol nagyobb -ellentállással találkozott, s erejének megszerzéséhez és -kifejtéséhez, továbbá a térfoglalás befejezéséhez hosszabb időre -volt szüksége, nemcsak az emlitett negyedszázadra, mint nálunk és a -legtöbb kis országban, vagy még kevesebb időre, mint Japánban; -végül a zsurnalisztika ott, ahol nagy, fényes multu, százados -tradicziókon épült, már hatalmassá vált irodalmakat kellett -befolyása alá keritenie, mind e mai napig se lett olyan nagy urrá -az irodalom összes berkeiben, mint éppen nálunk.</p> -<p>De nagyjában mindenütt megtörtént az, amiről szólunk; s azokat -az elváltozásokat, amelyeket a mi <span class="pagenum"><a name= -"Page_338" id="Page_338">-338-</a></span> irodalmi viszonyainkban – -előbb csak a körülményekben, de utóbb ezek következtében magában az -irodalmi fejlődésben is – a hirlapirás gyors megerősödése és -rohamos térfoglalása idézett elő, jórészt a nagy külföldi -irodalmakban is megtalálhatjuk; megtalálhatjuk legalább, ha nem is -az összes azonos jelenségeket, ezeknek a jelenségeknek a mását vagy -rokon tüneteit. És az, amit az elfoglalt nézőpontból a mi irodalmi -viszonyainkban figyelhetünk meg, nem csupán „texaszi történet“.</p> -<p>Ezek a hasonlatosságok igen érdekesek, és már csak ezért is -érdemes volna némi figyelmet szentelni annak, hogy a hirlapirás -honfoglalása a külföld nagy országaiban miképpen folyt le, és hogy -ennek az inváziónak másutt észlelhető következései miben -különböznek attól, amit itthon is láthatunk. De ez igen messzire -vezetne.</p> -<p>Azért itt pusztán annak megállapitására kell szoritkoznunk, hogy -a zsurnalisztika térfoglalása sehol se volt, legalább relative, -nagyobb, és sehol se ért el – a fődologban: a szellemi befolyás -dolgában – nagyobb eredményeket, mint éppen nálunk. Ennek két főoka -nyilvánvaló. Az egyik ok az, hogy a mi politikailag századok óta -sanyargatott, közgazdasági tekintetben mindig a legnagyobb bajokkal -küzdő országunkban, ahol a kultura előbbrevitelére hivatott -társadalmi osztályok nem elég erősek, s ahol az irodalom még -zsenge, a nivellálódás korszakában, amikor az idők szelleme -hirtelen igen nagy szerepet juttatott a nagy tömegeknek, a még nem -eléggé müvelt, nemrég teljesen müveletlen rétegeknek, a hirlapirás, -melynek roppant hatalma éppen a nagy tömegekre, a nem eléggé müvelt -elemeken való uralomra, befolyásra támaszkodik, nálunk kevesebb -ellenállással találkozhatott, mint azokban <span class= -"pagenum"><a name="Page_339" id="Page_339">-339-</a></span> a nagy -országokban, ahol a társadalom vezetésre hivatott osztályai erősek, -s ahol a tudomány, a müvészetek és az irodalom befolyása hatalmas, -megrendithetetlen. A másik ok specziális. Nálunk az az idő, mikor a -hirlapirás rohamosan fokozódó lendülettel látott hozzá a -hóditáshoz, összeesett azzal az idővel, amikor relative békés, -általában jó, s közgazdasági tekintetben is elég kedvező évek után -minden téren, s különösen az irodalomban is, uj életnek nevezhető -megerősödés kezdődött. Az irodalomnak, alig hogy hozzájutott a -fejlődés kedvezőbb feltételeihez, szövetkeznie kellett a már akkor -is hatalmasabb versenytárssal, mely számolva a nagy tömegek minden -– nem is csupán szellemi – szükségletével, sokkal nagyobb -közönséghez szólhatott és már eszközeinél fogva is sokkal nagyobb -hatásra számithatott. Szövetkeznie kellett, mert hiszen a harcban -nemcsak hogy okvetetlenül a rövidebbet huzza, hanem a majdnem -bizonyos nem kedvező esetben olyan veszteségek is érhették volna, -amelyeket egykönnyen nem igen heverhet ki. Ennek az egyik részről -számitásból kivánt, s a másik részről kénytelen szövetkezésnek a -hirlapirás nem vallotta kárát, hanem az irodalom igen. Mert igaz -ugyan, hogy a hirlapirás sok tekintetben előre segitette az -irodalom ügyét, mindenekelőtt azzal, hogy nagyobb közönséget -szerzett neki, mint amekkora az irodalomnak előbb volt, ha nem is -akkorát, aminőt ez megérdemelt és más viszonyok közt talán -elérhetett volna; de ezért a segitségért roppant nagy árt -fizettetett magának: abban a nagy befolyásban, amelyet magára az -irodalomra is gyakorolt. A vadházasságban a hirlapirás lett az ur, -a diktáló, a parancsoló, s ha a másiknak is ő szerezte meg a száraz -kenyeret, ezért viszont olyan szolgálatokra kényszeritette a -másikat, amelyek emezt megalázták, <span class="pagenum"><a name= -"Page_340" id="Page_340">-340-</a></span> amelyek emennek -veleszületett czéljaival nem egyezők, néha ellentétesek. A -vadházasságba a mindennap kenyérrel, de néha ütleggel is tartott -Litteratura egy tipegő kis leánykát hozott magával, a törvényes -házasságából való kis Belletristicát; ha ez az elhanyagolt, borzas -kis Hamupipőke később is elhanyagolt, fésületlen, rongyos és -mezitlábas maradt: abban nem kevés része van a mostoha apának.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Aki a mai idők irodalmának a történetét fogja megirni, -szükségkép tüzetesen fogja tárgyalni azt a témát, amelyet mi csak -megpendithetünk. A legtöbb irói egyéniség vizsgálata, s nevezetesen -az irók legsajátosabb tulajdonságainak elhatárolása alkalmával, -minduntalan eléje fog tolakodni az a kérdés, hogy az illető -munkásságán miben mutatható ki a hirlapirás befolyása, – mi az -müveiben, ami nem individuális tulajdonságaiból eredt, s ezekhez -talán nem is illik, – irodalmi termeléséből min és mennyire látszik -meg körülményeinek s ezek közül legkivált a hirlapirodalommal való -összeköttetésének a következése. Nagyon különböző irói egyéniségek -nagyon különböző értékü müveiben feltünően sok közösséget fog -találni, s a közös vonásokban lehetetlen lesz fel nem ismernie a -„zsurnalizmus“ hatását. Meglehet, éppen ebben a közösségben fogja -felfedezni a mi időnk irodalmának egyik legjellemzetesebb vonását; -de azzal a kérdéssel, amelyre itt csak rámutatunk, mindenesetre sok -dolga lesz.</p> -<p>Ma még csak sejteni lehet, mit fog mondani a jövő -irodalomtörténet-irója, de azt már ma is meg lehet állapitani, hogy -az utolsó negyedszázad irodalmának a hirlapirás befolyása nélkül -egészen más képe volna. <span class="pagenum"><a name="Page_341" -id="Page_341">-341-</a></span></p> -<p>A „volna“ hosszas és messzemenő feszegetése bizonyára meddő -játék. Az afféle következtetések, amelyeket a régi tréfa ugy -ironizál, hogy megmondja: mi volna ma akkor, ha Cleopatra orra -pisze lett volna – értéktelenebbek, mint a czigányasszonyok -jóslatai. Mert azonkivül, hogy mindennek ugy kellett történnie, -ahogyan történt, mivelhogy, ami történik, az milliárd és milliárd -tényező összetalálkozásának az eredménye, ugyanennél az oknál fogva -(hogy t. i. az ilyen következtetéseknél a számitásból nem egy, -hanem számtalan tényező esik ki) a „volna“, a meg nem történt, -mindig kiszámithatatlan, s az a találgatás, hogy mi történhetik, ha -a közreható tényezők helyett mások szerepelnek – gyermekesség. De a -„volna“ szó néha csak szólás-mondás, amelybe tulajdonképpen az -itélet burkolózik. A csufondáros „ha nem másztál volna fel, nem -estél volna le“ – már nem találgatás; ez az utóbbi „volna“ már -kiszámitható. Sőt a legközelebbi következtetésig a találgatásnak is -megvan a maga jogossága, amig igen nagy a valószinüsége. Ha arról -van szó, hogy valaki, aki gazdag volt, de a börzén mindenét -elvesztette, nem éhezett volna, ha a börzén nem játszik – ezt a -következtetést már meg lehet koczkáztatni, ha egyben találgatás is. -Hasonló biztonsággal lehet megkoczkáztatni azt a következtetést, -hogy: a hirlapirás befolyása nélkül az utolsó negyedszázad -irodalmában sokkal több volna a komolyság, a tartalmasság, az -elmélyedés, és sokkal kevesebb a felületes, az elnagyolt munka, s -ha talán kevesebb az elevenség is, viszont kevesebb az olyan -tehetség, aki elforgácsolta magát. Meg lehet koczkáztatni ezt az -állitást arra a kétségtelen jelenségre támaszkodva, hogy az utolsó -negyedszázad irodalmában a tehetségek sokkal különbek voltak, mint -a produkczió. <span class="pagenum"><a name="Page_342" id= -"Page_342">-342-</a></span></p> -<p>Hogy az a szertelenül nagy befolyás, amelyet a hirlapirás -szövetséges-társára, az irodalomra gyakorolt, ez utóbbira nézve -károsnak bizonyult, és hogy ez a frigy, amelybe a két fél nagyon -különböző temperamentumot és – ami a fődolog – -összeegyeztethetetlen czélokat vitt magával, az egyik félre nézve -nem lehetett nagyon áldásos: természetes. Elég arra gondolnunk, -mennyire különböznek főtörekvéseik, és hogy ezek mennyire más-más -szerepet juttatnak a két szövetséges társnak a közönséggel szemben: -és át kell látnunk, hogy ez az együttélés a gyöngébbik, a kevésbbé -hatalmas félnek csak ártalmára lehetett.</p> -<p>De mielőtt erre kiterjeszkedünk, meg kell emlékeznünk arról is, -hogy, ha a hirlap és az irodalom czéljai nagyon különbözők: ez nem -szükségképpen van igy. Ha a hirlap ideális volna – ami alatt azt -értjük, hogy: csakis ideális czélokat szolgálna – akkor a hirlap és -az irodalom, az azonos czél szolgálatában, egymásnak csak hasznára -lehetnének. De az ideális hirlap egyelőre a jövő zenéje. Az ilyen -hirlap csak örökre eltemetett nagy tőkék sirhalmából virágozhatnék -ki; minél tovább virágoznék, annál nagyobb összegeket emésztene -fel; és még igy is csupán egy kisebbségnek kellene, mert az ilyen -hirlap a mai nagy tömegnek nem szükséglete, az ilyen hirlapnak csak -a mainál sokkal magasabb foku czivilizáczióban lehet meg a kellő -talaja. Egyelőre csak háromféle hirlapot ismerünk: az egyiknek – ha -természetesen tagadja is – egyetlen igazi czélja: az üzlet; a másik -mellékesen ideális czélokat is szolgál; a harmadik, a legjobb, -főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le, -mert hiszen ez rá nézve a megmaradhatás, az élet kérdése.</p> -<p>Hasonlitsuk össze az irodalom törekvéseit ennek a legjobb -hirlapnak – amely főképpen ideális czélokat <span class= -"pagenum"><a name="Page_343" id="Page_343">-343-</a></span> -szolgálna, de az üzletről se mondhat le – elsőnek kitüzött -czéljával és mindennapos törekvéseivel.</p> -<p>(Talán szükségtelen megjegyeznünk, hogy ugy itt, mint később, ha -egyszerüen hirlapot mondunk, mindig a napisajtónak azokat a nagyobb -organumait értjük, amelyek főfeladata: a hirszolgálat teljesitése; -ezeké a hatalom oroszlánrésze, ezek vannak szorosabb -összeköttetésben az irodalommal, ezek gyakorolják és ezek elődei -gyakorolták a szóban levő befolyást. A jelentékenyebb szerepet nem -játszó, akár naponkint, akár időnkint megjelenő hirlapokra itt nem -tekintünk, se a – talán csak ideális czéloknak élő, de – a -hatalomban csak igen kevéssé részes folyóiratokra.)</p> -<p>Az irodalom czéljai és törekvései mindig ideálisak. (Ami alatt -azt értjük, hogy szükségképpen, okvetetlenül az eszmét szolgálja.) -Még akkor is, ha az irónak csak a kenyérkereset adja a kezébe a -tollat: amit mond, amit ir, azért mondja és irja, mert igy -gondolja, mert ez az érzése vagy a nézete, mert őt ez -foglalkoztatja, vagy mert erről akarja meggyőzni az ismeretlen -olvasót. Ha ma már olykor akad olyan iró is, aki csak azért tárgyal -valamit, mert ez az aktualitás, vagy mert ez az okfejtés az, -amelyet a közönsége a legszivesebben olvas: az ilyen eset -mindenekelőtt elenyészően csekély kivétel, és még ez a csekély – -nem százalék, hanem – ezrelék is voltaképpen csak burkolt -hirlapirás.</p> -<p>A hirlapnak ellenben az első, a legfőbb czélja, s jóformán az -egyetlen mindennapos törekvése, amely állandó, mindig megujuló: az, -hogy minél inkább elterjedjen, hogy minél nagyobb közönségre tegyen -szert. Nála ez létfentartás kérdése; s olyan kérdés, amely mellett -minden egyéb eltörpül. Mig az irodalom ezt a struggle for life-ot -alig ismeri, mert hiszen az iró munkájának befejezésével -egyszersmind anyagi czélját is <span class="pagenum"><a name= -"Page_344" id="Page_344">-344-</a></span> eléri – és eléri anélkül, -hogy előbb szünettelen erre kellett volna gondolnia – az ujság -erőkifejtésének, igyekezetének jelentékeny részét ez a létért való -küzdelem emészti fel. Életének törvényeit mindenekelőtt ez -határozza meg; és eleve lemondatja arról, hogy a közönséggel -szemben bizonyos felsőbbséges álláspontra helyezkedhessék. Mig az -iró lóhátról beszélhet az olvasóval, az ujságnak életérdeke, hogy -az olvasónak kedvében járjon. És mig az iró olyan arisztokratikus, -olyan kis közönséget választhat magának, amilyet éppen akar, az -ujság nem mondhat le a közönségnek legkevésbbé értelmes rétegéről -se. Igyekeznie kell minél nagyobb közönségre tennie szert, minél -nagyobb tömegeket hóditani meg; és minthogy nem mondhat le a félig -müvelt vagy egészen müveletlen tömegről se, amelynek a gondolkozása -alantjáró, érzései felszinesek, ösztönei a vadságtól meg nem -tisztultak, megértő képessége minimális és izlése sekélyes: -alkalmazkodnia kell még ennek a tömegnek az izléséhez, -hajlandóságaihoz és reczipiáló képességéhez is.</p> -<p>Már most legyen szabad minden bizonyitás nélkül megállapitanunk, -ami aligha tagadható, hogy t. i. az ujságnak ez a szükségszerü -törekvése bizonyos természet-ellenességet rejt magában. Minden -irásnak a czélja valami hatás; már akár filozófiai, akár erkölcsi, -akár esztétikai hatás. Aki ezt a hatást el akarja érni, valamely -tekintetben némi felsőbbséget arrogál azzal szemben, akire hatni -akar, legalább abban, hogy valamit közöl vele, ami ennek uj, -legalább is olyan, amit az iró hamarább figyelt meg, mint az -olvasó. Ennek a hatásnak az eléréséhez az értelmi felsőbbség, a -müveltség felsőbbsége s minden egyéb felsőbbség – igen hasznosak; -de az a szellemi vagy morális felsőbbség, hogy a közlő kitart -valamely gondolat mellett, amelyhez <span class="pagenum"><a name= -"Page_345" id="Page_345">-345-</a></span> a másikat is le akarja -kötni: conditio sine qua non. A természetes az, hogy az iró legyen -a vezető, a cicerone, és az olvasó a vezetett. Ha az iró nem emeli -fel az olvasót, hanem leereszkedik az olvasóhoz: ez -természet-ellenes.</p> -<p>És az a hajlandóság, amely erre a természetellenességre csábit: -veleszületett alkathibája a hirlapnak. Eredendő büne az -alkalmazkodásra való készség. Minthogy egyik felől az üzlettől -fogantatott, arra született, hogy egy kissé mindig a közönséggel -való megalkuvásnak éljen.</p> -<p>A szövetségesek tehát – amelyek különben temperamentum dolgában -se igen összeillők, mert hiszen az egyik eleven, könnyed, -felületes, tüzes és gyorskezü, mig a másik inkább a komolyságra -hajlik és szeret elmélyedni – nagyon differálnak mindenekelőtt -czéljaik tekintetében. De a különböző czélokhoz képest, mindegyik a -saját czéljainak megfelelően, abban is, hogy miképpen fordulnak a -közönséghez. Az iró vagy a hasonlókhoz szól, és ilyenkor nem -törődik a nagy tömeggel, amelynek az ő beszéde kinai nyelv; vagy, -ha a nagy tömeghez iparkodik szólni, nem mond le az oktató, a -nevelő szerepéről, és azon van, hogy a nagy tömeget fölemelje az ő -emelkedettebb gondolkozás-világába. Akármit hirdet, fejteget, -bizonyitgat vagy érzékeltet, mondanivalóját nem szabja közönségének -a várakozásához; azt, hogy mit mondjon, nem teszi függővé senkinek -a tetszésétől; még azt se, hogy közölnivalóját miképpen adja elő, -mert nála ezt se a közönség reczipiáló képességére való tekintet -szabályozza, és nem az a vágy, hogy a szavai minél több emberben -keltsenek érdeklődést, hanem megállapodott nézetek, elvek, a maga -esztétikája, müvészete vagy logikája, egyszóval: az egyénisége. -Tetszeni fog-e, lesz-e hatása annak, amit <span class= -"pagenum"><a name="Page_346" id="Page_346">-346-</a></span> mond: -ez rá nézve csak másodrendü, utólagos, érzelmi kérdés, amely csak -akkor merül fel, amikor közölnivalóját már elmondotta. Meglehet, -hogy ha falra borsót hányt és szava hatástalanul hangzik el – ezzel -se törődik; beéri azzal, hogy azt mondta el, aminek szükségét -érezte, és ugy mondta el, ahogy isten tudnia adta.</p> -<p>A hirlapirásnál nem lehet igy. Az ujság nem szólhat közönségéhez -a hatás ilyen szuverén ignorálásával. Sőt, mert életérdeke kedvében -járni nemcsak a közönségének, hanem minél nagyobb tömegnek, nem -arrogálja azt a felsőbbséget, amelyet az iró; lemond az oktató, a -nevelő szerepéről; ehelyett megalkuszik és alkalmazkodik. -Szereplése a legjobb esetben a szónokéra emlékeztet, aki, hogy -meggyőzze hallgatóságát vagy legalább hatást érjen el, leereszkedik -közönségéhez, számot vet hallgatói megértő képességével és -alkalmazkodik népének izléséhez. A legrosszabb esetben pedig -szereplése olyan, mint azé a szinészé, aki nem törődik a szerepével -és nem törődik a müvészettel, csak a karzat tapsát keresi, mert a -karzaton vannak a legtöbben, itt ülnek a legjobb fizetők és itt -éljeneznek a leghangosabban.</p> -<p>A czélok és ezekhez képest a szereplés nagy különbözőségének a -gyöngébbik szövetséges és a parancsoló szövetséges között olyan -érdek-ellentétekre, összekocczanásokra és békekötésekre kellett -vezetnie, amelyeknek csak a gyöngébb fél láthatta kárát.</p> -<h3>IV.</h3> -<p>Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy a mi -hirlapjainknál – talán azért, mert a szerkesztői üzenetek révén a -hirlap a közönségnek csak legnaivabb <span class="pagenum"><a name= -"Page_347" id="Page_347">-347-</a></span> és legmüveletlenebb -részével, de ezzel folytonosan érintkezett – egyik helyen kevésbbé, -másutt inkább, de majdnem mindenütt és mindig megvolt a hajlandóság -arra, hogy az olvasó-közönség szellemi szinvonalát nagyon is -alábecsüljék. A müvelt, gondolkozó, izléses, itélni tudó olvasók -számát sokkal kisebbnek tartották, mint amekkora mindig volt, s -különösen amekkorává ujabban lett; másfelül pedig mindig tulságos -figyelmet szenteltek a nehezen meghóditható, a tyukkal-kalácscsal -is hiába édesgetett félmüvelteknek, azoknak, akik nemrégen még -analfabéták voltak, s akik, ha nagynehezen kötélnek állottak és -végre mégis csak honorálták a hirlapoknak velük való kaczérkodását, -a krajczárjaikért nyomban jelentkeztek a kivánságaikkal.</p> -<p>A hirlapok természetes, közös törekvését ez a tévedés fokozott -buzgóságra serkentette, s a fokozott buzgóság következése az volt, -hogy igen sok helyütt, csaknem mindenütt uralkodóvá, parancsolóvá -lett az a vezérelv, melynek jeligéit már nem is kellett -kifüggeszteni a szerkesztőségek falára, mint a szokásos -figyelmeztetést, hogy: „Az idő pénz“ – mert hiszen vérré vált az -ujságirók ügyesebbjeiben – az a vezérelv, amelyet talán igy lehetne -megszövegezni:</p> -<p>„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság; vagy ahol a komoly hang -kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba -elmélyedés; az alaposság; a „hosszabb lélekzetü“ munka; és semmi, -ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet -vagy némi csekély ismeretet, például polgári iskolai müveltséget -kiván.</p> -<p>Mi kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a -viccz; az anekdota; a léha szellem; a szenzáczió; a -személykultusz.“</p> -<p>Ez a vezérelv, mely „minden vonalon“ érvényesült, <span class= -"pagenum"><a name="Page_348" id="Page_348">-348-</a></span> nem -maradhatott hatás nélkül azokra az irókra, akiket a hirlap is -foglalkoztatott. És kiket nem foglalkoztatott? Az utolsó -negyedszázadnak majdnem összes iróit bevonta érdekkörébe; a -tehetségeseknek legalább is kilenczven százalékát.</p> -<p>Ezekre nézve a csatlakozás kénytelenség volt. A kiadók el se -olvasták a munkáikat addig, amig a hirlapoknál nevet, -ismeretességet nem szereztek. A hirlap nekik, ha egyébként nem is -szorultak volna rá, ami ritkán történt meg, magasabb iskola volt, -ahol diplomát, kvalifikácziót kellett keresniök. Anélkül a -minősités és nem éppen nagy reklám nélkül, amelyet a hirlap adott -nekik, nem boldogulhattak volna a sokáig nem kedvező irodalmi -viszonyok közepett, a lehető legközömbösebb és legbizalmatlanabb -közönség, a semmi iránt nem érdeklődő Pató Pálok sokaságának -figyelmét hiába lesve, kivált azokban az időkben, amikor nálunk a -nyilvánosságnak minden jogát szinte egyedül a zsurnalisztika -gyakorolta.</p> -<p>Munkásságukért a hirlap megadta nekik a száraz kenyeret, néha -nemcsak a száraz kenyeret, hanem sokkal többet ennél. De minél -többet adott a hirlap az irónak, emennek viszont annál többet -kellett adóznia ezért a kedvezésért. Annál többet kellett feladnia -a szabadságából, annál többet kellett feláldoznia az egyéniségéből. -Mert hiszen amit a hirlap mindegyiktől kivánt, az rendesen olyan -munka volt, amely talán megfelelt egyik vagy másik irói -egyéniségnek, de a legtöbbhöz igen kevéssé illett.</p> -<p>Igaz, a hirlap rendszerint – mert itt-ott az ellenkező is -megesett – nem adott utasitásokat. De minek is adott volna? A siker -föltételei oly határozottak, oly félreérthetetlenek voltak; ezekhez -csak igazodni, <span class="pagenum"><a name="Page_349" id= -"Page_349">-349-</a></span> alkalmazkodni lehetett, daczolni velük -annyit jelentett volna, mint: előre lemondani az -érvényesülésről.</p> -<p>És itt jegyezzük meg, hogy ezt a függő viszonyt még szigorubbá, -még sulyosabbá tette az iróknak a hirlapoktól való anyagi függése. -Nálunk a vagyonos iró ritka kivétel; a mi vagyonos embereink, ha -egyáltalán kedvet kapnak valami foglalkozáshoz, sokfélét -megpróbálnak, de az irói munkásság nem igen jut eszükbe; az efféle -példákért igazán „a szomszédba kell mennünk“; olyan országokba, -ahol fejlettebb a kultura, mint nálunk. Még az olyan irók is -kevesen vannak, akiket valamely másféle foglalkozás tart el, s akik -„üres óráikat“ áldozzák az irói munkásságnak. A legtöbb iró nálunk -iró és hirlapiró egyszerre; a szerencsésebbek inkább irók, mint -zsurnaliszták, a kevésbbé szerencsések vagy a fiatalabbak inkább -zsurnaliszták, mint irók. De az utolsó negyedszázad iróinak nagy -része kenyerét zsurnalisztikai és irói munkássággal kereste és -keresi meg, s minthogy – legalább a jelentékenyebb sikerig – a -hirlap könnyebben és bővebben adja a kenyeret, mint az irodalom, -mint az az irodalmi piacznak csufolt terrénum, amelyen még ma is -csak a tankönyvek körül észlelhető egy kis nyüzsgés: nagyon -érthető, hogy a hirlap az iróknak java erejét, java idejét, java -munkásságát abszorbeálja. Igy volt ez az utolsó negyedszázadban -mindig, és igy volt már a hirlapirás rohamosan fokozódó -megerősödése előtt is.</p> -<p>Ennek a tulontul nagy függésnek a következéseit az iróknak -viselniök kellett. És viselték is.</p> -<p>Egyéniségük erejéhez képest többé vagy kevésbbé adták meg -magukat a velük szemben is érvényesülő, szövetséges erőnek, de csak -igen kevesen lehettek közöttük, akiknek egyénisége ettől a -befolyástól szabadon fejlődött, akiknek irodalmi munkásságán ez a -függés <span class="pagenum"><a name="Page_350" id= -"Page_350">-350-</a></span> nem hagyott eltörölhetetlen nyomokat. A -legtöbbnek meg kellett alkudnia a parancsoló erővel.</p> -<p>Mindenekelőtt a legtöbbnek le kellett mondania arról, az -egyiknek nagy időre, a másiknak mindenkorra, hogy – ha talán kedvet -érzett is erre – valamely „hosszabb lélekzetü“ munkának, egy-egy -nagyobb kompozicziónak szentelhesse a talentumát. Először azért, -mert a hirlap idejének, munkabirásának nagyobbik részét a -zsurnalisztikai munkára foglalta le. És már itt az irodalom -veszteségének a számlájára kell irnunk, hogy a hirlapirás -értéktelen vagy muló értékü munkára fogott olyan tehetségeket, -amelyektől egyéb is kitelt volna, amelyek, mialatt az efemeridák -lomját növelték, azalatt is valami értékesebbet alkothattak -volna.</p> -<p>De nem csupán ezért kellett a komponálásról lemondaniok, – talán -éppen akkor, mikor erejüknek, képességeiknek még teljességében -voltak, – hanem azért is, mert a zsurnalisztika szelleme nem -kedvezett a „hosszabb lélekzetü“ müveknek. A dogma ugy szólt, hogy -a közönség nem szereti a hosszu munkát, csak a rövidet, mert -türelmetlen, szórakozott, figyelmetlen, s a hirlap szinte kiirtotta -az irodalomból – mert hiszen ide a hirlapon át vezetett az ut – -előbb a nagyobb regényt, aztán a hosszabb elbeszélést is, hogy az -előbbinek a helyét a regénynyé felfujt novella, az utóbbinak a -helyét pedig a novellisztikus tárcza és a „rajz“ foglalhassa -el.</p> -<p>Nem tulajdonitunk ennek nagyobb jelentőséget. Bármelyik müfajban -lehet kitünőt alkotni; ez nem a müfajtól, hanem a tehetségtől függ. -A rövidség kultusza talán több haszon, mint kár. De végül az -irodalomnak ez is csak szegényitésére szolgált.</p> -<p>Nagyobb jelentőségü a léhaság kultusza. A zsurnalisztika -<span class="pagenum"><a name="Page_351" id= -"Page_351">-351-</a></span> egy időben – ezen az időn, szerencsére, -már tul vagyunk – az elevenség keresésének örve alatt valósággal -üldözte a komolyságot. Ebben az időben mindaz, ami az olvasótól -némi figyelmet, valami csekély ismeretet vagy egy csepp erkölcsi -komolyságot kiván, egyet jelentett az unalmassággal. Az érdemes -zsurnalisztának, a máskor „röviden és vigan“ iró tehetségnek néha -elnézték, érdemeinek elismerése fejében grácziából megengedték ezt -az ugynevezett unalmasságot, de ezt a munkát nem értékelték, csak -megbocsátották. És az iróra nézve, akármilyen leküzdhetetlen -hajlama volt a komoly témák feszegetésére, csak demoralizáló, sőt -depraváló hatással lehetett az a tapasztalat, hogy mig könnyedén -elszórt ötleteit tulontul megbecsülték és a rá forditott munkához -mérten fényesen jutalmazták, azt a munkáját, mely tehetségének jobb -részét kivánta meg, s amelyen megfeszitett erővel kellett -dolgoznia, nemcsak hogy minden hatás nélkül irta meg, de csak a -többi, könnyedébb munkáival szerzett hitelre támaszkodva, talán -anyagi kárával bocsáthatta közre, és ugyszólván szégyenkezve -kellett – elkövetnie.</p> -<p>A léhaság sokáig tartó kultusza nagy nyomokat hagyott nem csupán -az anekdota-irodalomnak az értékesebb dolgok rovására való nagy -föllendülésében, hanem abban is, hogy meglehetősen alantjáró -szellemnek, izlésnek és hangnak engedett tért előbb a hirlapokban, -később pedig az irodalomban, ahová mindez szükségképpen -átplántálódott.</p> -<p>Ide tartozik az is, amit egy ideig érdemnek szerettek -feltüntetni, hogy a hirlap sokáig kizárta hasábjairól az olyan -komoly témák feszegetését, amelyek a serdületlen lányokat talán -gondolkodóba ejthetik s amelyek csakugyan nem ezek mulattatására -valók. Kizárta azon a czimen, hogy a hirlap a családok számára -készül, s <span class="pagenum"><a name="Page_352" id= -"Page_352">-352-</a></span> kizárta ugyanakkor, mikor kis -hirdetéseiben találkozóhelyet nyitott minden erkölcstelenségnek. -Kizárta még a szépirodalmi produkczióból is, ami végül ismét az -irodalom veszteségét jelentette, mert ennek éppenséggel nem vált -javára, ha ez a – voltaképpen az erkölcsi komolyság hiányából eredő -– korlátozás a tehetségeket is elszoktatta a „veszedelmes“ -moralizálástól, és ehelyett az ártatlan, a könnyed, s talán -semmitmondó témák keresésére utalta vagy legalább buzditotta. Erről -is ott kellett megemlékezni, ahol a többi – ma már nem aktuális – -léhaságról, ha ez nem is látszik léhaságnak.</p> -<p>A hirlap talán nem jelölt ki témákat, de azzal, hogy másképpen -értékelte, méltatta a neki tetszőt, mint a rá nézve nem érdekest, -nagyban hozzájárult, hogy a hirlapi sikerért küzdő tehetségek azok -felé a témák felé forduljanak, amelyek a „közönséget érdeklik“. Mi -érdekelhette ezt a nagy közönséget, amelyet a hirlap éppen csak az -imént hóditott meg az olvasás örömének, amely nagyobbrészt -féligmüveltekből vagy naiv lényekből állott, amelynek már a -figyelmesség is szellemi megerőltetés volt? Az őket foglalkoztató -kicsinyességeken való vidám mókázás; a tulajdon gondolat-világuk: -az első bál és az effélék; mindaz, ami az idegeket vagy a gyermekes -kiváncsiságot izgatja: a „szenzácziós“ és más hasonlók. A hirlapnál -elérhető sikerért versenyezve, az irók közül sokan tulzott -buzgalommal tették magukévá a hirlapnak a közönséggel szemben -tanusitott – a füszeres-segédek nyájasságára emlékeztető – egy -cseppet se válogatós figyelmességét; és hogy ez a buzgalom nem -emelte a produkczió irodalmi szinvonalát, talán nem kell -bizonyitgatni.</p> -<p>A hirlapokra előfizető, meglehetősen vegyes közönség -praedilectiójának tulbecsülése és a hirlapirói gyors munkának a -megszokása nagyban hozzá járult, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_353" id="Page_353">-353-</a></span> az -irodalmi produkczióban is gyakori jelenség az elnagyoltság; hogy a -kompoziczió elhanyagolása és a megfigyelés felszinessége egy időben -szinte mindennapos irói hibává lett; hogy a felületességet sokáig -irói erénynek tekintették, mint az elevenség jelét; hogy a könnyen -érthetőség czimén az ürességet sok iró tetszetősebbnek találta a -tartalmasságnál; hogy a pongyola előadásmód divatossá válhatott; -hogy a jóizlés ellen jóizlésü és tehetséges irók is sokat vétettek; -hogy az irók többsége elszokott a hirlapnál meg nem becsült -mügondtól, sőt néha minden müvészi munkától; és hogy végül annak -következtében, mert a közönség és nyomában a hirlap a szinházi -mulatságot érdekesebbnek találta a könyveknél, a kritika abból a -nagy figyelemből, amelyet még a szinmü-készitő ipar legsilányabb -produkcziójától se tagadott meg, az irodalom másnemü, értékesebb -termékeinek jóformán semmit se juttatott.</p> -<p>A hirlapirodalomnak kétségtelen érdemei vannak a magyar nyelv és -nevezetesen a helytelenül képzett szók, a fölösleges idegen szók és -a germanizmusok irtása körül. De még e tekintetben is majdnem -ugyanannyit ártott, mint amennyit használt. A purifikáló -mozgalomnak kétféle tulzása is szegényitette a nyelvet. Az egyik -tulzás az a makacsság volt, amely az orthologia győzedelmes elveit -kérlelhetetlen következetességgel akarta érvényesiteni, s ki akart -küszöbölni a nyelvből minden helytelenül képzett szót, azokat is, -amelyek már gyökeret vertek, és azokat is, amelyek helyett csak -elfogadhatatlan furcsaságokat vagy idegen szókat tudott ajánlani. -Ez a konokság nem vetett számot azzal, hogy maga is beleesik a -neológusok hibájába, és nem vetett számot azzal se, hogy ha kellő -szókészlet hijján az eddig nem igen használt idegen szók egész -tömegének <span class="pagenum"><a name="Page_354" id= -"Page_354">-354-</a></span> adunk egyszerre polgárjogot, -voltaképpen cseberből vederbe esünk. Hogy ennek a konokságnak végül -visszavonulót kell fujnia, előre látható volt; ugy is történt. De -amikor ez megtörtént, akkorára már ez a fanatizmus jó hosszu időre -kiüldözött a forgalomból sok szükségest, különösen sok szükséges -finomabb árnyalatot. A másik tulzás pedig az volt, amely semmit se -fogadva el az orthológusoktól, még a szükséges jót se, szeretettel -ölelte keblére a neológia szörnyszülötteit és árkon-bokron át -üldözte az idegen szókat, még azokat is, amelyeknek nincs magyar -egyértékese, amelyek helyett a régi szörnyüségeken kivül csak más -jelentésü szókat, vagy soha se használt érthetetlenségeket tudott -ajánlani. Azonkivül, hogy mind a két tulzás többet rombolt, mint -amennyit épiteni tudott, az a kis bábeli zavar, mely ezekből a -harczokból keletkezett, ugyancsak próbára tette az irók -nyelvérzékét, s a sok ingadozás és kisérletezés valami különös -határozatlanság formájában hagyott nyomot az időközben irt -munkákon. A győztes tábor nem dicsekedhetik azzal, hogy -következetes maradhatott; a legyőzöttek nem adták meg magukat; a -sokféle tapogatózás, kisérletezés, az ellentétes elvek harcza vagy -alkudozása nem vezetett olyan megállapodásra, amely legalább -egyelőre kielégitő lehetne; a nyelv, akközben, hogy kétfelől is -gyomlálták, minthogy a gyommal sok szükségest is kivetettek belőle, -többet veszitett kifejező erejéből, mint amennyit tisztult; ha csak -egy kis időre is, de szegényedett. Az iróknak pedig sok tanakodás, -ingadozás, s a következetesség hajszolása közben kifejtett -hosszantartó erőködés után át kellett látniok, hogy ez a küzködés, -mely csak csökkentette a kifejezésben való bátorságukat és csak -rontott nyelvük természetességén, müveik stilusát szinben, -árnyalásban szegényebbé tette, a nélkül, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_355" id="Page_355">-355-</a></span> a -nyelvtisztitás kétségtelen eredménye megérné azt, amibe került. -Ezekben a harczokban, melyek pyrrhusi győzelemmel végződtek, a -hirlapirodalom vezetett, s azért a dicsőség az övé; de harczközben -szövetségestársa szenvedte a legtöbbet; amazé volt a győzelem, -emezé a sebek.</p> -<p>A zsurnalisztikának az irodalomhoz való viszonyáról szólva, nem -terjeszkedünk ki arra, hogy ez a szövetség az irodalomnak -egyebekben is kárára volt. Például abban, hogy a hirlap sok -tehetséget vont el az irodalomtól, a maga érdekkörébe; vagy abban, -hogy a hirlap sok irói tehetséget kedvetlenitett el és -hallgattatott el örökre, azzal, hogy az elismerést nem az irói -képességhez, hanem ahhoz mérten osztogatta, hogy a hirlap mennyire -vehette hasznát a nála dolgozók képességeinek. A hirlapnál elérhető -sikerért küzdők közül sok tehetséges fiatal bukott ki a sorból -csüggedten, aki az irodalomnak hasznára lehetett volna, idejekorán -elveszitve bátorságát a miatt, hogy a hirlapnál nem tud -érvényesülni és nem tud versenyezni másokkal, akik minden irói -tehetség hijján jelentékeny hirlapirói sikereket érnek el – mert -hiszen az irót csak az teszi, hogy tud-e irni és van-e mit irnia, a -hirlapirót pedig ezenkivül, vagy akár e nélkül is, egészen másféle -tulajdonságok: a szerencsés megjelenéstől vagy a jó modortól kezdve -az élelmességig.</p> -<p>Még más károkról is lehetne szó. A kénytelen szövetkezés az -irodalomnak jóval több veszteséget okozott, semhogy az a haszon, -amelyet szövetséges-társának köszönhet, mindezt ellensulyozhatná. -Azon kivül, hogy a hirlap munkát adott az iróknak – ami az -irodalomnak szintén több kár volt, mint haszon, mert a -zsurnalisztika szolgálatában az irók félannyi irodalmi munkát se -végeztek, mint másfélét – az irodalom főképpen <span class= -"pagenum"><a name="Page_356" id="Page_356">-356-</a></span> azt -köszönheti a hirlapnak, hogy ez közönséget nevelt az ő számára is, -hogy megsokszorozta a közönséget, hogy toborzotta, sőt kötéllel is -fogta az olvasókat. De ha sok olvasót szerzett az irodalomnak, a -könyvnek, viszont sok olvasót vont el tőle, mert a kötéllel fogott -olvasót az ujság teljesen kielégiti. És igy – különösen nálunk, -Magyarországon – amit az egyik kezével adott, a másik kezével -visszavette.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_357" id= -"Page_357">-357-</a></span></p> -<h2>IRODALMUNK S A KÜLFÖLD.</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Valamelyik németországi szinházban egyszer egy uj operettet -adtak elő, <i>Fogaras szépei</i> czimen. Az uj operett zenéjét egy -Magyarországból elszármazott muzsikus szerzette, szövegét pedig -Mikszáth Kálmán egyik legszebb regényéből egy ismert bécsi -librettó-gyáros szerkesztette össze. Az uj operettnek nagy sikere -volt; a komponistát és a szövegirót nem győzték eléggé ünnepelni. -Hanem a helybeli Sarceyt, ugy látszik, untatta, hogy tulontul sok -dicséretet kell leirnia, s hogy valamelyest könnyitsen kritikusi -lelkiismeretén, nem állhatta meg, hogy legalább egyet ne rugjon a -felé az iró felé, aki neki a legidegenebb volt. Bókkal halmozta el -a zeneszerzőt s aztán ilyenformán folytatta: „a Mikszáth név nekünk -csak egy magyar falut jelent; hanem ami a Léon Viktor müvészi -munkáját illeti, ó, azt nem lehet eléggé magasztalni!“ Mindent -dicsért a kisebb körben bizonyára rettegett F. B. ur; lovaggá -ütötte és zenegrófnak nevezte ki elszármazott hazánkfiát, akinek a -neve minket nem érdekel; hozsannát zengett a derék – bécsi -illetőségü – szinházi iparosnak, aki „szinre alkalmazás“ czimén -ügyesen ácsolja össze azt a sok szépet, ami mind másoknak jutott -eszébe; de kitört belőle az őserő és csak rugni tudott a felé a -magyar iró felé, akinek a képzelete virágaiból drótozták össze -mindazt, ami ebben az operettnek nevezett vásári mutatványban -<span class="pagenum"><a name="Page_358" id= -"Page_358">-358-</a></span> a megkülönböztető valami, mondjuk -röviden: a lélek volt.</p> -<p>Abban, ha valaki egy szép regény irásával alkalmat nyujt a -szinházi iparczikkek szállitóinak – akik ma már végképpen -„eldifferencziálódtak“ az irodalomtól – hogy más szétrágni való -hijján az ő termésén élősködjenek: ebben a puszta tényben talán még -az F. B. betüjegyeket használó szigoru idegen se találhatott semmi -megvetni valót, a tudományos vizsgálódás semmiféle mikroszkópjával -sem. Azzal se szolgált rá Mikszáth Kálmán ennek a szigoru idegennek -a szánakozására, hogy olyan irodalmi vétket követett volna el, -amely nem állotta volna ki az ő kritikáját; mert hiszen a szigoru -idegen – a német nemzeti öntudat egész felsőbbségével és az efféle -felsőbbség birtokában gyönyörködő elmék gunyos finnyásságával – -elzárkózott Mikszáth munkájának megismerése elől: a Mikszáth név -neki csak egy magyar falut jelent, Mikszáth munkáit tehát nem -tartotta érdemesnek elolvasni. Azért bizvást meg lehet állapitani, -ami az idegen lenézést sugárzó vallomásából tisztára kiolvasható: -ez a rugás annak idején nem Mikszáth Kálmánnak szólt, hanem -mindnyájunknak, akik magyarok vagyunk.</p> -<p>Nem az első rugás volt ez és nem az utolsó. Az F. B. urak száma: -légió. És nem is valami különös jelenségképpen emlegetem itt ezt az -esetet, hanem mint gyönyörü példáját annak a – nem csupán -gyanakodásnak és bizalmatlanságnak, hanem – a vakságig eljutó -elfogultságnak és gyülölködésnek, amelylyel milliók és milliók -itélnek meg bennünket – mindenkit és mindent, aki és ami magyar – -nemcsak Ausztriában és Németországban, hanem most már az egész -külföldön.</p> -<p>Akik ebben a gyakori jelenségben pusztán németgyülöletet -<span class="pagenum"><a name="Page_359" id= -"Page_359">-359-</a></span> láttak: azokat Björnson és Tolsztoj -példája alaposan kiábrándithatta. Ha Björnson, akinek az irodalmi -müködése életének utolsó korszakában már csak a demagógok utszéli -szólamainak vastag felkiáltójelekbe foglalása volt, Victor Hugót és -Zolát utánzó szinész-pózzal szavalhatta el, hogy: ő nem ül le azon -a helyen, ahol Apponyi, a tótok zsarnoka ül, – ha Tolsztoj -leirhatta azt a hihetetlen tájékozatlanságból eredő mulatságos -tévedést, hogy Apponyi vallási türelmetlenségből üldözi a -katholikus tótokat: akkor nem ámithatjuk többé magunkat azzal, hogy -a külföldön csak a német gyülölködés dolgozik ellenünk, hanem át -kell látnunk, hogy a magyargyülölet olyan lelki betegség, amely már -egész Európaszerte elharapózott.</p> -<p>Messze vezetne tárgyunktól azt vizsgálni, honnan eredt s hogyan -terjedt el ilyen rettenetesen ez a ránk nézve kétségtelenül káros s -egyre általánosabb gyülölködés, továbbá az a még általánosabb – a -tanultakat is megvesztegető, tehát még károsabb – előitélet, -idegenkedés és elfogultság, amelylyel mi magyarok most már -mindenfelé találkozunk. Ehelyütt arra kell szoritkoznunk, hogy -összegezzük a véleményünket, amelynek senki tapasztalata nem fog -ellentmondani s egyszerüen megjegyezzük, hogy ez az előitélet -csakis politikai okokból ered s – bár egyebekben is megnyilatkozik -– nem csak alapjában, hanem egész valóságában pusztán politikai -tényező. Belső ellenségeink és szövetséges, de szintén nem -barátságos szomszédaink hasznosnak vélték alaposan elrágalmazni -bennünket a külföld előtt, s minthogy erre a munkára nem sajnálták -sem a pénzt, sem a fáradságot, sikerült elérniök a czéljukat; és – -nincs tovább.</p> -<p>Minket a kérdésnek egy másik részlete érdekel. Az a részlete, -hogy mi magunk miképpen reagálunk arra <span class= -"pagenum"><a name="Page_360" id="Page_360">-360-</a></span> az -igazságtalanságra, amelylyel most már mindenütt találkozunk.</p> -<p>Tökéletesen azon a módon reagálunk, ahogyan reagáltunk arra a -végtelen közömbösségre, amelylyel századokon át találkoztunk. A -külföld azelőtt egyszerüen nem vett észre bennünket; és mi nem -győztük bámulni az idegen világot, amely olyan nagy, hogy nem -kellünk, nem létezünk neki. Most már lenéz és gyülöl bennünket; és -mi annál nagyobb tisztelettel adózunk neki. Mióta tudjuk, hogy: -lenéz és gyülöl, azóta irányában érzett tiszteletünk nem ismer -határt. Mértéktelen, gyermekes hiuságunk annyival inkább szomjazza -a külföld figyelmét és elismerését, minél határozottabb -elutasitással viszonozza a külföld epedő vonzalmunkat.</p> -<p>Viszonyunk a külfölddel mindig olyan természetü volt, hogy a -japániak nevetnének rajtunk, – ha ismernének. Viszonyunk sokáig -semmiben sem különbözött attól a viszonytól, amelyben Pizarro -állott a pérui vadakkal. Pizarro olcsón, nevetségesen olcsón -megvásárolta a vadaktól azokat az értékeket, amelyeket a természet -adott nekik: a szinaranyat, s mindazt, ami nem kevésbbé értékes, -mint a szinarany; viszont drágán, rettenetesen drágán eladta nekik -a rossz, a félig-meddig használhatatlanná vált, a kimustrált -fegyvereit… hadd higyjék, hogy hadakozhatnak vele! Minthogy semmi -iparunk nem volt, mi vásároltuk meg a legdrágábban a külföld -legrosszabb iparczikkeit, és boldogok voltunk, ha a külföldön -eladhattuk, szöszért-borért, a nyersterményeinket. Később, mikor a -külföld fölismerte életképességünket – nem az életrevalóságunkat!… -a jó magyar szót itt nem használhatjuk – és arra méltatott -bennünket, hogy kihasználja a szegénységünket: viszonyunk bensőbbé -vált. Uzsora-kölcsönökkel tisztelt meg bennünket, amelyeket -siettünk <span class="pagenum"><a name="Page_361" id= -"Page_361">-361-</a></span> elczigányozni, hogy ujabb -uzsora-kölcsönöket szerezhessünk kitünő pártfogónktól. Még később, -legutóbb, ha azon mozgolódunk, hogy egy kicsit megerősödjünk, ha -olyan valamit cselekszünk, ami előtte érthetetlen és nem tetszetős, -vagy ha nem is mukkanunk, de olyasmit hitetnek el vele rólunk, amit -magának megenged, de nem enged meg nekünk, azzal büntet meg -bennünket, hogy visszaküldi a papirjainkat, megvonja tőlünk -uzsora-kölcsöneinek áldásos jótékonyságát, arra figyelmeztet -bennünket, hogy Ausztriának adósai vagyunk, viselkedjünk hát vele -szemben illedelmesen, felmondja a barátságot, biztosit bennünket -változatlan közömbösségéről, sulyosbitva ezt uj keletü -idegenkedésével, növekedő lenézésével és megtisztelő -gyülölködésével, mi pedig kesergünk, kétségbeesünk, erőlködünk, -hogy igazoljuk magunkat, rajta vagyunk, hogy ujra vagy talán -végre-valahára először, kegyesen észrevegyen bennünket, kelletjük -magunkat, epedünk érte, egyre jobban tiszteljük és -igazságtalanságáért csak még inkább tiszteljük, verejtékezünk, hogy -pártfogására méltóknak mutatkozzunk, és viszonzatlan szerelmünkben, -egyre több keservvel teli viszonyunkban változatlanul mindig a -rövidebbet huzzuk.</p> -<p>Tanulni nem tanultunk tőle, mint a japánok. Nem mentünk el -meglesni arzenáljait és főképpen kulturája arzenálját – hogy -viszonyunk: egyenlő fegyverekkel vivott harcz legyen! – ellenben -iszonyuan erőlködünk, hogy magunkra irányozzuk a figyelmét, hogy -fölébreszszük benne azt az érdeklődést, amelyet csak hiuságunk -szomjaz és kicsikarjuk elismerését azzal, ami itthon – magától -terem.</p> -<p>Például: nem a készültségünkkel, ami nincs, nem az erőnkre -támaszkodó önérzetünkkel, amely még csak a jövő zenéje, hanem: a -tehetségeinkkel. <span class="pagenum"><a name="Page_362" id= -"Page_362">-362-</a></span></p> -<p>És mikor az aggkorában meggyöngült elméjü Björnson, veszekedési -mániájában felbőszülten ekhózta azokat az ostobaságokat, amelyeket -ellenségeink adtak a szájába, mi nem nevettük ki a tudatlanságban -megőszült népéletrajzoló rémes tájékozatlanságból eredő -okvetetlenkedését, komikus haragját és puffogó szavait, mi csak -lamentálni tudtunk azon, hogy egy ilyen nagy elme, noha egy cseppet -se ismer, ennyire félreismer bennünket, egymást okoltuk a dementia -senilisbe jutott öreg ember eltévelyedéséért, ádázódtunk, hogy -mindez semmit sem von le azokból a halhatatlan irodalmi érdemekből, -amelyeket a német kiadók az ő safe depositjaként őriznek, -tiszteletünk csak növekedett iránta, minél nagyobbakat rugott a -magyarságon, annál inkább növekedett, azért ő nekünk mégis csak a -„norvég óriás“ maradt; mióta ok nélkül tombolni kezdett, nekünk -óriásibb volt, mint valaha.</p> -<p>Nem is illett volna, hogy nagyságának a méreteit vizsgálgassuk. -Ehhez jobban kellett volna emlékezni a szindarabjaira és jobban -kellett volna ismerni egyéb munkáit. De az emlékezetünk sohasem -volt jó és a sokat olvasás soha se volt kenyerünk… hát csak inkább -elismertük, hogy ő az utolsó igazi próféta és hosszasan -el-elkeseregtünk azon, hogy ez egyszer, véletlenül éppen a mi -rovásunkra téved.</p> -<p>Imponált nekünk, hogy a szava olyan messzire elhallatszott. -Irigyeltük. És egy kis eszmetársulással eszünkbe jutott, hogy: ime, -a magyar iróknak soha se volt ilyen világraszóló tekintélyük!… De -hát honnan is van az, hogy a külföld forditásban sem akarja -észrevenni, nem becsüli meg és nem olvassa a mi iróinkat? Akiket -különben mi magunk se becsülünk meg eléggé. <span class= -"pagenum"><a name="Page_363" id="Page_363">-363-</a></span></p> -<h3>II.</h3> -<p>Keserü igazság, de igazság, hogy a külföldnek soha se kellettek -a magyar irók. Mert hogy mindenütt akadtak irástudók és más finom -lelkü emberek, néhol sokan, akik érdemök szerint méltatták Petőfit, -Aranyt, Madáchot, ez még nem <i>a külföld</i>. A külföld: a -külföldi nagyközönség.</p> -<p>Ez, valljuk meg, soha se méltatta a mi legnagyobbjainkat sem. A -mi büszkeségeink soha se váltak a külföldi nagyközönség előtt jól -ismertekké, népszerüekké, igazán „világhirü“-ekké; nevök soha se -lett olyanná, amelyet millió és millió külföldi, minden kabátos -ember, minden ujságolvasó ismer; munkáikat csak a legmüveltebbek -olvasták el, könyveik forditásait soha se vásárolták sok -példányban. Jókait minden európai nyelvre leforditották; de munkái -Németországban se leltek annyi olvasóra, amennyire sok igen közepes -iró, és Francziaországban soha se értek meg két kiadást, ami azt -jelenti, hogy ezer vevőre nem találtak.</p> -<p>Hogy régebben igy volt, ennek a jelentőségét még sokféle -magyarázattal kisebbithetjük. Régente a propagálás eszközei -primitivek voltak. Nagyjaink nem igen találtak elég jó forditókat. -Ország és ország közt nem volt olyan élénk az összeköttetés, mint -ma. Nagyobb volt az exkluzivitás, az idegenkedés a más nyelven iró -jelesekkel szemben.</p> -<p>De azóta nagyot változott a világ. És mégis, Mikszáth-tal -ugyanaz történt a külföldön, ami Jókaival.</p> -<p>Pedig a nagyközönség ma már mindenütt olvassa az idegen irókat -is. Az orosz, az északi, az olasz, a spanyol iróknak temérdek -olvasójuk van minden országban (a franczia, angol és német irókról -nem is szólva). Kis nemzeteknek is vannak világhirü, mindenfelé -nagyon <span class="pagenum"><a name="Page_364" id= -"Page_364">-364-</a></span> olvasott iróik. Van még a lengyelnek -is; csak éppen a magyarnak nincs.</p> -<p>Mit tudnak ezek a külföldi irók: a svédek, a norvégek, a -hollandok, a dánok, a lengyel Sienkievic – aki például meglehetősen -másodrangu munkával hóditotta meg az egész világot – mit tudnak -mindannyian, a mit a magyar irók nem tudnak?</p> -<p>Nemzeti elfogultság szól belőlünk, amikor azt állitjuk, hogy: -pedig nekünk is vannak olyan iróink, akik kiállják a versenyt a -népszerü külföldiekkel?</p> -<p>Még inkább feltünő ez a jelenség, ha egyfelől az irodalom mai -munkásságát, másfelől az iróknak a nagyközönséghez való viszonyát -tekintjük.</p> -<p>Az irodalom világszerte a korszakonkint el-elmuló, majd ujra meg -ujra jelentkező dekadenczia tüneteit mutatja. Az élő irók között -igazi nagyságok, akik előtte járnának koruknak és meghatározott -eszmények felé vezetnék a szellemi világot, nincsenek. Az utolsó -ilyen nagy iró Tolsztoj volt (minden nagy tévedése, minden -fanatizmusa, minden – kellő tudás hiányából eredő – naivitása -ellenére).</p> -<p>Bizonyára vannak a mai irodalomnak is kitünő, sőt nagynak -nevezhető irói. De a nagyokként emlegetett irók legtöbbje, noha -világhirnek örvend, csak talmi nagyság.</p> -<p>És mégis olyan sikerben van részük, aminőről az igazán nagy -elődök nem is álmodhattak.</p> -<p>Nevük olyan általánosan ismertté vált, könyveik olyan -példányszámban fogynak el, akkora olvasóközönségre tettek szert, -hogy a multban hiába keresnénk hasonló példákat.</p> -<p>Igaz, hogy eleve, az anyanyelvükön is nagyobb olvasóközönséghez -szólnak, mint a mi iróink. Igaz, hogy a reklám ma már az -irodalomban is rendkivüli <span class="pagenum"><a name="Page_365" -id="Page_365">-365-</a></span> szolgálatokat tesz. Igaz, hogy -ezeknek a talmi nagyságoknak meglehetősen segitségére van a -külföldön egyre növekedő szellemi csereforgalom.</p> -<p>De miért, hogy a velök való versenyben a mi jeleseink ma sem -tudnak érvényesülni?</p> -<h3>III.</h3> -<p>Miért nem érvényesülnek a mi jeleseink a külföldön? Miért nem -kell a külföldi nagyközönségnek a magyar iró, és éppen csak a -magyar iró nem, a legnagyobbjaink sem? – erre a nem minden -érdekesség nélkül való kérdésre, amely egyébként inkább csak a -hiuságunkat izgathatja és sokkal kevésbbé az önérzetünket, már -többször lehetett hallani vagy olvasni olyan feleleteket, amelyek -nyilván nem állhatnak meg.</p> -<p>Sokan igy okoskodtak:</p> -<p>– Kevesen vagyunk magyarok, a nyelvünket magunkon kivül senki se -ismeri, jeleseink többnyire rossz vagy gyönge forditókra találtak, -akik nem tudtak róluk hü képet adni, valójában a tolmácsolás után -is ismeretlenek maradtak, és bizony még sokáig tarthat, amig a -kényelmes és minden idegentől huzódozó más nyelvü olvasó alaposan -megismeri, következésképpen méltatni tudja őket.</p> -<p>Erre az okoskodásra a tapasztalat alaposan ráczáfol. De hiszen a -lengyel nyelvet se beszéli és érti senki a lengyeleken kivül és -azért még a meglehetősen másodrangu Sienkievic is meg tudta -hóditani az egész világ olvasóközönségét! A dán is kicsiny nemzet; -a dán irónak se könnyü a külföldre eljutnia és a forditásban is -meghóditania az idegen olvasót, de azért a kitünő Jacobsent mégis -minden nyelven olvassák!</p> -<p>Mások, a kishitüek hamarosan elhitték, amit osztrák <span class= -"pagenum"><a name="Page_366" id="Page_366">-366-</a></span> -szomszédaink találtak ki – ha nem is éppen az osztrák közvélemény, -de azok az osztrák irók és ujságirók, akiknek erre a közvéleményre -a legnagyobb hatásuk van, noha a világirodalomban teljességgel nem -tartoznak a világitó fáklyák közé –:</p> -<p>– Hja, a magyar irodalom még nincs azon a fokon, amelyen már -méltó volna a külföld érdeklődésére!</p> -<p>De hiszen a külföld nem szokott fukarkodni érdeklődésével -olyankor sem, amikor kétségtelenül közepes irodalmi termékekről van -szó! Egész sereg franczia, angol és német irót nevezhetünk meg, -akiknek a munkáit idegen országokban is mohón olvassák, jóllehet -kétségen kivül minden tekintetben jelentéktelenebbek, mint a mi -nagyjaink – és ezt még a rosszakaratu elfogultság se -tagadhatja.</p> -<p>Ez is, mint amaz, elfogadhatatlan magyarázat. És a hasonló -tartalmu megjegyzésekkel nem érdemes bővebben foglalkozni, vagy -pláne, példákra hivatkozva vitázni.</p> -<p>Mindamellett kell valami okának lennie, hogy iróink a külföldön -nem tudnak tért foglalni. Mi ez az ok?</p> -<p>Ezt ugy tudhatjuk meg, ha először megfigyeljük: melyek azok a -külföldi munkák, amelyek hazájukon kivül, forditásban is -népszerüekké tudtak válni, és másodszor, összefoglalva ezeket a -megfigyeléseket, megkeressük: mi a közös vonás azokban a müvekben, -amelyek idegen országokban is meg tudták szerezni a nagyközönség -kegyét?</p> -<p>Példák emlegetése nélkül is meg lehet állapitani a -következőket:</p> -<p>Az angol irók java a legtöbbször nem is jut el a kontinensre. -Mig a Conan Doyle-féle ponyvairodalmat <span class= -"pagenum"><a name="Page_367" id="Page_367">-367-</a></span> és a -Rider Haggard-féle, enyhén szólva alig közepes regényirókat -temérdek franczia, német és minden nemzetbeli olvassa, a kiváló -angol irókat vagy le se forditják idegen nyelvekre, vagy nem igen -veszi észre a külföldi közönség. Az igazán kiválók közül mostanában -csak az egy Kiplingnek sikerült külföldön is népszerüvé válni.</p> -<p>A franczia irodalom exportálja a legtöbbet. De mig számtalan -franczia irodalmi iparos van, akiknek a munkáit a világ minden -részében ismerik és élvezik, mindig van a franczia irodalomban több -elsőrangu iró, akiket a külföldi nagyközönség egyáltalán nem ismer, -akiknek a munkái soha se jelennek meg idegen nyelven, vagy ha -kivételesen le is forditják ezeket, a külföldön könyveik nem -hatnak.</p> -<p>Az orosz irók közül már a gyöngébbek is nagy közönségnek -örvendtek az egész világon, amikor a leghatalmasabbak egyikét, -Goncsárovot, végre fölfedezték a németek meg a francziák, és -forditgatni kezdték – eleinte csak kivonatosan.</p> -<p>Az északi irókat mindenfelé olvassák. De vannak kitünő északiak, -akik a hazájukon kivül majdnem egészen ismeretlenek maradtak, noha -értékesebb dolgokat alkottak, mint sok honfitársuk, akik mindenütt -népszerüek.</p> -<p>A ma élő olasz irók közül a legkülönbet, Vergát, nem ismerik -olyan sokfelé és távolról sem oly jól, mint a meglehetősen -jelentéktelen D’Annunziot és több más olasz középszerüséget. -Alarcont, az ujabbkori spanyol irodalom legnagyobb alakját, csak a -halála után kezdték az idegen országokban is megismerni, mig igen -harmadrangu spanyol irók már a föllépésük idején népszerüekké -váltak a külföldön is.</p> -<p>A német iróknak végül igen nagy közönségük van <span class= -"pagenum"><a name="Page_368" id="Page_368">-368-</a></span> -mindenfelé, ahol németül beszélnek, de forditásban csak kevesen -váltak közülök idegen földön is ismertekké. És ez a kisebbség -véletlenül nagyobbrészt nem a legjobb iróikból került ki.</p> -<p>Mi következik ebből?</p> -<p>Az, hogy nem a leforditott munkák értékétől függ, ellenkezőleg, -az iró irodalmi fajsulyától teljesen függetlenül történik, hogy az -idegenben is bemutatott munkát és iróját a külföldi közönség -megkedveli-e. Az idegen országokban népszerüekké válhatnak nemcsak -a kitünők, hanem a középszerüségek, sőt a csak félig-meddig irók -is. Máskor a legkülönbet se veszi észre, vagy ha kivételesen el is -olvassa, nem tudja méltatni a külföldi közönség. Az idegenben nem -méltatott kitünőek száma igen nagy; azoké, akik nem érdemelnek -különösebb figyelmet s a külföldön mégis népszerüekké válnak, még -nagyobb.</p> -<p>De ha nem az iró értékétől függ, mitől függ hát, hogy az iró meg -tudja-e hóditani a külföldet is?</p> -<p>Erre már nem olyan könnyü a felelet. És alighanem tévednek azok, -akik erre a kérdésre egy mondatban akarnak megfelelni.</p> -<p>Minden arra vall, hogy a sok különböző – és nem csupán értékre -különböző – iró, aki népszerüséget tud szerezni idegen országokban -is, ezt a sikert különböző eszközökkel, ha nem is minden esetben -más eszközzel éri el.</p> -<p>Bizonyára nagy szerepe van itt például az exotizmus már több -mint száz esztendős kultuszának. A külföldi népszerüség -megszerzésében, ugy látszik, jelentékenyen segiti az irót, ha – -akármekkora erővel, néha talán minden müvészet nélkül – uj, -teljesen ismeretlen világokat tár fel az olvasónak. Ezt nemcsak -földrajzi vagy ethnografiai értelemben kell venni; nemcsak -<span class="pagenum"><a name="Page_369" id= -"Page_369">-369-</a></span> azokról az uj világokról van szó, -amelyeket az ethnologia és a folklore fedez fel. Az uj világ lehet -a közönséghez igen közel eső: az előbb észrevétlenül élőknek -valahol a szomszédságban rejtőző világa, amelyre az iró -megfigyelései kezdik ráirányozni a sokaság figyelmét. Sőt lehet az -uj világ a történelemnek valamely már elfelejtett korszaka is, -amely – talán a politikai vagy a társadalmi viszonyok bizonyos -hasonlóságainál fogva – már korábban, az iró fölfedezései előtt is, -izgatni kezdte a jelen érdeklődését.</p> -<p>Nagyon segitheti az irót a külföldi siker megszerzésében, ha -megfigyelő tehetségével olyan társadalmi rétegek vagy olyan küzdő -táborok élete felé fordul, amelyeknek a sorsa világszerte a -leginkább érdekli az olvasók nagy tömegét.</p> -<p>Nagyon segitheti, ha a legujabb eszme-áramlatok -slepp-hordozójává szegődik.</p> -<p>De a legjobban segitheti, ha a szónoktól ellesett fogással -pótolja, ami belőle, az iróból, talán hiányzik, és nem arról meg -nem ugy igyekszik irni, ami őt a leginkább érdekli és ahogyan az -isten tudnia adta, hanem olyan tárgyakról és olyan módon, -olyannyira a nagytömeg szája-izéhez alkalmazkodva szól – talán -minden eredetiség nélkül – amely tárgyak a sokaság előtt a -legérdekesebbek, és amely előadásmód lehetővé teszi, hogy őt minél -nagyobb tömeg érthesse meg és minél könnyebben.</p> -<p>Az eszközök, amelyekkel nagyon különböző erejü irók idegen -országokban is meg tudják szerezni a népszerüséget, mások és mások. -De ha nem hagyjuk tekinteten kivül azt a kérdést sem, hogy az ilyen -nagysikerü munkák milyen fogadtatásban részesültek otthon, az iró -hazájában, ugy találjuk, hogy az idegen földön is népszerü -munkáknak a sorsában van ezenkivül még egy másik közös vonás is. -<span class="pagenum"><a name="Page_370" id= -"Page_370">-370-</a></span></p> -<p>Az, hogy mindezek a munkák, mielőtt népszerüségre vergődtek a -külföldön, valamennyien, kivétel nélkül, nagy feltünést keltettek -és rendkivüli sikert arattak otthon, az iró hazájában is.</p> -<p>Olyan esetre, hogy a siker a külföldön kezdődött volna, nincsen -példa.</p> -<p>És ugy látszik, az, hogy az iró a hazájában már megszerzett nagy -siker morális erejével induljon el az idegen országok kegyének -meghóditására: alapföltétele, conditio sine que non-ja a külföldi -népszerüségnek.</p> -<p>A hazai elismerés, a hazai reklám ajánlása nélkül a külföld még -soha egy irót se tett nagygyá. Ezt az ajánlólevelet, ezt a -jótállást megköveteli. Figyelmének és bizalmának egy csekély -részével se ajándékoz meg senkit, aki mikor megjelenik előtte, nem -hivatkozhatik tulajdon népének hódolatára. Egyszerü vendégként se -ereszti be magához azt, aki a maga hazájában nem tartozik az -irodalmi előkelőségek közé. Legalább is irodalmi gróf legyen -otthon, akinek csak egy pillanatnyi figyelmet szentel.</p> -<p>És figyelmét, elismerését mindig, kivétel nélkül, csak a hazai -jótállás erejéig utalványozza. Mindenkinek csak annyi hitele van -előtte, ameddig otthon „jó“ a vendég.</p> -<p>A mi kedvünkért nem tesz kivételt. Ellenkezőleg: irántunk a -legbizalmatlanabb. Velünk szemben – politikai intrikák -sugalmazására hallgatva – csupa előitélet.</p> -<p>Már most, ha ebben a tekintetben soha sem változó – és minden -egyes esetben meggyőződhetünk róla, hogy csak olyanokat ünnepel, -akiknek otthon már nagyobb ünneplésben is volt részük – hogyan -várhatjuk, hogy kegyével halmozza el a mi iróinkat, akiket mi -magunk se becsülünk meg eléggé, hogy népszerüek legyenek a -külföldön azok, akik itthon sem igazán népszerüek?! <span class= -"pagenum"><a name="Page_371" id="Page_371">-371-</a></span></p> -<p>Van a mi iróinknak nagy hazai reklámjuk, messzire hangzó, -imponáló sikerük, van elég nagy közönségük és egy egész ország -hódolatának mondható igazi elismerésük?!</p> -<p>A legnagyobbjainknak sincs. A legnagyobbjaink is hidegen hagyták -az ország lakosságának tulnyomóan nagy részét, még a legmüveltebb -elemek majoritását is, mert itt az irodalom még a müveltebbek -majoritásának is Hekuba. A főnemességnek, a dzsentrinek, a -honorácziorok nagyobb részének, a polgárságnak, – a szegényebbek -világáról nem is szólva – mondhatni: a müveltebb férfiak -kilenczvenöt százalékának soha se kellett a magyar irodalom; nálunk -csak a müveltebb asszonyok, leányok és fiatalemberek egy kis -töredéke olvasta a mi iróinkat. Ujabban már az utóbbiak se -olvasnak, s ha a zsidóság egy része nem gyarapitotta volna -valamelyest az „olvasóközönség“-et, ilyenről talán nem is lehetne -beszélni. A legnagyobbjainknak se voltak soha igazán nagy sikereik, -igazán nagy közönségük.</p> -<p>Vessünk egy pillantást azokra a statisztikai adatokra, amelyek -kimutatják, hogy ma több mint harmincz olyan orosz iró van, akinek -a munkái fejedelmi vagyonként jövedelmeznek, – képzeljük el ebből, -hogy ennek a „barbár“ földnek az irói mekkora közönségnek szólnak -otthon is, – jusson eszünkbe, hogy a mi nagy Jókaink, a legnagyobb -magyar irodalmi dicsőség szerencsés birtokosa, miután egy életen át -maga volt a megtestesült szorgalom, aggságában kénytelen volt -akkordmunkával keresni meg a kenyerét – és azután ne csodálkozzunk, -ha a külföld ma se akarja elhinni, hogy igenis vannak iróink, akik -méltók volnának kegyes figyelmére, amelylyel különben többször -tiszteli meg az érdemetlent, mint az igazán nagyot.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_372" id= -"Page_372">-372-</a></span></p> -<h2>A KRITIKA JOGA.</h2> -<h3>I.</h3> -<p>Sardou utolsó szindarabjának fél-sikere vagy inkább balsikere -után bepörölte a párisi „Matin“ czimü ujságot, mert bukását vagy -sikerének megrövidülését annak tulajdonitotta, hogy az óriási -publiczitásu „Matin“ már az előadás előtt gáncsoló, gunyos, -„levágó“ birálatot közölt az uj szindarabról. Egy Picard nevü -szinmüiró, akivel szemben a „Matin“ hasonlóképpen járt el, okult -Sardou példáján s szintén kártéritést követelt a „Matin“-tól, pör -utján, mint Sardou. Végül Alvarez, a párisi Nagy Opera hires -tenorja, egy másik ujságnak a referensét pörölte be, amiért ez a -zenekritikus azt irta, hogy Alvarez „állandóan hamisan énekel“. -Alvarez ügyében a biró hamarosan itélt: ezerötszáz frank -kártéritésre kötelezte a zenekritikust, aki ezután bizonyosan -óvatosabb lett annak megállapitásában, hogy ki és mikor énekel -hamisan.</p> -<p>Mikor ezek a pörök megindultak a francia napilapok sokat irtak -„a kritika jogá“-ról. És abban az egyben mindenesetre igazuk volt, -ha sokat foglalkoztak a dologgal, mert ez a kérdés csakugyan -megérett a tüzetes tárgyalásra. De a kérdésnek nem a lényege -foglalkoztatta őket; csak a részletkérdéseken nyargaltak. Ami a -fődolgot illeti, hallgatag arra az álláspontra <span class= -"pagenum"><a name="Page_373" id="Page_373">-373-</a></span> -helyezkedtek, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. -Érthető, mert hiszen a sajtó hatalma éppen azon alapul, hogy -mindenkivel és mindennel szemben kritikát gyakorol; természetes -tehát, ha nem akarja megengedni, hogy ehhez való „jogát“ vita -tárgyává tegyék (amint például az egyház sem engedte meg a dogmák -vitatását), mert hiszen ennek a kérdésnek a puszta feszegetése is -mélyen belevág az érdekébe, s ha eltüri, hogy ebből a „jog“-ából -valamit elvitassanak, ez nem történhetik hatalmi körének -jelentékeny csorbulása nélkül. Hanem ezt a kérdést a sajtó mégsem -intézheti el „házilag“. Ma már minden vita tárgya; s akármekkora -hatalom a sajtó, mégsem arrogálhat magának minden kiváltságot, s -főképpen azt nem, hogy mindazt, ami az ő hatalmi körét érdekli, ki -kellene vonni a szabad vizsgálódás és a megvitatás szabadsága alól. -Ha a kritika jog, a sajtó jogait is meg lehet kritizálni.</p> -<p>A kérdés megérdemelné, hogy valaki egész térfogatában, minden -vonatkozásában, minden oldalról megvilágitsa; annyival inkább -megérdemli, hogy néha legalább rövidesen foglalkozzunk vele.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Számoljunk le legelőször azzal a részletkérdéssel, amelyet nem -minden rosszhiszemüség nélkül helyeztek előtérbe, hogy eltereljék a -figyelmet a fődologról.</p> -<p>A „Matin“ – a maga érdekében igen ügyesen – azon lovagolt, hogy -ő nem köteles alávetni magát annak a régi, álmos szokásnak, amely -megelégedett azzal, hogy a birálatot az előadás után közölte. Nem -köteles respektálni a szinházigazgatóknak azt a felfogását, hogy a -főpróbára meghivott sajtónak az előadás részleteiből a bemutató est -előtt semmit sem szabad elárulnia s különösen nem szabad előre -leteremtenie az <span class="pagenum"><a name="Page_374" id= -"Page_374">-374-</a></span> uj darabot. Nem köteles tartózkodással -viszonozni a szinházaknak azt a figyelmességét, hogy könnyiteni -akarva a birálók esti munkáján, a sajtót is meghivják a különben -zártkörü, „magánjellegü“ főpróbára. Az előrebirálás jobban megfelel -az ő czéljainak; az ujságirás fejlődése ma már megkivánja, hogy -szakitsanak a hagyományos szokással. Ha a szinházaknak ez nem -tetszik, hát ne hivják meg a főpróbára a sajtó képviselőit. Neki -joga van kritizálni, előbb csak ugy, mint utóbb; semmi köze a -szinházak és a szerző érdekéhez, ami pedig az illendőséget illeti, -ezen tulteszi magát, a közönsége érdekében, mert neki csak egy -czélja van: az, hogy minél gyorsabb és minél teljesebb informácziót -nyujtson.</p> -<p>Nem mondta meg, de sejtette – és ez a „fejlődés“ előre látható – -hogy előre fog birálni akkor is, ha nem hivják meg a főpróbára. -Mindig fog találni másolót, szinházi tisztviselőt, sugót vagy -szinészt, akinek az indiszkrécziójából előre megismerheti és előre -megbirálhatja az ujdonságot; módját fogja ejteni ennek még akkor -is, ha a szerző szakácsnéjától kell megszereznie az uj darab -kéziratát. Neki joga van a birálathoz, előbb csakugy, mint utóbb; -hogy honnan szerzi meg az ehhez szükséges tájékozódást, ez már az ő -dolga.</p> -<p>A biró persze nem tehette magáévá ezt a felfogást, s ha méltatta -is a „Matin“-nek a „fejlődés“ és a „haladás“ érdekében kieszelt -ujitását, nem helyezkedhetett arra az álláspontra, hogy a „Matin“ -reformjának hirtelen megvalósitásával csak az illendőséget sértette -volna. Végre is kétségtelen, hogy ha egy példátlan reklámmal -dolgozó s ennek következtében példátlanul nagy közönségnek szóló -ujság már előre sujtó birálatot közöl valamely uj szindarabról, -ezzel igen sok <span class="pagenum"><a name="Page_375" id= -"Page_375">-375-</a></span> embert elriaszt ennek a szindarabnak a -megtekintésétől, tehát kiszámithatatlan anyagi kárt okoz a -szerzőnek, s a szinháznak se használ. És ha a szinház nem is -panaszkodhatik, mert a „Matin“-nek a főpróbára való meghivásával ő -maga mulasztotta el a tulajdon érdekének megvédését, Sardou joggal -mondhatta, hogy viszont neki semmi köze ahhoz, hogy mit kiván az -ujságirás fejlődése s mit kiván a minél gyorsabb informácziót mohón -kereső olvasóközönség, sőt ahhoz sincs köze, hogy kiket hi meg a -szinház a főpróbára, – mindez nem ok rá, hogy ő kénytelen legyen -eltürni az anyagi megkárositást.</p> -<p>De az előrebirálás kérdése csak jelentéktelen részletkérdés. -Napi kérdés, amelyet néhány birói itélet bizonynyal hamarosan meg -fog ölni. Ha a biró hasonló esetekben háromszor vagy négyszer busás -kártéritésre fogja itélni az előre biráló ujságot: az ujságok -fütyölni fognak az ujságirás fejlődésének a szükségeire és ugy le -fognak tenni a reformról, mintha a „Matin“ semmit se szólt volna. -Ha pedig az történik meg gyakrabban, hogy egyik-másik biróság annak -a felfogásnak ad igazat, a mely az előrebirálást megengedhetőnek -tartja: a szinházak meg fogják szüntetni a főpróbákat vagy pedig a -szerző fog szerződés utján gondoskodni arról, hogy anyagi -érdekeiben a főpróbák szokása ne károsithassa meg. Mindenesetre meg -fogják találni a módját annak, hogy, ha az ujságok előre is -közölhetik a birálatot, ezt csak nagy anyagi áldozatok árán, -indiszkrécziók megkeritésével tehessék, ami mindenesetre -csökkenteni fogja az ujságok ebbeli buzgalmát. Szóval, mihelyt akár -a szinház, akár a szerző nem nyujt rá módot, hogy az uj szindarabot -az ujságok előre megismerhessék, az előrebirálás kérdése azonnal -elintéződik és pedig nem ugy, ahogyan ezt a „Matin“ állásfoglalása -jósolta. <span class="pagenum"><a name="Page_376" id= -"Page_376">-376-</a></span></p> -<p>Az igazi, a jelentőséges, a jövőre is kiható, a kontroverziák -elkerülése végett, a mindegyre nagyobb komplikácziók kiküszöbölése -czéljából minél hamarább és okvetetlenül megoldandó kérdés az, hogy -csakugyan semmi se korlátozhatja-e a kritika jogát? – és igaza -volt-e a „Matin“-nek, amikor azt mondta, hogy: neki semmi köze a -szinházak és a szerzők érdekéhez, vagy nem volt igaza és bizony -köteles ezt az érdeket respektálni?</p> -<p class="center">*</p> -<p>Régente soha senkinek se jutott eszébe a kritika jogát vitatni. -De régente nem is fordultak elő hasonló esetek, mondhatni: -visszaélések.</p> -<p>Ha pedig ez a kérdés azelőtt soha se merült fel, ebből nem -következik az, hogy ez a kérdés már régen el van döntve, ez a -kérdés nem kérdés és hogy a kritika joga korlátlan, ez -vitathatatlan, szent dogma volna, amely „ne nyulj hozzám“. Csak az -következik, hogy: azelőtt ezt a kérdést nem volt érdemes -fölvetni.</p> -<p>Igenis, ezt a kérdést a gazdasági élet komplikácziói vetették -felszinre.</p> -<p>Ameddig az irodalmi produktum nem képviselt akkora anyagi -értéket, hogy fogadtatása, kedvező vagy nem kedvező megitélése, -szerencséje vagy balszerencséje nevezetes anyagi különbséget -jelentett volna, ameddig tehát a kritika, ha még oly nagy erkölcsi -kárt is, de csak jelentéktelen, szóra se méltó anyagi kárt -okozhatott a szerzőnek: ezzel a kérdéssel nem volt érdemes -foglalkozni és nem is foglalkoztak vele.</p> -<p>De a gazdasági élet nagy föllendülésével és specziálisan a -szinházi iparág csodálatos kivirágzásával a régi állapot a -felismerhetetlenségig megváltozott.</p> -<p>Ma már lehetetlen a gazdasági szempont figyelmen kivül -hagyásával tekinteni az irodalmi dolgokat. <span class= -"pagenum"><a name="Page_377" id="Page_377">-377-</a></span> Ma már -az irodalmi produktumban is meg kell látnunk a felhalmozott munkát, -mely bizonyos anyagi értéket is képvisel s ennek az anyagi -értéknek, a jogos tulajdon egy nemének a védelméről semmiféle -irodalmi szempontból nem lehet lemondani. Végül ma már különösen az -előadott szindarab olyan nagy anyagi értéket képviselhet, hogy az -ilyen szindarabnak sorsa a tulajdonosra nézve néha a képzelhető -legnagyobb anyagi előnyt, néha a képzelhető legnagyobb anyagi kárt -jelenti. És ezt a tulajdont, ezt az értéket respektálnia kell még -az irodalom érdekeinek is, mert még ezek se állanak fölötte a -tulajdon törvényének, amelyen az egész mai társadalom -berendezkedése alapul és nyugszik, ha már kissé inog is. De -különösen meg kell védeni ezt a tulajdont, ezt az értéket akkor, -amikor ezt nem is az irodalmi érdekek veszélyeztetik, hanem csak az -irodalmi érdekek hangoztatásával rosszhiszemüen visszaélő, -álczázott magánérdek, amely az igazság szavaival való játékot, -képmutató módon és nagyképüsködve, csak a tulajdon czéljaira -használja.</p> -<p>Rendet kell teremteni ebben a kaoszban – akármilyen nehéz itt -rendet teremteni – legalább is olyan rendet, aminőnek egyebekben -örvendünk.</p> -<p>Mik ennek a nehézségei és hol kereshetjük a kaoszból kivezető -utat?</p> -<h3>II.</h3> -<p>Az elmélet azt mondja:</p> -<p>– Természetes, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. Azt -a szabadságot, hogy gondolkozzam, senki se veheti el tőlem. És -minden gondolatom kritika. Hogy gondolataimat szabadon közölhessem -másokkal is: ez azoknak az emberi jogoknak egyike, amelyek -egyáltalán nem vitathatók azóta, amióta a világ nem csupán -satrapákból és rabszolgákból áll. A szabadság <span class= -"pagenum"><a name="Page_378" id="Page_378">-378-</a></span> itt -kezdődik. A szabadságok elseje: a gondolat szabadsága. És mindjárt -másodika: a sajtószabadság. Nemcsak az egyén joga, hanem -egyszersmind a közszabadságok egyik biztositéka, hogy gondolatait -mindenki szabadon terjeszthesse, sajtó utján, a nyomtatott betüvel -is. A kritika joga? Ez nem kérdés. Persze hogy korlátlan! Ez a -sarkigazságok egyike.</p> -<p>De a gyakorlat igy szól:</p> -<p>– Mindaz, amit az elmélet mond, nagyon szép. Nagyon szép és -nagyon szükséges. És legnagyobbrészt megtámadhatatlan. Csak egy szó -nem szép abban, amit mond: a korlátlanság. Semmi se korlátlan – a -világegyetemet kivéve. Gondolataimat szabadon közölhetem másokkal, -de azért, ha megsértem valakinek a becsületét, a biróság mégis -elitél, még olyankor is, amikor az illető megitélésében igazam van. -Gondolataimat szabadon terjeszthetem sajtó utján, de ha olyan -diffamáló állitást nyomtatok ki valakiről, amelyet nem tudok -bebizonyitani, becsuknak, mint rágalmazót. A társadalom tehát -megvédi az egyest ugy anyagi, mint erkölcsi érdekében, a gondolat- -és sajtószabadság ellenére is. És ez még nem minden. A -czivilizáczió nyomán előkerülnek az ipar meg a kereskedelem és igy -vagy ilyenformán alkudoznak: „Nincs tiszteletreméltóbb valami, mint -a gondolat- és sajtószabadság!… Isten mentsen, hogy birálgató -szóval illessük! De ha a társadalom nem véd meg bennünket ennek a -hatalomnak, ennek a mindenhatóságnak a könnyen elképzelhető -tulkapásai ellen, akkor – nincs ipar és kereskedelem. Mert a mi -szabad mozgásunk, sőt megélhetésünk a belénk vetett bizodalmon -alapszik, és ha ezt az ilyen tulkapás könnyen és büntetlenül -megrenditheti, akkor jobb, ha hozzá se fogunk a munkához vagy a -vállalkozáshoz. Szivesen elismerjük tehát a birálat korlátlan -jogát, de <span class="pagenum"><a name="Page_379" id= -"Page_379">-379-</a></span> arra kérjük a társadalmat, adja meg -nekünk azt a konczessziót, hogy a mi dolgainkról a birálatban ne -lehessen szó, módolja ki nekünk a gondolat- és sajtószabadságtól -azt az engedményt, azt a kiváltságot, hogy a mi müködésünkre a -fölötte tisztelt birálat ne terjedhessen ki és jóhirünket nemcsak a -ráfogás, hanem még a leszólás és a lekicsinylés ellenében is -csakugy megvédhesse a társadalom, mint egyéb tulajdonunkat. Mert -csak ezzel a föltétellel lehet ipar, e föltétel nélkül nincs -kereskedelem.“ És ebbe a megalkuvásba belement a társadalom, hogy -lehessen ipar és kereskedés. Már pedig ez is csak korlátozása a -kritikának, ugy-e?!</p> -<p>Az elmélet természetesen ragaszkodik az igazához, de a gyakorlat -is meg tudja védeni a maga igazát. És ha ön elhireszteli a városban -vagy kiirja az ujságba, hogy X. Y. suszter mindig rossz czipőt -készitett önnek vagy hogy N. N. kereskedő silány portékát árul, a -suszter meg a kereskedő beperlik önt és ön hiába akar bizonyitani, -a pör vége az lesz, hogy önt kártéritésre itélik, mert önnek nem -szabad rontania a suszter vagy a kereskedő üzletének jóhirét, noha -ön nemcsak veleszületett biráló jogával, a gondolatközlés és a -sajtó szabadságával élt, hanem még hozzá külön jogot váltott erre a -birálatra, amikor pénzt adott egy olyan tárgyért, amelyet nem tud -használni.</p> -<p>Budapesten sokan emlékezhetnek még annak az urnak az esetére, -aki évekig mulatságot lelt benne, hogy nem éppen mélyreható -kritikával s kevés komolysággal, ötletesen, de szinte hires -felületességgel birálgatott „mindent és még egyebeket is“: irókat, -tudósokat, szinészeket, képzőmüvészeket, néha politikusokat is, az -utóbbiakat a legtöbb szerencsével, mert az efféle birálathoz -tökéletesen elég: a világlátottság és egy pár mulattató -<span class="pagenum"><a name="Page_380" id= -"Page_380">-380-</a></span> ötlet. Egyszer az jutott eszébe, hogy -megkritizálja a budapesti vendéglőket. Talán minden dolog közül a -gasztronomiához értett a legjobban és ebben a birálatban sok olyan -igazságot mondott el, amelyet akkor Budapesten mindenki tudott vagy -– érezhetett. De azt a hibát követte el, hogy megnevezett egy pár -budapesti vendéglőst, s valamelyiküket kinevezte a „generálszaft“ -feltalálójának. Az aposztrofált vendéglős perelt s a birálót csinos -pénzbirságra itélték – pedig irodalmi müködésében talán soha se -vezette több komolyság és soha se állott elő általánosabban -helyeselt megjegyzésekkel.</p> -<p>Hogy a hasonló példák se nálunk, se másutt nem gyakoriak, nagyon -érthető. A birálat már mindenütt megtanulta, hogy az iparral és a -kereskedelemmel szemben óvatosabbnak kell lennie, mint amikor -másról szól.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Az ipar és kereskedelem müködését nemcsak a ráfogás, hanem a -leszólás ellenében is védelmezi a társadalom. Védelmet nyujt -másféle munkának is; csak éppen a tudományos, irodalmi és müvészeti -munkát nem védi.</p> -<p>Miért? Ez a müködés nem volna olyan értékes, mint a többi? -Ellenkezőleg; értékesebb a többinél. És a birálatnak sehol sincs -akkora hatása, mint ezeken a területeken; többet használhat vagy -árthat a megbiráltnak, mint máshol.</p> -<p>Bizonyára itt a legszükségesebb – tehát a legtermészetesebb – a -birálat ellenőrző szereplése. De ez még nem ok rá, hogy a -társadalom a tudományos, az irodalmi és müvészi munkától megvonja -azt a védelmet, amelyet megad az ipari munkának s a kereskedő -vállalkozásának. <span class="pagenum"><a name="Page_381" id= -"Page_381">-381-</a></span></p> -<p>Számitsuk ehhez, hogy a birálat jogával való visszaélés itt a -legkönnyebb. Hogy a kritika álarczát itt ölti a leggyakrabban -magára a magánérdek, a tisztességtelen verseny és az alantas -boszuállás.</p> -<p>És ezt a visszaélést nem lehetne meggátolni vagy legalább -megneheziteni, csak azért, mert tudományos, irodalmi és müvészi -munkáról van szó, amelynek a kritika természetes ellenőrzője?! -Hiszen a nagyobb javak és értékek még gondosabb védelmet -kivánnának! És akármilyen kivánatos itt a birálat lelkiismeretes -szereplése, semmi ok sincs a védelem megtagadására, mihelyt könnyü -megkülönböztetni az igazi birálatot a birálat álarcza alá bujt -érdektől.</p> -<p>De hát ez rendesen nem könnyü. Az érdeknek van gondja rá, hogy -amikor a birálat maszkját használja, nehezen lehessen leálczázni. -Semmi se könnyebb, mint ügyesen tettetni a jóhiszemüt és a birálót -mimelni, amikor valójában csak az érdek, a tisztességtelen verseny -vagy a boszuállás szól a képmutatóból. Nem kell ehhez egyéb, csak a -közkeletü szólamok hangoztatása, a nem őszinte, de annál -kategórikusabb nemtetszés kifejezése, egy kis rabulisztika, egy kis -frazeologia. A közmondás tuloz, mikor azt mondja, hogy nincs -könnyebb, mint a hazugot és a sánta kutyát utólérni. De bizony -szaladni kell utána! S hazudni könnyebb; nincs könnyebb, mint -hazudni.</p> -<p>Azért, ha a társadalom védelmébe venné az effajta visszaélések -ellenében a tudományos, irodalmi és müvészi munkát is, temérdek -pörnek és nagyon bonyodalmas pöröknek néznénk elébe, amelyekben a -biró nem könnyen ismerné ki magát és még nehezebben tudna -kifogástalanul itélkezni. Attól a birótól, akire a társadalom ezt a -munkát bizná, azon a készültségen és azokon a képességeken kivül, -amelyeket minden birótól <span class="pagenum"><a name="Page_382" -id="Page_382">-382-</a></span> megvárhatunk, rendkivüli -tájékozottságot és mindenféle szakmához való hozzáértést kivánna ez -a munka. Valósággal speczialista birákat kellene alkalmazni.</p> -<p>Ez az egyik nehézség. A másik pedig: hogy a tudományos, irói és -müvészi munka védelmének ez a módja nagyon megnehezitené az igazi -birálat fölötte kivánatos müködését. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy -mihelyt ilyen fórumokhoz lehetne folyamodni, ezeket a fórumokat a -legjobban azok rohannák meg, akik csak képzelik, hogy sérelmet -szenvedtek, akiknek csak fáj a jóhiszemü, a tárgyias, a jogos -megitélés – ami végső eredményben csak az igazi birálat nem -igazolható molesztálására vezetne.</p> -<p>Ezzel szemben azonban az is kétségtelen, hogy az igazi -birálatnak magának is érdekében áll, hogy ne téveszszék össze a -kritika álarczába bujt érdekkel. Az, hogy ilyen is van, sőt -orgiákat ül, neki árt a legtöbbet; amikor az utóbbi őt érdemetlenül -diszkreditálja, ő maga is kárvallott, nemcsak a lebirált.</p> -<p>Nagyon valószinü tehát, hogy az igazi birálat, még a kellemetlen -következésnek: a gyakori molesztáltatásnak eltürésével is bele -nyugodnék, hogy a tudományos, irodalmi és müvészeti produkcziót -ilyenforma védelem sánczolja körül. Nemcsak a produkczióra, rá -nézve is fontos, hogy megkülönböztessék attól az ál-birálattól, -amely az ő nevével, hitelével és tekintélyével csak visszaél, -nemcsak a produkczió, sőt nem is csak az igazság rovására, hanem az -ő rovására is.</p> -<p>És annak fejében, hogy megszabadulhat ettől a rá nézve is -kártékony, mindenképpen csak ártalmas konkurrencziától, talán -beleegyeznék abba is, hogy „jog“-a ezentul ne legyen korlátlan. -Például a birálat hangjának a szabadsága dolgában miért ne tehetne -engedményeket?! <span class="pagenum"><a name="Page_383" id= -"Page_383">-383-</a></span></p> -<p>Ámbátor, attól fogva, mihelyt nincs visszaélés, ismét nem -aktuális többé az az elvi kérdés, hogy a kritika joga korlátlan-e -avagy sem? A tudományos, irodalmi és müvészi produkczió komoly -munkásai kétségen kivül maguk is igy felelnének erre a kérdésre: ám -legyen az, de csakis az igazi birálaté!</p> -<p>A nehézségek tehát nagyok, de nem leküzdhetetlenek.</p> -<p>Mert elképzelhető a megoldásnak olyan módja is, amely -áthidalhatná az elmélet és a gyakorlat között mutatkozó szakadékot. -Elképzelhető a megoldásnak olyan módja, amely orvosolhatná azt, -amit a gyakorlat panaszol, anélkül, hogy sértené azt az elvet, -amelyet az elmélet hirdet. Igy felelne tudniillik a fölvetett -kérdésre: igenis, az igazi birálat joga korlátlan, de semmi joga a -birálat álarcza alá bujt érdeknek.</p> -<p>Itt is valami olyanforma törvényt kellene statuálni – és nemcsak -statuálni, hanem érvényesiteni is – amelyet Deák Ferencz fejezett -ki a legrövidebben: „Hazudni nem szabad!“</p> -<p>Hogyan lehet elképzelni erre vonatkozó és ilyen törvényt, egy -példa is megvilágitja. A vakmerővé vált ál-birálatnak egyik -legtöbbet használt fegyvere: a ténybeli hazugság. Nem azt mondja: -ez a könyv vagy ez a szindarab rossz, én legalább rossznak tartom, -hanem azt, hogy: ez a könyv nem kell a közönségnek, ott maradt a -kiadó nyakán, vagy: ezt a szindarabot üres nézőtér előtt adják, -noha tudja és bebizonyitható, hogy a könyvnek majdnem minden -példánya elkelt és hogy a szinház mindannyiszor megtelik, ahányszor -a leszólt szindarabot adják. De mégis azt mondja, hogy: ez a könyv -vagy ez a szindarab nem kell a közönségnek, mert tisztában van -vele, hogy ez jobban diszkreditálja a könyvet vagy a darabot s -inkább elriasztja a könyv <span class="pagenum"><a name="Page_384" -id="Page_384">-384-</a></span> elolvasásától vagy a darab -megnézésétől a később érkező közönséget, mint az ő rosszhiszemü -itélete, vagy legjobb esetben: véleménye. Az ilyen bebizonyithatóan -hazug állitás ha erkölcsi kárt nem is, de – egy kis statisztikával -könnyen kimutatható – anyagi kárt okoz a szerzőnek. Miért ne volna -ez a tudatos, kártevő hazugság a kártérités kötelezettségével -büntethető?! És miben korlátozná ez az igazi birálat jogát?!</p> -<p>Szóval a kaoszból kivezető utat alighanem mégis csak ott kell -keresgélniök a tudományos, irodalmi és müvészi produkció -munkásainak is, ahol a többiek már megtalálták a modus vivendit. -Itéljen a biró.</p> -<p>Hogy a tudományos, irodalmi és müvészi produkció legjobb -munkásai mindig elhanyagolták anyagi érdekeiknek a védelmét és hogy -a tisztességtelen versenynyel szemben való védekezésnek ehhez a -módjához most is többnyire csak az iparüzők, különösen a nagy -iparüzők folyamodnak – ez csak azt jelenti, hogy az igazi müvészek -többnyire könnyelmüek s hogy az iparüzők élelmesebbek.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="footnotes"> -<h2>Lábjegyzetek.</h2> -<div class="footnote"> -<p><a name="Footnote_1" id="Footnote_1"></a> <a href= -"#FNanchor_1"><span class="label">1)</span></a> <i>Taine Hippolit -Adolf</i>: Az angol irodalom története. Forditotta Csiky Gergely. -Budapest, 1885., a Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Ötödik -kötet.</p> -<p><a name="Footnote_2" id="Footnote_2"></a> <a href= -"#FNanchor_2"><span class="label">2)</span></a> <i>Anatole -France</i>: La vie littéraire, Paris, Calmann Lévy, 1888. –</p> -<p><a name="Footnote_3" id="Footnote_3"></a> <a href= -"#FNanchor_3"><span class="label">3)</span></a> <i>Taine</i>: -Nouveaux essais de critique et d’historie, Paris, Hachette, -1865.</p> -<p><a name="Footnote_4" id="Footnote_4"></a> <a href= -"#FNanchor_4"><span class="label">4)</span></a> <i>Jules -Lemaitre</i>: Les Contemporains. Deûxième série. Paris, Lecène et -Oudin, 1886.</p> -<p><a name="Footnote_5" id="Footnote_5"></a> <a href= -"#FNanchor_5"><span class="label">5)</span></a> Lettres de Gustave -Flaubert á Georges Sand. Précédées d’une étude par Guy de -Maupassant. Paris, Charpentier, 1884.</p> -<p><a name="Footnote_6" id="Footnote_6"></a> <a href= -"#FNanchor_6"><span class="label">6)</span></a> Souvenirs d’enfance -et de jeunesse, par Ernest Renan. Paris, Calmann Lévy, 1883.</p> -<p><a name="Footnote_7" id="Footnote_7"></a> <a href= -"#FNanchor_7"><span class="label">7)</span></a> Feuilles détachées, -faisant suite aux souvenirs d’enfance et de jeunesse. Par Ernest -Renan. Paris, Calmann Lévy, 1892.</p> -<p><a name="Footnote_8" id="Footnote_8"></a> <a href= -"#FNanchor_8"><span class="label">8)</span></a> <i>Les -Névroses</i>, par Maurice Rollinat. Paris, 1883.</p> -<p><a name="Footnote_9" id="Footnote_9"></a> <a href= -"#FNanchor_9"><span class="label">9)</span></a> Paul Bourget: -<i>Essais de psychologie contemporaine.</i> (Baudelaire, Renan, -Flaubert, Taine, Stendhal.) Paris, Lemerre, 1883.</p> -<p><a name="Footnote_10" id="Footnote_10"></a> <a href= -"#FNanchor_10"><span class="label">10)</span></a> <i>Physiologie de -l’amour moderne.</i> Fragments posthumes d’un ouvrage de Claude -Larcher recueillis et publiés par <i>Paul Bourget</i>, son -exécuteur testamentaire. Paris, Lemerre, 1891.</p> -<p><a name="Footnote_11" id="Footnote_11"></a> <a href= -"#FNanchor_11"><span class="label">11)</span></a> Lettres de Marie -Bashkirtseff. Paris, Charpentier, 1891.</p> -<p><a name="Footnote_12" id="Footnote_12"></a> <a href= -"#FNanchor_12"><span class="label">12)</span></a> „A propos des -Trois Duchesses.“ A „Trois Duchesses“ IV-ik kötetében.</p> -<p><a name="Footnote_13" id="Footnote_13"></a> <a href= -"#FNanchor_13"><span class="label">13)</span></a> Azóta egy -negyediket is: „Claudine s’en va“ czimen és sok más kötetet más -regényhősnőkről. Azóta megtudtuk azt is, hogy Willy polgári neve: -Gauthier-Villars.</p> -</div> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_385" id= -"Page_385">-385-</a></span></p> -<h2>TARTALOM</h2> -<ul class="TOC"> -<li>Dickens <span class="ralign"><a href= -"#Page_1">1</a></span></li> -<li>Balzac <span class="ralign"><a href= -"#Page_11">11</a></span></li> -<li>Flaubert <span class="ralign"><a href= -"#Page_21">21</a></span></li> -<li>A Goncourt-testvérek <span class="ralign"><a href= -"#Page_29">29</a></span></li> -<li>Daudet <span class="ralign"><a href= -"#Page_49">49</a></span></li> -<li>Zola <span class="ralign"><a href="#Page_62">62</a></span></li> -<li>Az idősebb Dumas <span class="ralign"><a href= -"#Page_76">76</a></span></li> -<li>Az ifjabbik Dumas <span class="ralign"><a href= -"#Page_86">86</a></span></li> -<li>Cherbuliez <span class="ralign"><a href= -"#Page_101">101</a></span></li> -<li>Flaubert, mint kritikus <span class="ralign"><a href= -"#Page_112">112</a></span></li> -<li>Zola-regényekről <span class="ralign"><a href= -"#Page_122">122</a></span></li> -<li>Az ujkori Demokritosz <span class="ralign"><a href= -"#Page_158">158</a></span></li> -<li>Nagy halottak ravatalánál <span class="ralign"><a href= -"#Page_183">183</a></span></li> -<li>A pesszimizmus egy uj birálója <span class="ralign"><a href= -"#Page_196">196</a></span></li> -<li>Keztyüs kezü irók <span class="ralign"><a href= -"#Page_212">212</a></span></li> -<li>Bashkirtseff Mária <span class="ralign"><a href= -"#Page_221">221</a></span></li> -<li>Egy iró gavallér <span class="ralign"><a href= -"#Page_256">256</a></span></li> -<li>Aphrodite <span class="ralign"><a href= -"#Page_272">272</a></span></li> -<li>Claudine <span class="ralign"><a href= -"#Page_292">292</a></span></li> -<li>Keller Helén <span class="ralign"><a href= -"#Page_300">300</a></span></li> -<li>Katona-regények <span class="ralign"><a href= -"#Page_312">312</a></span></li> -<li>Irodalom és ujságirás <span class="ralign"><a href= -"#Page_333">333</a></span></li> -<li>Irodalmunk s a külföld <span class="ralign"><a href= -"#Page_357">357</a></span></li> -<li>A kritika joga <span class="ralign"><a href= -"#Page_372">372</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<h3>Javítások.</h3> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_39">39</a></td> -<td>hatalmas alajka</td> -<td>hatalmas alakja</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_41">41</a></td> -<td>Ök ismertették</td> -<td>Ők ismertették</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_46">46</a></td> -<td>szerettel vegyes</td> -<td>szeretettel vegyes</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_47">47</a></td> -<td>kisé visszaéltek</td> -<td>kissé visszaéltek</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_48">48</a></td> -<td>töbször elmondják</td> -<td>többször elmondják</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_51">51</a></td> -<td>tettek kortásaikra</td> -<td>tettek kortársaikra</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_53">53</a></td> -<td>Bováryné-val</td> -<td>Bovaryné-val</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_88">88</a></td> -<td>páldátlan népszerüség</td> -<td>példátlan népszerüség</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_92">92</a></td> -<td>ugyancsak raszo rult</td> -<td>ugyancsak rászorult</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_102">102</a></td> -<td>tudás kinünőségeihez</td> -<td>tudás kitünőségeihez</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_107">107</a></td> -<td>halálálig szorgalmas</td> -<td>haláláig szorgalmas</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_114">114</a></td> -<td>Pécuchet“-t</td> -<td>Pécuchet-t</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_114">114</a></td> -<td>redkivüli dualizmusával</td> -<td>rendkivüli dualizmusával</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_124">124</a></td> -<td>Faubert, akit</td> -<td>Flaubert, akit</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_136">136</a></td> -<td>legfőbb hatalmssság</td> -<td>legfőbb hatalmasság</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_136">136</a></td> -<td>Desforgesné részesitit</td> -<td>Desforgesné részesiti</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_145">145</a></td> -<td>lépés a juvuláshoz</td> -<td>lépés a javuláshoz</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_146">146</a></td> -<td>AZ EBMERI ÁLLAT</td> -<td>AZ EMBERI ÁLLAT</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_150">150</a></td> -<td>férfiról féfira</td> -<td>férfiról férfira</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_160">160</a></td> -<td>természetsen nem</td> -<td>természetesen nem</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_165">165</a></td> -<td>Ne siesssünk</td> -<td>Ne siessünk</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_172">172</a></td> -<td>kis párfogoltjuk</td> -<td>kis pártfogoltjuk</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_178">178</a></td> -<td>es morál</td> -<td>és morál</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_190">190</a></td> -<td>ünnepelteb alakja</td> -<td>ünnepeltebb alakja</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_209">209</a></td> -<td>regényirők bőszült</td> -<td>regényirók bőszült</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_224">224</a></td> -<td>trogloditttól kezdve</td> -<td>troglodittól kezdve</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_236">236</a></td> -<td>tavaly szetpemberben</td> -<td>tavaly szeptemberben</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_248">248</a></td> -<td>egyik barátnőjénak</td> -<td>egyik barátnőjének</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_253">253</a></td> -<td>rettentes gondolattal</td> -<td>rettenetes gondolattal</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_254">254</a></td> -<td>figyelje a a másikat</td> -<td>figyelje a másikat</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_269">269</a></td> -<td>asszonyok aljaasságaival</td> -<td>asszonyok aljasságaival</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_306">306</a></td> -<td>fejletteb, mint</td> -<td>fejlettebb, mint</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_316">316</a></td> -<td>hadseregk lesznek</td> -<td>hadseregek lesznek</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_320">320</a></td> -<td>élet intimitási</td> -<td>élet intimitásai</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_334">334</a></td> -<td>roppont hatalomnak</td> -<td>roppant hatalomnak</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_344">344</a></td> -<td>mint az ovasó</td> -<td>mint az olvasó</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_377">377</a></td> -<td>azóta, amóta</td> -<td>azóta, amióta</td> -</tr> -</table> -</div> - - - - - - - -<pre> - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Vezeto elmék, by Zoltán Ambrus - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK VEZETO ELMÉK *** - -***** This file should be named 62473-h.htm or 62473-h.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/4/7/62473/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions -will be renamed. - -Creating the works from public domain print editions means that no -one owns a United States copyright in these works, so the Foundation -(and you!) can copy and distribute it in the United States without -permission and without paying copyright royalties. Special rules, -set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to -copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to -protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project -Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you -charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you -do not charge anything for copies of this eBook, complying with the -rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose -such as creation of derivative works, reports, performances and -research. They may be modified and printed and given away--you may do -practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is -subject to the trademark license, especially commercial -redistribution. - - - -*** START: FULL LICENSE *** - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project -Gutenberg-tm License (available with this file or online at -http://gutenberg.org/license). - - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm -electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy -all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. -If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project -Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the -terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or -entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement -and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic -works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" -or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project -Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the -collection are in the public domain in the United States. If an -individual work is in the public domain in the United States and you are -located in the United States, we do not claim a right to prevent you from -copying, distributing, performing, displaying or creating derivative -works based on the work as long as all references to Project Gutenberg -are removed. Of course, we hope that you will support the Project -Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by -freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of -this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with -the work. You can easily comply with the terms of this agreement by -keeping this work in the same format with its attached full Project -Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in -a constant state of change. If you are outside the United States, check -the laws of your country in addition to the terms of this agreement -before downloading, copying, displaying, performing, distributing or -creating derivative works based on this work or any other Project -Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning -the copyright status of any work in any country outside the United -States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate -access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently -whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the -phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project -Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, -copied or distributed: - -This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with -almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or -re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included -with this eBook or online at www.gutenberg.org/license - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived -from the public domain (does not contain a notice indicating that it is -posted with permission of the copyright holder), the work can be copied -and distributed to anyone in the United States without paying any fees -or charges. If you are redistributing or providing access to a work -with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the -work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 -through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the -Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or -1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional -terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked -to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the -permission of the copyright holder found at the beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any -word processing or hypertext form. However, if you provide access to or -distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than -"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version -posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), -you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a -copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon -request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other -form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm -License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided -that - -- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is - owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he - has agreed to donate royalties under this paragraph to the - Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments - must be paid within 60 days following each date on which you - prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax - returns. Royalty payments should be clearly marked as such and - sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the - address specified in Section 4, "Information about donations to - the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." - -- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or - destroy all copies of the works possessed in a physical medium - and discontinue all use of and all access to other copies of - Project Gutenberg-tm works. - -- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any - money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days - of receipt of the work. - -- You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm -electronic work or group of works on different terms than are set -forth in this agreement, you must obtain permission in writing from -both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael -Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the -Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -public domain works in creating the Project Gutenberg-tm -collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic -works, and the medium on which they may be stored, may contain -"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or -corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual -property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a -computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by -your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium with -your written explanation. The person or entity that provided you with -the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a -refund. If you received the work electronically, the person or entity -providing it to you may choose to give you a second opportunity to -receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy -is also defective, you may demand a refund in writing without further -opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER -WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO -WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. -If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the -law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be -interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by -the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any -provision of this agreement shall not void the remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance -with this agreement, and any volunteers associated with the production, -promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, -harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, -that arise directly or indirectly from any of the following which you do -or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm -work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any -Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. - - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of computers -including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists -because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from -people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. -To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 -and the Foundation web page at http://www.pglaf.org. - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive -Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at -http://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent -permitted by U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. -Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered -throughout numerous locations. Its business office is located at -809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email -business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact -information can be found at the Foundation's web site and official -page at http://pglaf.org - -For additional contact information: - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To -SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any -particular state visit http://pglaf.org - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. -To donate, please visit: http://pglaf.org/donate - - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic -works. - -Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm -concept of a library of electronic works that could be freely shared -with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project -Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. - - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. -unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily -keep eBooks in compliance with any particular paper edition. - - -Most people start at our Web site which has the main PG search facility: - - http://www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - - -</pre> - -</body> -</html> |