path: root/43746-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43746 ***

APRÓ REGÉNYEK

IRTA

BRÓDY SÁNDOR.

BUDAPEST,

A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA

1893.

MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.




A BÖLÉNY.


Szeptemberben, éjjel, vadászatról jőve, Wejér Ábrám pihenőt sem engedett
a kéjtől fáradságtól kiállott vendégeknek, megcsendítette a várkastély
harangját, megfúvatta a kürtöket: «tornára!» kiabálták a huszárok,
sipogta a komornyik.

A lovardában készen volt a tornára minden. A luszterok ragyogtak, a
dámák páholyai fölé boróka-fenyő baldachint emelének a darabontok, a
tölgy asztalokon már édesen-kéken füstölt a mazsolás puncs…

Az öreg Taroczkay Gergely gróf vezette befelé Perei Krisztinát, az ősz
dáma helyet foglalt, mosolyogva bólintott mindenfelé, aztán stecherjét
folyton reszkető kézzel, de folytonfolyvást szeménél tartotta. A dámák,
a leányok, az urak betolulván, mélyen meghajoltak előtte, Wejér Ábrám
megcsókolta nénje homlokát és intett a zöldruhás versenymesternek, hogy
kezdődhetik.

Apróságokkal kezdték. Szentkereki Pali ezüst tallérokat tartott két ujja
között és Wejér Ábrám hosszucsövű pisztolylyal lövöldözött arra.
Kilenczszer kilőtte, tizedszerre szinte elhibázta és egy kicsit
szakitott a Szentkereki körméből. Perei Krisztina deakulum flastromot
tett rája, aztán Pali lőtt tizszer, s talált mind a tizszer.

Az asszonyok beszélgettek ezalatt. Ezt már megszokták. Más következék,
valóságos torna. Két mezőségi mágnás fényes pánczélinget öltött, lóra
ült s ugy ment egymásnak. Közöttük Wejér Ábrám lovagló korbácscsal
ingerelte egymásra a két paripát, még jobban a két embert. Rövid nyaka
egészen vörös lett azalatt, kicsiny homlokán megdagadtak az erek,
verességet árasztva rövidre nyirt, ősz haja alá.

– Ne hagyd magad, üssed, öld meg…! – kiáltá hol egyik, hol másiknak.

Azok egészen neki tüzesedtek. A mélységes csendben fogcsikorgást és egy
galambszivű mellecske hangos, gyors pihegését lehetett hallani. Perei
Krisztina még reszketőbb kézzel szoritotta szeméhez okuláréja
fogantyúját…

Egyszerre mindenki elnevette magát.

Gógé, a czigány peczér állt az ajtóban, kitátott szájjal, felhúzott
szemöldökkel, fehéren, mint a kréta. Valamit akart mondani, de nem
tudott, mutatta véresre mart karját, kimarjult kezét, melyen hiányzott
egy ujj.

– Megette… megette… nyögte ki végre nagy kinosan.

*

Egy hajtó – havasi oláh, Harhula nevű – holttestét hozták be az udvarra.
Medvére lesett a radinoti rengetegben, ura parancsából, hogy majd
jelentse neki. Nagyon hamar találkozott a medvével, tüzelnie kellett
rája, elhibázta előszörre, aztán meg a megereszkedett puskapor nem
fogott tüzet. Nagyon megcsúfolta a féreg, nem hagyott rajta emberi
ábrázatot…

Ábrám gróf ott hagyta a tornát, kiment megnézni a testet. Két oláh,
szintén Harhulák, ott állottak a halott fölött, kezükben fáklyával.
Hidegek voltak, mint a szeptemberi éjjel és az urnak minden kérdésére
csak egy-egy szóval feleltek. Azzal sem törődének, hogy Wejér Ábrám
lehajol a halott társukhoz és szeliden, gondosan megigazitja a fejét,
szólongatja, mint egy gyermeket.

– Tor lesz? – kérdezte az egyik.

– Hozzátok be, erre! – mondta a gróf.

A testet letakarták egy fekete atlasz szoknyával, melyet Luigi, a
komornyik teremtett elő, aztán bevitték a lovardába. Ott letették a
középre, az ur viaszgyertyákat állittatott melléje, és őrizetére
alabárdost hivott. Azután pópákért küldött a szomszéd falukba, elhozatta
mind.

– Huzzátok ki az ágyából, a melyik nem akar.

Csendben várták a papokat. A leányok czitromvizet ittak, a dámák meg az
urak csendesen szörpölgették a forró puncsot. Ábrám gróf leült a nénje
mellé és hallgatott.

Jöttek a pópák, hat elvadult arczú, nagy fekete szakállu, szál legény.
Misének öltözve, teljes ornátusban. Megálltak a holttest fölött és
énekelték khórusban a halotti éneket.

– Krisztina néném, a keszkenőjét! – szólt Wejér Ábrám és apró,
keselyüszemeiben nagy könnycseppeket morzsolt szét.

*

Hajnal felé elásta Harhula Pétert a másik két Harhula. Még csak három
óra volt, hatkor kelni kell, az urak nem tartották érdemesnek lefeküdni.
Ábrám grófnak jó kedve kerekedett megint. Felöltözködött tetőtől-talpig
pánczélba és mérkőzésre hivta a két mezőségi gavallért.
Mindjárt-mindjárt sarokba szoritotta őket és a hogy cselei sikerültek:
aczélkaczagása nagy visszhangot vert az elcsendesedett szálában.
Ingerkedett velük, gúnyolta őket, de egyszerre csak szeméhez kapott:
megint arra vette magát a vér a két paripa helyett két tüzes vermet
látott.

Elfelejtkezett arról is, hogy asszonyok vannak még itt, hogy Perei
Krisztina nénje hallja és elbődült mint egy bölény. Leszállt a lóról,
szégyenkezve, támolyogva, és szó nélkül háló kamrájába ment.

*

Hat órakor, reggel, Luigi sorra járta a vendégek szobáit, meggyujtotta a
gyertyákat, teletömte elemózsiával a vadásztáskákat. Egy pár percz mulva
indult az egész társaság, hajtóstul, cselédestöl a rengetek felé.

A tüz irányába mentek, hol Wejér Ábrámnak kellett várakozni reájuk,
rendes szokása szerint, mert a gazda mindig serényeb volt vendégeinél.

Ott is találták, a kicsiny vadászával, egy tömzsi parasztgyerekkel
együtt. Övig pőrére vetkőzve ott állt a tűz mellett, a gyermek meg
vadászkürtből, forrásvizzel öntözte. Az óriás mell párolgott, tüzelt,
mig környöskörűl dér feküdt az avaron, a tölgyek lombjai vörösre csipve,
fázósan zizegtek.

Tél volt már itten és a fára mászott hajtók látták, hogy a hegyek alja
is fehér már. «Hó van!»

Mindannyiuknak különös jó kedvük támadt. Nagyokat húztak a rózsolisos
palaczkból, Ábrám gróf tréfásan magához szorította egycsövű Lazaro
Lazariniját és jelt adott a kürtösöknek.

Megindultak lefelé a ritkás erdő avarján. Szólott a kürt, csaholtak a
kutyák, a lovak nyerítettek alant.

A ház ura maradt hátul, a gyerekkel. Minduntalan meg-megállt s oda szólt
a gyereknek:

– Kölyök, a vállad! Belé-beléfogódzott, mert tartott attól, hogy elesik.
Szemei mindegyre kápráztak, minduntalan tüzes kerekeket, halmokat, veres
fákat látott. Majd egyszerre teljes sötétség borította el, nem látott
semmit.

Belefogódzott egy fiatal cserbe és megrázta azt:

– Nem látok, nem látok semmit! – ordítá és vak dühében szinte kitépte a
fát.

Alant a völgyben gazdáikra lelt paripák vidáman nyerítettek. Az
erdőmester egy sziklahasadékból jelölte a helyeket… az első igazi
kürtszó remegtette meg a szeptemberi reggel szűz csendességét.

És neki le kellett ülni a fa alá, tehetetlenül, mint egy böngészésben
kifáradt pulyának.


I.

Még egyszer, – egy napig – látott, azután megvakult egészen. Nem
lehetett segíteni rajta, húga a ki udvari dáma volt Bécsben, hiába
küldte le a leghiresebb bécsi szemorvost. A látó idegei sorvadtak el
tökéletesen és egy véghetetlen barna tömeg volt körülötte az egész
világ, a piros arczú szelid leányok, a hollófekete szelidíthetlen
paripák, mosolygós mezőségek, elvadult erdők komor belseje… Mindent, a
mit csak szeretett a világon, s mindaz, a mi az övé volt, azokkal nem
birt, azoknak nem parancsolt többé.

Ébren volt éjszakákon át és nyögött. Perei Krisztina, néhai anyjának
özvegyen maradt húga, néha lejött hozzá a felső traktusból és fölvervén
Luigit, bejelentette magát. Együtt töltöttek el sok álmatlan éjszakát.
Az idős dáma leült öcscse ágyának szélére és családjáról való
történeteket beszélt el neki. Emlékezett egy asszonyról és kárhoztatta
azt, mert rossz vért hozott be a familiába. Beszélt neki apjáról, annak
gyermekkoráról, mely szakasztott olyan volt, mint az Ábrámé. Elbeszélte
neki azt a történetet, melyre Wejér gróf már csak homályosan emlékezett.
A mikor apját, a főispánt a vármegye gyülésén szonika föl akarták
konczolni. Egyedül ő, a hét éves gyerek védte, kicsiny, gála kardját
fogván az alispánékra… Elregélte azt is, a mikor apja először ültette
lóra… Négy éves volt, de olyan nagy és erős, mintegy tiz éves gyerek…
leesett, kétszer, háromszor, de nem sirt. Akkor sem sirt, mikor apja
megverte olyan kegyetlenül, hogy szinte összetört belé minden csontja…

A vak ember arcza kiveresedett, a mint az apjától ötven esztendők előtt
kapott ütlegekre gondolt.

– Vad voltál, tüzes voltál, egyszer majd lelőtted a tulajdon édes
apádat!

– Igazságtalanul vert meg, most is mondom, igazságtalan volt akkor…
mormogta Ábrám, nénjének kicsiny fehér kezét odanyomva forró homlokához.

Igy virradt rájuk akárhányszor. A mikor álmatlan volt Ábrám, Perei
Krisztina mindjárt megérezte, mindjárt ott volt. Jött egészen fehérben.
Abban a hálóköntösben, melyben urát fogadta, de haja, de arcza egészen
olyan volt már mint a milyen rajta a hollandus vászon. És az egész
várban nem emlékezett rája másmilyennek senki… Csak Luigi, a komornyik
emlegette, hogy ezelőtt húsz évvel még nagyon szeretett kártyázni…

Most is egy nap, hogy öcscsét mulattassa, előhozakodott a pohárszékből
valami régi kártyákkal. De csak némely figurákat ismert már.
Abbanhagyták és beszélgettek. Néha mindennap, néha meg egy hétig sem
látták egymást. Ábrám egyre aludt. Sosem ivott bort, de most sokat és
különösen nehéz fajtákat ivott, hogy elkábítsa magát. Egyszer oszt azt
is abban kellett hagynia, az ital nem birt többé vele, ihatta kupástól,
nem érezte meg.

Tél jött. A völgybe vezető utakat egészen elállotta a hó. Sem a faluba,
sem a várba nem szállt még egy idegen madár sem. Ragyogó, világos,
csendes éjszaka volt az, a mi leszállt reájuk. A verebek potyogtak
lefelé az ereszről, a komondorok behúzódtak a szinekbe. Nem járt sehol
senki.

Ábrám kiült az erkélyre és belémeredt a fehérségbe, hátha megérzi vagy
egyszer ha csak egyetlen csillanását. Hallgatta, nem nyikorog-e valamely
szekér, nem ugat-e tulnan a falu felől valami idetévedt ordas… Egyszer
mintha hallotta volna a jól ismert vonitást, kiabált a puskája után.
Virág, az egyik czigánypeczér kihozta neki a hires Lazaro Lazarinit.

– Tessék!

Ábrám gróf leejtette kezéből a fegyvert és ráordított a czigányra:

– Mit vihogsz, gazember!

Meg akarta csapatni. Voltak napjai, a mikor mindenkit meg akart veretni.
Ide legközelebb eső faluját, a verbéniaiakat, kiket tiz, esztendővel
hamarabb szabaditott föl az általános fölszabaditás ideje előtt, de
kiket még most is jobbágyainak nézett. Kik még mind az ő földjét
szántották, erdejét tüzelték, zsarnokságát nyögték. Ezt a fél székely,
fél oláh keveréket, kik között – csudálatraméltó – nem egy legény
hasonlitott reá. Olyan nagy fejüek, olyan sürü hajuak szögletes,
Hephaistos mellüek voltak mint ő. Reményteljes állapotban levő szép
fekete asszonyok álmodtak tán róla, a mindenható urról, kinek nem sok
szavába került volna, hogy fölelevenitse egy elévült jogát, a jus
primaeről… A mi néha tán eszébe is jutott Ábrámnak…

Verni, ütni, ölni. Ádáz vérének vér után való vágyakozása talán sohasem
volt olyan erős, mint most, a mikor a csinyt tevő béres is elfutott
előle. Dühvel és utálattal töltötte el tehetetlensége és szerette volna
szemeit kivájni, mert nem tudott az meglátni még csak egy pusztát sem
abból a temérdek hóból, mely vadászlovak patái alatt nyikorog, vad
vértől piros most mindenfelé…


II.

A tél mind erősebb lett. A hó megfagyott, még az árkokban is úgy
összeállott, hogy megbirta a szekeret. Jöttek a kis-páli várhoz az urak,
régi czimborák. De a kapuk be voltak zárva mindenfelől, hiába
zörgetének. Ábrám nem bocsátott be senkit, még Perei Krisztinát is
elküldte Kolozsvárra, szinházba, mint ilyenkor rendesen. A magányosság
még egy kissé hűtötte vérét, nem volt kivel mérkőznie, kivel
zsarnokoskodnia, kivel – nagylelküsködnie. A számtartót, a belső
tiszteket is bekergette a falubéli kastélyba, nem maradt itt némi
cselédségen, néhány lovászon, Luigin és a kis vadászgyereken kivűl
senki.

A felső traktusban egyedül lakott a Perei Krisztina kisasszonya, egy
húsz éves, csendes, satnya leány, a kit Penészvirágnak hívott itt
mindenki. Most ezzel együtt költötték el az estebédet, szótlanul,
komoran. A lány ugyszólván még lélekzeni se mert és egyszer, a mikor
véletlenül megfogta a vak ember kezét, a félelemtől elfakadt sirva.
Ábrám gróf a sirástól forró kis arczot magához vonta és hosszan, hevesen
odaszorította arczához, mormogván mellé egy pár szives szót…

Aztán nem ettek többet együtt.

Ábrám egészen bebujt odujába. Most már csak Pétert a vadászgyereket
türte meg maga mellett. Ezt költötte föl éjjel, baraczkot mérve a
csontos, nagy fejére, mely szakasztott olyan formájú volt, mint az övé.
De a gyerek, a mikor csak szerét ejthette, elszökdösött mellőle, kiment
madarászni, vagy veréb-göbecscsel lőni össze-vissza mindenre. Baja volt
vele, pedig a kis paraszt úgy rettegett hangjától, mint menydörgéstől
városi gyerekek.

Néha úgy bánt vele, mintha tulajdon gyermeke lett volna. Tanította
parancsolni, pipázni, uszitotta a cselédleányokra.

Éjjel – többször is – lovat nyergeltetett neki a lovardában.
Meggyujtatta a lámpákat, befüttette a nagy bólyai kemenczéket. Aztán a
terem közepére állva, biztatta a gyerek paripáját, csattantott a
nyelvével, pattintott ostorával…

Egyszer-egyszer, a mikor Péter lebukott és nagyokat nyögött, nevetett
is. És ráült a megvadult ménre maga, de hiába köttette magát a lóhoz,
mint egy gyermek, leesett és a ló elragadt vele, vonszolván maga után ki
az udvarba.

Összetörte egészen. Le kellett fektetni. Penészvirágot lehivatták, az
etette. Egészen ellágyult és hagyta magát pólyáztatni, beczéztetni, mint
lázbeteg kis lány. Egész estén át fogta a kisasszony kezét.
Egyszer-egyszer beszédbe is ereszkedett vele. Megkérdezte:

– Úgy-e maga kicsi Penészvirág most mosolyog?

– Igen, hogy tetszik tudni?

– Úgy érezem. – Nem fél már tőlem, mi?

– Nem.

– Nem is szomoru?

– Nem, miért lennék az?

– Mert itt nincsenek férfiak?

– Hát a gróf ur?

– Én?

Ábrám elhallgatott, majd kevés vártatva elbeszélte a leánynak, hogy is
ragadt ő itten. Olyan bőbeszédű lett, mint egy poéta. Apró részleteket,
humoros, szines, apróságokat mondott el arról a napról, a mikor
szinészeit kiverte a házból. Nem akartak tanulni, mindig csak ettek
volna, olyan kövérekké lettek, mint egy-egy hörcsög…

– Csak maga maradt itt kicsi Penészvirág. Magát is ki akartam dobni, de
tél volt, a primadonna könyörgött, hadd maradjon itt… hát itt maradt… Az
apja egyszer másszor még eljött, egy tiszt, jólövő, morva.

A leány csendesen, édesdeden sirt. Ábrám megszorította a kezét, szinte
vért facsart belőle. De aztán nem szólt többet hozzá, aludni küldte.

Egész éjjel jó kedve volt. Többször megijesztette a kis Pétert, olyant
kaczagott. Reggelre fölkelt, nem volt semmi baja. Beküldött sebten
Torda-Ditróra papért s másnap ennek némi ellenállása után
összeeskettette magát Penészvirággal.


III.

Februárius negyedikén ujra nagy hó esett. Reggel kezdte és hullt az
egész éjszakán át. Ábrám gróf éjjelre mindig nyitott ablakán keresztül
jól hallotta a pelyhek melancholikus zenéjét és szive olyan hangosan,
különösen dobogott, hogy nem tudott többé hanyatt feküdni, fölkelt és
kezét kidugta az ablakon.

Nem is pelyhek, teljes, nagy, puha tollak estek a tenyerére. Olyan hó
volt ez, mint a milyen nem esik a világon sehol, csak erre az erdélyi
havasok fölött. Nem is havazás ez többé, mert az egész levegő-ég egy hó,
a föld felett s az ég között egy fehér, puha, sürű, de könnyü elementum
foglalja a levegő helyét. Mintha a világ ujonnan formálódnék, mintha a
föld egyszerre más plánéta lenne… És mintha ez a különös állapot, ez a
szomoru, félelmes, édes muzsika meg nem szünnék soha.

– Nagy hó, finom nagy hó! – mormogta magában a vak ur és odaült az
ablakhoz, hogy jobban hallja, mint muzsikál az éjben neki egész
operákat, regéseket, hősit, fényeset…

Milyen gyönyör hallgatni is ezt az ezüst éjszakát, hát még belemerülni
testestől, lelkestől, nekiindulni a fehér végtelenségnek, a puha
hullámokon, fekete vadat űzve. Menni, csak menni, loholni előre, sziklán
föl, sziklán le, kis hegyi lóval szügyig merülni a havas szakadékba… Nem
aludni, nem enni, csak be, be a rengetegbe!

A várkastély körül ötvenezer hold erdő terült el. Minden szál fa benne –
Ábrám grófé. Tavaly ilyenkor harmincz napig vadászott benne és nem lelte
végét. Pedig erőnek-erejével végére akart járni… Kidőlt mellőle
mindenki, az urak a hidegtől feketére égett ábrázattal átszöktek tőle,
előle Moldovába. Maga is, a fagytól olyan ábrázattal, mint az ében,
visszatért a harminczegyedik napon.

Most ez jutott eszébe és haragudott magára. Ez egyszer ki kellett volna
magát tombolnia, nem megfutnia gyáván, inkább meghalni, ott fagyni a
hóban, pakulár lelt volna a holttestére és nem tudta volna, hogy
kicsoda. Elásta volna, esett gödölyék mellé…

Megborzongott, a hó befujt az ablakon. Meghalni, nem. Tehetetlenül
feküdni, nem parancsolni önmagával, tűrni a mint vele, fölötte csinálják
a hókusz-pókuszt. Meghalni, elesni, olyan tehetetlenül, mint egy vén ló,
a ki teleette magát friss luczernával.

Ilyen rettentő düh soha sem fogta el még állapota ellen. Fogait
csikorgatta az éjben és szerette volna megrázni a kastély oszlopait,
hogy fölötte összerogyjék az, és vele eltemessen mindent.

De a harmadik szobából, a nyitott ajtón át a kis Penészvirágnak, az
asszonynak egészséges, édesded lélekzése hallatszott be. Úgy aludt, mint
egy gyermek, mig a pitvarból izgatott és hangos, férfias
lélekzetvétellel szunnyadt a kis Péter. Néha álmában szólt is
egyet-egyet, kutyát, lovat szólingatott, kergette a vizslát a vadtól
«csiba te!»

«Az éjjelt érzi!» – susogta Ábrám és hirtelen gondolva valamit,
rányitotta az ajtót. A gyerek nyomban fölébredt és fölült vaczkán.

– Öltözz! – szólt Ábrám.

A gyerek magára kapta a bekecsét.

– Megyek valahová?

– Együtt megyünk. Húzz csizmát is. Menj ki, nyergeld fel Muczit meg
Barabolyt. De ne verj föl senkit. A fegyver-szálából hozzad ki a
Lazarinomat, vadászkést is hozz, magadnak is fegyvert, de nem göbecscsel
hordót. Férfifegyvert, birod?

– Birom, hová megyünk?

– Ki. Nem szünik a hó, nézzed?

– Szűnik, mindjárt eláll. Hajnalra nem lesz.

– Ne beszélgess. Igyekezzél. Egy, kettő.

… Megindultak a Korabgyia felé. A hátsó ajtón mentek ki, hogy a kapus
meg ne tudja. Valósággal szöktek, s az úgy tetszett a gyereknek, hogy
szeretett volna nevetni. De nem mert, nem merészelt urára se nézni, a ki
mereven, de bizonytalanul ült a kis hegyi lovon. Erősen fogta a kantárt
és szorosan a gyermekhez tartotta magát:

– Vigyázz rám, ha Baraboly észre nem vesz valami bajt, te figyelj,
szólj. Világos van?

– Akár nappal. Merre menjünk.

– Neki egyenesen a Korabgyiának. A bánya felé, a forráson tul, be a
fenyvesbe. Jártál már ott?

– Nem, de megtudom. Messzebb van, mint a nyárfák?

– Messzebb. Három óra, de sietnünk kell, hogy ott legyünk pirkadás
előtt.

Serényen poroszkált alattuk a két kis ló Nem esett velük semmi baj,
Ábrám és még inkább lova tudta erre az utat. Ritkás erdőkön mentek
keresztül. Halott vidéken, a hol még csak egy sármány se mutatkozott.
Csak a hol a fenyvesek kezdődtek, ott látott a gyerek valami mozgó
vörösséget.

– Róka! róka! kiáltá.

Nem szabadott reája lőnie.

– Majd benn a Korabgyiában! – szólt Wejér Ábrám egészen szeliden.

Ott akart űzni még egyszer vadat. Oda vágyott, annyi tűzzel, olyan
éhséggel, hogy ettől az érzéstől alig tudott lélekzeni is.

– Oda, oda, siessünk.

Beértek a fenyvesekbe. A lovakat itt kellett hagyniok, bekötötték egy
összeboruló fenyőpadmaly alá. A rövidebb, de a nehezebb út most
következék. Kúszniok, mászniok, kapaszkodniok kellett. A vak ember
egészen összevérezte magát, lélekzete is elfogyott, minduntalan kérdezte
a gyereket, nincs-e itt mély?

– Nincs, nincs, csak ne tessék félni.

Nem félt, de a félelemnél egy sokkalta kegyetlenebb érzés kapta karmai
közé. Fölfelé igyekezvén, úgy érezte, mintha egy rettentő mélységbe
zuhanna lefelé, de nem egyenest, hanem hol erre, hol arra dobódva. És ez
alatt egyre vérzett, minden pillanatban megütötte fejét, hogy szinte
elszédült bele. A gyerek, mint egy mókus, úgy mászott előtte. Néha
lenyujtotta feléje kezét s neki belé kellett fogódzkodnia.

Fölértek. Benn voltak a rengetekben. Megállhattak egyenesen. Pihenni,
mindketten odatámaszkodtak egy fához. Perczekig nem tettek egyebet, csak
lélekzettek. Előbb jól kellett lakniok ezzel az élettel itt, csak azután
ocsudtak föl.

Már reggel volt. A sötét luczfenyők alatt világított a hó. Az erdő
mélyében végig-végig rezgett a napnak egy erővel betolakodott szilánkja.
Elhullajtott aranyszögek ebben az óriási kriptában, holott örökös
szomoru zsolozsmákat, fájdalmas halotti énekeket zizegtek a fehéren
mumifikált tű-lombok. Egy végtelen halotti mise, melyben a nagy, kinőtt
fenyvek celebráltak, a törpe, koldus, kopott kis fák ministráltak. –
Folytonos orgonazúgás, mely, ha elállt egy pillanatra, ujra kitört
nagyobb erővel, olyan forte, hogy szinte beleszakadt az ég.

– Megfuladok, vágd szét a bekecsem gallérját! – nyögte Wejér Ábrám,
szédülve a kéjtől, a fájdalomtól.

A gyerek megcselekedte a parancsot. A vak ember bele fogódzkodott a
kezébe:

– Vigy beljebb, valami tisztásra.

Elvezette.

– Állíts egy nagy, széles törzsű fához. Add kezembe a fegyvert. Vadászni
akarok.

A gyerek odaállította, maga pedig odahuzódott egy száraz törzs mellé és
vizsgálgatta a fák koronáit.

Ábrám kezébe fogta fegyverét és kereste rajta a kakast. Keze most
fázott, nem találta. Ingerülten akasztotta vállára:

– Nem látsz valami nyomot?

A gyerek elszaladt körülnézni, majdnem egy negyedóráig volt oda.

– De; róka- meg medvenyomot.

– Bizonyos vagy benne?

– Bizonyos.

– Nem félsz?

– Nem.

– Mit fogsz tenni, ha jönnek?

– Lelövöm.

– Majd csak én.

A vak ember ujra kezébe fogta a fegyvert, figyelt, hallgatódzott olyan
szenvedélylyel, hogy arcza szinte eltorzult bele! Visszafojtotta
lélekzetét is, hogy jobban halljon.

Hallott. A rengeteg megmozdult, a halotti kórus fölött diadalmaskodott
az élet. Mindenfelé megmozdultak a vadak, ordasok jönnek csapatostúl,
medve topog magányosan, maga alá törve a tűlevelű cserjéket… Még olyan
vadak is, melyek nem tanyázhatnak itt, most el ide tévedének. A
makkosból erre bujkál a rőt-vad és éles röffentésének karéneke hangzik…
Rüggyent a szarvas-ünő… Fölötte fajdkakas szól, császármadár hullatja
fölülről a havat…

És most mind e zaj egyszerre elfül. Hatalmas bőgés remegteti meg a
végtelen, a visszhangos kriptát. A vak ember arczán kiüt a verejték,
fejét odaszoritja a fához, világtalan szemeit tágra nyitja, kezével
reszketve keresi fegyverének kakasát és suttogja magának:

– A bölény, ez a bölény!

Az utolsó bölény, melyet negyven évvel ezelőtt itt ejtett el apja, nem
pusztult el, itt van, él, csörtet feléje rettentő robogással.
Nekivadulva jön, mindjárt itt lesz a királyi vad, az első, a
legnemesebb, a legerősebb, melyet ősei dárdával, buzogánynyal űztek,
mert golyó nem fogta… A kihalt vadkirály, melynek fajtája ez országban
elpusztult egészen, nincs már talán csak egy, az utolsó… –

– Hallod, a bölény! – suttogá Ábrám.

A gyerek nem értette, nem hallott semmit.

Wejér Ábrám hallgatta tovább, mint közeledik feléje, már látnia is
kellene, már biztosan feketéllik… Jön, eltiporja rettenet.

Fölkapta fegyverét és lőtt a levegőbe.

A durranástól kijózanodott. Kietlen csend, egy feketeség volt körülötte.
Sóhajtottak a fák, miserere deit zizegtek a lombok. Kripta volt ez,
semmi élet sehol.

Egészen magához tért:

– Nincs itten semmi, gyerünk!

– Várnunk kellene, méltsás uram, valamit hallok, mintha ordas söprené
farkával a havat…

Vártak egy kissé. A vak ember szótlanul meredt maga elé, a gyerek
izgatottan mászkált a hóban. Egy félóra is eltelt igyen. Zaj
hallatszott, megint elhallszott. A szellő is megállt szinte egy perczre.

Ebben a halotti csendben egyszerre megszólalt Wejér Ábrám. Rekedten
beszélt, majd hirtelen olyan érczczel, hogy Péter megrémült belé.

– Kölyök, haza tudsz-e innen menni magadban?

– Haza.

– Jól van, derék gyerek vagy, állj velem szembe. Vagy tiz lépésnyire, ne
nagyon távol.

A gyerek oda állott, Ábrám folytatá:

– Ne félj semmitől, nem lesz semmi bajod. Erősen meg van töltve a
puskád?

– Meg! – motyogta a gyerek reszkető szájjal.

– Derék gyerek vagy, nem félsz. Nem szabad sohasem félned. Magyar vagy:
tudsz-e egy zsoltárt? Mondd.

Péter mondta.

Ábrám gróf lehajtott fejjel hallgatta, majd rándított egyet vállain,
egészen kiegyenesedett, kigombolta mellén a bekecset, hogy meztelen
melle látszott és szólt:

– Vigyázz reám. Számolni fogok: egy, kettő, három. A mikor a hármat
mondom, már czéloztál és lősz ide, de nem máshová, vigyázz!

A gyerek alig tudott már lábán állani. Kitörte a hideg, lázban volt
egészen, szeretett volna elfutni, de nem tudott. Büvölet tartotta itt e
tehetetlenül is óriás hatalmu emberrel, ezzel a királyi vadak
legutolsójával, kinek világtalan szeme is jobban tudott parancsolni,
mint mások ép tekintete…

Ott álltak egymással szemben. A gróf meztelen mellén szive helyére
mutatva, a gyerek dideregve tartván kezében puskáját.

– Vigyázz! – kiáltá Ábrám. Emeld föl a puskát, czélozz.

A gyerek eszméletét vesztve, fölemelte fegyverét, nagy, csontos fejéhez,
ahhoz a fejhez, mely kicsiben tökéletes mása volt annak a hatalmas
főnek, mely ijesztően, parancsolólag büvölettel meresztette rá szemeit…

– Egy… hangzott érczesen.

– Kettő…

Mintha e pillanatban a gyerek láza egyszerre elmult volna. Egy másik láz
kerekedett föléje. Az a vad tűz, melyet egy házasságot törő nagy ur
lopott be az ő paraszti vérébe. A pusztitás, az öldöklés, a hősiesség,
az akarat, a vér után való vágyakozás forró vágya… Keze nem reszketett
többé, izmai megfeszültek, szeme megvilágosodott, czélzott és mikor a
«három» felhangzott, annak második szótagja beleveszett egy durranásba –
és abba a zajba, melyet egy hatalmas test zuhanása okozott a szűzi
csendességben.




TANULMÁNYFEJEK.


Legnyomorultabbnak azon a napon éreztem magam – egész életemben – a
mikor egy novellát kellett volna irnom és nem tudtam.

Ez a «kell» nem volt a közönséges kényszerek közül való, majdnem
életkérdés volt, hogy öt-hat lapot tele irjak valamely fabulával és
egész napi kinlódás után sem tudtam többre vinni eldobott első lapoknál,
a melyek legtöbbén csak ez az irás állott: «… elbeszélés, irta:…»

Tárgyaim is voltak pedig; sőt nyolcz-tiz téma közül válogathattam volna.
Boldogtalan herczegkisasszonyok és boldog napszámoslányokról történetek
jártak az eszembe. Nagy szerelmek, izzó szenvedélyek, a mint mozgatják,
lázítják az embereket: világosan láttam. Előszedegettem régi és uj
keletű feldolgozatlan meséimet, a melyek elgondolása kész volt, papirra
vetése most: – egyszerüen lehetetlen.

Mit bánom én herczegkisasszonyok boldogtalanságát, groteszk öröme buta
málterhordó lánynak mit érdekel engem! Emberek szenvedélye, forró nagy
szerelme: milyen kicsinyes, üres, hazudott, vagy legjobb esetben vad és
állati most nekem. A mi belőlük megérint: kiáradó füstjök nehéz és
kellemetlen; szabadulni vágyom szürke felhőik közül.

De hová? Ezen a napon az élet és annak tükrözése: a művészet, szinte
ilyen nyomasztó, kellemetlen és érdektelen füstfelleg az én elkínzott
agyamnak. Élet, halál, szerelem, gyűlölség és bosszúvágy, mindenféle
ambiczió és minden szeretet, mindaz a mi fentartja és tovább mozgatja a
világot: szürke felhő, a mely rámborúl, elfogja az én látóhatáromat,
alakul, mozog körülöttem, alakot vált, oszlik, szakadoz, eltűnik.

Semmi az egész. Valami ismeretlen nagy, de gyerekes hatalom, gyerekes
játék: kaleidoszkop; unalmas, mert mindig más és mindig ugyanaz.

Aludjunk inkább.

Lefeküdtem a diványra, este lett; behunytam a szemeimet s azokra a
dolgokra gondoltam, a melyekről tudom, hogy nekem kellemesek, az én édes
lányomra, anyámra, egy regényre, a melyhez nem rég fogtam tűzzel és
reménykedéssel, de e gondolatoknak édes lépje mintha elfogyott volna,
érdeklődésem megfogni nem tudta egyik sem.

Nem éreztem semmiféle fájdalmat s mégis végtelenül nyomorultnak éreztem
magam. Halványan élt bennem bár a tudat, hogy van valami szerencsém az
életben, mely épp a válságos pillanatokban mindig segítségemre jön.

A véletlen most is megjött, de csak későn, a tiz órai vonattal. Egy
barátom, az aszódi javítóintézet első családfője, a legtökéletesebb
tanító, a kit életemben ismertem. Juhász Istvánnak hivták, s az első
pillanatban sehogysem akartam ő benne üdvözölni azt a – véletlent.

Fel sem keltem a diványról, azt mondtam, hogy beteg vagyok.

– Na csak maradj, egy óra mulva ugy is tovább megyek, ki a vasúthoz,
áttettek a kolozsvári javítóhoz, aligazgatónak.

Abban a lélekállapotban is észrevettem, hogy kedvetlenül fogadja
előrehaladását. Szegény ember, vagy boldog ember! Ezt még érdeklik a
bűnök és az emberi szenvedések, még izgatják a problémák, melyek épp
ezer milliószor ismétlődnek és ő épp az ezredik millió, a ki elég ostoba
foglalkozni a megfejthetetlennel s azzal, a mi a megfejtésre sem
érdemes. Sajnálja a bűnös gyermekeit, kik nagy és érdekes pszihologiai
kérdések az ő szemében, voltaképen pedig virgácsolni való gazficzkók.

István «családfő» belevágott e gondolatmenetbe:

– Vigye az ördög az ilyen avangeállást, jobb szerettem volna maradni.

– Kevesebb fizetésért?

– Ingyért is… Volt egy, azaz két tanulmányfejem! Milyen fejek, semmi
alkati eltérés, de milyen koponyák!

– Alakra; alma vagy körte?

– Katlan, melyben izzó parázs serczeg.

– Jer, égess meg vele: de tűz legyen; csak tudnál valami rettenetest,
olyant, a mi megborzongat. Valami iszonyút, csak semmi analizis, utálom,
tettem én is, de látom, hogy hazugság. Kidoblak, ha te is beállsz az
újkori haruspexek közé. A bélből jósolni…

– Ne gorombáskodjál, tedd arrább a lábad, adj egy kis helyet.


I.

– Nem olyan nagy dolog az egész, egy fiúról van szó, a ki mindössze
tizennégy éves és mégis elviselhetetlen számára az élet, mert tudja,
hogy anyja megcsalja az apját.

– Hát ez az egész? Egy közönséges házasságtörés, egy tacskó Hamlet?

– A körülményekben van némi érdek. A fiú egy pesti tanár fia, kitünően
nevelték, értelmi ereje elsőrangú, azért került a javítóintézetbe, mert
atyja nem tűrhette tovább brutalitását.

Anyjával úgy bánt, mint egy cseléddel. Nem akart neki kezet csókolni,
nem lehetett rábírni, hogy vele az utczára menjen. Ha anyja tálalta ki
ebédjét, otthagyta, nem evett. Néha egész hónapon át nem váltott vele
szót; egy alkalommal, este, minden szóváltás nélkül hozzá akarta vágni a
petroleumos lámpát. Néha nagy szorgalommal, kitünő sikerrel tanult,
olykor meg hetekig elcsavarogta az iskolát.

Egyszer minden szó nélkül beállt valami erzsébetvárosi dobozkészítőhez
inasnak, két hétig nem leltek rá, végre is az utczán fogták el. Ütötték,
verték, kínozták, – hiába. Ilyenkor mindig kiszökött a teherpályaudvar
környékére az árúraktárak közé, leginkább a tarjáni bányák rakodójában
bujt meg és napszámosok, szeneskocsisok, zsemlyéskofák kegyelméből élt.

Mint javíthatatlan rossz, romlott fiút beadták a javító-intézetünkbe, a
hol annyi elvetemült szegény fiú van, de még több romlott nagyúri
gyerek.

Az első héten, a mikor megjön a javítandó, – tudod – magánzárkában
tartja a házi-rend. Itt megkapja az egyptomi szembetegséget és a lelkét
megvizsgálja az igazgató, ha a konyhakertészet után ideje marad. A rossz
fiú mind a két bajon könnyen túlesik és belekerül a családba, a hol
dologra és tanulásra fogják, annyi dologra és annyi tanulásra, hogy
lélegzeni se marad ideje, nemhogy a rosszaságra.

A fiút az igazgató helyett én vettem vizsgálat, helyesebben vallatás
alá. Nem tudtam tőle meg mit is. Rossz, mert rossz, nem fog rossz lenni,
igéri. Itt jobb, mint otthon.

Végre is – elismerem, szabályellenesen – bevettem az első családba, a
hol én voltam a fő, s a hol csak a «javult» fiúknak volna helye. De
nagyon megtetszett nekem ez a szép, kreolszinű, választékos modorú úri
gyerek. Fognak tőle tanulni.

Mindjárt a második héten folyton velem volt, egy szobában hált velem, az
ágya közel volt az én függönyös ágyamhoz, a honnan láthattam őt és az
egész családot folyton.

Egy fiú mellé fektettem, a kivel bizonyosan nem fog barátságot kötni.
Valami különösen durva, de tiszta tipusu kun parasztfiú mellé. A
fajtáját azt lehetett látni rajta, de hogyan hivják, kik a szülei, mi a
neve, kik a hozzátartozói, azt nem tudta senki. Sem a Kunság, sem az
egész ország nem vállalta. Sem a születési helye, sem az illetőségi
helye nem volt kitöltve az intézet főkönyvében. Nevet itt adtunk neki, a
lehető legszegényesebbet s egyszersmind tisztára királyit. Csak
keresztnevet, ezt, hogy: János.

Jánosban a rabló kunok félezredéve élt vad romantikája nyult ki.
Kilenczéves korában fogták el először Jászberény körül. Ott gyerekekből
rablóbandát alakított és a hóstyai iskolából elcsalta az egyik első
eminenst – a bandába alkapitánynak. A város gyermekei között olyan
riadalmat okozott, mint II. Endre keresztesháboruba induló gyerekhada.

A pandurok kezéből elszökött és télviz idején, gyalog, tizedik évében
neki indult a fővárosnak. A lábai lefagytak, a füle megfagyott, alig
tudott járni s a második napon beállott egy tolvajbandába. De a banda
üzérszelleme bántotta; feladta társait, valamelyik járásbiróság
börtönébe került, majd kegyelem révén valami szeretetházba. Onnan
elcsalt négy árvagyereket és Kis-Kunság valamelyik községében ütötte fel
tanyáját. A dohányos községben annak törvényei szerint élt: meglopta és
megverte a finánczokat…

Ezzel az én uri gyerekem bizonynyal nem fog megbarátkozni. Örömmel
láttam, hogy csakugyan nem.

Öt vagy hat napig nem igen felelt a kérdéseire. Egyszer azonban – éppen
álmatlan éjszakám volt – hallottam, a mint mindakettő mozgolódik ágyán.

– Kinek a fia vagy te? szólalt meg susogva az úri fiu.

A kunok ivadéka egyszerüen, durván azt mondta:

– Tudja az Isten.

– Hát nincs anyád?

– Nincsen.

– Akkor jó neked.

Elhallgattak. Majd megszólalt a paraszt fiu.

– Borsodban a Bükk alján barlangok vannak, gyönyörű lakás esik ott. Az
erdőben ennivaló mogyoró van és som. Jaj de éhes vagyok!

– Miért van maga itt? – szólott némi szünet után a másik.

– Nem akartam juhturós galuskát enni! – válaszolt a parasztfiu és egy
kissé nevetett. – Hát maga?

– Beadott az anyám.

– Miért?

Hosszú szünet következett, majdnem egy negyedórás. Azt hittem, már nem
is válaszol. De egyszerre csak megszólalt tompán, csendesen:

– Mert megcsalja az apámat.

Hajnal felé volt, a gyerekek most aludtak a legmélyebben, bár a nagy
ablakon által föntről kezdve lefelé egyre terjedt be a világosság. Egy
egész sor bünös fiunak megaranyozta fejét a hajnali napsugár. Némely
ágyak még egészen sötétek voltak. Olyan fantasztikus ez a hálóterem!
Csupa ellentét: aranyragyogású világosság és koromsötét hálófülkék.
Gyermek és bűn.

– Oh te, te, – szóltam közbe kelletlenül, – mindez csak látszik, de hogy
van tovább?


II.

– Az úri fiú szorgalmas volt, jól viselte magát, pompásan tanult –
többet tud, mint a többi – az asztalosmesterségre fogtam, abban is
ügyeskedett, mégis egyre fogyott.

Az első negyedév végén olyan sovány volt, mint egy finom agár. Mi lelte?

Rájöttem, alig evett. A János nagyétű volt s annak adta – titokban –
minden ételét. Ugyszólván csak kenyérrel élt.

Megbüntettem mindakettőt s elfektettem őket egymás mellől. Megesett
azért egyszer, hogy a mint éjjel felébredve, hirtelen megvizsgáltam a
hálótermet: egymás közelében találtam őket.

Ideje volt már, hogy a kun gyerek kikerüljön innen. A büntetése letelt,
helyben is szükség volt, a megjavulásában se lehetett reménykedni: az
igazgató kiadta Budapestre egy fegyverkovácshoz inasnak. Mikor elment az
intézetből, nem is engedtem, hogy búcsúzkodjék az önfeláldozó pajtástól.

Egyszerre csak nem látták egymást. Az úri fiú bizonynyal azt hitte: el
van zárva, de később megtudhatta, hogy elment, mert éjjelenkint
hallottam elfolytott sírását.

Két-három hónapig folyton bánkódott utána. Egyszerre azonban, mintha
csak elvágták volna szomoruságát: vidám lett és kezes, mint a bárány.
Olyan jól és intelligensen viselte magát, hogy gyakran kérdeztem
magamtól, mért van ez itt. Őt is megkérdtem nehányszor.

– Beadott az anyám – mindig ezt felelte: az anyám adott be, mert rossz
és engedetlen voltam vele. Nem leszek többé az, soha többé, megcsókolom
a kezét, szinházba is elmegyek vele, csak haza ereszszenek.

Már egy éve volt itt a gyermekek börtönében; megszántam, biztam is, hogy
megokosodott, beletörődik a helyzetbe s belátja: ilyen a világ…

Az igazgató irt a fiú apjának, az eljött érte, hazavitte.

… Mért ment haza a kis morálhős? egy kissé érdekelni kezdett a dolog.

De a «családfő» nem akart addig tovább beszélni, mig el nem oltom a
lámpát, a szemét sértette a fény és – ugymond – jobban esik sötétben
beszélni.


III.

Az elmult héten visszakerült a «megjavult».

Nem családja, hanem a biróság küldte ide. Hogyan, miért, – el fogom
mondani. Vagy nincs is rá szükség, lemásoltam magamnak a jogerős
itéletet. Ott van a kufferomban, az irások közt, felül. Mégis talán
elmondom.

Igy történt:

Az anyja nem győzött betelni a fiával, olyan jó volt az. Mintha megbánta
volna a multat, hizelgett neki és anyuskámnak nevezte. Mindenhová utána
akart menni, ugy, hogy erővel kellett az anyának leráznia a nyakáról.

Valamelyik délután még könyekre is fakadt, mert nem akarta anyja magával
vinni.

– Majd én haza hozom, a mit vásárolsz, vigy el! – könyörgött neki.

– Ugyan vidd el! – szólt az apja.

– Marad!

Összeharapta ajkát, elfojtotta sirását és hallgatott.

De alig lépett ki a szobából édes anyja, utána suhant. Utána mindenütt a
városban; észrevétlenül, messziről, de szem elől el nem tévesztve,
folyton követte. És az, mintha csak érezte volna, hogy valaki üldözi:
szinte futott előre.

Beértek a belvárosba. Valamelyik utczasarkon megállt az asszony: valamin
gondolkodott, valami útat kereshetett. A fiu is megállott. De aztán
hirtelen, még nagyobb sietséggel, mint előbb, mindketten kicsaptak a
Dunához. Az anya elől, a fiu hátul.

Az alsó Dunasor egy kis háza előtt megint megállt a kifáradt asszony, a
kivel akkor találkozott egy ismerőse. Az látta és megjegyezte később,
hogy sűrű fátyla egészen vizes volt ajka helyén; lázasnak kellett
lennie.

A fiú nagy messziségről látta meg, hová ment be anyja. A házban nem volt
egész bizonyos…


IV.

A «családfő» olyan hangon beszélte el mindezt, a mi arra vallott, hogy
már másoknak is beszélte. Lassan vontatva, haszontalan
körűlményességgel. Hideg borzalom fogta el szivemet, agyamat égő
kiváncsiság tüzelte. Nem tudtam bevárni a beszéd sorját, felugrottam:

– Nos, megölte?

– Meg. Szerelmi találkozáson, egy nőrokonuknál, a ki a szerelmes pár
czinkostársa volt. A fegyver a Jánosé… Az asszony mindjárt meghalt, két
lövés érte az ajtóból; a szerető egy pár percz előtt ment el.

– És a férj?

– Azt hiszem, nem sejti, miért kellett feleségének meghalnia. Maga
jelentette fel fiát, a ki nem töltötte még be tizennegyedik évét, tehát
nem küldhető se fegyházba, se bitóra. Az apa mégis oda szeretné küldeni.
Megesküdött: nem fogja látni többé.

– Hát még nem is sejt semmit?

– Nem. A dolgok úgy találkoztak. A fiú nem vallott semmit, csak ezt:
«megöltem, haragudtam rá!» A nőrokon hallgatott, a férfi, a szerető, –
annak mi oka volt volna lovagiatlannak lenni egy halottal szemben?

– És a háziak?

– Nem voltak. Cseléd se volt, a rokon – öreg kisasszony – egyedül
lakott. Csak egy öreg, mulya házmestere.

De én tudom. Mit gondolsz, talán nekem kellene szólnom? De nem volna ez
inkorrekt? És minek, micsoda czélt érek el véle; javítok valamit a fiu
helyzetén, letörölhetem róla a gyilkosság bélyegét?

Új szivet, új emlékezést a régi helyébe, ha adhatnék neki!

Különben nem is érzi magát olyan rosszúl, mint gondoltam. Csendes
mindig, a mióta nem láttam, nagyon elbutult. Benn a javitóintézetben
lassan-lassan melancholikus lesz és onnan elviszik máshová…

De egy darabig még együtt lehet a kunok névtelen ivadékával, a
fegyvertolvajjal, a ki még régebben visszakerült. Aznap, a mikor
búcsúztam tőlük, láttam, hogy összevillan, szinte összekapcsolódik
tekintetük. A szemük, mintha foszforeszkált volna, az egész arczuk,
sovány, megnyult képük, mintha megvilágosodnék valami szokatlan sápadt
fényben. Sohase lesz ilyen két szép tanulmányfejem.




A HALOTT.


Kilencz óra felé, este kaptam a sürgönyt, hogy bátyám meghalt és hajnali
három órakor már ott voltam a halottas ház előtt.

Tél eleje volt, a mikor a hajnal-éjszaka amolyan sem nem sötét, sem nem
világos, de azért kellemetlenebb, mint a legcsikorgóbb csillagtalan
deczemberi éjjel.

Hiába csengettem, nem nyitották ki a halottas ház ajtaját, meg kellett
koczogtatni azt az ablakot, melyen – a tábla hasadékán át – egy vékony
világos vonal jelentette, hogy ott ébren vannak.

A kinyilt ablak előtt egy halottvirrasztó öreg zsidó ősz feje jelent
meg. Álmában zavarhattam, mert morózus volt, kijelentette; hogy az egész
család alszik, holnap lesz a temetés, menjek hôtelbe. Hanem ezenközben
megpillantotta a hintót, mely a vasuttól ide hozott és megkérdezvén:
«mikor jöttem?» bebocsátott.

A családhoz csakugyan nem lehetett bemenni, a gyerekek szobája sötét, a
legidősebb leány szobájában égett valami olajmécses a szekrényen; sárga
világossága a húgom arczára feküdött. Behunyott szemekkel, de bizonynyal
álmatlanul feküdt ott a szegény leány s a mikor elmentem mellette, a
zajra felnyitotta szemeit, de egy pillanat mulva lecsukta ujra.

Még a gyermekek szobáján kellett átmennem, hogy a halotthoz jussak. És
ott az öreg virrasztó köhögése fölverte a legkisebb fiút, a ki felült
ágyában, engem felismert s azt kérdezte: «hoztam-e valamit?» És mert nem
feleltem neki, lassan pityeregni kezdett, de két percz mulván már aludt.


I.

Ott feküdt előttem a halott bátyám. A mi ritusunk szerint a földön,
teste fekete takaróval leterítve, sötétben. A feje fölött gyertyák égtek
csendesen, mozdulatlan lánggal.

Nem szégyellem bevallani, hogy a metsző fájdalom daczára észre tudtam
venni egy pár külsőséget. Valamelyik kis leány babája ott feküdt a
sarokban. Tegnap még itt játszhatott a beteg szobájában, itt feledte és
azóta nem vették észre. Egy nagy légy zümmögött az ablaktáblán, ki akart
szállani az utczára vagy fel akart mászni az üvegen… A halottvirrasztók
befüstölték a szobát és most égő pipájukat dugdosták előlem.

Ezek a sajátságos megfigyelések csak egy pillanatig tartottak, aztán nem
láttam semmit, csak a halottat.

Leültem egy székre, egészen közel hozzá és néztem arczát, melynek
vonásait nem változtatta meg a halál. Ugyanaz a jóságos arcz, a régi
naiv, majdnem gyermekes ajk, a barátságos kicsiny, de derült homlok,
mely alatt rossz gondolat, vagy eszme nem fogamzott meg soha. Csak
kicsiny gondok azokért, a kiket szeretett és egyszerü gondolatok, melyek
egy tiszta, de kicsiny eszü embert foglalkoztatnak: hogy lehessen egy
kis vagyont szerezni, egy kis fekvőséget, házat, és hogy a gyermekeknek
legyen becsületes pályája és valami vagyona is, ezt a pályát megkezdeni.
A leányok jóravaló férfihez menjenek nőül, a ki el is tudja őket
tartani…

Ezek a gondok ott ültek most is a halott arczán és a sárgafényü
vonásokból szomoruan világoltak felém. Éreztem, tudtam, hogy megvannak,
de erő nélkül. És ez az érzés jobban átjárt, inkább szivembe nyillalott,
mint az a tudás, hogy az az ember, a ki velem egy vér, kinek élete és
alakja össze van fonódva az én életem és alakommal: eltünik
látóhatáromról, nincsen többé. Úgy vélem, hazudnak azok az emberek, kik
megállnak a szeretett kihült teteme fölött és igy szólnak: rettenetes,
hogy nem vagy többé!

Ez a fogalom felfoghatatlan volt nekem, akármennyire kinoztam is magamat
vele. Hiába néztem az arczot, a mely szinte megkövült volt, hiába
idéztem fel ama alakokat, a kiket szerettem, mégis eltüntek szemeim elől
mindörökre. Sanyargatni vágytam eszem és szivem, zokogni szerettem
volna, a legnagyobb fájdalmat és borzalmat felidézni, a mi csak
alaktalan masszáival imbolyog az emberek fölött. Imádkozni nem tudok,
hát szenvedéssel akartam áldozni a halottnak – mindhiába.

A mit igy elértem, csak az volt, hogy lassan-lassan elvesztettem –
magamat. Érzékeim épek, de öntudatosságom meggyengül és egyszerre ugy
látom, hogy a földön fekszem, kiterítve, holtan.

Az élettelen test, az erő nélküli gondolat, itt a földön én vagyok. Az
én arczom, az én testem, egészen én, csakhogy egy oly élet után, melyről
nem tudok magamnak pontosan számot adni. Mi történt velem addig, a mig
megőszültem? Mind ama tervek, sejtelmek, álmok melyeket ébren és álomban
a jövendőről álmodtam, gondoltam: egygyé olvadva feléledtek lelkemben.
Ime ezt éltem át, a mig ide jutottam. De családom, gyermekeim? Egész
világosan láttam különös, de kedves arczukat, a kik az én véremből
eredtenek.

A fantasztikus gondolatok rohantak velem tovább. A hasonlóság, mely
bátyám és köztem az életben is nagy volt, most egyszerre csodálatosan
megnövekedett és egészen suggerált. Nem tudtam tekintetemet elvonni a
halottról – magamról. Mondhatatlan kín fosztott meg akaratomtól. Mintha
valami feneketlen mélységbe zuhantam volna alá.

Az egyik öreg zsidó végre megsokalhatta ezt az elmerülést és megérinté a
vállamat:

– Nem szabad így nézni… ez bűn… jöjjön imádkozni.

Hanem az öreg még sem igen ragaszkodott az imádkoztatáshoz, inkább
beszélgetni akart. Megkinált pálinkával, megkérdezte, mi vagyok és
mennyit keresek havonta? Aztán a bátyám anyagi ügyeiről kérdezősködött:
«volt-e biztositva?»

Helyeselte, hogy a megboldogult ezt nem cselekedte. És egész
fanatizmusával kikelt azok ellen, a kik megszentségtelenítik a halált,
mert üzlettel kötik össze.

– Az Isten – mondá – gondoskodik arról, hogy az özvegyek meg az árvák ne
legyenek koldusok. Az bűn, nem bizni a Bizodalomban.

És a vén fatalista – mintha csak az ó-kor valamely feltámadt alakja
volna – hosszú példálózgatások után valami történetet beszélt el nekem
egy meghalt férjről és egy itt élő asszonyról.

Megpróbálom rendet hozni az elbeszélés kaoszába és leirni ugy, a mint a
halottas szobában, a zord és sajátságos környezetben előttem kibővült,
élt, megelevenedett a modern szomorújáték.


II.

Két hónapig siratta férjét az asszony, azután szólt:

– Lássuk, miből fogunk megélni!

Végig nézte férje iratait és mindjárt a fiókban felül rátalált a
biztositási kötvényre.

A kötvény ötvenezer forintról szólott és két év előttről kelt, tehát
akkorról, a mikor anyagi romlásuk még nem kezdődött.

Az asszony egész világosan emlékezett még arra a napra. A biztositási
intézet orvosa jött megvizsgálni férjét és egészségesnek találta. A férj
még tréfálkozott is:

– Mégis van valami bajom doktor… itt, itt! és oldalzsebére mutatott.
Irjon ellene reczeptet: százezer forint…

Nevettek. A férfi szólott tréfásan…

– No asszony, most egyszerre gazdag lennél, ha meghalnék egy kicsinyt…
ötvenezer forint! A gyerekeknek is juttatnál belőle tiz-tizet, maradna
még harmincz. Milyen pompás parthie volnál ujra…

Az asszony méltatlankodva fordult el, hanem akárhogyan is haragudott a
csinizmusért: szivébe valami sajátságos érzés nyillalott. Egy érzés,
melynek nyomán egy másik férfi képe és egy uj élet homályos gondolata
támadt fel. Mindez csak egy pillanatig élt, aztán nem is ébredt fel
többé azalatt a két esztendő alatt, amig együtt éltek.

Pedig az ötvenezer forintos biztositás sok gondot okozott nekik. A férj
alig tudta fizetni a köteles részleteket. Anyagi viszonyai mindegyre
romlottak, az utolsó esztendőben megtörtént nem egyszer, hogy délben még
nem volt pénz húsra. A férfi mindegyre apró kölcsönök után szaladgált,
nagyra már reménye sem lehetett.

Régi találékonysága tökéletesen elhagyta. Csak sóhajtozni tudott; és
mint valami bűnös, úgy csókolta a felesége kezét. A gyermekeire rá sem
mert nézni.

Az utolsó hónapban, isten tudja honnan szerezte azt a summát, melylyel a
biztositási részletet kellett törlesztenie. Végre is kiteremtette, sőt a
mikor haza hozta a szelvényt, még jó kedve is volt.

És a mi kis pénze maradt, azon felment Budapestre, «valami dolog után
nézni.»

A dolog a mi után nézett, az volt, hogy hôtelbeli lakásán főbe lőtte
magát.

Miért? azt nem mondta meg senkinek, nem irta meg sehol. Az okát mégis
bizonyosra vette mindenki. A törvényszék ép az nap mondta ellene ki a
csődöt, vagyona nem volt, passzivája sok, nem akart becstelenül tovább
élni.

Az asszony, a mikor az értesitést vette, a férj már kint feküdt a
kerepesi temetőben. Mégis felment, imádkozott a friss sirnál, aztán
visszatért két kis gyereke mellé – sirni.

Két hónap után könnyei elfogytak, rémülete, fájdalma eltompult, az
életre gondolt.

Friss volt és fiatal. A férjébe nem volt szerelmes soha, úgy ment hozzá,
mint a fajtájabeli lányok szoktak.

Apja s anyja mondta:

– Derék ember, el fog tartani. Jó dolgod lesz mellette, a pénzt a kezébe
lehet adni.

Hozzá adták, hát hozzá ment, daczára hogy egy kissé ügyetlennek találta.
Ennél jobban zavarta az, hogy még rövidruhás lány korában ő is szeretett
valakit. De az nagyon fiatal volt még. És a mikorra készen lesz, ő már
vén lány. Az is igaz, hogy egy kissé fura volt neki feleségévé lenni egy
olyan embernek, a kit egy hónap előtt látott először, de belátta, hogy
ez már így van, nem lehet várni egy valakire, a ki szerelmes lesz belé.
Isten tudja, mikor jön az, ha eljön-e, és ha el: hozzáadják-e, lesz-e
benne kellő garanczia?

Egy kissé rosszul érezte magát az esküvőn, de aztán egészen jól – egy
évig. Reggel is olvashatott az ágyban – otthon takarítania is kellett –
nyáron a Salzkammergutban volt, télen egy párszor theát adtak. Cselédje
volt kettő. A férje figyelmes, hű és munkás.

Csak néha fogta el valami sajátságos unalom. Majd valami vágyakozás
ismeretlen érzések után. A lelke éhezett valamire, de maga se tudta, mi
az.

Aztán egy kis gyermeke született és annak a sirása elnyomta azt a
sajátságos titokzatos zsongást, mely néha-néha fölébredt elaltatott
szive mélyén.

Még egy gyermek. Anyagi gondok.

Egészen megszokta a férjét. Nagyon ritkán támadt fel benne a titokzatos
vágyakozás. Alig beszél idegen férfiakkal. Egyszer, kétszer
mindösszesen.

Az élet – melybe a szülők juttatták – egészen természetszerü kezd előtte
lenni, a mikor hirtelen megszakad. A férfi, a kit úgy megszokott már,
mint magát, erőszakosan elválik tőle, a becstelenség elől a halálba
menekül és őt ott hagyja özvegyen, de gazdagon.

Az özvegy magához vette a kötvényt és maga ment fel a fővárosba a
pénzért.

Kupé ablakában ülve, tavaszszal, a mikor az útat mindenfelé virágzó
gyümölcsfák szegélyezik: nem foglalkozott többé a halállal. Kezdetben
egy kissé félénken ugyan, de végre is jelentkezett benne az élet friss
ösztöne.

– Élni kell, ha itt maradtam.

Aztán:

– Szép élni, élni jó!

Végül:

– Nem akarhatta ő sem, hogy elássam magam elevenen!

Mennél jobban közeledett a vonat Budapesthez, annál hangosabb lett ez a
vágyakozó fölkiáltás: élni, élni!

Ott volt végre az intézetben. Némi nehézségek után fölvette a
biztositott összeget is – és mehetett haza gyermekei közé.

De délután volt, és ha most ül gőzösre, csak éjszaka ér haza. Hát
elhalasztotta útját reggelig. A délutánt majd csak eltölti valahogy; egy
szegény rokona van itt az Erzsébetvárosban, elmegy, visz neki egy kis
pénzt, valami édességet a gyermekeknek.

Elébb kocsira akart ülni, de aztán meggondolta a dolgot: olyan szép
verőfényes, tavaszi nap van! Gyalog indult neki a külvárosnak.

Sehol sem találkozott semmi ismerőssel. Gyászruhája, friss piros arcza
fel-feltünt egy-egy járó-kelőnek. Ezek a kiváncsi tekintetek egy kissé
melegitették. Ő a tavaszi napot okolta és átment egy kis utczába, a hol
nem volt napsütés.

Lassan, alig gondolva valamire, haladt előre. Egyszer valami férfit
látott, a ki hasonlított az elhalt férjre: megdöbbent és ezuttal már
erőszakos módon szabadította meg magát a halott emlékétől. De útközben
is többször gondolt arra, hogy az «jó és derék ember volt». Valami
babonás kötelességérzet parancsolta neki, hogy ezt minél többször
elgondolja.

Végre is nyomát vesztette ennek a gondolatnak és a gyerekeire, ruhákra,
egy vásárolandó új butor-garniturára, pénze befektetésére gondolt és
ezen a nyomokon végre eljutott oda, hogy ujra feltámadt benne a régi
titokzatos érzés.

Vágyakozott az új életre.

Egy utczasarokhoz ért és ott hirtelen valami jutott az eszébe. Beült egy
bérkocsiba és az Erzsébetvárossal ellenkező irányba hajtatott. A
belvárosban megállt egy ház előtt és az ott ácsorgó hordárt beküldte a
házmesterhez, hogy egy lakásczímet megtudjon.

A mit kivánt, megtudta. A házmester megmondta, hol lakik az az
orvosnövendék a ki két évvel ezelőtt itt lakott.

Az özvegy nem találta otthon azt, a kit keresett. Izgatott lett, most
már ellenállhatlan vágyakozás fogta el: találkoznia kell vele akárhogyan
is.

Este felé felment újra és szemben állott az egyetlen fiatal emberrel, a
kit valaha szeretett.

Nem is köszöntek egymásnak, némán szorítottak kezet. Az asszony leült az
egyetlen székre és felvette arczáról a fekete fátyolt. A férfi – sovány
és sápadt ember – előtte állott az asztalhoz támaszkodva. Tán két percz
is elmult addig, mig megszólalt.

– Tudom – mondá halkan.

– Jó és becsületes ember volt! – szólt az asszony, mintha csak egy
beemlézett imádság refrainjét mondaná.

Aztán a mikor felócsudott, egy kissé önigazolásul hebegett valamit:

– Régen hallottam magáról… A régi barátság, meg akartam nézni…

Régi szerelmükről nem szólt egyikéjük sem. Talán öntudatlanul az elhunyt
emlékét akarták kimélni?

Kezdetben alig tudták, mit beszéljenek egymással. Végre is az asszonyban
érett meg a sürgető vágyakozás: megtudni, megnyerni, most, azonnal,
mindent.

– Azért jöttem – mondá kevés zavarral – hogy leszek a felesége, ha
szeretni fogja a gyermekeket…

És őszinte szóval megmagyarázott mindent a férfinak. Megmondta, hogy
férje gondoskodásából gazdag lett, nem lesz kénytelen a férfi
összekoldulni a vizsgapénzt. És itt hagyhatja ezt a várost, a hol csak a
küzdelmekben és a nyomoruságban volt része.

Megértették egymást és nedves szemeikben kigyulladt a régi szerelem
tüze. Ha szivükön mult volna, elmennek mindjárt most.

– De az asszony szólt: hat hónap mulva.

– Hat hónap mulva! – ismételte a férfi és megcsókolta a fekete kesztyüs
kezet.

De arczon nem csókolták egymást. Forró ajkaik előtt, mintha valami hideg
tárgy állott volna. És édes lázukat egy-egy pillanatra hideg borzongás
váltotta fel.

Hirtelen váltak el egymástól. Az asszonynak csak a lépcsőházban jutott
az eszébe:

– Reggel, holnap, megyek haza. A vasútnál látom!

Aztán – úgyszólván – elszaladt haza. Alig várta, hogy egyedül legyen;
feküdni, pihenni akart, az izgalom egészen elgyengitette.

Talán álmos is volt, mert alighogy ledőlt a hôtel divánjára: elaludt.
Késő éjjel ébresztette fel a szobalány. Express levelet hoztak, alá kell
irni.

Otthonról irtak. Talán valami bajuk van a gyermekeknek? Nem volt semmi
baj, éppen csak a kis leányról irtak: «Ujra foga jött… És ezt a levelet
küldék ide tegnap, talán fontos.»

Csakugyan egy másik levél hullott ki a boritékból. A budapesti rendőrség
küldte azzal a megjegyzéssel, hogy az öngyilkos férje asztalán
találtatott, neki szól, hát most hozzája hivatalosan «áttétetik».

Az özvegy feltörte a levél pecsétjét és még álmos szemekkel olvasta a
férj utolsó sorait:

«Még tavaly szeptemberben elhatároztam, hogy meghalok, te és a gyerekek
nem láttok többet szükséget. Akárhogyan halok is meg; téged gazdaggá
tesz a kötvény (a fiókban). Most megteszem; pedig jó lett volna élni
veled. Hát nem lehet együtt, légy te magad boldog.»


III.

A levél első hatása az volt, hogy azonnal haza kell mennie. Szerencsére
– ha kerülő úton is – rögtönösen útazhatott hazafelé. Egy kissé
megnyugodott, a mint újra benn ült a kupéban. Megszökvén az elől, a kit
önmaga keresett fel; mintha könnyített volna valamit bünén.

Ez a nyugodtság alig tartott egy-két óráig. Körülötte a kupéban mindenki
aludt, a lámpás fekete fátyollal volt behúzva. Félelmesen homályos volt
a hely, nem tudott itt maradni többé. Átkéredzkedett egy más szakaszba,
a hol egyedül volt és újra olvashatta a levelet.

Kétszer olvasta el, aztán darabokra akarta tépni, de görcsös sirás vett
rajta erőt és kiejtette kezéből az irást.

Csak most értette meg a férj utolsó szavait.

Most előszörre értette meg, hogy miért kellett annak meghalnia.

Megölte magát, hogy ő élhessen. Hónapokig járt-kelt körülötte ezzel a
gyilkos gondolattal, mosolygott, megcsókolta és megtette a mit
elhatározott.

Milyen egyszerű férfinak látta. Hányszor haragudott meg rá
ízetlenségeiért! Mennyi szemrehányást tett neki a nyomoruság napjaiban.
Hányszor gondolt másra.

És épen szeptemberben volt… Akkor már a férj elhatározta magát. Azzal a
gondolattal küzködött és ő gyávának és nevetségesnek látta. Örült, hogy
ritkán látta. Ideges volt, ha megölelte… Betegséget szinlelt, és hogy
hizelgett neki a háziorvos udvarlása, melyet el is fogadott.

Egész világossággal két érzésre oszlott fel egész lénye. Az egyik érzés:
az a sajátságos imádat, a mely az elhalt férj alakja körül kelt föl
benne. A másik: az utálat magával szemben. És ezek között vergődött az
egész úton. Ebből keltek ki gondolatai, ebből támadt föl benne a
homályos vágyakozás: meghalni, elmenni utána.

De nem tudta, hogy fogjon a dologhoz. Azonfelül erős akarata támadt:
jóvá tenni a bünt és imádni, a kit meg nem ismert. A mint tehetetlenül
gondolkodott a módokon, még sürgetőbb lett ez a szükség.

Őrületes eszméi támadtak: felásni a holtat és visszasirni az életbe.
Kiégetni fejéből a szégyenletes emléket. Megölni azt a másik embert.
Nemcsak azt, a kivel megcsalta a halottat, hanem azt is, a kit szeretett
akkor, midőn még férjét nem ismerte és a kit alig kihült helyére akart
hozni. Elpusztítani mindazt, a ki csak emlékezteti a régi asszonyra!

Belátta, hogy mit sem tehet. Legfeljebb azt hogy feláldozza magát
gyermekeiért.


IV.

Mindjárt másnap levelet kapott a fővárosból. Tudta kitől jön, föl sem
bontotta, visszaküldte. A látogatók elől bezárkózott. A gyermekeket
megverte, ha nevettek:

– Meghalt az apátok, sirjatok! – ezt mondta, kiáltotta, susogta a
kicsikék fülébe folyton. Azok nem tudták megérteni, de lassanként rajtok
is erőt vett valami nyomasztó szomoruság; olyan csendesen voltak mindig,
mintha a halott még ott volna a háznál.

A nagyobbikat kivette az iskolából, minek tanuljon. A kisebbet folyton
kényesztette egy darabig, de egyszerre meggyülölte.

Ezután minden házi bajért a kis ártatlan volt a felelős. Ha a nagyobbik
valamit eltört, az kapott ki, a ki még csak most tanult enni. Utoljára a
dadájának kellett védelmébe venni az anyja ellen. Azt elcsapta és úgy
maradt a kicsike magára, a testvére czipelgette, ápolgatta néha. Akkor,
ha nem látta az anyja; előtte nem volt szabad, mert mindjárt rákiabált:

– Te, takarodol onnét, megint bepiszkolod magad!

A kis lány végre megunta ezt az elhagyatottságot, látta, hogy
mindenkinek terhére van itt, hát fogta magát és elment. Roppant hamar
határozta el magát a kicsi. Alig volt két-három napig beteg, nagyon
könnyű volt meghalnia.

Az özvegy mégis csak megdöbbent, a mikor kiterítve feküdt előtte a vézna
kis holttest – az ő teste-vére, a tulajdon gyermeke. Meg is ölelte hideg
tetemét, de aztán otthagyta egy szó, egy köny nélkül a temetési
szolgákra.

Most már lelke egész erejével egyetlen gyermekére bizta magát. Örökösen
azzal volt, nem bocsátotta el maga mellől egy perczre sem. És esténként
beszélt neki az apjáról.

Imádattal és úgy, hogy a gyermek nem értette, csak azt vette ki, hogy
zokognia kell.

Néha éjszaka is felköltötte:

– Emlékszel-e még apádra? – kérdé ilyenkor. Egyszer azt felelte neki az
álmos kis leány:

– Nem…

Másnap aztán egész nap elhalt apjáról beszélt neki. Egy darabig csak
arról szólt, hogy milyen nagy, milyen jó volt az, de valamelyik nap
magát kezdte becsmérelni:

– És én rossz voltam! – mondá.

A kis leány ijedten bámult a rossz anyára.

Az özvegy folytatta:

– Megcsaltam.

A gyermek mereven nézett rá, mintha értené, a mit mond. Pedig alig volt
hat éves még és erre a korra is éretlen, satnya.

Nagyon rosszul táplálkoztak mind a ketten. Az asszony nem nyul a véres
pénzhez, úgy határozta, hogy az egy krajczárig leányáé legyen. A
holmikat adogatta el lassan-lassan, aztán vásárolt valami olcsó
kötőgépet, azon dolgozott naphosszant egy kereskedő számára.

És ez a sanyargatás egy kissé kibékítette magával. Nyugodt napjai, sőt
nyugodt hetei is voltak. Ilyenkor kiengedte a kis lányt az udvarra is.

Máskor mind a ketten valóságos börtönéletet éltek. Nem járt hozzájok már
senki, a szegény rokonok végkép elmaradtak, látván, hogy nincs préda.
Egy asszony-testvére volt az özvegynek, az fölkereste néha, de
legutoljára, mikor ott volt, pénzt kért. Nem sokat, de mégis annyit,
mely egy darab időre megmentette volna a nyomorúságtól.

– Nekem nem szabad ahhoz a pénzhez nyulnom?

És hiába sirt, könyörgött a testvér, nem nyult hozzá. Félt tőle; az
összegről szóló takarékpénztári könyvecskét is elvitte a polgármesteri
hivatalba, hogy ne lássa soha.

Csak a lányának emlegette néha:

– Majd te gazdag, nagy kisasszony leszel! Addig azonban nagyon is
szegény volt a kis Mari. Éhes, kopott, elhagyatott. Majd türelmetlen
lett, megunta a várakozást, betegeskedni kezdett.

És az asszony egyedül maradt. Nem volt többé senkije, a kivel a
halottról beszéljen. A jövendő gazdag, nagy kisasszony a hogy elhagyta,
vége volt annak a reménységnek is, hogy még jóvá tehet valamit.

El volt zárva előle minden út, hát megadta magát, nem törődött többé
semmivel. A polgármester hivatalosan megkérdezte, mi legyen hát most a
pénzzel, hogy a kicsike is meghalt.

«Akármi», – azt felelte az asszony és gépiesen irta alá az okmányt,
melyet e kijelentésére eléje terjesztettek a városi urak. Beleegyezett
hogy kórházat építsenek a pénzből; «jó lesz», azt mondta és nem törődött
vele mit sem.

Elüldögélt otthon, néha beszélgetett a szomszédokkal és lassankint
eladogatott mindent. Végre koldulni kezdett…


V.

Reggel volt, a mikorra a vén ember kifogyott a beszédből. «Nó» mondá
végül «már most mit ér neki!»

Aztán egyet imádkozott és kinyitotta az ablaktáblákat, kitárta az ajtót
a hitközségi embereknek.

Az udvarban még csak most fürészelték a koporsót az egyletbeli szolgák.
A mint összerótták a gyalulatlan deszkákat: nagy kiváncsisággal nézték
az utczáról bekerült keresztyén gyermekek.

A temetés népe közül nem volt még itt senki, csak egymagam járkáltam az
udvar száraz bokrai között. Kerestem valamit, a mi foglalkoztasson.
Bámultam a fák ágainak növését, a szemelgető verebeket a granarium
előtt. Aztán kimentem az utczára megnézni, jön-e kocsi?

Az utcza kihalt volt, alig járt erre egy-két ember. De a falhoz
támaszkodva már ott állott egy szegény asszony. Köszöntött és kérdezte,
mikor lesz a temetés.




A BOLDOG SZERELEMRŐL.


Egyszer – azon a napon, a mikor faluról behurczolkodtunk Egerbe – a
széles káptalan-utczán kicsiny temetési menet jött velem szemben.

Késő ősz volt már, a jegenyék körülöttem letarolva, szárazon állottak s
nyúltak föl a verőfényes, de hideg égbe, a minoriták harangja zúgott, –
gyermek voltam még és fáztam.

Reszkető kézzel vettem le a kalapot, a mint a menet közvetlen közelembe
ért és a krizantinnal elborított koporsó mögött megpillantottam a
gyászolókat.

A mig közönséges kiváncsisággal néztem végig a szomorú, feketeruhás
elhagyottakon, tekintetem egyszerre összevillant két nagy, szürke
leányszem méla és különös nézésével. És egy pillanatig mintha villamos
összeköttetés támadt volna egy ismeretlen, gyászruhás gyermekleány és
egy idegen fiú között. Olyan benső, mély és szeretetteljes, mintha egész
kicsiny korunkban együtt játszottunk volna éveken át, aztán mintha
hosszú távollét után most pillantjuk meg egymást először. Most, a mikor
vége a játéknak és a nagy, szürke szem egyetlen egy villanásában az
elmult idők egész története van meg: a mama betegsége… halála… a gyásza,
álmatlan éjek könnyei… «a mama nincs, vége mindennek!»

Nem tudom, mi mindent éreztem még erre a bús és szelid, parancsoló és
megadással teli tekintetre és nem tudom, mit gondolhatott a gyászoló kis
leány, a mig az idegen kis fiú csodálkozó és meghatott nézése reátapadt.
Egy pillanatig tartott az egész és a két nagy nedves szem eltünt előlem,
elveszett a tovahaladó pápista temetés szépségei és illatos
misticizmusában, tovasuhant a mély melancholiájú temetési ének
dallamaival, a koszorúk késői virágainak közepette, a fáklyák nyomasztó
füstjével együtt.

Ott maradtam állva az út közepén és utána nézve a menetnek, sajátságos
meleg érzés árasztott el. És nemcsak egy pillanatra; melegségét éreztem
az egész napon, az egész életen át.

Nappal is, de különösen álmatlan éjeken ujra meg ujra éreztem ezt a
melegséget. Sötét környezetemben minduntalan megjelent a szürke szem,
némán, panaszos, szelid és bizalmas nézése és eltünt, a mint fölvillant
titkon, édesen.

A temetést követő napokon egészen elmerültem ezekbe a képzelődésekbe.
Hogy megtudjam, ki volt a kicsiny gyászoló, kezdetben eszembe sem
jutott. Később gondoltam erre, de nem mertem utána kutatni. Valami titok
kényszerített titokban tartani az egészet. Az utczán mégis öntudatlanul,
vágygyal és türelmetlenül kerestem, de megdöbbentem arra a gondolatra,
ha megtalálnám!

Végre is feltünt újra. Egy kocsin ült, málhás kocsin, a testvéreivel
együtt. Kifelé tartottak a városból, úgy láttam, hogy kiköltözködtek
innét. Másfelé nézett, a mikor megláttam, de alig telt el pillanat és
szemeink összevillantak ismét. Ugyanaz a benső, villamos összeköttetés;
tekinteteink összekapcsolódtak, mint két hurok és mintha legbensőbb
bensőnk áradt volna egymásba.

– Elmegyek messze, messze, Isten veled… légy jó… olyan szomorú vagyok…
jere… jere…

– Én is az vagyok… ne menj el… megyek utánad…

Senki által nem hallható, rejtelmes beszédek suhantak el közöttünk. A
hangos útczán, a vasárnapi sokadalomban, mintha magányban lettünk volna.
A kocsi alóla, a környezet körüle, az útcza, a lég, a világ eltünt. Csak
nézését láttam. A felém fordított halvány, hamvas fejecskének hivó és
rejtelmes tekintetét, a mint utánam néz… eltünik.

Csakugyan eltünt, hiába kerestem, nem láttam többé. Az első napokban
szinte beteggé tett az a gondolat, hogy magamra maradtam, nem látom
többé a fekete kapisonból kivilágló hamvas fejecskét, de nemsokára ez az
egész arcz elillant emlékezetemből. A szemeire még hónapokig emlékeztem,
de a mikorra kitavaszodott, már csak tekintete és annak homályos hatása
élt bennem. És a rejtelmes mélységű nézés, mely panaszkodva hív: vont
maga után, kisért mindenhová, velem volt mindenütt.

Jól emlékszem, hogy ebben az esztendőben kezdtem igazán érdeklődni a
lányok iránt. A tisztelendő professzorok tilalma daczára elszöktem a
szinházba, órákig sétáltam a czisztercziek terraszán, a virágzó ákáczok
alatt és éjjel a régi kőszentek talapzatára ülve, belemerültem a magam
árnyékába. És a mikor elkövetkezék Mária hava, a nagy diákokkal együtt
jártam az apáczák templomába, holott májusi virágoktól, növendék lányok
mosolygó arczától volt szines, ragyogó és illatos minden. A nyitott
ablakon át betört a tavasz, május vidámsága, kéksége, lágy világossága
és éledtek a szentek szobrai, a rózsaszin oltár fölött megelevenedett a
Szűz fehérruhás képe.

A fiúk – tudom – az «ideált» jöttek ide keresni. Én is. És néha úgy
tetszett, meg is leltem. Mintha az orgonavirágok közül ugyanaz a
rejtelmes szempár világítana. De csakhamar láttam, hogy nem az: egy kis
leány kiváncsi tekintete, a melylyel az idegen fiút nézi, leányszem,
mozgékony, szép, olyan, mely minden ártatlansága mellett azt tükrözi
vissza: szép vagyok, tetszem-e? Az örök kaczérság, az örök tisztaságban.
Minden más, csak nem az.

Minél jobban teltek az évek, annál jobban fájt, hogy az eltünt. Sokszor
gondoltam arra, hogy mért engedtem.

És mennyiszer fogott el a vágyakozás: menni utána! De hová, de merre, de
hol találom? kérdések gyötröttek, álmok játszottak velem: ki volt?… itt
van megint?

És a mig én valósággal levetettem a gyermekruhát, nőttem, husz éves
lettem, a gyermekleányt is megnövesztette a képzelődés. Egyszer az
jutott eszembe, hogy most férjhez adják. És a régi tekintetbe még több
szomorúság és némi vád vegyült. Máskor meg nem tudván visszaidézni
emlékembe a szemek formáját, valósággal megdöbbentem: meghalt, lehunyt
örökre!

Majd két teljes év következett, a mikor megfeledkeztem teljesen
mindenről. Egy asszony delejes körébe jutottam. Ott kerengtem, forogtam,
megbűvölve, esztelenül. A felforralt, buzgó vér minden régi emlékét
elöntötte forró árjával. Egy duzzadt, kicsiny ajak csókján kivül, álom
volt számomra az élet minden jelenése.

És a mikor arra ébredtem, hogy a csók édessége is álom volt, ebből a
hamis, csalogató és semmi életből el akartam menekülni az igazi, sötét
semmiségbe.

Akkor jelent meg újra fölöttem a két szürke csillag. Még most is világít
nekem, még folyton hív… összeszedtem magam és újra megindultam. Mentem,
mendegéltem utána.

De legelőbb is élni kell, életben maradni. Oh milyen pompás kedvvel,
duzzadó akarattal mentem neki az életnek! Láttam a dicsvágy czélját,
mert ha jó emberek néha meg voltak elégedve azzal, a mit írtam: egész
világosan láttam egy nedves szempárból eltünni a szomorúságot és a
helyén felvillanni némi örömet. És éreztem a nyomoruságot, a
megaláztatást, úgy, a hogy talán senki még, mert télvíz idején,
talpnélküli czipőben, fázva és éhesen kóborolva a főváros utczáin, nem
egyszer járt az eszemben ez: ha most megpillantana, ha most tudná,
hogyan vagyok.

Kimerülve a küzdelmekben, belefásulva a szenvedésekbe, ismét csak egy
elképzelt tekintet árama frissített föl, aczélozott meg, adta vissza a
kedvet az élethez. Idegen földön, katonabörtön rideg és reménytelen
magányában, a padmalyt nézve, egyszerre csak összeomlottak körülöttem a
falak, kinyilt az ég, a sok tornyú város levegője csapott meg, a meleg
vizek gőze imbolygott körülöttem és elém tüntek nagy jegenyék a
vízparton, aztán a fehér, köves úton egy kocsi… egy fej, mely felém
fordul.

Feküdtem halálos betegen, az orvos már egy nap el sem akart jönni többé.
Meg kellett volna, igazság szerint, halnom és valami nem engedte ezt
sem. Fölépültem és mentem tovább az útamon.

Csak egyre mindig a két szürke csillag felé. Évek teltek el és nem
egyszer úgy véltem, hogy ime: itt vagyok. Pedig csak letértem a helyes
útról. Kerestem a szerelmet és szeretkezésre találtam. Megcsaltam
magamat és tele voltam gyűlölséggel, mert megcsaltak.

Tiz éve nem voltam már gyermek és tiz esztendő alatt úgy belefáradtam
ebbe a harczba, az ismeretlen után.

Az apró zsörtölések nem mulattattak többé, vérem hült, idegeim
meghaltak, útolért a szkepszis: nem kerestem többé és nem vártam többé
semmit. Napról-napra élve, az élettel való nehéz küzdelemben, dolgozva a
mindennapi vágyak betöltéséért; néha eszembe jutott a «gyermekkori
emlék», és mosolyogtam magamon.

Hacsak ez a mosoly meg tudott volna váltani az unalomtól! De a spleenes
napok mind közelebb estek egymáshoz. Különösen télen, a mikor együtt
kell élni és mulatni az embertársakkal.

Négy-öt nappal karácsony előtt, egy ködös, vizes estén végre
elkövetkezett az az óra, a melyben megértettem az öngyilkosság
psychologiáját. Miért itt maradni? Mi öröm van abban, hogy lélegzem, és
ha akarom, megfoghatom a kezemet? Vajjon okoz-e nekem gyönyört, ha a
szememmel láthatom azokat az élőket, a kik nem érdekelnek és ama
életteleneket, melyek egy cseppel sem érdekelnek jobban, mint az élők?

Czéltalanul bolyongtam a főváros útczáin, olyan gondolatokkal eltelve,
mint körülöttem a nyirkos, hideg, szürke köd; mégis leltem valami
örömre. Ebben a pillanatban boldogságnak tetszett nekem az a tudat, hogy
csak akarnom kell és nem vagyok itt többé! De ez az öröm sem tudott
megvigasztalni. Mást kerestem és azon mulattam magamat, hogy hányféle
módon szöktethettem meg magamat a világból.

«A víz egy kissé hideg volna most,» ez jutott az eszembe, és ezt talán
el is mondottam félhangon. Csakugyan magánbeszéden kaptam magamat,
először életemben. Körülnéztem, nem hallotta-e valaki?

A város bizony nem törődött velem mitsem. Valami félünnep lehetett, mert
az utczák zajosabbak voltak, mint közönségesen. Aztán hét óra felé
járhatott az idő és ilyenkor télen az egész élvező és élvezetre vágyó
Budapest kiárad az utczára. A gyönge köd homályossága megsokasítja az
alakokat, az ólmos, vizes aszfalton, a gázlángok fényénél pedig
megduplázódik az egész.

Minden csupa élet, mozgás, vidámság és szerelem.

Egy nagy és boldog szerelem az egész város. Alig van egy-egy alak, a ki
nem párjával tör előre a tömegben. A feleség úgy hozzásimul férjéhez,
mintha szeretője volna és a szerető olyan bátran és bizalmasan
kapaszkodik kedvese karjaiba, mintha a férje lenne. És a mellettem
elrobogó kocsikban is párosával ülnek. Egy utcza-sarkon a gázláng fénye
két fejet világít meg: cselédleány egészséges, boldogan mosolygó fejét
és egy kis huszárcsákó alatt terpeszkedő, széles arczot. A jelentés
ismétlődik a kapu alatt, homályban, mindenfelé elkisér, a merre csak
megyek.

A karba öltött karok, a vidámságtól elszélesedett fejek, a szerelmes és
boldog város: mint egy oktalan és czéltalan tünemény, úgy fog körül.
Általános csalás, hazug mámor az egész – de azért milyen jó nekik!

Irigylem a mesterlegényektől idomtalan és komikus szeretőiket, cserélnék
a kisütött hajú boltossegédekkel, a kik a kicsiny varróleányokat
megcsókolják az utczán és meg is nagysádolják. És az új házasok és a
leendő hitestársak tömegében keresem azt az egyet, a ki maga van és nem
találom.

De mégis van egy. Alig egy pár lépésnyire tőlem, szemben haladunk
egymással és a ködön át még csak gyöngéd alakját tudom kivenni. Mintha
most mind a ketten észrevettük volna egymást, lépteink meggyorsulnak egy
pillanatra és szemben állunk egymással – egy pillanatra.

És a mig ez tart, hirtelen összevonódik újra két tekintet. A régen
megszokott áram, mely két szempáron át összekötötte két ember legbensőbb
bensejét, újra föléledt. A nagy szürke szemek nem változtak mitsem;
bennök van mindaz, a mi régen volt, és még több is: valami határozatlan,
meleg fény és ez a néma panaszkodás: «milyen soká jöttél!»

Egy másodpercznyi ölelkezése a lelkeknek és elhagyjuk egymást – egy
lépéssel. Aztán lopva visszanézünk egymásra, aztán mellette vagyok.

Csendesen jó estét kivántam, halkan, de elfogulatlanul köszönt vissza:

– Jó estét, emlékszik még rám?

– A kis gyászoló lányra –

– A jó mama temetésén…

– És a kocsin –

– A mikor elmentünk a városból, óh, be rossz volt –

– Ott hagyni a mama sirját?

– Ott hagyni a mama sírját.

Mentünk egymás mellett szépen, csendesen. És ezt oly természetesnek
találtuk. És olyan természetesnek találtunk mindent. A lány holmit volt
vásárolni a gyerekeknek, azokat elkértem és vittem én. Az aszfalt ólmos,
csuszamlós volt, – hát karonfogva mentünk előre.

– Milyen jó, hogy jött, elkéstem, és olyan rossz itt este egyedül! –
mondá a lány és hozzám simult, mint egy hű szerelmes, mint szerelmes
mátka, mint örökös mátkaságot érző feleség.

Talán érezte is mindazt, a mit ezek, csak hogy nem mondta, és én is
szerettem volna, hogy ezt érezze, csak hogy nem mondtam, nem kérdeztem:
érzi-e, szeret-e?

Olyan természetes volt, hogy így legyen.

A város mosolygott ránk, a köd, a házak nevettek vidáman. A gyerekek is
nevettek, a mikor a néni egy úrral jött, és az apa is mosolygott, a
mikor kipirult arczczal, reszkető ajakkal mutatott neki a lánya.

Világos, meleg otthon volt a kis hivatalnok szobája. Az asztal terítve,
mindjárt oda ültünk. Ott ismertek már engem, valaki beszélt itt rólam
sokszor, tudták, hol vagyok és mit teszek. Talán vártak is reám…

*

Este van, szigorú tél odakint. Milyen boldogság ilyenkor az otthon, az
édes, meleg fészek, az, a mi az enyém.

Ülök az asztalnál, egy könyv van előttem és nézem a feleségemet, a mint
szoptatja a mí kicsiny fiúnkat. Csendesen szólok hozzá:

– Miért sütöd le a pillád, hadd látom a szemedet!

Az asszonyka int a kezével:

– Csendesen, ne szólj, mindjárt elalszik.

Hanem a gyerek még csak gőgicsél, behunyja a szemeit, meg-meg kinyitja.
Édes mulatság ez és olyan öröm az asszonynak. Felém fordított szemeiből
az öröm és boldogság ragyog reám és szinte megolvaszt tiszta tüzével.

Le kellett hajtani fejemet az asztalra, hogy meg ne lássa a szemembe
tóduló könnyeket. Olyan jó így behunyott szemmel gondolkozni, a bennem
és körülöttem eláradó boldogságról. Csak érzem a világosságot, de
karjaimba temetett fejemmel nem látok semmit. Elképzelek egy-egy
jelenetet, a tegnapból, a mából és magam elé akarom idézni a feleség
szépséges szemeit, a mint most mellettem alvó gyermekét nézi.

De nem tudom, csak nem tudom, hiába kényszerítem magam. A régi tekintet
villog előttem. A mit világosan látok: az két nagy szürke leányszem méla
és különös tekintete, rejtelmes, megigéző nézés, mely még mindegyikre
hív, von, bűvöl maga után.




LIZZIE BARTON.


Huh, be hideg van! Szicziliába megyek, egy félórára legalább. Csak addig
a mig a villamos vasut az akadémiától a szerkesztőségbe visz.
Összegubbaszkodom a helyemen és várom az ismeretlen asszonyt, a téli
bundás meleg asszonyt, a ki leül mellém; csak jönne már, ha öreg is!

Aztán behunyom a szememet. És mig egy sovány kisasszony félt, hogy
elaludva, megfagyok: Szicziliában járok azalatt. A fogaim vaczognak, a
hitvány testem, az fázik: de belül át meg át jár a szicziliai nap.
Körülöttem oly szürke, oly levert minden, a jégvirágos ablakon ki se
látni; hol vagyunk, merre járunk; vonatvezető, nem tévedünk-e el?!
Fölugrálnak, megrémülnek, összeszorulnak és többé mozdulni se lehet. A
kihalt, a megfagyott éjszakában a sötét és vigasztalan tömeget viszi a
villam.

Én meg Szicziliába megyek egy félórára legalább. Napot akarok, meleget
akarok, szomjazok tarka, rikító, eleven szinekre. Milyen jó volt tavaly
– ilyenkor éppen – fürödhettem a fényben, a szinben, pálmák, narancsfák
kék árnyékában, a nagyszerü tengerhomokon. De én voltam-e az? Én, én!
Hisz most is, csak behunyom a szememet és akarom: hát ott vagyok a
hajón. Palermó látszik a messzeségben, amott az a monte Pellegrinó, ég,
de már kopasz egészen. A város közeledik felénk, fehér, gömbölyü karjait
elébünk kinyujtja…

– Kapitány ur, ki az a gyönyörű, szép angol asszony, ott a fedélzeten, a
korláton kihajolva, nem nézi a várost csak a tengert?

– Az a magas, a lesimitott szőke haju?

– Az, a kinek szeme mélyebb kék, mint alant a tenger!

– És a homloka, arcza fehérebb, mint a napfény apró képei a vizen.

– Az, most lehajol, leesik, a hullámmal csókolódzik szinte!

– Az, az! Lizzie Barton.

*

Huh, be hideg van! Hol lehetünk most? Mindegy akárhol, majd csak
megérkezünk valahova. Oly szép volt az angol asszony, és oly fiatal és
oly szomoru. Hajh, nemcsak egy skót balladának rejtelmes alakja-e,
csakugyan láttam-e valaha?

De ott állott a hajón, a korlátra hajolva, egyedül, nem köszöntötte a
kevély Palermót, nem is látta. Pedig most már egész ragyogó keblét
kitárta előttünk a város. Lázzal, lármával, mohósággal mindannyian rajta
feledkeztünk.

– Signore kapitano, hát Lizzie Barton nem köt ki velünk?

– Nem.

– Hogyan?

– Visszajön a hajóba, Napoliba holnap.

– És mit csinál a hajón?

– A korláthoz támaszkodik és nézi a tengert, igy él, jár s kél egy
esztendeje legalább.

– Egy esztendeje, signore kapitano! Egy esztendeje, hogy a szép asszony
csak a hullámok udvarlását fogadja! Egy esztendeje épp?

– Egy esztendeje éppen, épp az nap lett asszony Lizzie Barton. Szerelmes
urával hajóra szállt Nápoly alatt. A fedélzet korlátján kihajolva nézték
a tengert a szerelmesek. Oly boldogok, oly vidámak, oly bátrak valának,
mig alattuk a tenger: oly bősz, oly rossz, oly alattomos.

Lizzie Barton mellől egy óriási hullám lekapta a férjét. «Utána!» «Nincs
csónak, a mely most el ne merülne; nincs tengerész, a ki merne vizre
szállni mostan!» «Hát elveszett.» «Ha csak egy másik jó hullám –
annyiszor megesett már – vissza nem dobja a hajóra a férfit!»

– És nem jött a jó hullám?

– Lizzie Barton egyedül maradt.

– És várta a hullámot, megmerevedve várja még ma is, nézi a tengert, a
hullámokkal beszélget szegény.

– Megszoktuk mi már. Oly szelid, oly szótlan, virág a mellén, virágos
ruha rajta, mint akkor… A mikor nászra várta falai közé Palermó. Csupa
kéj, csupa illat, csupa pálma ez a város. Ragyogó, puha, forró mellét
előttünk kitárta.

*

Huh be hideg van! Hova lett a villamos kocsiból a nép? El-kiszálltak
mellőlem valamennyien. Éppen csak velem szemben ül a régi helyén egy
szép fiatal pár. Nyulánk fekete, gyönyörü asszony, erős, hatalmas, szép
szőke férfi.

Egy pár hónapos házasok lehetnek, esküdni merek rá. És egymás iránt oly
hidegek már, mint két jégcsap az ablakon, elől. _Külön_ gondolkoznak,
_külön_ fáznak, egymásra se néznek! Milyen másképp lehetett egy pár
hónappal ezelőtt. Azon a napon, a mikor siettek a nász elé!

Hova lett az a nap, az az érzés? A magyar fekete asszony mit kutat oly
mereven a semmiségben?

Mire vár, mit kutat; valami jó hullám jöhetne-e még?

Szegény szép Lizzie Barton! Harmadnapon már mentek volna Palermóból
Maltába tovább. Ha addig várt volna a hullám? Mért sietett, ki küldte?

*

Jövök uraim, Szicziliából, ott voltam egy félóráig legalább.




AZ ADÓTISZTNÉ ALBUMA.


Micsoda összefüggésben van egy adótiszt házassága a nagy egyetemessel?
Egyáltalán: mily hasznokat merit az emberi társaság abból, ha egy vidéki
adótiszt házasságban él? Hogy a suszterek nem halnak éhen, – ez a
momentum legnyilvánvalóbb az egész problemában. Négy-öt esztendei
adótiszti házasság után évenként legalább hat, sőt tiz uj czipőre vagy
csizmára van szükség. Leginkább csizmára, rövidszáru borjubőr csizmára,
a mely elszakithatatlannak látszik, annak is kéne lennie, mégis
elszakad.

Mily gyorsan, mily nyomoruságosan és mennyire kimegy a formájából. A
gyerekek verés nélkül már föl se akarják venni, sirnak, hogy fáj benne a
lábuk, a belső reparálások feldörzsölik a kis bütykőjüket, a szög
kikezdi a talpukat, az egész lábuk merő seb. És magának a csizmának oly
komikusan hunczfut arcza van, a torkán folyton enni kér, erőltetve
görbén áll, összeesik, a fülei kétfelé állanak, mint egy rosszul
szoktatott, vásott gyerekéi.

Iszonyu ilyen négy pár csizma az ajtó előtt, egysorjában, hajnalban. Az
egyetlen cseléd dühösen, álmosan vágja le, ki se fényesitvén
becsületesen, mert hisz nem vehet suvikszot a maga pénzéből. Megtörli,
megkeféli, megkeni egy kissé halzsirral és az valamit még javít is
rajtuk. De némelykor azon sárosan állanak ott napokig, sőt hetekig, a
mig nincs cseléd, vagy a mig az adótisztné szoknyát kap magára,
kilopódzkodik, megtisztitja, megkeféli őket a konyhában és kevesebb vagy
több pietással lelöki az ajtó elé.

Brr! olyan hideg van ilyenkor a konyhában, a hol tegnap dél óta tüz nem
égett, hideg az ajtó előtt és hideg az ajtón túl a szobában is, hiába
fekszenek annyian együtt. Reszketve keresi meg a gyufát, fogvaczogva
gyujt tüzet és lelki fázással fog a napi munkához, önti le ujra a tegnap
leforrázott kávét, melegiti meg a platnin a krajczáros száraz
zsemlyéket.

Négy zsemlye a négy pár kis csizmához. Négyszer annyi is elkelne.
Veszekedés van ezen minden reggel. Csereberélik, csalják egymástól.
Minden reggel kikap ezért egy vagy kettő, néha mind, de leginkább az
utolsóelőtti fiu. Verekednie kell velök az adótisztnek, ha egy kis
rendet akar!

De mikor a gyermekek, ah, oly kedvesek!

– Nem akarok többet! – mondá Tardonnainé, dühösen nézve végig az
adótisztet. Az vállat vont:

– Hát én akarok?!

Megegyeztek abban, hogy nem fognak kinlódni azért, hogy a suszter
megélhessen. Elég négy pár csizma egyszerre. Sőt sok; de ha már megvan,
megvan. Kilencz esztendei házasság után éppen elég. Ha Jánoska meg Izéke
– biztos neve nem volt még – meg nem halnak, több kellene még. Hanem
most már egyetlen párral sem lehet több. Kezet adtak egymásnak.

– Végre nekünk is kell élni! – mondá az asszony.


I.

Tökéletesen igaza volt abban, hogy eddig nem éltek, hogy eddig nem élt
magának. Az első esztendőben mindjárt gyereke született, aztán megint;
egy meghalt, született másik. Már a lakás falai is telitve voltak a
gyereksirás hangjaival. Ki nem jött a szoptatásból, már kezdeni kellett
az etetést. A mellét odaadta a legfiatalabbnak és azalatt ételt rágott
az utolsóelőttinek. Roppant mód étkes volt valamennyi, mint a fiók
vércsék, folyton tátogatták a piros csőreiket. Elszitták,
kifárasztották, csaknem megbolondították. Másfél font húst főzött
ebédre, azt úgy szétosztogatta, hogy ő neki magának csak egy kis
szopogatni való csont maradt.

– Mama! – mondá az adótiszt – én nem tudom, te miből élsz?

– Én magam sem tudom!

Néha sütött magának egy kis iróstésztát, de a gyerekek elkérencsélték
tőle. Idegen helyeken uzsonnakor lakott jól. Mindazonáltal jól nézett
ki, elég erős volt, sőt csinos is, ha nem nevetett. Ilyenkor
meglátszott, hogy két szemfoga kétoldalt hiányzik és a nagy, ép fogai
elől sincsenek valami nagy rendben tartva. Ilyenkor a patikárus küldött
neki fogpépet ajándékba, de a gyerekek rendesen elsikkasztották a
skatulája miatt.

Elhatározta, hogy nem engedi többé. Elhatározta, hogy élni akar. Sőt
elhatározta azt is, hogy gyüjt pénzt és mihelyest az amerikai fogorvos
megérkezik Pestről, betéteti a hiányzó két fogát. Elment sétálni, lapot
olvasott, ha hozzáfért, és egy a házban lakó borbélynéval együtt
előfizetett valami olcsó regénycsarnokra.

Az adótiszt hivatalban volt és a gyerekek, a kik az evésen kivül
leginkább a vasut iránt érdeklődtek, felforgatták az egész szobát és
vasuti szerencsétlenséget játszottak. Tardonnainé beült a másik, a
vizitszobába, a mely állandóan oly hűvös volt, mint a pincze. A falai
nedvesek voltak és a padló között állandóan apró növények csiráztak ki.
A buza, az árpa; valószinüleg az egerek hozták be. Az egerek, a melyek
itt egy nagyobbszabású telepet tartottak fenn. Tele volt velük minden
lyuk, minden bútor. Különösen a garnitura, a sárga kerületű foltokkal
teli zöld ripszdiván, a horgolt kézimunkákkal leteritett karosszékek.
Templomi eredetű igen szegény egerek lehettek, mindig czinczogtak. Sőt
az öregebbek sans géne sétáltak föl s alá az egyetlen szőnyeg téglaszinű
rózsáin. Tardonnainé némi utálattal, de valamelyest ünnepélyesen ült
itt, a karosszékben, maga alá húzva lábait; olvasott. Egyszer-egyszer el
is felejtette, hogy nem leány többé. Mintha csak tegnap adtak volna neki
éjjeli zenét a káptalani tisztek. Künt zajongtak a gyerekek,
valamelyiknek kificzamodott a karja.

Tardonnainé kábultan nézett szét a dohos szagú szobában. Szomorú,
szomorú volt itt minden! Az ablakban muskátlik, elszáradófélben. Egy
befőttes-üvegben leander-ág, a mely már egy féléve kinlódott, hogy
gyökeret ereszszen a szivárványos vizben.

Ágy is volt a vizitszobában; a sárga-paplanos vendég-ágy.

– Ezt ki kellene innen dobni! gondolta magában Tardonnainé.

Aztán a politurozott kerek asztalra nézett. Egy vizitkártya-tartó és egy
könyv volt rajta mindösszesen. A tartóban egy pár elsárgult báli
meghivó, banket-jegy, házassági jelentés. A könyv: Mindszenti Gedeon
költeményéi.

– Egy album kéne ide! gondolta magában az adótisztné. Egy olyan album, a
milyen nekik volt otthon. Piros plüs, a közepén egy megezüstözött réz
szerelmes párral.

Forró vágyakozása támadt egy ilyen album, egy ilyen szép tárgy iránt.
Ugy érezte, hogy ez mindent rendbehozna itten. Ha valakitől kapna
ajándékba! De kitől? A férjétől? Az tőle kunyorál krajczárokat, a
konyhapénzből koldul, hogy szivart vehessen! Meg aztán az nem is érne
semmit. Valami idegennek kellene azt venni. De kinek? Nem volt ilyen
idegenje senki. A házban lakott egy telekkönyv irnok, Búl Emil nevű, ez
laposakat pillantott rá, különösen akkor, ha vállfűzőben, felöltözködve
látta, de erről az igen közönséges emberről – a ki folyton pipaszárakat
tisztított az udvaron – szó sem lehetett.


II.

Elment a boltba, nem minden szégyenkezés nélkül. A boltos csak nemrég
utasitotta vissza két gyermekét, a kik kalapot akartak venni, de pénz
tekintetében atyjuk hitelképességére utaltak. Szégyenkezve jöttek haza,
különösen az egyik, a ki – barátjai és ellenségei állandó gunykaczajára,
– már egy félesztendeje fezt hordott a fején. Ugy hivták: a «török», s
gyakran megverték, mert a régi városban még élénken élt a muzulmánok
emléke.

Tardonnainé kiválasztott egy igen diszes albumot. Olyant, amelynek
eladható voltáról a kereskedő már rég letett. Szivesen adták neki
hitelbe és rátukmáltak még egy divatból kiment keztyüt és egy
aranypettyes kalapfátyolt.

Boldog volt; fölmelegedett. Az album csaknem tökéletes; Faust és Margit
volt a födelén kiöntve nickelből. Gyönyörüen festett a szalon asztalán,
daczára, hogy az ágy benn maradt, nem lehetett hová tenni. Ő jött hát be
feküdni az albumhoz.

Nem hiányzott többé semmi, csak a fényképek az albumból. Valamennyi
fotografiája volt, azt mind elpusztitották a gyerekek; pedig két igen
fess ember, – rokonai, honvédtisztek – is megajándékozta egykor
névjegy-alaku arczmásával. Férje irásai között nagynehezen rátalált a
király, a királyné és a trónörökös arczképeire. Azokat helyezte el az
albumban és estenden jóleső szomorusággal el-el nézte a szerencsétlen
sorsú királyfit.

«Mily szép férfi, mily magas homloka volt!» mondá magában.

Egyelőre lelke nem kivánt semmit; betelt. Az jól esett volna neki, ha
férje meglátja az albumot és számon kéri tőle, hogy honnan szerezte. El
is készitette, hallotta is magában a párbeszédet:

– Honnan vetted?

– Vettem, kaptam.

– Kitől?

– Azt nem mondom meg. Ha én férfi volnék, tudnám, nem kérdeném?

Ő nevet, a férfi elhalványodik.

– Jól van, keresni fogom!

Nem, nem kereste. Pedig meglátta az albumot, a gyerekek figyelmeztették
rá, a kik epekedtek utána és különösen szerették volna bevonni vasúti
természetü játékaikba.

A férj éppen csak megnézte és csupán annyit mondott:

– Hol vetted, neked pénzed van a bőröd alatt is. És nekem agyon kell
kunyorálni magamat, a mig egy pár krajczárt kapok tőled!

Egy kissé haragudott; az asszony viszonozta haragját és nem szóltak
egymáshoz egy egész napon át. Másnap este azonban kibékültek.

Kint vacsoráltak az eperfa alatt: kenyeret májusi vajjal és snidlinggel;
Tardonnai tartlin nyert a délután – bár egy krajczár nélkül ült le
játszani – és hozatott egy liter sört. Megkinálta a feleségét, adott a
gyermekeknek, igen enyhe, családias, sőt idillikus hangulat uralkodott
közöttük. A vacsora minéműsége, avagy a snidling, az eperfa, a holdfény
ellágyitotta valamennyiüket. Az adótisztné férje vállára hajtotta a
fejét és a gyerekek örömére népdalokat dudorászott.

Később – rendbe hozván pipáit – odajött beszélgetni hozzájuk Búl Emil
is.

– Emil! – mondá az adótisztné – ez szép név!

Magát az irnokot se tartotta most csunyának. A hold sütött és az irnok
nadrágját hamarosan átváltoztatta ezüst-trikóvá. Arcza is egészen
kellemetesre vált; sárgás, ritka bajusza az eperfa árnyékában tömött és
fekete.

Férfias alak, kár hogy folyton pipázik. De most ezt is megbocsátotta
neki, oly szelid hatást tett az irnok arcza, így a pipaszár csutorájával
a szájában. Emil nem beszélt; rendesen igen keveset szólt, tisztes, uri,
elit asszonyokkal úgyszólván soha. Az adótiszt mesélte a feleségének, –
annak idejében jót is kaczagtak rajta – hogy az irnoknak, saját
vallomása szerint, soha még nem volt szerelmi kalandja. Harmincznégy
éves lett és ekkoráig csak azokat a szerelmi kalandokat ismerte, amelyek
fölött a türelmes policzia őrködik.

«Mert becsületes ember!» gondolta most magában az adótisztné. Sajnálta;
fájdalmas, sőt epekedő vonást vett észre az arczán.

«Igy szemben, en face, egy derék, megállapodott férfi!» jegyezte meg
magának, amig a «kék nefelejts» dallamára valami helyi szöveget dudolt.
És nem jutott eszébe, hogy mily közönséges az irnok alakja, amikor
hivatalba megy. Pipával az utczán! A czipője mindig csikorog, úgy megy a
padlón. Sokszor mosolygott rajta, amikor utána nézett. A fülei – a
melyekkel rossz időben nem hall egészen tisztán – hátulról nézve oly
nagyok és téglaveres a szinük. A kabátja szétválik és láttatni engedi
kiült furulya-nadrágját.

«Rendkivül rosszul öltözködik, de mindegy, az arcza határozottan
érdekes!» folytatta tovább néma megjegyzéseit az adótisztné. Majd
megszólalt:

– Nem vétette le kegyed magát soha? – kérdé Tardonnainé, amig egy kissé
reszelős kezeivel simogatta férje nyakát.

Arra gondolt, hogy jó volna az irnok arczképét betenni az albumba. De
csak egyszer volt levéve, akkor is együttesen, több iskolatársával.
Azonban készült arra, hogy levétesse magát.

Szakítottak a témával; csendesen élvezték az éjjelt. A gyerekek már
lefeküdtek, részben aludtak is, részben az ágyban való jobb helyekért
verekedtek.

– Oly szép a természet! – mondá Búl Emil.

Az asszony édesdeden sóhajtott:

– Egész éjjel is elülnék itt kint!

Az udvar csakugyan igen kedves és szines volt ezuttal. Az eperfa
lombosodott, két kései almafa virágzott; a kis baraczkfákon már
mutatkozott a gyümölcs. A fákhoz kötött szárító-köteleken fehér
alsó-ruhák és az udvarbeli cselédek piros, kék és halványzöld
kartonruhái lógtak. Azonkivül a melegviz – a város természetes
mosó-bassinje – közel esett ide. Onnan békaszó és az asszonyok
sulyokjának ritmikus hangjai hallatszottak át.

Tardonnainénak nem akaródzott bemenni.

– Oly nehéz a bucsu innen! – szólt, és amig elálmosodott férje vállaira
nehezkedett, erősen megszorította az irnok kezét. Az ajtóban – az
adótiszt már a czipőit vetette le – még egyszer megállt, még egy
pillanatig gyönyörködött a természetben, még egyszer kezet adott Búl
Emilnek és csendesen mondá:

– Vétesse le magát, kérem, én kérem: vétesse le magát!




VÉRNYOMOK.


Reggel nem olvasott újságot. Szóval délutánig nem tudott róla semmit.
Délután egy ismerős familiába, rendes szokása szerint, kurizálni ment és
azok otthon is voltak számára, nem is. A cselédek azt mondták, hogy
nincs itthon senki, de az egyik gyerek elárulta, hogy benn vannak és
búsulnak a vörös szobában.

«Családi szerencsétlenség!» gondolta magában, jerünk valami vidámabb
családba. Ezeket otthon találta, kivéve a kisasszonyt. De a mint
belépett, itt is valami változást vett észre, mindannyian elpirúltak, a
mint belépett. És alig ültek le, az asszony megszólította:

– Mit szándékozik tenni?

A fiatal hivatalnok hebegett, most egészen váratlanul jött ez a kérdés,
melyre természetesen, nem lehetett másféleképpen felelnie, csak ugy, a
mint felelt:

– Kérem… egy kis türelmet… négy hónap mulva megkapom a kinevezésem,
rendes miniszteri számtiszt leszek és akkor lesz szerencsém…

Ránéztek úgy, mintha mondanák: «bolond ez?» Leánykérésről beszél most,
mikor az újságok tele vannak, hogy az apja, egy vidéki telekkönyvvezető,
meggyilkolt egy törvényszéki elnököt.

A háziúr végre sem tudta eltürni szó nélkül, kitört:

– Talán végre is legczélszerübb volna, ha nem mutatná most magát sehol!

Végre is mindent megértett. Egy hirlap megmagyarázott neki mindent. Egy
pillanat alatt világos lett előtte minden és azután; sötét… sötét…


I.

Mit tegyen?

Az első pillanatban arra gondolt, hogy legelső kötelessége: megölni az
apját. De azt védte vele szemben a törvény. Aztán az az elhatározás
fogamzott meg benne, hogy az apját nem ölhetvén meg, magát kell
megölnie.

Csak vérnyomok vezethetik ki ebből az iszonyu labirintusból. Más
kijárója nincs, csak egy halál – egy új halál.

Reggel azonban egész mást határozott. Elhatározta, hogy úgy fog élni,
mint előbb, eljár a rendes kávéházába, sőt felmegy a hivatalába is.
Legelsőbb persze a miniszterhez és igy szól hozzá:

– Kegyelmes uram! Én Dim Ferencz vagyok és nem Dim István. Igaz, Dim
István, a ki gyilkolt, az én apám. De anyám sohasem szerette és én nem
hasonlitok rá egy csöppet sem. Bizonyithatom ezt a kegyelmes urnak az
arczképeinkkel, de bizonyitja egész hivatali müködésem.

Ki tud én rólam valami rosszat, ha csak a legcsekélyeb hibát is.
Hátrálékom nincs. Össze nem tüztem soha senkivel. Szabadságot nem kértem
eddig. Kérem kegyelmes uramat, védjen meg engemet!

«Ne féljen, Dim Ferencz, ne féljen semmitől, gondom lesz önre!» – ezt
fogja felelni a miniszter, bizonyosan ezt.

De a hivatalnok nem ment fel hozzá. Bujkált egy hétig. Kis külvárosi
korcsmákban, egész napon át. Látta, hogy bizonyos emberek figyelmesek
kezdenek lenni rá, hallotta egyszer, amint egy előtte teljesen
ismeretlen ember azt mondta egy társának: ez Dim Ferencz, a Dim István
fia…

Hazament, egész napját az ágyban töltötte.

Álmából egy úr költötte fel, egy német újság munkatársa, a ki egy jó
arczképet kért tőle, az apjának egy jó arczképét…


II.

Mit tegyen?

Valamit mégis csak kell cselekednie. És cselekedett. Elsőbben:
névváltoztatás iránt adott be kérvényt. Aztán új vizitkártyákat
csináltatott erre a névre Tardos Ferencz. Albrecht-úti hónapos
szobájának ajtajáról levette a régit és fölszegezte az újat… Erre
valamelyest megkönnyebbült. Most már némileg nyugodtan vizsgálgatta
helyzetét és a «dolog» reá vonatkozó következéseit.

Logikáját egy pokoli, gyilkoló düh zavarta meg, úgyszólván minden
harmadik perczben. Apja iránt olyan öldöklő gyűlölséget érzett, hogy
egész arcza beleződült.

«Mit csináljak vele, mit!?» fogcsikorgatva ezt kérdé magától. Hangosan,
mert több nap óta nem beszélhetvén senkivel. Erős vágya volt saját
hangját hallania. Kinozta az a némaság, a melybe száműzte magát, hogy
nem jött hozzá senki, hogy a megszokott ebédlő- és vacsorálóhelyén nem
beszélhette ki magát, mint rendesen Elkerülte e helyeket, a minthogy
elkerülte minden ismerősét. Hivatalba nem ment, hanem – egy heti
gondolkodás és időzés után – küldött maga helyett egy levelet, a melyben
betegségét jelentette hivatali főnökének.

Nem hazudott, beteg volt csakugyan.

Óriási, forró, szárasztó láz jött rá, se enni, se aludni nem tudott
többé. Nyolcz-kilencz nap alatt lesoványodott egészen; eddig maga volt a
jól táplált, szolid fiatal ember tipusa. A rendes, a beosztott és elég
kényelmes élet nagyon is meglátszott rajta azelőtt. Most mindezekből nem
maradt meg semmi, csak öltözködésében nem változott; most is pontos,
tiszta, csinos szinte pedáns volt, akár egy bankhivatalnok.

A lányok – a kik mosolyogni szoktak ezekre az emberekre – rá is
mosolyogtak, az ismerős hordárja csak olyan alázattal köszönt, mint
régen, a trafikos kisasszony, mint rendesen, beszédbe akart ereszkedni
vele.

«Nem tudják, ki vagyok, az egész város még sem tudja, ki vagyok!»

A mikor ezt konstatálta, megvigasztalódott egy kissé és ez éjjelen elég
jól aludt.


III.

Másnap nagyon daczos hangulatban kelt fel. Tudta már, mit tegyen. Úgy
fogja magát viselni, mint a kire az egész «dolog» nem tartozik. A ki
elég gyöngédtelen lesz mégis szóba hozni: azt megfenyíti, ha kell:
megöli. És egészen úgy él, mint régen.

Megindult hivatala felé. De kerülő úton, nem akar hamar odaérni. Addig
kimódolja, hogy tesz és vesz tiszttársai előtt, mit kérdez tőlük és mit
felel nekik.

Példáúl elhatározta, hogy beszélni fog egy szinésznőről. Lovakról, egy
jockeyről…

A hidon átjőve, úgy érezte, mintha újra született volna. De a város
pesti partján, a sokadalomban egyszerre megváltozott jó hangulata. Az
jutott eszébe, azzal kellett foglalkoznia, a mit eddig csak
meg-megpendített magában.

Hiába minden, a leány elfordul tőle, az nem megy végig többé vele
karonfogvást az utczán, az nem köti hozzá életét.

A katasztrófa előtt voltaképen egyre dühösködött magában: ama két lány
közül, kinek komolyan udvarol, melyiket vegye el? Az egyik parthie – az
anyagiak tekintetében – jobbnak tetszett, de a másik leány csinosabb
volt és kedvesebb. A legutolsó időben a választás kérdése okozta neki a
legtöbb gondot. Most, minden gondolkodás nélkül választott: a
csinosabbat és a kedvesebbet. Nem tudta maga sem, hogy történt, de az
utolsó nehéz napokban valósággal beleszeretett ebbe a lányba. Előbb
ezzel is csak csendes és nyugodt boldogságot igért magának, most bírni
ezt a lányt: a boldogságok boldogságának tünt fel neki. Reménysége, hogy
feleségévé teheti, ezerszer kisebb lévén, vágya, hogy azzá tegye,
ezerszerte nagyobb lett.

És most egész világosan látta, hogy minden lehet a világon, a jó sors
még mindeneket megváltoztathat, de siketítő, ordító, égető vágyát nem
hallgathatják meg többé.

Sírni szeretett volna elkeseredésében és meg is teszi bizonynyal, ha nem
fél az utczától, közellététől a leánynak. A térről – a hol járt –
odaláthatott annak ablakához, küzködött magával, nem mert arra nézni. És
az ablak vonzotta, egyre vonzotta, arra kellett mennie, el kellett
mennie alatta.

Lehajtott fővel, a földre nézve, ment arra, a honnan egyszerre csak a
neve hangzott felé:

– Dim Ferencz!

Felnézett, a lány volt ott, az szólt és intett neki, azt, hogy várjon,
mindjárt lejön hozzá.


IV.

És lejött, csakugyan ott volt.

A szemei kisirva, veresek, ez talán még többet szenvedett, mint ő. De
nem tudta mondani, már vagy negyven lépést is mentek együtt és nem
szólt. Végre beszélt valamit, de Dim Ferencz nem hallotta, vérének
zugása perczekre megsüketítette. A lány ismételte, a mit mondott:

– Maga Dim Ferencz, nem tehet róla. Hát mit tehetne róla maga?

Megértette: ime, védbeszédet tart mellette a lány. Egészen azokat mondja
el hangosan, a miket ő elmondott magának.

– Mit tartozik ez az egész dolog magára? Ne törődjék azzal, ha az
emberek bolondokat beszélnek és maga ne gondoljon bolondokat. Aztán, ha
elhagyta az egész világ is, én azt szeretném, hogy hagyja el az egész
világ és ne maradjon meg mellette senki, csak egyedül…

Egy hirtelen kitörő, hangtalan sirás elfojtotta az utolsó szót. De bátor
és erős lány volt ez, lebirta könyeit és folytatá:

– Mindenek ellenére, apám, anyám, bátyám s mindazok ellenére, a kiket
szeretek – én maga mellé állok, maga mellett maradok. Szeretem magát
régen és nagyon, de most szerencsétlenségében úgy, hogy majd meghalok
bele. Elmentem volna hozzá, ha nem tudom, hogy a sorsnak elém kellett
vezérelni. És elmegyek hozzá feleségül, habár az esküvőről rabságba,
börtönbe is kellene menni vele!

A tied vagyok.

A sarkon a lány apjának alakja mutatkozott.

– Hagyjon el, szökjön a túloldalra! – szólt Dim Ferencz a lánynak. És az
eltünt mellőle, egy pillanat és ujra egyedül volt.


V.

Ah, egyedül! Milyen boldogság lenni igy egyedül, igy párosával. Ez a
kettős magány olyan erőssé tette, mint a milyen nem volt még a
szerencsétlenség előtt sem. Megjelent hivatalában s megjelent mindenütt,
ahol eddig járt, kivéve a lányos-házakat. Önérzetesebb és büszkébb volt,
mint valaha, az apja «dolgáról» sans gène beszélt és minden zavar nélkül
tárgyalt arról, hogy valószínüleg «felkötik az öreget». Dolgozni duplát
dolgozott, mint eddig, az egész osztályban kétségkivül ő volt a
legelegánsabb fiu, szemet szúrt a miniszternek is, egy katholikus
főúrnak, a ki egy izben szemlét tartván, reámutatott és igy szólt
tanácsosához:

– Ennek a fiúnak az apja gyilkos, maga a fiú egy szelid divatbáb. Ugyan
menjenek a pokolba azokkal az öröklési törvényekkel.

(Dim) Tardos Ferencz tényleg az élő persifleagea volt a haeresis összes
tételeinek. Csupa lágyság, csupa sziv, csupa kötelességtudás volt, ugy,
hogy a leány apja, ki egy hivatalban volt vele, egy szép napon csak
megszólította:

– Tardos úr, mért nem jön ön hozzánk? Felénk se jön.

Másnap ott volt. Két hétig járt minden napon. A harmadik héten
megtartották az eljegyzést. Az esküvőt maga a lány sürgette, hát a
gyűrűváltástól egy hónapnyira tüzték ki.

Ez időtájt hirdették ki Dim István előtt az elsőbiróság halálos
itéletét:

«Óh mért csak az elsőt, mért nem az utolsót, ha csak már vége volna az
egésznek!» gondolta magában a fiú, aki egyszerre ujra kényelmetlenül
érezte magát.


VI.

Rehabilitálva van teljesen. Az emberek talán titokban szemére vetik
eredetét, de nyilvánosan ki merné?

És mégis úgy érezte, hogy ő maga véres nyomoktól van körülvéve, véres
nyomok visznek nászágyához is. Apja akasztófán fog kimulni egy pár hó
alatt, habár nászágyában őt a legszebb, a legjobb, a legédesebb lány
várja is. Megváltoztatni az ő becstelen eredetét, elvenni tőle apját, a
gyilkost, s adni helyébe egy tiszta életű férfiút: nem, erre még a jó
isten sem képes!

Kevés nap választotta el esküvőjétől és ő mind ezzel a gondolattal
foglalkozott: «Bizonyosság, hogy a szerencsétlenséget, a szégyent nem
lehet eltávoztatni tőlem. Bizonyosság, hogy ő – én és én – ő vagyok.
Bizonyosság, hogy vére az enyém és nincs hatalom, mely a vért
kiszivattyúzza ereimből. És mi biztosit arról, hogy a vér melyik
pillanatban forr fel bennem és melyik pillanatban követeli ádáz
jogait?!»

Ha egy pillanatban előtte ismeretlen vér olyan dolgokra kényszeritené,
mint apját!! Iszonyú, a legiszonyúbb, hogy éppen nem lehetetlen.

Sőt valószinü. Behúnyta szemeit és egy pillanatig feltüzelt képzelete
látta, hogy jövendőjében, előtte egy gyilkosság van… A tettes ő,
üldözik, keresik, elfogják, bitóra hurczolják…


VII.

Tardos Ferencz pénzt is kezelt. A mi kézi pénztárában volt, azt
zsebretette és ment, ment szabadulni a vérnyomok elől. Sikkasztott,
megszökött az esküvője előtt négy nappal. Tengeri hajó ringatta már, a
mikor a lőporgyári dülőben egy keskeny udvarban, még sötétben ácsoltak,
de nem ácsok…

És az ezernyi mérföldeken át, át viharos tengeren, hullámok mormogásán
át, hiába húzta fülére takaróját: hallotta ezt a lassú, vigyázatos
kopácsolást. Hiába vette körül az Oczeán éjjele, hiába csukta be
szemeit: látta a vérnyomokat, amelyek követték át az ujvilágba is…




A MÉH.


Kőből készült, nagy méhe diszitette a háromemeletes palota homlokzatát.
Olyan nagy volt, mint egy kisebb fajta kövér ember, a nagy potrohával,
kis fejével, rövid lábaival.

Mikor fölrakták a házra, melynek egyetlen disze volt, az utcza átellenes
oldaláról egész nap nézte egy fölöttébb takaros öreg ur, kicsiny fejü
nagy potrohu, a lábai aprók; mintha a nagy méh odafent a stilizált
hasonmása lett volna. Ugy is örült, örvendezett neki, valahányszor csak
ismerős ment el mellette, megfogta és mutogatta:

– Nézze a méh-t, az ám az állat, ezer forintba került…

– Pajtás, nézzed a méh-ünk, ez nagy, kőből való és drága. De a kicsi… az
istenadtuk! Olyan légy…

Mikor minden be volt vakolva az uj palotán s a méh két oldalán ott
ragyogott a fölirás is _Takarék Pénztár_, a mikor a városban nem
beszéltek többé az új palotáról, hanem egy most nyilt szerfölött
kényelmes kávéház lett a férfiak beszédtárgya: a kövér kis ember még
mindig nem tért napirendre a méh fölött. És akár ki jött is föl az
igazgatósági szobába, nem mutatta többé viz alá sülyeszthető nagy
wertheimját, hanem a méhről tudakozódott, arról beszélt:

– No, látta-e? Mit mond hozzá, mi?

Szerelmes volt ebbe a kezdetleges, vidéki kőfaragó munkába, mely
legkedvesebb állatát rögzitette meg azon a palotán, mely szinleg a
takarékpénztáré volt, de tényleg az övé, a legfőbb részvény
tulajdonosáé, a főpénztárosé, az igazgatóé, a «méh»-é. Mert egy hónap
sem telt el és már is mindenki ugy nevezte a városban, sőt egyszer egy
rakonczátlan gyerek utána is kiabálta: «méh… méh!» Csudálkozva nézett a
kölyök után, aztán hirtelen elmosolyodott, vidám lett egészen. Motyogott
magában, valószinüleg azt: «Ni ez a gyerek… igaza van!»

Csakugyan olyan volt, mint ama munkásállatkák, melyek milliószorta több
vagyont gyüjtenek, mint a mennyire nekik vagy övéiknek szükségük van.
Csak gyüjtenek, egyre csak gyüjtenek, a nélkül, hogy tudnák kiért és
minek. Mohón, buzgón, olyan dühvel, hogy szinte megölik azt, a ki
munkájukban meg akarja akadályozni őket.

A méh is egyszer… A fullánk mérges volt, az ember belehalt. De ez csak
egyszer esett meg, régen, akkor még fiatal volt. Most már ebben
különbözött a sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte:

– Pénzzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszúra gondolnia nem
szabad. Vidámnak kell lenni mindig, mint a méhnek…

Ő maga ilyen is volt mindig. Az volt mint főpénztáros, a ki kieszközölte
magánál az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, a mikor a parasztok hozták a
sok ajándékot, hogy nagy kamatra, teljes biztositék mellett váltóra
pénzt adjon nekik. És mért ne lett volna vidám, a mikor szép asszonyok
jöttek föl az igazgatósági szobába, hogy a férjeik helyett kegyes
elnézést kérjenek tőle?! A mikor földhöz ragadt szegények, zsellérek,
kofák hozták neki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon… csak
egy kicsit várjon még. Várt is, különösen ha biztos volt a pénz és
összegyüjtötte a majorságot, soha el nem adott egyet is, neveltette,
gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékhozóktól
liczitáltatott el.

Gyüjtött, nem csak pénzt, nem volt kincssovár ember, csak gyüjteni
szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon,
ha kinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig
utalt a palota homlokzatának diszére. «Legyenek olyanok, legyen mindenki
olyan!» Ezt mondta, a mikor beiratta a betéteket, erről beszélt ha
kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezzel vigasztalta azokat,
kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek:

– Hja, gyüjtenünk kell, gyüjtsön maga is, takarítson s tegye be hozzánk,
legyen olyan mint a…

Egy bizonyos idő multán már annyira rájárt a szája kedves szavára, hogy
a mikor már izét mondott, ő akkor is csak a méht emlegette.
Tanulmányozta is kedves állatjait, és életmódjukból mindenre volt
hasonlata. A mikor az új palota megevett egy egész házsort, künn a
hostyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sírva, szitkozódva,
fenyegetődzve járultak elébe bognárok, csizmadiák, kötélverők:
elhallgattatta őket egy erőszakos, de néha különösen poetikus
hasonlattal, a köpük világából.

Elhallgattatott mindenkit, mindenki hallgatta.

– Szépen beszél – mondták – igaza van. Ő nagy lesz igazán!

Sokan – de csak mélyen magukban – mégis csudálkoztak: mért teszi, kinek,
miért. Nem volt senkije, sehol egy rokona, hogy ilyen lett volna valaha,
még azt se hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az
árvákat, hazafisága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi
tőkét, melyet szélhámosok könnyelmüen pazarolnak. Nem törődött az
irodalommal, a művészet az ő számára: kulminált egy kőből készült nagy
méhben. Képtelenség volt föltenni, hogy ezeknek takarít, ezek számára
gyüjt, hogy majd ha meghal, milliói azé legyenek, a kitől elvonta,
visszaháruljon a közre. Nem, ezért nem tette, bizonynyal. Sőt gúnyolta
is a híres örök-hagyókat, azt mondta róluk, hogy hiú bolondok, a kik
mikor testamentumot csinálnak, azt hiszik, örökké élnek… vagy azt, hogy
haláluk után feltámadnak ujra…

– Ejh, olyannak kell lenni mint a –

Már ki sem mondta a szót, értette mindenki és bólintott fejével.

– Örülök, hogy egy véleményen vannak velem! – mondá és élt tovább a
véleményének. Gyüjtött tovább, részvényeket, házakat, földeket, régi
ékszereket, kaczér fülönfüggőket, tajtékpipákat.

Olyan volt a háza, mint egy muzeum. Mint egy poros, vidéki muzeum, ahol
nagy ritkán takarítanak. Nála nem takarítottak, vagy husz esztendeje.
Nem engedte, ő tudta, hol van minden és a nyakravalójába való tűt is
föllelte azonnal az óriási lomból. Inasa egészen beletörődött már ebbe a
rendbe, kis gyerek kora óta itt élt és valamelyest már ő is ösmerte e
khaoszt. Sőt az értéktelenebb tárgyakhoz, hozzá is szabad volt nyúlnia,
de ágyát mindig az öreg úr vetette meg magának. A mikor hetven éves
lett, még akkor is, a mikor már a palota homlokzatán a nagy kőméhnek is
kezdett befelé mohosodni az egész törzse…

Csak egyszer a nagy tavaszi közgyülés után. Egész nap beszélt,
számoltatott, számolt. Nagyon megéhült s a tiszteletére adott vacsorán
ugyan jól-lakott. Szokása ellenére borral is élt és az a lábába ment,
úgy érezte. Alig tudott hazavergődni, otthon alig tudta kinyögni:

– Benedek, az ágyam!

Az inas félve nyúlt az ágyhoz. Megvetette mégis, és belefektette az
urát, a ki egyre nyögött, sóhajtott, csak éjfél felé hallgatott el. Az
inas ott virrasztott mellette.

Sajnálta egy kissé ezt a vén «méhet», ezt az ősz «kutyát», a hogy néha,
dühében elnevezte. Olyan gazdag és ilyen tehetetlen. Nincs egy asszony
rokona, a ki megkenné vagy egyszer, a ki küldene neki egy tál levest.
Aztán meg talál még itten halni és szolgálat nélkül marad. Ugyan el
lehet innen valamit emelni, de lopott jószágon nincsen áldás, annak az
ára elmegy… Aztán mit is lehessen…

Végre is nem rossz ember. Itt van nála nyolcz esztendős kora óta. Nem
volt iránta szives soha, de nem hagyta éhezni, fázni. A szolga
olyasfélét érzett mint a hála… És a mikor így fölmelegedett, eszébe
jutott egy özvegy mesterné, a kinél gyermekkorában lakott. Az mondta
neki egyszer: «Tudod-e, ki az apád?»

Ha csakugyan ez az ember volna az apja!? Ez az iszonyú gazdag, ez a
sírja felé görnyedő ember.

Megakarta kérdezni, elhatározta, hogy megkérdezi. Várta, leste, hogy
fölkeljen, – fel akarta költeni.

Nem volt rá szükség, fölrezzent az magától. Fölébredt, haldokolni. Egy
darabig hörgött, aztán megint csendes lett, majd ismét össze-vissza
beszélt mindent, a nagy kőméhről, fent a palotán. Hogy «olyan légy te
is».

A szolga megrázta: «Uram… uram!» Fogvaczogva kérdezte: hozzon-e papot,
orvost? Nem mert elmozdulni az ágy mellől, várta, hogy egy világos
pillanata legyen a haldoklónak, hogy megkérdezhesse tőle…

Hiába várta. Az nem ocsudott föl többé bár egy-egy perczre egészen
csendes volt, rá is nézett, hosszan, különösen, talán mondani is akart
valamit. De nem tudott többé, csak egy szót, hiába kérdezték,
késztették. Az utolsó negyedórákat élte, a legutolsót. Befordult a fal
felé és mormolt valamit.

– Tessék… nem értem?! könyörgött a szolga.

Ismételte hangosabban:

– Egy váltó… az asztalomon… ovatolni… holnap! mondá és meghalt.

*

Nem volt rossz ember, csak nagyon különös. Még végrendeletet sem
hagyott. Sokan voltak a temetésen, és mindannyian kérdezték, maguktól,
egymástól: «minek, kinek gyüjtött?!»

Kinek, kinek, kinek! hangzott a kérdés a temetési khórusba.

«Kinek», kérdezte magában a szolga, vivén elől a gyászflóros keresztet.




JÉGVIRÁGOK.


Természetesen, zenéről beszélgettek.

Nem volt többé divat itten a divatos nagyságokat emlegetni, ellenkezőleg
azoknak a neveit hangoztatták mindinkább, a kikről alig egy pár sor áll
a zenei lexikonban.

És mielőtt az öt órai teát felszolgálták volna, a háziasszony és fivére
a nagy fekete zongorához ült és Haennel István egy négy kezesébe
kezdett.

Egy pillanatra csend lőn a szalonban. Az asszonyok mindjárt az első
ütemeknél halkan, sugva, édesen, elragadtatással ejték ki a zeneszerző
nevét: «Haendel!» Voltak, a kik előre dudolták a darab dallamát, de
kezdetben mindannyian figyeltek igazi vagy affektált elragadtatással.

– Az ajtókat be kellene zárni! – szólt egy fiatal hölgy, a ki
konczert-ruhában volt.

Nem volt szükség erre a rendszabályra, fél ötre volt s nem jött többé
senki, a jour rendes vendégei mindannyian itt voltak már. Nyolcz, tiz
fiatal asszony s két leány, majdnem mindmegannyi hasonló tipus, ruhájuk
elegáncziája, frizurájok egyenlősége által is hasonlók egymáshoz.
Majdnem mindannyian fényes fekete hajuak, a legtöbb asszony molett egy
kissé, arczukon a jólétnek azzal a habos gyenge pirosságával, mely olyan
érzékenyen hat a férfiakra. Az egyik leány is egészen olyan már, mint az
asszonyok, csak szemének kifejezése nem oly határozott még, csak válla
szűkebb nyaka nem oly telt. És mintha álla is más volna, hiányzik
szinéből, formájából valami. Micsoda? alig lehetne megmondani. Talán egy
határozottabb kontur, a mit az önállóság érzése, a férj csókja, vagy
talán a nyugodtabb, a lányábrándok nélkül való álom ad meg.

Ez a szokatlan hasonlóság azonban egyszerre megváltozott. Öt óra volt,
az ouverture vége felé járt, a szalonban sötétedett lassanként, az
utczán már gyujtogatták a légszeszt, itt is fel kellett gyujtani a
luszterokat.

A gyertyák világítása, az árnyék, mintha egészen megváltoztatta volna az
alakokat. Legelőbb is két csoport vált el egymástól, az egyik, melyben
egyszerre temperamentum nyilatkozott meg. Valami tűz, élénkség, az élni
vágyás némi nyugtalansága, mely egy mosoly, vagy a mozdulatok
szabadságában jutott érvényre. És dicsérték a zenét, a háziasszony és
fivére játékát; az egyik közbekiáltott olaszul – bár nem volt Italia
szülötte – hogy «gyönyörü!» A másik meg megfeledkezett, hogy ha egyetlen
egy is, de férfi van jelen s úgy helyezkedett el a lábaival, mintha
magukban volnának.

Három asszony nyugodtan, majdnem álmosan ült a modern módra kényelmetlen
karosszékeken. Álmosság, unalom, közöny, vagy valami elburkolt kéjérzet
volt a barna szemeikben, melyeket sötétté tett sürü pillájok. Alig
mocczantak meg helyeiken s nagyon keveset beszéltek.

Az egyik szólt:

– A mi papánk megtanittat bennünket angolul, francziául, olaszul – hogy
férjhez menünk. Ez az egész.

Kettő mosolygott erre, a harmadik szólott:

– Fődolog, hogy ma itt eper lesz.

– Februárban? Honnan?

– Triesztből.

Megint elhallgattak. A zongora most zúgott a legjobban, a férfi szinte
kipirult mellette.

– Most szép! – mondá az egyik.

– Ha nekem volna kis gyerekem, majd megmutatnám nektek, hogyan kell
öltöztetni! – szólt minden apropos nélkül valamelyikök, (Talán a lány,
vagy az asszony testvér volt. Hátul, majdnem a függöny mögött állt, nem
lehetett tisztán kivenni.)

Aztán felhangzott a tömött fehér tenyerek tapsa. Mindannyian felkeltek,
megváltoztatták a helyeiket. Nyilt az ajtó is, megjelent az inas, hogy
mielőtt felszolgálná a teát, betegye a spaletákat.

– Nem kell! – szólt a háziasszony. És mindannyian az ablakhoz mentek.

Öt nagy üveges ablak, első emeleten az utczára, nagyon szépen nézhetett
ki igy kivilágítva kivülről is. Egy kevés dolgu ur meg is állt az utcza
ellenkező oldalán s megbámulta. Különben is rendes élet folyt az utczán,
melynek kocsijárója is aszfalttal volt burkolva. Az ablakból be lehetett
látni a nagy üzletekbe, a hol csendes, szinte ünnepélyes volt a
forgalom, akár egy gyógyszertárban. Sehol kirakat, a czimek régiek, a
kapuk előtt ládák, terhes kocsik, egy-egy vidéki szekér. Itt-ott
bérkocsi állt meg s kiszállt belőle a bank monogrammos, bőrtáskás embere
s a prémes kabátu, fekete barkós hivatalnok. Vidéki kis kereskedők,
rossz szabásu ruhákban, jól táplált ágensokkal meg-megálltak egy-egy
bolt előtt.

– A tea, tessék leülni! – szólt a háziasszony.

Csakugyan volt eper, de alig jutott egynek-egynek két-három szem. A
férfi nem kapott, a min nevettek.

– Akkor elmegyek, úgy sem tudom, hogy türnek meg maguk között! – mondá s
meghajtotta magát.

– Én pedig mégis adok önnek egyet, ha idejön az én macskaasztalomhoz! –
szólt az egyik kisasszony, a ki – mert fázott – a nagy cserépkályha
mellett ült, külön kis teaasztalnál.

A fiatal ember kivette az eléje nyujtott tenyérből az egy szem epret és
halkan mondá:

– Mégis szeret maga egy kicsit.

– Igen, különösen ha magamban vagyok.

– Ha nem lát.

– Igen, de néha akkor is, ha látom, például most. Sőt szeretném, ha ide
ülne szemben vélem.

Szemben ültek egymással. A tea gőze finom fátyolt vont a leány arcza
előtt; a nagy asztalnál neki indult társalgás zaja magánynyal vette
körül őket. Beszélgettek anélkül, hogy egymáson kivül hallhatta volna
őket valaki. Aztán nem is igen figyeltek rájuk, ha kinek mégis eszébe
jutott: asszonyos pietással nézett a – szerelmesekre.

– Lássa, most azt mondják reánk a nagy asztalnál: ni a szerelmesek! –
szólott szeliden a férfi és mosolygott. A lány meg elkomolyodott:

– Nem is volna rosz, talán van is benne valami.

– Bizony nagyon kevés, ha a maga szivét látnák.

– Igaz. Pedig szeretném, ha több volna, néha akarom. De nevetséges
ilyesmit akarni. Nem lehet. Csak ne volnék annyira józan…

– Mint egy öreg –

– Mint egy huszonkét éves lány az én fajtámból.

– A ki beleunt a báli ruhába.

– A ki sose szerette, sosem élvezte igazán a tánczot, mert olyan erős
volt az öntudatossága, hogy mindig tudta: most két-két kis lépéssel
oldalt vagy előre kell lépni. Kell, mert ez a táncz.

Elhallgattak, megitták a teájukat, a leány egy kis sandvicht kért az
inastól. Szép, széles fehér fogai voltak, vékony, világos piros ajkai,
de ugy evett, hogy majdnem mindenki azt hitte, hogy affektál ilyenkor
egy kissé.

– Enni, az nem rosz! – mondá s nyelvének piros hegyével egy
dominó-alakra szelt kenyérdarabról lekapta az egyetlen kaviár-pettyet.
Aztán folytatá: – Ha felesége lennék, azt hiszem, nem lenne oka
panaszkodni a konyhára.

– És ha rossz is volna, önnel ülnék egy asztalnál.

– Szóbeszéd. De mégis nekem is gyakran úgy tetszik, hogy jobb volna az
ön feleségévé lenni, mint bárki másé! Hanem a mint eszembe jut ez a
gondolat, azonnal követi egy másik.

– Tudom. Az, hogy eszébe jut: ezermillió férfi van, a között legalább 10
millió van ilyen, mint én, talán sok különb is, csakhogy maga nem ismeri
most, de megismerheti, egyet, kettőt okvetlen meg kell ismernie majd. És
akkor?!

– És akkor haragudni fogok magára, mert én – csaltam meg magam. De már
későn lesz becsületes bosszut állni rajta. Azt a közönséges bosszut
elkövetni – fuj, az ellen tiltakozik az izlésem.

A szerelmi vallomástól eljutottak az izlésig. És ha csak az izlés
határozna a szerelemben, úgy könnyen szerethették volna egymást. A lány
középtermetü, majdnem telt idomú, bájosan érő, szürke szemü, fehér
arczu, szőke. A férfi nagy, erős, szögletes, széles vállán kicsiny,
barna fej. Egy kissé nőtt, de széles szakálla, egyenes irányban álló
kedves sárgás szemei voltak. Tetszhettek és tetszettek is egymásnak.

– Maga sohase volt még ilyen szép! – mondá a férfi.

– Nekem pedig jól esik ez a hizelgés. Szokatlanul jól érzem magam, de
ebben a pillanatban már arra gondoltam, mért esik jól a maga hizelgése –
és nem érzem többé szavainak melegségét. Most pedig a mint magával
beszélek, arra gondolok titkon: ime, ha nem tudnám, hogy sosem engednék
meg szüleim a maga feleségévé lennem: ennélkül a tudat nélkül tán nem is
beszélnék ily bizalmasan magával. Talán a lehetetlenség, a veszély, a
pletyka az, a mi magához köt engem, de magát hozzám mi?

– Talán szintén ez. Nem, van még több is, például az is, hogy tudom: a
mely perczben maga az enyém, nem kell többé ezernyolczszáz forintos
mérnöknek lennem vasúti irodában… Nagy vállalatok… Oh, mi mindent nem
jelent maga nekem! Sokszor magát a szerelmet is. Néha azt hiszem, hogy
örökre azzal a vágyakozással fogok érte égni, mint egyszer, a mikor
hónapokig nem láttam úri lányt, kint a vidéken, a mikor nivelliroztunk.
És volt már olyan pillanatom is, a mikor meg voltam győződve, hogy mi
leszünk az egyetlen pár a világon, a kik sohasem fogunk egymásból
kijózanodni. Mindenki, a ki csak mámorát érezte a szerelemnek,
kijózanodik egyszer, csak mi nem, mi sohasem!

A lány gyengén nevetett.

– Az én gondolataim. Plágiumok. Milyen édes ugy-e ez a pillanatnyi
ostobaság s milyen rossz, a mikor hátba üti az embert józansága, a
fertelmes analysis, az előttünk kitárt élet józanságai, a könyvek
tanulságai, a törvények, melyeket nagyon okos, de nagyon rossz emberek
vontak le nekünk. Ugy hívják őket: korszakalkotó filozófusok.

– Gazok! – mondá valaki véletlenül nagy szenvedélyességgel a nagy
asztalnál.

– Alkalomszerű kijelentés! – szólott a férfi.

– Pointe, már most mehetek – mondá a leány s felállt.

– Hová?

– A jégre. Anyám, meg a hugom, Hanna, ott várnak.

– Ki kiséri el?

– Valamelyik asszony. A Helénnél van korcsolya, jönnie kell.

– Hat óra van, sötét, talán nem is illik.

– Az igaz, hogy ön velem akar jönni. Ez sem illik, hanem jó, talán épen
azért mert nem illik. Jőjjön. Az anyámnak füllenteni fogok, hogy mással,
valami akczeptábilis kisérővel jöttem. Jól esik ez a hazugság, árnyéka
annak, a mi nincs közöttünk – a szerelemnek.

Elmentek, együtt, egyedül. Nem botránkozott meg ezen itt senki, sőt
mintha kellemes volt volna nekik ez a kis kaland s kedvesek ezek a
szerelmesek, a kik úgy viselték magukat, a hogy a könyvekben szokás.
Csak az egyik lány nézett úgy utánuk, mintha valamijét elvinnék, valami
édest, drágát, a mi az övé…

Kint voltak az utczán, mely a száraz, tiszta, de különösen hideg időben
tele volt siető emberekkel. A főváros estéjének ácsorgó alakjai, azok a
kedves páros alakok, a kik akkor kelnek fel, mikor a nap lemegy: nem
voltak most sehol. Egy kapuban megpillantottak végre egy kicsiny vén
arczú cselédet, a ki egy köztűzérrel beszélt. A katona fázott, topogott,
a lány meg szerelmesen nézte csákójának fekete forgóját.

Kiértek az utcza sarkára s ott már láthattak valamit a főváros estjéből.
A gesztenyesütő előtt egy úr s egy fiatal hölgy állott; a férfi
gesztenyét vett az asszonynak.

– Vegyen nekem is! – mondá a lány.

Gesztenyét vettek. Mohón, mint valami iskolás leány, úgy csúsztatta
zsebébe:

– Milyen forró, milyen illatos! és nekem tán egy esztendeje nem jutott
eszembe – enni ilyesmit! – szólt a lány mosolyogva. De hirtelen rossz
kedvű lett:

– De nem lehet belőle ennem, itt az utczán!

– Jerünk kicsiny, nem elegáns utczákba, ott nem látja senki, a kire ad
valamit.

Kis közökbe tértek, a lány előtt félig ismeretlen vidéken jártak.

– Oh milyen kedves dolog ez, egészen más emberek, új nekem, milyen jó –
úgy érzem, szeretem magát igazán, igazán! – szólt a lány s
belékapaszkodott a férfi karjába. Az pedig megszorította a kezét és a
szemébe akart nézni, de a lány félre fordítá fejét:

– Megszoríthatja, nem haragszom, de ne nézzen úgy rám, zavar, éget, egy
kissé rossz – de mégis jó inkább. Szeret?

– Nagyon. Nem igaz, a mit mondtam, szeretem. Nincs más vágyam, csakhogy
az enyém legyen. Szeretnék érte dolgozni, kétségbeejt az a gondolat,
hogy most mindjárt nem vihetem el magammal messzire, messzire. Mennyit
tudnék még mondani, de félek, hogy azt mondja rá, plágium, ez: Tibbij
Dunbar, az irója Burns, skót volt és meghalt 18…

– Nem tudom mikor, mondja el a verset!

– Maga kell, maga és senki semmi más a világon – ez az egész.

– Szép, édes, ha mondja! Ostobaság, a mit fent összebeszéltünk…

– A mit én mondtam, azok csak hazugságok; félek öntől, rettegek attól,
hogy kinevet, és fázom, ha szeméből fagyos csilláma ragyog rám valami
különös fénynek, mely olyan, mint a jégvirágé…

Ujra kezdődtek a szerelmi vallomások. Az egyik igyekezett hevesebbet,
arczpirítóbbat, édesebbet mondani, mint a másik. És bár érezték, hogy
mindannak, a mit mondanak, fele hazugság, önámitás, csalás; olyan jól
esett versenyt haladniok, ámítani, csalni magukat és egymást. Olyan jól,
hogy szinte hittek is benne már és a heves szavakra a szerelem édes
borzalma futott át rajtuk.

– Eh, – szólt a férfi – el fog velem jönni, most mindjárt. El se
megyünk, egymáséi leszünk. Az önéi úgy sem akarnák soha, és nekem nincs
semmi kedvem könyörögni, ha javamra is válna. Ön kell egyedül.

– Szeretem.

– El fog velem jönni?

– El.

A lány nem reszketett, még jobban belekapaszkodott a férfi karjába s nem
tiltakozott, a mint meglátta, hogy a vasút felé mennek. S kölcsönösen
folytatták a vallomásokat, vegyest igazat, elképzelttel, hazudottal.
Aztán terveket szőttek. Megállapították jövendő boldogságuk rendszerét.
Különösen a lányt fogta el valami sajátságos láz, félt és örült,
reszketett, majd szinte türhetetlen forróság lepte meg. Egy pillanatban,
azt forgatá eszében: ebben a sötét közben a férfi meg is csókolhatná…
Majd félt tőle, s szeretett volna elfutni előle, messze, messze lenni.

Nem lehetett többé. Az indulóház facadeja, mint valami nagy diadalív,
előttük állott, talán elejükbe jött?

Nappali világosság volt itt, és lázas, nagy, hangos forgalom. Kocsi
robogott, lóvasút fütyült, bent az udvarban az indulásra készen álló
gépek mozogtak.

Megálltak:

– Hová megyünk? – kérdé a férfi.

Egy hangos kaczaj volt rá a felelet. A lány nevetett először, aztán a
férfi:

– Oh, hogy bolondítjuk mi egymást és magunkat! szólt halkan,
megszégyenülve és alig vette észre, a mint a lány kivonta karjából
karját.

– Akarjuk, nem tudjuk, hiába, nem nekünk találták fel! szólt a leány
némi vígsággal, majd hirtelen a pályaudvar órájára tekintett: Fél hét!
hamar egy bérkocsit, mit fognak gondolni! mondá aggodalommal.

A férfi beültette egy bérkocsiba. Elváltak, de előbb erősen
megszorították egymás kezét.

– A jégre! szólt a férfi a kocsisnak s az lovai közé csapva elvágtatott.
Ő még ott maradt állva egy pillanatig, aztán hirtelen bérkocsiba ült s a
lány után vágtatott. Miért? maga se tudta.

Kiért a ligetbe, hanem nem ment le a korcsolyázók közé. A pavillon
ablakából nézte a korcsolyázókat, a temérdek hölgy-alak között kereste a
leányt.

Nem találta, pedig a villamos fényben úgy ragyogott az egész pálya, mint
mikor a lehunyó nap a hegyoldalba tűz. Meg sem is érezte hol van, a mint
azt boldog, igazi szerelmesek szokták. A szeme is kifáradt végre a
keresgélésben, egy nagy parázszsá vált előtte az egész jég közönségestől
együtt. Le kellett róla venni szemeit, s már csak az ablak üvegére
nézhetett.

A nagy, fényes, drága üvegre, melyen – talán leheletétől is – lassan
jégvirágok képződtek. Egy darabig ezeket nézte, milyen szépek, aztán még
egyszer kitekintett a pályára, melynek feléje eső részén bájos, de lassú
tempóval, pirosra fázott arczczal, de közönyös tekintettel, egyedül
korcsolyázott a lány.




TARTALOM.

  1. A bölény  5
  2. Tanulmányfejek  31
  3. A halott  47
  4. A boldog szerelemről  71
  5. Lizzie Barton  87
  6. Az adótisztné albuma  95
  7. Vérnyomok  109
  8. A méh  123
  9. Jégvirágok  133


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


5 |A BÖLENY. |A BÖLÉNY.

10 |tetőtől-lalpig |tetőtől-talpig

13 |hárhoztatta azt |kárhoztatta azt

15 |Tessék! |– Tessék!

18 |bebujt udujába |bebujt odujába

19 |tőlem, mi |tőlem, mi?

20 |vem volt semmi |nem volt semmi

24 |ott látotl |ott látott

28 |Abrám folytatá |Ábrám folytatá

28 |Ne féij |Ne félj

29 |Abrám gróf |Ábrám gróf

29 |góf meztelen |gróf meztelen

58 |Ottt volt |Ott volt

59 |hol nem vol |hol nem volt

62 |asztalán találtotott |asztalán találtatott

62 |boldog». |boldog.»

63 |hogy azzonnal |hogy azonnal

64 |támádt föl |támadt föl

69 |itt seki |itt senki

79 |szerint, halom |szerint, halnom

83 |szerelmns mátka |szerelmes mátka

84 |rólam soszor |rólam sokszor

90 |tenderhomokon. De |tengerhomokon. De

95 |AZ ADÓTISZTNE |AZ ADÓTISZTNÉ

111 |olvasott újsagot |olvasott újságot

129 |óriási lom-ból |óriási lomból

138 |felkeltek, megvátoztatták |felkeltek, megváltoztatták

140 |Pedig sznretném |Pedig szeretném

141 |Maga sohase |– Maga sohase

146 |reszketett, majd-szinte |reszketett, majd szinte]






End of Project Gutenberg's Apró regények (1. kötet), by Sándor Bródy

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 43746 ***